You are on page 1of 28

Kettős szerepben

1

A bizonyítékot a Bad Godesberg-i eset szolgáltatta, bár erről a német ható­
ságok nem tudhattak. Bad Godesberg előtt csak a gyanú terebélyesedett,
hízott. De a tökéletes tervezés és a bomba gyatra kivitelezése miatt a gyanú
bizonyossággá érett. Szakmai körökben köztudott, hogy előbb-utóbb min-
denki otthagyja a kézjegyét. Csak győzze kivárni az ember. A bomba sokkal
később robbant, mint kellett volna, feltehetően jó tizenkét órával később,
hétfőn reggel nyolc óra huszonhat perckor. Az áldozatok karóráinak moz-
dulatlanná dermedt mutatói adták meg a pontos időt. Az elmúlt néhány
hónapban robbant elődeihez hasonlóan ezt a merényletet sem előzte meg
figyelmeztetés. Senkinek nem is volt szándéka figyelmeztetni. Düsseldorfban
egy fegyvervásárlás miatt eljáró izraeli tisztviselő kocsiját robbantották fel,
azt se jelentették be előre. Nem érkezett figyelmeztetés azelőtt sem, hogy
az antwerpeni ortodox zsidó kongresszus szervezőinek könyvbe rejtve egy
bombát küldtek. A tiszteletbeli titkár szörnyethalt, a helyettese halálos égési
sebeket szenvedett. Zürichben egy izraeli bank előtt is előzetes bejelentés
nélkül robbant egy szemetesbe rejtett bomba: két járókelőt nyomorított meg.
Csak a stockholmi bombamerényletet jelentették be, arról viszont kiderült,
hogy nem része a sorozatnak, és egy egészen más csoport követte el.
A Bad Godesberg-i Drosselstrasse nyolc óra huszonöt perckor semmiben
sem különbözött a diplomáciai negyed többi árnyas, álmos utcácskájától. Ez a
környék távol volt Bonn politikai zűrzavarától, persze csak annyira, hogy azért
kocsival negyedóra alatt elérhesse az ember. Az utca új volt, de már belak­
ták; buja, titokzatos kertek zöldelltek, a garázsok felett cselédszobák voltak,
a palackzöld üvegablakokon gótikus stílust idéző biztonsági rács. A rajnai
időjárás az év nagy részében a meleg, nyirkos dzsungelklímára emlékeztet;
a növényzet, akár a diplomatanegyed, majdnem olyan gyorsan növekszik,
ahogy a németek az útjaikat építik, és valamivel gyorsabban, mint ahogy a
térképeik készülnek. A sűrűn burjánzó tűlevelű fák sok ház homlokzatát félig

9
eltakarták már, és ha ezek a fák valaha elérik teljes magasságukat, egy szép
napon a Grimm-mesék erdejének sötétségébe burkolják az egész városrészt.
Egyébként, mint kiderült, a fák meglepően hatékony védelmet nyújtanak
a közelben robbanó bombák ellen; egy helyi kertészet néhány nappal a me-
rénylet után máris specializálta magát rájuk.
A házak jó része szinte hivalkodóan hirdette lakója illetőségét. A Drosselstrasse
sarkán álló norvég nagyköveti rezidencia például zordon, vörös téglás tanyaház
volt, amely mintha egyenesen Oslo tőzsdeügynökök lakta negyedéből került
volna ide. Az egyiptomi konzulátus, az utca túlsó végén, olyan, mint egy jobb
napokat látott alexandriai villa. Az izzó észak-afrikai hőség elől zárt zsaluk
mögül naphosszat panaszos arab zene szólt. Május közepe volt, gyönyörű idő,
a könnyű szellőben páros táncban hajladoztak a virágok és a zsenge levelek.
A magnólia éppen elvirágzott; lehullott szomorú fehér szirmai később dekorá-
cióul szolgáltak a törmeléken. A sűrű, zöld lombokon alig szűrődött át valami
a főútvonal forgalmának zajából. A robbanás előtt más hang jóformán nem is
volt hallható, csak a madárdal, különösképpen az ausztrál katonai attasé büsz-
kesége, a mályvaszín glicínia között tanyát vert, elhízott galambok turbékolása.
Dél felől, egy kilométernyi távolságból tompán, méltóságteljesen hallatszott
ugyan fel a láthatatlan rajnai uszályok moraja, de az a környék lakóinak már
csak akkor tűnt fel, ha egy időre abbamaradt. Egyszóval az a fajta reggel volt,
amikor az ember tökéletes biztonságban érzi magát, és úgy gondolja, írhatnak,
amit akarnak a nagyképű és pánikra hajlamos nyugatnémet lapok válságról, inf-
lációról, fizetésképtelenségről, munkanélküliségről, egyszóval egy erős, virágzó
kapitalista gazdaság megszokott és nyilván gyógyíthatatlan betegségeiről, Bad
Godesbergben az ember nyugodtan, békésen élhet, és Bonn sem olyan fekete,
mint amilyennek festik.
A férjek közül többen – nemzetiségüktől és rangjuktól függően – elhajtot-
tak már munkahelyükre; minden diplomata a mestersége sablonjai szerint él.
Egy melankolikus skandináv tanácsos például, a házasélete okozta stressz hatá­
sa alatt másnaposan, még ágyban feküdt. Egy dél-amerikai állam ügyvivője
az ablakon kihajolva, egy kínai kiküldetés során szerzett selyemköntösben,
fején hajhálóval osztogatta utasításait a bevásárlás során beszerzendőkről
filippínó sofőrjének. Az olasz követség tanácsosa pucéran borotválkozott az
emeleti fürdőszobában. Szeretett fürdés után, a reggeli tornája előtt borot­
válkozni. Tökéletesen felöltözött hitvese már lent volt, és megátalkodott
leányukkal pörölt, amiért az éjszaka későn jött haza: ez volt megszokott reggeli

10
vitatémájuk.­Az elefántcsontparti követ a nemzetközi telefonvonalon beszélt,
főnökeit tájékoztatta legutóbbi erőfeszítéseiről, amelyekkel az egyre kelletle-
nebb nyugatnémet kincstárból próbált fejlesztési kölcsönt kicsikarni. A vonal
közben megszakadt, a másik oldalon azt hitték, a követ lecsapta a kagylót,
és később vitriolos hangú táviratban érdeklődtek, nem óhajt-e lemondani.
Az izraeli munkaügyi attasé már egy órája távozott. Nem érezte jól magát
Bonnban, és amennyire lehetett, megpróbált jeruzsálemi időszámítás szerint
dolgozni. Így folyt az élet, a szereplők nemzeti sajátságainak megfelelő olcsó
viccekkel tarkítva, amelyek mögött valóság lapult, és halál.
Minden bombamerényletben kell lennie egy csodának: most az az ameri-
kai iskolabusz produkálta, amely alighogy megérkezett, már indult is vissza,
megrakodva a diplomáciai testület zsengébb korú gyermekeivel. Ők minden
tanítási napon a buszfordulónál gyülekeztek, nem egészen ötvenméternyire
a robbanás középpontjától. A sors kegye, hogy aznap egy gyerek se felejtette
otthon semmijét, egy se aludt el, ezen a hétfő reggelen egyiküket se szállta
meg az iskolaundor, így a busz idejében elindulhatott. Hátsó ablaka szilán-
kokra tört, amikor a vezető a faroló kocsival az útszéli fűsávban kötött ki,
egy francia kislány fél szemére megvakult, egyébként a gyerekek épségben
megúszták. Ezt később a gondviselés kegyének tulajdonították.
A robbanás hangjára senki sem emlékezett, legalábbis azok nem, akik a
közel­ben tartózkodtak. A folyón túl, Königswinterben az emberek már a kül-
földiek háborújáról beszéltek, miközben félig süketen, rémüldözve lézeng­tek,
és úgy vigyorogtak egymásra, mint cinkosok a túlélésben. Átko­zott diploma-
ták, mondogatták egymásnak, mit várhat tőlük az ember? Bárcsak felpakolnák
az egész bandát, és menesztenék őket Berlinbe. Ott aztán felőlünk békében
verhetnék el az adónkat. Akik azonban a közelben voltak, nem hallottak
semmit. Olyasmiket mondtak, ha egyáltalán képesek voltak beszélni, hogy
az út megbillent, a kémény a túloldalon egyszer csak hangtalanul felemel-
kedett a tetőről, orkán fújt át a házukon, s a bőrük majd megpattant, meg
hogy elkapta őket a szél, feldöntötte őket, kifújta a virágokat a vázákból, és
a vázákat a falhoz csapta. Emlékeztek rá, hogyan csörömpölt a kitört ablak-
üveg, és emlékeztek valami szelíd, susogó zajra is, amint a zsenge levelek a
földre hulltak. Meg a rémületükben sikoltani se tudó emberek nyöszörgésére.
Valószínűleg azonban nem annyira a zajt nem hallották, mint inkább a józan
eszük mondta fel a szolgálatot. Több fültanú emlegette, micsoda bömböléssel
ordította a francia tanácsos konyhai rádiója az aznapra ajánlott étrendet. Egy

11
diplomatafeleség, hite szerint roppant intelligensen, azt kérdezte a rendőrök-
től, vajon lehetséges-e, hogy a robbanás ereje felerősítette a rádió hangját.
A rendőrök, miközben a hölgyet pokrócba burkolva elvezették, tapintatosan
közölték vele, hogy bár egy robbanáskor minden megtörténhet, most nincs
szó ilyesmiről. A robbanás a francia tanácsos villájának minden ablakát
kitörte, és a villában senki sem volt olyan állapotban, hogy kikapcsolhatta
volna a rádiót, az pedig természetesen akadálytalanul bömbölt.
A sajtó persze pillanatok alatt a helyszínen termett, az újságírók majdnem
átszakították a kordont. Az első lelkes riporterek nyolc embert megöltek,
harmincat megsebesítettek, a merényletet pedig egy „Nibelungen-5” nevű,
ütődött német jobboldali szervezet nyakába varrták (a szervezet két értelmi
fogyatékos ifjúból és egy eszelős öregemberből állt, akik egy léggömböt se
tudtak volna kipukkasztani). Délre már kénytelen volt a sajtó a veszteséglistát
öt halottra – akik között volt egy izraeli állampolgár –, továbbá négy súlyos
és tizenkét könnyebb sérültre redukálni. Ekkor azonban már az olasz Vörös
Brigádokat emlegették, megint csak egy szemernyi bizonyíték nélkül. Másnap,
újabb fordulattal, a Fekete Szeptembert vádolták. Harmadnapra egy Palesztin
Haláltusa címet viselő szervezet sajátította ki az ügyet, és magának tulajdonította
a korábbi bombamerényleteket is. Maradt tehát a Palesztin Haláltusa, amely
sokkal inkább az akciót magyarázta, mintsem felfedte a tettesek kilétét. A név
hatásosnak bizonyult, mert számos tekintélyes vezércikk választotta címül.
A nem zsidó áldozatok között volt az olaszok szicíliai szakácsa és a filip­pínó
sofőr. A négy sebesült egyike az izraeli munkaügyi attasé felesége volt: az ő
villájukban robbant a bomba. Az asszony a fél lábát veszítette el. A halott
izraeli az ő kisfiuk volt, Gábriel. A merényletet azonban valójában nem
neki szánták; később széles körben arra a következtetésre jutottak, hogy
valószínűleg a munkaügyi attasé sebesült hitvesének nagybátyja lehetett a
célpont. A férfi Tel-Avivból érkezett hozzájuk látogatóba; Talmud-tudós, akit
bizonyos körökben a palesztinoknak a Ciszjordániára vonatkozó jogaival
kapcsolatos nézeteiért ünnepeltek. Szerinte ugyanis semmi joguk sem volt rá,
s ezt nagy hangon és sűrűn hangoztatta, szöges ellentétben liberális, baloldali
unokahúgának, a munkaügyi attasé feleségének nézeteivel, akit kibucbeli
neveltetése a diplomaták kíméletlenül kötelező fényűzésétől merőben eltérő
életformára készített fel.
Ha Gábriel is az iskolabuszon ül, haja szála sem görbül, de Gábriel aznap,
mint sokszor máskor is, nem érezte jól magát. Az ideges, hiperaktív fiúcskát a

12
legkellemetlenebb gyereknek tartották utcaszerte, főleg sziesztaidő alatt. De,
ahogy az anyja, ő is nagyon muzikális volt. Az esemény után természetesen
mindenki úgy emlékezett rá, mint a legszeretetreméltóbb kisfiúra az utcá-
ban. Egy jobboldali német bulvárlap túláradó filoszemitizmusában „Gábriel
arkangyalnak” titulálta, ami (bár erről a szerkesztőknek eredetileg fogalmuk
sem volt) mind a zsidó, mind a keresztény fülnek jól hangzott. Így egy héten
át egymást követték a sajtóban a gyermek jámborságát taglaló és merőben
kitalált történetek. Még a nívósabb lapok is visszhangozták ezt a hangula-
tot. A kereszténység – nyilatkoztatta ki a forrás megjelölése nélkül idézve
Disraelit egy neves publicista – egyetlen helyes meghatározása: tökéletesített
judaizmus. Így lett Gábrielből keresztény és zsidó vértanú egyszerre, és ez a
gondolat az ügyben különböző formákban érintett német polgárok lelkén
jelentős mértékben könnyített. Az olvasóktól több ezer márkányi adomány
érkezett, amit senki se kért, de amit valamire fel kellett használni. Szóba
került egy Gábriel-emlékmű is, ám a többi halottról alig beszéltek. Gábriel
szánalmasan kicsiny koporsóját a zsidó szokásoknak megfelelően azonnal
elszállították Izraelbe, hogy ott temessék el. A súlyosan sérült anya még nem
vállalkozhatott az utazásra, így Bonnban maradt, míg a férjével együtt el nem
utazhat ő is Jeruzsálembe, ahol majd együtt ülik a süvét.
A robbanás napján, kora délután hattagú izraeli szakértői csoport érkezett
repülőn Tel-Avivból. Német részről a belügyminisztérium a nyomozást nem
egészen egyértelműen szövegezett utasítással, az ellentmondásos természetű
dr. Alexisre bízta; ő zarándokolt ki tehát a repülőtérre fogadni a delegációt.
Az okos, sőt agyafúrt Alexis egész életében a miatt a tíz centiméter miatt
gyötrődött, amennyivel termete elmaradt az átlagostól. Ingerlékenységével
nyilván ezt a hiányt kompenzálta: mind hivatali, mind magánéletében állan­
dó konfliktusban élt a környezetével. Jogász is volt, biztonsági ember is,
hatalomhajhász is, már amilyenek manapság Németországban nevelődnek.
Ráadásul pikáns, liberális elveket vallott, és ezeket sajnálatosan szenvedélyes
hévvel szellőztette a televízióban – ez pedig általában nemigen lelkesítette a
koalíciós kormányzatot. Dr. Alexis apja a kósza hírek szerint valami ellenál-
lóféle volt Hitler évei alatt, ez pedig ezekben az időkben feszélyezte a különc
fiút. Mindezek után természetes, hogy a bonni üvegpalotákban néhányan
kétségesnek vélték, vajon Alexisnek való feladat-e ez; a közelmúltban lezajlott
válása, valamint nála húsz esztendővel fiatalabb szeretőjének a bíróság előtt
tett kínos vallomása aligha segített ezt a véleményt kedvezőre hangolni.

13
Ha más vendég érkezik, Alexisnek esze ágában sem lett volna kimenni a
repülőtérre – az ügyből kizárták a sajtónyilvánosságot –, de Izrael és a Német
Szövetségi Köztársaság kapcsolatai éppen a mélyponton voltak, ezért Alexis
engedett a minisztérium nyomásának. Az utolsó pillanatban – kívánsága
ellenére – a nyakába varrtak Hamburgból egy tohonya, hangsúlyozottan
konzervatív, csigalassú sziléziai rendőrt, aki a hetvenes években „a diákok
féken tartásával” tűnt ki. A rendőr mint a rendbontó elemek szakértője,
illetve mint bombaspecialista szerepelt a köztudatban. A másik ürügy az
volt, hogy az illetőnek jó neve volt izraeli körökben, mindettől függet-
lenül Alexis is, mindenki más is tudta, hogy a sziléziait elsősorban az ő
ellensúlyozására küldték ki. A pillanatnyi feszült légkörben azonban talán
mindennél súlyosabban esett latba mind Alexis, mind a sziléziai unbelastet
múltja, ezen pontosabban az értendő, hogy mindkettőjük kora eleve kizárta
a leghalványabb felelősségüket is mindazért, amire a németek szomorúan
mint kérlelhetetlen múltjukra emlékeznek. Bármit követnek el a zsidók
ellen ma, sem Alexis, sem kéretlen sziléziai kísérője nem követte el tegnap;
továbbá, ha valaki ezzel sem elégedne meg: nem követte el az idősebb Alexis
sem. A sajtó, Alexis sugallatára, mindezt kellően hangsúlyozta. Mindössze
egy vezércikk vetette fel, hogy ha az izraeliek továbbra is válogatás nélkül
bombázzák a palesztin táborokat és falvakat, és nem egyesével, de tucatjával
gyilkolják a gyerekeket, továbbra is számíthatnak efféle barbár megtorlásra.
Másnap az izraeli követség sajtóattaséja fehéren izzó, bár kissé zavaros nyil-
vános levélben vágott vissza, azt állítván, hogy 1961 óta Izrael állam állandó
célpontja az arab terrorizmusnak. Az izraeliek egy fia palesztint se ölnének
meg sehol, ha végre békén hagynák őket. Gábriel kizárólag azért halt meg,
mert zsidó volt, és a németek talán még emlékeznek arra, hogy Gábriel nem
az egyetlen áldozat. Ha netán a holokausztot el is felejtették, talán a tíz évvel
előtti müncheni olimpiára még emlékeznek.
A szerkesztő lezárta az eszmecserét, és kivett egy nap szabadságot.
A tel-avivi, jelzés nélküli katonai gép a repülőtér legtávolabbi sarkában
szállt le. Mellőztek minden belépési formalitást, és nyomban, huszonnégy
órás alapon, kezdetét vette az együttműködés. Alexis az izraeliektől semmit
sem tagadhatott meg – erre szigorú utasítást kapott, amire, figyelemmel Alexis
közismerten filoszemita voltára, semmi szükség sem volt. Annak idején lerótta
a kötelező „összekötő” látogatást Tel-Avivban, fénykép is készült róla, amint
lehajtott fejjel áll a Holokauszt Múzeumban. Ami a testes sziléziait illeti, nos,

14
ő fáradhatatlanul közölte mindenkivel, aki odafigyelt rá, hogy valamennyien
egyetlen közös ellenség után nyomoznak, ugyebár. A vörösök ellen, nyilván!
Negyednapra, amikor a számtalan irányban megkezdett nyomozás még nem
hozott eredményt, a közös munkacsoport már eléggé meggyőző előzetes képet
állíthatott össze a történtekről.

Először is kiderült, hogy a kérdéses ház nem állt kiemelt biztonsági őrizet
alatt, ami egyébként a nagykövetség és a bonni biztonsági szervek közötti
egyezményben nem is volt előírva. Három utcával arrébb, az izraeli nagy-
követ rezidenciáját éjjel-nappal őrizték. A telket vaskerítés vette körül, zöld
rendőrségi kombi állt az utcában, fiatal, géppisztolyos rendőrök járkálták
körül kötelességtudóan a kertet; túlságosan fiatalok ahhoz, hogy jelenlétük
történelmi iróniáját átérezzék. A nagykövetnek kijárt ezenkívül egy golyóálló
kocsi és rendőrségi motoros kíséret. Végül is nagykövet, ráadásul zsidó, két-
szeresen is vigyázni kell rá. Egy egyszerű munkaügyi attasé egészen más eset,
különben sem kell túlzásokba esni; az ő háza a mozgó diplomáciai őrjárat
rutin őrizeti körébe tartozott; legfeljebb annyit lehetett elmondani, hogy mint
izraeli házat, különös figyelemben részesítették, amint a rendőrségi napló is
igazolta. További óvintézkedésként említhető meg, hogy az izraeli személyzet
címe nem szerepelt a hivatalos diplomata-névjegyzékben, mert mindenki attól
tartott, hogy meggondolatlan reakciót válthatna ki olyan időkben, amikor
Izrael témája kissé nehezen emészthető. Politikai szempontból.
A munkaügyi attasé azon a hétfő reggelen pontosan nyolc órakor kinyitotta
a garázs ajtaját; mint rendesen, megvizsgálta kocsiján a kerékagysapkákat,
valamint az alváz alsó részét, amely vizsgálathoz egy seprűnyélre erősített
tükröt alkalmazott; a seprűnyeles tükröt külön e célból utalták ki a számára.
Mindezt az attasé feleségének nagybátyja is igazolta, aki vele utazott a kocsin.­
A munkaügyi attasé benézett az ülés alá, mielőtt gyújtást adott volna. Mióta­a
bombamerényletek elkezdődtek, ezeket az óvintézkedéseket minden külföldi
kiküldetésben levő izraeli személy számára kötelezővé tették. Ő is tudta,
valamennyien tudták, hogy egy közönséges típus-kerékagysapkát körül­
belül negyven másodperc alatt lehet robbanóanyaggal megtölteni, és annyi
se kell ahhoz, hogy egy bombát a benzintank alá tapasszon valaki. Tudta,
valamennyien tudták – meglehetősen későn indult diplomáciai karrierje első
pillanatától kezdve belesulykolták –, hogy igen sokan vannak, akik boldogan

15
felrobbantanák. Olvasta a napilapokat, látott minden táviratot. Miután
meggyőződött róla, hogy a kocsi rendben van, elbúcsúzott feleségétől, fiától,
és munkába indult.
Másodszor, a családnál dolgozó, feddhetetlen előéletű svéd au pair, Elke
előző nap kezdte meg egyhetes szabadságát a Westerwaldban, nem kevésbé
feddhetetlen előéletű, Wolf nevű német barátja társaságában. A Bundeswehr­
től szabadságra bocsátott Wolf vasárnap délután ment el Elkéért nyitott Volks-
wagenjén, és bárki – akár a ház előtt ment el, akár figyelte a házat – láthatta,
mint lép ki a leány, magát kicsípve, a villából, miképpen ad búcsúcsókot
az ajtóban a kis Gábrielnek, int vidáman búcsút a munkaügyi attasénak,
és távozik. Az attasé a küszöbön állt, míg a kocsi el nem tűnt, miközben
a szenvedélyes hobbikertész felesége a hátsó kertben dolgozott. Elke már
egy éve vagy talán még régebben dolgozott náluk, és – a munkaügyi attasé
szavaival élve – úgy szerette mindenki, mint egy családtagot.
A szeretett au pair távolléte és a rendőrségi ellenőrzés hiánya: e két tényező
tette lehetővé a merénylet elkövetését. A teljes sikert pedig a munkaügyi attasé
végzetes jóindulata biztosította.
Vasárnap este hat órakor, tehát két órával Elke távozása után a munkaügyi
attasé és szállóvendége vallási vitába bonyolódott, a feleség pedig hazavá-
gyódva művelte a német földet, amikor megszólalt a bejárati csengő. Egy
csengetés. A munkaügyi attasé most is, mint mindig, mielőtt ajtót nyitott
volna, kinézett a kémlelőnyíláson. Most is, mint mindig, magához vette
szolgálati revolverét, holott a helyi előírások elméletileg megtiltották, hogy
lőfegyvert tartson. A domború lencsén átnézve egy huszonegy-huszonkét
év körüli, törékeny alkatú, vonzó, szőke lányt látott csupán, amint ott áll az
ajtóban, mellette kopott, szürke bőrönd, a bőrönd fülén a SAS légitársaság
csomagcédulája. Mögötte az utcán egy taxi – vagy talán más zárt személy-
gépkocsi? – várakozott. A motorja járt, az attasé hallotta. Határozottan. Még
az is eszébe jutott, nem hibás gyújtás kattogását hallja-e, de ezt már csak
később, akkor mondta, amikor szalmaszálak után kapdosott. Ahogy leírta,
igazán vonzó lány lehetett, légies és sportos egyszerre, az orra körül szep-
lők. A megszokott, unalmas farmernadrág és ing helyett illedelmes, nyakig
gombolt kék ruhát viselt, fehér vagy krémszínű selyem fejkendőt hozzá, ami
kiemelte haja szőkeségét, és amint az attasé az első, szívszorító kihallgatáson
bevallotta, örült a szíve, ahogy elnézte, mert a lány visszafogott megjelenése
pontosan megfelelt az ő egyszerű ízlésének. Vissza is tette az előszobai komód

16
legfelső fiókjába a szolgálati revolvert, kikapcsolta a biztonsági láncot az ajtón,
és sugárzóan rámosolygott a lányra, mert a lány bájos volt, az attasé pedig
félszeg, esetlen, nagydarab férfi.
Mindez még az első kihallgatás alkalmával kiderült. A talmudista nagybácsi
nem látott semmit, nem hallott semmit. Tökéletesen használhatatlan tanú
volt. Attól fogva, hogy az attasé mögött becsukódott az ajtó, és ő egyedül
maradt, elmerült egy Misna-kommentárba, annak a beidegződésnek enge-
delmeskedve, hogy egy percet sem szabad tétlenül elvesztegetni.
A lány akcentussal beszélt angolul, nem, nem francia akcentussal, nem is
más újlatin nyelvével, inkább északi akcentus volt az. Az attasénak bemutat-
ták a legkülönbözőbb kiejtési változatokat, de az Északi-tenger-partnál nem
jutott közelebb a meghatározásban. A lány először az iránt érdeklődött, Elke
otthon van-e; nem, nem Elkének nevezte, hanem Uckinak, a becenevén,
amit csak a lány közeli barátai használnak. A munkaügyi attasé elmondta,
hogy két órája ment el, szabadságra, igazán sajnálja, és segíthet-e valamiben?
A lány kissé csalódottan azt mondta, majd máskor benéz. Éppen most érke-
zett Svédországból, mondta, és megígérte Elke édesanyjának, hogy elhozza
ezt a bőröndöt néhány ruhával meg gramofonlemezekkel. Elke szenvedélyes
poprajongó lévén, a gramofonlemez különösen ügyes trükk volt. Ekkor a
munkaügyi attasé megpróbálta rávenni a lányt, hogy jöjjön be a házba, és
mérhetetlen naivitásában még a bőröndöt is felemelte, és bevitte, amit egész
életében nem bocsát meg magának. Igen, természetesen, elolvasta mindazt a
számtalan figyelmeztetést, miszerint soha közvetítőtől nem szabad csomagot
elfogadni; igen, tudta, egy bőrönd harapni is tud. Viszont a bájos leányzó,
Katrin, Elke barátnője volt, Svédországból érkezett, Elke szülővárosából,
és Elke mamája aznap adta oda neki a bőröndöt. A bőrönd nehezebb volt,
mint várta, de ezt a hanglemezeknek tulajdonította. Még aggályoskodott is,
amiért a lány nyilván felhasználta minden engedélyezett csomagsúlyát, mire
Katrin megnyugtatta, hogy Elke édesanyja vitte ki a stockholmi repülőtérre,
és ő fizetett a túlsúlyért. Olyan kemény fedelű bőröndfajta volt, nehéz, és
érezhetően dugig tömve. Nem, amikor megemelte, nem érezte, hogy bár-
mi mozgott volna benne, ez egészen biztos. A bőröndből egy barna címke
darabja maradt meg.
Az attasé kávéval kínálta a lányt, de az nem fogadta el; nem akarja a gépko-
csivezetőt várakoztatni, mondta. Nem taxist mondott. Gépkocsivezetőt. Ezen a
nyomozócsoport a végkimerülésig elkínlódott. Az attasé aztán megkérdezte a

17
lányt, mit csinál Németországban. A lány azt válaszolta, szeretne beiratkozni
a bonni egyetemre, teológiára. Az attasé izgatottan kereste a jegyzettömböt,
aztán a ceruzát, majd megkérte a lányt, írja fel a nevét meg a címét, de az
visszaadta a jegyzettömböt meg a ceruzát, és mosolygott: csak mondja Elkének,
hogy Katrin kereste, ő már tudni fogja. Egy evangélikus leányotthonban lakik,
mondta aztán, de csak míg nem talál albérletet. (Újabb ügyes, hihető trükk,
ilyen otthon ugyanis valóban létezik Bonnban.) Majd megint eljön, ha Elke
visszaérkezik a szabadságról. Talán együtt ünnepelhetik meg a születésnapját?
Azt mondta, reméli. A munkaügyi attasé ekkor felvetette, mi lenne, ha Elke
és barátai tiszteletére rendezne egy partit, esetleg sajtfondüvel, azt ő maga is
el tudja készíteni. Mert a feleségem – ismételgette később szánalmasan –,
a feleségem kibucnyik, kérem, és nincs türelme komplikáltabb ételekhez.
Ekkortájt odakint az utcán a sofőr – vagy taxisofőr – dudált. Többször,
könnyedén és röviden, hangmagasság valahol az egyvonalas C körül. Kö-
rülbelül háromszor. Kezet fogtak, és a lány odaadta az attasénak a bőrönd
kulcsát. A férfi ekkor vette észre, hogy a lány fehér cérnakesztyűt visel, de
hát ilyenfajta lány volt, és különben is meleg volt aznap, a nehéz bőrönd
cipelése megizzaszthatta. A jegyzettömbön tehát nincs kézírás, és nincs ujjle-
nyomat sem a papíron, sem a bőröndön. Sem a kulcson. Az egész beszélgetés,
ahogy szegény ember később becsülte, öt percig tarthatott. Nem tovább, a
gépkocsivezető miatt. A munkaügyi attasé szemmel kísérte a lányt, amint az
végigment a kerti ösvényen; kellemes járása volt, ingerlő, de nem tudatosan
kihívó. Az attasé lelkiismeretesen bezárta, beláncolta az ajtót, aztán fogta a
bőröndöt, bevitte Elke földszinti szobájába, rátette az ágyra, lábtól, fektetve,
mert jóságosan úgy vélte, így jobb lesz a ruhák meg a lemezek miatt. A kulcsot
rátette a bőröndre. Felesége, aki ezenközben kíméletlen szorgalommal kapálta
a kemény földet a kertben, nem hallott semmit, és mikor végre bement a
házba, majd csatlakozott a két férfihoz, a férj elfelejtette megemlíteni neki
a dolgot.
Ekkor kicsiny és roppant emberi közjáték következett.
Elfelejtette? – kérdezte hitetlenkedve az izraeli csoport. Hogyan feledkez-
hetett meg egy ilyen szokatlan eseményről, amelyre a tulajdon otthonában
került sor? A bőröndről az ágyon?
A munkaügyi attasé megtört, és vallott. Nem, nem egészen úgy volt, hogy
elfelejtette.
Hát akkor?

18
Inkább úgy történt, hogy – a maga magányos, befelé forduló módján
– úgy döntött, hogy, nos hát, szóval, a társadalmi dolgok tulajdonképpen
már nem érdeklik a feleségét, kérem. Az asszony csak azt várta, mikor térhet
vissza a kibucába, és mikor érintkezhet végre szabad ember módján, minden
nevetséges diplomatasallang nélkül az emberekkel. Úgy is mondhatná, nos
hát, a lány olyan csinos volt, kérem, szóval, talán okosabb, gondolta, ha nem
szól róla senkinek. Ami a bőröndöt illeti, szóval, a feleségem sose teszi be a
lábát Elke szobájába, érti, akarom mondani, nem tette be, Elke maga tartja
rendben a szobáját.
És a Talmud-tudós? A feleség nagybátyja?
A munkaügyi attasé neki se mondott semmit. Amit mindkét fél meg-
erősített.
A nyomozóbrigád kommentár nélkül jegyezte fel: Nem szólt senkinek a
lányról.

És itt, mint mikor a kísértetvonat hirtelen eltűnik a vágányról, az események
sora megszakadt. Elkét visszaszippantották Bonnba, Wolf gálánsan elkísérte,
ha támogatásra lenne szüksége, de Elke nem ismert semmiféle Katrint. Nyo-
mozást indítottak, hogy felderítsék Elke baráti körét, az effajta nyomozás
azonban időbe telik. Az édesanyja nem küldött semmiféle bőröndöt, esze
ágába sem jutott volna ilyesmi, nem helyesli a lánya nívótlan zenei ízlését,
mondta a svéd rendőrségnek, és álmában se támogatná. A vigasztalhatatlan
Wolf visszatért egységéhez, ahol a katonai biztonsági szervek fáradságos, de
eredménytelen kihallgatások sorával gyötörték. Nem került elő a gépkocsi-
vezető sem, sem taxisofőr, sem más személygépkocsi sofőrje, bármennyire
kutatott is utána a rendőrség, holott a lapokban közzétett felhívás szerint
tekintélyes nyomravezetői díjat ajánlottak fel. Az utaslisták, a komputerek
és az adatbankok információi alapján sem a kölni, sem más német repülő-
téren nem találták nyomát a keresett svéd vagy más nemzetiségű utasnak.
Az ismert és ismeretlen női terroristákat ábrázoló portrégyűjtemény, ideértve
a „félig illegálisok” teljes arcképgalériáját, semmit se mondott a munkaügyi
attasénak, aki már félőrült volt a bánattól, és bárkinek bármit megtett volna,
csak segíthessen, és úgy érezze, valami hasznát vették. Nem emlékezett a lány
cipőjére, nem tudta, vajon rúzsozta-e az ajkát, vagy nem, nem emlékezett
a parfümje illatára, hogy festette-e a szemét, hogy természetes vagy festett

19
szőke volt-e, vagy talán parókát viselt? Az attasé értésükre adta, hogy ő,
mint közgazdász, aki egyébként tohonya, családszerető, melegszívű fickó,
akit Izraelen és a családján kívül egyvalami érdekel, Brahms, honnan tudná
ő megkülönböztetni a természetes szőke hajat a festettől?
Igen, a lánynak jó lába volt, arra emlékezett, és a nyaka nagyon fehér.
Hosszú ujjú ruha volt rajta, igen, máskülönben biztosan megjegyezte volna,
milyen a karja. Igen, alsószoknyát viselt, nyilván, különben a hátsó megvilágí-
tásban kivehette volna a teste vonalát. Melltartó? Valószínűleg nem, kis melle
volt, nem volt rá szüksége. Élő modelleket öltöztettek fel neki, Németország
minden sarkából összeszedtek legalább száz különböző kék ruhát, és neki
mindet végig kellett néznie, de ha belepusztult is, képtelen volt visszaem-
lékezni, vajon a ruhán a gallér és a mandzsetta más színű volt-e. És hiába
gyötörte halálra magát, nem emlékezett többre. Minél többet kérdezgették,
annál többet felejtett. Az ilyenkor előforduló járókelők megerősítették az
attasé történetének egyes részleteit, de semmi lényegeset nem adtak hozzá.
A rendőrőrjárat az esemény időpontjában másutt tartózkodott, valószínűleg
tudatosan időzítették így a bomba elhelyezését. A bőrönd legalább húsz
különböző típusnak felelt meg. A kocsi – vagy taxi – Opel volt, vagy Ford,
szürke, nem túl tiszta, nem új, nem régi. Bonni rendszám; nem, siegburgi
volt. Igen, taxijelzés volt a tetején. Nem, felnyitható teteje volt; valaki zenét
hallott a kocsi belsejéből, a műsor nem volt azonosítható. Igen, volt antenna
a kocsin. Nem, nem volt. A vezető férfi volt, európai típus, de lehetett török
is. Igen, a törökök csinálták. Simára borotvált férfi, bajusza volt, sötét haja.
Nem, szőke volt, karcsú. Lehetett nő is, álruhában. Valaki határozottan em-
lékezett, hogy a hátsó ablakon egy kis kéményseprő-figura lógott. De lehetett
valami címke is. Igen, felragasztható címke volt. Valaki szerint a vezető dzsekit
viselt. De lehetett pulóver is. A patthelyzetben az izraeli brigád mintegy kol-
lektív kómába süllyedt. Fásultság fogta el őket; reggel későn kezdtek, korán
mentek haza, idejük jó részét a nagykövetségen töltötték, ahol alighanem
újabb utasításokra vártak. A napok múltak, és Alexis úgy döntött: az izra-
eliek várnak valamire. Tétlenül lődörögnek, de van bennük valami izgatott
feszültség. Vihar előtti csend; ilyen állapotban Alexis is volt már nemegyszer.
A férfi átlagon felül éles szemével az ilyen dolgokat pillanatok alatt felfedezte,
jóval előbb, mint a kollégái. Ha zsidók lelkivilágára kellett ráhangolódnia,
úgy érezte, mintha a tökéletes rend légüres terében élne. Aztán, a várakozás
harmadik napján, egy széles arcú, korosabb férfi csatlakozott a brigádhoz.

20
Schulmann-nak nevezte magát, és egy vékonydongájú fiatalember kísérte,
feleannyi idős, mint ő. Alexis gondolatban zsidó Caesarhoz hasonlította
Schulmannt, a kísérőjét Cassiushoz.

Schulmann és segédje érkezése mérhetetlen megnyugvást jelentett a derék
Alexis számára. Már fojtogatta a düh, egyrészt a maga vezette nyomozás miatt,
másrészt mert lassan belefáradt abba, hogy a sziléziai rendőr mindenütt a
sarkában jár, és beosztott munkatárs helyett egyre inkább úgy viselkedik, mint
aki örökösnek, utódnak érzi magát. Schulmann megérkezésére szembetűnően
felélénkült a hattagú izraeli brigád hangulata. Schulmann nélkül mintha
hiányzott volna belőlük valami. Udvariasak voltak, nem ittak szeszes italt,
türelmesen szövögették hálójukat, de megmaradtak egymás között, zárkó-
zottan összetartva, mint egy sivatagi harci alakulat. Az önuralmuk néha már
feszélyezte a kívülállókat. Mikor a testes sziléziai egy gyors kantinebéd közben
néhány tréfás megjegyzést kockáztatott meg a kóser ételekkel kapcsolatban,
megtoldva pár sértő utalással az izraeli borok minőségére, majd leereszkedő
nagyképűséggel nyilatkozott Izrael szépségeiről, csak Alexis tudta, micsoda
hősi erőfeszítésükbe került az az udvariasság, amellyel elismerő szavait fogad-
ták. És mikor a zsidó Kultur megújhodásáról beszélt Németországban, meg
arról, milyen ügyesen szorították sarokba az új zsidók a frankfurti és a berlini
ingatlanpiacot, még akkor is némán hallgatták végig, holott az Izrael hívó
szavára nem hallgató zsidók pénzügyi manővereit a lelkük mélyén legalább
annyira megvetették, mint vendéglátóik balfogásait. Schulmann megérke-
zésével mintha hirtelen minden megváltozott, minden tisztázódott volna, ő
volt a vezér, akire vártak: Schulmann Jeruzsálemből. Jövetelét néhány órával
érkezése előtt jelezte egy csodálkozó és kissé zavart hang a kölni központból.
– Különleges szakértőt küldenek, ő majd megtalálja a módját, hogyan
vegye fel magukkal a kapcsolatot.
– Miben szakértő? – kérdezte Alexis, aki a németeknél teljesen szokatlan
módon, hangsúlyozottan utált minden specialistát.
Nem tudta senki. De egyszer csak ott volt: és nem az Alexis szemében
utálatos specialisták közül került ki. Széles fejű veterán volt, olyan, aki a
thermopülai­óta részt vett minden európai csatában, kora negyven és kilenc­ven
év között, szögletes volt, szláv, izmos, és sokkal inkább európai, mint közel­-
keleti, mellkasa mint a hordó, széles lépte mint egy birkózóé, a modorából­

21
nyugalom sugárzott. Izzó szemű kísérőjéről és segédjéről nem beszélt senki;
ő nem Cassiusnak, inkább a Dosztojevszkij-féle éhes diák archetípusának
tűnt, aki örökös harcban áll démonjaival. Ha Schulmann mosolygott, úgy
tűnt, mintha az arcán századok záporai vájták volna a szertefutó ráncokat,
örökkön, mindig ugyanazokat a sziklahasadékokat mélyítették volna: ilyenkor
a szeme összeszűkült, mint egy kínaié. Aztán, jelentős fáziseltolódással, a fiú
is elmosolyodott, de e mögött a mosoly mögött mintha valami közös hátsó
gondolat húzódott volna meg. Schulmann, mikor üdvözölt valakit, rákszerű
csapással teljes jobb karját az illető felé lendítette, mintha kiütni készülne, ha
amaz idejében nem védekezik. A fiatalember ugyanakkor zavartan az oldalá-
hoz szorította két karját, mintha másként nem bízna bennük. Schulmann, ha
beszélt, összevissza, ellentmondásos gondolatokat szórt, mint a gépfegyver,
és várta, melyik talál célba, és melyik pattan vissza hozzá. A társa hangja úgy
kullogott az övé után, mint mentő a hordággyal, halkan szedegetve utána
össze a hullákat.
– Schulmann vagyok. Örülök, hogy megismerhetem, dr. Alexis – mondta
derűs, idegenes angolsággal.
Mindössze ennyit: Schulmann.
Se keresztnév, se cím, se rang, se tudományos fokozat, beosztás, foglal-
kozás. Kísérőjének még ennyi neve se volt, legalábbis a németek számára.
Schulmann: népvezér, ahogy Alexis elnézte; reményt oszt, fegyelmet tart,
és könyörtelen hajcsár – ezt jelenti a különleges szakértő. Akinek nyomban
külön szoba kellett, s még aznap meg is kapta, mert a segédje gondoskodott
róla. A bezárt ajtó mögül hamarosan kihallatszott a falusi prókátor szűnni
nem akaró hangja, amint mérlegelt, értékelte a brigád eddigi munkáját.
Alexisnek nem kellett héberül tudnia ahhoz, hogy a hangjából kihallja a mi-
érteket, a hogyanokat, a mikorokat és a miért nemeket. Improvizátor, döntötte
el magában Alexis, aki maga is született városi gerilla volt. Ha Schulmann
hallgatott, Alexis azt is hallotta, és töprengett, mi az ördögöt olvashat vajon
most, ami egyszerre annyira leköti, hogy miatta nem dolgoztatja a száját?
Vagy imádkozik talán? Szoktak ezek egyáltalán imádkozni? Persze, talán most
a segédjén a sor, most ő beszél, amiből nyilván egy suttogásnyi hang nem
hallható, mert a fiú hangereje német társaságban nem volt testesebb, mint ő
maga. Leginkább azonban Schulmann túlhajszolt sietségét érzékelte Alexis.
Az egész ember olyan volt, mint egy élő ultimátum, mintha az embereihez
akarná közvetíteni az őt ért minden nyomást, és embertelen elszántsággal

22
kényszerítené őket munkára. Az esélyek egyenlők, mondja, legalábbis élénk
fantáziájával így képzelte el a doktor; győzhetünk, de veszíthetünk is, és
máris túlságosan sok időt vesztegettünk el. Schulmann az impresszáriójuk, a
menedzserük, a tábornokuk, de ugyanakkor őt is kötik különféle parancsok.
Ezt olvasta le róla Alexis, márpedig az efféle dolgokban ritkán tévedett nagyot.
Ezt látta az emberek kemény, kérdő tekintetén, mikor Schulmannra néztek;
nem részleteket, hanem a lényeget illető kérdésre kértek választ tőle: micsoda
haladást biztosít ez vagy az a lépés a cél felé? Mintha még az a beidegzett
mozdulat is erről árulkodott volna, amellyel Schulmann a zakója ujját fel-
gyűrte, megmarkolta bal karját, és elfordította csuklóját, mintha nem is az
övé lenne, míg öreg, acél karórája számlapja vissza nem bámult rá. Szóval,
Schulmann is kapott határidőt, gondolta Alexis, alatta is ketyeg egy időzített
bomba. A segédje hordozza az aktatáskájában.
A két férfi összjátéka elbűvölte Alexist, és ez a legjobbkor jött a feszült
légkörben. Schulmann elsétált a Drosselstrasséra, megállt a romos ház inga-
tag maradványai között, széttárt karokkal, olyan drámaian, olyan felhábo-
rodottan, mintha az épület az övé lett volna, és közben az óráját nézegette;
kísérője, mint az élő lelkiismeret settenkedett az árnyékában, és csontvázkezét
a csípőjére tapasztva suttogott hozzá, mintha csitítani akarta volna. Mikor
Schulmann egy utolsó magánkihallgatásra rendelte magához a munkaügyi
attasét, a falon keresztül eleinte alig áthallatszó beszélgetésük rövidesen or-
dítozássá fajult, majd megint gyóntatószéki mormolássá tompult; végül a
megtört férfit Schulmann segédje kísérte ki a szobából, és személyesen ő
bízta a nagykövetségi dolgozók gondjaira. Ezzel megerősödött Alexis kez-
dettől fogva dédelgetett elmélete, de amelynek Köln szigorú utasítására nem
járhatott utána.
Egyébként minden erre utalt. Az introvertált, fanatikus feleség, aki csak
hazája szent földjéről álmodik; a munkaügyi attasé meghökkentő bűntuda-
ta; az abszurd, túlzott szívélyessége, amivel Katrint fogadta, és szinte a fivér
szerepét játszotta Elke távollétében; bizarr vallomása, mely szerint ő bejáratos
volt Elke szobájába, a felesége viszont nem. Alexis életében is előfordult és
előfordul ilyen helyzet: a legcsekélyebb szexuális jellegű célzásra reagáló, önvád
marcangolta idegállapot; szerinte mindez a jelzés végigvonult a munkaügyi
attasé egész dossziéján, s titokban elégtétellel állapította meg, hogy ezeket a
jelzéseket Schulmann is felismerte. Köln azonban hajthatatlan volt, Bonn meg
egyenesen hisztériás. Az attasé nemzeti hős, gyászoló atya, egy szörnyűségesen­

23
megcsonkított asszony férje. Német földön elkövetett antiszemita gaztett
áldozata, Bonnba akkreditált izraeli diplomata, nála tiszteletre méltóbb zsi-
dó személyiség elvileg el sem képzelhető. Mert hát kik a németek, esengtek
rimánkodva, kik ők, hogy egy ilyen embert házasságtörőnek kiáltsanak ki?
A félőrült attasé még aznap este követte fia koporsóját Izraelbe, s az országos
televíziós hírszolgálat szétsugározta a világnak széles hátát, amint a repülőgép
lépcsőjén feltántorog, továbbá bemutatta a mindenütt jelen lévő Alexist,
amint kalaplevéve, dermedt tisztelettel figyeli távozását.
Schulmann tevékenysége jórészt csak azután jutott Alexis fülébe, miu-
tán az izraeli brigád hazarepült. Később jött rá például, majdnem, ha nem
is egészen véletlenül, hogy Schulmann meg a segédje, a német nyomozó
szervektől függetlenül, Elke nyomába szegődött, és az éjszaka kellős köze-
pén rábeszélték, halassza el hazautazását Svédországba, és beszélgessen el
velük, tökéletesen spontán és minden kényszer nélkül, jó pénzért. Ezután
még egyszer felkeresték hotelszobájában, és miután hosszasan elbeszélgettek,
ismételten feltűnő módon meghazudtolva a társas érintkezés terén egyéb-
ként megszokott szűkmarkúságukat, derűsen kitaxiztak vele a repülőtérre.
Mindezt, gondolta Alexis, csak mert tudni akarták, kik is voltak a lány igazi
barátai, hol játszadozott el, miután barátját biztonságosan visszaszolgáltatta a
katonaságnak, továbbá: a marihuánát és az amfetamint, amit a szobája romjai
között megtaláltak, hol vásárolta, vagy, ami még valószínűbb, kitől kapta;
kinek a karjaiban érezte legjobban magát, és kinek csevegett magáról meg
a munkaadóiról, mikor kellően felajzott állapotba került. Alexis minderre
abból következtetett, amit addigra bizalmas jelentésükben saját emberei
leírtak Elkéről, azonkívül Schulmann nyilván pontosan azokat a kérdéseket
tette fel a lánynak, amelyeket ő tett volna fel, ha Bonn nem lakatolja le a
száját, és nem sikoltozza szünet nélkül, hogy „el a kezekkel”. Nem kell semmit
felkavarni, hangoztatták szüntelenül. Spongyát rá. Alexis, aki most már az
életéért harcolt, értette a célzást, és befogta a száját, mert a sziléziai ázsiója
napról napra emelkedett, az ő rovására. Pedig sokat megadott volna érte,
ha megtudja, Schulmann dühödt, kíméletlen unszolása micsoda válaszokat
csalt ki a lányból, miközben szorgalmasan nézegette karóráját. Vajon néhány
vonásból micsoda képet alkotott magának a lány szeretőjéről? Túláradó fér-
fiasságú arab diák? Vagy egy fiatal attasé a diplomáciai testület perifériáiról?
Talán kubai volt? Mindenesetre olyasvalaki, aki két kézzel szórta a pénzt,
könnyen hozzájutott a kívánt kábítószerekhez, és feltűnő odaadással leste a

24
lány minden szavát. A svéd biztonsági szervek is érdeklődtek Elke szerelmi
élete iránt, és Alexis tőlük tudta meg, jóval később persze, amikor már nem
volt jelentősége, hogy Schulmann és segédje a hajnali órákban, amikor min-
denki aludt, bemutatott egy fényképgyűjteményt a lehetséges jelöltekről.
És hogy Elke ezek közül a fotók közül kiemelt egyet, egy állítólagos ciprusi
férfi képét, akiről csak annyit tudott, hogy a keresztneve Marius, amit a férfi
kívánságára franciásan kellett kiejtenie. Aláírt továbbá egy tétova nyilatko-
zatot, mely szerint: „Igen, ez az a Marius, akivel lefeküdtem.” Schulmannék
azt közölték Elkével, hogy ez a nyilatkozat Jeruzsálemnek kell. De miért
mondták?, töprengett Alexis. Hogy Schulmann határideje meghosszab-
bodjék? A biztonság kedvéért, hogy hitelt keltsenek otthon, a központban?
Alexis értett az efféle dolgokhoz. S minél tovább töprengett, annál jobban
fokozódott benne egyfajta rokonságérzet, bajtársi együttérzés Schulmann
iránt. Szinte hallotta a tulajdon hangját: téged és engem ugyanabból a fából
faragtak: küzdünk, érzünk, látunk.
És mindezt mélységes meggyőződéssel érzékelte.

Az elkerülhetetlen zárókonferenciát az előadóteremben tartották meg; a testes
sziléziai elnökölt, több mint háromszáz, többnyire üres szék előtt. A megje-
lentek, a németek és az izraeliek, úgy csoportosultak kétoldalt, mint esküvőn
a két család a templomhajó két oldalán. A német csoporthoz hozzácsaptak két
belügyi tisztviselőt is és néhány szavazóautomatát a Bundestagból. Az izra­
eliek között megjelent a nagykövetség katonai attaséja, a brigád nagy része
Schulmann vézna kísérőjével együtt már elutazott Tel-Avivba. Legalábbis
ezt mondták róluk. A társaság délelőtt tizenegykor gyűlt össze, a teremben
fehér térítővel leborított büféasztal fogadta őket, amelyre úgy rakták ki rend-
ben a robbanásból visszamaradt sokatmondó roncsokat, mint hosszan tartó
ásatás végén a régészeti leleteket. Mindegyik darabon kis múzeumi cédula
díszelgett, rajta gépírásos magyarázó szöveg. Az asztal melletti hirdetőtáblán
a meghívottak megszemlélhették a szokványos horrorfelvételeket, a realizmus
fokozása céljából színesben. A bejáratnál egy csinos lány, fogpasztamosol�-
lyal, mappákat osztogatott, az ügy fontosabb adataival. Alexist az sem lepte
volna meg, ha cukorkát vagy fagylaltot kínált volna. A német részleg fecse-
gett, nyakát nyújtogatva bámult meg mindent, beleértve az izraelieket; ők
viszont­mély hallgatásba merültek, mint akiknek minden elvesztegetett perc

25
mártíromságot­jelent. Egyedül Alexis érzékelte titkolt gyötrődésüket, bármi
volt is a forrása, és őszintén osztozott benne.
Amilyenek mi, németek vagyunk, az egyszerűen túlzás, döntötte el magá-
ban. Mi vagyunk a megtestesült öncél. Alexis még egy órája arra számított,
hogy ő lesz a főszereplő. Számított erre, titokban fel is készült rá, megszokott
tömör stílusában, utána egyetlen kurta angol mondat, egy rövid „köszönöm,
uraim”, és kész. De nem így történt. Az urak másképpen határoztak, ők a
sziléziaira tartottak igényt, őt kívánták reggelire, ebédre, vacsorára; Alexis
még feketekávénak se kellett nekik, így aztán Alexis karba tett kézzel, hanyag
érdektelenséget mímelve feltűnően a terem végébe húzódott, magában füs-
tölgött, és mélyen együttérzett a zsidókkal. Mikor rajta kívül már mindenki
helyet foglalt, bevonult a sziléziai is a jellegzetes, csípőringató járással, amelyet
Alexis megfigyelése szerint bizonyos típusú németek kötelezőnek éreznek, ha
pódiumra lépnek. Mögötte egy rémült arcú fiatalember haladt fehér köpeny-
ben, kezében az immár hírhedt, kopott szürke bőrönd másolatával, amelyről
nem hiányzott a SAS légitársaság cédulája sem, és mindezt úgy helyezte el
az emelvényen, mint egy felajánlott áldozatot. Alexis, hősét, Schulmannt
keresve, ott látta meg egészen hátul a teremben, egy oldalülésen, zakóját,
nyakkendőjét levetette, kényelmes vászonnadrágjának szára, tekintettel bősé-
gesen méretezett derékvonalára, valamivel divatjamúlt cipője felett végződött.
Barna csuklóján acél karóra villogott, inge fehérsége, cserzett bőre azt a békés
látszatot keltette, mintha éppen szabadságra készülne.
Várj meg, megyek veled, gondolta magában sóváran Alexis, felidézve
emlékezetében a kínos perceket, amikor az urakkal tárgyalt.
A sziléziai angolul beszélt, „tekintettel izraeli barátainkra”, de nem utol-
sósorban, gyanította Alexis, azon támogatói kedvéért is, akik eljöttek meg-
nézni bajnokuk produkcióját. A sziléziai elvégezte Washingtonban az előírt
terroristaelhárító kurzust, minek folytán egy űrhajós töredezett angolságával
beszélt. Bevezetésként tájékoztatta a megjelenteket, hogy a merénylet „radi­
kális baloldali elemek” műve volt, és utalásával „a mai ifjúság túlzott nyi-
tottságára a szocialista eszmék iránt” kiérdemelte a parlamenti urak helyeslő
csoszogását. A mi drága Führerünk se mondhatta volna szebben, gondolta
Alexis, de megőrizte egykedvű arckifejezését. A robbanás ereje – építészeti
okokból – felfelé terjedt, magyarázta a sziléziai a táblára felfüggesztett ábra
felé fordulva, magával vitte az emeletet is, mintegy megsemmisítette a ház
közepének tartószerkezetét, és az emelettel elvitte a gyerekszobát is. Röviden:­

26
jó nagy durranás, miért nem mondja ezt, és fogja be a száját, gondolta
dühösen Alexis. De a sziléziai nem az a fajta volt, aki befogja a száját. A leg-
megbízhatóbb becslések szerint öt kiló körüli robbanóanyagot alkalmaztak.
Az anya azért maradt életben, mert a konyhában tartózkodott. A konyha egy
Anbau. A váratlan fordulat, az angol szövegbe ékelt német szó furcsa zavart
keltett, legalábbis a németek között.
– Was ist Anbau? – motyogta oda bosszúsan a sziléziai a segédjének, amitől
mindenki izgatottan keresni kezdte az Anbau angol megfelelőjét.
– Toldaléképület – szólt oda hangosan Alexis, kiváltva a beavatottak vis�-
szafojtott nevetését és a sziléziait támogatók klubjának kevésbé visszafojtott
bosszankodását.
– Toldaléképület – ismételte el a sziléziai a tőle telhető legjobb angolsággal,
és nem véve tudomást a kéretlen segélyforrásról, tovább nyomta a szöveget.
Legközelebbi életemben zsidó leszek, vagy spanyol vagy eszkimó vagy
egyszerűen elkötelezett anarchista, döntötte el magában Alexis, de semmi
esetre, soha többé nem leszek német. Ezt az ember megteszi egyszer, vezek-
lésként, és kész; csak egy német képes arra, hogy székfoglalót tartson egy
halott zsidó gyerekről.
A sziléziai most a bőröndről beszélt. Olcsó és csúnya, általában kevéssé
tehetős személyek kedvelik ezt a fajtát, mint a vendégmunkások és a törökök.
És szinte odakívánkozott: és a szocialisták. Akiket a bőrönd érdekel, a rész-
leteket megtalálhatják mappájukban, vagy közvetlenül tanulmányozhatják
a fémkeret töredékeit a büféasztalon. Vagy eldönthetik, ahogy Alexis régen
eldöntötte, hogy mind a bomba, mind a bőrönd: zsákutca. De a sziléziai
elől nem volt menekvés, őt kellett hallgatniuk, mert ez volt az ő nagy napja,
és előadása győzelmi nekrológ félreállított ellensége, a liberális Alexis felett.
A bőröndről rátért a tartalmára. A robbanószerkezetet kétféle rögzítéssel
illesztették a helyére, uraim. Az 1. típusú rögzítés újságpapír, a vizsgálat kimu-
tatta, hogy a Springer sajtókonszern bonni nyomdájából került ki az elmúlt
hat hónapban; roppant találóan, gondolta Alexis. A 2. típus kiselejtezett
katonai pokróc, csíkokra vágva. Kollégám, Ezmegez úr, az állami analitikai
laboratórium munkatársa most bemutat önöknek egy ilyen pokrócot. Míg
a riadt képű asszisztens felmutatta a nagy, szürke pokrócot, a sziléziai büsz-
kén tovább sorolta a többi, pompásnál pompásabb nyomot. Alexis unottan
hallgatta az ismert szöveget: a detonátor begörbült vége… a fel nem robbant
robbanóanyag részecskéi, egyszerű plasztik, amit az amerikaiak C4, az angolok­

27
PE, az izraeliek meg olyan néven ismernek, amilyennek ismerik… olcsó
karóra felhúzója… háztartási ruhaszárító csipesz elszenesedett, de azonosít-
ható rugója. Egyszóval, gondolta Alexis, klasszikus megoldás, egyenesen a
terroristaiskolából. Semmi kompromittáló anyag, semmi nagyzolás, fölösleges
sallang; az egész egy gyerekesen egyszerű bomba, amelyet a bőrönd tetejének
a belső sarkába építettek be. Ha elnézi az ember, amit a gyerekek manapság
összeraknak, gondolta Alexis, szinte nosztalgiát érez a hetvenes évek régi jó,
ódivatú terroristái iránt.
Szemmel láthatóan a sziléziai is úgy gondolta, csak éppen ő szörnyű tréfát
csinált belőle.
– Mi bikinibombának nevezzük! – zengte büszkén. – Csak amennyi fel-
tétlenül kell, semmi fölösleg!
– És semmi letartóztatás – jegyezte meg vakmerően Alexis, és jutalmul
kiérdemelte Schulmann elismerő és furcsán megértő mosolyát.
A sziléziai félretolta asszisztensét, maga nyúlt be a bőröndbe, és diadalmas
mozdulattal kiemelt belőle egy puhafa darabot, amelyen a bomba mását
összeállították; olyasféle volt, mint egy játék versenyautó áramköre: vékony,
szigetelt drótvezeték, amely tíz szürkés plasztikrúdban végződött. A be nem
avatottak csak úgy nyüzsögtek az asztal körül, hogy közelebbről szemügyre
vegyék, és Alexis meglepetten látta, hogy Schulmann zsebre dugott kézzel
otthagyja helyét, és ő is odaballag közéjük. Miért?, kérdezte tőle gondolat-
ban Alexis, és szemérmetlenül rámeredt. Miért ilyen ráérős, mikor tegnap
még arra is alig volt ideje, hogy a viharvert óráját megnézze? Alexis feladta
a közöny látszatát, és sietve Schulmann mellé osont. Így kell bombát készí-
teni, vélte a sziléziai, ha konvencionális alkat valaki, és zsidókat akar felrob-
bantani. Vesz egy olcsó karórát, mint ez; nem lopni! Meg kell vásárolnia,
nagyáruházban, csúcsforgalomban, néhány olcsóbb holmit kell vásárolnia
mellé, amivel összezavarja az eladó emlékezetét. Eltávolítja az óramutatót.
Lyukat fúr az üvegbe, rajzszöget illeszt a lyukba, az elektromos vezetéket jól
kötő ragasztóval a rajzszög fejéhez erősíti. Most az elem következik. Aztán
a mutatót olyan közel állítja a rajzszöghöz, vagy olyan távol, amilyenre
akarja. Általános szabály: a lehető legrövidebb időre kell beállítani, nehogy
időközben a bombát felfedezzék és hatástalanítsák. Most felhúzza az órát.
Megbizonyosodik róla, hogy a percmutató jár. Most imádkozik bárkihez,
akit teremtőjének tekint, majd benyomja a detonátort a plasztikba. Amint

28
a percmutató hozzáér a rajzszöghöz, az elektromos áramkör zár, és ha az Úr
kegyes, a bomba felrobban.
A csoda demonstrálása céljából a sziléziai eltávolította a hatástalanított
detonátort meg a tíz demonstrációs plasztik robbanógyutacsot, s a helyükre
apró zseblámpaizzót tett.
– És most bemutatom önöknek, hogyan működik az áramkör! – harsogta.
Senki se vonta kétségbe, hogy működik. A legtöbben amúgy is jól ismerték
az egészet, mindazonáltal Alexisnek úgy tűnt, mintha – mikor a körtécske
derűsen felvillant – a körülállók egy pillanatra akaratlanul is megborzongtak
volna. Csak Schulmannra nem hatott a dolog. Talán túlságosan sokat látott
már életében, s végül is minden borzadás kihalt belőle, gondolta Alexis.
Schulmannt egyáltalán nem érdekelte az izzó. Ott maradt, és az ínyenc
kritikus szemével, széles mosollyal hajolt a makett fölé.
Egy Bundestag-képviselő az intelligenciáját akarta fitogtatni, és az iránt
érdeklődött, miért nem robbant a bomba időben.
– Ez a bomba tizennégy órán át volt a házban – közölte bársonyos an-
golsággal. – A nagymutató egy óra alatt fordul meg. A kismutató tizenkettő
alatt. Hogyan magyarázzuk meg, kérem, a tizennégy órát egy olyan bomba
esetében, amely maximum tizenkét órára van beállítva?
A sziléziai minden kérdésre tartalékolt egy előadást. Nyomban bele is
fogott, miközben Schulmann, még mindig elnéző mosollyal, vastag ujjával
körbedöfködte a makett szélét, mintha elveszített volna valamit a tömítésben.
Talán elromlott az óra, mondta a sziléziai. Talán útközben, míg a kocsi a
Drosselstrasséra hajtott, a rázkódás megbolygatta a szerkezetet. Talán mikor
a munkaügyi attasé a bőröndöt Elke ágyára tette, elmozdult az áramkör.
Talán az óra, lévén olcsó áru, megállt, aztán újra megindult. Talán akármi,
gondolta Alexis, és képtelen volt magába fojtani bosszússágát.
Schulmann-nak azonban szellemesebb ötlete támadt.
– Az is lehet persze, hogy ez a terrorista nem kapart le elég festéket az óra
mutatójáról – jegyezte meg csak úgy mellékesen, félig-meddig magának, mi-
közben a bőrönd hasonmásának csuklópántjait vizsgálgatta. Ódon kincstári
bicskát halászott elő a zsebéből, körülményesen kikeresett rajta egy vastag,
árszerű szerszámot, és szorgalmasan nekiállt a csuklópánt csapja mögé döf-
ködni vele, hogy meggyőződjék, milyen könnyen eltávolítható. – Az önök
emberei a laboratóriumban minden festéket lekapartak. Talán ez a terrorista

29
fickó nem volt olyan tudományos alkat, mint az önök laboránsai – mondta,
és becsattintotta a bicskát. – Nem olyan ügyes. Nem olyan gondos.
De hiszen lány volt, ellenkezett gondolatban Alexis. Miért emleget
Schulmann egyszerre fickót, amikor egy csinos, kék ruhás lányt kell magunk
elé képzelnünk? Schulmann láthatóan észre se vette, hogy félbeszakította
a sziléziai előadását; most a bőrönd fedelében elhelyezett, házi készítésű
bombára összpontosította figyelmét, és szelíden húzogatta azt a darab dró-
tot, amelynek a végét a béléshez öltötték, és amelyet a ruhaszárító csipesz
szájánál egy fapöcökhez erősítettek.
– Valami érdekeset talált, Herr Schulmann? – kérdezte a sziléziai angyali
önuralommal. – Talán valami nyomra bukkant? Mondja el, kérem, nekünk
is. Nagyon fog érdekelni bennünket.
Schulmann fontolóra vette ezt a nagylelkű ajánlatot.
– Kevés itt a drót – jelentette ki, visszafordult a büféasztalhoz, és a kiál-
lított horrortárgyak között kotorászott. – Itt van hetvenhét centiméter drót
maradványa. – Felemelt és meglengetett egy elszenesedett drótcsokrot. Ön-
magára tekeredett, mint egy pamutbaba, a végét a derekán hurokba fogták
össze. – Az önök rekonstrukciójában maximum huszonöt centiméter drót
szerepel. Miért hiányzik fél méter drót az önök rekonstrukciójából?
Percnyi zavart csend állt be.
– De, Herr Schulmann, ez maradék drót volt – magyarázta aztán a sziléziai
hangos, elnéző nevetéssel, mintha egy gyereket oktatna. – Az áramkörhöz.
Közönséges drót. Mikor a terrorista elkészítette a szerkezetet, nyilván ma-
radt valami drót, s ezért az illető, férfi vagy nő, beledobta a bőröndbe. Rend
kedvéért, ez normális. Maradék drót volt – ismételte. – Übrig. Nem volt
műszaki jelentősége.
A kritikus perc elmúlt, a hézag kitöltve. Mikor Alexis legközelebb meg-
pillantotta Schulmannt, az éppen diszkréten az ajtóban állt, távozni készült.
Busa fejét félig Alexis felé fordította, órás karját felemelte, de mintha inkább
a gyomra, nem az órája jelzéseire lenne kíváncsi. A két férfi tekintete nem
találkozott ugyan, de Alexis határozottan úgy érezte, Schulmann rá vár, őt
hívja a terem másik végéből, és mintha azt akarná mondani: ebéd. A sziléziai
hangja kitartóan zümmögött tovább, hallgatósága, akár egy csoport lemaradt
légi utas, kitartóan és céltalanul lézengte körül. Alexis levált a csoport széléről,
és lábujjhegyen a távozó Schulmann után sietett. A folyosón Schulmann
spontán baráti gesztussal belékarolt. Az utcán – ragyogó, napos délelőtt volt

30
megint – mindketten levetették zakójukat, és Alexis emlékezetében megragadt
a kép, amint Schulmann a zakóját, mint egy sivatagi vánkost, összegöngyölte,
míg ő taxit hívott. A sofőrnek egy olasz vendéglő címét adta meg a hegyen,
Bad Godesberg másik végében.

Útközben alig váltottak szót. Schulmann a kilátásban gyönyörködött, az
arcáról sugárzott a derű, mintha a hét közepére már jól kiérdemelte volna a
szombat nyugalmát. Alexis tudta, hogy a gépe késő délután indul Kölnből.
Mint egy diák, aki kimenőt kapott a kollégiumból, úgy számolta, hány órá-
juk van még közösen, feltéve, hogy Schulmann-nak nincs más programja.
A vendéglőben, a Cäcilienhöhén az olasz padrone – mint várható volt – kellő
felhajtást rendezett Alexis tiszteletére, de valójában Schulmann bűvölte el.
Herr Professornak szólította, és ragaszkodott hozzá, hogy az ablak mellett
terítsen számukra egy hatalmas asztalt, amelynél hatan is elfértek volna.
Alattuk terült el az óváros, mögötte a kanyargó Rajna barna dombjaival, fel-
meredő váraival. Alexis jól ismerte a látványt, de akkor új barátja, Schulmann
szemével, mintha először látta volna. Két whiskyt rendelt. Schulmann nem
tiltakozott.
Míg az italra vártak, Schulmann elismerő odaadással csodálta a tájat,
aztán megszólalt:
– Talán ha Wagner békét hagy annak a fickónak, Siegfriednek, végül is
jobb lett volna a világ.
Alexis egy pillanatig nem értette, mi történt. Zsúfolt délelőttje volt, mar-
dosta az éhség, a lelki egyensúlya amúgy is kibillent kissé, Schulmann németül
beszél! Vaskos, rozsdás szudétanémetsége úgy csikorgott, mint egy rég nem
használt motor. És hozzá töredelmesen mosolygott, bűnbánó, ugyanakkor
cinkos vigyorral. Alexis vakkantva felnevetett, és Schulmann is elnevette
magát. Megérkezett a whisky, koccintottak, de mellőzték a szokásos német
ceremóniát, ami Alexis számára mindig elviselhetetlen ostobaságnak tűnt,
különösen zsidók társaságában, akik minden germán formalitásban valami
fenyegetőt szimatolnak.
Miután a barátkozás gesztusán átestek, Schulmann megjegyezte, még
mindig németül:
– Úgy hallom, rövidesen új beosztást kap odalent Wiesbadenben. Irodai
beosztást. Magasabb, de kevesebb, amint hallom. Állítólag maga túl sok

31
ezeknek itt. Most, miután láttam magát, meg láttam ezeket az embereket
is – nos, most már nem lep meg a dolog.
Alexis is igyekezett nem meglepődni. Új megbízatása részleteiről eddig
nem esett szó – csak annyi, hogy meg fogja kapni. Állítólag még a sziléziai
utódlása is titok. Neki még ideje se volt beszélni róla, még ifjú barátnőjével
sem, pedig naponta többször is elcsevegtek telefonon, mindenféle értelmetlen
semmiségről.
– Így megy ez, igaz? – jegyezte meg Schulmann filozofikusan, és nehéz
lett volna eldönteni, a folyóhoz beszél-e, vagy Alexishez. – Higgye el, Jeru-
zsálemben is pontosan ilyen bizonytalan az ember élete. Föl-le, föl-le, így
megy ez. – Mindazonáltal kissé csalódottnak látszott. – Úgy hallom, a hölgy
igen kedves – tette hozzá, amivel újólag megkavarta társa lelkivilágát. Vonzó,
értelmes, hűséges. Talán túlságosan is nőies ezeknek itt.
Alexis legyűrte a kísértést, hogy – ha már a téma felmerült – előadást
tartson magánélete gondjairól. Inkább a délelőtti értekezletre terelte a szót,
de Schulmann csak tétova válaszokat adott, konkrétumként csak annyit
mondott, hogy a műszakiak még soha semmit sem oldottak meg, és hogy a
bombák untatják. Spagettit rendelt, és úgy ette, mint a rabok, mechaniku-
san forgatta villáját a kanálban, oda se nézett, mit csinál. Alexis nem akarta
megszakítani az eszmefuttatását.
Schulmann kezdetként az idősebb korosztály rutinos elbeszélő hangján,
szelíd panaszba foglalva ostorozta a terroristaellenes harcban az izraeliekkel
együttműködő úgynevezett szövetségeseiket.
– Még januárban, egy egészen más nyomozással kapcsolatban, segítségül
hívtuk olasz barátainkat. Produkáltunk nekik néhány csinos bizonyítékot,
közöl­tünk velük néhány pompás címet. Aztán hallottuk, hogy néhány olaszt
le is tartóztattak, miközben azok, akikre Jeruzsálem vadászott, békésen üdül-
tek otthon Líbiában, süttették a hasukat, és várták a következő megbízatást.
Mi nem ezt akartuk. – Egy villányi spagetti. Könnyed mozdulattal megtörölte
a száját a szalvétával. Schulmann-nak az étel üzemanyag, gondolta Alexis,
azért eszik, hogy harcolni tudjon. – Márciusban, amikor egy újabb ügy
került­napirendre, ugyanez a történet ismétlődött meg, de ezúttal Párizsban.
Néhány franciát letartóztattak, mást nem. Néhány tisztviselőt megdicsértek,
és hála nekünk, elő is léptették őket. De az arabok… – Széles mozdulattal,
tehetetlenül vonta fel a vállát. – Célirányos talán. Józan olajpolitika, józan
gazdasági szempontok. Józan mindenféle. De nem igazság. És mi az igazságot­

32
szeretjük, így hát, hogy úgy mondjam, megtanultuk, hogy válogatnunk
kell. Úgy döntöttünk, hogy inkább kevesebbet mondunk, mint többet.
Ha valaki jóindulattal viseltetik irántunk, ha múltja figyelemre méltó, nagy-
szerű apával a háttérben, mint az öné is, nos, ilyesvalakivel szívesen kötünk
üzletet. Diszkré­ten. Formaságok nélkül. Barátilag. Ha aztán az illető az
információinkat a maga számára is hasznosítani tudja, ha kicsit előbbre jut
a pályán, annál jobb, nekünk is jó, ha a barátaink több befolyáshoz jutnak
hivatásukban. Viszont mi is elvárjuk, hogy megkapjuk az üzletből a min-
ket illető részt. Elvár­juk az embereinktől, hogy szállítsanak. A barátainktól
különösen elvárjuk.
Ez volt a legmesszebb, ameddig Schulmann aznap – vagy később, bár-
mikor – elment, ami a feltételek leszögezését illeti. Ami Alexist illeti, ő nem
szögezett le semmit. Hallgatásával jelezte, hogy egyetért. És úgy tűnt, hogy
Schulmann, aki annyi mindent megértett Alexisszel kapcsolatban, ezt is
megértette, mert úgy csevegett tovább, mintha az üzletet máris megkötötték
volna, és nyakig benne lennének mind a ketten.
– Pár évvel ezelőtt néhány palesztin zűrt kevert a hazámban – mesélte. –
Az effélék általában az alacsonyabb sorból kerülnek ki. Parasztgyerekek,
megjátsszák a hőst. Átszöknek a határon, meghúzódnak egy faluban, elhajítják
a bombáikat, aztán rohannak, hogy biztonságba kerüljenek. Ha első ízben
nem kapjuk el őket, elkapjuk másodszorra, ha ugyan egyáltalán megpróbálják
másodszor. De azok, akikről beszélek, nem ebből a fajtából valók. Céltuda-
tos vezető irányította őket. Tudták, mit hogyan csináljanak, hogyan tartsák
magukat távol a besúgóktól, hogyan tüntessék el a nyomokat maguk után.
A maguk útját járták, a maguk parancsának engedelmeskedtek. Először egy
bét-seáni szupermarketet céloztak meg. Másodszor egy iskolát, aztán néhány
települést, majd megint egy üzletet. A végén már kezdett egyhangúvá válni
a dolog. Aztán szabadságra autóstoppal hazaigyekvő katonáinkat vették cél-
ba. Eredmény: haragos anyák, újságcikkek. Mindenfelől csak azt hallottuk:
„Kapjátok el őket!” Füleltünk, leadtuk mindenfelé a drótot. Kinyomoztuk,
hogy a Jordán-völgyi barlangokban húzódnak meg, oda vonulnak vissza.
A földekről élelmezték magukat. De nem találtuk meg őket. Propagandis-
táik a Nyolcas Kommandó hőseinek nevezték el a társaságot, holott mi ezt
a Nyolcas Kommandót nagyon jól ismertük, és egy gyufát se gyújthattak
meg anélkül, hogy jó előre tudomást ne szerezzünk róla. Információink
szerint családi vállalkozásról volt szó. Egyik informátorunk szerint három,

33
egy másik szerint négy testvérről. Annyi mindenesetre bizonyos volt, hogy
testvérek, és hogy operációs bázisuk a Jordán vidéke, amit egyébként addig
is tudtunk. Csapatot szerveztünk, és kutatni kezdtünk utánuk. Az ilyen
brigádokat Szajaretnek hívjuk, csupa keménykötésű fickó, akik mindig kis
csoportokban dolgoznak. A hírek szerint a palesztinok parancsnoka magá-
nyos farkas volt, aki családtagjain kívül senkiben sem bízott meg, ami arab
viszonylatban roppant józan dolog. Eddig még nem sikerült az illetőt meg-
találnunk. Két testvére már nem volt ennyire ügyes. Az egyik Ammanban
egy kislánynak udvarolt. Egy reggel, mikor a lány házából kilépett, kapott
egy géppisztolysorozatot. A másik elkövette azt a hibát, hogy Szidónban
odatelefonált egy barátjának, és meghívatta magát hozzá hétvégére. Mikor
a parti úton autózott, a légierő szilánkokra lőtte a kocsiját. Addigra már
kiderült, kik ezek – folytatta Schulmann. – Ciszjordániai palesztinok, egy
szőlőművelő faluból, Hebron közeléből. A hatvanhetes háború után mene-
kültek el. Megtudtuk azt is, hogy van egy negyedik testvérük, aki azonban
még palesztin mértékkel mérve is fiatal ahhoz, hogy harcoljon. Két nővérük
is volt, az egyik egy megtorló bombázás során halt meg valahol a Litáni
folyó­tól délre. Ezek után persze nem maradtak sokan. Ennek ellenére tovább
kerestük az emberünket. Arra vártunk, hogy erősítést gyűjt, és újból támad.
De nem. Mintha otthagyta volna a boltot. Eltelt hat hónap, aztán egy év, és
már arra gondoltunk, elfelejthetjük az egészet. Valószínűleg a saját emberei
gyilkolták meg, ami nem lett volna szokatlan; egyes hírek szerint a szírek
keze közé került, és talán bele is halt. Aztán, csak néhány hónapja, kaptuk
a hírt, hogy ide jött, Európába. Ide, Németországba. Csoportot szervezett
maga köré, többnyire nőket, főleg németeket. És főleg fiatalokat. – Újabb
adag spagettit vett a szájába, megrágta, lenyelte. – Illő távolságban tartja őket
magától. Egy csoport befolyásolható kölyöknek megjátssza az arab Mefisztót.
Hosszú hallgatás. Alexis eltöprengett. Nem tudta, hová tegye Schulmannt.
A barnálló dombok felett magasan álló nap fénye beözönlött az ablakon.
A tündöklő fényben nehéz lett volna Schulmann arckifejezését részletesen
megfigyelni. Odébb mozdította a fejét, és más szögből vette szemügyre.
Schulmann barna szemét hirtelen mintha tejszerű hályog homályosította
volna el. Miért? Alexis első pillanatban nem értette a dolgot. Vajon való-
ban a napfény miatt tűnt Schulmann arcán a bőr egyszerre csak betegesen
fakónak, feszesnek, repedezettnek, mintha a férfi tulajdon halotti maszkját
viselné? Aztán rájött: Schulmann arcán felizzott a szenvedély, amelyet eddig

34
tökéletesen elrejtett előtte itt a vendéglőben is, odalent az álmos fürdőváros-
ban, a túlméretezett hivatali épületek között is. Amint egyes emberek arcára
kiül a szerelmi szenvedély, úgy formálta át Schulmann arcát a mélységes,
félelmetes gyűlölet.

Schulmann este elutazott. Brigádja maradék tagjai még két napig maradtak.
Alexis – miután rámutatott, hogy a bonni kormány éppen aznap tett bizonyos
jelentőségteljes célzásokat egy esetleges szaúdi fegyverszállítási szerződéssel
kapcsolatban, és ez feltehetően nagymértékben csökkenti az izraeli vendégek
ünnepi hangulatát – csendben elszabotálta a sörös-virslis búcsúünnepsé-
get, amellyel a sziléziai elszántan illusztrálni óhajtotta a két szolgálat közötti
hagyo­mányosan kitűnő kapcsolatot. Alexisnek talán ez volt utolsó valóságos
ténykedése hivatalában. Egy hónap múlva – amint Schulmann megmond-
ta – áthelyezték Wiesbadenbe. Bizalmas munkakör: elméletileg előléptetés,
ahol azonban önfejű individualizmusa lényegesen kevésbé érvényesülhetett.
Egy udvariatlan sajtóorgánum, valaha a jó doktor lelkes híve, fanyarul meg-
jegyezte, hogy ami Bonn-nak veszteség, az nyereség a tévénézőknek. Amikor
német barátai közül annyian és oly sietve elhúzódtak tőle, egyetlen vigasza
volt az a kézzel írott, meleg hangú levél – postabélyegző: Jeruzsálem –, amely
új íróasztalán az első nap fogadta. Aláírás: „Baráti üdvözlettel, Schulmann.”
Sok szerencsét kívánt, és kifejezte reményét, hogy akár magánemberként, akár
hivatalosan, rövidesen találkozni fognak. És az utóiratban fanyarul éreztette,
hogy ő is nehéz napokat él át: „Ha nem szállítok rövidesen, az a kényelmetlen
érzésem, hogy nemsokára követem önt.” Alexis mosolyogva lökte be a lapot
a fiókjába, ahol bárki elolvashatja, mint ahogy nyilván el is fogja olvasni.
Pontosan tudta, mit csinál Schulmann, és csodálta érte: jövendő kapcsolatuk
ártatlan alapjait rakosgatja le. És néhány hét múlva, mikor Alexis doktor ifjú
hölgyével átesett az egyszerű házasságkötési szertartáson, a nászajándékok
között Schulmann rózsái szerezték neki a legőszintébb örömet; hallatlanul jót
szórakozott rajtuk. És még csak nem is beszéltem neki arról, hogy nősülök!
A rózsák mintha új szerelmet ígértek volna, erre pedig Alexisnek nagy
szüksége volt.

35