You are on page 1of 3

Mesék szeretetrôl, barátságról – A világ minden tájáról

© Central Médiacsoport Zrt., 2016


Mesék
Szerkesztô: Korbai Hajnal, Mosoly Alapítvány szeretetről, barátságról
Felelôs szerkesztô: Zombori Andrea
Korrektor: Lôrinczi Ágnes

Rajzolta: Faltisz Alexandra


Borító és könyvterv: Kiss Ilona
A meséket elmondják: Császár Angela, Kútvölgyi Erzsébet, Balázs Ági, Szacsvay László

Producer: Temple Réka

ISBN 978-963-341-200-8

Megjelent a Central Médiacsoport Zrt. gondozásában


1037 Budapest, Montevideo u. 9., tel.: 437-1100
Felelôs kiadó: Varga Zoltán
Könyvkiadás: Szemere Gabriella

Nyomdai kivitelezés: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt., 2016


Felelôs vezetô: Vágó Magdolna

A könyvet megrendelheti a www.nlkonyvklub.hu könyváruházban


A boldogság madara
Valamikor réges-régen volt Tibetben egy nagyon szegény vidék. Nem volt arrafelé se folyó, se jó termôföld,
se virágok, se fák, se zöld fû, de még csak meleg sem volt azon a vidéken. Az emberek éheztek, fáztak,
és nem tudták, milyen az: boldognak lenni. Ennek ellenére azt gondolták, valahol a világban biztosan
létezik boldogság.
Az öregek úgy tartották, hogy a boldogság egy gyönyörû madár, és messze-messze keleten él, a hófödte
hegycsúcson. Amerre a madár száll, boldogság repül vele.
Néhányan minden évben felkerekedtek, hogy megkeressék a madarat, de közülük senki sem tért vissza.
Azt beszélik, a boldogság madarát három szörny ôrzi, akik képesek megölni bárkit pusztán azért, mert
szemtelenül viselkedik velük.
Egyszer az emberek a nagyon bátor ifjút, Vangcsiát küldték el, keresse meg a boldogság madarát. A fa-
lubéli lányok árpaborral kínálták, az anyák – a tibeti szokásoknak megfelelôen – árpaszemeket szórtak
a fejére, így kívántak szerencsés utat a legénynek.
Vangcsia kelet felé vette útját, addig ment, mendegélt, mígnem egy magas hegyhez ért, amelynek csúcsa
ezüstösen csillogott. Elkezdett kapaszkodni felfelé a hegyre, ám egy fekete szakállú vén szörnyeteg termett
elôtte. Károgott, mint valami varjú.
– Ki jár errefelé? Hogy merészelsz idejönni? Mit keresel itt?
– A nevem Vangcsia, és azért jöttem, hogy megkeressem a boldogság madarát.
A szörny gúnyosan felkacagott.
– Te pöttöm kis mitugrász, hogy merészeled a lábad erre a földre tenni? Hisz akkora sem vagy, mint a
tojás! Ha meg akarod találni a boldogság madarát, elôször meg kell ölnöd Loszang anyját, különben
meglakolsz! Nekem semmibe se kerül elpusztítani téged, te hitvány fityfirity! Keresztülsétáltatlak ezen
a kilencszáz mérföld hosszú kavicstengeren és máris véged!
A legény így felelt:
– Szeretem és tisztelem az anyámat, soha nem ölnék meg senki emberfiát! Tégy kedved szerint.
A szörnyeteg dühbe gurult. Hatalmas levegôt vett, s amikor kifújta, szempillantás alatt tengernyi kô repült
ki a száján, s a sima utat kôtengerré változtatta. Minden kô éles volt, akár a kés pengéje.

5
Vangcsia sarujának talpa az elsô száz mérföld után széthasadozott a köveken, a második száz mérföld „Ez lesz az utolsó megpróbáltatás – gondolta. – A fel-
után dôlt a vér lábából, a harmadik száz mérföld után a kezét is összevagdosták a kövek. kelô nap nyomán kell folytatnom az utat. Valahol
Vangcsia megpihent, eltûnôdött magában. arra kell laknia a boldogság madarának.”
„Ez nehéz út – gondolta. – Vajon megjárom-e? Vagy forduljak vissza? Nem, soha!” Kezével az utat tapogatva Vangcsia megtett
Nem fordult vissza. Tudta, az emberek várják odahaza, hogy boldogságot vigyen nekik. még kilencszáz mérföldet. Hófödte hegyhez
Lehasalt az útra, és kúszva ment tovább. Ruhája elszakadt, térde és válla felrepedezett. Testét összevissza ért, nagy nehezen felvergôdött a csúcsra, és
sebezte. Végül elérte az út végét, de ott egy másik vén szörnyeteg várta. Ennek barna volt a szakálla, s ott meghallotta a boldogság madarának a
hangja éles volt, mint a süvöltô szél. Ráüvöltött Vangcsiára: hangját.
– Ha még mindig látni akarod a boldogság madarát, meg kell mérgezned az öreg Szilang apót! Meg kell – Kedves fiam, te értem jöttél ide?
tenned! Ha nem teszed meg, halálra éheztetlek! Vangcsia örömmel felelt:
Vangcsia egyenesen a barna szakállú szörnyeteg szeme közé nézett, és így felelt: – Igen, érted jöttem! Gyere velem, gyere le
– Felôlem ordíthatsz! Én szeretem a nagyapámat, és senki emberfiát nem ölök meg. Tégy kedved szerint. hozzánk, a népem éjjel-nappal arra vár,
A vén szörnyeteg rettenetes nagyot fújt Vangcsia felé, és Vangcsia kenyeres tarisznyája a levegôbe röpült. hogy meglásson téged.
A kék hegyek és a zöld folyók sivataggá változtak, s egy szem ehetô magvacska sem akadt rajtuk. A boldogság madara gyengéden megsimo-
Vangcsia nekivágott az útnak. Az elsô száz mérföld után korogni kezdett a gyomra, a második száz mér- gatta Vangcsiát a szárnyával, és énekelt neki.
föld után szédült a feje és csillagokat látott, a harmadik száz mérföld után olyan éles fájdalmat érzett a Vangcsia szeme visszaugrott a helyére, és most
belsejében, mintha késsel hasogatnák. sokkal élesebben látott, mint azelôtt. Minden
Aki már valaha szenvedett az éhségtôl, az tudja, mit élt át Vangcsia. A legény a folyóknál teleitta magát sebe begyógyult, és erôsebbnek érezte magát, mint
hideg vízzel, majd folytatta útját. Mire az út végére ért, csupa csont és bôr volt. valaha. A boldogság madara szárított hússal és szárított
Az út végén fehér szakállú vén szörnyeteg állt eléje. túróval vendégelte meg, és nektárral itatta, majd vissza-
– Ki vagy, te vakmerô bolond, aki idemerészkedtél? – mennydörögte. röpítette a szülôfalujába. A hegytetôn értek földet.
– A nevem Vangcsia, és azért jöttem, hogy megkeressem a boldogság madarát. – Mit kívánsz tulajdonképpen? – kérdezte a boldogság madara.
– Ha látni akarod a boldogság madarát, el kell hoznod nekem Paima szemgolyóját! Ha ellenkezni me- – Meleget és boldogságot, erdôket és virágokat, mezôket és folyókat – felelte Vangcsia.
részelsz, azonnal kiszúrom a szemedet! A madár három halk kiáltást hallatott. Az elsô kiáltásra elôbújt a Nap a felhôk mögül, és langyos szellô
Vangcsia lehajtotta a fejét, gondolkozott, majd így felelt: szállt alá az égbôl.
– Te bizonyára álmodsz! Senkinek sincs joga, hogy tönkretegye egy leány gyönyörû szemét. Én sohasem A második kiáltásra erdôk borították a hegyeket, virágok bukkantak elô, rigók és pacsirták énekeltek.
fogom kiszúrni Paima szemét. A harmadik kiáltásra tiszta vizû folyók meg zöld mezôk tûntek elô, és fehér nyulak táncoltak vidáman
A vén szörnyeteg arca elborult dühében. Megrázta hosszú szakállát, rettentôt fújt, és Vangcsia szeme ki- a fûben.
ugrott az üregébôl. A legény megvakult. Attól a naptól kezdve többet nem szenvedett szükséget annak a vidéknek a népe.

6 7