You are on page 1of 16

Tartalom

Bevezető – 9
KiK tartoznaK az iGenerációba,
és honnan tudjuK?

Első fejezet – 29
nem Kell sietni: lassú FelnÖVés

Második fejezet – 69
internet:
Az online töltött idő – Ó, és A többi médiA

Harmadik fejezet – 95
személytelenül:
Veled VaGyoK, de csaK Virtuálisan

Negyedik fejezet – 125
bizonytalansáG:
a mentális eGészséG új Krízise

Ötödik fejezet – 159
Vallás nélKül:
a Vallás (és a spiritualitás) elVesztése
8 tarta l o m

Hatodik fejezet – 191
elszigetelt, de nem bensőséges:
tÖbb biztonsáG, KeVesebb KÖzÖsséG

Hetedik fejezet – 237
jÖVedelmi bizonytalansáG:
a Keresetért, de nem a KÖlteKezésért dolGozni

Nyolcadik fejezet – 267
határozatlansáG:
szex, házassáG és GyereKeK

Kilencedik fejezet – 297
beFoGadVa:
lmbt-, nemi és bőrszíntémák A modern korbAn

Tizedik fejezet – 341
FüGGetlenül: politiKa

Befejezés – 379
az iGeneráció meGértése és meGmentése

Köszönetnyilvánítás – 412
A szerzőről – 415
Befejezés

Az iGeneráció megértése
és megmentése

A tizenhárom éves Athena nagyon belendült, és arról mesél,
hogy szerinte milyen hatással volt a technológia a generációjára.
Amikor a barátaival lóg, mondta, azok gyakran a telefonjukra
figyelnek helyette. „Megpróbálok beszélgetni velük valamiről, és
nem is néznek bele a szemembe – mondta, az utolsó mondat min-
den szavát hangsúlyozva. – A telefonjukat nézik, vagy az Apple
Watchjukat.”
„Milyen érzés, amikor megpróbálsz valakivel szemtől szembe
beszélgetni, és nem néznek rád?” kérdeztem.
„Eléggé bánt – mondta. – Fájdalmas. Tudom, hogy a szü-
leim generációja nem csinálta ezt. Lehet, hogy valami számomra
nagyon fontosról beszélek, és még csak nem is figyelnek.”
Egyszer, mondta, az egyik barátja a pasijával üzengetett,
miközben együtt lógtak a házában. „Megpróbáltam beszélni neki
a családomról, hogy mi a helyzet, mire ő azt mondta: »Aha, ja,
persze«, szóval kivettem a kezéből a telefont és a falhoz vágtam.”
Nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel. „Röplabdázol – mond-
tam. – Elég jól dobsz, igaz?”
„Igen”, felelte.
3 80 Je an m. t we n g e

Athena története teljesen lebilincselt, nem csak azért, mert
azt tette, amit sokan meg akartunk már tenni (de nem volt hozzá
merszünk és röplabdás karunk). Tizenhárom évesen Athena nem-
csak hogy nem ismerte soha az internet nélküli világot, de alig
emlékszik az okostelefonok előtti időkre. Egyedül ezt a világot
ismeri – de mégsem biztos benne, hogy ebben akar élni.
Ebben a  fejezetben ismertetem pár módját annak, hogy
miként tehetnénk jobbá a dolgokat az iGeneráció számára. Ehhez
hozzátartozik, hogy meg kell találni az egyensúlyt a megoldások
és az elfogadás között. A kulturális változás mindig kompromisz-
szumokkal jár: a jóval együtt jön a rossz is. Az iGenerációt for-
máló trendek általában a jó és a rossz keverékei, és egy jó adagnyi
„attól függ” is keveredik még hozzá. Néha azt kívánom, bárcsak
ne kellene felcímkéznünk minden generációs trendet jónak vagy
rossznak – hanem egyszerűen csak léteznének. De szülőként és
oktatóként megértem, hogy miért kell megvitatni, hogy mit tehe-
tünk az ügyben. Néhány trend esetében ez kétségtelenül nem
szükséges: mivel kevesebb tini iszik alkoholt, és kevesebben élnek
szexuális életet, valamint keverednek autóbalesetbe, megvereget-
hetjük a vállainkat (és a tinikét is), és ezzel el van intézve. A tinik
fizikailag nagyobb biztonságban vannak, mint valaha, és kevesebb
kockázatos döntést hoznak, mint az előző generációk. Ez annak
a nagyobb összképnek a része, hogy lassabban nőnek fel, nem
pedig egy átfogó változás a felelősségteljeség irányába, de tagad-
hatatlanul pozitív, hogy nagyobb biztonságban vannak.
Más trendek aggasztóbbak: Hogyan védhetjük meg a gyere-
keinket a szorongástól, a depressziótól és a magánytól a digitális
korban? Mit tehetnek a szülők és a főiskolák azért, hogy segítsék az
átváltást a középiskolából a főiskola világába, amikor egyre keve-
sebb diák tapasztalta meg a függetlenséget? Hogyan hozhatják ki
a menedzserek a legtöbbet a munkaerő legújabb generációjából?
Ebben az utolsó fejezetben néhány lehetséges útról fogok
beszélni. Sok esetben az iGenerációsok szavára fogok hagyatkozni,
i gen erá c ió 38 1

hogy utat mutassanak. Mint Athena, sok más iGenerációs is tisztá-
ban van egyedi, digitális korszakuk hátulütőivel. Az adatok ebben
az esetben több teret hagynak a szubjektív véleményezésnek és
értelmezésnek, ezért hálás vagyok a sok fiatalnak, akik megosz-
tották a gondolataikat.

Tedd le a telefont

„Amióta a húgomnak van Instagram- és Twitter-fiókja, minden
autóúton csendben görget, leszegezi a fejét, az arcát pedig megvi-
lágítja a tizennégyszer hét centis képernyő kék-fehér fénye – írta
a főiskolás Rachel Walman a Massachusetts Daily Collegianben.
– Megpróbálok beszélgetni vele, de meggondolatlan, egyszavas
válaszokat ad. Nem őt okolom emiatt, mert tudom, hogy én is
ugyanezt szoktam csinálni. Inkább csak elszomorít a tény, hogy az
internetes életeink fontosabbak lettek, mint a valódiak.”
Az iGeneráció függ a telefonoktól, és tisztában van ezzel.
Sokan azt is tudják, hogy ez nincs teljesen rendben. Nyilván-
való, hogy a legtöbb tini (és felnőtt) jobban járna, ha kevesebb
időt töltene a képernyők előtt. „A közösségi média tönkreteszi az
életünket”, mondta egy tini Nancy Jo Salesnek az American Girls
című könyvében. „Akkor miért nem álltok le vele?” kérdezte Sales.
„Mert akkor nem lenne életünk”, felelte a lány.
Az itt bemutatott és számos más kutatás alapján az a legjobb,
ha a lehető legkésőbb adunk a gyerekek kezébe telefont. Semmi
oka nincs annak, hogy egy általános iskolás gyereknek saját mobil-
telefonja legyen, így ez elég egyértelmű. A felső tagozatra, amikor
a gyerekek már több mindent csinálnak, és nagyobb valószínűség-
gel buszoznak, sok szülő a kényelem és a biztonság miatt vesz tele-
font a gyerekének. Viszont ennek a telefonnak nem feltétlenül kell
okostelefonnak lennie, amivel internetezni és üzengetni is lehet.
Ehelyett vehetsz a gyerekednek egy korlátozott funkciókkal rendel-
kező telefont – például egy régimódi felnyithatós telefont (amelyet
3 82 Jean m. twen ge

„butatelefonként” is ismernek) internethozzáférés és érintőkép-
ernyő nélkül (amely azzal jár, hogy az üzenetküldéshez ugyanazt
a gombot kell lenyomni, hogy más betűket kapjunk – emlékszel
még erre?). Amikor az egyik barátnőm fia nemrég elkezdett a helyi
általános iskola felső tagozatába járni, felnyithatós telefont vett
neki. Én is hasonlóan tervezek cselekedni pár év múlva, amikor
az én legidősebb gyerekem is a felsőbe fog buszozni – bár lehet,
hogy először még felnyithatós telefont se veszek, amíg meglátjuk,
hogy telik az első pár hét. Elvégre a gyerekek évtizedekig buszoztak
a mobiltelefonok megjelenése előtt. Addig halasztjuk a telefont,
ameddig csak lehet.
Miért várnál, ha „mindenki másnak” van okostelefonja, és
a te gyereked is akar egyet? Sokan azzal érvelnek, hogy a tinik
egyszer úgyis regisztrálnak a közösségi médiára, így akár korábban
is megvehetjük a telefont. Viszont ez nem veszi figyelembe a kora
kamaszkori fejlődés és a közösségi média ütközését. A felső tagozat
mindig nehéz időszak volt az identitás kialakítása és a piszkálódás
miatt, és ha ezekhez hozzákeverjük a közösségi médiát, az egy rob-
banni kész bombát eredményezhet. Ezért van, hogy a közösségi
média és a depresszió közötti kapcsolat a legfiatalabb tinik ese-
tében a legerősebb. Az idősebb tiniket, akik biztosabbak maguk-
ban, kevesebb valószínűséggel érinti meg érzelmileg a közösségi
média. Az internetes szexualitáson lévő hangsúlyt tekintve –
a fenékszelfik, a meztelen képek kérése és a szexuálisan kihívó
képekre kapott like-ok az Instagram-bejegyzésekben – logikusnak
tűnik, hogy a fiatalabb tiniket pár évig megkíméljük ettől a nyo-
mástól. Ha jelen akarnak lenni a közösségi médiában, van erre
egyszerű megoldás: regisztráld őket te, a saját számítógépedről.
Ránézhetnek a barátaikra és megbeszélhetik, hogy találkoznak,
de nincs ott folyamatosan a zsebükben és a kezeikben, mint egy
okostelefon. Ha elvétve használják a közösségi médiát, az valószí-
nűleg nem ártalmas; az elektronikus készülékek használatát csak
ig eneráci ó 38 3

akkor kötik össze a boldogtalansággal és a mentális problémákkal,
ha annak ideje meghaladja a napi két órát.
Ha ezek a korlátozások ósdinak tűnnek, vegyük fontolóra
a következőt: sok technológiai cég ügyvezetője szigorúan szabá-
lyozza a saját gyerekei kütyühasználatát. Amikor a The New York
Times riportere, Nick Bilton 2010 végén az Apple társalapítójával
és vezérigazgatójával, Steve Jobsszal beszélgetett, megkérdezte
Jobstól, hogy a gyerekeinek tetszik-e az iPad. „Nem használták –
válaszolta Jobs. – Korlátozzuk, hogy mennyi technológiát használ-
hatnak a gyerekeink otthon.” Biltont ez megdöbbentette, de később
megtudta, hogy sok más techszakértő is korlátozza a gyerekei kép-
ernyő előtt töltött idejét, a Twitter társalapítójától kezdve a Wired
magazin korábbi szerkesztőjéig. Tehát még a technológiát szerető
– és a kenyerüket azzal kereső – emberek is óvakodnak attól, hogy
a gyerekeik túl sokat használják. Ahogy Adam Alter fogalmazta
az Irresistible című könyvében: „Úgy tűnt, mintha a technológiai
cikkeket gyártó emberek a kábítószer-kereskedelem első számú
szabályát követték volna: Sose adagold túl a saját szeredet.”
Sok szülő azon tűnődik, hogy tényleg aggódnunk kell-e az ilyen
dolgok miatt. Néhányan azzal érvelnek, hogy az okostelefonokat
övező aggodalmaskodás hasonlít arra a pánikra, amely a korábbi
médiumok – mint például a rádió, a zenei albumok, a tévé vagy
akár a regények – fejlődését övezte. Lehet, hogy ez igaz, de nem
különösen releváns. A közösségi média és az elektronikus eszkö-
zök használatát összekapcsolták a magányossággal, a boldogtalan-
sággal, a depresszióval, és az öngyilkosság kockázatával, egymással
összefüggő és kísérleti adatokkal is. A regényeket és a zenét nem.
A tévénézés szintén összeköthető a depresszióval, és valóban több
Boomer (az első tévés generáció) volt depressziós, mint az előző
generációk, akik tévé nélkül nőttek fel. Az, hogy egy érvet felhoz-
tak már, nem jelenti azt, hogy hibás lenne: a tévét övező „pánikot”
némileg szentesítették. Így triviálisnak tűnik arról vitatkozni, hogy
384 J ean m . tw enge

okozott-e pánikot korábban a média – a gyerekeinknek most van
szükségük a segítségre.
Egy másik érv, hogy a közösségi médiával és az üzenetküldés-
sel a tinik csak interakcióba lépnek egymással, ahogy azt mindig
is tették. Lehet, de az elektronikus kommunikáció összeköthető
a rossz mentális egészséggel, míg a személyes interakció a jó men-
tális egészséghez köthető. A kétfajta interakció nem ugyanaz.
Végül ott van az az érv, hogy az emberek (beleértve a felnőt-
teket is) szeretik a közösségi médiát, így nem lehet rossz. Ez nyil-
vánvalóan nem igaz. Sokan szeretik a gyorskaját is, de ez nem azt
jelenti, hogy jót tenne az egészségünknek. Tartsuk észben, hogy
a közösségimédia-cégeket olyan emberek irányítják, akik profitot
akarnak termelni. Minden alkalommal, amikor beindul egy új
alkalmazás, mert a tinik egész éjszaka azon lógnak, ezek a cégek
pénzt keresnek. De a gyerekeink veszítenek.
Ez különösen igaz lehet a lányok esetében, akik a közösségi
média elsődleges fogyasztói, és akik szintén nagyobb mértékben
szenvednek ennek eredményeként mentális problémáktól. A szü-
lőknek, a tanároknak és maguknak a lányoknak is tenniük kell
valamit, mert a közösségimédia-cégek nem fognak. „A közösségi-
média-oldalak nem fognak semmit sem tenni ellene, ameddig van
forgalmuk – mondta Paul Roberts, a The Impulse Society írója. – Ó,
a lányod fent van Tinderen? Nos, csak barátokkal találkozik. Nem
hinném, hogy egy cinikus, nőket tönkretenni akaró dolog lenne
– hanem arról van szó, hogy hogyan kaphatják meg a következő
negyedéves bónuszt.”
Nem arra utalok, hogy a tiniknek (vagy a felnőtteknek) teljesen
le kellene mondaniuk az okostelefonokról (vagy akár a közösségi
médiáról). Ha te vagy a tini gyereked napi egy órára korlátozzá-
tok a közösségi média használatát, akkor lehet, hogy nem lesznek
rossz hatásai. Kisebb adagokban ez egy hasznos technológia, ami
javít az életükön. De a dolgok nyilvánvalóan túl messzire mentek.
A pszichológiával foglalkozó folyóiratok tele vannak az internet-
i g e n e r áci ó 38 5

függőségről szóló cikkekkel. Sok tini sokkal többször kommunikál
a barátaival elektronikusan, mint személyesen, ami eddig még
ismeretlen következményekkel van a kialakulóban lévő társasági
készségeikre. Azt már tudjuk, hogy a szorongás és a depresszió
szintjei korábban nem látott gyorsasággal emelkedtek, és hogy
kétszer annyi tini követ el öngyilkosságot, mint pár évvel ezelőtt.
Kristálytisztának tűnik, hogy a képernyő előtt töltött időt csök-
kenteni kell.
Mindegyikünknek, beleértve a felnőtteket is, meg kell talál-
nia a módot arra, hogy miként lehetne visszafogni, hogy mennyit
van a kezünkben a telefon, hogy mennyi időt nézik a szemeink
a képernyőket, és hogy mennyi időt töltünk személyes helyett
digitális kommunikációval. Melissa Nilles, a Santa Barbara-i Kali-
forniai Egyetem tanulója úgy fogalmazta ezt meg, ahogy csak az
iGeneráció tudja. „Borzalmas rémálmom volt az egyik este – írta
az UCSB iskolaújságjában. – Ahelyett, hogy találkoztunk volna
egy gyors kávéra, a barátommal harminc percig üzengettünk
oda-vissza a napunkról. Ezután ahelyett, hogy bementem volna
beszélni a professzorommal a fogadóórája alatt, otthonról küldtem
el neki a kérdésemet e-mailben. Emiatt sosem tudta meg, hogy ki
vagyok, pedig remek ajánlást tudott volna adni, ha megismer. Nem
figyeltem a helyes srácra a buszmegállóban, aki megkérdezte, hány
óra, mert épp egy üzenetre válaszoltam. És túl sok időt töltöttem
a Facebookon azzal, hogy megpróbáltam képben maradni az ezer-
nél is több »barátom« életével, akik közül a legtöbbet alig látom,
és akik sajnos kezdenek egyre kevésbé számítani, tekintve, hogy
a »kapcsolataim« száma folyamatosan csak nő. Ó, várjunk, ez nem
álom volt. Ez a technológiai elszigetelődés manapság egyre inkább
valósággá válik.” A technológia, írta, „lassan tönkreteszi a társasági
interkaciók minőségét, amire emberi lényként mindnyájunknak
szüksége van. Mire megyünk háromezer baráttal az interneten?
Miért üzengetünk mégis folyamatosan? Nekem nagyon időpo-
csékolásnak tűnik. Töltsünk több időt a barátainkkal. Az igazán
3 86 Jean m . tw e n g e

fontos kapcsolatokat tartsuk életben, és ne a technológiára hagyat-
kozzunk, hogy elvégezze helyettünk a munkát.” Az élet jobb off-
line, és ezt még az iGeneráció is tudja.

Tippek az okostelefonokhoz
A szülők számára túl bonyolultnak tűnhetnek az okostelefonokat
és a közösségi médiát érintő döntések. A tini gyerekednek egy-
szer valószínűleg úgyis lesz okostelefonja. De ez nem kell, hogy
mindennek a végét jelentse. Mielőtt telefont adnál a tini gyere-
kednek, telepíts fel rá egy alkalmazást, ami korlátozhatja az azzal
töltött időt. Számos ilyen alkalmazás van, ami képes erre, és való-
színűleg a kifejezetten erre szakosodottak változni fognak, mire ezt
a könyvet olvasod; de most számos ilyen is elérhető, és a legtöbb
csak havi pár dollárba kerül. Az alkalmazások képesek korlátozni
a bizonyos oldalakon töltött időt, egy bizonyos idő eltelte után
lezárhatják a telefont, vagy akár teljesen ki is kapcsolhatják. Csá-
bító, hogy először egyszerűen odaadd a tinidnek a telefont, hogy
meglásd, felelősségteljes felhasználó-e, de jobb először feltelepíteni
ezeket a korlátozásokat, mielőtt megváltoztatja a PIN-kódot, vagy
függeni kezd a közösségi médiától. Ez egyszerűen túl könnyen
megtörténhet – elég csak megkérdezni a legtöbb felnőttet, akik
majdnem annyira függnek a telefonjuktól, mint a tinik. A korlátok
felállítása remek megoldás, mert a tinik így továbbra is értesülhet-
nek az eseményekről és kommunikálhatnak a barátaikkal, de nem
a telefon lesz a figyelmük középpontjában.
Egy másik kulcsfontosságú szabály: senkinek, még a felnőttek-
nek sem szabad úgy aludniuk, hogy a telefonjuk három méteren
belüli közelségben van. Sok iGenerációs és Ezredfordulós mondta
azt, hogy szinte minden este bekapcsolva hagyják a telefonjukat,
és az éjszaka folyamán többször felébresztik őket az értesítések és
a csörgések. Sokan mások azt mondták, hogy lehalkítják a telefon-
jukat, de mégis a kezükbe veszik őket, amikor nem tudnak aludni,
i ge ne r ác ió 387

még az éjszaka közepén is. Nemcsak a telefon okozta stimulá-
cióról van szó, hanem a fényről, amit kibocsát: az ősemberektől
megörökölt agyunk napfényként értelmezi, amitől kevesebb alvási
hormont, vagyis melatonint termel, és ez még inkább megnehezíti
az elalvást.
Mi van akkor, ha ébresztőként használod az okostelefonod,
ahogy azt minden tini és fiatal felnőtt tette, akivel beszéltem? Egy-
szerű: vegyél egy olcsó ébresztőórát. Így a telefonod, a stimulációi
és az éberséget elősegítő fénye a szoba túloldalán lehet, mikor este
lefekszel, reggel pedig felkelsz.
Tegyük fel, hogy a tini gyereked regisztrálni akar egy közös-
ségi oldalra. Ha csak egyre akarod korlátozni, melyikre kellene
regisztrálnia? A legtöbb szakértő szerint a Snapchatre. Először
is, a legtöbb tini küld a barátainak pár másodperc után eltűnő
snapeket. Csak bizonyos barátokkal osztják meg őket; ki kell
választaniuk, hogy kiknek küldik el. Ezért amit megosztanak,
nem kerül nagyobb közönség elé, akik hozzászólhatnak és „like-
olhatják” (vagy nem), az Instagram, a Twitter és Facebook pedig
mind így működnek. És ha valaki egy nagyobb közönséggel akar
megosztani valamit, feltöltheti a Snapstoryjába. De a Snapstory
még így is csak huszonnégy óráig tart.
A közösségimédia-alkalmazások gyorsan változnak, így lehet,
hogy ez a tanács már idejétmúlt lesz, mire ezt olvasod. De az álta-
lános tanács továbbra is fennáll: az olyan platformokat részesítsé-
tek előnyben, amelyek rövid idejűek és egyéneknek szólnak, ne
pedig azokat, amelyek szinte örökké megmaradnak és csopor-
tosak. A nagyobb közösség elé szánt bejegyzések figyelmes válo-
gatást igényelnek – ötven szelfit készítenek, hogy legyen egy jó,
azon agyalnak, hogy miként fogalmazzanak meg valamit, és csak
a „like-okért” posztolnak. Ez a felnőttek számára is elég problémás,
a tiniknél pedig még rosszabb lehet a helyzet. A Snapchat nem
engedi, hogy a felhasználók keressenek a tartalom között, ez pedig
azt jelenti, hogy a tinik kevesebb valószínűséggel találkoznak fel-
38 8 J e a n m . tw enge

nőtt tartalommal. Az új „élő lógást” lehetővé tevő alkalmazások,
mint a Houseparty, szintén hasznosak – gyakorlatilag három vagy
több tini videochatelhet rajtuk, láthatják egymást és beszélgethet-
nek. Nem egészen olyan, mint a személyes találkozás, de közelebb
van hozzá, mint a közösségi média többi része.
Mindnyájan, a tinik és a felnőttek is dolgozhatunk azon, hogy
eltesszük a telefont, amikor személyesen találkozunk valakivel. Pár
barátom kitalált egy hasznos szabályt: amikor együtt vacsoráznak,
mindenki lehalkítva, a képernyőt lefelé fordítva leteszi a telefont az
asztal közepére. Az fizeti a számlát, aki először a telefonjáért nyúl.
Úgy gondolom, ez minden felnőtt számára hasznos szabály lehet.
Az egyik American Girlsben megszólaló tizennyolc éves tini
teljesen felhagyott a közösségi médiával – és igen, még mindig
vannak barátai. „Néha vannak olyan tízperces beszélgetések,
amikben nem tudok részt venni, mert nem láttam azt a bejegyzést,
vagy nem néztem meg azt a videót, de inkább nem is fogom. Ha
meg akarok ismerni valakit, nem akarom azt a verziójukat meg-
ismerni, amelyeket mesterségesen építettek fel és tettek közzé az
interneten… Mennyire fontos valójában tudni, hogy Mary mit
posztolt tegnap az Instagramra? Ha meg akarom ismerni Maryt,
akkor felhívom és megkérdezem, hogy akar-e találkozni.” Azt
mondta, ő sem tud megoldást mindenre, de azzal fejezte be, hogy
„A közösségi média… nem vezet kielégítő élethez. Az emberek
nem a boldogságot hajszolják vele. Hanem egy vonzó képet.”
A telefonunkkal felvételt készítünk az életünkről – de néha
megakadályozhatnak minket abban, hogy éljük az életünket. Min-
denre a telefonod kameráján keresztül fogsz emlékezni, vagy arra,
ahogy a saját szemeiddel láttad? „Teljes körülvesz, bárhová mész –
mondta az iskolaújságnak a Georgiai Egyetem tanulója, Alexandra
Lee. – Senki sem tud már egyszerűen jelen lenni. Abban a pilla-
natban, hogy valami kicsit is vicces történik, mindenki előveszi
a telefonját, és elkezd videózni.” A Washtington Post nemrég port-
rét készített egy családról, melyben a legfiatalabb, négyéves gyerek
igeneráció 389

folyamatosan arról beszélt, hogy fel kellene-e tenni a YouTube-ra,
amit csinálnak. Nem így kell jelen lenni a saját életedben.
A telefon letevése szintén kulcsfontosságú a tanulás és a munka
esetében. Az emberi agy nem tud több feladatot végezni: egyszerre
csak egy kognitív feladatra tudjuk koncentrálni a figyelmünket. Ha
megpróbálunk két dolgot csinálni, amire egyszerre kellene tuda-
tosan odafigyelnünk, ide-oda kell irányítanunk a figyelmünket
közöttük, ami időigényes, és minden tovább tart miatta. Mark, aki
informatikát tanul egy városi főiskolán, egyetért azzal, hogy „nem
lehet egyszerre csinálni több mindent, ha a tananyagra akarsz kon-
centrálni”. Az ő technikája az, hogy húsz percig intenzíven tanul,
aztán „nem számít, mit csinálok, megállok, és ötperces szünetet
tartok. Megnézem a Facebookom, megnézem az Instagramom
és a Twitterem. Aztán megszólal a másik figyelmeztetőm, ami
azt jelzi, hogy »hé, nézd, ideje visszatérni a munkához«.” Én egy
kicsit változtatnék Mark tervén – ha belelendültél a tanulásba
vagy a munkába, ne állj meg húsz perc után. Várj addig, amíg
úgy érzed, elterelődött a figyelmed vagy elfáradtál, maximum
negyvenöt perc után, aztán tarts szünetet. De az ötperces szabály
más dolgokra nagyon jó. Visszafog attól, hogy túl mélyen elme-
rülj a közösségi médiában, vagy hogy ahhoz hasonló internetes
összeállításokra kattints, hogy „Miért nem adnak már szerepeket
Brendan Frasernek”. A legfontosabb pont az, hogy ha megpróbálsz
dolgozni vagy tanulni, tedd el a telefont, és amennyire csak lehet,
maradj távol a Google-tól és az e-mailjeidtől. Ha nem így teszel,
folyamatosan félbe fognak szakítani a csörrenések és az értesítések,
és folyamatosan ide-oda vándorol majd a figyelmed. Ez a legegy-
szerűbb módja annak, hogy az egész nap elteljen, majd rájössz,
hogy semmit sem fejeztél be.
Mindent összevetve a telefonok kulcsa a mérsékletesség –
mind a tinik, mind pedig a felnőttek esetében. Használd a tele-
fonod minden menő dologra, amire képes, de tedd le, és legyél
annyira a pillanat része, amennyire csak lehet. Használj olyan
390 J e a n m . twe nge

alkalmazást, amely távol tart a közösségi médiától, ha szükséges.
Szentelj időt a tanulásnak és a munkának, amikor nem zavar meg.
Ne aludj vele, és ne készíts meztelen képeket magadról. Nem a sze-
retőd. Ne figyeld folyamatosan, amikor valaki mással beszélgetsz
személyesen. Nem a legjobb barátod.

Meztelen képek és pornó
A közösségi oldalak, különösen a lányok esetében, gyakran felerő-
sítik a tinik már így is megemelkedett, külső megjelenésre helye-
zett nyomatékát – különösen a szexualizált megjelenést tekintve.
Sok szülőnek fogalma sincs arról, hogy a gyerekeik miket tesz-
nek közzé az interneten, így jó kezdet, ha szemmel tartjuk az
Instagram-fiókjukat. A szülőknek őszintén kell beszélgetniük
a lányaikkal a sokat mutató képek hátulütőiről. Sosem szabadna
meztelen képeket küldeniük, még a Snapchaten sem. Bár az alkal-
mazás figyelmezteti a felhasználót, amikor valaki más képernyő-
fotót készít, semmi sem akadályozza meg, hogy megtörténjen.
Amikor valaki meztelen képet kap, akár a közösségi médián vagy
üzeneten keresztül, azzal oszthatja meg, akivel csak akarja. Vannak
olyan weboldalak, amelyek tele vannak tinilányok meztelen képe-
ivel, és ezek a képek gyakran futótűzként terjednek a felső tago-
zatban és a középiskolában. A szülőknek nyilvánvalóvá kell tenni
a tinik és a kiskamaszok számára is, hogy sosem jó ötlet meztelen
képeket küldözgetni magukról.
A tizenhárom éves Athena mesélt nekem erről. „Miért nem
akarod, hogy képernyőfotót készítsenek?” kérdeztem, amikor
a Snapchatről mesélt. „Ha rossz a kép”, mondta. „Ha furcsa az
arcod?” kérdeztem. „Nem – mondta csendesen. – A meztelen
képek.” Ha meztelen képeket küldesz, mondta, akkor a „gonosz
emberek” másoknak is meg fogják mutatni a képet, és „nem kap-
ják el őket”, mert letörlik a képet a telefonjukról. A felső tagozatban
percek alatt szétterjedhetnek a meztelen képek. Athena elmesélte,
ig en eráció 391

hogy a hetedik osztályban két gyereket felfüggesztettek egy hétre,
mert meztelen képeket küldözgettek. És ezek csak azok, akiket
rajtakaptak. Szóval ez egy másik tanács, amit át kell adni a tinik-
nek: ha valaki meztelen képet kér, nemet kell mondani. Vagy utá-
nozhatjuk a tizenhat éves Reese Hebert válaszát. Amikor megírta
egy fiúnak, hogy épp zuhanyozni készül, a fiú azt írta vissza, hogy
„ó, látni akarom”. Szóval küldött neki egy képet magáról a zuhany
alatt – nyaktól felfelé, egy színes esernyőkalapot viselve.
A szülőknek azt is meg kell akadályozniuk, hogy a gyerekeik
és a kamaszok pornográfiát lássanak. Az elektronikus készülékek
elterjedtségét tekintve, és hogy mindenhol jelen van az interneten,
a gyerekeket egyre fiatalabb és fiatalabb korban teszik ki a por-
nónak. A telefonok és a tabletek gyerekszűrői korántsem üzem-
biztosak – az általános iskolás korú gyerekek esetében a legjobb
olyan készülékeknél maradni, mint a Kindle, amelyet úgy is be
lehet állítani, hogy egyáltalán ne legyen rajta internetes böngésző
(lehet rajta videókat nézni és könyveket olvasni, de egy úgyneve-
zett „befalazott kertben”). Az idősebb tinik esetében is szükség
van korlátokra, vagy legalább egy őszinte beszélgetésre a porno-
gráfiáról. A közösségimédia-cégekhez hasonlóan a pornócégek is
pénzt akarnak keresni, és ezt gyakran a megalázó, agresszív szex-
szel érik el. Ezekben a videókban nem két olyan ember szerepel,
akik szeretik egymást és forrón szeretkeznek – hanem színészek,
akik gyakran brutális módon szexelnek, és érzelmileg szinte min-
dig zárkózottak. A pornográfia nem a normális felnőtt szexualitást
ábrázolja. Ennek eredményeként egy generációnyi tininek eltor-
zult nézetei lesznek a szexről; a legtöbb pornográf tartalom szerint
csak a férfi élvezete számít, gyakran a nő kárára.