You are on page 1of 21

Évszakok

Carol Souya: Évszakok

Copyright © Carol Souya, 2018
© newkids kiadó, 2018

ISBN 978-615-80203-6-7

Kiadja a LAF Kft., Budapest, 2018
Felelős kiadó: Lugosi D. Dömötör
Tel: +36 70 243 3530

Borítóterv:
Lenyhárt Tamara

Illusztrációk:
Macrovector, Freepik.com

A szöveget gondozta:
Becca Prior

Olvasószerkesztők:
Hayden Moore, Berky Tünde, Daphne Efstratiadu

Nyomdai előkészítés:
Fontoló Stúdió

Nyomta és kötötte:
KORREKT Nyomdaipari Kft.

További köteteinket megrendelheti a
www.bookberry.hu oldalon!

© Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem
a teljes mű, sem annak egy része, semmilyen formában – akár elekt-
ronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást – nem sokszorosítható.
Carol Souya

Évszakok

2018
Kedves Olvasó!
Percek óta bámulom a lap fehérségét, és azon töprengek, milyen írói előszót
írjak.
Fehéret látunk, amikor a szivárvány összes színe egyszerre ingerli a sze-
münket. Én most annyi mindent érzek, hogy talán azzal fejezném ki magam
a legjobban, ha fehéren hagynám ezt az oldalt.
Sokan ismerik már az írásaimat és általuk engem is egy kicsit. Hiszem,
hogy ők meglátnák az üres lapon a sűrűn nyomtatott sorokat. De lehet, hogy mi
ketten először találkozunk, ezért illik mégis összefirkálnom ezt a fehérséget.
Tíz éve írok. Első regényem játék volt, és a többi is kicsit az maradt. Csupán
annyi változott, hogy játszótársaimmá szegődtek az olvasók. Az ő szeretetük-
ben sütkérezve töltöttem az elmúlt hat boldog évet, mint blogos szerző. És ez
a szeretet vezetett el odáig, hogy könyvkiadásról kezdjek el álmodozni.
A slash az a műfaj, amelyben kezdettől fogva megtaláltam az írói stíluso-
mat. A szivárvány megszínesítette a napjaimat. Nem szeretnék sem jogvédő,
sem szószóló lenni, csupán szórakoztatni és elgondolkodtatni akarok, adni
a művészet által.
Külön öröm, hogy az Évszakok lehet a bemutatkozóregényem, mert
bár azt szokás mondani, hogy egy író minden regényét ugyanúgy szereti,
ez nem így van. Minden történet mögött van egy másik, belső történet, ami
különbséget tesz közöttük.
Hálásan köszönöm a kiadónak a belém vetett bizalmát, és Beccá­nak,
hogy vállalta az értő és segítő keresztanyaságot a szöveg felett.
Köszönöm minden régi olvasómnak a kitartó szeretetet, a bátorítást,
a kommenteket.
És köszönöm Neked, hogy most kezedben tartod ezt a könyvet. Te vagy az,
aki mesét szősz énkörém azáltal, hogy olvasod. Remélem, hogy megszereted
az Évszakokat, és még találkozunk.

Szeretettel,
Carol

5
„A tánc a karok és lábak költészete,
a kecses és iszonyatos anyag,
maga a mozdulat lehel bele lelket.”
(Charles Baudelaire)
Ősz
Nyitány
A talpa alatt ropogó falevelek hangja visszacsalta Sasha emlékezetébe
a gyerekkorát: Baba Yaga kunyhóját az erdő mélyén, Szentpétervár
kalandos sikátorait, a vége-nincs délutánokat nagyapja kertjében,
a szamovárban gőzölgő fekete tea illatát, a keksz kéjesen szétmálló
ízét a szájában. Mindez messze volt már. Pontosan egy egész óce-
ánnyira tőle. Dühös volt erre az óriási, makacsul csendes óceánra, és
dühös volt önmagára, a benne zúgó, üvöltő akaratra, ami elűzte az
otthonából, kiűzte az életéből, és amitől sosem nyugodhatott. Meg-
gyorsította lépteit, hogy összetörhesse a levelek csontjait. El akarta
pusztítani őket, hogy többé ne táncolhassanak a szélben, de tudta,
hogy a vágyat nem ölheti meg bennük, ahogyan önmagában sem.
Mert akit rabul ejtett a tánc varázsa, az soha nem szabadulhat tőle.
Sasha érezte, hogy megfeszülnek az izmai. Jóleső borzongás futott
végig a gerincén.
A feltámadó szél megrázta a fák kopaszodó ágait, és a levegő
megtelt pörgő-forgó, rozsdás levelekkel.

8
Kyle várt. Várta, hogy valaki jöjjön és elmozdítsa, pontosabban
elgurítsa A-pontból B-be. Amióta tolószékbe kényszerítette a sorsa,
erről szólt az élete. Kezdte megutálni az ábécét. Feje felett összesúgtak
a megsárgult falevelek. Felnézett az égre, átnézett a kopaszodó ágak
fekete rácsán. Egy láthatatlan arcot keresett, amely majd megmagya-
rázza neki a megmagyarázhatatlant, de nem látott odafent senkit,
csak a széltépázta, szürke esőfelhőket.
Falevél hullott a hajába. Kyle érezte a belőle szivárgó nedvességet
és az elmúlás illatát. Koncentrált, ahogyan tanulta, majd lassan
felemelte a jobb karját. Reszketeg félkört írt a levegőbe, ujjai remegve
tapogatóztak a cél felé. Megvolt! Sikerült! Leeresztette a karját. A kör
másik felét már kecsesebben kivitelezte. Egyszeriben pompás színekbe
öltözött körülötte az ősz. Akkor érezte magát így utoljára, amikor
egy délután késett a villamos, és ő felfedezte az MP3 lejátszójában
zümmögő, ezerszer hallott dallamban a szépséget. Úgy csodálkozott
rá a tolószéke kerekeire tapadt, gombóccá gyűrődött falevélkupacra is,
mint arra a dalra. Látta már, hallotta már, de most tetszett neki.
Első felvonás
Olga akkorát harapott a kalóriától és ízfokozóktól felpuffadt
óriáshamburgerbe, hogy Sasha azt hitte, menten kiakad az
állkapcsa.
– Imádom ezt az országot! Ennél finomabban sehol máshol
nem tálalnak fel mérget – jelentette ki a lány. Oroszos akcen-
tusa éppen úgy hagyott nyomot angol szavain, mint a hatalmas
szendvicsből csöpögő majonéz az állán.
Sasha fogott egy szalvétát, és a közöttük lévő asztalon áthajolva
gyöngéden letörölte a sárga maszatot.
A balettintézet büféje zsúfolásig megtelt. A hangzavarban alig
hallották egymást, ezért kénytelenek voltak csatlakozni az általános
kiabáláshoz, ami azt eredményezte, hogy egyre több szempár fordult
feléjük. Itt is, mint mindenhol, ahová csak mentek, a külföldieknek
kijáró, tartózkodó kíváncsisággal bámulták meg őket.
– Szerintem gondold ezt végig jobban – tanácsolta a lány.
– Nincs sok időm gondolkodni, és nem látok más megoldást.
Az ösztöndíj csak az előkészítőre elég, meg arra, hogy ne haljak
éhen.
– Megpályázhatnád újra a kollégiumot.
Sasha lemondóan legyintett.
– Pesszimista vagy, mint mindig! – csóválta a fejét Olga.
– Inkább racionális – helyesbített Sasha. Elővette a mobilját
és megnyitotta a képgalériát. – Nézd meg ezt a szobát! Parketta
és tükrök! Egy saját táncterem! Keresve sem találnánk jobbat, és
mindez teljesen ingyen.
– Ezt azért nem mondanám! Egy rokkantat ellátni nem
sétagalopp.
– Ma délután megnézem a lakást és a srácot is. Addig nem
érdemes vitázni róla, amíg csak elméleti szinten tart a dolog –

10
zárta le a témát Sasha, és hátradőlt a székén. Hosszú lábait egy
fáradt sóhajjal kinyújtóztatva nekilátott a desszertnek. Cipője
orra megcirógatta a lány egyik izmos vádliját.
Olga mosolyogva törődött bele, hogy szíve, állandó izgalmakra
vágyva, kizárólag ördögien makacs férfiakért dobogott.
Amikor elhallgattak, a figyelő tekintetek úgy hullottak le róluk,
mint fánkról a porcukorkristályok.

Sasha, amíg a lépcsőházban arra várt, hogy órája nagymutatója
elérjen a tizenkettesig, újra meg újra átolvasta telefonján a hir-
detés szövegét. Azt írták, nem ápolót, hanem segítőt keresnek
egy mozgássérült fiú mellé. Kecsegtetően hangzott, hogy nem
kértek huszonnégy órás felügyeletet, ellenben teljesen ingyenes
albérletet biztosítottak. Nem fizetést kap majd, hanem egy szobát.
Pontosabban kettőt, mert a lényeg, mint mindig, egy zárójelbe
bújtatott megjegyzésben rejtőzött: A lakáshoz tartozott egy
táncterem, amit kívánság szerint át lehetett alakítani.
Pontban három órakor Sasha elindult az öreg belvárosi ház
átfázott, örökké hideg folyosóján. Átvágott a belső udvaron,
amit a lakók szemét- és lomtárolónak használtak. A felvonóhoz
vezető három lépcsőfokra egy palló volt fektetve, első jele annak,
hogy valaki kerekesszékkel közlekedik a házban. Ahogy felért
a második emeletre, rátört a lámpaláz. Egy pillanatra megfordult
a fejében, hogy Olgának talán igaza van. Egy rokkant. Ijesztő szó.
Túlságosan szemléletes. Sasha előtt megjelent egy óriási kéz, amint
összeroppant egy fiatal életet, akár egy maréknyi diót. De nem
tartott sokáig a félelme. Pont úgy, ahogy a színpadon, most is
erőt vett magán, és felkészült az előadásra. A közönség reakciója
mindig kiszámíthatatlan, ezért felépítette magában az önbizalom
védőfalait. Sasha sokszor kételkedett másokban, de önmagában
szinte soha. Tudta, mit akar, és eddig mindig el is érte.

11
Becsöngetett. Odabentről léptek hallatszottak, majd kattant
a zár, és az ajtó kitárult.
– Helló! – köszönt rá egy magas, szőke fiú, aki két számmal kisebb
pólót viselt, és amikor ránézett az órájára, úgy csücsörített, mint egy
primadonna. – Öcsém, késtél egy percet! – mondta fejcsóválva.
Sasha tekintete megakadt a fura alak farmeréből kikandikáló
rózsaszín alsónadrágon. Egy megelevenedett sztereotípia állt
előtte: a homokos srác.
– Gyere be! – intett neki a fiú, mire ő elindult felé, bár a lábai
inkább kifelé vitték volna, mert élt benne egy elképzelés arról,
mivel találja majd szembe magát. Csakhogy a valóság ijesztően
másmilyen volt. – Én Max vagyok. Kyle bent vár. Totál ki van
akadva, hogy egy teljes percig várattad! Na, hajlandó vagy végre
befáradni, vagy terítsek a csülkeid alá bársonyszőnyeget?
Sasha nem értette ki az iróniát a szavakból, mert még nem
tájékozódott jól az angol nyelv útvesztőiben. Bosszúsan lépte át
a küszöböt. Miközben követte a srácot, azon töprengett, vajon
elnézést kell-e kérnie a késéséért.
– Itt van! Megjött! Leszállt az égből, szárnyakon vagy űrhajón,
és eljött hozzád, hogy megmentsen – jelentette be Max teátrálisan,
a nappali ajtajában lecövekelve, majd Sashához fordult. – Most
jön az a rész, hogy megmondod a neved.
– Sasha.
– Tyűha! – kommentálta a fiú. – Ráadásul külföldi!
Sasha türelme rohamosan kezdett fogyni.
– Szabad? – kérdezte, de meg sem várva a választ, félretolta
az önmagát Maxnek nevező rémálmot, és belépett a szobába.
A folyosó sötétjéhez szokott szemébe fájdalmasan hasított bele
az ablakon beáradó éles fény.
– Szia! – hallotta. A hang irányába fordult, de nem látott mást,
csak homályba burkolózó bútorok árnyait. – Ne hunyorogj, ha-
nem hunyd le a szemed, aztán lassan nyisd ki újra! – tanácsolta
Kyle. – Elsőre mindenkit elvakít a szépségem.

12
– Tessék a tea! – adta át Max a bögrét.
Sasha elvette és belekapaszkodott. Úgy csimpaszkodott a bögre
fülébe, mint kismajom az anyjába. Biztonságot keresett.
– Szóval orosz vagy – állapította meg Kyle.
– Nem csípem az oroszokat. Felháborító, ahogy a melegekkel
bánnak. Rémesen koszosak. Azt hallottam, nem ismerik a lehúzós
vécét. Ráadásul kommunisták is! – fejtette ki véleményét Max
kendőzetlen őszinteséggel.
Sasha ivott egy kortyot, lassan, nyugodtan, mert az előítéle-
tekhez már hozzá volt szokva, sőt egyenesen szórakoztatták.
Maxre tekintett, szúrósan, hogy kellő nyomatékot adjon
a szavainak.
– Ha gondolod, leköphetsz – közölte vele, mire néma csend
telepedett a szobára. – Nem akarsz leköpni? – folytatta Sasha.
– Hát, jó! Elszalasztottad a lehetőséget. Mondjuk nem állítom,
hogy reflexből nem köptem volna vissza, de igyekeztem volna
megtartóztatni magam.
A végszóra Kyle kacagni kezdett. Nevetése betöltötte az
egész lakást, és Sasha gyomrában végre oldódni kezdett a görcs
szorítása.
– Így első látásra máris testnedvet cserélnétek?! – kérdezte
hahotázva a fiú, majd ijesztően gyorsan elkomorult, és megiga-
zította lábán a takarót. – Max, hagyj magunkra, légy szíves!
– Na, de… – tiltakozott volna Max, de Kyle vetett rá egy
kérlelhetetlen pillantást.

Miután a zavaró tényező sértődötten kivonult a képből, Sasha
kényelmesen hátradőlt a kanapén, és körülnézett a szobában.
Alaposan szemügyre vette a berendezést: az alacsony polcos
szekrényeket, a süppedős, sárga-zöld mintás szőnyeget, a plaká-
tokat a színesre mázolt falakon, a szétdobált ruhákat a földön,
a tolószéket az egyik sarokban. Mindenhová nézett, csak a szoba
kétharmadát elfoglaló, óriási franciaágyra nem, amiben Kyle ült.

13
Nem értette, miért, de szégyellte magát. Szégyellte, hogy tud
járni, szégyellte, hogy szerencsés.
– Ne csinálj ebből gondot! – szólalt meg Kyle, mintha gon-
dolatolvasó lenne. – Mindenki így érez.
– Hogyan?
– Úgy, ahogyan te most.
– Honnan tudod, hogy mit érzek? – kérdezte Sasha, és a fiúra
tekintett, aztán gyorsan témát váltott: – Sok jelentkező van?
– Tolonganak. Hallod a zajt odakint? Most verekedtek össze
azon, hogy ki törölhesse ki elsőnek a kripli valagát.
Sasha megint belekortyolt a teájába, mielőtt megszólalt.
– Orosz vagyok. Igénytelen, koszos és kommunista, de miután
kitöröltem a segged, legalább megmutathatod, hogyan működik
a lehúzós vécé, így mindketten nyerünk valamit az ügyön.
Kyle megint kacagni kezdett. Sasha döbbenten nézte. A fiú
óriási, barna szemei ragyogtak. Még soha azelőtt nem látott
boldogabb arcot, még soha nem hallott ennyire fesztelen, kitá-
rulkozó nevetést. Pont egy olyan ember kacagott így, aki rabként
volt bezárva a saját testébe.
– Hát, azt már tudom, hogy pontos vagy, akár a királyok, és
még humorérzéked is van – jelentette ki Kyle, miután alábbha-
gyott a jókedve.
– A külföldit se hagyd ki a felsorolásból! – szúrta közbe Sasha.
– A világért se! Milyen név ez a Sasha?
– Az Alexander rövidítése.
– Alexander – ismételte Kyle. – Tetszik. Nos, Alexander,
komolyan gondolod ezt az egészet, vagy csak futó ötlet volt?
– Komolyan. Nincs pénzem albérletre, és közeleg a téli zi-
mankó. A híd alatt meg egyre hidegebb van.
Sasha hallgatta magát. Szavai ott zengtek a fülében, megre-
zegtetve a dobhártyáit. Az övéi voltak, mégsem ismert rájuk.
Sosem szokott tréfálni, ő mindig komoly maradt. Mi ütött belé?
Megfertőzte volna ebből a mozgássérült fiúból előragyogó vidám-

14
ság? Figyelte, ahogy Kyle a karjait mozgatja. Próbálta felmérni
rokkantsága sújosságát. Nem betegség kényszerítette tolószékbe,
mert a teste nem volt eldeformálódva, és nem lehetett régóta
ebben az állapotban, mert az izmai nem indultak sorvadásnak.
Sasha elég sokat tudott az emberi testről, mert ismernie kellett
minden izmát, inát, csontját ahhoz, hogy táncra bírja őket.
– Jól van, akkor elmondom a lényeget – kezdett bele Kyle. –
Eddig egy szörnyen unalmas, kórházakhoz szocializálódott ápoló
nyüzsgött körülöttem, akit ki nem állhattam, mert egyáltalán
nem volt csini. Ráadásul utálom, ha kiszolgálnak, mert mindig
a magam útját jártam, de nincs többé utam, és ha lenne, sem
tudnék járni rajta, ezért szükségem van valakire, aki segít élni.
Sashának feltűnt a furcsa szókapcsolat: segít élni. Eddig nem azt
jelentette számára az élet, hogy felkelni, megfürödni, felöltözni,
eljutni valahová, hanem azt, hogy táncolni, úszni, korcsolyázni
egy befagyott tavon, elfutni egy doboz sörért a legközelebbi
boltba, szeretkezni.
– Olyat akarok, aki nem ismer – folytatta Kyle. – Olyat aka-
rok, aki nem sajnál.
– Mert Max ismer… és sajnál.
– Például. Imádom a barátaimat. Te valószínűleg utálni fogod
őket. De nem szeretném, hogy még többet lássanak abból, amivé
lettem. Azt akarom, hogy úgy gondoljanak rám, amilyen voltam,
még ha ez lehetetlen is. És undorom van már az elcsépelt, köz-
helyes együttérzésből is.
– Tudod, vannak dolgok, amiket nem lehet szépen felékszerezni,
és csak a közhelyek elég erősek ahhoz, hogy elviseljék a valóságot.
Az a véleményem, hogy nem kellene lenézned a barátaid egyszerű
szavait vagy pillantásait, de egyébként értelek.
– Ha értesz, akkor mutatok valamit. Gyere ide!
Sasha letette a teáscsészét, és határozott léptekkel a francia-
ágyhoz ment. Elszállt a maradék félelme is.
– Látod az éjjeliszekrényen azt a képet? Hozd ide, kérlek!

15
Sasha felemelte a giccses képkeretet. Az üveg mögött egy őszi
falevél rejtőzött.
– Vele kezdődött minden – magyarázta Kyle. – Akkor döntöttem
el, hogy megpróbálom, amikor ez a csibész a fejemre pottyant.
– Mint Newton almája – jegyezte meg az orosz fiú.
– Nem is tudtam, hogy fejbe baszta az alma. Azt hittem, mellé
esett. Bocs, csak akkor nem vagyok vulgáris, amikor elfeledkezem
magamról.
– Nem gond. Orosz vagyok.
– Igen, ezt már néhányszor leszögeztük. De mit akarsz ezzel
mondani? Azt, hogy ti is szexuális aktusok megnevezéseit hasz-
náljátok központozás helyett, vagy azt, hogy tisztában vagytok
a felsőbbrendűségetekkel, és hozzászoktatok már a korcs amerikai
faj trágárságához? – firtatta Kyle.
Sasha leült az ágy szélére, és kettejük közé tette a bekeretezett
falevelet.
– Ez amolyan védőbástya. A te és az én népem beírta magát
az egyenlőség történelmébe – mondta, csak hogy mondjon
valamit, üres szavakat, amelyek majd megtörik a hidegháborús
hangulatot.
– Ez igaz. Egyenlően osztottuk el egymás között a gyűlöletet.
De mindig untatott a történelem, és most sem érdekel, ráadásul
egy merő egyenlőtlenség jelenleg az életem. –
Kyle oldalra billentette a fejét, mire frufruja a szemébe hul-
lott. Felemelte a jobb karját, és második próbálkozásra sikerült
más útra terelnie a bosszantó hajtincseket. – A koordinációval
gondjaim vannak, de fejlődök. – Elmosolyodott. Végignézett
a testén, amiből csinos domborművet formázott a ráterülő vé-
kony takaró bársonyszövete. – Autóbaleset. Két éve történt. Azt
hitték, káposzta lettem, de az agyam makacsul működni akart.
A legnagyobb poén, hogy egy darab csontom sem tört el, viszont
a koponyám szétrepedt, és az agyam majdnem kiesett a fejemből.
Fél évbe telt, mire el tudtam mondani egy értelmes mondatot.

16
– Azóta sokat fejlődtél – vetette közbe Sasha, hogy a szünet
segítségével könnyebben feldolgozhatóvá tegye a rázúduló in-
formációáradatot. Megnehezítette a dolgát, hogy Kyle állandó
mosolya eltorzította a hangokat.
– Azelőtt hallgatagabb voltam, most folyton jár a szám. Talán
mert csak az tud járni.
– Van esély javulásra?
– Ha hiszel a csodákban, akkor mindenre van esély. Nem
vagyok béna. Tudok mozogni, de nehezen tudom tájolni és ös�-
szehangolni a mozdulataimat. Megtartani sincs erőm magam.
Ez nem fog változni. A gyógytorna csak az izmok erősítésére jó,
járni nem tanít meg.
– Azért tudod egyre jobban használni a karjaid, mert tor-
náztatod őket – magyarázta Sasha. – Ha megerősödnek, akkor
képes leszel hosszabb ideig megtámaszkodni rajtuk, meg tudod
majd emelni magad. Az agysérülésed miatt a koordinációs za-
var és a járásképtelenség megmarad, de sokat lehet javítani az
állapotodon, még ennél is többet. Minden agysérülés egyéni, így
a rokkantság mértéke és a felépülés lehetősége is az.
– Te orvos vagy?
– Nem. Balett-táncos. Ismerem a test működését. Például
azt is látom, hogy a lábaidat jobban meg lehetne dolgoztatni.
Kyle óriási szemei elkerekedtek, így egyetlen, hatalmas, ragyogó
tekintetté változott az arca.
– Mit keresel nálam, ha balett-táncos vagy? – tudakolta meg
egy kicsit csalódottan.
– Albérletet – felelte Sasha komolyan. – Azt hittem, ez
nyilvánvaló.
– Ó, te jó ég! Húzd ki a seggedből azt a bazi karót! Egy táncos
minek szegődne el dajkának?
– Mert az ösztöndíjam csak az előkészítőre elég. Még nem vettek
fel a balettintézetbe, csak a felkészítő kurzusokra. Van időm segíteni,
és kell az albérlet is, mint ahogy ezt már az előbb kifejtettem.

17
Kyle elnevette magát.
– Úgy tudom, az edzések után lazítani kell – mondta. – Neked
meg ezt a tevékenységet kellene gyakorolnod. Ne vegyél min-
dent véresen komolyan. Ez az ország még nem nőtt fel teljesen,
a lakossága játszadozó gyerekekből áll. Nem fogsz kedvelni, ha
túlságosan komolyan veszel. Betennél a tolószékbe?
Sasha megfogta a takarót és óvatosan felemelte. Kyle vékony
lábai ernyedten feküdtek az ágyon, mint kidőlt fatörzsek az
avarban, de rögtön megmozdultak, ahogy hozzájuk ért.
– Most mit művelsz? – kérdezte a fiú, belepirulva a zavarba.
– Amire kértél. Főpróbát tartok.
Sasha az ágyhoz gurította a tolószéket, aztán rögtön visszatért
Kyle-hoz és fölé hajolt. Jobb karjával a hóna alá nyúlt, erősen tartva
a hátát, bal karját a térdei alá csúsztatta. Olyan könnyedén emelte
meg, mint ahogyan a szél vesz hátára egy tollpihét. Kyle feje ekkor
hirtelen oldalra billent, és homloka hozzáért Sasha nyakához.
Összefonódott a tekintetük. Kyle szemei, ahogy most felfelé nézett
velük, olyanok voltak, mint két tükörsima, tiszta tó, le lehetett látni
egészen a pupillái fekete mélységébe. Sasha azon kapta magát, hogy
jelzőket keresgél Kyle tekintetének szépségére.
Amikor a fiú már a székben ült, és még a pokróc is visszakerült
rá, Sasha tanácstalanul toporgott mellette, mert nem kapott több
instrukciót. Kyle elmerült a gondolataiban. Sasha végül letérdelt
elé, és mivel jobb ötlete nem volt, hogy miben segíthetne, elsimí-
totta a rakoncátlan, szőke hajtincseket a homlokából. Ez hatott.
– Ilyet ne csinálj! – tört ki Kyle-ból, de rögtön el is mosolyo-
dott. – Ne haragudj! Csak nem akarom, hogy hozzám érj, ha
nem kérlek rá.
– Rendben, ez érthető.
– Nem, még nem az, de majd később megérted. Gyere, nézd
meg a szobádat!
A lakás elrendezése egyszerű volt. A bejárati ajtóval szemközt,
az előszobából nyílt a konyha és a fürdőszoba, jobbra és balra

18
pedig a szobák. Kyle egy nappaliszerűségben lakott, amin átha-
ladva lehetett megközelíteni a Sashának szánt szobát.
– Ez nem túl kellemes megoldás, de kényelmes, mert elég
csak átkiabálnom. Sőt, nem is kell nagyon kiabálnom, szóval ha
vendéget fogadsz, ezt tartsd az eszedben – figyelmeztette Kyle.
A szoba be volt rendezve. A kihúzható kanapé, a szépen fa-
ragott bútorok és a puha szőnyeg olyan elegánsan illeszkedtek
egymáshoz, ami egy lakberendező gondos munkájára vallott.
– A nagyszüleimtől örököltem a lakást – magyarázta Kyle.
– Tetszik?
– Fantasztikus – lelkendezett az orosz fiú, akinek öt testvére
lévén, soha nem volt saját szobája. – Láthatnám a másikat?
– Persze. Az az előszoba túlsó végén van.
Sasha megfogta a tolószéket, és átgurította Kyle-t a süppedős,
rikítóan mintás szőnyegen. Az előszobában Maxbe botlottak.
A bejárati ajtó előtt ült és duzzogott.
– Menj haza, Max! – kérte Kyle. – Fél óra múlva itt lesznek
a szüleim.
– És addig hagyjalak egyedül vele?
– Miért? Szerinted mégis mit fog csinálni? Megesz?
– Hát, hallottam, hogy az orosz sztyeppéken…
– Max!
– Nem megyek! – jelentette ki a fiú.
– Na jó, menjünk tovább! – utasította Sashát Kyle egy le-
mondó sóhajjal.
Sasha kinyitotta az elvetemedett, nyikorgó ajtót, és akkor elé
tárult a tökéletes táncterem a maga kissé elhasznált, megkopott
bájával. Azonnal beleszeretett.
Kyle Sasha elbűvölt tekintetét figyelte. Beletelt néhány percbe,
mire összeállt fejében a kép.
– Ó, most már értem az elszántságod! – mondta. – De,
ahogy te is megjegyezted, legalább mindketten nyerünk az
ügyön. Nos, Alexander, akkor vágjunk bele a mi kis közös

19
kalandunkba! Az ápolóm szerződése a hétvégén fog lejárni.
Tehát egy egész heted van, hogy meggyőzz róla, te vagy az,
akire szükségem van.

Sasha táncolt. Elfeledkezett a figyelő tekintetekről, elfeledkezett
időről és térről. Izmai megfeszültek. A koncentráció mindent elsöprő
ereje és hatalma kiragadta az emberi létezésből és valami fenségesen
magasztos felé emelte. A testéből üzenetet formált, ami egyenesen
Istennek szólt: Nézd, mit teremtettél! Lásd, és gyönyörködj benne!
– Plié, relevé, tendu, sauté – zengtek a tanár szavai aláfestő
zeneként, és Sasha lábai szárnyakká változtak, miközben a port
de bras és allongé kecses karmozdulataival mesebeli történetet
rajzolt a levegőbe.
– Következő! – hangzott a tanár kiáltása.
Sasha lihegve ereszkedett vissza a földre. Újra halandóvá
változott.
– Mi bajod? – kérdezte Olga, amikor a fiú leült mellé az egyik
gyakorlórúd közelében a padlóra.
– Nem értelek.
– Úgy táncoltál, mint egy megszállott.
– Mindig úgy táncolok.
A lány felhúzta egyik balettcipős lábát, és térdére támasztotta
az állát.
– Nem mindig, csak amikor rád tör a menekülhetnék ebből
a világból. Milyen a lakás?
Sasha ajkára halvány mosoly ült.
– Mi az? – tudakolta meg Olga.
– Mi mi?
– Ez a mosoly?
– Semmi. A srác nagyszülei tangótáncosok voltak, ők hagyták
maguk után a tánctermet.

20
Olga belefésült Sasha hajába. A szőke hajtincsek izzadtságtól
nedvesen cirógatták meg az ujjait.
– Bírni fogod? Tudom, hogy mondtam már, de ismétlem, nem
egyszerű gondját viselni egy lebénult embernek.
– Kyle egészen más, ő nem csak egy lebénult ember! – tilta-
kozott azonnal Sasha.
– Hűha! – nevetett Olga. – Úgy látom, hatott rád a srác.
– Van benne valami, ami megfertőz – magyarázta Sasha. –
Erő, ragyogás, nem tudom, mi.
– Életkedv?
– Igen, lehet. Tudod, ő él. Úgy igazán él. Egy szavában, egy
mosolyában többet él, mint én valaha is fogok. Ő a második
ember, akit igazán csodálok. Arra emlékeztet, aki nem lehetek.
– És ki az első?
– Te.
Olga magához ölelte a fiút, és megcsókolta a homlokát.
– Érzelgős bolond!

21