You are on page 1of 12

Elizabeth Bard

Piknik
Provence-ban
Memoár receptekkel

KONYV_piknik_provance_000-000.indd 3 3/4/15 7:19 PM


A könyv az alábbi fordítás alapján készült:
Elizabeth Bard: Picnic in Provence – A Memoir with Recipes
Copyright © 2015 by Elizabeth Bard
Little, Brown and Company
Hachette Book Group
1290 Avenue of the Americas, New York, NY 10104
littlebrown.com

A magyar kiadást fordította: Lázár Júlia


Szerkesztette: Dezsényi Katalin
A magyar kiadás borítóját tervezte: Kovács Judit

KONYV_piknik_provance_000-000.indd 4 3/4/15 7:19 PM


A szerző jegyzete

Néhány nevet és adatot megváltoztattunk az érintett személyek


védelmében. Szegény Gwendal ezúttal sem volt szerencsés.

KONYV_piknik_provance_000-000.indd 5 3/4/15 7:19 PM


Tartalomjegyzék

1. FEJEZET

Piknik Provence-ban 11

2. FEJEZET

Utolsó első randi 29

3. FEJEZET

A szusi az alagút végén 49

4. FEJEZET

Áldozati bárány 65

5. FEJEZET

Pas mal 79

6. FEJEZET

Maradékok 97

7. F E J E Z E T

A nagy lehűlés 119

8. FEJEZET

Gyökerek 137

9. F E J EZ ET

Cseresznyét rá! 155

10. FEJEZET

Paradicsomföld 171

11. F E J E Z E T

Csendes fogyókúra 189

KONYV_piknik_provance_000-000.indd 6 3/4/15 7:19 PM


12. FEJEZET

Az arany ejtőernyő 209

13. FEJEZET

Otthon 223

14. F E J E Z ET

A fagylaltok császára 239

15. FEJEZET

Csata a hegyen 253

16. F E J EZ ET

Zöldbab-óra 265

17. F E J E Z E T

Vaníliás naplók 281

18. FE J EZ ET

La Rentrée 291

19. F E J EZ ET
Én fagylaltam, te fagylaltál, ő fagylalt 305

20. FEJEZET

Karácsonyi ajándék 323

21. FEJEZET

Scaramouche hadművelet 339

22. FEJEZET

Ezeregy éjszaka 351

EPILÓGUS

Hálaadás 363

KONYV_piknik_provance_000-000.indd 7 3/4/15 7:19 PM


Anyámnak.
Aha, már értem.

KONYV_piknik_provance_000-000.indd 8 3/4/15 7:19 PM


Piknik
Provence-ban

KONYV_piknik_provance_000-000.indd 9 3/4/15 7:19 PM


1. FEJEZET

Piknik Provence-ban

Á ltalában nem társalgok tehenekkel. De ezek a tehenek kivé-


telesek, sőt nélkülözhetetlenek. Ha ők nincsenek, rögtön
hamvába hal a helyben készült provence-i fagylaltötletünk.
– Üdv, hölgyeim! – szólítottam meg őket bátran, miközben
a csontos farukat fürkésztem. Egy amerikai számára kicsit sovány-
kának tűntek a finom levendulafagylalthoz. De Franciahonban
vagyunk, ahol az sem lep meg, hogy a tehenek is úgy festenek,
mintha diétáznának. Egyébként tökéletes közönnyel figyelték,
ahogy lassan belesüppedek a kora tavaszi sárba. Az egyik végül
felnézett, és teljes figyelmét nekem szentelte. Mélyen elgondol-
kozva rágcsált egy nyaláb szénát, hatalmas, csillogó szeme körül
tökéletes fekete kontúr, mint Elizabeth Tayloré Kleopátra szere-
pében. Egyszer csak a bakancsom felé biccentett, aztán újra rám
nézett, mintha azt mondaná: Excusez-moi, madame, de a cipője
olyan tiszta, hogy még nagyon újonc lehet itt. Nagyon-nagyon. Mi
pedig általában nem adunk tejet manhattani születésű egyedeknek.

11

KONYV_piknik_provance_000-000.indd 11 3/4/15 7:19 PM


ELIZABETH BARD

Ha az esküvőm napján valaki azt mondja nekem, hogy tíz évvel


később egy provence-i réten ácsorgok majd, és sovány tehenekkel
csevegek, valószínűleg udvariasan bólintok, és a gyöngy nyakéke-
met morzsolgatva annyit mondok, összetéveszt valakivel.
Lám, az ember tévedhet.

Eredetileg csak néhány napig akartunk maradni. Napfényre


vágytunk és egy jókora palack Côtes du Rhône-ra.
Céreste Avignontól keletre fekszik, egy óra járásnyira, és nem
a legelőkelőbb környék. A régi római út mentén nyíló völgyben
elhelyezkedő falucska ezerháromszáz lelket számlál, a helybéliek
már megszokták, hogy a turisták csak útba ejtik őket a közeli,
jóval látványosabb hegyi települések – Saignon, Lourmarin –
felé. Az egyetlen főutcán van hentes, két pékség és egy kávézó
műanyag székekkel és zsúptetővel. Az ember huszonöt perc alatt
eljut a pislogó neonreklámmal jelzett patika előtti körforgalom-
tól a helység másik végén magasodó, lombos platánsorig. Ha
éppen a kesztyűtartóban kotorászunk a tartalék napszemüveg
után, akár el is mulaszthatjuk. Ám mi, azaz egy kimerült fran-
cia hivatalnok és a várandós amerikai felesége, pont ezt a helyet
választottuk a tíznapos húsvéti vakációnk idejére.
Gwendal és én húztuk a gurulós bőröndöket, és akkora zajt
csaptunk a vidéki panzió macskaköves udvarán, mint egy-egy
postakocsi. A ház – La Belle Cour – kellemes, tele könyvvel,
kanapéval, süppedős párnákkal, betölti az ingaórák súlyos tikta-
kolása. Csigalépcsőn kapaszkodtunk föl a szobánkba (senki nem
ajánlotta, hogy fölvisz a hátán, pedig talán elfogadtam volna),
a fehérre meszelt falak hűvöse válaszolt az érintésemre. Az ágyon
hívogató, alaposan kitömött párnák. Leültem, sőt lesüppedtem
– a hasam, mint az ólomnehezék – a zsenília ágytakaróra.
Eszembe jutott az a másik csigalépcső, a párizsi szerelmi fész-
künk, a harmadikon. Tíz éve ott ebédeltem először egy jóképű

12

KONYV_piknik_provance_000-000.indd 12 3/4/15 7:19 PM


PI K N I K PROV ENCE -BA N

franciával, és lényegében ott is ragadtam. A francia szerelem ma


francia férj, én pedig jöttment párizsi lettem. Tudom, a városban
melyik pékségben sütik a legjobb croissant-t, folyékony francia-
sággal értekezem a telefontársaság emberével (ez jóval nagyobb
teljesítmény, mint sokan feltételeznék), és a legkisebb habozás
nélkül rendelem meg a nyúzott nyulat a hentesnél.
Az utóbbi öt évet állandó mozgásban töltöttük. Gwendal ala-
pított egy sikeres tanácsadó céget, és a filmiparban kezdett dol-
gozni, ahogy egykor megálmodta. Én pedig, gyanús átalakulás-
sal, részmunkaidős újságíróból teljes munkaidős íróvá lettem.
Az első könyvem és az első gyermekem megszületésére vártam.
A lakásunkban működött a kandalló, és a fürdőszobában egy
kádra emlékeztető képződmény állt. A harmincas éveink köze-
pén jártunk, mélyen (bár teljesen kimerülten) szerettük egymást,
a dolgok kezdtek alakulni. Gyerekkoromban gyakran elképzel-
tem ezt az állapotot, egész életemben erre vártam: üldögélek majd
eredményeim magaslatán, és szemlélem a kilátást. Az utóbbi idő-
ben mégis aljasul a bőröm alá kúszott egy másik érzés. Nevezzük
oxigénhiánynak! Csata utáni fáradtságnak. Lehet persze, hogy
csak a kicsi feszült neki a hólyagomnak, de az biztos, hogy egyre
inkább úgy tűnt, az a magaslat teljes súlyával rám nehezedik.
Amikor vacsorához öltözve lementünk, már négy pohár és
egy palack rosé állt a kinti kovácsoltvas asztalon. Angela, angol
házigazdánk, egy tányér gressint, cigarettaszipka vékonyságú
sóspálcikát hozott, egy tálkában pedig kandírozott gyömbért.
Magas volt és elegáns, egy iskolás lány alkatával, pamutba és
kasmírba bugyolált válla fölött ezüst fülbevaló lengedezett.
A szája szögletében mindig készen álló mosoly azt súgta nekem,
kettejük közül ő a mókamester. A férje, Rod a rózsás arcszínéhez
illő pasztellszíneket viselt. A szeme csillogása mintha azt jelezte
volna, örömmel sír esküvőkön és filmeken. Abban a pillanatban
megkedveltük mindkettejüket. – Szóval, mi szél hozta magu-

13

KONYV_piknik_provance_000-000.indd 13 3/4/15 7:19 PM


ELIZABETH BARD

kat Céreste-be? – kérdezte Rod, miközben bort töltött Gwendal


poharába. Ugyan még egyetlen terhes nőt sem tartóztattak le
Franciaországban, amiért megivott egy pohár bort, azért inkább
önmegtartóztatóan maradtam az ásványvíznél.
Gwendal tétovázott, kereste a választ, ami mégsem arról árul-
kodik, hogy zarándokútra jöttünk. A férjem nagy csodálója René
Charnak, a francia költőnek, az ellenállási mozgalom egyik veze-
tőjének. Tudtuk, hogy Char a háború alatt Céreste-ben lakott.
Mivel a terhességem harmadik harmadába léptem, nem akar-
tam repülőre ülni, ezért úgy döntöttünk, felfedezzük a Luberon
hegységet, a Char leghíresebb költeményeiben ábrázolt tájakat és
eseményeket. Talán furcsa, hogy ezt a helyet választottuk. Mások
meg madármegfigyelésre mennek.
Alighogy kiejtettük Char nevét, Angela letette a poharát,
eltűnt a ház belsejében, és egy apró, fehér, puha fedelű könyvvel
a kezében tért vissza. Olvasták? Ez a legutóbbi könyv róla.
Kiderült, hogy a történelem itt kopogtat a szomszédban.
A háború alatt Char szenvedélyes szerelmi viszonyba bonyoló-
dott egy fiatal falusi nővel, Marcelle Pons Sidoine-nel. Együtt
éltek, és az asszony otthonából irányították a helyi ellenállást.
Marcelle lánya, Mireille 1940-ben nyolcéves volt. – Most jelen-
tetett meg egy könyvet a René Char mellett töltött gyerekkorá-
ról. Néhány házzal följebb laknak. A bal oldalon. Szeretnének
találkozni vele?
Gwendal szemében izgatottság csillant, aztán félénkség vál-
totta fel. Szinte láttam, ahogy kattog a francia agya. Mégis, mit
mondhatnék egy vadidegennek. Tíz év egy ágyban egy amerika-
ival nem elég egy európainak ahhoz, hogy levetkőzze természe-
tes tartózkodását. Végül mégis a kíváncsiság győzött, szóba sem
jöhet, hogy elutasítsuk az ajánlatot.
Telefon, udvariaskodás. Mireille az elkövetkező napok vala-
melyikén szívesen lát minket.

14

KONYV_piknik_provance_000-000.indd 14 3/4/15 7:19 PM


PI K N I K PROV ENCE -BA N

Miután egyeztettük az időpontot, nekiláttunk a környék fel-


kutatásának. Másnap délelőtt, míg én a virágos udvaron olvas-
gattam, Gwendal kirándulni indult. Ki kellett gyalogolnia magá-
ból az utóbbi munkás hónapokat. Két évvel azelőtt a saját kis
cégét egy nagyobbal egyesítette, és kidolgozta a belét is (a franci-
áknál ritka munkamán fajhoz tartozott). Mostanra eljutott arra
a pontra, hogy kicsúszott a kezéből a stratégiai irányítás. Mint
egy pantomimos, aki a láthatatlan doboz tetejét feszíti: ott volt
a nagy fizetése, címe-rangja, mégis csapdába került. Angela
és Rod megmutatták neki a szomszéd Montjustin nevű faluba
vezető ösvényt, a temető mögött. Tisztább napokon jól látni
innen az Alpok havas csúcsait. Gwendal délben ért vissza, a haja
lucskos az izzadságtól, a bakancsa csupa sár. Nekem öltönyben és
nyakkendőben is tetszett, de rövidnadrágban tagadhatatlanul öt
évvel fiatalabbnak látszott.
Ha nem vagyok hat hónapos terhes, akkor is kérdéses, hogy
mennyit gyalogoltam volna. Gwendal a vad breton partokon
nevelődött, és mindig közelebbi kapcsolatot ápolt a természettel,
mint én. Neki fontos a látvány, a szikláknak verődő, haját bor-
zoló fuvallat, a tüdejét feszítő fehér szellem. Én, az aszfalt her-
cegnője, a városban születtem és nevelődtem. Marilyn Monroe-
hoz hasonlóan azt szeretem, ha az aluljáró szellőzőjén át érkező
fuvallat lebbenti a szoknyámat, és csiklandozza a combomat.
Legszebb látványnak pedig a jól megrakott ebédlőasztalt tartom.
Ezért aztán vásárolnunk is kellett. A panzióban nem szol-
gáltak föl ételt, de a legtöbb délután balzsamosan enyhe volt,
nem csoda hát, hogy Gwendallal a piknik mellett döntöttünk.
Mintegy tizenhat kilométerre nyugati irányban, a Luberon-
hegyek kanyarulatait ölelő úton, az apti piac jelentős intézmény
Provence-nak ezen a részén. Szombatonként, reggel nyolctól déli
tizenkettő harmincig az egész város piaccá változik, az óváros
peremén elhelyezkedő parkoló, a hegyes óratornyok és karcsú

15

KONYV_piknik_provance_000-000.indd 15 3/4/15 7:19 PM