You are on page 1of 171

Tartalom

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A KORÁBBAN TÖRTÉNTEK ÖSSZEFOGLALÁSA
NEGYEDIK RÉSZ
KÉSEK
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
ÖTÖDIK RÉSZ
HÓ ÉS HAMU
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
Ötvenegyedik fejezet
Ötvenkettedik fejezet
Ötvenharmadik fejezet
Ötvennegyedik fejezet
Ötvenötödik fejezet
HATODIK RÉSZ
ACÉLBA VÉSETT SZAVAK
Ötvenhatodik fejezet
Ötvenhetedik fejezet
Ötvennyolcadik fejezet
Ötvenkilencedik fejezet
Epilógus
ARS ARCANUM
AZ ALLOMANCIA TÁBLÁZATA
NEVEK ÉS KIFEJEZÉSEK JEGYZÉKE
BRANDON SANDERSON

KÖDSZERZET
IV. kötet

A Megdicsőülés Kútja

Szerkesztette: Pazzo
PHYLLIS CALLNAK
Lehet, hogy nem érti fantasy könyveimet, mégis többet tanított az életről, és ennélfogva az írásról – mint sejthetné.
(Köszönöm, Nagyi!)
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A hagyományoknak megfelelően először is nagyszerű ügynököm, Joshua Bilmes, és szerkesztőm, Moshe Feder, érdemelnek köszönetet a
munkájukért. A könyv jócskán próbára tette a szerkesztői figyelmüket, ám ők készen álltak a feladatra. Az adósuk vagyok ezért, és nem csak
nekik, hanem asszisztenseiknek, Steve Mancinónak (aki önmagában is kiváló ügynök) és Denis Wongnak is.
Szeretném kinyilvánítani hálámat a Tor lelkiismeretes munkatársainak is: Larry Yoder (az ország legjobb üzletkötője) bámulatos
erőfeszítéseket tett, hogy eladja a könyvet. Irene Gallo, a Tor művészeti igazgatója pedig valódi lángelme, amikor az illusztrátorok és könyvek
összepárosításáról van szó. Ha már az illusztrátoroknál tartunk, a szenzációs Jon Foster pompás borítót készített a könyvnek. További
munkáit lásd a jonfoster.com oldalon. Jó barátom, a szintén író, Isaac Stewart készítette el a térképeket és a fejezetkezdő szimbólumokat. Az
ő munkáját a nethermore.com oldalon érheti el a kedves olvasó. Shawn Boyles a Ködszerzet-lámák hivatalos rajzolója, ráadásul belevaló
fickó. Lásd a weboldalamat a továbbiakért. Végül szeretném kifejezni köszönetemet a Tor reklámosztálya – főként Dot Lin – felé, akik
olyan lelkiismeretesen népszerűsítik a könyveimet és gondot viselnek rám.
Továbbmegyek: igen hálás vagyok a próbaolvasóimnak. Ezek a fáradhatatlan olvasók adnak visszajelzést félkész regényeimről és
birkóznak a problémákkal, elírásokkal, következetlenségekkel. Álljon itt a nevük, a rendszeresség igénye nélkül: Ben Olson, Krista Olsen,
Nathan Goodrich, Ethan Skarstedt, Eric J. Ehlers, Jillena Ő'Brien, C. Lee Player, Kimball Larsen, Bryce Cundick, Janci Patterson, Heather
Kirby, Sally Taylor, The Almighty Pronoun, Bradley Reener, Holly Venerable, Jimmy, Alán Layton, Janette Layton, Kaylynn ZoBell, Rick
Stranger, Nate Hatfield, Dániel A. Wells, Stacy Whitman, Sarah Bylund és Benjámin R. Olsen.
Támogatásukért külön köszönetet érdemelnek a Provo Waldenbooks kollégái is, Sterling, Robin, Ashley és a hihetetlen Steve
„Könyvesboltos Srác” Diamond és Ryan McBride kettős, akik próbaolvasókként is közreműködtek a könyv létrehozásában. Hálával
tartozom fivéremnek, Jordannek (és Jeff Creernek) a weboldalamon végzett munkáért. Többek között az is Jordo munkaköri feladatai közé
tartozik, hogy viccet űz belőlem és könyveimből, így sohasem száll a fejembe a dicsőség.
Édesanyám, édesapám és nővéreim szintén sokat segítettek. Amennyiben kihagytam volna valamelyik olvasómat, elnézést kérek;
legközelebb kétszer is megköszönöm a munkájukat. Peter Ahlstrom, nem feledkeztem meg rólad, csak szándékosan a végére hagytalak,
hadd izgulj egy kicsit!
Végezetül pedig hadd fejezzem ki köszönetemet csodálatos feleségemnek, akivel a könyv utómunkálatai alatt keltünk egybe. A szívem a
tiéd, Emily!
A KORÁBBAN TÖRTÉNTEK ÖSSZEFOGLALÁSA

A Ködszerzet: A Végső Birodalom I-II. című kötetekben megismerkedhettünk a Végső Birodalommal, amelyben egy Uralkodónak nevezett
halhatatlan császár uralkodott. Ezer évvel korábban az Uralkodó magához ragadta a hatalmat a Megdicsőülés Kútjánál, és állítólag legyőzte a
Mélységként ismert erőt vagy teremtményt.
Az Uralkodó meghódította az ismert világot és létrehozta a Végső Birodalmat. Ezer évig uralkodott. Ez idő alatt kiirtotta a területen
addig létezett korábbi királyságok, kultúrák, vallások és nyelvek maradványait is. A helyükbe saját rendszerét állította. Bizonyos embereket a
„szká” névvel illetett, ami jelentésében megegyezik a „rabszolga”, illetve „földműves” szóval. Egy másik réteg alkotta a nemességet, akik
közé azok leszármazottai tartoztak, akik annak idején segítették és támogatták őt hódításai során. Azt mondják, az Uralkodó ruházta fel őket
az allomancia erejével, hogy legyőzhetetlen orgyilkosokat és harcosokat hozzon létre – akik gondolkozni is tudnak, szemben a vadállatias
kolosszokkal –, majd felhasználta erejüket birodalma megszerzésében és megerősítésében.
Az Uralkodó tiltotta a szkák és nemesek közti frigyet. Ezeréves uralma alatt a szkák többször is felkeltek, de egy lázadásuk sem járt
sikerrel.
Végül Kelsier, egy félig szká, félig nemesi származású ködszerzet elhatározta, hogy megdönti az Uralkodót. A Végső Birodalom
egykoron leghíresebb tolvajvezérét jól ismerték merész ötletei miatt. Vakmerő tervei végül fogságba sodorták, és az Uralkodó haláltáborába
küldték, a Hathsin Bugyraiba, egyben az atium titkos lelőhelyére.
Az a legenda járta, hogy a Bugyrokból soha senki nem tért vissza élve – de Kelsiernek sikerült. Abban az időben tett szert rendkívüli
erőre ködszerzetként, és kiszabadította magát, amivel elnyerte a Hathsin Túlélője címet. Ekkor szembefordult korábbi önző életével és
elhatározta, hogy megvalósítja élete legmerészebb álmát: megdönti a Végső Birodalmat.
Célja elérése érdekében tolvajokból, főként félvér mívesekből bandát toborzott. Ebben az időszakban találkozott a szintén félvér
ködszerzettel, egy Vin nevű fiatal lánnyal. A tizenéves lány nem volt tisztában képességeivel, ezért Kelsier bevette a bandába, és a mesterévé
nevezte ki magát. Elméletileg azért, hogy legyen kire átruháznia az örökségét.
Kelsier csapata apránként megszervezett egy szká lázadókból álló földalatti sereget. Közben a bandatagok aggódni kezdtek, hogy
vezérük esetleg hasonlatossá válik az Uralkodóhoz, ugyanis a férfi gondoskodott róla, hogy legenda váljék belőle a szká lakosok körében, és
szinte vallási figuraként kezdték tisztelni. Időközben Vin – aki a bátyja mellett nevelkedett az utcán – életében először érzett bizalmat mások
iránt. Ezzel egy időben elkezdett hinni Kelsierben és célja helyességében.
A tervezgetés hosszú folyamata során Vin beépült a nemesség körébe. Felvette Valette Renoux, a vidékről származó fiatal nemeshölgy
szerepét, és még bálokra és társas összejövetelekre is eljárt, hogy híreket szerezzen. Az első bálon találkozott Elend Venture-rel, a fiatal,
idealista nemessel. A férfi bebizonyította a lánynak, hogy nem minden nemes szolgál rá a rossz hírnévre. A két fiatal végül Kelsier minden
tiltása és próbálkozása ellenére beleszeretett egymásba.
A banda talált egy naplót, amit nyilvánvalóan az Uralkodó írt a Megdicsőülés előtti napokban. A könyv sorai egészen újszerű képet
festettek az Uralkodóvá vált zsarnokról: szomorkás, elfáradt ember tűnt elő, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy megvédje a népét
a Mélységtől, annak ellenére, hogy nem igazán tudta, mivel áll szemben.
Végül kiderült, hogy Kelsier terve nem csupán a hadsereg bevetésére korlátozódott a birodalom megdöntése érdekében. Részben azért
fektetett rengeteg energiát abba, hogy csapatokat állítson fel, mert ez jó kifogás volt arra, hogy pletykákat terjesszenek róla. Ugyanakkor a
bandatagokat is kiképezte az irányítás és a meggyőzés művészetére. Terve valódi nagysága akkor derült ki, amikor látványos módon
feláldozta magát, mártírrá válva a szkák előtt, akiket ezzel a tettével végleg sikerült meggyőzni, hogy lázadjanak fel és döntsék meg az
Uralkodó hatalmát.
Az egyik bandatagról – aki „Renoux nagyúr”, Valette nagybátyja szerepét játszotta – kiderült, hogy valójában OreSeur, egy kandra.
OreSeur belebújt Kelsier bőrébe, majd a lakosok közé vegyülve elhitette a néppel, hogy Kelsier feltámadt, így lelkesítette a szkákat. Ezután a
szerződés alapján Vint szolgálta, és feladata szerint vigyáznia kellett a lányra a férfi halála után.
Valójában végül Vin ölte meg az Uralkodót. Rájött, hogy a zsarnok sem isteni erővel, sem a halhatatlanság képességével nem rendelkezett.
Egyszerűen csak módot talált rá, hogy meghosszabbítsa az életét és megsokszorozza az erejét azáltal, hogy egyszerre alkalmazta az
allomanciát és a ferukímiát. Nem ő volt a naplóban emlegetett hős sem, hanem a hősnek gondolt férfi szolgája, egy rendkívüli képességekkel
rendelkező ferukimista. Sokkal erősebb allomantának számított Vinnél. Miközben a zsarnokkal harcolt, a lány valahogyan erőt merített a
ködből, és fémek helyett azt égette a szervezetében. Azóta sem tudja, hogyan vagy miért történt, de ennek segítségével, és miután fény derült
a zsarnok igazi természetére, képes volt legyőzni és megölni az Uralkodót.
A Végső Birodalomban a káosz vette át a hatalmat. Luthadel, a főváros irányítása Elend Venture-höz került, aki Kelsier bandatagjait bízta
meg a kormányzással.
Egy év telt el azóta.
NEGYEDIK RÉSZ
KÉSEK

Ismerem az álláspontodat. A Várakozásról beszélünk, a jóslatokról, őseink legnagyszerűbb prófétáinak ígéreteiről. Persze, hogy a jövendölés ráillik majd a
Korok Hősére. Tökéletesen illeni fog rá. Ez a lényeg.
Harminckilencedik fejezet

Straff Venture némán lovagolt a ködös napnyugtában. Bár szívesebben utazott volna fogattal, fontosnak érezte, hogy lóháton jelenjen
meg a serege előtt, ezzel is nyomatékosítva az erőskezű vezér képét. Cseppet sem meglepő módon Zane inkább a gyaloglást választotta.
Straff lova mellett baktatott. Úgy ötven katona haladt mögöttük.
Hiába követte egy egész csapat, az intrikákban megkeményedett hadúr mégis védtelennek érezte magát. Nem csupán a köd és nem is
elsősorban a sötétség tehetett róla. Még mindig nem felejtette el, Vin hogyan zavarta össze az érzelmeit.
– Csalódtam benned, Zane – mordult fel.
A ködszerzet felnézett, és az apja ón segítségével látta, hogy összeráncolja a homlokát.
– Csalódtál?
– Venture és Cett életben maradtak. Ezenkívül allomantáim legjobbjait küldted a halálba.
– Figyelmeztettelek, hogy odaveszhetnek – védekezett a ködszerzet.
– Igen, egy cél érdekében – vágott vissza Straff szigorúan. – Miért kellett neked egy csapat rejtőzködő allomanta, ha öngyilkos
küldetésre vezényelted őket egy nyilvános tanácskozás kellős közepén? Talán azt gondolod, tartalékaink kifogyhatatlanok, de hadd
világosítsalak fel: azt a hat embert nem lehet pótolni.
Straff évtizedeken keresztül dolgozott azon, hogy ennyi rejtőzködő allomantát ki tudjon nevelni az ágyasai közreműködésével. Kellemes
munka volt, de akkor is munka. Aztán Zane egy meggondolatlan húzással elpusztította fattyai egyharmadát.
A gyermekeim odavesztek, a titkom kiderült, és az a… bizarr teremtmény még mindig életben van!
– Sajnálom, apám! – szabadkozott a sajnálat legkisebb jele nélkül Zane. – Arra számítottam, a zűrzavarban és a zsúfolt teremben a lány
magára marad, és nem tudja használni az érméit. Tényleg azt hittem, hogy a tervem beválik.
Az öreg elhúzta a száját. Tudta jól, hogy a ködszerzet rátermettebbnek hiszi magát nála; melyik ködszerzet ne gondolná ezt? Csak a
megvesztegetés, fenyegetés és manipuláció finom keverékével tarthatta irányítása alatt törvénytelen fiát.
Viszont akármit is gondoljon Zane, ő cseppet sem ostoba. Ebben a pillanatban rájött, hogy a fiú rejteget valamit.
Miért küldte azokat a férfiakat a halálba? – tűnődött. – Bizonyára sejtette, hogy el fognak bukni – máskülönben segített volna nekik a lány ellen harcolni.
– Nem – sziszegett Zane halkan, ahogy máskor is szokta. – Ő az apám… – itt elakadt, majd hevesen megrázta a fejét. – Nem, őket sem!
Egek! – riadt meg Straff, és újra lenézett a mellette lépdelő, magában motyogó őrültre. – Mibe kevertem magam?
Fattyú fia egyre kiszámíthatatlanabbá vált. Vajon féltékenységből, az erőszak iránti vágytól hajtva, vagy csupán unalomból küldte a
féltestvéreit a biztos halálba? A király nem hitte, hogy a fekete ruhás ködszerzet ellene fordult volna, de ebben nem lehetett biztos. Akárhogy
is, nem szerette, ha Zane-re kellett támaszkodnia a tervei megvalósítása során. Nem szerette, ha bármiben is erre a háborodottra kellett
hagyatkoznia.
A fiú felpillantott az apjára és abbahagyta a motyogást. Általában jól tudta leplezni őrültségét. Olyan jól csinálta, hogy Straff néha egészen
elfelejtkezett róla. De a felszín alatt azért mindig ott rejtőzött a téboly. Zane volt a legveszélyesebb eszköz, amit valaha is a kezében tartott. A
ködszerzet által nyújtott védelem eltörpült az őrülete miatt érzett fenyegetettség mellett.
Legalábbis csaknem eltörpült.
– Ne aggódj, apám! A város így is a tiéd lesz.
– Nem lesz az enyém, míg az a nő életben van. – Straff borzadva összerázkódott.
Lehet, hogy erről szól az egész. Zane támadása annyira egyértelműre sikeredett, hogy a városban mindenki tudja, én állok mögötte. És amikor az a
ködszerzetdémon felébred, eljön és bosszút áll mindenért.
De ha ez volt Zane célja, akkor miért nem ő maga ölte meg?
A fiú cselekedetein nem lehetett kiigazodni. De nem is kellett. Ez talán az egyik előnye annak, ha valaki őrült.
A fiú a fejét rázta.
– Szerintem meg fogsz lepődni, apám. Így vagy úgy, de hamarosan semmi félnivalód nem lesz Vintől.
– Azt hiszi, megpróbáltam megöletni a hőn szeretett királyocskáját.
A fiatal ködszerzet elmosolyodott.
– Nem, nem hiszi. Ahhoz túl okos.
Túl okos, hogy lássa az igazságot? – értetlenkedett Straff.
Ebben a pillanatban óntól kiélesedett hallásával susogást érzékelt a ködben. Feltartotta a kezét, mire a menet megállt, és meglátták a
távolban a városfalakon pislákoló fáklyák fényét. Közel jártak a városhoz, zavarba ejtően közel.
A menet csendben várakozott. Nem sokkal később egy lovas jelent meg előttük a ködben, akit körülbelül ötven másik kísért. Ferson
Penrod.
– Straff! – köszöntötte Luthadel királya és bólintott.
– Ferson!
– Az embereid remek munkát végeztek – szólította meg Penrod. – Örülök, hogy a fiadnak nem kellett meghalnia. Ügyes fiú. Rossz
király, de becsületes.
Több fiam is meghalt ma, Ferson – gondolta Straff. – Az, hogy Elend még életben van, nem szerencse, hanem inkább a sors fintora.
– Készen állsz, hogy átadd a várost? – kérdezte Straff.
Penrod bólintott.
– Philen és a kereskedők biztosítékokat akarnak, miszerint ugyanazokat a titulusokat kapják, amit Cett ígért nekik.
Az öreg Venture legyintett.
– Ismersz jól, Ferson. – Hiszen szinte minden héten a szemem láttára fetrengtél részegen a bálokon. – Mindig tiszteletben tartom az üzleti
megállapodásokat. Ostoba lennék nem kibékülni azokkal a kereskedőkkel; ők fogják nekem behajtani az adót ebből az uradalomból.
Penrod bólintott.
– Örülök, hogy egyetértésre jutottunk, Straff. Cettben nem bízom.
– Kétlem, hogy bennem bíznál – mondta az öreg Venture.
A másik nemes elmosolyodott.
– De ismerlek, Straff. Közülünk való vagy, egy luthadeli nemes. Ráadásul te hoztad létre a legerősebb királyságot az uradalmakban. És
nekünk most csak ez számít. Egy kis biztonság ennek a népnek.
– Mintha csak azt a bolond fiamat hallanám.
Penrod röviden elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
– A fiad nem bolond, Straff. Csak idealista. Az igazat megvallva, kicsit szomorú vagyok, hogy az utópiája nem valósulhat meg.
– Ha szomorkodsz miatta, Ferson, akkor te is bolond vagy.
Penrod megmerevedett. Straff elkapta a férfi büszke tekintetét, és addig nézett vele farkasszemet, míg az a földre nem sütötte a szemét.
Egyszerű közjáték, szinte teljesen jelentéktelen, de nagyon fontos emlékeztetőként szolgált.
Straff kuncogott.
– Szokj hozzá a gondolathoz, hogy újra kis hal leszel, Ferson!
– Tudom.
– Fel a fejjel! – javasolta Straff. – Amennyiben a hatalomátvétel úgy zajlik, ahogyan megígérted, senkinek sem kell meghalnia. Ki tudja?
Talán még a koronádat is megtarthatod.
Penrod felemelte e tekintetét.
– Nagyon hosszú ideig nem uralkodtak királyok ezen a földön – mondta Straff halkan. – Valami sokkal magasztosabb jött létre. Nos,
nem én vagyok az Uralkodó, de lehetek császár. Meg akarod tartani a koronádat és akarsz alattvaló királyként uralkodni?
– Ez azon múlik, milyen árat kell fizetnem érte, Straff – kezdte Penrod óvatosan.
Ezek szerint még nem oszlott el minden aggálya.
Penrod mindig is okos ember volt; a legfontosabb nemes, aki Luthadelben maradt, és hazardírozása minden jel szerint sikerrel járt.
– Az ár szerfölött magas – válaszolta Venture. – Nevetségesen magas.
– Az atium – találgatott Penrod.
Straff bólintott.
– Elend nem találta meg, de itt van valahol. Én bányásztam ki azokat a köveket; az embereim évtizedeket töltöttek azzal, hogy a felszínre
hozták és eljuttatták őket Luthadelbe. Tudom, hogy mennyit bányásztunk ki, és azt is tudom, hogy annyi nem lett kiosztva jutalmul a
nemességnek. A maradék valahol ott lapul a városban.
Penrod bólintott.
– Meglátom, mit találok, Straff.
Az öreg Venture felhúzta a szemöldökét.
– Újra bele kell jönnöd a dolgok régi menetébe, Ferson.
Penrod várt, majd bólintott.
– Meglátom, mit találok, nagyuram.
– Rendben. Most pedig lássuk, milyen híreket hoztál nekem Elend szeretőjéről!
– Összeesett a harc után. Van egy kémem a szakácsok között, aki azt mondja, egy alkalommal húslevest vitt Vin kisasszony szobájába,
aztán nagy sokára hidegen, érintetlenül vitte vissza.
Straff elhúzta a száját.
– Ez a nő meg tudna etetni valamit ezzel a ködszerzettel?
Penrod arca elhalványult.
– Nem… nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, uram. Mellesleg, tudod jól, a ködszerzetek mindent felismernek. Felesleges ennyire tartania
tőle, uram – fejtette ki a véleményét az új király.
Straff grimaszra húzta az arcát.
– Nem tartok tőle, csak elővigyázatos vagyok. Addig nem vonulok be a városba, míg nincs szavatolva a biztonságom – és amíg nem
vonulok be, addig a város is veszélyben van. Cett fenyegeti. Vagy ami még rosszabb; mi történne, ha a kolossz sereg úgy döntene, hogy
megtámadja Luthadelt? Tárgyalásokat folytatok a vezetőjükkel, és úgy tűnik, képes irányítani azokat a szörnyetegeket. Eddig legalábbis.
Láttad már, milyen pusztítást képes végezni egy kolossz sereg?
Penrod még nem szembesült a kolosszok gyilkolási módjaival. Straff is csak akkoriban látta először, mire képesek. A luthadeli király
megrázta a fejét.
– Vin nem fog megtámadni. Feltéve, hogy a Nagygyűlés neked ítéli a város parancsnokságát. A hatalomátvétel teljesen törvényes úton
fog történni.
– Kétlem, hogy az a nőszemély sokat adna a törvény betűjére.
– Lehetséges, hogy igazad van – mondta Penrod. – De Elend betartja a rendeleteket. És az ő parancsait a lány is követi.
Hacsak nem tudja befolyásolni, ahogyan Én Zane-t.
Straff a gondolatba is belereszketett. Akármit is mondjon Penrod, ő addig nem foglalja el a várost, amíg azzal a szörnyeteggel el nem
bánnak. És ebben csak Zane lehet a segítségére.
Ám ez a gondolat legalább annyira megrémítette, mint amikor a lány jutott az eszébe.
Minden további eszmecsere nélkül intett a másik nemesnek. A beszélgetés ezzel véget ért. A király megfordult, és kíséretével együtt eltűnt
a ködben. Az ón hatása ellenére is alig vette észre, mikor a fia földet ért mellette. Megfordult, és a ködszerzetre nézett.
– Komolyan azt hiszed, hogy odaadja neked az atiumot, ha rábukkan? – kérdezte Zane halkan.
– Talán – felelte kurtán az apja. – Tudnia kell, hogy úgysem lesz képes megtartani. Nincs akkora katonai ereje, amivel megvédhetne egy
ilyen kincset. És ha nem adja át… nos, valószínűleg könnyebb lesz elvenni tőle, mintha nekem kellene felkutatni.
A fattyat láthatóan megnyugtatta a válasz. Néhány pillanatig a ködöt bámulta mozdulatlanul. Majd kíváncsi arckifejezéssel az apjára nézett.
– Mennyi az idő?
Straff elővette a zsebóráját, amit egy ködszerzet soha nem hord magánál. Túl sok fémet tartalmaz.
– Tizenegy óra tizenhét perc.
A fiatalember bólintott, majd ismét a város felé fordult.
– Már hatnia kellene.
Straff arca elkomorult, és izzadni kezdett. Fellobbantotta az ónt és összeszorította a szemét.
Ott! – vette észre testében a gyengeséget.
– Megint méreg? – kérdezte magára erőltetett nyugalommal.
– Mi a titkod, apám? Biztosra vettem, hogy ez az adag végez veled. Ennek ellenére itt állsz előttem, és semmi bajod.
Straff egyre gyengébbnek érezte magát.
– Nem kell ahhoz ködszerzetnek lenni, hogy különleges képességekkel bírjon valaki! – csattant fel.
A fia megvonta a vállát, és elővette szokásos kísérteties mosolyát, ami egyszerre árulkodott éles elméjéről és labilis természetéről. Majd
egyszerűen megrázta a fejét.
– Megint nyertél – ismerte el apja teljesítményét, azzal kavargó ködöt hagyva maga után eltűnt.
Straff azon nyomban megfordította a lovát, és méltóságát megőrizve sietett vissza a táborba. Érezte a mérget. Érezte, ahogy szívja el
belőle az életerőt. Érezte a fenyegetését, hogy átveszi felette az uralmat.
Talán túl gyorsan lovagolt. De nehéz erősnek maradni, amikor az ember haldoklik. Végül aztán vágtába kezdett. Maga mögött hagyta a
meglepett őröket, akik csodálkozva kiáltottak lovaiknak, hogy nagyobb sebességre váltsanak és utolérjék vezérüket.
Straff figyelmen kívül hagyta panaszaikat. Egy újabb rúgással még nagyobb sebességre késztette a lovát. Talán a méreg hatására lassult le
körülötte minden? Vajon melyiket használta Zane? A gurwraithot? Nem, azt fecskendővel juttatják a szervezetbe. Talán akkor tomfert? Vagy
talán valami olyat talált, amit ő nem is ismer?
Csak remélhette, hogy nem ez történt. Mert ha nem ismeri fel a mérget, akkor valószínűleg Amaranta sem fogja, és nem fogja tudni,
milyen ellenanyagot tegyen a mindenre használható gyógyitalba.
A tábor fényei megvilágították a ködöt. Katonák üvöltöztek Straff érkezésekor, mivel az egyik saját embere kis híján leszedte lováról,
amikor lándzsát tartott a robogó ló elé. Szerencsére a többiek időben felismerték parancsnokukat.
Straff így is letiporta a férfit, hiába fordította félre a fegyvert.
Egyenesen a sátrához sietett. Addigra katonái már gyülekeztek és végezték a dolgukat, mintha lerohanásra vagy valami más támadásra
készültek volna. Ezt már sehogy sem tudta titokban tartani Zane előtt.
De hisz a halálomat sem tarthatnám előtte titokban.
– Uram! – kiáltotta egy kapitány és odarohant hozzá.
– Küldjetek Amarantáért! – Straff lehanyatlott a lováról.
A katona visszakérdezett.
– A szeretője, uram? Miért…
– Most azonnal! – parancsolta a hadúr, aztán a sátorlapot félrehajtva belépett. Egy pillanatra remegő lábakkal megállt, amikor a sátorlap a
helyére csúszott. Tétován megtörölte a szemöldökét. Túlságosan izzadt.
Átkozott fiú! – gondolta csalódottan. – Meg kell ölnöm, meg kell valahogy állítanom… ki kell találnom valamit. Így nem uralkodhatok!
De mit? Álmatlanul vergődött éjszakánként, nappalokat pazarolt el arra, hogy megpróbálta kitalálni, mihez kezdjen fattyú fiával. Az
atium, amivel eddig zsarolta, már nem érte el azt az eredményt, mint régen. Zane aznapi cselekedetei – féltestvéreinek lemészárlása abban a
nyilvánvalóan reménytelen kísérletben, hogy eltegye Elend szeretőjét láb alól – azt bizonyították, hogy a bizalom legkisebb morzsájára sem
érdemes.
Amaranta meglepően gyorsan megérkezett, és azonnal nekilátott az ellenanyag előállításának. Végül, miután Straff felhajtotta a borzasztó
ízű főzetet, aminek a hatását rögtön érezte, kellemetlen következtetésre jutott.
Zane-nek meg kell halnia.

És mégis… az egészben volt valami végtelenül kényelmes. Mintha pusztán a jövendölésekre támaszkodva létrehoztunk volna egy hőst, ahelyett, hogy megvárjuk,
amíg természetes úton jelentkezik az igazi. Emiatt aggódtam, ezen kellett volna még jobban eltöprengnem, amikor a testvéreim eljöttek hozzám, mert végre
hajlandóak voltak hinni.
Negyvenedik fejezet

Elend a kedvese ágyánál ült.


Ez megnyugtatta a lányt. Bár sokat forgolódott álmában, szíve mélyén tudta, hogy a fiatalember vigyáz rá. Furcsa érzés volt az ő védelme
alatt állni; általában fordítva szokott lenni.
Így amikor végre felébredt, nem lepődött meg, hogy a kedvese az ágy mellett virraszt, és gyertyafényben olvas. Miután teljesen magához
tért, akkor sem ugrott fel, és nem kutatta át a szobát aggódva. Ehelyett lassan felült, karja alá húzta a takarót, majd ivott egy kortyot a feje
mellett hagyott vízből.
Elend becsukta a könyvet, és mosolyogva a lányhoz fordult. Vin kutatón nézte a férfi kedves szemeit. A korábban látott borzalmat
kereste bennük. Az undort, a rettegést, és a meglepettséget.
Megismerte a benne lakozó szörnyeteget. Hogyan mosolyoghat rá mégis ilyen lágyan?
– Miért? – kérdezte a férfitól suttogva.
– Mit miért?
– Miért ülsz itt? Nem vagyok a halálomon: erre azért még emlékszem.
A trónfosztott király megvonta a vállát.
– Csak a közeledben akartam lenni.
Vin nem válaszolt. A sarokban álló szénkályhában már alig ropogott a tűz, meg kellett volna rakni. A tél nagyon közel járt, és rendkívüli
hideget jósoltak. Ennek ellenére a lány csupán hálóinget viselt. Bár kérte a szobalányokat, ne adjanak rá semmit, Sazed keveréke hatni kezdett
és már nem maradt ereje ellenkezni.
Feljebb húzta a takarót. Csak akkor vette észre, aminek már korábban is fel kellett volna tűnnie.
– Elend! Nincs rajtad az egyenruhád!
A volt király végignézett az öltözékén, a nemesi öltönyön és a régi időkből megmaradt, kigombolt vörösesbarna mellényen. Lógott rajta
a zakó. Megint csak vállat vont.
– Már nincs értelme folytatni a színjátékot.
– Cett a király? – kérdezte a lány, és elszorult a szíve.
Elend megrázta a fejét.
– Penrod.
– Ezt nem értem.
– Én sem, de így van. Nem tudjuk biztosan, miért pártoltak el a kereskedők Cett mellől, de már nem is fontos. Penrod egyébként is
sokkal jobb választás, mint a szeszélyes hadúr, vagy akár én.
– Tudod, hogy ez nem igaz.
Elend eltűnődve dőlt hátra a székében.
– Nem is tudom, Vin… Azt gondoltam, jobb vagyok. Mégis, míg mindenféle terveket eszeltem ki annak érdekében, hogy távol tartsam
Cettet a tróntól, egyetlen igazi megoldás sem jutott eszembe, amivel teljes győzelmet arathattunk volna felette. Át kellett volna adnom a
szavazataimat Penrodnak, így közösen állhattunk volna ki ellene. Még szerencse, hogy a nagyképűségem végül nem vezetett Cett
győzelméhez. Egy biztos: akkor nem az emberek boldogulása vezérelt.
– Elend – szólalt meg a lány, és kezét a férfi karjára tette. A mozdulattól kedvese megrándult.
Apró, szinte észrevehetetlen rezdülés volt, és az ifjú gyorsan el is terelte róla a figyelmet. De Vin lelkébe így is beletiport. Elend végre
meglátta – igazából meglátta –, ki is a ködszerzet valójában. Egy hazugságba szeretett bele.
– Mi az? – kérdezte a férfi, és a lány arcába nézett.
– Semmi – húzta vissza a kezét Vin. Lelke egy darabja összetört. Annyira szeretem. Miért hagytam, hogy lássa? Bárcsak lett volna választásom!
Ő is cserbenhagy – hallotta Reen uszítását a fejében. – Végül úgyis mindenki elhagy, Vin!
Elend felsóhajtott, és a bezárt ablaktáblákra nézett. A köd nem hatolt át rajtuk, bár a lány így is látta a kinti sötétséget.
– Az a helyzet, Vin – kezdte az ifjú halkan –, hogy soha nem gondoltam erre a lehetőségre. Bíztam bennük, egészen az utolsó pillanatig.
Amikor nem engem választottak, még meg is lepődtem. Nem kellett volna. Tudtuk, hogy én vagyok a legkevésbé esélyes. Úgy értem,
egyszer már leszavaztak.
De meggyőztem magam, hogy az csak egy figyelmeztetés volt. Legbelül, a szívem mélyén azt hittem, visszakaphatom a trónt.
Megrázta a fejét.
– Most pedig vagy elismerem, hogy hiába vetettem beléjük a hitem, vagy bízom a döntésükben.
És pontosan ezt szerette benne Vin: a jóságát, az egyszerű őszinteségét. Mindezen tulajdonságok olyan furcsának és különlegesnek tűntek
egy szká utcagyereknek, mint az ő ködszerzet volta az emberek többségének. Még Kelsier társai között, még a nemesség legjobbjai közt sem
találkozott senkivel, aki egy kicsit is hasonlított volna Elend Venture-höz. Az ifjú hajlandó volt elhinni, hogy a trónról őt letaszítók pusztán
helyesen akartak cselekedni.
Néha bolondnak gondolta magát, amiért az első nemesbe beleszeretett, akit megismert. De mostanra rájött, hogy Elend iránt érzett
szerelme nem egyszerűen abból fakad, hogy behódolt az első udvarlónak. Pont ezért erre a nemesifjúra esett a választása, mert ilyen a
természete. És hogy ővele találkozott először, csak a hihetetlen szerencsén múlott.
És most… vége. De legalább olyan formában ér véget, amilyen a kapcsolatuk volt. Mindvégig tudta, hogy ez lesz a sorsuk. Ezért
utasította vissza a házassági ajánlatot is már több mint egy évvel ezelőtt. Nem tudott hozzámenni. Helyesebben mondva, nem tehette meg,
hogy engedi Elendet elveszni egy ilyen házasságban.
– Ismerem ezt a szomorúságot a szemedben, Vin – szólt a fiú lágy hangon.
A lány meglepve nézett fel.
– Túltehetjük magunkat a történteken. A trón nem minden. Talán jobban is jártunk így. Megtettünk mindent, ami tőlünk tellett. Most
máson a sor, hogy megpróbálkozzon ugyanezzel.
A lány halvány mosolyra húzta a száját.
Nem tudja. Soha nem szabad megtudnia, mennyire fáj ez nekem. Jó ember – továbbra is szeretni akar.
– Mindenesetre – terelte a szót másfelé Elend –, pihenned kell még.
– Jól érzem magam – ellenkezett a lány, és óvatosan nyújtózkodott. Az oldala sajgott, a nyaka lüktetett, de a forrasz hatására egyik
sérülése sem akadályozta a mozgásban. – Muszáj.
Gyorsan elhallgatott, mert eszébe jutott valami. Felegyenesedett az ágyban, a hirtelen mozdulat azonban erős fájdalmat váltott ki benne.
Az előző nap teljes homályban telt, de.
– OreSeur! – kiáltott fel, és félrehajtotta a takarót.
– Ne aggódj, jól van! Hisz tudod, hogy kandra. Egy-két törött csont meg sem kottyan neki.
Félig az ágyról lelógva Vin kissé ostobának érezte magát. Rövid szünet után szólalt csak meg ismét.
– Hol van?
– Épp egy új testet emészt – mosolygott Elend.
– Mi ez a mosoly?
– Még senkit sem hallottam ennyire aggódni egy kandra jólléte miatt.
– Nos, nem értelek… – A lány visszamászott az ágyba. – OreSeur az életét kockáztatta értem.
– De hiszen kandra, Vin! Nem hiszem, hogy azok az orgyilkosok meg tudták volna ölni; sőt, szerintem még egy ködszerzetnek sem
sikerült volna.
A lány megint a gondolataiba merült.
Még egy ködszerzetnek sem sikerült volna…
Mi zavarta ebben a kijelentésben?
– Akárhogy is, a fájdalmat ő is érzi. Két nagyon erős ütést szenvedett el miattam.
– Csak a szerződését teljesítette.
A szerződés…
OreSeur emberre támadt. Megszegte a szerződést. Miatta.
– Mi az? – kérdezte Elend.
– Semmi – vágta rá a lány. – Mesélj a seregekről!
Az ifjú fürkészőn nézett rá, de hagyta, hogy a társalgás más irányt vegyen.
– Cett még mindig a Hasting-várban rejtőzik. Nem tudjuk kiszámítani, mi lesz a következő lépése. A Nagygyűlés nem őt választotta,
amit bizonyára nem néz jó szemmel. Ennek ellenére nem tiltakozott – gondolom rájött, hogy nem tud kijutni a városból.
– Komolyan hitt abban, hogy meg fogjuk választani – tette hozzá a ködszerzet lefelé görbülő szájjal. – Máskülönben miért jött volna
Luthadelbe?
Elend megrázta a fejét.
– Furcsa gondolat volt, meg kell hagyni. Mindenesetre azt tanácsoltam a Nagygyűlésnek, hogy próbáljunk meg egyezségre jutni vele. Úgy
vélem, el fogja hinni, hogy nincs a birtokunkban az atium, így igazából nincs oka elfoglalni Luthadelt.
– Ne felejtsd el a tekintélyt!
– Az viszont nem ér meg annyit, hogy az egész serege odavesszen miatta. Vagy az élete.
A lány bólintott.
– És az apád?
– Nincs róla hír, ami szokatlan. Ez nem jellemző rá – azok az orgyilkosok annyira egyértelműen viselkedtek. Nem tudom, mit gondoljak
felőlük.
– Az orgyilkosok – ismételte el Vin, miközben felült az ágyon. – Sikerült azonosítani őket?
Elend megrázta a fejét.
– Senki sem ismerte fel őket.
A lány összeráncolta a homlokát.
– Ezek szerint mégsem ismerjük annyira a Nyugati Uradalmon kívül élő nemeseket, mint amennyire gondoltuk.
Nem tudhatjuk, kik voltak. Bár ha a közeli Urteau városából származtak – Straff lakóhelyéről –, akkor néhányukat fel kellett volna ismernünk, nem?
– Azt hiszem, egyet felismertem közülük – mondta végül tétován.
– Melyiket?
– Az… utolsót.
Az ifjú elnémult egy pillanatra.
– Vagy úgy. Nos, azt hiszem, már lehetetlen azonosítani.
– Elend, sajnálom, hogy végig kellett nézned!
– Mit? Vin, láttam már embereket meghalni. Kényszerítettek, hogy nézzem végig az Uralkodó idején tartott kivégzéseket, emlékszel? –
Tartott egy kis szünetet. – Persze azok közel sem hasonlítottak a te módszeredhez.
Természetesen.
– Csodálatos voltál – ismerte el a férfi a lány érdemeit. – Halott lennék, ha nem végeztél volna velük, és valószínűleg Penrod és a
Nagygyűlés többi tagja is mind így járt volna. Megmentetted a Belső Uradalmat.
Mindig minket használnak. Mi vagyunk a kés…
Elend elmosolyodott és felegyenesedett.
– Tessék – szót, és odasétált a falhoz. – Már kihűlt, de Sazed azt mondta, meg kell enned, ha felébredtél. – Egy tál levessel tért vissza a
lányhoz.
– Sazed küldte? – kérdezte Vin gyanakvón. – Akkor hát tele van gyógyszerrel?
A férfi mosolygott.
– Figyelmeztetett, hogy meg ne kóstoljam. Azt mondta, annyi nyugtatót tett bele, amitől én egy egész hónapig aludnék. Nagy adagra van
szükségetek, ti forraszégetők!
Letette a tálat az éjjeliszekrényre. Vin összehúzott szemmel nézte. Sazed valószínűleg aggódott, hogy a sebei ellenére kiszökik és portyára
indul a városban, ha magára hagyják. Talán igaza is volt. Egy nagy sóhajjal felvette a tálat és elkezdte kanalazni a levest.
A férfi még mindig mosolygott.
– Küldetek egy kis szenet a kályhába. El kell még intéznem néhány dolgot.
A lány bólintott, szerelme pedig becsukta maga mögött az ajtót.

Mikor legközelebb felébredt, Elendet pillantotta meg, aki a sötétben őt figyelte. Kintről sem áradt be fény. Az ablaktáblák nyitva álltak, és
köd ereszkedett a padlóra.
Az ablaktáblák nyitva álltak.
Vin felült, és a sarokban álló alakot fürkészte. Nem Elend volt az.
– Zane – szólt minden érzelemtől mentes hangon.
A férfi tett egy lépést előre. Könnyen észrevette a közös vonásokat, miután tudta, hogy mire figyeljen. Ugyanolyan volt az álluk, ugyanaz
a sötét, hullámos haj. Még a testfelépítésük is hasonlított, mióta Elend időt fordított a testedzésre.
– Túl mélyen alszol – jegyezte meg Zane.
– Még egy ködszerzet is hamarabb gyógyul, ha alszik.
– Nem értem, hogyan sebesültél meg. Könnyűszerrel el tudtál volna bánni azokkal az orgyilkosokkal, de az öcsém elvonta a figyelmedet.
Ráadásul még a teremben tartózkodókat is megvédted. Ezt teszi veled – megváltoztat. Már nem is látod, mit kell tenned, csak azt, amit ő
akar elvégeztetni veled.
Vin felhúzta az egyik szemöldökét, és némán a párnája alatt kotorászott. Szerencsére a tőre ott lapult.
Nem ölt meg álmomban. Ez jó jel.
Az ifjú egy újabb lépést tett előre. A lány megfeszült.
– Milyen játékot űzöl velem, Zane? Először azt mondod, úgy döntöttél, hogy nem ölsz meg, majd egy csapat orgyilkost küldesz a
nyakamra. Mi következik? Azért jöttél, hogy befejezd a munkát?
– Nem mi küldtük azokat az orgyilkosokat, Vin.
A lány hitetlenkedve felhorkant.
– Higgy, amit akarsz! – folytatta a férfi, és egy újabb lépéssel az ágy mellett termett. Magas, fekete alakja szinte ünnepélyesen tornyosult a
törékeny test fölé. – De az apám még mindig retteg tőled. Miért kockáztatná, hogy bosszút állsz rajta Elend meggyilkolása miatt?
– Hazardírozott – jelentette ki Vin. – Azt remélte, az orgyilkosok végeznek velem.
– De miért küldte volna őket? Arra itt vagyok én. Miért küldene míveseket, hogy támadjanak meg egy zsúfolt teremben, mikor csak elég
lenne nekem szólnia, és egy kis atiummal bármelyik éjszaka könnyedén végeznék veled?
A lány erősen gondolkozott.
– Vin – folytatta Zane. – Láttam a Nagygyűlés épületéből elszállított holttesteket, és néhányukat felismertem. Cett kíséretébe tartoztak.
Ez az! Tehát ott láttam először azt az alakot, akinek tönkretettem az arcát. Ott volt a Hasting-várban. Ő kukucskált ki a konyhából, amikor Cett-tel
vacsoráztunk. Szolgának álcázta magát.
– De hát az orgyilkosok Cettet is megtámadták… – Nem fejezte be a mondatot, mert eszébe jutott a tolvajok egyik alapvető stratégiája:
aki a búvóhelye körüli üzleteket akarta kirabolni, és nem akart gyanúba keveredni, „magához” is betört.
– A Cettet megtámadó férfiak mind hétköznapi emberek voltak – folytatta a gondolatmenetet Vin. – Nem allomanták. Kíváncsi vagyok,
mit mondott nekik – hogy „megadhatják magukat”, amint nyerésre állnak? De miért találták ki, hogy támadást színlelnek? Esélyes volt a
trónra.
Zane megrázta a fejét.
– Penrod üzletet kötött apámmal, Vin. A vén disznó a Nagygyűlés vagyonát kérte. Ez sokkal több annál, amit Cett adni tudna. A
kereskedők ezért változtatták meg a szavazatukat. Cett bizonyára megneszelte az árulást. Elég sok kémet küldött a városba.
A ködszerzet ostobának érezte magát.
Hát persze!
– Cett csak úgy nyerhetett volna…
– Ha orgyilkosokat küld – fejezte be a mondatot Zane egy bólintással. – A terv szerint mind a három jelöltet megtámadták volna,
végezve Penroddal és Elenddel, de Cett életben marad. A Nagygyűlés pedig azt hiszi, hogy Straff elárulta őket, és Cettet megválasztják
királynak.
Vin remegő kézzel megmarkolta a kését. Kezdett beleunni a játszmákba. Elend majdnem meghalt. Ő kis híján elbukott.
Egyik fele égett a vágytól, hogy azt tegye, amit eredetileg is szándékában állt megtenni. Megölni a két taktikázó hadurat. Ezzel háríthatná
el azonnal a veszélyt.
Nem! – feddte meg magát. – Ez Kelsier módszere. Én nem követem ezt az utat. És Elend sem.
Zane az ablak felé fordult, és a vízesésként beáramló ködfolyamot bámulta.
– Hamarabb kellett volna érkeznem. Kinn vártam a tömeggel. Nem is tudtam, mi zajlik odabenn. Csak akkor jöttem rá, amikor az
emberek elkezdtek kimenekülni.
Vin összeráncolt homlokkal nézte a férfit.
– Egészen őszintének tűnsz, Zane.
– Nem vágyam, hogy holtan lássalak – fordult a lányhoz. – Mint ahogy azt sem szeretném, ha Elendnek baja esne.
– Tényleg? – csodálkozott Vin. – Akkor sem, ha ő kapott meg minden kiváltságot, miközben téged megvetettek és elzárva tartottak?
A férfi megrázta a fejét.
– Nem erről van szó. Elend… tiszta. Néha, amikor hallgatom a beszédeit, azon tűnődöm, vajon én is ilyenné váltam volna-e, ha másként
növök fel?
A lány szemébe nézett a sötét szobában.
– Ám én egy megtört szívű ember vagyok, Vin. Háborodott. Sohasem tudnék olyan lenni, mint Elend. És ha megölöm, azzal sem
változnék meg. Valószínűleg így volt nekünk a legjobb, hogy külön nőttünk fel. Továbbra is az a legjobb, ha nem szerez tudomást rólam.
Jobb, ha megmarad olyannak, amilyen. Érintetlennek.
– Én… – kezdte Vin akadozva. Mit mondhatna? Valódi őszinteséget látott a törvénytelen fiú szemében.
– Nem vagyok Elend – folytatta a fekete ruhás ködszerzet. – És soha nem is leszek ő, nem tartozom az ő világába. De nem is hiszem,
hogy oda kellene tartoznom. És neked sem. A csata után végül sikerült bejutnom a Nagygyűlés épületébe. Láttam, ahogy Elend ott áll
melletted a végén. Láttam a tekintetét. Tudtam, mit érez.
Én is láttam – gondolta Vin.
Nem akarta felidézni, de látta. A szörnyülködő tekintetet: azt, amikor egy ártatlan lélek valami rettenetessel, idegennel, felfoghatatlannal
szembesül.
– Én nem lehetek Elend – fogta suttogóra Zane. – De te nem is ezt várod el tőlem – kinyújtotta a karját és ledobott valamit az ágyra. –
Legközelebb készülj fel rendesen!
Vin a kezébe vette a kis fémgolyót, miközben a férfi az ablak felé indult. Az alakja hepehupás volt, de a felszíne sima, mint egy kis
aranyrögé. Anélkül is tudta, micsoda, hogy lenyelte volna.
– Atium?
– Elképzelhető, hogy Cett újabb orgyilkosokat küld. – Zane felugrott az ablakpárkányra.
– Nekem adod? – kérdezte csodálkozva az apró ködszerzet. – Ez bő két percre elég! – Bizonyára egy kisebb vagyonba került:
könnyedén megérhetett húszezer dobzost is a Bukás előtt. És most, amikor már alig lehet atiumot szerezni.
Zane visszanézett a lányra.
– Csak vigyázz magadra! – tanácsolta, aztán belevetette magát a ködbe.

Vin gyűlölt lesérülni. Természetesen tisztában volt vele, hogy mások is valószínűleg ugyanígy éreznek; végül is ki élvezi a fájdalmat és a
bénultságot? Viszont úgy vélte, más emberek mindössze csalódottságot élnek át betegségeik idején, és nem rettegést.
Amikor Elendet valami ledönti a lábáról, egész nap olvas az ágyában.
Dorong pár hónappal azelőtt megsérült edzés közben, és különösebb noszogatás nélkül napokig kímélte magát.
Vin is kezdett hozzájuk hasonlóan viselkedni. Már képes volt ágyban maradni, mert tudta, hogy senki sem próbál meg belopakodni és
elvágni a torkát, míg ő túl gyenge ahhoz, hogy segítségért kiáltson. Ennek ellenére alig várta, hogy kimásszon az ágyból és megmutassa
mindenkinek, nincs is olyan rosszul. Nehogy valaki is másként gondolja, és kihasználja a lehetőséget.
Ma már nem így működnek a dolgok! – emlékeztette magát.
Megvirradt, és bár Elend naponta többször is meglátogatta, aznap még nem érkezett meg. Sazed bement hozzá, megnézte a sebeket, és
könyörgött, hogy „legalább még egy napot” pihenjen. Azután visszatért a könyveihez. És Tindwylhez.
Mi a fene történt köztük? Eddig gyűlölték egymást! – álmélkodott a lány. – Alig látom Sazedet mostanában…
Kinyílt az ajtó. Az ösztönei még mindig jól működtek, és azonnal a tőre után kapott. Sajgó oldala tiltakozott a hirtelen mozdulat ellen.
Senki sem lépett be.
Vin értetlenül nézett szét. Feszültsége csak akkor hagyott alább, amikor egy kutyafej felbukkant az ágy végénél.
– Kisasszony! – mordult rá az állat.
– OreSeur, te vagy az? De hisz egy másik kutya bőrébe bújtál!
– Természetesen, kisasszony – válaszolta a kandra, aztán felugrott az ágyra. – Mi másba kellett volna bújnom?
– Nem is tudom… – A lány eltette a tőröket. – Amikor Elend mesélte, hogy új testet szerzett neked, azt hittem, emberi testet kértél.
Végül is mindenki látta, amikor a „kutyám” kiszenved.
– Igen – értett egyet OreSeur –, de éppen ezért lesz könnyebb elhitetni, hogy kapott egy új ebet. Mindenki elvárja, hogy kutya vigyázzon
a kisasszonyra. Szóval valójában az lenne feltűnő, ha nem lenne új állata.
Vin csendben ült. Sazed tiltakozása ellenére nadrágot húzott és ingbe bújt. Ünneplőruhái a szomszéd szobában lógtak. Az egyik persze
hiányzott. Néha, mikor végignézett rajtuk, úgy tűnt, mintha az a bizonyos fehér estélyi is ott lógna, vérrel telefröcskölve. Tindwyl tévedett:
nem lehet egyszerre ködszerzet és kisasszony is. A Nagygyűlés tagjainak a szemében tükröződő szörnyülködés épp elég bizonyíték volt erre.
– Nem várom el, hogy egy kutya testét öltsd magadra, OreSeur – mondta halkan. – Fontosabb, hogy boldog légy.
– Nem gond, kisasszony. Már… megszoktam ezeket a csontokat. Egy kicsit még szeretném kihasználni az előnyeit, mielőtt újra emberi
alakot öltök.
A lány mosolygott. Elend megint farkaskutyát választott, egy jó nagy fenevadat. A színe kicsit eltért az előzőtől: ebben több volt a fekete,
mint a szürke, és nem tarkították fehér foltok. Tetszett neki a választás.
– OreSeur… – Vin félrefordította a fejét. – Köszönöm, amit értem tettél.
– Teljesítettem a szerződésben foglalt kötelezettségemet.
– Máskor is harcoltam a szemed láttára. De azokba egyszer sem avatkoztál bele.
A kandra nem válaszolt azonnal.
– Valóban nem.
– Akkor most miért?
– Ezt éreztem helyénvalónak, kisasszony.
– Még akkor is, ha ezzel megszegted a szerződést?
OreSeur büszkén kihúzta magát.
– Nem szegtem meg a szerződést – jelentette ki határozottan.
– De emberre támadtál.
– Nem öltem meg. Azért kell távol tartanunk magunkat az összecsapásoktól, nehogy véletlenül megöljünk egy embert. Az igaz, sok
társam szerint az is gyilkolásnak, illetve szerződésszegésnek számít, ha a segítségünk révén hal meg valaki. A törvény azonban világosan
fogalmaz. Nem tettem semmi rosszat.
– És ha a férfi, akire rátámadtál, eltöri a nyakát?
– Akkor népem kivégzési szokásai szerint megbűnhődtem volna – magyarázta OreSeur.
Vin mosolygott.
– Akkor mégiscsak kockára tetted az életedet miattam.
– Bizonyos értelemben, igen. De nagyon kicsi volt az esélye, hogy a támadásommal megöljem azt az embert.
– Köszönöm, mindenesetre.
OreSeur jóváhagyólag biccentett.
– Kivégzés – tért vissza a témához Vin. – Ezek szerint el lehet pusztítani?
– Természetesen, kisasszony. Nem vagyunk halhatatlanok.
A lány merőn nézte az állatot.
– Nem árulom el a titkaimat, kisasszony. Ön is megértheti, hogy nem szívesen fedem fel fajom gyenge pontjait. Legyen elég annyi, hogy
mi is sebezhetők vagyunk.
Vin bólintott, de közben némán méltatlankodott. Felhúzta a térdét a mellkasához. Valami nem hagyta nyugodni: valami, amit még Elend
mondott neki korábban, valami OreSeur viselkedésével kapcsolatban.
– De – kezdte lassan – se karddal, se bottal nem lehet megölni titeket, ugye?
– Így van. Bár a húsunk kinézetre olyan, mint az emberi hús, és bár érzünk fájdalmat, az ütésnek hosszú távon nincsen hatása.
– Akkor mitől félsz? – tette fel végre Vin azt a kérdést, ami már régóta ott motoszkál a fejében.
– Kisasszony?
– A néped miért kötötte meg a szerződést? Miért rendeltétek magatokat az emberek alá? Ha a katonáink nem tudnak bántani benneteket,
akkor miért féltek tőlünk mégis?
– Az allomancia miatt – nyögte ki OreSeur.
– Ezek szerint allomanciával el lehet pusztítani a kandrákat?
– Nem – rázta meg kutyafejét a lény. – Azzal nem. De talán jobb lenne, ha témát váltanánk. Sajnálom, kisasszony! Ez nagyon veszélyes
terület.
– Megértem – sóhajtott fel Vin. – Csak annyira zavaró, hogy ilyen sok kérdőjel van az életemben. Semmit sem tudok a Mélységről, a
törvényekről… még a saját barátaimról sem tudok mindent! – Hátradőlt, és a plafonra szegezte a tekintetét.
Még mindig itt ólálkodik egy kém a palotában. Minden jel szerint Demoux vagy Dockson. Talán el kellene rendelnem, hogy tartsák őket fogva egy kis időre?
Vajon Elend tenne ilyet?
A kutya a gazdáját figyelte. Láthatóan megérezte a lány zaklatottságát. Különös, éles hangon felsóhajtott.
– Talán ha odafigyelek minden szavamra, beszélhetek néhány dologról, kisasszony. Mit tud a kandrák eredetéről?
Vin felkapta a fejét.
– Semmit.
– A Megdicsőülés előtt nem léteztünk.
– Azt akarod mondani, hogy az Uralkodó hozta létre a kandrák faját?
– A tanításainkban ez áll. Azt azonban nem tudjuk pontosan, mi volt velünk Atyánk célja. Lehetséges, hogy mi voltunk a kémei.
– Atya? – értetlenkedett Vin. – Furcsa, hogy valaki így említi.
– Az Uralkodó hozott létre minket, kisasszony – védekezett a kutya. – Mi vagyunk a gyermekei.
– Én pedig megöltem őt. Úgy érzem, mintha… bocsánatot kellene kérnem érte.
– Csak azért, mert ő az Atyánk, nem jelenti azt, hogy minden cselekedetével egyetértettünk, kisasszony. Vajon egy ember nem szeretheti
úgy az apját, hogy közben nem tartja jó embernek?
– De, azt hiszem, igen.
– A kandra vallás nagyon összetett. Homályosan fogalmaz Atyánkkal kapcsolatban. Néha még nekünk is nehéz eligazodni benne.
Vin elhúzta a száját.
– OreSeur, hány éves is vagy te?
– Öreg – felelte kurtán a kandra.
– Öregebb, mint Kelsier?
– Sokkal. De nem annyira, mint gondolja, kisasszony. Nem emlékszem a Megdicsőülésre.
Vin bólintott.
– Miért mondtad el ezt nekem?
– Az eredeti kérdése miatt, kisasszony. Hogy miért kötöttük meg a szerződést? Nos, őszintén, kisasszony: ha ön lenne az Uralkodó, és
hatalommal bírna, létrehozna úgy szolgákat, hogy nem találja meg annak a módját, miként irányíthatja őket?
A ködszerzet megértette, és lassan bólintott.
– Atyánk nem sokat foglalkozott velünk a Megdicsőülése utáni második évszázadtól. Egy darabig megpróbáltuk függetleníteni
magunkat, de ahogy mondtam, az emberek megvetették a fajtánkat. Féltek tőlünk. És néhányan tudtak a gyenge pontunkról. Amikor az
őseim számba vették a lehetőségeiket, végül az önkéntes szolgaságot választották a ránk erőszakolt rabszolgaság helyett.
Ő hozta létre őket – motoszkált a gondolat Vin agyában.
Mindig is osztotta Kelsier azon véleményét, miszerint az Uralkodó inkább volt ember, mint istenség. De ha valóban létrehozott egy
teljesen új fajt, akkor kellett, hogy legyen benne valami isteni erő.
A Megdicsőülés Kútjának ereje… Magához vette, de nem tartott sokáig. Bizonyára gyorsan elfogyott. Máskülönben miért lett volna szüksége hadseregekre?
Egy kezdeti hatalomlöket, az alkotás, a változtatás képessége – talán a megmentés képessége is. Visszaszorította a ködöt, de közben
valahogy elkezdett esni a hamu, és vörösbe fordult az ég. Létrehozta a kandrákat, hogy szolgálják őt – de valószínűleg a kolosszokat is. Talán
még az allomantákat is ő alkotta meg.
Mindezek után pedig újra hétköznapi ember lett belőle. Jobbára. Az Uralkodónak még így is irdatlan nagyságú ereje maradt egy
allomantához képest. Kordában tudta tartani teremtményeit, és valamiként azt is elérte, hogy a köd ne öldököljön.
Amíg ő le nem mészárolta az istencsászárt. Ezt követően a kolosszok őrült rombolásba kezdtek, és a köd is visszatért. A kandrák nem
álltak a hatalma alatt abban az időben, tehát minden bizonnyal változtattak a helyzetükön. De volt egy módszer, amivel irányíthatta őket, ha a
szükség úgy hozná.
Egy módszer, ami megakadályozza, hogy a kandrák ellene forduljanak.
Vin lehunyta a szemét, és allomanta érzékeivel óvatosan puhatolózni kezdett. OreSeur elmondása szerint a kandrákra nem hat az
allomancia – de ő tudott valami egyebet is az Uralkodóról. Valamit, ami megkülönböztette a zsarnokot a többi allomantától. Irdatlan ereje
olyan dolgokra tette képessé, amelyek egyébként lehetetlenségnek minősültek volna.
Mint például a vörösrézfelhőkön való áthatolás, vagy az olyan fémek irányítása, amiket valaki már lenyelt. Talán ezzel tartotta kordában a
kandrákat. Talán erről beszélt OreSeur. Talán emiatt féltek a ködszerzetektől.
Nem azért, mert a ködszerzetek meg tudják ölni őket. Valami más képességük miatt. Valahogyan rabszolgaságra tudják kényszeríteni
őket. Óvatosan leellenőrizte, amiről a kandra korábban beszélt. Egy kis allomanciával megpiszkálta a lény érzelmeit. Nem történt semmi.
Én is képes vagyok arra, amire az Uralkodó. Én is át tudok hatolni a vörösrézfelhőkön. Talán, ha egy kicsit erősebben csinálom…
Összpontosított, és erősen rátaszított OreSeur érzelmeire. Megint nem történt semmi. Pont úgy, ahogyan a kutya mondta. Egy darabig
gondolkodott, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve dúralumíniumot égetett és ismét jó erősét taszított a kandrán.
Erre OreSeur akkorát üvöltött és olyan váratlanul, hogy Vin rémülten felpattant az ágyról és fellobbantotta a forraszát.
A kandra az ágyra esett és reszketni kezdett.
– OreSeur! – kiáltotta Vin, aztán térdre ereszkedett és a kezébe fogta a kutya fejét. – Sajnálom!
– Túl sokat árultam el. – motyogta a kutya remegve. – Tudtam, hogy túl sokat beszéltem.
– Nem akartalak bántani! – szabadkozott Vin.
A remegés alábbhagyott. OreSeur egy darabig némán feküdt, és halkan lélegzett. Végül kihúzta a fejét a lány kezéből.
– Amit ön tett, kisasszony, az mellékes. Az én hibám volt. Kérem, ne tegye ezt többször!
– Megígérem, és sajnálom.
A kutya megrázta a fejét, és kimászott az ágyból.
– Nem is értem, hogyan tudta ezt megtenni. Furcsa dolgai vannak, kisasszony; olyan, mint a régi korok allomantái, akiknek még nem
kopott el az erejük.
– Sajnálom! – ismételte Vin, és tehetetlennek érezte magát.
Megmentette az életemet, majdnem megszegte a szerződést, erre én ezt teszem vele…
OreSeur megvonta a vállát.
– Ami történt, megtörtént. Most pihennem kell. Javaslom, ön is tegyen így, kisasszony.

Azután egyéb bajokra is felfigyeltem.


Negyvenegyedik fejezet

– „Ezt a feljegyzést – olvasta fennhangon Sazed –, egy fémdarabba vésem, mert félek. Féltem önmagamat – igen, félek bevallani, hogy
emberi lény vagyok. Amennyiben Alendi visszatér a Megdicsőülés Kútjától, biztos vagyok benne, legelső célja az lesz, hogy elveszejtsen. Nem
gonosz ember ő, csak hát könyörtelen, bizonyára mindazoknak köszönhetően, amiken keresztülment.”
– Ez arra az Alendire vall, akit a naplóból megismertünk – jegyezte meg Tindwyl. – Feltéve, hogy Alendi írta a naplót.
Sazed a jegyzeteire pillantott, és végigfuttatta az agyában elraktározott adatokat. Kwaan egy ősi terrisi tudós volt. Ő fedezte fel Alendit,
aki – tanulmányai során – arra az elgondolásra jutott, hogy ő maga lehet a Korok Hőse, a terrisi jövendölések legendás alakja. Alendi
hallgatott tanítója szavára és politikai vezér lett. Szinte az egész világot az uralma alá hajtotta, majd északra utazott a Megdicsőülés Kútjához.
Addigra azonban Kwaan nyilvánvalóan más véleményre jutott Alendivel kapcsolatban, és megpróbálta megakadályozni, hogy tanítványa
lejusson a Kútba.
Minden részlet passzolt. Bár a napló szerzője sosem említette a saját nevét, egyértelmű, hogy csak Alendi lehetett.
– Ez eléggé biztos feltételezés – folytatta a férfi. – A napló említi még Kwaant, és a köztük esett vitát.
Egymás mellett ültek Sazed lakosztályában. Kívánságára a hórihorgas tudós kapott egy nagyobb íróasztalt, hogy jobban elférjen az a
rengeteg jegyzet és lefirkantott elmélet, amin egyfolytában dolgozott. Az ajtó mellett állt az ebédjük maradéka, egy kis leves, amit sietősen
kanalaztak be. Sazed alig várta, hogy az üres edényekkel leszaladjon a konyhába, de nem bírt felállni a papírok mellől.
– Folytasd! – kérte Tindwyl, aki hátradőlt a székében, és olyan nyugalom áradt belőle, amit a férfi még soha nem látott. A füléből lelógó
karikák különböző színekben pompáztak; egy-egy arany- vagy rézkarikát ón vagy vas követett. Rendkívül egyszerű ékszerek, mégis volt
bennük valami végtelen szépség.
– Sazed?
A férfi összerezzent.
– Elnézést. – Aztán folytatta az olvasást. – „Attól is félek, hogy minden tudás, amit összegyűjtöttem – a történetem – a feledés
homályába merül. Félek attól, ami erre a világra vár. Félek, mert a terveim kudarcba fulladtak. Félek, hogy a Mélység mindenkit kárhozatra
ítél.”
– Várj! – vágott közbe a nő. – Ettől vajon miért félt?
– Miért ne félt volna? – kérdezte Sazed. – A Mélység – amiről úgy gondoljuk, hogy maga a köd – a népét pusztította. Napfény nélkül
nem terem meg semmi, az állatok nem tudnak legelni.
– De ha Kwaan félt a Mélységtől, akkor mi értelme volt, hogy ellenszegült Alendinek? – elmélkedett Tindwyl. – Azért mászott le a
Megdicsőülés Kútjába, hogy legyőzze a Mélységet.
– Igen – értett egyet a férfi. – De addigra Kwaan bizonyosra vette, hogy nem Alendi a Korok Hőse.
– És az miért jelentett problémát? Nem csak egy bizonyos személy állíthatta meg a ködöt, Rashek sikere is ezt bizonyítja. Tessék, olvasd a
végét! A Rashekről szóló részt.
– „Van egy fiatal unokaöcsém, akit Rasheknek hívnak – olvasta engedelmesen a kijelölt részt Sazed. – Szívből gyűlöli egész Khlenniumot,
a fiatalokra jellemző, irigylésre méltó szenvedéllyel. És Alendit még szenvedélyesebben gyűlöli – bár még sohasem találkoztak – mivel
Rashek úgy érzi, elárulták, amikor az egyik elnyomónkat választották a Korok Hősének…
Alendinek segítőkre lesz szüksége, ha át akar kelni a terrisi hegyeken. Utasítottam Rasheket, tegyen meg mindent annak érdekében, hogy ő
és megbízható barátai legyenek azok a segítők. Rashek ezután megpróbálja rossz irányba terelni Alendit, elvenni a kedvét, vagy valamilyen
más módon meghiúsítani az utazást. Alendi nem fogja megtudni, hogy félrevezették.
Amennyiben Rasheknek nem sikerülne félrevezetnie Alendit, meghagytam neki, hogy ölje meg egykori barátomat. De ebben nem igazán
reménykedem. Alendi túlélt már orgyilkos támadásokat, háborúkat, természeti csapásokat. Mégis remélem, hogy Terris jéghideg hegyei közt
végre kiderül, ki is ő valójában. Bízom a csodában.
Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához: nem engedhetjük, hogy magához vegye a hatalmat!”
Tindwyl a homlokát ráncolva hátradőlt.
– Mi az?
– Valami nincs rendjén. De nem tudom pontosan, micsoda.
Sazed újra átfutotta a szöveget.
– Bontsuk le akkor egyszerű tényekre! Rashek – akiből később az Uralkodó lett – Kwaan unokaöccse volt.
– Így van – bólogatott a nő.
– Kwaan azért küldte Rasheket, hogy félrevezesse, sőt ha kell, megölje egykori barátját, Alendit, a Hódítót – azt a férfit, aki megmászta a
terrisi hegyeket, hogy megkeresse a Megdicsőülés Kútját.
Tindwyl újra bólogatott.
– Kwaan azért tette mindezt, mert félt attól, hogy Alendi magához veszi a Kút erejét.
Ennél a résznél a nő felemelte a mutatóujját.
– De miért félt ettől?
– Számomra ésszerű félelemnek tűnik.
– Túlságosan is ésszerű – kontrázott az asszony. – Vagy inkább úgy fogalmaznék, tökéletesen ésszerű. De mondd meg nekem, Sazed:
amikor Alendi naplóját tartottad a kezedben, talán az volt a benyomásod, hogy egy olyan ember feljegyzéseit olvasod, aki magának akarná
megkaparintani a hatalmat?
A magas tudós a fejét rázta.
– Őszintén szólva, pont ellenkezőleg. Ez az a rész, ami miatt az egész napló olyan zavaros: nem tudtunk rájönni, hogy a napló leírásaiból
kirajzolódó férfi miért viselkedett úgy, ahogyan a feltételezésünk szerint tette. Gondolom, végül részben emiatt gondolta Vin, hogy nem
Alendiből lett az Uralkodó, hanem a hordárjából, Rashekből.
– És Kwaan, állítása szerint, jól ismerte Alendit – vette át a szót Tindwyl. – Valójában ebben a másolatban többször is dicséri Alendit.
Úgy emlékszem, jó embernek hívja.
– Igen – helyeselt Sazed, és gyorsan kikereste a szóban forgó részt. – „Jó ember: mindenek ellenére jó ember. Önfeláldozó férfi.
Igazából minden cselekedete – minden gyilkosság, pusztítás és fájdalom, amit okozott – nagyon mélyen érintette.”
– Tehát Kwaan jól ismerte Alendit – ismételte el a terrisi nő. – És nagyra tartotta. Valószínűleg az unokaöccsét, Rasheket is jól ismerte.
Látod már, mit tartok furcsának?
A férfi lassan bólintott.
– Miért küldött volna egy megszállottat, akinek a tettei irigységből és gyűlöletből fakadtak, hogy megölje azt a másikat, akiről csupa jót
gondolt, és akinek csodálta a vérmérsékletét? Igazán különös választásnak tűnik.
– Pontosan – bólintott Tindwyl, és két tenyerét az asztallapra tette.
– Ugyanakkor – folytatta Sazed –, Kwaan pont itt beszél arról, miszerint, idézem: „Kétlem, hogy amennyiben Alendi eljut a
Megdicsőülés Kútjához, magához veszi a hatalmat, majd egyszerűen feladja egy magasabb cél érdekében.”
Tindwyl megrázta a fejét.
– Itt valami bűzlik, Sazed. Kwaan többször is írta, mennyire fél a Mélységtől, aztán mégis megakadályozta, hogy elpusztítsák, amikor is
egy gyűlölettől égő fiatalembert küldött, hogy megölje a tiszteletben álló és feltehetően bölcs vezért. Kwaan tulajdonképpen cselt eszelt ki
annak érdekében, hogy Rashek vegye át a hatalmat. Ha annyira tartott attól, hogy Alendi magához veszi a hatalmat, akkor Rashek esetében ez
a kétely miért nem merült fel benne?
– Talán egyszerűen azért nem értjük a tetteit, mert tisztábban látunk nála most, hogy az események már megtörténtek – találgatta a férfi.
De a nő a fejét rázta.
– Van valami, amiről nem tudunk, Sazed. Kwaan rendkívül megfontolt, ésszerű ember volt – ezt bárki megmondja a naplót olvasva. Ő
fedezte fel Alendit, és elsőként ő vette észre a jeleket, amelyek szerint Alendi a Korok Hőse. Vajon miért fordult ennyire ellene?
A terrisi férfi bólintott, és átfutotta a másolat fordítását. Kwaan elég nagy ismertségre tett szert a Hős felfedezésével. Végre megtalálta a
helyét a világban, amire oly régóta vágyott.
„A Várakozás tanában immár nekem is jutott hely – állt a szövegben. – Azt gondoltam magamról, én vagyok, aki a hírt bejelenti, a
próféta, akiről megírták, hogy felfedezi a Korok Hősét. Alendi megtagadása tehát a saját helyzetem, a többiek által elfogadott pozícióm
megtagadása is lett volna.”
– Bizonyára valami nagy horderejű dolog történhetett – morfondírozott Tindwyl. – Valami olyasmi, ami miatt képes volt saját barátja,
saját hírnevének forrása ellen fordulni. Valami, ami miatt olyannyira furdalta a lelkiismeret, hogy hajlandó volt szembeszállni a környék
legnagyobb hatalmú uralkodójával. Valami, ami annyira félelmetes volt, hogy még arra a nevetséges küldetésre is rá tudta venni Rasheket,
hátha sikerül egykori barátját lemészárolni.
Sazed átlapozta a jegyzeteit.
– Egyaránt félt a Mélységtől, és attól, mi lesz Alendiből, ha az magához veszi a hatalmat. Viszont mintha nem tudná eldönteni, melyik a
veszélyesebb, és igazán egyiket sem részletezi a szövegben. Igen, látom a hiányosságot. Azt gondolod, Kwaan talán valamire utalni akart a
saját érveléseiben fellelhető következetlenségen keresztül?
– Talán. Egyszerűen túl kevés részlettel rendelkezünk. Nem tudok véleményt alkotni olyasvalakiről, akinek nem ismerem az életét.
A férfi felnézett a nőre.
– Lehet, hogy túlzásba vittük a szövegek tanulmányozását. Tartsunk egy kis szünetet?
Tindwyl megrázta a fejét.
– Arra most nincs időnk, barátom.
A hórihorgas férfi ismét társát figyelte. Ezúttal igazat adott neki ebben.
– Te is érzed, nem? – kérdezte a nő.
Sazed bólintott.
– A város hamarosan elesik. A különböző erők… a seregek, a kolosszok, és a lakosok zavarodottsága…
– Attól tartok, sokkal véresebb lesz, mint amiben a barátaid reménykednek, Sazed – súgta Tindwyl. – Mintha még mindig hinnének
abban, hogy egy kis zsonglőrködéssel túljutnak ezen is.
– Derűlátó társaság, az biztos – mosolygott a férfi. – Nincsenek hozzászokva a vereséghez.
– Ez sokkal rosszabb lesz, mint a forradalom – riogatott tovább a nő. – Tanulmányoztam már hasonló eseteket, Sazed. Tudom, mi
történik, amikor egy hódító vezér elfoglal egy várost. Emberek halnak meg. Nagyon sok ember.
A férfit kirázta a hideg a nő szavai hallatán. Feszültség uralkodott Luthadelben; háború közelgett. Meglehet, az egyik sereg a Nagygyűlés
jóváhagyása mellett szépen besétál a városba, de a másik akkor is lecsap. A városfalakról vér csöpög majd, mire az ostrom végre elcsitul.
De a legjobban attól félt, hogy mindez nagyon-nagyon hamar bekövetkezik.
– Igazad van – mondta, és visszatért az asztalon fekvő jegyzeteihez. – Folytatnunk kell a munkát. Össze kell gyűjtenünk minden tudást
arról, milyen volt ez a vidék a Megdicsőülés előtt. Akkor talán jobban fogod érteni Alendi és Kwaan történetét.
Tindwyl bólintott, és mint aki beletörődött a sorsába, folytatta a munkát. Lehetetlen volt ennyi idő alatt végezni a feladattal. A másolat
megfejtése, összehasonlítása a naplóval, majd mindezen részletet elhelyezni az adott kor történései között olyan tudományos vállalkozásnak
ígérkezett, ami évek megfeszített munkáját igényelné.
Az őrzők hatalmas tudással rendelkeztek, de ebben az esetben ez már majdnem túl soknak bizonyult. Olyan hosszú idő óta gyűjtötték és
adták tovább a feljegyzéseket, történeteket, mítoszokat és legendákat, hogy egy őrző hosszú évekig adta át a felgyülemlett tudást az új
beavatottnak.
Szerencsére az adathalmazban azért voltak névmutatók és összegzések is, amiket maguk az őrzők állítottak össze; ezeken túl jegyzetek és
személyes névmutatók segítették a munkájukat. Ugyanakkor sokszor mindez csupán arra volt jó, hogy az őrzőben tudatosult, micsoda óriási
tudással rendelkezik. Sazed például egész életében a vallásokat olvasgatta, memorizálta, és látta el őket tárgymutatóval. Minden este, elalvás
előtt elolvasott egy kis részt az egyik jegyzetből vagy történetből. Valószínűleg ő volt a földkerekség legelismertebb tudósa a Megdicsőülés
előtti idő vallásai témájában, mégis úgy érezte, hogy nagyon keveset tud.
És bele kellett törődnie a megszerzett tudás megbízhatatlan voltába. Nagy része ugyanis egyszerű emberek elmondása alapján gyűlt össze,
akik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy visszaemlékezzenek egykori életükre – vagy, ami még gyakrabban fordult elő, nagyszüleik életére.
Az őrzők társasága csak az Uralkodó ideje szerinti második században alakult meg. Addigra sajnos már sok-sok vallást eltöröltek a föld
színéről.
Sazed becsukta a szemét, újabb tárgymutatót dobott vörösrézelméjéből a fejébe, és elkezdte átkutatni. Igaz: nem sok idejük maradt hátra,
de mindketten őrzőkként éltek és már hozzászoktak, hogy olyan feladatokba kezdjenek bele, amiket aztán másoknak kell befejezni.

Elend Venture, a Központi Uradalom egykori királya a vára erkélyén állt, és az óriási kiterjedésű Luthadelt figyelte. Bár az első
hópelyhekre még várni kellett, az idő egyre hidegebbre fordult. Egy elöl megkötős köpenyt is felvett a hátára, de az arcát ez sem takarta el.
A hideg szél csípte orcáját, és fellebbentette a köpönyeget. Füst gomolygott a kéményekből és baljós árnyékként gyűlt össze a város felett,
mielőtt tovább emelkedett volna, hogy beleolvadjon a hamutól feketéllő, vörös égboltba.
Minden olyan házra, amelynek kéménye füstölt, két másik jutott, ahol nem fűtöttek. Lakói többnyire elmenekültek; a város már rég nem
büszkélkedhetett annyi lakossal, mint virágkorában. Azonban Elend azzal is tisztában volt, hogy ezek a házak nem mind maradtak lakó nélkül
– annál inkább tüzelő nélkül.
Többet kellett volna tennem értük – gondolta, és kinyitotta szemét a csontig hatoló hideg szélben. – Meg kellett volna találnom a módját, hogyan
szerezhetek több szenet; mindenkiről gondoskodnom kellett volna!
Megalázó volt bevallani, hogy az Uralkodó ügyesebben végezte a dolgát, mint ő. Szívtelen zsarnok léte ellenére legalább annyit elért, hogy
a lakosság nagy része nem szenvedett hiányt sem ételben, sem tüzelőben. A seregeket kordában tartotta, és a bűnözést is elfogadható szintre
szorította vissza.
Északkeletre a kolossz sereg egy helyben toporgott. Nem jött tőlük küldött, de ettől még ijesztőbbnek tűntek, mint Cett vagy Straff
hadai. A hideg sem zavarta túlságosan a furcsa lényeket: csupasz bőrük ellenére látszólag mintha észre sem vették volna az időjárás-változást.
A három közül ez a sereg váltotta ki a legnagyobb félelmeket; kiszámíthatatlanságuk révén veszélyesebbek voltak, és szinte lehetetlennek tűnt
egyezségre jutni velük. A kolosszok nem kötöttek üzleteket.
Nem figyeltünk oda eléggé erre a veszélyre. Olyan sok a tennivaló, olyan sok dolog miatt kell aggódnunk, hogy egyszerűen nem tudtunk odafigyelni a seregre,
ami ugyanakkora veszélyt jelent ellenségeinkre, mint ránk nézve!
Egyre valószerűtlenebbnek tűnt, hogy a kolossz sereg megtámadja Cettet vagy Straffet. Minden látszat szerint Jastes képes annyira
kordában tartani a seregét, hogy ki tudják várni a megfelelő időpontot, mikor magára Luthadelre csaphatnak le.
– Uram – szólalt meg valaki Elend háta mögül –, kérem, jöjjön be! Kegyetlen szél ez. Nincs értelme, hogy belehaljon egy
tüdőgyulladásba.
A letaszított király hátrafordult. Demoux kapitány állt kötelességtudóan a szobában egy másik őrrel egyetemben. Az orgyilkos támadás
után Ham ragaszkodott hozzá, hogy barátjára őrök vigyázzanak. A fiatal férfi nem ellenkezett, bár tudta, hogy az elővigyázatosságnak nem
sok értelme van. Apja már úgysem akarta megöletni: nem választották meg királynak.
Olyan őszinte – Elend Demoux arcát tanulmányozta. – Miért látom olyan fiatalnak? Majdnem egyidősek vagyunk.
– Rendben – lépett be Luthadel egykori királya a szobájába.
A kapitány bezárta az erkélyajtót, Elend pedig levette a kabátját. A kabát alatti viselet rendkívül rosszul állt rajta. Hanyagul festett benne,
hiába rendelte el, hogy tisztítsák és vasalják ki. A mellény túl szoros volt – a kardforgatással töltött idő lassan megtette a hatását, a teste is
átalakult –, míg a felöltő lógott rajta.
– Kapitány – szólalt meg. – Mikor lesz az egyház következő találkozója?
– Ma este, uram.
Elend bólintott. Ettől félt; este nagyon hideg lesz.
– Uram – kérdezte a kapitány –, még mindig szándékában áll eljönni?
– Természetesen – hangzott a válasz. – A szavamat adtam, hogy csatlakozom az ügyhöz.
– De az még azelőtt volt, hogy elveszítette a választást, uram.
– Az lényegtelen. Azért csatlakozom a mozgalmához, mert az fontos a szkák számára, és ismerni szeretném az emberek akaratát.
Odaadást ígértem önöknek, és meg is kapják.
A fiatal kapitány kissé zavartnak tűnt, de nem szólt többet. A volt király az íróasztalára szegezte a tekintetét, eljátszott a gondolattal, hogy
még leül dolgozni, de nehezen tudta volna rávenni magát a hűvös szobában. Ehelyett inkább kinyitotta az ajtót és testőrei kíséretében kilépett
a folyosóra.
Erőt vett magán és nem állt meg Vin ajtaja előtt. A lánynak pihenésre volt most szüksége, és semmit nem használna azzal, ha minden
félórában bekukucskálna hozzá. Így inkább egy másik folyosón ment végig.
A Venture-vár hátsó, sötét folyosóit szűkre építették; bennük labirintushoz hasonló, bonyolult útvesztő. Talán csak azért, mert itt nőtt fel,
de otthon érezte magát a sötét, elhagyatott járatokban. Tökéletes búvóhelyül szolgáltak egy fiú számára, aki nem akarta, hogy rátaláljanak.
Most azonban más miatt találta hasznosnak a titkos folyosókat: tökéletes lehetőséget kínáltak egy-egy hosszú sétára. Nem tűzött ki semmiféle
pontos célt magának, csak ment, és léptei ütemét figyelve elmúlt a szorongása.
Nem oldhatom meg a város problémáit – győzködte magát. – Engednem kell, hogy ezt Penrod intézze el, az emberek őt akarják.
Ettől a gondolattól jobb kedvre kellett volna derülnie. Így a saját túlélésére tudott volna összepontosítani, nem is beszélve arról, hogy
végre lett volna ideje újraéleszteni a kapcsolatát szerelmével. Vin viselkedése azonban megváltozott az utóbbi időben. Próbálta elhitetni
magával, hogy a lány sérülése az oka mindennek, de valami mélyebbről fakadó gondot is érzett. Valami megváltozott abban, ahogyan
kedvese rátekint, ahogyan az érzéseit viszonozza. És akarata ellenére csak egyetlen dologra tudott gondolni, ami megváltozott körülöttük.
Arra, hogy többé már nem király.
Vin nem holmi sekélyes nőszemély. Csakis odaadást és szerelmet tanúsított a két együtt töltött év alatt. Ugyanakkor hogyan lehetséges,
hogy semmiféle érzelmet nem vált ki belőle – még tudat alatt sem – az ő óriási bukása? Az orgyilkos támadás alatt végignézte a lány
küzdelmét. Tényleg végignézte, akkor először. Addig a napig nem is tudta, milyen nagyszerű ember a lány. Nem csupán harcos, és nem is
csak allomanta. Olyan, mint valami természeti erő, mint a vihar vagy a szél. Ahogy megölte azt az utolsó férfit, ahogy saját fejével
széthasította a fickó koponyáját…
Hogy szerethet egy ilyen embert, mint én? Még a trónomat sem tudtam megtartani. Magam írtam azokat a törvényeket, amik végül megfosztottak a
hatalmamtól.
Felsóhajtott, de folytatta a sétát. Úgy érezte, csúszni-másznia kellene Vin előtt, hogy bebizonyítsa, érdemes a szerelmére. De ettől még
kevésbé tűnne rátermettnek. A múlt hibáit már nem lehet kijavítani, főleg, hogy nem is tudta, milyen „hibákat” követett el. Minden tőle
telhetőt megtett, de ez is kevésnek bizonyult.
Megállt a járatok kereszteződésénél. Régebben elég lett volna belemélyednie egy könyvbe, attól rendszerint megnyugodott. Ám ezúttal
ideges volt. Feszült. Egy kicsit úgy érezte magát, ahogyan általában Vin érezheti.
Talán tanulhatnék tőle. Mit tenne az én helyzetemben?
Bizonyára nem járkálna körbe-körbe, nem lógatná az orrát, és főként nem sajnálná magát. Megtorpant és értetlenül nézett végig a
pislákoló olajlámpák fényétől megvilágított folyosón. Ezután nekilendült, és határozott léptekkel egy bizonyos lakosztály felé vette az irányt.
Halkan kopogott, de nem jött válasz. Végül bedugta a fejét. Sazed és Tindwyl némán ültek a jegyzetekkel és naplókkal telezsúfolt íróasztal
előtt. Mindketten mereven bámultak maguk elé, mintha a semmibe néztek volna. Tekintetük úgy révedt a távolba, mint amikor valaki el van
kábítva. Kezüket összefonták és úgy tartották az asztalon.
A férfi hirtelen megrázta magát, hogy feléledjen, majd megfordult, és köszöntötte Elendet.
– Venture úr! Ne haragudjon! Nem hallottam a lépteit.
– Semmi gond, Saz. – Elend beljebb lépett. Eközben a nő is magához tért, és visszahúzta a kezét. Az ifjú biccentett Demoux és a társa
felé – akik még ide is követték –, jelezve, hogy maradjanak kint, aztán becsukta az ajtót.
– Elend! – kezdte az asszony a tőle megszokott hangon, és azonnal kitűnt nemtetszése. – Mi célból zavart meg minket? Már egészen
világosan bebizonyította a pipogyaságát. Nem látom értelmét további társalgásnak.
– Még mindig ez az otthonom, Tindwyl – válaszolta a trónfosztott király. – Ha még egy sértés elhagyja a száját, kirakatom a palotából.
A nő felhúzta az egyik szemöldökét. Sazed egészen elfehéredett.
– Venture úr – vágott közbe gyorsan –, nem hiszem, hogy Tindwyl arra gondolt…
– Ne aggódj, Sazed! – nyugtatta meg barátját Elend, és felemelte a kezét. – Tudom, hogy csak arra volt kíváncsi, visszatértem-e régi
énemhez, amikor még mindenen megbántódtam.
A nő megvonta a vállát.
– Értesülések jutottak el a fülembe, miszerint úgy jár-kel a palota folyosóin, mint valami elveszett gyerek.
– Az értesülései helyesek. De ez nem jelenti azt, hogy a büszkeségem teljesen odaveszett.
– Akkor jó – mondta a magas nő, és az egyik szék felé biccentett. – Foglaljon helyet, ha gondolja.
Elend bólintott, odahúzott egy széket a két tudós elé, és leült.
– Tanácsra lenne szükségem.
– Én már minden tanácsot megadtam, amit csak tudtam – jelentette ki Tindwyl. – Igazából talán túl sok tanáccsal láttam el. Az, hogy
még mindig itt vagyok, úgy tűnhet, mintha valakinek az oldalára álltam volna.
– Már nem vagyok király – emlékeztette az ifjú Venture. – És éppen ezért, nem lehet az oldalamra állni. Csak egyszerű férfi vagyok, aki
az igazságot kutatja.
A nő elmosolyodott.
– Akkor hát tegye fel a kérdéseit!
A terrisi férfi jól látható érdeklődéssel követte a társalgást.
Nem tudom biztosan, én magam értem-e a kapcsolatunkat.
– A következő a gondom: azért veszítettem el a trónomat, mert nem voltam hajlandó hazudni.
– Magyarázza meg! – kérte Tindwyl.
– Esélyem lett volna a törvény egy részletét homályban tartani. Az utolsó pillanatban elérhettem volna, hogy a Nagygyűlés engem
válasszon királynak. Ehelyett azonban felvilágosítottam őket a törvény szövegével kapcsolatban, és végig igazat mondtam. Ez viszont a
trónom elvesztéséhez vezetett.
– Egy cseppet sem vagyok meglepve – jelentette ki az asszony.
– Nem is hittem, hogy meglepődik. Tehát ön szerint ostobaság volt részemről ez a viselkedés?
– Igen.
Az ifjú bólintott.
– Ugyanakkor – folytatta a nő –, nem az a pillanat vezetett a trónja elvesztéséhez, Elend Venture. Az a pillanat semmiség: ne okolja
csúfos bukásáért. Azért veszítette el a trónt, mert nem utasította a seregeit, hogy védjék meg a várost; mert ragaszkodott hozzá, hogy a
Nagygyűlés megőrizze a hatalmát; és mert nem alkalmazott orgyilkosokat, vagy az elnyomás egyéb formáit. Röviden szólva, Elend Venture,
azért veszítette el a királyságát, mert jó ember.
A kérdező megrázta a fejét.
– Ezek szerint az ember nem élhet tiszta lelkiismerettel és uralkodhat jó királyként is egyszerre?
Tindwyl a gondolataiba merülve ráncolta a homlokát.
– Ez egy ősrégi kérdés, Elend úr – válaszolt Sazed halkan. – Olyan kérdés, ami egyaránt foglalkoztat uralkodót, papot és egyszerű
halandót, mióta világ a világ. Nem tudom, van-e rá válasz.
– Hazudnom kellett volna, Sazed?
– Nem – mosolygott a szolga. – Talán ugyanebben a helyzetben másvalaki jobban járt volna a hazugsággal. De az ember legyen mindig
hű önmagához. Élete során számos döntést hozott, és ha az utolsó pillanatban önmagától idegen döntést hoz – és hazudik –, az mindent
megcáfolt volna, amit magáról tartott. Szerintem jobb, hogy így tett, és elveszítette a trónt.
Tindwyl még mindig fancsali képet vágott.
– Szépek az ideálok, Sazed. De mi lesz az emberekkel? Mi van akkor, ha azért halnak meg, mert Elend képtelen volt uralkodni a saját
lelkiismerete felett?
– Nem kívánok vitába szállni veled, Tindwyl. Egyszerűen az a véleményem, hogy jól választott. Jogában áll követni a lelkiismeretét, és
bízni a gondviselésben, hogy begyógyítja az erkölcs és a logika ütközésekor keletkező sebeket.
Gondviselés.
– Úgy érted, bízni Istenben – szólalt meg Elend.
– Igen.
A fiatal férfi megrázta a fejét.
– Isten nem egyéb, mint az obligátorok által használt eszköz, Sazed!
– Miért hozza meg azokat a döntéseket, Elend Venture, amiket meghoz?
– Mert helyesek.
– És miért helyesek ezek a dolgok?
– Nem tudom – adta fel Elend, és nagyot sóhajtva, hanyagul hátradőlt. Elkapta az asszony rosszalló pillantását, de figyelmen kívül
hagyta. Nem volt már király: terpeszkedhetett, ha arra támadt kedve.
– Istenről beszélsz, Sazed, de nem prédikálsz több száz egyéb vallásról is?
– Hogy pontosak legyünk, háromszázról.
– Nos, te melyikben hiszel?
– Mindegyikben.
Elend újból a fejét rázta.
– Ez nem logikus. Csupán fél tucatról meséltél nekem, de már azok is ellentmondanak egymásnak.
– Nekem nem tisztem megítélni az igazságot, Venture úr – válaszolta Sazed mosolyogva. – Én csupán szállítom.
Az ifjú nagyot sóhajtott.
Papok… Néha olyan érzés Sazeddel beszélgetni, mintha csak egy obligátorral próbálnék meg érvelni.
– Elend – szólalt meg Tindwyl lágyabb hangon –, szerintem rosszul kezeli a helyzetet. Ám ennek ellenére Sazednek is igazat adok: nem
fordított hátat a meggyőződéseinek, és ez királyhoz méltó tulajdonság.
– És most mitévő legyek?
– Azt tegye, amit jónak lát. Sosem tartozott a feladataim közé megmondani, hogy mit tegyen. Én csak arról beszéltem önnek, hogy más
férfiak a múltban hogyan cselekedtek az ön helyzetében.
– És ők mit tettek volna? – kíváncsiskodott Elend. – Az ön nagyszerű vezérei, ők hogyan döntöttek volna a helyemben?
– Nem sok értelme van feltenni ezt a kérdést. Ők ugyanis nem találták volna magukat ilyen helyzetben, mivel már a legelején elveszítették
volna a címüket.
– Akkor hát erről szól az egész? A címről?
– Nem erről beszéltünk mind ez idáig? – kérdezte Tindwyl.
Elend nem válaszolt. „Ön szerinted mitől lesz jó király valakiből?” – kérdezte egyszer Tindwyltől. „Bizalom” – válaszolta a nő akkor.
„Az a jó király, akiben megbíznak az emberek – és aki kiérdemli a bizalmat.”
Felállt.
– Köszönöm, Tindwyl!
A terrisi nő zavartan meresztette a szemét, majd Sazedhez fordult, aki felnézett, bele Elend szemébe. Elmosolyodott.
– Folytassuk a munkánkat! Őfelségének dolga van.
Tindwyl még akkor sem hagyta abba a csodálkozást, amikor a fiatal Venture elhagyta a szobát. Az őrök követték gyors lépéseit a
folyosón.
Nem térek vissza oda, ahonnan annak idején elindultam – határozta el Elend. – Abbahagyom az aggodalmaskodást és az önmarcangolást. Tindwyl többre
tanított ennél. Még akkor is, ha igazán sosem értett meg.
Pár pillanat múlva megérkezett a lakosztályába. Beosont, majd kinyitotta ruhásszekrénye ajtaját. Az öltözet, amit Tindwyl választott neki –
a királyi egyenruha – ott lógott az akasztóján.

Néhányan bizonyosan hallottatok legendás emlékezőtehetségemről. Valóban így van: egy ferukimista fémelméje sem szükséges ahhoz, hogy egy pillanat alatt az
agyamba véssek egy teljes oldalnyi szöveget.
Negyvenkettedik fejezet

– Rendben. – Elend egy széndarab segítségével újabb kört rajzolt a város térképére. – És mit szól ehhez a helyhez?
Demoux az állát vakargatta.
– Gabonamező? Az nemesi környék, uram.
– Valaha az volt – értett egyet vele a volt király. – Gabonamezőn lakott a Venture-család rokonsága. De amikor az apám elhagyta a
várost, a rokonok követték.
– Ezek szerint most szkák laknak az épületekben.
Elend bólintott.
– Költöztessék ki őket!
– Hogy mondta, uram? – kérdezte Demoux megrökönyödve.
A Venture-kastély nagy kocsiszínjében folyt a tanácskozás. Katonák jöttek-mentek a tágas helyiségben. Sokan közülük nem vették fel az
egyenruhájukat, mert nem hivatalos városi ügyekben jártak el. Elend már nem volt a királyuk, mégis eljöttek, amikor kérte.
Ez azért legalább biztató volt.
– Ki kell ürítenünk azokat az épületeket – folytatta a fiatalember. – A nemesi házakat általában kőből építették és sok apró szobára
osztották fel őket. Ezeket rendkívül nehéz fűteni, minden szobába külön kályhát vagy tűzhelyet kell beállítani. A szkák viskói lehangolóak,
azonban óriási kályhát raknak bele, és egy légtérben élnek.
Demoux lassan bólintott.
– Az Uralkodó nem engedhette meg magának, hogy a munkásai halálra fagyjanak – magyarázott tovább a fiatal Venture. – Azok a
rozoga viskók teszik a legnagyobb szolgálatot, amikor hatékonyan kell gondoskodni nagyszámú lakosságról szűkös források mellett.
– Értem, uram – mondta a kapitány.
– Ne erőszakoskodjanak velük, Demoux! – figyelmeztetett Elend. – A személyi testőrömnek – még ha egy sereg önkéntes segíti is –
hivatalosan nincs hatalma a városban. Ha egy család maradni akar jogtalanul megszerzett arisztokrata házában, hát maradjon. Csak tudassák
velük, hogy nem muszáj halálra fagyniuk: létezik más megoldás is.
A kapitány bólintott, aztán a katonákhoz ment, hogy kiossza a parancsokat. Közben egy hírnök érkezett Elendhez. A férfinak át kellett
verekednie magát a felsorakozott katonákon, akik éppen a parancsokat figyelték és terveket készítettek.
Elend bólintott az idegennek.
– A bontási csapatoktól, ugye?
A férfi biccentett és meghajolt. Ő sem viselt egyenruhát; katona volt, de nem Elend őrségéhez tartozott. Egészen fiatalnak tűnt, szögletes
álla fölött őszinte mosoly ült. Kopaszodott.
– Ismerősnek látszol – mondta Elend.
– Egy évvel ezelőtt segítettem, uram. Én vezettem be az Uralkodó palotájába, amikor Vin kisasszony megmentésére sietett.
– Goradel – jutott eszébe a férfi neve. – Az Uralkodó személyi testőreként szolgáltál.
A hírnök bólintott.
– Másnap beálltam az ön seregébe. Úgy éreztem, ezt kell tennem.
Elend mosolygott.
– Már nem a seregem, Goradel, de igazán nagyra értékelem, hogy ma is a segítségünkre indult. Milyen hírt hozott?
– Igaza volt, uram – kezdte a katona –, a szkák máris kifosztották az üresen álló házakat, és elvitték a bútorokat. De nem sokan
gondoltak a falakra. Az elhagyott otthonok több mint a felében fából ácsolt falak állnak, és több viskó is lécből készült. Sőt, a tetők nagy
része is zsindely vagy fa.
– Jó – örült meg a hírnek Elend, azzal a gyülekező férfiak tömegére pillantott. Nem beszélt nekik a tervéről; mindössze önkénteseket
kért, hogy segítsenek neki valami kétkezi munkában. Arra igazán nem számított, hogy százával fognak özönleni.
– Úgy látszik, emberben nincs hiány, uram – jegyezte meg Demoux, aki újra csatlakozott Elendhez.
A volt király bólintott, és intett Goradelnek, hogy távozhat.
– Akkor képesek leszünk a tervezettnél még nagyobb vállalkozásba fogni.
– Uram – puhatolózott a kapitány –, biztos, hogy jó megoldás, ha mi magunk szedjük szét a várost?
– Vagy az épületeket áldozzuk fel, vagy az embereket, Demoux. Én az épületekre szavazok.
– És ha a király megpróbálja megakadályozni a tervünket?
– Akkor engedelmeskedünk. De nem hiszem, hogy Penrod nagyúr ellenkezne. Túlságosan elfoglalt mostanában. Egy törvénytervezetet
próbál meg elfogadtatni a Nagygyűléssel, ami alapján átadhatja a várost az apámnak. Mellesleg valószínűleg neki is jobb, ha ezek az emberek
itt dolgoznak, nem pedig a kaszárnyákban ülnek és aggodalmaskodnak.
Demoux elnémult. Az ifjú Venture is a gondolataiba merült. Mindketten tudták, milyen bizonytalan a helyzetük. Még nem sok idő telt el
az orgyilkos támadás és a hatalomátvétel óta, a városon máris úrrá lett a döbbenet. Cett még mindig a Hasting-várban húzta meg magát,
serege pedig felkészült, hogy bármelyik pillanatban lerohanja a várost. Egész Luthadel úgy érezte magát, mint akinek kést szorítanak a
torkához. Minden lélegzetvétel egyre mélyebb sebet ejtett a bőrén.
Ezen már nem sokat segíthetek – gondolta Elend. – Most csak azzal kell foglalkoznom, hogy az emberek ne fagyjanak halálra éjszaka.
A napfény, a kabát és a védelmező falak ellenére a bőrén érezte a csípős hideget. Sokan éltek Luthadelben, de ha elég ember megfelelő
számú házat lebont, kisülhet belőle valami jó is.
– Uram!
Elend megfordult, és egy lelógó bajuszú, alacsony férfit látott közeledni.
– Nocsak, Felt! Mi hírt hozott? – A férfi a mérgezett víz rejtélyét próbálta megoldani; pontosan azt akarta megtudni, hogyan voltak
képesek a merénylők hozzáférni a város vízellátásához.
A felderítő bólintott.
– Uram. Egy zendítő segítségével kikérdeztük a szökevényeket, de semmire sem jutottunk. Aztán gondolkodóba estem. Először
természetesen a szökevényekre gyanakodtam. Idegenek érkeztek a városba? Persze, hogy rájuk gondol az ember. Aztán, amikor
végiggondoltam, micsoda furcsaságok zajlanak a kutak, az ételek és hasonlók körül, rájöttem, hogy valaki minden bizonnyal ki-be járkál a
városkapun.
Elend bólintott. Egy ideje árgus szemmel figyelik Cett katonáit, de nem ők a felelősek a történésekért. Straff ködszerzete még mindig
szóba jöhet, de Vin sosem gondolta, hogy ő állna a mérgezések mögött. Elend abban reménykedett, hogy a nyomok – ha végre rájuk lelnek
– a saját palotájába vezetnek, és kiderül, a személyzete tagjai közül kinek a bőrét öltötte magára a kandra.
– Nos? – kérdezte kíváncsian.
– Megkérdeztem azokat is, akik az átjárókat használják – folytatta beszámolóját Felt. – De nem gondolom, hogy ők a bűnösök.
– Átjárók?
Felt bólintott.
– Rejtett folyosók, amik kivezetnek a városból. Alagutak és hasonlók.
– Ilyen dolgok léteznek? – kérdezte Elend meglepetten.
– Természetesen, uram. A szká tolvajok számára rendkívül nehézkes volt egyik városból a másikba eljutni az Uralkodó idején. Mindenkit,
aki Luthadelbe érkezett, kikérdeztek. Így a titkos átjárók egyre népszerűbbek lettek. A nagy részük már nem működik – azok, ahol az
embereket kötelek segítségével felhúzták és leengedték. Néhányat még használnak, de nem hiszem, hogy a kémek itt jönnének be a városba.
Miután az első kutat megmérgezték, az átjáróknál dolgozó emberek megijedtek, hogy tudomást szerez róluk, és kérdőre vonja őket. Azóta
csakis kifelé engednek embereket – olyanokat, akik menekülnek a bekerített városból.
Elend a homlokát ráncolta. Nem tudta, mit is gondoljon arról, hogy nem mindenki engedelmeskedett a parancsának, és nem zártak be
minden kaput.
– Ezután – folytatta Felt –, a folyónál próbálkoztam.
– Erre mi is gondoltunk. De a rácsok mind a helyükön vannak.
Felt mosolygott.
– Az csak úgy látszik. Leküldtem néhány embert, hogy nézzen szét a víz alatt is, és lakatokat találtunk odalent, amikkel a folyórácsokat
rögzítették.
– Micsoda?
– Valaki szétfeszítette a rácsokat, uram, majd visszalakatolta őket, hogy ne tűnjön fel senkinek. Így kedvükre úszkálhatnak ki és be a
városba.
Elend felhúzta a szemöldökét.
– Cseréljük ki a rácsokat? – kérdezte Felt.
– Nem. Csak a lakatokat cseréljék ki, és állítson oda embereket, hogy őrködjenek! Azt akarom, ha legközelebb valaki megpróbál bejutni
a városba, magát ejtse csapdába.
Felt bólintott, majd boldog mosollyal az arcán távozott. Kémként szerzett tapasztalatát nem sok jóra tudta használni akkoriban, így örült
az Elendtől kapott feladatoknak. A volt király pedig eldöntötte, megbízza ezt a bajuszos embert, hogy fedje fel a kandra kém kilétét –
feltéve persze, hogy nem ő maga az.
– Uram – szólt Elendnek a közeledő Demoux kapitány –, úgy gondolom, nekem is van egy megoldásom a mérgezés rejtélyére.
Az ifjú Venture hitetlenkedve fordult a katona felé.
– Valóban?
Demoux bólintott, és odaintett egy férfit. Még nála is fiatalabb volt, úgy tizennyolc éves lehetett. Koszos arca és ruházata alapján szká
munkásnak született.
– Ő Larn – mutatta be a fiatalt. – Gyülekezetem egyik tagja.
A szká ideges testtartással hajolt meg egykori királya előtt.
– Beszélj, Larn! – buzdította a kapitány. – Meséld el Venture nagyúrnak, hogy mit láttál!
– Nos, uram – kezdte a fiú. – Megpróbáltam elmesélni a királynak is. Úgy értem, az új királynak. – Szegény pára egészen belevörösödött
a zavarába.
– Semmi gond – nyugtatta meg Elend. – Folytasd!
– Nos, a király emberei elzavartak. Azt mondták, nincs rám ideje. Így kerestem meg Demoux urat. Úgy gondoltam, ő talán hisz nekem.
– Mi az, ami olyan hihetetlen?
– Inkvizítor, uram – hangzott a halk válasz. – Láttam egyet a városban.
Elend hátán végigfutott a hideg.
– Biztos vagy benne?
A fiú bólintott.
– Egész életemben Luthadelben éltem, uram. Több kivégzésen is részt vettem. Felismerem azokat a szörnyetegeket. Láttam. Cövekek
álltak ki a szeméből: magas, köpönyeges alak. Lopakodva járt az éjszaka közepén. A főtér közelében. Kérem, higgyen nekem!
Elend és Demoux egymásra néztek.
– Nem ő az egyetlen – súgta oda a kapitány. – Mások is állítják a gyülekezetből, hogy láttak inkvizítorokat ólálkodni Kredik Shaw
közelében. Először ügyet sem vetettem rájuk, de Larn más: ő szavahihető fiatalember. Ha ő azt mondja, látott valamit, az úgy is van. A
szeme pedig majdnem olyan éles, mint egy ónszeműnek.
Elend lassan bólintott, és az egyik személyi őrének megparancsolta, hogy tartsa szemmel a szóban forgó területet. Ezek után a figyelmét
újra a fahordásra fordította. Utasításokat osztogatott, csapatokba rendezte az embereket, néhányukat dolgozni küldte, másoknak pedig
meghagyta, hogy toborozzanak még munkásokat. Tüzelőanyag híján a gyárak leálltak, a munkások pedig lustán lődörögtek. Most alkalmuk
nyílt hasznosan tölteni az idejüket.
Elend életerőt látott a férfiak szemében megcsillanni, mikor elkezdtek kisebb egységekre oszlani. Ismerte ezt a fajta eltökéltséget, a
határozottságot, amit a szemükből és karjukból kiolvasott. Abból a megelégedettségből eredt, amikor az ember letesz valamit az asztalra,
amikor nem csak ül ölbe tett kézzel és várja, hogy a sors – vagy egy király – cselekedjen helyette.
Visszatért a térképhez, és újabb jegyzetekkel látta el. A szeme sarkából észrevette az őgyelgő Hamet.
– Idejött hát mindenki! – kiáltott fel a martalóc. – A gyakorlópálya teljesen kihalt.
A volt király mosolyogva nézett fel a barátjára.
– Szóval újra hordod a királyi gönceidet? – kérdezte a martalóc.
Az egykori uralkodó végignézett fehér ruháján, amit arra terveztek, hogy kiríjon a tömegből, hogy viselőjük élesen elváljon a hamuszürke
várostól.
– Igen.
– Kár – sóhajtozott Ham. – Senkinek sem kellene egyenruhában járnia.
Elend felhúzta a szemöldökét. A tagadhatatlan tél beálltával Ham végre inget is vett mellénye alá. Ugyanakkor kabátot, vagy felöltőt
továbbra sem húzott.
A fiatal Venture újra a térképet tanulmányozta.
– Ez a ruha illik hozzám – védte magát. – Jól érzem magam benne. Mellesleg a te mellényed ugyanannyira egyenruha, mint az én fehér
viseletem.
– Nem, ez nem igaz.
– Nem? Semmi sem árulkodik jobban egy martalócról, mint az, ha kabát nélkül jár-kel, Ham. Arra használod a ruháidat, hogy
megváltoztasd az emberek viselkedését irányodban: hogy tudják, kivel állnak szemben, mit képviselsz. És az egyenruha pontosan ezt a célt
szolgálja.
Az őrparancsok elgondolkozott.
– Ez egy nagyon érdekes megközelítés.
– Mi? – hökkent meg Elend. – Erről még sohasem értekeztetek Szellővel?
Ham megrázta a fejét, majd a különböző csoportosulásokat figyelte, és az Elend által kijelölt parancsnokok kiáltásait hallgatta.
Megváltozott – gondolta Elend. – A város irányítása, az ügyek igazgatása még őt is megváltoztatta.
Barátja mostanában komolyabban viselkedett – összeszedettebbnek tűnt. Természetesen neki több szempontból is fontosabb volt a
város biztonsága, mint a banda többi tagjának. Könnyen elfeled keztek róla, de a szabad szellemű martalócot család várta otthon. Szinte alig
emlegette Mardrát, a feleségét és két gyermekét. Ezt szokta meg; Ham élete nagy részét családjától távol töltötte, hogy ne hozzon rájuk bajt.
Az egész város a családom – gondolta Elend, miközben a munkájukra induló katonákat figyelte.
Néhányan esetleg azt hihetik, hogy a tűzifa gyűjtése unalmas munka, és nem sokat segít egy három hadsereg ostromolta városon. A
fiatalember azonban tudta, hogy a fagyoskodó szkák ugyanakkora nagyrabecsüléssel fogadják majd a tüzelőt, mintha megváltást kapnának a
seregektől.
Igazság szerint ő is egy kicsit a katonákhoz hasonlóan érezte magát. Megelégedettség járta át – sőt, beleborzongott –, hogy valamivel,
bármivel segíthet.
– Mi lesz, ha Cett támadásba lendül? – kérdezte a martalóc, és továbbra is a katonákat figyelte. – Az embereink jó része a város
különböző pontjain lesz szétszórva.
– Még ha ezer embert sikerül is mozgósítanom, a haderőnk nem érzi meg. Ráadásul Dorong szerint bőven lenne időnk, hogy
összeszedjük őket. Hírnököket küldtünk szét.
Majd megint a térképre nézett.
– Mellesleg nem hiszem, hogy Cett mostanában támadna. Biztonságban érzi magát a Hasting-várban. Sosem kapjuk el; túl sok
emberünket kellene kivonnunk a védelemből, így könnyű prédává válnánk. Igazából az egyetlen dolog, ami miatt aggódhat, az az apám.
Aztán hirtelen elhallgatott, mint aki rájött valami összefüggésre.
– Mi az? – kérdezte Ham.
– Cett ezért van itt – nyögte Elend, és meglepetten pislogott. – Hát nem érted? Szándékosan nem hagyott magának más lehetőséget. Ha
az apám támad, Cett serege egy zászló alatt fog harcolni a miénkkel. Egy a sorsunk.
Ham a homlokát ráncolta.
– Elég kétségbeesett döntésnek tűnik.
Elend bólintott, és visszaemlékezett a hadúr táborában történt találkozóra.
– Kétségbeesett. Ez a jó szó. Valami oknál fogva Cett kétségbeesett – valami miatt, amit eddig nem sikerült megfejtenem. Mindenesetre
azzal, hogy idezárta magát, a mi oldalunkon áll az apám ellenében – akár kívánjuk a szövetséget, akár nem.
– De mi van akkor, ha a Nagygyűlés átadja a várost az apádnak? Ha az embereink mellé szegődnek, és megtámadják Cettet?
– Ezt a kockázatot vállalta.
Egyáltalán nem tervezte, hogy elsétál a Luthadelre váró ütközet elől. Szándéka szerint vagy megkaparintja a várost, vagy elpusztul. Most kivár: abban
reménykedik, hogy Straff támadásba lendül, és aggódik, hogy mi esetleg egyszerűen megadjuk magunkat. De egyik sem történik meg, amíg apám tart Vintől.
Háromoldalú patthelyzet. A kolossz sereg pedig a negyedik elem, akiket nem lehet kiszámítani.
Valakinek lépnie kell, hogy megbillenjen a mérleg nyelve.
– Demoux! – szólalt meg hangosan Elend. – Át tudná venni itt az irányítást?
A kapitány szétnézett, majd bólintott. Az ifjú Venture ezután Hamhez fordult.
– Feltehetek neked egy kérdést? – A mellényes férfi meglepődött. – Mit szólnál egy kis őrültséghez?

Elend kivezette a lovát az alagútból valahol Luthadel határán kívül. Kavicsos tájra ért. Megfordult, és a nyakát nyújtogatva nézett fel a
falra. Szerencsére a katonák megkapták az üzenetét, így nem fogják kémnek vagy az egyik ellenséges sereg felderítőjének nézni. Nem
szeretett volna olyan halált halni, mint az egykori király Tindwyl történeteiből, akit saját emberei nyilaztak le.
Ham apró, ősz öregasszonyt vezetett ki az alagútból. Ahogy Elend sejtette, a martalóc azonnal talált egy átjárót, amin keresztül el tudták
hagyni a várost.
– Nos, itt vagy hát – mondta az idős asszonyság a botjára támaszkodva.
– Köszönöm, jóasszony! – hálálkodott Elend. – Kiválóan szolgáltad uradalmadat a mai napon.
A nő felhorkantott, és felhúzta az egyik szemöldökét – nyilvánvaló vaksága ellenére. A volt király elmosolyodott, előhúzott egy kis
erszényt, és átadta az asszonynak, aki göcsörtös, ám meglepően ügyes ujjaival belenyúlt, és megszámolta a tartalmát.
– Három ráadás?
– A többit azért kapod, hogy küldj ide nekünk egy felderítőt – magyarázta a fiatalember. – Aki itt vár, amíg visszatérünk.
– Visszatértek? – kérdezte a nő hitetlenkedve. – Hát nem menekülőben vagytok?
– Nem. Csak egy kis dolgom van az egyik sereggel.
Az asszony megint megemelte a szemöldökét.
– Nos, ez már nem nagyira tartozik – motyogta, azzal visszafordult és a botjával tapogatva elindult a lyuk felé. – Három dobzosért
találok egy unokát, aki kiül ide néhány órára. Az Uralkodó a megmondhatója, van belőlük bőven!
Ham elérzékenyülve figyelte a távozó öregasszonyt.
– Mióta tudsz erről a helyről? – kérdezte Elend.
Pár tagbaszakadt szká éppen azon ügyködött, hogy újra eltorlaszolják a kőfal titkos részét. A félig földbe ásott, félig a fal köveiből kivájt
alagút figyelemre méltó teljesítmény volt. Bár már korábban tudomást szerzett az ilyen létesítmények létezéséről, a volt királyt mégis
megdöbbentette, hogy lovon alig néhány perc alatt eljuthat a Venture-várból a rejtett átjáróhoz.
Miután az álfal visszazáródott, Ham a barátjához fordult.
– Már sok-sok éve tudunk róla. Hilde nagyi cukorkákat adott nekem kiskoromban. Ez természetesen olcsó, de jól célzott hírverést
jelentett az átjárója számára. Mikor felnőttem, ezen keresztül lopakodott be Mardra a gyermekekkel, amikor látogatóba jöttek – és később is
itt hagyták el a várost.
– Várjunk csak! – vágott közbe Elend. – Te itt nőttél fel, Luthadelben?
– Természetesen.
– Az utcán, mint Vin?
Ham megrázta a fejét.
– Nem egészen úgy, mint Vin – válaszolta bánatos hangon, és tekintetével a falat pásztázta. – Nem hiszem, hogy van egyáltalán valaki, aki
úgy nőtt volna fel, mint Vin. Nekem szká szüleim voltak, a nagyapám tartozott nemes sorba. Az alvilág része volt az életemnek, de
gyerekkorom nagy részében a szüleimmel éltem. Ráadásul én fiúnak születtem, mégpedig jó nagynak. – Elendre nézett. – Azt hiszem, ez
óriási különbség.
Az ifjú bólintott.
– Ugye nem fogod bezáratni ezt a helyet? – kérdezte félve a martalóc.
A kérdezett megdöbbenve pillantott nagydarab barátjára.
– Miért tennék ilyet?
Ham megvonta a vállát.
– Mert nem igazán az a tiszta vállalkozás, és nem hiszem, hogy az áldásodat adod rá. Valószínűleg minden egyes este több tucat ember
menekül ezen a lyukon keresztül Luthadelből. Hilde nagyiról mindenki tudja, hogy érmékért cserébe semmit sem kérdez – még akkor sem,
ha néha egy kicsit morog az emberre.
Ham fején találta a szöget.
Valószínűleg ezért nem beszélt nekem erről a helyről, amíg külön meg nem kértem rá.
Barátai két világ határán mozogtak. Még tartották a régi kapcsolatukat az alvilággal, miközben keményen dolgoztak, hogy létrehozzanak
egy új irányító testületet, és rengeteg áldozatot hoztak az új ügyért.
– Nem vagyok király. – Elend vezetni kezdte a lovát. – Semmi közöm Hilde nagyi dolgaihoz.
A martalóc beérte ennyivel, és megkönnyebbültnek látszott. Ugyanakkor hirtelen eltűnt arcáról az üdvözült kifejezés: rájött, mire is
készülnek valójában.
– Nem tetszik ez nekem, El!
Megálltak, és a fiatalember felmászott a lovára.
– Nekem sem.
Ham nagy levegőt vett, aztán bólintott.
Régi nemesi származású barátaim megpróbáltak volna lebeszélni róla – gondolta Elend szórakozottan. – Miért veszem magam körbe olyan
emberekkel, akik a Túlélőt szolgálták? Mert ők már megszokták, hogy a vezérük ésszerűtlen kockázatokat vállal.
– Veled megyek – döntötte el a barátja.
– Felesleges. Semmi értelme. Maradj itt és várj meg! Ha nem térnék vissza, mondd el Vinnek, mi történt!
– Rendben. Akkor visszatérek a gyakorlótérre, és kihúzogatom a tőreit a mellkasomból. Csak ígérd meg, hogy visszajössz, rendben?
Elend bólintott, de már alig figyelt a barátjára. Szemeit a távolban táborozó seregre szegezte. A sátrak, kocsik, stráfszekerek és szolgák
nélküli seregre. A seregre, ahol a katonák földig lerágták a növényzetet. A kolossz seregre.
Verejtékező tenyerében csúszott a gyeplő. Ez a jelenlegi kiruccanás nagyban különbözött attól, amikor ellátogatott Straff táborába vagy
Cett várába. Ezúttal egyedül ment. Vin nem tudja kimenekíteni, ha valami rosszul sül el. Még nem gyógyult fel teljesen, és különben is:
Hamen kívül senki sem tudta, mire készül.
Mivel tartozom ennek a városnak? – mélázott. – Elutasítottak. Akkor miért akarom mindenáron megmenteni?
– Ismerem ezt a tekintetet, El – rémült meg Ham. – Forduljunk vissza!
Az ifjú Venture egy pillanatra becsukta a szemét, halkan sóhajtott, majd lova véknyába vágta a lábát, és nekiiramodott.
Utoljára több évvel azelőtt látott kolosszokat, és akkor is csak apja unszolására. Straff nem bízott a teremtményekben, és nem nézte jó
szemmel, hogy az Északi Uradalomban helyőrségeket állítanak fel. Az egyik például csupán egynapi járóföldre épült szülővárosától, Urteau-
tól. Azokat a kolosszokat még az Uralkodó hagyta ott emlékeztetőül, figyelmeztetésül.
Elend gyorsan vágtatott, mintha a ló lendületével saját bátorságát akarná felébreszteni. Az urteau-i kolossz helyőrségen tett rövid
látogatást leszámítva minden egyebet csak a könyvekből tudott – de Tindwyl utasításai elbátortalanították: úgy tűnt, kénytelen feladni a
könyvekbe vetett teljes és naiv bizalmát.
Elég kell, hogy legyen – gondolta, ahogy közeledett a táborhoz. A fogát csikorgatva fékezte meg a lovát, amikor a peremkerületen járőröző
kolossz csapathoz ért.
Pontosan, ahogy az emlékeiben élt. Az egyik nagydarab, visszataszítóan kihasadt bőrű szörnyeteg vezetett néhány középméretű lényt,
akiknek vérző bőrrepedései még csak nemrég jelenhettek meg a szájuk sarkánál és a szemük körül. Egy kisebb, lógó bőrű egyedekből álló
csorda kísérte atöbbieket.
Elend megállította a lovát, és odaléptetett a legnagyobb lényhez.
– Vigyél el Jasteshez!
– Szállj le a lovadról! – válasz helyett parancsot kapott.
Az ifjú közvetlenül a teremtmény szemébe nézett. Lován ülve majdnem ugyanolyan magasak voltak.
– Vigyél el Jasteshez!
A kolossz apró, kifejezéstelen szemével a jövevényt fürkészte. A szemei közt, az orra felett látszott egy szakadás, egy másik pedig
lekanyarodott egészen az orrlyukáig. A feszes bőr olyannyira lelapította az orrát, hogy az egészen kicsavarodott és odasimult a
koponyacsonthoz.
Elérkezett a pillanat. A könyvek szerint a lények ilyenkor vagy engedelmeskednek a parancsnak, vagy egyszerűen támadnak. Elend
feszülten várt.
– Gyere. – mordult fel a kolossz, aztán megfordult, hogy visszacammogjon a táborba. A többi szörnyeteg közrefogta a lovat, amitől az
állat idegesebben lépett. Elend szorosan fogta a gyeplőt, és noszogatta a hátasát, de az csak vonakodva engedelmeskedett.
Örülnie kellett volna a győzelmének, ám ehelyett egyre feszültebben érezte magát. Közeledtek a táborhoz. Olyan érzés volt, mintha
elnyelte volna a föld. Mintha egy hegycsuszamlás kellős közepén találta volna magát. Kolosszok néztek fel, ahogy elhaladt mellettük, és
emelték rá vörös, kifejezéstelen tekintetüket. A legtöbb szörnyeteg csak állt némán a tűz körül, és a fülük botját sem mozdították. Úgy
viselkedtek, mintha ostoba fajankók volnának.
Mások harcoltak. Egymást öldökölték a földön, eltompult társaik szeme láttára. Sem filozófus, tudós, sem semmilyen nagy tudású ember
nem tudta még megfejteni, mi hoz ki egy kolosszt a sodrából. Az irigység elég gyakori mozgatórugónak bizonyult. Ennek ellenére sokszor
akkor is támadtak, mikor nem szenvedtek hiányt ételben. Minden gond nélkül megölték a társukat egy darab húsért vagy marhaszeletért. A
fájdalom is jó kiindulópontnak tűnt, mivel hatalmat csak fájdalom útján lehet szerezni. A testi és zsigeri okok ellenére azonban sokszor mintha
mégis minden indok nélkül támadtak volna.
A harc után pedig nyugodt hangon társalogtak, mintha cselekedetük tökéletesen ésszerű lett volna. A volt király összerázkódott az
üvöltések hallatán, és azt mondogatta magának: bizonyára minden rendben lesz, csak érjen el Jastes sátráig. A kolosszok leginkább egymást
támadták.
Kivéve, amikor elöntötte őket a vérszomj.
Ezt a gondolatot is elhessegette magától, és inkább azt idézte fel magában, miket mesélt Sazed a kolosszokról. A terrisi elmondása alapján
minél nagyobbra nőtt egy kolossz, annál nagyobb vaskardot hordott. Midőn valamelyikük úgy érezte, hogy elérte azt a magasságot, amikor
már nagyobb fegyverre van szüksége, két dolgot tehetett: vagy talált egyet, vagy megölt érte valakit a társai közül. Kordában lehetett tartani a
népességüket mindössze a fellelhető kardok számának növelésével vagy csökkentésével.
A tudósok még nem jöttek rá, hogy a különös lények hogyan szaporodnak.
A terrisi beszámolója szerint minden kolossz furcsa kis erszényt erősített a kardszíjára.
Vajon mik azok? Sazed azt mondta, a legnagyobb példánynál hármat-négyet is látott. De az, aki az én csapatomat vezeti, majdnem húszat cipel.
Kísérői közül még a legkisebben is három erszény fityegett.
Ez a különbség. Akármi is van abban az iszákban, Jastes valószínűleg azzal irányítja őket.
Még csak reménye sem lehetett rá, hogy valaha is megtudja a választ. Kivéve, ha elkéri az egyiket a kolossz övéről – de erősen kételkedett
benne, hogy a szörny az ő kedvéért megválna tőle.
Séta közben egyéb furcsaságra is figyelmes lett: néhány kolossz ruhát viselt. Addig csak ágyékkötőben látta őket, ahogy Sazed is mondta.
Viszont most egyeseken nadrágot, inget, szoknyát fedezett fel. A ruhák kiválasztásánál a méretre nem adtak, és a legtöbb darab olyan szűk
volt, hogy szétszakadt a testükön. De akadt olyan is, akinek magára kellett kötnie a bő göncöket. Elend még olyan nagydarab példányokat is
látott, akik valamiféle kendőt erősítettek a karjukra vagy a fejükre.
– Mi nem kolosszok vagyunk – szólalt meg váratlanul a vezér, Elendhez fordulva menet közben.
Az ember a homlokát ráncolta.
– Magyarázd meg!
– Te azt hiszed, kolosszok vagyunk – hangzott a válasz a szájból, ami túl szűkre volt húzva ahhoz, hogy az ajkak rendesen formálják a
szavakat. – Emberek vagyunk. A városodban fogunk élni. Téged meg fogunk ölni, és el fogjuk foglalni a várost.
Elend összerázkódott, mert időközben rájött, honnan valók a furcsán összepárosított ruhaneműk. Abban a faluban szerezték, amit
megtámadtak, ahonnan a lakosok Luthadelbe menekültek. Ez új fejleménynek tűnt a kolosszok gondolkodásában. Vagy talán mindig is így
gondolták, csak az Uralkodó elnyomta ezt bennük? Az Elendben lakozó tudóst lenyűgözte a sok friss élmény. Személyisége másik fele
azonban rettegett.
A kolossz vezér megállt egy néhány sátorból álló alakzat előtt. A táborban egyébként nem is látszott több lakóhelynek kialakított ponyva.
A vezér megfordult és felkiáltott, amitől a ló úgy megijedt, hogy Elendnek csak nagy nehézségek árán sikerült nyeregben maradnia.
Mindeközben ugyanis a szörnyeteg ráugrott az egyik társára, és hatalmasakat ütött rá az öklével.
Elend megnyerte saját csatáját. A vezérkolossz azonban nem.
Miközben a látogató lemászott a lováról és idegesen megpaskolta még idegesebb hátasa nyakát, a megtámadott kolossz kihúzta a kardját
a korábbi vezér mellkasából. A győztes – akinek most több olyan vágás is húzódott a testén, ami nem bőre szakadásából eredt – lehajolt,
hogy elvegye a holttest derekára erősített erszényeket. Elend néma csodálattal figyelte az eseményeket. Majd a győztes kolossz felállt és
megszólalt.
– Sosem volt jó vezér! – kiáltotta összeakadó nyelvvel.
Nem engedhetem, hogy ezek a szörnyetegek megtámadják a városomat! Tennem kell valamit – gondolta az elképedt fiatalember.
Elvezette onnan a lovát, aztán hátat fordítva a kolosszoknak belépett a tábor félreeső részébe. A jelenetet egy csapat fiatal, ideges,
egyenruhás katona is végignézte. Az ifjú odaadta az egyiknek a kantárt.
– Vigyázz rá! – utasította a fiatal férfit, majd határozott léptekkel elindult a sátrak felé.
– Várj! – kiáltotta egy másik katona. – Megállj!
Elend hirtelen megfordult, és egy alacsony testőrrel találta szembe magát, aki egyszerre próbálta meg egyensúlyban tartani a lándzsáját és
szemmel tartani a kolosszokat. Elendnek nem állt szándékában durván bánni a katonákkal; csupán saját ijedtségét akarta palástolni és gyorsan
bejutni a sátor védelmező falai közé. Akárhogy is, az egyenruhások arckifejezése még Tindwylt is lenyűgözte volna.
A katona összerándult, és nem mozdult.
– Elend Venture vagyok. Hallottad már ezt a nevet?
A férfi bólintott.
– Akkor vezess be, kérlek, Lekal úrhoz. Siess, nehogy én érjek be a sátorba hamarabb!
A fiatalember abban a szempillantásban előrement. Elend követte. Jastes sátránál további katonák álltak tétován.
Vajon milyen változásokon mentek keresztül? Milyen lehet úgy élni, hogy az embert egy túlerőben lévő kolossz csorda veszi körbe?
Hirtelen sajnálatot érzett. Nem lépett be hívatlanul a sátorba, hanem türelemmel várt. Végül kiszólt egy hang.
– Engedjétek be!
A luthadeli látogató végigmasírozott a katonák között és félrehúzta a sátorlapot.
Az idő nem volt kegyes Jastes Lekalhoz. Az a néhány hajtincs a feje tetején valahogy még szánalmasabban mutatott, mint egykor: mintha
teljesen megkopaszodott volna. Hanyag és koszos ruházata nem javította az összképet, a szemei alatt pedig jókora táskák húzódtak. Fel-alá
járkált, és ijedten fordítottá oda a fejét, amikor Elend belépett.
Jastes egy pillanatra megdermedt, szemeit óriásira nyitotta, végül remegő kezével hátrafésülte nem létező haját.
– Elend? – szólalt meg. – Az Uralkodó szerelmére! Mi történt veled?!
– Megismertem a felelősséget, Jastes – válaszolt a régi barát halkan. – Úgy tűnik, erre egyikünket sem készítette fel senki.
– Kifelé! – utasította Jastes az őreit.
A katonák elsomfordáltak a fehér ruhás látogató mellett, aztán lehajtották a sátorlapot maguk mögött.
– Jó régen nem láttuk egymást – jegyezte meg a különös hadúr, örömtelen nevetéssel.
A barátja bólintott.
– Sokszor eszembe jutnak azok a napok, amikor a szobámban ültünk és Teldennel együtt iszogattunk. Olyan ártatlanok voltunk, nem?
– Ártatlanok, tele reményekkel.
– Iszol valamit? – kínálta barátját Jastes, és az íróasztalhoz fordult.
Elend észrevette a sarokban heverő üvegeket és flaskákat. Mindet kiitták már. Vendéglátója előhúzott egy jókora butéliát az asztalból, és
öntött belőle egy pohárba a vendégének. Az üveg mérete és az ital tiszta színe alapján nem közönséges asztali bor volt.
Elend elfogadta a poharat, de nem ivott belőle.
– Mi történt, Jastes? Miként lett az éles eszű, jószívű filozófusból zsarnok?
– Zsarnok? – csattant fel Jastes, és felhajtotta a magának kiöntött bort. – Nem vagyok zsarnok. Az apád zsarnok. Én csak realista
vagyok!
– Egy kolossz sereget irányítani számomra nem tűnik túlontúl realista gondolatnak.
– Kézben tudom őket tartani.
– És Suisna? – próbálta zavarba hozni a barátját Elend. – A falu, amit lemészároltak?
Jastes önbizalma egy pillanatra láthatóan megingott.
– Az csak egy szerencsétlen baleset volt.
Az ifjú Venture lenézett a kezében tartott pohárra, majd félredobta. A nedű fröccsenve ért a porba.
– Ez nem apám búvóhelye, és nem is vagyunk többé barátok. Senkit sem nevezek barátomnak, aki ilyen szörnyűséget hajlandó a városom
ellen vezetni. Hová tűnt a becsületed, Jastes Lekal?
A kolosszok vezére felhorkantott, és a kiöntött bort nézte.
– Mindig is ez volt a te bajod, Elend. Mindig olyan magabiztos, derűlátó és önelégült voltál!
– Mindannyian derűlátók voltunk – vágott vissza az ifjú, és közelebb lépett. – Meg akartuk változtatni a dolgok menetét, Jastes, nem
elpusztítani azokat!
– Valóban? – szállt szembe a hadúr egykori cimborájával, de olyan indulattal, hogy Elend belesápadt. – Tudni akarod, miért vagyok itt?
Érdekelt egy percig is, hogy mi zajlik a Déli Uradalomban, amíg te Luthadelben űzöd a kisded játékaidat?
– Nagyon sajnálom, ami a családoddal történt, Jastes.
– Sajnálod? – kérdezte ingerülten a kopaszodó férfi, majd felkapta az üveget az asztalról. – Sajnálod? Véghezvittem a terveidet, Elend!
Mindent megtettem, amiről beszéltünk; hittem a szabadságban, az őszinte politizálásban. Megbíztam a szövetségeseimben, ahelyett, hogy
elnyomás alatt tartottam volna őket. És tudod, mi történt?
Elend becsukta a szemét.
– Mindenkit megöltek, Elend. Mindenki ezt teszi, amikor átveszi a hatalmat egy ország fölött. Megölik az ellenfeleket és azok családját,
még a kislányokat és a csecsemőket is. És a tetemeket ott hagyják, mintegy figyelmeztetőül. Ez a jó politizálás. Csak így maradhatsz
hatalmon!
– Könnyű hinni valamiben, amikor a nyertesek oldalán állsz, Jastes – bizonygatta Elend. – A veszteségek határozzák meg az ember sorsát.
– Veszteségek? – kérdezte Jastes sértődötten. – A nővérem szerinted veszteség?
– Nem, úgy értettem…
– Elég volt! – üvöltötte egykori barátja és lecsapta az asztalra az üveget. – Őrség!
Két katona felhajtotta a sátorlapot és bement.
– Ejtsétek foglyul őfelségét! – utasította embereit Jastes, és kezével bizonytalanul intett a kijárat felé. – Küldjetek hírnököt a városba! Azt
üzenem, hogy tárgyalni akarunk.
– Már nem vagyok király, Jastes. – A kolosszok vezére megtorpant. – Gondolod, hogy idejönnék, és megkockáztatnám a foglyul
ejtésemet, ha még mindig király lennék? Megfosztottak a trónomtól. A Nagygyűlés kihasználta a bizalmatlansági záradékot, és új királyt
választott.
– Te szerencsétlen idióta!
– Veszteségek, Jastes – emlékeztette a barátját Elend. – Igaz, hogy engem nem ért annyi veszteség, mint téged, de hidd el, megértem a
helyzetedet!
– Tehát – értelmezte a helyzetet a fiatal hadúr, és ismét hátrafésülte nem létező haját – a csicsás öltözet és a hajviselet nem volt elég?
– Fogd a kolosszaidat, és hagyd el a környéket, Jastes!
– Ez úgy hangzik, mint valami fenyegetés, Elend. Nem vagy király, nincs sereged, és még a ködszerzeted sincs veled. Milyen alapon
fenyegetőzöl?
– De ezek kolosszok! Tényleg be akarod őket vinni a városba? A te otthonod is, Jastes – legalábbis az volt valaha. Több ezer ember
életéről van szó!
– Tudom… irányítani őket – védekezett a másik.
– Nem: kétlem, hogy képes lennél rá. Mi történt, Jastes? Úgy döntöttek, hogy beszereznek egy királyt? Látták, hogy az embereknél így
szokás, ezért ők is így tesznek? Mi van azokban a kis erszényekben?
Jastes nem válaszolt.
Luthadel egykori királya felsóhajtott.
– Attól nem félsz, hogy egyszer csak az egyik felpattan, és megtámad?
Jastes megrázta a fejét.
– Sajnálom, Elend – mondta halkan. – Nem engedhetem, hogy Straff szerezze meg az atiumot.
– És az embereimre nem gondolsz?
Jastes rövid ideig valami válaszon törte a fejét, majd lesütötte a szemét és intett az őröknek. Az egyik odalépett a látogatóhoz és a vállára
tette a kezét.
Elend válasza még önmagát is meglepte. Könyökét úgy belevágta a férfi arcába, hogy annak eltört az orra. A másikat lábon rúgta, amitől
az a földre zuhant. Mielőtt Jastesnek egy kiáltáson kívül másra is maradt volna ideje, a trónfosztott király mellette termett.
A csizmájából előhúzott egy obszidiánkést – még Vintől kapta –, és megragadta volt barátja vállát. Megperdítette a férfit és az asztalnak
nyomta a hátát, majd – mérlegelés nélkül – belevágta a kést a vállába.
Jastes hangosan és szánalmasan felkiáltott.
– Ha bármi hasznosat elérnék a haláloddal, Jastes, ebben a szempillantásban megölnélek. De nem tudom, hogyan irányítod ezeket a
szörnyetegeket, és nem akarom szabadjára engedni őket.
Időközben katonák érkeztek. Elend fel sem nézett. Megpofozta ellenfelét, hogy ne vonyítson fájdalmában.
– Ide figyelj! – fenyegetőzött. – Nem érdekel, hogy fájdalmat okoztam neked. Nem érdekel, ha kiábrándultál a filozófiából. Az sem
érdekel, ha megölöd magad, miközben megpróbálod kijátszani Straffet és Cettet. Ám az annál jobban érdekel, ha fenyegeted a népemet. Azt
akarom, hogy vezesd ki a seregedet az uradalmamból! Menj, és támadd meg Straff vagy Cett otthonát! Mindketten védelem nélkül vannak.
Megígérem, nem hagyom, hogy az ellenségeid kaparintsák meg az atiumot. És még egy baráti jó tanács: gondolkozz el egy kicsit erről a
sebről itt a válladban, Jastes! A legjobb barátod voltam, és kis híján megöltelek. Mi a frászt keresel egy egész sereg tébolyult kolossz között?
Ekkor katonák fogták közre, így hát kiegyenesedett és kihúzta a pengét az ellensége vállából. Maga felé fordította a férfit, és a torkához
nyomta a kés élét.
A katonák dermedten álltak.
– Indulok – mondta, és maga előtt tolva a zavarodott Lekalt, kilépett a sátorból. Aggódva vette észre, hogy kevesebb mint tucatnyi
ember áll a sátor körül. Sazed többet számolt. Vajon hová tűntek Jastes katonái?
A lónak is nyoma veszett. Így továbbra is feszülten figyelte a testőröket, és egyre közelebb húzta Jastest az emberek és a kolosszok tábora
közt húzódó láthatatlan határ felé. Amikor elérte a sávot, megfordult, aztán visszalódította Jastest az emberei felé. Az egyik elkapta, és kötést
tekert a sebesült vállára. A többiek tétova lépésekkel közelítettek a betolakodó felé, mintha üldözőbe akarnák venni, de aztán jobb belátásra
tértek.
Elend átlépett a kolossz táborba. Némán állt, és a katonák szánalmas kis csoportját figyelte, vezetőjükkel a közepén. Még a távolból is,
miközben a katonák Jastes sebével foglalkoztak, ki tudta olvasni a férfi szeméből áradó gyűlöletet. Nem fog megfutamodni. Az a valaki, aki
Elend egykori barátja volt, végleg eltűnt. Helyébe ez a furcsa szerzet lépett, az új világ terméke, aki nem törődött a filozófusokkal és nem
kergetett ábrándokat.
Megfordult, és nekiindult a kolosszok között. Egy kisebb csapat gyorsan utolérte. Az, amelyik korábban is kísérte? Nem tudta volna
biztosra megmondani.
– Vigyetek ki! – utasította őket, és a csapat legnagyobb tagjának szemébe nézett.
Vagy ő szólt erélyesebb hangon, vagy ez a kolossz volt szelídebb, de senki sem ellenkezett. A teremtmény csak bólintott és elkezdett
kicsoszogni a táborból. A csapata pedig közrefogta Elendet.
Az egész látogatás teljesen felesleges volt – gondolta csalódottan a trónfosztott király. – Csak annyit értem el vele, hogy összetűzésbe keveredtem egykori
barátommal. A semmiért kockáztattam az életemet! Bárcsak valahogy megtudhatnám, mit rejtenek azok az erszények!
Az őt kísérő kolossz csapatot figyelte. A szokásos felállást mutatták: különböző méretű példányok, az egészen kicsitől egy kétméteres
gigászig. Lanyha, unott testtartással lépegettek.
Ő még nem tette el a kését.
Ez őrültség!
Ám valamilyen oknál fogva gondolatai nem akadályozták meg abban, hogy kiválassza a csapat legkisebb tagját, vegyen egy mély levegőt,
és támadjon.
A többi kolossz megállt, és bámult. A kiválasztott szörnyeteg megperdült – de rossz irányba. Szembefordult az egyik kolossz társával, aki
méretben a legközelebb állt hozzá, így Elend a hátába tudta mélyeszteni a kését.
Apró termetéhez képest hihetetlenül erősnek bizonyult a hátba szúrt példány. Durván meglökte támadóját, és közben üvöltött a
fájdalomtól. Elend ugyanakkor nem eresztette el a tőre markolatát.
Nem hagyhatom, hogy elővegye a kardját!
Feltápászkodott, és ezúttal áldozata combjába döfte a fegyverét. A kolossz újra a földre zuhant, de egyik öklével megütötte Elendet, míg
a másik kezével a kardja után nyúlt. Az ütés a férfi mellkasát érte, aki visszaesett a koromfekete földre.
Levegő után kapkodva felült. A kolossz kihúzta a kardját, de nehezére esett egyenesen állni. Mindkét vágott sebéből élénkvörös vér folyt;
sokkal élénkebbnek és fényesebbnek tűnt, mint az emberi vér, de lehet, hogy csak a sötétkék bőrtől ütött el annyira.
Végül sikerült visszanyerni az egyensúlyát, és Elend rögtön rájött, hogy hibázott. Engedte, hogy a Jastes miatt érzett dühe – a
csalódottsága, hogy nem sikerült jobb belátásra bírni seregével kapcsolatban – átvegye az irányítást. Sokat küzdött mostanában, de annyit
nem gyakorolt, hogy el tudna bánni egy kolosszal.
De ezen már késő volt elgondolkodni.
Éppen sikerült félregurulnia a vaskos kard elől. A fegyver közvetlenül mellette csapott bele a földbe. Ám az ifjú ösztönei legyőzték a
rettegést, így majdnem teljesen sikerült kivédenie a hátralendített pallos ütését. Az oldalát érte a kard hegye, és vér fröcskölt egykoron
hófehér egyenruhájára. Szerencsére azonban szinte alig érezte meg a vágást.
Egyetlen módon lehet késsel kard ellen harcolni – jutott eszébe a tanács, és megmarkolta a tőrét.
Érdekes, de a gondolat nem valamelyik oktatójától származott, és nem is Vintől. Nem tudta pontosan az eredetét, de bízott benne.
Olyan közel kell kerülni az ellenséghez, amennyire csak lehet, aztán pedig meg kell ölni!
Azzal az ellenfelére vetette magát. A kolossz is lesújtott kardjával. Elend látta a támadást, de nem tudta kivédeni. Mindössze annyit tett,
hogy a szörnyetegre ugrott, és fogcsikorgatva nekiszegezte a kést.
Beledöfte fegyverét a lény szemébe. Alig sikerült közel kerülnie a kék testhez, és a roppant kard markolata gyomron vágta.
Mindketten újra a földre zuhantak.
Halkan nyöszörgött, és érezte a kemény, hamutól elfeketedett földet, meg a gyökeréig lerágott dudvát. Egy lehullott faág az orcáját
csiklandozta. Különös, hogy a mellkasában érzett fájdalom ellenére felfigyelt erre is. Nagy nehezen felült. A ledöfött kolossz azonban már
nem mozdult. Társai továbbra is csak álltak, kifejezéstelen arccal, bár tekintetüket a győztesre szegezték. Mintha akartak volna valamit.
– Megette a lovamat – magyarázta Elend védekezésképpen.
Ködös elméjébe ez ugrott be először.
A méla csapat mindössze bólintott. Ő feltérdelt, és reszkető kézzel letörölte a hamut az arcáról. Kitépte a tőrt a kék sebből, aztán
visszacsúsztatta a csizmájába. Majd leoldotta az erszényeket: ennél a példánynál csak kettő volt belőlük.
Végül, nem tudta pontosan, miért, de megragadta a kolossz gigászi kardját és átvetette a vállán. Olyan súllyal nehezedett rá, hogy alig bírta
cipelni. Abban nem is reménykedett, hogy meg tudja lendíteni.
Hogyan volna képes egy ilyen kicsiny teremtmény egy ekkora fegyverrel bánni?
A csapat szó nélkül nézte végig az ügyködését, aztán kivezették a táborból. Miután visszamentek, Elend széthúzta az egyik erszény száját
és belenézett.
Igazán nem kellett volna meglepődnie a tartalmán. Jastes a régi, jól bevált módszerrel irányította a seregét.
Megfizette őket.

A többiek őrültnek tartanak. Amint mondtam, talán igazuk van.


Negyvenharmadik fejezet

A köd beömlött a sötét szobába és vízesésként zuhogott Vin körül, aki a nyitott erkélyajtóban állt. Elend tőle nem messze mozdulatlanul
feküdt a saját ágyában.
„Állítólag egyedül ment el a kolossz táborba, kisasszony – magyarázta korábban OreSeur. – Ön aludt, és egyikünk sem tudta, mitévők
legyünk. Nem hiszem, hogy sikerült lebeszélnie a lényeket a támadásról, de hasznos értesülésekkel tért vissza.”
A kandra a farán ült a ködszerzet mellett. Nem kérdezte, a fiatal nő miért jött el kedvese lakosztályába, sem azt, miért figyeli némán az
alvó fiatalembert.
Nem tudtam megvédeni.
Pedig minden tőle telhetőt megtett, és annak a lehetősége, hogy még egy embert sem tud megvédeni, hirtelen annyira valóságosnak – szinte
kézzelfoghatónak – tűnt, hogy beleszédült a gondolatba.
Elendnek jogában állt elhagyni a várost. Önálló férfi, aki önálló döntéseket hoz, és királyhoz méltón viselkedik. Viszont tette most még
nagyobb veszedelembe sodorja majd. A félelem oly régóta kísérte társként a lányt, hogy már teljesen megszokta, így nagyon ritkán okozott
fizikai tüneteket. De ahogy szelíden szuszogó párját nézte, kezei árulkodó módon remegtek.
Megmentettem az orgyilkosoktól. Megvédtem. Hatékony allomanta vagyok. Miért érzem akkor magam mégis ennyire tehetetlennek? Ennyire egyedül?
Mezítláb, hangtalanul odalopakodott Elend ágyához. Jó darabig nézte a békésen alvó férfit.
OreSeur halkan felmordult.
Vin megpördült. Egyenes hátú, fekete alak jelent meg az erkélyen. Még ónszemével is csak mindössze a sziluettjét látta, mert köd áramlott
a jövevény arca előtt, aztán tócsákba verődve szétterjedt a padlón, mint valami földöntúli folyam.
– Zane – suttogta a lány.
– Nincs biztonságban, Vin – mutatta Zane a fejével a féltestvérét, aztán lassan belépett a szobába, elhessegetve maga elől egy nagyobb
ködfelhőt.
A lány a szerelmére nézett.
– Sohasem lesz teljes biztonságban.
– Azért jöttem, hogy szóljak, áruló van köztetek.
Vin a férfi szemébe nézett.
– Kicsoda?
– Az a Demoux kapitány. Nem sokkal az orgyilkos kísérlet előtt felvette a kapcsolatot az apámmal, és felajánlotta neki, hogy kinyitja a
kapukat és átadja a várost.
A lány értetlenül nézett.
Ez nem logikus.
Zane közelebb lépett.
– Az egész Cett ármánykodása, Vin. Az az ember egy kígyó. Még a magas rangú nagyurak között is annak számít. Nem tudom, mivel
állította maga mellé az egyik belső embereteket, de annyit tudok, hogy ez a Demoux megpróbálta rávenni apámat, hogy támadja meg a
várost a szavazás alatt.
A lány elgondolkozott. Ha Straff abban a pillanatban támadást intézett volna, azzal megerősítette volna a benyomást, hogy valóban ő
küldte az orgyilkosokat.
– A terv szerint Elendnek és Penrodnak meg kellett volna halni – magyarázta tovább a jövevény. – A legnagyobb zűrzavar kellős
közepén Cett könnyedén átvehette volna a hatalmat; Straff támadó serege ellen vezethette volna haderejét, a ti katonáitokkal együtt. És akkor
ő lett volna a megmentő, aki megvédi Luthadelt egy betolakodó zsarnokságától.
Vin erősen gondolkodott. Csak azért, mert Zane szájából hallja a történetet, még nem biztos, hogy igaz. Ugyanakkor a saját nyomozása is
Demoux-ra terelte a gyanút.
Felismerte az egyik orgyilkost a Nagygyűlésben, és valóban Cett kíséretéhez tartozott, tehát Zane egy dologban biztosan igazat állít.
Ráadásul Cett már korábban is küldött allomanta orgyilkosokat; hónapokkal korábban, amikor az utolsó adag atiumot is elhasználta, Cett
embereivel küzdött. Akkor Zane mentette meg az életét.
Összeszorította az öklét, és a csalódottság mardosta belülről.
Ha igaza van, akkor Demoux halott, és egy ellenséges kandra él egy ideje a palotában, alig néhány lépésre Elendtől. Még ha hazudik is Zane, egy zsarnok
akkor is tartózkodik a városban. A kolossz sereg pedig a nyálát csorgatja az embereink után. És Elendnek nincs szüksége rám. Mert nem tehetek semmi
hasznosat.
– Látom a csalódottságodat – suttogta a férfi, majd ő is odalépett az ágyhoz és lenézett alvó öccsére. – Továbbra is adsz a szavára. Meg
akarod védeni, de ő nem engedi – belenézett a lány szemébe.
Vin komolyságot olvasott ki a tekintetéből. Pedig igenis sokat tehetett az ügy érdekében. Azt, amit igazából a szíve mélyén már a legelején
meg akart tenni. Azt, amire tanították; amire kiképezték.
– Cett majdnem megölte a szerelmedet – folytatta bujtogatását Zane. – A te Elended azt teszi, amihez kedve van. Nos, mi most tegyük
azt, amihez neked van kedved! – mélyen belenézett a lány szemébe. – Már túl régóta vagyunk mások eszközei. Mutassuk meg Cettnek, miért
jobb, ha fél tőlünk!
Vin dühe és az ostrom felett érzett reményvesztettsége okán már-már hajlott rá, hogy megtegye, amire a másik ködszerzet kéri. De az
utolsó percben megingott, és a gondolatai összevissza cikáztak. Nem telt el sok idő az utolsó gyilkosság óta, és ez megrémítette. Még akkor
is, ha jó ügyet szolgál vele. Ámde. Elend is kockáztatott – tébolyult vállalkozásba fogott, amikor egyedül ment a kolosszok táborába. És a
lány úgy érezte, szerelme ezzel elárulta őt. Azok után, hogy ő minden mozdulatával védte, fáradhatatlanul rá vigyázott, és emiatt sokszor tette
magát ellenségei célpontjává. Aztán pár nappal az orgyilkos támadás után Elend egyszerűen kisétál a városból, és egyedül megy a
szörnyetegek közé.
Az apró termetű ködszerzet a fogát csikorgatta. Egy hang legbelülről azt suttogta, ha Elend nem hajlandó ésszerű döntéseket hozni és
távol tartani magát a veszélyektől, akkor neki kell elindulni, és félresöpörni az útból az összes rá leselkedő veszélyt.
– Menjünk! – súgta a fekete ruhásnak.
Zane bólintott, de feltartott kezével megállította a lányt.
– Egy dologra nagyon figyelj! – tanácsolta. – Nem szabad megölnünk: annak nem lenne értelme. Egy másik hadúr rögtön átvenné a
helyét és a seregét. Csak annyit teszünk, hogy jó alaposan ráijesztünk. Olyan keményen kell lecsapnunk a seregére, hogy akárki is venné át Cett
helyét, ijedjen meg annyira, hogy inkább visszavonul.
Vin eltöprengett, elfordította a tekintetét, és körmeit a saját tenyerébe mélyesztette.
– Mondd meg – lépett közelebb a magas látogató –, mit javasolna Kelsier?
A válasz egyszerű volt. Kelsier sosem került volna ilyen helyzetbe. Kemény fickó volt, aki nem tűrte, hogy bárki megfenyegesse a
szeretteit. Cett és Straff egyetlen éjszakát sem tölthettek volna Luthadelben anélkül, hogy ne érezték volna a Túlélő késének a hegyét.
A lány egy része mindig is vonzódott ehhez a fajta erős, mindenkin átgázoló brutalitáshoz.
„Két módon maradhatsz biztonságban” – hallotta Reen suttogó hangját a fejében. – „Vagy meghúzod magad, és nem ártasz senkinek, így az emberek
észre sem vesznek, vagy pedig olyan fenyegetést jelentesz rájuk, hogy rettegnek tőled.”
A férfi szemébe nézett és bólintott. A fekete ruhás elmosolyodott, majd az ablakhoz lépve kiugrott az éjszakába.
– OreSeur! – súgta Vin a kutyájának. – Az atiumom.
Az állat először megtorpant, majd a lányhoz lépett és szétnyitotta a húst a vállán.
– Kisasszony. – kezdte lassan. – Ne tegye ezt!
A lány Elendre pillantott. Nem védhette meg mindentől. De néhány dologra ő is használható.
Elvette a fémet a kutyától. Már nem remegett a keze. Fázott.
– Cett fenyegetést jelent mindenkire, akit szeretek – suttogta. – Hamarosan megtudja, hogy létezik a világon az orgyilkosainál is
halálosabb dolog. Valami, ami még a seregénél is erősebb. Valami, ami még az Uralkodónál is félelmetesebb. Én megyek érte.

Ködszolgálatnak hívták.
Minden katonára sor került. Csak álltak a sötétben szikrákat vető fáklyával. Valakinek muszáj volt őrködni. Belenézni a kavargó, csalóka
ködbe, és eltűnődni azon, vajon tényleg van-e ott valaki. Valaki, aki őket figyeli.
Wellen tudta, hogy van.
Tudta, de sosem beszélt róla. A katonák nevettek az ilyen babonákon. Ki kellett menniük a ködbe, ez volt a feladatuk. Hozzászoktak.
Jobban ismerték annál, hogy féljenek tőle.
Legalábbis ezt feltételezték róluk.
– Hé! – kiáltotta Jarloux, és a fal széléhez lépett. – Wells, látsz valamit odakint?
Természetesen semmit nem látott. Több tucat társával együtt a Hasting-palota határvonalán álltak, és a telekhatáron körbefutó külső,
alacsony, úgy tizenöt láb magas várfalról figyeltek. Feladatuk szerint gyanús dolgokat kellett észrevenni a ködben.
„Gyanús” – a parancsnok ezt a szót használta. Pedig a köd minden tekintetben gyanúsnak bizonyult. A kavargó sötétség, a mélység,
amelyben káosz és gyűlölet kavargott. Wellen mindig is irtózott tőle. Ott ólálkodtak kint. Ő tudta.
Valami megmozdult a sötétben. Wellen hátralépett, belebámult a mélységbe, és szíve zakatolni kezdett. Tenyere izzadt, amikor felemelte a
lándzsáját.
– Igen – mondta Jarloux hunyorítva. – Esküszöm, én is látom.
Tehát eljött a perc. Wellen mindig is tudta, hogy egyszer bekövetkezik. Mint amikor szúnyograj csap le egy forró nyári napon, mint
amikor nyílvesszőket záporoz egy hadsereg. Érmék százai koppantak az erődítmény falán. A csillámló halál, fémdarabkák raja húzott csíkot
maga után a ködben. Fém kopogott a kövön, aztán a katonák kiáltozni kezdtek rémületükben és fájdalmukban.
Wellen hátralépett, felemelte lándzsáját; ugyanebben a pillanatban Jarloux riadót fújt. De a szerencsétlen nem tudta befejezni: a felénél
meghalt, amikor egy érme végighasította a száját, és hátul a koponyáján távozott egy kis darabka, az útja során kiszakított foggal együtt. A
katona összeesett. Wellen odább kúszott a tetem mellől. Tudta, már túl késő lenne menekülni.
Nem repült több érme. Csend lett a környéken. Halott férfiak feküdtek mindenütt; haldoklók nyögdécseltek.
És akkor megjöttek. A halál két fekete árnyéka az éjszakában. Hollók a ködben. Fekete ruhájuk surrogott, amint elrepültek Wellen felett.
De őt nem bántották. Otthagyták a holttestek, a valaha negyvenfős alakulat tagjai között.
Vin guggolásban ért földet; meztelen talpa a Hasting-vár udvarának hűvös kövére tapadt. Zane, mint mindig, állva érkezett,
felsőbbrendűségének teljes tudatában.
A lány fellobbantotta a forraszt, ami több ezernyi izgalmas pillanatra való sűrített energiával töltötte fel az izmait. Könnyedén elhessegette
a sebesült oldalából sugárzó fájdalmat; egyetlen atiumgyöngye némán lapult a gyomrában, de egyelőre nem használta fel. Még nem. Addig
nem, amíg be nem bizonyosodik az igaza, és Cett valóban ködszerzet.
– Kezdjük odalent, és onnan haladjunk felfelé! – tanácsolta Zane.
Vin bólintott. A Hasting-vár központi tornya több emelet magasban emelkedett és nem tudhatták, melyikben tartózkodik a hadúr. Ha
alul kezdik, nem lesz alkalma elmenekülni.
Mellesleg a lány lábába zárt erő szinte sikoltott, hogy eressze ki. Túl sokáig guggolt így összekuporodva: fárasztotta a gyengeség,
dühítette, hogy olyan sokáig volt ágyhoz kötve. Hónapokig feküdt, mint egy rezdületlen kés, amit valaki torkának szegeznek.
Eljött az idő, hogy elvágja azt a torkot.
Mindketten előreiramodtak. Fáklyák gyúltak körülöttük, amint Cett az udvarban táborozó emberei felébredtek a riadóra. Sátrak dőltek
össze és férfiak kiáltottak meglepetésükben, kétségbeesetten keresve a hadsereget, amelyik megtámadta őket. Ha ilyen szerencséjük lett volna.
Vin felröppent a levegőbe. Zane megpördült, érméket repített mindenfelé. Száz meg száz rézkorongocska csillogott a levegőben – egy
jobbágynak egy egész vagyont értek volna. A lány susogó ruhával ért földet, és mindketten rátaszítottak a pénzekre. A fáklyafényben
szikrázó fémdarabkák iszonyatos erővel repültek szerteszét a táborban és lekaszálták a meglepett, álmos katonákat.
A két ködszerzet előretört a központi torony felé. Egy egész osztag sorakozott fel az építmény alapjánál – összezavarodott, álmos, de
felfegyverzett emberek. Fémpáncéllal és acélfegyverekkel felszerelt katonák, akik megfelelő készültségben várták volna az ellenséges hadat,
amennyiben valódi hadsereggel állnak szemben.
Zane és Vin becsusszantak közéjük. A férfi feldobott egy érmét a levegőbe, a lány pedig kinyújtott karral nekitaszított, közben érezve a
fémnek feszülő ködszerzettársa súlyát.
Mindketten nekitámaszkodva a pénznek, ellentétes irányba toltak, súlyukat nekivetve a kétoldalt álló katonák mellvértjeinek. Lobbantott
forrasszal megerősített taszításuk úgy szórta szét az osztagot, mintha két hatalmas kéz legyintette volna meg őket. Lándzsák és kardok
forogtak az éjszakai levegőben és csörögve értek földet a kockakövön. A mellvértek messzire repítették a mögöttük megbúvó testeket.
A lány kioltotta az acélját, miközben érezte, hogy Zane súlya elválik az érmétől. A csillogó fémdarabka a földre koppant kettejük között,
és a férfi tenyerét felemelve az egyetlen érintetlen katona felé fordult, aki továbbra is elszántan védelmezte a vár kapuját.
Újabb osztag érkezett a fekete ruhás ködszerzet háta mögül, de hirtelen megtorpanásra kényszerültek, mert a férfi nekik taszított, aztán az
egész súlyt áthelyezte a magányos katonára. A szerencsétlen férfi berobbant a várkapun.
Csont ropogása hallatszott. A kapuszárnyak beszakadtak, amikor az őr berepült a torony belsejébe. Zane lehajtott fejjel beugrott a
nyíláson, a lány pedig finom mozdulatokkal követte. Meztelen talpa alig érintette a kockakövet, majd megállapodott a benti hűvös
márványon.
Odabent is katonák vártak rájuk. Ezek nem viseltek páncélt, és nagy fapajzsokat tartottak maguk elé, hogy eltérítsék a halálos
fémpénzeket. A botokkal és obszidiánkardokkal felszerelt páragyilkosokat pontosan az allomanták elleni küzdelemre képezték ki. Úgy
ötvenen lehettek.
Most kezdődik csak a csetepaté! – gondolta Vin, miközben a levegőbe szökkenve nekitaszított a kapuvasaknak.
Zane kezdett először cselekedni: nekitolt a kapun benyomott szerencsétlennek, és egy csapat páragyilkos felé hajította a holttestet. Amint a
katona nekik vágódott, a lány földet ért a második csapat orra előtt. Megpördült a padlón, és kinyújtott, forrasszal erősített lábszárával
elkaszált négy erős férfit. Miközben a többiek lecsapni készültek, rátaszított egy érmére a tarisznyájában, amitől a pénzdarabka kiszabadult és
ő felrepült a levegőbe. Megpördült és visszafelé elkapta az egyik elgáncsolt katona leeső botját.
Obszidiántőr repesztette meg a márványt ott, ahol még egy pillanattal azelőtt állt. Vin leérkezett immár saját fafegyverével a kezében, és
élő embernél gyorsabban forgatva a botot nekiesett a férfiak arcának és torkának. Koponyák reccsentek. Csontok roppantak. Alig lihegett
egy kicsit, miközben mind a tíz ellenfele a földre került.
Tíz ember… Nem azt mondta egyszer Kelsier, hogy gondja akadt fél tucat páragyilkossal? De nincs most erre idő!
Nagy csapat katona rohamozta meg. Üvöltve feléjük ugrott, és botját belenyomta az első ember arcába. A többiek megdöbbent fintorral
felemelték a pajzsukat, de Vin előkapott egy pár obszidiántőrt. Földet ért, és belevágta a késeket két másik páragyilkos térdébe, aztán feléjük
fordulva szabdalta, ahol csak érte őket.
A szeme sarkából látta, ahogyan egy újabb katona támadásba lendül. Kicsavarta a páragyilkos karját, miközben kivédte a botütését. A fa
nagyot reccsent, és a lány széles ívet leíró tőre csaknem teljesen lefejezte a férfit. Ugrott egyet hátrafelé, miközben megérkeztek a többiek.
Megtámaszkodott a padlón, aztán maga felé rántotta a Zane által korábban használt férfi páncélos tetemét.
A pajzsok nem sokat értek egy ilyen lövedék ellen. A lány nekicsapta a holttestet az ellenfeleinek, akik úgy repültek szerteszét, akár a
tekebábuk. Oldalra tekintve látta, mi maradt a páragyilkosokból. Nem érzett sajnálatot.
Nekitaszított egy törött fémkeretnek, aztán forogva elrepült a katonák feje fölött, és támadói gyűrűjén kívül ért földet. A külső csapat
már holtan feküdt; üvegszilánkok és kicsavarodott fémdarabok fúrták át a testüket. Vin felemelte a kezét és lehajtotta a fejét.
Dúralumínium és acél. Taszított. A világ egyszeriben megugrott.
A lány kilőtt a ködön és a törött ablakon keresztül, miközben a fémkeretekkel karóba húzott holttestekre tolt. A hullák elrepültek tőle, és
nekicsapódtak a középpontban lévő, élő férfiaknak.
A halott, haldokló és ép testű emberek egyaránt kisodródtak a helyiségből és nekivágódtak a Vinnel szemközti ablaknak. Testek forogtak
a ködben, ötven katona szóródott szét az éjszakában, és csak a Zane-re támadó páragyilkosok véres holttestei maradtak odabenn. A fekete
ruhás úgy állt köztük, akár egy sötét oszlop. Felemelte a fejét és a lány szemébe nézett, aztán a helyiség hátulja felé bólintott.
Vin ügyet sem vetett a néhány megmaradt páragyilkosra. Rátaszított a holttestre és végigcsúszott a padlón. Zane ugrott. Hátrafelé kirepült
egy ablakon, és az üveget szilánkokra repesztve eltűnt a ködben. A lány gyorsan bekémlelt a két hátsó helyiségbe: Cett sehol! Megfordult és
leölt egy támolygó páragyilkost, miközben fejest ugrott a felvonó aknájába.
Neki nem volt szüksége felvonóra. Egy eldobott érmére taszítva egyenesen felrepült a harmadik emeletig. Alkalmi társa minden
bizonnyal a második szinten néz szét.
Némán érkezett a márványpadlóra. Mögötte lépések koppantak; valaki lopakodott a lépcsőn. Felismerte a nagy, nyitott szobát: ugyanaz a
helyiség volt, ahol Cett vendégül látta őket. Most üresen állt, még az asztalt is elvitték, de a festett üvegablakok kerek ívét nem lehetett
elfelejteni.
Páragyilkosok bukkantak fel a konyhából. Többtucatnyi páragyilkos.
Bizonyára egy másik lépcsőn jöttek fel.
Bevágódott a mellette lévő lépcsőházba. További páragyilkosok özönlöttek be a helyiségbe, és a két csoport lassan körbezárta a
ködszerzetet.
Ötven egy ellen: úgy gondolhatták, jók az esélyeik, és magabiztosan támadtak. A lány a nyitott konyhaajtókra pillantott, de nem látta
mögöttük Cettet. Ezen az emeleten sem találja meg a hadurat.
Milyen sok páragyilkost bérelt fel! – tűnődött, miközben némán behátrált a terem közepére. A lépcsőket, a konyhahelyiségeket és oszlopokat
kivéve a toronyszint falai végig íves üvegablakokkal voltak kirakva.
Számított rám. Legalábbis megpróbált felkészülni a támadásomra.
Lebukott, amikor a több hullámnyi katona rohamra indult. Felvetette a fejét, lehunyta a szemét, és dúralumíniumot égetett.
Aztán taszított.
A fémkeretbe illesztett festett üvegablakok kirobbantak a kőívekből. Érezte, ahogy a fémkeretek befelé lőnek és összecsavarodnak
lenyűgöző hatalma előtt. Elképzelte, amint a villogó, tucatnyi színű üvegszilánk repült a levegőben. Hallotta az emberek kiáltásait, amikor az
üveg és fémdarabkák belefúródtak a húsukba.
Csak a külső kör esett el a támadásban. Vin kinyitotta a szemét és felugrott, mert egyszeriben tucatnyi párbajbot csapott felé. Átcsusszant
a suhintások záporán. Sokuk talált. Nem számított.
Lenyelt egy üvegcsényi fémet, amikor a köd körbeölelte; aztán visszarántotta magát a vár felé, ezúttal egy negyedik emeleti ablakot
megcélozva. Amint közeledett, egy holttest tört át az ablaküvegen és zuhant le az éjszakába. Zane is feltűnt egy villanásnyi időre: a túloldalon
ugrott ki egy üvegen át. Ez a szint már üres volt.
Fények égtek a torony ötödik emeletén. Legelőször jöhettek volna ide is, de másban állapodtak meg. És Zane-nek lett igaza. Nem elég
megölni Cettet: meg kellett félemlíteni az egész hadseregét.
Vin nekitaszított a halottnak, akit a másik ködszerzet kihajított az ablakon, és a katona fémpáncélját használva horgonyként, felrepült, de
egyben el is távolodott az épülettől. Amikor elérte a kellő magasságot, egy gyors rántás visszatérítette a torony irányába. Éppen az ötödik
emelet ablakába érkezett.
Megragadta a kőpárkányt. A szíve zakatolt, és nagy kortyokban vette a levegőt. Verejtékes arca a belül lángoló hő ellenére is reszketett a
téli szellőben. Nagyot nyelt, aztán kikerekedett szemmel fellobbantotta a forraszát.
Ködszerzet.
Nagy csattanással tört át az üvegen. Az odabent várakozó katonák hátraugrottak. Az egyik fémövet viselt. Ő távozott először az élők
sorából. A többi húsz azt sem tudta, milyen arcot vágjon, miközben a Vin rántásai és taszításai alatt bukdácsoló övcsat végigzümmögött a
hadsoron. Mindet kiképezték allomanták ellen. Ám még soha nem találkoztak Vinnel.
Tucatnyi ember hullt alá üvöltve. Vin egyetlen övcsattal kaszabolta le őket. Forrasza, ónja, acélja és vasa mellett az atiumhasználat iszonyú
pocséklásnak tűnt. A lány még anélkül is félelmetes fegyvernek számított – egy fegyvernek, amit még ő maga sem értett igazán.
Ködszerzet.
Az utolsó férfi is kiszenvedett. Vin csak állt közöttük, és eltöltötte a megelégedettség zsibbasztó érzése. Hagyta, hogy az övcsat kihulljon a
szorításából. A fém szőnyegre esett. A szobában tehát volt bútorzat, a torony többi helyiségétől eltérően. Kisebb díszeket is látott. Elend
takarítószemélyzete talán nem jutott ilyen messzire Cett érkezése előtt, vagy az is lehet, hogy a hadúr magával hozta a saját kényelmi eszközeit.
A háta mögött lépcsősor kezdődött. Az orra előtt szép faburkolat húzódott, rajta ajtóval – ez vezetett a belső helyiségekbe. Gyorsan
lépett egyet előre, és a ködköpönyeg sziszegve fellebbent, amint kirántott négy lámpást a tartójukból. A lány félrelépett, és a fények
előrerepültek, majd nekivágódtak a falnak. Tűz csapott fel a kiömlő olaj nyomán, végighömpölygött a falon. A lámpák súlya betörte az ajtót.
A ködszerzet felemelte a kezét. Az ajtó törött darabjai leestek a sarokvasakról.
Tűzcsóvák csöpögtek körülötte az ajtókeretről, amint belépett a helyiségbe. A gazdagon díszített szoba kísértetiesen üresen kongott, két
alakot kivéve. Cett egyszerű fa karosszékben ült. Szakálla ápolatlanul hullott a mellére, és nagyon-nagyon fáradtnak tűnt. Tizenéves fia Cett és
a jövevény közé lépett. A suhanc párbajpálcát tartott a kezében.
Tehát melyikük a ködszerzet?
A fiú sújtott először. Vin elkapta a fegyvert, aztán félrehajította a legényt, aki nekicsapódott a faburkolatnak, majd összegömbölyödött a
földön. A ködszerzet bizalmatlanul nézegette.
– Hagyd Gneorndint, asszony! – szólt neki Cett. – Végezd a feladatodat, amiért jöttél!
A lány a nemes felé fordult. Emlékezett dühére, a bénító, jeges haragra. Odalépett és megragadta a hadúr ruháját.
– Harcolj! – süvöltötte, és hátrapenderítette az öreget.
Cett nekicsapódott a falnak, aztán a földre hullott. A lány előkészítette az atiumot, de a férfi nem kelt fel. Egyszerűen az oldalára gördült
és köhögött.
Vin odasétált, és fél kézzel felemelte a földről. A nemesúr összeszorította az öklét, hogy megüsse, de még így is szánalmasan gyengének
tűnt. Az ütések lepattantak a ködszerzetről.
– Harcolj! – parancsolta a lány, és ismét félrehajította a hadurat.
Cett végiggurult a földön, a feje nagyot koppant a falon. A lángoló fal mellett feküdt és vérpatak futott végig a homlokán. Nem
mozdult.
A ködszerzet kivicsorította a fogát, és odamasírozott.
– Hagyd békén! – A fiú, Gneorndin odabotladozott Cett elé, és reszkető kezével felemelte a párbajpálcáját.
A lány félrebiccentett fejjel megtorpant. A legény homlokán verejték csillogott, és alig állt a lábán. Vin belenézett a szemébe, és határtalan
rettegést látott benne. Ez a fiú nem lehetett ködszerzet. Mégis állta a sarat. Szánalmasan, reménytelenül álldogált az elesett Cett előtt.
– Lépj hátrább, fiam! – szólt neki Cett fáradt hangon. – Itt már nem segíthetsz.
A fiú reszketni kezdett, aztán zokogásban tört ki.
Könnyek.
Furcsa, valószerűtlen érzés homályosította el Vin elméjét. Felemelte a kezét és meglepve vette észre, hogy nedves folyamok futnak a saját
arcán.
– Nincsen ködszerzeted – suttogta.
Cett félig ülő helyzetbe tornázta magát, és belenézett a lány szemébe.
– Ma este sem jöttek ellenünk allomanták – folytatta Vin. – Annak idején a gyűlésteremben mindet felhasználtad.
– Már hónapokkal ezelőtt ellened küldtem az allomantáimat. – A hadúr nagyot sóhajtott. – Csak azok voltak nekem. Minden
reményemet beléjük fektettem. Pedig nem a családomból származtak. Az egész vérvonalamat megrontotta a szká vér; évszázadok óta
Allrianne az egyedüli allomanta, aki a családba született.
– Azért jöttél Luthadelbe…
–… mert Straff végül az én országomat is megtámadta volna – fejezte be a mondatot Cett. – A legjobb esélyem az volt, kedvesem, ha
időben végzek veled. Ezért küldtem mindet ellened. Mivel ez nem sikerült, tudtam, hogy el kell foglalnom ezt az átkozott várost és az
atiumot, hogy vehessek magamnak új allomantákat. Nem jött be a terv.
– Szövetséget is ajánlhattál volna.
Cett kuncogva felült.
– Az igazi politikában ez nem így működik. Amit nem veszel el időben, azt elveszik tőled. Mellesleg mindig is hazardőr voltam. –
Felnézett a lányra, és a tekintetük találkozott.
– Végezd el a küldetésed! – ismételte.
Vin megrázkódott. Nem érezte a könnyeit. Alig érzett valamit.
Miért? Miért nem érzek többé semmit?
A szoba elkezdett rázkódni. A lány megpördült, arccal a hátsó fal felé. A faborítás úgy rázkódott és lüktetett, mint valami haldokló állat.
Szögek ugrottak ki a burkolatból, végül az egész falrész kiszakadt és eltűnt az éjszakában. Lángoló lapok, szilánkok, szögek és zsindelyek
szóródtak szét a levegőben, egy feketébe öltözött alak körül. Zane leengedett kézzel állt a túlsó helyiségben, a lába körül mindenfelé
holttestek.
Vörös folyadék csöpögött az ujjairól. Feléjük pillantott a fal lángoló maradványán keresztül, és elmosolyodott. Aztán elindult Cett
lakosztálya felé.
– Ne! – Vin odarohant hozzá.
Zane meglepetten megállt. A lány taszított, odacsusszant a férfihoz, és megragadta a karját. A fekete anyag vértől csöpögött: Zane vérétől.
A ködszerzet kikerülte a lányt, aztán kíváncsian felé fordult. Vin kinyújtotta a kezét, de amaz szinte kísérteties könnyedséggel félrecsusszant
az útjából, akár egy vívómester, ha egy kezdővel küzd.
Atium! Minden bizonnyal végig égette. Pedig nem is kellett használnia a katonák ellen – úgysem volt esélyük velünk szemben.
– Kérlek! Hagyd őket! – Zane ismét félrelépett, és a hadúr meg a fia felé indult.
– Zane, hagyd őket! – fordult Vin a férfi felé.
A félőrült ködszerzet Cettre pillantott, aki várakozón ült a földön. A fia mellette; próbálta elráncigálni az apját. A fekete ruhás
félrebiccentett fejjel nézett vissza a lányra.
– Kérlek! – ismételte meg Vin.
– Tehát még mindig hatalma van feletted – morogta Zane csalódottan. – Azt hittem, ha alkalmad adódik harcolni, és újra felfedezed az
erődet, lerázhatod magadról Elend rabláncát. Úgy látszik, tévedtem.
Végül hátat fordított Cettnek és kisétált a lyukon.
Vin csendesen követte. Lábai alatt ropogtak a faszilánkok, amint lassan maga mögött hagyta az összetört várat, a szétszórt sereget és a
megalázott királyt.

De nem kell-e vajon még egy őrültnek is inkább a saját elméjére, a saját tapasztalataira, mint mások elmondásaira hagyatkozni?
Negyvennegyedik fejezet

A reggeli nyugalomban Szellő a cseppet sem szívderítő látványt bámulta: Cett serege távozott.
Szellő megborzongott, lehelete látszott a hideg levegőben. Odafordult Doronghoz. A legtöbb ember semmit sem tudott volna kiolvasni
a köpcös hadvezér arcán megjelenő gúnyos vigyorból. De a bábos ennél mélyebbre látott: feszültséget ismert fel a férfi szeme körüli apró
ráncokból; tudta, mit jelent, amikor így ütögeti az ujját a zúzmarás kőfalhoz. Alapvetően Dorong nem volt az az ideges fajta. A jelek
valamire utaltak.
– Akkor hát ennyi? – kérdezte Szellő halkan.
Köpcös barátja bólintott.
Szellő nem értette. Még így is maradt két ellenséges sereg: tehát még nem múlt el a patthelyzet. Viszont bízott Dorong ítéletében. Vagyis
inkább abban bízott, hogy ismeri az embereket annyira, ami alapján megbízhat a társa ítéletében.
A hadvezér tudott valamit, amit ő nem.
– Légy oly kedves, és magyarázd el nekem! – kérte.
– Akkor lesz vége, ha majd Straff rájön – hangzott a válasz.
– Mire jön rá?
– Hogy a kolossz sereg elvégzi-e helyette a munkát.
A bábos elgondolkodott ezen. Straffet nem igazán érdeklik a városban lakó emberek, csakis az atium miatt akarja megkaparintani Luthadelt. És a
jelképes győzelem miatt.
– Ha Straff visszavonul… – elmélkedett hangosan Szellő.
– Akkor a kolosszok rögtön támadnak – fejezte be a mondatot Dorong, és a nyomaték kedvéért bólintott is hozzá. – Minden útjukba
kerülőt lemészárolnak, és darabjaira szedik szét a várost. És miután a kolosszok ki őrjöngték magukat, Straff szépen besétál és megkeresi az
atiumot.
– Feltéve, hogy elhagyják a várost, drága barátom.
A morcos képű allomanta megvonta a vállát.
– Akárhogy is, Straff mindenképpen jobban jár. Így csak egy meggyengült sereggel találja szembe magát, és nem két erőssel.
A bábos fázni kezdett, ezért összehúzta magán a kabátját.
– Olyan… egyértelműnek tűnk a számodra ez az egész.
– Abban a pillanatban kimondhattuk magunkra a halálos ítéletet, amikor az első sereg megérkezett, Szellő – mondta a hadvezér nyers
őszinteséggel. – Csak azért vagyunk még életben, mert ügyesen húzzuk az időt.
Az ég szerelmére! Miért pazarolom az időmet erre a fickóra? – tette fel magának a kérdést Szellő. – Mindig a legrosszabbra gondol. Egy vészmadár!
De mivel jól ismerte az embereket, tudta, hogy ezúttal Dorong nem túlzott.
– Átkozott egy helyzet – motyogta egyetértőn.
A barátja csak bólintott, a falnak dőlt, és a távozó sereget figyelte.

– Háromszáz férfi – közölte a híreket Ham. – Legalábbis a felderítőink ennyiről számoltak be.
– Ez nem is olyan rossz, mint amire számítottam – válaszolta Elend.
A volt király dolgozószobájában álltak, ahol még Kobold tartózkodott rajtuk kívül. Ő az asztal melletti székben nyúlt el.
– El – magyarázta Ham –, Cett mindössze ezer katonát hozott a városba. Ez annyit tesz, hogy Vin támadása során a katonái harminc
százalékát elveszítette kevesebb, mint tíz perc alatt. Még egy sereg is összeomlik, ha a csatamezőn egy nap alatt elveszíti haderejének harminc-
negyven százalékát.
– Valóban? – csodálkozott Elend a homlokát ráncolva.
Ham a fejét rázta, leült, és öntött magának egy kupába.
– Nem értem, El. Miért támadta meg őket?
– Bolond az a lány – szólalt meg Kobold.
Az ifjú Venture kinyitotta a száját, hogy ellentmondjon a suhancnak, de ő sem igazán tudta, mit gondoljon.
– Nem tudom, miért tette – vallotta be végül. – Annyit tudok, hogy nem hiszi, hogy apám küldte a Nagygyűlésre támadó orgyilkosokat.
A martalóc a vállát vonogatta. Az arca kissé nyúzottnak tűnt. Nem neki való volt ez. Nem szokott hozzá, hogy seregekkel bíbelődjön, és
királyságok sorsa felett aggódjon. Annak idején kisebb horderejű ügyekkel szeretett foglalkozni.
Természetesen a legszívesebben én is a fotelembe süppedve olvasgatnék – gondolta Elend. – De most el kell végeznünk a dolgunkat.
– Van már róla valami hír? – kérdezte a volt király, és eszébe jutott, mennyire félti a lányt.
Kobold megrázta a fejét.
– Morgó bácsikám kiküldte a felderítőket, de eddig semmi nyomra nem bukkantak.
– Ha Vin nem akarja, hogy megtaláljuk. – szólt a témához Ham.
Elend elkezdett fel s alá járkálni a szobában. Nem tudott egy helyben maradni; szinte látta magát kívülről: vajon mennyire hasonlíthat
most a fél őrült Jastesre, aki köröket rótt és folyton hátrasimította nem létező haját.
Légy erős! – parancsolt magára. – Azt még megengedheted magadnak, hogy látsszon rajtad az aggodalom, de bizonytalanságot soha nem szabad sugallnod!
Továbbra is járkált, de lelassította a lépteit, és nem beszélt a félelmeiről beszélgetőtársainak. Vajon Vin megsebesült? Vagy Cett megölte? A
felderítők nagyon keveset láttak az éjszakai összecsapásból. Az biztos, hogy a lány is a részese volt, és ellentmondó hírek keringtek arról,
miszerint egy másik ködszerzettel harcolt. Azt lehetett még tudni, hogy a palota egyik felső emelete lángokban állt, mikor ő onnan eljött – és
hogy valamilyen oknál fogva életben hagyta Cettet.
Azóta viszont senki sem látta.
Elend becsukta a szemét, és erősen gondolkozott, miközben kezével a kőfalnak támaszkodott.
Nem foglalkozom vele eleget mostanában. A városra figyeltem… de mi értelme megmenteni Luthadelt, ha őt elveszítem? Mintha már nem is ismerném… De
ismertem-e igazán valaha is?
Kimondottan zavarta, hogy nincs mellette. Bízott a lány nyers és őszinte modorában. Szüksége volt a lelke mélyéből jövő éleslátására –
szókimondására –, amivel mindig vissza tudta rángatni őt a valóságba. A karjában akarta tartani. Ilyenkor tudta, hogy létezik fontosabb
dolog is, mint az elméletek és a szépen hangzó fogalmak.
Szerette ezt a makrancos lányt.
– Nem tudom, El – kezdte megint a mellényes martalóc. – Sosem gondoltam volna, hogy Vinnel bajunk lesz, de nagyon nehéz
gyermekkor áll mögötte. Emlékszem, egyszer minden ok nélkül kifakadt és üvöltözött a bandával, és a gyerekkorát emlegette. Nem tudom
pontosan, mennyire megbízható.
A király kinyitotta a szemét.
– Megbízható, Ham – állította határozottan. – És sokkal többre képes, mint bármelyikünk.
Ham elhúzta a száját.
– De…
– Jó oka lehetett, ha megtámadta Cettet – védte Elend. – Én feltétel nélkül bízom benne.
A martalóc és Kobold egymásra néztek, és a fiatalabbik megvonta a vállát.
– Nem csupán a tegnap éjszakáról van szó, El – folytatta Ham. – Valami nincs rendben azzal a lánnyal – és nem csak a lelki állapotára
gondolok.
– Ezt hogy érted?
– Emlékszel a Nagygyűlést ért támadásra? Te magad említetted, hogy láttad, amikor egy martalóc egyenesen telibe találta a botjával.
– És? – értetlenkedett Elend. – Három teljes napig nyomta az ágyat utána.
Ham hevesen rázta a fejét.
– Mindössze néhány napig kényszerült pihenni a sérülései miatt – az oldalát és a vállát érő ütések miatt, és hogy majdnem megfojtották.
De ha valóban akkora csapást szenvedett el az idegen allomantáktól, akkor nem napokig, hanem legalábbis hetekig kellett volna gyógyulnia.
Talán még tovább. De annyi biztos, hogy legalább egy bordája eltört volna.
– Forraszt égetett – magyarázta Elend.
– Feltehetően a martalóc is.
Az ifjún látszott, hogy meghökkent.
– Érted már? – hunyorított Ham. – Ha mindketten forraszt égettek, akkor egyensúlyba kerültek. Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy
Vint – aki nem lehet nehezebb hatvan kilónál – telibe találja egy nála háromszor nehezebb, harcedzett katona. Ő viszont kiheverte az egész
ütközetet néhány napi pihenéssel.
– Vin különleges teremtés – zárta le a témát Elend.
– Ezt nem vitatom. De azt gyanítom, hogy megvannak a maga titkai. Például ki volt a másik ködszerzet? Bizonyos beszámolók szerint
vállvetve, és nem egymás ellen harcoltak.
Mondta, hogy van egy másik ködszerzet is a városban – idézte fel az ifjú király Vin szavait. – Zane, Straff hírnöke. De már egy ideje nem is emlegette.
Ham megdörzsölte a homlokát.
– Minden szétesik körülöttünk, El.
– Kelsier össze tudná fogni a szálakat – motyogta Kobold. – Amikor még élt, a hibáink és rossz döntéseink is a terv részét képezték.
– A Túlélő halott – jelentette ki Elend. – Soha nem találkoztam vele, de egy dolgot biztosan tudok: soha nem adta át magát a
kétségbeesésnek.
Ham elmosolyodott.
– Annyi bizonyos. Nevetett és viccelődött, miután téves számítások miatt egy egész sereget veszítettünk el. Beképzelt gazfickó volt.
– Mondhatni érzéketlen alak – tette hozzá Kobold.
– Nem! – tiltakozott a martalóc, és a kupája után nyúlt. – Valaha én is ezt gondoltam. De most… most már úgy vélem, hogy egyszerűen
csak eltökélt volt. Kel mindig a holnapnak élt, és nem foglalkozott a következményekkel.
– Nos, nekünk is ugyanezt kell tennünk – mondta Elend. – Cett már eltűnt a színről; Penrod nem tartotta vissza. Ezen a tényen nem
változtathatunk. Viszont megtudtunk egyet s mást a kolossz seregről.
– Ó, ha már szóba hoztad – vágott közbe a fiatal allomanta, és belenyúlt az erszényébe. Valamit az asztalra dobott. – Igazad van,
ugyanolyan.
Az érme megállt, és Elend felvette. Látszott, Kobold hol kapirgálta meg egy kés hegyével. Az aranyszínű festéket könnyű volt lehámozni
a kemény fáról. Hitvány dobzosutánzat; nem csoda, hogy a hamis érméket olyan könnyű volt kiszúrni. Csak egy bolond próbálná meg ezt
használni igazi pénz helyett. Egy bolond, vagy egy kolossz.
Senki sem értette, Jastes hamis pénzei hogyan juthattak el a városba; talán szegényeknek vagy koldusoknak osztogatta egykori hazájában.
Akárhogy is, egyértelművé vált, hogy miben sántikál. Seregre volt szüksége, annak pedig pénzre. Létrehozta az egyiket, hogy megszerezze a
másikat. És csakis a kolosszok dőlnek be egy ilyen trükknek.
– Nem értem – rázta a fejét megint Ham, amikor Elend átnyújtotta az érmét. – Teljességgel érthetetlen, hogy a kolosszok miért
döntöttek most hirtelen úgy, pénzt fogadnak el. Az Uralkodó sosem fizetett nekik.
Elend felidézte a táborban tapasztaltakat. „Emberek vagyunk. A városotokban fogunk élni.”
– A kolosszok változnak, Ham – magyarázta. – Vagy az is lehet, hogy mi nem értettük őket sohasem. Akárhogy is, erősnek kell lennünk.
Még nincs vége.
– Könnyebben lennék erős, ha tudnám, hogy a ködszerzetünk épelméjű. Egy szóval sem említette, mire készül!
– Tudom, miről beszélsz – bólogatott az ifjú Venture.
A martalóc induláshoz készülődött, és közben a fejét rázta.
– Nem véletlen, hogy a nagy házak vonakodtak egymás ellen használni a ködszerzeteiket. Az csak olaj a tűzre. Ha Cett is tart egy
ködszerzetet, és úgy dönt, hogy bosszút áll rajtunk…
– Tudom – mondta Elend ismét, és köszönésképpen biccentett.
Ham intett Koboldnak, majd elindultak, hogy megkeressék Szellőt és Dorongot.
Olyan borúlátóak – gondolta a magára maradt Venture fiú, miközben kiment a szobájából, hogy valami harapnivaló után nézzen. –
Mintha azt hinnék, vége a világnak egyetlen kudarc miatt. Pedig Cett visszavonulásának örülni kellene. Legalább az egyik ellenségünk eltakarodik – persze még
így is marad kettő. Jastes nem támad, ha azzal támadási felületet biztosít Straffnek, apám pedig annyira retteg Vintől, hogy inkább meghúzza magát. Sőt, a
tegnap éjszakai események után apám bizonyára még jobban retteg. Lehet, hogy Vin pont ezt akarta elérni.
– Felség? – suttogta egy hang.
Elend megfordult, és szétnézett a folyosón.
– Felség – ismételte meg a kis növésű alak a sötétben, aki OreSeurnek bizonyult. – Azt hiszem, megtaláltam.

Néhány őrön kívül Elend senkit sem vitt magával. Nem akart magyarázkodni, honnan szerezte az értesüléseit; a lány ragaszkodott hozzá,
hogy OreSeur kiléte maradjon titokban.
Hamnek egy dologban igaza van – gondolta, miközben a fogata megállt. – Vin valóban rejteget dolgokat. Mindig is ezt tette.
De ez nem akadályozta meg abban, hogy bízzon benne. Odabiccentett a kandrának, és kiszálltak a kocsiból. Aztán intett az őröknek,
hogy maradjanak hátra, majd belépett egy romos épületbe. Valaha minden bizonnyal egy szegény kereskedő boltja lehetett – amit
valószínűleg egy alacsony származású nemesi család vezetett, és gyenge minőségű árut adtak el a szká munkásoknak étkezési jegyekért
cserébe, amiket aztán pénzre váltottak be az Uralkodónál.
Az épület a város azon részén állt, ahová az egykori király tüzelőanyag-gyűjtő csapata még nem jutott el. Bár az is egyértelműen látszott,
hogy nem sok hasznát vették mostanában. Réges-régen kifosztották, és a behulló hamu jó négyujjnyi mélyen borította a padlót. Apró
lábnyomok vezettek egy hátsó lépcsőfeljáróhoz.
– Mi ez a hely? – tudakolta Elend fintorogva.
OreSeur megvonta kutyavállait.
– Akkor hogyan vetted észre, hogy idejött?
– Követtem tegnap éjszaka, felség. Láttam, milyen irányba indul el. Aztán már csak annyi kellett, hogy alaposan körbeszaglásszak.
Az ifjú megint grimaszokat vágott.
– Ehhez akkor is kifinomult nyomkövető képességek kellenek, kandra.
– Ezek a csontok meglepően jó érzékekkel vannak megáldva.
A férfi elismerően bólintott. A lépcsőfeljáró egy hosszú folyosóra vezetett, aminek mindkét végén szobák helyezkedtek el. Elend elindult
a szűk járaton, majd megállt. Az egyik oldalon a falburkolatot hátratolták, és egy pici üreg nyílt mögötte. Mozgás zaját hallotta odabentről.
– Vin? – szólt be a lánynak, majd bedugta a fejét a búvóhelyre.
A ködszerzet a kicsi kamra hátsó szegletében húzta meg magát. A nyílás csupán méternyi széles volt és még Vin sem tudott volna benne
felegyenesedni. A lány nem válaszolt szerelme hívására. Csak ült szomorúan, hátát a falnak támasztotta, és a fejét elfordította a hang
irányából.
Elend beférkőzött az üregbe. A térde puha hamuba mélyedt. Alig tudott úgy bemászni, hogy ne ütközzön bele a lányba.
– Vin? Jól vagy?
Kedvese nem mozdult. Némán morzsolgatott valamit az ujjai között. És a falat nézte – helyesebben egy apró lyukon bámult kifelé.
Ekkor Elend észrevette a résen átszüremlő napfényt.
Egy kémlelőlyuk – vonta le a következtetést. – Innen pont az utcára látni. Ez nem bolt, hanem valamiféle rejtekhely tolvajok számára. Legalábbis régen
az volt.
– Akkoriban szörnyetegnek tartottam Camont – kezdte halkan a lány.
Elend nem szólt, nem akarta megzavarni szerelmét, türelmesen állt négykézláb, és hallgatott. Végül kicsavarodott testhelyzetben leült.
Annyi legalább vigaszul szolgált, hogy nem látott a lányon sérüléseket.
– Camont? – kérdezte, nehogy udvariatlannak tűnjön. – A Kelsier előtti, régi bandavezéredet?
Vin bólintott. Elvette a tekintetét a lyukról, és térdeit átfonva mesélt tovább.
– Ütötte az embereket, és megölte azokat, akik ellenkeztek vele. Még az utcai banditák közt is kegyetlennek számított.
A férfi felhúzta a szemöldökét.
– De – folytatta a ködszerzet halkan – kétlem, hogy egész életében végzett volna annyi emberrel, mint amennyivel én tegnap éjszaka.
Elend becsukta a szemét. Aztán kinyitotta, és egy kicsit továbbkúszott az üregben. Egyik kezét a lány vállára fektette.
– Ellenséges katonákat öltél meg, Vin.
– Úgy viselkedtem, mint egy gyerek, aki bogarakkal teli szobába vetődik – suttogta a törékeny lány.
Az ifjú ekkor látta meg, hogy mit tart az ujjai között. A fülbevalóját. Azt az egyszerű bronz ékszert, amit mindig a fülében tartott.
– Elmeséltem már neked, ez honnan van? – kérdezte kedvesétől. A férfi a fejét rázta. – Az anyámtól kaptam. Nem emlékszem az
alkalomra, csak Reen mesélt róla. Az anyám… néha hangokat hallott. Megölte a nővéremet. Csecsemőkorában. Hidegvérrel végzett vele. És
ugyanazon a napon nekem adta ezt, az egyik saját fülbevalóját. Mintha… mintha engem választott volna a testvérem helyett. Az egyiket
megbüntette, a másikat meg perverz módon megajándékozta.
A meggyötört sorsú lány a fejét rázta.
– Az egész életem a halálról szól, Elend. A nővérem halála, aztán Reen halála. Meghaltak a körülöttem élő bandatagok, majd Kelsiert ölte
meg az Uralkodó, aztán én vágtam bele a lándzsámat az Uralkodó mellkasába. Próbálok védekezni, és azt mondogatom magamnak, hogy
már túljutottam a múltamon. És aztán… elkövetek valami szörnyűséget. Mint tegnap éjszaka.
Mivel nem tudta, mi mást tehetne, Elend közelebb húzta magához a lányt. Vin azonban még nem oldódott fel, testét továbbra is ridegen,
mereven tartotta.
– Jó okod volt azt tenni, amit tettél – próbálta megnyugtatni a volt király ködszerzet kedvesét.
– Nem, ez nem igaz. Bántani akartam őket. El akartam ijeszteni őket, hogy hagyjanak neked békét. Tudom, hogy gyerekesen hangzik, de
így éreztem.
– Nem gyerekes, Vin. Jó húzás volt! Megmutattad az ellenségeinknek, hogy kivel állnak szemben. Elüldözted az egyik ellenfelünket, apám
pedig ezek után kétszer is meggondolja, hogy támadjon-e. Időt nyertél, és ez nagyon sokat számít most!
– Több száz ember halála árán.
– Ellenséges katonák voltak, akik bevonultak a városunkba. Olyan férfiak, akik egy zsarnokot védelmeztek.
– Kelsier is mindig ugyanezzel takarózott – mondta halkan Vin –, amikor megölte a nemeseket és az őreiket. Azzal védekezett, hogy
azok az emberek a Végső Birodalom fenntartói, tehát megérdemlik a halált. Ez mindig megijesztett.
Az ifjú Venture tanácstalan volt, mit is mondhatna.
– Úgy viselkedett, mintha istennek képzelné magát – folytatta a lány suttogva. – Egyszer elvett egy életet, máskor pedig megmentett
valakit: mikor hogyan látta jónak. Nem akarok olyan lenni, mint ő, Elend, de mintha minden abba az irányba terelne.
– Én… – Nem vagy olyan, szerette volna mondani. Komolyan is gondolta, de nem tudta kiejteni a szavakat. Minden üresen csengett a
számára.
Ehelyett még közelebb húzta magához a lányt, vállát saját mellkasához szorítva.
– Bár tudnám, mit kell ilyenkor mondani, Vin! – súgta a fülébe. – Attól, hogy így látlak, minden porcikám azt kívánja, bárcsak
megvédhetnélek. Jóvá akarok tenni mindent – jobb életet szeretnék adni –, de nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. Mondd meg, mit tegyek!
Csak mondd meg, hogy segíthetnék!
Vin először ellenállt a férfi ölelésének, de aztán egy nagy sóhaj után körbefonta karjaival, és szorosan tartotta.
– Ebben nem segíthetsz – súgta lágyan. – Egyedül kell végigcsinálnom. Döntéseket kell hoznom.
Elend bólintott.
– Biztos vagyok benne, hogy helyesen fogsz dönteni, Vin.
– De hisz azt sem tudod, miről kell döntenem.
– Az nem számít. Tudom, hogy nem segíthetek, még a saját trónomat sem tudtam megtartani. Te tízszer ügyesebb vagy nálam.
A lány megszorította a férfi karját.
– Ne mondj ilyeneket, kérlek!
Elend meglepődött a lány hangjából érződő feszültségen, majd bólintott.
– Rendben. De, akárhogy is, annyi biztos, hogy én bízom benned, Vin. Hozd meg a döntéseidet, mindenben támogatni foglak!
A ködszerzet bólintott, és merev testtartása kissé lazult a férfi karjai közt.
– Úgy érzem… – hebegett – úgy érzem, most az a legjobb, ha itt hagyom Luthadelt.
– Itt hagyod? És hová indulsz?
– Északra. Terrisbe.
Az ifjú csalódottan hátradőlt, a faburkolatnak támasztotta a hátát.
Elmegy? – Felkavarodott a gyomra. – Hát ez a büntetésem, amiért mostanában másra figyeltem? Vajon teljesen elveszítettem? – Ugyanakkor éppen az
imént tett ígéretet, hogy támogatni fogja minden döntésében.
– Ha úgy érzed, hogy menned kell, Vin, akkor tégy belátásod szerint.
– Ha tényleg úgy döntenék, hogy elmegyek, velem tartanál?
– Most?
A lány bólintott, és a mozdulattal megdörzsölte a férfi mellkasát.
– Nem – hangzott Elend válasza. – Nem hagyhatom el Luthadelt. Főleg nem most, amikor a két sereg is támadásra készen vár.
– De a város nem kért belőled.
– Tudom – sóhajtott a trónfosztott király. – De… nem hagyhatom őket magukra. Lehet, hogy nem kérnek belőlem, de én mégsem
fogom őket cserbenhagyni.
Vin újra bólintott, és valami azt súgta a férfinak, hogy éppen erre a válaszra számított. Elend mosolygott.
– Egy csődtömeg vagyunk, ugye?
– Reménytelenek – értett egyet halkan Vin, majd teljesen kihúzta magát a férfi öleléséből. Nagyon fáradtnak tűnt.
Kívülről lépések zaja szűrődött be. Egy pillanattal később OreSeur jelent meg, és bedugta a fejét a titkos nyílásba.
– Az őrök egyre nyugtalanabbak, felség. Hamarosan elindulnak, hogy megkeressék önt.
A férfi bólintott, és a kijárat felé húzta magát. Mikor kilépett a folyosóra, segített Vinnek is kimászni. A lány elfogadta a segítő kezet, majd
felegyenesedett, és lerázta a port a ruhájáról – szokásához híven inget és nadrágot vett.
Már sosem fogom estélyi ruhákban látni? – tűnődött Elend.
– Elend – szólt a lány, és a zsebében turkált. – Tessék, ezt elköltheted, ha akarod.
Kinyitotta a kezét, és egy gyöngyöt ejtett szerelme tenyerébe.
– Atium? – nézett a kincsre Elend hitetlenkedve. – Honnan szerezted?
– Egy baráttól.
– És tegnap este nem használtad? Miközben azzal a temérdek katonával harcoltál?
– Nem. Lenyeltem, de nem volt rá szükségem. Így végül kiköptem.
Atya ég! – gondolta Elend. – Meg sem fordult a fejemben, hogy atium nélkül küzd. Milyen pusztítást végzett volna, ha elégeti ezt a darabkát?
Felnézett a lányra.
– Bizonyos források szerint egy másik ködszerzet is tartózkodik a városban.
– Így van. Zane.
Elend visszaadta a gyöngyöt.
– Akkor tartsd ezt meg! Ha esetleg harcolnod kellene ellene.
– Nem hiszem, hogy sor kerülne rá – motyogta Vin. – Tartsd meg akkor is. Felér egy kisebb vagyonnal.
– De most óriási vagyon kellene, hogy változtassunk a helyzeten. És egyébként is, ki venné meg? Ha megvesztegetném vele Cettet vagy az
apámat, csak még inkább azt hinnék, hogy nálunk van az atium és ellenük akarjuk használni.
A lány bólintott, majd a kandrára pillantott.
– Legyen nálad – döntött az atium sorsáról, és a kutya felé tartotta. – Elég nagy ahhoz, hogy egy másik allomanta elvegye tőlem, ha
akarja.
– Az életem árán is megőrzöm, kisasszony – ígérte OreSeur, majd széthúzta a húst a vállán, és elrejtette a fémet.
Végül Vin szerelméhez fordult, és együtt elindultak a lépcsőn, hogy az épület előtt álló őrökkel találkozzanak.

Tudom, mit memorizáltam. Tudom, hogy a többi világhozó most ismételget.


Negyvenötödik fejezet

– A Korok Hőse nem terrisi lesz – szögezte le Tindwyl, és közben felírt valamit listájuk aljára.
– Ezt eddig is tudtuk – dörmögött Sazed. – A naplóból.
– Igen – ismerte el a nő –, de Alendi beszámolójában csak utalásokat találtunk erre; ő csupán harmadkézből értesült a jóslat hatásairól.
Viszont találtam valakit, aki magából a jóslatból idéz.
– Igazán? – kérdezte a férfi izgatottan. – Hol olvastad?
– Helenntion életrajzában. Az illető a Khlenniumi Tanács egyik utolsó túlélője volt.
– Írd le nekem! – kérte Sazed, és közelebb húzta a székét az asszonyéhoz. Nagyokat pislogott, miközben a nő írt. A feje már teljesen
elnehezedett a kimerültségtől.
Maradj éber! – parancsolt magára. – Nem sok idő maradt. Egyáltalán nem sok…
Tindwyl egy kicsivel jobban bírta a megpróbáltatást, de az ő ébersége is kezdett alábbhagyni; alig bírta nyitva tartani a szemét. Sazed az
éjszaka aludt egy keveset a padlón összekuporodva, de a nő még akkor is folytatta a munkát. Amennyire meg tudta állapítani, társa már egy
hete dolgozott megállás nélkül; anélkül, hogy letette volna a fejét.
Azokban az időkben sokat beszéltek a Rabzeenröl – írta Tindwyl. – Néhányan azt rebesgették, hogy eljön és megküzd a Hódítóval. Mások szerint ő maga
volt a Hódító. Helenntion nem beszélt nekem az általam is ismert témáról. A Rabzeenröl úgy tartják, hogy „nem a saját népéből származik, viszont teljesíti minden
kívánságukat”. Ha ez így igaz, akkor talán a Hódító maga az. Azt állítják róla, hogy Khlenniumból érkezett.
A nő itt abbahagyta az írást. Sazed legörbített szájjal újra elolvasta. Kwaan utolsó vallomása – az a másolat, amit ő a serani Konventben
készített – több szempontból is hasznosnak bizonyult. Kulcsot adott a megoldáshoz.
Csak évekkel később tudtam teljesen hinni benne, hogy Alendi a Korok Hőse. A Korok Hőse: akit khlenniumi nyelven a Rabzeennek, vagy Mindenek
Előzményének hívnak…
A másolatot fordításként lehetett használni – ámde nem nyelvek, hanem szinonimák között közvetített. Érthető, hogy a Korok Hősét
különböző neveken illették: egy ilyen fontos, megannyi elmélet övezte személyiségnek általában több neve is van. Ugyanakkor szinte alig
maradt fenn valami abból az időből. A Rabzeen és a Mindenek Előzménye névre hallgató mitológiai alakokkal Sazed már korábban is
találkozott, de mivel ez csak kettő volt a több tucat elnevezés közül, alig emlékezett rájuk. A másolat felfedezéséig semmi sem indokolta,
hogy ezeket az elnevezéseket összekösse a Korok Hősével.
Most Tindwyllel együtt nyitott szemmel kutatták fémelméjüket. Előfordulhat, hogy annak idején olvasta ezt a bekezdést, amikor
Helenntion életrajzát tanulmányozta; legalábbis átlapozta a régi feljegyzéseket, vallási utalások után kutatva. De ő soha nem jött volna rá
magától, hogy ez a részlet a Korok Hősére, a terrisi tanok egyik alakjára utal, akit a khlenni emberek átkereszteltek, és a saját nyelvükből
választottak neki új nevet.
– Igen. – kezdte lassan. – Ügyes vagy, Tindwyl! Nagyon ügyes. – Kinyújtotta a karját és a nő kezére tette a kezét.
– Talán, bár semmi újat nem tudunk meg belőle.
– Butaság! A szóhasználat nagyon is fontos lehet – vélekedett a tudós férfi. – A vallások gyakran nagyon óvatosan fogalmaznak.
– Különösen a jövendölések – tette hozzá Tindwyl egy kicsit rosszallóan. Nem szívelt semmit, aminek babonákhoz vagy jóslatokhoz volt
köze.
– Azt reméltem, már elhagytad az előítéletedet. Már csak jelenlegi vállalkozásunk természete miatt is.
– Adatokat gyűjtök, Sazed. Azért, hogy többet tudjunk meg az emberekről, és azért, mert kíváncsi vagyok, mit tanít nekünk a múlt.
Ugyanakkor jó okom van rá, hogy a történelmet tanulmányozom, és nem a vallásokat. Ellenzem a hazugságok további táplálását.
– Szerinted én azt teszem, amikor a vallásokat tanítom az embereknek? – szegezte neki a férfi a kérdést.
Tindwyl a szemébe nézett.
– Egy kicsit igen. Hogy taníthatod azt az embereknek, hogy tekintsenek rég halott őseik istenei felé, Sazed? Azok a vallások nem sokat
segítettek az embereken, a jövendöléseik pedig mind a porba hulltak.
– A vallással a reményünket fejezzük ki – magyarázta az álláspontját a férfi. – És a remény erőt ad az embereknek.
– Ezek szerint te nem is hiszel bennük? Csak adsz valamit, amiben bízhatnak, amivel becsaphatják önmagukat?
– Nem mondanám becsapásnak.
– Akkor szerinted a tanításaidban szereplő istenek léteznek?
– Úgy gondolom… megérdemlik, hogy az emlékünkben éljenek.
– És a jövendölések? – kérdezősködött tovább a nő. – Tudományos értékét látom a munkánknak; az, hogy a múltból előbányászunk
bizonyos tényeket, megoldást jelenthet jelenlegi bajainkra. Viszont az egész jövőre vonatkozó jóslás, úgy ahogy van, ostobaság!
– Én nem nevezném annak. A vallás ígéret – ígérete annak, hogy valami vigyáz ránk, vezérli az életünket. A jövendölések ebből a
szempontból nézve a remény és az emberek vágyainak kiterjesztései. És egyáltalán nem ostobaságok.
– Szóval a te érdeklődésed pusztán tudományos? – faggatózott Tindwyl.
– Nem igazán.
A nő a tekintetében kutatott, majd lassan összeráncolta a szemöldökét.
– Hiszel benne, ugye? Elhiszed, hogy ez a lány a Korok Hőse!
– Még nem döntöttem el – hebegte a terrisi férfi.
– Hogyan fordulhat meg egyáltalán ilyesmi a fejedben? Hát nem látod? A remény jó dolog – csodálatos dolog –, de valami ésszerűben
kellene hinned. Ha továbbviszed a múlt álmait, akkor háttérbe szorítod saját álmaidat, amivel a jövődet befolyásolhatnád.
– De mi van akkor, ha a múlt álmai érdemesek ara, hogy ma is emlékezzünk rájuk?
Tindwyl megrázta a fejét.
– Vedd figyelembe az esélyeket is, Sazed: mi az esélye annak, hogy itt ülünk, ebben a szobában, ezt a másolatot tanulmányozzuk, és
közben egy háztartásban élünk a Korok Hősével?
– Az esélyek latolgatása teljesen felesleges, amikor jövendölésről van szó.
A nő becsukta a szemét.
– Sazed. szerintem a vallás jó dolog, a hit is jó dolog, de dőreségnek tartom, hogy néhány homályos mondaton induljunk el, amikor
valódi útmutatásra van szükségünk. Csak emlékezz, mi történt a legutóbb, amikor valaki azt hitte, rábukkant erre a Hősre! Az Uralkodó, a
Végső Birodalom lett a vége.
– Én ennek ellenére reménykedem. Ha ennyire nem hittél a jövendölésnek, akkor miért dolgoztál olyan keményen, hogy megértsük a
Mélységet, és többet tudjunk meg a Hősről?
– Egyszerű a válasz – vetette oda Tindwyl magabiztosan. – Nyilvánvalóan olyan veszéllyel állunk szemben, ami egyszer már megmutatta
az erejét. Ez visszatérő probléma. Mint a pestis, ami szépen visszavonul, hogy aztán évszázadokkal később újra lecsapjon. A régi korok
emberei tudtak erről a veszélyről, és jól ismerték. Aztán a tudás természetesen darabjaira hullott, és legendák, jövendölések, sőt vallások
keletkeztek a helyén. Ez azonban nem a jóslás körébe tartozik, hanem pusztán kutatás.
Sazed újra megfogta a nő kezét.
– Úgy gondolom, ezt egyikünk sem vitatja. Gyere, folytassuk a munkát! Ki kell használnunk a maradék időt.
– Remélem, menni fog! – sóhajtotta Tindwyl és a hajához nyúlt, hogy egy rakoncátlan tincset visszanyomjon a kontyába. – Annyi
bizonyos, hogy ez a te Hősöd tegnap éjszaka elijesztette Cett nagyurat. A reggelit feltálaló szolga beszélt róla.
– Tudok az eseményről.
– Ezek szerint jobbra fordult Luthadel sorsa.
– Igen – reménykedett a férfi. – Talán.
A nő elhúzta a száját.
– Mintha nem lennél benne olyan biztos.
– Magam sem tudom – motyogta Sazed lesütött szemmel. – Nem hiszem, hogy Cett távozása olyan örömteli esemény lenne, Tindwyl.
Valami nagyon nincs rendben. Be kell fejeznünk ezt a munkát.
A nő felkapta a fejét.
– Mennyire hamar?
– Jó lenne, ha ma éjszaka sikerülne – közölte tervét a férfi, és az asztalra halmozott, szabadon álló papírlapokra vetette pillantását.
Ez a kupac tartalmazta az összes jegyzetet, gondolatot, és párhuzamot, amit őrült tempójú, megfeszített munkájuk során összegyűjtöttek.
Valamiféle könyv állt össze belőle; egy gyűjtemény, ami a Korok Hőséről és a Mélységről mesélt. Jól sikerült írás volt – szinte hihetetlenül
érdekes, főleg, ha figyelembe vesszük a munkával töltött órák számát. Ugyanakkor nem egy átfogó tanulmány. Viszont valószínűleg a
legfontosabb mű, amit Sazed élete során megalkotott.
Még ha nem is tudta biztosan, hogy miért.
– Sazed? – kérdezte Tindwyl kikerekedett szemekkel. – Mi ez? – Odalépett a lapokhoz, és kihúzott egyet, ami kissé kilógott a többi
közül. Mikor feltartotta, a férfi megrökönyödve vette észre, hogy a jobb alsó sarok hiányzik. – Te szakítottad le? – kérdezte a nő.
– Nem – hangzott a magas tudós válasza, majd elvette a papírt.
A másolat egyik átirata volt; a hiányzó darab az utolsó egy-két mondatot tartalmazta. Sehol nem találták a leszakított részt.
Sazed felnézett, és tekintete az asszony értetlen pillantásával találkozott. Tindwyl megfordult, és átlapozott egy másik papírhalmot. Kihúzta
az átirat egy másik példányát, és azt is a magasba tartotta.
A terrisi férfit kirázta a hideg. Ennek is hiányzott a sarka.
– Ezt tegnap láttam el jegyzetekkel – lehelte Tindwyl. – Pár perc kivételével nem hagytam el a szobát azóta, és te is végig itt voltál.
– Tegnap este nem mentél ki a szobából? – tudakolta Sazed. – Még tisztálkodni sem, amíg aludtam?
– Talán. Nem emlékszem.
A tanító egy darabig némán nézte a papírlapot. A szakadás kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit az első kupacból húztak elő. Tindwyl, aki
láthatóan ugyanarra gondolt, egymásra fektette a két lapot. Tökéletesen összeillett a két szakadás; még a legkisebb redő is ugyanoda esett.
Még akkor sem lehetne ennyire tökéletesen egyforma, ha egyszerre szakították volna el az egymásra helyezett két papírt.
Mindkét őrző maga elé bámult, majd hirtelen felugrottak, és átfutották a többi kupacot. A férfi négy másolatot talált az átiratból, és
mindegyik ugyanazon a helyen volt eltépve.
– Sazed… – Tindwyl hangja remegett.
Maga elé tartott egy lapot. Ez csak a felét tartalmazta az átiratnak, és körülbelül a papír felénél véget is ért. Egy lyuk tátongott pontosan
középen, és ugyanaz a mondat hiányzott innen is.
– A másolat! – kiáltott fel a nő, de Sazed addigra már elindult.
Felállt a székéből és ahhoz a ládához ment, ahol a fémelméit tartotta. A nyakában lógó kulcsot leoldotta, majd kinyitotta a zárat.
Felnyitotta a láda tetejét, kivette a másolatot, majd óvatosan kihajtogatta a padlón. Szinte azon nyomban visszarántotta az ujját, mintha valami
megcsípte volna, mert meglátta a másolat alján a szakítás nyomát. Ugyanaz a hiányzó mondat.
– Ez hogyan lehetséges? – suttogta Tindwyl. – Hogy tudhatott valaki ilyen sokat a munkánkról, rólunk?
– Ugyanakkor – tette hozzá a férfi –, hogyan tudhatott valaki ilyen keveset a képességeinkről? Az egész átiratot itt őrzöm a
fémelmémben. Most is fel tudom idézni.
– És miről szól az utolsó mondat?
– „Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához. Nem szabad, hogy magához vegye a hatalmat.”
– És miért szabadult meg valaki pont ettől a mondattól? – tette fel az egyértelmű kérdést az asszony.
Sazed a másolatra meredt.
Szinte lehetetlennek tűnik…
Ekkor valami zajt hallottak az ablak irányából. A férfi megpördült, ösztönösen forraszelméjéért nyúlt, és megsokszorozta az erejét. Izmai
megduzzadtak, köpönyege hirtelen szűknek bizonyult.
Az ablaktáblák kinyíltak. Vin a párkányon ült, és meglepett arcot vágott, amikor meglátta a két terrisit – Tindwyl szintén láthatóan
megsokszorozta az erejét, és szinte férfias izmokat növesztett.
– Valami rosszat tettem? – kérdezte a ködszerzet.
Sazed elmosolyodott, és kiengedte a forraszt.
– Dehogyis, gyermekem. Csak ránk ijesztett. – Belenézett Tindwyl szemébe, aki gyorsan elindult, hogy összeszedje a megrongált
papírlapokat. Sazed összehajtotta a másolatot: majd később megbeszélik a történteket.
– Látott mostanában bárkit is hosszabb ideig a lakosztályom környékén ólálkodni, Vin kisasszony? – kérdezte Sazed, miközben
visszatette a másolatot. – Ismeretlen alakokat, vagy ugyanazokat az őröket?
– Nem – válaszolta a lány, és bebújt a szobába. Szokásához híven nem húzott cipőt, és nem vette fel a ködköpönyegét sem; napközben
csak a legritkább esetben jelent meg benne. Ha valóban harcolt előző este, akkor bizonyára átöltözött, mert ezt a ruhát sem piszok, sem
vérfoltok, de még izzadságfoltok sem éktelenítették. – Szeretnéd, hogy figyeljek oda a gyanús alakokra?
– Igen, az jó lenne – kérte Sazed, és belakatolta a ládát. – Attól tartunk, hogy valaki hozzápiszkált a papírjainkhoz, bár, hogy miért tenne
ilyet bárki is, az egyelőre rejtély.
A ködszerzet bólintott és a helyén maradt, miközben a férfi is visszaült a székébe. A lány egy darabig a két őrzőt bámulta.
– Beszélnem kell veled, Sazed – kérte.
– Gondolom, néhány perc szünetet megengedhetek magamnak. De figyelmeztetem, kisasszony, a munkám nagyon sürget.
Vin bólintott, aztán Tindwylre nézett. Végül a nő nagyot sóhajtva felállt.
– Akkor én most megyek, és valami harapnivaló után nézek.
A ködszerzet nyugodtabbnak tűnt, miután az ajtó bezárult. Az asztalhoz ment és leült a nő helyére, aztán maga alá húzta a lábát.
– Sazed – kezdte Vin –, honnan lehet tudni, hogy az ember szerelmes?
A férfi nagyokat pislogott.
– Nem… nem hiszem, hogy pont én lennék a megfelelő személy erre a beszélgetésre, Vin kisasszony. Én igazán keveset tudok erről a
témáról…
– Mindig ezt hajtogatod. Annak ellenére, hogy szinte minden területen szakértőnek számítasz.
A tudós kuncogott.
– Nos, ebben az esetben biztosíthatom, hogy bizonytalanságom teljességgel őszinte és szívből jön.
– Mégis, valamit csak tudsz a dologról.
– Talán egy keveset. Mondja el, mit érez, amikor Venture úr társaságában van!
– Azt kívánom, bárcsak a karjaiban tartana – vallotta meg érzéseit a lány halkan. A fejét szégyenlősen elfordította, és kinézett az ablakon.
– Azt akarom, hogy beszéljen hozzám. Még akkor is, ha nem értem, miről beszél. Csak az a fontos, hogy velem legyen. Jobbá akarok válni.
Őérte.
– Ez mind nagyon jól hangzik, Vin kisasszony.
– De… – kezdett bele a lány egy újabb vallomásba szemlesütve. – Nem illek hozzá, Sazed. Fél tőlem.
– Fél?
– Nos, legalábbis kényelmetlenül érzi magát a társaságomban. Láttam azt a furcsa tekintetet a szemében, amikor végignézte, hogyan
harcolok a Nagygyűlés tagjait ért orvtámadáskor. Akkor elhátrált tőlem, Sazed, és halálra volt rémülve.
– Venture úr végignézte, ahogy embereket gyilkolnak. Az életéből eddig szinte teljesen kimaradtak az efféle események, kisasszony. Nem
hiszem, hogy az ön személye miatt viselkedett úgy, egyszerűen csak ilyen módon adott választ a halál borzalmaira.
– Akárhogyan is – akadékoskodott Vin, és megint csak kinézett az ablakon. – Nem akarom, hogy ilyennek lásson. Az a lány akarok lenni,
akire szüksége van – az a lány, aki támogatja még a politikai terveiben is. Az a lány, aki csinos, ha kézen fogva kell megjelenni valahol, aki
megnyugtatja, ha csalódás érte. Csakhogy ez nem én vagyok. Te tanítottál nemeshölgyként viselkedni, Sazed, de mindketten tudjuk, hogy
egyáltalán nem ment jól.
– És Venture úr ennek ellenére beleszeretett önbe – hívta fel a terrisi erre a nem elhanyagolandó tényre Vin figyelmét. – És éppen azért,
mert nem úgy viselkedett, mint a többi nemeshölgy. Kelsier úr beavatkozása ellenére, annak ellenére, hogy ön is tudta, minden nemes az
ellenségünk, Elend beleszeretett a kisasszonyba.
– Meg kellett volna akadályoznom – szabadkozott panaszosan a lány. – Távol kell tartanom tőle magam, Saz, a saját érdekében. Akkor
beleszerethet valaki másba. Egy olyan lányba, aki jobban illik hozzá. Aki nem gyilkol embereket halomra, amikor rossz a kedve. Aki
megérdemli a szerelmét.
Sazed felállt, és suhogó köpönyeggel odalépett Vin székéhez. Lehajolt, hogy bele tudjon nézni a lány szemébe, és a vállára tette a kezét.
– Ó, gyermekem… Mikor hagyja abba végre az aggodalmaskodást, és engedi, hogy szeressék?
A lány szomorúan megrázta a fejét.
– Ez nem olyan egyszerű.
– Semmi sem az. Mégis, azt mondom önnek, kisasszony, hogy a szerelmet engedni kell, hadd áramoljon mindkét irányba. Ha nem ezt
teszi, az nem igazi szerelem. Az valami más. Rajongás, talán. Akárhogy is, vagyunk néhányan, akik előszeretettel válunk mártírrá. Kívülről
szemléljük a dolgokat, és azt hisszük, jól cselekszünk, ha nem avatkozunk bele a dolgokba. Félünk a fájdalomtól – a sajátunktól, vagy attól,
hogy másoknak fájdalmat okozunk. – Megszorította a lány vállát. – De… ez lenne a szerelem? Az a szerelem, ha feltételezzük Elendről,
hogy nincs helye az ön életében, kisasszony? Vagy inkább az a szerelem, ha engedjük, hogy ő maga hozzon döntést az ügyben?
– És ha nem én vagyok a hozzá illő nő?
– Szeretnie kell annyira, hogy bízzon a vágyaiban, még akkor is, ha esetleg nem ért egyet vele. Tisztelnie kell – nem számít mennyire
rosszallja ezeket a döntéseket, tiszteletben kell tartani a vágyát, ami alapján meghozza őket. Még akkor is, ha az egyik lehetőség szerint szeretni
akarja önt, kisasszony.
Vin vékony mosolyra húzta a száját, de még mindig gondterheltnek tűnt.
– És… – kezdte nagyon lassan – ha van egy harmadik? Az én életemben?
– Ó…
A lány abban a pillanatban feszültté vált.
– De erről nem beszélhetsz Elendnek!
– Nem fogok – ígérte meg a férfi. – És ki az illető?
A zavarodott ködszerzet megvonta a vállát.
– Csak… valaki, aki jobban hasonlít hozzám. Az a fajta férfi, aki hozzám való.
– És szereti, kisasszony?
– Nagyon erős. Kelsierre emlékeztet.
Szóval egy másik ködszerzet – vonta le a keserű következtetést Sazed.
Tudta, hogy ebben a dologban elfogulatlannak kell maradnia. Nagyon keveset tudott erről a másik férfiról ahhoz, hogy bármiféle ítéletet
hozzon. Az őrzőknek egyébként is a felvilágosítás a feladatuk, a tanácsadást ajánlatos elkerülniük.
Ő azonban sosem tartotta be teljesen ezt a szabályt. Nem ismerte ezt a másik ködszerzetet, az igaz, viszont Elend Venture-ről egészen
sokat tudott.
– Gyermekem – kezdte –, Elend egészen kiváló ember, és ön sokkal boldogabb, mióta együtt él vele.
– De rajta kívül mást sosem szerettem – ellenkezett halkan a lány. – Honnan tudhatnám, hogy ez az igazi szerelem? Talán vessem el annak
a lehetőségét, hogy megismerek egy inkább hozzám való férfit?
– Nem tudom, Vin kisasszony. Őszintén mondom, nem tudom. Figyelmeztettem, hogy ezen a területen nem vagyok jártas. De valóban
abban reménykedik, hogy talál egy Elend Venture-nél jobb embert?
A lány felsóhajtott.
– Ez az egész olyan nyomasztó. A várossal és a Mélységgel kellene foglalkoznom, és nem azzal, melyik férfival töltsem az estéimet.
– Viszont nehéz megvédeni másokat, amikor a saját életünkben felfordulás uralkodik.
– Valahogy döntésre kell jutnom – fejezte be a beszélgetést Vin, majd az ablakhoz lépett. – Köszönöm, Sazed! Köszönöm, hogy
meghallgattál… és, hogy visszajöttél a városba.
A tudós mosolyogva bólintott. A lány kihátrált az ablakon, egy fémdarab segítségével jókorát taszítva magán. A férfi nagyot sóhajtott,
majd megtörölte a szemét, és a szoba ajtajához sétált.
Tindwyl állt az ajtó mögött, összefont karral.
– Azt hiszem nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy egyetlen ködszerzetünk nem szeszélyes tizenéves fruska módjára viselkedik –
dohogott szigorúan.
– Vin kisasszony sokkal megbízhatóbb, mint gondolod – vette védelmébe Sazed.
– Én úgy tizenöt lányt neveltem fel – folytatta a nő és belépett a szobába. – Egyetlen tizenéves lány sem kiegyensúlyozott. Vannak, akik
ügyesebben titkolják.
– Akkor pedig örülj, hogy nem vette észre az ajtóra tapasztott füledet. Általában nem örül az ilyesminek.
– A terrisiekkel kapcsolatban eléggé elfogultnak mutatkozik a leányzó – vetette oda hanyagul Tindwyl. – Ezért köszönettel tartozunk
neki. Láthatóan sokat ad a tanácsaidra.
– Ahogy mondod.
– Azt hiszem, bölcs dolgokat mondtál neki, Sazed – dicsérte a nő, majd visszaült a székébe. – Kiváló apa lett volna belőled.
Sazed szégyenkezve lehajtotta a fejét, majd ő is leült.
– Talán.
Ekkor valaki kopogott az ajtón.
– Na, most meg ki lehet? – mérgelődött a nő.
– Nem hozattál ételt?
Az asszony megrázta a fejét.
– Nem hagytam el a folyosót.
Egy másodperccel később Elend dugta be a fejét a szobába.
– Sazed? Beszélhetnék veled egy percet?
– Természetesen, Elend nagyúr. – A tudós felállt a székéből.
– Nagyszerű! – Az ifjú sietős léptekkel bent termett a helyiségben. – Tindwyl, ha megkérhetném…
A nő a szemeit forgatta, és dühös pillantást vetett őrzőtársára. De aztán kelletlenül felállt, és kisétált az ajtón.
– Köszönöm – udvariaskodott a volt király, miután a nő bezárta az ajtót. – Ülj le, kérlek! – A székre mutatott.
Sazed engedelmeskedett, Elend pedig vett egy mély lélegzetet. Két kezét a háta mögött összefonva állt barátja előtt. Újra a fehér
egyenruháját viselte, és egyértelmű zavarodottsága ellenére tiszteletet parancsoló pózba vágta magát.
Valaki megfosztott tudós barátomtól – sajnálkozott Sazed –, és egy királyt hagyott a helyén.
– Feltételezem, Vin kisasszonyról kíván beszélni, Elend úr.
– Igen – vallotta be az egyenruhás, és járkálni kezdett. Egyik kezével folyamatosan gesztikulált beszéd közben. – Teljesen kiismerhetetlen
mostanában, Sazed. Fel vagyok rá készülve – sőt, a fenébe is, még számítottam is rá! Hiszen ő nem csak egy a sok nő közül, ő Vin. De már
nem tudom, hogyan viselkedjek a jelenlétében. Az egyik pillanatban odaadó – mint amilyen akkoriban volt, mielőtt ez az őrület elkezdődött
–, ám máskor meg olyan távoli és tartózkodó.
– Talán csak ő maga is össze van zavarodva.
– Talán – értett egyet a szerelmes férfi. – De nem kellene legalább az egyikünknek tudnia, hogy merre tart a kapcsolatunk? Őszintén, Saz,
néha úgy érzem, túl különbözőek vagyunk egymáshoz.
A terrisi elmosolyodott.
– Ezt én nem tudhatom, nagyúr. De meg lenne lepve, ha tudná, mennyire egyformán gondolkoznak.
– Ezt kétlem… – ellenkezett Elend és tovább rótta a köröket. – Ő ködszerzet, én meg egy átlagos férfi vagyok. Ő az utcán nőtt fel, míg
én várkastélyban. Ő furfangos és okos, én a könyvekből szereztem a tudásomat.
– Vin kisasszony rendkívül sok mindenhez ért, ahogyan ön is. Ő a bátyja elnyomása alatt élt, önt az apja szorította a háttérbe. Mindketten
gyűlölték a Végső Birodalmat, és harcoltak ellene. És mindketten túl sokat törik a fejüket azon, hogy hogyan kellene történnie a dolgoknak,
ahelyett, hogy élveznék, ami van.
Elend megállt, és a terrisi tudósra nézett.
– Ez mit jelent pontosan?
– Ez azt jelenti, hogy megítélésem szerint önök tökéletesen illenek egymáshoz – hangzott a kinyilatkoztatás. – Nem tisztem ilyen ítéleteket
hozni, és valóban, nem is más ez, mint egy olyan ember véleménye, aki nemigen találkozott az elmúlt hónapokban sem a kisasszonnyal, sem
önnel, uram. De úgy hiszem, igazat beszélek.
– És a köztünk lévő különbségek?
– Első pillantásra a kulcs és a zár talán különbözőnek tűnhet – magyarázta Sazed. – Különbözik az alakjuk, a rendeltetésük, és a
kinézetük. Aki anélkül néz rájuk, hogy ismerné igazi természetüket, össze nem illőnek gondolhatja őket. Mivel az egyiknek a nyitás, a
másiknak a zárva tartás a feladata. Ugyanakkor, ha közelebbről megvizsgáljuk őket, látható, hogy az egyik a másik nélkül hasznavehetetlen.
És akkor a bölcs rájön, hogy a kulcsot is és a zárat is ugyanarra feladatra készítették.
Elend elmosolyodott.
– Egyszer könyvet kellene írnod, Sazed. Ez legalább olyan mélyenszántó gondolat volt, mint amiket a kedvenc köteteimben olvasni.
Az őrző elpirult, és az asztalon álló papírkupacra pillantott. Lehet, hogy azt fogja örökül hagyni az utókorra? Azt nem tudta megítélni,
milyen mélyenszántó gondolatokat tartalmaz, de annyi bizonyos, hogy ennél összeszedettebb és eredetibb írást még nem adott ki a keze
közül. Igaz, a legtöbb lapon csak jegyzetek és idézetek álltak, de azért bőven akadt a szövegben saját gondolat és magyarázat is.
– Tehát – próbálta az ifjú összegezni a lényeget –, mihez kezdjek?
– Vin kisasszonnyal kapcsolatban? Azt javasolnám, hogy adjanak egy kis időt maguknak.
– Az időt mostanában aranyárban mérik, Saz.
– Mikor nincs ez így?
– Amikor a városodat nem fenyegeti két sereg, amelyek közül az egyiket egy nagyzási hóbortban szenvedő zsarnok, a másikat meg egy
meggondolatlan bolond irányítja.
– Igen – értett egyet lassan a terrisi. – Igen, úgy gondolom, igaza lehet, uram. Nekem is folytatnom kellene a munkámat. Az idő sürget.
A fiatalabb férfi kíváncsian nézett körül.
– Min dolgoztok éppen?
– Egy olyan problémán, amelynek, attól tartok, nem sok köze van a jelenlegi helyzethez. Tindwyl segít nekem összegyűjteni és
rendszerezni a Mélységre és a Korok Hősére vonatkozó említéseket és adatokat.
– A Mélység… Vin is említette. Te is úgy hiszed, hogy visszatérhet?
– Szerintem már visszatért, nagyúr. Igazából soha nem is távozott. Úgy vélem, a Mélység maga a köd.
– De miért. – kezdte volna a fiatalember, ám aztán csak legyintett. – Majd elolvasom a következtetéseket, ha befejeztétek a munkát. Most
nem engedhetem meg, hogy bármi is elvonja a figyelmemet. Köszönöm a jó tanácsot, Sazed!
Igen, valódi király – gondolta a terrisi.
– Tindwyl – szólt ki Elend az asszonynak. – Most már bejöhet. Sazed, jó munkát! – azzal az ajtóhoz lépett, és lassan kinyitotta.
A nő beviharzott, miközben megpróbálta leplezni zavarát.
– Honnan tudta, hogy itt vagyok, uram?
– Kitaláltam. Ugyanolyan javíthatatlan vagy, mint Vin. De mindegy is. További szép napot mindkettőtöknek!
Az asszony összeráncolt szemöldökkel pillantott a távozó férfi után, aztán Sazedre nézett.
– Igazán szép eredményt értél el vele – ismerte el a magas férfi.
– Túlságosan is jól végeztem a munkámat – dohogott a másik, majd leült. – Őszintén hiszem, ha az emberek visszaültették volna a
trónra, talált volna módot rá, hogy megmentse a várost. Gyere, folytassuk a munkánkat! Most már tényleg idekérettem az ebédünket, így hát
siessünk, mielőtt megérkezik.
Sazed egyetértően bólintott, leült, és felvette a tollát. De nehezen tudott összpontosítani. Gondolatai folyamatosan Vin és Elend körül
forogtak. Nem értette, miért tartja annyira fontosnak, hogy a két fiatal kapcsolata jól működjön. Talán egyszerűen azért, mert mindketten a
barátai voltak, és szerette volna őket boldognak látni.
De talán valami más miatt is. Csak ők ketten menthetik meg Luthadelt. A szká alvilágból felemelkedett ködszerzet, és az arisztokrata világ
legnemesebb vezetője. Szükségük volt egymásra, a Belső Uradalomnak pedig rájuk.
Meg aztán ott volt az a temérdek iromány, amin dolgozott. A terrisi jövendölésekben a személyes névmás nem utalt sem férfira, sem
nőre. Mindig csak az ,,ő” szerepelt, bár később úgy fordították le az újkori nyelvekre, hogy férfira utaljon. Ennek ellenére tökéletesen érthető
szöveg jött létre úgy is, ha az olvasó nőre gondolt. Ha valóban Vin a Korok Hőse.
Ki kell valahogy juttatnom őket a városból – döbbent rá. – Nem lehetnek itt, mikor Luthadel elesik!
Félretette a jegyzeteit, és azonnal nekilátott levelet írni.

A kettő nem ugyanaz.


Negyvenhatodik fejezet

Szellő cselszövést szimatolt. A legtöbb bandatársától eltérően a bábos nem szegénységben nőtt fel; nem kellett nyomorban élnie. Ennél
sokkal veszélyesebb helyen nevelkedett: egy nemesi udvarban. Szerencsére a többiek nem viszonyultak másként hozzá kékvérű származása
miatt.
Ugyanis nem tudtak róla.
Neveltetése révén igen hamar érett lett az élet dolgaiban; olyasmiket tapasztalt, amiket még a legagyafúrtabb szká tolvaj sem tudhatott. A
szká nézeteltéréseket egyszerű szabályok vezényelték: az ember könnyedén elárulta a szövetségeseit a hatalomért vagy a védettségért folytatott
élethalálharcban.
Ám a nemesi udvarok csatározásai sokkal elvontabb terepen folytak. Bár a vesztes a legtöbb esetben nem veszítette el az életét, a vita
következményei egész nemzedékeket érinthettek. Olyan játék volt ez – olyannyira játék volt –, hogy az ifjú Szellőnek valódi felfrissülést
jelentett a szká alvilág kegyetlensége.
Csendesen kortyolgatta forralt borát, és a szemét még egyszer végigfuttatta a kezében tartott üzeneten. Már azt hitte, többé nem kell
tartania a csapaton belüli összeesküvésektől: Kelsier bandája már-már dühítően egységes közösségként működött, és ő megtett mindent, ami
allomanta képességeitől telt, hogy ez így is maradjon. Már gyermekkorában megtanulta, milyen végzetes hatással lehetnek egy családra a
belső feszültségek.
Ezért lepődött meg annyira, amikor kézhez kapta a levelet. Látszólagos ártatlansága ellenére hamar felismerhetővé váltak az árulkodó
jelek. Az írója nyilvánvalóan sietett: a betűk helyenként elmosódtak, de nem írták újra őket; egymást érték az átlátszó kifejezések, úgy mint „a
többieknek nem kell tudniuk róla” és „felesleges riadalmat kelteni”. Az összehajtott levél peremére csorgatott bőséges viasz mintha csak a
kíváncsi szemek elől óvná az írást.
A küldemény hangneme még egyértelműben alátámasztotta a gyanút. A bábost nem először hívták titkos gyűlésre. De az Uralkodó
nevére: miért akarná éppen Sazed titkos tanácskozásra hívni?
A veterán allomanta felsóhajtott, előhúzta a párbaj pálcáját és rátámaszkodott. Mindig szédült, ha fel kellett állnia; régóta bántotta már ez
a nyavalya, és az állapot mintha az elmúlt években egyre rosszabbodott volna. Amint kitisztult a látása, átlesett a válla felett az ágyban
szendergő Allriannéra.
Lehet, hogy bűntudatot kellene éreznem. – Önkéntelenül is elmosolyodott, aztán felhúzta a mellényét és zakóját. – De hát néhány napon belül úgyis
mind halottak leszünk.
A Doronggal folytatott beszélgetés semmi kétséget nem hagyott efelől.
Kilépett a folyosóra, és nekivágott a Venture-vár homályba borult útvesztőinek.
Értem én, miért spórolunk a lámpaolajjal – morgott magában –, de már így is elég nyomasztóak a dolgok.
A találkozót egy félreeső helyiségbe szervezték. Könnyen megtalálta a helyet: két katona állt őrt az ajtó előtt. Demoux emberei voltak;
olyanok, akik mind vallásuk, mind foglalkozásuk miatt hűséggel tartoztak a kapitánynak.
Érdekes – morfondírozott Szellő, és megbújt a folyosó szegletében.
Kiterjesztette allomantikus erejét és felkavarta az ajtónállók érzelmeit, megfosztva őket a nyugalmuktól és magabiztosságuktól, hogy végül
csak az idegesség és bizonytalanság maradt. A strázsák egyre türelmetlenebbül toporogtak. Végül az egyik megfordult, kinyitotta az ajtót és
bekémlelt. A kinyíló ajtó látni engedte a helyiséget. Csak egyvalaki tartózkodott odabenn. Sazed.
A bábos némán várt. Mitévő legyen most? A levélben semmi olyan nem állt, amit később a nyakába lehetne varrni: lehetetlen, hogy Elend
állított volna csapdát nekik – vagy mégsem? Talán ki akarja deríteni, melyik bandatagban bízhat, és ki az, aki képes lenne elárulni. Túlzottan
bizalmatlan húzás volna a jó természetű fiútól. Mellesleg, ha valóban így lenne is, Sazed bizonyosan nem csak titkos találkára hívná őket.
Az ajtó bezáródott, és a katona visszatért a helyére.
Hiszen bízhatom Sazedben, nem? Ám ha igen, miért kell titokban találkozni?
Lehet, hogy alaptalanul gyanakodik?
Nem: az őrök jelenléte bizonyította, hogy a terrisi attól fél, felfedezik. Ez gyanúra adott okot. Ha bárki más kérne tőle ilyen találkát, Szellő
egyből a volt királyhoz ment volna a hírrel. De hát Sazed az mégiscsak Sazed.
Az allomanta nagyot sóhajtva folytatta útját, pálcájával kopogtatva a kőpadlót. Hiszen végül is, mit veszít, ha meghallgatja, mit akar a
terrisi. Ha tényleg ármánykodik, annál inkább megéri beszélni vele és minél többet megtudni. A levél és a gyanús körülmények ellenére
azonban Szellő nem hitte komolyan, hogy a tudós belekeveredett volna valami kétes tisztaságú ügybe.
Talán az Uralkodónak is ezzel gyűlt meg a baja.
A bábos bólintott a strázsáknak, elvéve az idegességüket és visszatérítve őket lelki egyensúlyukhoz. Más oka is volt, hogy kockáztatott:
csak ekkor kezdte felismerni, milyen veszélyes helyzetben vannak. Luthadel nemsokára elesik, és az alvilágban töltött harminc év során
felhalmozott ösztöne azt súgta: fusson, ha kedves az élete!
Ezzel az érzéssel a háttérben szívesebben vállalt kockázatokat. Néhány évvel ezelőtt még azonnal elhagyta volna a várost a hírek hallatán.
A fene vigyen el, Kelsier! – gondolta, miközben belökte az ajtót.
Sazed meglepetten pillantott fel az asztala mellől. A kopár, két lámpással megvilágított szobában csupán néhány szék állt.
– Késett, Szellő úr – kezdte a terrisi, és fürgén felpattant ültéből.
– Persze, hogy késtem – mordult fel az allomanta. – Először ki kellett derítenem, nem valami csapda-e az egész. – Tétován megállt. –
Ugye nem az?
– Csapda? – A terrisi tudós döbbenten nézett rá. – Miről beszél?
– Ó, ugyan már! Ne mondd, hogy szerinted nem gyanús! Ez nem holmi közönséges találkozó.
Sazed lehorgasztotta a fejét.
– Ennyire látszik?
A bábos keresztbe fektette a pálcát a térdén, és sokatmondóan pillantott a magas növésű őrzőre, miközben lecsillapította felkavarodott
érzelmeit és önbizalmat öntött belé.
– Lehet, hogy segítettél az Uralkodó megbuktatásában, barátom, de még sokat kell tanulnod a titkolózásról.
– Sajnálom – roskadt le a székére Sazed. – Csak úgy éreztem, sürgősen meg kell beszélnünk néhány… kényes ügyet.
– Nos, először is azt javaslom, szabadulj meg az ajtónállóktól! Így mindenkinek feltűnik, hogy valami fontos készülődik. Aztán pedig
gyújts néhány lámpást és keríts valami ételt és italt. Ha Elend besétál ide. Feltételezem, Elend elől bujkálunk, nem igaz?
A terrisi bólintott.
– Nos, ha benyit és meglát minket a sötétben, amint gyanús pillantásokat vetünk egymásra, azonnal tudni fogja, hogy valami nincsen
rendjén. Minél különösebb az alkalom, annál természetesebben kell viselkednünk.
– Vagy úgy! Értem. – sóhajtott a terrisi. – Igazán köszönöm a tanácsot.
Kinyílt az ajtó, és Dorong bicegett be rajta. Kérdő pillantást vetett Szellőre, aztán a tekintete megállapodott Sazeden. Odalépett az egyik
székhez. A bábos is a terrisire sandított. A tudós arcán nyoma sem volt a meglepetésnek. Nyilván Dorongot is meghívta.
– Tüntesd el az őröket! – mordult fel Dorong.
– Máris, Cladent úr! – pattant fel a volt szolga, és odacsoszogott az ajtóhoz. Mondott valamit a strázsáknak, majd visszatért. Miközben
elhelyezkedett ültében, Ham dugta be a fejét az ajtón, és gyanakvóan végigtekintett a társaságon.
– Várjunk csak! – ütött valami szöget a bábos fejébe. – Hányan is hivatalosak erre a titkos találkára?
Sazed hellyel kínálta a martalócot.
– A csapat… tapasztaltabb tagjai.
– Tehát Elenden és Vinen kívül mindenki? – kérdezett megint Szellő.
– Lestibournes urat sem hívtam meg – vallotta be a terrisi. – Mindazonáltal így van: nem Kobold elől bujkálunk.
Ham tétován letette az ülepét a székre, és értetlen pillantásokat vetett Szellőre.
– Tehát akkor miért is találkozunk a ködszerzetünk és a királyunk tudta nélkül?
– Már nem a királyunk – szólt be egy újabb hang az ajtóból. Majd Dockson sétált be és foglalt helyet mellettük. – Valójában azt is
mondhatnánk, hogy már nem is vezére a csapatnak. Egyébként is, véletlenül jutott neki a szerep annak idején – ugyanúgy, ahogyan a koronát
is a sors szeszélyéből nyerte el.
Ham elvörösödött.
– Tudom, hogy ki nem állhatod, Dox, de nem azért jöttem, hogy áruló legyek!
– Semmiféle árulásról nem beszélhetünk, ha nincs királyunk, akit elárulhatnánk. Milyen jövő vár itt ránk? Itt maradunk, mint a háziszolgái?
Elendnek nincsen szüksége ránk. Talán ideje lenne felajánlanunk a szolgálatainkat Penrod nagyúrnak.
– Penrod is ugyanolyan nemes! – vágott vissza a martalóc.
– Ne mondd, hogy jobban kedveled, mint Elendet!
Dockson öklével az asztalra csapott.
– Nem arról van szó, hogy kit szeretek. Csak azt akarom elérni, hogy ez az átkozott királyság, amit Kelsier a nyakunkba sózott,
fennmaradjon! Már másfél éve takarítjuk a romokat. Azt kívánjátok, hogy mindez a munka kárba vesszen?
– Kérem, uraim! – próbálkozott Sazed sikertelenül, hogy félbeszakítsa a vitát.
– Milyen munkáról beszélsz, Dox? – kérdezte rekedten Ham, és egészen belelilult. – Miféle munkát végeztél te? Nem nagyon csinálsz
semmit azon kívül, hogy panaszkodsz, ha valaki előáll egy tervvel.
– Én panaszkodom? – fortyant fel Dockson. – Van neked fogalmad róla, micsoda papírmunka kell ahhoz, hogy a város fennmaradjon?
És te mit tettél, Ham? Még a hadsereg parancsnokságát sem vállaltad el. Csak iszol és öklözöl a cimboráiddal!
Ebből elég! – gondolta Szellő, miközben nekilátott lecsillapítani az indulatokat. – Ha így folytatjuk, még azelőtt megfojtjuk egymást, hogy Straff
kivégezhetne minket.
Dockson visszaült a székébe, egyik kezével fitymálóan intve a martalóc felé, aki még mindig fortyogott a dühtől. Sazed várt. Láthatóan
elszomorította a kitörés. Szellő elnyomta a kétségbeesését.
Te vagy a főnök, Sazed. Mondd el, miért vagyunk itt!
– Kérem, uraim! – kezdte a terrisi. – Nem azért gyűltünk össze, hogy vitatkozzunk. Megértem, hogy mind feszültek; ez a körülményeket
tekintve érthető is.
– Penrod át fogja adni a városunkat Straffnek – folytatta Ham.
– Még mindig jobb, mint hagyni, hogy egytől egyig lemészároljon minket – válaszolt Dockson újra feléledő felháborodással.
– Valójában – szólt közbe Szellő – nem hiszem, hogy aggódnunk kellene Straff miatt.
– Hogyhogy? – Dockson a szemöldökét ráncolta. – Tudsz valamit, amit eddig nem mondtál el nekünk?
– Ugyan, térj már észre, Dox! – vakkantott a martalóc. – Sosem bírtad elviselni, hogy Kel halálával nem te kerültél a csapat élére. Elendet
is ezért akadályozod, nem igaz?
A megszólított elvörösödött, és Szellő nagyot sóhajtva mindkettőt kezelésbe vette. Azok ugrottak egyet a széken, mintha megcsípte volna
őket valami – bár az érzet éppen ellenkezőleg hatott. Az imént még érzékeny férfiak hirtelen eltompultak és fásultság vett rajtuk erőt.
Mindkettő Szellőre pillantott.
– Igen, csillapítalak benneteket. Őszintén mondom, eddig is tudtam, hogy Hammond egy kissé éretlen, de hogy te is, Dockson?
A csapat tintanyalója hátradőlt és a homlokát dörzsölte.
– Befejezheted, Szellő. Ígérem, mostantól vigyázok a számra!
Ham csak morgott és egyik nagy kezét rátette az asztalra.
Sazed az egész párbeszédet kissé döbbenten figyelte.
Ilyenek az aggódó férfiak, terrisi barátom – gondolta a bábos. – Ez történik, ha odavész a remény. A katonák előtt nem mutatják idegességüket, de ha
egyedül maradnak a barátaikkal…
Sazed, a terrisi egész életében az elnyomás ellen küzdött. Ezek az emberek azonban hozzászoktak a sikerhez. Még a kilátástalan
helyzetekben sem csüggedtek. Olyan férfiak voltak, akik egy istenséggel szembeszállva is bíztak a győzelmükben. Nem tudták elviselni a
vereséget. Persze ha a vereség egyben biztos halált jelent, kinek van kedve veszíteni?
– Straff seregei hamarosan tábort bontanak – jegyezte meg végül Dorong. – Csendesen csinálják, de már látni a jeleket.
– Akkor tehát megrohamozza a várost – nyugtázta az elkerülhetetlent Dockson. – Az embereim Penrod palotájában azt rebesgetik, a
Nagygyűlés egyik üzenetet küldi a másik után a hadúrnak, kérve, hogy jöjjön és verje fel a táborát a város falain belül.
– Ha van egy kis esze, nem foglalja el a várost – vélekedett Dorong.
– Így van: Vin veszélyt jelent rá – csatlakozott Szellő. – És nem úgy tűnik, mintha Straffnek lenne ködszerzete, aki megvédi. Ha beteszi a
lábát Luthadelbe, kétlem, hogy lenne esélye a lány ellen. Éppen ezért valami mással fog próbálkozni.
Dockson a homlokát ráncolta és Hamre pillantott, de az csak megvonta a vállát.
– Pedig mi sem egyszerűbb, barátaim – koppantott az asztalra a botjával a bábos.
– Ezt még én is értem – horkantott fel Dorong. – Ha Straff visszavonulást színlel, a kolosszok minden bizonnyal a helyére lépnek és
beveszik helyette Luthadelt. Túl ostobák ahhoz, hogy értsék, milyen fenyegetést jelent egy rejtőzködő hadsereg.
– Ha Straff visszavonul – folytatta az asztalosmester –, Jastes többé nem tudja távol tartani őket a várostól.
Dockson pislogott.
– De hát akkor…
– Mészárlás – nézett rá Dorong. – Igen. Kifosztják a város leggazdagabb negyedeit, minden bizonnyal a legtöbb nemesember is
odavész.
– Félreállítják azokat, akikkel Straffnek akarata ellenére kell együttműködnie – sorolta tovább Szellő. – Valójában még az sem
elképzelhetetlen, hogy ezek a szörnyetegek megölik Vint. El tudjátok képzelni, hogy nem száll harcba ellenük, ha betörnek a városba?
Mindenki elhallgatott a szobában.
– De ettől még Straff nem jut át könnyebben a falakon! – tiltakozott Dox. – Akkor is meg kell küzdenie a kolosszokkal.
– Ám ekkorra már valószínűleg hiányzik egy-két városkapu, nem is említve a házakat, amelyeknek egy részét a kolosszok a földdel teszik
egyenlővé. Elend apja nyílt terepen támadhatja meg a legyengült ellenséget. Továbbá a kolosszok nem valami híres stratégák.
– A városfalak nem állítják meg őket. Straff akarva sem kerülhetne jobb helyzetbe.
– Felszabadítóként fognak rá tekinteni – motyogta csendesen Szellő. – Ha a megfelelő pillanatban lép közbe – miután a kolosszok már
bevették a várost és leöldösték a katonáinkat, de még nem rombolták le teljesen a szká negyedeket –, megszabadíthatja tőlük az embereket
és kikiálthatja magát a védelmezőjüknek. Tudva, hogyan érez a nép, valószínűleg tárt karokkal fogadnák. Most egy erőskezű vezetőre van
szükségük, és nem pénzre vagy jogokra a Nagygyűlésben.
Miközben a csapat végiggondolta mindezt, a bábos Sazedet vizslatta, aki továbbra is csendben üldögélt. Olyan keveset szólt: vajon miben
mesterkedett? Miért hívta össze a csapatot? Egyszerűen csak sejtette, hogy szükségük van egy őszinte beszélgetésre, anélkül, hogy Elend
erkölcsi skrupulusai mindent összezavarnának?
– Hagyhatnánk, hogy Straff megszerezze, amire vágyik – fejezte be Dockson. – A várost. Megígérhetnénk, hogy visszahívjuk Vint. Ha
így is, úgy is ez lesz a vége…
– Dox – szólt Ham csendesen. – Mit gondolna most Kel, ha hallaná, miket beszélsz?
– Jastes Lekalnak is átadhatnánk a várost – vágott közbe újabb ötlettől vezérelve Szellő. – Talán meggyőzhetnénk, hogy rendesen bánjon
a szkákkal.
– És a városba beözönlő húszezer kolossz? – kérdezte Ham. – Szellő, láttad már, mire képesek azok a szörnyetegek?
Dockson az asztalra csapott.
– Csak hangosan gondolkodom. Mi mást tehetnénk?
– Harcolunk – válaszolt a hadsereg vezetője. – És meghalunk.
A szoba ismét csendbe burkolózott.
– Ti aztán tudjátok, hogyan kell véget vetni egy vidám beszélgetésnek, barátaim – tette hozzá a bábos.
– Valakinek ki kellett mondani – jelentette ki Dorong. – Nem áltathatjuk magunkat tovább. Harcban nem győzhetünk, és ennek az
egésznek csak harc lehet a vége. A várost meg fogják támadni. Nekünk pedig meg kell védeni. És veszítünk. Biztosan az jár a fejetekben,
hogy meg kellene adnunk magunkat. Nos, nem fogjuk! Kel nem hagyná, így hát mi sem tesszük. Harcolunk és méltósággal meghalunk. A
város így is, úgy is elpusztul, de legalább tettünk valamit. Az Uralkodó ezer évig rángatott minket, ahogy neki tetszett, de a szkáknak most
már van büszkeségük. Harcolunk. Ellenállunk. És meghalunk.
– Akkor mire volt jó mindez?! – csattant fel Ham. – Miért döntöttük meg a Végső Birodalmat? Miért öltük meg az Uralkodót? Mi
értelme volt bárminek, ha végül úgyis ide lyukadunk ki? Minden uradalmon zsarnokok ülnek, Luthadel porrá zúzva, a csapatunknak pedig
vége?
– Mert – szólt közbe halkan Sazed – valakinek el kellett kezdenie. Míg az Uralkodó hatalmon volt, a társadalom nem fejlődhetett.
Egyensúlyban tartotta a birodalmat, de ezzel együtt el is nyomta a népet. A divat ezer év alatt szinte semmit sem változott; a nemesek mindig
megpróbáltak megfelelni az Uralkodó elképzeléseinek. Az építészet és tudomány sehová sem fejlődött, mert az Uralkodó nem nézte jó
szemmel a változást és az újítást. És a szkák sem lehettek szabadok, mert ő nem engedte. Ugyanakkor népeink nem szabadultak fel pusztán
az Uralkodó halálával, barátaim. A rabszolgaság emlékét csak az idő homályosíthatja el. Talán évszázadokba is telik majd, több száz évnyi
harcba, tanulásba és fejlődésbe. Kezdetben sajnos minden nagyon nehéz lesz. Még rosszabb, mint az Uralkodó idején.
– És végül a semmiért adjuk az életünket – horkantott Ham haragosan.
– Egyáltalán nem így van! – tiltakozott a terrisi. – Nem a semmiért, Hammond uraság! Halálunk példa lesz: azt mutatja majd, hogy
vannak olyan szkák, akiket nem lehet rángatni, akik nem adják fel egykönnyen. És ez egy rendkívül fontos szerep. Az ilyen részletek éltetik a
történeteket és legendákat. Ha a szkák valaha irányítani akarják a társadalmukat, szükségük lesz áldozatokra, amikre felnézhetnek, amiből erőt
meríthetnek. Mint a Túlélő áldozata.
Senki sem szólt.
– Szellő! – kezdte Ham. – Nem bánnám, ha tudnál belém önteni egy kis bátorságot.
– Természetesen – biccentett a bábos, azzal módszeresen nekilátott lecsillapítani a férfi félelmeit. Hammond arca fokozatosan visszanyerte
a régi színét, és egy kicsit egyenesebben ült a széken. Szellő a többieket is ugyanabban a kezelésben részesítette.
– Mióta tudod? – kérdezte Dockson a terrisit.
– Már egy ideje, Dockson úr.
– De hát nem tudhattál róla, hogy Straff visszavonul és átad minket a kolosszoknak. Dorong egyedül jött rá minderre.
– Általában véve gondolkodtam. Számításaim nem kifejezetten a kolosszokra vonatkoztak. Már jó ideje úgy hiszem, hogy a város elesik.
Őszintén meghatnak az erőfeszítéseik. Ha önök nem lennének, uraim, ezt a népet már régen eltiporták volna. Valami nagyszerűt tettek –
olyat, amire évszázadokig emlékezni fognak.
– Ha marad hírmondónk egyáltalán – morgott a hadvezér Cladent.
Sazed bólintott.
– Pontosan ezért szerveztem ezt a találkozót. Mi magunk nemigen maradunk életben: a falakon kell helytállnunk, és ha túl is éljük a
kolosszok támadását, Straff minden bizonnyal úgyis kivégeztet. Azonban nem kell mindannyiunknak Luthadelben maradni a város elestéig –
talán valakinek el kellene menekülni, hogy megszervezze a későbbi ellenállást.
– Én nem hagyom itt az embereimet – dohogta Dorong.
–Én sem – csatlakozott hozzá Ham. – Bár már elküldtem a családomat. – Nem lehetett tudni, hol rejtőznek a martalóc szerettei: talán a
város alvilágában, vagy kimenekültek Luthadelből az egyik kijáraton. Ham sem tudta, nehogy elárulhassa a hollétüket. A régi szokásoktól
nehéz volt megszabadulni.
– Ha elesik a város – emelte fel a fejét Dockson –, én is itt leszek. Kel is ezt várná tőlem. Nem megyek sehová.
– Én szívesen megyek! – ajánlkozott Szellő, és Sazedre nézett. – Vagy túl korán jelentkezem a küldetésre?
– Hm… Szellő úr… – szólt Sazed. – Nem igazán arra…
A bábos felemelte a kezét.
– Semmi gond, Saz. Azt hiszem, egyértelmű, hogy kiket választottál erre a célra. Éppen ezért nem hívtad meg őket ma ide.
Dockson összevonta a szemöldökét.
– Az életünk árán védjük majd a várost, és te el akarod küldeni a ködszerzetünket?
A terrisi tudós bólintott.
– Uraim! – kezdte csendesen. – Az embereknek szükségük lesz a vezetésünkre. Mi adtuk a kezükbe Luthadelt; mi hoztuk őket ilyen
helyzetbe. Most nem hagyhatjuk őket magukra. De… ugyanakkor nagy változások folynak a világban. Luthadelnél is fontosabb változások.
És meg vagyok győződve róla, hogy Vin kisasszony a részese mindennek. Még akkor is, ha pusztán képzelődöm: Vin kisasszonynak nem
szabad meghalnia a városban. Az ő személye köti az embereket a Túlélőhöz. Jelképpé vált a számukra, és a képességei lehetővé teszik, hogy
elmeneküljön, aztán túlélje Straff későbbi támadásait. Nagy hasznunkra lesz az elkövetkezendő küzdelemben, hiszen gyorsan és hang nélkül
mozog, egyedül harcol, és nagy pusztítást végez, amint azt tegnap éjszaka is bizonyította.
Sazed lehajtotta a fejét.
– Uraim! Azért hívtam ma ide önöket, hogy megtárgyaljuk, miként tudnánk rávenni, hogy meneküljön, míg mi, többiek hátramaradunk.
Nem lesz könnyű feladat.
– Elendet nem fogja itt hagyni – vélte Ham. – Neki is mennie kell.
– A számból vette ki a szót, Hammond úr – értett egyet a terrisi.
Dorong az ajkait rágcsálta.
– A fiút sem lesz egyszerű rábeszélni a menekülésre. Még mindig hisz a győzelmünkben,
– És talán így lesz – biztatta őket Sazed. – Uraim, a célom nem az, hogy megfosszam önöket minden reménytől. De a szomorú
körülmények, a siker valószínűsége.
– Értjük, Sazed – nyugtatta meg Szellő. – Tudjuk.
– Biztosan más is van a csapatból, aki velük tarthatna – töprengett Ham, és a földet nézte. – Többen is mehetnének.
– Szívem szerint Tindwylt is velük küldeném – vallotta be a terrisi. – Nagy horderejű felfedezéseket és fontos kutatások eredményeit
tudná eljuttatni a népemhez. Ezenkívül még Lestibournes úrra gondoltam. Részvétele úgysem sokat változtatna a csata kimenetelén, és a
kémkedésben szerzett tudásával nagy segítségére lehetne Vin kisasszonynak és Elend nagyúrnak, ha ellenállást akarnak szervezni a szkák
között. Ugyanakkor nem csak ők négyen fognak megmenekülni. A legtöbb szká is biztonságban lesz – Jastes Lekal valamilyen módon féken
tartja a kolosszait. Még ha elszabadulnának is, Straff éppen időben érkezik, hogy megvédje a város népét.
– Persze csak akkor, ha Straff valóban azt tervezi, amit Dorong gyanít – vetette közbe Ham. – Lehet, hogy egyszerűen csak visszavonul:
megelégelve a veszteségeit, elhagyja Luthadelt.
– Akárhogy is – csatlakozott a társalgáshoz a seregek parancsnoka –, nem sokan fognak élve kijutni innen. Sem Straff, sem Jastes nem
valószínű, hogy szívesen látja, amint a város népe nagy tömegekben távozik. A zűrzavaros, rettegő emberekkel teli utcák jobban szolgálják a
céljaikat, mint egy kihalt város. Talán néhány lovas kimenekülhet – főként, ha Vin az egyikük. A többi embernek szembe kell nézni a
kolosszokkal.
Szellő gyomra görcsbe rándult Dorong nyers, szinte érzéketlen szavaiba. De hát az öreg asztalos nem hazudtolta meg magát. Nem
lehetett borúlátónak nevezni: egyszerűen csak olyasmiket is kimondott, amit mások nem akartak tudomásul venni.
A szkák közül néhányan biztosan túlélik, és Straff Venture rabszolgáivá válnak – gondolta a bábos. – De akik harcolnak, és akik az elmúlt évben
kormányozták a várost, azok halálra vannak ítélve. Köztük én magam is. Igaz: ezúttal tényleg nincs kiút.
– Nos? – nézett körül Sazed, és széttárta két tenyerét. – Megegyeztünk a menekültek személyében?
A csapat minden tagja bólintott beleegyezése jeléül.
– Akkor lássunk neki a tervezésnek!
– Elhitethetnénk Elenddel, hogy nem olyan nagy a baj – vélekedett Dockson. – Ha elhiszi, hogy a város hosszú ostrom elébe néz, talán
szívesen elkíséri Vint a küldetésére. Akkor pedig nem jönnek rá, mi folyik itt, csak amikor már késő.
– Jó javaslat, Dockson úr – helyeselt a terrisi. – Továbbá szerintem Vin a Megdicsőülés Kútjáról vallott elképzelését is bevethetjük.
A megbeszélés hasonló mederben folytatódott, és Szellő megkönnyebbülten hátradőlt. Vin, Elend és Kobold megmenekül.
Meg kell győznöm Sazedet, hogy Allriannét is küldje velük!
Körülnézett a szobában, és felfigyelt a társai testtartásara: ezúttal már mindenki kényelmesebben foglalt helyet a székén. Dockson és Ham
mintha teljesen megbékéltek volna, és még Dorong is csendesen, elégedett arccal bólogatott magában.
Mindez persze nem oszlatta szét a fejük fölött gyülekező viharfellegeket. Mégis, valamilyen rejtélyes módon könnyebb volt elviselni a
megváltoztathatatlant abban a tudatban, hogy néhányan, a legfiatalabb bandatagok – azok, akik még tapasztalatlanságuk folytán
reménykedtek – megmenekülhetnek.

Vin némán várt a ködben. Tekintetét végighordozta Kredik Shaw sötét tornyain, oszlopain és bástyáin. Két hang dübörgött a fejében. Az
egyik a fantomé, és az a másik, még az előzőnél is erőteljesebb, testesebb zaj.
Amely egyre követelőzőbben tudatta jelenlétét.
A ködszerzet kizárta a fejéből a hangokat és elindult a Kredik Shaw felé, az Ezerormú Hegyhez, ahol egykor az Uralkodó élt. Már több
mint egy éve üresen állt, senki nem vert benne tanyát. Túlságosan baljóslatú és szörnyű helynek számított. Itt minden őrá emlékeztetett.
Az Uralkodó szörnyeteg volt. Vin jól emlékezett arra az egy évvel azelőtti éjszakára, mikor azzal a szándékkal jött el a palotába, hogy
megölje őt, hogy elvégezze azt a munkát, amire Kelsier szándéka ellenére felkészítette. Ezen az udvaron ment keresztül akkor is, majd rögvest
őrökkel találkozott a kapuknál.
És életben hagyta őket. Kelsier egyszerűen lekaszabolt volna mindenkit, aki az útjába kerül. De Vin rábeszélte őket, hogy önszántukból
távozzanak, és csatlakozzanak a felkeléshez. Ez a döntés később megmentette az életét, mert amikor Elend a szerelme megmentésére sietett,
éppen az egyik egykori őr, Goradel vezette be az ifjút a palota föld alatti járataiba.
Ha úgy vesszük, a Végső Birodalmat azért sikerült megdönteni, mert ő nem Kelsier módjára viselkedett.
De vajon a jövőjére vonatkozó döntéseket is bízhatja-e ehhez hasonló véletlenekre? Visszatekintve túlságosan tökéletesen jelképesnek tűnik
az egész. Mint valami gyerekeknek szóló tanmese.
Vin sosem hallott meséket gyerekkorában. És mégis életben maradt, pedig olyan sokan meghaltak körülötte. Mintha minden Goradel-
szerű mesére jutna egy tucat másik, ami azonban tragédiával végződik.
Végül Kelsier igaza is bebizonyosodott. Az ő leckéje nagyon különbözött a gyerekeknek szánt meséktől. A Túlélő határozott, sőt izgatott
dühvel végezte ki azokat, akik az útjába álltak. Könyörtelenül. Egy nemesebb cél lebegett a szeme előtt; csak a birodalom bukására tudott
gondolni, és egy Elendéhez hasonló királyság megteremtésére.
Végül sikerült neki. De akkor ő miért nem tud úgy ölni, mint egykori tanítója? Mint aki tudja, hogy a feladatát végzi, és nem érez
lelkifurdalást. Mindig is riasztotta a Kelsierből áradó fenyegetés. De nem pont ez a Túlélőt körüllengő riasztó érzés volt az, ami végül a férfi
sikeréhez vezetett?
Eljutott a palota alagútszerű folyosóihoz. A talpa és köpönyege rojtjai nyomot hagytak a porban. A köd, mint mindig most is az ajtón
kívül maradt. Épületekbe nem hatolt be, vagy ha mégis, hamar szertefoszlott. A köddel együtt a ködszellem is hátramaradt.
Döntenie kellett. Nem szerette a döntéseket, de már hozzászokott, hogy elvégezzen bizonyos feladatokat, amelyekhez egyáltalán nincs
kedve. Erről szólt az élet. Az Uralkodóval sem akart harcolni, mégis megtette.
Hamarosan annyira besötétedett, hogy ködszerzet szemeivel sem látott. Meg kellett gyújtania egy lámpást. A lámpa fényénél meglepve
vette észre, hogy nem ő hagyott egyedül nyomokat a porban. Láthatóan valaki más is járt a folyosókon. Akárki is volt, nem találkozott vele
az épületben.
Pár perccel később belépett a terembe. Nem tudta pontosan, mi vonzotta Kredik Shaw-ba, leszámítva a palota közepében álló titkos
termet. Mostanában úgy érezte, mintha közös vonásai lennének az Uralkodóval. Sétája során jutott el ide, ahol azóta nem járt, hogy megölte
az egyetlen istent, akit valaha ismert.
Az Uralkodó sok időt töltött titkos termében, amelyet nyilván azért építtetett, hogy a hazájára emlékeztesse. Az építmény kupolaszerű,
magasan ívelt teteje ezüstös festményekkel díszített falakat zárt be; a padlóba fémes berakásokat illesztettek. Ezekkel mit sem törődve Vin
egyenesen a kupolás terem részét képező, középen álló kamrához ment.
Sok évvel ezelőtt Kelsiert és a feleségét itt fogták el, amikor a férfi először próbálta meg kifosztani az Uralkodót. Marét meggyilkolták a
Bugyrokban. De Kelsier túlélte.
Ugyanebben a szobában történt, hogy Vin életében először találta szembe magát egy inkvizítorral, és majdnem bele is halt a támadásba.
Hónapokkal később szintén itt próbálta meg először megölni az Uralkodót. Akkor is vesztesként került ki a kalandból.
Belépett az egyetlen, alacsony helyiségből álló építménybe. A padlót Elend csapatai fel szaggatták, amikor atium után kutattak. A falakon
azonban még ott díszelegtek az Uralkodó által kiakasztott kellékek.
Szőnyegek, szőrmék, egy apró fafurulya. Népe, a terrisi nép tárgyai, ahogyan ezer évvel azelőtt begyűjtötte. Vajon miért építette városát,
Luthadelt ide, délre, mikor hazája – és a Megdicsőülés Kútja is – északon keresendő? Ez sosem ment Vin fejébe.
Talán a döntésnek köszönhető. Rashek, az Uralkodó is rákényszerült egyszer, hogy döntést hozzon. Folytathatta volna addigi életét, és
boldogan pásztorkodhatott volna a legelőkön. Valószínűleg boldog élet várt volna rá népe között.
De úgy döntött, hogy többre viszi. És miközben ezért a célért dolgozott, szörnyű tetteket vitt véghez. Viszont lehet-e hibáztatni a puszta
döntésért? Azt valósította meg, amit célul tűzött ki magának.
Az ő döntése sokkal földhözragadtabbnak tűnt, de tudta, hogy nincs értelme addig mással foglalkoznia – a Megdicsőülés Kútjával, és
Luthadel megvédésével –, amíg nem tudja biztosan, mit is akar, és ki is valójában. Ehhez képest, ahogy ott állt a kis építményben, ahol
Rashek ideje nagy részét töltötte, és a Kútról elmélkedett, soha nem hallotta még olyan hangosan a követelőző dohogást, mint itt.
Döntésre kell jutnia. Elend mellett akart lenni. Ő jelképezte a békét, a boldogságot. Zane ugyanakkor mindaz volt, amivé szerinte válnia
kellett. Minden érintett érdekében.
Ám az Uralkodó palotája nem nyújtott sem segítséget, sem válaszokat. Néhány másodperccel később kisétált a ködbe. Nem értette,
miért, sőt zavarta, hogy egyáltalán eljött erre a helyre.

Zane arra ébredt, hogy valaki adott ritmusban ütögeti a sátorkarókat. Azonnal felugrott a fekhelyéről.
Acélt és forraszt égetett. Elalvás előtt mindig lenyelt ezekből egy kis darabkát. Tudta, szokása egy nap a halálához vezethet, ugyanis ha
sokáig felhasználatlanul lapulnak a szervezetben, a fémek mérgező hatást gyakorolnak a használójukra.
Ám úgy tartotta, még mindig jobb egy másik napon meghalni, mint pont ma.
Miután felpattant a priccsről, pokrócát a felnyíló sátorlap felé hajította. Alig látott az éjszaka sötétjében. Ugrás közben szakadásszerű zajt
hallott. Valaki a sátorvásznat hasogatta.
– Öld meg őket! – sikította Isten.
A férfi talpra ugrott, és felvett egy maréknyi aprópénzt az ágya mellett lévő edényből. Forgás közben meglepett ordításokat hallott,
miután mindenfelé elröpítette az apró fémdarabkákat.
Aztán taszított. Az érmék puha puffanással érték el a sátorfalat, majd megállíthatatlanul haladtak tovább.
Ekkor férfiak üvöltözése verte fel a csendet.
Zane leguggolt és csendben várt, miközben a sátor összedőlt felette. Valaki tőle jobbra nagy erővel vagdosta az anyagot. Újra kilőtt
néhány érmét, aztán elégedetten hallgatta az illető fájdalmas kiáltásait. Az egyébként nyugodt éjszakában, saját sátrába bugyolálva menekülő
léptek hangját észlelte.
Felsóhajtott, aztán tőrével kiszabadította magát a sátorvászon fogságából. Ködlepte éjszakában találta magát. Később tért nyugovóra,
mint szokott: úgy éjfél felé járhatott. Ilyenkor szokott felkelni.
Átgázolt a földre tiport sátoron – odament a sátoranyaggal bevont ágyhoz –, és vágott egy lyukat, amin keresztül elérte a fekvőhely alatt
egy kis zsebben tárolt üvegcséjét. Lenyelte a fémeket. Az óntól azonnal jobb lett a látása. Négy sebesült vagy halott férfi feküdt a sátor körül
szétszórva. Katonák voltak, természetesen – Straff emberei. A támadás később jött, mint ahogyan azt várta.
Straff jobban bízik bennem, mint gondoltam.
Átlépett az egyik halott orgyilkoson, majd utat vágott magának és eljutott az egyik ruhásládához. Kivette a ruháit, és csendben átöltözött.
Végül egy kis erszényt is kihúzott a ládikából.
Bizonyára a Cett elleni támadás miatt érdemeltem ki – gondolta. – Az végre meggyőzte apámat, hogy túl veszélyes életben hagynia.
Segítőjét nem messze vette észre egy sátor mellett. Azt a látszatot keltette, mintha az egyik sátorzsinór erősségét ellenőrizné. Minden este
figyelt, és pénzt kapott Zane-től. Feladata szerint meg kellett ütnie a sátorcöveket, ha valaki a nyughelye felé közeledett. A ködszerzet pénzt
dobott oda neki egy erszényben, majd útnak indult a sötétben. Straff sátra felé haladva átkelt a csatornákon, ahol az ellátmányt szállító
bárkák ringatóztak.
Straffnak volt néhány hiányossága. A tervek felvázolásához nagyon értett, de a részletek – a finomságok – sokszor elkerülték a figyelmét.
Meg tudott szervezni egy sereget és kegyetlenül lecsapott az ellenségre, ugyanakkor szívesen kísérletezett veszélyes dolgokkal. Mint például az
atiumbányákkal Hathsin Bugyraiban. Vagy vele.
Később aztán a dolgok megbosszulták önmagukat.
A törvénytelen gyermek odasétált apja sátrához, lyukat szakított a vászonba, majd belépett. Straff már várta. Zane elismerően pillantott
apjára: a férfi kihívó arccal nézett szembe a halálával. Fia megállt a sátor közepén, a székében ülő nagyúr előtt.
– Öld meg! – parancsolta Isten.
A sarokban pislákoló lámpák megvilágították a vásznat. A párnák és takarók egymás hegyén-hátán; az öreg király még hancúrozott egy
utolsót kedvenc ágyasával, mielőtt a fia ellen küldte az orgyilkosokat. Arcára kiült a rá annyira jellemző gőg és ellenszegülés, de Zane ennél
többet is látott. Észrevette izzadságtól fénylő bőrét, és remegő kezeit is. Mintha valami kórság támadta volna meg.
– Szereztem neked egy kis atiumot – szólalt meg az idős férfi. – Olyan helyre rejtettem, amiről csak én tudok.
Zane némán bámulta az apját.
– Nyíltan felvállallak – folytatta Straff. – Örökösömmé teszlek. Már holnap, ha akarod.
A fiú nem válaszolt. Apja arcáról már potyogtak a verejtékcseppek.
– Tiéd a város – szólalt meg végül Zane, és elfordult.
Jutalma egy megrökönyödött sóhaj volt a háta mögül.
Visszafordult. Még életében nem látta az apját ennyire meglepődöttnek.
Ez már önmagában megérte.
– Hívd vissza a katonáidat, ahogy tervezted – diktálta Zane –, de ne térj vissza az Északi Uradalomba! Várd meg, míg a kolosszok
ellepik Luthadelt; hagyd, hogy megtörjék a védelmet és megöljék a védőket. Aztán bevonulhatsz, és megmentheted a várost.
– De Elend ködszerzete…
– Nem lesz az utadban. Elhagyja a várost. Együtt indulunk, még ma éjszaka. Isten veled, apám! – Ezután hátat fordított és a maga vágta
lyukon kilépett a sátorból.
– Zane? – szólt ki Straff bentről. A fekete ruhás megállt. – Miért? – tette fel a kérdést a nagyúr és kikukucskált a lyukon. – Orgyilkosokat
küldtem ellened. Miért hagysz életben?
– Mert az apám vagy – hangzott a válasz. Ismét megfordult, és a ködbe nézett. – Egy férfi ne ölje meg az apját.
Ezzel utoljára is elbúcsúzott az embertől, akinek az életét köszönhette. Attól a férfitól, akit – őrülete ellenére, az évek folyamán
elszenvedett durva bánásmód ellenére – szeretett.
A sötéten kavargó ködben eldobott egy érmét, és kilőtte magát a tábor fölé. A határon túl leszállt és könnyedén megtalálta a csatorna
azon kanyarulatát, amit kijelölt magának. Egy kisebb fa üregéből előhúzott egy rongycsomót. A ködköpönyeg volt, amit még akkor adott
neki Straff, mikor először felismerte a képességeit. Túlságosan becsesnek tartotta ahhoz, hogy maga köré terítse, és így összekoszolja vagy
elhasználja.
Tudta magáról, hogy őrült. Ugyanakkor nem tudta megváltoztatni az érzéseit. Senki sem tud önmagán érzelmi allomanciát alkalmazni.
Kihajtogatta a köpönyeget és eltette a benne elrejtett tárgyakat – néhány üvegcsét és egy gyöngyökkel telepakolt erszényt. Mind atium
volt.
Hosszú percekig térdelt a fánál. Majd a mellkasára tette a kezét, a bordakosár feletti részre, ahol a szíve dobogott.
Nagy dudor türemkedett ki azon a helyen. Mindig is ott érezte. Nem sokszor gondolt rá, ám amikor mégis így tett, az elméje sokáig nem
engedelmeskedett, a gondolatai szinte azonnal elkalandoztak. Ugyanakkor ez volt az igazi oka annak, hogy sohasem viselt köpönyeget.
Nem szerette, ahogy a köpönyeg anyaga hozzádörzsölődik a lapockái közül kilógó tüske hegyéhez. A tüske feje a szegycsontjánál nem
látszott a ruha alatt.
– Ideje indulnod! – figyelmeztette Isten.
Zane felegyenesedett, és otthagyta a köpönyeget. Hátat fordított apja táborának, mindannak, ami ismerős volt számára, és elindult
felkeresni a nőt, aki majd megmenti.

Alendi a többiekhez hasonlóan vélekedik.


Negyvenhetedik fejezet

Vin egyik része nem is törődött vele, hány embert ölt meg. Ez az érzéketlenség azonban megijesztette a lányt.
Nem sokkal azután, hogy a palotában járt, kiült az erkélyére és a sötétbe burkolózott Luthadelt nézte. A ködben ült, de most már többet
tudott róla annál, hogy azt higgye, vigaszt találhat kavargó mintázatában. Az egész sokkal bonyolultabbnak bizonyult.
A ködszellem most is őt figyelte, mint mindig. Túl messze volt, hogy lássa, de érezte a jelenlétét. És még a fantomnál is erőteljesebben
érezte valami másnak a jelenlétét. Az az erőteljes dübörgés egyre hangosabban hívta. Valaha nagyon távolinak tűnt, de többé már nem.
A Megdicsőülés Kútja.
Csak az lehetett. Érezte, ahogy a kút ereje visszatér, újra elárasztja a világot, és szinte követeli, hogy valaki rátaláljon, és magához vegye az
erejét. Azon vette észre magát, hogy folyton észak felé bámul, Terris felé, hátha észrevesz valamit a látóhatáron. Egy fénycsóvát, izzó
lángnyelveket, vagy szélvihart. Valamit. De a ködön túl semmi sem látszott.
Úgy érzékelte, mintha mindenben kudarcot vallana. Szerelem, védelem, kötelesség – semmi sem hozott sikert.
Hagytam, hogy elfogyjon az erőm.
Olyan sok esemény igényelte a figyelmét, ő pedig megpróbált mindegyikre teljes erejével összpontosítani. Ennek persze az lett az
eredménye, hogy végül semmiben sem ért el sikert. Napok óta nem volt ideje folytatni a Mélységgel és a Korok Hősével kapcsolatos
nyomozását.
A lapok azóta is halmokba rendezve álltak szobája padlóján. Szinte semmit nem tudott a ködszellemről – kivéve, hogy őt figyeli, és a
napló írója veszélyesnek tartotta. Nem derült ki, hogy ki a kém a bandában; nem tudta eldönteni, vajon Zane Demoux-ra vonatkozó állítása
megállja-e a helyét.
Ráadásul Cett is életben volt. Még egy rendes mészárlást sem tudott végigcsinálni anélkül, hogy ne fordult volna vissza félúton. Kelsier
hibája. Arra készítette fel, hogy vegye át a helyét, de vajon képes-e erre bárki is?
„Miért kell mindig engednünk, hogy mások eszközei legyünk?” – visszhangzottak a fülében Zane szavai.
Néha logikusnak tűntek a szavak, de volt egy gyenge pontjuk: Elend. Vin nem érezte, hogy szerelme eszköze lett volna – nem igazán. A
kedvese sosem akarta, hogy gyilkoljon vagy embereket végezzen ki. Viszont az elképzelései miatt trón nélkül maradt, a városát pedig
ellenségek kerítették körbe. Ha tényleg szereti Elendet – ha tényleg szeretné Luthadel lakosságát –, nem kellett volna többet tennie?
A lüktetés olyan erővel csapódott a testének, mintha valaki egy dobot vert volna, ami akkora, akár maga a nap. Már szinte megállás nélkül
égetett bronzot, hogy hallja a ritmust, és engedjen a vonzerejének.
– Kisasszony? – szólalt meg a háta mögül OreSeur. – Min emészti magát?
– A végkifejleten – válaszolta Vin halkan, meg sem mozdítva a fejét.
Csend.
– Minek a végkifejletén, kisasszony?
– Nem tudom.
A kandra kiment az erkélyre, és leült gazdája mellé a ködbe. A lány már kiismerte annyira a szolgáját, hogy felfedezze az aggodalmat a
kutyaszemekben.
Sóhajtott, és megrázta a fejét.
– Meg kell hoznom bizonyos döntéseket. És akárhogyan is döntök, az valaminek a végét fogja jelenteni.
A kutya egy darabig behúzott nyakkal gondolkodott.
– Kisasszony – szólalt meg végül –, ez borzasztóan lehangolónak tűnik.
Vin megvonta a vállát.
– Ezek szerint semmilyen jó tanáccsal sem látsz el?
– Döntsön! – hangzott a tanács.
A lány gyorsan megfontolta azt, majd elmosolyodott.
– Sazed valami kedveset és megnyugtatót mondott volna.
OreSeur elhúzta a száját.
– Nem értem, miért kellett megemlítenie, kisasszony.
– Ő volt a szolgám – magyarázta Vin. – Mielőtt elment a városból, és mielőtt Kelsier átírta rám a szerződést.
– Ó! Nos, én igazán sohasem szívleltem a terrisieket, kisasszony. Önhitt alázatosságukat nagyon nehéz utánozni – nem beszélve arról,
hogy olyan szálkás izomzattal rendelkeznek, ami távolról sem nevezhető ízletesnek.
Vin felhúzta a szemöldökét.
– Te utánoztál terrisieket is? Nem gondoltam volna, hogy erre is van igény. Az Uralkodó ideje alatt nem bírtak túl nagy befolyással.
– Igaz – sóhajtott fel a kandra. – Ugyanakkor mindig befolyásos emberek környezetében éltek.
A lány bólintott, és felállt. Visszasétált üres szobájába, meggyújtott egy lámpát, és kioltotta az ónt. Vékony ködréteg borította a padlót,
körbevette a papírkupacokat. Apró pamacsok szálltak fel a lépései nyomában, amikor kisétált a mosdóba.
Megtorpant. Ez különös. A köd szinte soha sem maradt meg sokáig az épületekben. Elend szerint ez a fűtés és a bezárt tér miatt lehetett.
Ő azonban mindig valami titokzatosabb okra vezette vissza a jelenséget. Most értetlenül nézte, mi történik.
Még ón nélkül is meghallotta a nyikorgást.
Megpördült. Zane fekete körvonalait pillantotta meg az erkélyen. Ahogy előrébb lépett, a köd követte, mint mindenki mást, aki
valamilyen fémet égetett. De valahogy… mintha alig észrevehetően távolodott is volna a férfitól.
OreSeur halkan morgott.
– Itt az ideje – szólalt meg Zane.
– Minek van itt az ideje? – kérdezte Vin, és letette a lámpást.
– Az indulásnak. Hogy itt hagyjuk ezt a társaságot a seregeikkel együtt. Hogy magunk mögött hagyjuk az egész cirkuszt. Hogy szabadok
legyünk.
Szabadok.
– Nem… nem tudom, Zane – dadogta a lány és kerülte a férfi pillantását.
Bár nem látta, hallotta, hogy a másik közelebb lép.
– Mivel tartozol neki? Nem is ismer. Fél tőled. Az az igazság, hogy soha nem érdemelt meg téged.
– Nem! – ellenkezett Vin, és megrázta a fejét. – Egyáltalán nem így van, Zane! Te ezt nem értheted. Én nem érdemeltem meg őt soha.
Elend valaki jobbat érdemel… egy olyan nőt, akivel megoszthatja az elképzeléseit. Egy olyan nőt, aki szerint jól tette, hogy lemondott a
trónjáról. Aki több becsületet – és kevesebb ostobaságot – lát ebben a döntésben.
– Akárhogy is – intette le a férfi, és megállt előtte. – Nem ért meg téged. Nem ért minket.
A kis termetű ködszerzet nem válaszolt.
– Hová mennél, Vin? Ha nem lennél ide kötve, hozzá kötve? Ha szabad lennél, és azt tehetnéd, amit csak szeretnél – hová mennél?
A lüktetés mintha felerősödött volna. A lány a kandrára pillantott, aki csendben ült a fal tövében, a sötétben. Miért rossz a lelkiismerete?
Mit kell bizonyítania?
Ránézett a fekete ruhás férfira,
– Északra – fogalmazta meg vágyát. – Terrisbe.
– Mehetünk oda is. Ahová csak akarsz. A hely nekem teljesen mindegy, csak innen szabaduljunk meg!
– Nem hagyhatom cserben őket! – viaskodott az érzéseivel a lány.
– Még akkor sem, ha ezzel a cselekedeteddel kiiktatnád Straff egyetlen ködszerzetét? Jó üzletet ajánlok: apám tudni fogja, hogy eltűntem,
de azt nem, hogy te sem vagy már a városban. Így még kevésbé akar majd támadni. Megváltod a szabadságodat, szövetségeseidnek pedig
értékes ajándékot hagysz hátra.
Megfogta a lány kezét, és elérte, hogy Vin a szemébe nézzen. Egészen úgy festett, mint Elend – mintha egy durvább és erőszakosabb
vonásokkal megrajzolt Elend állt volna előtte. Zane-t ugyanúgy megtörte az élet, ahogyan őt magát, de mindketten talpra álltak. Vajon az
újrakezdés erősebbé vagy védtelenebbé tette őket?
– Gyere! – súgta a férfi. – Te megmenthetsz, Vin.
Közeleg a háború – villant a lány agyába, és a gondolattól kirázta a hideg. – Ha maradok, újra ölnöm kell.
Így aztán engedte, hogy a férfi lassan elhúzza az asztaltól, be a ködbe, és a mögötte lapuló, nyugalmat adó sötétségbe. Felemelte a karját,
hogy előhúzzon egy üvegcsét útravalóul. A mozdulatra Zane gyanakvóan megpördült.
Jók az ösztönei. Mintha csak magamat látnám. Az ösztönök miatt nem bízik senkiben, viszont ezeknek köszönheti az életét.
A férfi megnyugodott, amikor látta, Vin miért mozdult. Elmosolyodott, és újra a sötétség felé fordult. A lány is elindult, követte a fekete
alakot. De akkor belehasított a félelem.
Ennyi. Ezután minden megváltozik. A döntések ideje lejárt. És rosszul választottam. Elend nem ugrott volna fel ilyen ijedten, amikor kivettem az üvegcsét.
Ettől a gondolattól megdermedt. Zane megrántotta a csuklóját, de ő nem mozdult. A férfi ránézett a ködben, és rosszalló pillantásokkal
méregette a lányt az erkélyen.
– Sajnálom! – súgta Vin, és kihúzta a kezét a férfi tenyeréből. – Nem mehetek veled.
– Micsoda? Miért nem?
De a lány csak a fejét rázta és visszatért a terembe.
– Magyarázattal tartozol! – követelőzött a fekete ruhás megváltozott hangon. – Mi az, ami ennyire vonz benne? Nem vezető. Nem
harcos. Nem allomanta, még csak nem is hadvezér. Mi a titka?
A válasz könnyedén és természetesen tört elő a lányból. „Hozd meg a döntéseidet – támogatni foglak.”
– Bízik bennem – suttogta.
– Micsoda? – kérdezte Zane hitetlenkedve.
– Amikor megtámadtam Cettet – magyarázta a lány –, a többiek mind azt hitték, elment az eszem, és igazuk is volt. De Elend azt
mondta nekik, jó okom volt ezt tenni, még akkor is, ha ő nem tudja, mi az indok.
– Szóval bolond – hangzott a férfi ítélete.
– Később beszélgettünk – folytatta Vin, de nem nézett a férfi szemébe –, és hűvösen viselkedtem vele. Szerintem tudta, hogy éppen azt
próbálom meg eldönteni, maradjak-e vele, vagy fordítsak-e hátat neki. És… ő azt mondta, bízik a döntésemben. Akkor is támogatna, ha
úgy döntenék, hogy elhagyom.
– Szóval még érzéketlen is.
Vin a fejét rázta.
– Nem. Csak szeret engem.
– Én is szeretlek.
A lány meglepődött, és Zane-re emelte a tekintetét. Kedvese féltestvére dühösnek látszott. Sőt, kétségbeesettnek.
– Hiszek neked. Mégsem mehetek veled.
– De miért?
– Mert akkor el kellene hagynom Elendet. Ha nem is tudja megosztani velem az elképzeléseit és a gondolatait, attól még tisztelhetem
őket. Ha nem is érdemlem meg, attól még lehetek mellette. Maradok, Zane.
A másik nem tudta, mit mondjon. Az aláhulló köd kikerülte a vállait.
– Tehát veszítettem.
Vin elfordította a fejét.
– Nem. Ez nem erről szól. Nem okolhatod magad azért, mert én…
Zane egyszerre nekirontott, és leterítette a ködlepte padlóra. Az apró termetű ködszerzet keményen a fapadlónak csapódott, és rémülten
nézett fel a támadójára. Még a levegő is kiszorult belőle.
Elend bátyja sötét arccal, vészjóslóan magasodott fölé.
– Arról volt szó, hogy megmentesz! – sziszegte.
Vin egy hirtelen rándulással a szervezetében tárolt összes fémet fellobbantotta. Ellökte a férfit, magát pedig egy ajtókilincsre vonzotta.
Ettől hátrarepült és nekicsapódott az ajtónak. A fa megreccsent, de ő túl feszült – és túlságosan rémült – volt ahhoz, hogy a puffanáson kívül
bármit is érezzen.
Zane egyetlen szó nélkül felállt, magas, sötét alakja fenyegető látványt nyújtott. A lány előregördült, és guggolásban érkezett a földre. A
férfi megtámadta. Igaziból megtámadta.
De hisz…
– OreSeur! – kiáltotta, figyelmen kívül hagyva elméje ellenkezését, majd előhúzta a tőreit. – Fuss!
Miután elhangzott a titkos jel, Vin előreszaladt, hogy elvonja Zane figyelmét a kutyáról. A férfi zavarba ejtő kecsességgel védte ki a
támadásait. Az egyik tőrrel a fekete ruhás nyaka felé csapott, és majdnem eltalálta, de az az utolsó pillanatban hátrarántotta a fejét. Ezután az
oldalát, a karját, a mellkasát célozta meg. Egyik próbálkozás sem járt sikerrel. Tehát Zane atiumot égetett. Persze ő számított is erre. Hirtelen
megállt, és a férfi szemébe nézett. Támadója még annyi fáradságot sem vett, hogy elővegye a fegyvereit. Sötét arccal állt a lány előtt, a köd
pedig már tócsává gyűlt össze a lábánál.
– Miért nem hallgattál rám, Vin? Miért kényszerítesz rá, hogy Straff eszköze maradjak? Mindketten tudjuk, mindez hová vezet.
A lány nem törődött a szavakkal. Fogát csikorgatva támadásba lendült. Zane közömbösen visszaverte a támadást, mire a lány óvatosan a
férfi mögött fekvő papírnehezékre taszította magát – amitől úgy látszott, mintha Zane ütése lökte volna hátra. Nekicsapódott a falnak, majd
a földre huppant.
Közvetlenül a meghökkent kutya mellé.
Aki nem nyitotta szét a vállát, hogy odaadja neki az atiumot. Talán nem hallotta meg a jelszót?
– Az atium, amit átadtam neked. – súgta a kutya fülébe Vin. – Szükségem van rá! Most!
– Kandra! – hangzott Zane utasítása. – Ide!
OreSeur a lány szemébe nézett, és az egy pillanatra egészen belelátott a lelkébe. És szégyenkezést olvasott ki belőle. A lény elfordította a
fejét, majd a térdéig érő ködben odalépdelt a szoba közepén álló férfihoz.
– Nem… – suttogta Vin. – OreSeur, miért?
– Többé nem engedelmeskedsz neki, TenSoon – formálta a szavakat határozottan a fekete ruhás.
A lény lehajtotta kutyafejét.
– A szerződés, OreSeur! – próbálkozott kétségbeesetten Vin, miközben térdre emelkedett. – Köteles vagy engedelmeskedni az
utasításaimnak!
– Az én szolgám, Vin. Az én szerződésem. Az én utasításaim.
Az én szolgám…
És akkor hirtelen minden megvilágosodott előtte. Mindenkire gyanakodott – Docksonra, Szellőre, még Elendre is –, de sosem gondolt a
legkézenfekvőbb személyre. Valóban végig volt egy kandra a palotában. Ráadásul végig ott volt mellette.
– Sajnálom, kisasszony! – súgta oda OreSeur.
– Mióta? – kérdezte Vin lehajtott fejjel.
– Amióta elődömnek, az igazi OreSeurnek kutyatestet adtak – vallotta be a kandra. – Még aznap megöltem és átvettem a helyét, egy
kutya testében. Az igazi OreSeurt sosem látta kutyatestben, kisasszony.
Micsoda egyszerű formája az átváltozás álcázásának! – gondolta a lány.
– De a palotában felfedezett csontok – emlékezett. – A falon voltál velem, amikor felbukkantak. Azok…
Hitt a kandrának, amikor arról beszélt, milyen frissek a csontok; mindent elhitt neki. Végig azt feltételezte, hogy a csere aznap történt,
amikor ő Elend társaságában tartózkodott a városfalon – de elsősorban OreSeur szavai miatt fogadta el ezt az elméletet.
Idióta! – feddte meg magát.
OreSeur – vagy TenSoon, ahogy Zane hívta – úgy intézte, hogy magán kívül mindenkit gyanúba kevert. Ő pedig rendszerint azonnal
kiszimatolta az árulókat, és felismerte a csalárdságot. Hogyhogy nem szúrta ki a saját kandráját?
Zane a térden álló lányhoz lépdelt.
Gyenge vagy… – mondta magának Vin. – Tűnj gyengének! Érd el, hogy hagyjon békén! Próbálj meg…
– A csillapítással nem sokra mész ellenem – fenyegetőzött Zane halkan, majd megragadta a lány ingét, felemelte, és újra a földhöz vágta.
A köd permetszerűen szóródott szét, mikor a teste a földhöz ért. Vin magába fojtotta a fájdalmát.
Csendben kell maradnom. Ha bejönnek az őrök, megöli őket. Ha Elend jön be…
Csendben kellett maradnia. Némán tűrte azt is, mikor a férfi nagyot rúgott a sérült oldalába. Könnybe lábadt szemmel felnyögött.
– Megmenthettél volna – ismételte Zane újra, és alaposan szemügyre vette ellenfelét. – Hajlandó lettem volna veled tartani. De most mi
maradt? Semmi. Straff utasításain kívül semmim nincs. – Az utolsó mondatot egy újabb rúgással nyomatékosította.
Maradj láthatatlan! – figyelmeztette magát a lány a fájdalmai ellenére. – Végül békén fog hagyni…
De évek óta senki előtt nem kellett fejet hajtania. Azok a napok, mikor Camon és Reen előtt kellett meghunyászkodnia, szinte már a
homályba vesztek, feledésbe merültek Elend és Kelsier hatására. Amikor azonban kínzója újra rúgott, a lány érezte, hogy nem tud uralkodni
magán, és dühe egyszer csak felhorgadt.
A férfi visszahúzta a lábát, és a lány arca felé irányította. Vin megmozdult. Mielőtt a csizma odaért volna hozzá, hátradobta magát. Az
ablakvasra taszított, és kilőtte magát a ködbe. Forraszt lobbantott, talpra tornázta magát. Közben ködcsíkok követték a padlóról. Már a
térdénél jártak.
Rávicsorgott Zane-re, aki sötét arccal nézett vissza. Ő előrebukott, de a férfi gyorsabb volt: belépett közé és az erkély közé. Nem mintha
az erkélyen keresztül megszabadulhatna: az atium segítségével a másik könnyen levadászná.
Olyan volt, mint annak előtte, amikor atiummal támadott. Ezúttal azonban még nagyobb erővel ment neki. Azelőtt abban hitt – egy
kicsit legalábbis –, hogy csupán edzenek. Nem mint ellenségek; nem is úgy, mint barátok. Nem hitte igazából, hogy a férfi bármikor is meg
akarná ölni.
Ezúttal Zane viselkedése semmi kétséget nem hagyott a céljait illetően. Sötét tekintettel, üvegesen nézett, arckifejezése kiüresedett – mint
megannyi éjszakával azelőtt, amikor végzett Cett embereivel.
Vin jól tudta, hogy meg fog halni.
Már régen nem érzett ilyen félelmet. Miközben hátrafelé araszolt a közelítő Zane elől, érezte, látta, szagolta önnön rettegését. Érezte,
milyen szembeszállni egy ködszerzettel, hogy milyen lehetett azoknak a katonáknak, akiket lemészárolt. Nem mutatott ellenállást. Nem
maradt esélye.
Nem! – gondolta haragosan, az oldalát fogva.
Elend nem hátrált meg Straff elől. Nem képes allomanciát használni, de mégis bátran és egyedül masírozott be egy kolossz táborba.
Le tudom győzni!
Egy kiáltással TenSoon felé suhant. A kutya rémülten hőkölt hátra, de nem kellett aggódnia: Zane ismét ott termett. Vállával beleszaladt a
lányba, aztán kirántotta a tőrét és sebet rajzolt az egyik orcájára. Egy pontos vágást. Tökéletes vágást. Ugyanolyat, amilyen a másik orcáján
díszelgett: amit évekkel azelőtt az egyik csetepatéban szerzett. Majdnem két teljes éve.
Vin a fogát csikorgatta, és esés közben vasat égetett. Megrántotta az asztalán lapuló erszényt, érméket kapott a tenyerébe.
Keményen érkezett a földre, de visszadobta magát a levegőbe. A magasba emelte a maroknyi pénzdarabot és megmutatta őket Zane-
nek.
Vér csorgott végig az állán. Elhajította az érméket. A férfi tett egy mozdulatot, hogy eltaszítsa őket.
A lány elmosolyodott, aztán dúralumíniumot lobbantott és rátaszított. A megtolt érmék előreszáguldottak. Eszelős suhanásukban
szétválasztották a földön kavargó ködöt, és előtűnt a padló.
A szoba megrázkódott.
A következő szempillantásban a falnak vetett háttal találta magát. Meglepetésében a lélegzete is elállt, a látása elhomályosult. Zavartan
felpillantott; meglepve tapasztalta, hogy ismét a földre rogyott.
– Dúralumínium – okította Zane, aki még mindig feltartott kézzel állt előtte. – TenSoon mindent elmesélt. Kikövetkeztettük, hogy
biztosan rendelkezel valami új fémmel: hiszen akkor is érzékeled a jelenlétem, amikor vörösréz van nálam. Aztán elég volt egy kis keresgélés:
a kandra megtalálta a metallurgistád leírását, amely tartalmazta a dúralumínium előállítási módját.
Vin zavart elméje kínkeservesen próbálkozott, hogy összekösse a tényeket. Zane-nek van dúralumíniuma. Már felhasználta a fémet és
rátolt az ő egyik érméjére. Bizonyára maga mögé is taszított, nehogy hátratántorodjon, amikor a lány súlya az övével találkozik.
És a saját dúralumíniummal felerősített taszítása keményen a falnak nyomta Vint. Alig tudott gondolkodni. Zane közelebb lépett. A lány
homályos tekintettel felpillantott, aztán négykézláb eliszkolt, bekúszva a mindent elborító ködbe. Orrlyukai csiklandtak, amint belélegezte a
hűvös, néma káoszt.
Atium! Atiumra volt szüksége! De a TenSoon vállába ágyazott gyöngyöt nem vonzhatta magához. A kandra éppen azért hordta ott, mert
a hús megakadályozta, hogy az idegen allomanták megkaparinthassák. Mint az inkvizítorok testét átszúró cövekek, mint a saját fülbevalója. A
testbe ágyazott fémet nem lehetett taszítani vagy vonzani, csak a legerősebb allomantikus erőkkel.
De ő képes volt rá. Amikor az Uralkodóval küzdött. Nem a saját hatalma, és nem is a dúralumínium ereje tette. Valami más.
A köd.
A ködből merítette az erőt.
Valami eltalálta a hátán, és a padlóhoz nyomta. Megfordult, és felfelé rúgott, de a lába éppen néhány centivel kerülte el Zane arcát. Az
atium! A férfi félreseperte a lábát, aztán a vállánál fogva nekiteremtette a padlónak.
Köd kanyargott a fekete ruhába öltözött gyilkos körül; körbefonta a testét. Rémületében Vin kitárta magát a köd felé, ahogyan egy évvel
azelőtt tette, az Uralkodóval való közelharc közepette. Aznap a köd feltöltötte valamilyen ismeretlen hatalommal, olyan erőt kölcsönözve
neki, amivel nem lett volna szabad rendelkeznie. Kitárta magát a ködnek, és a segítségét kérte.
És semmi sem történt.
Ó, bárcsak…
Zane újra a földhöz csapta. A páracsíkok pedig továbbra sem engedelmeskedtek a kérésének.
Megfordult a padlón. Az ablakkeretre rántva magát félrelökte a fekete ködszerzetet. A ködfátyolba belépve birkóztak, és Vin maga alá
gyűrte ellenfelét.
Hirtelen mindketten előbukkantak a párából, és a mennyezet felé repültek: Zane a padlóra dobott érmékre taszított. Addig emelkedtek,
míg a fekete gyilkos nekinyomta a lány testét a mennyezeti deszkáknak. Megint csak ő kerekedett felül – pontosabban alul volt, de taszításával
maga fölé szorította Vin testét.
A lány némán felsikoltott: olyan erő lakozott ellenségében, amit eddig még soha nem tapasztalt. A férfi ujjai belefúródtak Vin forrasszal
erősített karjaiba, és a lány oldala sajgott a korábbi sérülésektől. Nem állt készen a küzdelemre: egy másik ködszerzet ellen nem.
Főként nem egy olyan ellen, aki atiumot éget.
Zane egyre nagyobb erővel szorította a deszkáknak. Vin haja beborította a férfi arcát; a köd vadul kavargott és forgott a padlón, és az
örvénylő pára alig láthatóan felemelkedett a földről; valami érthetetlen okból lassan és biztosan a küzdőfelek irányába tartott.
Zane elengedte taszítását, és mindketten lehullottak a mennyezetről. A férfi megpördült és a padló felé fordította ellenfelét. Lezuhantak a
kemény deszkákra, és a levegő kiszállt a lány tüdejéből. Straff orgyilkosa fölébe magasodott és összeszorított foga közül azt sziszegte:
– Az a sok vesződség mind hiába volt! Először is elrejteni azt az allomantát Cett bérencei között, hogy azt hidd, Cett támad rád a
Nagygyűlésben. Elend előtt kellett küzdened, hogy megfélemlítsd azt a szerencsétlen fiút. Rávenni téged, hogy fedezd fel gyilkos erődet, és
megismerd valódi hatalmadat. Mind hiábavaló volt! – Lehajolt a lányhoz. – Neked… kellett… volna… megmenteni… engem! – súgta
néhány centire az arcától. Rekedten lélegzett. Térdével a padlóhoz szorította az egyik karját, aztán a következő bizarr pillanatban megcsókolta
Vint.
Ugyanabban a percben oldalról a mellébe vágta a tőrét. Vin megpróbált felsikoltani, de a férfi szája még mindig az ajkára tapadt: közben
a tőr felmetszette a húsát.
– Óvatosan, gazdám! – kiáltotta hirtelen OreSeur-TenSoon. – Sokat tud a kandrákról!
Zane felpillantott, és a keze megállt a gyilkos mozdulat közben. A kiáltás és a fájdalom hatására Vin elméje egyszeriben kitisztult. Ónt
lobbantott, és a kín megrázó élménye hatására teljesen visszanyerte éberségét.
– Mi? – üvöltötte a férfi a kandrának.
– Tud róla, gazdám! – felelt TenSoon. – Ismeri a titkunkat. Azt, hogy miért szolgáltuk az Uralkodót. Hogy miért kötelezzük el magunkat
a szerződéssel. Tudja, miért rettegünk annyira az allomantáktól!
– Elhallgass! – parancsolta a fekete ruhás.
TenSoon elnémult.
A titkunkat? – Vin gondolatai sebesen kergették egymást, miközben kipillantott a farkaskutyára, és aggodalmat látott a kutyaarcon. –
Valamit tudatni akar velem! Segíteni akar! Titok? A kandrák titka…
Amikor a legutóbb csillapítani próbálta az érzéseit, a lény felüvöltött fájdalmában. Most mégis kivette a kutyatekintetből: a kandra
megadta az engedélyt. És ez elég is volt.
Hozzáfogott csillapítani TenSoont. A kandra felkiáltott, vonított, de ő csak egyre erősebben tolt. Semmi egyéb nem történt.
Összeszorítva a fogát dúralumíniumot égetett.
Valami eltört. Egyszerre két helyen találta magát. Érezte, hogy TenSoon a fal mellett áll, de azt is, ahogy a saját teste Zane szorításában
vergődik. Teljesen és maradéktalanul birtokolta TenSoon testét. Valahogyan sikerült megmozdítania a kutya végtagjait.
A nagytestű állat ráugrott Zane-re, és a férfi legördült áldozatáról. A tőr a földre koppant és a lány térdre küszködte magát, a melléhez
szorítva a kezét. Ujjai között meleg vérpatakok csordogáltak. Straff meglepett orgyilkosa végiggördült a földön, de azonnal talpra ugrott, és
belerúgott a kandrába. Csontok törtek ripityára. Az állat végigbucskázott a padlón, és megállapodott Vin lábánál. A lány nem teketóriázott:
felkapta a földre hullt tőrt, és sebesen belemetszett a kutya vállába. Továbbvágott, és ujjaival beletúrt a sebbe. Amikor kihúzta véres kezét,
ujjai között egy atiumgyöngyöt tartott. Gyorsan lenyelte a fémet és szembefordult Zane-nel.
– Lássuk, erre mit lépsz! – sziszegte, és égetni kezdte az atiumot.
Több tucat atiumárnyék ugrott elő a fekete ruhás ködszerzet testéből; lehetséges, ugyanakkor bizonytalan cselekvések irányai. Ő maga
ugyanakkor hasonló zavarba ejtő árnyfelhőbe burkolózva jelent meg a férfi szemében. Most egyenlő fegyverzettel küzdöttek.
Zane megfordult és a szemébe nézett. Atiumárnyékai eltűntek.
Lehetetlen! – gondolta a lány kétségbeesetten. A lábánál fekvő TenSoon felnyögött, amikor a bőrébe bújt Vin ráébredt, hogy minden
atium elfogyott. – De hiszen olyan nagy gyöngy volt!
– Tényleg azt hitted, a kezedbe adom a fegyvert, amivel legyőzhetsz? – kérdezte Straff fattya csendesen. – Tényleg azt hitted, megválok
az atiumomtól?
– De hát…
– Csak egy darab ólom. – Zane közelebb jött. – Vékony atiumrétegbe mártott ólom. Ó, Vin. Jobban megválogathatnád a bizalmasaidat!
A lány hátratántorodott; érezte, hogy magabiztossága egyszeriben elillan.
Beszéltesd! Hátha elfogy az atiuma…
– A fivérem azt tanította, ne bízzak senkiben. – motyogta. – Hogy bárki. elárulhat.
– Bölcs ember volt a testvéred – suttogta Zane a mellkasáig érő párában.
– Üldözési mániában szenvedő ostoba bolond volt! Életben tartott, de teljesen összetört.
– Akkor csak szívességet tett neked.
Vin a kandra összemángorolt, vérző testére pillantott. Nagy fájdalmai lehettek: a kutyaszemek elviselhetetlen kínról árulkodtak. A
messzeségből pedig egyre hallatszott a rejtélyes dohogás. Meggyújtotta a bronzot. Lassan felnézett. A férfi feléje sétált. Magabiztosan.
– Játszottál velem – súgta a gyilkos ködszerzetnek. – Éket vertél közém és Elend közé. Elhitetted velem, hogy fél tőlem, nekem pedig
beadtad, hogy csak kihasznál engem.
– Ki is használt.
– Igen, de az nem számít. Nem úgy történt, ahogyan te láttattad. Igen: Elend felhasznál. Kelsier is felhasznált. Használjuk egymást:
szeretetre, támogatásra, bizalomra.
– A bizalom lesz egyszer a veszted!
– Akkor már inkább a halál!
– Megbíztam benned – szólt a férfi, és megállt Vin előtt. – Te pedig elárultál.
– Nem. – A lány felemelte a tőrét. – Megmentelek. Ahogyan kívántad. – Előreugrott és lecsapott, de hiába reménykedett, hogy a fekete
ködszerzet már kifogyott az atiumból. Amaz közömbös arccal ellépett a támadás elől. Hagyta, hogy a tőr az arcától néhány centire átvágja a
ködöt. Nem volt veszélyben.
Vin újra támadásba lendült, de a pengéje ismét csak a levegőt találta, végigszelve az egyre emelkedő köd gyűrűit.
Zane időben mozdult a következő támadás előtt, és már azelőtt kikerülte a tőrt, mielőtt a lány egyáltalán el tudta volna dönteni, merről
szúrjon. A kés megint csak levegőt talált. A férfinak már hűlt helye volt.
Túl gyors! – gondolta Vin lángoló mellkassal, lüktető fejjel.
Vagy a lüktetés nem is a fejéből, hanem a Megdicsőülés Kútjából hallatszott?
Zane pont az orra előtt állapodott meg.
Nem tudom megütni! Minden mozdulatomat előre látja!
Ő is megállt.
Előre látja…
Zane kiugrott a szoba közepére, aztán a levegőbe rúgta és röptében elkapta a lány leejtett tőrét. Előreszegett állal és sötét tekintettel
visszafordult a másik ködszerzet felé; ködcsíkok fonták körül a fegyvert.
Tudja, hová fogok sújtani: minden mozdulatomat előre tudja.
Vin felemelte a másik tőrt. Vér futott végig az arcán és az oldalán, mennydörgésszerű robaj döngött az agyában. A köd már az álláig ért.
Kiürítette az elméjét. Nem tervezett támadást. Nem válaszolt Zane rohamára, pedig a férfi felemelt tőrrel szaladt felé. Elernyesztette az
izmait és becsukta a szemét, csak gyilkosa lépéseire fülelve. Érezte, hogy a ködpamacsok egyre magasabbra emelkednek körülötte: Zane
felkavarta a párát.
Felpattant a szemhéja. A fekete ruhás gyilkos felemelve tartotta az obszidiánkést; a penge vészjóslón megcsillant. Vin felkészült a
támadásra, de nem gondolt a vágásra: egyszerűen hagyta, hogy a teste gondolkodjon helyette.
És minden idegszálával Zane-re összpontosított.
A férfi egy pillanatra félreugrott, és nyitott tenyérrel felfelé csapott, mintha valamit meg akarna ragadni.
Ez az!
Vin azonnal elcsavarta a törzsét, és ösztönös támadásának irányát kilendítette annak természetes medréből.
Kifordította a karját, és a tőrrel középmagasan szántott. Balról akart támadni, ahogyan Zane atiuma megjósolta.
De a férfi mozdulatai elárulták a lánynak, mire készül. Így ő is láthatta a jövőt. És ha látta, hát meg is tudta változtatni.
A levegőben találkoztak. Zane tőre a vállát érte, ám Vin kése a férfi nyakába szúródott. A fekete ruhás bal keze a semmit markolta, egy
árny után kapva, amely alapján tudni vélte, merrefelé találja a lány karját.
A férfi megpróbálta megragadni Vint, de a fiatal nő kése átvágta a légcsövét. Éltető levegő szaladt ki a véres lyukon, és Straff orgyilkosa
döbbent arccal tántorodott hátra. Tekintetük találkozott, aztán a fekete ködszerzet bezuhant a ködfelhők közé: csak egy tompa puffanás
árulkodott róla, hogy teste egész hosszában végigzuhant a fapadlón.

A halálos sebet kapott férfi felpillantott a párán keresztül; felnézett a gyilkosára.


Meg fogok halni!
A lány atiumárnyéka abban a pillanatban kettévált. Két árnyék, két lehetőség. A kettő közül tehát a rosszabbik eshetőségre számított. A lány
kicselezte, valamilyen érthetetlen módon legyőzte. És most meghal.
Végre-valahára.
Tudod, miért hittem végig, hogy meg fogsz menteni? – akarta suttogni neki, de az ajkai valahogyan nem engedelmeskedtek. – A hang az oka… Te
voltál az első ember, akit nem akart velem lemészároltatni. Az egyetlen ember…
– Persze, hogy nem akartam pont őt megöletni! – csatlakozott Isten.
A férfi érezte, hogy egy láthatatlan lyukon lassanként elszivárog az élete.
– Tudod, mi a fura, Zane? – kérdezte Isten – Mi a legszórakoztatóbb az egészben? Hogy nem vagy őrült. Soha nem is voltál.
Vin csendesen figyelte, ahogy Zane torka bugyborékol. Vér tört fel az ajkaira. Óvatosan közeledett hozzá: egy torokseb általában még a
ködszerzetekkel is végzett, de a forrasz olykor csodálatos dolgokra volt képes.
A férfi végül kiszenvedett. A lány megfogta a csuklóját és nem érzett benne életet. Kihúzta a tőrét. Ezután csak állt egy helyben.
Fásultságot érzett testben és lélekben egyaránt. A kezét megsebesített vállához emelte és közben végigsúrolta megszúrt mellét. Túl sok vért
veszített, és az elméjére ismét köd ereszkedett.
Megöltem.
Forraszt lobbantott, és erőnek erejével kiszakította a lábait döbbent merevségükből. Odabotladozott TenSoonhoz, és letérdelt melléje.
– Kisasszony – suttogta a kutya. – Igazán sajnálom.
– Tudom – válaszolta a ködszerzet, és szomorúan bámulta a szörnyű sebet, amit ő ejtett. A kandra lába már nem mozgott többé, és a
teste természetellenesen kicsavarodott pózban feküdt. – Hogyan segíthetnék?
– Segíthetne? – TenSoon nem értette. – Kisasszony, hiszen csaknem megölettem!
– Tudom – hajtotta le a fejét a lány. – Hogyan szüntethetném meg a fájdalmat? Szükséged van egy új testre?
A lény egy pillanatra elgondolkodott.
– Igen – nyögte végül.
– Vedd magadra a Zane-ét. Egyelőre legalábbis megteszi.
– Halott? – TenSoon hangja meglepetésről árulkodott.
Hisz nem láthatta. Eltört a nyaka.
– Igen – suttogta válaszképpen.
– Hogyan történt, kisasszony? Elfogyott az atiuma?
– Nem.
– Akkor mi lett vele?
– Az atiumnak is van hátránya – vallotta be a lány. – Láttatni engedi a jövőt.
– Számomra nem hangzik olyan rosszul.
Vin felsóhajtott, és elkezdett vele forogni a világ.
Összpontosíts! – parancsolt magára.
– Amikor az allomanta atiumot éget, néhány pillanattal előre látja a jövőt, és meg tudja jósolni, mi fog történni. Meg tud ragadni egy
nyílvesszőt, aminek tovább kellene repülnie. Ki tud kerülni egy csapást, aminek halálosnak kellene lennie. És ki tud védeni egy támadást,
mielőtt még megtörténne.
TenSoon némán hallgatta. Nyilván nem értette, hajdani gazdája hová akar kilyukadni.
– Zane mozdulatai elárulták, mit fogok lépni a közeli jövőben. Nem tudtam megváltoztatni a jövőmet, de Zane igen. Mielőtt még akár
magam tudtam volna, mire készülök, ő máris rámozdult a támadásomra, és ezzel akaratlanul is elárulta a jövőt. Én erre másként
cselekedtem, és ő ki akart védeni egy csapást, ami soha nem következett be. Így végeztem vele.
– Kisasszony. – suttogta a kandra. – Hisz ez bámulatos!
– Bizonyára nem én vagyok az első, aki rájött erre – intett Vin fáradtan. – De mégsem szívesen mesélném el másnak. Akárhogy is: ott
van a teste. A tiéd lehet.
– Inkább nem használnám annak a teremtménynek a testét. – visszakozott TenSoon. – Ön nem tudja, miféle romlott emberről
beszélünk, kisasszony.
Vin fáradtan bólintott.
– Találhatok neked egy másik kutyatestet, ha akarod.
– Nem lesz rá szükség. Még megvannak a másik kutyának a csontjai, és a legtöbb még használható közülük. Ha kicserélem a törötteket,
egy egész, működőképes csontvázat nyerhetek.
– Akkor gyerünk, csináld! Ki kell tervelnünk, mihez kezdünk most.
TenSoon elhallgatott. Amikor megszólalt, szomorúság tükröződött a hangjában.
– Kisasszony, a gazdám halálával a szerződésem érvényét veszítette. Vissza kell térnem az enyéimhez.
– Ó… – sóhajtott Vin, és belemart a bánat. – Persze…
– Nem akarok menni – vakkantott TenSoon sietve –, de nem tehetek másként. Köteles vagyok jelentést tenni. Kérem, bocsásson meg!
– Nincs mit megbocsátani – nyugtatta meg a ködszerzet. – És köszönöm a jó időben jött segítséget!
A kandra csendesen feküdt. A kutyaszemekben bűntudat csillogott.
Tudja, hogy nem lett volna szabad nekem segítenie a jelenlegi gazdája kárára.
– Kisasszony, most már ismeri a titkunkat. A ködszerzetek allomanciával képesek irányítani a kandratestet. Nem tudom, mihez kezd most
ezzel a tudással, de olyan titkot bíztam magára, amit a népem több ezer éve szentként kezel. Az allomanták átvehetik testünk fölött az
irányítást, és a rabszolgájukká tehetnek bennünket.
– Nem is értem, hogyan történt.
– Talán jobb is így – nyugtázta TenSoon. – Kérem, hagyjon magamra! A többi csontot a szekrényben tartom. Mire visszatér, én már
nem leszek itt.
Vin bólintott és felállt. Útra kelt: belevetette magát a ködbe a külső csarnokot keresve. A sebeit sürgősen el kellett látni. Tudta, hogy
Sazedhez kellene mennie, de valahogyan nem tudta abba az irányba fordítani a lépteit. Egyre gyorsabban haladt, a lába sebesen vitte lefelé a
lépcsőkön, míg végül már futott.
A világ összedőlni készült körülötte. Jártányi ereje sem maradt, nem volt képes tisztán gondolkodni többé. De pontosan tudta, mit akar.
Így hát egyenesen hozzá futott.

Jó ember: mindennek ellenére jó ember. Önfeláldozó férfi. Igazából minden cselekedete – minden gyilkosság, pusztítás és fájdalom, amit okozott – nagyon mélyen
érintette. Mindezen dolgokat igazából egyfajta áldozatképpen cselekedte.
Negyvennyolcadik fejezet

Elend nagyot ásított, és felnézett a Jastesnek írott levélből. Talán meggyőzheti valahogy egykori barátját, hogy térjen jobb belátásra.
Ha mégsem. Nos, a Jastes által használt fából faragott érme másolata ott csücsült az íróasztalon. Biztos volt benne, hogy több fához tud
hozzájutni, mint a félőrült kolossz vezér. Ha Penrod még néhány hétig húzná az ostromállapotot, akkor annyi hamis érmét készíthetne,
amennyivel az egész kolossz sereget megvesztegethetné.
Letette a tollat és megdörzsölte a szemét. Későre járt. Ideje volt.
Ekkor kivágódott az ajtó és Vin rontott be rajta. A fiatalember megfordult, és a zilált lány a karjaiba omlott. A ködszerzet zokogott.
Ruháját átáztatta a vér.
– Vin! – kiáltott fel rémülten a kedvese. – Mi történt?
– Megöltem – hadarta a ködszerzet, és szerelme mellkasába temette a fejét.
– Kit?
– A testvéredet, Zane-t. Straff ködszerzetét. Megöltem.
– Várjunk csak. Miről beszélsz? Az én testvéremet?
A lány bólintott.
– Sajnálom.
– Most nem ez a lényeg, Vin – nyugtatta zaklatott párját Elend, aztán óvatosan leültette a saját székébe. Mély vágás tátongott az állán, az
ingéből pedig csöpögött a vér. – Szent Uralkodó! Azonnal szólok Sazednek!
– Ne hagyj itt! – könyörgött a lány, és még erősebben belekapaszkodott a férfi karjaiba.
Elend egy pillanatra meghökkent. Valami megváltozott. Úgy tűnt, Vinnek megint szüksége van rá.
– Akkor gyere velem! Szóljunk neki együtt.
Vin bólintott, és felállt. Egy kicsit megingott, és Elend rögtön aggódni kezdett. De nem akart ellentmondani a lány szemében szikrázó
határozottságnak. Karjával körbefonta és eltámogatta Sazed lakosztályáig. Amikor odaértek, a fiú megállt, hogy bekopogjon, de Vin minden
teketória nélkül betolta az ajtót és belépett a sötét szobába, aztán imbolyogva leült a földre.
– Itt… várok – mondta.
A volt király riadtan állt a lány mellett, aztán felemelte a lámpást és a hálóterem felé kiáltott.
– Sazed!
A terrisi férfi egy pillanattal később már ott is volt. Elég nyúzottnak tűnt fehér hálóruhájában. Észrevette a lányt, pislogott néhányat, aztán
visszament a hálótermébe. Szinte azonnal visszatért a felkarjára csatolt fémelmével és az orvosi felszerelésével.
– Nahát, Vin kisasszony! – kezdte tréfásan. – Mit mondana Kelsier mester, ha ilyen állapotban látná? Több ruhát tesz így tönkre,
mintha…
– Nem érünk rá szórakozni, Sazed! – korholta a tudóst a király.
– Elnézést kérek, felség! – szabadkozott a terrisi, miközben óvatosan levágta az inget a lány válláról. – Mindenesetre, ha nem veszítette el
az eszméletét, akkor nincs komoly veszélyben – állapította meg, aztán szinte öntudatlanul benyúlt a táskájába és előhúzott egy tiszta anyagot.
– Látja? – mutatta Elendnek. – Elég mély a vágás, de a csont eltérítette a tőr hegyét, így nem érte egyik fontos eret sem. Tartsa ezt ide,
kérem! – A tiszta anyagot a sebre helyezte, Elend pedig a kezével nyomta erősen.
Vin csukott szemmel ült, hátát a falnak támasztva. A vér még mindig csöpögött az állából. A kimerültség jobban látszott rajta, mint a
fájdalom.
Sazed elővette a kését és felhasította az ing elejét, hogy hozzáférjen a lány sebzett mellkasához. Elend zavarba jött.
– Talán jobb lenne, ha én…
– Maradj! – kérte Vin, bár utasításnak szánta.
Felemelte a fejét, és nyitott szemmel tűrte, hogy a terrisi a sebbel bíbelődjön. Aztán előkerült valami fájdalomcsillapító anyag, egy tű, meg
egy kis cérna is.
– Elend! – szólt a lány. – El kell mondanom valamit.
A férfi riadtan várt.
– Rendben.
– Rájöttem valamire Kelsierrel kapcsolatban. Mindig helytelenül ítéltem meg, mikor számba vettem a tetteit. Nehéz elfelejteni azt a sok-
sok órát, amit azzal töltött, hogy allomantát faragjon belőlem. De nem a harci képességei miatt volt nagyszerű, nem is a szókimondó
természete vagy a kegyetlensége miatt, még csak nem is az erejének vagy az ösztöneinek köszönhette a sikerét.
A fiú kíváncsian várta a választ.
– Tudod minek?
A férfi megrázta a fejét. A kötést továbbra is a sebre szorította.
– Annak a képességének, hogy bízott az emberekben. Annak, ahogyan képes volt jó emberekből még jobb embereket varázsolni. Ekkora
hatással bírt a környezetére. A banda azért végezte jól a dolgát, mert ő bízott a tagokban, mert tisztelte őket. Cserébe a tagok is tisztelték
egymást. Szellő és Dorong például azért válhatott hőssé, mert Kelsier hitt bennük.
A monológ után Vin fáradt szemekkel pislogott a kedvesére, majd folytatta.
– És neked ez jobban megy, mint Kelsiernek, mert ő nem ezzel a szemlélettel született. Neki tudatosan kellett kifejlesztenie magában ezt a
képességet. Te viszont ösztönösen tiszteled az embereket. Még a Philenhez hasonló, minden hájjal megkent fickókkal is úgy viselkedsz,
mintha becsületes és értékes emberek volnának. És ez nem naivitás, ahogyan néhányan gondolják. Ez az, ami Kelsierben is megvolt, csak a te
esetedben hatványozottan jelentkezik. A mester tanulhatott volna tőled.
– Túl sokat képzelsz rólam – védekezett szerényen a fiatalember.
De a lány csak megrázta a fejét, és odafordult a terrisihez:
– Sazed?
– Igen, gyermekem?
– Tudsz valamilyen esküvői szertartást?
Meglepetésében Elend majdnem kiejtette kezéből a kötést.
– Tudok néhányat – válaszolta a gyógyítója, fel sem nézve a munkájából. – Úgy kétszázat, ha jobban belegondolok.
– Melyik a legrövidebb? – tudakolta Vin.
Miután meghúzott egy öltést, a terrisi válaszolt.
– Larsta népe csak annyit várt el a felektől, hogy nyilvánítsák ki szerelmüket egy helyi pap előtt. Hitrendszerük az egyszerűségre épült;
valószínűleg így lázadtak annak a területnek a hagyományai ellen, ahonnan száműzték őket. Ott ugyanis bonyolult szabályok szerint intézték a
dolgokat. Én szeretem ezt a vallást, mert a természetes szépségre összpontosít.
Vin ránézett párjára. Csapzott tincsek keretezték véres arcát.
– Nos – hebegte Elend. – Nem gondolod, hogy várnunk kellene vele, míg, tudod…
– Elend? – szakította félbe a férfi hebegését a lány. – Szeretlek.
A fiatal Venture megdermedt.
– Te is szeretsz? – kérdezte a ködszerzet.
Ez őrület!
– Igen – hangzott a halk válasz.
A lány a munkáját szorgalmasan végző Sazedre pillantott.
– Nos?
A terrisi felnézett, ujjai piroslottak a vértől.
– Úgy vélem, ez merőben szokatlan időzítés egy ilyen esküvői szertartáshoz.
A király egyetértőn bólogatott.
– Csak egy kis vér – ellenkezett Vin fáradtan. – Tényleg semmi bajom. Már jobban vagyok, hogy leültem.
– Az lehet – rázta a fejét Sazed –, ám egy kissé zaklatottnak tűnik, kisasszony. Ilyen döntést nem szabad könnyelműen, erős érzelmi
befolyásoltság alatt meghozni.
Vin mosolygott.
– A házasságról nem épp erős érzelmek hatása alatt kell dönteni?
Sazed hirtelen nem tudta, mit válaszoljon.
– Nem pontosan erre gondoltam. Csupán nem vagyok biztos benne, hogy teljes mértékben ura önmagának és a döntéseinek, kisasszony.
A beteg megrázta a fejét.
– Jobban tudom, mit akarok, mint eddig valaha. Ideje, hogy abbahagyjam ezt a hónapok óta tartó tétovázást. Ideje, hogy végre bízzak
önmagamban és elfogadjam a bandában betöltött szerepemet. Már biztosan tudom, mit akarok. Szeretem Elendet. Nem tudhatom, milyen
idők várnak ránk, de azt szeretném vele tölteni.
A tudós megemésztette a hallottakat, majd visszatért az öltésekhez.
– És ön, Elend úr? Mit gondol minderről?
Hogy Elend Venture mit gondolt? Eszébe jutott az előző nap, amikor a lány arról beszélt, hogy elhagyja, és újra érezte a szorítást a
gyomrában. Arra gondolt, milyen sokat jelent neki a lány bölcsessége, nyers modora és egyszerű – de nem primitív – odaadása. Igen,
szerette ezt a törékeny teremtést.
A világban káosz uralkodott. Hibákat követett el. Mégis, a történtek ellenére, csalódottsága és kiábrándultsága ellenére bizonyosan érezte,
hogy mellette akar maradni. Ez már nem az a fellángolás volt, amit másfél évvel korábban érzett a nemesi bálokon. Már sokkal szorosabb
szálak kötötték őket egymáshoz.
– Igen, Sazed – válaszolta a férfi kérdésére. – Feleségül akarom venni. Már egy ideje ezt szeretném. Nem… nem tudom, mi lesz a
várossal, a királyságommal, de bármi is történjék, azt akarom, hogy Vin mellettem legyen.
A terrisi felnézett az öltögetésből.
– Rendben – mondta végül. – Ha előttem akarnak tanúbizonyságot tenni, akkor legyen.
Elend letérdepelt, a kötést még mindig a lány vállán tartotta, és egy kicsit meglepve kérdezte.
– Ennyi az egész?
Sazed bólintott.
– Ez az eskü legalább olyan hiteles, mintha egy obligátor előtt fogadtak volna örök hűséget egymásnak. De figyelem: a larstai szerelmi
fogadalom egy életre szól! Az a kultúra nem ismerte a válás fogalmát. Elfogadják az én jelenlétemet az esküjükhöz?
Vin bólintott. A szerelme is ezt tette.
– Akkor ettől a perctől önök házastársak – jelentette ki az őrző, miközben elvarrta az utolsó szálat is, és egy anyaggal átkötötte Vin
mellkasát. – Tartsa ezt itt egy darabig, kisasszony! Ez elállítja a vérzést. – Ezután az állat ért vágást vette szemügyre.
– Egy kicsit hiányolom, hogy nem tettük ünnepélyesebbé az eseményt.
– Keríthetünk neki nagyobb feneket, ha úgy kívánja, Elend úr – húzta el a száját a terrisi. – De nem hiszem, hogy szükséges lenne. Már
elég régóta ismerem önöket, és örömmel áldom meg ezt az egybekelést. Én pusztán tanácsot adhatok: azok, akik könnyelmű ígéreteket
tesznek szeretteiknek, általában azért teszik, mert kevés igazán tartós boldogságot találnak az életükben. Nehéz napokat élünk mostanában. Ez
nem jelenti azt, hogy eltűnt a szerelem és a szeretet az életünkből, viszont a kapcsolatokat eddig nem ismert nehézségek teszik próbára. Ne
feledjék a ma este tett ígéretet! Úgy vélem, erőt ad az elkövetkezendő napokra – ezzel az utolsó öltést is elvarrta Vin arcán, és a vállon ejtett
sebbel kezdett foglalkozni. A vérzés addigra már nagyjából elállt, így pár pillanatig tanulmányozta a vágást, mielőtt nekilátott volna.
A lány Elendre pillantott és kissé álmatagon mosolygott. Az ifjú férj felállt és a mosdótálhoz ment, hogy megnedvesítsen egy kendőt,
amivel letörölte a lány arcát és állát.
– Ne haragudj! – súgta a fiatal ara, miközben Sazed odalépett, ahol eddig Elend térdepelt.
– Miért ne haragudjak? Apám ködszerzete miatt?
Vin a fejét rázta.
– Nem. Azért, mert eddig várattalak.
Elend elmosolyodott.
– Megérte rád várni. Mellesleg nekem is át kellett gondolnom egyet s mást.
– Mint például azt, hogyan kell királyként viselkedni?
– És azután azt is, hogy már nem vagyok király.
A felesége ismét a fejét rázta.
– Még most is királyként viselkedsz, Elend. Elvehetik a koronádat, de a becsületedet nem.
A férfi hálásan mosolygott.
– Köszönöm. Ugyanakkor nem tudom, tettem-e bármi jót a várossal. Már akkor is megosztottam az embereket, amikor uralkodtam.
Most meg Straff veszi át a hatalmat.
– Megölöm az apádat, ha beteszi ide a lábát.
Elend fogai megcsikordultak.
Újra a régi nóta.
Nem tarthatták örökké sakkban az apját. Előbb utóbb kitalál valamit, amivel befurakszik Luthadelbe, és ráadásnak ott van még Jastes és
a kolossz sereg…
– Felség – szólt közbe Sazed –, talán én tudok egy megoldást a helyzetre.
A fiatal Venture kérdőn nézett a mellette térdeplőre.
– A Megdicsőülés Kútja.
Vin szeme azonnal felcsillant.
– Tindwyllel már jó ideje tanulmányozzuk a Korok Hőséről szóló legendákat – folytatta a terrisi. – Meggyőződésünk szerint Rashek soha
nem tette meg, ami a Hős feladata volt. Igazság szerint kételkedünk benne, hogy tényleg az ezer évvel ezelőtti Alendi lett volna a Hős. Túl
sok az eltérés: túl sok aggály és ellentmondás merül fel ezzel kapcsolatban. Ráadásul a köd – a Mélység – nem tűnt el. Sőt, olyannyira jelen
van, hogy már áldozatokat is szed.
Elend elképedve hallgatta a beszámolót.
– Hogyan?
A tudós meghúzta a cérnát.
– Valamit még el kell végezni, felség. Valami fontosat. Ha közelről nézzük a dolgokat, úgy tűnhet, a luthadeli eseményeknek és a
Megdicsőülés Kútjának nincs köze egymáshoz. Ugyanakkor ha távolabbról szemléljük az eseményeket, talán mindkét jelenségnek ugyanaz a
magyarázata.
A frissen esküdött férj szélesen mosolygott.
– Mint a kulcs és a zár esete.
– Igen, felség – helyeselt Sazed is mosolyogva. – Pontosan úgy.
– Hallom a dübögést – suttogta Vin csukott szemmel. – A fejemben. Érzem.
A terrisi elgondolkodott a hallottakon, majd bekötözte a lány felkarját.
– Meg tudja, mondani, pontosan hol érzi, kisasszony?
Az elgyötört beteg megrázta a fejét.
– Nem… igazából nincs iránya. Először azt hittem, távoli hangokat hallok, de egyre hangosabbnak érzékelem a lüktetést.
– Bizonyára a Kutat hallja, kisasszony, amelynek egyre nő az ereje – találgatott a tudós. – Szerencsére tudom, merre kell keresni.
Elend kíváncsian fordult a férfi felé, és Vin szeme is felpattant.
– Kutatásaim során fény derült a pontos helyszínre, kisasszony. Ha gondolják, fémelméim segítségével rajzolok egy térképet.
– Hol van? – sziszegte Vin izgatottan.
– Északra. A terrisi hegyekben. Az egyik alacsonyabb, Derytatith nevű hegy tetején. Az év ezen időszakában igen nehéz megközelíteni.
– Elmegyek – jelentette ki a lány határozottan, miközben Sazed a mellén ejtett sebhez fordult.
Elend újból elpirult, de aztán észbe kapott.
De hisz… házasok vagyunk.
– El akarsz indulni? – Kérdezte hitetlenkedve ifjú feleségétől. – Most?
– Muszáj – súgta a lány. – Muszáj elmennem oda!
– Jobb lenne, ha ön is menne, felség – tanácsolta Sazed.
– Micsoda?
Az egykori szolga nagyot sóhajtott és felnézett.
– Nézzünk szembe a tényekkel, felség! Ahogyan ön is mondta korábban, Straff hamarosan elfoglalja a várost. Ha önt itt találja, kivégzi.
Ugyanakkor Vin kisasszonynak segítségre lesz szüksége, ha biztonságban akarja tudni a Kutat.
– Úgy tartják, óriási erő lakozik a belsejében – gondolkozott hangosan Elend az állát vakargatva. – Talán a segítségével elpusztíthatnánk
az ellenséges seregeket?
Vin hevesen rázta a fejét.
– Nem használhatjuk fel az erejét – nyöszörögte. – Az erő a kísértést szolgálja. Ez sült el balul annak idején. Rashek magához ragadta a
hatalmat ahelyett, hogy lemondott volna róla.
– Lemondani róla? – hökkent meg az ifjú. – Ez meg mit jelentsen?
– El kellett volna engednie, felség – vette át a szót Sazed. – Ha elengedi, az erő magától legyőzte volna a Mélységet.
– Bizalom – tette hozzá Vin. – Az egész a bizalomról szól.
– Mindazonáltal – folytatta a terrisi –, úgy vélem, az erő kiengedése nagyszerű dolgokat eredményezhet. Megváltoznának a dolgok állásai,
és helyreállna a rend az Uralkodó rossz döntései után. Erős a gyanúm, hogy a kolosszok is eltűnnének, mivel ők is abból a tiltott hatalomból
születtek, amit az Uralkodónak nem lett volna szabad felhasználnia.
– De addigra már Straff kezében lesz a város – vetette közbe a Venture fiú.
– Igen – mondta Sazed a legnagyobb lelki nyugalommal –, de ha ön távozik, az átadás békés körülmények között zajlik majd. A
Nagygyűlés már eldöntötte, hogy elismerik Straff hatalmát, aki cserébe kinevezi Penrodot alattvaló királyának, így nincs vérontás, ön pedig
ellenállást szervezhet a városon kívül. Mellesleg, ki tudja, mire képes a Kútban lakozó erő, ha kiengedik? Az is lehet, hogy Vin kisasszony
megváltozik, ahogy az az Uralkodóval is történt. Amennyiben a banda meghúzza magát a városban, nem lehet olyan nehéz kiebrudalni majd
az apját, Elend úr – főleg, miután már egy-két éve önelégülten ül a trónján.
Elend idegesen csikorgatta a fogát.
Egy újabb forradalom? – Ugyanakkor az őrző ötlete ésszerűnek tűnt. – Eddig csak a rövidtávú célokra és az apró-cseprő ügyekre figyeltünk. – Vinre
pillantott és elöntötte a szerelem meleg érzése. – Talán itt az ideje, hogy arra is odafigyeljek, amit ő próbál meg tudatni velem már egy ideje.
– Sazed – jutott eszébe hirtelen valami –, gondolod, hogy a terrisiek segítenének, ha megkérném őket?
– Talán, felség. A nekem kiadott tiltás, hogy ne avatkozzam bele semmibe – amit nem tartottam be –, csak rám vonatkozik, mert én ilyen
feladatot kaptam a Zsinattól. Ez nem jelenti azt, hogy minden terrisi kerüli a tetteket. Ha meg tudja győzni a Zsinatot, hogy a terrisi népnek
is jobb jövője lehet, ha szövetségre lépnek Luthadellel, talán még katonai segítséget is kap az országtól.
A király bólintott, és fontolóra vette a lehetőséget.
– Emlékezzen a kulcs és a zár esetére, felség! – tanácsolta az őrző, majd befejezte az orvosi munkát. – Ebből a szemszögből nézve az ön
távozása ellentétes azzal, amit tennie kellene. Ugyanakkor, ha távolabbról szemléli a dolgokat, láthatja, hogy pontosan ezt kell tennie.
A lány kinyitotta a szemét, és mosolyogva nézett a férfira.
– Képesek vagyunk rá, Elend. Gyere velem!
A szerelmes férfi tétovázott egy darabig.
Kulcs és zár…
– Rendben – határozott végül. – Ahogy Vin felépül, indulunk.
– Holnap már lóra ülhet – jelentette ki a terrisi orvos. – Hisz tudja, Elend úr, mire képes a forrasz.
A fiatalember bólintott.
– Rendben. Már korábban hallgatnom kellett volna rád, Vin. Ráadásul mindig is el akartam jutni a hazádba, Sazed. Most legalább
megmutathatod.
– Attól tartok, nekem itt kell maradnom. Hamarosan délre utazom; ott folytatom a munkámat. Tindwyl azonban önökkel tarthat – olyan
tudásra tett szert, amit át kellene adnia társaimnak, az őrzőknek.
– Csak ne legyünk túl sokan! – csatlakozott a szervezéshez Vin is. – El kell menekülnünk Straff emberei elől. Észrevétlenül könnyebben
elosonhatunk előlük.
– Csak önök hárman, ahogy én gondoltam – mondta Sazed. – Illetve talán még egy ember, aki segít az őrködésben, míg önök alszanak.
Valaki, aki ügyes vadász és felderítő. Lestibournes úr talán?
– Kobold tökéletes választás – értett egyet Elend. – Azt állítod, a többi bandatag biztonságban lesz a városban?
– Természetesen nem – ismerte el Vin –, de ügyes fickók, akik értik a dolgukat. Ha el tudtak rejtőzni az Uralkodó elől, akkor Straff előtt
is láthatatlanná tudnak válni. Főleg akkor, ha nem kell a mi biztonságunk miatt aggódniuk.
– Akkor tehát eldöntöttük – összegezte a beszélgetést Sazed, aztán felegyenesedett. – Próbálják meg kipihenni magukat ma este, a
kapcsolatukban beállt változás ellenére. Lábra tud állni, Vin kisasszony?
– Nincs rá szükség – mondta az ifjú férfi, majd lehajolt és ölbe kapta bekötözött szerelmét.
A lány erőtlenül megölelte kedvesét, szinte már félálomban.
Elend boldogan vigyorgott. Hirtelen a világ sokkal egyszerűbbnek tűnt. Végre jut ideje azzal foglalkozni, ami igazán számított; ha pedig
tényleg kapnak segítséget északtól, visszatérhetnek. Valójában vágyott rá, hogy visszatérjen, és újult erővel oldja meg a helyzetet.
Szorosan tartotta Vint, Sazednek jó éjszakát intett, majd a lakosztálya felé vette az irányt. Úgy látszott, végül minden jóra fordul.
Sazed némán figyelte a két fiatal távozását. Azon tűnődött, mit fognak gondolni, amikor eljut hozzájuk Luthadel elestének a híre.
Legalább ott lesznek egymásnak. Lesz kire támaszkodniuk.
Az esküvői áldás volt az utolsó ajándék, amivel kedveskedhetett nekik – na meg persze az életük.
Hogyan fogja a történelem megítélni a hazugságaimat? Mit fognak gondolni a terrisiről, aki beleártotta magát a politikába, a terrisiről, aki mitológiát alkotott,
hogy mentse a barátai életét?
Minden, amit a Kútról állított, természetesen hazugság volt. Ha lenne is ilyen erő, nem tudta, merre keresse; sem azt, hogy mire képes.
Az ő történelmi megítélése pedig valószínűleg azon múlik majd, hogy Elend és Vin merrefelé indulnak az életben. Csak remélhette, hogy
helyesen döntött. De amikor utánuk nézett, és biztonságban tudta fiatal életüket, örült a döntésének.
Nagyot sóhajtva összeszedte az orvosi eszközöket, majd visszatért a hálótermébe, hogy megrajzolja a beígért térképet.
ÖTÖDIK RÉSZ
HÓ ÉS HAMU

Hozzászokott, hogy egy nemesebb cél érdekében feladja a saját akaratát, ha úgy látja jónak.
Negyvenkilencedik fejezet

– Ostobaságot tesz, Elend Venture! – csattant fel Tindwyl. Karjait keresztbe fonta maga előtt és a szeme a rosszallástól kikerekedett.
Egykori tanítványa szorosabbra húzta a nyeregszíjat. A terrisi asszony által összeállított öltözékek között volt egy fekete és ezüst
lovaglóruha is; most ezt viselte. Bőrkesztyűt húzott a kezére, és sötét színű köpenyt terített a vállára, ami felfogta a hamut.
– Hallja, amit mondok? – pörölt a terrisi nő. – Most nem mehet el, amikor a népe ilyen veszélynek van kitéve!
– Más módon védem meg őket – válaszolta nyugodt hangon a trónfosztott király, miközben ellenőrizte a teherhordó lovakat.
A palota fedett udvarán álltak, ahol általában a követeket fogadták. Vin már a lován ült, szinte csak az orra hegye látszott ki a széles
kapucni alól; kezeivel idegesen szorította a szárat. Nem sokszor lovagolt életében, de férje nem engedte, hogy gyalogszerrel induljon útnak.
Forrasz ide vagy oda, a Nagygyűlésben elszenvedett sérülések még nem gyógyultak be teljesen; hát még a másik ködszerzettel folytatott
csetepaté nyomai.
– Más módon? – hitetlenkedett Tindwyl. – Ki kellene tartania mellettük! A király nem menekülhet el!
– Nem én vagyok a király! – vágta vissza az ifjú Venture haragosan, és egyenesen a nő szemébe nézett. – Megfosztottak a trónomtól,
Tindwyl. Most pedig fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom, amelyek hosszú távon jobban szolgálják a boldogságukat. Szokványos királyt
akartak? Akkor örüljenek az apámnak. De ha egyszer visszatérek Terrisből, talán ráébrednek, kit hagytak elmenni.
A feldühödött nő a fejét rázta és közelebb lépett. Immár halkabban folytatta:
– Terrisből, Elend? Tehát északra tart? Vin miatt? Ugye tudja, miért akar odamenni?
A fiatalember nem válaszolt.
– Szóval tudja – vonta le a következtetést az asszony. – És mit szól hozzá, Elend? Ne mondja nekem, hogy hisz az ilyen ábrándokban!
Vin azt hiszi magáról, ő a Korok Hőse. Abban reménykedik, hogy talál majd északon valamit – valami erőt, vagy megvilágosodást, ami
isteni képességekkel ruházza fel.
A volt király ifjú feleségére pillantott, aki a földet bámulta a kapucni alatt.
– Csak a tanítója nyomába akar lépni, Elend – suttogta Tindwyl. – A Túlélő istenné vált az emberek szemében. Azt hiszi, rá is ez a sors
vár.
Elend odafordult a terrisi nőhöz.
– Ha valóban ebben hisz, én támogatom.
– Támogatja ebben az őrültségben? – kelt ki magából az asszony.
– Ne beszéljen így a feleségemről! – parancsolta a trónfosztott király.
Erőteljes fellépésétől a terrisi nő hátrahőkölt.
A fiatalember felpattant a lovára.
– Bízom benne, Tindwyl. És a bizalom a hitből táplálkozik.
Az asszony felmordult:
– Nem hiheti, hogy ez a lány lenne a megjövendölt megváltó, Elend! Hisz ön valahol tudós! Lehet, hogy szövetséget kötött a Túlélő
egyházával, de egy szemernyivel sem hisz jobban a természetfelettiben, mint én!
– Abban hiszek – szólt hátra határozott hangon az ifjú –, hogy Vin a feleségem, és szeretem. És minden, ami számára fontos, az fontos
nekem is. És minden, amiben hisz, azt legalább annyira tartom én is igaznak. Északra megyünk. És visszatérünk, amint felszabadítottuk az ott
lakozó erőt.
– Rendben. Akkor úgy vonul be a történelembe, mint a vezér, aki gyáván elmenekült és cserbenhagyta a népét.
– Ebből elég! Hagyjon minket békén! – utasította a nőt a király, és ujjával mutatta, hogy térjen vissza a palotába.
Tindwyl sértődötten sarkon fordult, és peckesen a kapuhoz lépdelt. Ott megállt, és egy barna papírba csomagolt, vastag zsineggel
átkötött, könyv alakú csomagra mutatott a szállításra váró tárgyak között.
– Sazed tisztelettel kéri, ezt juttassák el az őrzők Zsinatába, Tathingdwen városába. Sok sikert az önkéntes száműzetéshez, Elend Venture!
– azzal sarkon fordult, és visszament a palotába.
Az ifjú felsóhajtott és odaléptetett Vin mellé.
– Köszönöm! – hálálkodott a lány.
– Mit?
– Amit mondtál.
– Komolyan gondoltam, Vin. – Átkarolta a feleségét.
– Pedig igaza lehet – vette védelmébe a nőt a ködszerzet. – Sazed véleménye ellenére talán tényleg őrült vagyok. Emlékszel, amikor azt
mondtam, hogy láttam egy fantomot ólálkodni a ködben?
A férfi lassan bólintott.
– Nos, azóta megint találkoztam vele. Olyan, mint egy kísértet, ami a ködből nyeri az alakját. Folyton belebotlok. Figyel és követi minden
lépésemet. És azt a dübörgést is egyfolytában hallom a fejemben; fenséges, erőteljes dohogásnak hallom. Olyan, mint az allomantikus
lüktetés, de most már bronz nélkül is érzékelem.
Az ifjú megszorította felesége törékeny vállát.
– Hiszek neked, Vin.
A lány tartózkodón felemelte a fejét.
– Tényleg, Elend? Komolyan mondod?
– Nem vagyok teljesen meggyőzve – vallotta be a férfi –, de nagyon igyekszem. Akárhogy is: a legjobb, amit tehetünk az, ha elmegyünk
északra.
Felesége lassan bólintott.
– Azt hiszem, ennyi elég is.
Elend elmosolyodott és a kapu felé fordult.
– Hol marad már Kobold?
A ködszerzet vállat vont a köpönyeg alatt.
– Az a sejtésem, Tindwyl ezek után már nem tart velünk.
– Valószínűleg nem – hagyta rá kicsit sem sajnálkozva a kedvese.
– De akkor hogyan találunk oda Terrisbe?
– Nem lesz nehéz – magyarázta Elend. – Csak a birodalmi csatornát kell követnünk. Az elvisz minket egészen Tathingdwenig… – Ekkor
eszébe jutott Sazed térképe. Egyenesen a terrisi hegyekbe mennek.
Tathingdwenben majd felszerelkeznek élelemmel és minden egyébbel. Nagy lesz a hó, de. Nos, ezen ráérnek majd akkor aggódni.
Vin örült férje derűs hozzáállásának. Elend odasétált a csomagokhoz. A barna papírba bugyolált valami egy könyv lehetett. Néhány
pillanattal később Kobold is megérkezett katonai egyenruhájában. Nyergeket cipelt a vállára vetve. Odabiccentett Elendnek; átadott egy nagy
barna csomagot a ködszerzetnek, majd odament a saját lovához.
Idegesnek látszik – gondolta Elend, miközben a fiú felkötötte a csomagjait a lovára.
– Mi van az iszákban? – kérdezte kíváncsian Vintől.
– Forraszpor. Nem árt, ha van nálunk: még szükségünk lehet rá.
– Készen állunk? – kérdezte a legény, és körbetekintett.
– Még nem egészen – szólalt meg egy hang. – Én még egyáltalán nem állok készen.
Mindhárman csodálkozva néztek Allriannéra, aki forgószél gyanánt termett kinn az udvaron. Gazdagon díszített barna és vörös
lovaglószoknyát viselt, haját pedig kendő alá rejtette.
Hol a csudában szerezte ezt a ruhát? – csodálkozott Elend.
Két szolga jelent meg a lány nyomában, és csomagokat cipeltek.
Allrianne megtorpant és elgondolkodva harapdálta a szája szélét.
– Úgy látom, szükségem lesz egy teherhordó lóra.
– Mit keresel te itt? – fordult felé felháborodottan Vin.
– Veletek tartok – jelentette ki a fruska. – Szellő szerint el kell hagynom a várost. Néha igazán csökönyös. Az egész beszélgetésünk alatt
csillapítani próbált – mintha nem tanultam volna már meg felismerni, hogyan próbálja befolyásolni az érzelmeimet.
Majd odaintette az egyik szolgát, aki elszaladt, hogy szóljon egy lovásznak.
– Nagyon gyorsan fogunk haladni – figyelmeztette Elend. – Nem biztos, hogy tudod majd tartani az iramot.
A lány rosszallóan forgatta a szemeit.
– Az egész utat lóháton tettem meg a Nyugati Uradalomból. Ráadásul Vin megsebesült, úgyhogy bizonyosan nem lóhalálában haladunk
majd.
– Nem tartunk igényt a társaságodra! – vágott közbe Vin. – Nem bízunk benned, és nem is kedvelünk!
Elend lehunyta a szemét.
Drága, őszinte Vin…
Allrianne csak kuncogott. Közben visszatért a szolga, és két lovat vezetett. Nekilátott felmálházni az egyiket.
– Vin, kedvesem, hogy mondhatsz ilyet mindazok után, amin együtt keresztülmentünk?
– Keresztülmentünk? – hitetlenkedett Vin. – Allrianne, egyszer mentünk el vásárolni.
– És én úgy éreztem, egészen jól összebarátkoztunk. De hisz gyakorlatilag testvérek vagyunk!
A ködszerzet lapos pillantást vetett a lányra.
– Igen – folytatta a fruska –, és egyértelműen te vagy az idősebb, unalmasabb nővér – megjegyzése után édes mosolyra húzta a száját, majd
könnyedén felpattant a lovára, amiből kitűnt, valóban ért a lovagláshoz.
A másik szolga odavezette a felmálházott lovat, majd a gyeplőt Allrianne nyergéhez erősítette.
– Rendben, drága Elend! Indulhatunk.
A férfi Vinre pillantott, aki sötét ábrázattal rázta a fejét.
– Hagyjatok itt nyugodtan, ha akartok! – csipogta Allrianne. – Akkor is utánatok megyek, és majd bajba kerülök, ti meg kénytelenek
lesztek visszafordulni, hogy megmentsetek. Ne is próbáljatok meg úgy tenni, mintha nem ilyenek lennétek!
Elend nagyot sóhajtott.
– Rendben – határozta el. – Induljunk!
Lassan keltek át a városon. Az egykori királyi pár haladt elöl; Kobold a málhás lovakat vezette. Allrianne oldalt léptetett. Elend magasra
tartotta a fejét, de ezzel csak azt érte el, hogy jól láthatta az ablakokból és kapukból kikandikáló fejeket. Hamarosan kisebb tömeg követte
őket – és bár nem hallotta suttogásukat, el tudta képzelni, miket mondhatnak egymásnak.
A király. A király is elhagy minket…
Tudta, sokan még mindig nincsenek tisztában a ténnyel, hogy Penrod ül a trónon. Gyorsan elfordította a fejét, mert az egyik sikátorból túl
sok kíváncsi szempár figyelte menetüket. Riadalom tükröződött a pillantásukban. Számított a vádló tekintetekre, de ez az elkeseredett
belenyugvás valahogy még jobban nyomasztotta. A város népe nem lepődött meg, hogy itt hagyja őket. Felkészültek rá, hogy magukra
maradnak. És ő is azok közé a nemesek közé tartozott, akik vagyonuk segítségével elmenekülhetnek. Hát persze, hogy ő is megfutamodik!
Összeszorította a szemét, és megpróbálta visszafojtani a feltörő bűntudatot. Azt kívánta, bárcsak az éjszaka leple alatt hagyták volna el a
várost az egyik titkos átjárón keresztül, ahogy Ham családja is tette. Ugyanakkor fontos volt, hogy Straff lássa, amint ő és Vin elmennek
Luthadelből, így lehetősége nyílik támadás nélkül elfoglalni a várost.
Visszajövök! – ígérte Elend némán az embereknek. – Megmentelek benneteket! De most jobb, ha elmegyek.
Felbukkantak előttük az Ónkapu hatalmas szárnyai. Gyorsabb ügetésre ösztökélte a lovát, és a menekülő csapat hátrahagyta a
városlakókból verbuválódott, néma kíséretét. A kapu őrei előre megkapták az utasítást. Elend egy biccentéssel jelzett, megrántotta a gyeplőt,
a katonák pedig kinyitották a kaput. A többiek gyorsan utolérték, és együtt álltak a kapu előtt.
– Örökösnő? – érdeklődött halkan az egyik őr. – Itt hagy minket?
Vin a férfira pillantott.
– Nyugodj meg: nem hagyunk el benneteket! Segítségért megyünk.
A katona mosolygott.
Hogy bízhat meg Vinben ilyen könnyen? – gondolta Elend. – Vagy már csak a remény maradt ezeknek az embereknek?
A ködszerzet megfordította a lovát, szembeállt a tömeggel, és hátratolta a csuklyáját.
– Visszajövünk! – ígérte az összegyűlteknek. Nem látszott olyan idegesnek, mint korábban, amikor a rajongó tömeghez kellett szólnia.
A múlt éjszaka valami nagy változáson mehetett keresztül – gyanította Elend.
A katonák egyszerre tisztelegtek a távozó csapatnak. Elend is szalutált, aztán odabiccentett Vinnek. A kaput maguk mögött hagyva az
északi út felé vették az irányt; így tervezték megkerülni Straff seregét.
Még nem jártak messze, amikor lovasok vették őket üldözőbe. Vágta közben Elend rádőlt a paripája nyakára, és hátranézett Koboldra
meg a teherhordó lovakra. Leginkább azonban Allrianne testtartása keltette fel a figyelmét. A lány eltökélt arccal ülte meg hátasát, olyan
természetességgel, hogy szinte csodálni lehetett érte. Egy cseppet sem tűnt idegesnek.
Vin, aki szélen ügetett, hátratolta a pelerint, és elővett egy maréknyi érmét. Feldobta őket a levegőbe, és a pénzek olyan sebességgel zúgtak
el a kezéből, amilyet Elend még sosem látott. Még egy allomantához képest is lenyűgöző teljesítmény volt.
Uramatyám! – ámuldozott.
Katonák bucskáztak le a lovukról. A fémdarabok koppanását alig lehetett hallani a szélben és a patadobogásban. Vin egyenesen
keresztülvágtatott a szétzilált csapaton, ám a katonák többsége addigra már haldokolva hevert a földön.
Nyílvesszők repültek feléjük, de a ködszerzet úgy szórta szét őket, hogy még a kezét sem mozdította. Korábban már kinyitotta
forraszporral teli iszákját, és a tartalmát lovaglás közben maga mögé szórta. Allomanciával rátaszított a felhőre, hogy oldalra is jusson belőle.
A következő sorozatban már nem fémhegyű nyilakat használnak – aggodalmaskodott Elend.
A kiáltozó katonák alakzatot vettek fel mögöttük.
– Majd utolérlek benneteket – hadarta a ködszerzet, és leugrott a lóról.
– Vin! – kiáltott utána Elend, és megfordította a lovát.
Allrianne és Kobold elviharzottak mellette. A felesége úgy ért földet, hogy meg sem botlott, és rögvest futásnak eredt.
Megitta egy üvegcse tartalmát. Egyenesen az íjászok felé tartott.
Nyílvesszők repültek. Elend szitkozódva figyelte, de aztán menetirányba fordult és a lova véknyába rúgott. Nem sokat tehetett ebben a
helyzetben. Előrehajolt a paripán, és vágtára fogta az állatot, miközben a nyílvesszők a porba hulltak körülötte. Az egyik éppen csak néhány
centire suhant el a füle mellett, aztán beleállt a földbe.
Aztán már nem repült több vessző. Az ifjú a fogát csikorgatva hátranézett. Óriási porfelhőt látott, mögötte pedig Vint.
A forraszpor. Rátaszít, a földre hullott szemcsék pedig felkavarják az út porát és a hamut.
Az íjászokat teljesen elfújta a porból, hamuból és fémszemcséből álló vihar. Körbefonta a katonákat, akik átkozódva takarták el a
szemüket. Voltak, akik kezüket az arcukra tapasztva vergődtek a földön.
Vin visszalendült a lovára, majd elvágtázott a levegőben hömpölygő szemcsék elől. Elend lelassította a paripáját, hogy a lány utol tudja
érni. A fegyveres különítményen erőt vett a zűrzavar. A kapitányuk parancsokat osztogatott, de a legtöbben már régen eloldalogtak.
– Húzzunk bele! – kiáltotta Vin. – Mindjárt túl messze leszünk ahhoz, hogy nyilazhassanak ránk.
Kis idő múlva újra csatlakoztak Allriannéhoz és Koboldhoz.
Még mindig veszélyben vagyunk, az apám még üldözőbe vehet minket.
De a katonák nem téveszthették el, kivel akadtak össze. Ha Elend hallgathat az ösztöneire, Straff futni hagyja őket. Legfontosabb célja
ugyanis Luthadel volt, és később is ráér felkutatni a fiát; most bizonyára megelégszik annyival, hogy a ködszerzet eltűnt a városból.
– Köszönöm, hogy segítettetek kijutni a városból! – szólalt meg váratlanul Allrianne, miközben a katonák egyre távolodó csapatát nézte.
– Most már egyedül is boldogulok.
Majd mindkét lovát orral a nyugati dombok felé fordította.
– Micsoda? – Elend meglepetten odaügetett Kobold mellé.
– Hagyd csak! – tanácsolta Vin. – Nincs időnk ilyesmire.
Nos, egy gonddal kevesebb – könnyebbült meg az ifjú, miközben rátért az északi útra. – Búcsúzom tőled, Luthadel, de később visszatérek hozzád!

– Nos, egy gonddal kevesebb – jegyezte meg Szellő a városfal tetején, miközben végignézte, ahogy az ifjú Venture vezetésével a kis
csapat eltűnik a dombok mögött. Keletre még mindig óriási, rejtélyes füstoszlop gomolygott a kolossz tábor irányában. Nyugatra Straff
seregében nagy volt a felfordulás. A szökés híre mindenkit összezavart.
A bábos először aggódott Allrianne épsége miatt, de aztán rájött, hogy az ellenséges seregek dacára is Vin mellett tudhatja a legnagyobb
biztonságban. Amennyiben nem marad le túlságosan a többiektől, nem eshet bántódása.
Társai is a gondolataikba merülve álltak a fal tetején, és most az egyszer nem kellett babrálnia az érzelmeikkel. A fiatal Demoux kapitány a
tapasztalt Dorong mellett foglalt helyet; kicsivel arrébb Sazed meredt a távolba a köpcös Ham oldalán. Így együtt nézték a távolodó
csapatot: az utolsó reménység szélbe szórt magjait.
– Várjunk csak! – szólalt meg Szellő, mert eszébe jutott valami. – Nem úgy volt, hogy Tindwyl is velük tart?
Sazed megrázta a fejét.
– Úgy döntött, hogy marad.
– És miért tenne ilyet? – kérdezte a bábos. – Nem valami olyasmit mondogatott egyszer, hogy nem szól bele a helyi vitákba?
A tudós megint a fejét rázta.
– Nem tudom, Szellő úr. Tindwylen nehéz kiigazodni.
– Minden nő ilyen – morogta Dorong.
A terrisi elmosolyodott.
– Akárhogy is, úgy tűnik, a barátaink megmenekültek.
– A Túlélő óvja őket! – tette hozzá Demoux halkan.
– Így van – helyeselt Sazed. – Óvja őket!
Dorong felhorkantott. Egyik karját az oromzaton tartva eltorzult arccal a terrisi szemébe nézett.
– Ne add alá a lovat!
Demoux elvörösödve megfordult, és tüntetőleg távolabb ment.
– Mi ez az egész? – kíváncsiskodott Szellő.
– Ez a fiú a katonáimnak prédikál – válaszolta az asztalosmester. – Megmondtam neki, hogy nem szeretném, ha ostobaságokkal tömné
az embereim fejét.
– Ez nem ostobaság, Cladent úr – jelentette ki Sazed –, hanem hit.
– Őszintén azt hiszed – kérdezte Dorong –, hogy Kelsier fogja megvédeni az embereket?
A terrisi elbizonytalanodott.
– Ők hisznek benne, és ez…
– Nem! – vágott közbe a füstös morcos ábrázattal. – Ez nem elég, terrisi. Ezek az emberek becsapják magukat, ha hisznek a Túlélőben.
– Ön is hitt benne – vetette oda Sazed. Szellő már felkészült, hogy egy kis allomanciával csillapítja a férfi indulatait és elveszi a vita élét, de
a hórihorgas tudós máris teljesen nyugodtnak tűnt. – Ön is követte. Hitt annyira a Túlélőben, hogy megdöntötte miatta a Végső Birodalmat.
Dorong arca elborult.
– Nem szeretem az etikai érveléseidet, terrisi, soha nem is szerettem. A bandánk – Kelsier bandája – azért vívta ki a nép szabadságát,
mert úgy látta helyesnek.
– Mert helyesnek hitte – kötötte az ebet a karóhoz Sazed.
– És te mit hiszel helyesnek, terrisi?
– Az attól függ. Számos különböző hitrendszer létezik, különböző értékekkel.
Cladent bólintott, majd elfordította a fejét, mintha a beszélgetésnek ezzel vége is lenne.
– Mi az, Dorong? – csatlakozott a vitához Ham. – Nem is válaszolsz?
– Már eleget hallottam. Az ő hite mindig az adott helyzettől függ. Ő az Uralkodót is istenségnek látta, mert az emberek imádták – vagy
legalábbis arra kényszerítették őket, hogy imádják. Nincs igazam, terrisi?
– Bizonyos tekintetben, igen, Cladent úr. Bár az Uralkodó kivétel lehetett.
– De a mai napig őrzöd az acélminisztérium szertartásairól szóló feljegyzéseket, nem? – kérdezte Ham.
– De – vallotta be Sazed.
– A helyzettől függ – ismételte Dorong, és köpött egyet. – Ennek a fajankó Demoux-nak legalább volt annyi esze, hogy választott valamit,
és kitart mellette.
– Ne gúnyolja ki egy másik ember hitét csak azért, mert ön másban hisz, Cladent úr! – védte magát Sazed halkan.
Dorong ismét felhorkantott.
– Ez neked könnyen megy, ugye? Mindenben hiszel, és nem kell választanod.
– Inkább úgy fogalmaznék – magyarázta a terrisi –, hogy sokkal bonyolultabb úgy hinni, ahogy én teszem, mivel meg kell tanulni az
elfogadást és a kirekesztés nélküli gondolkodást.
Dorong gúnyos kézmozdulatot tett, és a lépcső irányába indult.
– Tégy, amit akarsz. Nekem fel kell készítenem a fiúkat a halálra.
A ferukímikus felhúzott szemöldökkel nézte a távozó férfit. Szellő a jó cél érdekében lecsillapította; tompított az öntudatán.
– Ne is foglalkozz vele, Saz! – tanácsolta Ham. – Mostanában mindnyájan feszültek vagyunk.
Az őrző bólintott.
– Viszont jó meglátásai vannak, amelyekkel eddig soha nem néztem szembe. Csak adatokat gyűjtöttem, aztán tanulmányoztam és végül
megjegyeztem őket. Számomra mindig nehezen megy egy hitrendszert egy másik alá rendelni. Még akkor is, ha az a vallás egy halandó
férfira épült.
A martalóc megvonta a vállát.
– Ki tudja? Talán Kel valóban itt van velünk, és vigyáz ránk.
Szellő legbelül más véleményen volt.
Ha itt lenne, nem hagyta volna, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Hogy a halálunkra várjunk bezárva a városba, amit egyébként nekünk kellene megmenteni.
– De mindez most nem is lényeges – vélte Ham. – Én inkább arra lennék kíváncsi, honnan jön az a füst.
Szellő a kolossz tábor felé pillantott. A sötét füstoszlop túl vaskos volt ahhoz, hogy főzőtüzekből jöjjön.
– Talán a sátrak?
Ham megrázta a fejét.
– El azt mondta, csak néhány sátrat látott. Túl kevés ennyi füsthöz. Már jó ideje ég ott valami.
Most Szellő rázta meg a fejét.
Végül is teljesen mindegy.

Straff Venture megint felköhögött és összekuporodott a székében. Ruháját teljesen átáztatta a verejték; a kezei remegtek.
Nem érezte jobban magát.
Először azt hitte, a hidegrázás csak az idegesség velejárója. Nehéz éjszaka állt mögötte. Orgyilkosokat küldött Zane ellen, majd valahogy
megmenekült az őrült ködszerzet kezei közül. Ám az órák múlásával a reszketés nem hagyott alább. Sőt, egyre erősödött. Bizonyára elkapott
valami betegséget.
– Felség! – kiáltotta egy hang odakintről.
Straff kiegyenesedett, és megpróbált olyan összeszedettnek látszani, amilyennek csak tudott. A küldönc ennek ellenére láthatóan
megtorpant, amikor belépett a sátorba. Feltűnt neki a hadúr sápadt bőre és karikás szeme.
– Uram – kezdte a hírnök.
– Beszélj! – mondta kurtán a nagyúr. Próbált királyhoz méltóan viselkedni, de nehezére esett. – Ki vele!
– Lovasok, uram – számolt be a férfi a fejleményekről. – Elhagyták a várost!
– Micsoda! – kiáltott fel Straff, majd a takarót ledobva magáról felállt a székéből. Sikerült egyenesen tartania magát, bár eléggé szédült. –
És nekem miért nem szóltak?
– Gyorsan történt minden, uram. Alig tudtunk embereket küldeni utánuk.
– Gondolom, elfogtátok őket – mondta a nagyúr a székébe kapaszkodva.
– Sajnos elmenekültek, uram – vallotta meg a rossz hírt a katona.
– Micsoda?! – őrjöngött a király, és megpördült mérgében.
Ez a mozdulat már túl sok volt; újra elszédült, látása elhomályosult. Megbotlott, de megkapaszkodott a szék karfájában, és sikerült
valahogyan a föld helyett a székre zuhannia.
– Küldjetek a javasasszonyért! – hallotta a hírnök kiabálását. – A király rosszul van!
Nem – gondolta Straff bódultan. – Túl gyorsan vert le a lábamról. Nem lehet betegség.
Zane utolsó szavai. Mit is mondott?
Egy fiú ne ölje meg az apját…
Hazug!
– Amaranta – károgta.
– Uram? – kérdezte egy hang.
Jó. Ezek szerint nincs egyedül.
– Amaranta! – ismételte. – Hozzátok ide!
– Az ágyasát, uram?
A király erőt vett magán, hogy ne veszítse el az eszméletét. A székében ülve visszanyerte a látását és az egyensúlyát. Az egyik ajtónálló ott
volt vele. Hogy is hívták? Grent.
– Grent! – próbált parancsoló hangon szólni a férfihoz. – Azonnal hozd ide Amarantát!
A katona tétovázott egy kicsit, de végül kirohant a sátorból. Közben Straff a légzésére összpontosított. Be, ki. Be, ki. Zane, az a kígyó!
Be, ki. Be, ki. Az a fattyú nem akarta használni a kést – nem, az túl egyértelmű lett volna. Be, ki. De mikor mérgezte meg? Egész előző nap
rosszul érezte magát.
– Uram?
Amaranta jelent meg az ajtóban. Mielőtt a kor kikezdte volna, gyönyörű nő volt. A szülés tönkreteszi a nőket. Pedig milyen kívánatos volt
a hetyke melleivel és a sima, hófehér bőrével.
Elkalandoznak a gondolataid – figyelmeztette magát a király. – Összpontosíts!
– Készíts… ellenszert! – nyögte ki, és a hús-vér Amarantára emelte a szemét; erre a húszas évei vége felé járó nőre, az öregedő – de még
hasznos – ágyasra, aki megmentette Zane mérgezéseitől.
– Természetesen, uram – felelte sietve a nő, azzal a gyógyszeres szekrényhez sietett és kivette a szükséges hozzávalókat.
A hadúr hátradőlt és a légzésére koncentrált. Amaranta bizonyára érzékelte a dolog komolyságát, mivel ezúttal meg sem próbálta ágyba
csalogatni a férfit, aki a szemével követte a mozdulatait.
Meg… kell… találnom… Zane-t.
Nem jól csinálja.
Straff ónt kezdett égetni. Az érzékek hirtelen felerősödése majdnem megvakította, még a sátor sötétje ellenére is. Fájdalma és remegése
újra kínzó erővel tört rá. De az elméje kitisztult, mintha jéghideg vízbe merült volna.
Amaranta nem a szokásos hozzávalókkal dolgozott. Bár a férfi nem sokat tudott az ellenszerek készítéséről. Ezt a feladatot másra bízta: ő
inkább a részletek felismerését tanulta meg – a mérgek illatát, ízét, és elszíneződését. Ugyanakkor már számos alkalommal nézte végig, a nő
hogyan készíti el a minden méregre jó ellenszerét. Ezúttal azonban mintha másféle hozzávalókat tett volna bele.
Erőt vett magán és felállt a székből. Az ónt nem oltotta el, bár könnyezett tőle a szeme.
– Mit csinálsz? – kérdezte a nőtől, miközben roskadozó lábakkal közelített.
Amaranta halálra vált arccal nézett fel. A szemében megvillanó bűntudat elég bizonyíték volt.
– Mit csinálsz?! – üvöltötte Straff. A félelemből erőt nyert, megragadta a nő vállát és megrázta. Legyengült állapotában is sokkal erősebb
volt nála.
Az ágyas lesütötte a szemét.
– Az ellenszerét, uram.
– Rosszul csinálod! – kiáltotta a férfi.
– Úgy láttam, kimerült, ezért gondoltam, hogy adok hozzá valamit, amitől felélénkül.
Straff eltöprengett. A magyarázat ésszerűnek tűnt, bár még a gondolkodás is nehezére esett. Lenézett a nőre és felfigyelt valamire.
Felerősített látása miatt az apróbb részletek sem kerülték el a figyelmét. Így vette észre az ingváll alól felsejlő bőrfelületet.
Odanyúlt és letépte a ruha szélét. Kibukkant a nő bal melle – gusztustalan látványnak tűnt a szemében: már jócskán megereszkedett. A
bőrén pedig vágott seb éktelenkedett, mintha késsel jelölték volna meg. A karcolások nem lehettek újak, de a hegekből azonnal felismerte
Zane keze munkáját.
– A szeretője vagy? – hökkent meg Straff.
– A te hibád! – sziszegte Amaranta. – Elhagytál, miután gyerekeket szültem neked. Mindenki figyelmeztetett, hogy ez lesz a sorsom, de
én reménykedtem…
Straff érezte, ahogy kimegy belőle minden erő. Kábultan kapaszkodott a faszekrénykébe.
– Ám aztán őt is elvetted tőlem – dadogta a nő a könnyeivel küszködve. – Miért kellett Zane-t is elvenned tőlem? Mivel fordítottad el
tőlem? Miért nem járt már hozzám?
– Végignézted, hogy megmérgez – nyögte Straff, és térdre rogyott.
– Ostoba! – köpött a földre Amaranta. – Sohasem mérgezett meg, egyetlenegyszer sem! Bár az én kérésemre gyakran hitette el veled az
ellenkezőjét. És olyankor te mindig hozzám szaladtál. Mindig gyanakodtál Zane-re, azon viszont sosem gondolkodtál el, mi van az
ellenszerben, amit én kotyvasztottam.
– Jobban lettem tőle – nyöszörögte a férfi,
– Ez történik, ha valaki rászokik egy szerre, Straff – suttogta Amaranta. – Ha megkapod, jobban érzed magad. Ha nem jutsz hozzá…
meghalsz.
A király becsukta a szemét.
– A markomban vagy – fenyegetőzött a fiatal nő. – Ha akarom…
A férfi minden erejét összeszedte és óriási üvöltéssel a nőre vetette magát. Amaranta rémülten felsikoltott, amikor a férfi a földre
taszította.
Aztán már egy hang sem jött ki a torkán, mert a hadúr elszorította a légcsövét. Egy darabig küzdött, de Straff sokkal nehezebb volt nála.
A fél őrült király ki akarta volna csikarni belőle az ellenszer receptjét, de addigra már elveszítette a fejét. A látása elhomályosult, a gondolatai
zavartan cikáztak.
Mire újból észhez tért, Amaranta elkékült arccal feküdt a földön. Nem tudta, mennyi ideig szorította a holttestet. Legurult róla, és a
nyitott szekrénykéhez bukdácsolt. Térden állva elvette a tálkát, de remegő kezében oldalra fordult és a forró folyadék a padlóra löttyent.
Magában átkozódva fogott egy kancsó hideg vizet, és marékszámra szórt bele gyógynövényeket. Távol tartotta magát a fióktól, ahol a
mérgek sorakoztak, és csak az ellenszerek közül válogatott. Viszont sok növényről nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy melyik
csoportba tartozik. Bizonyos szerek nagy adagban méregként hatottak, de kis mennyiségben gyógyító hatást fejtetek ki. A legtöbbhöz
azonban könnyen hozzá lehetett szokni. De ezen most nem aggódhatott; érezte a végtagjaiban szétáradó gyengeséget. Már a
gyógynövényeket is alig tudta felmarkolni. Barna és vörös darabkák hullottak ki az ujjai közül, bele a kotyvalékba.
Az egyik gyógynövény az volt, amelyikre Amaranta rászoktatta. A többi közül viszont bármelyik halálos lehetett. Még azt sem tudta
felmérni, mekkora esélye lehet az életben maradásra.
Mindenesetre megitta a kotyvalékot. Két levegővétel között fuldokolva nagyokat nyelt az italból, majd öntudatlan álomba zuhant.

Kétségem sincs afelől, hogy amikor Alendi eléri a Megdicsőülés Kútját, magához veszi a hatalmat – egy nemesebb cél érdekében –, aztán végül lemond róla.
Ötvenedik fejezet

– Azokat a fickókat akarja, Cett kisasszony?


Allrianne szétnézett a völgyben és az ott meghúzódó seregen, majd lepillantott a Hobart nevű banditára. Széles vigyor, vagy inkább
valamiféle vigyorra halványan emlékeztető grimasz jelent meg a gazember arcán. A férfinak ugyanis kevesebb foga volt, mint ujja, pedig
azok közül is hiányzott egy-kettő.
Allrianne visszamosolygott rá a lova hátáról. Oldalvást ült a nyeregben, a gyeplőt lazán tartotta ujjai közt.
– Igen, úgy hiszem, ők azok, Hobart mester.
A bandita fülig érő szájjal nézett vissza rosszarcú társaságára. A lány egy kicsit mindegyikük érzelmeit felkorbácsolta. Emlékeztette őket,
mennyire vágynak a beígért jutalomra. Apja serege előttük nyüzsgött. Egy egész napig vándorolt nyugatnak, hogy rátaláljon, de sajnos rossz
irányba tartott. Ha nem futott volna bele Hobart segítőkész kis csapatába, a szabadban kellett volna töltenie az éjszakát.
És az eléggé kényelmetlen lett volna.
– Jöjjön, Hobart mester! – szólította meg a banditát, és előrelovagolt. – Menjünk, és üdvözöljük az apámat!
A csapat boldogan követte a fiatal teremtést. Az egyik férfi még a málhás lovat is vezette helyette. Volt valami egyszerű báj a Hobarthoz
hasonló férfiakban. Valójában csak három dolgot akartak az életben: pénzt, ételt és nőket. Az elsőt általában arra használták, hogy
megszerezzék a másik kettőt. Amikor belefutott a bandába, Allrianne áldotta a szerencséjét – annak ellenére, hogy éppen őt üldözték. Ki
akarták rabolni, majd megerőszakolni. A másik bájos dolog az ilyen fickókkal kapcsolatban az, hogy nem ismerik az allomanciát.
Allrianne egész úton kordában tartotta az érzelmeiket. Nem akarta, hogy megváltoztassák a véleményüket, és esetleg arra gondoljanak,
hogy a váltságdíj jobban fizet, mint a jutalom. Teljes mértékben természetesen nem tudta uralni a gondolataikat – csak befolyásolni volt
képes őket. Mindazonáltal az ilyen egyszerű lelkek esetében elég könnyen ki lehetett találni, mi jár a fejükben. Lenyűgöző, hogy egy kis
vagyon ígéretére egy erőszakos vadállat milyen gyorsan válik úriemberré.
Persze nem sok kihívást jelentett a Hobart-félékkel foglalkozni. Nem… egy cseppet sem volt szórakoztató. Nem is remélte, hogy valaha
találkozik még egy olyan férfival, aki annyira tisztában van az érzéseivel, és mások érzéseivel is, mint Szellő. Megszerezni egy ilyen férfit – aki
ennyire jártas az allomanciában, és aki ennyire határozottan hisz benne, hogy a kora miatt nem illenek össze, hogy nem illő egy ilyen fruskát
szeretni. Nos, ez az igazi teljesítmény!
Ó, Szellőke! – gondolt vissza vágyódva a férfira, miközben kijöttek az erdőből és lefelé lovagoltak a domboldalon. – Megértik-e valaha a
barátaid, micsoda nemes lélek vagy?
Való igaz, nem bántak valami kedvesen Szellővel. De ez várható volt. A bábos rendezte így. Könnyebb befolyásolni az olyanokat, akik
alábecsülik a képességeidet. Allrianne jól ismerte ezt a hozzáállást; kevés dologtól szabadulnak meg könnyebben, mint egy fiatal, buta lánytól.
– Megállj! – kiáltotta egy katona egy díszőr társaságában. Kihúzták a kardjukat. – El a hölgy közeléből!
Ó, ugyan már! – mérgelődött Allrianne a szemét forgatva.
Sietve beletúrt a katonák érzelmeibe. Felerősítette a nyugalmukat. El akart kerülni bármiféle összecsapást.
– Kérem, kapitány! – szólította meg. Közben Hobart és csapata is előrántották a fegyvereiket, és bizonytalanul köröztek körülötte. –
Ezek a férfiak megmentettek a vadon veszélyei elől és biztonságban hazáig kísértek, az áldozattal és fáradsággal mit sem törődve.
Hobart határozottan bólintott. A mozdulat nemes jellegét csak az ásta alá, amikor az orrát megtörölte az ingujjában. A kapitány
végignézett a hamu piszkította rongyokat viselő banditák csapatán, és elhúzta a száját.
– Gondoskodjon róla, kapitány, hogy rendes ételt kapjanak! – csipogta Allrianne vidáman, majd megrúgta a lovát. – És szállást is adjon
nekik éjszakára. Hobart, amint találkozom az apámmal, megkapja a jutalmát!
A banditák és a katonák egyszerre indultak a lány után, aki ezúttal felkorbácsolta mindkét csapat bizalmát. A katonáknak nehezükre esett
megbízni a szedett-vedett társaság tagjaiban. Főleg azért, mert a széljárás megfordult, és egyenesen az orruk alá fújta az útonállók szagát.
Ennek ellenére összecsapás nélkül érték el a tábort.
A két csapat szétvált. Allrianne átadta a lovait egy segédnek, majd egy apródért küldött, aki értesítette az apját az érkezéséről. Lesöpörte
lovaglóruháját, és nagy léptekkel elindult a táborban. Bájosan mosolygott, és már alig várta a forró fürdőt és egyéb kényelmeket – már
amivel egy katonai tábor szolgálni tudott. Először azonban el kellett intéznie egy-két dolgot.
Az apja szívesen töltötte az estéket a nyitott falú stratégiai sátorban. Ezúttal is ott ült és egy hírnökkel vitázott. Felnézett, amikor lánya
bebújt a vászon alá és kedvesen rámosolygott Galivan és Detor urakra, apja ezredeseire.
Cett egy hosszú lábakon álló széken trónolt, hogy rálásson az asztalon elterülő térképekre.
– A fenébe is! – üdvözölte lányát. – Tényleg visszajöttél!
Allrianne mosolyogva körbejárta a tervezőasztalt, és a térképet nézegette. A Nyugati Uradalomba vezető ellátmányozási utakat ábrázolta.
Egyáltalán nem tetszett neki, amit látott.
– Lázongások törtek ki otthon, apám?
– És haramiák támadják az ellátmányt szállító szekereket. A Venture fiú fizette le őket, ebben biztos vagyok.
– Igen, ő – mondta Allrianne –, de ez most mellékes. Hiányoztam? – Nem felejtett el jó erősen hatni apja iránta érzett rajongására.
Cett felhorkant és a szakállát húzogatta.
– Ostoba lány! Nem kellett volna magammal hozzalak.
– Hogy az ellenségeid fogságába essek, amikor kitör a forradalom? – feleselt az apjával Allrianne. – Mindketten tudtuk, hogy Yomen úr
abban a pillanatban megjelenik, ahogy te kiteszed a lábad az uradalomból.
– És azt is hagynom kellett volna, hogy az az obligátor magával vigyen!
A lány levegő után kapkodott.
– Apám! Yomen fogva tartott volna váltságdíj fejében. Tudod, milyen szörnyen lesoványodom, ha bezárnak!
Cett rápillantott, majd akarata ellenére felkacagott:
– A legfinomabb ínyencségekkel etetett volna még aznap este. Talán tényleg otthon kellett volna, hogy hagyjalak. Akkor legalább tudtam
volna, hol vagy – ahelyett, hogy szüntelen azon aggódom, hová futsz legközelebb. Ugye azt az idióta Szellőt nem hoztad magaddal?
– Apám! – sértődött meg Allrianne. – Szellő jó ember.
– A jó emberek idő előtt halnak ebben a világban, lányom. Tudom, eleget megöltem közülük.
– Ó, igen. Nagyon bölcs vagy. És annak is milyen sok hasznát vettük, hogy erőszakkal léptél fel Luthadel ellen! Farkadat behúzva kellett
eliszkolnod. Már rég alulról szagolnád az ibolyát, ha a drága Vin olyan lelkiismeretlen lenne, mint te vagy.
– Ez a „lelkiismeret” nem gátolta meg abban, hogy lemészárolja úgy háromszáz katonámat – vágott vissza a nagyúr.
– Vin teljesen össze van zavarodva – védte a lány a ködszerzetet. – Akárhogy is, kötelességemnek érzem, hogy emlékeztesselek rá: igazam
volt. Szövetségre kellett volna lépned a Venture fiúval ahelyett, hogy ráijesztenél. Ez azt jelenti, hogy tartozol nekem öt új ruhával!
Cett a homlokát vakarta.
– Ez nem valami átkozott játék, te lány!
– A divat nem játék, apám! – jelentette ki a lány határozottan. – Nem sok sikerrel tudnék közönséges banditákat rávenni, hogy épségben
hazajuttassanak, ha úgy néznék ki, mint valami utcalány, nemde?
– Már megint banditák, Allrianne? – kérdezte Cett nagyot sóhajtva. – Tudod te, mennyi időbe került az előző rablócsapattól
megszabadulni?
– Hobart csodálatos ember – mondta a csavaros eszű lány. – Arról nem is beszélve, milyen jó kapcsolatokat ápol a helyi
tolvajközösséggel. Adj neki egy kis aranyat, meg néhány kurtizánt, és talán rá tudod venni, hogy segítsen neked. Biztosan elintéznék az
ellátmányokra támadó útonállókat.
Cett fontolóra vette az ajánlatot, és a térképet nézte. Ezután a gondolataiba mélyedve újra a szakállát húzogatta.
– Nos, visszajöttél. – szólalt meg végül. – Azt hiszem, gondoskodnunk kell rólad. Kell majd valaki, aki viszi a gyaloghintódat.
– Valójában nem megyünk vissza az uradalomba, apám. Luthadel felé vesszük az irányt.
A nagyúr nem utasította el azonnal az indítványt; általában meg tudta mondani, lánya mikor beszél komolyan. Inkább csak megrázta a
fejét.
– Luthadel már semmit sem tartogat a számunkra, Allrianne.
– De az uradalomba se mehetünk vissza. Az ellenségeink túlerőben vannak, és többen allomantákkal fegyverezték fel magukat. Eredetileg
is ezért kellett eljönnünk onnan. Nem mozdulhatunk Luthadeltől, amíg vagy pénzt, vagy szövetségest nem szereztünk.
– De Luthadelben nincs pénz. Elhiszem Venture-nek, hogy nincs náluk az atium.
– Ezzel egyetértek. Többször is átkutattam a palotát, de egy morzsányit sem találtam belőle. Ez azt jelenti, hogy ha pénzzel nem, akkor
barátokkal kell továbbindulnunk. Menj vissza, várj ki egy csatát, és lépj szövetségre azzal, aki éppen nyerésre áll! Lekötelezettnek fogják érezni
magukat, végül még életben is hagynak minket.
A király némán állt egy darabig.
– Ezzel nem tudod megmenteni a barátodat, Szellőt. Az ő seregük a leggyengébb. Még ha a Venture fiúval fognánk is össze, kétlem,
hogy le tudnánk győzni akár Straffet, akár a kolossz sereget. Addig nem, amíg nincs hozzáférésünk a városfalhoz és elég időnk, hogy
felkészüljünk. Ha visszamegyünk, akkor Szellő ellenségeinek segítünk.
Allrianne megvonta a vállát.
De ha nem vagy ott, akkor biztos, hogy nem tudsz rajta segíteni, apám. így is, úgy is vesztésre állnak – de ha a környéken vagy, a végén esetleg még Luthadel
segítségére lehetsz. De nagyon kevés az esélye, Szellő. Ez a legtöbb, amit tehetek. Sajnálom.

A harmadik, Luthadel falain kívül töltött reggelen Elend Venture meglepve tapasztalta, milyen kipihentnek érzi magát a sátorban, a
vadonban töltött éjszaka után. Ehhez természetesen hozzájárult a társaság is.
Vin mellette kucorgott a tábori ágyon, fejét férje mellkasán pihentette. A várakozásokkal ellentétben kimondottan nyugodtan és mélyen
aludt párja mellett. Sőt, minden izgatottsága elszállt, amikor a férfi a karjaiba zárta.
Elend szeretettel nézett le rá, csodálta arca vonalát, fekete hajának hullámos tincseit. A lány arcán esett vágás már szinte teljesen eltűnt; a
varratokat is kiszedte. Az alacsony hőfokon, folyamatosan égő forrasz lenyűgöző gyorsasággal gyógyította a sebeket. Már a bal karját is
ugyanolyan jól tudta használni – megvágott válla ellenére –, és a harc miatt érzett gyengeség is elszállt.
Vin még mindig nem mondott el mindent arról az éjszakáról. Elárulta, hogy Zane-nel, az ő féltestvérével csatázott, és hogy TenSoon, a
kandra elhagyta Luthadelt. De ezek közül egy sem okozhatta a kétségbeesést, amit az arcán látott, amikor a lány beesett a szobájába.
Nem tudhatta, kap-e választ a kérdéseire. Viszont úgy érezte, akkor is szereti a lányt, ha nem is érti minden cselekedetét. Lehajolt és
csókot nyomott a homlokára.
Vin izmai azonnal megfeszültek, és a lány kinyitotta a szemét. Fedetlen keblekkel felült, majd körbenézett a hajnal gyenge sugarai által
megvilágította sátorban. Végül megrázta a fejét és a férjére nézett.
– Rossz hatással vagy rám.
– Igen? – kérdezte Elend egyik karjára támaszkodva.
Vin bólintott, és kezével végigsimította a haját.
– Melletted kezdek hozzászokni az éjszakai alváshoz. Ráadásul már nem ruhában fekszem le.
– Furcsa is lenne, ha úgy tennél.
– Igen, de ha megtámadnak minket az éjszaka közepén, akkor meztelenül kellene harcolnom ellenük.
– Szívesen végignézném.
Vin egy lapos pillantással intézte el a dolgot, majd az inge után nyúlt.
– Te is rossz hatással vagy rám, tudod? – mondta Elend, és közben nézte öltözködő feleségét.
A lány felhúzott szemöldökkel várta a magyarázatot.
– Melletted ellazulok. És nem aggódom folyton. Olyan sok feladatom volt mostanában a városban, hogy már el is felejtettem, milyen
érzés remeteként élni. Sajnos az utazásunk során volt időm elolvasni de Troubeld Tudós művészetének mindhárom kötetét.
Vin felháborodottan horkantott, aztán az alacsony sátorban térden állva megszorította az övét. Majd odamászott a férfihoz.
– Nem tudom, hogyan lehet lovaglás közben olvasni.
– Ó, pedig egyszerű, ha nem félsz a lovaktól.
– Nem félek tőlük. Csak nem kedvelnek. Tudják, hogy gyorsabban futok náluk, és ettől zsémbesek.
– Tehát erről van szó? – mosolygott Elend, aztán magára húzta a lányt, aki lovaglóülésben rátelepedett.
A törékeny ködszerzet bólintott, majd előrehajolt és megcsókolta a fekvő férfit. De rögtön abba is hagyta. Minél előbb útnak akart
indulni. Viccesen rácsapott a férfi kezére, amikor az megpróbálta visszahúzni.
– Azok után, hogy nagy nehezen felöltöztem? – ugratta a férjét. – Ráadásul éhes is vagyok.
Elend nagyot sóhajtott, majd elnyúlt az ágyon, miközben Vin kikecmergett a sátorból és kilépett a vörös, reggeli fénybe. Az ifjú egy
pillanatig még élvezte az ágy kényelmét és közben emlékeztette magát a szerencséjére. Továbbra sem tudta, mi lesz kettejük sorsa, vagy, hogy
miért érzi magát ennyire boldognak, de a legnagyobb örömmel vetette bele magát ebbe az új kalandba.
Végül végignézett az öltözékén. Fess egyenruhái közül csak egyet hozott az útra – a lovaglóruhán kívül –, és egyiket sem akarta túl
gyakran felvenni. Itt nincsenek szolgák, akik kimossák a hamut a ruhákból. Pedig hamuból van bőven. Még a duplafalú sátorlap ellenére is
került be hamu az éjszaka folyamán. A városon kívül nem voltak munkások, akik elsöpörték volna a pernyét, így az válogatás nélkül hullott
mindenhová.
Ezen meggondolásból sokkal egyszerűbb öltözéket választott: olyan lovaglónadrágot, amilyet Vin is hordani szokott, hozzá pedig szürke,
elöl gombolós inget és sötét kabátot. Korábban sohasem kellett hosszú távokat lóháton megtenni – olyankor fogatokat használtak –, de nem
is akartak sietni. Nem sürgette őket semmi. Straff csapata hamar lemaradt, és az út végén sem várja őket senki. Ráértek kényelmes tempóban
haladni, szüneteket tartani, néha-néha gyalog folytatni az utat, hogy a nyereg ne törje össze a testüket túlságosan.
Amikor csatlakozott a többiekhez, Vin már a reggeli tüzet szította, Kobold pedig a lovakat rendezte. A fiatal fiú rengeteget utazott, és
igazán értett a hátasokhoz. Elend szégyellte, de a legény nyomába sem érhetett.
Odaült a tűz mellé a lányhoz. Egy darabig némán ültek egymás mellett. Vin a megszenesedett fadarabokat piszkálta. Láthatóan mélázott
valamin.
– Mi a baj? – kérdezte a férje óvatosan.
A fiatal nő töprengő arca dél felé fordult.
– Én… – de nem folytatta, hanem inkább megrázta a fejét. – Semmi. Fát kell még szereznünk. – Oldalra pillantott, a sátor mellett fekvő
fejszére. A szerszám felpattant a levegőbe, és fejével előre Vin felé repült, aki elkapta a nyelét, amikor a szerszám elhaladt Elend és közötte.
Odament egy kidőlt fához, két csapást mért a fatörzsre, majd könnyedén kettétörte.
– Ért hozzá, hogyan érezzük magunkat feleslegesnek. – jegyezte meg Kobold, és Elend mellé lépett.
– Ahogy mondod – nyugtázta a férfi mosolyogva.
A legény a fejét rázta.
– Akármit látok vagy hallok, ő sokkal jobban érzékeli, és bármivel tud harcolni, ami a keze ügyébe kerül. Akárhányszor a városba
mentem, mindig… hasznavehetetlennek éreztem magam.
– Akkor képzeld el, milyen egy hétköznapi embernek! Te legalább allomanta vagy.
– Talán igazad van – mondta a fiú beletörődve a megváltoztathatatlanba, miközben Vin baltacsapásai megtörték a csendet. – De téged
legalább tisztelnek az emberek. Engem általában levegőnek néznek.
– Én nem nézlek levegőnek, Kobold.
– Tényleg? – hitetlenkedett a legény. – És mikor tettem én valami fontosat a bandáért?
– Három nappal ezelőtt, amikor beleegyeztél, hogy velünk tartasz. Nem csak azért hoztunk magunkkal, mert értesz a lovakhoz. Azért
vagy velünk, mert felderítőként és ónszeműként kiválóan végzed a dolgod. Még most is úgy gondolod, hogy követnek minket?
Kobold meglepődött a kérdésen, majd megvonta a vállát.
– Nem tudom biztosan. Szerintem Straff csapata visszafordult, de rendszeresen megpillantok valakit mögöttünk. Bár eddig egyszer sem
tudtam jól szemügyre venni.
– A ködszellem – mondta Vin, miután egy öl összehasogatott fát ledobott a tűz mellé. – A nyomunkban van.
Kobold és Elend egymásra néztek. Az idősebbik férfi bólintott, és nem volt hajlandó tudomást venni a fiú nyugtalan pillantásáról.
– Nos, amíg nem avatkozik bele a dolgunkba, addig nem jelent problémát, igaz?
A lány egykedvűen megvonta a vállát.
– Remélem, nem. Azért ha látjátok, szóljatok! A feljegyzések szerint veszélyes.
– Rendben – ígérte meg Elend. – Azt fogjuk tenni. Most pedig döntsük el, mit együnk reggelire!

Straff felébredt. Ez volt az első meglepetés.


Ágyban feküdt, a sátrában. Úgy érezte magát, mint akit valaki felkapott és többször is jó erősen a falnak csapott. Nyögdécselve felült.
Testét nem borították sebek, ütések nyomai, mégis minden porcikája sajgott és lüktető fejfájás kínozta. Az egyik tábori gyógyító, egy fiatal,
szakállas és békaszemű férfi ült az ágyánál és őt tanulmányozta.
– Uram, csoda, hogy életben maradt – szólította meg.
– De élek, és ez a lényeg – mondta a király, majd felült. – Adj egy kis ónt!
Egy katona közeledett, a kezében üvegcsével. Straff kiitta a tartalmát, majd mogorván kijelentette, hogy száraz a torka és nem tud nyelni.
– Mióta fekszem?
– Majdnem három teljes napja, uram. Nem tudtuk pontosan kideríteni, mit evett, sem azt, hogy miért. Gondoltunk rá, hogy
meghánytatjuk, de úgy tűnt, magának kevert ki valamit, így hát…
– Jól végeztétek a dolgotokat – nyugtatta meg Straff az orvosságos embert, majd a szeme elé tartotta a karját. Még most is remegett egy
kicsit, és a reszketést nem tudta megállítani. – Ki irányítja a sereget?
– Janarle ezredes.
A király bólintott.
– Miért nem öletett meg?
Az orvos meglepetten pislogott, és a katonákra pillantott.
– Uram – szólt közbe a Grent nevű katona –, ki merné önt elárulni? Aki megpróbálná, holtan esne össze a sátrában. Janarle ezredes
rendkívüli módon aggódott az ön épsége miatt.
Természetesen – eszmélt rá egy fontos tényre Straff. – Nem tudják, hogy Zane elment. Hiszen… ha meghalnék, mindenki azt gondolná, hogy Zane vagy
maga veszi át a hatalmat, vagy bosszút áll a tetteseken.
Hangosan felkacagott, amitől a sátorban mindenki megrémült. Zane megpróbálta megölni, de a hírnevének köszönhetően éppen ezzel
mentette meg az életét.
Legyőztelek – döbbent rá a kegyetlen apa. – Te eltűntél, de én élek és virulok.
Ez persze nem jelenti azt, hogy Zane nem jön vissza – bár még az is meglehet, hogy valóban így lesz. Talán… csak remélhette, de talán…
örökre megszabadult ködszerzet fiától.
– Elend ködszerzete? – szólalt meg váratlanul.
– Egy darabig követtük, uram – számolt be a fejleményekről Grent. – De túl messze kerültek a seregtől, ezért Janarle ezredes
visszarendelte a csapatot. Úgy tűnik, Terris felé tartanak.
A beteg király elhúzta a száját.
– Ki volt még vele?
– Úgy gondoljuk, a fia, Elend is megszökött – válaszolt a katona. – De lehet, hogy az egész csak csapda.
Zane műve – gondolta Straff rémülten. – Végül mégiscsak megszabadult a lánytól. Hacsak nem valami trükkel állunk szemben. De akkor…
– És a kolossz sereg? – folytatta a hadúr a kérdezősködést.
– Mostanság sok összetűzésről hallunk a soraikban, uram – jelentette Grent. – A szörnyetegek egyre nyugtalanabbak.
– Rendeljék el, hogy a sereg bontson tábort! – utasította katonáit a hadúr. – Azonnal! Visszahúzódunk a Nyugati Uradalom felé.
– Uram! – rémült meg Grent. – Úgy hiszem, Janarle ezredes támadni készül. Csak az ön szavára vár. A város legyengült, és a
ködszerzetük sem védi már.
– Visszavonulunk – ismételte el a döntését Straff mosolyogva. – Egy időre, legalábbis. – Lássuk, beválik-e a terved, Zane!

Sazed az egyik apró konyhafülkében ült. Kezeit kitette maga elé az asztalra. Minden ujján fémgyűrű csillogott. Fémelméknek kicsik voltak,
de a ferukímiai képességek elraktározásához idő kell. Még egy gyűrűnyi fém megtöltéséhez is több hétre van szükség – neki pedig a legjobb
esetben is csak napjai maradtak. Valójában nem értette, a kolossz sereg miért vár ennyi ideig.
Három nap. Rendkívül kevés idő, de gyanította, hogy minden létező képességet segítségül kell majd hívnia, ha bekövetkezik az
összecsapás. Eddig minden képességből sikerült egy keveset elraktározni. Ahhoz elég lesz, hogy átlendítse a veszélyeken, ha a fémelmék
lemerülnének.
Dorong sántikált be a konyhába. A terrisi szinte csak a férfi elmosódott körvonalát látta. Annak ellenére, hogy felvette a szemüvegét –
hogy ellensúlyozza rövidlátását: látását ugyanis éppen egy ónelmébe gyűjtötte –, erősen pislogott.
– Ennyi – morogta a hadvezér tompa hangon (Sazed a hallását is raktározta egy másik ónelmébe). – Végre eltakarodtak!
A terrisi egy pillanatig bénultan ült. Megpróbálta értelmezni a hallottakat. Gondolatainak mintha egy sűrű, ragacsos masszán kellett volna
áthatolniuk. Eltartott egy ideig, mire felfogta Dorong szavait.
Eltakarodtak. Straff serege. Visszavonultak.
Halkan köhintett, mielőtt válaszolt volna.
– Válaszolt Penrod úr valamelyik üzenetére?
– Nem – mondta Dorong. – Viszont az utolsó hírnököt kivégeztette.
Nos, ez nem valami biztató.
Persze az is igaz, hogy az elmúlt néhány napban semmi biztató nem történt. A város a szakadék szélén táncolt, és a meleget sem fogják
tudni biztosítani. Tudta azt is, hogy az éjszaka havazni fog. Ettől még inkább erőt vett rajta a bűntudat. Ő itt ült a meleg konyhában, lobogó
tűz mellett, erőlevest kortyolgatva, miközben fémelméi lassan kiszívták belőle az erőt, egészséget, érzékeket, és a gondolkodás képességét.
Nem sokszor kényszerült még arra, hogy ennyi fémelmét töltsön fel egyszerre.
– Nem festesz túl jól – jegyezte meg Dorong, majd leült.
Az őrző pislogott, majd értelmezte a megjegyzést.
– Az… aranyelmém – válaszolta lassan. – Kiszívja belőlem az egészséget és elraktározza. – Rápillantott a levesestáljára. – Ennem kell,
hogy megtartsam az erőmet – magyarázta, majd gondolatban felkészült a nyelésre.
Az egész még az ő számára is különös folyamat volt. A gondolatai olyan lomhán mozogtak, hogy beletelt egy kis időbe, míg döntött az
evésről. Aztán a teste megmozdult, de szintén nagyon lassan. Percek kellettek a karjának, hogy felemelje a kanalat. Az izmai még ekkor is
remegtek, hiszen szinte minden erejét kiszívta és elraktározta a forraszelme. Végül sikerült egy kanál levest az ajkához emelnie. Az étel ízét
sem érezte, ugyanis a szaglást is összegyűjtötte, és anélkül az ízlelés sem működött tökéletesen.
Talán le kellene feküdnie – de ha úgy tenne, félő, hogy elalszik. És alvás közben nem tudja folytatni a feltöltést, vagy csak egy elmét
tölthetne fel. Az egyik bronzelmét, amely az éberségért felelős. Ez a fém hosszabb alvást biztosít a napokig tartó ébrenlétért cserébe.
A legyengült férfi nagyot sóhajtott, óvatosan letette a kanalat, majd köhögött. Ő minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerüljék a
konfliktust. A legjobb terve szerint küldött egy levelet Penrodnak, amiben felszólítja, tudassa Straff-fel, miszerint Vin elment a városból.
Abban reménykedett, hogy a dölyfös hadúr akkor talán hajlandó lesz alkut kötni. Láthatóan a próbálkozás nem járt sikerrel. Már napok óta
senki sem hallott Straff felől.
A végzetük úgy várt rájuk, mint a biztosan bekövetkező napfelkelte. Penrod engedélyezte három különböző csoportnak – köztük a
nemeseknek –, hogy elhagyják Luthadelt. Azonban Straff csapatai, akik Elend szökése óta minden rezdülésre jobban figyeltek, elfogták és
lemészárolták mind a három csoportot. Penrod még Jastes Lekalhoz is küldött hírnököt, hátha nyélbe tudna ütni valami egyezséget a déli
hadúrral. De a hírnök nem tért vissza a kolossz táborból.
– Nos – szólt Dorong –, legalább nyertünk néhány napot.
Sazed gondolkodott egy darabig.
– Attól tartok, csupán az elkerülhetetlent késleltetjük.
– Hát persze. Viszont most még ennek is örülnünk kell. Elend és Vin már négy napja úton vannak. Ha a harc túl hamar elkezdődött
volna, biztos lehetsz benne, hogy a ködszerzet kisasszony visszafordul, hogy hősi halált haljon, miközben megpróbál minket megmenteni.
– Ó! – nyögte Sazed lassan, majd erőt vett magán és bekanalazott egy újabb korty levest. A kanál súlya is a többszörösének tűnt remegő
ujjai közt, ráadásul alig tudta egyensúlyban tartani: természetesen a tapintást és fogásérzékét is az egyik ónelméjébe töltötte. – Hogy bírják a
védők? – kérdezte, és tovább küszködött a kanállal.
– Szörnyen – hangzott a hadvezér velős válasza. – Egy húszezres sereg talán erősnek hangzik, de próbáld csak meg őket egy ekkora
városban egyenes sorokba rendezni!
– Ám a kolosszoknak semmiféle ostromeszközük nincs – gondolkodott hangosan Sazed még mindig az evőeszközre összpontosítva. –
Még íjászaik sincsenek.
– Ez igaz, viszont nekünk nyolc kaput kell megvédenünk, és ezek közül öt igen közel esik a kolossz táborhoz. Egyik kaput sem úgy
építették, hogy ellenálljon egy támadásnak. És a jelenlegi helyzetünkben nem igazán tudok több száz őrt állítani mind a nyolc kapuhoz, mivel
a kolossz támadás iránya kiszámíthatatlan.
– Ó, jaj…! – sajnálkozott halkan az őrző.
– Mire számítottál, terrisi? Jó hírekre? A kolossz sereg nagyobb, erősebb és sokkal eszeveszettebb, mint a mi katonáink.
Sazed lehunyta a szemét, és a kanál félúton megállt a levegőben. Hirtelen olyan gyengeség vett erőt rajta, aminek nem volt köze a
fémelméihez.
Tindwyl miért nem ment el velük? Miért nem menekült el?
Amikor újra kinyitotta a szemét, Dorong éppen intett az egyik szolgának, hogy hozzon neki valami harapnivalót. A fiatal lány egy tál
levessel tért vissza. A férfi egy darabig elégedetlenkedve nézte a vacsoráját, de aztán megemelte a karját és göcsörtös ujjaival kanalazni
kezdett. Rápillantott asztaltársára.
– Bocsánatkérést vársz tőlem, terrisi? – kérdezte két korty között.
Sazed először meglepődött a kérdésen.
– Egyáltalán nem. Cladent úr – felelte végül.
– Akkor jó. Nincs veled semmi baj. Csak egy kicsit össze vagy zavarodva.
A magas tudós mosolyogva szürcsölte a levest.
– Ez igazán megnyugtató – fejezte ki örömét, aztán eltöprengett. – Cladent úr, találtam egy vallást, ami biztosan tetszene Önnek.
Dorong elhúzta a száját.
– Soha nem adod fel, ugye?
Sazed a földet bámulta.
– Kellett egy kis idő, hogy átgondoljam az egészet, amit korábban említett, Cladent úr. Amit az esetleges erkölcsről mondott. Eszembe
jutott róla a dadradah nevű vallás. A hívei különböző népekből kerültek ki, és több országban is gyakorolták a tanait. Úgy vélték, csak egy
Isten létezik, és csak egyetlen helyes módon lehet őt imádni.
Dorong felhorkantott.
– Tényleg nem érdekelnek a kihalt vallásaid, terrisi. Azt hiszem…
– Művészek voltak – vágott közbe gyorsan a valláskutató.
A sánta hadvezér értetlenül várta a folytatást.
– Hittek abban, hogy a művészeten keresztül az ember közelebb kerülhet Istenhez. Leginkább a színekkel és az árnyalatokkal
foglalkoztak, és előszeretettel költöttek verseket az őket körülvevő világ színeiről.
Dorong csendben hallgatta a beszámolót.
– És miért mondod el ezt nekem? – kérdezte végül dacosan. – Miért nem egy olyan ostoba, egyszerű vallást választottál, amilyen én
magam vagyok? Vagy olyat, ami a harcot és a katonákat isteníti?
– Azért, Cladent úr – magyarázta Sazed teljes nyugalommal, miután pislogva és nagy erőfeszítések árán felidézte az emlékeket zavaros
elméjéből –, mert az nem ön lenne. A mostani helyzetben azt kell tennie, amit tesz, de ön valójában nem ilyen. A többiek talán már el is
felejtették, hogy asztalos. Művész. Amikor a műhelyében éltünk, gyakran elnéztem, ahogy elvégzi az utolsó simításokat az inasok által
elkészített darabokon. Láttam, milyen odaadással dolgozik. A műhely nem csupán álca volt az életében. Tudom, hogy vágyik vissza oda.
Dorong nem válaszolt.
– Most egy katona életét éli – folytatta a terrisi, majd gyenge kézzel kihúzott valamit széles selyemövéből. – De álmaiban újra művész.
Tessék! Ezt önnek készítettem. A dadradah vallás szimbóluma. A hívők számára művésznek lenni nagyobb elhivatást jelentett, mint a papi
szakma.
Ezután letette a fakorongot az asztalra, és rámosolygott a társára. Régen nem beszélt már vallásokról senkinek, és nem is tudta biztosan,
mi vitte rá, hogy pont Dorong figyelmét hívja fel az egyikre. Talán a makacssága, hogy csak azért is megváltoztassa a férfi véleményét.
Akárhogy is, megelégedéssel töltötte el a pillantás, amit a hadvezér vetett az egyszerű fakorongra, amire egy ecsetet faragott.
Utoljára abban a déli faluban beszéltem vallásokról – gondolta az őrző. – Ott, ahol Marsh rám talált.
Tényleg: vajon mi lett a különös inkvizítorral? Miért nem tért vissza a városba?
– Egyébként az asszonyod téged keres – szólalt meg végül Dorong. Felnézett, és az asztalon hagyta a korongot.
– Az én asszonyom? – értetlenkedett a terrisi. – De hát mi nem vagyunk… – de nem fejezte be a gondolatot, ugyanis társa
jelentőségteljesen a szemébe nézett. A katona egészen tökélyre fejlesztette, hogyan kell mások veséjébe látni.
– Rendben – adta meg magát Sazed sóhajtva.
Lepillantott az ujjaira és a tíz gyűrűre. Négy ón ékszert viselt az érzékek, a látás, hallás, szaglás és tapintás számára. Ezeket még ekkor is
töltötte. Hiányuk nem viselte meg annyira. A forraszelméjét azonban lezárta. Így tett az acél- és a cinkelméjével is.
Abban a szempillantásban teste újra erővel telt meg. Az izmai már nem lógtak ernyedten. Visszanyerték egészséges állapotukat. A ködös
zavarodottság is eltűnt a fejéből. Újra tisztán tudott gondolkodni, és a mindenre kiható lassúság is elpárolgott. Frissen és üdén állt fel az
asztaltól.
– Ez lenyűgöző! – motyogta Dorong.
Sazed zavartan lesütötte a szemét.
– A szememmel láttam a változást. A tested egyik percről a másikra felerősödött, a szemed újra fényesen csillog. A karod sem remeg
már. Gondolom, erőd teljében, képességeid birtokában kívánsz nőd elé állni, ugye? Nem hibáztatlak – morogta magában a katona, majd
folytatta a levese kanalazását.
Sazed elköszönt az ezredestől, majd határozott léptekkel elhagyta a konyhát. Végtagjai még mintha élettelenül lógtak volna, de azért érezte
a beléjük visszatért erőt. Semmi sem hasonlítható ahhoz, mint amikor egy férfiban felébred a fékezhetetlen tettvágy.
És semmi sem tudta gyorsabban elszívni ezt az érzést, mint annak a lehetősége, hogy találkozik élete szerelmével. Miért maradt Tindwyl
Luthadelben? És ha elhatározta, hogy nem megy el Terrisbe, akkor miért kerülte vele a találkozást az elmúlt napokban? Haragudott rá,
amiért útnak indította Elendet? Csalódott volt, mert ő mindenáron maradni akart, hogy segítsen?

A Venture-palota hatalmas báltermében találta meg a nőt.


Egy darabig lenyűgözve állt. Mint minden alkalommal, most is megcsodálta a helyiség megkérdőjelezhetetlen fenségét. Éppen csak egy
pillanatra elővette a látásért felelős ónelmét. Levette a szemüvegét, és körbenézett. Magába szívta a csodálatos tér minden részletét.
A gigászi terem mindkét falán óriási, négyszögletű festett üvegablakok nyúltak a mennyezetig. A fal mellett állva Sazed törpének érezte
magát az ablakok alatt húzódó kis galériát tartó masszív oszlopokhoz képest. Úgy tűnt, minden egyes kőbe véstek valami díszt – minden
csempe egy mozaikkép darabja volt, és minden üveglap színesen csillogott a kora esti fényben.
Milyen régen történt…
Akkor látta először ezt a termet, amikor Vint kísérte el első báljára. Akkoriban a lány Valette Renoux szerepét játszotta, és mint
nemeshölgy találkozott Elenddel. Sazed még meg is szidta, amiért oktondi módon felhívta magára egy ilyen előkelő férfi figyelmét.
Most pedig ő maga végezte el az esküvői szertartásukat. Elmosolyodott, visszavette a szemüvegét, és újra megtöltötte a látásért felelős
ónelméjét.
Az elfeledett istenek vigyázzanak rátok, gyermekeim! Fordítsátok jóra az értetek hozott áldozatunkat, ha tudjátok!
Tindwyl Docksonnal beszélgetett a terem közepén néhány hivatalnok társaságában. Egy nagy asztal körül csoportosultak. Ahogy a terrisi
közelebb ért, felismerte az asztalra fektetett papírt is.
Marsh térképe – gondolta.
Az atlasz Luthadelt ábrázolta, mindenre kiterjedő részletességgel. Még a minisztérium tevékenységéről is tartalmazott jegyzeteket. Sazed
egyik rézelméjében őrizte a térképet, aprólékos leírásával együtt – még a Zsinatnak is küldött egy példányt.
Tindwyl és a többiek a saját jegyzeteikkel is ellátták a dokumentumot. A tanító lassan közeledett, és amikor Tindwyl meglátta, intett neki,
hogy lépjen oda.
– Ó, Sazed! – kiáltott oda Dockson hivatalos hangnemben. Hangja még most is tompán kongott a tudós meggyengült fülében. – Jó,
hogy itt vagy. Gyere csak!
A terrisi fellépett az alacsony táncparkettre, és odament a többiekhez.
– Elhelyezték a csapatokat? – kérdezte.
– Penrod átvette a sereg feletti irányítást – tájékoztatta Dockson a helyzetről. – És nemeseket állít mind a húsz zászlóalj élére. Nem biztos,
hogy örülünk ennek a döntésnek.
Sazed végignézett az asztal körül ácsorgó embereken. Mind írnokok voltak, akiket Dockson maga tanított, és mind szká származásúak.
Te jó ég! – kiáltott fel magában. – Talán csak nem éppen most akar lázadást szervezni?
– Ijedelemre semmi ok, Sazed! – nyugtatta meg Dockson a terrisit. – Nem készülünk semmi nagy horderejű dologra. Penrod még
hagyja, hogy Dorong szervezze a védelmet, és úgy tűnik, a parancsnokai tanácsát is megfogadja még. Egyébként sem lenne már időnk
komolyabb húzásokra.
A hivatalnok szinte csalódottnak látszott emiatt.
– Ugyanakkor – folytatta –, nem bízom ezekben a parancsnokokban, akiket kinevezett. Nem értenek a háborúskodáshoz, de még a
túléléshez sem. Egész életükben italokat rendeltek és összejöveteleket szerveztek.
Miért gyűlölöd őket ennyire? – tette fel magának a kérdést Sazed.
Az élet fintora, hogy a banda összes tagja közül pont Dockson hasonlított külsőre a leginkább egy nemeshez. Sokkal nagyobb
természetességgel viselte az öltönyöket, mint Szellő, és sokkal ügyesebben fejezte ki magát, mint Dorong vagy Kobold. Csupán azzal az
arisztokratákra egyáltalán nem jellemző szakállal rítt ki, amihez azonban csökönyösen ragaszkodott.
– Meglehet, a nemesség valóban nem ért a háborúskodáshoz – értett egyet Sazed –, viszont jól tudnak parancsokat osztogatni.
– Igaz – felelte Dockson –, de ahhoz mi is értünk. Ezért gondoltam, hogy minden kapuhoz állítsunk valakit magunk közül arra az esetre,
ha rosszra fordulnának a dolgok, és igazi szakértőre lenne szükség.
A férfi az asztalra mutatott, az egyik kapura – az Acélkapura. A térkép szerint ezer katonának kell odavonulni és védekezőállásba
rendeződni.
– Ez a te zászlóaljad, Sazed. Az Acélkapu esik a legtávolabb a kolossz seregtől. Lehet, hogy ott még harc sem lesz. Viszont azt szeretném,
hogy amikor a harc elkezdődik, legyen veled néhány hírnök, akik azonnal jeleznek, ha támadásra kerül sor. Mi itt a bálteremben felállítunk
egy parancsnoki állást – a széles ajtók miatt könnyen megközelíthető, és lehet benne jönni-menni.
És persze Elend Venture és a nemesség arculcsapására is tökéletes ötlet egy ilyen gyönyörű termet használni a háború irányítására.
Nem csoda, hogy olyan szívesen segédkezett Elend és Vin megszöktetésében. A távollétükben vitathatatlan irányítást nyert Kelsier bandája felett.
Nem volt ezzel semmi gond. Dockson kitűnően értett a szervezéshez és a gyors tervek kiagyalásához. Csak azokat az előítéleteket hagyná
el.
– Tudom, hogy a legszívesebben elkerülnéd a harcokat, Sazed – folytatta a szervező géniusz, miközben mindkét kezét az asztalra téve
előrehajolt. – De szükségünk van rád.
– Ahogy látom, csatára készül, Dockson úr – jegyezte meg Tindwyl, Sazed ujjaira szegezve a tekintetét. – Azok a gyűrűk legalábbis erre a
szándékra utalnak.
A terrisi férfi az asztal fölött a nőre pillantott.
– És mi a te szereped ebben, Tindwyl?
– Dockson úr tanácsot kért tőlem – magyarázta az asszony. – Neki magának sincs nagy gyakorlata a hadviselésben, és tudni szerette
volna az általam tanulmányozott hadvezérek módszereit.
– Vagy úgy – nyugtázta Sazed a hallottakat. Docksonhoz fordult, bár gondolatban furcsállta a dolgot. Bólintott. – Rendben. Részt veszek
a tervben, de mindenkit figyelmeztetek megosztó viselkedésemre. Kérem, mondja meg az embereinek, hogy csak a legvégső esetben szegjék
meg a parancsokat!
Dockson bólintott.
– Most pedig, Tindwyl – szólt a nőhöz Sazed –, beszélhetnénk egy percre négyszemközt?
Az asszony bólintott, majd exkuzálva magát, követte tudóstársát a legközelebbi galéria alá. A félhomályban, az egyik oszlop mögött a
terrisi férfi a nő szemébe nézett. A komoly helyzet ellenére is tisztaság – magabiztosság és nyugalom – áradt Tindwyl tekintetéből. Mi lehetett
a titka?
– Elég sok képességet felhalmoztál, Sazed – jegyezte meg a nő újra a férfi ujjaira vetve a tekintetét. – De, gondolom, vannak még fém
elméid régről is, nemde?
– Luthadelbe tartó utamon felhasználtam az összes éberséget és sebességet. És az egészségemet egyáltalán nem töltöttem fel; az utolsó
adagot egy betegségem során merítettem ki, amikor a déli vidékeken tanítottam. Mindig újra akartam tölteni, de folyton akadt valami
fontosabb. Viszont jó adag erőt és súlyt sikerült elraktároznom, és az ólomelmékből is több fajtát feltöltöttem. Persze, úgy hiszem, az ember
sohasem lehet eléggé felkészült.
– Talán igazad van – hagyta rá Tindwyl. Visszapillantott az asztalt körülvevő társaságra. – Ha a cselekvéssel egy szemernyit is segítünk a
helyzetünkön, ahelyett, hogy várnánk az elkerülhetetlent, már nem hiába készülődtünk.
Sazedet kirázta a hideg.
– Tindwyl – halkította le a hangját –, miért maradtál a városban? Nincs itt semmi keresnivalód!
– Neked sem sok hasznodat veszik, Sazed.
– Nekem ők a barátaim. Nem hagyhatom el őket.
– Akkor miért győzted meg éppen a vezérüket, hogy meneküljön a városból?
– Hogy életben maradjon.
– A túlélés fényűzése nem gyakran adatik meg a vezéreknek – hangzott a bölcsesség a nő szájából. – Amikor elfogadják mások
odaadását és tiszteletét, akkor felvállalják az ezzel járó felelősséget is. Ezekre az emberekre halál vár – de nem feltétlenül kell úgy meghalniuk,
hogy becsapva érzik magukat.
– Senki sem.
– Azt várják, hogy valaki megmenti őket, Sazed – suttogta a terrisi asszony. – Még azok is – még Dockson is, aki pedig a
leggyakorlatiasabb mind közül – azt hiszik, hogy túl fogják élni. És tudod, miért? Mert a lelkük mélyén azt várják, hogy valami meg fogja
őket menteni. Valami, ami korábban is a megmentésükre sietett, a Túlélő egy darabja, ami még megmaradt nekik. Az a lány a reményt jelenti
számukra. És te elküldted.
– Hogy életben maradjon, Tindwyl – ismételte érvelését a férfi. – Felesleges és kár lett volna, ha mindketten odavesznek csak azért, mert
Luthadelben maradnak.
– A reményért sosem kár! – vágott vissza a nő szikrázó szemekkel. – Azt hittem, te aztán igazán így gondolod. Azt hiszed talán, engem a
makacsság tartott életben a tenyésztők fogságában?
– És most makacsság vagy remény miatt maradtál a városban?
A nő terrisi társa szemébe nézett.
– Egyik miatt sem.
Sazed hosszú pillanatokig méregette az asszonyt a falmélyedés félhomályában. A többiek még mindig az asztal körül tervezgettek,
hangjuk visszhangzott a hatalmas teremben. Az ablakokon beáramló fénynyalábokat visszaverte a márványpadló, és a falakon csillámló
sugarak jelentek meg. A terrisi lassan, tétova mozdulatokkal a nő dereka köré fonta a karját; az asszony felsóhajtott, és átengedte magát a férfi
erejének.
Sazed kiengedte az ónelméit és átélte, ahogy érzékei özönvízként árasztják el a testét.
Magába szívta a nő bőréből áradó puhaságot és a testét átitató melegséget. Tindwyl közelebb húzódott hozzá, és a fejét a férfi
mellkasának támasztotta. A nő hajának tiszta, parfümöktől mentes illata megtöltötte az orrát. Ez volt az első illat, amit három napja először
érzett. Ügyetlen kézzel levette a szemüvegét, hogy jobban megnézhesse karjában tartott kedvesét. Ahogy a hallása is visszatért, még Tindwyl
szuszogását is érzékelte.
– Tudod, miért szeretlek, Sazed? – hangzott az óvatos kérdés.
– Még elképzelni sem tudom – válaszolta a tudós őszintén.
– Mert nem hódolsz be senkinek és semminek. A többi férfi erős. Akár a tégla: határozottak, nem adják meg magukat, de ha elég sokáig
döngeted őket, megrepednek. Te. te úgy vagy erős, mint a szél. Mindig jelen vagy, hajlandó vagy egyezségeket kötni, de soha nem kérsz
bocsánatot, ha határozottan kell fellépned. Nem hiszem, hogy bármelyik barátod is tisztában lenne vele, micsoda erő lakozott benned.
Lakozott – ismételte el magában Sazed. – Máris múlt időben fogalmaz. És… nem lehet érte elítélni.
– Attól tartok azonban, hogy bármi is lakozik bennem, kevés ahhoz, hogy megmentsem őket – suttogta.
– De ahhoz elég volt, hogy hármójukat megmentsd. Tévedtél, amikor elküldted őket. de talán igazad is volt.
Sazed becsukta a szemét és csak az ölelésre figyelt. Átkozta a nőt, amiért a városban maradt, de szerette is érte.
Abban a pillanatban a városfal tetején megszólaltak a figyelmeztető dobok.

Így hát hoztam még egy utolsó, kockázatos döntést.


Ötvenegyedik fejezet

A ködbe burkolózó, vörös reggeli fény olyan jelenség volt, ami az észérvek szerint nem létezhetett volna. A pára ugyanis napfelkelte előtt
mindig feloszlott. A hő hatására semmivé vált: még a falak közé zárt köd is cseppfolyóssá alakult, aztán elillant. Érthetetlen, most miért állt
ellen a felkelő nap sugarainak.
Pedig ez történt. Minél messzebb jutottak Luthadeltől, a köd annál tovább időzött reggelente. Szinte alig lehetett észrevenni a változást –
hiszen még csak néhány napi járásra voltak a várostól –, de Vin érzékelte. Ő látta a különbséget.
Ezúttal még annál is nagyobb mennyiségben jelent meg a köd, mint várta, és egyáltalán nem vékonyodott el napfelkelte után. Sőt,
eltompította a nap fényét.
A köd. A Mélység.
Egyre jobban hitt a feltevésében, és persze nem tudhatta biztosan, de valami miatt helyesnek vélte. A Mélység nem valamiféle szörny volt,
vagy holmi zsarnok, hanem egy annál sokkal természetesebb eredetű erő, éppen ezért egyben félelmetesebb is. Egy lényt el lehet pusztítani.
De a köd. az valami sokkal rémisztőbb. A Mélység nem papokat használ a nép elnyomására, hanem az emberek saját babonás félelmeit.
Nem seregekkel harcol, hanem az éhínséggel.
Hogyan küzdhető le egy kontinensnél is nagyobb ellenség? Valami, ami nem érez dühöt, fájdalmat, reményt vagy könyörületet?
Viszont az ő dolga épp ez volt. Az őrtűz mellett ült, egy kövön. Lábait felhúzta, térdeit a mellkasának szorította. Elend még aludt;
Kobold a szokásos felderítőútján bolyongott.
Már nem kérdőjelezte meg a feladatát. Sem őrült nem volt, sem a Korok Hőse. Az ő feladata az, hogy legyőzze a ködöt.
Ugyanakkor… – elmélkedett tovább homlokát ráncolva –, nem egyre hangosabbnak kellene hallanom a dübörgést?
Ahogy haladtak előre, a rejtélyes dohogás egyre tompult. Már elkésett volna? Valami történt a Kútnál, ami legyengítette az erejét? Vagy
valaki időközben magához ragadta a hatalmát?
Tovább kell mennünk!
Mindenki más feltette volna magának a kérdést, hogy miért éppen ő a kiválasztott. Vin több olyan férfival is találkozott – Camon
bandájában éppúgy, mint Elend politikusai között –, akik mindig panaszkodtak, ha valamilyen megbízatást kaptak. „Miért én?” – kérdezték.
A bizonytalanok azért, mert nem érezték magukat felkészültnek a feladathoz. A lusták pedig egyszerűen ki akartak bújni a munka alól.
Vin sem magabiztosnak, sem törekvőnek nem tartotta magát. Ám annak sem látta értelmét, hogy feltegye magának ezt a kérdést. Az élet
megtanította arra, hogy néha a dolgok egyszerűen csak megtörténnek. Gyakran előfordult például, hogy Reen minden ok nélkül elpáholta.
Az okok feltárása egyébként sem jelentett volna megnyugvást. Hiába tudta jól, miért kellett Kelsiernek meghalnia, attól még ugyanannyira
hiányzott neki egykori mestere.
Egyetlen feladat várt rá. Hogy nem értette pontosan a mibenlétét és nem ismert minden részletet, nem akadályozta meg abban, hogy
elismerje: a kiszabott küldetést végre kell hajtania. Egyedül abban reménykedett, ha eljön a cselekvés ideje, tudni fogja, mit kell tennie. Bár a
dübörgés tompult, azért még hallotta, és továbbra is magához hívta. A Megdicsőülés Kútjához.
A háta mögül enyhébb vibrálást érzett. A ködszellem jelenlétét. Soha nem tűnt el addig, míg a köd maga teljesen fel nem oszlott. Egész
reggel ott ólálkodott a háta mögött.
– Te tudod, mi ez az egész? – kérdezte halkan, és a köd felé fordult a homályos, vöröslő fényben. – Van valami…
A ködszellem allomantikus pulzálása közvetlenül abból a sátorból jött, ahol Elend aludt.
A ködszerzet azonnal leugrott a kőről a fagyos talajra, és kétrét görnyedve odaosont a sátorhoz. Feltépte a vászonlapokat. Elend békésen
szuszogott. Csak a feje volt kint a takarók alól. Köd lepte el a kicsi sátrat. Furamód ide-oda tekergett, örvénylett és kavargott. A köd
általában nem hatol be a sátrakba.
És ott, a párahalmaz közepén állt a ködszellem. Éppen a férje feje fölött.
Valójában nem is volt ott. Csak egy körvonal látszott a ködben, egy ismétlődő minta a zavaros kavargásban. Valahogy mégis igazinak
tűnt. Érezte és látta is – látta, ahogy felpillant, és tekintete belefúródik a láthatatlan szemekbe.
A gyűlöletes szemekbe.
Felemelte anyagtalan karját, és Vin valami fénylő dolgot pillantott meg a párakézben. Azonnal cselekedett. Kihúzta az egyik tőrét, a
magasba emelte, és beviharzott a sátorba. Döfése során tőre valami tapintható dologba ütközött, amit a ködszellem tartott a kezében. Fémes
csengés törte meg a csendet, és Vin bénító borzongást érzett a karjában. Teste minden egyes szőrszála az égnek meredt.
Aztán a ködszellem eltűnt. Elhalványodott, mint csilingelő, és valahogy valódinak tűnő pengéje. A lány megrökönyödve pislogott, aztán
megfordult és kinézett a lebegő sátorlapon túl a mezőre. Addigra a köd már feloszlott odakint; győzedelmeskedett a nappali világosság.
Sajnos úgy tűnt, már nem sok győzelem vár rá.
– Vin? – szólalt meg az ágyon fekvő férfi.
A lány erőt vett magán, hogy visszatérjen nyugodt légzése. A fantom eltűnt. A nappal biztonságot jelentett. Egyelőre.
Valaha az éjszakákat tartottam biztonságosnak. Kelsier ajándékát.
– Mi a baj? – kérdezte a férje.
Hogyan tud valaki ilyen lassan ébredni, és ennyire nem törődni azzal, mennyire kiszolgáltatottá válik alvás közben? – Visszatette a tőrt a tokjába.
– Mit mondhatnék? Hogy menthetem meg valami olyantól, amit én is alig látok?
Át kellett gondolnia, mit válaszol.
– Semmi – vetette oda végül az orra alatt dörmögve. – Csak… megint megijedtem.
A férfi a másik oldalára fordult és elégedetten sóhajtott.
– Kobold még nem tért vissza?
– Nem.
– Ébressz fel, ha visszajött!
Vin bólintott, de a férfi valószínűleg nem látta a sötétben. Térdre ereszkedve figyelte férjét, miközben a nap felkelt a háta mögött.
Odaadta magát a férfinak – nem csak a testét, és nem csak a szívét. Felhagyott azzal a szokásával, hogy mindenben ésszerűséget keresett, és
lemondott a fenntartásairól is. Mindezt miatta. Már nem engedhette meg magának a gondolatot, hogy nem érdemli meg a férfi szerelmét, és
már nem ringathatta magát abba a hamis illúzióba, miszerint ők soha nem élhetnek együtt boldogságban.
Soha senkiben nem bízott még ennyire. Sem Kelsierben, sem Sazedben, sem Reenben. Elendben minden megvolt. Ettől a tudattól
gyakran remegés járta át a testét. Ha elveszítené, ő maga is odaveszne.
Nem szabad erre gondolnom! – parancsolt magára, és felegyenesedett.
Kiment a sátorból, és halkan behajtotta a sátorlapokat maga után. A távolban árnyak mozogtak. Kobold jelent meg egy pillanattal
később.
– Valaki egyértelműen ólálkodik körülöttünk – súgta halkan a lánynak. – Nem szellemek, Vin. Öt férfi egy csapatban.
A ködszerzet felhúzta a szemöldökét.
– Követnek minket?
– Bizonyára.
Straff felderítői…
– Hadd döntse el Elend, mi legyen a sorsuk.
Kobold megvonta a vállát, és arra a kőre ült, amin korábban a lány kuporgott.
– Felébreszted?
A ködszerzet visszafordult.
– Egy kicsit még hagyom aludni.
A fiatal allomanta újra megvonta a vállát. Aztán a szemével követte a lányt, aki a tűzrakáshoz lépett, kiásta az előző este betakart fát, és
megrakta a tüzet.
– Megváltoztál, Vin – jegyezte meg a legény.
A ködszerzet folytatta a tűzrakást.
– Mindenki változik – válaszolta. – Már nem vagyok tolvaj, és vannak barátaim, akik támogatnak.
– Nem erre gondolok. Úgy értem, mostanában. Az elmúlt héten. Teljesen másként viselkedsz. Alig ismerek rád.
– Miben változtam meg?
– Nem tudom. Már nem tűnsz folyton riadtnak.
A lány elgondolkozott.
– Hoztam néhány döntést. Arról, hogy ki vagyok, és hogy ki szeretnék lenni. Arról, hogy mit akarok.
Egy darabig némán dolgozott, míg végül az egyik szikra lángra lobbant.
– Elegem lett abból, hogy elviseljem az ostobaságokat – szólalt meg végül. – Mások ostobaságait, és a sajátjaimat. Eldöntöttem, hogy
cselekedni fogok ahelyett, hogy utólag bánkódjak. Talán ez nem annyira érett felfogás, de most ez esik jól, ezt tartom helyesnek.
– Nem éretlen – nyugtatta meg Kobold.
A lány mosolygott, és a fiút nézte. Tizenhat évesen még a teste is nőtt, változott. Vin ugyanennyi idős volt, amikor Kelsier bevette a
bandájába. A fiú zavartan pislogott a napfényben, pedig a nap még alacsonyan járt.
– Ne égess annyi ónt egyszerre! – tanácsolta a lány. – Semmi szükség rá, hogy ekkora lánggal perzseld a fémet.
Kobold közönyösen vonogatta a vállát. Vin látta a fiút emésztő bizonytalanságot. Olyan nagyon vágyott arra, hogy hasznosnak tartsák. Ő
maga is jól ismerte az érzést.
– És mi van veled, Kobold? – kérdezte tőle, miközben megfordult, hogy összeszedje a reggelihez valókat. Már megint erőleves és lisztkeksz.
– Te hogy érzed magad mostanában?
A fiú ismételten a vállát vonogatta.
Már majdnem teljesen elfelejtettem, milyen lehetetlen feladat egy tizenéves fiúval beszélgetni.
– Kobold… Mit gondolsz a becenevedről? Még emlékszem, amikor mindenki az igazi neveden szólított. – Lestibournes. Vin egyszer
megpróbálta kibetűzni. Körülbelül öt betűt talált el.
– Kelsiertől kaptam a nevemet – magyarázta Kobold olyan hangsúllyal, mintha maga a tény elégséges érv lett volna. És talán így is volt.
A lány észrevette a tiszteletet a fiú tekintetében, amikor kiejtette a Túlélő nevét. Lehet, hogy Dorong a fiú nagybátyja, de Kobold igazán
Kelsierre nézett fel.
Természetesen mindannyian felnéztek a mesterre.
– Bárcsak nekem is lenne akkora hatalmam, mint neked, Vin! – vallott őszintén érzéseiről a fiú. Két karját összefonva tartotta, és még
mindig nem szállt le a nagy kő tetejéről.
– Neked is megvannak a saját képességeid.
– Az ónra gondolsz? – kérdezte Kobold. – Majdnem hogy értéktelen.
De ha ködszerzet lennék, nagyszerű dolgokat vihetnék véghez. Fontos ember lehetnék.
– Fontosnak lenni egyáltalán nem olyan nagyszerű, Kobold – vetette ellene a ködszerzet, és a fejében dübörgő hangokat figyelte. –
Legtöbbször kimondottan zavaró.
A legény megrázta a fejét.
– Ha ködszerzet volnék, embereket menthetnék meg: segíthetnék azokon, akik bajba kerültek. Megakadályozhatnám a halálukat. De… én
csak Kobold vagyok. Gyenge. Egy gyáva alak.
Vin megpróbált a fiú szemébe nézni, de az lehajtotta a fejét, és kerülte a pillantását.
Ez meg mit akar jelenteni? – tűnődött magában a lány.

Sazed felhasznált egy kicsit az elraktározott erejéből, hogy képes legyen hármasával szedni a lépcsőfokokat. Tindwyl mögött ért fel a falra
és együtt csatlakoztak a banda többi tagjához. A dobokat még mindig ütötték; mindegyik különböző ritmussal figyelmeztette a várost. Az
ütemek kavalkádja kíméletlenül visszhangzott az épületekről és a sikátorokból.
Az északi látóhatár üresen tátongott Straff serege nélkül. Bárcsak ugyanez a látvány fogadta volna őket északkeleten is, ahol a kolossz
sereg nyüzsgött!
– Látja valaki, mi történik? – kérdezte Szellő.
Ham megrázta a fejét.
– Túl messze van.
– Az egyik felderítőm ónszemű – szólalt meg Dorong, amikor odabicegett. – Ő fújt riadót. Állítása szerint a szörnyetegek egymással
harcolnak.
– Drága barátom! – mondta Szellő. – Ezek az őrült lények talán nem egyfolytában harcolnak?
– Ők már csak ilyenek – tette hozzá az asztalos. – A dulakodáson kívül semmi máshoz nem értenek.
Sazedet meglegyintette a remény gyenge szele.
– Harcolnak? Akkor talán megölik egymást!
Dorong a rá jellemző lekicsinylő pillantását vetette a terrisire.
– Gyorsan olvass el egy könyvet, terrisi! Mit ír a kolosszok érzelmeiről?
– Azt, hogy csak kétféle érzelem lakozik bennük – válaszolta az őrző könnyeden. – Unalom és düh. De…
– Mindig ezt csinálják egy ütközet előtt – szólt közbe Tindwyl. – Elkezdenek csetepatézni, jól felhergelik egymást, aztán…
Félbehagyta a mondatot, és Sazed már az okát is látta. A keletre lévő sötét folt egyre világosabbá vált. Feloszlott. A tagok egyesével
kiváltak a tömegből.
Megtámadták a várost.
– A kutyamindenit! – káromkodott Dorong, aztán lesántikált a lépcsőkön. – Hírnökök félre! – üvöltötte. – Íjászok a falra! Biztosítsátok a
csatornakapukat! Zászlóaljak, alakzatba! Harcra fel! Vagy talán azt akarjátok, hogy ezek a szörnyek betörjenek a városba és megöljék a
gyermekeiteket?
Ezután kitört a káosz. Emberek rohangáltak minden irányba. Katonák bukdácsoltak fel a lépcsőn, elállták a lefelé vezető utat, a tömeg
összezsúfolódott.
Elkezdődött – gondolta Sazed kábultan.
– Amikor újra felszabadulnak a lépcsők – utasította a bandatagokat halkan Dockson –, menjen mindenki a maga zászlóaljához! Tindwyl,
tiéd az Ónkapu északra a Venture-palotánál. Még szükségem lehet a tanácsaidra, de most maradj az ottani fiúkkal! Hallgatni fognak rád,
tisztelik a terrisieket. Szellő, a negyediktől a tizenkettedikig minden zászlóaljba küldtél bábost?
A piperkőc bólintott.
– De nem sokra megyünk velük.
– Csak hagyd meg nekik, hogy buzdítsák harcra a fiúkat! Ne hagyják, hogy a katonáink megtörjenek!
– Ezer ember túl sok egy bábosra, barátom – sajnálkozott Szellő.
– Csak tegyenek meg minden tőlük telhetőt! – tanácsolta Dockson töretlen lelkesedéssel. – Te és Ham vigyázzátok a Forrasz- és
Cinkkaput; úgy tűnik, a kolosszok először ott csapnak le. Dorongnak erősítést kellene hoznia.
A két férfi bólintott, és újonnan lett vezérük Sazedre pillantott.
– Te tudod, merre kell menned?
– Igen… igen, azt hiszem – motyogta a terrisi, és a falat markolászta.
Hamupelyhek kezdtek hullani az égből.
– Akkor indulj! – utasította Dockson, miután az utolsó íjászosztag is felrohant a lépcsőn.

– Venture nagyúr!
Straff megfordult. Élénkítőszerek segítségével nyert annyi erőt, hogy képes volt nyeregben maradni, bár csatázni nem mert volna.
Természetesen egyébként sem hadakozott volna. Az nem az ő feladata. Az ember azért hoz magával hadsereget, hogy az ilyesmit a katonák
intézzék el helyette.
Megfordította a lovát a hírnök közeledtére. A férfi lihegett, kezét a térdére támasztotta, és megállt Straff hátaslova mellett. Hamufelhők
kavarogtak a bokája körül.
– Uram – ismételte a férfi. – A kolossz sereg megtámadta Luthadelt!
Pont, ahogy megjósoltad, Zane! – csodálkozott Straff.
– A kolosszok támadnak? – kérdezte Janarle nagyúr, és odaléptetett a királya mellé. A jóvágású nemesúr összeráncolta a homlokát, majd
szemügyre vette az idős férfit. – Számított rá, uram?
– Természetesen – válaszolta Straff mosolyogva.
A fiatalabb nemest lenyűgözte a dolgok ilyetén fordulata.
– Adjon ki utasítást az embereknek, Janarle! – utasította Straff az ezredest. – Azt akarom, hogy a hadoszlop forduljon vissza Luthadel
irányába.
– Egy órán belül ott is leszünk, uram!
– Nem kell sietni – ellenkezett a király. – Csak szép nyugodtan. Nem akarjuk kifárasztani a csapatainkat, ugye?
Janarle mosolygott.
– Természetesen nem, uram.

A nyílvesszők nem sok kárt tettek a kolosszokban.


Sazed csak állt elborzadva. A rémülettől mozdulni sem tudott a számára kijelölt kapu őrtornyában. Hivatalosan nem hozzá tartoztak a
katonák, így parancsot sem kellett osztogatnia. Egyszerűen csak állt a felderítők és a hírnökök között, és várta, hogy esetleg rá is sor kerül.
Elég ideje volt, hogy végignézze a szeme előtt kibontakozó borzalmakat. A kolosszok még nem támadták a falnak ezt a részét:
szerencsére, mert így a katonák feszülten figyelték, ahogy a távolban a szörnyek megállíthatatlanul tartanak az Ón- és Forraszkapuk felé.
Még innen a távolból is jól kivehette őket: a toronyból el lehetett látni egészen az Ónkapuig. A kolosszok a nyílvesszők záporára fittyet
hányva hatoltak előre. A kisebbek közül egy-kettő mintha holtan vagy sebesülten rogyott volna össze, de a legtöbben zokszó nélkül
folytatták a támadást. A toronyban a férfiak egyre hangosabban dünnyögtek.
Erre nem készültünk fel! Több hónapnyi tervezgetés és előrelátó munka után sem állunk készen.
Ez a sorsunk, ha ezer évig egy istenség uralkodik felettünk. Ezer év béke – zsarnoki béke, de akárhogy is nézzük, béke. Nincsenek ezredeseink, csak olyan
nemesek, akik mindössze egy forró fürdő készítésére tudnak parancsot adni. Nincsenek harcászaink, csak bürokratáink. Nincsenek harcosaink, csak botokkal
játszadozó kisfiúk.
Tudós elméje még akkor is elemzett, amikor a szemei előtt látta kibontakozni a közelgő véget. Segítségül hívta a látásért felelős ónelméjét,
és tisztán kivette, amint a távolban a lények – főleg a nagyobbak – tövestől kihúzott, fiatal fákat cipelnek. A maguk módján felkészültek a
város elfoglalására. A fák nem olyan hatékonyak, mint a valódi faltörő kos – de a kapukat sem úgy építették, hogy kibírjanak egy ostromot.
A kolosszok okosabbak, mint hittük. Felismerik az érmék elvont értékét, annak ellenére, hogy nincs gazdasági rendszerük. Belátják, hogy eszközöket kell
használniuk, ha be akarják törni a kapukat. Annak ellenére, hogy nem értenek a szerszámkészítéshez.
Az első kolossz hullám elérte a falat. A védők köveket és egyéb dolgokat kezdtek dobálni a fal tetejéről. Sazed részlege is halmozott fel
hasonló, primitív fegyvereket. Az egyik halmot a kapu boltíve mellé gyűjtötték, pont oda, ahol ő is állt. De ha a nyílvesszőkkel semmire sem
mentek, miféle kárt okozhatott néhány kődarab? Kolosszok özönlöttek a fal tövébe, mint amikor egy folyó kiömlik eltorlaszolt medréből. A
terrisi távoli dobbanásokra lett figyelmes: a kék bőrű lények szép sorjában a falnak dobták magukat.
– Tizenhatodik zászlóalj! – üvöltötte egy hírnök alulról, és lován Sazed kapujához vágtatott. – Culee úr!
– Itt vagyok! – kiáltott vissza egy férfi a fal tetejéről Sazed tornya mellől.
– A Forraszkapu azonnali erősítést kér! Penrod úr azt parancsolja, hat századdal együtt kövessen!
Culee úr elkezdte kiosztani a parancsokat.
Hat század… – elmélkedett az őrző. – Ez hatszáz katonát jelent az itteni ezerből.
Dorong korábbi szavai csengtek a fülében: húszezer ember soknak tűnhet, de csak addig, míg nem kell egyenletesen nagy távolságot
lefedniük.
A hat század elmasírozott, és a terrisire bízott kapu gyomorforgatóan kiürült. A négyszáz hátramaradt katona – háromszázan az
udvaron, száz a falakon – tétován ácsorgott.
Sazed lehunyta a szemét és ónelméje segítségével felerősítette a hallását. Hallotta, ahogy fa csapódik fának. Majd kiáltások, emberi
kiáltások ütötték meg a fülét. Hirtelen félretette a hallást, és újra elővette a látásért felelős ónelmét. Előrehajolt, és abba az irányba nézett, ahol
a csata folyt. A kolosszok éppen a köveket hajigálták vissza, és sokkal pontosabban céloztak, mint a védők. Ugrott egyet, mert éppen
megpillantotta, ahogy egy kő bezúzza egy fiatal katona arcát és az holtan zuhan le a falról. Hevesen zihálva félretette ezt az ónelmét is.
– Tartsatok ki, emberek! – kiáltotta egy másik katona a falról.
Nagyon fiatalnak látszott, nem lehetett több tizenhat évesnél. A seregben természetesen rengeteg hasonló korú katona szolgált.
– Tartsatok ki! – ismételte a suhanckorú tiszt.
Hangja bizonytalanul csengett, majd el is hallgatott, amint észrevett valamit a távolban.
Sazed megfordult, és követte a fiú tekintetét.
A kolosszok belefáradtak, hogy egyetlen kapu köré csoportosuljanak. Elindultak, hogy körbekerítsék a várost. Csapatokra szakadtak, és a
Channerel-folyón átgázolva a többi kapu felé igyekeztek.
Az övéhez hasonló kapukhoz.

Vin pontosan a tábor közepén ért földet. Egy maréknyi forraszport szórt a tűzre, majd a szemcsékre taszított: széndarabok, pernye és
füst takarta be a két megrémült őrszemet, akik éppen reggelit készítettek. Ezután magához vonzotta mindhárom sátor cövekét.
A vászonalkalmatosságok összedőltek. Az egyikben senki sem volt, de a két másikból kiáltások hallatszottak. A ponyvák alatt riadt alakok
küszködtek.
Az őrök hátráltak, miközben karjukat az arcukhoz emelték, hogy megvédjék a szemüket a pernyétől és a szikráktól. Ezzel egy időben
kardjaik után is nyúltak, de Vin az öklét feléjük emelve egyetlen darab érmét ejtett a földre, míg a strázsák a pislogással voltak elfoglalva.
A két férfi megdermedt, és azonnal levették a kezüket a kardmarkolatról. A lány a sátrakat figyelte. A parancsnokukat bizonyára a
nagyobbik sátorvászon rejti – és neki vele kell leszámolnia. Valószínűleg Straff egyik kapitányáról lehet szó, bár az őrök nem viselték a
Venture-címert. Talán…
Jastes Lekal dugta ki a fejét a sátor alól. Cifra káromkodások közepette kiszabadította magát a vászon fogságából. Sokat változott az
elmúlt két évben, mióta Vin utoljára látta. Bár bizonyos jelekből már akkor is következtetni lehetett az idősödő Jastes majdani kinézetére.
Vékony alakja még inkább megnyúlt, és kopaszodó feje sem szolgált meglepetéssel. De hogy az arca mitől lett ennyire beesett, ilyen… öreg?
Hiszen egyidős a kedvesével!
– Jastes! – kiáltott rá Elend, miután kilépett a búvóhelyéről a fák közül. Kisétált a tisztásra Kobolddal az oldalán. – Mit keresel te itt?
A megszólított nagy nehezen megállt a lábán, míg a két másik katona kivágta magát a sátorból. Majd a nemes nyugalomra intette őket.
– El… – kezdte zavartan. – Nem is tudtam, merre mehetnék. A felderítőim jelentették, hogy elmenekültél. Jó ötletnek tűnt. Bármerre is
tartasz, szeretnék veled menni. Talán ott elrejtőzhetünk. Esetleg.
– Jastes! – csattant fel Elend, és odalépett a ködszerzet mellé. – Hol vannak a kolosszaid? Elküldted őket?
– Megpróbáltam – sütötte le a szemét a kolosszok vezére. – De nem engedelmeskedtek, miután megpillantották Luthadelt. És aztán…
– Aztán mi? – kérdezte dühödten Elend.
– Tűz pusztította el az egyik utánpótlást szállító szekerünket.
Vin a homlokát ráncolta.
– Az utánpótlást szállító szekeret?
– Igen.
– Uramatyám, Jastes! – kiáltotta a volt király és közelebb lépett. – Te magukra hagytad őket, irányítás nélkül, a hazánk kapujában?
– Megöltek volna, El – mentegetőzött a tétova hadúr. – Az utóbbi időben már annyit civódtak, és egyre több pénzt követeltek:
mindenáron meg akarták támadni a várost. Ha maradok, lemészárolnak! Azok szörnyetegek! Még a külsejük sem emberi.
– Te pedig elszöktél – ismételte Elend. – Otthagytad nekik Luthadelt prédául!
– Te is elmenekültél! – vágott vissza a kopasz vezér. Könyörgő kezekkel elindult egykori barátja felé. – Nézd, El: tudom, hogy hibáztam.
Azt hittem, képes vagyok irányítani őket. Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle!
Elend elnémult. Vin észrevette a szemében megcsillanó kegyetlenséget. Nem az a fajta kegyetlenség volt, mint amit Kelsier esetében
tapasztalt. Inkább valamiféle… királyi magatartás. Azt éreztette, hogy több annál, mint aminek látszik. A férje egyenes derékkal állt az esdeklő
férfi előtt.
– Létrehoztál egy dühödt szörnyetegekből álló sereget, és támadásra buzdítottad őket, Jastes! – olvasta a kolossz vezér fejére. – Egész
falvak ártatlan lakóit mészároltad le. Aztán irányítás nélkül hagytad a seregedet a Végső Birodalom legnépesebb városának kapui előtt!
– Bocsáss meg! – könyörgött a gerinctelen Jastes.
Elend a férfi szemébe nézett.
– Én megbocsátok… – kezdte halkan. Majd egy elegáns mozdulattal kihúzta a kardját és elválasztotta Jastes fejét a nyakától. – De a
királyságom nem.
Vin földbe gyökerezett lábbal nézte, ahogy a holttest a földre zuhan. Jastes katonái felkiáltottak, majd előhúzták fegyvereiket. Elend
kíméletlen arccal megfordult, és véres kardja hegyét a katonák felé tartotta.
– Azt gondoljátok, hogy hibásan döntöttem?
Az őrök tétován toporogtak.
– Nem, uram – vallotta be végül az egyikük lesütött szemmel.
Elend letérdelt, és beletörölte a vért volt barátja ruhájába.
– Azért, amit elkövetett, szörnyűbb halált érdemelt volna. – Azzal visszacsúsztatta a kardját a tokjába. – De a barátom volt. Temessétek
el! Amint végeztetek, velünk tarthattok Terrisbe, vagy hazatérhettek. Válasszatok kedvetek szerint! – Szózata végeztével visszament a fák közé.
Vin némán az őröket figyelte. Lassú, ünnepélyes mozdulatokkal felemelték a testet. A lány intett Koboldnak, és elindultak Elend után.
Nem kellett messze menniük. A férje a közelben ült egy kövön és a földet bámulta. Közben eleredt a hamueső, és a pelyhek fennakadtak a
faleveleken. Az erdő ettől úgy nézett ki, mintha fekete moha tapadt volna a fákra.
– Elend! – szólította meg kedvesét a lány.
A férfi a vadon felé fordította a tekintetét.
– Nem tudom, miért tettem, Vin – lehelte. – Miért gondolom magamról, hogy jogosan szolgáltathatok igazságot? Már király sem
vagyok. Mégis meg kellett tennem. Úgy éreztem. Még most is úgy érzem.
A lány átölelte a vállát.
– Ő az első, akit megöltem – folytatta Elend az önmarcangolást. – Micsoda álmokat szövögettünk annak idején! Hogy majd rajtunk
keresztül szövetséget köt a két legnagyobb birodalmi ház, és Luthadelben olyan összefogás lesz, mint még soha. A mi szövetségünk nem a
kapzsiságon alapult volna: valódi politikai szövetség lett volna annak érdekében, hogy a város lakói valóban jobb körülmények között
éljenek.
Felnézett a feleségére.
– Azt hiszem, már értem, hogy mit érzel, Vin. Bizonyos értelemben mindketten kések vagyunk, eszközök. Nem egymás számára, hanem
a királyság érdekében. Az emberek érdekében.
Kedvese a karjaiba zára, megölelte, és erősen szorította a férfit. Fejét a mellkasára húzta.
– Sajnálom – suttogta.
– Meg kellett tennem – ismételte Elend. – De a legszomorúbb az egészben az, hogy igaza volt. Én is elhagytam a várost. Magammal is
végeznem kellene ezzel a karddal.
– De te jó okkal hagytad el a várost – nyugtatgatta kedvesét a lány. – Te azért jöttél el, hogy megvédd Luthadelt. Hogy Straff ne
támadjon.
– És ha a kolossz sereg még Straff előtt támadásba lendül?
– Talán nem fognak – reménykedett a ködszerzet. – Nincs vezérük. Talán inkább Straff seregét támadják meg.
– Nem! – vágott közbe Kobold.
Vin megfordult, és észrevette a fák között lépkedő alakot. Amint a legény kiért a fényre, erősen hunyorgott.
Túl sok ónt éget ez a fiú – bosszankodott.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte a letaszított király a fiúhoz fordulva.
Kobold lesütötte a szemét.
– Nem támadják meg Straff seregét, El. Már azok sem lesznek ott.
– Micsoda? – hitetlenkedett a ködszerzet.
– Én. – Kobold elfordította a fejét és szégyen ült ki az arcára.
„Gyáva alak vagyok.” A fiú szavai visszhangoztak Vin fülében.
– Te tudtál róla! – mondta vádlón a lány. – Te tudtad, hogy a kolossz sereg támadni fog!
Lestibournes bólintott.
– Ez nevetséges! – értetlenkedett Elend. – Nem tudhattad, hogy Jastes követni fog bennünket.
– Azt nem is – válaszolta a suhanc. A háta mögött az egyik fáról jókora adag hamut fújt le a szél, és a több száz apró pehely
szétszóródott a földön. – De a nagybátyám kitalálta Straff ötletét, miszerint visszavonul a seregével, és hagyja, hogy a kolosszok
megtámadják a várost. Sazed ezért döntött úgy, hogy elküld minket.
Vin hátán felállt a szőr.
„Megtaláltam a Megdicsőülés Kútjának pontos helyét” – mondta neki az őrző. – „Északra van, a terrisi hegyekben.”
– Ezt Dorongtól tudod? – faggatózott Elend.
A fiú bólintott.
– És nekem nem szóltál róla! – mérgelődött a Venture-örökös, majd felállt a kőről.
Ó, csak ezt ne!
Kobold először nem válaszolt, aztán végül mégis megrázta a fejét:
– Vissza akartatok volna fordulni! Én nem akartam meghalni, El! Sajnálom… Gyáva vagyok. – Meghunyászkodva a király kardjára
pillantott, és félénken arrébb húzódott.
Az ifjú csak akkor vette észre, hogy közelebb lépett a fiúhoz.
– Nem akarlak bántani, Kobold. Csak szégyenkezem miattad.
A legény lesütötte a szemét, és visszaült a földre, hátát egy nyárfának támasztva.
A dübögés egyre tompább…
– Elend – súgta Vin.
A férfi a kedvesére nézett.
– Sazed hazudott. A kút nem északra van.
– Mi?
– Hanem Luthadelben.
– Vin, ez komolytalan feltevés. Akkor megtaláltuk volna.
– De nem így történt – jelentette ki a lány határozottan, aztán felállt és délnek fordult. Ha összpontosított, még hallotta a dübögést,
érezte, ahogy végigmegy a testén, ahogy hívja őt. – Délre.
– A Kút nem lehet délen – ismételte a fiatalember. – Az összes legenda északról beszél, a terrisi hegyekről.
Vin zavartan rázta a fejét.
– Pedig ott van. Tudom. Nem értem, miként lehetséges, de ott van!
A férfi a szemébe nézett, bólintott, és úgy döntött, bízik felesége ösztöneiben.
Ó, Sazed! – sajnálkozott a lány. – Bizonyára jó szándék vezérelt, de talán mindenkit halálra ítéltél ezzel. Ha a várost beveszi a kolossz csürhe…
– Milyen gyorsan érünk vissza? – kérdezte bátran Elend.
– Az attól függ – felelte az arája.
– Visszamenni? – kapta fel a fejét Kobold. – El, hisz már mindannyian halottak? Azt mondták, csak akkor áruljam el az igazságot, ha
elértünk Tathingdwen városába, nehogy halálra ítéljétek magatokat azzal, hogy feleslegesen átkeltek a hegyeken a téli időben. De amikor
Dorong elmondta mindezt, örökre elköszönt. Kiolvastam a szeméből. Tudta, hogy soha nem látjuk egymást többé.
A volt király némán hallgatott, és kedvese bizonytalanságot látott tükröződni a szemében. Fájdalom, rettegés nyilallt belé. Felismerte az
érzéseket, hiszen abban a pillanatban ő is ugyanígy érzett.
Sazed, Szellő, Ham!
Elend megragadta szerelme karját.
– Azonnal indulnod kell! Talán vannak még túlélők… vagy szökevények. Szükségük lesz a segítségedre!
A lány bólintott. Férje szorítása – a hangjából áradó határozottság – megerősítette elhatározásában.
– Kobolddal utánad megyünk. Pár napi erőltetett lovaglással mi is hamar ott leszünk. De egy forrasszal felfegyverzett allomanta
bármilyen lónál gyorsabban fut, ha nagy távolságról van szó.
– Nem akarlak magadra hagyni – súgta a lány.
– Tudom.
Vin nehéz döntés előtt állt. Hogy hagyja ott szerelmét, mikor épp most találtak ismét egymásra? Ugyanakkor még sürgetőbbnek érezte a
Megdicsőülés Kútja hívását, hiszen immár tudta, merre keresse. Ha pedig barátaik közül mégis túlélte valaki a támadást…
A fogát csikorgatva kinyitotta az erszényét, kivette az utolsó forraszport tartalmazó üvegcsét, majd az egészet egy kortyra felhajtotta. A
szemcsék felmarták a torkát.
Nem túl sok. Ezzel a forrasszal nem sokáig jutok el.
– Mind halottak. – motyogta Kobold megint.
Vin megfordult. A dohogás követelőzőn lüktetett dél felől.
Megyek!
– Elend, kérlek, tégy meg nekem valamit! Ne aludj éjszaka, miután a köd leereszkedik. Olyankor utazz, ha tudsz, és légy nagyon résen!
Figyelj a ködszellemre – azt hiszem, ártani akar neked.
A férfi elhúzta a száját, de bólintott.
Ezután a ködszerzet fellobbantotta a maradék forraszt, és eliramodott a főút felé.

A könyörgéseim, tanításaim, ellenvetéseim, még az árulásaim is mind hatástalannak bizonyultak, Alendi már más tanácsadókkal dolgozik. Olyanokkal, akik
azt mondják neki, amit hallani szeretne.
Ötvenkettedik fejezet

Szellő minden erejével azon igyekezett, hogy elhitesse magával, nem egy háborúban segédkezik. Sajnos nem sok sikerrel.
A Cinkkapu udvarának a peremén ült lova hátán. A katonák topogtak és zörgették a kardjukat. Sorokba rendeződve álltak a kapuk előtt.
Várakoztak és a többi századot nézték a fal tetején.
A kapukat kívülről döngették. A bábos összehúzta magát, de folytatta a csillapítást.
– Legyetek erősek! – suttogta. – Félelem, bizonytalanság, benneteket elveszlek. Lehet, hogy a halál érkezik a kapun keresztül, de le
tudjátok győzni. Nyerhettek. Legyetek erősek…
A vörösréz örömtűzként lobogott a gyomrában. Már rég elhasználta az üvegcséket, így egy ideje maréknyi vörösrézport nyeldesett egy-
egy korty vízzel leöblítve. Az értékes folyadékot Dockson lovas hírnökeinek köszönhette.
Mennyi ideig tarthat? – találgatott magában.
Megtörölte a homlokát, és folytatta csillapító tevékenységét. Az allomancia szerencsére nem erőltette meg a testet; az allomantikus erő a
fémekből eredt, és nem az őket égető testből. A csillapítás ugyanakkor bonyolultabb képesség volt a többihez képest, mivel folyamatos
figyelmet igényelt.
– Félelem, rettegés, aggodalom… – suttogta. – A menekülés, illetve megadás vágya. Ezeket mind elveszem tőletek… – A beszéd
természetesen nem volt szükséges, de ő mindig is így dolgozott: segített az összpontosításban.
Néhány percnyi csillapítás után megnézte a zsebóráját, majd megfordította a lovát, és az udvar másik szélére ügetett. A kapukat továbbra
is döngették, Szellő pedig ismét megtörölte a homlokát. Sajnálattal vette észre, hogy a zsebkendője már annyira átnedvesedett, hogy szinte
semmit sem ér vele. Ráadásul a hó is esni kezdett. A nedvességtől a hamu aztán ráragad a ruhájára, és teljesen tönkreteszi az öltönyét.
Az öltönyödet a saját véred fogja tönkretenni! – feddte meg magát. – Az ostobaságok ideje lejárt. Komolyra fordult a dolog. Túlságosan is komolyra.
Egyáltalán, hogy kerültél ilyen helyzetbe?
Megkettőzte az erejét, és egy új csapaton kezdett el dolgozni. Ő volt a Végső Birodalom egyik legjobb bábosa – főleg érzelmi
allomanciában. Több száz embert tudott egyszerre befolyásolni. Feltéve, hogy elég közel álltak egymáshoz, és csak az egyszerűbb érzelmekre
kellett összpontosítania. Még Kelsier sem tudott ekkora tömegekkel bánni.
Viszont ennyi katona még az ő képességeit is meghaladta, ezért kisebb osztagokra választotta szét a tömeget, és részletekben dolgozott.
Ahogy az új csapattal kezdett foglalkozni, látta, amint a hátrahagyottak ereje megfogyatkozik és átadják magukat az aggodalomnak.
Ahogy a kaput betörik, mind szétfutnak.
A kapu újra döndült egyet. Férfiak tömörültek egybe a falon, köveket dobáltak, nyílvesszőket lőttek; a fegyelem teljes hiányával harcoltak.
Nagy ritkán egy-egy elöljáró átverekedte magát a katonákon, parancsokat kiáltozott, megpróbálta egyesíteni az erejüket, de a bábos túl
messze állt ahhoz, hogy lássa, mit mondanak. Csak a szaladgáló, üvöltöző és lövöldöző embereket látta.
És persze a választ. Kövek repültek alulról. Néhány a bástyának csapódott. Szellő megpróbált nem gondolni arra, vajon mi lehet a fal
túloldalán; a többezernyi feldühödött kolosszra. Időnként katonák zuhantak le. Vér folyt az udvarra a bástya különböző részeiről.
– Félelem, rettegés, aggodalom… – suttogta a bábos.
Allrianne elmenekült. Vin, Elend, és Kobold biztonságban vannak. Ezekre a sikerekre kell gondolnia.
Köszönöm, Sazed, hogy rávettél minket, küldjük el őket!
Lópaták dobogtak mögötte. A csillapítást nem hagyta abba, de hátrafordult, hogy üdvözölje a lóháton érkező Dorongot. Az ezredes
görbén ült a nyeregben. A katonákat figyelte egyik nyitott szemével. A másikat egyfolytában összeszorította, úgy hunyorgott.
– Jól végzik a dolgukat – jegyezte meg.
– Drága barátom – világosította fel Szellő –, rettegnek! Még azok is, akik éppen a hatásom alatt vannak, úgy nézik a kaput, mintha valami
szörnyűséges űr lenne mögötte, ami arra vár, hogy beszippantsa őket.
Dorong a bábost fürkészte.
– Költői hangulatban vagy ma?
– A közeledő vég ilyen hatással van rám – felelte a bábos, miközben a kapu megremegett. – Akárhogy is, kétlem, hogy az emberek „jól”
végeznék a munkájukat.
Dorong felmordult.
– Az emberek mindig idegesek az összecsapás előtt. De ezek jó fickók. Ki fognak tartani.
A kapu megrázkódott és megremegett. A széleken már repedeztek a kapuszárnyak.
Túlfeszültek a kapuvasak… – gondolta Szellő.
– Nem lehet, hogy a kolosszokra is hatna az allomanciád? Nem tudnád egy kicsit lenyugtatni őket?
A bábos megrázta a fejét.
– Ezeket a szörnyetegeket nem lehet befolyásolni. Már próbáltam.
A két férfi ismét csendben várakozott. Szellő végül Dorongra pillantott, aki teljes nyugalommal ült a lován.
– Te már vettél rész ütközetben – jegyezte meg. – Hányszor?
– Hébe-hóba húsz évig folyamatosan csatáztam, még fiatal koromban – válaszolta Dorong. – Lázadásokat vertem le a távoli
uradalmakban, és a nomádok ellen háborúskodtam a messzi pusztaságokon. Az Uralkodó mindig azonnal elfojtotta a zavargásokat.
– És… mennyire voltál sikeres? Gyakran győztetek?
– Mindig.
Szellő arcán megjelent egy halvány mosoly.
– Természetesen azért – magyarázta Dorong –, mert a kolosszok akkor a mi oldalunkon álltak. Átkozottul nehéz velük elbánni.
Nagyszerű! – komorodott el a bábos.

Vin futott.
Ezt megelőzően csak egyszer használta a forraszlöketet – Kelsier társaságában, két évvel korábban. Ha a forraszt folyamatosan egyenletes
erősséggel égették, hihetetlen sebesség elérésére tette képessé a használóját. Csaknem olyan gyorsaságot kölcsönzött az allomantának, mint
egy ló leggyorsabb vágtája. Annyi különbséggel, hogy a forrasz segítségével a futó nem fáradt ki.
Azért valamilyen hatással mégiscsak bírt a testre. A fém mozgásban tartotta az embert, viszont felhalmozta a természetes fáradtságot.
Ennek a két jelenségnek az egyidejű megjelenése összezavarta az elmét, és a kimerült energiáktól az illető szinte kábulatba esett. Vin elméje és
lelke pihenni vágyott, a teste azonban csak futott, futott és futott, megállás nélkül követte a délnek tartó csatornát. Rohant Luthadelbe.
Ezúttal felkészült a forraszlöket hatásaira, így sokkal jobban kezelte azokat. Leküzdötte a kábultságot; csakis a célja lebegett a szeme előtt,
és figyelmen kívül hagyta izmai ismétlődő mozdulatait. Ez a kitartó figyelem azonban nyugtalanító gondolatokhoz vezetett.
Miért csinálom ezt? – tűnődött magában. – Miért erőltetem magam ennyire? Hiszen Kobold megmondta: Luthadel minden bizonnyal már elesett. Semmi
értelme a nagy sietségnek.
Ennek ellenére nem hagyta abba a futást.
Halottak képei jelentek meg a képzeletében. Ham, Szellő, Dockson, Dorong, és a drága jó Sazed. Első igazi barátai. Szerette Elendet, és
lelke egy része áldotta a többieket, amiért elküldték a férfit a veszély elől. A másik része azonban dühös volt, amiért őt is útnak indították.
Most ez a düh vezérelte.
Engedték, hogy elhagyjam őket. Arra kényszerítettek, hogy elhagyjam őket!
Kelsier hónapokat szánt arra, hogy megtanítsa neki a bizalom alapjait. A hozzá intézett utolsó szavaival vádolta tanítványát. Ez a mondat
azóta is ott motoszkált a fejében. „Sokat kell még tanulnod a barátságról, Vin!”
Kelsier volt az, aki kockára tette az életét, de elindult Kobold és OreSeur megmentésére és végül meg is ölt egy acélinkvizítort. És tette
mindezt az ő tiltakozása ellenére, mert szerinte a férfi feleslegesen kockáztatta az életét.
Akkor tévedett.
Hogy merészelik! – dühöngött magában.
Könnycseppek gördültek végig az arcán, miközben a csatorna főút szélességű vontatóösvényén rohant. A forrasz emberfeletti
egyensúlyérzéket kölcsönzött testének, így az irdatlan sebesség – ami bárki más számára kockázatos lett volna – fel sem tűnt neki. Egyszer
sem esett el, nem botlott meg, bár egy külső szemlélő meggondolatlannak tartotta volna az iramot.
Fák suhantak el mellette. Vízmosásokat és üregeket ugrott át. Úgy futott, ahogy addig csak egyszer életében, és még az akkori
erőfeszítéseit is megsokszorozta. Akkor csak Kelsiert akarta utolérni. Ezúttal azonban a szeretteiért futott.
Hogy merészelik! – dohogott ismét. – Hogy merészelik elvenni tőlem azt az esélyt, amit Kelsiernek megadtak! Hogy merészelik visszautasítani a
védelmemet, a segítségemet!
Hogy merészelnek meghalni…
A forrasz kezdett elfogyni a testéből, pedig még csak néhány órája futott. Bár lehet, hogy egy egész napi gyalogutat tett meg ennyi idő
alatt. De tudta, hogy ennyi nem lesz elég. Már mind meghaltak. El fog késni: csakúgy, mint amikor két évvel azelőtt futott. Későn fog
érkezni, hogy megmentse a seregüket. A barátait.
Mindenesetre futott tovább, és a könnyei sem apadtak el.

– Hogy kerültünk ebbe a helyzetbe, Dorong? – kérdezte Szellő halkan, a még mindig dübörgő kapu előtt.
A bábos a lován ült, a hó és hamu katyvaszában. A csendesen hulldogáló fehér és fekete pelyhek szép látványához sehogy sem illett a
férfiak ordítozása, a repedező kapu és a repülő kövek.
Dorong a társára pillantott, aki továbbra is felfelé pislogott, a hamu és hó keverékét bámulva. Fekete és fehér. Tunyaság.
– Minket nem az elvek vezérelnek – kezdte a bábos halkan. – Tolvajok vagyunk. Cinikus alakok. Te belefáradtál, hogy az Uralkodó
parancsait kövesd, és elhatároztad, hogy egyszer az életben a magad ura leszel. Én egy erkölcstelen gazember vagyok, aki szeret másokkal
játszani, mások érzelmeit felhasználni. Hogyan kerültünk ebben a helyzetbe? Egy sereg élére, miközben egy álmodozó ábrándjait próbáljuk
megvalósítani? A hozzánk hasonlóknak nem lenne szabad embereket irányítani.
Cladent az udvaron szaladgáló embereket figyelte.
– Gondolom, egyszerűen idióták vagyunk – összegezte.
A bábos elgondolkozott a tömör kijelentésen, aztán észrevette azt a jól ismert csillogást a barátja szemében. A humor szikráját, amit csakis
azok láttak meg, akik jól ismerték a férfit. Ez a kis szikra árulta el az igazságot – ebből lehetett tudni, hogy Dorong valójában túlontúl is
tisztán látja a helyzetet. A piperkőc elmosolyodott.
– Azt hiszem, igazad lehet. Ahogy korábban is mondtuk: az egész Kelsier hibája. Ő faragott belőlünk ilyen idiótákat, akik képesek egy
halálra ítélt sereg élére állni.
– Az átkozottja!
– Egyetértek.
A hamu és hó pedig csak hullott. Férfiak kiáltottak fel jajveszékelve.
És a kapuk végül beszakadtak.

– A keleti kaput megtámadták, terrisi mester! – zihálta Dockson hírnöke kétrét görnyedve Sazed előtt.
Mindketten az egyik mellvéd mögött kuporogtak, és hallgatták, amint a kolosszok a kapujukat döngetik. Bizonyára a legkeletebbre eső
Cinkkapu esett el.
– A Cinkkaput védik a legjobban – kiáltotta túl a terrisi a csatazajt. – Szerintem meg tudják tartani.
A hírnök bólintott. Hamu hullott a falra, hogy aztán a mélyedésekben és repedésekben lerakódjon. A fekete pelyheket olykor-olykor
megszentségtelenítette a csontfehér hó.
– Üzen valamit Dockson úrnak? – kérdezte a hírnök.
Az őrző eltöprengett, és végignézett a saját fala mentén. Nem sokkal azelőtt mászott le a toronyból, és csatlakozott a hétköznapi
emberekhez. A katonák kifogytak a kövekből, bár az íjászok még dolgoztak. Átkukucskált a falon, és látta a kolossz holttestek egyre
magasabb kupacát a másik oldalon. Azonban a kapu szilánkosodó pereme sem kerülte el a figyelmét.
Lenyűgöző, hogy sosem lanyhul a dühük! – ámuldozott a kolosszok természetén, majd visszahúzta a fejét.
A lények veszett kutyák módjára üvöltöztek.
Sazed nekidőlt a nedves kőfalnak. Vacogott a hideg szélben. A lábujjai egyre érzéketlenebbé váltak. Elővette a rézelméjét, és felhasznált
egy keveset az ott tárolt hőből. Testét azonnal finom melegség járta át.
– Mondd meg Dockson úrnak, hogy aggódom a kapu védelme miatt! A legjobb embereimet vezényelték át a keleti kapukhoz, és nem
igazán bízom a vezetőnkben. Ha Dockson úr tudna valakit küldeni, aki irányítaná itt a dolgokat, az nagyon sokat segítene.
A hírnök meglepődött.
– Mi az? – kérdezte Sazed.
– Nem ezért küldte éppen önt, terrisi mester?
A tudós összeráncolta a homlokát.
– Mondd meg neki, hogy a saját magam vezetői… vagy harcászati képességeiben még annál is kevésbé bízom, mint a
parancsnokunkéban.
Dockson embere bólintott, aztán elindult és lebukdácsolt a lépcsőn a lovához. A tudós összehúzta magát, mert egy kő pont a feje fölött
csapódott bele a falba. Lepattant kőszilánkok repültek át a pártázaton és beterítették a férfi előtti oromzatot.
Az elfeledett istenek szerelmére… – fohászkodott két kezét ökölbe szorítva. – Mit keresek én itt?
Mozgást érzékelt a falon nem messze, így megfordult. A fiatal Bedes kapitány jött fel hozzá. Óvatosan lépkedett, a nyakát behúzva.
Magas, sűrű hajú fiatalember volt. Tincsei a szemébe lógtak. Még a páncélzat ellenére is látszott nyurga testalkata. Kinézetre inkább bálokon
lett volna a helye, nem pedig a katonák között, egy ütközetben.
– Mit mondott a hírnök? – kérdezte Bedes idegesen.
– A Cinkkapu elesett, uram – válaszolta a terrisi.
A fiatal kapitány teljesen elsápadt.
– Mihez… mihez kezdünk most?
– Miért engem kérdez, uram? Ön a parancsnok.
– Kérem! – esdekelt a fiú, és megragadta az idősebb férfi karját. – Nem… én nem…
– Uram! – kezdte Sazed határozottan, leküzdve saját idegességét. – Ön nemesember, ugyebár?
– Igen…
– Akkor megszokta, hogy parancsokat osztogat. Tegye ezt most is!
– Milyen parancsokat?
– Az teljesen mindegy. Csak lássák az emberek, hogy itt ön parancsol.
A suhanc tétovázott, majd felvonyított és behúzta a fejét, amikor egy kő eltalálta az egyik mellettük álló íjász vállát, amitől a férfi lezuhant
az udvarra. Az ott álló katonák szétszéledtek a holttest mellől. Ekkor Sazed valami furcsát vett észre. Emberek gyülekeztek az udvar hátsó
részében. Egyszerű lakosok – szkák – hamutól átáztatott és befeketedett ruhákban.
– Mit keresnek ezek itt? – kérdezte Sazed. – Be kéne húzódniuk a házaikba, és nem itt ácsorogni, amikor a kolosszok betörnek. Csak
még nagyobb kísértésbe ejtik azokat a szörnyeket.
– Amikor betörnek? – vonyította Bedes kapitány.
Sazed nem foglalkozott a fiatalember aggodalmaskodásával. Az egyszerű néppel szót tud érteni. A nemesség szolgáit már megtanulta
irányítani.
– Megyek és beszélek velük – jelentette ki végül.
– Igen… – nyugtázta Bedes határozatlanul. – Jó ötletnek tűnik.
A terrisi elindult lefelé a lépcsőn, amely egyre síkosabbá vált a nedves hamutól. Hamarosan elérte a bámészkodó tömeget. Többen
voltak, mint ahogy megbecsülte; az egyik utcán kezdtek gyülekezni, az udvar mögötti részen. A körülbelül száz ember összebújt, és úgy
figyelték a kapukat a havazáson keresztül. Látszott, hogy fáznak. Sazed lelkifurdalást érzett a rézelméjéből nyert meleg miatt.
Az emberek közül többen is fejet hajtottak a tiszteletet parancsoló megjelenésű tudós előtt.
– Miért jöttetek ide? – kérdezte a terrisi. – Kérlek, húzzátok meg magatokat valami biztonságos helyen! Ha az udvarhoz közel laktok,
akkor a városközpontban rejtőzzetek el! A kolosszok valószínűleg azonnal rombolni kezdik a házakat, amint végeztek a sereggel. A város
pereme ezért veszélyesebb.
A tömegből senki sem mozdult.
– Kérlek benneteket! – ismételte Sazed. – El kell mennetek. Ha itt maradtok, halál vár rátok!
– Nem azért jöttünk, hogy meghaljunk, Szent Hírhozó – mondta az egyik idősebb férfi az első sorból. – Azért vagyunk itt, hogy
végignézzük a kolosszok pusztulását.
– Pusztulását? – kérdezte Sazed.
– Az Örökösnő meg fog menteni minket – szólt most egy női hang.
– Az Örökösnő elhagyta a várost! – tiltakozott szomorú hangon a terrisi.
– Akkor téged nézünk, Szent Hírhozó – erősködött az első férfi, és egyik kezével egy fiú vállára támaszkodott.
– Szent Hírhozó? – kérdezte értetlenül Sazed. – Miért hívtok ezen a néven?
– Mert te adtad hírül az Uralkodó halálát – magyarázta a szká. – Te adtad az Örökösnőnek azt a lándzsát, amivel lekaszabolta a
parancsolónkat. Te szemtanúja voltál az eseményeknek.
Sazed a fejét rázta.
– Ez igaz lehet, ám ezzel nem érdemeltem ki a tiszteleteteket. Nem vagyok szent. Én csak egy…
– Te vagy a Szemtanú – vágott közbe az idős férfi. – Ha pedig az Örökösnő eljön, hogy harcoljon, a közeledben fog megjelenni.
– Én… sajnálom. – dadogta Sazed elvörösödve. – Én küldtem el. Én küldtem el az isteneteket egy biztonságosabb helyre.
A tömeg tisztelettel vegyes fegyelemmel nézte a hórihorgas őrzőt. Tévedtek: nem kellett volna szentként imádniuk. Ő csak egy egyszerű
megfigyelő volt.
Azaz mégsem. Részese lett a változásoknak. Úgy történt, ahogy Tindwyl közvetve figyelmeztette. Azzal, hogy részt vett az
eseményekben, maga is az imádat tárgyává vált.
– Ne nézzetek így rám! – kérte riadtan a tömeget.
– Az Örökösnő is ugyanezt mondja – bólogatott igaza teljes tudatában az idős ember. Beszéd közben látszott a lélegzete a csípős
levegőben.
– Az más – védekezett Sazed. – Ő… – nem tudta befejezni, mert kiáltásokra lett figyelmes.
Az íjászok a fal tetején rémülten integettek, Bedes kapitány pedig rohanva indult feléjük.
Mi a…?
Abban a pillanatban egy állatias, kék teremtmény húzta fel magát a falra. Bőre több helyen megrepedt, és vörös vér csöpögött belőle.
Ellökött egy meglepett íjászt, majd megragadta Bedest a nyakánál fogva és hátradobta. A fiatalember eltűnt a mélyben. Valahová a kolosszok
közé esett. Sazed még a távolból is hallotta a halálüvöltését. Ekkor egy második kolossz húzta fel magát, majd ezt követte egy harmadik.
Íjászok botladoztak odébb ijedten. A fegyvereiket elhajították. Néhányan a nagy kapkodásban még társaikat is letaszították a mellvédről.
A kolosszok felugrottak a falra! – jutott el hirtelen Sazed tudatáig. – Bizonyára jó magasan sorakoznak már a hullák. De akkor is. Ilyen magasra
ugrani…
Egyre több szörnyeteg húzódzkodott fel a falra. Ezek voltak a legnagyobb példányok: három méternél is magasabbak. De ettől csak
még könnyebben le tudták seperni a katonákat az útjukból. Emberek zuhantak kiáltozva a kőudvarra, a kaput pedig megkétszerezett erővel
döngették a kint rekedt teremtmények.
– Indulás! – kiáltotta Sazed, és intett a mögötte álló tömegnek. Egyesek hátráltak, de a legtöbben meg sem moccantak.
A terrisi kétségbeesetten a kapu felé fordult. A faszerkezet megrepedt, szilánkok szóródtak szét a havas, hamutól koszos levegőben. A
katonák hátraléptek, és halálra várt testtartásban szörnyülködtek. Végül nagy csattanással eltört a keresztrúd, és a jobb oldali kapuszárny
kicsapódott. Üvöltöző, vérző, megvadult kolossz csorda tódult be az udvarra a nedves köveken keresztül.
A katonák fegyvereiket hátrahagyva, fejvesztve menekültek. Néhányan maradtak csak, azok is azért, mert kővé dermedtek félelmükben.
Sazed éppen köztük és a szká gyülekezet között állt.
Nem vagyok harcos – gondolta remegő kézzel és a szörnyetegeket nézte.
Már a táborukban tett látogatás alkalmával is nagyon nehezen tudta megőrizni a hidegvérét. Most, ahogy nézte az ordító, karddal támadó
teremtményeket, ahogy a repedt bőrükből csöpögő vérrel megfestetten rávetik magukat az emberi katonákra, úgy érezte, minden ereje
elhagyja.
De ha én nem teszek valamit, senki sem fog.
Elővette a forraszt.
Az izmai azon nyomban dagadni kezdtek. Futás közben egy nagy acélelmét is magához vett. Ezzel akkora erőre tett szert, mint korábban
még soha. Évek alatt halmozott fel ennyi erőt. Ritkán került rá sor, hogy használja is. Most pedig ezzel a tartalékkal egyenesen a szörnyetegek
közé rohant.
A teste megváltozott: gyenge tudóskarjai masszív, vaskos végtagokká változtak. Mellkasa kiszélesedett, előreugrott, az izmai pedig
megduzzadtak az erőtől. Napokat töltött törékeny és legyengült állapotban ezért az egyetlen pillanatért. Utat tört magának a katonák sorai
között, a fején keresztül lerántotta magáról a köpönyegét, mivel már túl szűknek bizonyult, így csupán aprócska ágyékkötő fedte csupasz
testét.
A vezér kolossz megfordult, és egy méretben hozzá illő lénnyel találta szemben magát. Irdatlan dühe, vadállatias kinézete ellenére a
szörnyeteg egy pillanatra megdermedt, és elképedés tükröződött apró, vörös szemeiben.
Sazed megütötte. Soha nem küzdött háborúban, és szinte semmit sem tudott az ütközetekről. Mégis, abban a pillanatban a
tapasztalatlanság mit sem számított. A kék lény arca behorpadt az ökle alatt, és a koponyája megrepedt.
A tudósból lett harcos megfordult vaskos lábain, és a csodálkozó katonák szemébe nézett.
Mondj valami bátor dolgot!
– Harcra fel! – üvöltötte.
Maga is meglepődött hangjának mély és érces zengésén.
A katonák pedig meglepő módon követték a parancsot.

Vin kimerülve térdre ereszkedett a sáros hamu áztatta főúton. Ujjai és lába érzékelte a hideg latyakot, de nem foglalkozott vele. Jólesett
egy kicsit megpihenni. Levegő után kapkodott. Már nem bírt tovább futni. A forrasz teljesen elfogyott. A tüdeje égett, a lába sajgott.
Legszívesebben összeesett volna, és lábait felhúzva összekuporodik, hogy jól kiköhögje magát.
Ez csak a forraszlöket hatása – hitette el magával. Kiszipolyozta a testét, és most megfizeti az árát.
Tovább köhögött, nyögött, aztán vizes kézzel a zsebébe nyúlt, ahonnan előhúzta utolsó két üvegcséjét. A nyolc alapfémből készült
keveréket tartalmazták, meg egy kis adag dúralumíniumot. A bennük található forrasszal még eljut egy darabig.
De az sem lesz elég. Még mindig órákra volt Luthadeltől. Még elegendő forrasz segítségével is csak jóval sötétedés után érne oda.
Nagyot sóhajtott, visszatette az üvegcséket, és nagy nehezen talpra állt.
Mit teszek, ha megérkezem? – morfondírozott magában. – Miért feszítem túl magam? Ennyire vágyom rá, hogy újra harcoljak? Hogy gyilkoljak?
Tudta, hogy úgysem érkezhet időben a küzdelemre. A kolosszok valószínűleg már napokkal korábban megtámadták a várost. Mégis
aggódott. A Cett várában véghezvitt öldöklés képei még ekkor is kísértették. A szörnyűségek, amiket elkövetett.
Most azonban valami mást érzett. Elfogadta a kés szerepét. Hiszen nem eszköz a kés is? Egyaránt lehet jó és rossz célra használni; ha kell,
öl, ha kell, védelmez.
Legyengült állapotában azonban nem akart ezzel a kérdéssel foglalkozni. Alig tudta megszüntetni a remegést a lábában, miután
fellobbantotta az ónt, hogy józanul tudjon gondolkodni. A birodalmi főúton állt, egy lucskos, kátyús úton, ami a puhán szemerkélő hóban
úgy tűnt, az örökkévalóságig kanyarog. Közvetlenül a birodalmi csatorna mellett futott, ami szintén kígyószerűen tekergett végig a tájon. Egy
széles, de kiürült folyóágy a főút szomszédságában.
Korábban, amikor Elenddel jártak erre, újnak és ragyogónak tűnt az út. Most azonban sötéten és lehangolóan terült el előtte. A Kút
dübörgött, lüktetése minden egyes lépéssel erősebben hívta. Ám sajnos nem haladt elég gyorsan. Nem elég gyorsan ahhoz, hogy megállítsa a
kolosszokat.
Nem elég gyorsan, hogy megmentse a barátait.
Sajnálom… – búsult vacogó fogakkal, miközben szorosra húzta magán a köpönyegét. Nem volt már forrasz, ami megvédte volna a
hideg ellen. – Sajnálom, hogy cserbenhagytalak benneteket!
Ekkor füstcsíkot pillantott meg a távolban. Keletre, majd nyugatra fordította a fejét, de nem sokat látott. A lapos tájat elhomályosította a
hamu és hó keveréke.
Egy falu – gondolta még mindig tompa aggyal. – Hiszen több is van belőlük a környéken.
Bár Luthadel számított messze a legnagyobb városnak a kicsiny uradalomban, azért akadt más település is. Elend nem tudott teljesen
véget vetni a banditatámadásoknak, de ezek a falvak sokkal jobban boldogultak, mint a Végső Birodalom többi részébe települt városok.
Folytatta az útját, átgázolt a csúszós, fekete pocsolyákon a falu irányába. Körülbelül tizenöt perc gyaloglás után letért a főútról, és egy
mellékúton közelítette meg a települést. Még szká viszonylatban is apró helységre bukkant. Csupán néhány viskóból és egy-két mívesebb
épületből állt az egész.
Nem ültetvény – vonta le a következtetést. – Valaha az átmenő forgalomnak épülhetett, a nemesek itt szakították meg az utazásaikat, hogy
megpihenjenek éjszakára.
A valamikori kisbirtokhoz tartozó udvarház ablakai most sötéten ásítottak. A szká viskók közül kettőből azonban fény szűrődött ki a
repedéseken keresztül. A barátságtalan időjárás valószínűleg meggyőzte a lakókat, hogy hamar fejezzék be a kinti munkát és vonuljanak
vissza kunyhójuk melegébe.
Egész testében reszketve az egyik viskóhoz ment. Az ón miatt meghallotta az odabentről kiszűrődő beszédet. Megállt, és hallgatózott.
Gyerekek nevetgéltek, és férfiak magyaráztak egymásnak élvezettel. Majd vacsora – egyszerű zöldségleves – illata csapta meg az orrát.
Szkák… és nevetnek – csodálkozott.
Az Uralkodó idején az efféle kunyhókat félelem és rosszkedv járta át. A jókedvű szkákat lustának tartották.
Ezek szerint mégis elértünk valamit. Volt értelme az egésznek.
De a barátainak meg kell-e halniuk cserébe? Luthadelnek el kell-e esnie? Elend védelme nélkül erre a kicsiny településre is ráteszi a kezét
valamelyik zsarnok.
Fülébe visszhangzott a gyöngyöző kacaj. Kelsier soha nem adta fel. Magával az Uralkodóval is szembeszállt, és még az utolsó szavai is
dacról árulkodtak. Amikor tervei reménytelennek tűntek és holtteste az utcán hevert, még akkor is ő győzedelmeskedett.
Nem adhatom fel! – A lány kihúzta magát. – Nem fogadom el a halálukat, amíg kihűlt testüket a karjaimban nem tartom!
Felemelte az egyik kezét és bedörömbölt. A hangok azonnal elhaltak. Kioltotta az ónt, ahogy az ajtó kinyílt. A szkák, kiváltképp a vidéki
szkák, nagyon ijedős népség volt. Talán jobb lenne.
– Ó, te szegény teremtés! – kiáltott fel a nő, aki ajtót nyitott az idegennek. – Gyere be a hidegről! Mit keresel te errefelé?!
Vin tétován állt a küszöbön. A nő ruhája egyszerű volt, de tökéletesen ellenállt a téli hidegnek. A szoba közepén duruzsoló tűzhely
csalogató meleget árasztott.
– Gyermekem? – szólongatta Vint.
Az asszony mögött felállt egy köpcös, szakállas férfi és a kezét a felesége vállára tette. A lányt tanulmányozta.
– Forrasz! – hadarta a ködszerzet. – Adjatok egy kis forraszt!
A pár értetlenül bámult egymásra. Bizonyára azt hitték, a jövevény elméje teljesen megbomlott. Végül is elég volt ránézni. A haját
összekócolta a hó, ruhája nedvesen és a hamutól bemocskolva lógott rajta. Egyszerű lovaglóruhát viselt: nadrágot és jellegtelen köpönyeget.
– Miért nem fáradsz beljebb, gyermekem? – javasolta a férfi. – Gyere, egyél valamit! Közben elmondhatod, honnan jössz. Hol vannak a
szüleid?
Ó, egek! – mérgelődött Vin. – Csak nem nézek ki ennyire fiatalnak! Vagy mégis?
Csillapított egy kicsit a pár érzelmein. Tompította aggodalmukat és gyanakvásukat, aztán felerősítette a segítőkészségüket. Nem értett
annyira az érzelmi allomanciához, mint Szellő, de annak idején volt alkalma gyakorolni. A pár azonnal megnyugodott.
– Nincs sok időm – hadarta. – Forraszt kell szereznem.
– Az uraságnak volt néhány drága étkészlete – mondta a férfi lassan. – De a legtöbb ilyen holmit elcseréltük ruhára és földművelő
szerszámokra. Talán van még néhány serleg. Cled uraság – az elöljárónk – őrzi őket a viskójában…
– Talán az is jó lesz – felelte Vin. Bár az ötvözetbe valószínűleg nem kevertek megfelelő arányban allomantikus fémet.
Bizonyára túl sok ezüstöt vagy túl kevés ónt öntöttek bele, amitől a forrasz gyengébben hat, mint a rendes esetben.
A pár felhúzta a szemöldökét, aztán a viskóban tartózkodó társaikra néztek.
Vin érezte, hogy a kétségbeesés újra szorítja a mellkasát. Mire számított? Még ha megfelelő mennyiségű forraszt tartalmazna is az ötvözet,
akkor is időbe telik megtisztítani, hogy aztán elegendőt tudjon előállítani a futáshoz. A forrasz viszonylag gyorsan égett. Sok kellene belőle.
Akkora adag elkészítése időbe telne: ennyi idő alatt akár el is sétálhatna Luthadelig.
Megfordult, dél felé nézett, bele a sötét, havas tájba. Még a fémmel is órákig kellene futnia. Amivel igazán gyorsan megtehetné az utat, az
egy cölöpút volna – egy olyan ösvény, amelynek talajából fémcövekek állnak ki. Az allomanták ezekre taszítva és újra meg újra a levegőbe
emelkedve óriási távokat tettek meg. Egy ilyen úton jutott el egyszer Luthadelből az egyórányira lévő Fellise-be kevesebb, mint tíz perc alatt.
De ebből a faluból nem vezetett cölöpút Luthadelbe; a fő csatornavonalak mentén egy ilyen sem készült. Túl sok munkával járt
létrehozni, és túlságosan kevesen használták volna ahhoz, hogy bárkinek is megérje ilyen hosszú távolságokat cölöpökkel összekötni.
Hirtelen megpördült, és a szká házaspár nagyot ugrott ijedtében. Talán észrevették az övébe bújtatott tőröket, talán a pillantása miatt volt,
mindenesetre a házigazdák már nem viselkedtek olyan barátságosan, mint korábban.
– Az egy istálló? – kérdezte Vin az egyik sötét épület felé biccentve.
– Igen – válaszolta a férfi tétován. – De nincsenek lovaink. Csak néhány kecske és tehén. Gondolom, nem akarsz…
– Patkók – gondolkodott hangosan a lány.
A férfi értetlenül nézett maga elé.
– Adjatok patkókat! – követelte Vin. – Sokat.
– Kövess! – engedelmeskedett a férfi a lány csillapításának.
Együtt kimentek a hidegbe. A többiek a nyomukban. A ködszerzet észrevette, hogy néhány férfi, mintha a világ legtermészetesebb dolga
lenne, furkósbotot szorongat a kezében. Talán nem csupán Elend érdeme, hogy ezek az emberek viszonylagos nyugalomban élnek.
A köpcös férfi nekivágta magát az istállóajtónak, és benyomta azt. Egy hordóra mutatott.
– Már egyébként is elkezdtek rozsdásodni.
Vin odalépett a hordóhoz és kivett egy patkót. Próbálgatta a súlyát, majd maga elé dobta és egy erős acéllobbantással rátaszított. A
fémtárgy azonnal nekilendült, ívesen repült a levegőben, míg néhány száz lépéssel arrébb egy pocsolyába nem esett.
Tökéletes – nyugtázta a lány.
A szkák ámultak és bámultak. Vin a zsebébe nyúlt; elővette az egyik üvegcsét. Lenyelte a tartalmát és rögtön pótolta a hiányzó forraszt.
Annyi nem volt benne, ami egy forraszlökethez elég lett volna, de acél és vas akadt bőven. Mindkét fém lassan égett. Így akár órákig is
haladhat vonzással és taszítással.
– Készítsétek elő a falutokat! – javasolta a lány, miközben forraszt égetett, és magához vett tíz patkót. – Luthadel ostrom alatt áll, talán
már el is esett. Ha arról értesültök, hogy így történt, azt javaslom, szedjétek össze az embereket és induljatok Terrisbe! Kövessétek a
birodalmi csatornát északra!
– Ki vagy te? – tudakolta a férfi.
– Senki fontos személy.
A férfi rádöbbent az igazságra.
– Te vagy az, ugye?
Felesleges volt visszakérdezni. Ehelyett eldobta az egyik patkót a földre maga mögé.
– Igen – vallotta be halkan, majd rátaszított a fémre.
Abban a szempillantásban ívesen lőtte ki magát a levegőbe. Esés közben leejtett maga elé egy másik patkót. A biztonság kedvéért várt,
amíg a föld közelébe ért, mielőtt erre taszította volna magát; fontos volt, hogy inkább előrehaladjon, mint felfelé.
Mindezt már végigcsinálta egyszer. Nem sokban különbözött attól, mint amikor érmék segítségével ugrált a levegőben. A titok abban állt,
hogy folyamatosan mozgásban kellett tartania magát. Amint a második patkóra taszította a súlyát – és újra felemelkedett a hópelyhekkel
tarkított levegőbe –, magához vonzotta az első fémtárgyat.
Mivel a patkó nem kapcsolódott semmihez sem, könnyedén felugrott, és követte őt. Repülve tette meg a távolságot, miközben Vin egy
harmadik patkót dobott a földre. Ekkor elengedte az elsőt, ami a saját lendülete miatt a feje fölött haladt el. Akkor esett le a földre, amikor
ő a harmadik patkóra taszította magát és egyben magához vonzotta a másodikat, amitől már igen messzire jutott.
Nem lesz könnyű!
Homlokát ráncolva összpontosított, amikor elhaladt az első patkó mellett és rátaszított. Sajnos nem találta el a megfelelő ívet, így az túl
messzire esett, mielőtt taszíthatott volna. A patkó mögötte lőtt ki, ezért nem adott neki elég lendületet ahhoz, hogy fenntartsa magát a
levegőben. Lezuhant a földre, de azonnal magához vonzotta a patkót, és újra megpróbálta.
Az első néhány próbálkozás lassan ment. A legnagyobb odafigyelést a lefelé tartó ív kívánta. A lefelé ható erővel pontosan kellett eltalálnia
a patkót ahhoz, hogy az eszköz a földön maradjon, ugyanakkor elegendő felfelé ható erő is érje, amitől ő a megfelelő irányba mozdulhat.
Az első órában sokszor kényszerült újrakezdeni a földről, mert össze kellett szednie a patkókat. Azonban nem sok ideje maradt a
kísérletezgetésre, és az eltökéltsége sem engedte, hogy sokáig tétovázzon.
Végül három patkóval már egészen gyorsan haladt: segített a nedves talaj és az, hogy a saját súlya is a talajhoz nyomta a fémeket, amelyek
szinte beleragadtak a sárba. Ezzel erősebben tudott rájuk taszítani. Hamarosan egy negyedik patkót is befogott. Minél gyakrabban taszított –
minél több patkóra kellett taszítania –, annál gyorsabban haladt.
Mire egyórányi ugrálásra távolodott a falutól, már egy ötödik patkót is használt, aminek az eredményeképpen a fémívek folyamatosan
röpködtek a föld fölött. Vonzott és taszított, majd újra vonzott és taszított. Semmi másra nem figyelt. Így zsonglőrködte magát végig az
úton.
A talaj áramlott alatta, és a patkók a feje fölött repültek. A szél beleordított a fülébe, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban taszította
magát előre, egyenesen délnek. Fém és mozgás egyvelegévé vált – ahogyan Kelsierrel is történt, amikor megölte az inkvizítort.
Azzal a kivétellel, hogy ő nem gyilkolásra szánta a fémet, hanem mások megmentésére.
Lehet, hogy nem érek oda időben – erősítette magában az elhatározást, miközben a szél csapdosott a feje körül –, de nem fogom félúton feladni.
Van egy fiatal unokaöcsém, akit Rasheknek hívnak. Szívből gyűlöli egész Khlenniumot, a fiatalokra jellemző, irigylésre méltó szenvedéllyel. És Alendit még
szenvedélyesebben gyűlöli – bár még sohasem találkoztak –, mivel úgy érzi, elárulták, amikor az egyik elnyomónkat választották a Korok Hősének.
Ötvenharmadik fejezet

Straff kezdte egészen jól érezni magát, miközben serege élén felkapaszkodott az utolsó dombra, amelyről már Luthadelre lehetett látni.
Ezt megelőzően körültekintően kipróbált néhány gyógynövényt a kis gyógyszeres szekrénykéjéből, és egészen biztos volt benne, hogy tudja,
Amaranta mivel mérgezte. A fekete rojtasz utálatos egy szer volt. Lassan le kell majd szoknia róla – de néhány elrágott levélkétől egyelőre
erősebb és éberebb lett, mint valaha. Igazából csodálatosan érezte magát.
Tisztában volt vele, hogy Luthadel lakosai nem mondhatják el magukról ugyanezt. Kolosszok vették körbe a külső falat. Még abban a
pillanatban is dörömböltek az északi és keleti kapun. A város belsejéből füst gomolygott.
– Felderítőink szerint a lények négy különböző városkapun át jutottak be, uram – jelentette Janarle. – Először a keleti kaput vették be,
ahol kemény ellenállásba ütköztek. Ezután az északkeleti kapu esett el, de a csapatok mindkét helyszínen derekasan állják az ostromot. A
legnagyobb rést északon ütötték. A kolosszok láthatóan abból az irányból érkeznek. Felgyújtják a házakat és fosztogatnak, amerre csak
elhaladnak.
Straff egy bólintással vette tudomásul a hallottakat.
Az északi kapu – gondolta. – Az esik legközelebb a Venture-várhoz.
– Támadunk, uram? – tudakolta Janarle.
– Mikor esett el az északi kapu?
– Talán úgy egy órája, uram.
A hadúr ráérősen rázta a fejét.
– Akkor ne siessünk. Szegény kolosszok keményen dolgoztak, hogy bejussanak a városba; legalább egy kis mókát engedélyezzünk nekik,
mielőtt lemészároljuk őket.
– Biztos benne, uram?
Straff mosolygott.
– Néhány óra elteltével kielégítik a vérszomjukat, elfáradnak a nagy küzdelemben és megnyugszanak. Az lesz a legjobb alkalom a
támadásra. Addigra szétszóródnak a városban, és meggyengíti őket az ellenállás. Így könnyűszerrel végezhetünk velük.

Sazed a torkánál fogva ragadta meg kolossz ellenfelét, és hátratolta a lény vicsorgó, eltorzult arcát. A szörny bőre olyan szorosan feszült a
testén, hogy az arca közepén kihasadt, amitől kilátszottak az izmok a fogak fölött és az orrlyukak körül. A lény egyre halványuló dühvel
kapkodott levegő után, miközben minden egyes kilégzéssel nyál- és vércseppeket fröcsögött a támadójára.
Erő! – gondolta a terrisi, és még egy kis forraszt használt, amivel tovább növelte az erejét.
Teste olyan robusztussá nőtt, hogy attól félt, az ő bőre is túlfeszül. Szerencsére a fémelméket úgy tervezték, hogy tudjanak tágulni. A
gyűrűk és a karkötők az egyik oldalon nem csatlakoztak, így el tudtak görbülni, ha kellett. Mégis, rémisztő volt ekkora testtömeggel bánni.
Valószínűleg sem mozogni, sem lépni nem tudott volna ekkora alkattal – de ez épp nem is számított, hiszen a kolossz leteperte a földre.
Csak a fogása lenne egy kicsit erősebb. A lény egyik kezének ujjait Sazed karjába mélyesztette, a másikkal pedig maga mögé nyúlt, és elérte a
kardját.
Az őrző ujjai végül összeroppantották a szörnyeteg vastag nyakát. Még vicsorogva próbált levegőt venni, de nem sok sikerrel. Ehelyett
kétségbeesetten csapdosott összevissza. A terrisi nagy erőfeszítések árán felegyenesedett, aztán kék ellenfelét társaihoz lódította. Ilyen
természetfeletti erő mellett még a háromméteres testet is könnyűnek érezték az ujjai. A hulla nekicsapódott egy sereg támadó kolossznak,
akik a rájuk zuhant társuk súlya alatt néhány lépést tettek hátrafelé.
A harcos tudós zihálva állt a lábán.
Túl gyorsan felhasználom az erőmet – gondolta kétségbeesetten, aztán félretette a forraszt, amitől teste egy borostömlőhöz hasonlatosan
egyszerre összeesett. Jobban kell ügyelnie a tartalékaira. Erejének nagyobb részét már így is felhasználta – azt az erőt, amit évtizedek alatt
halmozott fel. A gyűrűihez még nem nyúlt, de azokban csak néhány képességet tudott elraktározni. Úgy döntött, végszükség esetére hagyja
őket.
És most talán pont az következik – rettegett előre.
Az Acélkapu terét még sikeresen tartották. Bár a kolosszok már áttörtek a kapun, egyszerre csak kevesen fértek át rajta, és a falra is csak a
legnagyobb példányok tudtak felugrani.
Sazed kicsiny serege azonban alaposan elfáradt. Testek feküdtek az udvaron szerteszét. A hűséges szkák az udvar hátsó részében
biztonságba húzták a sebesülteket. Az őrző hallotta a nyöszörgésüket a háta mögül.
Kolossz tetemek is tarkították a teret, és a vérontás ellenére a terrisi tudós büszke volt a saját teljesítményükre. Arra, hogy a lények csak
nagy áldozatok árán tudtak bejutni a területükre. Luthadel nem adta magát könnyen. Egyáltalán nem.
A kolosszok pillanatnyilag mintha megtorpantak volna, és bár egy-két összecsapásra még sor került az udvaron, a kapu előtt újabb csapat
kék bőrű szörnyeteg gyülekezett.
A kapu előtt – mérte fel a helyzetet Sazed, és oldalra pillantott.
Az ellenség csak a kapu egyik szárnyával foglalkozott, a jobb oldalival. Hullák borították az udvart – több tucat, talán több száz –, pedig
a kolosszok maguk is sok testet takarítottak el a kapu elől, hogy bejussanak a városba.
Talán…
De már nem maradt ideje gondolkodni. Előrerohant, ismét a forraszt hívta segítségül, amitől öt férfi erejét szívta magába egy pillanat
alatt. Felkapta egy kisebb kolossz tetemét, és kidobta a kapun. A kívül álló szörnyek vicsorogva szétszóródtak. Több százan tülekedtek, hogy
bejussanak, de elbotlottak a holttestekben a nagy kapkodásban, hogy kikerüljék Sazed lövedékét.
A forrasztól felerősödött férfi megcsúszott a rengeteg kiontott vérben, de egy második testet is kihajított.
– Hozzám! – kiáltotta.
Csak remélhette, hogy van még katona, aki meghallotta, és aki engedelmeskedik.
A kolosszok túl későn eszméltek rá, mi történik. Sazed újabb testet rúgott el az útból és nekicsapta a nyitott kapuszárnynak: elővette a
vaselméjét és felhasználta a benne elraktározott súlyt. Abban a szempillantásban a teste tömege megsokszorozódott. Ezzel a tömeggel
nyomta a kaput, mire az bezárult.
Ekkor kolosszok rohantak oda a másik kapuszárnytól. Sazed erősen a fának feszült, a hullákat közben elrugdosta az útból, és minden
erejét összeszedve a helyére tolta a kaput. Még egy kis súlyt szívott el a vaselméjéből. Riasztó sebességgel használta el értékes tartalékát. Olyan
nehéz lett, hogy úgy érezte, a saját teste fogja a földbe nyomni. Csak mesterségesen megnövelt ereje révén sikerült talpon maradnia.
Csalódott kolosszok dörömböltek a kapun, de ő hősiesen tartotta a szárnyakat. Visszatartotta a betolakodókat. Kezeit és mellkasát az érdes
fának szorította, lábujjait pedig az egyenetlen macskakövek közé ékelte. Rézelméjének köszönhetően a hideget nem érezte, bár bokáig állt a
hamu, hó és vér keverékében.
Férfiak kiáltoztak. Szinte minden percben meghalt valaki. A többiek a saját testük erejével nyomták a kaput. Sazed egy futó pillantást
vetett hátra. Néhány katona a kaputól nem messze sorakozott fel és a bejutott kolosszok elől védték a többieket. Az emberek bátran
küzdöttek, háttal a bejáratnak, miközben a terrisi zárva tartotta a kapuszárnyakat.
Nem adták fel. A megduzzadt testű tudós dacosan felkiáltott. Csúszott a talpa, de még így is tartotta a faszerkezetet. Katonái közben az
udvaron őrjöngő kolosszokkal csatáztak. Ekkor egy csapat rohant oda hozzá oldalról, akik egy vaskos gerendát cipeltek. Sazed elképzelni
sem tudta, hol szerezték, bár nem is érdekelte. Becsúsztatták az eltört keresztrúd helyére.
A vaselméből nyert tömeg elfogyott, az elme kiürült.
Többet kellett volna belőle felhalmoznom az évek alatt – sajnálkozott az őrző, miközben kimerülten sóhajtva a földre csúszott a bezárt kapu előtt.
Soknak tűnt, amíg el nem kezdte használni. De a kolosszokat és egyéb hasonlóan nehéz tárgyakat csak így tudta ellökni magától.
Általában csak olyankor tettem félre a tömegből, amikor csökkentenem kellett a súlyomat. Csak úgy mellékesen. Hasznosabbnak tűnt így felhasználni a vasat.
Megint eloltotta a forraszt, amitől a teste ugyanúgy összeesett, mint korábban. Szerencsére teste oda-vissza nyújtása nem lazított a bőrén.
Visszanyerte szokásos testalkatát. Csupán borzasztó kimerültnek érezte magát, és izomlázzal küszködött. A kolosszok eközben továbbra is a
kaput döngették. Sazed kinyitotta fáradt szemeit. Meztelen mellkassal feküdt a hóban és a hamuban. Katonái komoly ábrázattal sereglettek
köré.
Milyen kevesen maradtak – sajnálkozott a meggyötört tudós.
Alig ötven katona az eredeti négyszázból. A tér vörösen csillogott. Mintha csak befestették volna a kolosszok élénkvörös vérével. Az
élénkpirosba sötétebb emberi vér keveredett. Sápadtkék testek hevertek magányosan vagy kupacokban, a katonáktól származó, kicsavart és
leszakított testrészekkel vegyesen – a brutális kolossz kardok hatására.
A dörömbölés tompa dobolásként folytatódott a kapu külső oldalán. Kis idő múlva a ritmus felgyorsult: őrületes ütemben ütötték,
amitől már az egész szerkezet rázkódott. A dühöngő kolosszok valószínűleg megérezték a vér szagát és a hús ízét, amitől már csak a kapu
választotta el őket.
– A deszkák nem fogják sokáig bírni – szűkölte az egyik védő. Az arca előtt ellebegett egy hamufelhő. – A sarokvasak is megrepedtek.
Újra be fognak törni.
Sazed kiegyenesedett.
– Mi pedig újra küzdeni fogunk.
– Uram! – kiáltott oda egy hang. A terrisi megfordult, és Dockson hírnökét pillantotta meg, amint a holttestek halmai között lovagol. –
Dockson úr azt üzeni… – hirtelen félbehagyta a mondandóját, mert észrevette, hogy Sazed kapuja bezárult. – Hogyan… – kezdett bele
kérdésébe.
– Adja át az üzenetet, fiatalúr! – utasította a fáradt őrző a hírnököt.
– Dockson úr azt mondja, nem tud erősítést küldeni – hangzott az üzenet, aztán a férfi szorosabbra fogta lova szárát. – Az Ónkapu
elesett, és…
– Az Ónkapu? – kapta fel a fejét Sazed. Tindwyl! – Mikor?
– Több mint egy órája, uram.
Egy órája? – ámuldozott a terrisi. – Mióta küzdünk már vajon?
– Ki kell tartania, uram! – tolmácsolta a parancsot a lovas, majd megfordította a lovát és elvágtatott arra, amerről jött.
Az őrző egy lépést tett kelet felé.
Tindwyl…
A kaput egyre hangosabban verték, és a deszkák megrepedeztek.
Férfiak rohantak, hogy hozzanak valamit, amivel megerősíthetik a szerkezetet, de Sazed látta, hogy a palánkokat a helyükön tartó csatok is
kilazultak. Ha azok kipattannak a helyükről, már semmi sem tartja egyben a kaput.
A terrisi becsukta a szemét, rázuhant a többórányi küzdelem fáradtsága, és újra a forraszelméjéhez folyamodott. Már majdnem kifogyott.
Ha így esik, már csak az az elenyésző mennyiség marad, amit az egyik gyűrűjében raktározott el.
Mégis, mi mást tehetne?
Hallotta, ahogy a deszkák recsegve elpattannak, és az emberek rémült ordításba fognak.

– Vissza! – üvöltötte Dorong. – Húzódjatok vissza a városba!


Seregük maradék katonái szétszéledtek, és visszavonultak a Cinkkaputól. Szellő rettegve nézte, amint egyre több kolossz tör be a térre,
átgázolva a gyenge vagy sebesült katonákon, akik már nem tudtak odébb húzódni. A szörnyek kék dagályként söpörtek végig a téren. Egy
acélkardokkal hadonászó és vörös szemekkel vizslató dagály gyanánt.
A nap, amit szinte teljesen eltakartak a viharfelhők, vérző sebként jelent meg az égen és csúszott egyre lejjebb a látóhatár felé.
– Szellő! – kiáltott fel Dorong, és megrántotta a barátja ruhaujját. – Induljunk!
A lovak már rég elinaltak. Szellő az asztalosmester után iramodott, és próbálta nem meghallani a háta mögött vicsorgó kolosszok állatias
morgását.
– Hadrendbe vissza! – utasította Dorong azokat, akik még hallották. – Első osztag, irány a Lekal-vár! Hammond úr már minden
bizonnyal ott vár rátok, és szervezi a védelmet. Második osztag, kövessetek a Hasting-várba!
Szellő csak ment tovább. Elméje épp olyan érzéketlenné vált, mint a lába. Szinte teljességgel hasznavehetetlennek bizonyult az ütközet
során. Próbálta eltörölni a férfiak félelmét, de épp olyan feleslegesnek tűnt az erőfeszítése, mintha… egy darab papírral próbált volna meg
védekezni a napsütés ellen.
Dorong feltartotta az egyik kezét, és a kétszáz fős osztag azonnal megállt. Szellő körbenézett. Az utca csendesen várta a naplementét a
hamu- és hóesésben. Minden olyan… egyhangú volt. Az ég homályba borult, a város körvonalait pedig letompította a feketével pöttyözött
hóesés puha takarója. Különös érzés volt az élénkvörös és kék színek rettenetes látványa után a várost ilyen lustán terpeszkedőnek látni.
– A fenébe is! – csattant fel Dorong, és félretolta az útból Szellőt, nehogy az egyik mellékutcáról beáramló, dühöngő kolosszok
eltiporják.
Az ezredes katonái egy vonalban sorakoztak fel, de egy újabb kolossz csapat, akik épp ekkor törtek át a kapun, utolérték őket.
Szellő megbotlott, és a hóba esett.
Az a másik osztag… északról jött! Ilyen gyorsan beszivárogtak a városba?
– Dorong! – fordult oda Szellő a barátjához. – Nekünk…
Aztán végignézte, ahogy egy óriási termetű kolossz lecsap a barátja kinyújtott karjára, majd tovább rántja a kardot a férfi bordái felé.
Dorong oldalra zuhanva felnyögött. Kardját tartó karja a fegyverrel együtt mellé esett. Sánta lábán még tovább botladozott, de a kolossz két
kézzel megmarkolta a kardját, és lesújtott.
A koszos hó végül új színekben pompázott. Vörös folt terült szét rajta.
Szellő üres tekintettel meredt maga elé, barátja feldarabolt teteme mellett. A szörny vicsorítva felé fordult.
Saját közelgő halálának valószínűsége olyan hirtelen térítette észhez a férfit, ahogyan még a hideg hó sem tudta. Hátralépett, de
megbotlott a hóban. Ösztönösen csillapítani kezdte ellenfelét. Természetesen semmi sem történt. Az allomancia itt nem segített. Megpróbált
talpra állni. A kolossz – és néhány társa – nekirontott. Abban a pillanatban azonban egy újabb sereg katona jutott át a kapun és jelent meg a
keresztutcában. Ez szerencsére elvonta a szörnyetegek figyelmét.
Szellő az egyetlen természetesnek tűnő lehetőséget választotta. Bebújt egy épületbe és meghúzta magát.

– Ez az egész Kelsier hibája – motyogta Dockson, miközben egy újabb megjegyzéssel látta el a térképet. A hírnökök szerint Ham már
elérte a Lekal-várat. De nem tudja sokáig tartani.
A Venture-vár báltermében sürgés-forgás és zűrzavar uralkodott, írnokok rohangáltak fejvesztve ide-oda, miután rádöbbentek, hogy a
kolosszok nem foglalkoznak a ranggal. Nekik mindegy volt, hogy az illető szká, tudós, nemes, vagy kereskedő. Egyszerűen szerettek ölni.
– Tudnia kellett volna, hogy ez fog történni – folytatta Dockson a panaszkodást. – Itt hagyta nekünk ezt a felfordulást, és azt gondolta,
majdcsak kitalálunk valamit, amivel helyrehozhatjuk. Nos, nem tudok egy egész várost elbújtatni az ellenség elől. Most nem egy bandát kell
láthatatlanná tennem. Pusztán az a tény, hogy kiváló tolvajok voltunk, még nem jelenti, hogy egy királyságot is ügyesen tudunk irányítani!
Senki sem figyelt rá. Hírnökei már elmenekültek, őrei pedig a kapuknál harcoltak. Mindegyik palotának saját védelme volt, de Dorong –
nagyon helyesen – úgy döntött, csak végszükség esetén használják. Nem arra tervezték, hogy nagy erejű támadásokat védjenek ki vele, ahhoz
túl messze voltak egymástól. Ha oda húzódnak vissza a csapatok, azzal csak darabokra esik és elszigetelődik a sereg.
– Az igazi problémánk az, hogy nem tudjuk végigvinni a terveinket – magyarázta fennhangon magának Dockson, majd egy utolsó
megjegyzést tett az Ónkapu mellé, amiben elmagyarázta, mi történt az adott helyszínen. Végignézett a térképen. Álmában sem gondolta
volna, hogy Sazed kapuja bírja majd a legtovább. – Végigvinni – ismételte magát.
– Azt hittük, jobban végezzük majd a munkánkat, mint a nemesek. De miután megszereztük a hatalmat, visszatettük őket a helyükre.
Talán ha az egész bandát kiirtottuk volna, akkor új erővel láthattunk volna neki mindennek. Természetesen akkor a többi uradalmat is meg
kellett volna támadni – ami azzal járt volna, hogy Vint küldjük a legveszélyesebb, legbefolyásosabb nemesek ellen. Akkor viszont olyan
mészárlás vette volna kezdetét, amilyet a Végső Birodalom még nem látott. És ha ez bekövetkezik…
Valami elterelte a figyelmét. Felnézett, és a szeme előtt tört darabokra az egyik óriási, lenyűgöző szépségű festett üvegablak. A többi is
követte, a behajított kövek nyomán. Nagyméretű kolosszok ugráltak be a tátongó lyukakon, és nagyot dobbantottak a szilánkos
márványpadlón. Az üvegek még széttört állapotukban is szép látványt nyújtottak. Az ablakkeretből kiálló üvegtüskék csillogtak az esti
fényben. Az egyik ablak helyén támadt lyukon kinézve Dockson látta, hogy a viharfelhők oszladoznak, és utat engednek a napsugaraknak.
– És ha ez bekövetkezett volna – folytatta korábbi gondolatmenetét –, mi magunk is szörnyetegekké válunk.
Az írnokok kiabáltak, és menekülni próbáltak a kolosszok mészárlása elől. Dockson némán állt. Nyögéseket és érdes szuszogást hallott a
háta mögül. Kék bőrű lények közeledtek a folyosó felől. Az asztalon heverő kard után nyúlt, miközben segítői sorra haltak mellette.
Becsukta a szemét.
Tudod, Kel, már én is majdnem elhittem nekik, hogy odafentről figyelsz minket. Hogy valamiféle isten vagy.
Kinyitotta a szemét, megfordult, és kihúzta a kardját a tokjából. Megdermedt a szörnyeteg látványától.
Milyen nagy!
A fogát csikorgatta, még utoljára elátkozta Kelsiert, majd a kardját megsuhintva támadott.
Az óriás közömbös mozdulattal elkapta a fegyvert, fittyet hányva az általa okozott vágásra. Ezután azonban a saját kardjával sújtott.
Dockson előtt végül minden elfeketedett.
– Uram – jelentette Janarle –, a város elesett. Nézze, hogy ég! A kolosszok a négy megtámadott kapuból hármat áttörtek, és határozott
cél nélkül koslatnak az utcákon. Még fosztogatni sem állnak meg: csak öldökölnek. Vaktában mészárolnak mindenkit, aki az útjukba kerül.
Már alig maradt katona, aki feltartóztathatná őket.
Straff nyugodtan ült a lován, és a lángoló várost nézte. Jelképnek látta. Az igazság jelképének. Egyszer elmenekült ebből a városból, maga
mögött hagyva a szká férgeket. És amikor visszatért, hogy magának követelje a trónt, az emberek ellenszegültek.
Dacosan viselkedtek. Megérdemlik a sorsukat.
– Uram! – próbálkozott újból Janarle. – A kolossz sereg már eléggé meggyengült. Nehéz a létszámukra következtetni, de a hátrahagyott
tetemek alapján azt mondanám, körülbelül egyharmaduk odaveszett. Leszámolhatunk velük!
– Nem – jelentette ki a hadúr határozottan és a fejét rázta. – Még nem.
– Uram? – értetlenkedett az ezredes.
– Hadd tombolják ki magukat abban az átkozott városban! – hörögte Straff keserűen. – Hadd pusztítsanak el mindent, és égessék porig
az egészet. A tűz úgysem tesz kárt az atiumunkban – sőt, igazából így még könnyebben megtaláljuk.
– Én… – Janarle meg sem tudott szólalni az ámulattól. Nem ellenkezett, de a szemében megvillant a lázadás szikrája.
Később majd őt is el kell intéznem – határozta el magát Straff. – Fel fog lázadni ellenem, ha megtudja, hogy Zane többé nem jelent rá veszélyt.
De ez abban a pillanatban nem számított. A város kitagadta őt, így most büntetésül elpusztul. Ő majd egy jobb várost épít a helyére.
Egy olyat, ahol a hívek neki és nem az Uralkodónak szentelik magukat.

– Apám! – szólt sürgető hangon Allrianne.


Cett megrázta a fejét. A lován ült, a lánya paripája mellett, egy Luthadeltől nyugatra emelkedő domb tetején. Innen jól látta az északon
tanyázó Straff seregét, amint az elátkozott város haláltusáját figyelték.
– Segítenünk kell! – erősködött a lány.
– Nem – ismételte halkan az apja, miközben lerázta magáról lánya érzelmi allomanciáját. Már rég megszokta a próbálkozásait. – Úgysem
mennének sokra a segítségünkkel.
– De tennünk kell valamit! – kötötte az ebet a karóhoz a fruska, és a hadúr karját ráncigálta.
– Nem. – Az apja hajthatatlan maradt.
– De hát visszajöttél! Miért fordultál vissza, ha nem azért, hogy segíts?
– Segíteni fogunk – hangzott a kimért válasz. – Majd segítünk Straffnek elfoglalni a várost, amikor úgy kívánja. Behódolunk neki, és
reménykedünk, hogy nem végez ki mindannyiunkat.
Allrianne elsápadt.
– Ennyi? – sziszegte. – Ezért fordultunk vissza, hogy átadhasd a királyságodat egy szörnyetegnek?
– Másra számítottál? – kérdezte dühösen Cett. – Ismersz, Allrianne. Tudod jól, hogy nem dönthetek másként!
– Azt hittem, ismerlek – feleselt a lány. – Azt hittem, a lelked mélyén jó ember vagy.
Az apja megrázta a fejét.
– A jó emberek már mind meghaltak, Allrianne. A város falain belül.

Sazed folytatta a harcot. Nem számított harcosnak; nem rendelkezett sem éles ösztönökkel, sem gyakorlattal. Számításai szerint már
órákkal azelőtt meg kellett volna halnia. De valahogy mégis sikerült életben maradnia.
Talán azért is, mert a kolosszok ész nélkül verekedtek. A tompa agyú és pallosú népség egyszerűen csak rávetette magát az ellenfélre:
bármiféle előzetes tervezés vagy hadművelet nélkül.
Ettől neki még meg kellett volna halnia. Mégis kitartott, és az életben maradtak is vele küzdöttek. A kolosszokat segítette a dühük,
ugyanakkor Sazed emberei látták, ahogy a gyenge és idős szkák a tér biztonságosabb peremén várakoznak. A katonák tudták, miért
harcolnak. Elég volt erre gondolniuk, és máris új erőre kaptak. Még olyankor is, amikor körbekerítették őket, és a kolosszok a tér közepe
felé küzdötték magukat.
Addigra már Sazed számára is világossá vált, hogy nem reménykedhetnek megváltásban. Korábban abban bízott, hogy Straff talán
elfoglalja a várost, ahogy azt Dorong jósolta. De erről már lekéstek; hamarosan leszáll az est. A nap vészjóslóan süllyedt a horizont felé.
Eljött hát a vég – lamentált a terrisi, miközben a mellette álló katonát leütötték.
A tudós megcsúszott egy vértócsában, és ez a mozdulat mentette meg az irdatlan méretű kolossz csapásától, ami így csak a feje fölötti
levegőt érte.
Tindwyl. Talán valahogyan biztonságba húzódott. Elend remélhetőleg eljuttatja a társaihoz az írásait tartalmazó, rá bízott könyvet. Érezte,
hogy a tanulmányok nagy fontossággal bírnak – még akkor is, ha nem tudta pontosan, miért.
Egy kolossztól elvett karddal támadott. Végső lobbantással felerősítette az izmait, amitől a kard még nagyobb lendülettel vágott bele a
szörnyetegek húsába.
Aztán ütött. Az ellenállás, a becsapódás nedves hangja, a karjában érzett fájdalom már mind ismerősek voltak. Élénkpiros kolossz vér
spriccelt körülötte mindenfelé, és egy újabb szörnyeteg hullott alá.
Az ő ereje pedig kimerült.
A forraszból már semmi sem maradt. Az óriási kardot is alig bírta tartani. Próbált lecsapni a sorban következő lényre, de a penge
kicsúszott érzéketlenné vált, fáradt ujjai közül.
Ez a példány csaknem elérte a négyméteres magasságot. Ennél nagyobb ellenféllel még soha nem találkozott. Megpróbált ellépni az óriás
elől, de megbotlott egy frissen leölt katona holttestében. Abban a pillanatban, ahogy elesett, katonái is feladták. Az utolsó tucat szétszéledt.
Bátran küzdöttek. Túl bátran. Talán, ha engedi, hogy visszavonuljanak…
Nem – tökélte el magát Sazed, és felnézett a halálát kívánó ellenfelére. – Derekasan álltam a sarat. Jobban, mint akármelyik tudós tette volna.
Ekkor eszébe jutottak a gyűrűk. Talán segíthetnének valamit: esetleg elfuthatna. Elmenekülhetne. De nem tudta rávenni magát a
megfutamodásra. Miért áll ellen? Miért tartott ki már a legelején? Tudta, hogy halálra vannak ítélve.
Tévedsz velem kapcsolatban, Tindwyl. Néha én is feladom. Gondolatban már rég eltemettem ezt a várost.
A kolossz a véres hólében elnyúlt férfi fölé tornyosult, és felemelte a kardját. A teremtmény válla fölött Sazed megpillantotta a fal tetején
csücsülő vörös napot. Erre összpontosított a lesújtó kard helyett. A napsugarakat üvegszilánkoknak látta.
A napfény tündökölve, ragyogva jött el érte. Mintha maga a nap hívná. Mintha lenyúlna, hogy magához vegye a lelkét.
Szóval elérkezett a halálom…
A fénysugarak csóvájában egyszer csak megcsillant egy fénypont, majd közvetlenül a kolossz koponyájába csapódott. Az óriás felnyögött,
egész testében megfeszült, és elejtette a kardját. Oldalra zuhant, és Sazed még jó ideig révületben feküdt. Aztán felnézett a falra.
Egy apró alakot világított meg hátulról a nap. Csak a körvonalai látszottak, és a szélben lágyan csapdosó köpönyege. Sazed nagyokat
pislogott. Az a kis fénypont, amit látott… egy érme volt. Az előtte elterülő kolossz pedig halott.
Vin visszatért.
A ködszerzet elrugaszkodott, ahogyan csak egy allomanta képes, és kecses ívben végigrepült a tér fölött. Közvetlenül a kolosszok között
ért földet, és megpördült. Érmék zúgtak minden irányban, mint mérges rovarok, és szétvagdosták a fenevadak kék húsát. Bár a lények nem
estek össze olyan könnyen, mint az emberek, a támadás felkeltette a figyelmüket. Elfordultak a menekülő katonák és a védtelen lakosok felől.
Az udvar végében álló szkák kántálásba kezdtek. Hajmeresztő élmény volt egy csata közepén énekhangra küzdeni. Sazed felült. Fel sem
tűnt neki sajgó és kimerült teste, annyira elkápráztatta a lány ügyessége. A városkapu hirtelen meglendült, a sarokvasak kifordultak. A
kolosszok már túl régóta és túl kitartóan püfölték…
A robusztus faajtó kiszakadt a falból, miután Vin rávonzott.
Micsoda erő – gondolta Sazed lenyűgözve. – Bizonyára valamire vonzza magát közben a háta mögött – de ez egyben azt jelenti, hogy szegény lány két
akkora súly között egyensúlyoz, mint maga a kapu.
És mindezek ellenére sikerült neki. Nagy rántással felemelte az ajtót, és odavonzotta magához. A hatalmas keményfa szerkezet
végigsöpört a kolossz sorokon, és elsodorta a testeket. Vin ügyesen megfordult a levegőben, oldalra vonzotta magát; oldalra lendítette a
kaput is, mintha egy lánccal lenne a testéhez erősítve.
Kolosszok repültek a levegőben, csontok törtek, majd szilánkokban szóródtak mindenfelé a gigantikus méretű fegyver előtt. Egyetlen
sepréssel Vin az egész udvart lecsupaszította.
A kapu a földre zuhant. A lány egy hullahalom mellett ért földet, és némán a kezébe rúgta az egyik elhullott katona harci botját. A kívül
rekedt kolosszok csak egy pillanatra lepődtek meg, aztán rögtön becsörtettek. Vin gyorsan, de pontosan támadott. Koponyákat zúzott szét,
és a feléje közeledő szörnyek holtan hullottak a sárba. Megpördült, néhányukat a földre söpörte, és a vörös latyak a hátuk mögött rohanó
lények arcába fröcsögött.
Tennem kell valamit – ismerte fel Sazed, miután magához tért a csodálkozásból.
Még mindig nem fedte semmi a felsőtestét. A hideg ellen még védte a rézelme, de már majdnem az is kiürült. A lány egyre csak küzdött,
egyik kolosszt döntötte le a másik után.
Még Vin ereje sem tart örökké. Nem mentheti meg a várost.
Erőt vett magán és felállt, majd az udvar hátsó részébe ment. Megragadta a szká tömeg első sorában éneklő idős férfit, és alaposan
megrázta. A vénség azonnal abbahagyta a kántálást.
– Igazad volt – mondta neki. – Visszatért.
– Igen, Szent Hírhozó.
– Talán nyerünk általa egy kis időt – magyarázta a terrisi. – A kolosszok már a városba is beszivárogtak. Össze kell szednünk mindenkit,
akit csak tudunk, és el kell menekülnünk!
Az öregember meglepődött. Sazed egy pillanatig azt hitte, ellenkezni fog, hogy majd azt mondja, Vin úgyis megmenti őket, úgyis legyőzi
az egész ellenséges sereget. De ehelyett hálásan bólintott.
– Az északi kapun keresztül fogjuk elhagyni a várost – hadarta a tudós a tervet. – A kolosszok először itt törtek be, tehát valószínűleg
arról a területről már eljöttek.
Remélem – tette hozzá magában, majd elrohant, hogy mindenkit riadóztasson. A tartalék védelmi pozíciók a főnemesi palotáknál voltak. –
Esetleg találunk túlélőket.

Most majd kiderül, hogy valójában gyáva alak vagyok – gondolta Szellő.
Nem lepődött meg a felismerésen. Mindig is úgy tartotta, hogy fontos ismerni magunkat, és ő mindig is tisztában volt saját önzésével.
Ezért egyáltalán nem érte váratlanul, hogy egy omladozó falú, régi szká viskóban kuporog, és nem vesz tudomást a külvilág zajairól.
Hová tűnt a büszke férfi? Az óvatosan fogalmazó diplomata, a bábos, aki mindig makulátlan öltözetben jelent meg? Eltűnt. Helyében ez
a remegő, hasznavehetetlen roncs maradt. Többször is megpróbálkozott a rézégetéssel, hogy csillapítsa az odakint harcoló férfiakat.
Azonban még erre a legegyszerűbb tettre sem volt képes. Megmozdulni sem tudott.
Hacsak a remegés nem számít mozgásnak.
Csodálatos… – Mintha kívülről nézné ezt a szánalmas szerencsétlenséget a szakadt, véres öltönyében. – Ezek szerint ez lesz belőlem, ha túl nagy
a nyomás. Ha úgy nézzük, vicces: egész életemben mások érzelmeit uraltam. Most viszont annyira félek, hogy semmire sem vagyok képes.
A harc folytatódott, pedig már szörnyen hosszú ideje zajlott. Hogyhogy még élnek katonák?
– Szellő?
Annyi ereje sem volt, hogy a hang irányába forduljon.
Mintha Ham hangját hallottam volna. Fura. Pedig bizonyára már ő is halott…
– Az ég szerelmére! – kiáltotta Ham, és a barátja elé lépett. Egyik karjáról véres kötés lógott. Odahajolt hozzá. – Szellő, hallod, amit
mondok?
– Láttuk, hogy ide bújik, uram – mormolta egy másik hang. Talán egy katona? – Itt húzódott meg a harcok elől. De még így is éreztük,
hogy csillapít bennünket. Tartotta bennünk a lelket még akkor is, amikor fel kellett volna adnunk. Miután Cladent úr meghalt…
Gyáva vagyok.
Egy újabb alak jelent meg. A terrisi. Aggodalom ült az arcára.
– Szellő! – szólt hozzá Ham térdre ereszkedve. – A várunk elesett, Sazed kapuja lerombolva. Már több mint egy órája semmit sem
hallottunk Dockson felől, és megtaláltuk Dorong testét is. Kérlek… A kolosszok a várost pusztítják. Tudnunk kell, mit tegyünk.
Nos, ne tőlem kérdezzétek! – mondta Szellő, helyesebben csak próbálta volna mondani. Úgy érezte, nem jön ki hang a száján.
– Nem tudlak vinni, Szellő – sajnálkozott Ham. – Nem tudom használni a karomat.
– Nos, emiatt nem aggódj! – motyogta a bábos. – Nézd, drága barátom! Nem hiszem, hogy bármire is jó lennék ezek után. Menjetek
nélkülem. Nem gond, ha itt hagytok.
A martalóc segélykérő tekintettel nézett Sazedre.
– Siessen, Hammond úr! – tanácsolta a terrisi. – Nem engedhetjük, hogy a katonák vigyék a sebesülteket. Elgyalogolunk a Hasting-várba.
Talán ott meghúzódhatunk. Vagy… talán sikerülhet a kolosszok figyelmét annyira elterelni, hogy ki tudunk osonni a városból.
– Elterelni? – dünnyögte Szellő. – Nem kell elterelni a figyelmüket: az emberek legyilkolásával vannak elfoglalva. Erre gondolsz? Nos,
bizonyos mértékben megnyugtató tudni, hogy mindannyian gyávák vagyunk. Most pedig… ha még egy kicsit fekhetnék itt… talán el is
aludnék…
És elfelejteném ezt az egészet.

Alendinek segítőkre lesz szüksége, ha át akar kelni a terrisi hegyeken. Utasítottam Rasheket, tegyen meg mindent annak érdekében, hogy ő és megbízható
barátai legyenek azok a segítők.
Ötvennegyedik fejezet

Vin botja eltört, amikor egy kolossz arcába csapott vele.


Már megint! – bosszankodott, majd megpördült, és a törött végét belevágta egy másik szörnyeteg mellkasába.
Ezután megfordult, és szemtől szemben találta magát egy óriási példánnyal, aki jó másfél méterrel magasabb volt nála.
A kolossz felé döfött a kardjával. A lány felugrott, amitől a fegyver hegye a macskakövek közé fúródott. Aztán a ködszerzet a magasba
emelkedett. Még érme sem kellett hozzá, hogy a lény eltorzult arcával egy magasságban lebegjen.
A meglepetés folyton ott virított az arcukon. Hiába nézték végig, a ködszerzet hogyan vágja le több tucat társukat, nem értették, miként
képes egy ekkora alak kitérni a csapásaik elől. Mintha elméjükben a méret és az erő egyenes arányosságban állt volna; a nagy példányok
mindig földbe döngölték a kicsiket. Ilyen meggondolásból nem lenne szabad, hogy egy aprócska nő gondot jelentsen egy ekkora kék
szörnyetegnek.
Vin forrasz segítségével megütötte a bestia arcát. A koponyacsont megrepedt az ökle alatt. A lény hátraesett, ő pedig visszahuppant a
földre. De, mint mindig, újabb kolossz vette át halott társa helyét.
A lány kezdett fáradni. Igazából már eleve fáradtan kezdte a csatát. Már a forraszlöket is kimerítette, aztán a patkók segítségével sok
energiát felemésztve szelte át az egész uradalmat. Érezte a kimerültség jeleit. Csak az utolsó üvegcséből lenyelt forrasz tartotta még talpon.
El kellett volna kérnem Sazedtól az egyik kiürült forraszelméjét! – sajnálkozott.
A ferukímiai és allomantikus fémek ugyanúgy viselkedtek: bár valószínűleg úgyis karkötő vagy karperec formájában kapta volna meg,
azt pedig nem tudta volna lenyelni.
Oldalra húzta a fejét, hogy kivédje egy újabb kolossz támadását. Az érmék nem állították meg a szörnyeket, ahhoz pedig túl nehezek
voltak, hogy Vin horgony nélkül félretaszítsa őket. Ráadásul az acél- és vastartalékai is kimerülőfélben voltak.
Egyik kolosszt a másik után intézte el, amivel időt nyert Sazednek és az embereknek. Ezúttal más érzések kerítették hatalmukba, mint
amikor Cett palotájában öldökölt. Most jól érezte magát. És nemcsak azért, mert szörnyetegekkel volt dolga.
Végre megértette, mi a célja az életben. És belenyugodott. Jó eszköznek vélte a harcot, a gyilkolást, ha ezzel olyanokat menthet meg, akik
nem képesek megvédeni magukat. Kelsier talán lelkifurdalás nélkül gyilkolt, csak a megbotránkoztatás vagy megtorlás kedvéért, de ez őt nem
elégítette ki.
És úgy döntött, nem fogja hagyni, hogy ez valaha vele is megtörténjen.
Újonnan született elhatározása tüzelte a kolosszok elleni harcában. Egy karddal levágta a szörnyeteg egyik lábát, majd a fegyvert egy
másik felé hajította. Rátaszított a fémre, és az áthatolt a kolossz mellkasán. Végül egy elesett katona kardját vonzotta a kezébe. Hátralépett, de
majdnem elbotlott egy újabb holttestben.
Fáradtság…
Több száz test hevert szerteszét a kőudvaron. A lába alatt egyre magasabb halomba gyűltek össze a kolossz tetemek. Felmászott a kupac
tetejére, és egy kicsit meghátrált, amikor újabb lények vették körbe. Azok is felmásztak kimúlt testvéreikre. A düh csak úgy szikrázott apró,
vérvörös szemeikben. Az emberi katonák már rég feladták volna, és könnyebb ellenfél után néznek. A kolosszok azonban mintha
megsokszorozódtak volna, ahogy küzdött velük. Távolabb lévő társaik is meghallották a csatazajt, és odasiettek.
Ismét forrasz segítségével meglengette a kardját, és lenyeste egy kolossz karját, egy másiknak a lábát, végül egy harmadiknak a fejét.
Behúzott nyakkal tért ki a szörnyek csapásai elől, és közben annyit ölt meg, amennyit csak tudott.
De hiába volt egyszerre eltökélt és kétségbeesett – hiába merített erőt a nemrég megtalált elhatározásból –, tudta, hogy nem küzdhet
sokáig. Legalábbis nem ebben a formában. Ő is csak ember. Egyedül nem képes megmenteni Luthadelt.

– Penrod úr! – kiáltotta a terrisi tudós a Hasting-vár kapujánál. – Muszáj meghallgatnia!


A férfi nem válaszolt. Az alacsony várfal tetején álló katonák némán várakoztak, bár Sazed látta, hogy kényelmetlenül érzik magukat.
Akaratuk ellenére kellett távol tartaniuk a terrisi tudóst. A város szélén a csata még korántsem ért véget. Kolosszok üvöltöztek a
félhomályban. Hamarosan odaérnek a Sazed és Ham által toborzott egyre nagyobb számú sereghez, akik csendben gyülekeztek a Hasting-
vár kapuja előtt.
Egy rongyos hírnök közeledett; ugyanaz, akit korábban Dockson az Acélkapuhoz küldött. Lovát azóta valahol elhagyta, és a Túlélő terén
találtak rá egy csapat szökevény között.
– Terrisi úr – szólította meg óvatosan Sazedet. – Most jövök a parancsnoki állásról. A Venture-vár elesett…
– Dockson úr?
A férfi megrázta a kezét.
– Találtunk néhány sebesült írnokot a palota körül. Látták a halálát. A kolosszok még mindig az épületben vannak, ablakokat zúznak,
felforgatnak mindent, amit találnak…
Sazed a várost nézte. Olyan sok füst gomolygott a levegőben, hogy úgy tűnt, a köd máris leszállt. Már megnyitotta illat ónelméjét, hogy
elviselje a bűzt.
A városért vívott csata tehát véget ért, de az igazi tragédia még csak most kezdődik. Több százezren éltek a fővárosban, és a tudós tudta,
a szörnyetegek alig várják, hogy az ő soraikat is megritkítsák. Semmi fosztogatás. Az nem érdekli őket.
A szél kiáltások hangját hozta. Elbuktak. És most a város is elesik.
Már nem lehet messze a köd – gondolta reménykedve. – Talán az hozhat valami enyhülést.
Egy kép nem hagyta nyugodni. A hóban fekvő Dorong teste. És a fakorong, amit a hadvezér tőle kapott aznap délelőtt, és ami még
mindig a nyakában lógott.
Nem segített.
A csalódott tudós visszafordult a Hasting-vár felé.
– Penrod úr! – kiáltotta hangosan. – Megpróbálunk elmenekülni a városból. Szívesen látom a csapatait, és az ön irányítását. Amennyiben
itt marad, a kolosszok megtámadják a várat, és végeznek önnel.
Csend.
Sazed megfordult, és felsóhajtott, amikor a felkötött kezű Ham melléje lépett.
– Indulnunk kell, Saz! – emlékeztette a martalóc.
– Véres vagy, terrisi.
Az őrző megfordult. Ferson Penrod a várfal tetején állt, és őket nézte makulátlan tisztaságú nemesi öltözetében. Még kalapot is vett a hó
és hamu elleni védekezésül. Sazed végignézett magán. Még ekkor is csupán egy ágyékkötőt viselt. Nem volt ideje ruházkodással foglalkozni,
főleg miután rézelméje melegen tartotta.
– Még sosem láttam terrisit harcolni – csodálkozott a nemes.
– Nem gyakran esik meg, uram.
A király felnézett, és a várost fürkészte.
– Esik a hó, terrisi.
– Éppen ezért lenne jó indulnunk, uram – tanácsolta a harcos tudós.
Penrod megrázta a fejét. Elend vékony koronája még most is ékesítette a fejét.
– Ez az én városom, terrisi. Nem hagyom magára.
– Igazán nemes gesztus, uram. Ámde ezek az emberek itt mögöttem szintén az ön polgárai. Nem kíséri el őket északra, ahol
biztonságban lehetnének?
A király elgondolkozott, de aztán ismét csak a fejét rázta.
– Senki sem menekül északra, terrisi. A Hasting-vár a város egyik legmagasabb épülete: innen jól láthatjuk, mit művelnek a kolosszok.
Úgysem lennénk képesek kikerülni a táborukat.
– Talán ha elkezdik a fosztogatást, kicselezhetjük őket, és sikerül elmenekülni.
– Nem – hangzott Penrod határozott válasza. Hangja kísértetiesen visszhangzott a havas utcákon. – Ónszeműim jelentették, hogy a
kolosszok máris megtámadták azokat, akiket az északi kapu felé irányítottál. Most pedig errefelé tartanak. Értünk jönnek.
Az üvöltések egyre közelebbről érkeztek, és Sazed tudta, a nemesnek igaza lehet.
– Nyissa ki a kapukat, Penrod! – kiáltotta. – Engedje be a szökevényeket!
Mentse meg az életüket még néhány szánalmas pillanat erejéig!
– Nincs annyi hely – felelte a nemes. – És időnk sincs már. Halálra vagyunk ítélve.
– Engedjen be minket! – követelte Sazed.
– Furcsa – töprengett a király lágy hangon. – Azzal, hogy átvettem a trónt a Venture fiútól, valójában megmentettem az életét, és véget
vetettem a magaménak. Nem tudtam megmenteni a várost. Az egyetlen vigaszom az, hogy valószínűleg ez Elendnek sem sikerült volna.
Ezzel megfordult, és elindult a fal mentén.
– Penrod! – kiáltott a férfi után Sazed.
De a király addigra eltűnt. Alkonyodott, a köd is leszállt, és a kolossz csürhe egyre közeledett.

Vin újabb kolosszt vágott le, aztán egy zuhanó kardra taszítva magát visszatért eredeti helyére. Elfutott a csorda elől. Szaporán vette a
levegőt, és több apró sebből vérzett. Karja elzsibbadt, miután az egyik szörny beleöklözött. Ügyesen ölt – ügyesebben, mint bárki más. Ám
a végtelenségig ő sem harcolhatott.
Egy tetőn landolt, de megbotlott és beletérdelt a cserepeken összegyűlt hóba. A kolosszok vonyítottak és szűköltek a háta mögött. Vin
tudta, hogy nem hagyják annyiban: utána jönnek és bekerítik. Már több százat megölt belőlük, de mit ér néhány száz egy húszezres sereghez
képest?
Mit vártál? – vonta magát kérdőre. – Miért harcolsz még? Tudod, hogy Sazed épségben van. Ez miért nem elég? Azt hiszed, mindet megállíthatod? Hogy
az egész kolossz sereggel végezhetsz?
Egyszer éppen ő akadályozta meg, hogy Kelsier szembeszálljon egy egész hadsereggel. Nagyszerű ember volt, de egyedül akkor sem
tudott volna megállítani egy egész hadat – nem jobban, mint ahogy ő tudna.
Meg kell találnom a Kutat! – gondolta eltökélten.
A lüktetés – amit a küzdelem során figyelmen kívül hagyott – ezúttal a bronz hatására még hangosabban tért vissza a fejébe.
A rejtélyt azonban még most sem oldotta meg. Már tudta, hogy itt, a városban kell keresnie, mert a lüktetés teljesen körbevette.
Ugyanakkor a minden más hangot elnyomó dohogás minden irányból érkezett, és nem tudta beazonosítani a forrását.
Mellesleg egyáltalán nem biztos, hogy a Kút megtalálása bármiben is segít. Ha Sazed hazudott a helyét illetően – és odáig merészkedett,
hogy képes volt még egy hamis térképet is rajzolni –, akkor talán más dolgokkal kapcsolatban sem mondott igazat. Talán a Kútból nyert erő
megállítja a ködöt, de az milyen haszonnal járna az éppen lángokban álló és haldokló Luthadel számára?
Csalódottan és bosszúsan térdepelt a hóban. Öklével a háztetőt püfölte. Túl gyenge, hogy segítsen. Feleslegesen tért vissza! Ha nem tehet
semmi érdemlegeset, akkor mire volt jó, hogy eldöntötte: megvédi az embereket?
Jó néhány percet töltött ebben a testhelyzetben, levegő után kapkodva. Végül erőt vett magán és talpra állt, aztán egy levegőbe dobott
érme segítségével kilőtte magát. Fémtartalékait már csaknem teljesen felhasználta. Alig maradt annyi acélja, ami néhány ugrásra kitartott volna.
Kredik Shaw, az Ezerormú Hegy közelébe érve lelassított. Megkapaszkodott a palota tetejéből kiálló egyik tüskében. Megpördült a
sötétben, és végigtekintett a városon.
Luthadelt lángok mardosták.
Kredik Shaw épülete némán, mozdulatlanul állt a magaslat tetején, leszámítva a néhány fosztogatót, akik mindkét fajból képviseltették
magukat. A némaság ellenére Vin fényt látott a sötétben. A köd kísértetiesen csillogott.
Minden olyan, mint két évvel ezelőtt – döbbent rá. – Mint a szká lázadás éjszakáján.
Azzal a különbséggel, hogy a világosságot akkor a palota ellen vonuló lázadók fáklyái idézték elő. És akkor meghallotta. Fellobbantotta
az ónt, hogy a füle még érzékenyebben észlelje a hangokat. Meghallotta az ordításokat. A halál hangját. A kolosszok nem érték be annyival,
hogy elpusztították a katonákat. Közel sem.
Még csak most lendültek bele igazán.
A szörnyek mindenkit megölnek! – Vin beleremegett a szeme előtt fellobbanó tüzek látványába. – Elend népe, akiket miattam hagyott el: most
halál vár rájuk. Elend kése vagyok. Az emberek kése. Kelsier rám bízta őket. Tennem kell valamit!
A föld felé ereszkedett, végigcsúszott egy íves tetőperemen, és talpra érkezett a palota udvarán. Szinte teljesen elmerült a ködben. A
levegő besűrűsödött. És nem csak a hamutól és hótól: a lágy szellő a halál szagát, kiáltások hangját sodorta felé.
Elfogyott a forrasza.
Lehuppant a földre. A kimerültség olyan erővel söpört végig rajta, hogy minden más eltörpült mellette. Hirtelen ráeszmélt, hogy
elhibázott döntés volt csak a forraszra támaszkodnia. Feleslegesen feszítette túl az erejét. Más megoldás azonban nem jutott az eszébe.
Úgy érezte, még egy perc, és elveszíti az eszméletét.
De az emberek üvöltöztek. Hallotta őket – már korábban is hallotta az üvöltéseket. Elend városa… Elend népe… a halál torkában. A
barátai is várnak rá valahol. Azok a barátok, akiket Kelsier bízott rá. Meg kell védenie őket.
A fogát csikorgatva újból félretette a kimerültségét, és nagy nehezen összeszedte magát. A ködbe bámult, a haláltól rettegő emberek
rémisztő kiáltásai felé fordítva a fejét.
Ugrani már nem tudott; az acél is elfogyott. Futni sem maradt ereje, de minél inkább próbálkozott, a teste annál ügyesebben mozgott.
Lassacskán leküzdötte a forrasz túlzott használatából eredő tompaságot és fásultságot.
Végigszáguldott egy sikátoron, megcsúszott a hóban, és szembetalálta magát a kolosszok elől menekülő lakosokkal.
Hat szörnyeteg üldözte őket a kisebb fajtából, akik ennek ellenére egy cseppet sem voltak veszélytelenebbek. Az egyik a szeme láttára
vágott szinte teljesen ketté egy menekülő öregembert. Egy másik szörnyeteg felkapott egy kislányt, és nekicsapta az első útjába kerülő
házfalnak.
Vin elzúgott a menekülő szkák mellett, és előrántotta a tőreit. A kimerültsége nem múlt el, de a düh segített. Nem adhatta fel: mennie
kellett előre! Meg kellett akadályoznia, hogy minden elpusztuljon!
A szörnyek feléje fordultak. Alig várták az összecsapást. Az egyik megsuhogtatta a kardját, és a lány a lábát megfeszítve szándékosan
végigcsúszott a latyakban. Így közelebb férkőzött a kolosszhoz, és megvágta a combja hátsó részét. A kék bőrű lény fájdalmasan
felnyüszített, amint a kés belehasított a laza bőrbe. Vinnek valahogy sikerült kirántania a fegyvert, de eközben a lény társa közelebb ért és
lesújtott a kardjával.
Olyan lassú vagyok! – csüggedt el a lány.
Alig állt talpra, rögtön vissza kellett hőkölnie, hogy elkerülje a csapást. A kard hegyéről hideg vércseppek szóródtak az arcába. Ekkor
előreugrott, és tőrét a szörnyeteg szemébe szúrta.
Hálát adva Ham allomanciát nélkülöző tanításainak és gyakorlatainak, megkapaszkodott egy ház falában, és a csúszós talaj ellenére sem
billent ki az egyensúlyából. Majd megint előredobta magát és a vállával a társai közé taszította a megszúrt szemű kolosszt, amely bömbölve
éppen a tőrt próbálta meg kihúzni az arcából. A kislányt ráncigáló teremtmény megfordult, és rémülten pislogott, amikor Vin a hátába döfte
a másik tőrét. Nem ejtette el a gyermeket, de végül mégis kicsúszott a kezei közül.
Ó, egek! Ezekkel nem könnyű elbánni! – gondolta a ködszerzet, majd suhogó köpönyeggel megragadta a kislányt és elviharzott. – Főleg, ha
ennyire gyenge vagyok. Fémeket kell szereznem.
A lányka az ölében összerándult, mert egy kolossz felüvöltött. A ködszerzet megpördült, de csak az ónnak köszönhette, hogy nem
veszítette el az eszméletét a fáradtságtól. A teremtmények azonban nem mentek tovább, mert a halott férfi öltözetén vitatkoztak. Aztán újra
üvöltés, és Vin rémülten vette észre, hogy ezúttal egy másik utcából érkeznek a hangok.
Újabb emberek kezdtek el kiabálni. Ő felnézett, és azt látta, hogy egy minden addiginál nagyobb kolossz banda támad az imént
megmentett lakosokra.
Felemelt kézzel és kiáltozva figyelmeztette az embereket, de már túl messzire futottak, mialatt ő a bestiákkal harcolt. Ón nélkül nem is
látta volna meg őket. Így viszont kénytelen-kelletlen végignézte, ahogy a szörnyek vastag pengéjű kardjukkal lekaszabolják a menekülő
társaságot.
– Ne! – kiáltotta újból. A haláltusájuk látványától a földbe gyökerezett a lába, és minden porcikája megdermedt. Eszébe jutott az összes
elesett szká, akin már nem tudott segíteni. – Ne! Ne! Ne!
A forrasz elfogyott; az acél és vas is odalett. Teljesen kiürültek a készletei.
Vagy mégsem? Egy fém még maradt. El sem gondolkodva, vajon mi készteti rá, dúralumínium-hullámot küldött a szörnyetegek felé.
Mintha az elméje beleütközött volna valamibe. És akkor az a valami összetört. A gyermekkel a karjaiban hirtelen megtorpant, és
meglepetten vette észre, hogy a kolossz is megáll és abbahagyja az öldöklést.
Mi történt? – csodálkozott, és a gondolatok őrülten cikáztak túlfeszített elméjében. Csak nem képzelődik a fáradtságtól?
Nem. Az már kiderült, hogy az Uralkodó elfelejtette kiiktatni az inkvizítorok egy gyenge pontját: ha az egyik cöveket kihúzták a
hátukból, meghaltak. A kandráknak is volt sebezhető pontja. Akkor a kolosszok irányításának is létezhetett módja.
TenSoon az unokatestvéreinek nevezte a kolosszokat – töprengett.
Felegyenesedett a hirtelen elnéptelenedett utcán, amin ezúttal csak néhány szká szaladt a menedéket nyújtó házak irányába. A kolosszok
türelmesen vártak, ő pedig mintha csak a gondolataikban turkált volna. Mintha a kék húshegyek a saját testének kiterjesztései lettek volna.
Ugyanezt érezte, amikor átvette az irányítást TenSoon teste fölött.
Unokatestvérek: valóban. Az Uralkodó gondoskodott a kolosszok gyenge pontjáról – ugyanúgy, mint a kandrák esetében. Nem bízta a
véletlenre teremtményei irányítását.
És akkor Vin megértette, miként tartotta őket sakkban a hosszú évszázadok alatt.

Sazed az egyre népesebbre duzzadó szökevénycsapat élén állt. Hó és hamu hullott a városra; szinte lehetetlen volt megkülönböztetni őket
a párába borult sötétségben. Mellette kuporgott a kimerülten pihegő Ham. Túl sok vért veszített. Forrasz nélkül ő is belehalt volna a
sérüléseibe. Valaki felajánlotta a kabátját a terrisinek, és ő betakarta vele az eszméletlen Szellőt. Bár alig használta a rézelméjét, a ferukimista
mégsem érezte a hideget.
Talán már túlságosan elgémberedett.
Maga elé tartotta ökölbe szorított kezeit, és a tíz gyűrű fényesen ragyogott a menekültek egyetlen lámpásának fényében. Kolosszok
közeledtek a sötét sikátorokból. A megannyi szörny összeolvadt árnyéka fekete folyóként hömpölygött az éjszakában.
Sazed katonái hátrálni kezdtek. Már nem reménykedtek. Egyedül vezetőjük maradt állva a hóesésben. A hórihorgas, kopaszodó,
majdnem anyaszült meztelen tudós. Aki a halottak vallásait prédikálta. Aki a végén maga is feladta a reményt. Akinek a leginkább ki kellett
volna tartania.
Tíz gyűrű. Néhány percnyi erő. Néhány percnyi élet.
Türelmesen várta, hogy a kolosszok felsorakozzanak. A lények szokatlanul viselkedtek. Némán meneteltek, aztán meg-megálltak. A sötét,
pacaszerű testek egy vonalban felsorakoztak és mozdulatlanul álltak az éjszakában.
Vajon miért nem támadnak? – csodálkozott a terrisi.
Ekkor egy gyermek nyöszörgése törte meg a csendet. És akkor a néma óriások újra megmozdultak. Sazed minden izmát megfeszítette,
de az ellenséges tömeg nem közelített, hanem inkább kettévált. Egy apró alak lépett ki közülük.
– Vin kisasszony? – Az őrző nem hitt a szemének. Még mindig nem sikerült szót váltania a lánnyal, amióta a ködszerzet megmentette az
életét a kapunál. A törékeny figura rendkívül megviseltnek látszott.
– Sazed! – kezdte a lány színtelen hangon. – Hazudtál a Megdicsőülés Kútjáról.
– Igen, kisasszony – vallotta be töredelmesen a férfi.
– De ez most nem fontos. Miért állsz meztelenül az utcán? Miért nem vagytok a várban?
– Én… – Az egykori szolga felnézett a kolosszokra. – Vin kisasszony, én…
– Penrod! – kiáltotta el magát hirtelen a ködszerzet. – Maga az ott fent?
A király előlépett. Pont olyan zavartnak látszott, amilyennek Sazed is érezte magát.
– Nyissa ki a kapukat! – kiáltotta parancsoló hangon a lány.
– Megőrült? – kiabálta vissza a király.
– Nem vagyok benne olyan biztos – vágott vissza Vin, aztán megfordult, és mintha csak parancsra tenné, a kolossz horda megindult
előre. Halkan lépdeltek. A legnagyobb felkapta a lányt és magasra tartotta. Néhány őr a fal tetején ijedten ugrott odébb.
– Elfáradtam, Penrod – folytatta a kolosszok új vezére.
Sazed csak az ónelméje segítségével hallotta a lányt.
– Mindannyian elfáradtunk, gyermekem – felelte a férfi.
– De én különösen fáradt vagyok – folytatta a lány. – Belefáradtam a játszmákba. Belefáradtam, hogy emberek halnak meg azért, mert a
vezetőik vitáznak egymással. Belefáradtam abba, hogy a jó embereket kihasználják.
A király némán bólintott.
– Azt akarom, hogy szedje össze a maradék katonáját – utasította Vin a feljebbvalóját, majd a város felé fordította a fejét. – Hányan
vannak még a városban?
– Körülbelül kétszázan.
A lány egy bólintással tudomásul vette.
– Luthadel még nem esett el. A kolosszok legyőzték a katonákat, de még nem volt idejük a lakosság ellen indulni. Azt akarom, hogy a
katonái kutassanak fel minden kolossz csoportosulást, akik fosztogatnak vagy öldökölnek. Védjék meg a lakosokat, de ha csak egy mód van
rá, ne támadjanak a kolosszokra. Inkább küldjenek értem egy hírnököt.
Sazed még nem felejtette el, milyen önfejűen viselkedett a király korábban. Azt gondolta, a gőgös nemes elutasítja a kérést. De nem így
történt. Penrod egyszerűen csak bólintott.
– És azután? – tudakolta.
– Majd én gondoskodom a kolosszokról – nyugtatott meg mindenkit a lány. – Először is visszaszerezzük a Venture-várat. Fémekre van
szükségem, és ott bőven találok. Amint a város újra biztonságban lesz, a katonáival együtt oltsák el a tüzeket. Nem lesz túl nehéz feladat,
hiszen már alig maradt éghető épület Luthadelben.
– Rendben – nyugtázta feladatait a király, majd a katonáihoz fordult, és kiosztotta a parancsokat.
Sazed csendben nézte, miként engedi le a lányt a vaskos kolossz. Az óriás némán állt, mintha kőből faragott szobor volna, nem pedig
lélegző, vérző, élő teremtmény.
– Sazed! – szólt a lány színtelen hangon. A kimerültségtől már alig tudott beszélni.
– Igen, kisasszony? – Nem messze tőlük Ham végre lerázta magáról a kábultságot, és megpillantotta Vint meg a kolosszokat.
A ködszerzet Sazed arcát tanulmányozta. A terrisi kerülte a lány tekintetét. Ám Vinnek igaza volt: ráérnek még megtárgyalni az ő árulását.
Most sokkal fontosabb és sürgetőbb feladatokat kellett ellátniuk.
– Gondolom, nekem is szánt feladatot, kisasszony – törte meg a kínos csendet Sazed. – De lehetne, hogy ezúttal inkább felmentést
kérjek? Valamit… el kell intéznem.
– Természetesen, Sazed – hagyta rá együtt érző hangon a lány. – Először azonban áruld el nekem, ki maradt még életben a bandából?
– Dorong és Dockson halottak, kisasszony. Nem láttam a testüket, de a jelentések megbízható forrásból származnak. Amint látja,
Hammond úr itt van velünk, bár nagyon csúnya sérülés érte.
– Az ott Szellő?
Sazed a fal mellett fekvő, nagyobbacska halom felé bólintott.
– Szerencsére életben van. Az elméje nehezen viseli a szörnyűségeket, amiknek a szemtanúja volt. Minden bizonnyal csak a
megrázkódtatás teszi.
Ám az is lehet, hogy soha többé nem jön helyre.
Vin bólintott és a martalóchoz fordult.
– Ham, forraszra van szükségem!
A férfi egykedvűen biccentett, majd ép kezével elővett egy üvegcsét. Odaadta a lánynak, aki azonnal megitta, és máris frissebbnek érezte
magát. Kiegyenesedett, és a szemeibe is visszatért a csillogás.
Nem hiszem, hogy jót tesz a szervezetének – aggodalmaskodott a terrisi. – Vajon mennyit égetett már el belőle?
Vin pattogó lépésekkel visszasétált a kolosszokhoz.
– Kisasszony? – szólt utána a férfi, és a lány hátrafordult. – Van egy másik sereg is a falakon kívül.
– Ó, tudom én azt – válaszolta a ködszerzet, aztán elvett egy ék alakú kolossz kardot a tulajdonosától. A pallos néhány ujjnyival hosszabb
volt nála. – Tökéletesen tisztában vagyok Straff szándékaival – felelte, majd a vállára lökte az ormótlan fegyvert. Aztán a hó és a köd felé
fordult, és bizarr serege élén határozott léptekkel megindult a Venture-vár irányába.

Sazednek szinte az egész éjszakára szüksége volt, hogy elvégezze a saját feladatát. Egymás után fordította fel a tetemeket a fagyos
éjszakában. Sokukat már bilincsbe zárta a jég. A hóesés abbamaradt, viszont a szél felerősödött, és a latyak tükörsimára fagyott. Néhány
testet először ki kellett szabadítania fehér börtönéből, hogy maga felé tudja fordítani őket.
A meleget biztosító rézelme nélkül nem lett volna képes elvégezni a szörnyű munkát. Keresett magának néhány melegebb holmit – egy
barna köpönyeget és egy pár csizmát. Egész éjszaka dolgozott, és a szél folyamatosan hópelyheket és jégdarát fújt az arcába. Természetesen a
kapunál kezdte; ott estek el a legtöbben. Végül azonban a sikátorokat és a főútvonalakat is végig kellett járnia.
Valamikor reggel felé találta meg a nő holttestét.
A városban addigra már eloltották a tüzeket. Egyedül csak a fáklyája világított. De ennyi fény is elég volt ahhoz, hogy észrevegye a
szélben csapdosó ruhacsíkot. Először azt hitte, egy újabb véres kötést lát, ami többé már nem tölti be feladatát. De aztán felvillant egy
tenyérnyi narancssárga és sárga is, így közelebb lépett a hóbucka alól kilógó anyaghoz – már nem maradt ereje futni – és kezével beletúrt a
hóba.
A nő teste enyhén megreccsent, ahogy kigurította a hó alól. Az oldalán végigcsorgó vér már megfagyott, és nyitott szemeit is jéghártya
fedte. Menekülése irányából ítélve valószínűleg a Venture-vár felé vezette a katonáit.
Ó, Tindwyl!
Végigsimította a nő arcát. Még puha volt, de rémisztően hideg. A tenyésztőktől elszenvedett sok év után, annyi kegyetlenség után ez jutott
neki. Fagyhalál egy városban, amihez semmi köze sem volt. Egy férfi – nem is férfi, csak félig férfi – oldalán, aki nem érdemelte meg a
szerelmét.
Sazed eloltotta a rézlángot, és hagyta, hogy a hideg végigfusson a testén. Nem akart melegbe burkolózni a gyászos pillanatban. Lángja
bizonytalanul pislákolt, megvilágítva az utcát, árnyékot vetve a holttestre. És akkor, ott, ahogy Luthadel fagyos sikátorában szerelme kihűlt
tetemét nézte, a terrisi ráeszmélt valamire.
Nem tudta, mitévő legyen.
Próbált valami odaillőt mondani – valami odaillőre gondolni –, de hirtelen az összes vallás és felhalmozott tudás mind hamisnak tűnt. Mi
értelme lenne eltemetni? A dadradah vallás nem segített Dorongon; a Túlélő sem mentette meg a sok ezer katonát, akik elestek a harcokban.
Mi értelme az egésznek?
Egyetlen bölcs gondolat sem tudta megnyugtatni. Elfogadta a megismert vallásokat – elhitte, hogy értékesek –, de ez sem adta meg neki,
amire abban a pillanatban szüksége volt. Nem győzték meg arról, hogy Tindwyl szelleme nem halt meg a testével együtt. Sőt: inkább
megkérdőjeleztek mindent, amiben addig hitt. Ha az a rengeteg ember olyan sokféle dologban hisz, hogyan lehet az egészből bármi is igaz?
A szkák szentnek nevezték őt. Pedig ő abban a percben rájött, hogy nincs nála hitetlenebb alak. Háromszáz vallást ismert, mégsem hitt
egyikben sem.
Így amikor könnyei végigcsordultak az arcán, hogy azonnal megfagyjanak, épp olyan kevés megnyugvást adtak neki, mint a vallások.
Szűkölve a fagyott holttest fölé hajolt.
Az egész életem egy színjáték!

Rashek ezután megpróbálja rossz irányba terelni Alendit, elvenni a kedvét, vagy valamilyen más módon meghiúsítani az utazást. Alendi nem tudja, hogy
félrevezették, hogy mindannyiunkat félrevezettek, és többé már nem hallgat rám.
Ötvenötödik fejezet

Ahogy Straff kinyitotta a szemét a hűvös reggelen, rögtön bekapott egy levél fekete rojtaszt. Kezdte a jó oldalát látni a függőségének.
Reggelente gyorsan és könnyen ébredt. Testét a korai óra ellenére is melegség járta át. Míg korábban akár egy óráig is készülődött, újabban
percek alatt felöltözött, és frissen nézett az aznapi kihívások elé.
Milyen csodás nap vár rá!
Janarle a sátra előtt várta a királyt. Végigsétáltak a nyüzsgő táboron. Straff csizmája megcsúszott a félig hó, félig jég borította úton,
miközben a lovához tartott.
– A tüzek kialudtak, uram – közölte a hírt az ezredes. – Valószínűleg a havazás miatt. A kolosszok pedig minden bizonnyal befejezték a
fosztogatást, és a hideg elől az épületekbe húzódtak. Felderítőink nem merészelnek túl közel férkőzni, de azt mondják, a város temetővé
változott. Csöndes és elhagyatott. Sehol egy ember, leszámítva a hullákat.
– Talán végül tényleg megölték egymást – felelte Straff emelkedett hangulatban, aztán felkapaszkodott a nyergébe.
Lélegzete apró felhőkben hagyta el a száját a csípős hidegben. Körülötte alakzatokba rendeződtek a katonák. Ötvenezer harcos, akik alig
várták, hogy bevegyék a várost. Nem csak a fosztogatás reménye kecsegtette őket, hanem a házak is, amelyek oltalmat jelentettek a hideg
télben.
– Reméljük – értett egyet Janarle, és ő is felült a paripájára.
Mennyivel egyszerűbb volna – gondolta Straff mosolyogva. – Ellenségeim meghaltak, a város pedig összes kincsével együtt rám vár. Már a szkák miatt
sem kell aggódnom.
– Uram! – kiáltotta valaki.
A király felnézett. A tábor és Luthadel közti területet szürke hamuval vegyített, fehér hó fedte. A másik oldalon álltak a kolosszok.
– Úgy tűnik, mégiscsak élnek és virulnak – jegyezte meg Janarle.
– Valóban – hagyta rá Straff legörbülő ajkakkal.
Még most is rengetegen voltak. A nyugati kapun keresztül özönlöttek ki a városból. Nem lendültek azonnal támadásba, hanem bevárták
egymást.
– A felderítők szerint megfogyatkozott a számuk – tette hozzá az ezredes. – Ez itt talán kétharmada az eredeti seregnek, talán még annál
is kevesebb. De akkor is: kolosszokkal állunk szemben.
– Viszont elhagyták a sáncaikat – vigasztalta magát Straff. A fekete rojtasz olyan hővel melegítette a testét, mintha fémet égetett volna. –
És ellenünk jönnek. Hadd támadjanak csak! Hamar végzünk velük.
– Igenis, uram – vette tudomásul az utasítást Janarle, ám egyáltalán nem volt biztos a döntés helyességében. Felhúzta a szemöldökét, majd
a város déli részére mutatott. – Uram?
– Most meg mi a baj?!
– Katonák, uram – közölte az ezredes. – Emberek. Első ránézésre több ezren vannak.
Straff homlokán összeszaladtak a ráncok.
– Hogyhogy nem haltak meg?
A kolossz horda támadásba lendült. Straff lova aprókat lépdelt, ahogy a kék tömeg végighömpölygött a szürke mezőn, a katonák pedig
sorokba rendeződtek mögöttük.
– Íjászok! – kiáltotta Janarle. – Lövéshez készülj!
Talán előre kellene mennem – ötlött Straff eszébe hirtelen.
Megfordította a lovát, majd valami megragadta a figyelmét. Egy nyílvessző repült ki a támadó kolosszok sorai közül.
Csakhogy a szörnyek nem használtak nyílvesszőket. Ráadásul még mindig túl messze jártak. És különben is, ez a valami túl nagy volt
ahhoz, hogy nyílvessző legyen. Talán egy kő? De még annál is nagyobbnak tűnt.
A titokzatos fegyver egyenesen Straff serege felé repült. A hadúr felnézett az égre, a zuhanó tárgyra szegezte a tekintetét. Egészen jól
szemügyre tudta venni, ahogy mind közelebb került a földhöz. Sem nyílvessző nem volt, sem kő.
Inkább egy ember – egy szélben verdeső köpönyegbe burkolózott apró emberi alak.
– Nem! – kiáltotta Straff rémülten. Nem azt mondták, hogy többé nem kell tőle tartanom?

Vin harci üvöltést hallatva ért földet a dúralumínium tüzelte acélugrásból. A robusztus kolossz kard súlyát pihekönnyűnek érezte a
kezében. Egyenesen Straff fejére sújtott vele, majd folytatta a vágást lefelé, míg végül a fegyvere a földre koppant. Hó és fagyos föld
csapódott fel a pallos nyomán.
A ló is két részre szakadt. Pont középen hasadt ketté. Az egykori király maradványai lovának tetemével együtt csúsztak le a sárba. Vin a
darabokra pillantott, gúnyosan elmosolyodott, aztán biccentve elbúcsúzott Strafftől.
Végül is Elend jó előre figyelmeztette zsarnok apját, mi vár rá, ha meg merészeli támadni a várost.
Az egykori hadúr ezredesei és segítői döbbent arccal állták körbe a nyílvesszőként érkező lányt, aki mögött dübörögve közeledett a
kolossz sereg. A Venture-hadak soraiban eluralkodó fejetlenség miatt az íjászok száma is megcsappant és egyre ritkábban találtak célba.
Vin erősen markolta a kardját, majd egy dúralumínium tüzelte acéltaszítással óriásit lökött támadóin. Lovasok potyogtak le a földre, a
lovaik megbotlottak, és körös-körül megannyi katona repült hátra a lökéshullámtól. Férfiak ordítottak és jajveszékeltek.
Ezután a ködszerzet megitta egy másik üvegcse tartalmát is, amivel helyreállította acél- és forrasztartalékait. Majd felugrott, hogy
ezredeseket és más tiszteket keressen a tömegben. Miközben Straff seregét kaszabolta, a kolosszok utolérték az első sorokat, és kezdetét
vette az igazi öldöklés.

– Mit művelnek? – kérdezte Cett, miközben sietősen magára kapta a köpenyét és hagyta, hogy segítői a nyeregbe emeljék és odaszíjazzák.
– Láthatóan támadnak – mondta Bahmen, az egyik segédje. – Nézze! Együtt támadnak a kolosszokkal.
A hadúr elhúzta a száját, majd begombolta a köpenyét.
– Valami egyezség?
– A kolosszokkal? – kérdezett vissza Bahmen.
Vezére megvonta a vállát.
– Melyik sereg áll nyerésre?
– Nem lehet megmondani, uram. A kolosszok…
– Mi történik?! – kérdezte Allrianne dühösen.
A lány néhány elképedt őr kíséretében éppen akkor kaptatott fel a jeges emelkedőre. Cett természetesen meghagyta, hogy semmi esetre
se engedjék ki a lányát a táborból, de persze számított rá, hogy a cserfes fruska úgyis kicselezi az őröket.
Egyedül a reggeli készülődésben reménykedhetek. Csak az lassítja le – gondolta szórakozottan a férfi.
A lánya egyik tündérszép ruháját vette fel és gondosan elrendezte a szoknya redőit; a haját ízlésesen felkötötte. Ha egy épület lángokban
állna, Allrianne akkor is megigazítaná toalettjét, mielőtt kimenekül a füstből.
– Úgy látszik, a csata elkezdődött. – Cett a harcmező felé biccentett.
– A városon kívül? – értetlenkedett a lány, és az apja mellé léptetett, majd felragyogott az arca. – Straff seregét támadják!
– Igen – hagyta helyben a hadúr a megállapítást. – Így a város…
– Segítenünk kell a támadóknak, apám!
Cett dühösen forgatta a szemeit.
– Tudod jól, hogy semmi ilyesmit nem fogunk tenni! Majd ha eléggé meggyengültek – ami remélem, hamar bekövetkezik. Nem hoztam
magammal az összes csapatomat, de talán…
Az Allrianne szemében megvillanó rosszallás miatt félbehagyta a mondatot. Szólásra nyitotta a száját, de mielőtt még bármit mondhatott
volna, a lány megsarkallta a lova véknyát.
Az őrök szitkozódva utána eredtek – de túl későn. Cett lelombozódva ült a nyergében. Ez még a lányához képest is őrült döntés volt.
Ahhoz úgy sincs bátorsága, hogy…
Ám a fruska eltökélten vágtázott lefelé a domboldalon, egyenesen a csatamező irányába. Aztán hirtelen megállt; pont, ahogy Cett sejtette.
Visszafordult, ám a férfi meglepetésére merőn a szemébe nézett.
– Ha meg akarsz védeni, apám – kiáltotta fel a dombra –, támadj!
Ezzel megfordult, és újra vágtába fogott. A lópaták felverték a havat.
A hadúr nem mozdult.
– Uram – szólt Bahmen –, mindkét erő ugyanolyan esélyes. Ötvenezer katona áll szemben körülbelül tizenkétezer kolosszal és nagyjából
ötezer városvédővel. Akármelyik had mellé szegődhetünk.
Átkozott, ostoba lány!
Cett dúlt-fúlt, és az egyre távolodó Allriannét nézte.
– Uram? – várt az utasításra ezredese.
Miért is jöttem egyáltalán Luthadelbe? Tényleg azt hittem, elfoglalhatom a várost? Allomanták nélkül, miközben a hazámban felkelések pusztítanak? Vagy
talán kerestem valamit? A történeteknek akartam utánajárni? Azt az erőt kerestem, amit akkor éjszaka tapasztaltam? Amikor az Örökösnő majdnem elvette
az életemet? Egyáltalán, hogyan tudták rávenni a kolosszokat, hogy az ő oldalukon harcoljanak?
– Riadóztassa a csapatokat! – utasította az ezredesét. – Felvonulunk Luthadel védelmében. Valaki pedig küldjön egy lovast a féleszű
lányom után!

Sazed némán léptetett a hóban. Szeme előtt az ellenséges csapatok már javában csépelték egymást. Ő szerencsére még messze járt ahhoz,
hogy baja essen. Maga mögött hagyta a várost. Nők és öregek álltak a falakon, és az eseményeket figyelték. Vin megmentette őket a
kolosszoktól. Az igazi csoda az lenne, ha a két másik ellenségtől is meg tudná menteni a lakosokat.
Nem lovagolt közel a harcok színhelyéhez. Fémelméi szinte mind kiürültek, és teste közel olyan kimerült volt, mint a lelke. Megállította a
lovát. Az állat türelmesen fújtatott a hidegben. Ló és lovasa egyedül álltak a behavazott mezőn.
A férfinak fogalma sem volt arról, hogyan birkózhatna meg Tindwyl halálával. Üresnek érezte magát. Azt kívánta, bárcsak semmilyen
érzés ne kerítené a hatalmába. Bárcsak vissza tudna menni az időben és a városkapu helyett a nőt védelmezné! Miért is nem indult el szerelme
keresésére, amikor hírt hallott az északi kapu elestéről? Akkor Tindwyl talán még most is élne. Talán meg tudta volna menteni…
De miért foglalkozik még ezzel? Miért emészti magát?
Viszont a hívőknek mégiscsak igazuk volt. Vin valóban visszatért, és megmentette a várost. Én elveszítettem a reményt, de ők nem.
Újra indulásra ösztökélte a lovát. Csatazaj hallatszott a távolból. Próbált nem a megfagyott asszonyra gondolni, de egyre csak azon járt az
esze, mi mindent tanulmányoztak együtt. A múlt tényei és történetei még értékesebbek lettek a szemében, mert a nőhöz kapcsolódtak.
Fájdalmas kapcsolat volt, de hát az ember örömet talál az emlékei között.
A Korok Hőse nem egyszerű harcos – idézte fel a tanultakat, miközben lassan vezette lovát a csatamező felé. – Olyan személy, aki egyesítette az
embereket, összehozta őket. Egy igazi vezér.
Tudta, hogy Vin magát tartja a Korok Hősének. Viszont Tindwylnek igaza volt: túl sok a véletlen egybeesés. És már ő sem tudta, miben
hisz. Ha még hisz bármiben is.
A Korok Hősét kivetette magából a terrisi nép – elmélkedett tovább, és közben tekintetével aggódva pásztázta a csatamezőt. – Nem királynak
született, de végül az lett belőle.
Ekkor megrántotta a szárat, és megállt az üres mező közepén. Földbe szúródott nyílvesszők vették körbe. A talajt teljesen letarolták a
harcoló felek. Dobpergés hangja csapta meg a fülét. Megfordult, és egy sereg katonát pillantott meg nyugatra egy domb tetején. Cett
zászlaját lobogtatták.
A világ seregeinek parancsolt. Királyok siettek a segítségére.
Cett beállt a Straff elleni küzdelembe. Fém csattant fémnek, és mindenfelé fegyveresek hörögtek. Új front nyílt a csatamezőn. Sazed a
város és a harcok színhelye közti területen várakozott. Vin serege még most is eltörpült az ellenséghez képest, de a terrisi úgy látta, Straff
emberei hátrálni kényszerülnek. A sorok feloszlottak, és a katonák céltalanul, találomra támadtak. Mozdulataik rettegésről árulkodtak.
Sorra öli az ezredeseket – jutott eszébe ismét.
Cett nagyon okosan döntött. Az embereivel tartott, de megállt az utolsó soroknál. Nyomorék lába miatt nem szállhatott le a nyeregből.
Így azonban nem tudott küzdeni. Mégis, puszta jelenléte biztosította, hogy Vin nem fordítja ellene a kolosszokat.
Ugyanis Sazed egy percig sem kételkedett abban, ki kerül ki győztesen a harcból. És csakugyan: még egy óra sem tellett belé, és Straff
serege különítményenként adta meg magát. A csatazaj elült, és a terrisi megsarkantyúzta a lovát.
„Szent Hírhozó” – ötlött fel benne az elnevezés. – Nem tudom, higgyek-e benne. Akárhogy is: jól teszem, ha közelebbről kísérem figyelemmel az
eseményeket.
A kolosszok is abbahagyták a harcot, és némán vártak. Utat engedtek neki, amikor a soraik közé lovagolt. Végül meglátta a vérző Vint,
aki óriási kolossz kardját a vállára vetve állt. A szörnyetegek odavonszoltak elé egy férfit, egy díszes ruhába öltözött, ezüstösen csillogó
mellvértbe bújt nemest. A földre dobták, épp vezérük lába elé.
Hátulról Penrod közelített egy díszőr társaságában. Őket is egy kolossz vezette. Senki nem szólt egy szót sem. Végül a kék sereg újból
szétvált. A gyanakvó arcú Cett jelent meg egy nagy csapat katona gyűrűjében, szintén egy kolossz hajcsár mögött haladva.
A sánta király Vin szemébe nézett, majd megdörzsölte az állát.
– Nem volt valami hosszú csata – jegyezte meg.
– Straff katonái megijedtek. Fáztak, és semmi kedvük nem volt kolosszok ellen harcolni.
– És a vezetőik? – kérdezte Cett.
– Megöltem mindet – válaszolta a lány. – Kivéve ezt itt. Mi is a neved?
– Janarle – felelte Straff ezredese.
Egyik lába eltört, ezért két kolossz tartotta a karjainál fogva.
– Straff meghalt. Mostantól te irányítod a sereget.
A nemes lehajtotta a fejét.
– Nem. Nem én. Hanem ön, kisasszony.
Vin bólintott.
– Ereszkedj térdre! – utasította a férfit.
A kolosszok a földre dobták a törött lábú nemest. Az feljajdult, de aztán sikerült nagy nehezen meghajolnia.
– Önnek ajánlom a seregemet! – suttogta.
– Nem nekem, hanem a Venture-ház jogos örökösének. Mostantól őt szolgálod.
Janarle egy pillanatra meglepődött.
– Rendben – fogadta el aztán az új helyzetet. – Ahogy kívánja, kisasszony. Hűséget esküszöm Straff fiának, Elend Venture-nek.
A három sereg türelmesen várt a hidegben. Sazed követte Vin pillantását, aki Penrodra nézett. A lány a földre mutatott. Luthadel királya
némán leszállt a lováról, majd megérintette homlokával a földet.
– Én is felesküszöm – mondta. – Hűséggel fogom szolgálni Elend Venture-t.
Ekkor a lány a harmadik hadúrhoz, Cetthez fordult.
– Ezt várja tőlem is? – kérdezte a szakállas meglepetten.
– Igen – jelentette ki Vin halkan, de határozottan.
– És ha nem teszek eleget a kívánságának?
– Akkor megöllek – ígérte Vin. – Seregeket vezettél a városom ellen. Megfenyegetted a népemet. A katonáidat nem fogom lemészárolni;
ne fizessenek helyetted a bűneidért. Ám téged megöllek, Cett.
Csend lett. Sazed megfordult. Végignézett a mozdulatlan kolossz sorokon. Némán várták a következő parancsot a véres hóban.
– Ez közönséges fenyegetés, tudja, kisasszony? – próbálkozott újra a makacs hadúr. – A maga Elendje soha nem menne bele egy ilyen
játszmába.
– De ő most nincs itt.
– És mit gondol, mit szólna mindehhez? – kérdezte az öregember pökhendin. – Azt mondaná, hogy ne hajtsak fejet egy ilyen kérés előtt.
A tiszteletre méltó Elend Venture soha nem adná be a derekát csak azért, mert valaki az életét fenyegeti.
– De téged nem olyan fából faragtak, mint Elend Venture-t. És ezt te is jól tudod.
Cett elgondolkodott, majd mosolyra húzta a száját.
– Nem. Valóban nem. – Azzal a segítőihez fordult. – Vegyetek le!
Vin végignézte, ahogy az őrök kioldozzák a király lábait, majd leemelik a hóba. A férfi meghajolt a lány előtt.
– Rendben. Hűséget esküszöm Elend Venture-nek. Szívesen látom a királyságomban… Feltéve, hogy vissza tudja szerezni attól az
átkozott obligátortól, aki most irányítja.
A lány bólintott, aztán a terrisihez fordult.
– Szükségem van a segítségedre, Sazed!
– Amit csak kér, kisasszony – mondta a tudós halkan.
A ködszerzet egy pillanatra elhallgatott.
– Kérlek, ne szólíts így! Már nem vagy a szolgám.
– Ahogy kívánja.
– Te vagy itt az egyetlen, akiben megbízom, Sazed – jelentette ki a ködszerzet, tudomást sem véve a három térdeplő királyról. – Mivel
Ham megsebesült, Szellő pedig…
– Minden tőlem telhetőt megteszek – ígérte a terrisi, és félrebiccentette a fejét. – Mit kíván tőlem?
– Gondoskodj Luthadel biztonságáról! – kérte Vin. – Az embereket szállásoljátok el, és küldjetek készletekért Straff raktáraiba. Úgy
helyezzétek el a seregeket, hogy ne tegyenek kárt egymásban, majd küldjetek egy osztagot Elend felkutatására. A déli csatornát követi.
Az őrző tudomásul vette az utasításokat, és a lány a három térdeplő királyra nézett.
– Sazed a helyettesem. Úgy engedelmeskedtek neki, mintha Elend vagy én utasítanálak benneteket.
A három férfi egymás után bólintott.
– De ön hol lesz, kisasszony? – tudakolta Penrod a lány szemébe nézve.
Az apró teremtés felsóhajtott, és hirtelen rettentő gyengének látszott.
– Aludni fogok – súgta, és kiejtette a kezéből a kardot. Végül rátaszított a fémre, és hátralökte magát, fel a levegőbe, Luthadel felé.
„Romba dőlt minden, amerre ment, de végül mindenki elfelejtette a rombolást – idézte fel Sazed a sorokat, miközben nézte a tovarepülő lányt. –
Királyságokat alapított, aztán elpusztította őket, midőn újjá formálta a világot.”
Végig férfira gondoltunk, pedig az írások egy nőről szólnak!
HATODIK RÉSZ
ACÉLBA VÉSETT SZAVAK

Amennyiben Rasheknek nem sikerülne félrevezetnie Alendit, meghagytam neki, hogy ölje meg.
Ötvenhatodik fejezet

Vin hogy bírja ezt elviselni? – tűnődött Elend, aki az orráig sem látott a sűrű ködben.
A fák akár valami kísértetek bólogattak mellette. Ágaikkal körbeölelték az utat. A köd szinte élőnek tűnt: mozgott, kavargott, és szellőként
fújdogált a hideg éjszakában. Elkapta a férfi leheletét, mintha magába akarná szívni teste egy darabját.
Elend megremegett, de ment tovább. Az elmúlt napokban a hó foltokban megolvadt, ám az árnyékos helyeken még megmaradtak a
kupacok. A csatorna melletti útról szerencsére már majdnem teljesen eltűnt a latyak.
Vállán kis batyut cipelt, amibe csak a legszükségesebb dolgokat pakolta. Kobold javaslatára néhány nappal korábban az egyik faluban
eladták a lovakat. A szerencsétlen állatok a végletekig kifáradtak az erőltetett vágtában, és Kobold véleménye szerint nem érte volna meg
etetni és életben tartani őket az út hátralévő részében.
Mellesleg akármilyen sors várt is Luthadelre, az már bizonyára régen bekövetkezett. Így hát az egykori király egyedül bandukolt a
sötétben. A hátborzongató élmények ellenére megtartotta a szavát, és éjszaka utazott. Nem csupán Vin akarata volt ez. Kobold állítása szerint
is kevesebb veszéllyel járt az éj leple alatt haladni. Kevés utazó merészkedett ki az út magányába a sötétben és a ködben, éppen ezért ilyenkor
még útonállóktól sem kellett tartani.
Kobold előrement, hogy éles érzékeivel kiszimatolja az esetleg rájuk leselkedő veszélyt, mielőtt Elend a végzetébe rohanna.
Vajon hogyan működik? – tűnődött az ifjú a ködben bandukolva. – Az óntól jobban lát az ember… De mit számít az, milyen messzire látsz, ha a
köd úgyis mindent elhomályosít?
A könyvek szerint allomancia segítségével valahogyan át lehetett látni a ködön. Elend mindig is szerette volna tudni, milyen érzés lehet
észrevenni azt, ami mások számára láthatatlan. Persze az is érdekelte, milyen lehet a forrasz erejét birtokolni, vagy atiummal harcolni. Az
allomanták ritka kincsnek számítottak még a nemesi házak körében is. Apja bánásmódja miatt mindig hibásnak érezte magát, amiért ő nem
született annak.
Végül azonban allomancia nélkül is király lett belőlem – gondolta mosolyogva.
Igaz, hogy a trónját elveszítette. Ám míg a koronát elvehették tőle, az elért sikereket nem. Bebizonyította, hogy a Nagygyűlés
működőképes. Megvédte a szkákat, jogokkal ruházta fel őket és belekóstolhattak a szabadságba. Ezt már sosem fogják elfelejteni. Többet
ért el, mint bárki is gondolta volna.
Valami megzörrent a ködben.
Megdermedt, és belebámult a sötétségbe.
Biztosan csak a száraz gallyak – gondolta idegesen. – Talán valami járkál az ágakon? Vagy… csak a szél zizeg a fák között?
Abban a pillanatban rádöbbent: nincs idegtépőbb, mint a ködlepte éjszakában vaksin pislogni és nem létező alakokat látni. Lelke egy része
szívesebben nézett volna farkasszemet egy kolossz sereggel, mint hogy ott álljon egyedül az éjszakában, egy ismeretlen erdőben.
– Elend! – súgta valaki.
A halálra rémült férfi megpördült és megpillantotta Koboldot. Először arra gondolt, hogy megszidja a fiút, amiért az így ráijesztett – de
aztán rájött, hogy a ködben máshogy nemigen szólíthatta volna meg.
– Láttál valamit? – kérdezte a legény.
Elend megrázta a fejét.
– Csak hallottam.
A felderítő bólintott, majd elviharzott. Elend mozdulatlanul állt. Nem tudta eldönteni, vajon menjen-e tovább, vagy várjon. Rég nem
kellett már semmit megvitatnia magában. Néhány perccel később Kobold visszatért.
– Semmi, ami miatt aggódnunk kellene – jelentette. – Csak egy ködlidérc.
– Micsoda? – rémüldözött Elend.
– Ködlidérc – ismételte Kobold. – Tudod: nagy, bamba jószágok. A kandrák rokonai. Ne mondd, hogy nem olvastál róluk!
– De, olvastam – mondta az ifjú, és idegesen fürkészte a sötétséget. – De azt sosem gondoltam volna, hogy valaha találkozom is velük.
Kobold megvonta a vállát.
– Bizonyára a szagunkat követi. Azt reméli, hátrahagyunk valami maradékot, amit fölzabálhat. Általában ártalmatlanok.
– Általában? – aggodalmaskodott Elend.
– Te valószínűleg többet tudsz róluk, mint én. Nézd, nem azért jöttem vissza, hogy dögevőkről csevegjek. Valami fényt láttam az előbb.
– Egy faluból jön? – Elend megpróbálta felidézni, mit látott idefelé jövet.
A fiatal míves megrázta a fejét.
– Inkább őrtűznek látszik.
– Egy sereg?
– Talán. Mindenesetre azt gondolom, jobb lenne, ha egy kicsit lemaradnál. Kínosan venné ki magát, ha belesétálnál egy felderítő állásba.
– Rendben – egyezett bele a volt király.
Az ónszemű bólintott, aztán ismét elveszett a ködben.
Társa pedig újra egyedül találta magát a sötét erdőben. Reszketett. Összehúzta a köpönyegét, majd abba az irányba kémlelt, ahonnan a
ködlidércet hallotta. Igen, olvasott róluk. Azt is tudta, hogy az esetek nagy részében ártalmatlanok. Viszont maga a gondolat, hogy valami –
ami szedett-vedett csontokból építi fel a testét – ott ólálkodik, és őt figyeli.
Verd ki a fejedből! – utasította magát.
Így inkább a ködöt figyelte. Egyvalamiben biztosan igaza volt Vinnek. A köd reggelente egyre később oszlott fel. Bizonyos napokon
csak egy teljes órával napfelkelte után tűnt el.
Könnyen el tudta képzelni, micsoda katasztrófát jelentene, ha a köd egész nap jelen lenne. A termények elpusztulnának, az állatok éhen
halnának, és a civilizáció összeomlana.
Vajon tényleg lehetséges, hogy a Mélység titka ilyen egyszerűen megfejthető? Saját elképzelései mind tudományos írásokon alapultak.
Néhány tudós alapjaiban elvetette az egész elméletet, és a Mélységet a legendáknak tulajdonították – olyan híresztelésnek tartották, amit az
obligátorok istenük természetfeletti erejének ábrázolására terjesztettek. A többség azonban a jelenség történelmi magyarázatát fogadta el,
miszerint a Mélység nem más, mint egy sötét szörnyeteg, amelytől az Uralkodó megszabadította a földet.
Ugyanakkor az is hihetőnek tűnt, amikor a Mélységet a köddel azonosították. Hogyan is lenne képes egyetlen szörnyeteg, akármilyen
veszélyes is, egy egész birodalomra nézve fenyegetést jelenteni? A köd azonban… valóban pusztító lehet. Megöli a növényeket. Talán még…
embereket is öl, ahogyan Sazed sejtette.
Nézte, ahogyan a pára játékosan, csalárd módon kavarog körülötte. Teljes joggal rászolgált a hírnevére, miszerint rémisztőbb egy
szörnyetegnél, és veszélyesebb egy egész hadseregnél. Ahogy ott állt egyedül, és nézte a változó körvonalakat, érezte, ahogy a köd játékot űz
az elméjével. Az előtte elterülő vaskos párafolyam például mintha hirtelen alakot öltött volna. Elend megmosolyogta magát, amiért különféle
alakokat vélt belelátni a ködbe. Az egyik egészen úgy nézett ki, mintha egy ember toppant volna elé.
A személy tett egy lépést előre.
Elend megugrott, és hátrálni kezdett. A jéggel borított hó megreccsent a talpa alatt.
Ne butáskodj! – szidta össze magát. – Csak az elméd gyerekes tréfái. Nincs itt semmiféle…
Az árny egy újabb lépést tett felé. Bizonytalan körvonalú, majdnem alaktalan valami volt, mégis valódinak tűnt. A pára véletlenszerű
mozgása folyamatos hullámzásban feltárta és elrejtette a lény arcát, testét és lábait.
– Ó, egek! – kiáltott fel éles hangon Elend, és hátraugrott.
A lény nem vette le róla a szemét.
Kezdek megőrülni – vélte az ifjú, és a keze erősen reszketett.
A ködalak közvetlenül előtte megállt, majd felemelte a jobb karját és északra mutatott.
Luthadelen túlra.
Elend összeráncolta a homlokát, és a jelzett irányba nézett. Nem látott semmit a ködön kívül. Visszafordult a lényhez, de az csak állt
némán, felemelt karral.
Vin beszélt erről a lényről – eszmélt rá, majd leküzdötte a félelmét. – Próbált beszélni róla. Én meg azt hittem, csak kitalálja az egészet. Igaza volt –
mint ahogyan azzal kapcsolatban is, miszerint reggelente a köd egyre hosszabban elidőz, és valószínűleg a Mélység sem más, mint maga a köd.
Eltűnődött, melyikük az igazibb tudós.
A ködalak kitartóan mutatott a távolba.
– Mi az? – kérdezte a férfi. Saját hangja kísértetiesen kongott a néma éjszakában.
A lény kinyújtott karral előrelépett. Elend tétován megmarkolta a kardját, de nem veszítette el a lélekjelenlétét.
– Mondd meg, mit akarsz tőlem! – kérte határozottan.
A lény megint rámutatott valamire. Elend félrebillentette a fejét. Az alak egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. Sőt, mintha valamiféle
természetellenes béke és nyugalom áradt volna belőle.
Allomancia lenne? – találgatott a férfi. – Az érzelmeimet babrálja?
– Elend? – hozta magával a köd Kobold hangját.
Az alak hirtelen semmivé lett, eggyé vált a párával. Kobold közeledett. Arcát beárnyékolta a sötétség.
– Elend? Mit mondtál?
A Venture-örökös levette kezét a kardjáról, és kihúzta magát. A ködöt fürkészte. Még mindig nem győzte meg magát teljesen, hogy nem
csak a képzelete játszott vele.
– Semmit – válaszolta a fiú kérdésére.
Kobold abba az irányba nézett, ahonnan érkezett.
– Gyere, ezt neked is látnod kell!
– A sereget? – kérdezte Elend meglepetten.
Kobold megrázta a fejét.
– Nem. A szökevényeket.

– Az őrzők mind halottak, uram – magyarázta az öreg, aki Elenddel szemben ült. Nem volt sátra, csak egy cölöpök közé kifeszített
pokróca. – Vagy meghaltak, vagy fogságba estek.
Egy másik férfi meleg teát hozott alázatos mozdulatokkal az egykori királynak. Mindkét férfi a szolgák által hordott köpönyeget viselte,
és míg a szemük fáradtságról árulkodott, kezüket és ruhájukat semmi nem szennyezte.
A régi szokások tovább élnek – gondolta Elend, majd hálásan bólintott és ivott egy korty teát. – Meglehet, a terrisi nép függetlennek vallotta magát,
ám az ezeréves szolgaság jeleit nem lehet olyan könnyen lemosni.
A tábor furcsa hely volt. Kobold körülbelül ezer embert számolt meg; rémisztő szám, ha ennyi embert kell etetni, gondozni és
védelmezni a hideg télben. Sok aggastyán volt köztük, és a legtöbben szolgákként élték le az életüket. Azaz előkelő uraságokat szolgáló
eunuchok voltak, akik egyáltalán nem értettek a vadászathoz.
– Meséld el, mi történt! – kérte Elend az öreget.
Az idős szolga megbiccentette remegő fejét. Nem tűnt különösebben törékenynek – igazából ugyanaz az önuralom lengte körül, ami a
legtöbb szolga sajátja –, viszont teste lassú reszketése betegségre utalt.
– A birodalom bukása után a Zsinat felfedte magát. – Ő is kapott egy pohár italt, de az nem volt teletöltve, bölcs elővigyázatosságból,
hiszen az öreg így is majdnem kilötyögtette a kupa tartalmát. – Ők lettek a vezéreink. Talán nem tettük jól, hogy olyan hamar napvilágra
hoztuk a kilétüket.
Nem minden terrisi értett a ferukímiához: valójában csak nagyon kevesen közülük. Az őrzők – mint Sazed vagy Tindwyl – réges-régen
bujkálásra kényszerültek az Uralkodó miatt. A zsarnok istencsászár félelme, miszerint az allomantikus és ferukímikus vérvonalak vegyülnek és
egy hozzá hasonló képességekkel rendelkező ember születik, ahhoz vezetett, hogy megkísérelte az összes ferukimistát eltörölni a föld
színéről.
– Magam is ismerek őrzőket, barátom – közölte Elend ellágyult hangon. – Nehezen hiszem el, hogy ilyen könnyen legyőzték őket. Ki
tette ezt velük?
– Az acélinkvizítorok, uram – válaszolta az öregember. Elend megborzongott. Szóval ezzel foglalatoskodtak. – Többtucatnyian voltak, uram
– folytatta az öreg terrisi. – Lerohanták Tathingdwen városát egy kolossz sereggel. Ám úgy gondolom, ezzel csak a figyelmünket terelték el.
Az igazi cél a Zsinat és az őrzők elpusztítása volt. Míg a seregünk, már ha annak lehet nevezni, a szörnyetegek ellen harcolt, az inkvizítorok
rávetették magukat az őrzőkre.
– Ó, egek…! – szörnyülködött Elend felkavarodott gyomorral. Akkor hát mi legyen a könyvvel, amit Sazed el akart juttatni a Zsinatnak?
Adjuk oda ezeknek az embereknek, vagy tartsuk meg?
– Magukkal vitték a testeket, uram – sorolta tovább a borzalmakat az öreg. – Terris romokban áll, ezért tartunk délnek. Azt mondtad,
ismered Venture királyt, ugye?
– Már… találkoztam vele – habogott Elend. – Luthadelben uralkodott, ahol élek.
– És gondolod, hogy befogadna minket? – kérdezte a terrisi. – Már nem sok reményünk maradt. Tathingdwen volt Terris fővárosa, bár
nem büszkélkedhetett óriási lakossággal. Mára azonban teljesen megfogyatkoztunk, az Uralkodó gondoskodott róla.
– Nem tudom… hogy Luthadelben kapnak-e segítséget, barátom.
– Kitűnő szolgák vagyunk – ajánlotta népét a terrisi. – Azt hiszem, dölyfösen viselkedtünk, amikor kikiáltottuk a szabadságunkat. Már az
inkvizítorok előtt is küzdöttünk a túlélésért. Talán végeredményben jót tettek azzal, hogy kiűztek minket onnan.
Elend a fejét ingatta.
– Kolosszok támadták meg Luthadelt is, nem egészen egy héttel ezelőtt – közölte a rossz hírt halkan. – Magam is szökevény vagyok,
barátom. Amennyire én tudom, a város elesett.
Az öreg magába zuhant.
– Ó, értem… – bökte ki végül.
– Sajnálom. Én is azért fordultam vissza, hogy lássam, mi történt. De azt mondja meg nekem: nemrég jártam erre, hogyhogy nem
botlottunk egymásba az északra vezető úton?
– Mert mi nem a csatornát követtük, uram – magyarázta az öreg szolga. – Átvágtunk a vidéken, és egyenesen haladtunk, hogy
Suringshath városában feltöltsük a készleteinket. Nincs… más értesülésed Luthadel sorsáról? Lakott ott egy idősebb őrző. Azt reméljük, tőle
talán tanácsot kérhetünk.
– Tindwyl asszony? – kérdezte Elend.
Az öreg felkapta a fejét.
– Igen. Ismered?
– A király udvartartásához tartozik.
– Zsinatunk elveszte óta Tindwyl őrzőt tekintjük a vezérünknek. Nem tudjuk pontosan, hány őrző jár-kel a birodalomban, de ő az
egyetlen tagja a Zsinatnak, akiről úgy hírlik, nem tartózkodott a fővárosban, amikor megtámadták.
– Még Luthadelben volt, amikor én eljöttem onnan – hangzott Elend megnyugtató kijelentése.
– Akkor talán még él – reménykedett az öreg. – Tehát bizakodhatunk. Köszönöm a híreket, utazó! Kérlek, helyezd magad kényelembe a
táborunkban!
Elend bólintott, majd felállt. Kobold nem messze tőle várt a ködben két fa mellett. A volt király odament a fiúhoz.
A tábor lakói óriási tüzeket raktak, mintha így akarnának dacolni a köddel. A fény valóban csökkentette a köd erejét, ugyanakkor fel is
erősítette néhány tulajdonságát, és háromdimenziós árnyékok rajzolódtak ki, amiket a szem alig tudott követni. Kobold nekitámaszkodott az
egyik göcsörtös fatörzsnek, és az Elend számára láthatatlan dolgokat fürkészte. Ugyanakkor az ifjú Venture is hallott néhány furcsa hangot,
amit a fiú is megvizsgált. Síró gyerekek. Köhécselő férfiak. Éhesen toporgó jószágok.
– Nem valami rózsás a helyzet, ugye? – kérdezte a volt király ónszemű társát.
A fiú megrázta a fejét.
– Bárcsak eloltanák a tüzeket! – motyogta. – A fény zavarja a szememet.
Elend oldalra pillantott.
– Pedig nincs akkora fényük.
Kobold megvonta a vállát.
– Csak a fát pocsékolják.
– Most az egyszer bocsásd meg nekik ezt a fényűzést. Az elkövetkező hetekben úgysem lesz részük benne.
Ekkor egy elhaladó terrisi „osztagot” pillantottak meg, egy egyértelműen szolgákból álló kis csapatot. Kifogástalan testtartásban,
kifinomult kellemmel masíroztak. Elend kételkedett benne, hogy a főzőkésen kívül más fegyvert is képesek lennének forgatni.
Nem. Egyáltalán semmiféle katonaság nincsen Terrisben, akik segíthetnének a népemnek.
– Azért küldted vissza Vint, hogy szedje össze a szövetségeseinket – emlékeztette Kobold a társát. – Hogy hozza őket hozzánk, amíg mi
talán menedéket találunk Terrisben.
– Tudom – mondta Elend bűnbánón.
A fiú egy darabig nem szólalt meg.
– Az egész világ szétesik, El – panaszolta végül. – Terris, Luthadel…
– Luthadel még nem pusztult el! – csattant fel Elend, és haragosan a fiúra pillantott.
– De a kolosszok…
– Vin bizonyára kitalált valamit, amivel megállíthatja őket – reménykedett az ifjú férj. – Amennyire nem tudunk semmit, az is lehet, hogy
már rég megtalálta a Megdicsőülés Kútját. Tovább kell mennünk. Először újra kell építenünk, ami romba dőlt. Majd azután ráérünk segíteni
Terrisen.
Kobold megemésztette a választ, majd bólintott és elmosolyodott. Elend meglepve tapasztalta, magabiztos szavai milyen hamar
megnyugtatták a fiút. A suhanc hátradőlt, és a király gőzölgő teáját nézte. A fiatal férfi odanyújtotta neki, miközben valami olyasmit morgott
az orra alatt, hogy nem is szereti a szívgyökérfőzetet. Az ónszemű boldogan kortyolta a meleg nedűt.
Elend sokkal aggasztóbbnak találta a helyzetet, mint ahogy azt mutatta.
A Mélység visszatér, fantomok tűnnek fel a ködben, és inkvizítorok teszik rá a kezüket a Terrisi Uradalomra. Vajon mit nem vettem még észre?

Nem reménykedem. Alendi túlélt már orgyilkos támadásokat, háborúkat, természeti csapásokat. Mégis remélem, hogy Terris jéghideg hegyei közt végre kiderül,
ki is ő valójában. Bízom a csodában.
Ötvenhetedik fejezet

– Nézzék, mindannyian tudjuk, mi a feladatunk! – mondta Cett az asztalt döngetve. – Itt állomásoznak a seregeink. Készek, és akarnak is
harcolni. Úgyhogy menjünk, és foglaljuk vissza az országomat!
– Az uralkodónő semmi ilyesmire nem adott felhatalmazást – ellenkezett Janarle a teáját kortyolgatva. Egyáltalán nem zaklatta fel Cett
arcátlan viselkedése. – Én személy szerint úgy gondolom, legalább addig várjunk, míg az úrnőnk visszatér.
Penrodban, a rangidős királyban volt annyi tapintat, hogy együttérzéséről biztosítsa Cettet.
– Megértem, hogy aggódik a népéért, Cett nagyúr. Ám még egy hetet sem töltöttünk el Luthadel újraépítésével. Túl korai még a
befolyásunk kiterjesztésén gondolkodni. Nem hiszem, hogy lenne erőnk az ehhez szükséges előkészületeket felügyelni.
– Ó, ugyan már, Penrod! – csattant fel Cett. – Nem utasítgathat minket.
Ekkor mindhárom férfi Sazedre nézett, aki rendkívül kínosan érezte magát az asztalfőn a Venture-vár tanácstermében. Segédek és
szolgák, köztük Dockson hivatalnokai, álldogáltak a sivár helyiségben. Csak a három, Elend birodalmi uralma alá rendelt vezér ült az asztalnál
a terrisivel.
– Nem gondolom, hogy a kapkodás jó ötlet, Cett úr – értett egyet Sazed a két másik királlyal.
– Ez nem kapkodás! – csapott újra az asztalra a szakállas király. – Csupán annyit szeretnék, hogy felderítőink és kémeink jelentsenek a
helyzetről. A miheztartás végett, ha mégis támadnánk.
– Ha majd valóban támadunk – helyesbített Janarle. – Ha az uralkodónk úgy dönt, hogy visszaszerzi Fadrex városát. De nyárig úgysem
kerül rá sor. Az lehet a legkorábbi időpont. Sokkal sürgetőbb feladataink vannak. A seregeink már túl régen elhagyták az Északi Uradalmat.
Minden politikus tudja, hogy addig nem indul új területekre, míg meg nem erősödik az adott helyzetben.
– Badarság! – hördült fel Cett, és közönyösen intett a kezével.
– Elküldheti a felderítőit, Cett úr – szólt közbe Sazed. – De csak értesüléseket szerezhetnek. Semmiféle felkelésben nem vehetnek részt,
akármennyire csábító alkalom is kínálkozik.
Cett megrázta szakállas fejét.
– Ezért nem akartam én sohasem politikai játszmákba bonyolódni a Végső Birodalom vezetőivel. Semmi sem intéződik el, mert
mindenkinek az ármánykodáson jár az esze!
– Még van mit tanulnia a finom modorról, Cett nagyúr – mondta Penrod sértődötten. – A türelem rózsát terem.
– Rózsát? – kérdezett vissza a nagyszájú király. – Mit nyert a Központi Uradalom azzal, hogy kivárt? Addig vártak, míg a városuk elesett!
Ha nem a maguk oldalán állt volna a legjobb ködszerzet…
– A legjobb ködszerzet, uram? – vágott közbe Sazed. – Talán nem látta, hogyan veszi át az uralmat a kolosszok felett? Nem látta,
hogyan repül kilőtt nyílvesszőként? Vin kisasszony nem egyszerűen a „legjobb ködszerzet”.
A társaság elnémult.
Folyamatosan figyelmük középpontjába kell állítanom Vint – határozta el a terrisi. – Az ő uralma nélkül – az ő fenyegető ereje nélkül – ez a szövetség
néhány szívdobbanásnyi idő alatt száz darabra esne szét.
A tárgyalást levezénylő tudós teljesen feleslegesnek és alkalmatlannak érezte magát. Nem tudta elérni, hogy a politikusok ne térjenek el a
témától, és azok különböző problémáira sem talált megoldást. Annyit tehetett, hogy emlékeztette őket Vin erejére és képességeire.
A legnagyobb baj mégis az volt, hogy nem is akarta jól végezni a dolgát. Furcsa és szokatlan érzések kavarogtak benne. Korábban soha
nem tapasztalt érzések. Közöny. Fásultság. Kit érdekelt bármi is abból, amit ezek a férfiak itt összehordtak? Mi értelme volt bárminek is,
miután Tindwyl elment?
A fogait csikorgatva nagy nehezen megint a tanácskozásra összpontosított.
– Rendben – lengette Cett a karját. – Kiküldöm a felderítőket. Az ételszállítmány megérkezett már Urteau-ból, Janarle?
A fiatalabb nemes fészkel ődött ültében.
– Talán… lesz egy kis gond vele, uram. Úgy tűnik, valami kellemetlen alak uszít a városban.
– Akkor hát nem csoda, hogy csapatokat akar visszaküldeni az Északi Uradalomba! – kiáltotta Cett vádló hangon. – Azt tervezi, hogy a
saját királyságát visszaszerzi, az enyémet meg hagyja megrohadni.
– Urteau sokkal közelebb van, mint az ön fővárosa, Cett! – védekezett Janarle, és felvette a teáscsészéjét. – Egyszerűen több értelmét
látom, ha először megerősítem a hatalmamat, és majd csak azután fordulunk nyugat felé.
– Hagyjuk, hadd döntsön az uralkodónő! – javasolta Penrod, aki szeretett a békéltető szerepében tetszelegni. Így olybá tűnt, mintha
fölötte állna a problémás ügyeknek. Lényegében úgy uralkodott két másik társán, hogy kettejük közé állt.
Nem sokban különbözik attól, ahogyan Elend taktikázott a seregeinkkel – ismerte fel Sazed. – A fiú sokkal jobban értett a politikai játszmákhoz, mint
ahogy azt Tindwyl gondolta.
Nem szabad minduntalan rá emlékeznem – mondogatta magának, és becsukta a szemét.
De nehéz volt bármi másra figyelnie. Bármit csinált, bármire gondolt, minden értelmetlennek tűnt, mert a nő nem volt ott vele. Nem
hajtotta már semmi. Már az is nehezére esett, hogy akarjon a királyokra figyelni, nemhogy útmutatást adjon nekik.
Ostobaság, tudta jól. Hiszen alig néhány hónapja lett újra élete része az asszony. Réges-régen belenyugodott abba a ténybe, hogy soha
senki nem fogja szeretni, és főként nem Tindwyl. Ugyanis nemcsak a férfiassága hiányzott egy igazi szerelemhez, hanem lázadó és másként
gondolkodó is volt – olyan férfi, akit nem láttak szívesen a terrisi hagyományok követői.
Éppen ezért ért fel egy kisebb csodával a nő szerelme. Mégis, kinek köszönhette ezt az áldást, és kit átkozzon azért, mert elvették tőle?
Több száz istent ismert. Mindegyiket gyűlölni fogja, ha az bármit is segít.
Saját józan esze érdekében újra a királyokra fordította a figyelmét.
– Figyeljetek rám! – magyarázta Penrod előrehajolva, karját az asztalra fektetve. – Szerintem az egészet rossz irányból közelítjük meg,
uraim. Nem civakodnunk kellene, hanem örülni. Nagyon különleges helyzetben vagyunk. Az Uralkodó bukása óta több tucat – talán több
száz – férfi próbálta megkaparintani a trónt valamilyen úton-módon. Abban viszont mindannyian egyformák voltak, hogy nem állt
mögöttük biztos háttér. Nos, úgy tűnik, nekünk az a sorsunk, hogy dolgozzunk együtt. Én már kezdem a jó oldalát látni ennek a
kikényszerített szövetségnek. Felajánlom a hűségemet a Venture házaspárnak – még Elend Venture szokatlan kormányzási módszereinek is
behódolok –, ha ezzel elérem, hogy tíz év múlva is hatalmon leszek.
Cett egy darabig a szakállát vakargatta, majd bólintott.
– Igaza van, Penrod. Talán ez volt az első értelmes hozzászólása.
– De nem tehetünk úgy, mintha tudnánk, hogy mi a feladatunk – tette hozzá Janarle. – Iránymutatásra van szükségünk. A következő tíz
év, gyanítom, azon múlik, nem végzem-e annak a ködszerzetlánynak a kése hegyén.
– Valóban így van – értett egyet Penrod az előtte szólóval, majd kurtán bólintott. – Terrisi úr, mikor számíthatunk a császárné újabb
utasításaira?
Újból mindhárom szempár Sazedre szegeződött.
Nem igazán érdekel – futott át az őrző agyán, ám rögtön utána bűntudata támadt. Vin a barátja. Igenis érdekelte. Még akkor is, ha semmi
sem keltette fel a figyelmét. Bűnbánón lesütötte a szemét.
– Vin kisasszony rendkívüli módon szenved egy hosszan tartó forraszlöket következményeitől – magyarázta. – Az elmúlt évben
rettentően túlfeszítette magát, amit tetézett azzal, hogy egészen Luthadelig futott. Óriási szüksége van a pihenésre. Úgy gondolom, még egy
ideig magára kellene hagynunk.
A három férfi bólogatott, majd folytatták az eszmecserét. Sazednek azonban a lányon járt az esze. Először nem gondolta ilyen
komolynak a baját, ám most már aggódni kezdett. A forraszlöket teljes mértékben kimeríti a testet, ráadásul gyanúja szerint a lány már
hónapok óta nem aludt.
Amikor egy őrző éberséget raktározott el, utána jó darabig eszméletlen állapotban aludt. Csak remélte, hogy egy ilyen szörnyű
forraszlöket hasonló lefolyású, mivel Vin már egy hete nyomta az ágyat. Talán hamar magához tér, és mint az őrzők, feléled az egyensúlyt
hozó álomból.
De az is lehet, hogy az ő esetében elhúzódik a felépülés. Kolossz serege a városon kívül állomásozott. Láthatóan a lány hatalma alatt
álltak, még akkor is, ha vezérük álmodott. De vajon mennyi ideig tesznek eleget az utasításoknak? A forraszlöket halálos is lehet, ha túlzásba
viszik.
Mi történne a várossal, ha Vin soha többé nem ébredne fel?

Hamu hullott az égből.


Túl sok a hamueső mostanában – tűnt fel Elendnek, miközben Kobolddal együtt kibújtak a fák közül és végignéztek a luthadeli síkságon.
– Nézd! – mondta Kobold halkan, és felemelte az ujját. – A városkapukat betörték.
Elend elhúzta a száját.
– Viszont a kolosszok a városon kívül táboroznak. Bár az is igaz, hogy Straff serege is ott van, épp azon a helyen, ahol annak idején.
– Munkások – folytatta Kobold a beszámolót. Tenyerével beárnyékolta az arcát, hogy rendkívül érzékeny allomanta szemét védje az erős
napfénytől. – Úgy tűnik, a halottakat temetik a városon kívül.
A király homlokán elmélyültek a ráncok.
Vin. Mi lett vele? Jól van?
A terrisiek tanácsát megfogadva vágtak át a kies vidéken, nehogy észrevegyék őket a város járőrei. Az utolsó napon azonban megszegték
a megállapodást, és nappal is haladtak, hogy még naplemente előtt beérjenek Luhadelbe. A köd hamarosan leszáll, és az ifjú Venture
halálosan elfáradt a korán keléstől és a gyaloglástól.
Ezenkívül kifárasztotta a sok aggodalom is: vajon mi történhetett a városával?
– Látod, kinek a zászlaja lobog a kapukon? – kérdezte ónszemű barátjától.
Kobold hallgatott. Láthatóan fellobbantotta a fémeket a szervezetében.
– A tiéd – közölte végül meglepetten.
Elend mosolygott.
Nos, vagy sikerült valahogy megmenteni a várost, vagy az elfogásomra kieszelt ügyes csellel állunk szemben.
– Gyerünk! – mondta, aztán a kapu előtt sorakozó szökevényekre mutatott, akiknek éppen kinyitották a kapuszárnyakat. Valószínűleg
korábbi menekültek voltak, akik a veszély elmúltával élelemért tértek vissza.

Sazed halkan felsóhajtott, majd becsukta maga mögött lakosztálya ajtaját. A királyok aznapra befejezték a vitát. Igazából kezdtek egészen
jól kijönni egymással, ahhoz képest, hogy néhány héttel azelőtt még elpusztították volna a másik seregét.
Ám a terrisi tisztában volt vele, hogy hirtelen jött barátságukat nem szabad készpénznek venni. Elővigyázatosan figyelte a fejleményeket.
Sokak halálát végignéztem már életemben; Kelsier. Jadendwyl. Crenda. Tiszteletre méltó emberek. És soha nem töprengtem azon, mi lett a lelkükkel.
Letette az asztalra a gyertyáját. A gyenge fény megvilágított néhány szétszórt papírlapot, pár kolossz testből kiszedett furcsa fémcöveket
és egy kéziratot. Leült az asztalhoz. Ujjaival átlapozta az oldalakat, és a Tindwyllel töltött napokra emlékezett, amikor együtt tanulmányozták
az iratokat.
Vin talán ezért engem bízott meg az irányítással. Tudta, hogy kell valami, ami eltereli a figyelmemet Tindwylről.
Ugyanakkor egyre inkább azt érezte, hogy nem akarja elterelni a figyelmét. Melyik az erősebb? Az emlékek okozta fájdalom, vagy a
felejtés fájdalma? De őrzőként élete az emlékezésről szólt. Ezért hát a felejtést még személyes békéje érdekében sem tartotta megoldásnak.
Belelapozott a kéziratba, és gyengéden mosolygott szobája félhomályában. Az iromány letisztázott, újraírt változatát küldte el Vinnel és
Elenddel északra. Ez volt azonban az eredeti példány. Egy kapkodva – szinte kétségbeesett gyorsasággal – megírt gyűjtemény: két rettegő
tudós munkája.
Ahogy lapozgatott, a táncoló gyertyafényben előtűnt Tindwyl határozott, ugyanakkor gyönyörű kézírása. Jól illett hozzá Sazed saját,
visszafogottabb betűkkel írt szövege. Voltak olyan oldalak, ahol kézírásuk többször is váltakozott.
Pislogott, és csak ekkor vette észre, hogy sír. Nagy könnycsepp hullott a papírra. Lenézett, és meglepve látta, ahogy a sós folyadék
elhomályosítja a tintát.
– És most mi legyen, Tindwyl? – suttogta. – Mi értelme volt az egésznek? Soha egy percig nem hittél a Korok Hősében, én meg, úgy
látszik, soha nem hittem semmiben sem. Mi értelme volt a rengeteg kutatásnak?
Felemelte a karját és köpönyege ujjával felitatta a könnycseppet. Próbálta a lehető legjobb állapotban megőrizni a kéziratot. Fáradtsága
ellenére beleolvasott egy találomra kiválasztott bekezdésbe. Az emlékek miatt tette. Azokra a napokra emlékezett, amikor még nem azon
törte a fejét, miért tanulmányozzák a naplóbejegyzéseket. Egyszerűen megelégedettséggel töltötte el, hogy azt teheti, amit a legjobban élvez.
Azzal a személlyel, akit a legjobban szeret.
Mindent összegyűjtöttünk, amit csak felleltünk a Korok Hőséről és a Mélységről – gondolta olvasás közben. – De sok részlet már akkor is
ellentmondásosnak tűnt.
Egy olyan bekezdéshez lapozott, amit Tindwyl mindenáron bele akart foglalni a gyűjteménybe. Ebben feljegyezte a számára
legszembetűnőbb ellentmondásokat. Most újraolvasta ezeket, és először gondolkozott el komolyan rajtuk. A tudós Tindwyl hozománya –
egy óvatos, mindent megkérdőjelező gondolkodóé. A férfi átfutotta a bekezdést.
„A Korok Hőse magas testalkatú lesz – állította az egyik idézet. – Olyasvalaki, akit nem lehet nem észrevenni.”
„A hatalmat senki sem ragadhatja magához – hangzott egy másik idézet. – Ebben biztosak vagyunk. Meg kell ragadni, de nem szabad
használni. Ugyanakkor szabadon kell engedni.” Tindwyl butaságnak tartotta ezeket a szabályokat, ugyanis más részek éppen arról beszélnek, a
Hős hogyan használja az erőt a Mélység legyőzésére.
„Minden ember önző – olvasta egy másik helyen. – A Hős olyan ember, aki mások szükségleteit sokkal előrébb tartja saját vágyainál.”
– Ha minden ember önző – tette fel a kérdést Tindwyl –, akkor a Hős hogy lehet önzetlen, ahogy más bekezdések állítják? És igazából
hogyan lehet elvárni egy szerény embertől, hogy hatalmával meghódítsa az egész világot?
Mosolyogva megrázta a fejét. Bizonyos esetekben a nő ellenvetései megalapozottnak tűntek, máskor meg inkább csak azon igyekezett,
hogy véleményével csak azért is ellentmondjon. Ilyenkor nem számított, mennyire rugaszkodik el a kiindulási helyzettől. A tudós újra
végigvezette az ujját az első bekezdésen.
„Magas testalkatú” – olvasta. Ez nem vonatkozhat Vinre. Ez a rész nem a dörzsölt másolatból származott, hanem egy másik könyvből.
Tindwyl azért írta ide, mert a másolat, ami megbízhatóbb forrásnak tűnt, alacsony emberről beszélt. Sazed odalapozott Kwaan vaslemezbe
vésett vallomásának teljes átiratához.
„Alendi magassága először nagyon meglepett – állt a szövegben. – Alacsony ember volt, aki látszólag mások fölé tornyosult, olyasvalaki,
aki tiszteletet vált ki a társaiból…”
Összeráncolta a homlokát. Korábban azt hitte, ez nem ellentmondás, mivel az egyik részlet valószínűleg a Hős jellemére vagy fellépésére
utalt, és nem valós fizikai magasságára. Most azonban elidőzött a kérdés fölött, és akkor először egyetértett Tindwyl felvetésével.
És érezte, hogy valami nincs rendjén. Visszatért a kézirathoz, és átfutotta az oldal tartalmát.
„Nekem is lett helyem az Eljövetel tanában – azt hittem magamról, hogy belőlem lett a Hírhozó, a próféta, akiről megjövendölték, hogy
egykor felismeri a Korok Hősét. Így hát, ha megtagadom Alendit, az egyenlő lett volna saját helyzetem megtagadásával, és elveszítettem
volna a többiek által kivívott megbecsülésemet.”
Sazed ráncai egészen elmélyültek. Ujját is végigvezette a sorokon. Kint már besötétedett. Néhány ködgomolyag jelent meg az ablaktáblák
körül. Bekúsztak a szobába, aztán eltűntek.
„Szent Hírhozó” – akadt meg a szeme a kifejezésen.
Hogyhogy eddig nem vettem észre? Ezen a néven szólítottak az emberek a kapunál. És én nem ismertem fel.
– Sazed…
A férfi felugrott. Könyve majdnem leesett a földre, miközben az ajtóhoz fordult. Vin állt mögötte sötét árnyékként a gyengén
megvilágított szobában.
– Vin kisasszony! Hát felkelt!
– Fel kellett volna ébresztened – morgott a lány.
– Próbáltuk – mondta halkan a tudós. – De eszméletlenül aludt, kisasszony.
A ködszerzet nem válaszolt.
– Talán így a legjobb, kisasszony – folytatta a terrisi. – A harcoknak vége. Ön pedig túlhajszolta magát az elmúlt hónapokban. Jót tett egy
kis pihenés. Olyan sok minden történt.
A lány tett egy lépést előre, és a fejét rázta. A férfi észrevette a pillantást, ami a többnapnyi pihenés után sem nyugodott meg.
– Nem, Sazed. Nincs még vége. Közel sem.
– Hogy érti ezt, kisasszony? – kérdezte a terrisi növekvő aggodalommal.
– Még most is hallom a fejemben – mondta a lány, és kezét a homlokához emelte. – Itt van. A városban.
– A Megdicsőülés Kútja? – hüledezett az őrző. – De Vin kisasszony, én hazudtam. Őszintén és esedezve mondom, azt sem tudom,
valóban létezik-e!
– Hiszed-e, hogy én vagyok a Korok Hőse?
Sazed oldalra pillantott.
– Néhány nappal ezelőtt, a csatamezőn, a városon kívül bizonyos voltam benne. De… mostanában… már nem tudom, miben higgyek.
A jövendöléseket és a történeteket ellentmondások kuszálják össze.
– Ez nem a jövendölésekről szól – jelentette ki Vin, majd az asztalhoz ment, és a terrisi könyvére nézett. – Hanem arról, amit meg kell
tenni. Érzem az erejét… vonz magához.
A csukott ablakra pillantott, aminek a szélein beszivárgott a köd. Majd odasétált és kinyitotta az ablaktáblákat, beengedve a hideg levegőt.
Csak állt ott lehunyt szemmel, és hagyta, hogy a köd tetőtől talpig beborítsa. Egy ingen és nadrágon kívül mást nem viselt.
– Egyszer már használtam ez erejét, Sazed – mondta. – Tudtad? Említettem? Amikor az Uralkodóval küzdöttem. A ködből nyertem az
erőmet. Így győztem le a szörnyeteget.
A férfi megborzongott. És nemcsak a hidegtől, hanem a lány hangjában bujkáló határozottságtól is.
– Kisasszony… – kezdte, de elbizonytalanodott a folytatást illetően. – Használta az erejét? Ezt hogy érti?
– A Kút itt van – ismételte el a lány kifelé bámulva, miközben a köd továbbra is áramlott be a meleg szobába.
– Az nem lehet, kisasszony – jelentette ki az őrző. – Az összes leírás ugyanazt állítja. A Megdicsőülés Kútját a terrisi hegyekben találták
meg.
Vin megrázta a fejét.
– Megváltoztatta a világot, Sazed.
A férfi értetlenül nézett.
– Micsoda?
– Az Uralkodó – suttogta a lány. – Hamuhegyeket hozott létre. A feljegyzések szerint hatalmas sivatagokkal vette körbe a birodalmát.
Betörte a földet, hogy megőrizze. Miért kellene azt feltételeznünk, hogy most minden ugyanúgy néz ki, mint mielőtt először ért a
Kúthoz? Hegyeket emelt. Akkor ugyanazzal az erővel miért ne lapíthatta volna ki őket?
A terrisi hátán a hideg futkosott.
– Én ezt tenném – folytatta Vin hihetetlen elméletének felvázolását. – Ha tudnám, hogy az erő vissza fog térni, ha meg akarnám őrizni,
elrejteném a Kutat. Meghagynám a legendákat, amik az északi hegyekről szólnak. Aztán várost építenék a Kút köré, hogy folyton rajta
tartsam a szemem.
Ezzel megfordult, és Sazedre nézett.
– Itt van. Az erő rám vár.
A férfi szeretett volna ellenkezni, de semmi nem jutott az eszébe. Már nem hitt semmiben. Ki ő, hogy ilyen dolgok felett vitázzon?
Gondolkodás közben hangokat hallott odalentről.
Hangok? – Csodálkozott. – Este? A ködben?
Kíváncsian megfeszült, hogy kihallgassa a beszélőket, de túl messze voltak.
Az asztal mellett álló táskájába nyúlt. Fémelméi kiürültek; csak a vörösrézelméjét vette fel, amiben az ősi tudást tárolta. A zsákban talált
egy kis erszényt. Abban volt a tíz gyűrű, amit az ostromra készített elő, de végül nem használt. Kinyitotta az erszényt, kivette mind a tíz
ékszert, majd visszaakasztotta a táskát az övére.
Az óngyűrűvel fel tudta erősíteni a hallását. A távoli hangokat így már jól kivehette.
– A király! A király visszatért!
Vin azonnal kilőtte magát a ködbe.

– Én sem tudom a titkát, El! – szabadkozott Ham, még mindig felkötött karral.
Elend végigsétált a város utcáin. Egyre nagyobb, izgatottan suttogó tömeg gyűlt össze mögötte. Mind többen csatlakoztak, miután
meghallották, hogy a király visszatért. Kobold bizonytalanul szemlélte őket, de úgy tűnt, élvezi a figyelmet.
– A csata utolsó perceiben a hidegben fagyoskodtam, egyedül – magyarázta a sebesült martalóc. – Csak a forrasznak köszönhetem az
életemet. A kolosszok lemészárolták a csapatomat. Átjutottak azon a falrészen, amit mi védtünk. Kimentem, és megtaláltam Sazedet, de az
elmém addigra már eltompult. Az utolsó emlékem az, hogy eszméletlenül összeesek a Hasting-vár előtt. Mire felébredtem, Vin már
visszavette a várost. Én meg…
Mindketten megtorpantak. Egy néma, sötét alak jelent meg előttük az utcán. A ködben egészen úgy nézett ki, mint a ködszellem, akivel
Elend az erdőben találkozott.
– Vin? – szólította meg a király a feleségét a hátborzongató éjszakában.
– Elend! – kiáltotta a lány boldogan, és a férfi karjaiba vetette magát. A titokzatos hangulat rögtön szertefoszlott. A ködszerzet remegett
az ölelésben. – Ne haragudj! Azt hiszem, valami rosszat tettem.
– Igen? Na és mi lenne az?
– A távollétedben uralkodót csináltam belőled.
Elend elmosolyodott.
– Észrevettem, és el is fogadom.
– Azok után, hogy mindent megtettél, hogy az embereknek legyen választási lehetőségük?
A férfi megrázta a fejét.
– Kezdem azt gondolni, hogy a nézeteim túlságosan egyszerűek voltak. Tiszteletre méltóak, de… tökéletlenek. Majd ezzel is
foglalkozunk. Egyelőre örülök, hogy a városom nem hullott porrá.
A ködszerzet mosolygott, de látszott rajta a fáradtság.
– Vin! – szólította meg Elend. – Még a forraszlöket hatása alatt állsz?
– Nem. Ez valami más. – Azzal elfordította töprengő arcát, mintha éppen döntött volna valami felől.
– Gyere!
Sazed kinézett az ablakon. Egy újabb ónelmével felerősítette a látását. Valóban Elend járt az utcákon. Hálásan elmosolyodott. Nagy kő
esett le a szívéről. Megfordult, hogy a király köszöntésére induljon.
És akkor meglátta, hogy valamit lebegtet a szellő a földön. Egy papírfecnit. Letérdelt, felkapta, majd észrevette rajta a saját kézírását. A
cédula szélei recések voltak, mert valahonnan kitépték ezt a darabot. Összehúzott szemöldökkel az asztálához ment, és kinyitotta a könyvet
Kwaan elbeszélésénél. Egy darabka hiányzott az oldalból. Ugyanaz, ami korábban is. Amit még Tindwyllel vettek észre. Már majdnem el is
felejtette a furcsa egybeesést: több oldalról is ugyanaz a mondat hiányzott.
Fémelméje segítségével újraírta az oldalt, miután megtalálták az elszakított lapokat. Most is ugyanazt a részt szakították le. A biztonság
kedvéért a könyvhöz illesztette a darabkát. Tökéletesen odaillett. „Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához: nem szabad,
hogy magához vegye a hatalmat.” Szóról szóra ugyanaz a mondat, amit az emlékei között őrzött, és ami a másolatban is állt.
De mi oka lett volna Kwaannak emiatt aggódni? – töprengett és leült. – Azt állította, hogy mindenki másnál jobban ismerte Alendit. Sőt, több
alkalommal tisztességes embernek nevezte.
Miért aggódott vajon Kwaan annyira amiatt, hogy Alendi magához veszi a hatalmat?

Vin elöl haladt a ködben, mögötte Elend, Ham és Kobold. A tömeg az újdonsült uralkodó utasítására feloszlott, bár néhány katona azért
uruk közelében maradt.
A lány folytatta útját. Érezte a lüktetést, a dübörgést, a velejéig hatoló erőt. Hogyhogy a többiek nem érzékelik?
– Vin – szólt Elend –, hová megyünk?
– Kredik Shaw-ba – mondta a ködszerzet halkan.
– De… miért?
A ködszerzet csak megrázta a fejét. Ő már tudta a választ. A Kút a városban várta. Amilyen erősre váltott a lüktetés, először azt hitte,
hogy nehezebben fogja megtalálni a forrását. De nem így történt. Mióta hangosan és teljes erejéből lüktetett, könnyűszerrel rátalált.
Elend visszapillantott a többiekre, és Vin érzékelte férje aggályait. Kredik Shaw terült el előttük a sötétben. A tornyok úgy meredtek ki a
földből, mint óriási megdőlt fémcövekek, hogy vádló ujjakként mutassanak a csillagos égre.
– Vin – súgta Elend –, a köd egyre furcsábban viselkedik.
– Tudom. Engem vezet.
– Szerintem nem – ellenkezett a király. – Inkább, mintha elhúzódna előled.
A lány megrázta a fejét. Mindent helyénvalónak talált. Hogyan magyarázhatná el? A kis társaság belépett az Uralkodó romos palotájába.
A Kút végig itt volt – álmélkodott a ködszerzet. Érezte az épületből áramló vibrálást. Miért nem vette észre már hamarabb?
Mert a lüktetés akkor még túl gyenge volt – eszmélt rá a magyarázatra. – A Kút akkor még nem volt tele. De most már igen.
És őt hívja.
Ugyanazon az úton haladt, ahol Kelsierrel ment végig, amikor azon a gyászos éjszakán betörtek Kredik Shaw-ba. Akkor majdnem
odaveszett. Ezen az úton jött akkor is, amikor egyedül érkezett és végül elpusztította az Uralkodót. A szűk folyosók egy felfordított tányérra
hasonlító terembe nyíltak. Elend fáklyája megcsillant a míves, fekete és szürke színű domborműveken és freskókon. A kőből épült, bezárt
helyiség magányosan állt a terem közepén.
– Úgy hiszem, végre megtaláljuk az atiumodat, Elend – mosolygott a lány.
– Micsoda? – visszhangzott a kérdés a teremben. – Vin, hiszen itt is kerestük! Mindent megpróbáltunk.
– Úgy látszik, nem mindent – jelentette ki a lány, majd az épületbe épített kicsiny épületet nézte, de nem ment a közelébe.
Én ide rejteném – gondolta. – Annak lenne értelme. Az Uralkodó bizonyára a Kút közelében akart élni, hogy amikor az erő visszatér, magához tudja venni
azt. De én megöltem, mielőtt ez megtörténhetett volna.
A dörömbölés alulról jött. Annak idején egész padlószakaszokat téptek fel, de rögvest befejezték, amint szilárd kőhöz értek. Mégis: itt kell
lennie valahol a lefelé vezető útnak. A lány egészen közel merészkedett, átkutatta a kicsiny épületet, de semmit sem talált. Kijött és szó nélkül
elment csalódott, összezavarodott társai mellett.
Aztán megpróbált fémeket égetni. Mint mindig, a kék vonalak azonnal fémforrásokkal kötötték össze. Elend és Kobold ruháján látszott
néhány, de Hamre egyetlen vonal sem mutatott. Néhány domborművet díszített még fémberakás, a kék vonal azokat kötötte össze Vinnél,
de semmi több.
Minden a vártnak megfelelően alakult. Semmi új eredmény.
A ködszerzet hitetlenkedve ráncolta a homlokát, és oldalra lépett. Az egyik berakásra különösen vastag vonal mutatott. Valójában túl
vastag. Újra összeráncolta a homlokát, és megvizsgálta a vonalat, ami – a többihez hasonlóan – a mellkasából indult ki, és közvetlenül a
kőfalra mutatott. Ez azonban mintha a fal mögé irányította volna a figyelmét.
Mi ez?
Rávonzott a kék vonalra. Semmi. Erősebben vonzott, és felmordult, mert ugyanazzal az erővel magát is a fal felé húzta. Eleresztette a
vonalat, és körbenézett. Berakások voltak a padlón is. Bemetszések. Kíváncsiságból rávonzotta magát az egyik ilyenre, ez lett a horgonya.
Aztán újra a falra vonzott. Úgy érezte, valami megmozdul.
Ekkor dúralumíniumot égetett, és olyan erővel vonzott, ahogy csak tudott. Az erő kirobbanása majdnem őt magát is szétfeszítette. De a
horgony a helyén tartotta, és a dúralumínium tüzelte forrasznak köszönhetően életben maradt. Abban a pillanatban a fal egy része kitárult.
Kő súrlódott kőhöz a néma teremben. A lány levegő után kapkodott, és elernyedt, miután a fémjei kifogytak.
– Ó, egek! – kiáltotta Kobold.
Ham azonban gyorsabb volt a forrasz miatt, így ő hamarabb kukkanthatott be a nyíláson. Elend a szerelme mellett maradt. Megragadta
a karját, nehogy elessen.
– Jól vagyok! – nyugtatta meg őket a lány, aztán megivott egy üvegcse fémet, hogy feltöltse a készleteit. A Kút ereje körülötte dübögött.
Szinte az egész terem belerázkódott,
– Lépcsők vezetnek lefelé – jelentette a martalóc, miután visszahúzta a fejét.
A lány felegyenesedett, és odabiccentett Elendnek. Együtt követték Hamet és Koboldot az álfalon keresztül.

„De a legérdektelenebb részlettel kell folytatnom. – Állt Kwaan beszámolójában. – A tér behatárolt. A többi világhozó
meghunyászkodva keresett fel, és bevallották, hogy tévedtek Alendivel kapcsolatban. Már akkor elkezdtem kételkedni eredeti
kinyilatkoztatásomban. De hát önhittségem felülkerekedett rajtam.
Végül talán büszkeségem okozta mindannyiunk vesztét. A testvéreim soha nem figyeltek rám eléggé; úgy gondolták, a munkám és
érdeklődéseim nem illenek egy világhozóhoz.
Nem látták be, hogy a kutatásaim, amelyek inkább a természetre és nem a vallásokra irányultak, igenis nagy haszonnal járnak mind a
tizennégy ország lakói számára.
Ugyanakkor, mint Alendi felfedezője, fontos személyiség lettem. Kiváltképp a világhozók között. Nekem is lett helyem az Eljövetel
tanában – azt hittem magamról, hogy belőlem lett a Hírhozó, a próféta, akiről megjövendölték, hogy egykor felismeri a Korok Hősét. Így
hát, ha megtagadom Alendit, az egyenlő lett volna saját helyzetem megtagadásával, és elveszítettem volna a többiek által kivívott
megbecsülésemet.
Így eddig nem tettem. De most megteszem.
Tudja meg mindenki, hogy én, Kwaan, a terrisi világhozó közönséges csaló vagyok.”

Sazed az asztalánál ült, és elmélyülten olvasott.


Valami nincs rendben – gondolta.
Visszament néhány sorral korábbra, és újraolvasta a „Szent Hírhozó” szavakat. Miért zavarta annyira ez a sor?
Nagyot sóhajtva hátradőlt. Még ha a jövendölések a jövőről szóltak is, nem lehetett követni, irányjelzőnek használni őket. Ebben igaza
volt Tindwylnek. Saját kutatásai alapján is megbízhatatlannak és homályosnak bizonyulnak.
Akkor hát mi a baj?
Egyszerűen nincs értelme.
De ha belegondolunk, a vallások sokszor értelmetlenek.
Ez lenne az igazi ok, vagy a saját elfogultsága mondatja ezt vele? Saját csalódottsága a tanokban, amelyeket megtanult és továbbadott, de
amelyek a végén cserbenhagyták?
Az egész abban a kis papírfecniben sűrűsödött össze. A kiszakított darabban. „Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés
Kútjához.”
Valaki állt az asztal mellett.
Az őrző levegő után kapkodva hátrahőkölt, és kis híján leesett a székéről. Nem is igazi személy volt, hanem egy árnyék – a ködből
kiemelkedő alak. A halvány ködpamacsok, melyek még a Vin által nyitva hagyott ablakon keresztül áramlottak be, egy emberszerű alakot
formáztak. A feje mintha az asztal felé fordult volna, a könyv felé. Vagy… inkább a papírfecni felé.
Sazed leginkább elfutott volna, félelmében akár még kúszott volna is, de tudós elméje előkeresett egy részletet, amivel leküzdötte
rettegését.
Alendi – járt az agya sebesen. – Akit mindenki a Korok Hősének gondolt. Azt írta, egy ködből született alak követte. Vin is azt állította, hogy
találkozott vele.
– Mit… akarsz? – kérdezte, és megpróbálta megőrizni a nyugalmát.
A szellem nem mozdult.
Lehet, hogy ez… ő? – tűnődött döbbenten a férfi.
Sok vallásban tartják úgy, hogy a halottak itt élnek köztünk, csak éppen láthatatlanok a halandók számára. De ez a lény túl alacsony volt
ahhoz, hogy Tindwyl legyen. Biztos volt benne, hogy felismerné a nőt, még ilyen alaktalan állapotában is.
Megpróbálta követni a lény pillantását. Tétova kézzel felvette a fecnit.
A szellem felemelte a karját, és a város központja felé mutatott. A férfi elhúzta a száját.
– Nem értem – közölte.
A szellem még kitartóbban mutatott.
– Írd le, mit akarsz tőlem!
De az csak mutatott.
Sazed egy hosszú pillanatig csak ült némán az egyetlen gyertyával megvilágított szobában, és a nyitott könyvet nézte. A szellő belelapozott,
amitől felvillant saját kézírása, majd a Tindwylé, és ismét az övé.
„Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához. Nem szabad, hogy magához vegye a hatalmat.”
Talán… talán Kwaan tudott valamit, amit senki más. Lehet, hogy az erő még a legjobb szándékú embert is megrontja? Talán ezért fordult
barátja ellen? Hogy megpróbálja megakadályozni?
A ködszellem kitartóan mutatott.
Ha a fantom szakította le a papírdarabkát, bizonyára a tudomásomra akar hozni valamit. De… Vin nem venné magához az erőt. Ő nem kezdene
pusztításba, mint az Uralkodó. Vagy mégis?
És ha nem lenne más választása?
Az udvaron valaki felkiáltott.
A kiáltás puszta félelemből fakadt, és több hasonló is követte. Borzalmas üvöltések visszhangoztak az éjszakában.
Nem maradt idő az elmélkedésre. Sazed megragadta a gyertyát. A lendülettől viasz ömlött az asztalra. Az összezavarodott tudós
kiviharzott a szobából.
A kanyargó lépcsősor hosszan vezetett lefelé. Vin lépkedett a fokokon, Elend mellette, a dübörgés pedig egyre hangosabban mutatta az
irányt. Az utolsó lépcsőfok után beléptek egy…
…hatalmas terembe. Elend magasra tartotta a fáklyáját, amelynek fényénél egy tágas barlangot látott. Kobold már félúton járt a lépcsőn.
Ham érkezett utolsónak.
– Ó, egek. – suttogta Elend Vin mellett állva. – Soha nem találtunk volna rá, hacsak le nem bontjuk az egész épületet.
– Bizonyára ez volt a cél – magyarázta a ködszerzet. – Kredik Shaw nem pusztán egy palota, hanem rejtekhely is. Azért épült, hogy
elfedjen valamit. Ezt. Odafent a falakban található berakások rejtették az ajtónyílást, és a bennük lévő fém még az allomanták szeme elől is
elfedte a nyitószerkezetet. Ha nem kapok útmutatást.
– Útmutatást? – fordult Elend kérdőn a lányhoz.
Az megrázta a fejét és a lépcső felé biccentett. Ismét elindultak lefelé. Felhallatszott Kobold hangja.
– Egy csomó étel van itt! – kiáltotta a fiú. – Egy hadseregnek elég konzerv!
És valóban, polcok sorakoztak a barlang aljában, és mindegyik roskadozott az aprólékos gonddal lehordott konzervtömegtől. Mintha
valami fontos eseményre vártak volna. Az uralkodói pár is leért a sziklacsarnokba. Közben a martalóc Kobold után kiabált, hogy lassítson.
Elend is utánuk akart eredni, ám a lány megszorította a karját. Éppen vasat égetett.
– Erős fémforrást érzek abból az irányból – súgta kedvesének lelkesen.
A férfi tudomásul vette Vin kijelentését, és együtt szaladtak végig a barlangon. Egyik polcot a másik után hagyták maguk mögött.
Bizonyára az Uralkodó gyűjtötte össze őket. De milyen célból?
Ám igazából abban a pillanatban nem is érdekelte a válasz. Az atium sem izgatta a fantáziáját, viszont férje türelmetlenségét nem
hagyhatta figyelmen kívül. A barlang végéig futottak, ahol megtalálták a fémvonal eredetét.
Egy nagy fémtábla lógott a falon. Olyan, amilyet elmondása szerint Sazed talált a serani Konventben. Elend láthatóan csalódott volt,
hogy nem az atiumot találták meg.
Vin azonban odalépett, és ónszemével alaposan szemügyre vette a táblát.
– Egy térkép? – tudakolta a férfi. – De hisz ez a Végső Birodalom!
Valóban, a birodalom térképét vésték bele a fémbe. Luthadel állt a terület középpontjában, és egy apró karika jelzett egy másik települést
a közelben.
– Miért karikázták be Statlin városát? – tette fel a költői kérdést Elend.
Vin a fejét ingatta.
– Nem ezért jöttünk. Azt nézd! – mutatott arra a falrészre, ahonnan alagút nyílt. – Gyerünk!

Sazed lóhalálában rótta az utcákat. Nem tudta pontosan, mitévő legyen. Követte a ködszellemet: ez azonban nem volt egyszerű feladat,
mivel a gyertyája már régen kialudt.
Az emberek visítása nem hagyott alább. A rettegő hangoktól kirázta a hideg, és alig várta, hogy lássa, mi történik. A ködszellem
ugyanakkor mindent megtett, hogy csak őt kövesse: megállt és felhívta magára a figyelmet, ha a terrisi valami miatt esetleg megtorpant.
Meglehet, hogy a halálába vezette a férfit. Mégis… valami megmagyarázhatatlan bizalom kerítette hatalmába a lény közelében.
Allomancia? – töprengett újra Sazed. – Befolyásolja az érzelmeimet?
Mielőtt azonban jobban eltűnődött volna ezen, majdnem átesett egy testen. Egy szokásos öltözetű szká férfi feküdt előtte, hamutól
bepiszkított bőrrel. Arca eltorzult a fájdalomtól, a földre hullt hamu pedig elkenődött és sárral keveredett haláltusája során.
Az őrző megállt, és levegő után kapkodott. A szká munkás szörnyű kínok közt halt meg.
Olyan, mint… mint azok az esetek, amiket hónapokkal ezelőtt, abban a déli faluban tanulmányoztam. Akkor egy férfi azt állította, hogy a köd ölte meg a
barátját. A földre lökte, és az a földön vergődve lelte halálát.
A szellem állhatatos testtartással jelent meg Sazed előtt. A tudós felnézett, és mogorván kérdőre fogta a ködlényt.
– Te tetted ezt? – suttogta.
Az alak hevesen rázta a fejét, és újra felemelte az ujját. Kredik Shaw éppen előttük meredezett a ködben. Korábban Vin és Elend éppen
abba az irányba mentek.
Sazed töprengeni kezdett.
A lány azt mondta, szerinte a Kút a városban van. A Mélység újra lecsapott. Csápjaival már egy ideje szedi az áldozatait a birodalom távol eső részeiben.
Gyilkol.
Valami olyan dolognak vagyunk a részesei, amely meghaladja a felfogóképességünket.
Még mindig nem hitte, hogy a lány látogatása a Kútnál veszélyekkel járhat. Hiszen a ködszerzet maga is olvasta a feljegyzéseket: Rashek
történetét. Nem venné magához a hatalmat. Sazed bízott benne, de nem lehetett felőle teljesen bizonyos. Valójában azt sem tudta, mihez
kezdjenek a Kúttal.
Meg kell találnom Vint! Meg kell állítanom, beszélnem kell vele, fel kell készítenem! Nem szaladhatunk bele egy ilyen helyzetbe.
Amennyiben tényleg arra készülnek, hogy magukhoz ragadják a Kút erejét, először is számba kell venni, mi volna helyes, és mi nem.
A ködszellem kitartóan mutatott az ujjával. Az őrző felállt és újra futásnak eredt, maga mögött hagyva a sötét éjszakában felhangzó
halálüvöltéseket. Megközelítette a tornyokkal és cövekekkel díszített hatalmas épület kapuját, és beszaladt rajta.
A fantom hátramaradt a ködben, amiből született. A terrisi újból meggyújtotta a gyertyáját egy kovakővel, és várt. A ködszellem egy
tapodtat sem mozdult. Végül a férfi otthagyta, és sietve hatolt egyre beljebb az Uralkodó egykori lakhelyébe. A kőfalak ridegen és sötéten
fogadták gyertyája gyenge fényét.
Képtelenség, hogy a Kút itt legyen! Hisz a hegyekben van valahol.
De az is igaz, hogy szinte minden homályos abból a korból. Kezdett kételkedni, hogy valaha is megértette az általa tanulmányozott
dolgokat.
Felgyorsította a lépteit. Kezével eltakarta a gyertyafényt, mivel ismerte az utat. Járt már az épületbe épített kis kunyhóban, ahol az
Uralkodó szívesen múlatta az idejét. A birodalom bukása után feltérképezte az épületet; feljegyzéseket és lajstromot készített mindenről.
Belépett a külső terembe, és már a közepén járt, amikor észrevette a szokatlan nyílást a falon.
Lehajtott fejű alak állt a nyílásban. A gyertya fénye visszaverődött a simára csiszolt márványfalakról, az ezüstösen csillogó freskókról, és a
férfi szemébe szúrt cövekekről.
– Marsh? – kérdezte a terrisi kővé meredve. – Te vagy az?
– Mit keresel te itt, Sazed? – suttogta az inkvizítor.
– Vin után jöttem – válaszolta zavarodottan a szikár férfi. – Megtalálta a Kutat, Marsh. Meg kell keresnünk, és meg kell állítanunk, nehogy
valami butaságot tegyen, amíg nem tudjuk, a Kút pontosan mire képes.
A másik egy darabig nem válaszolt.
– Nem kellett volna idejönnöd, terrisi – szólalt meg végül, még mindig lehajtott fejjel.
– Marsh? Mi folyik itt? – Sazed tett egy lépést előre; sürgetőnek érezte a helyzetet.
– Bárcsak tudnám! Bárcsak… bárcsak érteném.
– Mit értenél? – tudakolta az őrző, és hangját visszaverték az elátkozott falak.
Az inkvizítor némán állt egy pillanatig. Majd felnézett, és világtalan szemeiből kimeredő cövekjeit Sazedre meresztette.
– Bárcsak érteném, miért kell meghalnod – felelte, majd felemelte az egyik kezét. Rátaszított a terrisi karján hordott fémgyűrűkre,
hátralökte a férfit, és az a kemény kőfalnak csapódott. – Sajnálom! – suttogta Marsh.

Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához…


Ötvennyolcadik fejezet

– Szent ég! – lehelte Elend a második barlang bejáratánál.


Vin odalépett hozzá. Már jó ideje botorkáltak a félhomályban. Maguk mögött hagyták a raktározásra használt barlangot, majd
végigmentek egy természetes kőalagúton. Amely itt ért véget: egy második, kisebb barlangnál, amit vastag, sötét füst borított. Érdekes
módon nem szüremlett ki a barlangból, ahogy azt az ember gondolná, hanem odabenn fodrozódott és kavargott.
A ködszerzet előrelépett. Nem kezdett el fuldokolni a füsttől, pedig arra számított. Valami különös, barátságos érzés kerítette hatalmába,
mintha a füsttenger már várta volna.
– Gyerünk! – mondta, majd keresztülsétált a hullámokon. – Fényt látok arrafelé.
A férje idegesen követte.
Bumm. Bumm. Bumm.

Sazed a falnak csapódott. Nem volt allomanta, és a forrasza is elfogyott, amivel felerősíthette volna a testét. Amint a földre zuhant, éles
fájdalom hasított az oldalába, és tudta, eltört egy bordája. Vagy valami még annál is rosszabb történt.
Marsh határozott léptekkel előrement. A terrisi gyertyája, ami zabolázatlanul lángolt, miután a férfi elejtette, enyhén megvilágította a
támadót.
– Miért kellett idejönnöd? – suttogta az inkvizítor, míg ellenfele térdre küszködte magát. – Már minden olyan jól ment. – Acélszemeivel
követte a másik férfi mozdulatait, amint az négykézláb odébb vánszorgott. Ekkor újra taszított egyet a terrisin, és megint a falnak dobta.
Sazed a fájdalomtól elhomályosult szemével is látta, ahogy Marsh lehajol, és felvesz valamit a földről. Egy kis erszényt, amely az ő övéről
esett le. Mivel fémdarabkák voltak benne, az inkvizítor bizonyára azt hitte, érmék.
– Sajnálom – ismételte magát Marsh, majd felemelte a kezét és az erszényt ellenfele testére taszította.
A kis tarsoly végigzúgott a termen, és gazdájába csapódott. Kinyílt az ütközéstől, és a fém ékszerek felszakították a férfi húsát. Le sem
kellett néznie, hogy tudja, milyen csúnyán megsérült. Furamód azonban fájdalmat nem érzett – viszont a hasán és lábain végigcsorgó meleg
vért igen.
Én is… sajnálom – gondolta, és a terem elsötétült, ő pedig térdre rogyott. – Elbuktam… bár nem tudom, miben. Még Marsh kérdésére sem tudom
a választ. Nem tudom, miért jöttem ide.
Érzékelte a közelgő halált. Különös élmény volt. Elméje már belenyugodott. Ugyanakkor a gondolatai összekuszálódtak: csalódott volt,
és… nehezére… esett…
Azok nem érmék! – súgta egy hang.
A gondolat zakatolni kezdett haldokló elméjében.
Az erszény, amit Marsh beléd vágott. Azok nem érmék. Gyűrűk, Sazed! Nyolc gyűrű! Kettőt már kivettél – a látást és a hallást. De a többit a helyén
hagytad. Az erszényben, az övedre csatolva.
Ezután összeesett. A halál hideg árnyékként kúszott egyre közelebb. De a gondolat nem hagyta nyugodni. Tíz gyűrű a húsában és a testén.
Súly. A test sebessége. Látás. Hallás. Tapintás. Illat. Erő. A gondolat sebessége. Éberség.
És egészség.
Azonnal megkereste az aranygyűrűt. Nem kellett az ujj ára húzni a fémelméket ahhoz, hogy használni tudja a bennük összegyűjtött
hatalmat – elég volt, ha hozzájuk ért. Mellkasában megszűnt az égető érzés, és a látása is kitisztult. Karja kiegyenesedett, a csontok
összeforrtak, miután többnapnyi elraktározott egészséget szívott magába egy rövid pillanat alatt. Levegő után kapkodott. Az elméje is
visszatért a halálközeli állapotból, és az aranyelme megőrizte gondolatai frissességét.
A hús begyógyult a fém körül. Ő felállt, aztán levette a testéről az üres erszényt. A gyűrűk azonban a helyükön maradtak. Ledobta a
földre az iszákot. A seb lassan gyógyult, miután az erő utolsó cseppjét is elszívta az aranyelméből. Marsh megállt az ajtónyílásnál, és meglepve
fordult vissza. A terrisi karja még akkor is lüktetett. Valószínűleg megrepedt a csontja, bordái pedig megzúzódtak. Ilyen kevés egészségadag
csak ennyire képes. De legalább élt.
– Cserbenhagytál minket, Marsh! – feddte meg támadóját. – Eddig nem tudtam, hogy azok a cövekek nem csupán az emberek szeme
világát veszik el, de a lelküket is.
– Nem győzhetsz ellenem! – válaszolta fenyegetőn Kelsier testvére. Hangja visszhangzott a sötét teremben. – Nem harcosnak születtél.
Sazed elmosolyodott, mert érezte az apró fémelmék erejét a testében.
– Azt hiszem, te sem.

Olyan dolognak vagyok a részese, ami kívül áll a hatáskörömön – töprengett Elend, amint végigmentek a különös, füsttel megtöltött barlangon.
A padló érdes és egyenetlen volt, és a fáklya halványan pislogott, mintha a tekergő fekete füst még a fényt is magába szívná.
Vin ezzel szemben magabiztosan haladt előre. Nem is: inkább határozottan. A kettő nem egy és ugyanaz. Akármi várt is rá a barlang
végén, ő minden kétséget kizáróan találkozni akart vele.
És vajon mi vár rá? – tűnődött a férfi. – A Megdicsőülés Kútja?
A Kút csak egy mitológiai hely – valami, amit az obligátorok emlegettek, amikor az Uralkodó életét és cselekedeteit tanították. Mégis…
követte Vint északra abban a reményben, hogy megtalálja, nem? Akkor most hirtelen miért lett olyan gyanakvó?
Talán azért, mert végre kezdte elfogadni, ami rájuk várt. És ez aggasztotta. Nem azért, mert féltette az életét, hanem azért, mert a világ
egyik napról a másikra a feje tetejére állt. A seregek működését megértette. Még akkor is, ha nem tudta, hogyan győzze le őket. De mit
kezdjen egy olyan dologgal, mint a Kút? A természetfelettivel; valamivel, ami meghaladja a tudósok és filozófusok felfogóképességét is?
Ez megrémítette.
Végre elérték a füstös barlang másik végét. Innen is nyílt egy terem, csak sokkal kisebb, mint a másik kettő. Ahogy beléptek a csarnokba,
az ifjú Venture-nek azonnal feltűnt valami: a barlangot emberi kéz alakította. Legalábbis olyan érzetet keltett, mintha mesterségesen keletkezett
volna. A függő cseppkövek oszlopokat hoztak létre az alacsony teremben, és túlságosan egyenletesen helyezkedtek el egymáshoz képest
ahhoz, hogy természetes eredetűek legyenek. Ugyanakkor azonban természetesnek is hatottak, és nem látszottak rajtuk a megmunkálás jelei.
Melegebb is volt itt, és szerencsére a füstöt is maguk mögött hagyták. Halvány fény áradt valahonnan a terem túlvégéből, bár Elend nem
tudta beazonosítani a fényforrást. Nem tűnt fáklyának, és a színe is szokatlan volt. Ráadásul inkább csillámlott, mint pislákolt.
Vin megölelte a szerelmét, és a fényt fürkészte. Hirtelen mintha nyugtalanná vált volna.
– Honnan jön ez a fény? – kérdezte a férfi a homlokát ráncolva.
– Egy medencéből – válaszolta a lány halkan. Élesebb látásával ő azt is látta, amit Elend nem. – Egy ragyogó, fehér medencéből.
A férfi továbbra is félve várta a fejleményeket. Ám egy tapodtat sem mozdultak. A ködszerzet tétovázott.
– Mi az? – tudakolta a férfi.
A lány a férjéhez bújt.
– Az ott a Megdicsőülés Kútja. A fejemben érzem. Lüktet.
A fiatalember mosolyt erőltetett az arcára, mint aki nem tudja, hol van, és hogyan került oda.
– Ezek szerint megtaláltuk, amit kerestünk?
– Mi lesz, ha nem tudom, mit kell tennem? – aggódott a ködszerzet. – Mi lesz, ha magamhoz ragadom az erőt, de nem tudom, hogyan
használjam? Mi lesz, ha. én is olyanná válok, mint az Uralkodó?
Elend lenézett kétségek közt vergődő feleségére. Egymást átölelve álltak, így a lány félelme enyhült egy kicsit. A király szerette a törékeny
ködszerzetet. Az előttük álló percek sehogy sem illettek bele a férfi észérveken alapuló világába, de Vin sosem bajlódott az észérvekkel. És
Elend sem ragaszkodott hozzájuk, mert megbízott a lányban.
Két keze közé fogta kedvese fejét, és megemelte, hogy a szemébe tudjon nézni.
– Gyönyörű a szemed.
Vin helytelenítő pillantást vetett a párjára.
– Miért…
– És – folytatta Elend – ennek a szépségnek egy része az őszinteségedből fakad. Nem válsz olyan zsarnokká, mint az Uralkodó volt.
Tudni fogod, mit tégy az erővel. Bízom benned.
A lány bizonytalanul elmosolyodott, majd bólintott. Azonban még nem indult el a barlang felé, hanem rámutatott valamire férje válla
fölött.
– Az meg micsoda?
A férfi megfordult, és a kicsi terem végén észrevett egy kiálló peremet. Közvetlenül a bejárat melletti sziklából nőtt ki, amin keresztül
beléptek. Először a ködszerzet ment oda a peremhez, majd Elend is. Rögtön meglátták a szétszóródott darabkákat.
– Mintha cserépdarabok lennének – állapította meg a király. Majd lenézve még több töredéket vett észre a földön, a perem alatt.
Vin felvett egyet, de semmire sem tudott következtetni belőle. Elendre pillantott, aki a törmelékek között keresgélt.
– Ezt nézd! – mutatott fel egy szilánkot a férfi, ami nem úgy tört el, ahogy a többi.
Ez egy korong alakú, égetett agyagból készült cserépdarab volt, és egyetlen, fémesen csillogó gyöngyszem állt a közepén.
– Atium? – kérdezte a lány.
– A színe alapján nem – válaszolta Elend.
– Akkor mi lehet?
– Talán ott megtaláljuk rá a választ – mondta a férfi, és megfordulva a fény felé vezető oszlopsorra nézett.
Vin bólintott, és újra elindultak.

Marsh abban a szempillantásban megpróbálta eltaszítani Sazedet a karját ékesítő ékszerek segítségével. A tudós azonban felkészült a
csapásra, és segítségül hívta vaselméjét, aztán elszívott belőle egy nagy adag súlyt. Teste azonnal nehezebbé vált, és érezte, ahogy a saját
tömege lefelé húzza. Öklei mintha vasgolyók lettek volna ólomkarjai végén.
Az inkvizítor ekkor megtántorodott, mivel saját taszító ereje hevesen visszarántotta. A hátsó falnak csapódott, és meglepett kiáltás hagyta
el a torkát. A hangja visszhangzott a kicsi, elátkozott teremben.
Ahogy a gyertya lángja elhalványult, árnyékok táncoltak a falakon. Sazed felerősítette a látását, majd visszatérve eredeti súlyához, az
összezavart inkvizítor felé rohant. Marsh azonban hamar talpra állt, és lerántott a falról, majd magához vonzott egy használaton kívül álló
lámpást. A fémtárgy a termet átszelve felé repült.
Sazed ekkor a cinket vette elő. Úgy érezte magát, mint egy allomanta és egy ferukimista bizarr keveréke, mivel a fémforrások saját testén
belül helyezkedtek el. Az arany meggyógyította a belső szerveit, újra egésznek érezte magát, ám a gyűrűk továbbra is a húsában rejtőztek.
Ugyanezt tette az Uralkodó is; a fémelméit a testén belül tartotta, hogy nehezebben tudják ellopni tőle.
A tudós mindig is betegesnek és irtóztatónak tartotta ezt az eljárást, most azonban belátta, milyen hasznos dolog. Gondolatai
felgyorsultak, és azonnal felrajzolta maga előtt a lámpás röppályáját. Tudta, ellenfele fegyverként akarja használni ellene. Így az acélhoz
folyamodott. Az allomancia és a ferukímia között egy alapvető különbség létezett: az allomanták a fémekből nyerték az erőt, így az
korlátozott mennyiségben állt csak a rendelkezésükre. Ezzel szemben a ferukimisták többször is segítségül hívhattak egy-egy tulajdonságot, és
több hónapnyi összegyűjtött erőt nyerhettek ki néhány másodperc alatt.
Az acélban a test sebességét raktározták el. Sazed keresztül suhant a termen. Levegő tódult a fülébe, ahogy átszáguldott a bejáraton. A
levegőben elkapta a lámpást, majd újra többszörösére növelte teste tömegét a vaselme segítségével. Még egy kis forraszt is használt, hogy az
erejét is megsokszorozza.
Marshnak még gondolkozni sem maradt ideje. Egy olyan lámpást vonzott, amit egy természetellenesen erős és természetellenesen nehéz
kéz tartott. A férfit ismételten saját allomanciája rántotta vissza. A vonzás erejétől átrepült a termen, egyenesen a terrisi felé.
A tudós megfordult, és az inkvizítor arcába csapta a lámpást. A fém meggörbült a kezében, és a csapás erejétől Marsh hátralökődött, a
márványfalnak vágódott, majd a testéből felcsapódó vér vörös permettel szórta tele a levegőt. Ahogy a földre zuhant, Sazed észrevette,
hogy az ütéstől az egyik tüske belecsúszott a férfi koponyájába, és összeroncsolta a szemüreg körüli csontokat.
A hórihorgas őrző visszaállította eredeti súlyát, majd rögtönzött fegyverét fenyegetőn tartva előreugrott. De Marsh felemelte az egyik
karját, és taszított. A terrisi több méterre bukdácsolt, mielőtt újra megnövelte a tömegét a vaselméjével.
Az inkvizítor felnyögött, mivel taszítása a falnak lökte. Viszont Sazed sem tudott mozdulni. Megpróbált előrelépni, de Marsh taszításának
a nyomóereje és saját megnövelt tömege miatt nehezen lépett. A helyzet ekkor holtpontra jutott. Egymást taszították az egyre gyengébb
fényben. A terem berakásai fémesen szikráztak: a néma márvány figyelte őket, és egy ajtónyílás várt rájuk, ami egyenesen a Kúthoz vezetett.
– Miért, Marsh? – suttogta Sazed.
– Nem tudom – nyögte a másik.
Ekkor hirtelen erőre kapva az őrző visszatért átlagos testsúlyához, és acélelméjét használva inkább megint a gyorsaságát növelte meg.
Ledobta a lámpást, és oldalirányba indult el, olyan sebességgel, amit az inkvizítor nem tudott követni. Az erők megtartották a lámpást, de
aztán a súlyos fémtárgy a földre zuhant, midőn Marsh befejezte a taszítást és előreugrott, nehogy megint a falhoz szorítsa magát.
Ám a terrisi gyorsabbnak bizonyult. Megpördült, és felemelte a kezét, hátha ki tudja húzni ellenfele legfontosabb cövekét – azt, amit
hosszanti irányban vertek be a lapockák közé. A cöveket kirántva el lehetett pusztítani egy inkvizítort: az Uralkodó ezt a sebezhető pontot
találta ki a számukra.
A tudós Marsh mögé ugrott, hogy hátulról támadjon. Az inkvizítor jobb szemébe szúrt cövek hátul átfúrta a koponyacsontot, és vér
szivárgott a lyukból.
Sazed acélelméje kimerült.
A gyűrűkben raktározott erő nem tartott sokáig, így ez a kétszeri alkalom néhány pillanat alatt teljesen kiürítette az elmét. Megtántorodott
a hirtelen jött lassúságtól, de a karja még mindig a magasban volt, és még mindig tíz férfi ereje lakozott benne. Jól látta Marsh köpönyege
alatt a főcövek kitüremkedését.
Ha csak…
De abban a pillanatban az inkvizítor megpördült, aztán ügyesen félrerúgta Sazed kezét, és a könyökével hasba vágta. Végül jókora
visszakezes ütést mért az arcára.
A terrisi hátrahőkölt. Forrasza is elfogyott, az ereje is elhagyta. A fájdalomtól hörögve a kemény acélpadlóra zuhant, majd odébb gurult.
Marsh magas alakja fenyegetően közeledett felé a sötét teremben. A gyertya lángja megrebbent.
– Tévedtél, Sazed – kezdte az inkvizítor halkan. – Egykor valóban nem voltam harcos, de a helyzet megváltozott. Te az elmúlt két évben
tanítottál, én gyilkoltam. Rengeteg embert megöltem.
Azzal előrelépett. Sazed köhécselve próbálta megmozdítani a testét. Aggódott, hogy esetleg ismét eltörte a karját. Újra cinkkel
próbálkozott, amitől bár a gondolatai felgyorsultak, a testében az izmok nem engedelmeskedtek. Tisztán látta szorult helyzetét, és hogy
semmit sem tehet ellene. Nézte, amint Marsh felkapja a földről a lámpást.
A gyertyaláng kihunyt.
De a földön fekvő erőtlen tudós még látta ellenfele arcát. Vér csöpögött a betört szemüregből, és ettől szinte alig lehetett érzelmeket
leolvasni támadója vonásairól. Az inkvizítor azonban mintha… szomorú tekintettel tartotta volna karomszerű ujjai közt a lámpást, hogy
lesújtson vele.
Nocsak! – kapta fel a fejét a ferukimista. – Mi ez a fény?
Ekkor párbaj pálca csapódott Marsh koponyájába. Az ütés nyomán szilánkok hullottak a földre.

Vin és Elend odaértek a medencéhez. A férfi letérdelt a víz mellé, de a lány nem mozdult. Csak nézte a csillogó felületet.
A folyadék a sziklába vájt mélyedésben gyűlt össze, és nagyon sűrűnek tűnt, fémszerűnek. Akár valami ezüstösen és fehéren ragyogó,
folyékony fém. A mindössze méternyi széles Kút fénye és ereje betöltötte a lány elméjét.
A ködszerzetet annyira lenyűgözte a gyönyörű medence látványa, hogy észre sem vette a ködszellemet, míg Elend ujjai erősebben meg
nem szorították a karját. Ekkor felnézett, és meglátta az előttük álló fantomot. Az mintha lehajtotta volna a fejét, de ahogy megfordult,
árnyszerű alakja kiegyenesedett.
Korábban mindig ködben találkozott vele. Most sem tűnt teljesen… egésznek. Köd áradt a testéből, s folytonosan lefelé áramlott: ez
alkotta megfoghatatlan formáit. Egy állandó mintát.
Vin halkan felszisszent, és kirántotta a tőrét.
– Várj! – kiáltotta a király.
A lány elhúzta a száját, és rosszalló pillantást vetett a férfira.
– Nem hiszem, hogy veszélyes, Vin – súgta a kedvese, majd tett egy lépést a szellem felé.
– Elend, ne! – figyelmeztette a lány a férjét, de az szelíden kicsúszott a szorításból.
– Meglátogatott, míg egyedül bolyongtam azt erdőben, Vin – magyarázta. – Nem bántott. Csak… úgy tűnt, valamit a tudtomra akar
hozni – folytatta mosolyogva, majd jellegtelen kabátjában és lovaglóöltözetében lassan közelített a szellemhez. – Mit akarsz? – kérdezte a
lénytől.
A szellem mozdulatlanul állt egy pillanatig, aztán felemelte az egyik karját. Ekkor valami megcsillant a kezében, és visszaverődött a
medence fényében.
– Ne! – visította Vin, és odaugrott, de már későn. Addigra a lény felhasította a férje hasát. A férfi feljajdult fájdalmában, majd botladozva
visszahátrált. – Elend! – kiáltotta a lány ismét, és odalépett hozzá, amint a férje elcsúszott és a földre esett. A szellem odébb somfordált, és
közben megtévesztően anyagtalan testéből vér csöpögött. Elend vére.
A férfi elterült, meglepett szemeit tágra nyitotta. Vin forraszt lobbantott fel, és feltépte a kabátot, hogy jobban lássa a sebet. A szellem
mélyen belevágott a férfi hasába: a beleket is felhasította.
– Nem… nem… nem… – motyogta a ködszerzet eltompult aggyal, férje kiontott vérével a kezén.
A seb iszonyatos volt. Halálos.

Ham jobbik kezével ledobta a törött pálcát, mert a másik karját még mindig felkötve hordta. A tagbaszakadt martalóc mérhetetlenül
elégedettnek tűnt, miközben átlépte Marsh testét és Sazed felé nyújtotta egészséges kezét.
– Nem gondoltam, hogy itt talállak, Saz – mondta.
A tudós kábultan belekapaszkodott a míves ujjaiba és feltápászkodott. Megbotlott az inkvizítor testében. Még felbolydult lelkiállapotában
is tudta, hogy egy egyszerű doronggal nem lehet megölni az Uralkodó teremtményeit. Ám ahhoz túl zavart volt, hogy ezen érdemben
elgondolkodjon. Felkapta a gyertyáját, meggyújtotta Ham lámpásával, majd elindult a lépcső irányába, bár nehezére esett a járás.
Muszáj mennie. Muszáj megtalálnia Vint.

Vin a karjaiban tartotta a férjét. Köpönyegét sietősen a férfi teste köré csavarta. A szedett-vedett kötés nem illett a tragikus jelenethez.
– Szeretlek! – suttogta, és meleg könnycseppek potyogtak Elend hideg arcára. – Elend, szeretlek! Szeretlek…
De a szerelem itt már nem segíthetett. A férfi egész testében reszketett, szemei fennakadtak, már nem látott és nem hallott. Levegő után
kapkodott, és vér bugyborékolt fel a torkából.
A lány elfordította az arcát, és homályos elméjével akkor fogta fel, hol is térdel. A medence mellette ragyogott, centiméterekre onnan,
ahol Elend elesett. Néhány vércsepp belefolyt a medencébe, bár a folyékony fémmel nem keveredett össze.
Meg tudom menteni – döbbent rá. – A teremtés hatalma itt lakozik, alig kéznyújtásnyira.
Ez az a hely, ahol Rashek isteni hatalmat kapott. A Megdicsőülés Kútja.
Visszapillantott férjére, a fiatalember fátyolos szemére. A férfi próbált ránézni, de láthatóan nem tudta irányítani az izmait. Mintha…
mosolyogni próbált volna.
Vin felgöngyölítette a kabátját, és a férfi feje alá tette. Aztán mindössze egy nadrágban és ingben a medencéhez lépett. Hallotta a
lüktetését. Őt hívja… csalogatja. Várja, hogy egyesüljön vele.
Belelépett a medencébe. Az ellenállt az érintésének, de a lábai lassan süllyedni kezdtek. Elindult a medence közepe felé, és türelmesen
várta, hogy a folyékony fém mindjobban befedje testét. Másodperceken belül a folyadék már a mellkasáig ért, a világító anyag teljesen
körbevette.
Vett egy nagy levegőt, majd hátrahajtotta a fejét és felnézett, miközben a medence teljesen elnyelte, és az arcát is befedte.

Sazed végigbotladozott a lépcsőfokokon, gyertyáját remegő ujjaival tartotta maga elé. Ham utána kiabált, majd elhaladt a zavart Kobold
mellett, és figyelmen kívül hagyta a fiú kérdéseit.
Ám amikor már a barlang bejáratához közelített, lelassított. A föld megremegett a lába alatt.
Ő pedig tudta, hogy elkésett.

Az erő szinte azon nyomban megmutatta magát Vinnek.


Érezte, ahogy a folyadék nekifeszül a testének, belebújik, utat tör magának és átszüremlik a pórusokon meg a testnyílásokon. Sikolyra
nyitotta a száját, de a folyadék ott is beáramlott, fuldoklásra ösztönözve őt.
Hirtelen erős fájdalom lobbant a fülcimpájában. Felkiáltott, kiszakította a fülbevalóját, és beledobta a medencébe. Levette az övét is, és az
allomantikus üvegcsékkel együtt azt is a mélységbe engedte. Minden fémet eltávolított magáról.
És akkor égni kezdett. Felismerte az érzést. Pontosan olyan volt, mint amikor fémeket égetett a gyomrában. Azzal a különbséggel, hogy
ezúttal az egész testét átjárta az égető érzés. A bőre tüzelt, az izmai lángokban álltak, és még a csontjait is tűz emésztette. Tátogva próbált
levegőt venni, és észrevette, hogy a fém eltűnt a torkából.
Ragyogott. Érezte magában az erőt: mintha megpróbált volna visszafelé utat törni magának. Mint amikor a forrasz által erőt nyer, csak
ezúttal megdöbbentően, sokszorosan nagyobb erőt érzett. Hihetetlen képességekkel bíró erőt. Közönséges esetben képtelen lett volna
felfogni a hatalom természetét, ám az az elméjét is felnyitotta és éretté tette arra, hogy megértse, mi került a birtokába.
Újrateremthetné a világot. Vissza tudná szorítani a ködöt. Keze egyetlen legyintésével éhezők millióiról tudna gondoskodni,
megbüntethetné a gonoszt, megvédhetné a gyengéket. Teljesen lenyűgözte a saját ereje. A barlang mintha átlátszóvá vált volna körülötte, ő
pedig kiterítve látta az egész világot maga előtt. Egy mesés bolygót, ahol az élet csupán egy kicsiny területre szorult vissza a sarkok körül. De
ő ezt is helyre tudná hozni. Mindent helyrehozhatna. Még.
Még Elendet is megmenthetné.
Haldokló szerelmére pillantott. Azonnal tudta a férfi pontos baját. Meg tudná gyógyítani a megrongálódott bőrt, és a kettévágott
szerveket.
Nem teheted, gyermekem.
Vin rémülten nézett fel.
Tudod, mit kell tenned – figyelmeztette a Hang.
A suttogás mintha egy idős, kedves ember torkából jött volna.
– Meg kell mentenem! – zokogott hangosan a lány.
Tudod, mit kell tenned!
És valóban. Felrajzolódott előtte az egész: látta, mint valami látomásban, ahogy Rashek magához veszi a hatalmat. És látta a katasztrófát
is, amit ezzel okozott.
Minden vagy semmi volt a tét – kicsit úgy, mint az allomanciában. Ha magához veszi az erőt, néhány pillanat alatt el kell égetnie. Kedve
szerint alakíthatja a dolgokat, de csak egy nagyon rövid ideig.
Vagy… feladja.
Le kell küzdenem a Mélységet – sugallta a Hang.
Ezt is látta. A palotán kívül, a városban, szerte a birodalomban. Emberek a ködben. Reszketnek, rángatóznak, majd holtan rogynak
össze. Sokan szerencsére házon belül maradtak. A szká hagyományok még mindig mélyen gyökereztek az életükben.
Néhányan azonban kimerészkedtek. Azok, akik bíztak Kelsier szavaiban, miszerint a köd nem ártalmas. De most azzá lett. Megváltozott,
és halál járt a nyomában.
Ez a Mélység. A gyilkoló köd. Az a köd, ami lassan, de biztosan beteríti az egész birodalmat. A halálesetek szórványosak lettek. Vin sok
holtan összerogyó embert látott, de többen csak megbetegedtek, míg megint mások úgy jöttek-mentek a ködben, mintha minden rendben
lett volna.
Rosszabbra fog fordulni – súgta a Hang. – Ölni és pusztítani fog. És ha te egyedül próbálod megállítani, azzal tönkreteszed a világot, ahogyan előtted Rashek
tette.
– Elend… – suttogta a lány.
Odafordult a vérző férfihoz. Abban a pillanatban az eszébe ötlött valami. Valami, amit Sazed mondott korábban. „Annyira kell
szeretned, hogy megbízz a kívánságaiban – tanácsolta neki a bölcs terrisi. – Csak az az igazi szerelem, ha megtanulod tisztelni a döntéseit:
nem azt, ami szerinted a legjobb számára, hanem azt, amit ő kíván…”
Látta a könnycseppeket férje szemében. Látta, ahogyan őt figyeli, és tudta, mit akar tőle. Azt akarta, hogy a népe éljen. Hogy a világ
megismerje a békét, és a szkák szabadok legyenek.
Hogy a Mélységet legyőzzék. A népe biztonsága többet jelentett a számára, mint a saját élete. Sokkal többet.
„Tudni fogod, mit kell tenned – súgta neki Elend percekkel korábban. – Bízom benned…”
Vin becsukta a szemét, és könnyek gördültek le az arcán. Úgy látszott, olykor az istenek is sírnak.
– Szeretlek – súgta.
És akkor feladta az erőt. Hagyta elmenni. A kezében volt a hatalom, amivel istenség válhatott volna belőle, de ő másként döntött, és
visszadobta a várakozó mélységbe. Feladta Elenddel együtt.
Mert tudta, hogy a férfi ezt akarja.
A barlang abban a szempillantásban megremegett. A lány felsikoltott, ahogy a lobogó hatalom kiszakadt a testéből, és beszippantotta a
mohó mélység. Vin újra sikított, amikor a ragyogás is eltűnt belőle. Lehuppant a hirtelen kiüresedett medence aljára, és a fejét beverte a
sziklába.
A barlang még rázkódott. Por és szilánkok potyogtak a mennyezetről. És akkor, egy különösen tiszta pillanatban Vin elméjében egyetlen,
jól érthető mondat visszhangzott.
SZABAD vagyok!

…mert nem engedhetjük, hogy szabadon eressze azt, ami be van oda börtönözve.
Ötvenkilencedik fejezet

Vin csendben reszketett a földön. Hangtalanul zokogott.


A barlang megnyugodott, a rázkódás véget ért. Az a valami eltűnt, és a lüktetés is elhalkult a fejében. Szipogva ölelte Elendet, a karjában
tartotta, amint a férfi az utolsó néhány levegővételre készült. Aztán a lány segítségért kiáltott: hívta Hamet és Koboldot, de nem jött válasz.
Túl messze voltak.
Fázott. Üresnek érezte magát. Miután már a testében tudta az óriási erőt, majd az kiszakadt belőle, semminek érezte magát. És ha Elend
meghal, valóban semmivé lesz.
Mi értelme az életemnek? Nem jelent semmit. Cserbenhagytam Elendet. Cserbenhagytam a világot.
Nem tudta pontosan, mi történt, de valami szörnyű hibát követett el. Pedig mindent megtett, hogy helyesen cselekedjen, még akkor is, ha
az volt a keservesebb út. És mégis.
Észrevett valamit a fejénél. Felnézett, és a ködszellem állt mellette, de még haragot sem tudott érezni iránta. Nehezére esett, hogy bármit
is érezzen abban a pillanatban.
A szellem felemelte a karját és rámutatott valamire.
– Vége – súgta Vin.
A lény még kitartóbban mutogatott.
– Úgysem találnám meg őket időben. Ráadásul láttam, milyen súlyos sebet kapott. Láttam, amikor az erő a kezemben volt. Senki sem
tehet semmit, még Sazed sem. Így hát, ha megbocsátasz. Megkaptad, amit akartál. – Itt megállt, mert felötlött benne egy gondolat. Miért is
szúrta le a szellem Elendet?
Hogy meg kelljen gyógyítanom – cikáztak a gondolatok a fejében. – Nehogy… kieresszem az erőt.
Nagyokat pislogott, a fantom pedig egyre integetett a karjával.
Lassan és elgémberedve feltápászkodott Elend mellől. Révületben nézte a szellemet, ahogy az odébb lebeg, és valamire mutogat a
földön. Miután a medence kiürült, a teremben sötétség uralkodott. Csupán Elend lámpása adott egy kis világosságot. A lány ónt lobbantott
fel, hogy lássa, a lény mire akarja felhívni a figyelmét.
Az egyik cserépdarabra. Arra a korongra, amit a férje levett a peremről a terem végében, és végig a kezében tartott. Összetört, amikor az
ifjú a földre zuhant.
A ködszellem türelmetlenül mutogatott. Vin odalépett, lehajolt, és ujjaival kitapogatta a kicsiny fémgyöngyöt, ami a darabka közepén ült.
– Mi ez? – suttogta.
A szellem megfordult, és visszalebegett Elendhez. A lány némán követte.
A férfi még élt. Egyre gyengébbnek tűnt, viszont már alig remegett. Különös módon, ahogy közeledett a halál pillanata,
összeszedettebbnek látszott. A térdeplő lányra pillantott, aki észrevette férje mozgó ajkait.
– Vin – suttogta Elend.
A térdre ereszkedett ködszerzet a fémgyöngyre pillantott, majd felnézett a szellemre. De az meg sem mozdult. A lány megdörzsölte a
fémdarabkát, majd a szájához emelte.
A szellem azonnal megmozdult, és hevesen rázta a kezét. Vin elcsodálkozott, a szellem pedig Elendre mutatott.
Mit akar? – tűnődött a ködszerzet.
Ám nem volt abban az állapotban, hogy tiszta fejjel átgondolja, mi is történik. Odatartotta a gyöngyöt a férfi szájához.
– Elend – hajolt oda, és súgta szerelme fülébe –, ezt be kell kapnod!
Nem lehetett biztos benne, hogy a férfi értette, amit mond, de mintha bólintott volna. Óvatosan kedvese szájába helyezte a darabkát. A
fiatalember próbálta lenyelni, de fuldokolni kezdett.
Szereznem kell valamit, amivel leöblítheti!
Csupán az üvegcséjében volt folyadék. Lenyúlt érte az üres medence aljára, felvette az övét és a fülbevalóját. Kivett egy üvegcsét, és lassan
a férfi szájába töltötte a folyadékot.
Elend gyengén köhécselt, de a folyadék megtette a hatását, a gyöngy lement a torkán. Vin térden állva várakozott, és rettentően
erőtlennek érezte magát. Óriási volt a különbség a percekkel korábbi állapotához képest. A férje becsukta a szemét.
Majd elképesztő módon a szín visszatért az arcába. Vin értetlenül nézte a jelenséget. Szerelme pillantása, ahogy ott feküdt, a bőre tónusa.
Bronzot égetett, és rémülten tapasztalta az Elendből érkező lüktetést.
A férfi éppen forraszt lobbantott fel.
Epilógus

Két héttel az eseményeket követően magányos alak érkezett a serani Konventbe.


Sazed úgy hagyta el Luthadelt, hogy nem szólt senkinek. Lelkét nyugtalanította a sok kusza gondolat, és Tindwyl halála felett sem tudott
napirendre térni. Írt egy üzenetet, amelyben elmagyarázta, hogy nem maradhat a városban. Abban a pillanatban legalábbis úgy érezte.
A köd továbbra is szedte áldozatait. Válogatás nélkül, bárminemű felismerhető minta nélkül csapott le az éjszaka kimerészkedő
emberekre. Nem mindenki halt bele a találkozásba, egyesek csupán megbetegedtek. Mások viszont odavesztek. A terrisi nem tudta, mit
gondoljon az esetekről. Azt sem vette biztosra, ki akarja-e deríteni a különös jelenség okát. Vin valami szörnyűségről beszélt, amit szabadon
eresztett a Megdicsőülés Kútjánál. A lány arra számított, Sazed majd tanulmányozni akarja és feljegyezni az utókor számára az általa átélt
élményeket.
Ehelyett azonban ő alattomban elhagyta a várost.
Lassan haladt előre a zord, acéllemezekkel díszített termeken keresztül. Félig-meddig arra számított, hogy szembejön vele egy inkvizítor.
Talán Marsh ismét megpróbálja megölni. Mire Hammel együtt visszatértek a raktárnak használt barlangból, az inkvizítornak újra nyoma
veszett. A munkáját láthatóan elvégezte. Sikerült annyi időre feltartóztatnia a szikár tudóst, hogy az ne tudjon beavatkozni Vin dolgába.
Sazed lement a lépcsőn, átvágott a kínzókamrán, végül betért abba a kis terembe, amit akkor látogatott meg, amikor sok-sok héttel
azelőtt először járt a Konventben. Ledobta a csomagját a földre. Fáradt ujjaival kinyitotta, majd felpillantott a nagy acéllemezre.
Kwaan utolsó szavai néztek vele farkasszemet. Az idősödő férfi letérdelt, és kihúzott egy alaposan becsomagolt iratot a táskájából.
Kioldozta a zsineget, aztán kivette a dörzsölt másolatot, amit ugyanebben a teremben készített hónapokkal korábban. Felismerte
ujjlenyomatait a vékony papíron, és tudta, hogy a széndarabbal húzott vonalak csakis tőle származhatnak. Emlékezett a foltokra is, amiket
munka közben ejtett.
Egyre növekvő idegességgel tartotta a kezében a másolatot, aztán ráillesztette a falon csillámló acéllemezre.
A kettő nem egyezett.
Megrökönyödve hátralépett, és nem tudta, mitévő legyen, miután a gyanúja beigazolódott. A másolat kicsúszott erőtlen ujjai közül, szeme
pedig az utolsó sorra tévedt. Az utolsó mondatra, amit a ködszellem olyan sokszor letépett. Az eredeti különbözött attól, amit ő írt le és
aztán tanulmányozott.
„Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához – hangzottak Kwaan ősi szavai –, mert nem engedhetjük, hogy szabadon
eressze azt, ami be van oda börtönözve”
Sazed némán leült a földre.
Az egész egy nagy hazugság! – döbbent rá zsibbadt aggyal. – A terrisi nép vallása… amit az őrzők egy évezred óta kutatnak, próbálnak megérteni:
puszta hazugság! Az úgynevezett jövendölések, a Korok Hőse… mind csak kitaláció.
Egy ügyes fogás.
Létezik-e ennél jobb módszer, hogy egy ilyesfajta teremtmény kiszabaduljon? Emberek haltak meg a jövendölések nevében. Hinni
akartak. Reménykedni. Ha valaki – vagy valami – megzabolázta volna azt az energiát, csavart volna rajta egyet, micsoda mesés dolgokat
hozhatott volna létre.
Az őrző felnézett, elolvasta a falra függesztett szavakat. Az utolsó részt újra jól megnézte magának. Olyan bekezdéseket tartalmazott,
melyek nagyban eltértek az ő másolatától.
Vagyis inkább valahogyan a másolatát változtatták meg. Úgy cserélték ki a szavakat, hogy azt olvassa ki belőlük, amit az az erő, az a
valami láttatni akart vele. „Acélba vésem ezeket a szavakat – voltak Kwaan első szavai –, mert semmi sem biztos, ami nincs fémbe zárva.”
Sazed megrázta a fejét. Oda kellett volna figyelniük erre a mondatra. Minden, ami ezután következett, és amit tanulmányoztak,
egyértelműen hazugság. Felnézett a lemezre, újra átfutotta a tartalmát, és elérkezett az utolsó bekezdésekhez.
„És így elérkeztünk a fő mondanivalómhoz – olvasta a tudós –, eljutottam érvelésem központi témájához. Bocsánatot kérek. Még a
fagyos barlangban ülve, az acélba vésett szavak ellenére is elkalandoznak a gondolataim.
Az a baj, hogy bár először hittem Alendinek, később mégis gyanakodni kezdtem. Igaz, úgy tűnt, illenek rá a jelek. De hogyan is tudnám
mindezt megmagyarázni?
Lehet, hogy túlságosan is megfelelt a leírásoknak?
Tudom, a világ mit gondol erről. Az Eljövetelről beszélünk, a megjósolt eseményekről, a legnagyobb próféták által tett ígéretekről.
Természetes, hogy a Korok Hőse megfelel a jövendöléseknek. Tökéletesen fognak rá illeni a leírások. Ez a dolog lényege.
És mégis… az egészben volt valami végtelenül kényelmes. Mintha pusztán a jövendölésekre támaszkodva létrehoztunk volna egy hőst,
ahelyett, hogy megvárjuk, amíg természetes úton jelentkezik az igazi. Emiatt aggódtam, ezen kellett volna még jobban eltöprengenem,
amikor a testvéreim eljöttek hozzám, mert végre hajlandók voltak hinni.
Azután egyéb bajokra is felfigyeltem. Néhányan bizonyosan hallottatok legendás emlékezőtehetségemről. Valóban így van: egy
ferukimista fém elméje sem szükséges ahhoz, hogy egy pillanat alatt az agyamba véssek egy teljes oldalnyi szöveget. És én mondom nektek,
még ha bolondnak is gondoltok, de a jövendölések szavai változnak.
Alig észrevehető, apró változtatások. Még ügyesnek is mondanám. Egy szó itt, egy kis csavarás ott. Mindenesetre a lapokon álló szavak
különböznek azoktól, amelyek az emlékeimben élnek. A többi világhozó kigúnyol, mivel a fémelméjükkel bizonyítják, hogy a könyvek és a
jövendölések márpedig nem változtak.
És ez az én kinyilatkoztatásom. Úgy érzem, meg kell osztanom a világgal. Van valami – valami erő – ami azt akarja velünk elhitetni, hogy
a Korok Hőse eljött, és el kell mennie a Megdicsőülés Kútjához. Ez a valami úgy változtatja a jövendölések szavait, hogy Alendi tökéletesen
megfeleljen a leírásoknak.
És bármi is ez az erő, még egy ferukimista fémelméjét is képes megváltoztatni.
A többiek őrültnek gondolnak. Ahogy említettem, esetleg igazuk is van. De talán nincs joga egy őrültnek is inkább a saját elméjére
hagyatkoznia, a saját tapasztalataira, mint mások elbeszéléseire? Pontosan tudom, hogy mit véstem az emlékezetembe. És tudom, hogy a
világhozók mit ismételgetnek. A kettő nem ugyanaz.
Fortélyt gyanítok a változtatások mögött, mások finom és briliáns módon elkövetett tudatos befolyásolását. Az elmúlt két évet önkéntes
száműzetésben töltöttem. Próbáltam megfejteni, vajon a változtatások mit jelentenek. Egyetlen megoldást találtam. Valami átvette az irányítást
a vallásunk felett, valami gyalázatos és becstelen dolog, amiben semmiképp sem lenne szabad megbíznunk. Félrevezet, elhomályosít és
összezavar. Arra használja Alendit, hogy pusztítson. A halál és fájdalom ösvényén vezeti végig. A Megdicsőülés Kútja felé irányítja, ahol az
évezredes erő gyűlt össze. Azt már csak feltételezem, hogy a Mélységet is azért küldte, hogy az emberiség még inkább kétségbeessen, és azt
tegyük, amit ő kíván tőlünk.
A jövendölések megváltoztak. Most arra utasítják Alendit, hogy fel kell adnia az erőt, amint megkaparintja. De régebben nem ez állt a
szövegekben – homályosabban fogalmaztak. Viszont a mai változat erkölcsi kötelességként tünteti fel az erőről való lemondást. Az új
szövegek szerint borzalmas következménye lesz, ha a Korok Hőse megtartja magának azt.
Alendi azt hiszi, amit a többiek is. Jó ember: mindennek ellenére jó ember. Önfeláldozó férfi. Igazából minden cselekedete – minden
gyilkosság, pusztítás és fájdalom, amit okozott – nagyon mélyen érintette. Mindezen dolgokat valójában egyfajta áldozatképpen vitte végbe.
Hozzászokott, hogy egy nemesebb cél érdekében feladja a saját akaratát, ha úgy látja jónak.
Kétségem sincs afelől, hogy amikor Alendi eléri a Megdicsőülés Kútját, magához veszi a hatalmat – egy nemesebb cél érdekében –, aztán
végül lemond róla. Átadja annak az erőnek, ami a szövegeket is megváltoztatta. Átadja annak a pusztító erőnek, ami háborúkba
kényszerítette, ami gyilkolásra csábította, és ami furfangosan északra vezette.
Ez a valami a Kútban akarja tartani az erőt, és a célja érdekében még vallásunk legszentebb tanait is megbecstelenítette.
Így hát hoztam még egy utolsó, kockázatos döntést. Könyörgéseim, tanításaim, ellenvetéseim, még árulásaim is mind hatástalannak
bizonyultak. Alendi már más tanácsadókkal dolgozik. Olyanokkal, akik azt mondják neki, amit hallani szeretne.
Van egy fiatal unokaöcsém, akit Rasheknek hívnak. Szívből gyűlöli egész Khlenniumot, a fiatalokra jellemző, irigylésre méltó szenvedéllyel.
És Alendit még szenvedélyesebben gyűlöli – bár még sohasem találkoztak –, mivel úgy érzi, elárulták, amikor az egyik elnyomónkat
választották a Korok Hősének.
Alendinek segítőkre lesz szüksége, ha át akar kelni a terrisi hegyeken. Utasítottam Rasheket, tegyen meg mindent annak érdekében, hogy ő
és megbízható barátai legyenek azok a segítők.
Rashek ezután megpróbálja rossz irányba terelni Alendit, elvenni a kedvét, vagy valamilyen más módon meghiúsítani az utazást. Alendi
nem tudja, hogy félrevezették, hogy mindannyiunkat félrevezettek, és többé már nem hallgat rám.
Amennyiben Rasheknek nem sikerülne félrevezetnie Alendit, meghagytam neki, hogy ölje meg. Nem reménykedem. Alendi túlélt már
orgyilkos támadásokat, háborúkat, természeti csapásokat. Mégis remélem, hogy Terris jéghideg hegyei közt végre kiderül, ki is ő valójában.
Bízom a csodában.
Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához, mert nem engedhetjük, hogy szabadon eressze azt, ami be van oda
börtönözve.”
Sazed döbbenten hátradőlt. Ez volt az utolsó döfés, az utolsó csapás, ami kiölte belőle hite utolsó morzsáit is.
Abban a pillanatban tudta, hogy már soha többé nem fog hinni semmiben sem.

Amikor Vin rátalált Elendre, a férfi a városfalon állt, és magába szívta Luthadel látványát. Az egyik, Tindwyl által készíttetett fehér
egyenruháját viselte. Valahogy… megkeményedtek a vonásai.
– Felkeltél hát – csodálkozott a lány, és a férjéhez lépett.
Elend bólintott. Nem nézett a feleségére, hanem a várost és a nyüzsgést figyelte. Nemrég felfedezett allomanciája ellenére elég sok időt
töltött kábultan az ágyában. Még a forrasz erejében bízva sem mondhatták biztosra az orvosok, hogy túléli a sebesülést.
De sikerült. És ahogy egy vérbeli allomantához illik, otthagyta az ágyat az első napon, ahogy az elméje kitisztult.
– Mi történt? – kérdezte a lánytól.
Vin megrázta a fejét, és az oromzat kövének támasztotta a hátát. Még most is hallotta azt a szörnyű, dörömbölő hangot. „SZABAD
vagyok!”
– Allomanta lettem – jelentette ki a férfi.
A lány bólintott.
– Ráadásul minden jel szerint ködszerzet.
– Azt hiszem… már tudjuk, hogy honnan származnak az első allomanták – hagyta rá Vin.
– Mi lett az erővel? Ham nem adott egyenes választ, és amit a többiek tudnak, az csak szóbeszéd.
– Valamit szabadon engedtem – fogta suttogóra a lány. – Valamit, aminek nem lett volna szabad kiszabadulnia; valamit, ami a Kúthoz
irányított. Soha nem lett volna szabad a keresésére indulnom, Elend!
A fehér egyenruhás férfi némán állt, szemével még mindig a várost fürkészte.
A lány odafordult a kedveséhez, és a mellkasába temette az arcát.
– Borzasztó volt. Éreztem. És én szabadon engedtem.
Végül Elend átkarolta törékeny társát.
– Te minden tőled telhetőt megtettél, Vin – nyugtatgatta a lányt. – Sőt, helyesen cselekedtél. Honnan tudhattad volna, hogy semmi, amit
mondtak, amire felkészítettek, és amire tanítottak, nem állja meg a helyét?
A felesége a fejét ingatta.
– Rosszabb vagyok, mint az Uralkodó. A végén talán rájött a csalárdságra, és tudta, hogy meg kell tartania az erőt, és nem szabadon
engednie.
– Ha jó ember lett volna – magyarázta Elend –, akkor nem tett volna annyi szörnyűséget.
– De én talán még nála is szörnyűbb dolgot követtem el. Az a valami, amit szabadon engedtem. A köd gyilkolja az embereket, és most
már nappal is megjelenik. Elend, mitévők legyünk?
A férfi a lány szemébe nézett, aztán visszafordult a város és lakosai felé.
– Azt, amire Kelsier tanított bennünket, Vin: megpróbáljuk túlélni ezt is.
ARS ARCANUM

1. Allomancia referenciatáblázat
2. Nevek és kifejezések jegyzéke

A könyv minden fejezetéhez jegyzetekkel és törölt jelenetekkel, állandóan frissített bloggal és e képzelt világgal kapcsolatos további – angol nyelvű –
információkkal szolgál a www.brandonsanderson.com
AZ ALLOMANCIA TÁBLÁZATA
NEVEK ÉS KIFEJEZÉSEK JEGYZÉKE

A BUKÁS: Az Uralkodó halála és a Végső Birodalom vége.


A KOROK HŐSE: A terrisi nép mitológiájában megjövendölt megváltó. A jóslatok szerint eljön, magához veszi az erőt a
Megdicsőülés Kútjánál, majd lesz annyira önzetlen, hogy fel is adja frissen nyert hatalmát, amivel megmenti a világot a Mélységtől. Alendit
hitték a Korok Hősének, de megölték, mielőtt teljesíthette volna a küldetését.
A MEGDICSŐÜLÉS KÚTJA: A terrisi hiedelmek szerint egy mitológiai hely, ahol ezeréves erő gyűlt össze. Úgy tartották, mágikus
erőforrást tartalmaz, amelyet csak az vehet magához, aki a megfelelő időben elzarándokol a kúthoz.
A MÉLYSÉG: Az a mitológiai szörny vagy erő, ami a világot fenyegette az Uralkodó és a Végső Birodalom megjelenése előtt. A név a
terrisi hiedelmekből származik. A Korok Hőséről megjövendölték, hogy eljön és végül győzedelmeskedik a Mélység felett. Az Uralkodó azt
állította magáról, hogy legyőzte, amikor Megdicsőült.
AZ URALKODÓ MEGDICSŐÜLÉSE: A Megdicsőülés annak a jelenségnek a neve, ami Rashekkel történt, amikor magához vette
az erőt a Megdicsőülés Kútjánál, és az Uralkodó vált belőle.
ACÉLINKVIZÍTOROK: Különös lények csoportja: papok, akik az Uralkodót szolgálták. Cövekek döfik át a koponyájukat – a
szemükön keresztül hatolnak be a hegyes fémalkalmatosságok –, mégsem halnak bele. Teljes odaadással szolgálták urukat, és az volt a
feladatuk, hogy felkutassák és megöljék az allomantikus erővel rendelkező szkákat. A ködszerzetek tulajdonságaival bírnak, és még néhány
egyéb képességgel.
ACÉLMINISZTÉRIUM: A néhai Uralkodó papi rendje.
Acélinkvizítorok és egy nagyobb számú obligátori testület alkotta. Az acélminisztérium több volt egyszerű vallási intézménynél; ez adta
ugyanis a Végső Birodalom közigazgatási vázát is.
ACÉLSZEMŰ: Marsh beceneve a bandában.
ALENDI: A férfi, aki ezer évvel korábban, az Uralkodó Megdicsőülése előtt a világot uralta. Vin az Uralkodó palotájában találta meg a
naplóját, és először azt hitte, hogy belőle vált az Uralkodó. Később azonban kiderült, hogy a szolgája, Rashek megölte, és átvette ura helyét.
Alendi barátja és támogatója volt Kwaannak, egy terrisi tudósnak, aki szerint Alendi lehetett a Korok Hőse.
ALLOMANCIA: Rejtélyes öröklődő erő, melynek használója fémeket éget a testében, és így különleges képességekre tesz szert.
ALLOMANTIKUS FÉMEK: Nyolc allomantikus alapfém létezik, és párokba rendeződnek. Minden pár egy alapfémből és az
ötvözetéből áll. Két négyes csoportra is lehet őket osztani. E szerint léteznek belső fémek (ón, forrasz, vörösréz és bronz) és külső fémek
(vas, acél, cink és ón). Sokáig tartotta magát az a nézet, miszerint csak két másik allomantikus fém létezik ezeken kívül: az arany és az atium.
Azonban az arany és az atium ötvözeteinek felfedezése után a fémek száma tizenkettőre emelkedett. A szóbeszéd szerint még ezeken kívül is
léteznek fémek; ezek közül az egyik már ismertté vált. (lásd még: Alumínium)
ALLOMANTIKUS REZGÉS: Az a jelzés, amit egy allomanta bocsát ki a testéből, amikor fémet éget. Csak a bronzot égetők
érzékelik az allomantikus lüktetéseket.
ALLRIANNE: Ashwater Cett nagyúr egyetlen leánya.
ALUMÍNIUM: Az a fém, amit Vin égetni kényszerült az Uralkodó palotájában. Valaha csakis az acélinkvizítorok tudtak róla. Aki ezt a
fémet égeti, egy másik allomanta összes fémtartalékát képes lemeríteni. Ötvözete, ha létezik egyáltalán, még nem ismert.
AMARANTA: Straff Venture egyik szeretője, kiválóan ért a gyógyfüvekhez.
ASHWATER: Cett nagyúr vezetékneve.
ATIUM: Egy különleges fém, amit korábban a Hathsin Bugyraiban bányásztak. Apró geódákban csapódott le, amelyek kristályos
üregekben formálódtak mélyen a föld alatt.
BÁBOS: Olyan míves, aki sárgarezet éget.
BRONZLÜKTETÉS: Az allomantikus rezgés egy másik elnevezése.
CAMON: Vin régi bandavezére. Durva férfi, aki gyakran helybenhagyta a lányt. Camont Kelsier űzte el, majd végül az inkvizítorok kezei
közt lelete halálát.
CETT: Ashwater Cett nagyúr az egyik legfontosabb király, akinek a Nyugati Uradalomban sikerült hatalomra kerülnie. Otthona Fadrex
város.
CHANNEREL: A Luthadelt átszelő folyó.
CLADENT: Dorong igazi neve.
CSAPOLÁS (FERUKÍMIA): Az a folyamat, amikor egy ferukimista erőt vesz magához a fémelméiből. Megfelel az „égetés”
kifejezésnek az allomanciában.
CSILLAPÍTÁS (ALLOMANCIA): Amikor egy allomanta sárgarezet éget és egy személy érzelmeit taszítja: ilyenkor valójában tompítja,
csillapítja az érzelmek hevességét.
DEMOUX KAPITÁNY: Ham parancsnokhelyettese, katona Elend palotaőrségében.
DOBZOS: A birodalmi aranypénz utcai elnevezése. Az érme hátulsó oldalán lévő kép Kredik Shaw-t ábrázolja, az Uralkodó palotáját –
azaz a nép nyelvében a „dobozt”, ahol élt.
DOCKSON: A Túlélő régi jobbkeze, a banda nem hivatalosan kinevezett vezére Kelsier halála után. Nem rendelkezik semmilyen
allomantikus erővel.
DORONG: Füstös Kelsier bandájában, később ezredes Elend seregében. Valaha szká asztalos volt.
DOX: Dockson beceneve.
ELEND VENTURE: A Központi Uradalom királya, Straff Venture fia.
ELENGEDÉS (FERUKÍMIA): Amikor egy ferukimista nem használja már a fémelméjét, nem szív ki belőle több erőt, akkor elengedi
azt.
ÉGETÉS (ALLOMANCIA): Az a folyamat, amikor egy allomanta felhasználja, vagy kiterjeszti a fémek hatását a gyomrában. Először
lenyeli a fémet, amely allomantikusan átváltozik a szervezetében, így végül képes kinyerni az adott fém erejét.
ÉGETTFÖLD: A Végső Birodalom peremén elhelyezkedő sivatagos terület.
FADREX: Kisebb méretű, katonailag megerősített város a Nyugati Uradalomban. Főváros és egyben Ashwater Cett lakóhelye.
Árukészletek fontos gyűjtőhelye a kincstári kanton számára.
FELT: Egykoron Straff kémje volt. Luthadel bukása után, mint Straff legtöbb embere, ő is a városban maradt. Korábbi munkaadója
helyett inkább Elendnek fogadott hűséget.
FERSON PENROD: Az egyik legbefolyásosabb nemes Luthadelben. Elend Nagygyűlésének tagja.
FÉMELME: Fémdarab, amit a ferukimisták használnak egyfajta raktárként. Különböző tulajdonságokkal töltik fel, későbbi felhasználás
céljából. A különböző fémelméket a fémfajták alapján nevezik el: ónelme, acélelme stb.
FORRASZÖKLŰ: A martalóc másik elnevezése. Olyan míves, aki forraszt éget.
FÜRKÉSZ (ALLOMANCIA): Olyan míves, aki bronzot éget.
FÜSTÖS (ALLOMANCIA): Olyan allomanta, aki vörösrezet éget. Vörösrézfelhőnek is hívják őket.
GNEORNDIN: Ashwater Cett egyetlen fia.
GORADEL: Egykoron a luthadeli helyőrség katonája volt. Ő őrizte a palotát, amikor Vin behatolt, hogy megölje az Uralkodót. A
ködszerzet meggyőzte, hogy álljon át hozzájuk, így később a férfi engedte be Elendet, amikor a lány megmentésére indult. Később Elend
testőrségének a tagja.
HAM: Martalóc Kelsier bandájában, később Elend palotaőrségének kapitánya.
HAMMOND: Ham valódi neve.
HAMUESŐK: A Hamuhegyek miatt a Végső Birodalomban gyakran hamu hull az égből.
HATHSIN BUGYRAI: Kiterjedt barlangrendszer, valaha az egyetlen olyan hely a Végső Birodalomban, ahol atiumot bányásztak. Az
Uralkodó rabokat alkalmazott, hogy megmunkálják a fémet. Kelsier a halála előtt elpusztította a helyet.
HATHSIN TÚLÉLŐJE: Kelsier ragadvány neve, amely arra a tényre utal, hogy ő az egyetlen ismert rab, aki valaha is túlélte a
rabtáborokat Hathsin Bugyraiban.
HORGONY (ALLOMANCIA): Arra a fémforrásra utalnak vele, amit egy allomanta vonz vagy taszít, miközben vasat vagy acélt éget.
INGÁS: Olyan míves, aki vasat éget.
JANARLE: Straff Venture parancsnokhelyettese.
JASTES LEKAL: A Lekal-ház örököse, Elend egykori barátja. A két ifjú gyakran beszélgetett politikáról és filozófiai kérdésekről
Teldennel együtt.
KANDRÁK: Különös lények, akik a halott emberek testét megemésztik, majd saját húsuk segítségével újra létrehozzák azt az illetőt,
akinek a bőrébe bújtak. A halott csontjait megtartják, mivel a kandráknak maguknak nincs csontrendszerük. Az emberiséggel a szerződés
alapján működnek együtt – amit csak atiummal lehet megvásárolni. A ködlidércek rokonai.
KANTONOK: Az acélminisztérium alirodái.
KEL: Kelsier beceneve.
KELSIER: A leghíresebb tolvajvezér a Végső Birodalomban. Szká lázadást szervezett, amivel megdöntötte az Uralkodót, ő maga
viszont meghalt az események során. Ködszerzet és Vin tanítómestere is volt egyben.
KHLENNIUM: Ősi királyság, amely a Végső Birodalom kialakulása előtt létezett. Alendi innen származott.
KIOLTÁS (ALLOMANCIA): Az a folyamat, amikor egy allomantikus fém égetése abbamarad.
KLISS: Egy nő a luthadeli udvarban, akit Vin is ismert. Kiderült róla, hogy felbérelhető kém.
KOBOLD: Ónszemű Kelsier bandájában. A társaság legfiatalabb tagja. Még csak tizenöt éves volt, amikor az Uralkodó hatalmát
megdöntötték. Egyben Dorong unokatestvére, aki a történet elején érthetetlen utcai nyelvhasználatáról volt nevezetes.
KOLOSSZOK: Vadállati erővel rendelkező harcos faj, amelyet az Uralkodó hozott létre Megdicsőülése során, majd a segítségükkel
meghódította a világot.
KÖD: Furcsa, mindenütt jelen lévő csapadékfajta, amely minden éjszaka leereszkedik a Végső Birodalomra. Sűrűbb, mint a hétköznapi
köd, és úgy kavarog, hullámzik, mintha saját életet élne.
KÖDKÖPÖNYEG: A ruhadarab, amit sok ködszerzet visel, hogy jelezze kilétét. Több tucat vastag szalagból áll, amelyeket fent
összevarrnak, de a válltól lefelé már szabadon lobognak.
KÖDLIDÉRC: A kandrák érzéketlen rokona. A ködlidércek csont nélküli húsmasszák, amelyek éjszaka járják a vidéket, és felfalnak
mindent, amit találnak, majd a csontokból felépítik a saját testüket.
KÖDSZERZET: Az az allomanta, aki az összes allomantikus fém égetésére képes.
KÖDSZERZET LÁMÁK: Brandon írócsoportja. A ködszerzet lámák különféle növényeket égetnek, így jutnak szuperláma erőkhöz. A
kedves olvasó ilyen pólókra is lelhet az internetes oldalon.
KREDIK SHAW: Az Uralkodó palotája Luthadelben. A név jelentése az ősi terrisi nyelv szerint: „Ezerormú Hegy”.
KWAAN: Terrisi tudós a Megdicsőülés előtti időből. Világhozó volt, és ő hitte először azt tévesen, hogy Alendi a Korok Hőse. Később
megváltoztatta a véleményét, és elárulta egykori barátját.
LADRIAN: Szellő igazi neve.
LESTIBOURNES: Kobold igazi neve.
LOBBANTÁS (ALLOMANCIA): Az a folyamat, amikor az allomanták további erőt nyernek egy fém égetése során azáltal, hogy
felgyorsítják az égési folyamatot.
LUTHADEL: A Végső Birodalom fővárosa, egyben a terület legnagyobb városa. Luthadel híres a textiliparáról, kohóiról és lenyűgöző
nemesi palotáiról.
MADRA: Ham felesége. A nő nem szeret belekeveredni férje földalatti életébe, a gyerekeiket sem teszi ki a Ham életmódjából származó
veszélyeknek, és a banda többi tagjával sem tartja a kapcsolatot.
MALATIUM: Kelsier által felfedezett fém, amit gyakran emlegetnek a tizenegyedik fém néven. Senki sem tudja, a Túlélő hol bukkant rá,
vagy hogy miből gondolta, a segítségével megölhetik az Uralkodót. Végül azonban valóban ez a fém adta meg Vinnek a segítséget, hogy
legyőzze az istencsászárt.
MARTALÓC (ALLOMANCIA): Olyan míves, aki forraszt éget.
MÍVES: Az az allomanta, aki csak egyfajta fém égetésére képes. Sokkal gyakoribbak, mint a ködszerzetek. (Megjegyzés: az
allomanciában az allomanták vagy egy képességgel rendelkeznek, vagy minddel. Nincs olyan, hogy valaki például két vagy három
képességgel bír.)
NOORDEN: Egy obligátor, aki Luthadelben maradt, és Elendet szolgálja.
NYESET (PÉNZVERÉS): A birodalmi vörösrézérme beceneve a Végső Birodalomban. Ködszerzetek és petákosok gyakran
alkalmazzák ugrásra és támadásra.
OBLIGÁTOR: Az Uralkodó papságának tagja. Az obligátorok azonban nem pusztán vallási tisztségviselők voltak, hanem állami
bürokraták és kémek is egyben. Azt az üzleti megállapodást vagy ígéretet, amit nem szentesített obligátor, nem tekintették hivatalosnak, illetve
erkölcsösnek.
ÓNSZEMŰ: Olyan míves, aki ónt éget.
OreSeur: Egy Kelsier által szerződtetett kandra. Egykoron Renoux nagyúrnak, Vin „nagybátyjának” szerepét játszotta. Jelenleg Vinnek
tartozik hűséggel.
ŐRZŐ (TERRIS): Az „őrző” a ferukimisták másik neve. Az őrzők testülete valójában a ferukimisták szervezete, ahol a tagok arra
kötelezték el magukat, hogy felkutatják, és az emlékezetükbe vésik a Megdicsőülés előtti idők tudásanyagát és vallásait. Az Uralkodó szinte a
kipusztításig vadászta őket, és az életben maradt néhány tag rejtőzésre kényszerült.
PETÁKOS: Olyan míves, aki acélt éget.
PHILEN: Befolyásos kereskedő Luthadelben, és tagja Elend Nagygyűlésének.
RASHEK: Terrisi teherhordó a Megdicsőülés előtt. Alendi bérelte fel, hogy segítsen neki a Megdicsőülés Kútjához tartó útja során. A két
férfi az első perctől kezdve nem szívelhette egymást, és Rashek végül megölte megbízóját, majd a hatalmat magához ragadta, és ő lett az
Uralkodó.
REEN: Vin bátyja. Ő védelmezte a lányt és képezte ki tolvajjá. Reen kegyetlen és engesztelhetetlen volt, de Vint megmentette őrült anyja
karmai közül, és vigyázott rá egész gyerekkorában.
RENOUX NAGYÚR: Nemes, akit Kelsier megölt. A tolvajvezér szerződést kötött egy OreSeur nevű kandrával, hogy folytassa a férfi
életét. Vin játszotta az unokahúg, Valette Renoux szerepét.
SAZ: Sazed beceneve a bandában.
SAZED: Terrisi őrző, aki népe akarata ellenére csatlakozott Kelsier bandájához, majd segített az Uralkodó megdöntésében.
SHAN ELARIEL: Elend egykori menyasszonya. Ködszerzet volt, de Vin megölte.
STRAFF VENTURE: Elend apja, az Északi Uradalom királya. A Bukás után Urteau-ban telepedett le.
SZKAK: A Végső Birodalom paraszti rétege. Valaha különböző fajokhoz és nemzetiségekhez tartoztak, de az Uralkodó gondoskodott
róla, hogy ezer év alatt az emberekből kiöljön mindenféle öntudatot és hovatartozást. Ennek egy homogén, rabszolgasorban tartott
munkásréteg lett az eredménye.
TASZÍTÁS (ALLOMANCIA): Az a folyamat, amikor az allomanták allomancia segítségével taszítanak valamit – emberek érzelmeit
sárgarézzel, vagy fémeket acéllal.
TATHINGDWEN: A Terrisi Uradalom fővárosa.
TELDEN: Elend egyik régi barátja, akivel sokat beszélgettek politikáról és filozófiáról.
TENSOON: Straff Venture kandrája.
TERRIS: A Végső Birodalom uradalma messze északon. Az egyetlen uradalom, amely megtartotta ősi nevét. Ez talán annak a jele, hogy
az Uralkodó gyengéd érzelmeket táplált szülőföldje iránt.
TINDWYL: Terrisi őrző, a Zsinat egyik tagja.
URADALOM (VÉGSŐ BIRODALOM): A Végső Birodalom közigazgatási területeinek neve. Luthadel a Belső Uradalomban
helyezkedik el. Az ezt körülvevő négy uradalmat a Közeli Uradalmaknak nevezik, és ez a Végső Birodalom legsűrűbben lakott része,
kulturális centruma. A Bukás után a Végső Birodalom összeomlott, és különböző királyok kerültek hatalomra, akik irányították az
uradalmakat, majd sikeresen saját királyságuknak nevezték ki őket.
URALKODÓ: Az istencsászár, aki ezer évig uralkodott a Végső Birodalomban. Valódi neve Rashek, és terrisi szolga volt, akit Alendi
bérelt fel. Azonban Rashek orvul megölte Alendit, és elment helyette a Megdicsőülés Kútjához, ahol magához vette a hatalmat és
Megdicsőült. Végül Vin pusztította el.
URTEAU: Az Északi Uradalom fővárosa, a Venture-ház lakhelye.
VALETTE RENOUX: Az álnév, amit Vin használt, amikor a Bukást megelőző hetekben bekerült a nemesi körökbe.
VASVONZÁS: Az a folyamat, amikor vas égetése közben vonz fémet egy allomanta. Ez a fajta vonzás erőt fejt ki a fémtárgyra, így az
közvetlenül az allomanta irányába lökődik.
VÉGSŐ BIRODALOM: Az Uralkodó által létrehozott birodalom. Az elnevezés abból a tényből fakad, hogy halhatatlan volta miatt az
Uralkodó úgy gondolta, ez lesz az utolsó birodalom a világon: egy olyan birodalom, amely már soha nem ér véget.
VILÁGHOZÓ: Terrisi ferukimisták egy szektája a Megdicsőülés előtti időkben. Az őket követő őrzők rendje a világhozók örökségét
folytatta.
VONZÁS (ALLOMANCIA): Az a folyamat, amikor az allomanták allomancia segítségével vonzanak valamit – emberek érzelmeit
cinkkel, vagy fémeket vassal.
VÖRÖSRÉZFELHŐ: Az a láthatatlan és minden mást elhomályosító mező, amelyet egy vörösrezet égető allomanta tevékenysége hoz
létre. Ha egy allomanta vörösrézködben éget fémeket, akkor az allomantikus lüktetései rejtve maradnak azok elől, akik bronzot égetnek. A
„vörösrézfelhő” elnevezéssel ritkán a füstösökre is utalnak (olyan míves, aki vörösrezet éget).
YEDEN: Kelsier bandájának és a szká lázadásnak az egyik tagja. Megölték az Uralkodó elleni küzdelem során.
YOME ÚR: Egy obligátor Urteau-ban, Cett politikai ellenfele.
ZENDÍTÉS (ALLOMANCIA): Az a tevékenység, amikor egy allomanta cinket éget és belenyúl egy illető érzelmeibe, szenvedélyt és
heves érzelmeket keltve.
ZENDÍTŐ (ALLOMANCIA): Olyan míves, aki cinket éget.
ZSINAT (TERRIS): A terrisi őrzők elöljáróiból álló szervezet.