You are on page 1of 17

George R. R.

Martin

Éjvadászok
Történetek az ezer világból
Éjvadászok

Mikor a názáreti Jézus a kereszten lógva haldoklott, a volkrin faj épp a szen-
vedése évében haladt el a közelben, egyenesen kifelé.
Mikor a Tűz Háborúja dúlt a Földön, a volkrinok Ó-Poszeidón mellett
hajóztak, ahol a tengereknek még nem volt neve, sem halászai. Mikor a csil-
lagműnek hála a Föld Egyesült Nemzetei Egyesült Birodalommá alakultak, a
volkrinok beléptek a hrangai űr külső szeletébe. A hrangaiak nem is szereztek
tudomást erről. Hozzánk hasonlóan szétszórt napjaik körüli apró, fényes vilá-
gaik gyermekei voltak csupán, kis érdeklődéssel és még elenyészőbb tudással
a köztes homály utazóiról.
Egy évezreden át dúlt a háború, a volkrin faj pedig átszelte, tudatlanul és
érintetlenül, biztos helyen, ahol semmiféle tűz nem éghet. Utána az Egyesült
Birodalom szétmorzsolódott, eltűnt, a hrangaiak pedig köddé váltak az Ös�-
szeomlás sötétjében, melynek a volkrinok nem érezték a homályát.
Mikor Kleronomas elindította kutatóhajóját az Avalonról, a volkrinok tíz
fényévnyi távolságra megközelítették. Kleronomas töméntelen dolgot fedezett
fel, de a volkrin faj nem tartozott ezek közé. Sem akkor, sem pedig amikor
egy emberöltővel később visszatért az Avalonra.
Mikor hároméves voltam, Kleronomas pedig nem több, mint por, ugyan-
olyan messzi és halott, mint a názáreti Jézus, a volkrin faj elhajózott Daronne
közelében. Abban az évszakban minden krei érzékeny furcsán viselkedett,
fényesen villódzó szemmel meredtek a csillagokra.
Mikor felnőttem, a volkrinok már elsiklottak Tara mellett, túl a kreiek
hatósugarán, szüntelenül kifelé tartva.

45
Immár vén vagyok, egyre öregszem, a volkrin hajó pedig hamarosan áttöri a
Kísértő Fátylát, mely fekete ködként lebeg a csillagok között. Mi pedig követ­
jük, egyre követjük. Át a sötét örvényeken, ahol senki se jár, át az ürességen,
át a végtelen némaságon, én és az Éjvadászom kitartóan kergetjük.

Lassan tették meg az átlátszó csövön át vezető utat, mely összekötötte
a keren­gő űrkikötőt az előttük várakozó űrhajóval, kezükkel húzva magukat
a súlytalanságon át.
Melantha Jhirl, az egyetlen köztük, aki nem kezdett ügyetlenkedni vagy
feszengeni a nehézkedés hiánya miatt, röpke szünetet tartott, hogy lepillantson
az Avalon alanti tarka gömbjére, a jáde- és borostyánszínben tündöklő, impo-
záns óriásra. Egyikük sem ekkor szállt be először űrhajóba, ám ez a módszer
mindenki számára újdonságot jelentett. A legtöbb jármű az állomás síkjában
dokkolt, de az, amelyet Karoly d’Branin kibérelt a küldetéshez, túl méretes
és túlságosan egyedi tervezésű volt ehhez. Előttük magasodott: három apró
tojás egymás mellett, alattuk két nagyobb gömb, a megfelelő szögben látni
lehetett köztük a gépház hengerét, az egységeket pedig csővezetékek kötötték
össze. Borítása fehér, dísztelen.
Melantha Jhirl jutott át elsőként a légzsilipen. A többiek egyesével botla-
doztak be utána, míg végül mind beszálltak: öt nő és négy férfi, mindegyik
az Akadémia tudósa, hátterük sokszínűségével csak a tudományterületeik
változatossága vetélkedhetett. A törékeny ifjú telepata, Thale Lasamer lépett
be utoljára. Idegesen nézett körbe, miközben a többiek cseverészve várták,
hogy befejeződjék az átszállási folyamat.
– Figyelnek minket – jegyezte meg.
Becsukódott mögöttük a külső ajtó, a cső odébb szállt; immár a belső ajtó
siklott szét.
– Üdvözlöm önöket az én Éjvadászomon! – szólt odabentről egy joviális
hang.
De a tulajdonosát nem látták.
Melantha Jhirl belépett a folyosóra.
– Helló! – köszönt tanácstalanul szétnézve. Karoly d’Branin követte.

46
– Helló! – felelte a barátságos hang. Egy sötét képernyő alatti kommunikátor
hangszórója volt a forrása. – Itt Royd Eris, a Éjvadász parancsnoka. Örülök,
hogy újra látom, Karoly, és szívélyesen üdvözlöm a többieket.
– Hol van? – firtatta egyikük.
– A szállásomon, ami e létfenntartó gömb felét elfoglalja – felelte készsé-
gesen Royd Eris hangja. – A másik felét egy nappali-könyvtár-konyha, két
tisztálkodóállomás, egy kétszemélyes és egy meglehetősen apró egyszemélyes
kabin tölti ki. Attól tartok, a többiek kénytelenek lesznek alvóhálókat kihúzni
a raktárgömbökben. Az Éjvadász kereskedelmi, nem pedig személyszállítási
célra készült. Ugyanakkor kinyitottam az összes szükséges átjárót és zárat,
tehát a rakterekben van levegő, fűtés és víz. Gondoltam, így kényelmesebbnek
találják majd. A felszerelésük és a számítógépes rendszerük a raktérben lett
elhelyezve, de biztosítom önöket, hogy így is bőven maradt hely. Javaslom,
hogy csomagoljanak ki, utána pedig várom önöket a társalgóban egy étkezésre.
– Csatlakozik hozzánk? – kérdezte a pszipszich, egy nyafogós, baltaarcú
nő, becsületes nevén Agatha Marij-Black.
– Bizonyos értelemben – felelte Royd Eris –, bizonyos értelemben.

A szellem a fogadáson jelent meg.
A társalgót könnyűszerrel megtalálták, miután felszerelték az alvóhálóikat,
és elrendezték a személyes tárgyaikat az alvókörletekben. Az volt a hajó ezen
egységének legnagyobb helyisége. Az egyik végét egy mindennel felszerelt,
ellátmányokkal bőségesen megpakolt konyha foglalta el. A másik vége számos
kényelmes széket, két olvasót, egy holotartályt és egy könyvekkel, szalagokkal és
kristálylapkákkal teli falat kínált. Közepén hosszú, tíz főre megterített asztal állt.
Könnyű étkük forrón gőzölögve várta őket. A tudósok kiszolgálták magukat,
majd leültek az asztalhoz, nevetve társalogtak, immár sokkal könnyedebben, mint
beszálláskor. A hajó tömegvonzási rendszere is bekapcsolt, ami sokat tett a kényel-
mükért: hamarosan feledésbe merült súlytalan átszállásuk émelyítő feszengése.
Végül minden széket elfoglaltak, csupán az asztalfőn álló maradt üresen.
Ott bukkant elő a kísértet.
Abbamaradt minden beszélgetés.

47
– Üdv! – köszönt a jelenés, egy karcsú, seszínű szemű, fehér hajú fiatalember
halovány árnya. Öltözéke legalább húsz éve kiment a divatból: laza, pasztell-
kék, a csuklójánál puffos ing, testhez simuló nadrág, egybeszabott csizmával.
Átláttak rajta, az árnyalak pillantása pedig egyáltalán nem észlelte őket.
– Egy hologram – állapította meg Alys Northwind, az alacsony, tömzsi
xenotechnikus.
– Royd, Royd, nem értem – adott hangot döbbenetének a kísértetre meredő
Karoly d’Branin. – Mi akar ez lenni? Miért kivetítésként jelenik meg köztünk?
Nem csatlakozik hozzánk személyesen?
A szellem halvány mosollyal emelte fel a karját.
– A szállásom azon fal túloldalán található – közölte. – Attól tartok, se ajtó,
se zár nem köti össze a gömb két felét. Időm legjavát magányosan töltöm,
és jobb szeretném, ha ez így is maradna. Nagyra értékelném, ha tiszteletben
tartanák a kívánságomat. Mindettől függetlenül gondos vendéglátó leszek. Itt,
a társalgóban a kivetülésem csatlakozhat önökhöz. Ha máshol lenne szüksé-
gük valamire, vagy beszélni óhajtanának velem, használják a kommunikátort!
Most, kérem, folytassák az étkezést és a társalgást! Örömmel hallgatom. Jó
ideje nem voltak már utasaim.
Igyekeztek. De az asztalfőn ülő jelenés árnyéka mindenkire rávetült, így az
étkezés feszültté, sietőssé vált.

Royd Eris attól a pillanattól kezdve figyelte az utasait, hogy az Éjvadász
bein­dította a csillagművét.
Néhány napon belül a tudósok többsége megszokta a kommunikátorból
szóló testetlen hangot és a holografikus jelenést a társalgóban, de úgy festett,
egyedül Melantha Jhirl és Karoly d’Branin tudnak igazán ellazulni a jelenlé-
tében. A többieken csak még inkább erőt vett volna a feszengés, ha rájönnek,
hogy Royd állandóan velük van. Mindig és mindenhol, szüntelenül figyelt.
Roydnak még a tisztálkodóhelyiségekben is volt szeme és füle.
Nézte, ahogy dolgoznak, esznek, alszanak, közösülnek; fáradhatatlanul
hallgatta a szóváltásaikat. Egy héten belül mindnyájukat megismerte, és neki­
látott, hogy kipiszkálja belőlük a huncut kis titkaikat.

48
Lommie Thorne, a kibernetikus beszélt a számítógépeihez, és láthatóan
szívesebben töltötte az idejét velük, mint az emberekkel. Eszes és gyors volt,
mozgékony, kifejező arccal és apró, kemény, kisfiús testtel; a társaság nagy
része vonzónak találta, de ő nem szerette, ha megérintik. Csak egyszer szexelt,
Melantha Jhirllel. Lommie Thorne finom fémből szőtt ingeket viselt, bal
csuklójának implantátuma pedig lehetővé tette, hogy közvetlenül becsatla-
kozhasson a számítógépeibe.
A xenobiológus, Rojan Christopheris goromba, kötekedő férfinak bizonyult,
igazi cinikusnak, aki vajmi kevéssé tudta kordában tartani a kollégái iránt
érzett megvetését, és magányosan ivott. Magas volt, görnyedt és ocsmány.
A két nyelvész, Dannel és Lindran a nyilvánosság előtt szeretők voltak,
szüntelenül fogták egymás kezét, és összetartottak. Négyszemközt keserű-
en vitáztak. Lindran epés szavaival előszeretettel csapott le Dannel gyenge
pontjaira, vicc tárgyává téve a férfi szakmai hozzáértését. Gyakorta szexeltek
mindketten, de nem egymással.
Agatha Marij-Black, a pszipszich hipochonder volt, hajlamos a baljós
búskomorságra, amin csak rontottak az Éjvadász zárt terei.
Alys Northwind xenotechnikus folyton evett, és sosem mosdott. A nő
vastag körmei alatt fekete mocsok sötétlett, és az út első két hetében ugyanazt
a kezeslábast viselte, amit csak szexhez vett le, akkor is csupán röpke időre.
Thale Lasamer telepata ideges volt, és szeszélyes, mindenkitől tartott a
környezetében, mégis gyakorta kitört rajta a nagyképűség, mikor is társait
a fejükből kiragadott gondolatokkal gúnyolta.
Royd Eris mindnyájukat figyelte, tanulmányozta, velük és általuk élt. Egyi-
küket sem hanyagolta el, még azokat sem, akiket kifejezetten ízléstelennek
talált. De mikor az Éjvadász már két hete alámerült a csillagmű tekergő
örvényében, két utasa követelte magának a figyelme legjavát.

– Leginkább az indítékuk érdekel engem – árulta el neki Karoly d’Branin egy
mesterséges este során, két héttel az Avalonról való indulást követően.
Royd csillámló szelleme d’Branin közelében ült az elsötétített társalgóban,
ahol a férfi édes-keserű csokoládét kortyolgatott. A többiek mind aludtak.

49
Egy űrhajón értelmét veszti a nap és az éj, de az Éjvadász megőrizte a szo-
kásos ciklusokat, és a legtöbb utas alkalmazkodott ehhez. A jó öreg d’Branin,
ügyintéző, ezermester és a küldetés vezetője, kivételt képezett: ő a saját órája
szerint működött, jobb szerette a munkát az alvásnál, ám mindennél szíveseb-
ben áradozott saját kis rögeszméjéről, a fáradhatatlanul hajszolt volkrinokról.
– Ha ugyan egyáltalán valóságosak, Karoly – válaszolta Royd. – Mennyire
lehetsz biztos abban, hogy ezek a te idegenjeid valóban léteznek?
– Én megengedhetem a bizonyosságot – vágta rá Karoly d’Branin határozott
kacsintással. Zömök férfi volt, alacsony és karcsú, acélszürke haját gondosan
ápolta, tunikája tisztaságára kényesen ügyelt, de színpadias gesztusai, illetve
jellemzően szeleburdi lelkesedése éles ellentétben állt visszafogott külsejével.
– Ennyi elég. Ha mindenki más biztos lenne a dologban, akkor egy kuta-
tóhajókból álló flottánk lenne a te kis Éjvadászod helyett. – Beleszürcsölt a
csokoládéjába, és elégedetten felsóhajtott. – Ismered a nor t’alusht, Royd?
Különös név volt, de a kapitánynak csupán egy pillanat kellett ahhoz, hogy
utánajárjon számítógépének lexikonjában.
– Egy idegen faj az emberi űr túlsó oldalán, túl a fyndii és a damoosh
világokon. Feltehetőleg legenda.
– Ugyan, ugyan, ugyan! – kuncogott d’Branin. – Nem naprakész a jegyzé-
ked, barátom, frissítsd majd, ha legközelebb az Avalonon jársz! Korántsem
legendák, nagyon is igaziak, csak igen távoliak. Fölöttébb kevés adatunk van a
nor t’alushról, de a létezésük felől biztosak vagyunk, bár mi ketten valószínű-
leg sosem találkozhatunk velük személyesen. Ők voltak mindennek a kezdete.
– Folytasd csak! – nógatta Royd. – Nagyon érdekel a munkád, Karoly.
– Épp néhány adatot kódoltam be az Akadémia rendszerébe, egy húsz
standard évnyi átvitel után megérkezett csomagot. Egy része nor t’alush
néphitet írt le. Fogalmam se volt, meddig tartott eljuttatni Dam Tullianra,
vagy milyen úton érkezett, de nem is számított: a folklór amúgy is időtlen,
ráadásul ez lebilincselő anyagnak bizonyult. Tudtad, hogy az első diplomámat
xenoetimológiából szereztem?
– Nem tudtam. Folytasd, kérlek!
– A volkrinok története szerepelt a nor t’alush nép mítoszai közt. Lenyűgö-
zött; egy rejtélyes eredetű, a galaxismagból kifelé, a perem irányába vándorló,

50
értelmes faj, mely állítólag idővel kétségkívül eljut az intergalaktikus térbe,
és mindeközben a csillagközi űrben marad, nem érinti a bolygókat, sőt, még
csillagokhoz is ritkán ment egy fényévnél közelebb. – D’Branin szürke sze-
me felcsillant, beszéd közben pedig lelkesen hadonászott, mintha a keblére
ölelné az egész galaxist. – Ráadásul mindezt csillagmű nélkül, Royd, ez az igazi
csoda! A hajóik csupán a fénysebesség töredékével haladnak! Ez a részlet
tett megszállottá! Olyannyira mások lehetnek az én volkrinjaim… bölcsek
és türelmesek, hosszú életűek, előrelátók, híján minden borzasztó sietségnek
és szenvedélynek, mely elemészti az alsóbbrendű népeket. Ha belegondolok,
milyen ősiek lehetnek e volkrin hajók!
– Ősöregek – helyeselt Royd. – Karoly, hajókat emlegettél. Többes szám?
– Ó, igen – helyeselt d’Branin. – A nor t’alushok szerint először csak egy-
kettő bukkant fel, a kereskedelmi terük legkülsőbb szeletén, de több is követte.
Százszámra, mindegyik magányosan, önállóan mozgott, kifelé, szüntelenül
kifelé. Az irány végig változatlan maradt. Tizenötezer standard éven át szelték
a nor t’alushok naprendszereit, majd lassan elhagyták őket. A mítosz szerint
az utolsó volkrin hajó háromezer éve távozott.
– Tizennyolcezer év – morfondírozott Royd. – A nor t’alush faj ilyen vén?
– A csillagközi utazás terén nem – felelte d’Branin mosolyogva. – A saját
feljegyzéseik alapján a nor t’alush civilizáció csupán feleennyi idős. Ez zavart
is egy darabig. Ettől a volkrin faj kétségkívül inkább tűnt legendának. Ugyan
csodás legendának, de semmi többnek.
Végül mégsem hagyott nyugodni. A szabadidőmben nyomozásba fogtam,
összevetettem más idegenek kozmológiájával, hogy kiderüljön, a nor t’alushon
kívül megjelenik-e ez a mítosz más fajoknál is. Arra gondoltam, ebből írhatnám
a szakdolgozatomat. Gyümölcsöző kutatási tárgynak tűnt.
Megdöbbentett, amit találtam. A hrangaiaknál és a rabigájukba hajtott
fajoknál semmi, de ez logikusnak tűnt. Mivel ők kívül esnek az emberi űrön,
így a volkrinok nem jutnának el hozzájuk, csak miután átkeltek a mi saját
területünkön. Ám mikor belül kezdtem vizsgálódni, mindenhonnan vissza-
köszönt a volkrin mítosz! – hajolt közelebb lelkesen d’Branin. – Ó, Royd, a
történetek, micsoda történetek!
– Hadd halljam! – noszogatta Royd.

51
– A fyndiik iy-wiviinek hívják őket, ami az ő nyelvükön űrhordát vagy
éjhordát jelent. Mindegyik fyndii horda története ugyanaz, csupán a némagyak
nem hisznek benne. Úgy tartották, hogy a hajóik végtelenek, sokkal nagyobbak,
mint bármi az ő vagy a mi történelmünkből. Hadihajóknak vélték őket. Volt
egy legenda egy elveszett fyndii hordáról, háromszáz hajó rala-fyn alatt, melyek
mind egy szálig elpusztultak, mikor találkoztak az iy-wiviivel. Természetesen
ez sok ezer éve történt, így a részletek homályosak. A damooshok között más
történet kering, de szilárd tényként kezelik… azt pedig te is tudod, hogy a
damooshnál idősebb fajjal még nem találkoztunk. Az örvény népének hívják
az én volkrinjaimat. Csodás elbeszélések, Royd, csodásak! Hajóik mind gigászi,
sötét városok, merevek és némák, lassabban haladnak, mint a környező világűr.
A damoosh legendák szerint a volkrin menekültek faja, holmi elképzelhetetlen
háborúból, mely az idők kezdete óta dúl a galaxismag mélyében. Elhagyták a
világokat és a csillagokat, melyeken kifejlődtek, és a köztes ürességben kerestek
békét. Aath gethsoidjainak is hasonló a története, de az ő változatukban ez a
háború elpusztított minden életet a galaxisunkban, és a volkrin egyfajta teremtő
nép, akik vándorlásuk során újranépesítik a világokat. Más népek az istenek
hírnökeit látják bennük, netán a pokolból jött árnyakat, akik figyelmeztetni
akarnak holmi rettenetre, mely hamarosan kiemelkedik a magból.
– A történeteid ellentmondanak egymásnak, Karoly.
– Igen, igen, ez csak természetes, de az alapjaik megegyeznek: a volkrinok,
akik kifelé hajóznak, ősi és örökké tartó, a fénysebességnél lassabb hajóik-
kal szelik át a mi rövid életű birodalmainkat és illékony diadalainkat. Ez a
legfontosabb! Minden más csak sallang, díszítés; hamarosan fényt derítünk
az igazságra. Összeszedtem a maroknyi rendelkezésre álló tényt a még bel-
jebb, a nor t’alushnál is mélyebben lakozó fajokról… olyan civilizációk és
népek, melyek félig-meddig maguk is legendák, mint a dan’lai, az ulli meg a
rohenna’kh… és amelyekről elő tudtam ásni valamit, ott kivétel nélkül mindig
fel is bukkant a volkrinok története.
– A legendák legendája – összegezte Royd. A jelenés széles szája mosolyra
görbült.
– Úgy-úgy – helyeselt d’Branin. – Ezen a ponton vontam be a szakértő-
ket a Nem Emberi Értelmet Tanulmányozó Intézettől. Minden ott volt az

52
Akadémia könyvtáraiban, emlékeiben és mátrixaiban. Csak korábban még
senki nem kereste, vagy törte magát, hogy összerakja. A volkrinok az emberi
történelem nagy részében a fajtánk területén utaztak, már jóval az űrkorszak
kezdete előtt. Míg az ember magának az űrnek a szövetét torzítja, hogy kicse-
lezze a relativitást, ők egyszerűen átvezetik a hatalmas hajóikat az állítólagos
civilizációnk szívén, a legnépesebb bolygóink szomszédságában, méghozzá
kényelmesen ráérős, fény alatti sebességgel, a Peremet és a galaxisok közti
ismeretlent véve célba. Lenyűgöző, Royd, egyszerűen lenyűgöző!
– Lenyűgöző! – helyeselt a kapitány.
Karoly d’Branin egyetlen korttyal kiürítette a csokis csuprát, majd Royd
karja után nyúlt, de a keze átsiklott az anyagtalan fényen. Egy pillanatra
zavart­nak látszott, aztán lassacskán elnevette magát e ballépésén.
– Ó, az én volkrinjaim! Túlságosan belelkesülök, Royd! Karnyújtásnyira
járok! Tucatnyi éve prédálják már az elmémet, de egy hónapon belül a mar-
komban lesznek, és saját elgyötört szememmel tekinthetek majd a nagysze-
rűségükre. Akkor, és csakis akkor kezdődhet meg a kapcsolatfelvétel, ha a
fajtám képes felérni az ő kiváló különcségükhöz, hozzájuk, akik olyannyira
gyökeresen mások, mint mi… Remélem, Royd, remélhetem, hogy végre fény
derül az indítékra!
Royd Eris szelleme mosolygott a kedvéért, és tovább figyelte áttetsző sze-
mével.

Az utasokat hamar elfogja a nyugtalanság egy a csillagműben haladó űrhajón,
és ezt csak fokozta a Éjvadász apró, spártai volta. Már a második hét végén
megkezdődtek a halálkomoly találgatások.
– Ki lehet valójában ez a Royd Eris? – kérdezte panaszosan egyik este a
xenobiológus, Rojan Christopheris, miközben négyen kártyáztak. – Miért
nem mutatkozik személyesen? Mi célja lehet azzal, hogy elszigeteli magát
a társaságtól?
– Kérdezd meg tőle! – javasolta Dannel, a férfi nyelvész.
– Na és ha valamiféle bűnöző? – vetette fel Christopheris. – Tudunk róla
egyáltalán bármit is? Nem, természetesen nem. Csak egyvalaki beszélt vele,

53
mégpedig d’Branin, akiről viszont mindnyájan tudjuk, hogy egy szenilis vén
bolond!
– Te jössz – szólt rá Lommie Thorne.
Christopheris lecsapott egy kártyát.
– Riposzt – adta hírül –, még egyet kell húznod. – Elvigyorodott. – Eris
pedig… ki tudja, az is lehet, hogy mindnyájunk megölését forralja.
– Kétségkívül a mesés vagyonunkért – humorizált Lindran, a női nyelvész.
Kijátszott kártyáját rátette arra, amit Christopheris dobott be. – Geller – adta
hírül halkan. Mosolygott.
Akárcsak a figyelő Royd Eris.

Melantha Jhirl kellemes látványt nyújtott.
Az ifjú, egészséges és mozgékony nőt olyan életkedv lengte körül, amivel a
többieknek esélyük sem volt versenyre kelni. Minden szempontból nagy volt:
egy fejjel magasabb mindenkinél a fedélzeten, dús keblű, hosszú combú, erős,
izmai ruganyosan mozogtak csillogó szénfekete bőre alatt. Étvágy tekinteté-
ben is mindenkit felülmúlt. Kétszer annyit evett, mint bármelyik munkatársa,
keményen ivott, noha látszólag sosem részegedett le, továbbá minden áldott
nap több órán át edzett a magával hozott és az egyik raktérben összeállított
felszerelésével. A harmadik hétre a fedélzeten levő mind a négy férfival, a nők
közül pedig kettővel is szexelt. Az ágyban ugyancsak örökmozgónak bizonyult,
a legtöbb partnerét kifullasztotta. Royd mohó érdeklődéssel figyelte.
– Javított változat vagyok – közölte végül a férfival, miközben a párhuzamos
korláton edzett, csupasz bőrén verejték csillogott, hosszú, fekete haját pedig
háló alá gyűrte.
– Javított? – érdeklődött Royd. A raktérbe nem küldhette le a kivetülését,
de Melantha felhívta őt a kommunikátoron, hogy szóval tartsa edzés közben,
mit sem tudva arról, hogy amúgy is ott lett volna.
A nő félbehagyta a gyakorlatát, egyenesen és mereven tartotta a testét
pusztán a karja meg a háta erejével.
– Továbbfejlesztett, kapitány – magyarázta. Szokásává vált, hogy kapitány-
nak szólítsa. – A Prometheuson születtem, az ottani elit köreibe, két génbűvész­

54
gyermekeként. Feljavítottak, kapitány. Dupla annyi energiát fogyasztok, mint
az átlagemberek, de mindet elhasználom. Az anyagcserém kétszer olyan gyors,
a testem erősebb és strapabíróbb, a várható élettartamomat pedig az embe-
ri másfélszeresére növelték. A népem rettentő hibákat követett el, mikor
gyökeresen át akarta tervezni az emberiséget, de az apróbb finomításokhoz
kiválóan értenek.
Folytatta az edzését, sebesen, könnyedén mozgott, és a befejezésig egy szót
sem szólt. Mikor végzett, lepattant a rudakról, egy pillanatig hevesen szuszogva
állt, majd karba fonta a kezét, s oldalra biccentett fejjel elvigyorodott.
– Most már ismeri az élettörténetemet, kapitány – mondta. Lehúzta a
hálót, és kirázta a haját.
– Biztosan lenne még mit mesélnie – szólt a hang a kommunikátorból.
Melantha Jhirl nevetett.
– Biztosan – ismételte. – Meséljek az Avalonra való dezertálásomról, az
okokról és a körülményekről, vagy hogy mekkora zűrbe kevertem ezzel a
Prometheuson maradt családtagjaimat? Netán jobban érdekelné a kulturális
xenológia terén végzett lenyűgöző munkám? Inkább erről hallana?
– Talán majd máskor – felelte Royd udvariasan. – Mi az a kristály, amit visel?
A kérdéses tárgy általában a keblei közt lógott, de valahányszor edzés-
hez készülve levetkőzött, azt is letette. Most felkapta, és áthúzta a fején; az
ezüstláncon egy apró, fekete erekkel futtatott zöld ékkő függött. Mikor a
bőréhez ért, Melantha egy pillanatra behunyta a szemét, majd újra, ezúttal
már vigyorogva, kinyitotta.
– Ez él – magyarázta. – Látott már effélét? Egy érzékkristály, kapitány.
Egy gerjesztett kő, amit pszionikusan metszettek, hogy magába foglaljon egy
emléket, egy érzést. Érintésre egy ideig visszahozza.
– Tisztában vagyok az elvvel – felelte Royd –, az efféle felhasználás viszont
új nekem. Az öné akkor valamilyen becses emléket őriz? Netán a családjáról?
Melantha Jhirl felkapott egy törölközőt, és nekilátott, hogy felszárítsa a
testén gyöngyöző verejtéket.
– Az enyém egy különösen kielégítő ágytorna érzetét hordozza magá-
ban, kapitány. Felizgat. Legalábbis egykor így volt. Az érzékkristályok idő-
vel elgyen­gülnek, immár az enyém sem olyan hatékony, mint annak idején.

55
De néha, főleg szeretkezés vagy megfeszítő testedzés után, ismét életre kel a
bőrömön, akárcsak az imént.
– Ó… – szólt Royd hangja. – Akkor hát felizgatta? Most megy, hogy
közösüljön?
Melantha vigyorgott.
– Az nyilvánvaló, hogy ön leginkább mire kíváncsi belőlem, kapitány: a
mozgalmas és szenvedélyes szerelmi életemre. Erre viszont ne számítson!
Legalábbis addig semmiképp, amíg ön nem osztja meg velem az élettörténetét.
Az erkölcsös tulajdonságaim között megtalálható a kielégíthetetlen kíváncsiság
is. Kicsoda maga, kapitány? Igazából.
– Egy olyan feljavított egyén, mint ön, bizonyára könnyűszerrel ki tudná
találni – felelte Royd.
Melantha kacagva a kommunikátor membránjára dobta a törülközőt.

Lommie Thorne ideje legjavát abban a raktérben töltötte, melyet számítógép-
teremnek jelöltek ki, ahol összeállította a volkrinok elemzésére szánt rendszert.
Az alkalmak legalább fele során vele tartott Alys Northwind xenotechnikus
is, hogy segédkezzen. A kibernetikus fütyörészett munka közben; Northwind
dacos csöndben teljesítette a parancsait. Nagy ritkán elegyedtek szóba.
– Eris nem ember – jegyezte meg Lommie Thorne egy nap, miközben egy
kivetítő-képernyő felszerelését felügyelte.
Alys Northwind felmordult.
– Tessék? – Fintor terült szét a nő szögletes, lapos vonásain. Christopheris
és a tirádája miatt Eris nyugtalanítani kezdte. A helyére pattintott még egy
alkatrészt, majd megfordult.
– Beszél hozzánk, de nem láthatjuk – folytatta a kibernetikus. – A hajó
legénység nélküli, és őt leszámítva úgy tűnik, teljesen automatizált. Akkor
miért nem automatizálták egészen? A nyakamat rá, hogy ez a Royd Eris egy
rettentően kifinomult számítógépes rendszer, talán egy valódi mesterséges
intelligencia. Még egy egyszerűbb program is képes lenne ember módjára
lefolytatni egy beszélgetést, ha az nem szemtől szemben zajlik. Amennyiben
tényleg teljes hatásfokkal üzemel, én mondom neked, ez bárkit be tudna palizni.

56
A xenotechnikus felmordult, és visszafordult a munkájához.
– Akkor miért tetteti magát embernek?
– Mert a legtöbb törvénykezési rendszerben az MI-knek nincsenek jogaik –
érvelt Lommie Thorne. – Egy hajó nem lehet önmaga tulajdonosa, még az
Avalonon sem. A Éjvadász bizonyára attól tart, hogy elfogják és lekapcsolják.
– Füttyentett. – Halál, Alys; az öntudat és a tudatos gondolkodás vége.
– Minden áldott nap gépekkel dolgozom – makacskodott Alys Northwind.
– Nem számít, hogy be- vagy lekapcsolom őket. Nem törődnek vele. Ezt a
gépet miért érdekelné?
Lommie Thorne elmosolyodott.
– Egy számítógép egészen más, Alys – magyarázta. – Elme, gondolat,
élet; a nagy rendszerekben mindez megvan. – Jobb keze a bal csuklója köré
fonódott, hüvelykjével pedig hanyagul birizgálni kezdte az implantátuma
bütykét. – Ahogy az érzékelés is. Senki sem vágyik az érzékelés végére. Én
mondom neked, nem sokban különböznek tőlünk.
A xenotechnikus hátrapillantott, majd megrázta a fejét.
– Komolyan? – kérdezte hűvös, hitetlenkedő hangon.
Royd Eris komoran figyelt és fülelt.

Thale Lasamer törékeny ifjonc volt csupán; ideges, érzékeny, vállára hulló élet-
telen, lenszőke hajjal és vizeskék szemmel. Általában pávamódra öltözködött,
szerette a csipkés V nyakú ingeket és a gatyapőcöket, melyek még mindig
divatosnak számítottak a szülőbolygója alsóbb néprétegei között. De aznap,
mikor felkereste Karoly d’Branint a zsúfolt magánkabinjában, Lasamer majd-
hogynem visszafogottan, egy dísztelen, szürke kezeslábast viselt.
– Érzem – mondta, megragadva d’Branin karját; hosszú körmei fájdalmasan
belékarmoltak. – Valami nem stimmel, Karoly, valami nagyon nincs rendjén.
Lassan elfog a rettegés.
A telepata marása roppant kellemetlen volt, d’Branin tiszta erőből elhú-
zódott.
– Ez fáj! – tiltakozott. – Mi a baj, barátom? Rettegsz? Mitől, kitől? Nem
értem. Ugyan mitől félhetnél?

57
Lasamer az arcához emelte sápadt kezét.
– Nem tudom, nem tudom. – Habozott. – De ott van, érzem! Karoly, érzé­
keltem valamit. Tudod, milyen jó vagyok, pontosan ezért választottál. Alig
egy perce, mikor beléd vájtam a körmömet, megéreztem. Most már beléd
látok, ha csak villanásokra is. Azt hiszed, túl robbanékony vagyok, csak a
bezárt­ság teszi, és hogy le kell engem csitítani. – A fiatalember erőtlen, eszelős
nevetést hallatott, mely olyan hirtelen halt el, mint ahogy kitört. – De nem,
értsd meg, jól vagyok! Igazoltan első osztályúként mondom neked, félek.
Rátapintottam. Éreztem. Megálmodtam! Már beszállás közben észleltem,
és azóta csak súlyos­bodott! Nagyon veszélyes! Nagyon illékony! Egy idegen,
Karoly, idegen!
– A volkrin? – kérdezte d’Branin.
– Nem, képtelenség. A csillagműben utazunk, fényévekre vannak. – Ismét
kirobbant belőle az az éles nevetés. – Annyira azért nem vagyok jó, Karoly.
Elmondtad a történeted a kreiekről, de én csak ember vagyok. Nem, ez közel
van. A hajón.
– Az egyikünk?
– Meglehet – felelte Lasamer. Szórakozottan megdörzsölte az arcát. –
Képtelen vagyok kiszűrni.
D’Branin keze atyáskodva simult a vállára.
– Thale, ez a te megérzésed… nem lehet, hogy csak kimerültél? Mindnyájan
nyomás alatt állunk. A tétlenség is megviseli az embert.
– Vedd le rólam a kezed! – csattant fel Lasamer.
D’Branin sebesen visszahúzta a karját.
– Ez valódi – kötötte az ebet a karóhoz a telepata –, és semmi szükségem
arra, hogy olyasféle szarságokban higgy, mint hogy hiba volt magaddal hoz-
ni engem. Ugyanolyan épeszű vagyok, mint bárki ezen… ezen a… Hogy
merészeled azt hinni, hogy megbízhatatlan vagyok, látnád csak a többieket,
Christopherist a piájával és a mocskos kis ábrándjaival, Dannelt, akit csak-
nem megbénít a félelem, Lommie-t meg a gépeit, nincs más benne, pusztán
fémek és fények és élettelen áramkörök, beteges, én mondom neked, Jhirl meg
nagyképű, az az Agatha még magában is folyton csak nyivákol, Alys pedig
egy ostoba tehén. Te, te nem érinted őket, nem látsz beléjük, hát mit tudsz te

58
a megbízhatóságról? Balekok, d’Branin, egy rakás balekot sóztak a nyakadba,­
és én vagyok köztük a legjobb, hát eszedbe ne jusson, hogy nem vagyok
megbízható vagy épelméjű, hallod? – Kék szeme lázasan csillogott. – Hallod?
– Nyugi! – csitította d’Branin. – Nyugalom, Thale, még felizgatod magad.
A telepata pislogott, és váratlanul elillant belőle a vadság.
– Felizgatom? – ismételte. – Igen. – Sajnálkozva nézett szét. – Nagyon
nehéz, Karoly, de ide hallgass, muszáj lesz, előre szólok. Veszélyben vagyunk.
– Meghallgatlak – győzködte d’Branin –, de ennél konkrétabbat kell tud-
nom, hogy cselekedjek. Be kell vetned a képességedet, hogy valami kézzel-
foghatót adj nekem, érted? Menni fog!
Lasamer bólintott.
– Igen – felelte. – Igen.
Még legalább egy órán át susmorogtak, végül a telepata higgadtan távozott.
Később d’Branin egyenesen a pszipszichhez ment, aki orvosságokkal körül-
véve hevert az alvóhálójában, miközben keserves fájdalmakra panaszkodott.
– Érdekes – vélekedett, miután végighallgatta d’Branint. – Én is éreztem
valamit, fenyegetést, de halovány volt, és zavaros. Azt hittem, én vagyok a
forrás, az elszigeteltség, az unalom, az érzéseim. A hangulatom örökké elárul.
Mondott valami konkrétabbat?
– Nem.
– Többet foglalkozok majd azzal, hogy a hajót járjam, és őt meg a többieket
is olvassam, hátha kiderítek valamit. Bár ha ez igaz, akkor ő szerezne róla
elsőként tudomást. Elvégre ő első, én viszont harmadosztályú vagyok.
– Nagyon fogékonynak tűnik – biccentett d’Branin. – Mindent összebeszélt
a többiekről.
– Süket duma. Ha egy telepata bebeszéli magának, hogy mindent érzékel,
az időnként annyit jelent, hogy igazából nem észlel semmit. Mindenféle érzel­
meket és adatokat képzel, hogy kárpótolja magát mindazért, amit hiába vár.
Jól odafigyelek majd rá, d’Branin. Néha még egy tehetség is megroppanhat,
és fogadás helyett sugározni kezd. Zárt környezetben ez veszélyessé válhat.
Karoly d’Branin bólintott.
– Igaz, igaz.
A hajó egy másik részében Royd Eris homlokát ráncok árkolták.

59
– Láttad, mit visel az a hologram, amit közénk sugároz? – kérdezte Rojan
Christopheris Alys Northwindtől.
Magukban voltak az egyik raktérben, egy matracon feküdtek, s igyekeztek
nem belehengeredni az anyagon hagyott nedves foltba. A xenobiológus meg-
gyújtott egy élvrudat. Megkínálta vele a társát, de Northwind csak legyintett.
– Legalább egy évtizede mind kiment a divatból. Az apám viselt ilyen
ingeket kiskorában az Ó-Poszeidónon.
– Eris régimódi ízlésű – foglalta össze Alys Northwind. – Hát aztán? Teszek
rá, mit hord. Én jobb szeretem a kezeslábast. Kényelmes. Nem érdekel, mit
gondolnak mások.
– Hát az biztos… – szólt Christopheris jókora orrát ráncolva. A nő nem
látta a fintort. – De nem ez a lényeg. Mi van akkor, ha ez igazából nem is
Eris? Egy kivetülés bármi lehet, akár egy rongybaba is. Szerintem a valóság-
ban nem így fest.
– Nem? – Erre már kíváncsiság költözött a nő hangjába. Az oldalára gör-
dülve befészkelte magát a férfi hóna alá, súlyos, fehér keble megpihent társa
mellkasán.
– Lehet, hogy beteg, torz, és szégyelli mások előtt a külsejét? – találgatott
Christopheris. – Talán valami kórság kínozza. A langópestis rettentő dolgokat
művelhet az emberrel, de évtizedekig tart, míg belehal, és akadnak más fer-
tőzések is: embrax, újlepra, mállás, a Langamen-kórság és így tovább. Lehet,
hogy Royd önként vállalt vesztegzárja nem több ennél: karantén. Gondoltál
már erre?
Alys Northwind elhúzta a száját.
– Ti mindnyájan annyit beszéltek Erisről – jegyezte meg –, hogy a végén
még ideges leszek.
A xenobiológus megszívta az élvrúdját, majd felkacagott.
– Nos, isten hozott az Éjvadászon! A többiek már rég itt tartanak.

60