You are on page 1of 267

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

:
Lisa Kleypas: Scandal in Spring
Avon Books, An Imprint of HarperCollinsPublishers,
New York, 2006

A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen
műve.

Fordította: Tóth Gizella
Könyvterv: M alum Stúdió | Szabó Vince

Copyright © 2006 by Lisa Kleypas
Hungarian translation © Tóth Gizella, 2017
Copyright © Gabo Kiadó, 2017

M inden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes
hozzájárulása szükséges.

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-406-458-9

Kiadja GABO Kiadó
www.gabo.hu
gabo@gabo.hu
www.dibook.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
Előszó

– Döntöttem Daisy jövőjéről – jelentette be Thomas Bowman a feleségének
és a leányának. – Bár a Bowmanek nem szeretik beismerni a vereségeiket,
nem tagadhatjuk az igazságot.
– És az mi lenne, apa? – kérdezte Daisy.
– A sors nem brit arisztokratafeleségnek szánt – felelte Bowman, majd a
homlokát ráncolva hozzátette: – Vagy talán az arisztokratákat nem neked
szánták. Igen gyengén jövedelmezett a férjkeresésre fordított befektetésem.
Tudod, mit jelent ez, Daisy?
– Nem jövedelmező részvény vagyok? – találgatott a lány.
Ha valaki most látja Daisy Bowmant, biztos nem hiszi el, hogy huszonkét
éves felnőtt nő. Az alacsony, karcsú és fekete hajú teremtést gyermeki
élénkség és vidámság jellemezte, noha az ifjú hölgyek többsége az ő
korában már komoly családanya volt. Ahogy ott ült felhúzott térddel, a
pamlag sarkába dobott porcelánbabának tűnt. Bowmant bosszantotta, hogy
a lánya könyvet tart a kezében, egyik ujját a lapok közé dugva, így jelölve,
hol tart. Láthatóan alig várja, hogy az apja végezzen, és ő folytathassa az
olvasást.
– Tedd azt le! – parancsolta.
– Igenis, apa. – Daisy lopva megnézte, hányadik oldalon tart, aztán
félretette a könyvet. Az apró gesztus még jobban feldühítette Bowmant.
Könyvek, könyvek… a puszta látványuk eszébe juttatta a lánya kínos
kudarcát a férjkeresésben.
Bowman vaskos szivart pöfékelve terpeszkedett egy kényelmes
karosszékben szállodai lakosztályuk nappalijában. Több mint két éve laktak
már itt. Felesége egy nádhátú széken feszengett a közelében. Bowman
terebélyes, hordó alakú férfi volt, külsőre éppoly agresszív, mint
természetre. Bár a fején egyetlen hajszál sem árválkodott, felső ajkát tömött
bajusz díszítette, mintha az összes szőrnövesztési energia oda összpontosult
volna a kobakja helyett.
Mercedes szokatlanul karcsú lányként kezdte a házasságot, és az évek
során még soványabbá vált, ahogy a szappan fogy fokozatosan, míg végül
csak apró darabka marad belőle. Fényes fekete haját mindig szigorúan
hátrafésülte, a ruhaujj szorosan simult a csuklójára, amely olyan apró volt,
hogy Bowman könnyedén kettéroppanthatta volna, mint valami faágat. És
amikor teljesen mozdulatlanul ült, mint most, akkor is ideges benyomást
keltett.
Bowman sohasem bánta meg, hogy Mercedest választotta feleségéül. Az
asszony acélos becsvágya tökéletesen összhangban volt saját ambícióival.
Hajthatatlan nő volt, kemény és elszánt, aki folyton arra törekedett, hogy
méltó helyet verekedjen ki a Bowmaneknek a társaságban. Mercedes volt
az, aki ragaszkodott hozzá, hogy a lányokat Angliába hozzák, miután New
Yorkban nem tudtak bejutni az előkelő Térdnadrágosok közé.
– Egyszerűen meg kell kerülnünk őket – jelentette ki elszántan, és isten a
megmondhatója, milyen szerencséjük volt idősebb lányukkal.
Lilliannek valahogy sikerült kifognia a legígéretesebb aranyhalat, Lord
Westcliffet, akinek kékebbnél is kékebb vér folyt az ereiben. A gróf csinos
szerzemény volt a családnak, de Bowman már égett a vágytól, hogy
visszatérjen Amerikába. Ennyi idő alatt Daisy bőven foghatott volna
magának valami ranggal bíró úriembert, ha akar. Ideje elkönyvelni a
veszteséget, és továbblépni.
Öt gyermekére gondolva Bowman gyakran eltöprengett, hogyan
lehetséges az, hogy olyan keveset örököltek tőle. Ő és Mercedes is
elszántan, megszállottan küzdöttek a céljaik eléréséért. És mégis,
mindhárom fiuk békés, belenyugvó természetű volt, akik elfogadták a
dolgokat úgy, ahogy vannak, és biztosra vették, hogy minden, amit akarnak,
az ölükbe pottyan, mint érett gyümölcs a fáról. Lillian volt az egyetlen, aki
úgy tűnt, hogy örökölt valamennyit a Bowmanek törtető szelleméből… de ő
nő volt, s mint ilyen, teljes veszteség.
És aztán ott volt Daisy. Összes gyermeke közül Bowman őt értette a
legkevésbé. Daisy már gyermekként sem a megfelelő következtetéseket
vonta le Bowman történeteiből, és olyan kérdésekkel állt elő, amelyeknek
semmi köze sem volt ahhoz, amit Bowman megértetni szeretett volna.
Amikor azt magyarázta, hogy a befektetőknek, akik alacsony kockázatot,
de tisztes hasznot szeretnének, miért kell állami részvényekbe fektetniük a
tőkéjüket, Daisy félbeszakította.
– Papa, milyen csodálatos volna, ha a kolibrik teadélutánt tartanának, és
mi elég kicsik lennénk ahhoz, hogy meghívjanak rá, ugye?
Az évek során minden próbálkozása, hogy Daisyt megváltoztassa, hősies
ellenállásba ütközött. A lány olyannak szerette magát, amilyen, így a
próbálkozásai körülbelül annyit értek, mintha pillangórajt próbált volna
összeterelni… vagy kocsonyát a fához szegezni.
Mivel Bowmant félig az őrületbe kergette saját lánya kiszámíthatatlan
természete, cseppet sem csodálkozott, hogy nem akad férfi, aki egész életre
társául óhajtaná. Miféle anya lesz belőle? Szivárványon szánkázó
tündérekről locsog majd, ahelyett, hogy szigorú rendre nevelné a gyerekeit.
– De kedves Mr. Bowman, a szezonnak még közel sincs vége –
avatkozott a beszélgetésbe Mercedes megrökönyödve. – Szerintem Daisy
komoly haladást könyvelhet el. Lord Westcliff bemutatta néhány ígéretes
úriembernek, akik mind égnek a vágytól, hogy sógorságba kerüljenek a
gróffal.
– Úgy vélem – mondta Bowman sötéten –, hogy ezeket az ígéretes
úriembereket inkább Westcliff sógorsága vonzza, mintsem az, hogy Daisyt
feleségül vehessék. – Szúrós pillantást vetett a lányára. – Van rá esély, hogy
valamelyikük megkéri a kezed?
– Ezt Daisy igazán nem tudhatja… – tiltakozott Mercedes.
– A nők mindig tudják az ilyesmit. Válaszolj, Daisy! Van bármilyen
csekély remény is arra, hogy valamelyikük kérőként lép fel?
A lány tétovázott, tekintete nyugtalan volt.
– Nem, apa – ismerte be végül őszintén.
– Ahogy gondoltam. – Bowman összekulcsolta a kezét a hasán, és
felsőbbrendű pillantással mérte végig a két csendes nőt. – A siker hiánya
kezd kínossá válni, lányom. Nem tetszik a ruhákra és csecsebecsékre
feleslegesen kidobott pénz. Nem tetszik, hogy az egyik unalmas bálról a
másikra kell, hogy hurcoljalak. De legkevésbé az tetszik, hogy ez az ügy
Angliában marasztal, miközben New Yorkban lenne rám szükség. Ezért úgy
döntöttem, hogy magam választok férjet neked.
Daisy üres tekintettel nézett rá.
– Kire gondoltál, apa?
– Matthew Swiftre.
A lány erre úgy meredt az apjára, mintha az megőrült volna.
– Ennek semmi értelme, Mr. Bowman – szisszent fel Mercedes. – A
világon semmi értelme! Sem nekünk, sem Daisynek nem származna haszna
ebből a frigyből. Mr. Swift nem előkelő származású, még csak jelentős
vagyona sincs…
– Egyike a bostoni Swifteknek – szögezte le Bowman. – Aligha olyan
család, akiket az ember semmibe vehet. Jó nevű, s hozzá jó vérű. Ennél is
fontosabb, hogy odaadó emberem. Ráadásul az egyik legragyogóbb
üzletember, akivel valaha találkoztam. Azt akarom, hogy ő legyen a vőm, és
örökölje a vállalatot, amikor eljön az ideje.
– De hiszen van három fia, akik a születésük jogán öröklik a vállalatot –
dühöngött Mercedes.
– Egyiküket sem érdekli az üzlet. Nincs rá hajlamuk. – Matthew Swiftre
gondolva, Bowmant büszkeség fogta el. A fiú tehetsége az ő keze alatt
bontakozott ki az elmúlt majdnem tíz év során, és sokkal inkább Bowman
tükörképe volt, mint a saját fiai. – Egyikükben sincs meg Swift becsvágya és
könyörtelensége – folytatta. – Az örököseim apjává fogom tenni.
– Elment a józan esze! – kiáltotta Mercedes hevesen.
– Meg kell jegyeznem – szólalt meg Daisy halk, nyugodt hangon, elejét
véve apja kitörni készülő haragjának –, hogy az én együttműködésem
elengedhetetlen ez ügyben. Különösen most, hogy az örökösök kérdése is
előkerült. Márpedig biztosíthatom önt, uram, hogy nincs a földön olyan
hatalom, amely arra kényszeríthetne, hogy olyan férfinak szüljek gyerekeket,
akit még csak nem is kedvelek.
– Azt gondolnám, hogy szeretnél végre hasznára lenni valakinek –
morogta vészjóslón Bowman. Mindig puszta hatalmát felhasználva
igyekezett elfojtani minden lázadást. – Azt hittem, férjre és saját otthonra
vágysz, ahelyett, hogy ezt a parazita életmódot folytatnád.
Daisy összerezzent, mintha megütötte volna.
– Nem vagyok parazita!
– Ó, valóban nem? Akkor talán elmagyaráznád, mi haszna volt a
világnak eddig a létezésedből? Mi olyat tettél, ami valaki más javára
szolgált?
Szembesülve a feladattal, hogy a tulajdon létét igazolja, Daisy nem szólt
semmit, de kőkemény tekintettel nézett az apjára.
– Akkor halld a végső szavam – mondta Bowman. – Vagy találsz
magadnak megfelelő férjet május végéig, vagy hozzáadlak Swifthez.
Első fejezet

– Nem kellene beszélnem róla – háborgott Daisy később aznap este, fel-alá
járkálva a Marsden-ház szalonjában. – Nem volna szabad
aggodalmaskodnod a te állapotodban. De nem tarthatom magamban, mert
akkor felrobbanok, ami valószínűleg sokkal aggasztóbb lenne.
A nővére felemelte a fejét Lord Westcliff válláról.
– Mondd csak el – bátorította nagyot nyelve, hogy leküzdje émelygését.
– Csak olyankor szoktam aggódni, ha elhallgatnak előlem valamit. – Félig
fekvő helyzetben pihent a férje karjában a pamlagon, és citromos jeget
szopogatott. Behunyta a szemét nyelés közben, fekete szempillái élesen
kirajzolódtak a halvány bőrön.
– Jobban vagy? – kérdezte Westcliff gyengéden, és letörölt egy
vízcseppet a felesége szája sarkáról.
Lillian bólintott, bár az arca szörnyen sápadt volt.
– Igen, azt hiszem, a jég segít. Ajaj. Imádkozz, hogy fiú legyen, Westcliff,
mert ez az egyetlen esélyed, hogy örökösre tegyél szert. Nem vagyok
hajlandó még egyszer ezt végigcsinálni…
– Nyisd ki a szád – kérte a férfi, és még egy darabka citromos jeget
csúsztatott a szájába.
Normális körülmények közt Daisyt meghatotta volna a bensőséges
jelenet… ritka eset volt, hogy valaki ennyire sebezhetőnek láthassa Lilliant,
vagy ilyen gyengédnek és aggódónak Marcust. Most azonban Daisyt
annyira elfoglalta a saját problémája, hogy alig vette észre, mi zajlik
körülötte.
– Apa ultimátumot adott! – tört ki belőle. – Ma este azt…
– Várj – kérte Westcliff halkan, és lehajolt a feleségéhez, aki karcsú,
fehér kezét a hasán pihentetve feküdt az ölében. Valamit súgott a fülébe,
mire az asszony bólintott.
Bárki, aki látta, milyen gyengéden bánik a feleségével, akarva-
akaratlanul észrevette, mekkorát változott a gróf, akit mindig hideg
természetű embernek ismertek. Sokkal megközelíthetőbb lett – többet
mosolygott és nevetett –, és az illedelmes viselkedéssel kapcsolatos elvei is
sokat enyhültek… ami határozottan jó volt, ha valaki Lilliant óhajtotta
hitvesének és Daisyt a sógornőjének.
Westcliff barna szeme oly sötét árnyalatú volt, hogy feketének hatott. Ez
a szempár most megállapodott Daisyn. Bár a férfi egy szót sem szólt, Daisy
kiolvasta a tekintetéből a vágyat, hogy megvédje a feleségét bárkitől és
bármitől, aki, vagy ami megzavarni merészelné a nyugalmát.
Daisy hirtelen elszégyellte magát, amiért csak úgy berontott ide, hogy
Lillianre zúdítsa az apjuktól elszenvedett sérelmét. Meg kellett volna tartani a
problémáit magának, nem pedig nyafogó gyerek módjára a nővéréhez
rohannia. De Lillian kinyitotta a szemét, tekintete meleg és mosolygós volt,
ahogy ezernyi gyermekkori emlék táncolt, szikrázott köztük a levegőben,
mint megannyi ujjongó szentjánosbogár. Kettejük bensőséges viszonya
olyasmi volt, amit a legoltalmazóbb férj sem szakíthat meg.
– Hadd haljam, mit mondott a mi emberevő óriásunk!
– Azt, hogy ha nem találok magamnak férjet május végéig, majd ő
választ nekem. És találd ki, kicsodát! Rajta, próbáld csak meg kitalálni!
– Fogalmam sincs. Apának senki sem elég jó.
– Ó, dehogynem – háborgott Daisy. – Van valaki, akit apa száz
százalékosan elfogad.
Erre már Westcliff is felfigyelt.
– Valaki olyan, akit ismerek?
– Hamarosan meg fogod ismerni – felelte Daisy. – Apa érte küldetett. A
jövő héten érkezik a szarvasvadászatra.
Westcliff gyorsan végiggondolta, kiket vett fel a vendéglistára Thomas
Bowman kívánságára.
– Az amerikai? – kérdezte. – Mr. Swift?
– Igen.
Lillian elképedve bámult a húgára, aztán halk nyikkanással a férje vállába
temette az arcát. Daisy először megijedt, hogy a nővére sír, de aztán rájött,
hogy Lillian a nevetését próbálja visszafojtani.
– Nem… ezt nem mondhatod komolyan… képtelenség… sohasem…
– Nem találnád ilyen mulatságosnak, ha neked kellene hozzámenned
feleségül – morogta Daisy a homlokát ráncolva.
Westcliff az egyik nővérről a másikra nézett.
– Mi a baj Mr. Swifttel? Abból, amit az apátok mondott, nagyon is
tisztességes fickónak tűnik.
– Csak a baj van vele – felelte egy utolsó kacajjal Lillian.
– De az apátok nagyra tartja.
– Ó! – morogta gúnyosan Lillian. – Mert legyezgeti a hiúságát, ahogy
Mr. Swift igyekszik lépést tartani vele, és csüng minden szaván.
Westcliff felesége szavait fontolgatta, miközben újabb kanál citromos
jeget tartott a szájához. Lillian felsóhajtott, ahogy a jeges folyadék lecsúszott
a torkán, enyhítve émelygését.
– Talán téved az apád Mr. Swift intelligenciáját illetően? – fordult
Daisyhez.
– Nem, tényleg intelligens – ismerte el a lány. – De képtelenség
normálisan beszélgetni vele. Ezernyi kérdést tesz fel, meghallgatja a
válaszokat, de ő nem mond semmit.
– Talán csak visszahúzódó – találgatott Westcliff.
Erre már Daisy is felnevetett.
– Biztosíthatlak, kedves sógorom, hogy Mr. Swift nem visszahúzódó.
Inkább… – Elhallgatott, a megfelelő szavakat keresve.
Matthew Swift veleszületett ridegségéhez elviselhetetlen felsőbbrendűség
társult. Nem lehetett semmi újat mondani neki, mert mindent tudott. Mivel
Daisy hajthatatlan természetű emberekkel teli családban nőtt fel, semmi
szüksége sem volt még egy merev és okoskodó alakra az életében.
Úgy vélte, semmiképp sem írható Swift javára, hogy könnyedén
beilleszkedett a Bowmanek közé.
Swift talán elviselhetőbb volna, ha bármi elbűvölő vagy vonzó
tulajdonsággal bírna. De sem jellemében, sem külsejében nem akadt
olyasmi, ami enyhített volna merevségén. Nem volt humorérzéke, sem
kedvességnek bármi kézzelfogható jele. Külsőre is furcsán festett:
hórihorgas és esetlen, ráadásul olyan sovány, hogy karja-lába karóbabra
emlékeztetett. Daisy nem felejtette el, hogy a kabát úgy lógott a férfi széles
vállán, mintha senki sem lenne benne.
– Inkább nem sorolom, mi mindenért nem szeretem – mondta végül. –
Sokkal egyszerűbb úgy fogalmazni, hogy nincs rá semmi okom, hogy
kedveljem.
– Még csak nem is vonzó külsejű – tette hozzá Lillian. – Csak egy
csontkollekció. – Megsimogatta Westcliff izmos mellkasát, néma
elismeréssel adózva remek alakjának.
A grófot láthatóan mulattatta a dolog.
– Van ennek a Swiftnek bármilyen jó tulajdonsága?
A nővérek alaposan megfontolták a választ.
– Szép fogai vannak – morogta végül Daisy.
– Honnan tudod? – csodálkozott Lillian. – Sohasem mosolyog!
– Túl szigorúan ítélitek meg – vélte Westcliff. – Lehetséges, hogy Mr.
Swift megváltozott, mióta nem láttátok.
– Annyira nem változhatott meg, hogy valaha is kedvem támadjon
feleségül menni hozzá – jelentette ki Daisy.
– Nem kell hozzámenned Swifthez, ha nem akarsz! – mondta Lillian
hevesen, és megfordulva a férjére nézett. – Így van, Westcliff?
– Igen, szerelmem – mormolta a gróf, és kisimította hitvese arcából a
haját.
– És nem hagyod, hogy apám elszakítsa tőlem Daisyt, ugye? –
erősködött tovább Lillian.
– Természetesen nem. Valamit mindig ki lehet találni.
Lillian hozzásimult. Abszolút megbízott a férje képességeiben.
– Látod, nincs miért aggódnod – motyogta. – Westcliff mindent… –
nagyot ásított – kézben tart.
Daisy együtt érzőn mosolygott, látva, hogy a nővére szeme lassan
lecsukódik. A tekintete találkozott Westcliff tekintetével, és jelezte, hogy ő
most távozik. A gróf kurtán biccentett, és minden figyelmével ismét álmos
felesége felé fordult. Daisy önkéntelenül is arra gondolt, lesz-e férfi, aki
egyszer majd így néz rá, mintha valami felbecsülhetetlen értékű dolgot
tartana a karjában.
Daisy biztos volt benne, hogy Westcliff minden lehetséges módon
megpróbál segíteni, ha másért nem, Lillian kedvéért. A gróf képességeibe
vetett bizalmát azonban jelentősen csökkentette, hogy tisztában volt saját
apja hajthatatlan akaratával.
Bár eltökélte, hogy a végsőkig dacol az apjával, érezte, hogy esélyei a
nullával egyenlők.
Megállt a küszöbön, és aggódó homlokráncolással nézett vissza a
pamlagon pihenő párra. Lillian már álomba merült Westcliff mellkasán. A
gróf, elkapva Daisy boldogtalan tekintetét kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Az apám… – kezdte Daisy, aztán az ajkába harapott. Ez az ember az
apja üzlettársa, nem illendő hozzá szaladnia a panaszaival. De a sógora
arcán tükröződő türelem felbátorította. – Parazitának nevezett – mondta
halkan, nehogy Lilliant felébressze. – Azt akarta, soroljam fel, mi haszna volt
eddig a világnak a létezésemből, vagy hogy mi mindent tettem valaki másért.
– Mire te azt válaszoltad, hogy…
– Semmi sem jutott az eszembe.
Westcliff kifürkészhetetlen tekintettel intett, hogy menjen közelebb, és
Daisy engedelmeskedett. Meglepetésére a sógora megfogta a kezét, és
melegen megszorította. A többnyire visszafogott gróf még sohasem csinált
ilyet.
– Daisy – kezdte Westcliff gyengéden –, a legtöbb ember nem hajt végre
nagy tetteket. Sok apró cselekedet alapján ítélik meg őket. Valahányszor
kedves vagy valakihez, vagy mosolyt csalsz valakinek az ajkára, értelmet ad
az életednek. Sohase kételkedj a saját értékességedben, kis barátnőm. A
világ szomorú hely lenne Daisy Bowman nélkül.

Kevés ember vitatná, hogy Stony Cross Park az egyik legszebb hely
Angliában. A Hampshire-i birtok a majdnem áthatolhatatlan sűrű
erdőségektől a ragyogó virágos mezőkig vagy ingoványos mocsarakig
mindenféle természeti szépséggel dicsekedhetett. Az Itchen folyó partja
fölötti meredélyen büszkén állt az erős, mézszínű kövekből épült kastély.
Mindenfelé pezsgett az élet, halvány hajtások dugták ki a fejüket az ősi
tölgyek és cédrusok lábainál, beljebb az erdőben harangvirágok bólogattak.
Szöcskék ugráltak a kankalinoktól és kakukktormától tarkálló réten,
légies szitakötők jártak táncot a vidrafű különleges alakú, fehér virágai felett.
A gondosan nyírt sövény és a zöld gyep is a tavasz illatát árasztotta.
Tizenkét óra kocsikázás után, amelyet Lillian a poklon átvezető útként
jellemzett, a Westcliffek, Bowmanek és a többi meghívott vendég
megérkezett végre Stony Cross Parkba.
Hampshire-ben még az égnek is más színe volt, lágyabb kék, és a
vidékre áldásos csend borult. Nem lehetett kerekek nyikorgását vagy paták
csattogását hallani, vagy árusok és koldusok kiáltásait, sem gyárak zaját
vagy bármilyen más hangzavart, amely folyamatos támadásokat intézett a
városlakók füle ellen. Itt csak a bokrok közt trillázó vörösbegyek dala, a
fák közt szorgoskodó harkályok kopácsolása hallatszott, vagy időnként a
nád között tovacikázó jégmadár surrogása.
Lillian, aki valaha unalmas helynek tartotta a vidéket, boldog volt, hogy
ismét a birtokon lehetett. Valósággal kivirult, és már az első itt töltött éjszaka
után sokkal jobban festett, mint az előző hetekben bármikor. Most, hogy a
terhességét nem rejtette el a ruha, korlátok közé szorult, ami azt jelentette,
hogy nem jelenhetett meg többé a társasági rendezvényeken. Saját birtokán
azonban viszonylagos szabadságot élvezett, bár csak a vendégek kis
csoportjával érintkezhetett.
Daisy örömmel vette tudomásul, hogy ismét a kedvenc szobájában
szállásolták el. A csendes, ódon hangulatú szoba valaha Lord Westcliff
húgáé, Lady Aline-é volt, aki most Amerikában élt a férjével és a fiával. A
helyiség legelbűvölőbb része a boltíves benyíló volt, amelyet
Franciaországból szállítottak ide, és itt újra összeraktak. Az apró szoba
eredetileg egy tizenhetedik század elején épült kastélyból származott, és volt
benne egy kis kerevet, amelyen remekül lehetett szunyókálni vagy olvasni.
A kerevet sarkában összegömbölyödve, kezében könyvvel, Daisy úgy
érezte, mintha elrejtőzött volna a világ elől. Bárcsak örökre itt maradhatna
Stony Crossban a nővére mellett! De alighogy megkísértette a gondolat,
rögtön tudta azt is, hogy sohasem lenne tökéletesen boldog. Saját életet
szeretett volna… férjet, gyerekeket.
Daisy emlékei szerint most először került szövetségbe az édesanyjával.
Mindketten egyet akartak: megakadályozni az utálatos Matthew Swifttel
kötendő házasságot.
– Az a nyomorult alak! – kiáltott fel Mercedes. – Semmi kétség, ő
ültette a bogarat az apád fülébe. Mindig gyanítottam, hogy…
– Mit? – kíváncsiskodott Daisy, de az anyja csak összeszorította az
ajkait, és nem válaszolt.
Mercedes végignézte a vendéglistát, és közölte Daisyvel, hogy nem
kevés alkalmas úriember tartózkodik a kastélyban.
– Még ha nem mind egyenes ági leszármazott, valamennyiük családja
tiszteletreméltó… és az ember sohasem tudhatja… Bárkit érhet baleset…
elkaphat valami halálos kórt… vagy katasztrófa történhet. Előfordulhat,
hogy a család több tagja is egyszerre tűnik el a sorból, és akkor a férjed
kapja meg a címet. – Mercedes ismét a lista fölé hajolt, jobb kedvre derülve
a Daisy leendő férjének rokonait érő csapás reményteli kilátásaitól.
Daisy türelmetlenül várta, hogy Evie és St. Vincent megérkezzen.
Szörnyen hiányolta a barátnőjét, különösen most, hogy Annabelle-t
lefoglalta a babája, Lillian számára pedig túl nehézkessé vált, hogy vele
tartson. Hiányoztak neki a fürge séták, amelyeket annyira szeretett.
A megérkezése utáni harmadik napon Daisy egyedül indult egy kis
délutáni túrára. A jól ismert ösvényt választotta, amelyen sokszor végigment
már korábbi itt-tartózkodásai során. Halványkék muszlinruháját virágok
díszítették, erős cipőt húzott, és fejére szalmakalapot tett.
Miközben átvágott a vérehullató fecskefűtől sárgálló és a kereklevelű
harmatfűtől pirosló mocsaras mezőn, a problémáján töprengett.
Miért olyan nehéz férfit találnia magának?
Arról szó sincs, hogy ne akarna beleszeretni valakibe. Sőt annyira nyitott
volt rá, hogy egyenesen igazságtalannak tűnt, hogy eddig még senkit sem
talált. Ő megpróbálta! De valami mindig rosszul sült el.
Ha az úriember megfelelő korú volt, akkor közömbösnek vagy
nagyképűnek bizonyult. Ha kedves és érdekes férfival hozta össze a sors,
akkor vagy olyan öreg volt, hogy a nagyapja lehetett volna, vagy valami más
gond volt vele, például folyton bűzlött, vagy a képébe köpködött beszéd
közben.
Daisy tudta magáról, hogy nem számít különleges szépségnek. Nagyon
alacsony és törékeny, s noha gyakran dicsérték sötét szemét és
barnásfekete haját, a „manószerű” és a „pajkos” jelzőt sokkal többször
hallotta emlegetni. Márpedig a manószerű nők közel sem vonzzák úgy a
kérőket, mint a szoborszépségű, vagy az apró termetű, de vénuszi
idomokkal rendelkezők.
Azt sem mulasztották el megemlíteni, hogy Daisy túlságosan sok időt tölt
a könyveivel, ami minden bizonnyal igaz is volt. Ha Daisyn múlt volna, az
egész napot olvasással és álmodozással tölti. Bármelyik értelmes úriember
kétségtelenül arra a következtetésre jutna, hogy Daisyből nem válik hasznos
feleség, aki otthon van a háztartásban és a legapróbb részletekig mindenre
odafigyel… és ebben nem is tévedne.
Daisyt a legkevésbé sem érdekelte az éléskamrák tartalma, vagy az,
hogy mennyi szappant kell rendelnie a nagymosáshoz. Sokkal
érdekesebbnek találta a regényeket, a verseket és a történelmet, amelyek
hosszas álmodozásokra adtak alkalmat, amikor csak bámult ki az ablakon,
bele a semmibe… miközben a képzelete távoli tájakra, egzotikus
kalandokra indult, idegen tengerek fölött szárnyalt egy repülőszőnyegen,
trópusi szigeteken keresett kincset.
Izgalmas úriemberek is szerepeltek Daisy álmaiban, a merész
hőstettekről és nemes cselekedetekről szóló történetek szülte úriemberek.
Ezek a képzeletbeli férfiak sokkal izgalmasabbak, érdekesebbek voltak,
mint a hétköznapi férfiak… szép szavakat mondtak, kiválóan forgatták a
kardot, remekeltek a párbajokban, és addig csókolták a szeretett nőt, míg
az elalélt.
Daisy természetesen nem volt annyira naiv, hogy azt higgye, a valóságban
is léteznek ilyen férfiak, de be kellett ismernie, hogy a képzeletében élő
romantikus ideálokkal összehasonlítva a hús-vér férfiak szörnyen…
unalmasnak tűntek.
Daisy az ég felé fordította az arcát, hagyva, hogy a fák lombjain átsütő
napsugár gyengéden simogassa, s közben egy régi ír népdalt énekelt.

Jöjjön hát gazdag, jöjjön hát szegény,
Jöjjön hát bolond vagy okos legény,
Mindegy az, csak férfi legyen,
Aki hajlandó elvenni engem.

Hamarosan elért az úti céljához, a forrás táplálta kúthoz, amelyet már
többször felkeresett a barátnőivel. A kívánságkúthoz. A helyi hagyományok
szerint a kútban szellem lakozott, aki teljesítette annak a kívánságát, aki tűt
dobott a kútba. Csak arra kellett vigyázni, nehogy valaki túl közel álljon a
kút széléhez, és a szellem magával ragadja a mélybe, hogy örök életére az
asszonyává tegye.
Korábban Daisy mindig a barátnői nevében kívánt valamit… és
kívánságai rendre teljesültek. Most azonban neki volt szüksége egy kis
varázslatra.
A kalapját óvatosan a földre tette, aztán odalépett a sötét lyukhoz, és
belenézett az iszaposnak tűnő vízbe. Ruhájának zsebéből gombostűkkel
telitűzdelt papírlapot vett elő.
– Jóságos Szellem – kezdte –, mivel nem sikerült olyan kedves férfit
találnom, amilyenre hitem szerint vágytam, rád hagyom, hogy milyen legyen.
Nincsenek elvárásaim, sem feltételeim. Csak annyit kérek… hogy a
megfelelő férfit küldd el nekem. Kész vagyok nyitottan fogadni.
Kettesével-hármasával húzta ki a tűket a papírból, és mindet a kútba
vetette. Az apró tűkön megcsillant a nap fénye, mielőtt a zavaros vízbe
hullva a kút mélyére süllyedtek.
– Az összes tűt ugyanannak a kívánságnak szentelem – mondta Daisy a
kútnak. Egy hosszú percig lehunyt szemmel összpontosított. A csendben
csak a víz halk loccsanásai és a szitakötők zsongása hallatszott, aztán egy
csilpcsalpfüzike süvített el, hogy röptében kapjon el valami rovart.
Ág roppant Daisy háta mögött, mintha rálépett volna valaki.
Daisy sarkon pördült. Magas, sötét férfialak közeledett felé. Már csak
néhány méterre volt. Daisy szíve ijedten dobbant meg, hogy ilyen közel
jutott hozzá valaki, amikor ő egyedül hitte magát.
A férfi magas és izmos volt, mint Annabelle barátnője férje, de valahogy
fiatalabbnak tűnt, talán még harminc sem lehetett.
– Elnézését kérem – szólalt meg a férfi halkan, amikor meglátta Daisy
arcát. – Nem akartam megijeszteni.
– Ó, nem ijesztett meg – hazudta Daisy vidáman, bár pulzusa még
szaporán lüktetett. – Csak egy kissé… meglepődtem.
A férfi laza léptekkel közelebb ment, kezét a zsebében pihentette.
– Csak néhány órája érkeztem a birtokra, és mondták, hogy ön sétálni
indult.
A férfi nagyon ismerősnek tűnt, és úgy nézett Daisyre, mintha elvárná,
hogy a lány felismerje. Daisyt lelkifurdalás fogta el, mint mindig, ha elfelejtett
valakit.
– Ön is Lord Westcliff vendége? – kérdezte, kétségbeesetten kutatva az
emlékei közt.
A férfi furcsa pillantást vetett rá, és elmosolyodott.
– Igen, Bowman kisasszony.
Tudja a nevét. Daisy egyre zavartabban mérte végig a férfit. Elképzelni
sem tudta, hogyan felejthetett el valakit, aki ilyen vonzó. Erős, határozott
arcvonások, amelyek túl férfiasak ahhoz, hogy szépnek nevezhesse, és túl
feltűnőek ahhoz, hogy hétköznapiak legyenek. A szeme kéken ragyogott,
mint a tiszta ég, ami még lenyűgözőbb hatást keltett arcának
napbarnítottsága ellenében. Volt valami rendkívüli a férfiban, egyfajta
visszafogott életerő, amely oly intenzíven áradt belőle, hogy Daisy kis híján
hátralépett.
Ahogy lehajtotta a fejét, hogy Daisyre nézzen, a napfény megcsillant
fényes mahagónibarna haján. A dús fürtöket rövidebbre vágták, mint ahogy
az európaiak kedvelik. Amerikai stílus. Ha jobban belegondol, az akcentusa
is amerikai volt. És a friss, tiszta illat… ha nem téved, ez… Bowman
szappan illata.
Daisy hirtelen rádöbbent, ki ez a férfi, és a térde megbicsaklott.
– Ön? – suttogta, és szeme csodálkozva tágra nyílt, ahogy Matthew
Swift arcába nézett.
Második fejezet

Biztosan megingott kicsit, mert a férfi hirtelen utánanyúlt, és a felső karjánál
fogva megragadta.
– Mr. Swift – nyögte Daisy, és ösztönösen hátrálni próbált.
– Bele fog esni a kútba. Jöjjön velem!
A férfi szorítása gyengéd, de határozott volt, ahogy elhúzta a
bugyborékoló víztől. Daisy megfeszítette magát, mert bosszantotta, hogy
terelgetik, mint a nyájtól elkóborolt libát. Vannak dolgok, amelyek sohasem
változnak, gondolta sötéten. Matthew Swift ugyanolyan hatalmaskodó
maradt, mint volt.
Daisy nem tudta levenni a tekintetét a férfiról. Jóságos ég, soha életében
nem látott még ekkora átalakulást! A korábbi „csontkollekció”, ahogy
Lillian jellemezte, hatalmas, sikeresnek tűnő férfivá vált, aki majd kicsattant
az egészségtől, és csak úgy áradt belőle az energia. Elegáns öltözetet viselt,
valamivel lazábban szabottat, mint a férfidivat diktálta szorosan testhez
simuló ruhák. De a laza ruha sem rejthette az alatta feszülő hatalmas
izmokat.
De nem csupán külsejében különbözött a Daisy által ismert fiútól. Az
érettség egyfajta pimasz magabiztosságot is hozott magával. Elég volt
ránézni, hogy az ember tudja, ez a férfi ismeri önmagát, és tisztában van a
saját képességeivel. Daisy emlékezett rá, amikor Swift először megjelent,
hogy az apjának dolgozzon… vézna, rideg tekintetű opportunista volt,
drága, de rá nem illő ruhában és kopott cipőben.
– Ez még a régi Boston – mondta az apjuk elnézőn, amikor a családban
többen megjegyzést tettek az ősöreg lábbelire. – Olyan cipőt meg kabátot
csináltak, amely örökké tart. A takarékosság a vallásuk, nem számít, milyen
gazdagok.
Daisy elhúzódott Swifttől.
– Megváltozott – mondta, igyekezve összeszedni magát.
– Ön nem – felelte a férfi. Lehetetlen volt eldönteni, hogy bóknak vagy
bírálatnak szánta a megjegyzést. – Mit művelt a kútnál?
– Én csak… azt hittem… – Daisy hiába kutatott valami értelmes
magyarázat után. – Ez egy kívánságkút – mondta végül.
A férfi komoly maradt, de az élénk kék szempár gyanúsan megvillant,
mintha mulatna rajta.
– Feltételezem, hogy biztos forrásból tudja.
– A falusiak mind idejárnak – felelte Daisy ingerülten. – Ez egy legendás
kívánságkút.
Swift azzal a tekintettel nézett rá, amit Daisy mindig gyűlölt. Mintha
minden egyes szót külön megrágna, megemésztene, és nem létezhet olyan
apró részlet, amely elkerülné a figyelmét. Daisy elvörösödött a férfi fürkésző
tekintetétől.
– Mit kívánt? – érdeklődött Swift.
– Az titok.
– Önt ismerve bármi lehetett.
– Nem is ismer – vágott vissza Daisy. Borzasztó volt még a gondolat is,
hogy az apja olyan embernek adja, aki minden szempontból ennyire rossz
neki. A házasság Swifttel nem lenne más, mint pénz és kötelességek
üzletszerű cseréje. Csalódás és kölcsönös megvetés váltakozása. Az is
biztos, hogy a férfi ugyanúgy nem vonzódik hozzá, mint ő a férfihoz.
Sohasem venne el hozzá hasonló lányt, ha nem csábítaná az apja gyára.
– Talán nem – engedett Swift. De a szavak hamisan csengtek. A férfi
nyilván azt hitte, pontosan tudja, ki és milyen ember ő. Tekintetük
találkozott, felmérőn, kihívón. – A kút legendás voltát tekintve úgy vélem,
semmiképp sem szabad kihagynom egy ilyen remek lehetőséget – jegyezte
meg Swift, és a zsebébe nyúlt, majd rövid kutatás után nagy, ezüstérmét vett
elő. Daisy örökkévalóságnak tűnő idő óta nem látott amerikai pénzt.
– A hagyomány szerint tűt kellene beledobnia.
– Nincs nálam tű.
– De az egy ötdolláros érme – hitetlenkedett Daisy. – Nem fogja
eldobni, ugye?
– De igen. Befektetésnek tekintem. Jó lenne, ha elmesélné, mi a pontos
menete, ha valaki kívánni szeretne… öt dollár túl sok pénz ahhoz, hogy csak
úgy elvesztegessem.
– Most gúnyolódik rajtam.
– Halálosan komolyan gondolom. Mivel pedig még sohasem csináltam
ilyesmit, elkelne a jó tanács. – Egy ideig várt a lány válaszára, és amikor
rájött, hogy hiába, ajka halvány mosolyra rándult. – Akkor is bedobom a
pénzt.
Daisy magát átkozta. Még ha nyilvánvaló volt is, hogy a férfi csak
gúnyolódik vele, nem tudott ellenállni. A kívánság nem olyasmi, amit csak
úgy el lehet vesztegetni, különösen nem egy ötdolláros kívánság.
Közelebb lépett a kúthoz.
– Először tartsa a markában a pénzt, amíg át nem melegszik a kezétől.
Swift mellélépett.
– És aztán?
– Hunyja be a szemét, és összpontosítson arra a dologra, amelyre a
legjobban vágyik – mondta, majd némi megvetéssel a hangjában hozzátette:
– De valami személyeset kell kívánnia. Nem lehet köze vállalkozáshoz vagy
részvényekhez.
– Szoktam az üzleten kívül másra is gondolni.
Daisy kétkedőn nézett rá, és csodálkozva látta, hogy mosolyog.
Látta már egyáltalán mosolyogni a férfit? Talán egyszer vagy kétszer.
Halványan emlékezett egy alkalomra, amikor a férfi arca még olyan sovány
volt, hogy a fehér fogak látványa maradt meg benne, és a grimaszé, amely
véletlenül sem keltett vidám benyomást benne. Ez a mosoly azonban más
volt, kicsit furcsa, de kedves és csábító… melegséget sugárzott, és Daisy
önkéntelenül is eltűnődött, miféle ember rejtőzik a komoly külső mögött.
Daisy nagyon megkönnyebbült, amikor a mosoly eltűnt, és ismét a
szokásos, kemény arcú férfi állt mellette.
– Tegyen félre minden gondolatot, csak a kívánság legyen az elméjében.
Swift behunyta a szemét, alkalmat adva Daisynek arra, hogy nyugodtan
szemügyre vegye. Nem olyan arcot látott, amelyet egy gyerek fesztelenül
viselne… arcvonásai túl erősek, az orra túl hosszú, az álla túl makacs volt.
De Swift végül hozzánőtt a külsejéhez. Arcának szigorú vonásait némileg
meglágyították a sűrű, fekete szempillák, és a széles, árnyalatnyi érzékiséget
sugalló száj.
– Hogyan tovább? – kérdezte Swift behunyt szemmel.
Daisy elszörnyedve döbbent rá, hogy legszívesebben… egészen közel
lépne a férfihoz, hogy aztán ujjaival fedezze fel a napbarnított arca minden
vonását.
– Amikor tisztán látja a képet maga előtt – sikerült kinyögnie –, nyissa ki
a szemét, és dobja az érmét a kútba.
A férfi kinyitotta a szemét, és anélkül, hogy odanézett volna, egyenesen a
kút közepébe dobta a pénzt.
Daisy szíve hevesebben kezdett dobogni, pont úgy, mint amikor a
Penelope eljegyzésének egyik pikáns fejezetét olvasta, amelyben az
elvetemült gonosztevő elrabolta a hősnőt, és egy toronyszobába zárva
tartotta, amíg a lány bele nem egyezett, hogy feláldozza az erényét.
Daisy már akkor is tudta, hogy a történet ostobaság, amikor olvasta, ez
azonban cseppet sem csökkentette az élvezetét. És ugyancsak csalódott
volt, amikor Reginald, a nyájas és aranyhajú hős megmentette Penelopét a
végső romlástól, mert a főhős korántsem volt olyan izgalmas férfiú, mint a
gonosztevő.
Daisyt persze nem vonzotta a lehetőség, hogy könyv nélkül bezárják egy
toronyszobába, de a gonosztevő monológjait Penelope szépségéről, az
iránta érzett vágyról és arról, hogyan fogja rákényszeríteni magát a lányra,
nagyon is érdekfeszítőnek találta.
Az pedig kész balszerencse, hogy Matthew Swiftről kiderült, pontosan
úgy fest, mint a Daisy képzeletében élő, jóképű gonosztevő.
– Mit kívánt? – kérdezte a férfitól.
Swift ajka alig észrevehetően megrándult.
– Az titok.
Daisy morcosan ráncolta a homlokát, amikor rájött, hogy ez a párbeszéd
már lezajlott egyszer, csak fordított szereposztásban. Körülnézett a kalapja
után kutatva. Minél előbb el kell menekülnie a férfi nyugtalanító
közelségéből.
– Visszatérek a kastélyba – mondta, és felvette a kalapját a földről. –
További szép napot, Mr. Swift. Élvezze a sétát.
Meglepetésére a férfi néhány hosszú lépéssel beérte, és mellészegődött.
– Elkísérem.
Daisy nem volt hajlandó ránézni.
– Jobban örülnék, ha nem tenné.
– Miért nem? Egyfelé tartunk.
– Mert jobban szeretek csendben sétálni.
– Akkor majd csendben maradok. – Swift kitartóan lépkedett mellette.
Daisy összeszorította a száját. Rájött, értelmetlen lenne tiltakoznia, ha
egyszer a férfi eltökélte magát, hogy elkíséri. A táj – a mező, az erdő –
ugyanolyan gyönyörű volt, mint előtte, de Daisy nem élvezte többé.
Nem lepte meg, hogy Swift tudomást sem vett a tiltakozásáról.
Kétségtelen, hogy a férfi a házasságukat is így képzeli el. Nem fog számítani,
hogy ő mit akar, vagy mit szeretne. Swift félre fogja söpörni a kívánságait,
és ragaszkodni fog a saját elképzeléseihez.
Biztosan azt hiszi, hogy ő irányítható, mint egy gyermek. Az önteltség
annyira a férfi sajátjává lett, hogy talán még azt képzeli, hálás lesz, amiért
kegyeskedett feleségül venni. Daisy eltűnődött, Swift veszi-e egyáltalán a
fáradságot, hogy megkérje a kezét. Nagyon valószínű, hogy csak odadobja
neki a gyűrűt, és utasítja, hogy húzza fel.
Miközben némán, komoran sétáltak, Daisynek vissza kellett fognia
magát, nehogy futásnak eredjen. Swift lába annyival hosszabb volt, hogy
egyet lépett, amíg Daisy kettőt. A neheztelés valósággal fojtogatta a lányt.
Jelképes ez a séta, ha a jövőjét nézi. Abban a tudatban vánszoroghat
előre az útján, hogy bármit is tesz, vagy bármilyen gyorsan is halad, sohasem
tudja megelőzni a férfit.
Végül Daisy nem tudta tovább elviselni a feszült csendet.
– Ön ültette a bogarat az apám fülébe? – tört ki. – Az ön ötlete volt?
– Micsoda?
– Ó, ne nézzen ostobának! – fakadt ki bosszúsan Daisy. – Nagyon is jól
tudja, mire gondolok.
– Téved, elképzelésem sincs.
Úgy tűnt, a férfi a végtelenségig képes folytatni a játékot.
– Az egyezségre, amelyet az apámmal kötött. Feleségül akar venni, hogy
ön örökölje a gyárat.
Swift olyan hirtelen torpant meg, ami más körülmények közt nevetésre
ingerelte volna Daisyt. Mintha láthatatlan falnak ütközött volna. Daisy is
megállt, és a karját maga előtt összefonva a férfi felé fordult.
Swift arca tökéletesen kifejezéstelen volt.
– Ha… – A hangja rekedt volt, meg kellett köszörülnie a torkát, hogy
meg tudjon szólalni. – Halvány fogalmam sincs, mi az ördögről beszél.
– Nincs? – kérdezte Daisy sután.
Ezek szerint helytelen volt a feltételezése, az apja még nem zúdította rá
Swiftre a tervét.
Ha meg lehetne halni a megaláztatástól, Daisy ott helyben búcsút vehetett
volna az életétől. Most lehetőséget adott a férfinak, hogy rövid úton
elutasítsa. Swiftnek csak annyit kell mondani, hogy sohasem venne feleségül
olyan nőt, akire senki rá sem néz… olyan lányt, aki minden estélyen és
bálon petrezselymet árul.
A levelek zizegése és a madarak csivitelése mintha felerősödött volna a
férfi válaszát követő csendben. Bár képtelenség volt Swift gondolataiban
olvasni, Daisy érezte, hogy a férfi a lehetőségeket mérlegeli, gyors
következtetéseket von le.
– Az apám úgy beszélt róla, mintha már minden el lenne rendezve –
mondta. – Azt hittem, az apám legutóbbi New York-i látogatása során
beszélték meg a dolgot.
– Nem beszélt még ilyesmiről. Soha eszembe sem jutott, hogy feleségül
vegyem önt… és nem vágyom arra, hogy én örököljem a gyárat.
– Pedig tele van ambícióval.
– Így igaz – ismerte el Swift, le nem véve a tekintetét Daisyről. – De nem
kell gazdagon nősülnöm ahhoz, hogy biztosítsam a jövőmet.
– Az apám meg van győződve róla, hogy ön kapva kap az alkalmon,
hogy a veje lehessen… hogy nagyon ragaszkodik hozzá.
– Rengeteget tanultam tőle – felelte a férfi gondosan megválogatva a
szavait.
– Ebben biztos vagyok. – Daisy gúnyos kifejezést erőltetett magára
védekezésként. – Sok leckét adott önnek, amelyeket kamatoztathat az üzlet
világában. De egyikük sem lesz hasznára a való életben.
– Nem szereti az apja üzletét. – Inkább megállapítás volt ez, mint
kérdés.
– Úgy van, mert az apám a szívét, lelkét beleadta, és nem törődött
azokkal, akik szeretik.
– Ennek az üzletnek köszönheti a kényelmét és a fényűzést, amelyben él
– mutatott rá Swift. – Beleértve a lehetőséget, hogy egy angol főrendhez
mehet feleségül.
– Nem kértem, hogy fényűzésben élhessek. Sohasem vágytam másra,
csak békére és nyugalomra.
– Hogy a könyvtárban üldögélhessen egymagában és olvasson? –
kérdezte Swift kicsit túl nyájasan. – Hogy a kertben sétálgathasson? Hogy
élvezhesse a barátnői társaságát?
– Pontosan!
– A könyvek sokba kerülnek. Akárcsak a szép kertes házak. Eszébe
jutott már valaha, hogy valakinek ki is kell fizetnie azt a békés és nyugodt
életet?
Daisy összerezzent, mert a kérdés nagyon úgy hangzott, mint az apja
vádaskodása, hogy parazitaként él.
Ezt látva Swift arca megenyhült. Mondani szeretett volna valamit, de
Daisy élesen félbeszakította.
– Nem az ön dolga, hogy milyen életet élek, vagy hogy ki fizeti ki. Nem
érdekel a véleménye, és nincs joga rám kényszeríteni.
– De van, ha a jövőm össze van kötve az önével.
– De nincs!
– Feltételes módban mondtam.
Daisy gyűlölte azokat, akik minden kijelentésüket a nyelvtan mocsarába
fojtják vita közben.
– A házasságunk sohasem lesz több feltételes módnál – jelentette ki. –
Az apám május végéig adott időt, hogy találjak magamnak más férjet… és
én találni fogok.
Swift élénk érdeklődéssel nézett rá.
– Kitalálom, hogy milyen férfit keres. Szőke hajú legyen, előkelő
megjelenésű, érzékeny és vidám természetű, akinek elegendő szabadideje
van, hogy úriemberhez illőn…
– Igen – vágott a szavába Daisy, azon csodálkozva, hogyan sikerült a
férfinak mindezt úgy előadnia, hogy roppant ostobán hasson.
– Gondoltam. – A hangjából kicsendülő önelégültségtől Daisynek
felborzolódtak az idegei. – Az egyetlen lehetséges ok, amiért olyan külsejű
lányt, mint ön, három szezonon át nem jegyeznek el, csak az, hogy túlzott
igényeket támaszt. Ön nem kevesebbet kíván, mint a tökéletes férfit. Az
apja ezért erőlteti a dolgot.
Daisy figyelmét egy pillanatra elterelték az „olyan külsejű lány, mint ön”
szavak… mintha ő kivételes szépség lenne. Végül úgy döntött, a férfi
biztosan gúnynak szánta a kijelentését, és ez még jobban feltüzelte az
indulatait.
– Nem a tökéletes férfira vágyom – mondta a fogait csikorgatva. A
nővérével ellentétben, aki figyelemreméltó folyékonysággal káromkodott,
Daisy nehezen találta a szavakat, amikor dühös volt. – Pontosan tudom,
hogy olyan nem létezik.
– Akkor miért nem talált senkit, amikor még a nővérének is sikerült
férjet fognia magának?
– Hogy érti azt, hogy még nővéremnek is?
– Lilliant vedd el, s tehetős leszel. – A sértő rigmus sok rosszindulatú
élcelődést váltott ki Manhattanville felső köreiben. – Mit gondol, miért nem
kérte meg New Yorkban senki a nővére kezét, dacára a tetemes
hozománynak? Mert ő testesíti meg minden férfi legszörnyűbb rémálmát.
Ezzel betelt a pohár.
– A nővérem igazi kincs, és Westcliffnek volt annyi esze és jó ízlése,
hogy ezt felismerje. Bárkit feleségül vehetett volna, de ő Lilliant választotta,
csak őt akarta. Szeretném hallani, hogy a gróf előtt is megismétli a
véleményét. – Daisy sarkon fordult, és elviharzott az ösvényen, olyan
gyorsan szedve a lábát, ahogy csak tudta.
Swift könnyedén lépést tartott vele, a kezét lazán a zsebében tartva.
– Május vége… – tűnődött Swift, aki még csak ki sem melegedett a
gyors iramtól. – Az alig két hónap. Hogy fog kérőt találni ilyen rövid idő
alatt?
– Ha kell, kiállok az utcasarokra egy táblával a nyakamban.
– Őszintén kívánom, hogy sikerrel járjon, Bowman kisasszony, mivel
egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék az ellenfelek
hiányában a győztes szerepébe lépni.
– Ön sohasem lesz győztes az ellenfelek hiánya miatt. Nyugodjon meg,
Mr. Swift, semmi a világon nem vehet rá arra, hogy feleségül menjek önhöz.
Őszintén sajnálom azt a szegény nőt, aki ön mellett végzi… nem jut eszembe
senki olyan, aki azt a sorsot érdemelné, hogy egy ilyen rideg, önző és
beképzelt férj mellett kelljen élnie…
– Várjon! – A férfi hangja ellágyult, mintha csak békülni akarna. –
Daisy…
– Ne merjen a keresztnevemen szólítani!
– Igaza van, ez helytelen volt. Csak azt szerettem volna mondani,
Bowman kisasszony, hogy semmi szükség ellenségeskedésre. Olyan üggyel
állunk most szemben, amely mindkettőnkre nézve komoly
következményekkel jár. Azt remélem, hogy képesek leszünk legalább addig
civilizáltan viselkedni, míg elfogadható megoldást találunk erre a helyzetre.
– Itt csak egyetlen megoldás lehetséges – jelentette ki Daisy komolyan
–, mégpedig az, hogy kategorikusan közli az apámmal, hogy soha,
semmilyen körülmények közt nem hajlandó feleségül venni engem. Ígérje
meg, és civilizált leszek önhöz.
Swift megállt az ösvény közepén, arra kényszerítve Daisyt, hogy ő is
megálljon. Daisy a férfi felé fordult, és várakozón felvonta a szemöldökét.
Isten a megmondhatója, nem lesz nehéz ígéretet tennie a korábbi kijelentései
után. De Swift csak hosszan, nyugtalanítón nézte, és a kezét továbbra is a
zsebében tartva, mozdulatlanná dermedve állt. Úgy, mint aki hallgatózik.
Leplezetlenül végigmérte a lányt, és a tekintete furcsán megcsillant, amitől
Daisy önkéntelenül megborzongott. Úgy néz rá, mint a zsákmányra leső
tigris, gondolta. Daisy állta a férfi tekintetét, próbálva kitalálni, mi járhat az
eszében. Sikerült is meglátnia a szemében a vidám csillogást, és valami
mohó vágyat, amitől zavarba jött. Mi után vágyakozhat a férfi? Az biztos,
hogy nem utána.
– Nem – mondta végül Swift halkan, mintegy magának.
Daisy zavartan megrázta a fejét. Az ajka kiszáradt, és meg kellett
nyalnia, mielőtt megszólalt. Nyugtalanította, hogy a férfi pillantása követette
az apró mozdulatot.
– Mit jelentett ez a nem? Azt, hogy nem fog feleségül venni?
– Nem. Azt, hogy nem ígérem meg.
Azzal Swift ellépett mellette, és folytatta útját a kastély felé, otthagyva
Daisyt, aki döbbenten botladozott utána.
– Csak kínozni próbál – mondta Lillian undorodva, amikor Daisy beszámolt
neki az esetről. A kastély emeleti magánszalonjában ültek két legközelebbi
barátnőjükkel, Annabelle Hunttal és Evie St. Vincenttel. Két évvel azelőtt
ismerték meg egymást. Négy lány, aki különböző okoknál fogva
petrezselymet árult a bálokon, estélyeken, és képtelen volt alkalmas
úriembert fogni magának.
A viktoriánus társadalomban elterjedt közhit volt, hogy a nők között,
mivel ingatag természetűek és butábbak, mint a férfiak, nem alakulhat ki
olyan szoros barátság, mint a másik nem képviselői közt. Csak a férfiak
lehetnek hűségesek egymáshoz, csak egy férfinak lehetnek igaz és fennkölt
szellemű barátai.
Daisy szerint ez ostobaság. Ő és a férfiak által mellőzött barátnői…
egykor mellőzött barátnői… a legszorosabb, szeretetteljes kapcsolatban
álltak egymással. Segítették és bátorították egymást, versengés vagy
féltékenység szóba sem jöhetett köztük. Daisy majdnem annyira szerette
Annabelle-t és Evie-t, mint Lilliant. Nem volt nehéz látni magukat hosszú
évek múltán, ahogy az unokáikról csevegnek, vagy ahogy éles nyelvű, ősz
hajú idős hölgyekként együtt utazgatnak a világban.
– Egyetlen pillanatig sem hiszem el, hogy Mr. Swift semmit sem tudott
apa tervéről – folytatta Lillian. – Hazudik, és szövetkezett apával. Még
szép, hogy örökölni akarja a gyárat!
Lillian és Evie brokáttal bevont párnás székeken ültek az ablaknál, míg
Annabelle és Daisy színes szoknyáik tömegét gondosan elrendezve maguk
körül a padlóra telepedtek. Pufók, csupafürt, fekete hajú kislány mászott
egyiktől a másikig, néha meg-megállva, kicsiny homlokát erősen ráncolva a
nagy koncentrálásban, hogy apró ujjaival felcsípjen valamit a szőnyegről.
Isabelle, Annabelle és Simon Hunt kislánya körülbelül tíz hónappal
azelőtt született, és biztos, hogy kisbabát nem istenítettek még úgy, ahogy őt
a családban, beleértve az apját is.
A várakozásokkal ellentétben az életerős és férfias Mr. Hunt kicsit sem
volt csalódott, hogy elsőszülötte lány lett. Imádta a gyermeket, minden
fenntartás nélkül az ölébe vette és ringatta, kényeztette a nyilvánosság előtt
is. Hunt még utasította is a feleségét, hogy a jövőben még több lányt szüljön,
azt állítva, mindig is arra vágyott, hogy sok nő szeresse.
Ahogy arra számítani lehetett, a kislány különlegesen szép volt…
Annabelle feltűnő külsejével lehetetlen is lett volna mást produkálni, mint egy
kivételesen szép utódot.
Daisy felemelte az izmos, máris szabadulni vágyó kis testet, egy pillanatra
a selymes bőréhez simította az arcát, aztán újra letette a szőnyegre.
– Hallanod kellett volna, hogy beszélt – mondta. – Hihetetlenül öntelt
volt. Szerinte saját magamnak köszönhetem, hogy még mindig hajadon
vagyok. Azt mondta, túl magasra tettem a mércét, aztán kioktatott, hogy
mennyibe kerülnek a könyveim, és hozzátette, hogy valakinek fedeznie kell
a költséges életmódomat.
– Az nem lehet, hogy ezt merte! – kiáltott fel Lillian, és elvörösödött a
haragtól.
Daisy azonnal megbánta, hogy elmondta neki a dolgot. A család orvosa
figyelmeztette őket, hogy nem szabad felzaklatni Lilliant, mivel közeledett a
terhesség utolsó hónapja. Lillian előző évben egyszer már teherbe esett, de
korán elvetélt. A veszteség nagyon megviselte.
Hiába győzködte az orvos, hogy nem az ő hibája a vetélés, Lillian hosszú
hetekre búskomorságba esett. De Westcliff állhatatos vigasztalásának és
barátnői szerető támogatásának hála, Lillian fokozatosan visszanyerte régi
önmagát.
Most, hogy ismét gyereket várt, sokkal kevésbé hetykén viselkedett,
tudatában lévén egy újabb vetélés lehetőségének. Sajnos, nem tartozott
azok közé, akiket megszépít az áldott állapot. A bőre foltos volt, gyakran
szenvedett hányingertől, vagy gerjedt haragra az állapotával járó
korlátozásokon háborogva.
– Ezt nem fogom eltűrni! – kiáltott fel. – Nem fogsz feleségül menni
Matthew Swifthez, és elküldöm a pokolba apát, ha megpróbál elvinni
Angliából!
Daisy, még mindig a padlón ülve, nyugtatón a nővére térdére tette a
kezét, és mosolyt kényszerített magára, ahogy felnézett a haragos arcra.
– Minden rendben lesz – csitította. – Majd kitalálunk valamit. Muszáj
lesz.
Sok évig álltak nagyon közel egymáshoz. A szülői szeretet hiányában
Lillian és Daisy egymást szerette és támogatta, amióta csak az eszüket
tudták.
Evie, a négy barátnő legkevésbé beszédes tagja enyhén dadogott, ami
mindig előjött, ha úrrá lett rajta az idegesség vagy valami más erős érzelem.
Amikor két éve megismerkedtek, Evie olyan erősen dadogott, hogy minden
beszélgetés gyötrelmes megpróbáltatást jelentett. Mióta azonban otthagyta
erőszakos családját, és feleségül ment Lord St. Vincenthez, Evie sokkal
nagyon önbizalomra tett szert.
– Mr. Swift v-valóban beleegyezne, hogy olyan nőt vegyen feleségül, akit
nem ő választott? – kérdezte, és hátrasimította a homlokába hullt fényes,
vörös hajfürtöket. – Ha igaz, amit állított, hogy az anyagi helyzete b-
biztosított, nincs oka rá, hogy elvegye Daisyt.
– Többről van itt szó, mint a pénzről – felelte Lillian, és fészkelődve
próbált kényelmesebb helyzetet találni. Kezét hatalmas hasán pihentette. –
Apa amolyan pótfiút csinált Swiftből, mivel egyik fivérünk sem vált olyanná,
mint amilyennek ő szerette volna.
– Olyanná, amilyennek ő szerette volna? – értetlenkedett Annabelle.
Lehajolt a kislányához, és puszit nyomott a rugdalózó lábra, ami gurgulázó
kacagást váltott ki a kicsiből.
– A gyárnak elkötelezett emberré – magyarázta Lillian. – Hatékonnyá,
keményszívűvé és gátlástalanná. Olyan férfivá, aki mindenben a gyár
érdekeit helyezi előtérbe. Egy nyelvet beszélnek, apa és Mr. Swift. Ransom,
a bátyánk, megpróbálta kivívni magának a helyét a társaságnál, de apa
szembeállítja Mr. Swifttel.
– És mindig Mr. Swift győz – tette hozzá Daisy. – Szegény Ransom!
– A másik két bátyánk meg sem próbálta – mondta Lillian.
– De m-mi van Mr. Swift saját apjával? – kérdezte Evie. – N-nem
ellenzi, hogy a fia de facto más fia lett?
– Nos, ez mindig is furcsa dolog volt – felelte Daisy. – Mr. Swift jól
ismert New England-i családból származik. Plymouthben telepedtek le, és
néhányan közülük Bostonban kötöttek ki. A Swiftek az előkelő őseikről
híresek, de csak néhányuknak sikerült megőriznie a vagyonát. Ahogy apa
mondani szokta, egy egész nemzedék kell a vagyongyűjtéshez, egy
következő nemzedék, aki elkölti, és a harmadiknak már csak a név jut.
Persze, ha a régi Bostonról van szó, három helyett tíz nemzedék is kell,
annyival lassabbak mindenben…
– Elkalandoztál a tárgytól, drágám – vágott a szavába Lillian. – Térj
vissza a lényegre.
– Elnézést – mosolygott bocsánatkérőn Daisy. – Szóval, feltételezzük,
hogy valamiféle szakítás történt Mr. Swift és a rokonai közt, mivel alig
beszél róluk… és csak ritkán utazik Massachusettsbe, hogy meglátogassa
őket. Tehát, ha Mr. Swift apja ellenzi is, hogy a fia beépült egy másik
családba, mi aligha szerzünk róla tudomást.
A négy nő egy percig némán mérlegelte a helyzetet.
– Keresünk valakit Daisynek – szólalt meg végül Evie. – Most, hogy
jobban belelátunk a nemesség ügyeibe, könnyebb dolgunk lesz. S-sok jó
családból származó úriember van, akiknek csak rangja nincs.
– Mr. Huntnak is sok nőtlen ismerőse van – mondta Annabelle. – Ő is
bárkinek be tud mutatni.
– Hálás vagyok, de nem szívesen mennék feleségül kétkezi emberhez.
Sohasem lennék boldog egy érzéketlen gyáros mellett… Természetesen Mr.
Huntra ez nem vonatkozik – tette hozzá bocsánatkérőn.
Annabelle felnevetett.
– Nem mondanám, hogy az összes gyáros érzéketlen alak. Mr. Hunt
nagyon érzékeny és érzelmes tud lenni némely alkalmakkor.
A többiek kételkedve néztek rá, mivel egyikük sem tudta Annabelle
nagydarab és kemény arcvonású férjét bármilyen vonatkozásban is
érzékenynek elképzelni. Mr. Hunt okos és elbűvölő férfi volt, de úgy tűnt,
körülbelül annyit törődik az érzelmekkel, mint egy elefánt a körülötte
zümmögő szúnyoggal.
– Elhisszük, ha te mondod – hagyta rá Lillian. – De vissza a témához…
Evie, megkérdezed Lord St. Vincentet, ismer-e alkalmas jelöltet Daisy
számára? Most, hogy némileg lazábban értelmezzük az „alkalmas” fogalmát,
biztosan talál olyat, aki megfelel. Isten a megmondhatója, neki aztán van
információja minden férfiról Angliában, akinek legalább néhány shilling
csörög a zsebében.
– Megkérdezem – ígérte Evie. – Biztos vagyok benne, hogy találunk m-
megfelelő jelöltet.
Lord St. Vincent volt London legnépszerűbb játékkaszinójának
tulajdonosa. A kaszinót Evie apja alapította sok-sok évvel azelőtt, s mióta
Lord St. Vincent átvette, sohasem látott fejlődésnek indult. St. Vincent
szigorú feltételek szerint irányította a klubot, pontos nyilvántartást vezetve
minden egyes tagról, a magánéletükről és az anyagi helyzetükről.
– Köszönöm – hálálkodott őszintén Daisy, gondolatai elidőztek a
klubnál. – Csak azon tűnődöm… Lord St. Vincent nem tudna-e többet
kideríteni Mr. Rohan titokzatos múltjáról. Talán valami rég eltűnt ír lord fia,
vagy ilyesmi.
Csend ereszkedett a szobára. Daisy tisztában volt vele, hogy nővére és a
barátnői jelentőségteljes pillantásokat váltanak egymással. Hirtelen
ingerültség fogta el, haragudott rájuk, de még inkább saját magára, amiért
szóba hozta a férfit, aki segített a kaszinó irányításában.
A fekete hajú és élénk, mogyoróbarna szemű fiatalember félig cigány
volt. Csak egyszer találkoztak, amikor is Rohan csókot lopott tőle. Három
csókot, hogy pontosak legyünk, és ez volt Daisy eddigi életének
legerotikusabb élménye.
Rohan úgy csókolta meg, mint egy érett nőt, nem úgy, mint valakinek a
húgát… olyan csábító érzékiséggel, amely tiltott dolgokat sejtetett… tiltott
dolgokat, ahová a csókok vezethetnek. Daisynek pofon kellett volna ütnie.
Helyette azonban folyton azokról a csókokról álmodozott.
– Nem hiszem, drágám – mondta Evie gyengéden, mire szélesen
mosolygott, mintha csak viccelt volna.
– Ó, hát persze hogy nem! De te is tudod, milyen élénk a képzeletem…
mindenhol valami titokzatosat szeretnék látni.
– Maradjunk a tárgynál – mondta szigorúan Lillian. – Semmi fantáziálás
vagy kitalált történet… ne is gondolj Rohanre. Csak elvonja a figyelmed a
lényegről.
Daisy ösztönösen vissza akart vágni, mint máskor is, ha a nővére
parancsolgatni kezdett. Ahogy azonban Lillian szemébe nézett, amely
ugyanolyan fűszeres mézeskalács árnyalatú volt, mint az övé, és meglátta
benne a riadalmat, hirtelen végtelen szeretet áradt szét benne, amellyel óvni,
védeni szerette volna a nővérét.
– Igazad van – mondta, és mosolyt kényszerített magára. – Ugye tudod,
hogy nem kell miattam aggódnod? Mindent megteszek, hogy itt maradjak
veled Angliában. Még azt is, hogy férjhez megyek valakihez, akit nem
szeretek.
Újabb csend következett, amelyet Evie tört meg.
– Keresünk neked olyan férfit, Daisy, akit meg tudsz szeretni. Bízzunk
benne, hogy kölcsönös rokonszenv alakul ki köztetek, amely csak erősödik,
ahogy az idő múlik. – Evie telt ajka halvány mosolyra húzódott. – Néha így
történik.
Harmadik fejezet

Az egyezségre, amelyet az apámmal kötött…
Daisy hangja ott visszhangzott Matthew elméjében még hosszú idővel
azután is, hogy elváltak. Az első adandó alkalommal félre kell vonnia
Thomas Bowmant, hogy megkérdezze tőle, mi a fene folyik itt. De az
érkező vendégek okozta sürgés-forgásban ez a pillanat aligha jön el az
esténél előbb.
Matthew eltűnődött, hogy az idősebb Bowman tényleg azt vette-e a
fejébe, hogy összeházasítja Daisyvel. Jézus! Az évek során Matthew
rengeteg gondolatot dédelgetett a lánnyal kapcsolatban, de a házasság
egyszer sem szerepelt köztük. Az olyannyira kívül esett a valóság határain,
hogy egyetlen gondolatot sem volt rá érdemes vesztegetni. Így aztán
Matthew sohasem csókolta meg a lányt, nem táncolt, de még csak nem is
sétált vele, jól tudta, hogy az eredmény csakis katasztrofális lehet.
Múltjának titkai kísértették a jelenét, és veszélyeztették a jövőjét.
Matthew mindig tisztában volt azzal, hogy a saját maga kreálta személyiség
bármelyik pillanatban lelepleződhet. Csak annyi kell hozzá, hogy valaki
egymás mellé rakja a tényeket… vagy felismerje, és eszébe jusson, ki és mi
is volt ő valaha. Daisy tetőtől talpig becsületes férjet érdemelt, nem olyat,
aki hazugságokra építette fel az életét.
De ez nem akadályozta meg Matthew-t, hogy kívánja a lányt. Mindig is
vágyott rá, méghozzá olyan erővel, hogy az már szinte a pórusaiból is
sugárzott. Daisy bájos volt, kedves és találékony, végtelenül értelmes,
ugyanakkor nevetséges módon romantikus, csillogó tekintete teli volt
álmokkal. Néha, amikor úgy tele volt a feje gondolatokkal, hogy nem tudott
odafigyelni arra, mit csinál, ügyetlenkedett. Gyakran elkésett a vacsoráról,
mert úgy belemerült az olvasásba, hogy megfeledkezett az időről. Rendre
elhagyta a gyűszűjét, a papucsát vagy egy ceruzacsonkot. És szeretett
ábrándozni. Sohasem fogja elfelejteni a látványt, amikor egyik éjjel Daisy az
erkély korlátjának dőlve sóvárgón a csillagok felé fordította az arcát.
Matthew-t akkor heves vágy kerítette hatalmába, hogy átugorjon a
korláton, és eszméletlenre csókolja a lányt.
Matthew sokkal gyakrabban ábrándozott arról, hogy kettesben van a
lánnyal az ágyban, mint szabad lett volna. Ha ez valaha is megtörténne,
nagyon gyengéd lenne hozzá… imádná, istenítené őt. Bármit… mindent
megtenne, hogy a kedvében járjon. Vágyott rá, hogy a hajába
mélyeszthesse az ujjait, hogy gömbölyű csípőjére simíthassa a tenyerét, hogy
a puha vállára tapaszthassa az ajkát. Hogy magához ölelhesse alvás közben.
Vágyott minderre, és még sokkal többre.
Matthew mindig csodálkozott azon, hogy senki sem jött rá az érzéseire.
Daisy láthatta volna, ha egyszer is ránéz. Matthew szerencséjére, ezt
sohasem tette meg. Csak egy újabb fogaskeréknek tartotta az apja
vállalatának gépezetében, és Matthew hálás volt érte.
Valami azonban megváltozott. Matthew felidézte, milyen döbbent
csodálkozással bámult rá a lány a találkozásukkor. Ennyire megváltozott
volna?
Matthew szórakozottan zsebre vágta a kezét, miközben végigsétált a
kastély folyosóin. Sohasem foglalkozott különösebben a külsejével. Ügyelt
rá, hogy a haját lenyírassa és az arca tiszta legyen. A szigorú New England-i
neveltetés kiirtotta belőle a hiúság szikráját is. A bostoniak megvetették a
beképzeltséget, és mindent elkövettek, hogy elkerüljék az új és divatos
dolgokat.
Az utóbbi néhány évben azonban Thomas Bowman ragaszkodott hozzá,
hogy Matthew az ő Park Avenue-i szabójánál készíttesse a ruháit,
fodrászhoz járjon, ne borbélyhoz, és a körmét is ápolja, ahogy az az ő
helyzetében lévő úriemberhez illik. Matthew szintén Bowman ösztökélésére
felvett egy szakácsot és egy házvezetőnőt, ami azt jelentette, hogy egy ideje
jobban evett. Ez, azzal együtt, hogy kinőtte fiatalkori esetlenségét, új és
érettebb külsőt kölcsönzött neki. Eltűnődött, hogy ez vonzotta-e hozzá
Daisyt, majd rögtön le is szidta magát, amiért ilyesmivel törődik.
De ahogy ma a lány ránézett… mintha most látná, mintha most nézné
meg igazán magának először…
Daisy sohasem nézett így rá, amikor néha meglátogatta őt a család Fifth
Avenue-i házában. Matthew visszaemlékezett az első alkalomra, amikor egy
családi vacsorán találkozott a lánnyal.
A fényűzőn berendezett ebédlő ragyogott a kristálycsillár fényeiben, a
falakat aranyszínű tapéta borította, és a szegélyléceket is aranyszínűre
festették. Az egyik falat teljesen betöltötte a négy egymás mellé felrakott
tükör, olyan hatalmas, amilyet Matthew még sohasem látott.
Két fiú volt jelen a vacsorán, mindkettő erős, izmos fiatalember, akik
legalább kétszer annyit nyomtak, mint Matthew. Mercedes és Thomas az
asztal két végén ült. A két lány az egyik oldalon, titokban közelebb lökte
egymáshoz a tányérjukat, a széküket.
Thomas Bowman nem éppen szívélyesen viszonyult a lányaihoz. Hol
semmibe vette őket, hol meg keményen bírálta. Lillian, az idősebb arcátlanul
és zsémbesen visszaszólt az apjának.
De a tizenöt éves Daisy csak fürkészőn, sőt vidáman nézett Bowmanre,
ami a végsőkig feldühítette a férfit. Matthew legszívesebben elmosolyodott
volna ezt látva. Ragyogó bőrével, egzotikus fahéj színű szemével és
higanyszerűen mozgékony arcvonásaival Daisy Bowman olybá tűnt neki,
mintha mitikus lények lakta elvarázsolt erdőből lépett volna elő.
Az is rögtön nyilvánvalóvá vált Matthew előtt, hogy a beszélgetések,
amelyben a lány is részt vett, gyakran elterelődtek valami váratlan és bájos
irányba. Titokban jól szórakozott, amikor Thomas Bowman mindenki előtt
akarta megfenyíteni Daisyt a legutóbbi csínyéért. Mint kiderült, Thomas
Bowman otthonát az utóbbi időben elárasztották az egerek, mert az összes
kirakott egérfogó csütörtököt mondott.
Az egyik szolgáló jelentette, hogy Daisy éjszaka körbesettenkedett a
házban, és minden egérfogóba belebotlott, hogy így óvja meg az egereket.
– Igaz ez, lányom? – dörögte Thomas Bowman, és haragos tekintettel
meredt Daisyre.
– Így is történhetett – engedett a lány. – De másik magyarázat is
lehetséges.
– És mi lenne az? – kérdezte mogorván Bowman.
Daisy lelkes hangon válaszolt.
– Azt hiszem, nekünk vannak a legintelligensebb egereink egész New
Yorkban.
Attól a pillanattól fogva Matthew egyetlen Bowmanék otthonába szóló
meghívást sem utasított vissza, nem csupán azért, hogy a férfi kedvében
járjon, hanem azért sem, mert így lehetősége nyílt Daisyt látni. Annyiszor
pillantott rá lopva, ahányszor csak lehetséges volt, tudva jól, hogy ez
minden, amit belőle valaha kaphat… s noha Daisy mindig hűvös
udvariassággal viselkedett vele, a társaságában töltött pillanatok voltak az
egyedüliek, amikor Matthew szinte boldognak érezte magát.
A nyugtalanító gondolatokat félretéve Matthew tovább kószált a
kastélyban. Sohasem volt még külföldön, de pontosan ilyennek képzelte el
Angliát: gondosan ápolt kertek, a távolban zöldellő dombok és hangulatos
kis falu a hatalmas birtok lábánál.
A kastély és a bútorzata régi volt, néhol otthonosan kopott, de majd
minden sarokban állt egy-egy értékes váza vagy szobor, a falakon olyan
festmények lógtak, amelyeket Matthew a művészettörténet-könyveiben
látott. Télen talán kicsit huzatos a hely, de a számos kandalló, a vastag
szőnyegek és függönyök mellett aligha állíthatta bárki, hogy szenvedés lenne
itt élni.
Amikor Thomas Bowman, vagy inkább a titkára megírta neki, hogy
szükség van a jelenlétére Angliában, hogy a szappangyár ottani részlegét
felügyelje, Matthew először majdnem visszautasította. A kihívás és a
felelősség tetszett volna neki, de Daisy Bowman közelében lenni, még ha
csak egy országban is vele, túl sok volt. A lány jelenléte nyilak módjára
szurkálta, végtelen és kielégületlen vágytól terhes jövőt ígérve.
Végül a titkár levelének utolsó sorai keltették fel a figyelmét, amelyben a
család személyes ügyeiről esett szó.
Komoly kétségek merültek fel, írta a titkár, hogy az ifjabb Bowman
kisasszonynak sikerül-e megfelelő úriembert találnia, ezért Mr. Bowman
úgy határozott, hogy visszaviszi New Yorkba a lányt, ha tavasz végéig
nem jegyzik el…
Ez elbizonytalanította Matthew-t. Ha Daisy visszatér New Yorkba, az
átkozottul biztos, hogy ő inkább Angliába megy. Elfogadja a Bristolban
felkínált pozíciót, és kivárja, sikerül-e Daisynek férjet fognia. Ha igen, keres
valakit, aki felváltja a bristoli telep élén, és visszatér New Yorkba.
Amíg egy egész óceán választja el őket egymástól, minden rendben van.
Ahogy belépett az előcsarnokba, Lord Westcliffet pillantotta meg. A gróf
egy fekete hajú óriás társaságában állt, akiben elegáns öltözete dacára is
volt valami kalózos. Matthew gyanította, hogy ő lehet Simon Hunt, Westcliff
üzlettársa és állítólag a legközelebbi barátja is. Anyagi sikerei mellett,
amelyek minden jelentés szerint figyelemre méltóak voltak, Simon Hunt egy
hentes fiaként született, és egy csepp nemesi vér sem folyt az ereiben.
– Mr. Swift – szólította meg Westcliff, ahogy találkoztak a főlépcső alján
–, korán visszatért a sétájáról. Remélem, a vidék elnyerte a tetszését.
– Fenséges birtok, uram – felelte Matthew. – Alig várom az alkalmat,
hogy újabb sétákat tegyek. Azért jöttem vissza korán, mert az egyik
ösvényen összetalálkoztam Bowman kisasszonnyal.
– Ah! – Westcliff arca kifejezéstelen maradt. – Ez minden bizonnyal nagy
meglepetés volt Bowman kisasszonynak.
És nem kellemes, Matthew szinte hallotta a ki nem mondott szavakat,
de rezzenéstelenül állta a gróf tekintetét. Egyik leghasznosabb tulajdonsága
volt, hogy tudott olvasni az emberek arcából, az apró rezdülésekből,
amelyekkel elárulták a valódi érzelmeiket. De Westcliff szokatlanul
fegyelmezettnek bizonyult e téren. Matthew csodálta érte.
– Azt hiszem, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy nem az egyetlen, ami a
kisasszonyt az utóbbi időben érte – felelte Matthew, így próbálva kiugratni a
nyulat a bokorból, hogy Westcliff tud-e a Bowman által tervezett
házasságról.
A gróf válaszul csak alig észrevehetően felvonta a szemöldökét, mintha
érdekesnek találná a megjegyzést, de nem annyira, hogy reagáljon rá. A
fenébe, gondolta Matthew növekvő csodálattal.
Westcliff a mellette álló, fekete hajú férfihoz fordult.
– Hunt, szeretném neked bemutatni Matthew Swiftet… az amerikait,
akit már említettem. Swift, ő Mr. Simon Hunt.
A két férfi keményen kezet rázott. Hunt öt-tíz évvel lehetett idősebb
Matthew-nál, és úgy festett, mint aki pokolian tud verekedni. Egy bátor és
magabiztos férfi, aki állítólag előszeretettel élcelődött a felső tízezer
képmutatásán és modorosságán.
– Hallottam a mozdonygyára sikereiről – mondta Matthew Huntnak. –
New Yorkban nagy az érdeklődés az ön elképzelése iránt, amely szerint
átültetné az amerikai módszereket az angol mozdonygyártásba.
Hunt gunyorosan elmosolyodott.
– Bármennyire szeretném is magamnak tulajdonítani az érdemet, a
szerénység arra kényszerít, hogy eláruljam, Westcliffnek is van némi köze az
eredményekhez. Ő és a sógora az üzlettársam.
– Nyilvánvaló, hogy az együttműködésük rendkívül sikeres.
– Megvan a tehetsége a hízelgéshez – jegyezte meg Hunt Westcliffhez
fordulva. – Alkalmazhatnánk?
Westcliff ajka mosolyra rándult.
– Attól tartok, az apósom ellenezné. Mr. Swift tehetségére a bristoli gyár
építésénél és az üzlet beindításánál van szükség.
Matthew úgy döntött, más irányba tereli a beszélgetést.
– Hallottam a legutóbbi parlamenti mozgalomról, amelynek célja, hogy
államosítsa a brit vasútipart – mondta Westcliffnek. – Érdekelne, önnek mi a
véleménye erről, uram.
– Jóságos ég, nehogy belekezdjenek! – szörnyülködött Hunt.
A gróf arca elkomorult.
– Másra sincs szüksége az embereknek, mint egy olyan parlamentre,
amelyik az irányítása alá vonja az ipart. Az isten mentsen meg minket attól,
hogy a politikusok még jobban beleavatkozzanak az ügyeinkbe. A kormány
ugyanolyan szakszerűtlenül fogja vezetni a vasutat, mint minden mást.
Ráadásul a monopolhelyzet megöli a verseny lehetőségét, magasabb adókat
eredményez, nem beszélve arról…
– Nem beszélve arról – vágott a szavába Hunt ügyesen –, hogy Westcliff
és én nem szeretnénk, ha a kormány lefaragna a jövőbeni profitunkból.
Westcliff kemény pillantást vetett a barátjára.
– Én történetesen az emberek érdekeit tartom szem előtt.
– Milyen szerencse, hogy ez esetben az emberek érdeke és a miénk
véletlenül megegyezik – kommentálta Hunt.
Matthew elfojtott egy mosolyt.
– Amint látja – mondta Westcliff Matthew-nak a szemét forgatva –, Mr.
Hunt egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy gúnyolódjon rajtam.
– Én mindenkin gúnyolódom – közölte Hunt –, csak történetesen te vagy
a leginkább kéznél levő célpont.
– Hunttal a hátsó teraszra tartottunk, hogy elszívjunk egy szivart – fordult
Westcliff Matthew-hoz. – Velünk tart?
– Sajnálom, de nem dohányzom – rázta a fejét Matthew.
– Én sem – mondta bánatosan Westcliff. – Mindig is élvezettel szívtam el
egy szivart hébe-hóba, sajnos azonban a grófné a jelenlegi állapotában nem
bírja elviselni a dohányfüstöt.
Matthew-nak beletelt néhány pillanatba, mire eszébe jutott, hogy a
„grófné” nem más, mint Lillian Bowman. Milyen különös, hogy a
szórakoztató, harcias és ádáz amazon most Lady Westcliff!
– Ön és én beszélgetünk kicsit, amíg Hunt elszívja a szivarját – közölte
Westcliff. – Jöjjön velünk!
A „meghívás” visszautasíthatatlannak tűnt, Matthew azonban mégis
próbált kibújni alóla.
– Köszönöm, uram, de van egy fontos dolog, amit meg kell beszélnem
egy bizonyos illetővel, és…
– Gondolom, ez a bizonyos illető Mr. Bowman.
A fenébe, gondolta Matthew. Tudja! Még ha a szavak nem lettek volna,
Matthew akkor is látta abból, ahogy a gróf ránézett. Westcliff tud Bowman
szándékáról, hogy összeházasítja őt Daisyvel… és természetesen megvan a
saját véleménye az ügyről.
– Előbb velem kell beszélnie arról a fontos dologról – folytatta a gróf.
Matthew óvatosan Simon Huntra nézett, aki kifejezéstelen tekintettel
nézett vissza rá.
– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Hunt unalmasnak találná, hogy más
személyes ügyeit kell hallgatnia… – próbálkozott.
– Egyáltalán nem – mondta Hunt vidáman. – Szeretek mások ügyeiről
hallani, különösen, ha személyes ügyekről van szó.
A három férfi kisétált a hátsó teraszra, amely több hektárnyi, kavicsos
ösvényekkel és gondosan nyírt sövényekkel elválasztott gyönyörű, ápolt
kertekre nézett. A távolban egy körtéskert fáinak lombjai zöldelltek. A szél
virágok tömény illatát sodorta feléjük. A közelben tovasiető folyó
csobogása kellemes aláfestő zeneként szolgált a szélben táncoló falevelek
susogásának.
Az egyik kinti asztalhoz ülve Matthew kényszerítette magát, hogy lazán
hátradőljön a széken. Westcliff-fel együtt némán figyelték, ahogy Hunt egy
bicskával levágja a szivar végét, és rágyújt. Matthew türelmesen várta, hogy
a gróf kezdje a beszélgetést. Westcliff nem is váratott magára.
– Mióta tud Bowman tervéről, hogy összeházasítsa önt Daisyvel? –
kérdezte kertelés nélkül.
Matthew habozás nélkül válaszolt.
– Körülbelül egy és egy negyed órája.
– Ezek szerint nem az ön ötlete volt?
– Egyáltalán nem – biztosította Matthew.
A gróf is hátradőlt, és a kezét a hasán összekulcsolva, résnyire szűkült
szemmel fürkészte a fiatalembert.
– Rengeteget nyer egy ilyen egyezséggel.
– Uram, ha van valamilyen tehetségem, az a pénzkereset – mondta
egyszerűen. – Nincs szükségem rá, hogy vagyonért házasodjak.
– Ezt örömmel hallom. Még egy kérdésem van, de előbb tisztázni
szeretném az álláspontomat. Nagyon kedvelem a sógornőmet, és úgy
tekintek rá, mint aki a védelmemet élvezi. Mivel jól ismeri a Bowmaneket,
kétségtelenül tudja, milyen közeli kapcsolatban áll egymással a grófné és a
húga. Ha Daisyt valami boldogtalanná teszi, a feleségem is szenvedni fog
tőle… ezt pedig nem engedhetem meg.
– Megértettem.
A sors keserű iróniája, hogy a gróf távol akarja tartani Daisytől, amikor
ő már eldöntötte, minden tőle telhetőt megtesz, hogy kibújjon a házasság
alól. Erős volt a kísértés, hogy elküldje Westcliffet a pokolba, de inkább
befogta a száját, és igyekezett nyugodt külsőt mutatni.
– Daisy különleges teremtés – folytatta Westcliff. – Kedves és
romantikus természet. Ha belekényszerítik egy szerelem nélküli házasságba,
abba belepusztul. Olyan férjet érdemel, aki olyannak szereti, amilyen és
kényezteti, és aki megvédi az élet nyers valóságától. Olyan férjet, aki hagyja
álmodozni.
Meglepő volt ilyen érzelmes beszédet hallani Westclifftől, aki köztudottan
gyakorlatias és higgadt ember volt.
– Mi a kérdése, uram?
– A szavát adja, hogy nem veszi feleségül a sógornőmet?
Matthew állta a gróf hűvös tekintetét. Nem bölcs dolog szembeszállni
olyan emberrel, mint Westcliff, aki nem volt hozzászokva, hogy bárki
ellentmondjon neki. De Matthew évekig elviselte Thomas Bowman
dörgedelmeit és kirohanásait, és olyankor is szembeszállt vele, amikor
mások gyáván megfutamodtak a haragja elől.
Noha Bowman tudott könyörtelen, gúnyos és erőszakos lenni, semmit
sem tisztelt jobban, mint azt, ha valaki hajlandó volt megküzdeni vele. Így
aztán gyorsan Matthew feladata lett a vállalatnál, hogy ő adja át a rossz
híreket vagy azokat a kemény igazságokat, amelyeket mások nem mertek.
Ilyen kiképzés után nem csoda, hogy Westcliff hatalmi kísérlete kudarcot
vallott nála.
– Attól tartok, nem, uram.
Simon Hunt elejtette a szivarját.
– Nem adja a szavát? – kérdezte hitetlenkedve Westcliff.
– Nem. – Matthew fürgén lehajolt, felvette a szivart, és visszaadta
Huntnak, aki figyelmeztetőn nézett rá, mintha meg akarná óvni, hogy
leugorjon egy szikláról.
– Miért nem? – akarta tudni a gróf. – Azért, mert nem akarja elveszteni
a Bowmannél betöltött helyét?
– Nem, Bowman nem engedheti meg magának, hogy most elveszítsen. –
Matthew halványan elmosolyodott, így próbálva enyhíteni a kijelentés
önteltségét. – Jobban ismerem a gyártási folyamatot, az adminisztrációs
ügyeket és az értékesítést, mint bárki más a cégnél… és kiérdemeltem az
öreg bizalmát. Szóval nem fog elbocsátani még akkor sem, ha nem leszek
hajlandó feleségül venni a lányát.
– Akkor könnyen végezhet az üggyel – mondta Westcliff. – A szavát
akarom. Most!
Egy gyengébb embert valószínűleg megfélemlített volna Westcliff
ellentmondást nem tűrő parancsa.
– Talán megfontolom – felelte Matthew hűvösen –, ha valami ösztönző
lehetőséget kínál cserébe. Például, ha megígéri, hogy jóváhagyja az egész
részleg élére történő kinevezésemet, és garantálja ezt a pozíciót legalább,
mondjuk… három évre.
Westcliff hitetlenkedve nézett rá.
A feszült csöndet Simon Hunt harsány kacagása törte meg.
– Istenemre, Westcliff, ezt aztán a kemény legény! – kiáltott fel. – Csak
figyeld meg, Westcliff, alkalmazni fogom a mozdonygyárban.
– Nem vagyok olcsó – közölte Matthew, mire Hunt akkorát nevetett,
hogy majdnem újra elejtette a szivarját.
Még Westcliff is elmosolyodott, bár vonakodva.
– A fenébe! – morogta. – Nem fogok csak úgy ígérgetni… különösen,
hogy ilyen sok forog kockán. Addig semmiképp, amíg meg nem győződöm
róla, hogy ön a megfelelő ember arra a pozícióra.
– Akkor úgy tűnik, holtpontra jutottunk – állapította meg Matthew, és
barátságos arckifejezést öltött. – Egyelőre.
A két idősebb férfi összenézett, némán jelezve egymásnak, hogy később,
amikor Matthew nem hallhatja, megbeszélik a dolgot. Ez felkeltette
Matthew kíváncsiságát, de lélekben vállat vont, tudva, ennél többet nem
tehet. Legalább annyit tisztázott, hogy nem hagyja magát megfélemlíteni, és
hogy minden lehetőségre nyitott.
Különben is… aligha adhatja a szavát olyasmire, amiről Bowman még
nem is beszélt neki.
Negyedik fejezet

– Nyilvánvaló, hogy Daisy a korcs az alomban – mondta később aznap este
Thomas Bowman, fel-alá járkálva a lakosztályhoz tartozó kicsi
fogadószobában. Megegyezett Matthew-val, hogy aznap vacsora után
találkoznak, míg a többiek odalent gyülekeznek. – Alacsony és
jelentéktelen. Kértem a feleségemet, hogy valami rendes, jóravaló nevet
adjon neki, amikor a gyerek megszületett. Jane, Constance vagy valami
hasonlóra gondoltam. Erre ő mit választott? A Marguerite-ot… francia
nevet, az ég szerelmére! Valami anyai ági kuzinja után. Aztán még jobban
elfajult a dolog, amikor az akkor négyéves Lillian megtudta, hogy a
Marguerite franciául annak az átkozott kis semmi virágnak a neve. Onnantól
kezdve Daisynek hívta a húgát, és a név rajta ragadt…
Miközben Bowman tovább háborgott, Matthew arra gondolt, milyen
tökéletesen illik a lányhoz ez a név, a kicsi, fehérszirmú virág neve, amely
annyira törékenynek tűnik, és mégis milyen szívós. Az is jelentett valamit,
hogy a hatalmaskodó családtagoktól körülvéve Daisy mégis makacsul hű
maradt önmagához.
– …nyilvánvaló, hogy meg kellene édesítenem az ajánlatot – mondta
éppen Thomas Bowman. – Tudom, hogy egészen másfajta nőt választanál
magadnak, olyat, akinek több gyakorlati hasznát veszed, mint egy léha
lánynak, mint Daisy. Ezért…
– Nem kell semmit megédesíteni – szakította félbe Matthew nyugodtan.
– Daisy… azaz Bowman kisasszony teljességgel… – Gyönyörű.
Kívánatos. Elragadó. – …elfogadható. Ha valaki Bowman kisasszonyhoz
hasonló nőt vesz feleségül, az már magában hordozza a jutalmát.
– Remek – morogta Bowman, de láthatóan nem volt meggyőzve. –
Úriemberhez méltó, hogy ezt mondod. Ennek ellenére megfelelő jutalmat
adok hozzá: nagylelkű hozomány, nagyobb részesedés a vállalatból és
hasonló kedvezmények formájában. Biztosíthatlak, hogy elégedett leszel.
Most pedig térjünk rá az esküvői…
– Nem mondtam igent – vágott a szavába Matthew.
Bowman megtorpant, és kérdőn nézett rá.
– Először is – kezdte Matthew gondosan megfontolva a szavait –,
lehetséges, hogy Bowman kisasszony talál magának kérőt a következő két
hónap során.
– Olyan jelentőset, mint te, nem – jelentette ki önelégülten Bowman.
– Köszönöm – mondta Matthew komolyan, bár magában jót mulatott. –
De nem hiszem, hogy Bowman kisasszony osztja az ön jó véleményét
rólam.
Az idősebb férfi elutasítón legyintett.
– Ugyan! A nők véleménye változó, mint az angol időjárás. Rá tudod
venni, hogy megszeressen. Adj neki egy bokréta virágot, örvendeztesd meg
néhány bókkal… még jobb, ha idézel valamelyik átkozott verseskötetből,
amelyeket olvasni szokott. A nőket könnyű elcsábítani, Swift. Nem kell
mást tenned, mint…
– Mr. Bowman – szakította félbe riadtan Matthew. Az ég szerelmére,
más se hiányzik, mint hogy a főnöke leckét adjon udvarlásból. – Azt hiszem,
az ön tanácsai nélkül is boldogulni fogok. Nem ez a lényeg.
– Akkor mi… aha! – Bowman mindentudó férfimosollyal nézett rá. –
Értem.
– Mit ért? – kérdezte Matthew aggódva.
– Nyilvánvalóan attól félsz, mit szólok majd, ha később úgy döntesz, a
lányom nem felel meg az igényeidnek. De amíg diszkréten viselkedsz, egy
szót sem fogok szólni.
Matthew sóhajtva dörzsölte meg a szemét, és hirtelen nagyon fáradtnak
érezte magát. Túl sok mindennel kellett szembesülnie kevéssel azután, hogy
a hajója kikötött Bristolban.
– Azt mondja, szemet huny, ha félrelépek. – Inkább kijelentésnek
hangzott, mint kérdésnek.
– Nekünk, férfiaknak számolnunk kell a kísértésekkel. Néha félrelépünk.
Ez a világ rendje.
– De nem az enyém – közölte szárazon Matthew. – Kitartok a szavam
mellett az üzletben és a magánéletemben is. Ha ígéretet teszek, hogy
hűséges leszek egy nőhöz, akkor az úgy is lesz. Akármi történjék is.
Bowman tömött bajsza megrándult, láthatóan mulatott rajta.
– Még elég fiatal vagy, és megengedheted magadnak, hogy erkölcsi
aggályaid lehessenek.
– Az idősebbek nem engedhetik meg maguknak? – kérdezte Matthew
csipetnyi gúnnyal a hangjában.
– Némely aggályokat túlbecsülnek. Idővel majd te is rájössz.
– Az égre, remélem, hogy nem!
Mélyen belesüllyedt a székbe, és arcát a tenyerébe temette, ujjai a dús
hajfürtök közé szántottak.
– Olyan szörnyű lenne Daisyt feleségül venned? – kérdezte Bowman
hosszas hallgatás után. – Egyszer úgyis meg kell nősülnöd… és ha a lányom
veszed el, az többféle előnnyel jár. Ott van például a gyár. A részvények
többsége a tiéd lesz a halálom után.
– Ön mindnyájunkat túl fog élni – morogta Matthew.
Bowman elégedetten felnevetett.
– Azt akarom, hogy a tiéd legyen a gyáram – erősködött. Most először
beszélt őszintén erről a témáról. – Jobban hasonlítasz rám, mint bármelyik
fiam. A vállalat sokkal jobb kezekben lesz nálad, mint bárki másnál.
Tehetséges vagy… megvan a képességed, hogy ha belépsz egy szobába,
mindenki rád figyeljen… senkitől sem félsz, és ezt mindenki tudja, becsülnek
érte. Vedd el a lányomat, Swift, és építsd fel a gyáramat. Mire hazajössz,
neked adom New Yorkot.
– Hozzátenné Rhode Islandet is? Az nem túl nagy.
Bowman meg sem hallotta a gúnyos kérdést.
– Nem csak a vállalattal kapcsolatban vannak veled terveim.
Kapcsolatba léptem néhány hatalommal bíró emberrel, és ők is felfigyeltek
rád. Segítek neked elérni mindent, amit csak akarsz… mindezt egy
csekélységért. Vedd feleségül Daisyt, és légy az unokáim apja. Nem nagy
ár. Csak ennyit kérek.
– Csak ennyit – ismételte Matthew kábultan.
Amikor Matthew tíz évvel ezelőtt Bowmannek kezdett dolgozni, nem is
képzelte volna, hogy ez az ember a pótapja lesz. Bowman olyan volt, mint
egy puskaporos hordó: alacsony, kerek és olyan hirtelen indulatú, hogy elég
volt ránézni elvörösödő kopasz feje búbjára, hogy valaki megjósolhassa
hírhedt kitöréseinek egyikét. De Bowman jól értett a számokhoz, és amikor
tárgyalásokra került a sor, hihetetlenül ravasz és számító volt. Nagylelkű is
tudott lenni ahhoz, aki a kedvében járt, és mindig betartotta az ígéreteit,
teljesítette a kötelezettségeit.
Matthew rengeteget tanult tőle. Megtanulta, hogyan szimatolja ki az
ellenfele gyengeségeit, és hogyan fordítsa azokat a saját javára; mikor
lendüljön támadásba, és mikor fogja vissza magát… és azt is, hogy
szabadjára engedheti az agresszivitását, ha üzletről van szó, egészen addig,
amíg nem lépi át a durva udvariatlanság határát. A New York-i
üzletemberek – az igaziak, nem a felsőbb osztálybeli dilettánsok –, nem
tisztelték azokat, akik nem tettek tanúságot egy bizonyos fokú szívósságról.
Ugyanakkor azt is elsajátította, hogyan ellensúlyozza heves
vérmérsékletét diplomáciával, miután megtanulta, hogy egy vita megnyerése
nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ő akarata érvényesül. Tartózkodó
természetével nem volt könnyű elbűvölőnek mutatkoznia, de
lelkiismeretesen elsajátította ezt a képességet is, hogy jobban végezze a
dolgát.
Thomas Bowman támogatta minden lépését, és átsegítette a bizonytalan
ügyleteken. Matthew hálás volt az útmutatásáért… és nem tehetett róla,
minden hibája ellenére kedvelte ingerlékeny munkaadóját… mert volt valami
igazság abban, hogy ők ketten hasonlítanak egymásra.
Az élet egyik nagy rejtélye, hogyan sikerült Bowmannek olyan lányt
nemzenie, mint Daisy.
– Időre van szükségem, hogy átgondoljam.
– Mit kell itt átgondolni? – tiltakozott Bowman. – Már megmondtam…
– Hirtelen elhallgatott, ahogy meglátta Matthew arckifejezését. – Jól van,
rendben. Azt hiszem, nincs szükség azonnali válaszra. Később
megbeszéljük.

– Beszéltél Mr. Swifttel? – szegezte Lillian a kérdést azonnal Marcusnak,
ahogy az belépett a hálószobába. Elszunyókált, amíg a férjére várt, s most
kínlódva próbált felülni az ágyban.
– Ó, beszéltem vele – felelte bánatosan Marcus, és kibújt a kabátjából.
A jól szabott ruhadarabot a XIV. Lajos-korabeli szék karfájára terítette.
– Igazam volt, ugye? Utálatos alak. Undok féreg. Meséld el, mit
mondott!
Marcus állapotos feleségére nézett, aki olyan gyönyörű volt hosszú,
kibontott hajával és az alvástól elnehezült szempillával, hogy Marcus szíve
hevesen megdobbant.
– Még nem – mormolta az ágy szélére ülve. – Előbb gyönyörködni
akarok benned.
Lillian rámosolygott, és a haját igazgatta.
– Szörnyen nézek ki.
– Nem. – Marcus közelebb hajolt. – Minden porcikád csodálatos –
mondta halkabbra fogva a hangját. Gyengéden simogatni kezdte a dús
idomokat, inkább megnyugtatón, mint izgatón. – Mit tehetek érted? –
kérdezte súgva.
Lillian tovább mosolygott.
– Elég egyetlen pillantást vetni rám, hogy mindenki lássa, már így is épp
eleget tett, uram. – Átölelte a férfit, és a fejét a kebléhez húzta. – Westcliff –
mormolta a hajába –, senki gyereke sem kellett volna, csak a tiéd.
– Ez megnyugtató.
– Túlcsordulnak bennem az érzelmek… és átkozottul kényelmetlenül
érzem magam. Helytelen azt mondani, hogy nem szeretek állapotos lenni?
– Természetesen nem – felelte Marcus kissé fojtottan az asszony keble
közül. – Én sem szeretném ezt az állapotot.
Lillian erre elmosolyodott. Elengedte a férfit, és visszadőlt a párnákra.
– Most pedig Mr. Swiftről akarok hallani. Meséld el, miről beszéltetek
azzal az utálatos, két lábon járó madárijesztővel.
– Nem igazán madárijesztőnek jellemezném. Úgy tűnik, megváltozott,
mióta nem láttad.
– Hmm. – Lilliannek láthatóan nem tetszett a pontosítás. – Akkor is
ronda.
– Mivel ritkán szentelek külön figyelmet a férfiszépségnek – mondta
Marcus szárazon –, nem hiszem, hogy alkalmas bíró lennék ez ügyben. De
úgy vélem, nem sokan mondanák rá, hogy ronda.
– Azt mondod, vonzó külsejű?
– Igen, szerintem sokan annak tartják.
Lillian a férfi szeme elé dugta a kezét.
– Hány ujjamat mutatom?
– Hármat – felelte csodálkozva Marcus. – Lillian, szerelmem, mit
csinálsz?
– Megvizsgálom a látásod. Szerintem romlik a szemed. Figyelj, kövesd a
tekinteteddel az ujjam mozgását…
– Inkább te kövesd az én ujjam mozgását – javasolta Marcus, és az
asszony ingvállához nyúlt.
Lillian elkapta a kezét, és szigorúan a csillogó szempárba nézett.
– Marcus, légy komoly! Daisy jövője a tét!
A férfi engedelmesen hátrahúzódott.
– Rendben.
– Hallani akarom, mit beszéltetek – nógatta Lillian.
– Nagyon határozottan közöltem Mr. Swifttel, hogy senkinek sem
engedem, hogy boldogtalanná tegye Daisyt. Aztán a szavát kértem, hogy
sohasem veszi el feleségül.
– Ó, hála istennek! – sóhajtott fel Lillian megkönnyebbülten.
– Megtagadta.
– Mit csinált? – tátotta el a száját az asszony döbbenten. – De hiszen
soha senki nem tagadja meg az engedelmességet veled szemben.
– Nyilvánvaló, hogy Mr. Swiftnek erről elfelejtettek szólni.
– Marcus, ugye teszel valamit? Ugye nem engeded, hogy
megfélemlítéssel és zaklatással belekényszerítsék Daisyt ebbe a
házasságba…
– Csitt, szerelmem! Megígérem, hogy Daisynek senkihez sem kell
hozzámennie akarata ellenére. Ugyanakkor… – Marcus tétovázva
elhallgatott, azon töprengve, hogyan fogalmazza meg az igazságot. – Az én
véleményem Matthew Swiftről különbözik a tiédtől.
– Az én véleményem a pontosabb. Régebben ismerem.
– Évekkel ezelőtt ismerted – mutatott rá Marcus nyugodtan. – Az
emberek változnak, Lillian. Azt hiszem, a nagy része igaz annak, amit az
apád Swiftről mondott.
– Te is fiam, Marcus?
A gróf elvigyorodott hitvese színpadias grimasza láttán. A takaró alá
nyúlt, és az egyik lábát előhalászva, az ölébe húzta és masszírozni kezdte.
Lillian felsóhajtott, és ellazult a párnákon.
Marcus végiggondolta, mit tudott meg eddig Swiftről. Intelligens, ügyes
és jó modorú fiatalember. Az a fajta, aki előbb gondolkodik, csak aztán
beszél. Marcus mindig jól érezte magát az ilyen emberek közelében.
Felszínesen nézve Matthew Swift és Daisy Bowman egyáltalán nem
illettek össze. De Marcus nem teljesen értett egyet Lillian véleményével,
miszerint Daisynek hozzá hasonlóan romantikus és érzékeny természetű
férfihoz kellene hozzámennie. Az semmiképp sem lenne kiegyensúlyozott
házasság. Végül is, minden gyors vitorlásnak szüksége van horgonyra.
– Mielőbb Londonba kell küldenünk Daisyt – idegeskedett Lillian. –
Javában tart a szezon, ő meg eltemetkezett itt, Hampshire-ben, távol a
báloktól, estélyektől…
– Ő akart idejönni – emlékeztette feleségét Marcus, és az asszony másik
lábáért nyúlt. – Sohasem bocsátaná meg magának, ha lemaradna a gyerek
születéséről.
– Ó, kit érdekel? Jobban szeretném, ha lemaradna a gyerek születéséről,
és találna magának egy rendes úriembert Londonban, minthogy itt maradjon
velem, miközben kifut az időből, és a végén Matthew Swifthez kell feleségül
mennie, aki aztán magával viszi New Yorkba, és akkor soha többé nem
látom…
– Már erre is gondoltam – próbálta megnyugtatni hitvesét Marcus. –
Ezért is igyekeztem minél több szóba jöhető úriembert meghívni Stony
Cross Parkba, a szarvasvadászatra.
– Tényleg? – emelte fel a fejét a párnákról Lillian.
– St. Vincenttel összeállítottunk egy listát, és minden egyes jelöltet
alaposan megvizsgáltunk. Végül jó tucatnyian maradtak. Bármelyikük
megteszi a húgod számára.
– Ó, Marcus, te vagy a legokosabb, a legcsodálatosabb…
A férfi elhessentette a dicséretet, és vigyorogva rázta meg a fejét, ahogy
eszébe jutott az élénk vita.
– Meg kell mondanom, St. Vincent átkozottul válogatós. Ha nőnek
született volna, egy férfi sem volna elég jó neki.
– Sohasem elég jók – mondta pimaszul Lillian. – Ezért is van a nőknek
egy mondásuk: célozz magasra, hogy aztán lejjebb adhasd.
Marcus felhorkant.
– Te is ezt tetted?
Lillian elmosolyodott.
– Nem, uram. Én magasra céloztam, és sokkal magasabbra jutottam,
mint amire számítottam – mondta, és vihogva tűrte, ahogy a férje fölé
mászott, és hangosan csókolgatni kezdte.

A nap még fel sem kelt, amikor a vendégek egy elszánt csoportja sietősen
megreggelizett a hátsó teraszon, aztán durva gyapjúba és vászonba
öltözötten elindult pisztrángot fogni. Álmos tekintetű szolgák vitték az urak
után a horgászbotokat, a halaskosarakat és a legyeket meg egyéb
felszerelést tartalmazó fadobozokat a pisztrángos patakhoz. Az urak a
reggel és délelőtt jó részét ott szándékoztak tölteni, míg a hölgyek aludtak.
Az összes hölgy, kivéve Daisyt. Daisy imádott horgászni, de meg sem
kellett kérdeznie, hogy tudja, nem szívesen látnák a csupa férfiból álló
társaságban. Igaz ugyan, hogy Lilliannel gyakran eljártak horgászni
kettesben, nővére azonban most tényleg nem volt olyan állapotban, hogy
elkísérhette volna.
Daisy mindent elkövetett, hogy rábeszélje Evie-t vagy Annabelle-t, hogy
tartson vele a mesterséges tóhoz, amelybe Westcliff pisztrángokat telepített,
ám egyik barátnője sem lelkesedett az ötletért.
– Pompásan fogjátok magatokat érezni – győzködte őket. –
Megtanítalak benneteket, hogyan dobjátok be a horgot… igazán könnyű,
én mondom. Ne mondjátok már, hogy inkább bent maradtok ezen a
gyönyörű tavaszi reggelen!
Mint kiderült, Annabelle úgy vélte, nagyszerű dolog lenne sokáig aludni,
mivel pedig Evie férje, St. Vincent úgy döntött, nem megy horgászni, Evie
azt mondta, inkább vele tölti a reggelt az ágyban.
– Sokkal jobban szórakoznál, ha eljönnél velem horgászni – mondta
Daisy.
– Nem – jelentette ki Evie határozottan. – Biztosan nem szórakoznék
jobban.
Daisy bosszankodva és kicsit magányosnak érezve magát
megreggelizett, aztán elindult a tóra kedvenc lándzsafa horgászbotjával.
Ragyogó reggel volt, a levegő lágy és élettel teli. A kökénybokrok
tövében a tél után magára találó zsálya élénklila lándzsái meredeztek. Daisy
átvágott a lekaszált réten, és a boglárkától, cickafarktól és kakukkszegfűtől
tarkálló mező felé sétált.
Egy szederfát megkerülve a vízparton valami mozgás vonta magára a
figyelmét… két fiú viaskodott valami állattal vagy madárral… talán egy
libával? A szerencsétlen szárnyas dühösen gágogva tiltakozott, vadul
verdesve próbált nekitámadni a vihogó fiúknak.
– Hahó, mi az? – kiáltotta Daisy. – Mi folyik ott?
A betolakodó láttán a két fiú felvisított, és a nyakába szedve a lábát
elrohant, mint a villám.
Daisy lépteit gyorsabbra fogva igyekezett a háborgó libához. Hatalmas
nyári lúd volt, szürke tollazatú, erős nyakú és narancssárga csőrű.
– Szegény jószág – mondta Daisy, amikor látta, hogy a liba lábát
valamivel összekötötték. Ahogy közelebb hajolt, az állat előrelendült, mintha
rá akarna támadni, de nyomban visszarántotta a lábára tekert dolog. Daisy
megállt, letette a horgászfelszerelést. – Megpróbálok segíteni – közölte az
agresszív madárral. – De ez a viselkedés roppant ellenszenves. Ha képes
lennél uralkodni magadon… – Közelebb araszolva Daisy meglátta a bajok
forrását. – Te jó ég! Azok a csirkefogók… azt akarták, hogy halat fogj
nekik, ugye?
A liba helyeslőn gágogott.
Egy darabka horgászzsineg volt az állat lábára kötözve, amely egy
átlyukasztott bádogkanálhoz csatlakozott. A lyukba horgot erősítettek. Ha
nem sajnálta volna a szerencsétlen ludat, Daisy biztosan jót nevet.
Zseniális megoldás volt. Ha a ludat a vízbe dobják, és annak vissza kell
úsznia, a kanál csillogni fog, mint a csalikeszeg. Ha a csillogás odavonz egy
pisztrángot, az fennakad a horgon, és a lúd magával vonszolja. De a horog
belegabalyodott valami tüskés bozótba, és fogságba ejtette a szárnyast.
Daisy halk, megnyugtató hangon beszélve és lassan mozogva araszolt a
bozót felé. A madár megmerevedett, és gyanakodva nézte fényes fekete
szemével.
– Ez az, okos jószág – dicsérte Daisy a libát, és óvatosan a zsinegért
nyúlt. – Istenem, te aztán nagyra nőttél! Ha még egy pillanatig nyugton
maradsz, mindjárt… jaj! – A madár hirtelen előrelódult, és keményen
belecsípett a karjába.
Daisy hátraugrott, és az apró sebet nézte, amely máris kezdett belilulni.
– Hálátlan teremtés! – szidta Daisy az ellenséges állatot. – Csak ezért
megérdemelnéd, hogy itt hagyjalak.
Daisy a fájdalmas pontot dörzsölgetve azon tűnődött, nem tudná-e a
horgászbotjával kiszabadítani a zsineget… de ha sikerülne is, a kanál még
mindig ott maradna a madár lábán. Vissza kell mennie a kastélyba
segítségért.
Ahogy felvette a horgászfelszerelést, váratlanul egy hang ütötte meg a
fülét. Valaki egy furcsán ismerős dallamot fütyült. Daisy erősen fülelt, és
felismerte a melódiát. Egy tökéletes nap vége. A dal akkortájt volt népszerű
New Yorkban, amikor Angliába indult a családdal.
Valaki a folyó felől közeledik. Egy átázott ruhájú férfi, keskeny karimájú,
öreg kalapban, aki halaskosarat cipelt. A horgászokra jellemző tweed
kabátot és durva nadrágot viselt, és lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a
nedves ruha hogyan tapad karcsú, izmos alakjára. Daisy szíve megdobbant,
és hevesebb ütemre váltott, amikor felismerte.
A férfi megtorpant, a fütty elakadt, amikor megpillantotta Daisyt. A
szeme ragyogóbb volt a tenger vagy az ég kékjénél, és megdöbbentően
hatott napbarnított arcán. Ahogy tisztelettudón levette a kalapját, láthatóvá
vált, hogy a nap világosabb, mahagónibarna tincseket festett a sűrű, sötét
hajba.
– A francba! – morogta Daisy maga elé. Nem pusztán azért, mert a férfi
volt az utolsó, akit látni óhajtott, hanem azért is, mert kénytelen volt
elismerni, Matthew Swift rendkívül jóképű fickó. Nem akarta vonzónak
látni. Nem akart kíváncsiságot érezni, vágyat, hogy jobban megismerje,
felfedezze a titkait, az örömeit és félelmeit. Korábban miért nem érdekelte
soha? Talán nem volt elég érett hozzá. Talán nem is a férfi változott meg,
hanem ő.
Swift óvatosan közelebb lépett.
– Üdvözlöm, Bowman kisasszony.
– Jó reggelt, Mr. Swift. Miért nem horgászik a többiekkel?
– Tele a kosaram… és annyival jobb vagyok náluk, hogy kínossá
válhatott volna számukra, ha folytatom a horgászást.
– Milyen szerény! – jegyezte meg Daisy szárazon. – Hol van a botja?
– Westcliff elvette.
– Miért?
Swift lerakta a halaskosarat, és a kalapot ismét a fejébe nyomta.
– Amerikából hoztam magammal. Kétrészes hickory bot, rugalmas
botvéggel, Kentucky multiplikátoros orsóval és hosszabb hajtókarral.
– A multiplikátoros orsók nem működnek.
– A brit multiplikátorosok nem műkődnek – helyesbített Swift. – De az
államokban javítottunk rajta. Amint Westcliff rájött, hogy elakadás nélkül be
tudom dobni a horgot, gyakorlatilag kitépte a kezemből. Most is azzal
horgászik.
Daisy ismerve sógora szerelmét a technikai újdonságok iránt, bánatosan
elmosolyodott. Magán érezte Swift tekintetét. Nem akarta viszonozni, mégis
azon kapta magát, hogy a férfit bámulja.
Nem volt könnyű összeegyeztetni az emlékezetében őrzött utálatos
fiatalember képet a férfinép eme remek példányával. Swift olyan volt, mint
az újonnan vert rézpenny, ragyogóan fényes és tökéletes. A reggeli nap
fénye végigsiklott rajta, megcsillant a sötét szempilláján és a szeme sarkából
szétfutó apró szarkalábakon. Daisy szerette volna megérinteni a férfi arcát,
megmosolyogtatni, és érezni ajkának vonalát az ujjai alatt.
A csend elhúzódott, feszültté és kínossá vált, míg végül a lúd sürgető
gágogása meg nem törte.
Swift a nagydarab madárra nézett.
– Úgy látom, van társasága – jegyezte meg. Amikor Daisy elmesélte,
miben mesterkedett a két fiú, Swift elvigyorodott. – Okos legények.
Daisy úgy vélte, a megjegyzés nem éppen könyörületes lélekre vall.
– Segíteni akartam neki – magyarázta –, de amikor megpróbáltam a
közelébe jutni, megcsípett. Azt reméltem, hogy egy közönséges házi
szárnyas jobban fogja viselni a közeledésemet.
– A nyári ludak nem a szelíd természetükről híresek – világosította fel
Swift. – Főleg nem a hímek. Valószínűleg meg akarta mutatni önnek, ki a
főnök.
– Sikerült neki – mondta Daisy a karját dörzsölgetve.
Swift összevonta a szemöldökét, amikor meglátta a növekvő lila foltot a
lány karján.
– Ott csípte meg? Hadd lássam!
– Ne, minden rendben… – kezdte Daisy, de a férfi már hozzá is lépett.
Hosszú ujjai a csuklójára kulcsolódtak, hüvelykujja gyengéden
körberajzolta a sötétlila zúzódást.
– Könnyen belilul a sérülések helye – mormolta a lány karja fölé hajolva.
Daisy szíve többször is nagyot dobbant, mielőtt szapora ritmusra váltott
volna. A férfinak napfény, víz és édes fű illata volt… és mindezeken túl ott
érződött a csábító, meleg férfiaroma is. Daisynek úgy kellett visszafognia
magát, nehogy a férfi karjába… a mellkasához simuljon… nehogy a kezét a
kebléhez vonja. A néma vágyakozás megdöbbentette.
Amikor a férfi arcára nézett, szembetalálta magát az őt figyelő kék
szempárral.
– Én… – Idegesen elhúzódott a férfitól. – Most mit tegyünk?
– A libával? – Swift megrántotta széles vállát. – Kitekerhetjük a nyakát,
és hazavihetjük vacsorára.
Daisy és a lúd egyaránt haragosan meredt rá.
– Ez nagyon gyenge vicc volt, Mr. Swift.
– Nem vicceltem.
Daisy határozottan a lúd és a férfi közé állt.
– Egymagam is megbirkózom a helyzettel. Nyugodtan távozhat.
– Nem javaslom, hogy összebarátkozzon vele. Ha elég sokáig Stony
Cross Parkban időzik, előbb-utóbb a tányérján találja.
– Nem érdekel, ha ettől képmutatónak tartanak, de nem szeretnék olyan
libát enni, akit ismerek.
Noha Swiftnek arcizma sem rándult, Daisy érezte, hogy a férfi mulat a
kijelentésén.
– A filozófiai kérdéseket félretéve, itt marad a probléma, hogy hogyan
akarja kiszabadítani a madár lábát. Csupa kék-zöld folt lesz a
fáradozásaiért.
– Ha ön megfogná, akkor elérném a kanalat és…
– Nem én – jelentette ki Swift határozottan. – Kína összes teájáért sem.
– Sosem értettem ezt a mondást – jegyezte meg Daisy. – Mindent
összevetve India sokkal több teát termel, mint Kína.
Swift ajka megrándult, miközben mérlegelte a kérdést.
– Mivel Kína a legnagyobb kendertermelő a világon, azt hiszem,
mondhatjuk, hogy Kína összes kenderéért sem… de nem ugyanaz a hatás.
De akárhogy is fogalmaz, a lényeg, hogy nem fogok segíteni a libának. –
Lehajolt, hogy felvegye a halaskosarat.
– Kérem.
Swift elnéző pillantást vetett rá.
– Kérem – ismételte Daisy.
Nincs olyan úriember, aki képes lenne ellenállni, ha egy hölgy száját
kétszer is elhagyja ez a szó.
Swift valami kivehetetlent mormolva a bajsza alatt újra letette a kosarat.
Daisy önelégülten elmosolyodott.
– Ezért az adósom – figyelmeztette a férfi, mire a mosoly lehervadt Daisy
ajkáról.
– Természetesen – felelte. – Egyetlen percig sem képzeltem, hogy
viszonzást nem várva tesz valamit.
– Amikor pedig behajtom az adósságot, ne is álmodjon róla, hogy
megtagadhatja, bármi legyen is az.
– Az észszerűség keretei közt. Nem fogok csak azért beleegyezni a
házasságba, mert megmentett egy szegény, csapdába esett libát.
– Higgye el, a házasság nem lesz a fizetség része – mondta sötéten Swift.
Nekilátott, hogy levegye a kabátját, de némi nehézséget okozott neki, hogy
széles válláról lehámozza a nedves, olivazöld ruhadarabot.
– M-mit művel? – kerekedett el Daisy szeme.
A férfi bosszúsan elhúzta a száját.
– Nem fogom hagyni, hogy az az átkozott madár tönkretegye a
kabátomat.
– Semmi szükség ekkora hűhót csapni néhány libatoll miatt.
– Nem a tollak miatt aggódom.
– Ó! – Daisynek el kellett fojtania egy gyors mosolyt.
Figyelte, ahogy a férfi leveszi a kabátját és a mellényét. Összegyűrődött
fehér inge széles mellkasára tapadt, még nedvesebbé és csaknem teljesen
átlátszóvá válva az izmos hasnál, majd eltűnve a szintén nyirkos nadrág
övrésze alatt. A fehér nadrágtartó két pántja felfutott a vállára, hogy aztán az
erős háton keresztezze egymást. Swift a levetett ruhákat gondosan a
halaskosárra terítette, nehogy sárosak legyenek. A könnyű szellő játékosan
belekapott a hajába, egy pillanatra megemelve a homlokára tapadt fürtök
egyikét.
A helyzet furcsasága… a veszélyes liba, az átázott és ingujjra vetkőzött
Matthew Swift… ellenállhatatlan kuncogásra ingerelte Daisyt. Gyorsan a
szája elé kapta a kezét, de így sem tudta elfojtani a vidám hangot.
Swift megcsóválta a fejét, de ő is elmosolyodott. Daisy megfigyelte, hogy
a férfi mosolya sohasem tart sokáig, s amilyen gyorsan megjelenik, oly
gyorsan el is tűnik. Rövid és lenyűgöző volt, mint egy ritka természeti
jelenség… egy hullócsillag.
– Ha bárkinek is elmondja, maga kis huncut manó… megfizet érte. – A
szavak fenyegetőek voltak, de a hangsúly… az olyan érzékien lágy volt,
hogy a lány beleborzongott.
– Senkinek sem fogom elmondani – ígérte Daisy fojtott hangon. – A
dolog épp olyan rossz fényt vetne rám, mint önre.
Swift a levetett kabát zsebébe nyúlt, és apró bicskát vett elő, amelyet a
kezébe nyomott. Csak a képzelete játszott vele, amikor úgy érezte, hogy a
férfi ujjai néhány pillanattal tovább időztek a tenyerén?
– Ez minek kell? – kérdezte Daisy feszengve.
– Hogy levágja a zsineget a madár lábáról. De óvatosan, mert nagyon
éles. Nem szeretném, ha véletlenül valami eret vágna fel.
– Ne aggódjon, vigyázok rá.
– Magamra gondoltam, nem a libára. – Végigmérte a türelmetlen
szárnyast. – Ha megnehezíted a dolgom, estére pástétom lesz belőled –
figyelmeztette.
A madár fenyegetőn kitárta a szárnyát, hogy minél nagyobbnak tűnjön.
Swift határozottan előrelépett, és az egyik lábát a zsinegre tette, hogy így
korlátozza a liba mozgásterét. A jószág verdesett, sziszegett, aztán egy
pillanatra mozdulatlanná dermedt, mielőtt támadásra szánta el magát. Swift
elkapta a libát, és szitkozódva próbálta elkerülni a veszélyes csőrt. A
levegőben tollak repkedtek.
– Ne fojtsa meg! – kiáltotta Daisy látva, hogy a férfi a nyakánál fogva
tartja a madarat.
Swift válasza szerencsére beleveszett a kétségbeesetten küzdő lúd
gágogásába. Swiftnek valahogy sikerült lefognia a vonagló, köpködő
jószágot. Ziláltan és tollakkal, pihével borítottan Daisyre meredt.
– Jöjjön ide, és vágja el a zsineget! – dörrent rá.
A lány sietve hozzálépett, és térdre rogyott a viaskodó pár mellett.
Óvatosan a madár sáros, megkötözött lába felé nyúlt, de az rikácsolva
elrántotta előle.
– Az ég szerelmére, ne kényeskedjen itt! – hallotta Swift türelmetlen
hangját. – Markolja meg azt a lábat, és lásson munkához.
Ha nem lett volna köztük a tizenöt kilós haragos lúd, Daisy rosszalló
pillantással jutalmazta volna Matthew Swiftet. Helyette keményen
megragadta az állat lábát, és a bicska hegyét óvatosan a zsineg alá dugta. A
férfi igazat mondott… a penge veszélyesen éles volt. Egyetlen nyisszantással
sikerült kettévágnia a kötelet.
– Kész – jelentette ki diadalmasan, és becsattintotta a bicskát. –
Elengedheti a tollas barátját, Mr. Swift.
– Köszönöm – jött a gúnyos válasz.
De ahogy Swift el akarta engedni a libát, az váratlanul reagált. Bosszúra
szomjasan, minden keservéért a fogva tartóját okolva megfordult, és a férfi
arca felé vágott.
– Au! – Swift hátraesett, félig ülő helyzetbe, és a kezét a szemére
szorította, miközben a madár diadalmas gágogással eliramodott.
– Mr. Swift! – Daisy aggódva odakúszott a férfihoz, és az ölébe
telepedve megpróbálta elrántani a kezét az arcától. – Hadd nézzem!
– Nincs semmi bajom – mondta Swift a szemét dörzsölve.
– Hadd nézzem! – ismételte Daisy, és a tenyerébe fogta a férfi fejét.
– Libasültet fogok kérni… mit kérni, követelni vacsorára – morogta
Swift, és hagyta, hogy a lány oldalra fordítsa az arcát.
– Semmi ilyesmit nem fog tenni. – Daisy gyengéden megvizsgálta a sötét
szemöldök végénél levő apró sebet, és a ruhája ujjával törölte le a
kibuggyant vércseppet. – Nem vall jó modorra, ha megeszik valakit, miután
megmentette. – A hangjában nevetés remegett, ahogy folytatta: –
Szerencsére a liba rosszul célzott. Nem hiszem, hogy belilul a szeme.
– Örülök, hogy ezt ilyen mulatságosnak találja – morogta a férfi. – Jó, ha
tudja, hogy csupa toll.
– Ahogy ön is. – Kicsi szürke és fehér tollak és pihék tapadtak a férfi
fényes barna hajába. Daisy újra felkacagott, úgy tört fel belőle a vidám
hang, mint ahogy a buborékok emelkednek a tó felszínére. Elkezdte
kiszedegetni a tollakat, pihéket, a dús hajtincsek finoman csiklandozták a
tenyerét.
Swift kiegyenesedett ültében, és ő is a lány haja felé nyúlt, amely lassan
kezdett kicsúszni a tűk fogságából. Gyengéd ujjakkal húzogatta ki a tollakat
a fényes fekete hajfürtök közül.
Egy-két percig mindketten némán dolgoztak. Daisy annyira elszántan
igyekezett teljesíteni a feladatát, hogy először eszébe sem jutott a helyzet
illetlen volta. Most először került olyan közel a férfihoz, hogy lássa szeme
kékjének sokféleségét, az írisz külső peremének kobaltkék gyűrűjét… és
érezze a borostától sötétlő áll és napbarnított arc szaténpuhaságú érintését.
Feltűnt neki, hogy Swift szándékosan kerüli a pillantását, csak arra
összpontosítva, hogy minden egyes apró pihét megtaláljon a hajában.
Daisyben hirtelen tudatosult testük vibráló kommunikációja, az alatta ülő
férfi nyers ereje, az arcát érő forró lélegzete. A férfi ruhája nyirkos volt, de
testének forrósága így is átsütött az anyagon, valahányszor hozzáért.
Egyszerre merevedtek mozdulatlanná, amolyan félölelésben, miközben
Daisy úgy érezte, hogy folyékony tűz árad szét benne. Zavartan és
elbűvölten fogadta az érzést, vére hevesen száguldott, pulzusa az egekbe
szökkent. Nem volt több kiszedni való tollpihe, Daisy ujjai mégis a fényes,
hullámos hajban matattak.
Milyen könnyű lenne a férfinak maga alá gyűrnie őt a nedves földön!
Térdük keményen egymásnak feszült a több réteg ruha alatt, kiváltva
Daisyben az ősi ösztönt, hogy széttárja lábát, megnyíljon a férfi előtt.
Hallotta, hogy Swift lélegzete elakad. A férfi megragadta a felkarját, és
minden ceremónia nélkül kipenderítette Daisyt az öléből.
Daisy nagyot puffanva landolt mellette a füvön, és igyekezett összeszedni
magát. Megtalálta a bicskát a földön, és némán visszaadta a férfinak.
Swift visszacsúsztatta a bicskát a zsebébe, aztán előrehajolt, hogy a
lábáról is lesöpörje a tollakat.
Daisy talpra kecmergett, közben azon tűnődött, miért ül a férfi ilyen
furcsa, görcsös helyzetben.
– Azt hiszem – kezdte bizonytalan hangon –, jobb lesz, ha a
cselédbejáraton osonok vissza a kastélyba. Ha anya meglát, szívrohamot
kap.
– Visszamegyek a folyóhoz – közölte Swift rekedten. – Megnézem,
hogyan boldogult Westcliff az orsóval… és talán horgászom még egy kicsit.
Daisy a homlokát ráncolta, amikor rájött, hogy a férfi szándékosan kerüli
őt.
– Az ember azt hinné, épp eleget állt már ma derékig a hideg vízben –
mondta.
– Nyilvánvalóan nem – morogta Swift, és a lánynak háttal állva a
mellényéért és a kabátjáért nyúlt.
Ötödik fejezet

Daisy zavartan és dühösen hagyta ott a mesterséges tavat.
Senkinek sem fogja elmesélni a történteket, bár szívesen elszórakoztatta
volna Lilliant a liba viselt dolgaival. De azt nem akarta elárulni, hogy
megismerkedett Matthew Swift egy másik oldalával, mint ahogy azt sem,
hogy rövid időre engedett a férfi iránt érzett veszélyes vonzalomnak.
Valójában semmit sem jelentett az egész.
Noha Daisy még ártatlan volt, éppen eleget tudott a szexualitásról ahhoz,
hogy tisztában legyen vele, a teste akkor is reagálhat egy férfi közelségére,
ha semmit sem érez iránta. Ahogy egyszer Cam Rohan csókjára is reagált.
Nyugtalanította, hogy Matthew Swift ugyanazt váltotta ki belőle. Hiszen ég
és föld a két férfi, az egyik romantikus, a másik zárkózott. Az egyik jóképű
cigánylegény, aki felgyújtotta a képzeletét mindenféle egzotikus lehetőségek
ígéretével… a másik üzletember, kemény tekintetű, becsvágyó és
gyakorlatias.
Daisynek rengeteg hatalomhajhászt volt alkalma megismerni a Fifth
Avenue-n töltött évek során. Mind a tökéletesre vágytak. Olyan feleséget
akartak, aki a legjobb háziasszony, a legjobb vacsorákat és estélyeket adja,
a legjobb ruhákat hordja és a legjobb gyerekeket szüli, akik csendben
eljátszanak a gyerekszobában, amíg az apjuk az üzleti ügyekkel foglalkozik
a dolgozószobájában.
És Matthew Swift, a hatalmas lendületével és elszántságával, amely miatt
az apjának is feltűnt a tehetsége és a zsenialitása, pontosan ilyen férjnek
ígérkezik. Olyan feleséget akar magának, aki egész életét a férje céljainak
szenteli, és nyilván szigorúan ítélkezik majd, ha az asszony nem tud
megfelelni az elvárásainak. Ilyen ember mellett neki nem lehet jövője.
Egy dolog azonban mégis Matthew Swift mellett szólt: segített a lúdon.

Mire Daisy beosont a kastélyba, megmosakodott és átöltözött, a barátnői
és a nővére összegyűltek a reggelizőszobában. Az egyik ablak melletti kerek
asztalnál ültek, és mind felnéztek, ahogy Daisy belépett.
Annabelle a vállához ölelve tartotta Isabelle-t, és a hátát simogatta.
Néhány asztalnál szintén ültek, többnyire nők, bár körülbelül fél tucat férfi is
képviseltette magát a reggelinél, köztük Lord St. Vincent is.
– Jó reggelt – köszönt Daisy élénken, és a nővéréhez sietett. – Hogy
aludtál, drágám?
– Nagyszerűen. – Lillian csodásan festett, a szeme tisztán csillogott,
fekete haját rózsaszín szalaggal fogta hátra. – Nyitva volt az ablak, és a tó
felől üdítő szellő fújdogált. Voltál horgászni?
– Nem. – Daisy igyekezett közönyös hangot megütni. – Csak sétáltam.
Evie a kisbabáért nyúlt.
– Hadd fogjam kicsit! – kérte. A kislány elszántan rágta apró öklét, és
nagyon nyáladzott. – Jön a foga szegénykémnek – magyarázta Evie
Daisynek, elvéve a nyugtalan gyermeket.
– Egész reggel nyűgös volt – mondta Annabelle. Daisy látta, hogy a
ragyogó kék szemében most fáradtság bujkál. Egy fiatal anya szeme. De
még az árnyalatnyi kimerültség is Annabelle szépségét fokozta, meglágyította
arcvonásai istennőszerű tökéletességét.
– Nem korai még? – kérdezte Daisy.
– Végül is Hunt – felelte Annabelle szárazon –, és a Huntok kemény
népség. A férjem szerint a családjában mindenki gyakorlatilag fogakkal
született. – Aggódva nézte a gyereket. – Azt hiszem, ki kellene vinnem a
szobából.
Többen is helytelenítő pillantásokat küldözgettek a kis asztaltársaság
felé. Nem volt bevett szokás, hogy a gyerekeket a felnőttek közé vigyék,
különösen nem a kisbabákat. Hacsak nem azért, hogy eldicsekedjenek
velük. Olyankor habos-babos ruhákba öltöztették őket, megmutatták a
társaságnak, mint valami kiállítási tárgyat, és amikor az utolsó dicsérő,
elismerő szó is elhangzott, gyorsan visszaküldték őket a gyerekszobába.
– Nevetséges! – vágta rá Lillian nyomban, azzal sem törődve, hogy
lehalkítsa a hangját. – Isabelle igazán nem hangos és nem cirkuszol. Csak
kicsit nyugtalan. Szerintem egy kis türelemmel ennyit mindenki el tud viselni.
– Próbáljuk meg újra a kanalat – mormolta Annabelle, és kellemes
hangjába némi idegesség vegyült. Az asztalon tört jéggel teli tálka állt, benne
kanál hűlt. – Az anyám javasolta – magyarázta Annabelle Daisynek, a
kanalat kihúzva a jégből. – Azt mondta, ez mindig bevált Jeremy öcsémnél.
Daisy Evie mellett ülve nézte, ahogy a kislány ráharap a kanálra. Isabelle
kerek arcán könnyek csorogtak. Ahogy nyöszörgött, érzékeny, gyulladt ínye
láthatóvá vált, és Daisy együtt érzőn összerezzent.
– Álmos – mondta Annabelle –, de olyan erősek a fájdalmai, hogy nem
tud aludni.
– Szegény drágaságom!
Ahogy Evie a babát próbálta nyugtatni, a szoba másik végében apró
izgalom támadt, amit valakinek a belépése okozott. Daisy megfordult a
széken, és Matthew Swift magas, lenyűgöző alakját pillantotta meg.
Szóval mégsem ment vissza a folyóhoz. Megvárta, amíg Daisy elég
messze került tőle, aztán visszaballagott a kastélyba anélkül, hogy elkísérte
volna.
Az apjához hasonlóan Swift sem talált sok olyasmit benne, ami felkeltette
volna az érdeklődését. Daisy győzködte magát, hogy nem érdekli, de a
tudat akkor is fájt.
A férfi is átöltözött. Sötétszürke öltönyéhez galambszürke mellényt vett,
fekete nyakkendőjét a hagyományos módon kötötte meg. Bár Európában
divattá vált, hogy a férfiak a barkójukat hosszabbra hagyják, és a hajukat
laza hullámokban viselik, úgy tűnt, Amerikába még nem ért el ez a módi.
Swift tökéletesen borotvált volt, fényes barna haja a fejére simult,
árnyalatnyi megnyerő, kisfiús vonást kölcsönözve a markáns arcnak.
Daisy titkon figyelte, ahogy a férfit bemutatják a társaságnak. Látta a
megelégedést az idősebb urak arcán, és a féltékenységet a fiatalokén…
valamint a nők kacér érdeklődését.
– Szent isten, ki ez? – mormolta Annabelle.
– Ő Mr. Swift – felelte morcosan Lillian.
Annabelle és Evie szeme is elkerekedett.
– Ugyanaz a Mr. Swift, akit csontkollekciónak jellemeztetek? – kérdezte
Evie.
– Az, akiről azt mondtátok, körülbelül annyira érdekes, mint egy tányér
fonnyadt spenót? – csatlakozott hozzá Annabelle.
Lillian homlokán elmélyültek a mogorva ráncok. Tekintetét elszakítva
Mr. Swiftről, egy darabka cukrot dobott a teájába.
– Talán mégsem olyan rút, mint amilyennek leírtam – engedett. – De ne
hagyjátok, hogy a külső megtévesszen. Ha jobban megismeritek, a belső
tulajdonságai megváltoztatják majd a megjelenésével kapcsolatos
benyomásokat.
– Azt hiszem, csak k-kevés olyan hölgy akad itt, aki ne akarna m-
megismerkedni bármelyik részével – jegyezte meg Evie, mire Annabelle
belevihogott a teáscsészéjébe.
Daisy gyorsan hátrapillantott, és látta, hogy a barátnőjének igaza van. A
hölgyek a szempillájukat rezegtették, vihorásztak, puha fehér kezüket
nyújtották.
– Csak azért van ez a nagy felhajtás, mert amerikai és ezáltal az
újdonság varázsával bír – morogta Lillian. – Ha bármelyik bátyánk itt lenne,
az a sok hölgy nyomban megfeledkezne Mr. Swiftről.
Bár Daisy szeretett volna egyetérteni a nővérével, meglehetősen biztos
volt benne, hogy a fivéreik közel akkora hatást sem keltenének, mint Mr.
Swift. Hiába voltak hatalmas vagyon örökösei, a Bowman fivérek nem
rendelkeztek Mr. Swift kifinomult társasági modorával.
– Felénk néz – tájékoztatta barátnőit Annabelle kissé feszülten az
idegességtől. – Rosszallóan ráncolja a homlokát, ahogy a többiek is. Túl
hangos a baba. Kiviszem és…
– Ne vidd sehová! – szólt rá Lillian. – Ez az én otthonom, és te az én
barátnőm vagy, és bárki, akinek nem tetszik a baba sírása, máris távozhat.
– Errefelé tart – suttogta Evie. – Csitt!
Daisy mereven a teájára szegezte a tekintetét, az izmai megfeszültek.
Swift az asztalukhoz lépett, és udvariasan meghajolt.
– Asszonyom – szólt Lillianhez –, örülök, hogy újra láthatom. –
Megengedi, hogy gratuláljak a házasságához, és… – habozva elhallgatott,
mert Lillianen ugyan jól látszódott a terhesség, udvariatlanság lett volna
megemlíteni az állapotát –, megjegyeznem, hogy remekül néz ki? – fejezte be.
– Akkora vagyok, mint egy ház – mondta Lillian szárazon, félresöpörve
minden diplomatikusságot.
Swift ajka megrándult, mintha próbálna elfojtani egy vigyort.
– Egyáltalán nem – biztosította nyájasan az asszonyt, aztán Annabelle-re
és Evie-re nézett. A többiek várták, hogy Lillian bemutassa őket.
Lillian kelletlenül engedelmeskedett.
– Ő itt Mr. Swift – morogta a férfi felé intve. – Mrs. Simon Hunt és Lady
St. Vincent.
Swift elegánsan Annabelle keze fölé hajolt. Evie-nek is kezet csókolt
volna, de az asszony a kislányt tartotta. Isabelle egyre hangosabban
nyöszörgött, és azzal fenyegetett, hogy hamarosan üvöltéssé fajul, ha nem
tesznek valamit.
– Ő a kislányom, Isabelle – mondta Annabelle bocsánatkérőn. – Jön a
foga.
Ez majd segít gyorsan megszabadulni tőle, gondolta Daisy. A férfiak
rettegnek a síró kisbabáktól.
– Ah! – Swift a zsebébe nyúlva kotorászott kicsit. Mi az ördögöt művel
ott? Daisy figyelte, ahogy a férfi előveszi a bicskáját, egy darabka
horgászzsinórt és egy tiszta, fehér zsebkendőt.
– Mr. Swift, mit csinál? – kérdezte Evie csodálkozó mosollyal.
– Rögtönzök. – Jeget kanalazott a zsebkendő közepébe, aztán szorosan
köré tekerte az anyagot, és megkötötte a zsinórral. Miután elrakta a bicskát,
a félénkség vagy bizonytalanság legkisebb jele nélkül a kisbabáért nyúlt.
A tágra nyílt szemű Evie átadta neki a gyereket. A négy nő ámultan
nézte, ahogy Swift gyakorlott könnyedséggel a vállára fekteti Isabelle-t.
Odaadta a babának a jéggel töltött zsebkendőt, és Isabelle azonnal rágni
kezdte, bár még sírdogált.
A szobából felé szálló csodálkozó pillantásokkal mit sem törődve Swift
az ablakhoz sétált, közben halkan mormolt. Úgy tűnt, mintha mesét
mondana. Egy vagy két perc múlva a kislány elcsendesedett.
Amikor Swift visszatért az asztalhoz, Isabelle félig szundikált és
sóhajtozott közben, szorosan a kis szájába zárva a rögtönzött jeges zacskót.
– Ó, Mr. Swift, milyen okos ötlet! – vette vissza hálálkodva a kislányát
Annabelle. – Köszönöm.
– Mit mondott neki? – akarta tudni Lillian.
A férfi ránézett, és udvariasan válaszolt.
– Arra gondoltam, hogy el kell vonnom a figyelmét addig is, amíg a jég
elzsibbasztja az ínyét, ezért részletesen elmagyaráztam neki az 1792-es
Platánfa Egyezményt.
– Mi volt az? – Daisy most szólalt meg először, mióta a férfi a körükben
tartózkodott.
Swift ekkor ránézett, az arca hűvös és nyugodt volt, és Daisy egy
pillanatra szinte azt hitte, csak álmodta az aznap reggel történteket. De teste,
idegei még őrizték a férfi testének, kemény izmainak emlékét.
– A Platánfa Egyezmény vezetett a New York-i tőzsde megalakulásához
– felelte Swift. – Azt hittem, elég informatív vagyok, de úgy tűnik, az
együttműködési megállapodásnál Isabelle kisasszony elvesztette az
érdeklődését.
– Értem, addig untatta a kicsit, amíg az elaludt.
– Hallania kellene, amikor a harminchetes tőzsdeeséshez vezető piaci
erők egyensúlyhiányáról beszélek. Azt mondják, jobb, mint a laudanum.
A ragyogó kék szempárba nézve Daisy önkéntelenül felnevetett, és
jutalmul ismét tanúja lehetett a férfi kurta, elbűvölő mosolyai egyikének,
amire megmagyarázhatatlan módon elpirult.
Swift rajta felejtette a tekintetét, mintha lenyűgözte volna valami, mintha
meglátott volna valamit a szemében. Aztán hirtelen elkapta a tekintetét, és
ismét meghajolt az asztal felé.
– Magukra hagyom önöket, hogy élvezhessék a teájukat. Igazi öröm volt
a társaságuk, hölgyeim. Gyönyörű kislánya van, asszonyom – tette hozzá
komolyan Annabelle-re pillantva. – Elnézem neki, hogy nem értékelte
kellőképpen az üzleti leckét.
– Ez nagyon kedves öntől, uram – felelte Annabelle csillogó szemmel.
Swift visszatért a szoba másik végébe, mialatt a többi ifjú hölgy lázas
elfoglaltságot színlelt, a feleslegesen beletett cukrot kavargatta a teájában, az
ölében lévő szalvétát igazgatta.
Evie szólalt meg először.
– Igazad volt – mondta Lilliannek. – Tényleg borzalmas alak.
– Igen – helyeselt Annabelle. – Ha ránéz az ember, egyből a „fonnyadt
spenót” jut eszébe róla.
– Fogjátok be! – mordult fel Lillian a gúnyolódásra, és beleharapott a
pirítósába.
Lillian ragaszkodott hozzá, hogy Daisy vele tartson délután a keleti
gyeppályára, ahol az ifjak többsége tekézni gyűlt össze. Rendszerint Daisy
nem is bánta volna, hogy kimozduljon, de éppen érdekfeszítő részhez ért az
új regényben, amelynek hősnője, egy Honoria nevű nevelőnő egy
szellemmel találkozott össze a padláson. Kicsoda ön? – kérdezte Honoria,
és remegve bámult a szellemre, aki feltűnően hasonlított régi szerelmére,
Lord Clayworthre. A szellem épp válaszolni készült, amikor Lillian
határozottan kitépte Daisy kezéből a könyvet, és kirángatta a könyvtárból.
– A francba! – panaszkodott Daisy. – A francba… Lillian, a legjobb
résznél tartottam!
– Miközben beszélünk, legalább fél tucat partiképes úriember
gyeptekézik odakint – közölte Lillian csípősen –, és sokkal eredményesebb
velük játszani, mintha magadban olvasol.
– Semmit sem tudok a tekéről.
– Remek, kérd meg őket, hogy tanítsanak meg rá. Ha van valami, amit
egy férfi szeret, hát az, hogy megmondja egy nőnek, hogyan csináljon
valamit.
Kimentek a gyepteke pályára, ahol székeket és asztalokat állítottak fel a
nézőknek. Egy csapat játékos szorgosan gurította a nagy falabdákat a
zöldben, nagyokat nevetve, ha valamelyik játékos labdája vagy golyója a
pálya melletti keskeny árokban kötött ki.
– Hmm – nézett végig a pályán Lillian. – Úgy látom, verseny van. –
Daisy felismerte a három nőt, akikre a nővére utalt: Miss Cassandra
Leighton, Lady Miranda Dowden és Elspeth Higginson. – Jobban szerettem
volna, ha hajadonokat nem hívunk meg – folytatta Lillian –, de Westcliff azt
mondta, hogy az túl nyilvánvaló lenne. Szerencsére te vagy a legcsinosabb
köztük. Még ha alacsony vagy is.
– Nem vagyok alacsony – tiltakozott Daisy.
– Akkor kicsi.
– Ezt a szót sem kedvelem jobban. Jelentéktelennek érzem magam tőle.
– Jobb, mint a satnya, mert több szó nem jut eszembe a magasságod
hiányának megnevezésére. – Lillian szélesen elmosolyodott húga haragos
arcát látva. – Ne fintorogj, kedvesem! Terített asztalt kínálok
agglegényekből, neked csak ki kell választanod… ó, a pokolba!
– Mi? Mi az?
– Ő is játszik.
Daisynek nem kellett megkérdeznie, ki az az ő… Lillian bosszús hangját
hallva pontosan tudta, ki az illető.
A csapaton végignézve Daisy látta, hogy Matthew Swift néhány
fiatalemberrel együtt a pálya végén áll, és figyeli, ahogy a golyók közti
távolságot lemérik. A többiekhez hasonlóan ő is világos színű nadrágban,
fehér ingben és ujjatlan mellényben volt. Karcsú, sportos alakjáról sugárzott
a magabiztosság.
Mindenre odafigyelt, látszott rajta, hogy komolyan veszi a játékot.
Matthew Swift olyan ember volt, aki mindig a legjobbat hozza ki magából,
még ha csak fesztelen játékról van is szó.
Daisy biztos volt benne, hogy a férfinak élete minden napján meg kellett
küzdenie valamiért. Ez pedig nem nagyon illett ahhoz a képhez, amelyet a
régi Boston, vagy a régi New York kiváltságos ifjairól, elkényeztetett
örököseiről őrzött magában, akik nagyon is tudatában voltak annak, hogy
nem kell dolgozniuk, ha nem akarnak. Eltűnődött, Swift tett-e valaha bármit
is csak kedvtelésből.
– Azt próbálják meghatározni, hogy kinek sikerül a legközelebb gurítania
a golyót a pálya végén levő fehér golyóhoz – magyarázta Lillian.
– Honnan tudsz ilyen sokat a játékról? – kérdezte Daisy.
Lillian kényszeredetten elmosolyodott.
– Westcliff megtanított játszani. Annyira jó a tekében, hogy általában
beéri a néző szereppel, mert senki más nem győz, ha ő is játszik.
Közben odaértek a székekhez, ahol Westcliff Evie-vel, Lord St.
Vincenttel és Craddockékkal, egy nyugalmazott dandártábornokkal és a
feleségével ült. Daisy az egyik szabad székhez indult, de Lillian a pálya felé
lökte.
– Menj! – parancsolt rá olyan hangon, ahogy az ember a kutyáját szokta
utasítani, hogy hozza vissza az eldobott botot.
Daisy sóvárgón gondolt a be nem fejezett regényre, és sóhajtva előre
indult. Korábban már legalább hárommal találkozott az urak közül. Nem
rossz kilátások. Ott volt Mr. Hollingberry, egy kellemes külsejű, kerek arcú
harmincas úriember, kicsit kövérkés ugyan, de így is vonzó. És az atletikus
felépítésű, sűrű szőke, göndör hajú és zöld szemű Mr. Mardling.
Volt még két férfi, akivel sohasem találkozott Stony Cross Parkban, Mr.
Alan Rickett, aki szemüvegével és kissé gyűrött kabátjával meglehetősen
tudós benyomást keltett, és Lord Llandrindon, egy középmagas, jóképű és
sötét hajú úriember.
Llandrindon azonnal odalépett Daisyhez, és felajánlotta, hogy
elmagyarázza a játékszabályokat. Daisy igyekezett nem odanézni Mr.
Swiftre, akit nők vettek körül. A hölgyek vihorásztak, kacérkodtak, a
tanácsát kérték, hogyan tartsák helyesen, és hány lépést tegyenek, mielőtt
útjára engednék a golyót.
Úgy tűnt, Swift nem vette észre Daisyt. De amikor a lány megfordult,
hogy felvegyen egy golyót a földről, a tarkója bizseregni kezdett, és tudta,
hogy a férfi őt nézi.
Daisy már nagyon bánta, hogy a férfi segítségét kérte a liba
kiszabadításánál. A jelenet elindított benne valamit, valami nyugtalanító
tudatosságot, amelytől többé nem tudott szabadulni. Hagyd abba az
ostobáskodást, Daisy! – korholta önmagát. Törődj a játékkal! És
kényszerítette magát, hogy odafigyeljen Lord Llandrindon tanácsaira.
– Úgy látom, jól kijön Llandrindonnal – jegyezte meg Westcliff a gyepen
zajló eseményeket figyelve –, és Llandrindon az egyik legígéretesebb
kérőjelölt. Megfelelő korú, művelt és kellemes modorú.
Lillian tűnődve mérte végig Llandrindon távoli alakját. Még a magassága
is pont megfelelő, nem túl magas Daisy számára, aki gyűlölte, ha valaki fölé
tornyosult.
– Furcsa neve van – vélte. – Hová valósi?
– Thursóba – felelte Lord St. Vincent, aki Evie másik oldalán ült.
Kelletlen fegyverszünet alakult ki közte és Lillian közt a múltbéli nagy
konfliktus után. Bár Lillian tudta, hogy sohasem fogja igazán kedvelni a
férfit, úgy döntött, mégis elviseli, mivel oly sok éve már jó barátja
Westcliffnek.
Lillian azt is tudta, ha megkérné a férjét, hogy vessen véget ennek a
barátságnak, Westcliff megtenné a kedvéért, de túlságosan szerette ahhoz a
férfit, hogy ilyen követeléssel álljon elő. Ráadásul St. Vincent jót tett
Marcusnak. Éles esze és fogékonysága segített egyfajta egyensúlyt teremteni
Marcus túlterhelt életében. Marcusnak, Anglia egyik leghatalmasabb
férfijaként, égető szüksége volt olyan emberekre a környezetében, akik nem
vették őt túl komolyan.
A másik érv, amely St. Vincent mellett szólt, hogy úgy tűnt, jó férje Evie-
nek. Sőt láthatóan imádta az asszonyt. Nem volt ember, aki összerakta
volna őket… a félénk, visszahúzódó Evie-t és a szívtelen korhely St.
Vincentet… és mégis egyedülálló kapcsolat alakult ki köztük.
St. Vincent magabiztos, kifinomult és okos volt, ráadásul olyan
férfiszépség, hogy némelyeknek egyszerűen elakadt a lélegzete, ha ránéztek.
Mégis Evie-nek elég volt egyet szólnia, és a férfi futva sietett hozzá. Bár
kapcsolatuk csendesebb, kevésbé látványos volt, mint Huntéké vagy
Westclifféké, titokzatos és szenvedélyes hév létezett köztük.
És amíg Evie boldog, addig Lillian szívélyes lesz St. Vincenthez.
– Thurso – ismételte Lillian gyanakodva, és St. Vincentről a férjére
nézett. – Ez nem tűnik igazán angolnak.
A két férfi összenézett.
– Thurso Skóciában van – felelte Westcliff higgadtan, mire Lillian
összevonta a szemöldökét.
– Llandrindon skót? De nincs is akcentusa.
– Tanulmányai nagy részét angol bentlakásos iskolákban végezte, aztán
Oxfordba ment – mondta St. Vincent.
– Hmm. – Lillian földrajzi ismeretei Skóciáról meglehetősen gyérek
voltak, de Thurso nevét még csak nem is hallotta. – És Skóciában pontosan
hol is? A határ közelében?
Westcliff igyekezett kerülni hitvese tekintetét.
– Annál valamivel távolabb északra. Az Orkney-szigetek közelében.
– Az ország északi csücskében? – Lillian nem akart hinni a fülének.
Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy ne emelje fel a hangját dühében. –
Rengeteg időt megtakarítanánk, ha egyszerűen Szibériába száműznénk
Daisyt. Valószínűleg még ott is melegebb lenne! Jóságos isten, hogyan
vehettétek számításba Llandrindont kérőként?
– Muszáj volt beraknom a jelöltek közé – védekezett St. Vincent. –
Három birtoka is van, és hatalmas ménese. Ráadásul valahányszor
megjelenik a klubban, aznap éjjel legalább ötezer fonttal megugrik a haszon.
– Ezek szerint pazarló? – kérdezte sötéten Lillian.
– Ami még alkalmasabbá teszi őt Daisy számára – mondta St. Vincent. –
Egy napon égető szüksége lesz a Bowman család pénzére.
– Nem érdekel, mennyire alkalmas, a fontos az, hogy a húgom az
országban maradjon. Ugyan milyen gyakran fogom látni őt, ha abban az
átkozott Skóciában él?
– Skócia még mindig közelebb van, mint Észak-Amerika – mutatott rá
Westcliff tárgyilagosan.
Lillian Evie-hez fordult, abban a reményben, hogy a szövetségesei közt
tudhatja.
– Evie, mondj már valamit!
– Nem számít, hol van Lord Llandrindon. – Evie odahajolt, és Lillian füle
mögé simított egy elkószált hajfürtöt. – Daisy nem fog feleségül menni hozzá.
– Miből gondolod? – kérdezte óvatosan Lillian.
Evie rámosolygott.
– Ó… csak megérzés.

Attól a vágytól vezérelve, hogy mielőbb befejezze a játékot és visszatérjen a
regényéhez, Daisy meglehetősen gyorsan elsajátította a gyepteke fortélyait.
Az első játékos elgurította a jacknek nevezett fehér labdát a füves pálya
végéig, de úgy, hogy ne guruljon ki róla. A játékosok dolga az, hogy a
tekegolyónak nevezett falabdákat, szám szerint hármat igyekezzenek a
lehető legközelebb gurítani a jackhez.
Az egyetlen nehézség az, hogy a tekegolyók nem tökéletes gömb
alakúak voltak, így sohasem egyenes vonalban gurultak. Daisy gyorsan
megtanulta, hogyan egyensúlyozza ki a golyó aszimmetriáját azzal, hogy
kicsit jobbra vagy balra gurítja, ahogy a golyó útja kívánta. A kemény talaj
és a kurtára nyírt fű gyors pályát ígért, ami Daisynek nagyon is megfelelt,
hiszen sietett, hogy mielőbb visszatérhessen Honoriához és a szellemhez.
Mivel a férfiak és nők egyenlő számban képviseltették magukat, kétfős
csapatokra osztották őket. Daisy Llandrindonnal került egy csapatba, aki
gyakorlott játékosnak számított.
– Nagyon jól játszik, Bowman kisasszony! – kiáltott fel a férfi. – Biztos,
hogy még sohasem gyeptekézett?
– Biztos – felelte vidáman Daisy, és a fagolyót felvéve a lapos végét
jobbra fordította. – Nyilván az ön remek tanácsai teszik, uram. – A
vonalhoz lépett, meglendítette, majd ügyesen elgurította a golyót. Az kiütötte
az ellenfél egyik golyóját az útból, és pontosan öt centire állt meg a jacktől.
Ők nyerték a kört.
– Bravó! – gratulált Mr. Rickett, és a szemüvegét lekapva tisztogatni
kezdte a lencsét. Amikor végzett, ismét az orrára biggyesztette az okulárét,
és Daisyre mosolygott. – Nagyon kecsesen mozog, Bowman kisasszony.
Öröm figyelni, hogy milyen rátermett.
– Nem hiszem, hogy rátermett lennék – szerénykedett Daisy. – Attól
tartok, ez csak a kezdők szerencséje.
Lady Miranda, egy porcelán bőrű, karcsú, szőke lány aggódva nézegette
finom csontú kezét.
– Azt hiszem, letört egy körmöm – jelentette be.
– Engedje meg, hogy a székéhez kísérjem – ajánlotta fel Rickett olyan
aggodalommal a hangjában, mintha a lány a karját törte volna el, és a pár
levonult a pályáról.
Daisy bánatosan arra gondolt, hogy szándékosan el kellett volna
veszítenie a játszmát, és akkor nem kellene még egy fordulót játszania. De
nem tisztességes dolog a csapattársával szemben, ha szándékosan veszít…
és Lord Llandrindon láthatóan el volt ragadtatva a sikerüktől.
– Lássuk, ki lesz az ellenfelünk az utolsó körben – mondta.
Figyelmük a versenyben maradt két páros felé fordult. Mr. Swift és Miss
Leighton játszott Mr. Mardling és Miss Higginson ellen. Mr. Mardling
változó teljesítményt nyújtott. Néhány kiváló gurítást egészen ügyetlen
próbálkozások követtek. Miss Higginson sokkal kiegyensúlyozottabban
játszott. Cassandra Leighton reménytelenül rossz játékos volt, és ez roppant
mód szórakoztatta. Rendkívül idegesítő módon vihorászott és nevetgélt az
egész játék alatt, de úgy tűnt, Matthew Swiftet ez egyáltalán nem zavarta.
Swift energikus és taktikus játékos volt, minden egyes gurítást gondosan,
a lehető legtakarékosabb mozdulatokkal kivitelezett. Daisy észrevette, hogy
semmiféle lelkiismeret-furdalást nem mutatott, ha kilökte egy másik játékos
golyóját, vagy ha elmozdította a jacket, miáltal a másik csapat hátrányba
került.
– Félelmetes játékos – jegyezte meg halkan Lord Llandrindon Daisynek
felvillanó tekintettel. – Gondolja, hogy legyőzhetjük?
Daisy erre megfeledkezett a kastélyban rá váró regényről. Várakozással
töltötte el a lehetőség, hogy Matthew Swift ellen játszhat.
– Kétlem, de megpróbálhatjuk, nem igaz?
Lord Llandrindon elismerően felnevetett.
– Meg bizony.
Swift és Miss Leighton megnyerte a játszmát, és a többiek kedélyesen
kiáltozva levonultak a pályáról.
A négy megmaradt játékos összeszedte a golyókat és a jacket, és
visszatért a gurítóvonalhoz. Mindkét csapat négy golyót kapott, kettőt-
kettőt játékosonként.
Daisy Matthew Swift felé fordult, és a férfi most nézett a szemébe
először, mióta Daisy megérkezett. Tekintete kihívó volt, és a lány szíve
nagyot dobbant, vére hevesebben kezdett száguldani az ereiben. Swift
kócos haja a homlokába hullt, és napbarnított bőre verejtéktől csillogott.
– Dobjunk fel érmét, hogy ki kezdjen – javasolta Lord Llandrindon.
Swift bólintott, és elfordította a tekintetét Daisytől.
Cassandra Leighton felvisított örömében, amikor ők nyerték a
pénzfeldobást. Swift ügyesen gurította el a jacket a pálya végéig, pontosan a
megfelelő pozícióba.
Miss Leighton felvett egy golyót, és a kebléhez emelte. Daisy gyanította,
szándékosan tette, hogy odavonzza a férfiak tekintetét.
– Segítenie kell, Mr. Swift – nyafogta, és tehetetlenül pislogott rá. –
Jobbra vagy balra legyen a lapos oldal, amikor elgurítom?
Swift hozzálépett, és megigazította a kezében lévő golyót. Miss Leighton
valósággal ragyogott, hogy a férfi ilyen figyelmes vele. Swift néhány tanácsot
mormolt neki, megmutatta, melyik lenne a legideálisabb út a golyónak,
miközben Miss Leighton egyre közelebb hajolt hozzá, míg végül szinte
összeért a fejük. Daisy bosszúsága egyre nőtt, a végén már a torkát
szorongatta, hogy alig kapott levegőt.
Végül Swift hátralépett, Miss Leighton kecsesen előre, és elgurította a
golyót. De a mozdulat gyenge volt, és a golyó némi tétovázás után megállt a
pálya felénél. A golyó helyzete komolyan megnehezítheti a játékot, hacsak
valaki nem hajlandó az egyik gurítását arra vesztegetni, hogy kilökje az
útból.
– A francba! – morogta Daisy a bajsza alatt.
Miss Leighton majdnem összecsuklott a nagy vihogástól.
– Jóságos ég, most szörnyen elrontottam a dolgot, ugye?
– Egyáltalán nem – nyugtatta meg Swift könnyedén. – Nem is élvezet a
játék, ha nincs benne kihívás.
Daisy ingerülten tűnődött, miért ilyen kedves a férfi Miss Leightonhöz.
Nem hitte volna Swiftről, hogy az a fajta férfi, aki az ostoba nőkhöz
vonzódik.
– Ön következik – noszogatta Lord Llandrindon, és Daisynek nyújtotta
a golyót.
Daisy addig forgatta a kezében a repedésekkel teli fagolyóbist, amíg úgy
érezte, sikerült fogást találnia rajta. A jack távoli fehér gömbjére szegezte a
tekintetét, és maga elé képzelte az utat, amelyet a golyójának be kell járnia.
Három lépést tett előre, hátrahúzta a karját, majd lendületesen elgurította a
golyót. Az a pálya szélén gurult tova, épphogy elkerülve Miss Leighton
golyóját, és az utolsó pillanatban kecses ívet leírva pontosan a jack előtt állt
meg.
– Kitűnő! – kiáltott fel Lord Llandrindon, és a nézők is ujjongva
tapsoltak.
Daisy gyors oldalpillantást vetett Matthew Swiftre. A férfi halvány
mosollyal őt figyelte, tekintete mintha a lány csontjáig hatolt volna. Az idő
megállt, mintha gyémánttűvel szegezték volna le. Ritkán, de az is lehet, hogy
sohasem nézett Daisyre férfi még így.
– Szándékosan tette? – kérdezte Swift halkan. – Vagy szerencséje volt?
– Szándékosan.
– Azt kétlem.
– Miért? – háborodott fel Daisy.
– Azért, mert nincs olyan kezdő, aki képes megtervezni és kivitelezni egy
ilyen gurítást.
– Megkérdőjelezi az őszinteségemet, Mr. Swift? – Daisy választ sem
várva odakiáltott a nővérének, aki a pálya mellett felállított székek egyikéből
nézte a játékot. – Lillian, tudomásod szerint tekéztem én már valaha?
– Soha – állította Lillian határozottan.
Daisy visszafordult Swifthez, és kihívóan nézett rá.
– Ahhoz, hogy egy ilyen gurítást véghezvigyen – mondta Swift –, ki
kellett számítania a golyó sebességét, a megfelelő szöget, hogy a golyója
elguruljon a másik mellett, valamint azt a pontot, ahol a golyónak lassulnia
kell ahhoz, hogy elkanyarodjon. Mindezek mellett számításban kellett vennie
az oldalszelet… és tapasztalattal kellett rendelkeznie, hogy mindezt
megtegye.
– Ön így játszik? – csodálkozott Daisy. – Én csak elképzelem a golyó
útját, aztán elgurítom.
– Szerencse és intuíció? – A férfi fölényes pillantást vetett rá. – Így nem
nyerheti meg a játékot.
Válaszul Daisy hátralépett, és karba tette a kezét.
– Ön következik – mondta.
Swift lehajolt, és felvett egy golyót. Miközben ujjaival a megfelelő fogást
kereste, odasétált a gurítóvonalhoz, és felmérte a pályát. Bármilyen bosszús
volt is Daisy, gyomra önkéntelenül megremegett a gyönyörtől, ahogy a férfit
figyelte. Az érzést elemezve eltűnődött, hogyan sikerült Swiftnek ilyen
ijesztően erős befolyást szereznie fölötte. Már a puszta látványa, a mozgása
is zavarba ejtő borzongással töltötte el.
Swift erőteljes dobással engedte útjára a golyót. Az engedelmesen gurult
végig a gyepen, tökéletesen utánozva Daisy golyójának mozgását, bár
jobban kiszámított lendülettel. Daisy golyóját kiütve a pályáról, elfoglalta a
helyét pontosan a jack előtt.
– Az árokba lökte a golyómat – tiltakozott Daisy. – Ez szabályos?
– Ó, igen – felelte Lord Llandrindon. – Kissé kegyetlen megoldás, de
teljesen szabályos. Úgy is hívják, hogy „halott golyó”.
– A golyóm halott? – háborgott Daisy.
A lány haragos nézésére Swift könyörtelen pillantással válaszolt.
– Az embereknek úgy kell ártani, hogy ne lehessen félni a bosszútól.
– Csak ön képes Machiavellit idézni egy gyeptekejáték alatt –
csikorgatta a fogát Daisy.
– Elnézést – szólt közbe Lord Llandrindon udvariasan –, de azt hiszem,
én következem. – Látva, hogy egyikük sem figyel rá, Llandrindon vállat
vont, és a vonalhoz ment. A golyója végiggurult a pályán, és közvetlenül a
jack mögött állt meg.
– Én mindig győzelemre játszom – közölte Swift.
– Jóságos ég! – bosszankodott Daisy. – Pontosan úgy beszél, mint az
apám. Gondolt már valaha arra, hogy vannak emberek, akik csak a
szórakozás kedvéért játszanak? Kellemes időtöltésként? Vagy mindenből
élet-halál kérdést kell csinálnia?
– Ha nem azért jött, hogy győzzön, nincs értelme a játéknak.
Cassandra Leightonnek nem tetszett, hogy Swift nem rá figyel, ezért úgy
döntött, hogy közbeavatkozik.
– Azt hiszem, most én következem, Mr. Swift. Lenne olyan kedves,
hogy hozna nekem egy golyót.
A férfi szinte oda sem figyelve engedelmeskedett, tekintetét nem vette le
Daisy apró, feszült arcáról.
– Tessék – mondta nyersen, odanyomva a golyót Miss Leighton kezébe.
– Talán adhatna tanácsot, hogy… – kezdte a lány, de elhallgatott, mert
Swift és Daisy tovább perlekedett.
– Rendben van, Mr. Swift – mondta Daisy hűvösen. – Ha egy egyszerű
tekejátékot sem képes élvezni harc nélkül, akkor legyen harc. Játsszunk
pontokért. – Daisy nem tudta, ő lépett-e előre, vagy a férfi, de hirtelen ott
álltak egymással szemben, a fejük szinte összeért, ahogy Swift lehajolt
hozzá.
– Nem győzhet le – mondta Swift halkan. – Ön még kezdő, ráadásul nő
is. Nem lenne tisztességes a játék, csak akkor, ha előnyt adok önnek.
– Leighton kisasszony a partnere – sziszegte Daisy. – Szerintem ez épp
elég előny. És csak nem azt akarja sugallni, hogy a nők nem tekézhetnek
olyan jól, mint a férfiak?
– Nem. Kimondom kereken, hogy nem tudnak olyan jól játszani, mint
mi.
Daisy haragosan meredt rá, és legszívesebben a földbe döngölte volna a
férfit.
– Ha harc, akkor legyen harc – ismételte, és visszalépett a saját helyére.
Még évekkel később is úgy emlegették, mint a legvérszomjasabb játék,
amelynek Stony Cross valaha tanúja volt. Először abban egyeztek meg,
hogy harminc pontig játszanak, majd felemelték ötven pontra, végül Daisy
elvesztette a fonalat. Minden centiméterért megharcoltak, minden szabályon
vitatkoztak. Minden egyes gurítást hosszasan fontolgattak, mintha nemzetek
sorsa függne tőle. De mindenekelőtt az lett a fő céljuk, hogy a másik
golyóját az árokba küldjék.
– Halott golyó! – kiáltott Daisy diadalmasan egy tökéletesen kivitelezett
gurítás után, amely kilökte Swift golyóját a pályáról.
– Talán emlékeztetnem kellene önt, Bowman kisasszony, hogy a játék
lényege nem az, hogy távol tartson engem a pályától – jegyezte meg Swift. –
Az ön feladata az lenne, hogy minél közelebb gurítsa a golyóját a jackhez.
– Ez átkozottul valószerűtlen, mivel folyton kiüti a pályáról a golyóimat! –
Daisy hallotta, hogy Miss Leightonnek elakad a lélegzete a csúnya szó
hallatán. Pedig nem szokott káromkodni, csak a jelenlegi körülmények közt
képtelen volt hideg fejjel gondolkodni.
– Nem fogom kiütni a golyóit, ha ön sem üti ki az enyéimet – ajánlotta fel
Swift.
Daisy csak egy fél másodpercig fontolgatta az ajánlatot. Sajnos azonban
sokkal, de sokkal élvezetesebb volt az árokba küldeni a férfi golyóit, mint
azon igyekezni, hogy a jack közelébe juttassa a sajátját.
– Kína összes teájáért sem, Mr. Swift.
– Rendben.
Swift felvette az egyik ütött-kopott golyót, és nagy lendülettel elgurította,
amitől fülsiketítő csattanással ütközött a másiknak.
Daisy tátott szájjal bámulta, hogy a golyója kettéválva az árokba
bukdácsol.
– Eltörte! – kiáltott fel, és ökölbe szorult kézzel szembefordult a férfival.
– Ráadásul soron kívül gurított. Most Leighton kisasszony következett
volna, maga könyörtelen gazember!
– Nem, nem – feszengett Miss Leighton. – Nagyon örülök, hogy Mr.
Swift volt szíves gurítani helyettem… ő annyival ügyesebb nálam… – A
hangja elhalt, amikor észrevette, hogy senki sem figyel rá.
– Ön következik – fordult Swift Lord Llandrindonhoz, aki döbbenten
figyelte, milyen kegyetlenre fordult a játék.
– Ó nem, nem ő jön! – Daisy kikapta a golyót Llandrindon kezéből. –
Lord Llandrindon túlságosan úriember ahhoz, hogy kiüsse az ön golyóját a
pályáról. De én nem.
– Ez igaz – értett vele egyet Swift. – Ön valóban nem úriember.
Daisy a gurítóvonalhoz lépett, és teljes erejét beleadva gurított. A golyó
sebesen gurult a gyepen, és a pálya szélére lökte Swift golyóját, amely némi
bizonytalan hintázás után az árokba hullt. Daisy bosszúálló pillantást vetett a
férfira, aki gúnyos elismeréssel biccentett válaszul.
– Istenemre mondom, az ön teljesítménye egészen kivételes, Bowman
kisasszony – jegyezte meg Lord Llandrindon. – Sohasem láttam még kezdőt
ilyen jól játszani. Hogyan tud minden alkalommal tökéleteset gurítani?
– Ahol nagy a hajlandóság, ott nehézség nem lehet – felelte Daisy, és
látta, hogy Swift álla hirtelen megfeszül, ahogy a Machiavelli-idézetet
felismerve megpróbál elfojtani egy mosolyt.
A játék folytatódott. A délután kora estébe fordult. Daisy csak
fokozatosan ébredt tudatára, hogy elvesztették Lord Llandrindont, Miss
Leightont és a nézők nagy részét. Nyilvánvaló volt, hogy Lord Westcliff is
szeretne már bemenni, de Daisy és Swift folyton őt kérték döntőbírónak
vagy a távolság mérésére, mivel ő volt az egyetlen, akinek az ítéletében
mindketten megbíztak.
Eltelt egy óra, aztán még egy, és a játék annyira magával ragadta
mindkettőjüket, hogy nem törődtek evéssel, ivással vagy fáradtsággal. Egy
bizonyos ponton, Daisy maga sem tudta, mikor, a versenyláz mellett
megjelent a másik képességeinek kelletlen elismerése. Amikor Swift
megdicsérte egy különösen mesteri gurítás után, vagy amikor rájött,
mennyire élvezi, ahogy a férfi megtervezi a gurítást, a szeme résnyire szűkül,
és a feje kissé oldalra billen… Daisy el volt bűvölve. Kevés olyan pillanat
akadt az életében, amikor a valóság szórakoztatóbb volt az általa teremtett
fantáziavilágnál. De ez most azok egyike volt.
– Gyerekek. – Westcliff gunyoros hangjára mindketten odafordultak, és
kifejezéstelenül meredtek rá. A gróf felállt a székről, és nagyot nyújtózott,
hogy visszatérjen az élet elgémberedett tagjaiba. – Attól tartok, ez már túl
sok nekem. Ti folytassátok csak nyugodtan a játékot, én azonban távozom.
– De akkor ki fog bíráskodni? – kérdezte Daisy.
– Mivel legalább fél órája már, hogy senki sem számolja a pontokat, az
én bíráskodásomra sincs tovább szükség – közölte szárazon Westcliff.
– Hogyne lenne – tiltakozott Daisy, és Swifthez fordult. – Mi az
eredmény?
– Fogalmam sincs.
Ahogy farkasszemet néztek, Daisy alig tudott visszafojtani egy hirtelen
feltörni akaró zavart kuncogást.
Swift tekintetében vidámság csillant.
– Azt hiszem, ön győzött.
– Ó, ne gyakoroljon itt velem kegyet. Ön vezet. El tudom viselni a
vereséget. Az is a játék része.
– Nem kegyet akartam gyakorolni. Fej fej mellett haladtunk legalább…
– Swift a mellényzsebéből elővette a zsebóráját – két órája.
– Ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel megőrizte a kezdeti
előnyét…
– Ó, ördög és pokol! – hallották Lillian hangját az oldalvonal mellől. Az
asszony, aki időközben bement szunyókálni, ugyancsak bosszúsnak tűnt,
hogy visszatérve a pályához még itt találja őket. – Egész délután
marakodtak, mint két veszett kutya, most meg azon veszekednek, ki
győzött. Ha valaki nem vet ennek véget, még éjfélkor is itt fognak civódni.
Daisy, csupa kosz vagy, és a hajad is olyan, mint egy szénaboglya. Gyere
be, és hozd rendbe magad. Most azonnal!
– Fölösleges kiabálnod – morogta a lány halkan, ahogy nővére távolodó
alakja után indult. Még egyszer visszanézett Matthew Swiftre… olyan
barátságosan, mint még soha, aztán elfordult, és meggyorsította a lépteit.
Swift kezdte felszedegetni a golyókat.
– Hagyja csak – szólt rá Westcliff. – A szolgák majd rendet raknak.
Inkább azzal töltse az idejét, hogy szalonképessé teszi magát a vacsorához,
amit körülbelül egy óra múlva szolgának fel.
Matthew erre előzékenyen ledobta a golyókat, és a ház felé indult
Westcliff-fel. Addig nézett Daisy tündérszerű alakja után, amíg az el nem tűnt
a szeme elől.
Westcliff figyelmét nem kerülte el Swift megigézett tekintete.
– Egészen egyedi az udvarlási módszere – jegyezte meg. – Nem
gondoltam volna, hogy Daisy érdeklődését fel lehet azzal kelteni, ha
megverik gyeptekében, de úgy tűnik, önnek mégis sikerült.
Matthew a földre szegezte a tekintetét, és a hangját igyekezett
közönyösre fogni.
– Nem udvarolok Bowman kisasszonynak.
– Akkor nyilván félreértelmeztem a teke iránt mutatott nyilvánvaló
szenvedélyét.
Matthew védekező pillantással nézett a grófra.
– Beismerem, szórakoztatónak tartom. De ez nem azt jelenti, hogy
feleségül is akarom venni.
– A Bowman nővérek meglehetősen veszélyesek e tekintetben. Amikor
valamelyikük először felkelti az érdeklődését, csak annyi tudatosul az
emberben, hogy nála bosszantóbb nőszeméllyel még nem találkozott. De
amikor rájön, hogy milyen őrjítő teremtmény, alig várja, hogy újra lássa.
Mint egy gyógyíthatatlan betegség, terjed egyik szervéről a másikra. Elfogja
a sóvárgás. Vele összehasonlítva a többi nő szürkévé és unalmassá válik.
Annyira vágyik utána, hogy a végén úgy érzi, ebbe bele fog őrülni. Képtelen
másra gondolni…
– Fogalmam sincs, miről beszél – szakította félbe Matthew kissé
elsápadva. Nem fogja megadni magát egy gyógyíthatatlan betegségnek! Egy
férfinak döntéseket kell hoznia, és bármit is hisz Westcliff, ez nem több testi
vágynál. Istentelenül erős, torokszorító, őrületbe kergető… de puszta
akaraterővel legyőzhető testi vágy.
– Ha ön mondja… – vont vállat Westcliff, de nem úgy tűnt, mint akit
sikerült meggyőznie.
Hatodik fejezet

Matthew a cseresznyefa asztalon álló tükörbe nézve ügyes csavarintásokkal
és húzásokkal megkötötte a kikeményített, hófehér nyakkendőt. Éhes volt,
mégis kelletlenül gondolt arra, hogy lemenjen a hosszan tartó vacsorára.
Úgy érezte, nagyon keskeny palánkon egyensúlyozik valahol a magasban,
és elég egy lépés, hogy lezuhanjon.
Nem lett volna szabad elfogadnia Daisy kihívását, nem kellett volna
órákat töltenie azzal az átkozott játékkal.
De Daisy olyan imádnivaló volt, és miközben játszottak, a lány minden
figyelmét rá összpontosította, és ez túl nagy kísértés volt ahhoz, hogy
ellenálljon neki. Daisy volt a legbosszantóbb, legelbűvölőbb nő, akivel
valaha találkozott. Égiháború és szivárvány egyetlen kényelmesen kicsi
csomagban.
Ördög és pokol, mennyire szerette volna az ágyában látni! Matthew
csodálkozott, hogy volt képes Llandrindon vagy akármelyik férfi értelmesen
gondolkodni a jelenlétében.
Ideje, hogy a kezébe vegye az irányítást. Bármit megtesz, hogy a lányt
összehozza Llandrindonnal. A többi jelenlévő agglegénnyel összehasonlítva
Llandrindon volt a legjobb választás. Neki és Daisynek nyugodt és jól
rendezett élete lesz, és annak ellenére, hogy Llandrindon valószínűleg félre
fog lépni néha, ahogy a hozzá hasonlatos világfiak többsége, Daisyt
túlságosan lefoglalja majd a családja és a könyvei ahhoz, hogy észrevegye.
Ha mégis észrevenné, meg fogja tanulni, hogyan hunyjon szemet felette, és
az ábrándozásban fog menedéket keresni.
Llandrindon pedig sohasem fogja igazán értékelni a felbecsülhetetlen
ajándékot, amelyet Daisy jelent az életében.
Matthew morcosan ballagott le a földszintre, és csatlakozott a vacsorára
várók csapatához. A nők hímzett, gyöngyökkel díszített és csipkével
szegélyzett színes ruhákban pompáztak. A férfiak komoly feketében és
vakító fehérben voltak, öltözetük egyszerűsége is azt a célt szolgálta, hogy
megfelelő hátteret adjanak a hölgyek színpompás kavalkádjának.
– Swift – hallotta Thomas Bowman szívélyes hangját –, jöjjön ide…
szeretném, ha elmondaná ezeknek az uraknak a legutóbbi termelési
becsléseket. – Bowman szerint nem létezett alkalmatlan időpont, ha üzletről
volt szó.
Matthew engedelmesen csatlakozott a sarokban álló fél tucat
úriemberhez, és felidézte a munkaadója által kért számokat.
Matthew leghasznosabb tulajdonságai közé tartozott, hogy képes volt
hosszú számlistákat tárolni a fejében. Szerette a számokat, a rendszereiket
és a titkaikat, a módot, ahogy a bonyolultat egyszerűvé tudták tenni. A
matematikában, az élettől eltérően, mindig volt megoldás, határozott válasz.
De miközben Matthew beszélt, észrevette a nővérével és a barátnőivel
álldogáló Daisyt, és eszének jobbik fele nyomban felmondta a szolgálatot.
A lány vajsárga ruhát viselt, amely szorosan simult karcsú derekára, és
felnyomta kicsi, csinos keblét a mélyen kivágott, csillogó szatén ingvállba,
amelyet mesteri pántba font, sárga szaténszalagok tartottak a helyén. Daisy
finomnak és tökéletesnek tűnt, mint azok a művészien megformált
cukordíszek a desszertes tálakon, amelyeket nem szokás megenni.
Matthew szerette volna lehúzni az ingvállat, míg a szaténpántok fogságba
ejtik a lány karját. Szerette volna a száját a halvány bőrre tapasztani,
megkeresni a mellbimbóját, és addig becézgetni, míg a lány vonaglani…
– De nem gondolhatja komolyan, hogy valóban van lehetőség a piac
kiterjesztésére – hallotta Mr. Mardling hangját. – Végül is, az alsóbb
néprétegekről beszélünk. Mindegy az, milyen nemzetiségűek, közismert
tény, hogy nem gyakran fürdenek.
Matthew a magas, jól öltözött úriemberre nézett, akinek szőke haján
megcsillantak a csillár fényei. Mielőtt válaszolt, emlékeztette magát, hogy
valószínűleg nem volt szándékos gúny a kérdésben. A kiváltságos osztályok
tagjainak gyakran voltak tévképzetei a szegényekről, ha egyáltalán vették
maguknak a fáradságot, hogy gondoljanak rájuk.
– Valójában – kezdte nyájas hangon – a rendelkezésre álló adatok azt
mutatják, hogy amint a szappan megfizethető tömegcikk lesz, a kereslet
megközelítőleg tíz százalékkal fog megugrani évente. Az emberek szeretnek
tiszták lenni, bármely osztályba tartozzanak is. Az a gond, hogy a jó
minőségű szappan mindig is luxusnak számított, ezért nehezen elérhető volt.
– Tömegcikk – tűnődött Mardling hangosan, keskeny arca gondterhelt
barázdákba gyűrődött. – Van valami kifogásolható ebben a fogalomban…
olyan, mintha lehetővé tennénk az alsóbb néposztályoknak, hogy utánozzák
a náluk különbeket.
Matthew körbepillantott a férfiak kis csoportján, és látta, hogy Bowman
feje búbja vörösödni kezd – sohasem jó jel –, s hogy Westcliff
kifürkészhetetlen tekintettel hallgat.
– Pontosan erről van szó, Mr. Mardling – mondta komolyan. – Az olyan
árucikkek, mint a ruha vagy a szappan tömegtermelése lehetőséget fog adni
a szegényeknek, hogy hozzánk hasonló módon egészséges és emberhez
méltó életet éljenek.
– De akkor honnan fogjuk tudni, ki kicsoda?
– Attól tartok, nem értem – nézett rá kérdőn Matthew.
Llandrindon is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
– Azt hiszem, Mr. Mardling arra utal, hogyan fogjuk megkülönböztetni a
boltos kisasszonyt egy előkelő hölgytől, ha mindkettő tiszta és hasonló ruhát
visel. S ha egy úriember nem tudja megkülönböztetni őket a külsejük
alapján, honnan fogja tudni, hogyan bánjon vele?
Matthew-t megdöbbentette a sznobságra valló kérdés, és alaposan
megfontolta a választ.
– Mindig úgy gondoltam, hogy minden nőt egyforma tisztelettel kell
kezelni a társadalmi helyzetétől függetlenül.
– Jól mondja – helyeselt Westcliff nyersen, ahogy Llandrindon nyitotta a
száját, hogy vitába szálljon Matthew-val.
Senki sem akart ellentmondani a grófnak, de Mardling nem engedett.
– Westcliff, nem tartja kockázatosnak, hogy arra bátorítjuk a
szegényeket, törjenek magasabbra, mint a társadalmi helyzetük indokolná?
Hogy hagyjuk, hogy úgy tegyenek, mintha nem lenne különbség köztük és
köztünk?
– Az egyetlen dolog, amit kockázatosnak tartok – felelte halkan a gróf –,
ha elbátortalanítjuk azokat, akik javítani akarnak a helyzetükön, attól való
félelmünkben, hogy elveszíthetjük vélt felsőbbrendűségünket.
Matthew ezt hallva még jobban megkedvelte a grófot.
Llandrindon gondolatai még mindig a feltételezett boltos kisasszony körül
forogtak.
– Sose aggódjon, Mardling – mondta derűsen. – Nem számít, hogyan
van öltözve egy nő, egy úriember mindig képes lesz felfedezni a jeleket,
amelyekből meg tudja állapítani a társadalmi helyzetét. Egy hölgy mindig
halk és lágy hangon beszél, míg egy boltos kisasszony fülsértő hangon és
közönséges kiejtéssel.
– Hát persze – sóhajtott megkönnyebbülten Mardling, majd enyhén
összeborzadt. – Egy csinos ruhát viselő, de közönségesen beszélő boltos
kisasszony… olyan mintha a körmünket végighúznánk a palatáblán.
– Pontosan – nevetett Llandrindon. – Vagy mint amikor közönséges
margarétát dugnak egy rózsacsokorba.
Ez természetesen meggondolatlan megjegyzés volt. A hirtelen beálló
csendben Llandrindon rájött, hogy akaratlanul is sikerült megsértenie
Bowman lányát, vagy legalábbis a lány nevét.
– Sokoldalú virág a margaréta – törte meg a csendet Matthew. –
Csodálatos a maga üdeségében és egyszerűségében. Mindig úgy véltem,
bármilyen csokorban jól mutat.
A többi férfi azonnal helyeslésben tört ki, „valóban”, „pontosan”,
hangzott az urak szájából. Lord Westcliff elismerő pillantással nézett
Matthew-ra.
Röviddel később Matthew felfedezte, hogy Lord Westcliff balján kapott
helyet a főasztalnál. Hogy ez eleve így volt eltervezve, vagy az utolsó
pillanatban változtattak az ülésrenden, azt nem lehetett tudni. Mindenesetre
sok vendég arcán látszódott, mennyire meglepte őket, hogy a tiszteletbeli
helyet egy jelentéktelen fiatalember kapta.
Matthew ügyesen palástolva a meglepetését, látta, hogy Thomas
Bowman valósággal ragyog, és apai büszkeséggel néz rá… míg Lillian lopva
olyan haragos tekintetet vet a férjére, amelytől egy gyávább embernek inába
szállna a bátorsága.
Az eseménytelen vacsora után a vendégek csoportokra oszlottak.
Néhány férfi borra és szivarra vágyva a hátsó teraszra vonult, néhány nő teát
kívánt, míg mások a szalon felé indultak egy kis játékra és társalgásra.
Miközben Matthew a hátsó terasz felé tartott, valaki könnyedén
megérintette a vállát. Lenézve Cassandra Leighton huncut szemével találta
magát szemben. A lány vidám, eleven teremtés volt, aki azzal a
képességével tűnt ki, hogy magára tudta vonni a figyelmet.
– Mr. Swift – szólította meg Matthew-t –, ragaszkodom hozzá, hogy
csatlakozzon a szalonbéli társasághoz. Ellenvetést nem fogadok el. Lady
Mirandával különféle játékokat terveztünk, amelyeket szerintem nagyon
érdekesnek fog találni. Tudja – kacsintott a férfira –, mesterkedtünk.
– Mesterkedtek? – kérdezett vissza Matthew óvatosan.
– Ó, igen – vihogott a lány. – Úgy döntöttünk, ma este kicsit
gonoszkodunk.
Matthew nem kedvelte a társasjátékokat, amelyek olyan komolytalan
viselkedést követeltek a résztvevőktől, amely sohasem volt rá jellemző.
Ráadásul az is köztudott volt, hogy a társaság engedékeny légköre, a játék
során kiszabott bírságok mindenféle cselt és a botrányos viselkedés
lehetőségét rejtették magukban.
Matthew ösztönösen idegenkedett a botrányoktól. Ha pedig mégis
hajlandó belekeveredni egybe, annak nagyon nyomós okának kell lennie,
nem holmi ostoba társasjáték.
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, a szeme sarkából észrevett
valamit… egy sárga villanást. Daisy volt az, aki a kezét Lord Llandrindon
karján nyugtatva a szalonba vezető folyosó felé tartott.
Matthew józan esze azt súgta, ha Daisy valami botrányos játékba
keveredik Llandrindonnal, az az ő dolga. De agyának mélyebb, primitívebb
részében olyan birtokosi ösztön támadt fel, amelytől önkéntelenül a szalon
felé indult.
– Ó, remek! – trillázta Cassandra Leighton, és belekarolt. –
Nagyszerűen fogunk szórakozni.
Matthew számára új és kellemetlen felfedezés volt, hogy az ősi ösztön
ilyen hirtelen átvette az irányítást a teste felett. Homlokát ráncolva lépkedett
Miss Leighton mellett, aki mindenféle ostobasággal traktálta.
A szalonban egy csapat fiatalember és ifjú hölgy gyűlt össze nevetgélve
és cseverészve. A levegő várakozástól volt feszült. Valami nagy kópéság
készült, és néhány résztvevő mintha tudott volna róla.
Matthew megállt az ajtó mellett, a tekintete Daisyt kereste. A lány a
kandalló mellett ült Llandrindonnal, félig a szék karfájára támaszkodva.
– Az első játék neve – kezdte Lady Miranda –, állatok. – Megvárta,
amíg elül a kuncogás, s csak aztán folytatta. – Azokat, akik nem ismernék a
szabályokat, megnyugtatom, hogy nagyon egyszerűek. Mindegyik hölgy
választ egy urat társául, és az urak mindegyikének más-más állat hangját kell
utánoznia… kutyáét, disznóét, szamárét és így tovább. A hölgyek kimennek
a szobából, hogy bekössék a szemüket, és amikor visszatérnek, meg kell
keresniük a társukat. Az urak azzal segítik a hölgyeket, hogy a nekik jutott
állat hangját utánozzák. Az a hölgy, aki utoljára találja meg a párját, bírságot
fizet.
Matthew magában felnyögött. Gyűlölte azokat a játékokat, amelyeknek
nem volt más célja, minthogy bolondot csináljon a résztvevőkből. Olyan
ember lévén, aki nem élvezi, ha zavarban van, akár önmagának, akár
másoknak köszönhetően, ez olyan helyzet volt számára, amelyet bármi áron
kerülni igyekezett.
Daisyre nézve látta, hogy nem vihorászik, mint a többi nő. Inkább
eltökéltnek tűnt. Ez volt az ő próbálkozása, hogy a társaság része legyen,
hogy úgy viselkedjen, mint a körülötte levő, többi üresfejű nő. Ördög és
pokol! Nem csoda, hogy senkinek sem kellett, ha egyszer ez az elvárás a
házasságra vágyó ifjú hölgyek közt.
– Ön lesz a partnerem – sikkantotta Miss Leighton.
– Megtiszteltetés számomra – udvariaskodott Matthew, és a lány úgy
vihogott, mintha valami nagyon szórakoztató dolgot mondott volna.
Matthew sohasem találkozott olyan nővel, aki szakadatlanul vihog. Félig-
meddig attól tartott, hogy a lány végül rohamot kap, ha nem hagyja abba.
Körbeadták a papírdarabokkal teli kalapot. Matthew kihúzott egyet
közülük és elolvasta.
– Tehén – tájékoztatta Miss Leightont, mire a lány ismét felvihogott.
Matthew idiótának érezte magát, ahogy félreállva várta, hogy Miss
Leighton és a többi hölgy elhagyja a szalont.
A férfiak elfoglalták a szoba stratégiailag fontos pontjait, előre élvezve a
mulatságot, hogy bekötött szemű nők fognak nekik ütközni és tapogatják
meg őket. Néhányan gyakoroltak…
– Ijijiiii!
– Miau!
– Brekeke!
Nevetés csattant. Ahogy a hölgyek bevonultak, a szalon állathangokkal
telt meg. Mintha valami őrült állatkertbe került volna az ember. A hölgyek
elindultak, hogy megkeressék a társukat, bele-beleütköztek a nyihogó,
csipogó, horkantó férfiakba.
Matthew nagyon remélte, hogy Westcliff, Hunt vagy, ne adj’ isten,
Bowman nem jön be a szalonba, és nem látja őt ebben a helyzetben. Azt
biztosan nem élné túl.
Büszkesége halálos sebet kapott, amikor meghallotta Miss Leighton
hangját.
– Tehén úr! Hol van?
Matthew felsóhajtott.
– Múú – bőgte komoran, és Miss Leighton vihogása ott úszott a
levegőben. A lány lassan a látóterébe került, és ahogy közeledett, minden
útjába akadó férfit megtapogatott. Néhány nem tervezett cincogás és
vijjogás is felhangzott, ahogy a lány átvágott a tömegen.
– Óó, Tehé-én úr! – énekelte. – Szükségem lenne még egy kis
segítségre.
Matthew komoran ráncolta a homlokát.
– Múú!
– Még egyszer!
Cassandra Leightonnek szerencséje volt, mert a szemét takaró kendő
megóvta Matthew gyilkos pillantásától.
Vihogás. Vihogás. Vihogás. Miss Leighton kitárt karral, az üres levegőt
markolászva közeledett. Matthew-hoz odaérve a nadrág övén kezdett
babrálni, majd lejjebb csúszott a keze, de Matthew elkapta a csuklóját, és
határozottan feljebb emelte.
– Megtaláltam Tehén urat? – kérdezte Miss Leighton affektálva, és a
férfihoz simult.
– Igen – felelte Matthew, és eltolta magától.
– Hurrá, ügyes vagyok! – kiáltotta a lány, és levette a kendőt a szeméről.
Ahogy a többi pár is egymásra talált, az állathangok fokozatosan
elhaltak. Végül csak egyetlen hangot lehetett hallani… egy ügyetlen
próbálkozást valami rovar ciripelésének az utánzására. Szöcske lenne? Vagy
tücsök?
Matthew a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, ki adja ki a hangokat, és ki a
férfi szerencsétlen társa. Valaki felkiáltott, aztán barátságos nevetés
hallatszott. A tömeg szétvált, és Matthew Daisy Bowmant pillantotta meg,
aki éppen akkor szabadult meg a szemét takaró kendőtől, miközben Lord
Llandrindon bocsánatkérőn vállat vont.
– A tücsök nem ilyen hangot ad – világosította fel Daisy, és kipirultan
nevetett. – Ez úgy hangzott, mintha a torkát köszörülné.
– Ez volt a legtöbb, ami tőlem telt – szabadkozott Llandrindon.
Magasságos egek! Matthew egy pillanatra becsukta a szemét. Daisy az!
Cassandra Leighton szerfelett örülni látszott ennek a ténynek.
– Igazán sajnálatos – mondta álságos együttérzéssel.
– Nem is vitás – állt Miranda Matthew és Daisy közé vidáman. – Ön az,
akinek bírság jár, kedvesem.
Daisy mosolya valamelyest elhalványult.
– És mi lesz a bírság?
– Úgy hívják, „játszd el a petrezselymet áruló leányt” – felelte Miranda.
– Odaáll a falhoz, és a kalapból kihúzza egy úriember nevét. Ha ő
megtagadja öntől a csókot, akkor a falnál marad, és addig húzza a neveket,
amíg valamelyik úr hajlandó elfogadni az ajánlatát.
Daisy rendületlenül tovább mosolygott, bár ijesztően elsápadt, és csak az
arcán lángolt két vörös folt.
A fenébe! – gondolta Matthew dühösen.
Ez komoly dilemma. A bírság pletykákat indíthat el, ami könnyen
botrányhoz vezethet. Ezt nem engedheti meg. A lány családjának és a lány
érdekében… valamint a saját érdekében sem, de ez utóbbi olyasmi volt,
amire gondolni sem akart.
Ösztönösen indult előre, de Miss Leighton elkapta a karját. Hosszú
körmei a kabát ujjába mélyedtek.
– Nem avatkozhat közbe – figyelmeztette. – Aki játszik, annak el kell
fogadnia a bírságot is! – Mosolygott, de volt valami keménység a
tekintetében, ami egyáltalán nem tetszett Matthew-nak. Látta rajta, hogy
Daisy kudarcának minden pillanatát ki akarja élvezni. A nők veszélyes
teremtmények.
A szobában körbepillantva látta a várakozást az urak arcán. Egyik férfi
sem fogja visszautasítani az alkalmat, hogy megcsókolja Daisy Bowmant.
Matthew szerette volna egymáshoz csapni a férfiak fejét, aztán kirángatni
Daisyt a szobából. Helyette csak tehetetlenül nézte, ahogy a kalapot
odaviszik a lányhoz, és ő bizonytalanul belenyúl.
Daisy kihúzott egy papírdarabot, némán elolvasta, és összevonta finom
vonalú szemöldökét. Csend borult a szobára, néhányan még a lélegzetüket
is visszafojtották, reménykedve, hogy ők lesznek a szerencsések… Aztán
Daisy anélkül, hogy felnézett volna, kimondta a nevet.
– Mr. Swift.
A papírt visszadobta a kalapba, mielőtt bárki megerősíthette volna, hogy
valóban az a név állt rajta.
Matthew szíve vadul feldobogott. Nem volt biztos benne, hogy most
javult-e a helyzet vagy tovább romlott.
– Az lehetetlen – sziszegte Miss Leighton. – Kizárt dolog, hogy önt
húzta.
Matthew majdnem szórakozottan nézett le rá.
– Miért?
– Mert nem tettem bele a nevét a kalapba.
– Nyilvánvaló, hogy valaki más mégis beletette – vont vállat Matthew, és
kirántotta karját a lány szorításából.
Ideges csend telepedett a szobára, ahogy Matthew Daisy felé indult,
aztán izgatott kuncogás hullámzott végig a csoporton. Daisy
csodálatraméltón uralkodott a vonásain, de az arca valósággal lángolt.
Karcsú teste megfeszült, mint az íj húrja. Gondtalan mosolyt kényszerített az
ajkára. Matthew látta, milyen vadul lüktet az ér a nyakán. Szerette volna a
száját rászorítani a lüktető pontra, hogy aztán a nyelvével simogathassa,
becézhesse.
A lány előtt megállva mélyen a szemébe nézett, próbált a gondolatai közt
olvasni.
Vajon ki diktál ebben a helyzetben?
Látszólag ő… de Daisy volt az, aki kimondta a nevét.
Őt választotta. De miért?
– Hallottam a hangját a játék alatt – szólalt meg a lány, de olyan halkan,
hogy rajtuk kívül senki más sem érthette a szavait. – Olyan volt, mint egy
emésztési zavarokkal küzdő tehéné.
– Az eredményből ítélve az én tehenem még mindig jobb volt, mint
Llandrindon tücske – mutatott rá Matthew.
– Az ő hangja egyáltalán nem hasonlított a tücsökére. Sokkal inkább egy
olyan emberére, aki a torkát kaparó váladéktól akar megszabadulni.
Matthew szigorúan elfojtotta kitörni készülő nevetését. A lány annyira
dühösnek és imádnivalóan nézett ki, hogy Matthew alig bírta megállni, hogy
ne ölelje magához.
– Legyünk túl rajta, rendben? – javasolta, de magában azt kívánta,
bárcsak Daisy ne pirulna ilyen hevesen. Világos bőre még láthatóbbá tette
pirulását, orcája pipacshoz hasonlatossá vált.
Az egész csapat egyöntetűen visszafojtotta a lélegzetét, ahogy Matthew
közelebb lépett Daisyhez, míg végül a testük majdnem összeért. Daisy
hátrahajtotta a fejét, behunyta a szemét és alig észrevehetően csücsörített.
Matthew megfogta a kezét, az ajkához emelte és csókot nyomott az ujjaira.
Daisy szeme felpattant. A lány döbbentnek látszott.
Többen felnevettek, egy-két játékosan korholó kiáltás is felhangzott.
Matthew váltott néhány szót a szellemeskedő urakkal, majd Daisyhez
fordult.
– Korábban említette, Bowman kisasszony, hogy szeretne benézni a
nővéréhez ez idő tájt – mondta nyájas, de határozott hangon. –
Elkísérhetem hozzá?
– De most nem mehetnek el! – kiáltott fel Cassandra Leighton a szoba
másik végében. – Csak most kezdődött a játék!
– Nem, köszönöm – mondta Daisy Matthew-nak. – Biztos vagyok
benne, hogy a nővérem tud még kicsit várni, amíg én szórakozom.
Matthew átható pillantást vetett rá. A lány arckifejezése hirtelen
megváltozott, és ebből tudta, megértette, mit akar tőle.
Behajtja az adósságát.
Jöjjön velem, és ne vitatkozzon! – parancsolta a tekintete.
Látta Daisyn, hogy nagyon szeretne tiltakozni, de a becsületessége nem
engedi. Az adósság az adósság.
Daisy nagyot nyelt.
– Másrészt viszont… – majd megfulladt, mire kimondta –, valóban
megígértem Lilliannek, hogy vele teázom.
Matthew a karját nyújtotta.
– Állok szolgálatára, Bowman kisasszony.
Néhányan tiltakoztak ugyan, de mire Matthew és Daisy átlépte a
küszöböt, a csapat már buzgón szervezte a következő játékot. Csak a jó ég
tudja, milyen újabb apró botrány volt készülőben. De Matthew-t már
cseppet sem izgatta, mivel sem ő, sem Daisy nem lesz részese.
Alighogy kiléptek a folyosóra, Daisy elrántotta a kezét. Így tettek meg
néhány lépést, és a könyvtár nyitott ajtajához értek. Látva, hogy a helyiség
üres, Daisy szó nélkül beviharzott.
Matthew utánament, és becsukta maguk mögött az ajtót, nehogy
megzavarja őket valaki. Ez ugyan nem volt illendő, de egyikük sem akart a
folyosón veszekedni.
– Miért tette ezt? – támadt rá azonnal Daisy a férfira.
– Miért hoztam el a játékról? – Matthew elképedt, hogy ezt még
kérdezni kell, és szigorú hangon válaszolt. – Nem kellett volna ott lennie, és
ezt ön is tudja.
Daisy olyan dühös volt, hogy a szeme szikrát szórt.
– Hol kellett volna lennem, Mr. Swift? Talán egyedül a könyvtárban, egy
könyv társaságában?
– Az mindenesetre kívánatosabb lett volna, mint botrányt okozni.
– Tévedés. Pontosan ott voltam, ahol lennem kellett, és azt tettem, amit
mindenki más. Jól is ment minden, amíg ön tönkre nem tette!
– Én? – Matthew nem hitt a fülének. – Én tettem tönkre az estéjét?
– Igen.
– Hogyan?
A lány vádlón nézett rá.
– Nem csókolt meg.
– Hogy nem… – Matthew-t olyan váratlanul érte a szemrehányás, hogy
csak zavartan meredt a lányra. – Igenis megcsókoltam.
– A kezemet – mondta Daisy megvetően –, ami abszolút semmit sem
jelent.
Matthew maga sem értette, hogyan kényszerült hirtelen az önelégült
fölényeskedő szerepéből a sértődötten tiltakozóéba.
– Hálásnak kellene lennie.
– Miért?
– Megmentettem a jó hírnevét.
– Ha megcsókolt volna – vágott vissza Daisy –, azzal csak javított volna
a hírnevemen. De nyilvánosan visszautasított, ami azt jelenti, hogy
Llandrindon, Mardling és mindenki más is tudja, hogy valami baj van velem.
– Nem utasítottam vissza.
– Márpedig amit tett, nagyon is visszautasításnak tűnt, maga fajankó!
– Nem vagyok fajankó! Akkor lennék az, ha nyilvánosan megcsókoltam
volna. – Matthew egy pillanatra elhallgatott, majd zavart bosszúsággal
hozzátette: – És semmi baj sincs önnel. Mi a fenéért mondta ezt?
– Mert olyan lány vagyok, aki minden bálon és estélyen petrezselymet
árul… akit soha senki sem akar megcsókolni.
Ez már túl sok volt Matthew-nak. Daisy Bowman azért haragszik rá,
mert nem tette meg azt, amire évek óta sóvárog, amiről hosszú ideje
ábrándozik. Ő csak tisztességesen viselkedett, az ördögbe is, a lány erre
hála helyett haragszik rá!
– …ennyire nemkívánatos lennék? – kérdezte panaszosan Daisy. –
Olyan kellemetlen lenne engem megcsókolni?
Olyan régóta kívánja már a lányt! Legalább ezerszer elsorolta már
azokat az okokat, amiért Daisy Bowman sohasem lehet az övé. És sokkal,
de sokkal könnyebb volt ezt elviselni, amíg tudta, hogy a lány gyűlöli, és
nincs oka reménykedni. De a lehetőség, hogy Daisy érzelmei megváltoztak,
hogy talán Daisy is kívánja őt, szédítő izgalommal töltötte el Matthew-t.
Még egy perc és megőrül!
– …és fogalmam sincs, hogyan kell csinálni, bármi legyen is az, amivel a
nők magukhoz vonzzák a férfiakat – mondta Daisy ingerülten. – Amikor
pedig lehetőségem lett volna némi tapasztalatszerzésre, akkor ön… –
Hirtelen elhallgatott, és összevont szemöldökkel a férfira meredt. – Most
miért néz így?
– Hogy?
– Mint akinek fáj valamije.
Fáj valamije? Igen. Az a fajta fájdalom marcangolja, amit csak az a
férfiember érthet meg, aki évek óta epekedik valaki után, és hirtelen
kettesben marad vele, s ezek után el kell viselnie, hogy a nő felpanaszolja,
hogy nem csókolta meg, miközben ő másra sem vágyik, minthogy letépje
róla a ruhát, és ott helyben, a könyvtár padlóján a magáévá tegye.
A lány tapasztalatot akar szerezni? Matthew készen állt, hogy egy életen
át tanítgassa. Hirtelen túl szűk lett a nadrágja. A lélegzetére összpontosítva
igyekezett megőrizni az önuralmát. Lélegezz! De a vágya egyre nőtt, és
vörös köd homályosította el a látását.
Nem volt tudatában, hogy a lány után nyúlt, csak azon kapta magát,
hogy átöleli közvetlenül a hóna alatt, ahol a sárga szatén átmelegedett a
testétől. Könnyű és hajlékony volt, mint a macska… könnyen fel tudta
emelni, a falhoz szorítani…
Daisy tágra nyílt, riadt szemmel nézett rá.
– Mit művel?
– Választ akarok kapni egy kérdésemre – felelte Matthew. – Miért az én
nevemet mondta odabent?
Érzelmek futottak át a lány arcán gyors egymásutánban… meglepetés,
bűntudat, zavar.
– Fogalmam sincs, miről beszél – jelentette ki elpirulva. – Az ön neve állt
a papíron. Nem volt más választásom, mint…
– Hazudik – szakította félbe nyersen Matthew. Szíve megállt, amikor a
lány nem válaszolt. Nem tagadott. Arcának pírja bíborvörössé mélyült. –
Nem az én nevem állt azon a papíron – folytatta nagy erőfeszítéssel. – Ön
mégis azt mondta ki. Miért?
Mindketten tudták, hogy ennek csak egy oka lehet. Matthew egy
pillanatra behunyta a szemét. A szíve olyan vadul dobogott, hogy szinte fájt,
vére tűzfolyamként száguldott az ereiben.
– Csak tudni akartam – hallotta Daisy bizonytalan hangját –, hogy ön…
milyen önnel… csak azt akartam…
Ez volt a legkegyetlenebb kísértés, amellyel Matthew-nak valaha is
szembe kellett néznie. Próbálta rávenni magát, hogy engedje el a lányt, de a
keze nem volt hajlandó engedelmeskedni, nem tudta otthagyni a sárga
szaténba burkolt karcsú, formás idomokat. Ránézett a csodaszép szájra, az
alsó ajak közepén lévő alig észrevehető, finom bemetszésre. Egyetlen csók,
gondolta kétségbeesett sóvárgással. Legalább ennyit biztosan megengedhet
magának. De ha egyszer belekezd… nem biztos, hogy abba tudja hagyni.
– Daisy… – Szavak után kutatott, amelyekkel enyhítheti a helyzet
feszültségét, de nehéz volt értelmesen beszélni. – Az első adandó
alkalommal… meg fogom mondani az apjának… hogy semmilyen
körülmények közt sem vehetem el önt feleségül.
Daisy még mindig kerülte a tekintetét.
– Miért nem mondta meg neki rögtön?
Mert Matthew szerette volna, ha a lány észreveszi.
Mert úgy akart tenni, legalább egy kis ideig, mintha a dolog, amelyről
még csak álmodni sem mert, elérhető közelségben lenne.
– Bosszantani akartam – felelte.
– Nos, sikerült.
– De sohasem gondoltam komolyan. Sohasem vehetem önt feleségül.
– Mert olyan lány vagyok, aki senkinek sem kell – sértődött meg Daisy.
– Nem, nem ez az…
– Engem nem lehet megkívánni.
– Daisy, abbahagyná…
– Még egy csókra sem vagyok érdemes.
– Rendben! – csattant fel Matthew. – Ön győzött, a fenébe!
Megcsókolom.
– Miért?
– Mert ha nem teszem, örökké hallgathatom a siránkozását.
– Már késő. A szalonban kellett volna megcsókolnia, de nem tette, és
ezzel megfosztott attól a lehetőségtől is, hogy valaha is megcsókoljon valaki,
én pedig nem fogom beérni holmi sokadrangú vigaszdíjjal.
– Sokadrangú?
Matthew látta a lányon, hogy abban a pillanatban tudta, hogy hibázott,
amikor kimondta.
Ezzel megpecsételte a sorsát.
– A-azt akartam mondani, hogy kelletlen – magyarázkodott Daisy
elakadó lélegzettel, és megpróbált kiszabadulni. – Nyilvánvaló, hogy ön nem
akar megcsókolni, ezért…
– Azt mondta, sokadrangú. – Matthew keményen magához rántotta a
lányt. – Ez azt jelenti, hogy bizonyítanom kell.
– Nem kell – tiltakozott Daisy gyorsan. – Komolyan gondolom. Semmi
szükség rá… – Aprót sikkantott, amikor Matthew a tarkójára csúsztatta a
kezét, és aztán minden hang benne rekedt, ahogy a férfi ajka az ajkára
tapadt.
Hetedik fejezet

Matthew rögtön tudta, hogy hibát követ el, amint ajkaik találkoztak, mert
soha semmi sem érhet fel ahhoz a tökéletességhez, ahogy Daisyt a karjában
tartja. Tönkre van téve az egész élete. De ez sem érdekelte.
A lány szája puha és forró volt, mint a napsugár, mint a háncstűz vakítóan
fehér fellobbanása. Daisy lélegzete elakadt, amikor a nyelvével megérintette
az alsó ajkát. A kezét lassan Matthew vállára tette, majd a tarkójára
csúsztatta, a hajába markolt, nehogy Matthew elhúzódhasson tőle. Mintha
ennek bármi esélye lett volna! Matthew-t most már a világon semmi sem
állíthatta meg.
Matthew ujjai remegtek, ahogy tenyerébe fogta és gyengéden felemelte a
lány finom vonalú állát. Ajkának édes, csábító íze csak fokozta az étvágyát,
azzal fenyegetve, hogy elveszti maradék önuralmát is… az ajkak mögötti
selymes nedvességet kutatva tört előre, egyre mélyebbre, egyre
határozottabban, míg a lány lélegzete hosszas sóhajokká változott, és teste
megadón simult hozzá.
Hagyta, hogy a lány megérezze, mennyivel erősebb nála, mennyivel
súlyosabb, izmos karjával átölelte, lábát széttárva hatalmas combjai
fogságába ejtette. A csipkedíszes bélelt fűzőt kitapintva őrjítő vágy tört rá,
hogy letépje, és az ajkát a finom bőrre szorítsa.
Helyette az ujjait a lány feltűzött hajába mélyesztette, és hátrahúzta, amíg
a fej a tenyere bölcsőjébe illeszkedett, és feltárult a karcsú, hamvas nyak.
Szája a korábban látott, lüktető eret kereste, az ajka finoman csapongott a
bőr alatt húzódó titkos idegösvényeken. Amikor egy érzékeny ponthoz ért,
érezte a lány elfojtott nyögésének vibrálását az ajkain.
Ilyen lenne szerelmeskedni vele, gondolta kábultan… érezni a finom
remegést, amikor beléhatol, hallani, ahogy pihegve levegő után kapkod,
ahogy kéjesen nyöszörög. A bőre meleg és nőies, tea és hintőpor illatú, egy
cseppnyi sóval fűszerezve. Matthew ismét rátalált a lány szájára, nyelvével
szétnyitotta és besiklott nedves és forró selymébe, s a pikáns íz kis híján az
őrületbe kergette.
A lánynak tiltakoznia, küzdenie kellett volna, de ő megadóan, puhán
simult a karjába, még jobban felkorbácsolva ezzel Matthew vágyát. Csókjai
egyre hevesebbé, szenvedélyesebbé váltak, s közben ritmikusan újra és újra
magához vonta a lányt. Érezte, hogy Daisy lába szétnyílik a ruha alatt, s
combja a résbe nyomakodott, tökéletesen illeszkedve oda. A lány ártatlan
vággyal izgett-mozgott, arca pipacspirosra gyúlt. Ha tudná, mit is akar tőle,
nem csak pirulna, hanem ott helyben elalélna.
Száját elszakítva a lány ajkától, állát az arcához simította.
– Azt hiszem – mondta rekedten –, ez feleslegessé tesz minden további
kérdést, hogy kívánatos-e vagy sem.
Daisy összeszedte magát, és addig fészkelődött, míg meg tudott fordulni
a férfi ölelésében, hogy ne kellje szembenéznie vele, és vakon bámulta a
bőrkötéses könyvek sorát. Megmarkolta az egyik mahagóni polcot, s
közben próbálta visszanyerni a lélegzetét.
Matthew mögötte állt, nagy tenyerével betakarta a kis kezet. A lány
karcsú válla megmerevedett, amikor lehajolt, hogy csókot leheljen a
kecsesen ívelt fülkagylóra.
– Ne! – kérte Daisy kásás hangon, és elhúzódott tőle.
Matthew nem tudta abbahagyni. A fejmozdulatot követve orrával
megcsiklandozta a lány puha nyakát. Kezét elvette a kezéről, hogy a ruha
széle fölött, a csupasz kebelre tehesse. Daisy a szabad kezével magához
szorította az ujjait, mintha kettejük együttes erőfeszítése kellene ahhoz, hogy
megzabolázza nyugtalanul kalapáló szívét.
Matthew minden izmát megfeszítette, hogy le tudja győzni a szinte
ellenállhatatlan késztetést, hogy felkapja a lányt és a közeli pamlaghoz vigye.
Szeretkezni akart vele, beletemetkezni, amíg keserű emlékei feloldódnak a
lány édességében. De ettől a lehetőségtől már jóval azelőtt megfosztotta a
sors, hogy találkoztak volna.
Nincs mit felkínálnia neki. Az élete, a neve, a személyazonossága…
mind-mind csak illúzió. Ő nem az a férfi, akinek a lány hiszi, és csak idő
kérdése, hogy erre ő is rájöjjön.
Nem kis bosszúságára észrevette, hogy önkéntelenül is megmarkolta a
lány szoknyáját, mintha arra készülne, hogy felhúzza. A szatén csillogó
folyamként hullámzott az ujjai közt. Matthew csak arra tudott gondolni,
micsoda élvezet lenne kihámozni a lányt a sok szaténból és csipkéből…
szájával és ujjaival feltérképezni a meztelen testét, megkeresni minden
domborulatot és mélyedést, minden titkos zugot.
Matthew úgy nézett a kezére, mintha valaki másé lenne, és kényszerítette
magát, hogy kiegyenesítse az ujjait, lassan, egyesével, amíg a szatén ki nem
szabadul. Maga felé fordította a lány arcát, elmerült a barna szempárban.
– Matthew – suttogta a lány rekedten.
Ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevén szólította. A férfinak
küzdenie kellett, hogy nyugodt hangon válaszoljon.
– Tessék?
– Az, amit korábban mondtál… ahogy fogalmaztál… nem azt mondtad,
hogy nem fogsz elvenni… hanem azt, hogy nem vehetsz el semmilyen
körülmények közt. Miért?
– Mivel nem fog megtörténni – felelte Matthew –, az ok lényegtelen.
Daisy összevonta a szemöldökét, és lebiggyesztette az ajkát, amitől
Matthew még jobban vágyott rá, hogy megcsókolja.
Oldalra lépett, hogy hagyja a lányt elmenni.
Daisy a néma parancsnak engedelmeskedve elindult, de a karja a
férfinak ütközött. Matthew elkapta a csuklóját, és Daisy hirtelen ismét a férfi
karjában találta magát. Matthew nem tudott ellenállni neki, és úgy csókolta,
mintha a lány hozzá tartozna, mintha benne lenne.
Így érzek irántad, mondta neki a vad, szenvedélyes csókokkal. Ezt
akarom. Érezte, ahogy a lány teste újra megfeszül, ahogy a vágya
fokozódik, és rádöbbent, hogy itt helyben a csúcsra tudná röpíteni, ha a
ruhája alá nyúlna és…
Nem, szólt rá magára könyörtelenül. Ezzel túl messzire ment. Felismerve,
hogy milyen közel került ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát, halk nyögéssel
elszakította a száját a lányétól, és ellökte magától.
Daisy azonnal kimenekült a könyvtárból. Sárga ruhája suhogott, egy
pillanatra még ott tekergett az ajtóban, mielőtt végképp eltűnt volna, ahogy
az utolsó napsugár, amikor a nap lebukik az égen.
Matthew szomorúan arra gondolt, hogyan lesz képes ezek után valaha is
normális módon érintkezni a lánnyal.
Régi hagyomány volt, hogy a kastély úrnője jótékonykodjon a bérlőkkel
és a falu lakóival. Ez segítségnyújtást és tanácsadást jelentett, valamint ruha-
és élelmiszeradományokat azoknak, akik leginkább rászorultak. Lillian
eddig szívesen teljesítette eme kötelezettségeket, de az állapota lehetetlenné
tette, hogy tovább jótékonykodjon.
Az szóba sem került, hogy Mercedest kérjék meg a helyettesítésre, mert
ő túlságosan nyers és türelmetlen volt az ehhez hasonló feladatokhoz. Nem
szerette maga körül a beteg embereket. Az idősek feszengtek a
jelenlétében, a hangja hallatán sírva fakadtak a gyerekek.
Így Daisy volt a logikus választás. Daisy egyáltalán nem bánta ezeket a
látogatási napokat. Szeretett kikocsizni a pónifogattal, kiosztani a
csomagokat és csuprokat, felolvasni a gyengén látóknak, és begyűjteni a
legfrissebb híreket a falusiaktól… és ami még jobb volt, a feladat kötetlen
jellege azt jelentette, hogy nem kellett divatosan öltöznie vagy az etikett miatt
aggódnia.
Volt még egy ok, amiért Daisy boldogan ment a faluba… a feladat
lefoglalta, és távol tartotta a kastélytól, így másra is tudott gondolni, nem
csak Matthew Swiftre.
Három nap telt el a rettenetes szalonbéli játék és következményei óta –
nevezetesen, hogy Matthew Swift az észvesztésig csókolta. Azóta a férfi
ismét úgy viselkedett vele, mint előtte, hűvös udvariassággal.
Daisy szinte már elhitte, hogy az egész csak egy álom volt… de
valahányszor Swift közelébe került, idegei pattanásig feszültek, és gyomra
görcsbe rándult.
Szerette volna valakivel megbeszélni a dolgot, de az túl megalázó lett
volna, és valahogy árulásnak érezte, bár abban nem volt biztos, hogy kivel
szemben. Csak annyit tudott, hogy valahogy semmi sem ment jól. Nem
tudott rendesen aludni, minek következtében napközben ügyetlen és
szórakozott volt.
Arra gondolva, hogy esetleg beteg, elment a házvezetőnőhöz, és
beszámolt a tüneteiről, mire kapott egy nagy kanál ricinusolajat, ami a
legkevésbé sem segített. A legrosszabb azonban az volt, hogy nem tudott a
könyveire figyelni. Többször is újraolvasott egy-egy lapot, de a történet nem
tudta felkelteni az érdeklődését.
Daisynek fogalma sem volt, mit tegyen, hogy újra a régi legyen. De arra
gondolt, talán okos dolog lenne, ha végre nem magával foglalkozna, hanem
tenne valamit másokért.
Késő délelőtt indult el a szekérrel, amelyet egy Hubert nevű izmos póni
vontatott. A szekeret étellel teli csuprok, több vég vászon, nagy, kerek
sajtok, ürühús, szalonna, tea és borosüvegek töltötték meg.
A látogatások meglehetősen kellemesen teltek, úgy tűnt, a falusiaknak
tetszik Daisy vidám természete. Néhányan megnevettették a lányt, ahogy
fanyar humorral elmesélték, milyenek voltak azok az idők, amikor még Lord
Westcliff anyja járt hozzájuk.
Az özvegy grófné kelletlenül osztogatta az adományait, és elvárta, hogy
az emberek látványosan kimutassák a hálájukat. Ha az asszonyok nem
pukedliztek elég mélyen, csípősen megkérdezte, csak nem merev a térdük.
Azt is elvárta, hogy vele beszéljék meg, milyen nevet adjanak a
gyerekeiknek. Még arról is kioktatta őket, milyen vallási nézeteket kellene
képviselniük, vagy hogy hogyan tisztálkodjanak. Ám ennél is bosszantóbb
volt, hogy a grófné gusztustalan összevisszaságba hányva hozta az ételeket,
a húst, a köreteket és a desszerteket mind ugyanabba a fazékba zsúfolva.
– Bájos – jegyezte meg Daisy, kipakolva a csuprokat és kelméket az
asztalra. – Micsoda gonosz boszorkány volt! Mint a mesékben… – és
drámai átéléssel előadta a gyerekeknek Jancsi és Juliska történetét. A kicsik
vihogva és visongva kukucskáltak ki az asztal alól, láthatóan élvezve a
mesét.
A nap végére Daisy teleírta a kicsiny jegyzetfüzetet… lehetséges lenne
szemspecialistát keresni, aki megvizsgálná, mitől romlik Mr. Hearnsley
látása, vagy kaphatnának-e Blunték még egy üveggel a házvezetőnő
különleges gyomorkeserűjéből Mr. Blunt emésztési problémáira?
Daisy megígérte, hogy egyenesen Lord és Lady Westcliff elé tárja a
kéréseket, aztán felmászott az immár üres pónifogatra, és visszaindult Stony
Cross Parkba.
Közeledett az alkonyat, a tölgy- és gesztenyefák hosszú árnyakat
vetettek a faluból kivezető földútra. Angliának ezen a részén még nem
vágták ki az erdőket, hogy azzal etessék a nagyvárosokban gomba mód
szaporodó gyárakat, vagy a gőzhajóflottákat. Az erdőségek itt még ősi
állapotukban léteztek, keskeny szekérutakkal szabdalva, amelyeket félig
betemettek a letört ágak, a lehullott levelek. A sűrűsödő félhomályban a fák
párába burkolózva, titokzatosan magasodtak az út szélén, mint a druidák,
varázslómesterek és egyszarvúak világából ottmaradt őrszemek. Barna
bagoly siklott át az ösvény felett, mint valami óriási molylepke a sötétedő
égen.
A vidék csendes volt, csak a szekér kerekeinek zörgése és Hubert
patkóinak csattogása hallatszott. Daisy erősen markolta a gyeplőt, ahogy a
póni egyre gyorsabban szedte a lábát. Láthatóan ideges volt, fejét ide-oda
hányta.
– Csak nyugodtan, öregem – csitította Daisy, és határozottan lassabbra
fogta a lovat, mert a szekér egy különösen nehéz szakaszon haladt át. –
Nem szereted az erdőt, ugye? Ne aggódj, mindjárt nyílt terepre érünk.
De a póni nyugtalansága nem múlt el, amíg az erdő ritkulni nem kezdett,
és a lombok el nem tűntek a feje fölül. Száraz mélyútra értek ki, amelyet
egyik oldalról az erdő határolt, a másikról egy mező.
– Látod, gyáva nyuszi – mondta vidáman Daisy –, nincs miért aggódnod.
Ám mint kiderült, túl korai volt az öröme.
Az erdőből súlyos reccsenések, roppanások hallatszottak, mintha
gallyak, ágak törnének valaki vagy valami lába alatt. Hubert aggódva
felnyihogott, fejét a hang irányába fordította. A hangos röfögéstől Daisy
tarkóján égnek állt a szőr.
Jóságos ég, ez mi volt?
Megdöbbentő hirtelenséggel egy hatalmas, nagytestű árnyék tört ki az
erdőből, és iramodott a szekér felé.
Minden olyan gyorsan történt, hogy Daisy fel sem fogta. Erősen
markolta a gyeplőt, ahogy Hubert riadt nyihogással nekilódult, és a szekér
tehetetlenül ugrált, pattogott az egyenetlen földúton.
Daisy minden erejét összeszedve próbált a bakon maradni, de amikor a
szekér egy mély nyomba futott és erősen megbillent, Daisy lerepült róla.
Hubert lélekszakadva vágtázott tovább, miközben Daisy hatalmas
puffanással a kemény földre zuhant.
Az ütközés erejétől elakadt a lélegzete, és fuldokolva, zihálva próbált
feltápászkodni. Halványan érzékelte, hogy egy óriási teremtmény, egy
szörnyeteg törtet felé, de aztán puska dörrent, amitől csengeni kezdett a
füle.
Vérfagyasztó állati visítást hallott… aztán semmit.
Daisy megpróbált felülni, aztán erőtlenül elterült a hasán. Tüdeje
levegőért könyörgött, mellkasát mintha satuba szorították volna. Jó esélye
volt rá, hogy mindent kiadjon magából, de arra gondolva, az hogy fog fájni,
inkább legyűrte hányingerét.
A következő pillanatban arca alatt megremegett a föld, lovasok
közeledtek. Daisynek végre sikerült levegőt vennie, és nagy nehezen
felkönyökölt, és felemelte a fejét.
Három… nem, négy lovas vágtatott felé, hatalmas porfelhőt verve fel az
ösvényen. Az egyik férfi leugrott a lováról, mielőtt az még megállt volna, és
néhány öles lépéssel mellette termett.
Daisy meglepetten pislogott, ahogy a férfi térdre rogyott, és ugyanazzal a
mozdulattal felemelte őt. Feje hátrabicsaklott a férfi karjára, és azt látta,
hogy egyenesen Matthew Swift sötét arcába bámul.
– Daisy! – Még sohasem hallotta a férfit ilyen nyers és sürgető hangon
beszélni. Miközben az egyik karjában tartotta, másik kezével gyorsan
végigfutott a testén, sérülések után kutatva. – Megsérült?
Daisy próbálta elmondani, hogy alig kap levegőt, és úgy tűnt, a férfi
megérti az összefüggéstelen hangokat.
– Rendben. Ne próbáljon beszélni. Lassan lélegezzen. – Megérezve,
hogy a lány közelebb fészkelődik hozzá, változtatott a testhelyzetén. –
Hajtsa a fejét a mellkasomra. – Kisimította a lány haját az arcából. Daisy
megremegett, mire a férfi még közelebb húzta magához. – Csak lassan,
édesem, nyugodtan. Most már biztonságban van.
Daisy behunyta a szemét, hogy leplezze meglepetését. Matthew Swift
gyengéd szavakat mormol, miközben erős karjában tartja, s ő úgy érzi,
menten elolvad.
A gyerekkori vad verekedések a testvéreivel megtanították Daisyt, hogy
gyorsan összeszedje magát egy esés után. Más körülmények közt már rég
talpra ugrott volna, és a ruháját porolgatná. De testének minden gyönyörrel
telített porcikája arra vágyott, hogy hosszabbítsa meg ezt a pillanatot,
ameddig csak tudja.
Matthew gyengéd ujjai az arcát simogatták.
– Nézzen rám, édesem. Árulja el, hol fáj.
Daisy felpillantott. A férfi arca közvetlenül az övé fölött volt. Ahogy a
férfi szemébe nézett, úgy érezte, mintha úszna a rendkívüli kékségben.
– Szép fogai vannak – motyogta kábán –, de tudja, a szeme még
szebb…
Swift összevonta a szemöldökét, a hüvelykujját végighúzta a lány
orcáján. Érintése nyomán élénk pír futotta el Daisy arcát.
– Meg tudná mondani a nevét?
– Elfelejtette? – csodálkozott rá Daisy.
– Nem, azt szeretném tudni, hogy ön emlékszik-e rá.
– Nem lehetek olyan buta, hogy valaha is elfelejtsem a nevem. Daisy
Bowman vagyok.
– Mikor van a születésnapja?
Daisy nem tudott elnyomni egy mosolyt.
– Úgysem tudja, hogy igazat mondok-e vagy sem.
– A születésnapja? – erősködött Swift.
– Március ötödike.
A férfi fanyarul elmosolyodott.
– Ne játsszon velem, kismanó!
– Jó, rendben. Szeptember tizenkettedikén. Honnan tudja, mikor van a
születésnapom?
Válasz helyett Swift felnézett a társaira, akik körülöttük álltak.
– A pupillái egyformák – mondta nekik –, és éber. Nem tört csontja
sem.
– Hála istennek – hallotta Daisy Westcliff hangját.
Matthew széles válla fölött átpillantva, meglátta a sógorát. Mr. Mardling
és Lord Llandrindon együtt érző arccal állt mellette.
Westcliff puskát tartott a kezében. Leguggolt Daisy mellé.
– Délutáni vadászatról tértünk vissza – magyarázta. – Kész szerencse,
hogy pont akkor találkoztunk, amikor megtámadott az a vadállat.
– Esküdni mertem volna, hogy vadkan volt az – mondta Daisy
csodálkozva.
– De az lehetetlen – szólt közbe Lord Llandrindon elnéző mosollyal. – A
képzelete megtréfálta, Bowman kisasszony. Már évszázadok óta nem élnek
vaddisznók Angliában.
– De láttam, hogy… – kezdte védekezőn Daisy, de Swift a szavába
vágott.
– Nincs semmi baj – mormolta, és erősebben ölelte magához. – Én is
láttam.
Westcliff gyászos arccal csóválta meg a fejét.
– Bowman kisasszony nem tévedett nagyot – fordult Llandrindonhoz. –
Volt némi problémánk néhány elszabadult jószág miatt, amelyek egy- vagy
kétnemzedéknyi vadmalacot ellettek. Egyikük épp a múlt hónapban
kergetett meg egy lovagló hölgyet.
– Azt állítja, hogy csak egy felbőszült disznó támadott meg? – kérdezte
Daisy, és ülő helyzetbe küzdötte magát. Swift támogatón ölelte át a hátát, és
magához vonta.
A nap utolsó sugara megcsillant a horizonton, egy pillanatra elvakítva
Daisyt. Ahogy a lány elfordította a fejét, érezte, ahogy Swift álla a hajához
ér.
– Nem felbőszült – mondta Westcliff a disznóra utalva –, hanem elvadult,
és ezért nagyon veszélyes. Ha egy házi disznó elszabadul és vadon él,
könnyen agresszívvá válik, és óriásira meg tud nőni. Azt mondanám, hogy
az a példány, amelyet az imént láttunk, megvan másfél mázsa… százötven
kiló – tette hozzá Swift értetlen arca láttán.
Swift talpra segítette Daisyt, továbbra is magához ölelve.
– Csak lassan – mormolta. – Nem szédül? Nincs hányingere?
Daisy remekül érezte magát, de olyan jó volt a férfival állni, hogy csak
annyit mondott pihegve:
– Talán, egy kicsit.
Swift gyengéden megfogta és a vállához vonta a lány fejét. Daisynek
hirtelen melege lett, megérezve a biztonságot adó ölelést, a férfitest
csodálatos megbízhatóságát. Mindezt Matthew Swifttől, a legprózaibb
férfitól, akit valaha is ismert.
Ez a látogatás eddig az egyik meglepetést hozza a másik után.
– Visszaviszem – mondta halkan Swift, és Daisy bőre bizseregni kezdett.
– Gondolja, hogy tudna velem lovagolni?
Hogy a feje tetejére állt minden, gondolta Daisy. Szégyenkeznie kellene,
s őt izgalommal tölti el a lehetőség. Hátradőlhet a férfi karjában, és közben
kellemes fantáziaképekkel kényeztetheti magát. Tehetne úgy, mintha
kalandornő volna, akit elrabolt egy elbűvölő gazember…
– Nem hiszem, hogy túl bölcs dolog lenne – szakította ki Daisyt az
álmodozásból Lord Llandrindon nevetése –, tekintettel a kettejük
viszonyára…
Daisy elfehéredett, mert egy pillanatra azt hitte, a férfi a könyvtárban
történtekre utal. De kizárt dolog, hogy Llandrindon tudjon róla. Ő egy
léleknek sem beszélt róla, Swift pedig úgy bezárult, mint egy kagyló, ha a
magánéletéről volt szó. Nem, Llandrindon nyilván a tekepályán történtekre
céloz.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha én kísérem vissza a kastélyba Bowman
kisasszonyt – mondta Llandrindon –, csak hogy elejét vegyük bárminemű
erőszaknak.
Daisy ferde pillantást vetett a vikomtra, s magában azt kívánta, bárcsak
befogta volna a férfi a száját. Tiltakozni akart, de Swift megelőzte a
válasszal.
– Talán igaza van, uram.
Ó, a francba! Daisy mogorván hagyta, hogy Swift elhúzódjon tőle, s
tagjai mintha kihűltek volna, ahogy a férfi megfosztotta a teste melegétől.
Westcliff komoran vizsgálgatta a talajt.
– Meg kell keresnem az állatot, hogy kilőjem.
– Remélem, nem miattam – mondta Daisy idegesen.
– Vérfoltok vannak a földön – felelte a gróf. – Az állat megsérült. Neki is
jobb, ha végzek vele, mintha hagynám szenvedni.
Mr. Mardling a puskájáért indult.
– Önnel tartok, uram – ajánlotta fel lelkesen.
Közben Lord Llandrindon a nyeregbe szállt.
– Adja át nekem – mondta Swiftnek –, és én biztonságban visszaviszem
a kastélyba.
Swift felemelte Daisy állát, és hófehér zsebkendőt vett elő a zsebéből.
– Ha még akkor is szédül, amikor hazaér – mondta, és óvatosan
megtörölte a lány portól foltos arcát –, orvosért küldetek. Megértette?
A parancsolgató modor ellenére volt valami megfoghatatlan gyengédség
a tekintetében, amitől Daisy szeretett volna a kabátja alá bújni, hozzásimulni,
hogy érezze a szívdobogását.
– Ön is visszajön velünk, vagy Lord Westcliff-fel marad? – kérdezte.
– Ott lovagolok majd közvetlenül önök mögött. – A zsebkendőt
visszatette a zsebébe, aztán lehajolt, és könnyedén felemelte a lányt. –
Kapaszkodjon belém.
Daisy átölelte a férfi nyakát, csuklója bizsergett ott, ahol hozzáért a forró
tarkóhoz és a hűvös, selymes hajtincsekhez. Swift úgy vitte, mint a pelyhet,
mellkasa kemény volt, lélegzete halk és egyenletes. Bőrének napfény és
szabad levegő illata volt. Daisy alig tudta megállni, hogy oda ne bújjon a
nyakához.
Daisy zavartan hallgatott, elképesztette, milyen erősen vonzódik
Swifthez, aki közben felnyújtotta Lord Llandrindonnak. A vikomt maga elé
ültette a nagy pej nyergébe, amelynek a széle nyomta Daisy combját.
Lord Llandrindon jóvágású férfi volt, elegáns, sötét hajú, jóképű. De az
érzés, ahogy a férfi átkarolta, a keskeny mellkas, az illata… valahogy nem
tűnt helyénvalónak. Idegennek és tolakodónak érezte a kezét a derekán.
Daisy legszívesebben sírva fakadt volna elkeseredésében, és azon
tűnődött, miért nem kell neki a vikomt a másik helyett, aki egyáltalán nem
hozzávaló.

– Mi történt? – kérdezte Lillian, ahogy Daisy belépett a családi szalonba. A
fiatalasszony a kezében folyóirattal a pamlagon feküdt. – Úgy festesz, mint
akin áthajtott egy kocsi.
– Pedig valójában csak egy rossz modorú disznóval volt találkozóm.
Lillian mosolyogva tette félre az újságot.
– És ki volt az?
– Nem metaforában beszéltem. Tényleg disznó volt. – Daisy a pamlag
melletti székre telepedett, és beszámolt a balesetről, igyekezve humorosan
előadni a történteket.
– Tényleg jól vagy? – aggodalmaskodott Lillian.
– Tökéletesen – nyugtatta meg Daisy. – És Hubertnek sem történt semmi
baja. Akkor ért haza, amikor mi Lord Llandrindonnal.
– Nagy szerencse.
– Igen, tényleg ügyes volt, hogy hazatalált…
– Nem arról az átkozott póniról beszélek, hanem arról, hogy Lord
Llandrindonnal lovagoltál haza. Nem mintha bátorítani akarnálak, hogy vesd
ki rá a hálód, másrészt viszont…
– Nem vele szerettem volna visszalovagolni. – Daisy elmélyülten
tanulmányozta koszfoltokkal tarkított ruháját, és gondosan eltávolított egy
szál lószőrt a finom muszlinról.
– Nem is hibáztatlak érte – mondta Lillian. – Llandrindon kedves ember,
de meglehetősen ártalmatlan. Biztosan jobban szerettél volna Mr.
Mardlinggal lovagolni.
– Nem, nagyon örültem, hogy nem vele kellett visszajönnöm. Akivel
igazából szerettem volna hazalovagolni, azt…
– Ne! – fogta be Lillian a fülét. – Ki ne mondd! Nem akarom hallani.
Daisy komoran nézett rá.
– Komolyan gondolod?
– A francba! – morogta Lillian. – A fészkes fenébe! Átkozott…
– Amikor megszületik a baba – vágott a szavába Daisy halvány
mosollyal –, muszáj lesz abbahagynod a csúnya beszédet.
– Akkor kiélvezek minden pillanatot, amíg a kislegény megérkezik.
– Annyira biztos vagy benne, hogy fiú lesz?
– Ajánlom neki, hogy az legyen, mivel Westcliffnek örökösre van
szüksége, én pedig nem vagyok hajlandó még egyszer ezt végigcsinálni. –
Lillian megdörzsölte fáradt szemét. – Mivel az egyetlen lehetőség Matthew
Swift maradt – folytatta morcosan –, feltételezem, hogy ő az, akinek a
nyergébe kívánkoztál.
– Igen, mert… vonzódom hozzá. – Megkönnyebbülés volt hangosan
kimondani. A torkát fojtogató szorítás megszűnt, és végre szabadon
lélegezhetett.
– Úgy érted, testileg?
– És másként is.
Lillian az öklére támasztotta az állát.
– Azért, mert apa akarja ezt a házasságot? – kérdezte. – Abban
reménykedsz, hogy ezzel sikerül kivívnod végre az elismerését?
– Jaj, dehogy. Ha van valami, ami ellene szól, az épp apánk akarata.
Fikarcnyit sem érdekel, hogy a kedvében járjak… nagyon jól tudom, hogy
ez lehetetlen.
– Akkor nem értem, mit akarsz egy olyan embertől, aki a legcsekélyebb
mértékben sem illik hozzád. Te nem vagy vadóc, Daisy. Lobbanékony igen.
Romantikus… az nem is kérdés. De ugyanakkor elég gyakorlatias és
intelligens ahhoz, hogy felfogd, milyen következményekkel járhat, ha
viszonyba keveredsz vele. Azt hiszem, az a gond, hogy kétségbeesett vagy.
Te vagy az utolsó köztünk, aki nem ment férjhez, és akkor jött apánk
ostoba ultimátuma…
– Nem vagyok kétségbeesett!
Daisyt sohasem tartották indulatos embernek, ez a jelző mindig Lilliant
illette meg, de most olyan felháborodás töltötte el, hogy erővel kellett
visszafognia magát a kirobbanástól.
Nővére domborodó hasára nézett, és ez segített megnyugodni. Lilliannek
most így is épp elég ismeretlen kényelmetlenséggel és bizonytalansággal kell
megbirkóznia, s még ő is tetézi a gondjait.
– Semmi olyasmit nem mondtam, hogy feleségül akarok menni hozzá.
Csak szeretnék többet megtudni róla. Arról, hogy milyen ember. Nem
látom, mi a rossz ebben.
– De nem fogsz – érvelt Lillian, és igyekezett meggyőző hangot megütni.
– Épp ez a lényeg. Nem fogja megmutatni, ki ő valójában, be fog csapni.
Megvan rá a képessége, hogy kiderítse, mit akarnak az emberek, megadja
nekik, s mindezt azért, hogy a maga hasznára fordíthassa. Emlékezz csak rá,
hogyan édesgette be magát apánk kegyeibe, hogy játszotta el a fiút, akire
apa mindig is vágyott. Most majd belebújik a kedves ember szerepébe,
olyanéba, akire te vágysz.
– Nem tudhatja, hogy… – kezdte Daisy, de Lillian, aki már túl volt azon,
hogy hideg fejjel gondolkozzon, hevesen közbevágott.
– Te nem érdekled Swiftet, a szíved és az eszed, a személyiséged…
csak a társaság részvényei kellenek neki, ő akar lenni a többségi tulajdonos,
és benned látja a lehetőséget, hogy el is érje, amit akar. Még szép, hogy
próbálja megkedveltetni magát veled… el fog bűvölni, amíg a karjába nem
ájulsz, egészen az esküvő utáni napig, amikor majd rájössz, hogy minden
csak illúzió volt. Swift pontosan olyan, mint apa, Daisy! Össze fog törni,
olyan valakivé változtat, mint anya. Ilyen életet akarsz?
– Dehogy!
Daisy most először szembesült azzal, hogy nem tud megbeszélni a
nővérével valami igazán fontosat.
Olyan sok dolgot szeretett volna mondani… hogy nem lehet minden
kiszámított, amit Matthew Swift tett vagy mondott. Hogy ragaszkodhatott
volna hozzá, hogy vele lovagoljon vissza a kastélyba, de ő tiltakozás nélkül
átengedte Llandrindonnak. Azt is szerette volna elmesélni a nővérének, hogy
Swift megcsókolta, és az milyen csodálatos érzés volt, de azt is, hogy ez
mennyire aggasztja.
De nem volt értelme vitatkozni, amikor Lillian felhergelte magát. Meddő
erőfeszítés lett volna.
Fojtogató csend borult rájuk.
– Nos, mi a terved, mit teszel? – akarta tudni Lillian.
Daisy dörzsölgetni kezdett egy koszfoltot a karján.
– Kezdetnek, azt hiszem, megfürdöm.
– Tudod, mire gondolok.
– Mit szeretnél, mit tegyek? – kérdezte Daisy olyan udvariassággal, hogy
Lillian összevonta a szemöldökét.
– Mondd meg Matthew Swiftnek, hogy egy undorító varangy, és ebben
az életben esélye sincs, hogy te valaha feleségül mész hozzá!
Nyolcadik fejezet

– …és aztán kiment – mondta Lillian indulatosan –, anélkül, hogy elmondta
volna, mit akar tenni, vagy mit is gondol igazán, és a fenébe is, tudom, hogy
valamit eltitkolt…
– Kedvesem – szakította félbe gyengéden Annabelle –, biztos, hogy volt
lehetősége mindent elmondani?
– Hogy érted ezt? Ott ültem vele szemben. Ébren voltam, és van két
fülem. Milyen más lehetőség kell még?
Lillian nyugtalan volt, és nem tudott elaludni. Felfedezte, hogy Annabelle
is ébren van még a kisbabával. A szobájuk erkélyéről látták egymást, és
intettek egymásnak, hogy odalent találkoznak. Éjfél volt. Annabelle
javaslatára sétálni indultak a Marsden-képtárba. A nagy négyszögletes
terem falain rideg ősök képei és értékes festmények függtek.
Hálóköntösben, kart karba öltve sétáltak végig a galérián, Lillian lassú
csoszogásához igazítva lépteiket.
Lillian a terhessége alatt egyre gyakrabban fordult Annabelle-hez.
Annabelle megértette, min megy keresztül, mivel nem is olyan régen ő maga
is megtapasztalta, milyen ez az időszak. És Annabelle higgadtsága mindig
megnyugtatóan hatott rá.
– Úgy értem – mondta Annabelle –, hogy talán annyira lekötött, hogy
elmondd, mit érzel, hogy elfelejtetted megkérdezni, ő mit érez.
Lillian felháborodottan tiltakozott.
– De ő… de én… – elhallgatott, végiggondolta a dolgot. – Igazad van –
ismerte be kelletlenül. – Nem hagytam szóhoz jutni. Annyira megdöbbentett,
hogy Daisy vonzódik Matthew Swifthez, hogy azt hiszem, nem is akartam
igazán beszélni róla. Meg akartam mondani neki, mit tegyen, és azzal kész.
Megfordultak a terem végénél, és elsétáltak egy sor tájkép mellett.
– Gondolod, hogy intim viszony van köztük? – kérdezte Annabelle. –
Úgy értem, csók… vagy ölelés… – pontosított, látva Lillian riadalmát.
– Ó, istenem! – Lillian a fejét rázta. – Nem tudom. Daisy még annyira
ártatlan. Könnyű lenne annak a kígyónak elcsábítania.
– Szerintem Swift őszintén el van ragadtatva tőle. De melyik fiatalembert
ne bűvölné el? Daisy kedves teremtés, szeretetreméltó, okos és…
– Gazdag – mondta Lillian sötéten.
– Az sohasem árt, ha gazdag valaki – mosolygott Annabelle. – De ebben
az esetben, azt hiszem, többről van szó.
– Hogyan lehetsz benne olyan biztos?
– Kedvesem, ez nyilvánvaló. Láttad, hogy néznek egymásra.
Egyszerűen… érződik a levegőben.
Lillian a homlokát ráncolta.
– Megállhatnánk egy kicsit. Fáj a hátam.
Annabelle nyomban engedelmeskedett, és a terem közepén lévő
párnázott padok egyikéhez segítette a barátnőjét.
– Nem hiszem, hogy sokáig kellene várni a baba érkezésére – mormolta.
– Sőt azt is megkockáztatom, hogy valamivel előbb fog jönni, mint az orvos
jósolta.
– Hála istennek! Soha semmire sem vágytam még annyira, mint hogy
végre ne legyek terhes. – Egy időre lekötötte az igyekezet, hogy
megpillantsa a papucsa orrát domborodó hasa fölött. Aztán gondolatai
visszatértek a húgához. – Olyannak látom Matthew Swiftet, amilyen
valójában, míg Daisy, úgy tűnik, nem.
– Szerintem Daisy már tudja, mi a véleményed – jegyezte meg Annabelle
szárazon. – De ő az, akinek végül döntést kell hoznia. Gyanítom, amikor te
tanakodtál azon, mit érzel Lord Westcliff iránt, Daisy nem próbált meg így
vagy úgy befolyásolni.
– Ez egészen más helyzet – tiltakozott Lillian. – Matthew Swift egy
csúszómászó. Ráadásul, ha feleségül veszi Daisyt, előbb-utóbb magával
viszi Amerikába, és aligha fogom őt újra látni.
– Te pedig szeretnéd örökre a szárnyaid alatt tartani – mormolta
Annabelle.
Lillian vészjósló pillantást vetett rá.
– Azt akarod mondani, annyira önző lennék, hogy abbéli
igyekezetemben, hogy magam mellett tarthassam, nem hagyom, hogy a saját
életét élje?
Annabelle-t nem ijesztette meg a haragja.
– Mindig csak ketten voltatok, ugye? – mosolygott kedvesen. – Egyedüli
szeretetforrása és társai voltatok egymásnak. De a dolgok változnak,
édesem. Családod van, férjed és gyermeked… és az a legkevesebb, hogy
Daisynek is hasonlókat kívánj.
Lillian torka elszorult, és gyorsan elfordította a fejét, mert érezte, hogy
könnyek szúrják a szemét.
– Ígérem, hogy kedvelni fogom a következő férfit, aki megtetszik
Daisynek. Nem számít, ki az… feltéve, hogy nem Mr. Swift lesz.
– Nincs olyan férfi, akit kedvelnél, ha a húgod iránt érdeklődik – mondta
Annabelle, és átölelte a barátnője vállát. – Meglehetősen birtokló
természetű vagy, kedvesem – tette hozzá szeretetteljesen.
– Te pedig hihetetlenül bosszantó. – Lillian Annabelle vállára hajtotta a
fejét. Tovább szipogott, mialatt Annabelle úgy ölelte át, amire Lillian saját
anyja sohasem volt képes. A sírástól megkönnyebbült, ugyanakkor zavarba
is jött. – Utálom, hogy bőgőmasina vagyok – motyogta.
– Az állapotod miatt van – csitította Annabelle. – Teljesen természetes.
Újra a régi leszel, miután megszületik a baba.
– Kisfiú lesz – mondta Lillian, és kezével megtörölte a szemét –, és
amikor megnőnek, összeházasítjuk őket, így Isabelle-ből vikomtessz lesz.
– Úgy tudtam, nem hiszel az elrendezett házasságokban.
– Egészen eddig nem is hittem. De olyan fontos döntésben, mint hogy ki
legyen a házastársuk, valószínűleg nem bízhatunk a gyerekeinkben.
– Igazad van. Nekünk kell helyettük meghozni ezt a döntést.
Együtt nevetgéltek, és Lillian máris kicsit jobb kedvre derült.
– Van egy ötletem – mondta Annabelle. – Menjük át a konyhába, és
kukucskáljunk be az éléskamrába. Fogadni mernék, hogy maradt még
abból a ribizlitortából, amit desszertnek szolgáltak fel. Az eperlekváros
pudingról nem is beszélve.
Lillian felemelte a fejét, és orrát beletörölte a köntös ujjába.
– Komolyan gondolod, hogy egy tányérka édességtől jobban fogom
érezni magam?
Annabelle mosolygott.
– Nem árthat, nem igaz?
Lillian fontolóra vette a dolgot.
– Menjünk! – döntötte el, és hagyta, hogy a barátnője felhúzza a padról.

A reggeli nap fénye beáradt az ablakokon, ahogy a szobalányok elhúzták és
bojtos selyemzsinórokkal rögzítették a súlyos sötétítőfüggönyöket az
előcsarnokban. Daisy a reggelizőszoba felé tartott, tudva, hogy nem sok
vendég lehet ébren. Olyan sokáig próbált aludni, ameddig csak tudott, míg
végül valami nyugtalan energia, a vágy, hogy a szabadban legyen, kiűzte az
ágyból, így felkelt és felöltözött.
A szolgák szorgosan fényesítették a réz- és fafelületeket, felseperték a
padlót, vödröket és vászonnal teli kosarakat cipeltek. Távolabbról fazekak
és edények csilingelése hallatszott, ahogy a konyhában a reggeli étkezéshez
készülődtek.
Lord Westcliff dolgozószobájának ajtaja nyitva volt, és Daisy
bepillantott, ahogy elhaladt előtte. Gyönyörű szoba volt, egyszerű, egyetlen
dísze mindössze az ólomüveg ablaksor, amelynek színei szivárványt festettek
a padlóra. Daisy mosolyogva állt meg, amikor látta, hogy valaki ül a masszív
íróasztalnál. A sötét haj és a széles váll láttán feltételezte, hogy Mr. Hunt az,
aki gyakran használta Westcliff dolgozószobáját, amikor Stony Crossban
tartózkodott.
– Jó reggelt… – kezdte, de elnémult, amikor a férfi megfordult és
ránézett.
Izgalom suhant át rajta, amikor rájött, hogy nem Mr. Hunt, hanem
Matthew Swift az.
A férfi felállt.
– Ne, kérem – mondta Daisy félénken. – Ne haragudjon, hogy
félbeszakítottam…
Hangja elhalt, amikor észrevette, hogy a férfi most valahogy más.
Vékony drótkeretes szemüveget visel.
Szemüveg azon a karakteres arcon… és a haja is kócos, mintha
szórakozottan beletúrt volna. Mindez az izmos testtel és a férfias életerővel
kombinálva meglepően… érzéki volt.
– Mióta hordja azt? – sikerült Daisynek a hangjára találnia.
– Körülbelül egy éve – felelte a férfi, és szomorkásan mosolyogva levette
a szemüveget. – Az olvasáshoz kell. Túl sok éjszakát töltöttem szerződések
és jelentések fölött görnyedve.
– Nagyon… előnyös.
– Igazán? – Swift továbbra is mosolyogva megcsóválta a fejét, mintha
sohasem jutott volna még az eszébe, hogy a külsejére gondoljon. A
szemüveget a mellényzsebébe dugta. – Hogy érzi magát? – kérdezte
gyengéden. Daisynek beletelt néhány pillanatba, mire rájött, hogy a férfi az
előző napi balesetre utal.
– Ó, nagyon jól vagyok, köszönöm. – A férfi úgy nézett rá, ahogy
máskor is szokott, áthatóan, kitartóan. Daisy mindig is kínosan érezte magát
tőle. De most ez a tekintet nem tűnt kritikusnak. Igazság szerint a férfi
inkább úgy nézte, mintha ő volna az egyetlen dolog a világon, amire érdemes
nézni. Daisy ruhájának rózsaszín, virágmintás szoknyájával babrált.
– Korán kelt – mondta Swift.
– Általában korán szoktam. Elképzelni sem tudom, miért maradnak az
emberek olyan sokáig az ágyban reggelente. Márpedig mi mást lehet ott
csinálni az alváson kívül? – Csak amikor befejezte a mondatot, döbbent rá,
hogy van még valami, amit az alváson kívül az ágyban csinálnak az emberek,
és orcája pipacspirosra gyúlt.
Szerencsére Swift nem gúnyolta ki, bár Daisy látta a szája sarkában
bujkáló halvány mosolyt. Az alvási szokások kényes témáját félretéve a férfi
a háta mögött lévő nagy halom papír felé intett.
– Hamarosan Bristolba utazom. Néhány dolgot el kell rendezni, mielőtt
végleg eldöntjük, hogy oda települjön a gyár.
– Lord Westcliff beleegyezett, hogy ön vezesse a programot?
– Igen, bár úgy tűnik, hogy egy tanácsadó testülettel is számolnom kell.
– A sógorom valóban szereti kézben tartani a dolgokat. De ha látja,
hogy önben megbízhat, bizonyára lazít a gyeplőn.
Swift fürkészőn nézett rá.
– Ez majdnem úgy hangzott, mint egy bók, Bowman kisasszony.
Daisy megjátszott közönnyel vont vállat.
– Legyen bármennyi hibája is, a megbízhatósága már-már legendás. Az
apám azt szokta mondani, hogy órát lehetne igazítani önhöz.
– Megbízható – mondta némileg gúnyosan Swift. – Egy izgalmas alak
jellemzője.
Volt idő, amikor Daisy egyetértett volna a gúnyos megjegyzéssel. Ha
valaki azt mondta egy férfira, hogy „megbízható” vagy „kedves”, az
valójában igen kétes értékű bóknak számított. De Daisy három szezont
töltött azzal, hogy a kicsapongó, szórakozott vagy felelőtlen úriemberek
szeszélyeit figyelje, és arra a következtetésre jutott, hogy a megbízhatóság
csodálatos tulajdonság egy férfiemberben. Eltűnődött, vajon korábban miért
nem így gondolta.
– Mr. Swift… – Daisy próbált könnyed hangot megütni, de csak
mérsékelt siker koronázta az erőfeszítését. – Kíváncsi lennék valamire…
– Mi lenne az? – Swift hátrált egy fél lépést, ahogy a lány közelített,
mintha létfontosságú volna bizonyos távolságot tartani kettőjük közt.
Daisy figyelmesen nézett rá.
– Mivel nincs rá esély, hogy ön és én… hogy mi összeházasodjunk…
azon tűnődtem, mikor szándékozik megnősülni.
A férfi zavarba jött, aztán kifejezéstelenné vált az arca.
– Nem hiszem, hogy a házasság nekem való.
– Sohasem akar megnősülni?
– Soha.
– De miért? – akarta tudni Daisy. – Talán olyan drága önnek a
szabadsága? Vagy azt tervezi, hogy szoknyavadász lesz?
Swift meleg hangon felnevetett, és Daisy úgy érezte, mintha bársonnyal
simogatnák a gerincét.
– Nem, mindig időpocsékolásnak tartottam a nők után futni, amikor
egyetlen jó is elegendő.
– Hogyan határozná meg a jó fogalmát?
– Arra kíváncsi, miféle nőt szeretnék feleségnek? – A mosoly a
szokásosnál tovább játszott az ajkán, amitől Daisy tarkóján felborzolódtak a
finom pihék. – Gondolom, tudni fogom, amikor találkozom vele.
Daisy mindenképpen szeretett volna közönyösnek mutatkozni, ezért
odasétált az ólomüveg ablaksorhoz, és a kezét felemelve nézte, milyen
mintákat rajzol halvány bőrére a festett mozaikokon át beáramló napfény.
– Meg tudom jósolni, milyen lesz – mondta, de nem fordult volna a férfi
felé. – Először is, magasabb, mint én.
– A legtöbb nő magasabb, mint ön – mutatott rá Swift.
– Gyakorlatias és hasznos – folytatta Daisy. – Nem álmodozó. Odafigyel
a hétköznapi dolgokra, tökéletesen bánik a személyzettel, és a halkereskedő
sem fogja becsapni azzal, hogy romlott halat tukmál rá.
– Ha valaha is gondoltam volna a házasságra, önnek most sikerült
teljesen kivernie a fejemből.
– Nem lesz nehéz megtalálnia – mondta Daisy komorabb hangon, mint
szerette volna. – Több száz ilyen akad Manhattanville-ben. Talán több ezer.
– Miből gondolja, hogy ilyen sablonos asszonyt szeretnék magamnak?
Daisy idegei bizseregni kezdtek, ahogy a férfi odalépett a háta mögé.
– Mert ön olyan, mint az apám.
– Nem teljesen.
– És ha másmilyen nőt vesz el, mint amilyet az imént leírtam, a végén úgy
fog rágondolni, mint egy… parazitára.
Swift könnyedén megszorította a vállát, és maga felé fordította. Kék
szemében melegség csillogott, ahogy tekintete az övét kutatta, és Daisynek
volt egy olyan kellemetlen érzése, hogy a férfi nagyon is jól olvas a
gondolataiban.
– Szeretném hinni – mondta Swift lassan –, hogy sohasem leszek ilyen
kegyetlen… vagy ostoba. – Tekintete a lány meztelen vállára esett. Végtelen
gyengédséggel húzta végig a hüvelykujját a kulcscsonton, és Daisy karja
libabőrös lett a puffos ruhaujj alatt. – Csak annyit várok el majd a
feleségemtől – mormolta –, hogy szeressen kicsit… hogy örüljön nekem egy
hosszú nap végén.
Daisy gyorsabban kapkodta a levegőt a férfi érintésének hatására.
– Ez nem túl nagy kérés.
– Valóban nem?
A férfi ujjai most elértek a torkához, mire Daisy nagyot nyelt. Swift
szeme megrebbent, és nyomban elhúzta a kezét. Úgy tűnt, nem tudja, mit
kezdjen vele, míg végül zsebre dugta.
De továbbra sem mozdult Daisy mellől. A lány kíváncsi volt, vajon a férfi
is ugyanazt az ellenállhatatlan vonzást érzi-e, amit ő, azt a zavarba ejtő
vágyat, amelyet csak a további közelség csillapíthat.
Daisy megköszörülte a torkát, és teljes százötven és a vitatható két és fél
centi magasságában kihúzta magát.
– Mr. Swift!
– Igen, Bowman kisasszony?
– Szeretnék szívességet kérni öntől.
A férfi szeme összeszűkült.
– Mi lenne az?
– Amint végleg közli az apámmal, hogy nem vesz el feleségül, ő
nagyon… csalódott lesz. Hiszen tudja, milyen.
– Igen, tudom – mondta Swift szárazon. Bárki, aki ismerte Thomas
Bowmant, tisztában volt vele, hogy számára a csalódás csak egy kurta
kitérő a legpusztítóbb harag felé vezető úton.
– Attól tartok, roppant kellemetlen következményei lesznek rám nézve.
Apa már így is haragszik, amiért senkit sem tudtam fogni magamnak. Ha azt
hiszi, hogy szándékosan tettem valamit, hogy meghiúsítsam a kettőnkkel
kapcsolatos terveit… nos, az nagyon… megnehezítheti a helyzetemet.
– Értem. – Swift talán jobban ismerte a lány apját, mint Daisy maga. –
Semmit sem fogok mondani neki – ígérte csendesen –, és mindent el fogok
követni, hogy megkönnyítsem önnek a dolgokat. Két vagy legkésőbb
három nap múlva indulok Bristolba. Llandrindon és a többiek… egyikük
sem ostoba, sejtik, hogy miért hívták meg őket a vadászatra, és nem jöttek
volna el, ha nem érdeklődnének ön iránt. Szóval hamarosan sikerül
nyilatkozatra bírni valamelyiküket.
Daisy úgy vélte, hálásnak kellene lenni, hogy a férfi ilyen igyekezettel
próbálja őt egy másik férfi karjai közé lökni. De Swift lelkesedése
keserűséggel töltötte el, és csak ingerlékennyé tette. Márpedig ha az ember
ingerlékeny, ott szúr a másikba, ahol tud.
– Nagyra értékelem az igyekezetét – mondta. – Köszönöm. Igazán nagy
segítségemre volt, Mr. Swift. Különösen azzal, hogy gyakorlási lehetőséget
biztosított számomra, amire igencsak szükségem volt. Ha legközelebb
megcsókolok egy férfit… mondjuk, Lord Llandrindont… sokkal jobban
fogom tudni, hogy csináljam.
Daisy nagy elégtételt érzett, látva, hogy a férfi szája elkeskenyedik.
– Szívesen – morogta.
Észrevéve, hogy a férfi keze félig fel van emelve, mintha megfojtani vagy
alaposan megrázni készülne őt, Daisy legnapsugarasabb mosolyával
ajándékozta meg, és kiszaladt a dolgozószobából.

Ahogy telt a nap, a reggeli napsütést komor felhők váltották fel, súlyos
szürke függönyt vonva a kék égre. Eleredt az eső, sártengerré változtatva a
földutakat, feltöltve a nedves réteket és mocsarakat, arra kényszerítve
embereket és állatokat, hogy sürgősen menedék után nézzenek.
Ez volt Hampshire tavasszal, alattomos és szeszélyes, gonosz tréfát űző a
gyanútlanokkal. Ha valaki ernyővel indult útnak egy esős délelőttön,
Hampshire egy mágus ügyességével napsugarat varázsolt fölé. Ám ha valaki
ernyő nélkül indult sétálni, biztos lehetett benne, hogy bőrig ázik, mire
visszatér.
A vendégek különféle, folyton változó csoportokba tömörültek… ki a
zeneteremben, ki a biliárdszobában, ki a szalonban múlatta az időt,
társasjátékokkal, egy tea mellett, vagy amatőr színjátszással. A hölgyek
közül sokan kézimunkáztak, míg az urak olvastak, beszélgettek és
iszogattak a könyvtárban. Egyetlen beszélgetésből sem maradhatott ki
legalább említés szintjén, hogy mikor ér véget a vihar.
Daisy általában szerette az esős napokat. A lehető legnagyobb élvezetet
jelentette számára, ha egy könyvvel a kezében összegömbölyödhetett a
kandalló mellett. Most azonban még mindig olyan ingerlékeny állapotban
volt, amikor a nyomtatott szavak elvesztették a varázsukat. Szobáról
szobára vándorolt, diszkréten figyelve, mit csinálnak a vendégek.
A biliárdszoba ajtajában megállva körülnézett. Az urak lustán járkáltak
az asztal körül itallal és dákóval a kezükben. Az elefántcsont golyók
koccanásai aritmikus hátteret szolgáltattak a halkan zümmögő
férfitársalgásnak. Daisy tekintete megakadt Matthew Swiften, aki ingujjban
az asztal fölé hajolt, hogy egy tökéletes fallökést mutasson be.
Keze ügyes volt, kék szeme résnyire szűkült, ahogy az asztalon levő
golyók helyzetére koncentrált. Rakoncátlan hajtincsei ismét a homlokába
hulltak, és Daisy szerette volna a helyükre simítani őket. Amikor Swift
pontosan az egyik oldallyukba lökte a golyót, szórványos taps hallatszott,
néhányan nevettek, és egy-két pénzérme is gazdát cserélt. Felegyenesedve
Swift felvillantotta ritka mosolyainak egyikét, és odaszólt valamit az
ellenfelének, aki nem volt más, mint Lord Westcliff.
Westcliff nevetett a megjegyzésen, és megkerülte az asztalt. A fogai közt
egy meggyújtatlan szivar lógott, miközben a lehetőségeit mérlegelte. A szoba
légköre eltéveszthetetlenül laza férfias élvezetekről árulkodott.
Ahogy Westcliff megkerülte az asztalt, észrevette az ajtóban leselkedő
Daisyt, és rákacsintott. A lány visszahúzódott, mint teknőc a páncéljába.
Nevetséges, ahogy ide-oda lopakodik a kastélyban, csak hogy lopott
pillantást vethessen Matthew Swiftre.
Daisy magát szidva hagyta ott a biliárdszobát, a nagytermen át a
főlépcső felé igyekezett, és a lépcsőn felmenve meg sem állt a családi
szalonig.
Annabelle és Evie Lilliannel voltak, aki félig összegömbölyödve feküdt a
pamlagon. Arca sápadt és feszült volt, homlokát ráncok barázdálták.
Vékony karját a hasára szorította.
– Ez húsz perc volt – mondta Evie, a kandallópárkányon álló órát nézve.
– Még mindig nem rendszeresen jönnek – jegyezte meg Annabelle.
Lillian hajával foglalatoskodott, megfésülte, gondosan befonta, karcsú ujjai
fürgén jártak a sűrű fekete tincsek közt.
– Mik nem jönnek rendszeresen? – kérdezte Daisy erőltetett
vidámsággal. – És miért nézitek az… – Elsápadt, amikor hirtelen megértette.
– Istenem! Szülési fájdalmaid vannak, Lillian?
Nővére zavartan rázta a fejét.
– Nem igazi fájdalmak, csak néha mintha összeszorulna a gyomrom.
Ebéd után jött az első, aztán egy óra múlva az újabb, utána egy félóra múlva
a következő, ez pedig húsz perccel az előző után.
– Westcliff tudja? – kérdezte Daisy izgatottan. – Szóljak neki?
– Ne! – vágta rá a három nő egyszerre.
– Nincs szükség rá, hogy most ezzel aggasszuk – tette hozzá Lillian
szégyellősen. – Hadd élvezze a délutánt a barátaival. Amint megtudja,
rögtön feljön, aztán csak idegesen járkál, parancsokat osztogat, és senkinek
nem lesz tőle nyugalma. Főleg nekem nem.
– És mi van anyával? Hívjam ide? – Meg kellett kérdeznie, még ha tudta
is a választ. Az anyjuk nem az a fajta volt, aki megnyugtatóan hat az
emberre, s noha öt gyermeket is szült, szörnyen finnyás volt, ha a test
szükségletei kerültek szóba.
– Már így is épp eléggé fáj mindenem – felelte Lillian szárazon. – Nem,
egyelőre ne mondj semmit anyának. Kötelességének érezné, hogy itt üljön
mellettem, mert a látszatot fenn kell tartani, én pedig a falra másznék az
idegességtől. Jelenleg nincs másra szükségem, mint hogy ti hárman itt
legyetek mellettem.
A gunyoros stílus ellenére Daisy kezéért nyúlt, és erősen megszorította. A
gyerekszülés ijesztő dolog, különösen első alkalommal, és ez alól Lillian sem
volt kivétel.
– Annabelle azt mondja, hogy ez akár napokig is eltarthat – nézett
Daisyre komikusan kancsalítva –, ami azt jelenti, hogy esetleg nem leszek
olyan kedves, mint általában.
– Nem gond, drágám. Nyugodtan vedd elő a legrosszabb modorod. –
Daisy leült a szőnyegre, de közben egyetlen pillanatra sem engedte el a
nővére kezét.
Csend volt a szobában, csak a kandallópárkány órájának ketyegése
hallatszott, és a hajkefe sörtéinek simítása, ahogy Annabelle Lillian haját
fésülte. A nővérek összekulcsolták a kezüket, és pulzusuk egyenletes
lüktetéssé olvadt össze. Daisy nem tudta biztosan, hogy ő nyújt-e enyhet
Lilliannek, vagy fordítva, tőle kap megnyugvást. Lilliannek eljött az ideje, és
Daisy aggódott miatta, féltette a fájdalomtól és a lehetséges
komplikációktól, és az is nyugtalanította, hogy az élet már sohasem lesz
ugyanolyan ezek után.
Evie-re nézett, aki rámosolygott, aztán Annabelle-re, aki megnyugtatóan
higgadt volt. Segíteni fogják egymást, gondolta Daisy, átsegítik egymást
életük kihívásain, örömein és félelmein. Hirtelen végtelen szeretetet érzett
mindegyikük iránt.
– Sohasem fogok tőletek távol élni – tört ki belőle. – Azt akarom, hogy
mi négyen mindig együtt legyünk! Nem tudnám elviselni, ha bármelyikőtöket
is elveszíteném.
Érezte, hogy Annabelle papucsos lábával szeretetteljesen megböki.
– Daisy… sohasem veszíthetsz el egy igaz barátot.
Kilencedik fejezet

Ahogy a délután kora estébe fordult, a vihar a szokásos tavaszi csínyből
féktelen tombolássá erősödött. Esővel terhes szél ostromolta az ablakokat,
és tépte a gondosan nyírt sövényeket, fákat, villámok hasították ketté az
eget. A négy barátnő a családi szalonban maradt, mérve az időt az
összehúzódások közt, amíg azok rendszeresen, tíz perces sűrűséggel
jelentkeztek. Lillian levert és ideges volt, bár igyekezett leplezni. Daisy
gyanította, hogy nővére nehezen adja meg magát az elkerülhetetlen
folyamatnak, amely átveszi teste felett az uralmat.
– Nem hiszem, hogy kényelmes neked ez a pamlag – mondta végül
Annabelle, és felsegítette a barátnőjét. – Gyere, drágám, ideje lefeküdnöd.
– Szóljak… – kezdte Daisy arra gondolva, hogy ideje lenne Westcliffet
értesíteni.
– Igen, szólj – bólintott Annabelle.
– És aztán? – kérdezte Daisy megkönnyebbülten, hogy végre csinálhat
valamit a tehetetlen várakozás helyett. – Szükségünk lesz lepedőkre?
Törülközőkre?
– Igen, igen – szólt vissza Annabelle, miközben biztos kézzel átölelte
Lillian hátát, és az ajtó felé vezette. – És ollóra meg forró vizes palackra. És
szólj a házvezetőnőnek, hogy küldjön fel egy kis macskagyökér olajat és
pásztortáskát.
Míg a többiek a lakosztályába segítették Lilliant, Daisy lesietett a
földszintre. A biliárdszobába ment, de azt üresen találta, ezért elfutott a
könyvtárba, aztán az egyik nagy szalonba. Westcliffet sehol sem találta.
Türelmetlenségét elfojtva Daisy nyugalmat kényszerített magára, ahogy
néhány vendég mellett Westcliff dolgozószobája felé indult.
Megkönnyebbülésére sógora ott volt Daisy apja, Mr. Hunt és Matthew
Swift társaságában. Élénk beszélgetésbe merültek, amelyben olyan
kifejezések is elhangzottak, mint „elosztóhálózati hiányosságok” meg
„egységnyi termékre jutó profit”.
A férfiak felnéztek, amikor észrevették Daisyt az ajtóban. Westcliff, aki
fél fenékkel az íróasztalon ült, most felemelkedett.
– Uram – szólította meg Daisy –, válthatnék önnel néhány szót?
Bár nyugodt hangon beszélt, volt valami az arckifejezésében, ami
felkeltette a gróf aggodalmát. Gondolkodás nélkül a lányhoz lépett.
– Igen, Daisy?
– A nővéremről van szó – suttogta Daisy. – Úgy tűnik, megindult a
szülés.
Még sohasem látta a grófot ilyen döbbentnek.
– Túl korai – mondta Westcliff.
– Nyilvánvaló, hogy a baba nem így gondolja.
– De… ez nem így volt a tervben. – A gróf komolyan összezavarodott,
hogy a gyermek érkezése előtt elfelejtette megnézni a naptárat.
– Lehetséges, hogy az orvos tévedett, amikor megbecsülte a szülés
idejét – érvelt józanul Daisy. – Végül is, az egész csak találgatás.
Westcliff összevonta a szemöldökét.
– Ennél azért nagyobb pontosságot vártam. Majdnem egy hónappal a
tervezett… – Hirtelen eszébe jutott valami, amitől elsápadt. – A baba
koraszülött?
Noha Daisy titokban maga is ezen aggódott, nyomban megrázta a fejét.
– Néhány nőnél jobban látszódik a terhesség, másoknál nem. És a
nővérem nagyon sovány alkat. Biztos vagyok benne, hogy a babával minden
rendben van. – Bátorítón a sógorára mosolygott. – Lilliannek négy vagy öt
órája fájdalmai vannak, és most már tízpercenként jelentkeznek, ezért
Annabelle azt mondta…
– Órák óta vajúdik, és senki sem szólt nekem? – őrjöngött Westcliff.
– Ami azt illeti, technikailag nem beszélhetünk szülésről, amíg a
fájdalmak közti időszakok nem rendszeresek, és Lillian azt mondta, ne
zavarjuk önt…
Westcliff szitkokban tört ki, ami megdöbbentette Daisyt. A gróf
hátrafordult, és parancsolón, bár remegő ujjal Simon Huntra mutatott.
– Orvos! – vakkantotta, és kirohant a dolgozószobából.
Huntot láthatóan nem lepte meg barátja udvariatlansága.
– Szegény fickó – mondta halvány mosollyal, és visszatett egy tollat a
tokjába.
– Miért hívta önt orvosnak? – csodálkozott Thomas Bowman, aki érezni
kezdte a délután folyamán elfogyasztott brandy hatását.
– Szerintem azt akarta, hogy küldessek orvosért – felelte Hunt –, amit
nyomban meg is teszek.
Sajnos adódott némi gond az orvos körül, aki tiszteletreméltó idős
ember volt, és a faluban lakott. Az inas, akit érte küldtek, azzal a szomorú
hírrel tért vissza, hogy miközben az idős férfit a várakozó hintóhoz kísérte,
az megsérült.
– Hogyan? – kérdezte Westcliff, aki kijött a hálószobából, hogy
meghallgassa az inas jelentését. Kisebb csoport várakozott a folyosón,
köztük Daisy, Evie, St. Vincent, Mr. Hunt és Mr. Swift. Annabelle a
hálószobában volt Lilliannel.
– Mylord – mondta az inas bánatosan –, az orvos megcsúszott a vizes
kövön, és elesett, mielőtt elkaphattam volna. A lába sérült meg. Azt mondja,
nem hiszi, hogy eltört, de így sem tud eljönni, hogy Lady Westcliffnek
segítsen a szülésnél.
A gróf sötét szeme veszedelmesen megvillant.
– Miért nem karolt bele az orvosba? Az ég szerelmére, hiszen vén, mint
az országút! Nyilvánvaló, hogy nem szabad hagyni, hogy segítség nélkül
járkáljon a vizes járdán.
– Ha olyan gyenge és törékeny, hogyan képzelhetted, hogy segítségére
tud lenni Lady Westcliffnek? – kérdezte Hunt józanul.
A gróf haragosan ráncolta a homlokát.
– Az az orvos többet tud a gyerekszülésről, mint bárki más innen
Portsmouthig. Marsdenek nemzedékeit segítette már a világra.
– A dolgok jelenlegi állása szerint a legifjabb Marsdennek önállóan kell a
világra jönnie – jegyezte meg Lord St. Vincent. – Hacsak nem javasolt
valakit maga helyett – fordult az inashoz.
– Javasolt, uram – feszengett az inas. – Azt mondta, van egy bába a
faluban.
– Akkor induljon érte azonnal! – parancsolta Westcliff.
– Már megpróbáltam, uram. De… kicsit felöntött a garatra.
Westcliff homlokán elmélyültek a ráncok.
– Akkor is hozza ide. Jelen körülmények közt aligha fogok egy vagy két
pohár boron fennakadni.
– Öö… uram… a bába valójában a kicsinél valamivel többet ivott.
A gróf hitetlenkedve meredt rá.
– Mégis, mennyire részeg?
– Azt hiszi magáról, hogy ő a királynő. Kiabált velem, amiért felszálltam
a vonatjára.
Csend borult a csoportra. Mindenki a hallottakat emésztette.
– Valakit megölök – jelentette ki a gróf csak úgy általánosságban, aztán
elsápadt, ahogy meghallotta odabentről Lillian sikolyát.
– Marcus!
– Jövök – kiáltotta Westcliff, és fenyegető arccal az inas felé fordult. –
Keressen valakit! – morrant rá. – Orvost, bábát, egy átkozott vásári
jövendőmondót. Csak hozzon… valakit… de nyomban!
Ahogy Westcliff eltűnt a hálószobában, nyomában a levegő mintha vibrált
és füstölgött volna, mint amikor becsap a villám. Odakint megdörrent az ég,
megremegtetve a csillárt és a padlót.
Az inas kis híján sírva fakadt.
– Tíz éve vagyok őlordsága szolgálatában, és most el leszek bocsátva…
– Menjen vissza az orvoshoz – utasította Simon Hunt –, és tudja meg,
jobban van-e már a lába. Ha nem, kérdezze meg, nincs-e valaki, aki
helyettesíthetné… egy tanítvány vagy gyakornok. Közben én ellovagolok a
legközelebbi faluba, és keresek valakit.
– Melyik úton megy? – kérdezte Matthew Swift, aki eddig csendben
volt.
– Amelyik keletre visz – felelte Hunt.
– Akkor én a nyugatin megyek.
Daisy meglepetten és hálásan nézett Swiftre. A vihar veszélyessé teszi a
vállalkozást, nem is beszélve a kényelmetlenségekről. Azzal, hogy Swift
mégis hajlandó volt ezt vállalni Lillianért, aki nem csinált titkot belőle,
mennyire nem kedveli, nagyot nőtt Daisy szemében.
– Feltételezem, hogy nekem így a déli út maradt – jegyezte meg szárazon
St. Vincent. – A grófnénak is éppen egy biblia méretű özönvíz idején kell
szülnie.
– Inkább itt maradsz Westcliff-fel? – kérdezte Hunt gúnyosan.
St. Vincent ránézett, a tekintetén látszódott, hogy remekül szórakozik.
– Hozom a kalapomat.

Két óra telt el, mióta a férfiak elmentek, és Lillian tovább vajúdott. Olyan
erős fájdalmai voltak, hogy a lélegzete is elakadt. Görcsösen kapaszkodott
férje kezébe, aki látszólag fel sem vette a csontropogtató szorításokat.
Westcliff türelmes volt, maga a megtestesült nyugalom, nedves kendővel
törölgette Lillian arcát, kortyonként itatta vele a macskagyökér főzetet, a
hátát és a lábát masszírozta, hogy segítsen neki ellazulni.
Annabelle olyan hozzáértőnek bizonyult, hogy Daisy arra gondolt, egy
bába sem csinálhatná jobban. Meleg vizes palackot tett Lillian hátához és
hasára, és szóval tartotta, amikor a fájdalmak jöttek, emlékeztetve
barátnőjét arra, ha ő, Annabelle túlélte a szülést, Lilliannek is biztosan
sikerül.
Lillian egész testében remegett egy-egy összehúzódás után.
Annabelle fogta a kezét.
– Nem kell csendben lenned, drágám. Sikíts vagy szitkozódj, ha az segít.
Lillian fáradtan rázta a fejét.
– Nincs energiám sikítani. Erősebbnek érzem magam, ha benntartom.
– Én is így voltam vele. Bár figyelmeztetlek, hogy az emberek közel
annyira sem lesznek együtt érzők, ha sztoikusan tűröd a fájdalmat.
– Nem akarok együttérzést – nyögte Lillian, és behunyta a szemét,
ahogy a fájdalom közeledett. – Csak… túl akarok lenni rajta!
Westcliff feszült arcát nézve Daisy arra gondolt, hogy akár akar Lillian
együttérzést, akár nem, a férjétől bőségesen kap.
– Nem kellene itt lenned – mondta Lillian Westcliffnek, amikor túl volt a
következő fájáson. Úgy szorította a férfi kezét, mintha életmentő kötélbe
kapaszkodna. – Odalent kellene idegesen járkálnod és innod.
– Jóságos ég, asszony! – morogta Westcliff, és egy száraz kendővel
letörölte a verejtéket Lillian arcáról. – Én tettem ezt veled, és aligha fogom
hagyni, hogy egyedül nézz szembe a következményekkel.
Lillian kiszáradt ajka erre halvány mosolyra húzódott.
Gyors, kemény koppanás hallatszott az ajtó felől, és Daisy rohant, hogy
kinyissa. Matthew Swift állt odakint ázottan, sárosan, levegő után
kapkodva.
– Hála istennek! – kiáltott fel Daisy megkönnyebbülten. – Még senki
sem jött vissza. Talált valakit?
– Igen is meg nem is.
A tapasztalat megtanította Daisyt, hogy egy ilyen válasz ritkán jelenti azt,
hogy az ember azt kapja, amit szeretett volna.
– Ezt hogy érti? – kérdezte óvatosan.
– Egy perc és itt lesz, csak megmosakszik. Az utak merő sártengerré
váltak, mindenfelé víznyelők nyíltak, villámlik, dörög, mintha a pokolban
lennénk… kész csoda, hogy a ló nem szökött meg vagy nem törte ki a
lábát. – Swift levette a kalapját, és a kabátja ujjával megtörölte a homlokát,
sáros nyomot hagyva keresztbe az arcán.
– De talált orvost? – faggatta Daisy, közben felkapott egy tiszta
törülközőt az ajtó melletti kosárból, és odanyújtotta a férfinak.
– Nem. A szomszédok azt mondták, Bristolba ment két hétre.
– És bábát?
– Nem ér rá – felelte Swift nyersen. – Két másik szülő nőnek segít a
faluban. Azt mondja, előfordul az ilyesmi, különösen súlyos viharok alatt…
van valami a levegőben, ami megindítja…
Daisy zavartan nézett rá.
– Akkor kit hozott?
Barna szemű, kopaszodó ember bukkant fel Swift mellett. Ő is
megázott, de tiszta volt… Swiftnél legalábbis tisztább, és tiszteletreméltó
külsejű.
– Jó estét, kisasszony – köszönt zavartan.
– Merrittnek hívják – mondta Swift Daisynek –, és állatorvos.
– Hogy mi?
Bár az ajtó épp csak résnyire volt nyitva, a beszélgetést így is hallani
lehetett a szobában.
– Állatorvost hozott? – kérdezte Lillian éles hangon az ágyból.
– Nagyon ajánlották.
Mivel Lillian be volt takarva, Daisy szélesebbre tárta az ajtót, hogy
vethessen egy pillantást a férfira.
– Mennyi tapasztalata van? – faggatta Lillian Merrittet.
– Tegnap segítettem egy bulldog ellésénél. Azelőtt pedig…
– Ennyi elég is – mondta sietve Westcliff, ahogy a felesége megmarkolta
a csuklóját az újabb fájás közeledtével. – Jöjjön be.
Daisy beengedte az orvost a szobába, és a kezében egy másik tiszta
törülközővel kilépett a folyosóra.
– Elmentem volna másik faluba is – mondta Swift bocsánatkérő hangon.
– Nem tudom, hasznát veszik-e Merrittnek. De az utakat elöntötte a sár, és
teljesen járhatatlanná váltak. Én pedig nem akartam úgy visszajönni, hogy
senkit sem hozok magammal. – Egy pillanatra behunyta a szemét, az arca
nyúzott volt, és rádöbbent, milyen kimerítő lehetett a lovaglás a viharban.
Megbízható, gondolta. Ujját a törülközőbe csavarva letörölte a sarat a
férfi arcáról, és felitatta a borosták közt megbúvó esőcseppeket.
Legszívesebben a csupasz ujjával simogatta volna meg.
Swift mozdulatlanul állt, a fejét lehajtotta, hogy a lány könnyebben elérje.
– Remélem, a többiek sikeresebbek voltak az orvos felkutatásában.
– Lehet, hogy nem érnek vissza időben – vélte Daisy. – A dolgok
jelentősen felgyorsultak az elmúlt órában.
Swift elhúzta a fejét, mintha zavarná Daisy gondoskodása.
– Nem megy vissza a nővéréhez?
Daisy megrázta a fejét.
– Az én jelenlétem ott felesleges. Lillian utálja, ha túl sokan vannak
körülötte, és Annabelle sokkal többet tud segíteni neki, mint én. De a
közelben maradok arra az esetre… ha esetleg hívna.
Swift kivette a kezéből a törülközőt, és megdörzsölte a tarkóját, ahol az
eső úgy eláztatta sűrű haját, hogy az feketének és fényesnek látszott, mint a
fókabunda.
– Hamarosan visszajövök – ígérte. – Csak megtisztálkodom, és száraz
ruhát veszek.
– A szüleim és Lady St. Vincent a családi szalonban vannak – mondta
Daisy. – Ha akar, velük maradhat. Ott sokkal kényelmesebb, mint itt várni.
De amikor Swift visszatért, nem a szalonba ment, hanem Daisyhez.
A lány a falnak támaszkodva, lábát keresztbe téve ült a folyosó padlóján.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a férfi közeledését,
csak amikor megállt mellette. Tiszta ruhában, de még nedves hajjal nézett le
Daisyre.
– Szabad?
Daisy nem volt biztos benne, mire kér engedélyt, de azon kapta magát,
hogy bólint. Swift leült mellé a padlóra, a lábát ő is keresztbe tette. Daisy
még sohasem ült így egy úriember társaságában, és álmában sem gondolta
volna, hogy Matthew Swift lesz az, akivel ez megtörténik. A férfi
barátságosan egy vörös folyadékkal teli, kis poharat nyújtott felé.
Daisy meglepve vette el, és óvatosan megszagolta.
– Madeira – állapította meg mosolyogva. – Köszönöm, bár az ünneplés
kissé korai, hisz a baba még nem érkezett meg.
– Nem ünneplésre hoztam, hanem hogy segítsen ellazulni.
– Honnan tudta, melyik a kedvenc borom?
A férfi vállat vont.
– Szerencsém volt.
De Daisy valahogy tudta, ez nem szerencse volt.
Keveset beszélgettek, csak ültek egymás mellett barátságos csendben.
– Mennyi az idő? – kérdezte Daisy néha, és Swift olyankor elővette a
zsebóráját.
Daisy érdeklődését felkeltette, mi minden lehet a férfi zsebében, ezért
kérte, hogy mutassa meg.
– Csalódott lesz – figyelmeztette Swift, miközben előbányászta
kabátzsebéből a holmikat, majd az egészet a lány ölébe rakta, rábízva, hogy
átböngéssze.
– Ön rosszabb, mint egy szarka – jegyezte meg Daisy szélesen
mosolyogva. Ott volt a bicska és a horgászzsinór, néhány pénzérme, egy
tollhegy, a szemüveg, egy kis darabka szappan… és egy kis papírtasak,
amelyben fűzfakéreg por volt.
– Szokott fájni a feje, Mr. Swift? – kérdezte Daisy a kis tasakot a
hüvelyk- és a mutatóujja közé fogva.
– Nem, de az ön apjának igen, valahányszor rossz hírt kap, és általában
én vagyok az, aki átadja azt a rossz hírt.
Daisy nevetett, és felvett egy apró ezüstdobozt az ölében levő halomból.
– A gyufa minek? Azt hittem, nem dohányzik.
– Az ember sohasem tudhatja, mikor lesz szükség tűzre.
Daisy egy levélnyi gombostűt emelt a magasba, és kérdőn felvonta a
szemöldökét.
– A papírok összetűzésére használom – mondta Swift. – De más
alkalmakkor is hasznát vettem már.
– Van olyan vészhelyzet, amelyre ön nincs felkészülve, Mr. Swift? –
kérdezte Daisy évődve.
– Bowman kisasszony, ha elég zsebem lenne, meg tudnám menteni a
világot.
A férfi olyan sóvárgó önteltséggel mondta ezt, mintha őt akarná
lenyűgözni, s ez volt az, ami lerombolta Daisy védőbástyáit. Felnevetett, és
melegség járta át, még ha tudta is, hogy semmit sem javít a helyzetén, hogy
kedveli a férfit. Újra az ölében levő dolgokra összpontosította a figyelmét.
Most egy kis, fonallal átkötött névjegycsomagot emelt fel.
– Azt mondták, hozzak magammal üzleti és vizitkártyát – magyarázta
Swift –, bár nem igazán tudom, mi a különbség a kettő közt.
– Sohasem szabad az üzleti kártyáját otthagynia, ha egy angolt látogat
meg – világosította fel Daisy. – Az rosszul veszi ki magát… olyan érzést
kelt, mintha azért ment volna, hogy begyűjtse valaminek az árát.
– Általában ezt teszem.
Daisy mosolygott. Újabb tárgy keltette fel a figyelmét. Felvette, hogy
jobban megnézhesse.
Egy gomb.
Daisy a homlokát ráncolva nézte a gomb elejét, amelybe egy szélmalom
rajza volt vésve. A gomb hátán egy vékony rézkerettel a helyén tartott üveg
mögött kicsi fekete hajfürt lapult.
Swift elsápadt és a gombért nyúlt, de a lány elkapta a kezét, és a
markába zárta a gombot.
Daisy pulzusa felgyorsult.
– Ezt a gombot már láttam – mondta. – Egy készlet része volt. Anya
csináltatott apának egy mellényt, amelyen öt gomb volt. Az egyikre
szélmalmot véstek, a másikra fát, a harmadikra hidat… mindegyikünk
hajából levágott egy tincset, és a gomb hátuljába tette. Emlékszem, amikor
levágta azt a kis tincset hátulról, ahol nem látszik.
Swift lassan, módszeresen kezdte visszapakolni a holmikat a zsebébe, de
nem nézett a lányra.
A csend elhúzódott. Daisy hiába várt magyarázatra, végül megfogta a
férfi karját. Swift mozdulatlanná dermedve nézte a lány kezét a kabátujján.
– Hogy került önhöz? – suttogta Daisy.
Swift olyan sokáig hallgatott, hogy Daisy azt hitte, nem is fog válaszolni.
Végül olyan csendes nyersességgel szólalt meg, hogy a lánynak
elfacsarodott a szíve.
– Az apja felvette a mellényt, és az irodában mindenki megcsodálta. De
később aznap éktelen haragra gerjedt, s miközben elhajított egy tintatartót,
némi tinta a mellényre ömlött, és azzal tönkre is tette. Az anyjának nem
akarta elmondani, mi történt, ezért inkább a kezembe nyomta a mellényt,
hogy szabaduljak meg tőle.
– De ön megtartott egy gombot. – Daisy mellkasa összeszorult, a szíve
hevesen dübörgött. – A szélmalmosat… ami az enyém volt. Annyi éve…
mindig magánál hordja a hajtincsemet?
Újabb csend borult rájuk. Daisy sohasem tudta meg, hogyan vagy mit
válaszolt volna a férfi, mert a csendet Annabelle hangja törte meg.
– Daaaisyyy!
Daisy a gombot továbbra is a markában fogva próbált felállni. Swift egy
könnyed mozdulattal felemelkedett, és segített neki megtartani az
egyensúlyát. Amikor biztosan állt a lábán, a férfi megmarkolta a csuklóját,
és szabad kezét Daisy ökle alá tartotta, miközben kifürkészhetetlen pillantást
vetett rá.
Vissza akarja kapni a gombot, jött rá Daisy, és hitetlenkedve felnevetett.
– Az enyém – tiltakozott. Nem azért, mert kellett volna neki az az
átkozott gomb, hanem mert különös érzés volt felismernie, hogy a férfi évek
óta birtokol belőle egy kis darabot, magánál tartja… és mert kicsit félt attól,
amit ez jelent.
Swift nem mozdult, nem beszélt, csak várt makacs türelemmel, míg
Daisy kinyitotta az öklét, és hagyta, hogy a gomb a férfi markába hulljon. A
férfi úgy vágta zsebre az apró tárgyat, mint a szarka a zsákmányát, aztán
elengedte Daisy csuklóját.
Daisy zavartan sietett a nővére szobája felé. Elakadt a lélegzete az
izgatott örömtől, amikor meghallotta a gyereksírást. Csak néhány méterre
volt az ajtó, de neki kilométereknek tűnt.
Annabelle ragyogó mosollyal várta az ajtóban, bár feszültnek és
kimerültnek látszott. Aprócska csomagot tartott a karján. Daisy a szája elé
kapta a kezét, és a fejét rázta, miközben könnyek szúrták a szemét.
– Istenem! – suttogta a vörös arcú, fénylő fekete szemű, sűrű fekete hajú
babát nézve.
– Üdvözöld az unokahúgodat – mondta Annabelle, és gyengéden
átnyújtotta neki a kislányt.
Daisy óvatosan vette el a babát, és elcsodálkozott, hogy milyen könnyű.
– A nővérem…
– Lillian jól van – nyugtatta meg Annabelle. – Remekül csinálta.
Daisy a gyereket ringatva belépett a szobába. Lillian behunyt szemmel
pihent a párnákon. Nagyon kicsinek tűnt a hatalmas ágyban, a haját két
copfba fonták, mint a kislányoknak. Westcliff mellette ült, és úgy nézett ki,
mint aki egymaga vívta meg a waterlooi csatát.
Az állatorvos a mosdóállványnál állt, és a kezét szappanozta.
Barátságosan Daisyre mosolygott, aki visszamosolygott rá.
– Gratulálok, Mr. Merritt. Úgy tűnik, új fajt illeszthet a repertoárjába.
Lillian a húga hangját hallva megmozdult az ágyon.
– Daisy?
Daisy odalépett hozzá a babával a karján.
– Ó, Lillian, ő legcsodálatosabb kisbaba, akit valaha is láttam.
Nővére szégyellősen mosolygott.
– Én is így gondolom. Megtennéd… – nagyot ásított –, megmutatnád
anyának és apának?
– Persze. Hogy hívják?
– Merritt.
– Az állatorvos után nevezed el?
– Nagyon hasznosnak bizonyult – felelte Lillian –, és Westcliff
megengedte.
A gróf megigazgatta a takarót, és megcsókolta hitvese homlokát.
– Még mindig nincs örökösöd – suttogta Lillian mosolyogva. – Azt
hiszem, kell még egyet csinálnunk.
– Azt már nem – tiltakozott Westcliff. – Nem vagyok hajlandó még
egyszer ezt végigcsinálni.
Daisy vidáman lenézett a kicsi Merrittre, aki közben elaludt a karjában.
– Megmutatom a többieknek – mondta halkan.
A folyosóra kilépve csodálkozva látta, hogy üres.
Matthew Swift elment.

Amikor Daisy másnap reggel felébredt, megkönnyebbülten hallotta, hogy
Mr. Hunt és Lord St. Vincent szerencsésen visszatért Stony Cross Parkba.
St. Vincent járhatatlannak találta a déli utat, de Mr. Huntnak több
szerencséje volt. Az egyik szomszédos faluban talált egy orvost, de a férfi
megtagadta, hogy ilyen viharban kilovagoljon. Mr. Hunt kétségtelenül elég
erélyesen lépett fel, hogy meggyőzze. Amikor megérkeztek a kastélyba, az
orvos megvizsgálta Lilliant és Merrittet, majd kijelentette, hogy mindketten
kitűnő állapotban vannak. Megítélése szerint a baba kicsi, de tökéletesen
fejlett és jó erős tüdejű.
A kastély vendégei közül csak néhányan morogtak sajnálkozva a
gyermek neme miatt, de látva Westcliff arcát, ahogy újszülött kislányát
tartotta, és hallva, mint suttogja a fülébe, hogy pónikat, kastélyokat és egész
királyságokat fog neki venni, Daisy tudta, akkor sem lenne boldogabb, ha
Merritt fiúnak születik.
Miközben Evie-vel reggelizett, a belsejében kavargó érzelmek különös
összevisszaságára figyelt. Az öröm mellett, hogy az unokahúga megszületett
és a nővére jól van, volt még valami… idegesség… szórakozottság… vágy.
És mindez Matthew Swift miatt.
Daisy hálás volt, hogy aznap még nem látta. Az előző éjszakai
felfedezések után nem volt biztos benne, hogyan fogadná a társaságát.
– Evie, beszélnem kell veled valamiről. Sétálnál velem a kertben? – kérte
halkan. A vihar véget ért, és halvány napsugár próbált utat törni magának a
szürke felhőkön át.
– Természetesen, bár meglehetősen nagy sár van odakint…
– Majd a kavicsos ösvényen maradunk. De odakint kell beszélnünk. Túl
bizalmas ahhoz, hogy idebent vitassuk meg.
Evie szeme tágra nyílt, és olyan gyorsan kiitta a teáját, hogy Daisy
biztosra vette, hogy leforrázta a nyelvét.
A kertet alaposan megtépázta a vihar, levelek és zöld rügyek hevertek
mindenfelé, ágakkal és apró gallyakkal volt teli a máskor tiszta ösvény. De a
levegő nedves földtől és esőáztatta virágoktól illatozott. A két barátnő az
erős illatot mélyen belélegezve sétált a kavicsos úton. A vállkendőjüket
megkötötték, mert a szél egy türelmetlen gyermek hevességével támadt
rájuk, gyorsabb léptekre ösztökélve őket.
Daisy sohasem érzett még ekkora megkönnyebbülést, mint most, hogy
kiönthette a szívét Evie-nek. Mindent elmesélt neki, ami közte és Mr. Swift
között történt, a csóktól kezdve egészen az előző esti felfedezésig, hogy a
férfi az ő gombját hordja a zsebében. Evie jobb hallgatóság volt, mint bárki
más Daisy ismerősei közül, talán azért, mert a beszéd nehézséget okozott
neki.
– Nem tudom, mit higgyek – panaszolta Daisy siralmasan. – Fogalmam
sincs, hogy érezzek ezzel kapcsolatban. Nem értem, miért tűnik most Mr.
Swift másnak, mint eddig, és miért vonzódom hozzá ennyire. Annyival
könnyebb volt őt gyűlölni. De tegnap éjjel, amikor megláttam azt az átkozott
gombot…
– Előtte meg sem fordult a fejedben, hogy esetleg érez irántad valamit.
– Igen.
– Daisy… lehetséges, hogy a tettei kiszámítottak? Hogy becsap, és a
gomb a zsebében valamiféle terv része?
– Nem. Ha láttad volna az arcát! Láthatóan bármit megtett volna,
nehogy rájöjjek, mi az. Ó, Evie… – Daisy mogorván odébb rúgott egy
kavicsot. – Van egy szörnyű gyanúm, hogy Matthew Swiftben tényleg
megvan mindaz, amit egy férfitól valaha is vártam.
– De ha feleségül mész hozzá, visszavisz téged New Yorkba.
– Előbb vagy utóbb igen, márpedig nem mehetek vissza. Nem akarok
olyan távol élni a nővéremtől és tőletek. Különben is, szeretem Angliát. Itt
sokkal inkább saját magam vagyok, mint New Yorkban valaha is voltam.
Evie hosszasan töprengett.
– Mi van, ha Mr. Swift hajlandó f-fontolóra venni, hogy örökre itt
maradjon?
– Nem lesz rá hajlandó. New Yorkban sokkal jobbak a lehetőségei,
mint itt… és ha itt marad, mindig hátrányos helyzetben lesz, mert nem
arisztokrata.
– De ha mégis megpróbálná… – erősködött Evie.
– Akkor sem tudnék soha olyan felesége lenni, amilyenre szüksége van.
– Őszintén el kellene beszélgetnetek egymással – jelentette ki Evie
határozottan. – Mr. Swift felnőtt, intelligens férfi… biztos nem akarná, hogy
olyasvalakivé válj, aki nem vagy.
– Semmi értelme – borongott Daisy. – Világosan megmondta, hogy soha
semmilyen körülmények közt nem fog elvenni. Pontosan így fogalmazott.
– Ellened van kifogása, vagy maga a házasság ellen?
– Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy valamit éreznie kell irántam,
ha a hajtincsemet a zsebében hordja. – Emlékezve, hogyan zárultak össze a
férfi ujjai a gomb fölött, kellemes bizsergés futott végig a hátán. – Evie,
honnan tudod, hogy szerelmes vagy valakibe?
Evie eltűnődött a kérdésen, miközben elsétáltak egy kör alakú,
tarkabarka kankalinokkal beültetett ágyás mellett.
– Azt hiszem, ez az az eset, amikor v-valami okosat és hasznosat kellene
mondanom – szólalt meg végül Evie, és megrántotta a vállát. – De az én
helyzetem más volt, mint a tiéd. St. Vincenttel mi nem számítottunk rá, hogy
beleszeretünk egymásba. Mindkettőnket váratlanul ért a dolog.
– Igen, de honnan tudtad?
– Abban a pillanatban döbbentem rá, amikor rájöttem, hogy hajlandó
feláldozni értem az életét. Nem hiszem, hogy bárki, beleértve magát St.
Vincentet is, elhitte volna róla, hogy képes ekkora áldozatra. Akkor
tanultam meg, hogy hiába hiszem, hogy jól ismerek valakit… az a valaki
akkor is m-meg tud lepni. Mintha egyik pillanatról a másikra minden
megváltozott volna… hirtelen ő lett számomra a legfontosabb a világon.
Nem, nem fontos… szükséges. Ó, bárcsak jobban bánnék a szavakkal!
– Értem – mormolta Daisy, bár inkább szomorúságot érzett, mint
megvilágosodást. Eltűnődött, képes lesz-e valaha is így szeretni egy férfit.
Talán túlságosan kötődik a nővéréhez és a barátnőihez… talán más számára
már nem maradtak érzelmei.
Magas borókasövény mellé értek, amely mögött a kastély körül
kőlapokkal kirakott járda húzódott. Az egyik átjáróhoz érve beszélgetést
hallottak. A két férfi hangja halk, visszafogott volt, egyértelműen arról
árulkodva, hogy valami titkos – tehát szerfelett érdekes – dologról folyik a
társalgás. A sövény mögött megállva Daisy intett Evie-nek, hogy maradjon
csendben.
– …tudom, hogy nem valami ígéretes, ami az utódokat illeti… – mondta
éppen az egyik.
A megállapítást halk, de dühös tiltakozás követte.
– Félénk? Szentséges ég, abban a nőben annyi spiritusz van, hogy a
Mont Blanc-t is képes lenne megmászni egy szál bicskával és egy guriga
madzaggal felszerelkezve. A gyerekei igazi ördögfiókák lesznek.
Daisy és Evie csodálkozva néztek egymásra. Mindkét hang könnyen
felismerhető volt: Matthew Swift és Lord Llandrindon.
– Komolyan? – kérdezte Llandrindon szkeptikusan. – Nekem inkább az
a benyomásom, hogy csak a könyvek érdeklik. Igazi kékharisnya.
– Igen, tényleg szereti a könyveket. Rendkívüli képzelőereje van, ami az
élet iránti szenvedélyes lelkesedéssel és vasakarattal párosul. Az Atlanti-
óceán innenső partján nem fog hozzá hasonló lányt találni, de a túlsón sem.
– Nem áll szándékomban a túlsón körülnézni – mondta Llandrindon
szárazon. – Az angol lányokban megvan minden olyan tulajdonság, amit
elvárok egy feleségtől.
Róla beszélnek, döbbent rá Daisy, és eltátotta a száját. Öröm és harag
közt vergődött; örült Swift jellemzésének, de felháborította, hogy a férfi el
akarja adni Llandrindonnak, mintha csak egy utcai árus szekeréről származó
gyógyszer lenne.
– Kiegyensúlyozott feleségre van szükségem – folytatta Llandrindon –,
nyugodt, csendes…
– Csendes? És mi lesz a természetessel és az intelligenssel? Mi lesz egy
olyan lánnyal, aki van annyira magabiztos, hogy önmaga legyen, és ne egy
halvány, szolgalelkű női ideált próbáljon utánozni?
– Lenne egy kérdésem.
– Igen?
– Ha az a lány olyan átkozottul tökéletes, miért nem veszi feleségül ön?
Daisy a lélegzetét is visszafojtotta, hogy meghallja Swift válaszát.
Végtelen elkeseredésére azonban a hangok távolodtak, és semmit sem
értett belőlük.
– A francba! – morogta, és indult volna a férfiak után, de Evie
visszarántotta.
– Ne! – súgta. – Ne kísértsd a szerencsénket, Daisy! Kész csoda, hogy
eddig nem fedeztek fel minket.
– De hallani akartam a többit is!
– Ahogy én is. – A két nő tágra nyílt szemmel nézett egymásra. – Azt
hiszem, Matthew Swift szerelmes beléd – mondta Evie csodálkozva
Ti z e d i k f e j e z e t

Daisy maga sem tudta, miért állítja feje tetejére az egész világát a gondolat,
hogy Matthew Swift szerelmes belé, de megtette.
– Ha tényleg így van, miért akar olyan elszántan Lord Llandrindon
nyakába varrni? – kérdezte Evie-t bizonytalanul. – Sokkal egyszerűbb volna
számára, ha elfogadná az apám tervét. Ráadásul gazdag jutalomban lenne
része. Mindennek tetejében, ha cserébe még szeret is, mi tartja vissza?
– Talán csak ki akarja deríteni, hogy te is szereted-e.
– Nem, Mr. Swift nem így gondolkozik, ahogy az apám sem. Ők
üzletemberek. Ragadozók. Ha Mr. Swift akarna engem, eszébe sem jutna
engedélyt kérni, ahogy az oroszlán sem kérdezi meg udvariasan az
antiloptól, hogy nem bánja-e, ha megeszi ebédre.
– Szerintem kettőtöknek őszintén meg kellene beszélni ezt a dolgot –
ragaszkodott a véleményéhez Evie.
– Ó, Mr. Swift csak kitér az utamból, vagy kertelni fog, ahogy eddig is
tette. Hacsak…
– Hacsak?
– Hacsak nem találom meg a módját, hogy meglepjem, és
rákényszerítsem, hogy színt valljon, érez-e irántam valamit vagy sem.
– Hogyan képzeled ezt elérni?
– Még nem tudom. Várj csak, Evie, te ezerszer többet tudsz a férfiakról,
mint én. Egyhez feleségül is mentél, és a klub is teli van velük. Szerinted mi a
leggyorsabb módja, hogy egy férfit az őrület határára sodorjunk, és aztán
beismertessük vele azt is, amit nem akar bevallani?
Evie-nek láthatóan tetszett, hogy nagyvilági nőnek tartják, és komolyan
fontolóra vette a kérdést.
– Azt hiszem, az a legjobb, ha féltékennyé teszed. Civilizált férfiakat
láttam kutya módra m-marakodni a klub mögötti sikátorban egy-egy hölgy
kegyeiért.
– Hm, kíváncsi lennék, Mr. Swiftet féltékennyé lehet-e tenni.
– Szerintem igen – mondta Evie. – Végül is férfi.
Délután Daisy sarokba szorította Lord Llandrindont, amikor az bement a
könyvtárba, hogy a helyére tegyen egy könyvet.
– Jó napot, uram – köszönt rá vidáman, és úgy tett, mint aki nem veszi
észre a férfi aggódó tekintetét. El kellett nyomnia egy mosolyt, arra
gondolva, hogy Swift kortesbeszéde után szegény Llandrindon most nyilván
úgy érzi magát, mint a csapdába esett vad.
A férfi gyorsan magához tért, és mosolyt kényszerített magára.
– Jó napot, Bowman kisasszony. Megkérdezhetem, hogy van a nővére
és a baba?
– Köszönöm, mindketten jól vannak. – Daisy közelebb lépett, megnézte
a férfi kezében lévő könyvet. – A katonai térképészet története. Nos, ez
nagyon… öö… érdekesnek hangzik.
– Ó, az is – biztosította Llandrindon –, és fantasztikusan tanulságos, bár
attól tartok, a fordítás elvett valamennyit az értékéből. Az embernek németül
kell elolvasnia ahhoz, hogy igazán értékelni tudja a könyv jelentőségét.
– Szokott regényeket is olvasni, uram?
A vikomtot láthatóan megdöbbentette a kérdés.
– Ó, sohasem olvasok regényeket. Még gyerekkoromban megtanították,
hogy csak olyan könyveket érdemes olvasni, amelyek pallérozzák az elmét
vagy nemesítik a jellemet.
Daisyt bosszantotta a fölényes hang.
– Milyen kár! – mormolta az orra alatt.
– Hogyan?
– Milyen kedves! – helyesbített gyorsan, és úgy tett, mintha a bőrkötéses
könyv borítójának feliratát tanulmányozná. – Ön buzgó olvasó, uram?
– Próbálok semmiben sem buzgó lenni. „Mértékletesség mindenben”, ez
az egyik legbecsesebb jelszavam.
– Nekem egy jelszavam sincs. Ha lenne, folyton összeütközésbe
kerülnék velük.
Llandrindon halkan felnevetett.
– Ezzel beismeri, hogy állhatatlan természetű?
– Jobban szeretek nyitott emberként magamra gondolni – felelte Daisy. –
Sokféle hiedelemben látok bölcsességet.
– Ah!
Daisy gyakorlatilag olvasni tudott a férfi gondolataiban, és tudta, hogy az
úgynevezett nyitottsága egyáltalán nem előnyös fényben tünteti fel.
– Szívesen hallanék többet a jelszavairól, uram. Talán egy kerti séta
alatt?
– Én… öö… – Megbocsáthatatlan merészségnek számított, ha egy lány
hívott sétára egy urat, s nem fordítva. Llandrindon azonban túlságosan
úriember volt ahhoz, hogy visszautasítsa. – Természetesen, Bowman
kisasszony. Holnap esetleg…
– Inkább most, ha lehetséges – mondta Daisy vidáman.
– Most – rebegte elhaló hangon a vikomt. – Persze. Remek.
Daisy belekarolt, mielőtt a férfi felajánlhatta volna, és az ajtó felé húzta.
– Menjünk!
Llandrindonnak nem volt más választása, minthogy hagyja, hogy a vidám
és harcos amazon magával rángassa. Hamarosan azt vette észre, hogy a
hátsó teraszra, és azon át a kertekhez vezető főlépcsőn jár.
– Uram, be kell vallanom valamit – mondta Daisy. – Egy kis
összeesküvést tervezek, és reméltem, hogy számíthatok a segítségére.
– Egy kis összeesküvést – ismételte ijedten a férfi. – Az én
segítségemmel. Ez meglehetősen…
– Természetesen ártalmatlan összeesküvésről van szó – biztosította
Daisy. – A célom, hogy egy bizonyos urat bátorítsak, mivel nagyon
visszafogottá válik, ha udvarlásra kerül a sor.
– Visszafogottá? – Llandrindon hangja szinte nem is volt hallható.
Daisy véleménye a férfi mentális képességeiről alaposan megcsappant,
ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy nem képes többre, mint papagájmódra
ismételni az ő szavait.
– Igen, visszafogottá válik. De az a benyomásom, hogy a vonakodó
felszín alatt más érzelmek rejtőznek.
A máskor oly kecsesen mozgó Llandrindon most megbotlott az
egyenetlen úton.
– Honnan… honnan támadt ez a benyomása, Bowman kisasszony?
– Csak női megérzés.
– Bowman kisasszony – tört ki a férfi –, ha valami olyat tettem vagy
mondtam, ami arra a félreértésre adott okot, hogy én… hogy én…
– Nem önről beszélek – jelentette ki Daisy kereken.
– Nem? Akkor kiről…
– Mr. Swiftről.
A vikomt hirtelen öröme szinte tapintható volt.
– Mr. Swift! Igen. Igen! Bowman kisasszony, hosszú órákon át zengte
az ön dicséretét… nem mintha kellemetlen lett volna számomra az ön
bájairól hallanom, természetesen.
Daisy mosolygott.
– Attól tartok, Mr. Swift továbbra is visszafogottan fog viselkedni,
hacsak valami ki nem ugratja a rejtekéből, ahogy a nyulat szokták a
bokorból. De ha olyan benyomást keltene, mintha komolyan érdeklődne
irántam, kikocsizna velem, sétálni vagy táncba vinne, az talán kellő
ösztönzést adna neki, hogy nyilatkozzon.
– A legnagyobb örömmel – mondta Llandrindon, aki nyilvánvalóan
sokkal vonzóbbnak találta a cinkos szerepét, mint egy házasság célpontjáét.
– Biztosíthatom, Bowman kisasszony, hogy enyém lesz a legmeggyőzőbb
látszatudvarlás a világon.

– Az akarom, hogy halassza el az utazását egy héttel.
Matthew, aki éppen öt papírlapot tűzött össze egy gombostűvel,
véletlenül megszúrta az ujját. Kihúzta a tűt, és az apró vérpöttyről tudomást
sem véve értetlenül nézett Westcliffre. A férfi legalább harminchat órája
bezárkózott a feleségével és újszülött kislányával, erre most Matthew
elutazásának előestéjén felbukkan a semmiből, és olyan parancsot ad,
amelynek semmi értelme.
– Megkérdezhetem, hogy miért, uram? – kérdezte erősen uralkodva
magán.
– Mert úgy döntöttem, hogy önnel tartok, és a napirendembe nem illik
bele a holnap reggeli indulás.
Amennyire Matthew tudta, a gróf napirendje jelenleg kizárólag Lillian és
a kisbaba körül forgott.
– Nincs rá szükség, hogy velem jöjjön – mondta sértetten, mert az
ajánlat azt feltételezte, hogy egyedül nem boldogulna. – Mindenki másnál
többet tudok az üzletről, és arról, mit igényel…
– Ön akkor is csak egy külföldi – mondta Westcliff kifürkészhetetlen
arccal –, és a nevem olyan ajtókat fog megnyitni ön előtt, ahová másként
nem jutna be.
– Ha kételkedik a tárgyalási képességeimben…
– Nem erről van szó. Tökéletesen megbízom a képességeiben, amelyek
Amerikában több mint elegendőek lennének. De itt, egy ilyen fontosságú
vállalkozásnál szüksége lesz egy magas rangú támogatóra. Olyasvalakire,
mint én.
– Nem a középkorban vagyunk, uram. Átkozott legyek azon a napon,
amikor arra lesz szükségem egy üzleti tárgyaláson, hogy egy főrend oldalán
parádézzak, mint a cirkuszban.
– A cirkusz résztvevőjeként hadd jegyezzem meg, hogy nekem sem
tetszik az ötlet – mondta Westcliff gúnyosan. – Főleg, hogy van egy újszülött
lányom, és feleségem, aki még nem kelt fel a gyermekágyból.
– Nem várhatok egy hetet – robbant ki Matthew. – Megbeszélt
találkozóim vannak. Már elrendeztem, hogy mindenkivel találkozzam, a
dokkfelügyelőtől kezdve a helyi hajóstársaságok tulajdonosaiig…
– Azokat a találkozókat áttesszük más időpontra.
– Ha azt hiszi, hogy nem fognak panaszkodni…
– Abbahagyják a panaszkodást, ha meghallják, hogy a jövő héten
elkísérem önt.
Egy ilyen kijelentés bárki mástól önteltségnek hatott volna. Westcliff
szájából egyszerű tényközlés volt.
– Mr. Bowman tud a dologról? – kérdezte Matthew.
– Igen, és miután meghallgatta az érveimet, beleegyezett.
– Mit csináljak itt egy hétig?
Westcliff olyan ember módjára vonta fel sötét szemöldökét, mint akinek
a vendégszeretetét még sohasem kérdőjelezték meg. Különböző korú,
nemzetiségű és rangú emberek könyörögtek, hogy meghívják őket Stony
Cross Parkba. Valószínűleg Matthew volt az egyetlen ember Angliában, aki
nem akart itt lenni.
Nem érdekelte Stony Cross Park. Túl hosszú időt töltött igazi munka
nélkül, elege volt a haszontalan szórakozásból, a semmitmondó fecsegésből,
unta a gyönyörű tájat és a friss levegőt, a békét és a csendet. Valami
elfoglaltságra vágyott, a fenébe is! Nem is szólva a szénillatú városi
levegőről és a forgalmas utcák zajáról.
Legfőképpen azonban Daisy Bowmantől akart minél távolabb lenni.
Állandó kínszenvedés volt őt a közelében tudni és nem megérinteni.
Lehetetlen volt hűvös nyugalommal viselkedni vele, amikor a feje tele volt
mindenféle buja képpel, ahogy a karjában tartja, elcsábítja, a szája rátalál a
legédesebb, legérzékenyebb pontokra a testén… és ez még csak a kezdet.
Matthew órákig, napokig, hetekig egyedül akart lenni vele… minden
gondolatát, mosolyát és titkát magának akarta… és hogy ő is kitárhassa a
lány előtt a szívét.
Olyan dolgok voltak ezek, amelyek sohasem lehetnek az övé.
– Sok szórakozási lehetőség van a birtokon és környékén – válaszolt
Westcliff a kérdésére. – Ha különleges női társaságra vágyik, javaslom,
hogy menjen le a falusi kocsmába.
Matthew már hallott néhány férfi vendéget kérkedni, hogy milyen jól
mulattak két kocsmáros lány társaságában. Bárcsak ő is beérné valami
hasonló egyszerűvel! Egy megbízható falusi némber a csábító lidérc helyett,
aki megbabonázta az elméjét, a szívét.
A szerelemnek boldog és könnyed érzelemnek kellene lennie. Mint azok
a tollakkal és csipkével díszített Valentin kártyákra írt butácska versikék. Ez
a szerelem azonban nem olyan volt. Ez gyötrő, heves és sivár érzés volt,
amelyet ráadásul semmi sem enyhíthetett.
Ez pusztán meggondolatlan vágy volt. Márpedig ő nem meggondolatlan
ember.
De Matthew tudta, ha még sokáig marad Stony Crossban, valami
végzetest fog elkövetni.
– Bristolba megyek – mondta elkeseredetten – Átszervezem a
találkozókat. Semmit sem teszek az ön jóváhagyása nélkül. De legalább
információkat gyűjthetek… beszélhetek a helyi szállítási cég képviselőjével,
megnézem a lovaikat…
– Swift – vágott a szavába a gróf. Volt valami a csendes hangban…
kedvesség… együttérzés, amitől Matthew védekezőn megmerevedett –,
megértem, miért olyan sürgős…
– Dehogy érti.
– Higgye el, jobban értem, mint hinné, és a tapasztalataim szerint ezeket
a problémákat nem lehet azzal megoldani, hogy elmenekül. Sohasem futhat
elég messzire vagy elég gyorsan.
Matthew kővé dermedve bámult Westcliffre. A gróf utalhatott Daisyre,
de a homályos múltjára is. Akármelyikre is gondolt, valószínűleg igaza volt.
Nem mintha ez bármin is változtatna.
– Néha a menekülés az egyetlen választás – mondta nyersen, és anélkül,
hogy visszanézett volna, elhagyta a szobát.

Úgy alakult, hogy Matthew nem ment el Bristolba. Tudta, hogy meg fogja
bánni… de arról fogalma sem volt, mennyire.
A következő napok úgy maradtak meg Matthew emlékezetében, mint a
szörnyű gyötrelmek hete.
Élete egy korábbi szakaszában már volt alkalma megjárni a poklot,
megismerte a testi fájdalmat, a nélkülözést, az éhezést és a rettegést, de
ezek közül egy sem ért még a közelébe sem annak a kínnak, hogy látnia
kellett, ahogy Lord Llandrindon Daisy Bowmannek udvarol.
Úgy tűnt, hogy a magok, amelyeket Daisy bájairól Llandrindon
elméjében elvetett, sikeresen gyökeret eresztettek. Llandrindon folyton
Daisy mellett volt, flörtölt, csevegett vele, tekintete csakis őt kereste bántó
bizalmaskodással. Daisy hasonló módon elvarázsolt volt, csüngött a férfi
minden szaván, s valahányszor Llandrindon felbukkant, a lány csapot-papot
otthagyott, hogy vele lehessen.
Hétfőn piknikre mentek.
Kedden kikocsikáztak.
Szerdán harangvirágot szedtek.
Csütörtökön a tavon horgásztak. Napbarnítottan és vizes ruhában tértek
vissza, jókat nevetve valami viccen, amelyet azonban senki másnak nem
mondtak el.
Pénteken egymással táncoltak a rögtönzött estélyen, és olyan jól
mutattak együtt, hogy az egyik vendég meg is jegyezte, milyen jó rájuk
nézni.
Szombaton Matthew úgy ébredt, hogy szeretett volna megölni valakit.
Egyáltalán nem javított a hangulatán Thomas Bowman reggeli után tett
mogorva megjegyzése.
– Győzelemre áll – morogta, és behúzta Matthew-t a dolgozószobába,
hogy beszéljen a fejével. – Az a skót gazember Llandrindon egyfolytában
Daisyvel volt, bájologva és mindenféle ostobaságot suttogva a fülébe, amit a
nők annyira szeretnek hallani. Ha egyáltalán szándékodban állt elvenni a
lányomat, az esélyeid nullára csökkentek. Egész héten kerülted, hallgatag
voltál, és olyan arcot vágtál, hogy a gyerekek és az állatok fejvesztve
menekültek. Az udvarlási szokásaid megerősítik mindazt, amit a
bostoniakról hallottam.
– Talán Llandrindon a legjobb választás számára – mondta Matthew
faarccal. – Úgy tűnik, kölcsönösen vonzódnak egymáshoz.
– Itt nem vonzalomról van szó, hanem házasságról! – Bowman feje
búbja vörösödni kezdett. – Felfogod, mi forog kockán?
– Az anyagiakon kívül?
– Mi más van még azon kívül?
Matthew gúnyos pillantást vetett rá.
– A lánya szíve. A jövőbeli boldogsága. A…
– Ugyan, az emberek nem azért házasodnak, hogy boldogok
legyenek… vagy ha mégis, hamar rájönnek, hogy badarság az egész.
Matthew komor hangulata ellenére halványan elmosolyodott.
– Ha abban reménykedik, hogy a házasságra ösztönözzön, elárulhatom,
hogy nem járt sikerrel.
– Ez elég ösztönzés? – Bowman a mellényzsebébe nyúlt, fényes
ezüstdollárt vett elő, és a hüvelykujjával a levegőbe pöckölte. A dollár
Matthew felé perdült, és ő ösztönösen elkapta, a markába zárta. – Vedd el
Daisyt – mondta Bowman –, és többet is kapsz belőle. Többet, mint
amennyit egy ember el tud költeni az életében.
Új hang szólalt meg az ajtóból.
– Kedves.
Mindketten arra néztek. Lillian állt a küszöbön, rózsaszín nappali
ruhában, a vállán kendővel. Sötét szemében olyan indulat lobogott, ami
nagyon közel állt a gyűlölethez.
– Mindenki csak egyszerű gyalog az életedben, apám? – kérdezte jeges
hangon.
– Ez a férfiak beszélgetése – dörrent Bowman, elvörösödve
haragjában… a bűntudattól… vagy talán mind a kettőtől. – Nem tartozik
rád.
– Daisy ügye rám tartozik – mondta Lillian halk, de fagyos hangon –, és
előbb öllek meg, minthogy hagyjam, hogy boldogtalanná tedd. – Mielőtt az
apja válaszolhatott volna, megfordult, és tovasietett a folyosón.
Thomas Bowman szitkozódva kiment a szobából, és az ellenkező
irányba indult.
Egyedül maradva Matthew az asztalra csapta a pénzérmét.

– Ennyi erőfeszítés egy férfiért, és ő még csak nem is törődik vele –
morogta maga elé Daisy, szörnyű dolgokat gondolva Matthew Swiftről.
Llandrindon néhány méterrel odébb ült a kerti szökőkút peremén, és
engedelmesen nyugton maradt, miközben a lány a portréját rajzolta. Daisy
sohasem volt különösebben tehetséges rajzoló, de kezdett kifogyni az
ötletekből, mit csináljon kettesben a vikomttal.
– Mit mondott? – kérdezte a férfi.
– Azt, hogy nagyon szép haja van.
Llandrindon igazán kedves fickó volt, kellemes, kifogástalan úriember és
teljesen sablonos. Daisy morcosan ismerte be magának, hogy a Matthew
Swift őrülten féltékennyé tételére fordított erőfeszítések közben sikerült neki
is félig megőrülnie az unalomtól.
Daisy a szájához emelte a kezét, elnyomott egy ásítást, közben próbált
úgy tenni, mintha teljesen belemerült volna a rajzolásba.
Ez volt élete legborzasztóbb hete. A napok halálos unalomban teltek,
miközben azt színlelte, hogy élvezi annak a férfinak a társaságát, aki a
legkevésbé sem érdeklődött iránta. Nem Llandrindon hibája volt… ő igazán
mindent megtett, hogy szórakoztató legyen, de Daisy számára nyilvánvalóvá
vált, hogy semmi közös nincs bennük, és soha nem is lesz.
Úgy tűnt, Llandrindont ez közel sem izgatja annyira, mint őt. A férfi
órákig tudott beszélni gyakorlatilag a semmiről. Egy teljes újságot meg
tudott volna tölteni olyan embereket érintő társasági pletykákkal, akikről
Daisy még nem is hallott. És képes volt hosszú értekezésekbe bocsátkozni
olyan dolgokról, mint például hogyan találta meg a tökéletes színárnyalatot a
thursói birtokán lévő vadászszobába, vagy a legapróbb részletekig
beszámolni az iskolai tanulmányairól. Daisy úgy találta, csak a lényeg
hiányzik a hosszú lére eresztett értekezésekből.
Úgy tűnt, Lord Llandrindon hasonlóképpen érdektelennek találja Daisy
mondandóját. Nem nevetett, amikor a lány a nővérével gyerekkorukban
elkövetett csínyekről mesélt, és ha Daisy valami olyasmit mondott, hogy
„Nézze azt a felhőt… pontosan olyan alakja van, mint egy kakasnak”, a férfi
csak bámult rá, mint egy őrültre.
Llandrindonnak az sem tetszett, hogy a szegénytörvény megvitatása
közben Daisy megkérdőjelezte, amikor ő méltó és méltatlan szegényekről
beszélt.
– Ez úgy hangzik, uram – mondta Daisy –, mintha azért hozták volna a
törvényt, hogy azokat az embereket büntesse meg, akiknek a legnagyobb
szüksége van a segítségre.
– Néhányan a saját erkölcsi gyengeségük döntésének áldozatai, ezért
nem lehet segíteni rajtuk.
– Úgy érti, mint például a bukott nők? De ha ezeknek a nőknek nincs
más választásuk…
– Nem fogok önnel a bukott nőkről beszélgetni – jelentette ki
Llandrindon láthatóan megrettenve.
Kettejük társalgása legjobb esetben is korlátozott volt. Különösen, hogy
Llandrindon nem igazán tudta követni Daisy villámgyors témaváltásait. A
lány már régen másról beszélt, amikor a vikomt visszakérdezett.
– Azt hittem, még mindig a nagynénje uszkárja a téma – mondta zavartan
éppen aznap reggel, és Daisy türelmetlenül válaszolt.
– Nem, azt már öt perccel ezelőtt befejeztem… most éppen az
operaházi látogatásomról mesélek.
– De hogy jutottunk el az uszkártól az operáig?
Daisy már sajnálta, hogy Llandrindont bevonta a tervébe, különösen,
hogy teljesen hatástalannak bizonyult. Matthew Swift a féltékenység
legcsekélyebb jeleit sem mutatta, a tőle megszokott kőkemény arccal
járkált, és jóformán rá sem nézett napokig.
– Miért ráncolja a homlokát, édesem? – kérdezte Llandrindon Daisy
arcát fürkészve.
Édesem? A férfi még sohasem becézte. Daisy ránézett a vázlatfüzete
fölött, és Llandrindon nézésétől hirtelen kellemetlen érzése támadt.
– Ne beszéljen, kérem! – szólt rá kimérten. – Az állát rajzolom.
A rajzra koncentrálva Daisy megállapította, hogy nem olyan rossz, de…
tényleg ilyen tojás alakú a férfi feje? A szemei ilyen közel ülnek egymáshoz?
Milyen furcsa, hogy lehet valaki jóképű, ám amikor vonásról vonásra
vizsgáljuk az arcát, a szépség nagy része elvész. Daisy végül úgy döntött, a
rajz nem tartozik az erősségei közé. Ezentúl megmarad a növényeknél és a
gyümölcsöknél.
– Ez a hét különös hatással volt rám – tűnődött hangosan Llandrindon. –
Valahogy… másként érzek.
– Rosszul van? – kérdezte Daisy aggódva, és becsukta a vázlatfüzetet. –
Ne haragudjon, hogy ilyen sokáig kellett ülnie a napon.
– Nem, nem úgy másként. Azt akartam mondani, hogy… csodálatosan
érzem magam. – Llandrindon megint olyan furcsán nézett rá. – Jobban, mint
valaha.
– Biztosan a vidéki levegő teszi. – Daisy felállt, megigazította a
szoknyáját, és a férfihoz ment. – Nagyon fel tudja pezsdíteni az embert.
– Nem a vidéki levegőt találtam pezsdítőnek – mondta Llandrindon
halkan –, hanem önt, Bowman kisasszony.
Daisy álla leesett.
– Engem?
– Önt. – Llandrindon is felállt, és megfogta a lány vállát.
Daisy csak dadogni tudott meglepetésében.
– D-de… é-én… uram…
– Az ön társaságában töltött utóbbi néhány nap komolyan
elgondolkodtatott.
Daisy elfordult, a környezetet fürkészte, a gondosan nyírt futórózsa
bokrokat.
– Mr. Swift a közelben van? – kérdezte suttogva. – Azért beszél így?
– Nem, a magam nevében beszélek.
Llandrindon hirtelen közelebb húzta magához, a vázlatkönyv kettejük
közé szorult.
– Felnyitotta a szememet, Bowman kisasszony. Segített nekem mindent
más színben látnom. Szeretném én is meglátni az alakokat a felhőkben, és
valami olyat tenni, amit érdemes versben megörökíteni. Regényeket akarok
olvasni. Szeretném, ha az életem egy kaland lenne…
– Milyen kedves! – mondta Daisy fészkelődve, így próbálván
kiszabadulni a szoros ölelésből.
– …önnel.
Jaj, ne!
– Most tréfál – nyögte halkan.
– Belebolondultam önbe.
– Elérhetetlen vagyok.
– Elszánt vagyok.
– Sikerült… meglepnie.
– Drága kicsi teremtés! – kiáltott fel Llandrindon. – Ön pontosan olyan,
amilyennek mondták. Varázslatos. Szivárványba burkolt égiháború. Okos és
kedves, vonzó és…
– Várjon! – Daisy csodálkozva meredt a férfira. – Matth… azaz Mr.
Swift mondta ezeket?
– Igen, igen, igen… – és mielőtt Daisy bármit mondhatott vagy
megmoccanhatott volna, Llandrindon lehajolt hozzá, és megcsókolta.
A vázlatfüzet kiesett Daisy kezéből. Daisy mozdulatlanul állt a férfi
ölelésében, és azon tűnődött, fog-e érezni valamit.
Tárgyilagosan nézve, semmi baj sem volt a férfi csókjával. Nem volt sem
túl száraz, sem túl nyálas, nem volt túl kemény vagy puha. Csak…
Unalmas volt.
A francba! Daisy a homlokát ráncolva elhúzódott. Bűntudata volt, hogy
nem igazán élvezte a csókot, s csak rontott a helyzeten, hogy Llandrindon
látszólag nagyon is élvezte.
– Drága Bowman kisasszony – mormolta Llandrindon –, nem is mondta,
hogy ilyen finom a csókja.
Újra a lányért nyúlt, de Daisy halk sikollyal eltáncolt előle.
– Mylord, uralkodjon magán!
– Nem tudok.
Llandrindon lassan követte, míg végül úgy festettek, mint két kergetőző
macska. A férfi hirtelen felgyorsított, és elkapta Daisy ruhájának az ujját.
Daisy erősen megtaszította, és elfordult, érezte, hogy a puha, fehér muszlin
néhány centit elszakad a vállánál.
Hangos loccsanás hallatszott, és vízcseppek záporoztak rá.
Daisy pislogva bámult az üres pontra, ahol az imént még Llandrindon állt,
aztán eltakarta a szemét, mintha ezzel meg nem történtté tehetné az egész
helyzetet.
– Uram, csak nem… csak nem esett bele a szökőkútba? – kérdezte
óvatosan.
– Nem – hallotta a fanyar választ. – Ön lökött bele.
– Biztosíthatom, hogy nem szándékosan. – Daisy kényszerítette magát,
hogy a férfira nézzen.
Llandrindon felállt, víz patakzott a hajából, a ruhájából, a kabátja zsebei
is megteltek vízzel. Úgy tűnt, a megmártózás jelentősen lehűtötte a
szenvedélyét. Sértetten meredt Daisyre, aztán hirtelen tágra nyílt a szeme, és
az egyik, vízzel teli zsebébe nyúlt. Apró béka ugrott ki belőle, és halk
csobbanással eltűnt a szökőkút vizében.
Daisy próbálta visszafojtani a jókedvét, de minél inkább igyekezett,
annál rosszabb lett. Végül nem bírta tovább, harsányan felkacagott.
– Ne haragudjon! – pihegte, és a szájához kapta a kezét, de így sem
tudta megakadályozni, hogy az elfojthatatlan nevetés újra kitörjön belőle. –
Annyira saj… ó, istenem… – Kétrét görnyedt, és addig nevetett, míg a
könnyei is kibuggyantak.
Llandrindon vonakodva elmosolyodott, és a kettejük közt lévő feszültség
eltűnt. A férfi még mindig csöpögve kilépett a szökőkútból.
– Azt hiszem, ha megcsókol egy békát, annak királyfivá kellene változnia
– mondta szárazon. – Sajnos az én esetemben úgy tűnik, ez nem működött.
Daisyt hirtelen elfogta az együttérzés, noha továbbra is csillapíthatatlanul
vihogott. Óvatosan odalépett a férfihoz, kis tenyerébe fogta a nedves arcot,
és gyors, barátságos puszit nyomott az ajkára.
– Ön is valakinek a jóképű hercege – mondta, és bocsánatkérőn
mosolygott rá. – Csak nem az enyém. De amikor az igazi majd önre talál…
ó, milyen szerencsés is lesz!
Lehajolt, felvette a vázlatfüzetet, és visszasétált a kastélyba.
A sors apró és különös fintora volt, hogy Daisy azt az ösvényt
választotta, amelyik az agglegénylak mellett vezetett el. A kis ház a kastélytól
távolabb helyezkedett el, elég közel a partmeredélyhez, hogy csodálatos
kilátást nyújtson a vízre. Néhányan a férfi vendégek közül igénybe vették a
ház nyújtotta magány előnyeit. Most üres volt, mert a vadászat előző nap
befejődött, és a legtöbb vendég távozott.
Kivéve persze Matthew Swiftet.
Daisy gondolataiba merülve sétált végig az úton, a kőfal mellett, amely a
meredélyt szegélyezte. Vidámságát komor hangulat váltotta fel, ahogy
eszébe jutott az apja, aki mindenáron össze akarja házasítani Matthew
Swifttel… aztán Lillian, aki bárki máshoz hozzáadná, kivéve Swiftet… az
anyja, aki nem érné be kevesebbel, mint egy arisztokratával. Mercedes nem
fog örülni, ha megtudja, hogy visszautasította Llandrindont.
Végiggondolva az elmúlt hetet, Daisy rádöbbent, hogy kísérlete Matthew
figyelmének felkeltésére egyáltalán nem volt játék a számára. Nagyon is
számított. Semmire sem vágyott még jobban az életében, minthogy
lehetősége legyen őszintén beszélni vele, nyíltan, semmit sem elhallgatva. De
ahelyett, hogy felszínre kényszerítette volna a férfi érzéseit, kénytelen volt
elfojtani a sajátjait.
Amikor a férfival volt, megszállta valami előérzet, amely sokkal
csodálatosabb, sokkal izgalmasabb dolgokat ígért, mint amilyenekről
olvasott vagy álmodott.
Valami valóságost.
Hihetetlennek tűnt, hogy arról a férfiról, akiről mindig azt hitte, hideg és
szenvedélymentes, kiderült, hogy mennyi gyengédség, érzékenység és
érzékiség van benne. Hogy olyasvalaki, aki a zsebében hordja Daisy egy
hajtincsét.
Megérezve, hogy valaki közeledik, Daisy felnézett, és egész testében
megremegett.
Matthew a kastély felől jött, komoran és zsémbesen, hétmérföldes
léptekkel.
Egy férfi, akinek sietős, de nincs hová mennie.
Swift megtorpant, amikor meglátta, arca kifejezéstelenné vált.
Feszült csendben nézték egymást.
Daisy összevonta a szemöldökét, míg egyetlen haragos vonalat alkottak.
Ha nem így tesz, akkor a férfi nyakába veti magát, és sírva fakad. Meglepte,
milyen erősen sóvárog utána.
– Mr. Swift – üdvözölte bizonytalanul.
– Bowman kisasszony. – Látszott rajta, hogy bárhol lenne inkább, csak
a lánnyal nem.
Daisy idegei várakozásteljesen megfeszültek, amikor a férfi a
vázlatfüzetért nyújtotta a kezét.
Daisy gondolkodás nélkül hagyta, hogy elvegye.
Swift szeme összeszűkült, ahogy lenézett a füzetre, amely a
Llandrindonról készült vázlatnál volt nyitva.
– Miért rajzolt neki szakállat? – kérdezte.
– Az nem szakáll, csak borosta.
– Úgy fest, mint aki három hónapja nem borotválkozott.
– Nem kértem a véleményét a rajzomról! – csattant fel Daisy.
Megmarkolta a vázlatfüzetet, de Swift nem engedte el. – Adja ide –
követelte, és teljes erejéből megrántotta –, vagy…
– Vagy mi lesz? Lerajzol? – Swift olyan hirtelen engedte el a füzetet,
hogy Daisy néhány lépést hátratántorodott. A férfi védekezőn emelte
magasba a kezét. – Ne! Bármit, csak azt ne!
Daisy nekirontott, és a füzettel püfölni kezdte a mellkasát. Gyűlölte, hogy
ilyen elevennek érzi magát a férfi közelében. Gyűlölte, hogy minden
érzékszerve mohón szomjazza a jelenlétét, ahogy a kiszáradt talaj sóvárog
az eső után. Gyűlölte a férfi csinos arcát, életerős testét, és a száját, amely
csábítóbb volt, mint amilyennek egy férfiszájnak illett lennie.
Matthew mosolya eltűnt, ahogy a tekintete végigsiklott a lányon, és
megakadt az elszakadt ruhaujjnál.
– Mi történt a ruhájával?
– Semmi. Csak egyfajta… hívhatja dulakodásnak… Lord
Llandrindonnal.
Ez volt a legártatlanabb szó, amit talált a vikomttal való találkozására,
amely természetesen ártatlan volt. Biztosra vette, hogy semmiféle szörnyű
jelentés nem tapad a „dulakodás” szóhoz.
Ennek ellenére úgy tűnt, hogy Swift értelmezése a szóval kapcsolatban
jóval szélesebb, mint az övé. Az arca hirtelen elsötétült, ijesztővé vált, és
kék szeme lángolni látszott.
– Megölöm – tört ki. – Volt mersze… hol van?
– Nem, nem, félreértett – mondta sietve Daisy. – Nem arról volt szó… –
A vázlatfüzetet ledobva, átölelte a férfit, és teljes súlyát bevetve igyekezett
visszatartani, mivel az már indult a kertek felé. Ezzel az erővel egy támadó
bikát is megpróbálhatott volna megfékezni. Az első néhány méteren a férfi
szó szerint a testével vonszolta. – Várjon! Mi jogosítja fel arra, hogy bármit
is tegyen, ha rólam van szó?
Matthew megtorpant, zihálva nézett a lány kipirult arcába.
– Önhöz ért? Kényszerítette, hogy…
– Ön nem más, mint egy irigy kutya! – kiáltotta Daisy hevesen. – Nem
kellek önnek… mit törődik vele, hogy másnak viszont kellek? Hagyjon
engem békén, és térjen vissza a nagyszabású terveihez, építse fel azt a fene
nagy gyárat, és keressen vele tonnányi pénzt! Remélem, ön lesz a
leggazdagabb ember a földön. Remélem, mindent megkap, amit csak akar,
és amikor egy nap majd körülnéz, elcsodálkozik, miért nem szereti önt
senki, miért nem bo…
Dühös szavait a férfi csókja némította el, a szája kemény és irgalmatlan
volt. Vad öröm fogta el Daisyt, ahogy elakadó lélegzettel elfordította a fejét.
– …boldog – sikerült befejeznie a mondatot még azelőtt, hogy a férfi
ismét megcsókolta.
Ezúttal a szája gyengédebb volt, érzéki vággyal csapongott az ajkán,
hogy megtalálja a legtökéletesebb helyet. Daisy dübörgő szíve a gyönyörtől
felhevült vért pumpált az erekbe. Tapogatózva kereste a férfi csuklóját, ujjai
kitapintották az ütőeret, amely épp olyan vadul lüktetett, mint a sajátja.
Valahányszor azt hitte, Matthew véget vet a csóknak, a férfi még
mélyebbre hatolt. Daisy lázasan viszonozta a csókot, térde elgyengült, s
végül attól tartott, rongybabaként fog a földre omlani.
– Matthew… – pihegte, ajkát elszakítva a férfiétól –, vigyél el valahová.
– Nem.
– De. Szükségem van… Egyedül kell lennem veled.
Matthew zihálva ölelte magához, a fejét csókolgatta, erősen,
kétségbeesetten.
– Nem bízom magamban annyira – mondta végül.
– Csak beszélni szeretnék veled. Kérlek. Nem maradhatunk idekint,
ahol bárki megláthat, és ha most itt hagysz, meghalok.
Matthew még ebben a felizgatott, nyugtalan állapotban sem tudott
elfojtani egy nevetést a drámai kijelentés hallatán.
– Nem fogsz meghalni.
– Csak beszélni szeretnék veled – ismételte Daisy, belekapaszkodva. –
Nem foglak… nem foglak elcsábítani.
– Édesem – sóhajtott fel Matthew szaggatottan –, már a puszta
jelenléted is csábítóan hat rám.
Daisy torka felforrósodott, mintha napsugarat nyelt volna. Csendben
maradt, érezve, hogy csak ront a dolgokon, ha tovább erősködik.
Matthew-hoz simult, és hagyta, hogy testük néma kommunikációja feloldja
a férfi ellenállását.
Matthew halk nyögéssel megfogta a kezét, és az agglegénylak felé indult
vele.
– Isten legyen hozzánk irgalmas, ha valaki meglát minket.
Daisyt csábította a gondolat, hogy megemlíti, abban az esetben Matthew
kénytelen lesz feleségül venni, de tartotta a száját, és a férfi mellett felsietett
a lépcsőn.
Ti z e n e g y e d i k f e j e z e t

Sötét és hűvös volt odabent a házban, amelynek falait csillogó rózsafa
burkolat fedte, és a szobáit masszív bútorokkal rendezték be. Selyembojtos
színes bársonyfüggönyök takarták az ablakokat. Matthew Daisy kezét
fogva végigvezette a házon az egyik hátsó szobába.
Amikor Daisy átlépte a küszöböt, rájött, hogy a férfi hálószobájában
van. Bőre bizsergett az izgalomtól a fűző szorításában. A szoba csinos volt,
méhviasztól és bútorfényesítőtől illatozott, a krémszínű csipkefüggönyön át
napfény áradt be.
Az öltözőasztalon néhány holmi volt gondosan elrendezve: fésű, fogkefe,
fogporos dobozok és szappan, a mosdóállványon borotva és fenőszíj.
Semmi pomádé, arckrém vagy kölni, semmi nyakkendő vagy gyűrű. A
férfira igazán nem lehetett azt mondani, hogy piperkőc.
Matthew becsukta az ajtót, és a lány felé fordult. Óriásnak tűnt a kis
szobában, termetes alakja mellett eltörpült a civilizált környezet. Daisy szája
kiszáradt, ahogy nézte. Szeretett volna közelebb lenni hozzá… érezni a
testét a testén.
– Mi van ön és Llandrindon közt? – kérdezte Matthew követelőző
hangon.
– Semmi. Csak barátság. Részemről legalábbis.
– És az ő részéről?
– Gyanítom, hogy… nos, utalt arra, hogy nem lenne ellenére, hogy…
tudja.
– Igen, tudom, s bár ki nem állhatom azt a gazembert, nem tudom
hibáztatni, amiért kívánja önt. Azok után különösen nem, ahogy egész héten
évődött, cicázott vele.
– Ha azt akarja sugallni, hogy a végzet asszonyát játszottam…
– Ne is próbálja tagadni! Láttam, hogyan kacérkodott vele. Milyen
közel hajolt hozzá, amikor beszélt… azok a mosolyok, a kihívó ruhák…
– Kihívó ruhák? – ámult Daisy.
– Mint ez is.
Daisy lenézett az illedelmes, fehér ruhára, amely teljesen eltakarta a
keblét és a karja nagy részét is. Egy apáca sem találna benne kivetnivalót.
Gúnyos pillantást vetett a férfira.
– Napokig próbáltam féltékennyé tenni önt. Rengeteg erőfeszítést
megtakaríthatott volna nekem, ha egyenesen beismeri.
– Szándékosan próbált féltékennyé tenni? – robbant ki Matthew. – Az
ég szerelmére, mégis mit remélt ezzel elérni? Vagy az a legújabb
szórakozása, hogy megpróbál kifordítani önmagamból?
Daisy hirtelen elpirult.
– Azt hittem, talán érez valamit irántam… és reméltem, hogy sikerül
beismerésre bírnom.
Matthew szóra nyitotta a száját, aztán megszólalni képtelenül újra
becsukta. Daisy feszengve tűnődött, milyen érzelem munkálhat benne.
Néhány pillanat múlva a férfi megcsóválta a fejét, és az öltözőasztalnak dőlt,
mintha támaszra volna szüksége.
– Most haragszik? – kérdezte Daisy aggódva.
Matthew hangja furcsán szaggatott volt, amikor megszólalt.
– Tíz százalékom igen.
– És mi van a maradék kilencven százalékkal?
– Azt a részemet csak egy hajszál választja el attól, hogy az ágyra
dobjam és… – Matthew elhallgatott és nagyot nyelt. – Daisy, ön túl ártatlan
ahhoz, hogy felfogja, mekkora veszedelem leselkedik önre. Minden
önuralmamra szükségem van, hogy távol tartsam magam öntől. Ne
játszadozzon velem, édesem! Önnek túl könnyű kínoznia engem, és én a
tűrőképességem határán járok. Hogy elejét vegyem minden kétségének…
féltékeny vagyok minden férfira, aki tíz lépésnél közelebb kerül önhöz.
Féltékeny vagyok a ruhára a testén, a levegőre, amelyet beszív. Féltékeny
vagyok minden pillanatra, amelyet nem a szemem előtt tölt.
– De… de… – suttogta Daisy döbbenten –, hiszen semmi jelét nem
mutatta.
– Ezernyi emléket gyűjtöttem önről az évek során, minden pillantását,
minden hozzám intézett szavát megőriztem. Az a sok látogatás önöknél,
azok a családi vacsorák és nyaralások… alig vártam, hogy átlépjem a
küszöböt, és lássam önt. – A férfi ajka nosztalgikus mosolyra húzódott. –
Ön annak a tapintatlan, makacs társaságnak a közepén… szerettem nézni,
ahogy a családjával elrendezi a dolgokat. Önben mindig is megvolt minden,
aminek szerintem egy nőben lennie kell… és én már az első találkozásunk
óta a nap minden pillanatában kívántam önt.
Daisyt szörnyű bűntudat öntötte el.
– Sohasem voltam kedves önhöz – mondta szomorúan.
– Átkozottul örültem, hogy nem volt. Ha kedves lett volna, talán ott
helyben lángra lobbanok. – Matthew egyetlen mozdulattal megállította,
amikor Daisy felé indult. – Ne! Ahogy már mondtam, semmilyen
körülmények közt nem vehetem feleségül. Ez nem változott és nem is fog
változni, de semmi köze sincs ahhoz, mennyire kívánom. – Kék szeme
olvadt zafírként csillogott, ahogy végignézett a lányon. – Istenem, mennyire
kívánom! – suttogta.
Daisynek szinte fájt, annyira szerette volna a férfi karjába vetni magát.
– Én is kívánom önt. Annyira, hogy azt hiszem, nem engedhetem el
magyarázat nélkül.
– Higgye el, ha meg lehetne magyarázni, már tudná az okot.
Daisy kényszerítette magát, hogy feltegye a kérdést, amelytől legjobban
félt.
– Nős?
– Istenem, dehogy!
Daisy megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Akkor minden mást meg lehet oldani, csak árulja el…
– Ha kicsit jobban ismerné a világot – mondta Matthew kedvetlenül –,
sohasem mondaná azt, hogy „minden mást meg lehet oldani”. – Átment az
asztal másik oldalára, szabadon hagyva az utat az ajtó felé.
Egy hosszú percig csendben volt, mintha valami súlyos dolgot
mérlegelne.
Daisy némán és mozdulatlanul nézett rá. Nem tudott mást felkínálni, csak
a türelmét. Szó nélkül várt, még csak nem is pislogott.
Matthew elfordította a tekintetét, az arckifejezése távoli volt, aztán az a
tekintet kemény és szikrázó lett, mint a csiszolt kobalt.
– Réges-régen hatalmas ellenséget szereztem magamnak – szólalt meg
végül –, bár nem a saját hibámból. Olyan befolyásos volt, hogy kénytelen
voltam elhagyni Bostont, és jó okom van azt hinni, hogy a férfi a sérelmei
miatt egy napon felbukkan, hogy rám vadásszon. Évek óta fenyegetően
lebeg felettem ez a kard. Nem akarom, hogy a közelemben legyen, amikor
lesújt.
– De biztos van valami, amit tehetünk – erősködött Daisy elszánva
magát, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel szembeszáll ezzel az
ismeretlen ellenséggel. – Ha többet mondana róla, ha elárulná a nevét és…
– Nem – mondta Matthew halkan, de olyan határozottan, hogy Daisy
nyomban elhallgatott. – Őszinte voltam önhöz, Daisy, amennyire lehetett.
Remélem, nem fogja elárulni a bizalmamat. Most pedig ideje, hogy elmenjen
– intett az ajtó felé.
– Csak így? – riadt meg a lány. – Azok után, amiket mondott nekem, azt
akarja, hogy elmenjek?
– Igen, és vigyázzon, hogy senki se lássa meg.
– Nem igazságos, hogy ön elmondta, amit akart, de nekem nem hagyta,
hogy…
– Az élet ritkán igazságos – vágott a szavába Matthew. – Még egy
Bowman számára sem.
Daisy gondolatai egymást kergették, ahogy a férfi profilját nézte. Ez nem
csupán makacsság volt a részéről, hanem meggyőződés. Nem hagyott
helyet a vitának, kizárt minden tárgyalási lehetőséget.
– Akkor menjek Llandrindonhoz? – kérdezte, remélve, hogy ezzel
felbosszantja a férfit.
– Igen.
– Bárcsak következetesebb lenne! Néhány perccel ezelőtt még kész volt
rá, hogy agyonverje.
– Ha őt akarja, nincs jogom tiltakozni.
– Ha engem akar, minden joga megvan hozzá, hogy mondjon valamit! –
Daisy az ajtóhoz ment. – Miért állítja mindenki, hogy a nők logikátlan
lények, amikor a férfiak ezerszer inkább nélkülözik a logikát? Előbb
akarnak valamit, aztán nem, utána észszerűtlen döntéseket hoznak holmi
titok alapján, amit azonban nem hajlandók felfedni, de senki sem kérdőjelezi
meg őket, mert a férfi szava szent.
Ahogy az ajtógomb felé nyúlt, meglátta a kulcsot a zárban, és a keze
félúton megállt.
Matthew-ra nézett, aki szilárdan állt az asztal túloldalán, hogy
biztonságos távolságban legyen tőle.
Bár a Bowmanek közt Daisy volt a legbékésebb természetű, gyávának
semmiképpen nem lehetett nevezni. Nem fogja harc nélkül feladni.
– Arra kényszerít, hogy drasztikus lépéseket tegyek – mondta.
– Semmit sem tud tenni – mondta Matthew nagyon halkan.
A férfi nem hagyott neki más választást.
Daisy elfordította a kulcsot, és óvatosan kihúzta.
A döntő kattanás természetellenesen hangosnak tűnt a szoba
csendjében.
Daisy nyugodtan elhúzta a ruháját a keblétől, és a kulcsot a keskeny lyuk
fölé tartotta.
Matthew szeme tágra nyílt, amikor rájött a lány szándékára.
– Nem meri!
Ahogy megkerülte az asztalt, Daisy a ruhájába ejtette a kulcsot,
gondosan ügyelve rá, hogy az a fűző alá csússzon. Behúzta a mellkasát és a
hasát, amíg nem érezte, hogy a hideg fém lesiklik a köldökéig.
– A fenébe! – Matthew meglepő gyorsasággal mellette termett. Felé
nyúlt, aztán olyan hirtelen rántotta vissza a kezét, mintha megégette volna. –
Vegye ki! – parancsolta, és arca elsötétült a haragtól.
– Nem tudom.
– Komolyan mondom, Daisy!
– Nagyon mélyre esett. Le kell vennem a ruhámat.
Nyilvánvaló volt, hogy a férfi legszívesebben megölné. De Daisy érezte a
vágyának erejét is. A mellkasa úgy járt, mint egy fújtató, testéből perzselő
hő áradt.
A suttogása olyan erős volt, mintha ordított volna.
– Ne tegye ezt velem!
Daisy türelmesen várt.
A következő lépés a férfié.
Matthew hátat fordított neki, a megfeszülő izmok kis híján
szétrepesztették a kabátját. A kezét ökölbe szorítva próbált úrrá lenni
magán. Remegőn felsóhajtott, aztán még egyszer, és amikor megszólalt, a
hangja kásás volt, mintha mély álomból ébredt volna.
– Vegye le a ruháját!
Daisy próbált a kelleténél nem jobban ellenkezni.
– Nem tudom egymagam levenni – mondta bocsánatkérőn. – Hátul
vannak a gombok.
Matthew morgott valamit az orra alatt, ami nagyon csúnyának hangzott,
aztán egy örökkévalóságnak tűnő csend után szembefordult vele. Álla
megfeszült, mintha márványból faragták volna ki.
– Nem fogok ilyen könnyen darabokra hullani. Ellen tudok állni önnek,
Daisy. Hosszú évek tapasztalata tanított meg rá. Forduljon meg.
Daisy engedelmeskedett. Amikor előrehajtotta a fejét, szó szerint érezte,
ahogy a férfi tekintete végigvándorol az apró gyöngygombok végtelen során.
– Hogy az ördögbe tud egyáltalán levetkőzni? – morogta. – Sohasem
láttam még ennyi átkozott gombot egyetlen ruhán.
– Ez a divat.
– Nevetséges!
– Írhat panaszlevelet a Godey’s Lady’s Booknak – javasolta Daisy.
Matthew megvetően felhorkant, és megfogta a legfelső gombot. Próbálta
úgy kibújtatni a lyukból, hogy ne érjen a lány testéhez.
– Segít, ha a lyuk alá dugja az ujját – készségeskedett Daisy –, akkor ki
tudja ugratni a gombot a…
– Csend! – csattant fel a férfi.
Daisy befogta a száját.
Matthew tovább küzdött a gombokkal. Kelletlen nyögéssel követte a
lány tanácsát, és két ujját a ruha alá dugta. Daisy háta belebizsergett az
érintésébe.
A férfi gyötrelmesen lassan haladt a munkával. Daisy érezte, amint
többször is nekiveselkedik egy gombnak.
– Leülhetnék? – kérdezte halkan. – Elfáradtam az állásban.
– Nincs hová leülnie.
– Dehogy nincs. – Daisy otthagyta a férfit, és a baldachinos ágyhoz
ment. Megpróbált felmászni rá, de szerencsétlenségére az ágy egy antik
Sheraton volt, jó magas építésű, hogy elkerülje a téli huzatokat, és hogy a
görgők beférjenek alá. A matrac egy magasságban volt Daisy mellével.
Pipiskedve nyújtózott, hogy felüljön az ágyra, de győzött a gravitáció.
Rugdalózva, fészkelődve próbált felállni.
– Az ilyen magas ágyakhoz általában szoktak adni fellépőt – mormolta,
és belekapaszkodott az ágytakaróba. A lábát felemelve igyekezett átvetni a
térdét az ágy szélén, közben tovább sopánkodott. – Jóságos ég… ha valaki
éjjel leesik erről az ágyról, az… végzetes lehet.
Érezte, hogy Matthew megfogja a derekát.
– Az ágy nem olyan magas – mondta. Könnyedén felemelte, mint egy
kisgyereket, és letette az ágyra. – Ön alacsony.
– Nem vagyok alacsony, csak… függőlegesen hátrányos helyzetű.
– Remek. Üljön fel. – A matrac megsüllyedt a férfi súlya alatt, ahogy leült
mögé, és visszatért a gombokhoz.
Érezve a férfi ujjainak remegését a hátán, Daisy felbátorodott.
– Még sohasem vonzódtam magas férfihoz – jegyezte meg. – De ön
olyan érzést kelt bennem…
– Ha nem fogja be a száját – szakította félbe Matthew –, megfojtom.
Daisy elnémult, csendben hallgatta a férfi légzését, amely egyre zihálóbbá
vált, ujjai viszont egyre ügyesebben birkóztak meg az apró gombokkal, míg
végül a ruha hátulja teljesen kinyílt.
– Hol van? – kérdezte kurtán.
– A kulcs?
– Igen, Daisy. A kulcs.
– Beleesett a fűzőmbe. Ami azt jelenti… hogy azt is le kell vennem.
A férfi nem reagált a kijelentésre, sem szóval, sem mozdulattal. Daisy
megfordult, hogy megnézze, mit csinál.
Kábultnak tűnt. Szeme természetellenesen kék volt kivörösödött
arcában. Daisy rájött, kemény küzdelmet folytat önmagával, nehogy
hozzáérjen.
Daisy vérvörös lett zavarában, ahogy lassan kihúzta karját a ruha ujjából,
aztán kezdte letűrni a ruhát, le a csípőjén, majd addig fészkelődött, míg
teljesen kibújt a vékony fehér anyagból, és hagyta, hogy az a földre hulljon.
Matthew úgy bámult a levetett ruhára, mintha valami egzotikus állat
lenne, amilyet még sohasem látott. Tekintete lassan visszatért Daisyre, és
érthetetlen, tiltakozó hang tört ki belőle, amikor a lány a fűzőjét kezdte
kikapcsolni.
Félénknek és romlottnak érezte magát, amiért levetkőzik a férfi előtt. De
bátorságot merített abból a tényből, hogy a férfi képtelen volt elszakítani a
tekintetét a szeme előtt fokozatosan feltáruló halvány testről. Amikor az
utolsó fémkapcsot is kibújtatta a hurokból, a földre dobta a csipkedíszes
holmit. Nem fedte más a keblét, csak gyűrött alsóing.
A kulcs az ölébe pottyant. A markába zárta, és megkockáztatott egy
óvatos pillantást Matthew felé.
A férfi behunyt szemmel ült, a homlokán elmélyültek a fájdalmas
koncentráció ráncai.
– Ez nem történik meg – mondta inkább magának, mint Daisynek.
Daisy előrehajolt, hogy a férfi kabátzsebébe csúsztassa a kulcsot. Aztán
megfogta az alsóing alját, és az inget áthúzta a fején. Bizsergő érzés szaladt
végig meztelen felsőtestén. Olyan ideges volt, hogy a fogai vacogni kezdtek.
– Levettem az alsóingemet – mondta. – Nem akarod megnézni?
– Nem!
De Matthew szeme kinyílt, és tekintete rátalált a kicsi, ágaskodó
mellbimbójú keblekre. Nem mozdult, csak némán nézett a lányra, ahogy az
megoldotta a nyakkendőjét, és kigombolta a mellényét és az ingét. Daisy
mindenhol pirult, de makacsul folytatta. Feltérdelve kiszabadította a férfi
vállát a kabátból.
Matthew úgy mozdult, mintha álomban lenne, lassan húzta ki a karját a
kabátból, aztán a mellényből.
Daisy ügyetlen elszántsággal szétnyitotta az ingét, tekintete beitta a
mellkas és a felsőtest látványát. A férfi bőre fénylett, mint a szatén és
megfeszült a duzzadó izmokon. Daisy megérintette a bordákat, ujját
végighúzta a lapos has feszes izmain.
Matthew hirtelen elkapta a kezét, de láthatóan nem tudta eldönteni, hogy
ellökje-e vagy magához ölelje.
Daisy rákulcsolta az ujjait a férfi kezére, és mélyen belenézett a tágra
nyílt kék szempárba.
– Matthew – suttogta –, itt vagyok. A tiéd vagyok. Szeretném, ha
mindazt megtennéd velem, amiről valaha is álmodoztál.
Matthew megszűnt lélegezni, akarata semmivé foszlott, és hirtelen nem
számított más, csak a vágy követelése, amelyet oly sokáig elnyomott.
Megadón felnyögött, és az ölébe vonta Daisyt. A testüket hevítő forróság
átsugárzott a ruhák rétegein, és Daisy lélegzete elakadt, ahogy puha ágyéka
szokatlan keménységgel találkozott.
Matthew a szájára tapadt, közben keze vakmerőn kalandozott a testén.
Amikor ujjai határozottan összezárultak a keblén, Daisy vére vadul
száguldani kezdett, és a testét gyötrő, sóvárgó fájdalom hevessé, szinte
perzselővé vált. Ügyetlenül babrált a férfi ingével, próbálva bejutni alá,
lerángatni a testéről.
Matthew leengedte a lányt az ágyra, egy pillanatra felegyenesedett, amíg
letépte magáról az inget, szabaddá téve fantasztikus mellkasát és vállát.
Aztán ráfeküdt a lányra, és ahogy meztelen testük találkozott, Daisy
felnyögött gyönyörében. A férfi ismerős illata körülölelte. Matthew érzéki
csókokkal ostromolta a száját, keze gyengéden bejárta félig öltözött testét.
Hüvelykujjával lusta köröket rajzolt a mellbimbója köré, amitől az
megkeményedett, sötétebbé vált, míg végül Daisy tehetetlen könyörgéssel
feszült a kezének.
Matthew megértette a néma esdeklést, fölé hajolt, és a szájába vette a
kicsi, rózsaszín csúcsot. Finoman meghúzta, nyelvével becézte, újabb
szikrákat gyújtva a lány bőre alatt. Daisy nyöszörögve remegett a karjában.
Idegei vad üzeneteket küldtek teste minden pontjára, ahogy a férfi a másik
mellbimbóval kezdett foglalkozni, kemény, rózsás csúccsá varázsolva azt is.
– Tudod, mit akarok tőled? – hallotta a férfi rekedt hangját. – Felfogod,
mi történik, ha nem hagyjuk abba?
Matthew felemelte a fejét, és kétkedőn nézett rá.
– Nem vagyok olyan ártatlan, mint hiszed – mondta Daisy őszintén. –
Nagyon sokat olvastam a témáról.
Matthew elfordította az arcát, és a lánynak az a benyomása támadt,
hogy nagyon szeretne mosolyogni. Amikor visszanézett rá, a tekintete tele
volt gyengédséggel.
– Daisy Bowman, hajlandó lennék örökké a pokol tüzén égni egyetlen
óráért veled.
– Ennyi időbe telik? Egy órába?
– Édesem – felelte Matthew bánatosan –, ahogy most állnak a dolgok,
kész csoda, ha csak egy percig is kihúzom.
Daisy átkarolta a férfi nyakát.
– Szeretkezned kell velem – mondta neki –, mert ha nem teszed, mindig
fel fogom panaszolni.
Matthew magához ölelte, homlokon csókolta, és olyan sokáig hallgatott,
hogy Daisy attól félt, vissza fogja utasítani. De aztán a meleg kéz lassan
elindult lefelé a testén, és Daisy szíve izgatottan megdobbant. Matthew az
ujjaira tekerte a bugyogó kötőjét, és meghúzta.
Daisy gyomra süllyedt és emelkedett, ahogy levegő után kapkodott, és
zavarba jött, amikor a férfi keze beóvakodott a finom kelme alá, tenyerét
rásimította a puha szőrzettel benőtt dombocskára, ujjai játszottak a selymes
fürtökkel. Gyűrűsujja hegyével egy olyan érzékeny pontot érintett meg, hogy
Daisy meglepetten összerándult. Matthew gyengéden szétválasztotta az
összezárult szirmokat, közben a tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a
lány kipirult arcáról.
– Daisy, szerelmem – suttogta –, olyan puha vagy… olyan finom… hol
érintselek meg? Itt? Vagy itt…
– Ott – nyöszörögte Daisy szinte zokogva, ahogy a férfi ujjai a megfelelő
helyre siklottak. – Igen… ó, ott…
Matthew perzselő csókokkal járta be a nyakát, a keblét, közben ujjai
mélyebbre hatoltak a lába közt. Ahogy a férfi gyengéden masszírozta, Daisy
zavartan érezte, hogy nedves lesz azon a titkos helyen. Erre nem számított,
és önkéntelenül eszébe jutott, hogy valóban olyan jól tájékozott-e a
témában, mint hitte.
Döbbenten próbált valamit mondani, de elakadt a szava, amikor a férfi
ujja beléhatolt. Ez megint olyasmi volt, amire nem számított.
Matthew felemelte a fejét a kebléről, és lusta tekintettel figyelte az arcát,
miközben ujjai ritmikusan dolgoztak odabent, szinte elviselhetetlen gyönyört
okozva Daisynek. A teste megfeszült és izgatottan nyöszörgött, féktelen
szenvedéllyel viszonozva a férfi csókjait.
– Ez tetszik? – kérdezte suttogva Matthew.
– Igen, én… – Daisy alig jutott szóhoz, ahogy zihálva kapkodta a
levegőt –, azt hittem… fájni fog.
– Ettől nem – mosolyodott el Matthew. – Később persze lehet, hogy
lesz okod panaszra. – Verejtékcseppek gyülekeztek az arcán, ahogy
megérezte, hogyan zárul össze a lány teste az ujjai körül. – Nem tudom,
képes leszek-e gyengéden csinálni – mondta szaggatottan. – Túl régóta
vágyom már rád!
– Bízom benned – suttogta Daisy.
Matthew a fejét csóválva elhúzta a kezét.
– Szörnyen rossz az értékítéleted. Olyan ember ágyában fekszel, akiben
nem lenne szabad megbíznod, és arra készülsz, hogy elkövesd életed
legnagyobb hibáját.
– Ezzel a szöveggel csábítod el a nőket?
– Gondoltam, még egyszer utoljára figyelmeztetlek. Most a sorsod már
megpecsételtetett.
– Ó, remek! – Daisy segített, hogy a férfi könnyebben lehámozza róla a
bugyogót és a harisnyát.
Szeme tágra nyílt, amikor Matthew gombolni kezdte a nadrágját.
Kíváncsian, de szégyenlősen nyúlt oda, hogy abban is segítsen. Remegő
sóhaj hagyta el a férfi ajkát, amikor megérezte, hogy a kicsi, hideg kéz
besiklik a nyitott slicc mögé. Daisy óvatosan simogatta, felmérve a
férfiasságának hosszát, élvezve, ahogyan remeg a teste.
– Hogyan érintselek meg? – suttogta.
Matthew bizonytalan nevetéssel rázta meg a fejét.
– Daisy… most inkább sehogy.
– Valamit rosszul csináltam? – aggódott a lány.
– Nem, nem… – Matthew magához ölelte, az arcát, a fülét, a haját
csókolta. – Remekül csinálod.
Gyengéden simogatva fektette a hátára a lányt. Aztán gyorsan
levetkőzött és ráfeküdt. Daisy gyönyörtől remegve fogadta a közelségét,
meztelen testük találkozását, a szőrzetét, a simaságát, a forróságát. Túl sok
dolog történt egyszerre, és ő nem igazodott ki az útvesztőjükben; a
nedvesség, a férfi forró lehelete, a hosszú, becéző ujjak, a szőrének
csiklandozása a keblén, a hasán…
A férfi nyelve selymesen körberajzolta a köldökét, tűzzel árasztva el a
testét. Nyugtalanul fészkelődött alatta, csak homályosan érzékelve a férfi
szájának útját.
Matthew mintha nem tudná pontosan, hol is csókolja, állhatatosan
folytatta, egyre lejjebb kalandozva, míg végül fojtottan felsikoltott, és
nekifeszítette testét a tolakodó ajkaknak.
– Mi az? – könyökölt fel Matthew.
A zavartól bíborvörös lány alig tudta rávenni magát, hogy elmondja.
– Túl közel voltál a… öö… véletlenül…
Ahogy a lány hangja elhalt, Matthew tekintetében felismerés villant.
Gyorsan lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arckifejezését, és a válla
megremegett.
– Nem véletlen volt – mondta nagy gonddal, de a fejét továbbra is
elfordítva tartotta. – Szándékosan csináltam.
Daisy megdöbbent.
– De meg akartad csókolni a… – elhallgatott, mert ahogy a tekintetük
találkozott, látta, hogy a férfi kék szemében nevetés bujkál.
Egyáltalán nem volt zavarban… inkább mulatott.
– De ugye nem döbbentél meg? – kérdezte. – Azt hittem, sokat olvastál
a témában.
– Nos, ilyesmiről soha senki sem írt.
Matthew vállat vont, de a tekintete még mindig vidáman szikrázott.
– Te vagy itt az irodalmi szaktekintély.
– Most gúnyolódsz velem.
– Csak egy kicsit – suttogta Matthew, és ismét megcsókolta a hasát.
Daisy lába megrándult az őt fogva tartó kéz alatt.
Daisy idegesen fecsegni kezdett, ahogy a férfi szája a csípője felé
vándorolt.
– N-néhány regényben persze írtak arról, hogy vannak bizonyos
testrészek… – elakadt a lélegzete, ahogy a férfi gyengéden végigkarcolta
fogaival a belső combját – …de… olyan virágnyelven volt leírva, hogy n-
nem igazán értettem… ó, kérlek, nem hiszem, hogy ezt kellene tenned…
– Na és ezt?
– Azt határozottan nem. – Daisy fészkelődve próbált kibújni alóla.
De Matthew erősen tartotta a térde alatt fogva, és bűnös dolgokat
művelt a nyelvével a széttárt lába közt. Daisy megremegett, amikor a férfi
ismét megtalálta azt az érzékeny pontot, amelyet korábban már megérintett.
A szája puha volt, forró és követelőző, addig szopogatta, míg abból a
pontból, amelyet birtokolt, gyönyör indult útjára Daisy minden porcikájához,
és amikor irgalomért esdekelt, könyörgött, hogy Matthew ne gyötörje
tovább, ő még erőteljesebben nyalogatta, ízlelgette, egyre mélyebbre
hatolva, és akkor hirtelen a gyönyörbogok kioldódtak, és Daisy mindent
elsöprő megkönnyebbüléssel felsikoltott.
Hosszú idő után Matthew megmozdult, hogy átölelje a lányt. Daisy vadul
köré fonta a karját, a lábát, és ő befészkelte magát a szélesre tárt combok
közé, remegve az erőfeszítéstől, hogy gyengéd legyen. Egyetlen erőteljes
lökéssel hatolt belé, közben szerelmes szavakat suttogott, próbálta
nyugtatni, csitítani, még akkor is, amikor egyre mélyebbre hatolt, magáévá
téve, megtartva őt.
Amikor a testük tökéletesen egymásba olvadt, Matthew mozdulatlanná
dermedt, próbálva megkímélni a lányt a további fájdalmaktól. A férfi nagyon
kemény volt, és Daisy ízlelgette a különös érzést, milyen másénak lenni,
teljesen tehetetlenül, mégis… abban a pillanatban a férfi tökéletesen az övé
volt. Tudta, hogy ő tölti be az elméjét és a szívét, ahogyan a férfi betölti az ő
testét. Daisy megmozdította a csípőjét, mert szerette volna ugyanazt a
gyönyört nyújtani Matthew-nak, amit tőle kapott.
– Daisy… ne, várj…
De Daisy ismét megemelte a csípőjét, újra meg újra, hogy közelebb
kerüljön a férfihoz. Matthew felnyögött, és átvette a ritmust. Száját a lány
ajkára szorítva beleremegett a kielégülés erejébe.
Hosszú percekig mindketten csendben voltak utána. Matthew a vállához
ölelve tartotta a lány fejét. Óvatosan vonta ki magát belőle, és az ajkával
hallgattatta el Daisy tiltakozását.
– Hagyd, hogy gondoskodjak rólad.
Daisy nem értette, mire gondolt, de olyan gyenge volt, hogy csak feküdt
lehunyt szemmel, amikor Matthew felkelt az ágyból. Nedves ruhával tért
vissza, és gondosan megtörölgette Daisy izzadó testét, és a combja közt
sajgó részt.
Amikor visszafeküdt mellé, Daisy hozzábújt, és boldogan felsóhajtott,
amikor Matthew magukra húzta a takarót. Daisy addig fészkelődött, míg
fülét a férfi mellkasára szorítva hallgathatta az erős szívdobbanásokat.
Daisy arra gondolt, hogy most szégyenkeznie kellene, amiért bezárta
magát egy férfi szobájába, és azt követelte tőle, hogy csábítsa el. Helyette
azonban diadalt érzett… és némi bizonytalanságot is, hiszen egy olyan
újfajta intimitás határán egyensúlyozott, amely túlment a testiségen.
Mindent tudni akart a férfiról… soha senki más iránt nem érzett ilyen
fokú kíváncsiságot. De talán helyénvaló lenne egy kis türelem, hogy
mindkettőjüknek legyen ideje alkalmazkodni az új körülményekhez.
Ahogy kettejük teste egymáshoz simult a takaró alatt, melegségük
egybevegyült, Daisyt végtelen álmosság fogta el. Sohasem sejtette, hogy
ilyen jó dolog csendben feküdni egy férfi karjában, belélegezni az illatát,
érezni az erejét.
– Nehogy elaludj! – hallotta Matthew figyelmeztetését. – Ki kell
juttatnunk téged innen.
– Nem alszom, csak… – nagyot ásított – …pihentetem a szemem.
– Csak egy percet kapsz – mondta Matthew, és egyetlen mozdulattal
végigsimított a haján, a hátán. Daisynek nem is kellett több, hogy édes
álomba merüljön.

Daisy a tetőn kopogó esőre és a nyitott ablakon át beáramló nedves
szélfuvallatra ébredt. A hampshire-i időjárás úgy döntött, hogy egy spontán
záporral hűti le a délutáni levegőt, azzal a fajtával, amelyik félóránál tovább
tart, és felázott, földillatú talajt hagy maga után.
Daisy pislogva nézett körül, lassan tudatosult benne az ismeretlen
környezet, a férfias hálószoba… a mögötte fekvő meztelen férfitest
idegensége… és a lélegzet, amely a haját borzolta. Meglepetten
mozdulatlanná dermedt, de csendben feküdt tovább, azon tűnődve,
Matthew ébren van-e. A légzése nem változott, de lassan átölelte, tenyere
Daisy keblére simult.
Gyengéden magához vonta, és némán nézték az esőt. Daisy próbált
visszaemlékezni, érezte-e valaha magát ilyen biztonságban és ennyire
elégedettnek életében. Nem, soha. Semmi sem hasonlítható ehhez.
Matthew érezte a karján, hogy a lány mosolyog.
– Szereted az esőt – állapította meg.
– Igen. – Lábujjaival bejárta a férfi szőrös lábát, és elcsodálkozott,
milyen hosszú a lábikrája. – Néhány dolog mindig jobb, amikor esik.
Például az olvasás, vagy az alvás… vagy ez.
– Feküdni velem az ágyban?
Daisy bólintott.
– Olyan érzés, mintha csak mi ketten léteznénk az egész világon.
Matthew végighúzta az ujját a lány kulcscsontján, a nyakán.
– Fájdalmat okoztam neked, Daisy? – kérdezte suttogva.
– Meglehetősen kellemetlen volt, amikor… – Daisy pirulva elhallgatott. –
De számítottam rá. A barátnőim azt mesélték, hogy az első alkalom után
jobb lesz.
Matthew most a fülkagyló kecses ívét, a felhevült orcát cirógatta. A
hangjában mosoly bujkált, amikor megszólalt.
– Mindent el fogok követni, hogy jobb legyen.
– Sajnálod, hogy megtörtént? – A keze ökölbe szorult, ahogy feszülten
várta a választ.
– Istenem, dehogy. – Matthew az ajkához emelte a kicsi öklöt, és addig
csókolgatta, míg az ujjak kinyíltak, akkor a lány tenyerét az arcához
simította. – Egész életemben erre vágytam… és tudtam, hogy sohasem
kaphatom meg. Meglepett a dolog, sőt megdöbbentett. De sohasem fogom
megbánni.
Daisy a férfi felé fordult, két lába közé fogta a lábát.
Az eső ismét élénk dallamot vert a ház falán, némi esőpermet az ablakon
is bejött. Daisy megremegett arra gondolva, hogy fel kell kelnie a jó meleg
ágyból, és Matthew feljebb húzta a takarót.
– Daisy, hol van az az átkozott kulcs? – kérdezte, de harag nélkül.
– A kabátod zsebébe tettem – világosította fel Daisy készségesen. –
Nem vetted észre? Nem? Nos, azt hiszem, mással voltál elfoglalva
akkortájt. – Megsimogatta a férfi mellkasát, élvezve a mellbimbó karcoló
érzését a tenyerén. – Nyilván haragszol rám, amiért bezártam magunkat a
hálószobába.
– Valóban dühös vagyok – bólintott Matthew. – De ragaszkodom hozzá,
hogy minden este megtedd az esküvőnk után.
– Összeházasodunk? – suttogta Daisy a fejét felemelve.
Matthew melegen nézett rá, de a hangjában nyoma sem volt örömnek.
– Igen, összeházasodunk. Bár valószínűleg egy napon még meggyűlölsz
érte.
– Ugyan mi a csudáért… ó! – Daisynek hirtelen eszébe jutott, mit
mondott a férfi arról, hogy a múltja egy napon majd utoléri. – Sohasem
tudnálak gyűlölni – jelentette ki –, és nem félek a titkaidtól, Matthew. Bármi
jöjjön is, melletted leszek, és együtt nézünk szembe vele. Azt azonban
tudnod kell, hogy bosszantónak találom, amikor ilyen kijelentéseket teszel,
és nem vagy hajlandó megmagyarázni.
Matthew hirtelen felnevetett.
– Ez csak az egyik a rengeteg ok közül, amiért bosszantónak találsz.
– Igaz. – Daisy rámászott a férfira, és az orrával megcsiklandozta a
mellkasát, mint valami kíváncsi kiscica. – De sokkal jobban szeretem a
bosszantó embereket, mint a kedveseket.
Két függőleges ránc jelent meg a sötét szemöldökök közt.
– Mint például Llandrindon?
– Igen, ő sokkal kedvesebb, mint te. – Daisy kísérletképpen rászorította
a száját a férfi mellbimbójára, és megérintette a nyelvével. – Neked is olyan
érzés ez, mint nekem?
– Nem, bár nagyra értékelem az erőfeszítést. – Matthew felemelte a lány
állát. – Llandrindon megcsókolt?
Daisy lassan bólintott a férfi kezei közt.
– Csak egyszer.
Féltékenység lopózott Matthew hangjába.
– Élvezted?
– Akartam. Megpróbáltam. – Daisy behunyta a szemét, és a férfi
tenyerébe simította az arcát. – De egyáltalán nem olyan volt, mint a te
csókjaid.
– Daisy – suttogta Matthew, és megfordult, hogy a lány ismét alája
kerüljön. – Nem akartam, hogy ez megtörténjen. – Ujjai bejárták a lány
finom arcvonásait, a mosolygó ajkakat. – De most lehetetlennek tűnik, hogy
olyan sokáig kitartottam.
A lusta, kielégült idegek újra táncra perdültek a becéző ujjak érintése
nyomán.
– Matthew… mi lesz most? Beszélsz az apámmal?
– Még nem. Várok addig, amíg visszatérek Bristolból, hogy legalább az
illem látszatát betartsuk. Addigra a vendégek többsége távozik, és a család
viszonylag diszkréten kezelheti a helyzetet.
– Az apám el lesz ragadtatva, az anyám rohamot fog kapni, és Lillian…
– Fel fog robbanni.
Daisy felsóhajtott.
– A fivéreim sem kedvelnek.
– Tényleg – mondta Matthew gúnyos meglepetéssel.
Daisy aggódva nézett rá.
– Mi lesz, ha meggondolod magad velem kapcsolatban? Mi lesz, ha
visszajössz, és azt mondod, tévedtél, nem akarsz feleségül venni, és…
– Nem – vágott a szavába Matthew, és megsimogatta a zabolátlan
fekete hajzuhatagot. – Nincs visszaút. Elvettem az ártatlanságodat. Nem
fogok kibújni a felelősség alól.
Daisy komoran összevonta a szemöldökét, nem tetszett neki a szó.
– Mi a baj? – kérdezte Matthew.
– A mód, ahogyan fogalmaztál… kibújni a felelősség alól… mintha
valami szörnyű hibáért kellene vezekelned. Nem valami romantikus dolog
ilyet mondani, különösen nem a jelen körülmények közt.
– Ó – vigyorodott el hirtelen Matthew. – Nem vagyok romantikus
ember, édesem. – Megcsókolta a lány nyakát, játékosan belecsípett a
fülébe. – De felelős vagyok érted. – Lassan haladt lefelé, a lány vállához. –
A biztonságodért… a jólétedért… az örömödért… és nagyon komolyan
veszem a felelősségemet…
Megcsókolta Daisy mellét, szájába vette a feszes mellbimbót. A keze
sem tétlenkedett közben, benyúlt a lány combjai közé, és gyengéden
eljátszadozott köztük. Elmosolyodott, amikor kedvese kéjesen felnyögött.
– Nagyon édes hangot adsz ki, amikor megérintelek – mormolta – így…
meg így, és ahogy felkiáltasz, amikor elélvezel a kezem közt…
Daisy arca lángolt. Megpróbált csendben maradni, de a következő
pillanatban a férfi újabb kéjes nyögést csalt ki belőle.
– Matthew…? – Lábujjai begörbültek, amikor érezte, hogy a férfi egyre
lejjebb halad, és a nyelve már a köldökét becézi.
– Igen, locsi-fecsi kisasszony? – Matthew hangja fojtottan csengett a
takarók alatt.
– Most azt fogod csinálni… – érezte, hogy Matthew széttárja a lábát –,
amit az előbb csináltál?
– Nagyon úgy tűnik.
– De már egyszer… – A rejtély, hogy miért akar Matthew kétszer
egymás után szeretkezni vele, hirtelen jelentőségét vesztette. A férfi már a
combja közti érzékeny területet kutatta, becézte, és ettől teljesen elgyengült.
Ügyes, találékony harapdálás… lusta cirógatás a nyelvvel… érzéki játék
testének érzékeny kapujával… addig keresve, amíg olyan helyre talált,
amelytől szinte sírva nyöszörgött, hogy igen, ott, igen…
Őrjítő gyengédséggel ingerelte, lassan elhúzódva, majd meleg, gyors
fricskával visszatérve… Daisy belekapaszkodott a férfi hajába, hogy ott
tartsa a fejét a combja közt, a teste megfeszült, kéjtől lüktetett.
Matthew módszeres alapossággal repítette a magasba, a gyönyörök
csúcsára, a vihar fölé, sőt az égbolt fölé… és amikor Daisy magához tért,
dübörgő szívdobogását a tavaszi eső lágy kopogása csitította.
Ti z e n k e t t e d i k f e j e z e t

Mivel a vendégek többsége távozni készült másnap reggel, az aznap esti
vacsora hosszú és gondosan kidolgozott esemény volt. A két hosszú
asztalon csillogtak a kristályok és a porcelánok a karos gyertyatartók és
csillárok gyertyáinak fényében. Kék, sárga és aranypaszományos fekete
libériába öltözött lakájok serege sürgölődött ügyesen az asztalok körül,
újratöltötte a vizes- és borospoharakat, elvitte az üres tányérokat és hozta
az újabb fogásokat.
Káprázatos esemény volt. Sajnos Daisyt a legkevésbé sem érdekelte az
evés. Kár, hogy nem tudta kellően értékelni az ételt, amelyek közt ott
szerepelt a skót lazac, a rostélyos, a szarvascomb, amely mellé kalácsot
adtak, és művészien elrendezett zöldségtálak tejszínes öntettel és gombával.
Desszertnek különleges, drága gyümölcsöket szolgáltak fel; málnát,
nektarint, cseresznyét, őszibarackot és ananászt, de torták,
gyümölcslepények és alkohollal ízesített tejszínhabok sokaságából is
válogathattak a vendégek.
Daisy kényszerítette magát, hogy egyen, nevessen, és amennyire csak
tud, természetes stílusban társalogjon. De nem volt könnyű. Matthew
néhány székkel odébb ült az asztal túloldalán, és valahányszor találkozott a
tekintetük, Daisy kis híján megfulladt a falattól, ami a szájában volt.
Élénk beszélgetés folyt körülötte, és ő bizonytalanul válaszolgatott is, de
esze a néhány órával korábban történtek körül járt. Azok, akik jól ismerték,
a nővére és a barátai, észrevették, hogy nem teljesen önmaga. Még
Westcliff is fürkészőn ránézett néhányszor.
Daisynek melege volt a fényesen kivilágított, zsúfolt teremben, a vér
könnyen az arcába szaladt. A teste túl érzékeny volt, a ruhája dörzsölte, a
fűzője elviselhetetlen, a harisnyakötője a combjába vágott. Minden mozdulat
emlékeztette a Matthew-val töltött délutánra; a lába közti tompa sajgás, a
nem várt helyeken belenyilalló fájdalmas szúrások. A teste mégis többre
sóvárgott… Matthew kezére… nyugtalan szájára… a keménységére…
hogy magában érezze…
Érezte, hogy ismét elpirult, ezért minden figyelmét egy kenyérszelet
megvajazásának szentelte. Matthew-ra nézett, aki a bal oldalán ülő hölggyel
beszélgetett.
Megérezve a lopott pillantást, Matthew a lányra nézett. Kék szeme
megtelt forró vággyal, és mellkasa megmozdult, ahogy nagyot sóhajtott.
Némi erőfeszítéssel újra a mellette ülő hölggyel kezdett foglalkozni, olyan
hízelgő figyelmességgel, hogy a hölgy vihogó ömlengésben tört ki.
Daisy az ajkához emelte a vizezett borral teli poharat, és igyekezett a
körülötte folyó társalgásra figyelni. A Tóvidékre és a skót felföldre tervezett
utazásról folyt a szó, gondolatai azonban hamarosan visszatértek saját
helyzetéhez.
Nem bánta meg, amit tett… de nem volt annyira naiv, hogy ne tudta
volna, nem lesz minden könnyű mostantól. Éppen ellenkezőleg. Ott van még
a kérdés, hogy hol fognak lakni, Matthew mikor viszi vissza New Yorkba,
és képes lesz-e megtanulni, hogyan legyen boldog a nővére és a barátnői
nélkül. Az is megválaszolatlan kérdés volt, hogy megfelelő felesége lesz-e
egy olyan férfinak, aki gond nélkül mozog abban a világban, ahová Daisy
sohasem tudott igazán beilleszkedni. Végül ott volt Matthew titkának
egyáltalán nem jelentéktelen kérdése is.
De Daisy emlékezett a férfi halk, remegő hangjára, amikor azt mondta:
önben mindig is megvolt minden, aminek szerintem egy nőben lennie
kell…
Matthew az egyetlen ember, aki valaha is akarta őt olyannak, amilyen.
(Lord Llandrindont nem lehet ideszámítani, mivel a rajongása kissé túl
gyorsan jött, és hasonló gyorsasággal el is múlt.)
Ebből a szempontból a házassága nem fog különbözni Lillianétől és
Westcliffétől. A két erős akaratú ember gyakran vitatkozott és egyezkedett
egymással, de ez mégsem gyengítette meg a házasságukat. Épp
ellenkezőleg, úgy tűnt, a kötődés csak erősödni látszott közöttük.
Daisy végiggondolta barátnői házasságát is. Annabelle-é és Mr. Hunté a
hasonló természetűek harmóniája… Evie és Lord St. Vincent ellentétes
természete olyan természetesen és szükségszerűen illik egymáshoz, mint a
nappal és az éjszaka. Nem lehetett azt mondani, hogy bárki is felsőbbrendű
ezekben a párkapcsolatokban.
Lehetséges, hogy mindazok ellenére, amiket hallott a tökéletes házasság
eszményképéről, mégsem létezik ilyen. Talán minden házasság egyedülálló
és különleges a maga nemében.
Megnyugtató gondolat… és reményt keltő.

A végtelennek tűnő vacsora után Daisy fejfájásra hivatkozott, mert úgy
érezte, nem tudná elviselni a teázás és pletykázás rituáléját. Nem is hazudott
igazán, mert a fények, a hangok és az érzelmi feszültség kombinációjától
valóban fájdalmasan lüktetett a feje. Fájdalmas mosollyal kimentette magát,
és a főlépcső felé indult. De amikor az előcsarnokba ért, meghallotta maga
mögött a nővére hangját.
– Daisy! Beszélni szeretnék veled.
Daisy elég jól ismerte Lilliant ahhoz, hogy kihallja az élt a hangjából.
Nővére gyanakodott, aggódott, és minden gondot, problémát kimerítő
részletességgel meg akart beszélni.
Daisy ehhez túlságosan kimerültnek érezte magát.
– Ne most, kérlek – esdekelt, és békítően Lillianre mosolygott. – Nem
várhatnánk vele?
– Nem.
– Fáj a fejem.
– Az enyém is, de akkor is beszélni fogunk.
Daisy bosszúsággal küzdött. Azok után, hogy annyi éven át türelmes volt
Lilliannel, hogy nővére mindig számíthatott a támogatására és a hűségére,
nem tűnt nagy kérésnek, hogy Lillian hagyja most békén.
– Lefekszem – közölte, és kihívón nézett Lillianre, mer-e vitatkozni vele.
– Nem akarok magyarázkodni, főleg úgy nem, hogy nyilvánvalóan nincs
szándékodban meghallgatni. Jó éjszakát. Szeretlek – tette hozzá, látva
nővére döbbent arcát. Lábujjhegyre állt, puszit nyomott Lillian arcára, aztán
felment a lépcsőn.
Lillian ellenállt a kísértésnek, hogy utánamenjen. Megérezte, hogy valaki
áll mögötte. Ahogy megfordult, Annabelle és Evie együtt érző arcával találta
magát szemben.
– Nem hajlandó beszélni velem – motyogta kábán.
Evie, aki mindig habozott, hogy megérintse-e, most átölelte.
– M-menjünk a melegházba – javasolta.
A melegház volt Lillian legkedvesebb helye a kastélyban. A falakat
magas üvegtáblák alkották, a padlóba művészien megmunkált rácsokat
illesztettek, amelyek átengedték a lenti kályhák melegét. A narancs- és
citromfák finom citrusillattal töltötték be a levegőt, míg az állványokon
sorakozó trópusi növények egzotikus jelleget adtak neki.
A barátnők egy kisebb csoport székhez sétáltak és leültek.
– Azt hiszem, megtették – mondta Lillian magába roskadva.
– Kik tettek meg és mit? – kérdezte Evie.
– Daisy és Mr. Swift – felelte Annabelle némileg mulatva. – Azon
tűnődünk, hogy ők ketten… ööö… testileg is megismerték egymást.
– És miért is tűnődünk ezen? – kérdezte Evie zavartan.
– Nos, drágám, te a másik asztalnál ültél, így nem láthattad, de a
vacsoránál… – Annabelle jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét –
érzelemhullámok hömpölyögtek.
– Ó! – Evie vállat vont. – Akkor nem is baj, hogy nem az asztalotoknál
ültem. Sohasem voltam jó az érzelemhullámok észrevételében.
– De ezek feltűnő érzelemhullámok voltak – mondta Lillian sötéten. –
Akkor sem lehettek volna nyilvánvalóbbak, ha Mr. Swift felugrik az asztalra,
és közhírré teszi.
– Mr. Swift sohasem lenne ilyen közönséges – védte meg a férfit Evie. –
Még azzal együtt sem, hogy amerikai.
Lillian haragosan ráncolta a homlokát.
– Hová tűnt a „Sohasem lennék boldog egy érzéketlen gyáros mellett”?
Vagy az „Azt akarom, hogy mi négyen mindig együtt legyünk!”? A fenébe,
nem tudom elhinni, hogy ezt tette! Minden olyan jól ment Lord
Llandrindonnal. Mi üthetett belé, hogy együtt hált Matthew Swifttel?
– Gyanítom, hálásról nem igazán volt szó – jegyezte meg Annabelle
csillogó szemmel.
Lillian bőszen nézett rá.
– Ha olyan rossz ízlésed van, hogy képes vagy ezen mulatni,
Annabelle…
– Daisyt sohasem érdekelte Lord Llandrindon – szólt közbe sietve Evie,
hogy elejét vegye a vitának. – Csak arra használta, hogy provokálja vele
Mr. Swiftet.
– Honnan tudod? – kérdezte a másik kettő egyszerre.
– A-az úgy volt… – Evie tehetetlenül legyintett. – A múlt héten félig-
meddig véletlenül azt javasoltam Daisynek, hogy próbálja meg féltékennyé
tenni Mr. Swiftet. Úgy tűnik, bevált.
Lillian nagyokat nyelt, mielőtt meg tudott szólalni.
– Az összes ostoba, fafejű, gyengeelméjű…
– Miért, Evie? – kérdezte Annabelle sokkal kedvesebben.
– Daisy és én meghallottuk, amikor Mr. Swift Lord Llandrindonnal
beszélt. Próbálta meggyőzni Llandrindont, hogy udvaroljon Daisynek, és őt
hallgatva nyilvánvalóvá vált, hogy magának akarja Daisyt.
– Fogadok, hogy az egészet eltervezte! – csattant fel Lillian. – Valahogy
megtudta, hogy ti hallani fogjátok. Fondorlatos és gonosz összeesküvés volt
az egész, és ti lépre mentetek.
– Nem hiszem, hogy összeesküvés lett volna – mondta Evie, és Lillian
bíborvörös arcára nézett. – Most kiabálni fogsz velem? – kérdezte aggódva.
Lillian megrázta a fejét, és a tenyerébe temette az arcát.
– Rikoltozom itt, mint valami kofa – morogta az ujjain át –, mintha azt
hinném, hogy ez valamit is segít. Mivel azonban meglehetősen biztos vagyok
benne, hogy Daisy lefeküdt azzal a kígyóval, nem valószínű, hogy bárki is
megmenthetné.
– Talán nem is akarja, hogy megmentsék – mutatott rá Evie.
– Ez azért van, mert teljesen megbolondult – hallatszott Lillian fojtott
morgása.
Annabelle bólintott.
– Nyilvánvaló. Daisy lefeküdt egy jóképű, gazdag és intelligens
fiatalemberrel, aki láthatóan szerelmes belé. Az ég szerelmére, vajon mit
gondolhatott? – Együtt érzőn elmosolyodott, hallva Lillian gyalázkodó
válaszát. – Drágám – mormolta, kezét a barátnője vállára téve –, ahogy azt
te is tudod, volt idő, amikor nem számított nekem, hogy olyan férfihoz
megyek-e férjhez, akit szeretek, vagy olyanhoz, akit nem… csak az volt
fontos, hogy kimenekítsem a családomat abból a kétségbeejtő helyzetből,
amelyben voltunk. De amikor arra gondoltam, milyen lesz egy ágyban aludni
a férjemmel… az egész életemet vele tölteni… tudtam, hogy Simon az
egyetlen választási lehetőségem. – Elhallgatott, hirtelen könnycsepp csillant a
szemében. A gyönyörű, magabiztos Annabelle, aki sohasem sír. – Amikor
beteg vagyok – folytatta –, amikor félek, amikor szükségem van valamire,
tudom, hogy eget-földet meg fog mozgatni, hogy megszerezze, hogy nekem
jó legyen. Teljes valómmal bízom benne, és amikor a gyermekre nézek, akit
együtt teremtettünk, akiben mindketten benne vagyunk, és benne leszünk
örökre… istenem, olyankor végtelenül hálás vagyok, hogy feleségül mentem
Simonhoz. Mindannyian magunk választottunk férjet, Lillian. Hagyd meg
Daisynek is ezt a szabadságot.
Lillian ingerülten lerázta barátnője kezét.
– Swift nem ugyanolyan típusú ember, mint a férjeink. Még St. Vincenttel
sincs egy szinten, aki lehet megátalkodott szoknyavadász, de legalább van
szíve. – Hirtelen elhallgatott, Evie-re nézett. – Nem sértésnek szántam –
morogta.
– Semmi baj – nyugtatta meg Evie, de ajka megrándult, mintha el kellene
fojtania a nevetését.
– A lényeg – bosszankodott Lillian –, hogy semmi kifogásom az ellen,
hogy Daisy szabadon válasszon magának férjet egészen addig, amíg nem
rosszul dönt.
– Drágám… – kezdte Annabelle óvatosan, hogy rámutasson Lillian
logikájának hibájára, de Evie közbeszólt.
– Azt h-hiszem, Daisynek joga van hibázni. Mi csak annyit tehetünk,
hogy segítünk neki, ha kéri.
– Nem segíthetünk neki, ha végül abban az átkozott New Yorkban köt
ki! – vágott vissza Lillian.
Evie és Annabelle nem vitázott tovább, hallgatólagosan megegyezve
abban, hogy vannak problémák, amelyeket szavakkal nem lehet megoldani,
félelmek, amelyeket nem lehet csillapítani. Azt tették, amit a barátok
tesznek, amikor már minden más kudarcot vallott… csendben ültek
mellette… éreztették Lilliannel, hogy szeretik és törődnek vele.

Egy forró fürdő segített ellazítani Daisy testét, megnyugtatni felborzolt
idegeit. Addig áztatta magát a gőzölgő vízben, amíg úgy érezte, csontjai
elolvadtak, súlytalanná váltak, és a fejfájása is elmúlt. Újjászületve vette fel a
fodros, fehér hálóinget, és leült, hogy megfésülje a haját, mialatt két
szobalány kivitte a kádat.
Újra és újra végighúzta a kefét a haján, míg a derékig érő tincsek fénylő
ébenfekete zuhataggá váltak. Kibámult az erkélyre vezető nyitott ajtón a
sötét tavaszi éjszakába. A csillagtalan égbolt bársonyfekete volt.
Daisy szórakozottan maga elé mosolygott, amikor meghallotta maga
mögött az ajtó kattanását. Azt hitte, valamelyik szobalány tért vissza a
szappantartóért vagy a törülközőért, ezért nem mozdult, csak nézett tovább
kifelé.
Hirtelen valaki megérintette a vállát, aztán egy meleg kéz a keblére
siklott. Meglepetten állt fel, és nyomban egy erős férfi mellkashoz simulva
találta magát.
Matthew mély hangja a fülét csiklandozta.
– Mire gondoltál?
– Természetesen rád. – Daisy elfészkelődött a férfi ölelésében, és
cirógatni kezdte a selymes szőrzetű kart. Tekintete visszatért a kinti világhoz.
– Ez a szoba a gróf egyik húgáé volt – mondta. – Azt mesélték, hogy a
szerelme… egy istállófiú… fel szokott mászni az erkélyre, hogy
meglátogassa. Úgy, mint Rómeó.
– Remélem, a jutalom megérte a kockázatot.
– Te vállalnál ekkora kockázatot a kedvemért?
– Ha az lenne az egyetlen módja, hogy veled lehessek. De semmi
értelme felmászni egy emeleti erkélyre, amikor a szobának van egy
tökéletesen jó ajtaja.
– Az ajtót használni közel sem romantikus.
– Ha kitöröm a nyakam, az sem.
– Milyen gyakorlatias valaki – nevetett Daisy, és megfordult a férfi
ölelésében. Matthew ruhája még őrizte a kinti friss levegőt, és fanyar
dohányillata volt. Vacsora után biztosan kiment a férfiakkal a hátsó teraszra.
Közelebb simulva hozzá megérezte az ing keményítő- és bőrének tiszta,
férfias illatát is. – Szeretem az illatodat. Ha bekötnék a szememet, és
beküldenének egy férfiakkal teli szobába, egyenesen hozzád mennék.
– Újabb társasjáték – mondta Matthew, és mindketten nevettek.
Daisy megfogta a férfi kezét, és az ágy felé húzta.
– Gyere, feküdj le velem.
Matthew tiltakozva rázta a fejét.
– Csak néhány percre jöttem. Holnap kora reggel Westcliff-fel Bristolba
megyünk. – Tekintete mohón pásztázta a fodros hálóinget. – Ha csak a
közelébe kerülünk annak az ágynak, képtelen leszek megállni, hogy ne
szeretkezzem veled.
– Én nem bánom – mondta Daisy pirulva.
– Nem; ilyen hamar az első alkalom után… – mondta Matthew, és újra
átölelte a lányt. – Pihenned kell.
– Akkor miért vagy itt?
A férfi a hajához simította az arcát. Még azok után is, ami köztük történt,
lehetetlennek tűnt, hogy Matthew Swift ilyen gyengéden öleli át.
– Csak el akartam köszönni tőled – mormolta Matthew –, és meg
akartalak nyugtatni…
Daisy kérdőn felnézett, és a férfi nem tudta megállni, hogy gyors csókot
ne lopjon tőle.
– Sohasem kell attól félned, hogy meggondolom magam a
házasságunkkal kapcsolatban. Igazából, most már, ha akarnál, sem tudnál
megszabadulni tőlem.
– Igen – mosolygott rá Daisy –, tudom, hogy megbízható vagy.
Matthew kényszerítette magát, hogy elengedje a lányt. Vonakodva az
ajtóhoz ment, résnyire nyitotta, és kinézett, hogy megbizonyosodjon róla, a
folyosó üres.
– Matthew – suttogta Daisy.
– Tessék – nézett vissza a férfi.
– Gyere vissza hamar!
Bármit is látott Daisy arcán, Matthew szeme felragyogott a
félhomályban. Kurtán biccentett, és távozott, amíg volt hozzá lelkiereje.
Ti z e n h a r m a d i k f e j e z e t

Matthew hamar rájött, hogy Lord Westcliff-fel utazni Bristolba egészen más,
mint ha egyedül kellett volna boldogulnia a kikötővárosban. Eredetileg azt
tervezte, hogy egy a központban lévő fogadóban száll meg. Westcliff
társaságában azonban egy gazdag hajóépítő család vendégei voltak.
Matthew megtudta, hogy több jómódú családtól is érkezett meghívás, akik
mind égtek a vágytól, hogy vendégül lássák a grófot.
Mindenki vagy a barátja volt Westcliffnek, vagy az szeretett volna lenni.
Ennyit jelentett az ősi nemesi név. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy
nem pusztán Westcliff neve és a rangja váltott ki ekkora lelkesedést…
haladó politikusként és rátermett üzletemberként ismerték a grófot, és
mindkét tulajdonsága népszerű emberré tette Bristolban.
Bristol, London után a második legnagyobb kereskedőváros,
robbanásszerű fejlődésen ment keresztül. Ahogy a kereskedelmi területek
terjeszkedtek és a régi városfalak leomlottak, a keskeny utakat
kiszélesítették, és szinte naponta új főútvonalak jelentek meg. A
legjelentősebb azonban minden változás közt az volt, hogy befejezték a
kikötői vasútvonal építését, amely a Temple Mead állomást összekötötte a
kikötővel. Ennek eredményeképp nem akadt Európában jobb hely
vállalkozások létrehozására.
Matthew kelletlenül beismerte Westcliffnek, hogy a jelenléte nagyban
megkönnyítette a tárgyalásokat és a találkozókat. Westcliff neve nem csupán
ajtókat nyitott meg, hanem arra ösztökélte az embereket, hogy gyakorlatilag
neki adják az egész épületet. Matthew magában elismerte, hogy rengeteget
tanulhat a gróftól, aki lenyűgöző ismeretekkel rendelkezett az üzlet és a
vállalkozások területén.
Amikor például a mozdonygyártásról tárgyaltak, a gróf nemcsak a
tervezés és kivitelezés alapelveivel volt tisztában, de meg tudott nevezni
legalább egy tucat csavarfajtát, amelyeket a legutóbbi, széles nyomtávú
mozdonyokon alkalmaztak.
Matthew minden szerénység nélkül állította, hogy sohasem találkozott
olyan emberrel, aki felvehette volna vele a versenyt a technikai tudás terén.
Egészen Westcliffig. Ez roppant érdekes beszélgetésekhez vezetett kettejük
közt. Bárki más, aki részt vett a társalgásban, öt perc múlva horkolni
kezdett.
A maga részéről Marcus két céllal indult neki a bristoli hétnek.
Hivatalosan azért, hogy bizonyos üzleti ügyeket elintézzen… de nem
hivatalosan az volt a terve, hogy eldönti, mi legyen Matthew Swifttel.
Marcusnak nem volt könnyű otthagyni Lilliant. Rájött, hogy míg másnál
teljesen hétköznapi dolog a szülés és a kezdeti időszak, rendkívüli
jelentőséget kap, amikor az ember saját feleségéről és gyerekéről van szó.
Minden elbűvölte, ami a lányával volt kapcsolatos: ahogy aludt és felébredt,
az első fürdetés, ahogy az apró lábujjait mozgatta, a látvány, ahogy Lillian
mellén szopott.
Bár előfordult, hogy egy előkelő hölgy saját maga táplálta a gyermekét,
sokkal elterjedtebb volt, hogy szoptatós dajkát fogadtak erre a célra. Lillian
azonban meggondolta magát, amint Merritt megszületett.
– Engem akar – közölte Marcusszal, és a férfi nem mert rámutatni, hogy
a baba aligha tárgyalóképes ebben a dologban, és a dajkával ugyanúgy
beérné.
Marcus félelme, hogy a felesége meghal gyermekágyi lázban, napról
napra csökkent, ahogy Lillian visszanyerte régi önmagát, egészséges, karcsú
és eleven lett. Marcus megkönnyebbülése óriási volt. Sohasem gondolta,
hogy lehetséges valakit ennyire szeretni, és arra sem számított, hogy Lillian
ilyen gyorsan boldogsága alapvető követelményévé válik. Mindent meg fog
tenni érte, ami csak hatalmában áll, és annak fényében, hogy a felesége
mennyire aggódik a húgáért, Westcliff úgy döntött, véglegesen véleményt
formál Matthew Swiftről.
Amikor a Great Western Railway vasúti társaság képviselőivel
találkoztak, a dokkfelügyelővel, vagy a különböző jogtanácsosokkal és
ügyintézőkkel, Westcliffet lenyűgözte Swift magabiztos fellépése. Eddig csak
annyit látott, hogyan viselkedik Stony Cross tehetős vendégeivel, de itt
nyomban világossá vált, hogy könnyedén kijön a legkülönbözőbb fajta
emberekkel, az idős arisztokratáktól kezdve a nagydarab, fiatal
dokkmunkásokig. Amikor alkudozásra került a sor, Swift agresszív volt, de
nem udvariatlan vagy durva. Nyugodt volt, kiegyensúlyozott és józan, de
ugyanakkor olyan fanyar humorérzékkel bírt, amellyel jó hatást keltett.
Marcus látta Thomas Bowman hatását Swift makacsságában és abban,
hogy hajlandó volt kiállni a véleménye mellett, de Bowmantől eltérően,
Swiftet olyan természetes fellépés és magabiztosság jellemezte, amire az
emberek ösztönösen reagáltak. Swift jól meg fogja állni a helyét Bristolban,
gondolta Marcus. Jó hely ez egy becsvágyó fiatalembernek, legalább annyi
lehetőséget kínál, ha nem többet, mint London.
Az pedig, hogy Matthew Swift hogyan illik Daisyhez… nos, az már
bizonytalanabb ügy. Marcus nem szívesen ítélkezett a szív dolgaiban, mivel
tapasztalatból tudta, hogy ezen a téren nem tévedhetetlen. Az, hogy
eredetileg ellenezte Simon Hunt és Annabelle házasságát, pont egy ilyen eset
volt. De akkor is döntenie kell. Daisy olyan férjet érdemel, aki kedvesen
bánik vele.
A vasúti társaság képviselőivel történt találkozó után Marcus és Swift
végigsétáltak a Corn Streeten, át egy vásárcsarnokon, amely tele volt a
zöldség- és gyümölcsárusok standjaival. A járdát nemrégiben építették,
hogy a járókelőket megóvják a sártól és az utca hulladékától. Könyveket,
piperecikkeket és a helyi homokkőből készült üvegtárgyakat kínáló boltok
mellett sétáltak el.
Útközben betértek egy vendégfogadóba, hogy megebédeljenek. A
fogadó tele volt, mindenféle népség képviseltette magát a gazdag
kereskedőktől kezdve az egyszerű dokkmunkásokig.
A lármás környezetben ellazulva Marcus az ajkához emelte a barna
sörrel teli korsót. Az ital hideg és keserű volt, csípős folyamként sietett le a
torkán, és kellemes utóízt hagyott maga után.
Miközben azon tűnődött, hogyan hozza szóba Daisy ügyét, Swift azzal
lepte meg, hogy nyíltan előállt a mondandójával.
– Van valami, amit szeretnék önnel megbeszélni, uram.
Marcus bátorítón nézett rá.
– Rendben.
– Úgy alakultak a dolgok, hogy Bowman kisasszonnyal sikerült…
egyezségre jutnunk. Figyelembe véve a logikus előnyöket mindkét oldalról,
értelmes és gyakorlatias döntést hoztam, miszerint össze…
– Mióta szereti? – szakította félbe a gróf, magában jól szórakozva.
Swift feszülten felsóhajtott.
– Évek óta – ismerte be, és a hajába túrt. – De egészen mostanáig nem
ismertem fel az érzést.
– A sógornőm viszonozza a szerelmét?
– Azt hiszem… – Elhallgatott, nagyot kortyolt a söréből. – Nem tudom
– mondta és nagyon fiatalnak és nyugtalannak látszott, ahogy ezt bevallotta.
– Remélem, hogy idővel… Ó, az ördögbe is!
– Szerintem nem lenne nehéz elnyernie Daisy vonzalmát – mondta
Marcus kedvesebb hangon, mint szándékában állt. – Ahogy én látom, ez
mindkét részről jó frigy lenne.
Swift önironikus mosollyal nézett fel.
– Nem gondolja, hogy Bowman kisasszony jobban járna egy
költészetkedvelő vidéki úriemberrel?
– Azt hiszem, az katasztrofális lenne. Daisynek nincs szüksége olyan
férjre, aki hozzá hasonlóan nem e világban él. – Marcus levágott a kettejük
közti fatálon lévő Wensleydale sajtból egy darabot, és két vastag szelet
kenyér közé tette. Tűnődve nézte Swiftet, azon gondolkodva, miért tűnik
úgy, hogy a fiatalember nem igazán élvezi a helyzetet. A legtöbb férfi sokkal
lelkesebben fogadná a lehetőséget, hogy feleségül veheti a szeretett nőt.
– Bowman örülni fog – jegyezte meg, és erősen figyelte Swift reakcióját.
– Az ő öröme sohasem volt a tervben. A legkisebb utalás az
ellenkezőjére komoly alábecsülése mindannak, amit Bowman kisasszony
nyújtani tud.
– Nincs szükség rá, hogy a védelmére keljen – felelte Marcus. – Daisy
bájos kis csirkefogó, nem is beszélve arról, milyen kedves és
szeretetreméltó. Ha kicsit magabiztosabb volna, és kevésbé érzékeny,
mostanra megtanulta volna, hogy szédítse el a férfiakat. De javára legyen
mondva, ellenkezik a természetével, hogy a szerelmet játéknak fogja fel…
és kevés férfinak van annyi esze, hogy értékelje egy nő őszinteségét.
– Én értékelem – mondta kurtán Swift.
– Nekem is úgy tűnik. – Marcust együttérzés fogta el, ahogy a
fiatalember dilemmájára gondolt. Józan ember létére, aki egészséges
ellenérzéssel viseltetik a melodráma iránt, Swiftet nagyon is zavarhatja, hogy
megsebezte Ámor egyik nyila. – Noha nem kérte a támogatásomat a
frigyhez – folytatta –, számíthat rá.
– Akkor is, ha Lady Westcliff ellenzi?
Lillian említésére sóvárgó érzés szorította össze Marcus mellkasát.
Jobban hiányzott neki az asszony, mint várta.
– Lady Westcliff kénytelen megbékélni a ténnyel – mondta a gróf
szárazon –, hogy nagy ritkán nem az ő akarata szerint történik valami. Ha
pedig bebizonyítja, hogy jó férje Daisynek, a feleségem is megenyhül. Lillian
igazságos asszony.
De Swift még mindig nyugtalannak tűnt.
– Uram… – kezdte, és keze ökölbe szorult a korsó fülén, amelyről le
nem vette volna a tekintetét.
Látva a sötét árnyat a fiatalember arcán, Marcus szájában megállt a falat.
Az ösztönei azt súgták, nagyon nagy baj van. A fenébe, gondolta, hát nincs
semmi a Bowmanekkel kapcsolatban, ami egyszerű volna?
– Mit mondana egy olyan emberre, aki hazugságra építette fel az
életét… és az az élet mégis sokkal értékesebb lett, mint az eredeti valaha is
lehetett volna?
Marcus tovább rágott, lenyelte a falatot, és jó adag sörrel öblítette le.
– De az egész hamisságon alapszik? – kérdezte végül.
– Igen.
– Ez az ember megfosztott valakit a jogos tulajdonától? Testi vagy
érzelmi kárt okozott valakinek?
– Nem – felelte Swift, és egyenesen Marcus szemébe nézett. – De
vannak jogi vonatkozásai az ügynek.
Marcus ettől kicsit jobban érezte magát. Tapasztalatai szerint még a
legjobb ember is belekeveredik valamiféle jogi procedúrába. Talán Swift
egyszer belekeveredett valami kétes üzletbe, vagy olyan ifjúkori félrelépést
követett el, amely ennyi év után is kínos volna neki, ha napvilágra kerülne.
Marcus természetesen nem vette könnyedén a becsületet érintő
dolgokat, és egy múltbéli botlás nem olyasmi volt, amit szívesen hallott egy
reménybeli sógortól. Másrészt viszont Swiftet jó modorú, jellemes
embernek ismerte meg, és sok olyan dolgot tudott meg róla, ami tetszett
neki.
– Attól tartok, fel kell függesztenem a házassághoz adott támogatásomat,
amíg tisztába nem jövök a részletekkel – mondta óvatosan. – Van még
valami, amit elmondana nekem?
Swift a fejét rázta.
– Ne haragudjon. Istenem, bár elmondhatnám!
– Ha a szavamat adom, hogy nem árulom el?
– Nem – suttogta Swift. – Megint csak bocsánatot kérek.
Marcus felsóhajtott, és hátradőlt a széken.
– Ha fogalmam sincs arról, mi a probléma, sajnos nem tudom megoldani,
de még csak enyhíteni sem. Másrészt viszont hiszek abban, hogy mindenki
megérdemel egy második lehetőséget… és hajlandó vagyok az alapján
megítélni valakit, akivé vált, nem az alapján, aki volt. Azonban… van
valami, amire a szavát kell adnia.
Swift felnézett, kék szemében gyanakvás ült.
– Mi lenne az, uram?
– Mindent elmond Daisynek, mielőtt feleségül veszi. Az utolsó részletig
elé tárja a történetet, és rábízza a döntést, hogy akar-e a felesége lenni vagy
sem. Nem fogja úgy elvenni, hogy ne mondaná el neki a teljes és
kendőzetlen igazságot.
Swiftnek szeme sem rebbent.
– Bírja a szavamat, uram.
– Remek. – Marcus az asztalukhoz intette a kocsmáros lányt.
Ezek után valami sokkal erősebbre volt szüksége, mint a sör.
Ti z e n n e g y e d i k f e j e z e t

Westcliff és Matthew Swift távollétében a birtok természetellenesen
csendesnek tűnt. Lillian és Daisy megkönnyebbülésére Westcliff elintézte,
hogy a szüleik elkísérjenek egy szomszédos családot egy Stratford-on-
Avonbe tett kirándulásra. Egész héten bankettekre, színdarabokra,
előadásokra és zenés bemutatókra fognak járni, amelyek mind Shakespeare
születésének kétszáznyolcvanadik évfordulójára rendezett ünnepség részei
voltak. De az rejtély maradt Daisy számára, hogy hogyan tudta Westcliff
rávenni Bowmanéket, hogy elmenjenek.
– Apát és anyát egyáltalán nem érdekli a költő – mondta csodálkozva
Lilliannek, amikor a hintó elindult a szüleikkel. – Azt meg el sem tudom
hinni, hogy apa inkább a fesztivált választotta Bristol helyett.
– Westcliff nem akarta, hogy apa velük tartson – felelte Lillian szomorkás
mosollyal.
– De miért? Végül is apa üzletéről van szó.
– Igen, de amikor tárgyalásokra kerül a sor, apa túlságosan bárdolatlan a
brit ízléshez képest, és ez mindenkinek megnehezíti, hogy egyezségre
jussanak. Ezért Westcliff megszervezte ezt az utat Stratfordba, méghozzá
olyan gyorsasággal, hogy apának nem volt alkalma tiltakozni. És amikor
Westcliff mintegy mellékesen megemlítette anyának, hogy mennyi előkelő
családdal kerülhet ott ismeretségbe, apának esélye sem maradt.
– Gondolom, Westcliff és Mr. Swift sikerrel járnak Bristolban.
Lillian arca nyomban óvatossá vált.
– Az kétségtelen.
Daisynek feltűnt, hogy amikor nincsenek ott a barátnőik, akik az ütköző
szerepét vállalnák, a beszélgetései Lilliannel rendkívül óvatossá váltak,
mintha lábujjhegyen kerülgetnék egymást. Ez nem tetszett neki. Hiszen eddig
mindent nyíltan és szabadon meg tudtak beszélni egymással. De most
hirtelen kerülni igyekeztek bizonyos témákat, ami úgy hatott, mintha
elszántan próbálnának tudomást sem venni egy elefántról a szobában… ami
azt illeti, egy egész elefántcsordáról.
Lillian nem kérdezte meg Daisyt, hogy együtt hált-e Matthew-val.
Valójában úgy tűnt, hogy egyáltalán nem hajlandó Matthew Swiftről
beszélni. Az iránt sem érdeklődött, miért szakadt meg hirtelen Daisy és Lord
Llandrindon bimbózó kapcsolata, vagy miért nem akar Daisy felmenni
Londonba a szezon végére.
Daisy sem akart igazán ezekről a dolgokról beszélni. Hiába nyugtatta
meg Matthew a távozása előtt, ő aggódott és nyugtalan volt, arra pedig
egyáltalán nem vágyott, hogy vitába keveredjen a nővérével.
Inkább mindketten Merritt-tel törődtek, egymást váltva dajkálták,
öltöztették és fürdették, mintha játék baba volna. Bár két gyereklány is a
rendelkezésükre állt, Lillian nem szívesen adta át nekik a kislányát.
Egyszerűen az volt a helyzet, hogy szeretett a kicsivel lenni.
Mercedes mielőtt elutazott, figyelmeztette, hogy a gyerek hozzászokik,
ha rendszeresen felveszik.
– El fogod kényeztetni – mondta Lilliannek –, és akkor sohasem lehet
majd letenni.
Lillian azzal vágott vissza, hogy van elég kéz a kastélyban, amelyik
tarthatná, és Merrittet annyiszor fel fogják venni, ahányszor csak akarja.
– Azt akarom, hogy más legyen a gyerekkora, mint a miénk – mondta
Daisynek később, mialatt a babakocsit tologatták a kertben. – Kevés
emlékem maradt a szüleinkről. Az egyik, ahogy anyám valami estélyre
öltözködik, a másik, amikor bemegy apánk dolgozószobájába, hogy
elmesélje neki a legújabb csínytevésünket… és hogy büntetést kapjunk.
– Emlékszel, hogy kiabált anya, amikor görkorcsolyáztunk a járdán és
fellöktük az embereket? – kérdezte Daisy mosolyogva.
– Kivéve, amikor Astorék közül löktünk fel valakit – kuncogott Lillian. –
Az nem volt baj.
– Vagy amikor az ikrek kis kertet ültettek, mi meg kihúztuk az összes
krumplit, mielőtt megnőttek volna.
– Rákásztunk és horgásztunk Long Islanden…
– Métáztunk…
Az emlékek felidézésével töltött délután felderítette a nővéreket.
– Ki hitte volna valaha is – vigyorgott Daisy szélesen –, hogy egy brit
főrend felesége leszel, és én… – egy pillanatig tétovázott – vénlány
maradok.
– Ne butáskodj – mondta Lillian halkan. – Egyértelmű, hogy nem
maradsz vénlány.
Ennél közelebb sohasem jutottak ahhoz, hogy Daisy és Matthew Swift
kapcsolatáról beszéljenek. Ennek ellenére, miközben Daisy Lillian szokatlan
visszafogottságán töprengett, rájött, hogy nővére szeretné elkerülni, hogy
szakadék keletkezzen kettejük közt. Ha pedig ez azt jelenti, hogy Matthew
Swiftet be kell fogadni a családba, Lillian mindent el fog követni, hogy
elviselje a férfit. Tudva, milyen nehéz a nővérének magában tartania a
véleményét, Daisy legszívesebben átölelte volna. Helyette csak rátette a
kezét a babakocsi fogójára.
– Most én következem – mondta.
Tovább sétáltak. Daisy újra felvette az emlékek fonalát.
– Emlékszel, amikor felborítottuk a kenut a tavon?
– A nevelőnőnkkel együtt – tette hozzá Lillian, és egymásra nevettek.

Bowmanék tértek vissza elsőként szombaton. Ahogy arra számítani lehetett,
a Shakespeare-fesztivál kész kínszenvedés volt Thomas számára.
– Hol van Swift? – kérdezte abban a pillanatban, hogy belépett a
kastélyba. – Hol van Westcliff? Jelentést akarok a tárgyalásaikról.
– Még nem értek vissza – felelte Lillian, aki az előcsarnokban várta a
szüleit. Epés pillantást vetett az apjára. – Nem kérdezed meg, hogy vagyok,
apám? Nem akarod tudni, hogy érzi magát az unokád?
– Látom, hogy jól vagy – vágott vissza Bowman –, és feltételezem, hogy
a gyerek is jól van, különben már elmondtad volna, ha baja van. Mikorra
várjátok vissza Swiftet és Westcliffet?
Lillian az égre emelte a tekintetét.
– Bármelyik pillanatban megérkezhetnek.
De hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a férfiak késnek annak
eredményeként, hogy tavasszal bajos volt bárhová is utazni. Az időjárás
kiszámíthatatlan volt, a vidéki utak gyakran javításra szorultak, a hintók
könnyen megrongálódhattak, és a lovak is könnyen megbetegedhettek,
ínpók vagy tojásdaganat fenyegette őket.
Ahogy az este közeledett, és Westcliffnek meg Matthew-nak nyoma sem
volt, Lillian kijelentette, hogy nyugodtan megvacsorázhatnak, különben a
szakács haragos lesz.
A vacsora most viszonylag kisebb esemény volt, csak a Bowmanek és
két helyi család vett részt rajta, köztük a lelkész és a felesége. Az étkezés
közepén járhattak, amikor a komornyik belépett, és halkan mondott valamit
Lilliannek. Az asszony mosolygott, elpirult, és izgalomtól csillogó szemmel
közölte az asztaltársasággal, hogy Westcliff megérkezett és hamarosan
csatlakozik hozzájuk.
Daisy nyugalmat erőltetett magára, de a felszín alatt a szíve izgatottan
dobogott. Észrevéve, hogy az evőeszköz feltűnően remeg a kezében,
gyorsan letette, és kezét az ölébe ejtette. Csak félig figyelt a beszélgetésre,
tekintete az ajtóra tapadt.
Amikor a két férfi, miután lemosta magáról az út porát és átöltözött,
belépett az ebédlőbe, Daisy szíve olyan heves ütemre váltott, hogy alig
kapott levegőt.
Matthew végignézett a társaságon, aztán Westcliff példáját követve
meghajolt. Mindketten higgadtnak és felettébb frissnek tűntek. Mintha nem
hét napig, csupán hét percig lettek volna távol.
Mielőtt elfoglalta volna a helyét az asztalfőn, Westcliff a feleségéhez
ment. Mivel a gróf mindig is nagyon visszafogott volt, ami a magánügyeit
illeti, mindenki, még maga Lillian is elcsodálkozott, amikor a tenyerébe fogta
az arcát és szájon csókolta. Lillian elpirult, motyogott valamit arról, hogy a
lelkész is jelen van, amivel megnevettette Westcliffet.
Közben Matthew leült a Daisy melletti üres székre.
– Bowman kisasszony – üdvözölte halkan.
Daisy egy szót sem tudott kinyögni. A mosolygó szempárba nézett, és
melegség árasztotta el. Szökőkútként törtek fel benne az érzelmek, ezért
gyorsan elfordította a tekintetét, mielőtt valami ostobaságot csinál. De nem
feledkezhetett meg a mellette ülő férfiról.
Westcliff és Matthew azzal szórakoztatta a társaságot, hogyan akadt el a
sárban a hintójuk. Szerencsére egy arra járó gazda az ökrös szekerével
segített kiszabadítani a kocsit, de mire ez sikerült, mindannyiukat tetőtől
talpig sár borította. Ráadásul a kis közjáték meglehetősen makacs
hangulatra ingerelte az ökröt. Mire Westcliffék befejezték a történetet, az
asztalnál ülők mind nevettek.
Ezután a Shakespeare-fesztiválra terelődött a szó, és Thomas Bowman
részletesen beszámolt a stratfordi látogatásukról. Matthew feltett néhány
kérdést, és látszólag teljesen lefoglalta a beszélgetés.
Daisy hirtelen meglepve tapasztalta, hogy a férfi keze felé indul az asztal
alatt. Ujjai gyengéden rázárultak az ujjaira. Közben végig részt vett a
társalgásban, kérdezett és könnyedén mosolygott. Daisy szabad kezével
felvette a poharát és az ajkához emelte. Kortyolt egyet a borból, aztán még
egyet, és majdnem megfulladt, amikor Matthew játékosan babrálni kezdett
az ujjaival az asztal alatt. Az érzések, amelyek egy hetet pihentek, ismét
életre keltek.
Matthew továbbra sem nézett rá, ahogy valamit gyengéden a
gyűrűsujjára húzott, aztán a kezét visszaengedte az ölébe, közben az egyik
lakáj odalépett hozzájuk, hogy teletöltse a poharukat.
Daisy lenézett, és meglepetten pislogott a gyűrű láttán. A csillogó sárga
zafírt apró gyémántok vették körül. Olyan volt, mint egy fehér szirmú virág.
Ujjait szorosan összezárta, és elfordította az arcát, hogy elrejtse örömteli
pirulását.
– Tetszik? – kérdezte súgva Matthew.
– Ó, nagyon.
A vacsoránál nem is beszéltek többet. Jól is volt ez így. Túl sok
mondanivalójuk volt egymásnak, és mind szigorúan bizalmas. Daisy
felkészítette magát a szokásos, vacsora utáni tea- és borrituáléra, de
végtelen megkönnyebbülésére úgy tűnt, hogy mindenki, még az apja is,
korán szándékozott visszavonulni. Amikor kiderült, hogy az idős lelkész és a
felesége indulnának hazafelé, a társaság minden különösebb csinnadratta
nélkül feloszlott.
– Meg kell másznom ma éjjel a falat, vagy nyitva hagyod nekem az
ajtód? – mormolta Matthew Daisynek, miközben elhagyták az ebédlőt.
– Nyitva hagyom az ajtót.
– Hála istennek.
Körülbelül egy órával később Matthew óvatosan lenyomta Daisy
hálószobájának a kilincsét, aztán halkan belépett a szobába. Odabent csak
az éjjeliszekrényen világított egy gyertya, lángja vidáman táncolt az erkély
felől érkező fuvallatban.
Daisy az ágyban ülve olvasott. A haja gondosan befonva, a hálóinge
illedelmes fehér valami tekervényes mintával az elején. A lány olyan tisztának
és ártatlannak látszott, hogy halvány bűntudatot érzett, hogy forró vágytól
űzve jött hozzá. De amikor Daisy felnézett, sötét szeme ellenállhatatlanul
magához vonzotta.
Daisy letette a könyvet. A gyertya fénye megvilágította az arcát. Halvány
bőre hűvösnek és tökéletesnek tűnt, mint a csiszolt elefántcsont. Matthew
szerette volna felmelegíteni a kezével.
Daisy szája sarka felkunkorodott, mintha csak olvasna a férfi
gondolataiban. Ahogy visszahajtotta a takarót, a sárga zafír felragyogott az
ujján. Matthew maga is meglepődött, hogy a látványra milyen ősi birtoklási
vágy fogta el. Engedelmeskedett a lány hívó mozdulatának, lassan az ágyhoz
ment.
Leült az ágy szélére, idegei vitustáncot jártak, mialatt Daisy összefogta
hálóingének redőit, aztán egy macska kecsességével az ölébe mászott. Az
édes női test illata betöltötte az orrát. Daisy a combjára ült, és átölelte a
nyakát.
– Hiányoztál – mondta nagyon komolyan.
Matthew tenyerével feltérképezte a lány alakját, a finom hajlatokat, a
karcsú derekat, a feszes, szív alakú feneket. De bármilyen varázslatosnak
találta is Daisy testi bájait, közel sem hatottak rá olyan erővel, mint
természetének meleg, élénk intelligenciája.
– Te is nekem.
Daisy ujjai a hajában babráltak, és a finom érintés gyönyörjeleket
sugárzott a tarkójától az ágyékának.
– Sok nővel találkoztál Bristolban? – ingerkedett Daisy. – Westcliff
említett valami vacsorát és estélyt, amelyet a vendéglátótok adott…
– Rá sem néztem a nőkre. – Matthew-nak nehezére esett a
gondolkodás, ahogy a vágy egész testét eltöltötte. – Te vagy az egyetlen,
akit mindig is akartam.
Daisy játékosan az orrához dörzsölte az orrát.
– De nem éltél önmegtartóztató életet a múltban.
– Nem – ismerte be Matthew, és behunyta a szemét a lány cirógató
lélegzetét érezve az arcán. – Magányos érzés, amikor azt kívánod, hogy a
karodban tartott nő bárcsak valaki más lenne. Nem sokkal azelőtt, hogy
New Yorkot elhagytam, rájöttem, hogy valamennyi nő, akivel az elmúlt hét
évben voltam, valamilyen módon rád hasonlít. Az egyiknek a szeme, a
másiknak a keze, vagy a haja… Azt hittem, egész életemet azzal fogom
tölteni, hogy legalább egy kicsit rád hasonlító nőket keresek. Azt hittem…
A lány szája az ajkára tapadt, elvágva a vallomást. Az ajka szétnyílt, és
Matthew-nak nem kellett több bátorítás a csókhoz, amely egyre mélyebbé,
egyre szenvedélyesebbé vált. A lány keble minden belélegzésnél puhán a
mellkasának nyomódott.
Matthew a hátára fektette Daisyt, megfogta a hálóing alját és felhúzta.
Daisy segített neki levenni a ruhadarabot. Mozdulatainak kecsessége
felforrósították Matthew vérét. A lány meztelenül feküdt előtte, testét rózsás
pír lepte el, amelyet megvilágított a gyertyafény, lábát szemérmesen
összezárta, karját a testéhez szorította. Matthew beitta a látványt, miközben
megszabadult a saját ruháitól.
Lefeküdt a lány mellé, és mindent elkövetett, hogy feloldja a félénkségét.
A vállát simogatta, a nyakát, a kulcscsont feletti érzékeny részt. Forró keze
lassan felmelegítette a lány hűvös bőrét, s testében mintha apró lángocskák
gyúltak volna a türelmes érintés nyomán. Daisy zihálva tapadt hozzá, és
Matthew a szájával hallgattatta el, majd a fülébe súgta, hogy nyitva vannak
az ablakok, csendben kell maradnia.
Lustán kóstolgatva perzselő ösvényt csókolt a lány kebléig, majd addig
izgatta a mellbimbókat, amíg azok megkeményedtek a szájában. A fojtott
nyöszörgést hallva elmosolyodott, és nyelvével a köldökét rajzolta körül.
Addig játszadozott, addig izgatta a lányt, míg az a kezét a szájára szorította,
hogy elfojtsa zihálását.
Végül Daisy félrefordult, és az ágyneműbe temette az arcát, hogy ne
hallják elkínzott nyögését.
– Nem tudok… – suttogta remegve –, képtelen vagyok csendben
maradni.
Matthew halkan felnevetett, és csókot nyomott a háta közepére.
– Márpedig én nem hagyom abba – mormolta, és újra a hátára
fordította. – Gondolj csak arra, mennyi galibát fog okozni, ha rajtakapnak.
– Matthew, kérlek…
– Csitt! – Matthew gátlástalanul bekalandozta a lány testét, csókolgatva,
gyengéden harapdálva, míg végül Daisy csak vonaglani tudott
tehetetlenségében. Néha félregurult előle, és karcsú ujjait a matracba vájta,
mint macska a karmait. Matthew minden alkalommal visszaédesgette a
hátára, szép szavakat és ígéreteket suttogva a fülébe, a szájával
elhallgattatva, játékos ujjaival csitítva, nyugtatva felhevült testét. Amikor
Daisy minden porcikája feszes volt és bőrét finom verejték lepte, Matthew
végre a lába közé fészkelte magát.
Daisy megmerevedett, amikor megérezte, ahogy a hímvessző
beléhatol… és felnyögve, pirulva fogadta, ahogy a férfi a megfelelő ritmust
kereste. Amikor a lány ösztönösen felhúzta a térdét, és a csípője köré fonta
a lábát, Matthew tudta, hogy rátalált a jó ritmusra.
– Igen, tarts szorosan… – nyögte, egyre mélyebbre hatolva, míg a lány
belső izmai vad lüktetésbe kezdtek. Matthew sohasem élt át olyan élvezetet,
mint ahogy előre küzdötte magát a lány csodás szorosságában, mélyen
beleplántálva magát, miközben a lány tehetetlenül nekifeszült a ránehezedő
testnek. Matthew odafigyelt minden mozdulatára, megadva neki, amire
szüksége van, a gyönyörét keresve.
Daisy újra a szájára szorította a kezét, a szeme tágra nyílt. Matthew a
csuklójánál fogva elhúzta a kezét, és a saját szájával feszítette szét az ajkait,
hogy aztán nyelvével ostromolja, hódítsa meg a száját. A lány vad remegése
az egekbe repítette, és mellkasából mély nyögés szakadt fel, ahogy erősen
remegve teste-lelke kielégült.
Amikor az utolsó hullámok is elcsitultak, olyan fásultság tört rá, amilyet
még sohasem érzett. Csak az aggodalom, hogy agyonnyomja Daisyt, adott
annyi erőt, hogy az oldalára gördüljön. A lány elégedetlenül felmorrant, és
utánanyúlt, hiányolva a meleg férfitestet. Matthew segített neki, a
könyökhajlatába fektette a fejét, és nagy nehezen sikerült magukra húznia az
összegyűrt takarót.
Elviselhetetlen erővel tört rá az álmosság, de Matthew tudta, hogy nem
adhatja meg magát a kísértésnek. Nem bízott benne, hogy felébredne,
mielőtt a szobalány reggel bejön, hogy tüzet gyújtson a kandallóban.
Jóllakott és elégedett volt, és ahogy Daisy apró teste hozzásimult, túlságosan
nagy volt a kísértés, hogy visszautasítsa.
– Mennem kell – suttogta.
– Ne, maradj! – Ahogy a lány felé fordította az arcát, ajka Matthew
csupasz mellkasát csiklandozta. – Maradt itt egész éjjel. Maradj mellettem
örökre!
Matthew mosolyogva csókolta meg a homlokát.
– Szívesen maradnék, de valahogy úgy érzem, a családod
nehezményezné, hogy megrontottalak, mielőtt annak rendje és módja szerint
összeházasodtunk.
– Nem érzem magam megrontottnak.
– De én igen.
– Akkor jobb lesz, ha tényleg hozzád megyek feleségül – mosolygott
Daisy, és kis keze felfedezőútra indult a férfi testén. – Ironikus módon ez az
első eset, hogy olyasmit teszek, amivel az apámnak örömet szerzek.
Matthew együtt érző mormolással ölelte magához. Jól ismerte Daisy
apját, és nem voltak ismeretlenek előtte a férfi dührohamai, önzése,
lehetetlen elvárásai. Ugyanakkor azt is megértette, mibe került Bowmannek
a semmiből hatalmas vagyont teremtenie, milyen áldozatokat kellett hoznia.
Bowman félresöpört mindent, ami a céljai elérésének útjában állt… köztük
a feleségéhez és a gyerekeihez való bensőséges kapcsolatát.
Matthew-nak most először ötlött az eszébe, hogy Bowman és a családja
hasznát venné valakinek, aki közvetítőként lépne fel, hogy megkönnyítse a
családtagok egymás közti kommunikációját. Ha ő alkalmas erre a feladatra,
mindent el fog követni, hogy megtegye.
– Te vagy a legjobb dolog – suttogta a lány hajába –, amit valaha is
létrehozott. Egy nap majd ő is rájön erre.
Érezte a bőrén, hogy a lány elmosolyodik.
– Kétlem. De igazán kedves tőled, hogy ezt mondod. Nem kell ám
emiatt aggódnod. Már régen kibékültem azzal, hogy az apám ilyen.
Matthew-t ismét meglepte az érzelmek nagysága, amit a lány ébresztett
benne, saját végtelen vágya, hogy boldoggá tegye.
– Bármire is van szükséged – suttogta –, bármire vágysz, megszerzem
neked. Csak szólj!
Daisy lustán nyújtózkodott, kellemes borzongás futott végig rajta. Ujját a
férfi ajkához érintette, aztán végighúzta rajta.
– Azt szeretném tudni, mi volt az ötdolláros kívánságod.
– Csak ennyi? – mosolygott Matthew, és élvezte a lány cirógatását. –
Azt kívántam, hogy találj valakit, aki annyira vágyik rád, mint én. De tudtam,
hogy ez úgysem válhat valóra.
A gyertyafény megcsillant Daisy finom vonásain, ahogy felemelte a fejét,
hogy a férfira nézzen.
– Miért?
– Mert senkit sem ismerek, aki valaha is annyira szeretne, mint én.
Daisy addig fészkelődött, míg kényelmesen elhelyezkedett Matthew
mellkasán, fekete haja sötét függönyként takarta be mindkettőjüket.
– És te mit kívántál? – kérdezte Matthew, ujjaival fésülgetve a fénylő
hajzuhatagot.
– Hogy megtaláljam a nekem való férfit, aki feleségül vesz. – A lány
mosolyától Matthew-nak elállt a szívverése. – És akkor felbukkantál te.
Ti z e n ö t ö d i k f e j e z e t

A szokatlanul hosszúra nyúlt alvás után Matthew leballagott a földszintre. A
szolgák szorgalmasan tisztogatták a kövezett, szőnyeges vagy parkettás
padlók végtelenjét, míg mások levágták a leégett lámpabeleket, kicserélték
a gyertyákat és a rezet fényesítették.
Amikor Matthew a reggelizőszobához ért, az egyik szobalány
felajánlotta, hogy kiviszi a tálcáját a hátsó teraszra, ha kívánja. Mivel
gyönyörű nap ígérkezett, Matthew készségesen beleegyezett az ajánlatba.
Odakint leült az egyik asztalhoz, és nézte, ahogy egy kis barna nyúl
átugrál a gondosan nyírt gyepen.
Csendes szemlélődését ajtónyitás zavarta meg. Várakozón felnézett, de
reggelit hozó szobalány helyett a sokkal kevésbé szívesen látott Lillian
Bowmant pillantotta meg. Magában felnyögött, rögtön tudva, hogy Westcliff
elmondta neki, hogy eljegyezte Daisyt.
Úgy tűnt azonban, a gróf egyben igyekezett megnyugtatni is a hitvesét.
Lillian ugyan nem tűnt boldognak… de Matthew jó jelnek vette, hogy nincs
balta a kezében.
Még nincs.
Lillian intett, hogy maradjon nyugodtan ülve, miközben odalépett hozzá.
Matthew ennek ellenére felállt.
Az asszony arca merev volt, a hangja fegyelmezett, amikor megszólalt.
– Nem kell úgy rám néznie, mintha az egyiptomi tíz csapást hoznám.
Alkalmanként képes vagyok észszerű diskurzusra. Válthatnék önnel néhány
szót?
Leült, mielőtt a férfi hellyel kínálta volna.
Matthew óvatosan figyelte, miközben visszaült a helyére, és várta, mit
fog mondani. A feszült légkör ellenére majdnem elmosolyodott, arra
gondolva, milyen sokszor látta ezt az arckifejezést Thomas Bowmantől.
Lillian elszánta magát rá, hogy érvényesíti az akaratát, ugyanakkor tisztában
volt azzal is, hogy ha kiabálni kezd vele, bármilyen kielégítő volna is, nem
oldana meg semmit.
– Mindketten tudjuk – kezdte az asszony erőltetett nyugalommal –, hogy
ha nem is akadályozhatom meg ezt az átkozott házasságot, komoly
kellemetlenségeket okozhatok minden részvevő félnek. Különösen önnek.
– Igen, tudom. – Matthew hangjában nem volt gúny. Bármit is gondolt
Lillianről, abban egy percig sem kételkedett, hogy az asszony őszintén
szereti a húgát.
– Akkor hagyjuk a kertelést – mondta Lillian –, és beszéljünk, mint férfi
a férfival.
Matthew elfojtott egy mosolyt.
– Rendben – felelte hasonló stílusban, és arra gondolt, hogy valószínűleg
meg tudná kedvelni Lilliant. Ha másban nem is, abban mindig biztos lehetne,
hogyan is áll vele.
– Kizárólag azért vagyok hajlandó elfogadni, hogy ön legyen a sógorom
– folytatta az asszony –, mert úgy tűnik, a férjem nagyra tartja önt. Én pedig
hajlandó vagyok fontolóra venni a véleményét, bár ő sem tévedhetetlen.
– Ez talán az első alkalom, hogy bárki ilyen megjegyzést tesz a grófra.
– Na igen… – Lillian meglepte egy halvány mosollyal. – Westcliff ezért
vett feleségül. Az, hogy hajlandó vagyok halandó emberi lénynek tekinteni,
valahogy megkönnyebbülést jelent a számára a szüntelen imádat után. –
Fekete szeme, amely kerekebb és kevésbé egzotikus volt, mint Daisyé,
találkozott Matthew fürkésző tekintetével. – Westcliff azt kérte, próbáljak
meg elfogulatlan lenni. Ez nem könnyű nekem, amikor a húgom jövője a tét.
– Asszonyom – kezdte Matthew őszintén –, ha adhatok önnek
bármilyen biztosítékot, amely megnyugtatná…
– Ne, várjon. Hadd mondjam el előbb, amit gondolok.
Matthew udvariasan elhallgatott.
– Ön mindig apám legrosszabb tulajdonságait testesítette meg a
szememben – mondta Lillian. – A ridegséget, a becsvágyat, az önzést. Csak
ön még rosszabb, mert ön sokkal jobban képes leplezni ezeket, mint ő. Ön
az, ami az apám is lehetett volna, hogy ha csinosabb külsővel és némi
kifinomultsággal áldja meg a sors. Azt hiszem, azzal, hogy önt megnyerte
magának, Daisy valahogy úgy érzi, sikert ért el apánknál. – Lillian összevont
szemöldökkel folytatta. – A húgom mindig vonzódott a nem szerethető
teremtményekhez… elkóborolt állatokhoz, kitaszított alakokhoz. Ha
egyszer megszeret valakit, nem számít, hogy az illető hányszor árulja el,
hányszor okoz csalódást neki, mindig kitárt karokkal várja, visszafogadja.
De ön sem lesz hálásabb ezért, mint az apánk. Elveszi, amit akar, és csak
keveset ad viszonzásul… és amikor jóvátehetetlenül megsebzi őt, én leszek
az első a sorban, aki a vérét veszi. Mire végzek önnel, a többieknek semmi
sem jut önből.
– Ennyit az elfogulatlanságról – jegyezte meg Matthew szárazon. Tisztelte
a nyers őszinteséget, bár rosszulesett neki. – Válaszolhatok ugyanolyan
egyenesen, ahogy ön beszélt velem?
– Remélem, hogy azt teszi.
– Asszonyom, ön nem ismer engem annyira, hogy megítélhetné, mennyire
vagyok olyan, mint az apja. Nem bűn becsvágyónak lenni, különösen akkor
nem, ha valaki a semmiből indult. És nem vagyok rideg. Bostoni vagyok,
ami azt jelenti, hogy nem tárom ország-világ elé az érzéseimet. Ami pedig az
önzésemet illeti, ön semmiképp sem tudhatja, hogy mennyit tettem
másokért, vagy tettem-e valamit egyáltalán. De átkozott legyek, ha most
sorolni kezdem a jó cselekedeteimet abban a reményben, hogy ezzel
elnyerjem az ön jóindulatát. – Hűvös pillantással nézett Lillianre. – Mindegy,
mit gondol, ez a házasság meg fog köttetni, mert Daisy és én is így akarjuk,
szóval nincs okom hazudni önnek. Mondhatnám, hogy cseppet sem érdekel
Daisy, és akkor is megkapnám, amit akarok. De az a helyzet, hogy
szeretem. Már nagyon régen szeretem.
– Titokban évek óta szerelmes a húgomba? – kérdezte Lillian, a hangja
tele volt kételkedéssel. – Milyen kényelmes megoldás!
– Nem szerelemként gondoltam rá. Csak azt tudtam, hogy nagyon
kitartó, mindent felemésztő… vágyódást érzek iránta.
– Vágyódást? – Lillian először mintha dühös lett volna, aztán felnevetett,
meglepve ezzel Matthew-t. – Istenem, ön valóban bostoni!
– Hiszi vagy sem – morogta Matthew –, magam sem döntöttem volna
úgy, hogy beleszeretek Daisybe. Sokkal kényelmesebb megoldás lett volna
valaki mást keresni. Ördög tudja, szerintem jár nekem némi bizalom, amiért
hajlandó vagyok a Bowmanekkel rokonságba keveredni.
– Telitalálat! – Lillian tovább mosolygott, és állát az öklére hajtva nézte a
férfit. Amikor ismét megszólalt, a hangjába olyan alig észrevehetően vallató
él lopakodott, amitől Matthew-nak felállt a szőr a tarkóján. – Különösnek
találom, hogy egy bostoni Swift azt a kifejezést használja, hogy „a semmiből
indult”. Talán tévedésben éltem, amikor egészen mostanáig azt hittem, hogy
gazdag családból származik?
A fenébe, okos ez a nő! Matthew rájött, hogy hibázott, de nyugodtan
válaszolt.
– A család fő ága valóban tehetős. De egyike vagyok a közmondásos
szegény rokonoknak, ezért is kellett munkát vállalnom.
Lillian felvonta a szemöldökét.
– És a tehetős Swiftek hagyják, hogy a szegény rokonok
nyomorogjanak, ahogy ön sugallja?
– Kis túlzás részemről – felelte Matthew. – De biztos vagyok benne,
hogy ez az apróság nem köti le önt oly mértékben, hogy ne látná meg a
lényeget.
– Azt hiszem, sikerült megértenem a lényeget, Mr. Swift. – Lillian
felemelkedett a székből, felállásra kényszerítve ezzel Matthew-t is. – Még
egy kérdés. Gondolja, hogy Daisy boldog lesz, ha visszaviszi őt New
Yorkba?
– Nem – felelte Matthew halkan, és látta az asszony tekintetén, hogy
sikerült meglepnie. – Nyilvánvaló, hogy ön… és a barátnői
nélkülözhetetlenek a boldogságához.
– Akkor… hajlandó lenne véglegesen letelepedni itt? Apám akarata
ellenére is?
– Igen, ha Daisy így kívánja. – Matthew megpróbált uralkodni hirtelen
támadt bosszúságán, de nem igazán sikerült. – Nem félek az apja haragjától,
asszonyom, és nem vagyok tehetetlen báb sem, akit zsinóron rángathatnak.
Az, hogy az apjának dolgozom, nem jelenti azt, hogy nincs szabad akaratom
és nem tudom használni az eszemet. Bármikor találok jövedelmező állást
Angliában, akár a Bowman Enterprises alkalmazottja vagyok, akár nem.
– Mr. Swift, nem is tudja, mennyire szeretnék hinni önnek – mondta
Lillian őszintén.
– Ami azt jelenti, hogy…?
– Azt hiszem, azt jelenti, hogy megpróbálok kedvesebb lenni önhöz.
– Mikortól?
Lillian szája sarka mosolyra rándult.
– Talán a jövő héttől.
– Alig várom – morogta Matthew, és visszaült a helyére, miközben
Lillian távozott.

Ahogy arra számítani lehetett, Mercedes Bowman rosszul fogadta Daisy
eljegyzésének hírét. Mivel Lillian remek partit csinált, Mercedes arra
vágyott, hogy kisebb lánya kövesse a nővére példáját. Az nem számított
neki sokat, hogy Matthew Swift kétségtelenül hatalmas vagyonra tesz szert,
mivel két kontinensen is lesznek érdekeltségei. Az még kevésbé érdekelte,
hogy úgy tűnt, Daisynek sikerült olyan férfit találnia, aki megérti, sőt örömét
leli a különcségeiben.
– Kit érdekel, hogy sok pénzt keres-e vagy sem – morogta a lányainak a
családi szalonban ülve. – Manhattanville hemzseg az üzletemberektől,
akiknek nagy vagyonuk van. Miért jöttünk ide, ha nem azért, hogy olyan
férfit keressünk, aki valami többet képvisel. Bárcsak képes lettél volna
kifinomult és előkelő származású férfit magadba bolondítani, Daisy!
Lillian, aki a babát etette, felnézett.
– Anya – mondta gúnyosan –, ha Daisy magához Luxemburg hercegéhez
menne férjhez, az sem változtatna a tényen, hogy a Bowmanek alacsony
származásúak, és a nagymama, isten áldja meg a lelkét, kikötői mosónő
volt. Kissé túlzás, hogy ennyire megszállottja vagy a nemességnek, nem
gondolod? Felejtsd el az egészet, és próbálj meg örülni Daisy
boldogságának.
Mercedes méltatlankodva felfújta magát, amitől keskeny arca néhány
pillanatra úgy festett, mint egy felfújt kandallófújtató.
– Te sem kedveled jobban Mr. Swiftet, mint én – vágott vissza.
– Nem – mondta őszintén Lillian. – De bármennyire is gyűlölöm
bevallani, kisebbségben maradtunk. Swiftet mindenki kedveli az északi
féltekén, beleértve Westcliffet és a barátait, az én barátnőimet, a szolgákat, a
szomszédokat…
– Túlzol.
– …a gyereket, az állatokat és a magasabb rendű növényeket – fejezte
be Lillian gúnyosan. – Ha a zöldségek beszélni tudnának, szemernyi
kétségem sincs, hogy azt mondanák, ők is szeretik Swiftet.
Daisy, aki az ablaknál ült egy könyvvel, most hirtelen felnézett.
– A sármja nem hat a szárnyasokra – mondta széles mosollyal. –
Komoly gondjai vannak a libákkal – árulta el, majd a mosolya incselkedővé
vált. – Köszönöm, Lillian, a támogatásodat. Azt hittem, nagy hűhót fogsz
csapni az eljegyzésem miatt.
Nővére szomorkásan felsóhajtott.
– Belenyugodtam a ténybe, hogy könnyebb lenne egy borsószemet az
orrommal felgörgetni innen Londonba, mint a házasságod útjába állni.
Emellett sokkal elérhetőbb leszel Bristolban, mint Lord Llandrindonnal lettél
volt Thursóban.
– Azt mesélte, gyönyörű sétányok vannak Thursóban – mondta
bánatosan. – És viking történelem. Annyira szerettem volna jobban
megismerni a vikingeket!
Lillian felhorkant.
– Mióta érdekelnek a harcias pogányok és az ostoba kinézetű
tökfödők?
Daisy ismét felnézett a könyvből.
– Megint a nagymamáról beszélünk?
Mercedes előbb ránézett, aztán Lillianre.
– Úgy tűnik, nincs más választásom, mint méltósággal elfogadni ezt a
házasságot. Igyekszem majd erőt meríteni abból a tényből, hogy ezúttal
legalább lesz időm egy rendes esküvőt rendezni. – Sohasem tudta igazán
megbocsátani Lilliannek és Marcusnak, hogy elszöktek Gretna Greenbe, és
ezzel megfosztották a fényes lakodalomtól, amiről mindig is álmodott.
– Nem irigyellek, drágám – mosolygott Lillian önelégülten Daisyre.

– Nem lesz kellemes – figyelmeztette Daisy Matthew-t aznap később,
ahogy a falutól nyugatra fekvő malomtó füves partján üldögéltek. – A
ceremóniát úgy tervezik, hogy a világ felfigyeljen a Bowmanekre.
– Csak a Bowmanekre? – kérdezte a férfi. – Nem kellene nekem is
szerepelnem azon a ceremónián?
– Ó, a vőlegény a legjelentéktelenebb része a dolognak – felelte vidáman
Daisy.
Fel akarta vidítani Matthew-t, de a férfinak csak a szája mosolygott, a
szeme nem. Arcán távoli kifejezéssel nézett át a tavon.
A kőből épült vízimalom a maga négyméteres kerekével régóta
elhagyatottan állt, a molnár átköltözött a Stony Crosshoz közelebb lévő,
jövedelmezőbb malomba. A lépcsős oromtetejével és a favázas
homlokzatával a malom különleges bájjal rendelkezett, amelyet csak
fokozott a rusztikus táj.
Miközben Matthew szakértő csuklómozdulattal bedobta a felcsalizott
horgot, Daisy belelógatta a lábát a vízbe. Ujjainak mozgása időről időre
odacsalta a vállalkozó szellemű keszegeket.
Daisy Matthew-t figyelte, aki láthatóan valami kellemetlen problémán
töprengett. A férfi arcéle kemény és jellegzetes volt, erős orral, élesen
kirajzolódó szájjal, szigorú és tökéletes állal. Daisy élvezettel szemlélte a
ziláltságát, a víztől foltos inget, a nadrágjára tapadt száraz leveleket, a
homlokába lógó kócos hajat.
Volt valami elbűvölő kettősség Matthew-ban, amit Daisy más férfiaknál
sohasem tapasztalt. Néha agresszív, éles szemű, zárkózott üzletember volt,
aki könnyedén sorolta a tényeket és a számokat.
Máskor gyengéd és megértő szerető volt, aki félredobta cinizmusát, mint
egy öreg kabátot, és játékos vitába bonyolódott Daisyvel arról, hogy melyik
ősi kultúra mítoszai a legjobbak, vagy hogy mi volt Thomas Jefferson
kedvenc zöldsége. (Bár Daisy meg volt győződve róla, hogy a zöldborsó,
de Matthew-nak remek bizonyítéka volt a paradicsomra.)
Hosszas beszélgetéseket folytattak olyan témákról, mint a történelem és
a haladó politika. Konzervatív háttérrel rendelkező emberhez képest
Matthew meglepően tisztában volt a reformkérdésekkel. A feltörekvő
emberek, akik minél magasabbra akarnak kapaszkodni a társadalmi létrán,
általában megfeledkeznek azokról, akik az alsóbb fokokon maradtak. Daisy
úgy vélte, sokat mond Matthew jelleméről, hogy őszintén törődik azokkal,
akik nem voltak olyan szerencsések az életben, mint ő.
Beszélgetéseik során óvatos terveket kezdtek szőni a jövőjükkel
kapcsolatban… keresnek egy házat Bristolban, amely elég nagy ahhoz,
hogy vendégeket is hívhassanak. Matthew ragaszkodott hozzá, hogy a
tengerre nézzen, és legyen benne egy könyvtárszoba Daisy könyveinek, és –
tette hozzá komolyan – magas fal a kert körül, hogy bármikor szemtanúk
nélkül elcsábíthassa Daisyt odakint.
A saját házának az úrnője… Daisy ezt régebben el sem tudta képzelni,
de nagyon is vonzó volt a gondolat, hogy pontosan úgy rendezze el a
dolgokat, ahogy szeretné, hogy a saját igényeinek megfelelő otthont
alakítson ki.
Beszélgetéseik azonban gyakran hiányérzetet hagytak maguk után. A sok
gondolat ellenére, amelyeket Matthew hajlandó volt megosztani Daisyvel,
sokkal több maradt hozzáférhetetlen. Matthew-val társalogni néha olyan
volt, mint egy kedves, kanyargós ösvényen sétálni, érdekes tájakon
keresztül, csak azért, hogy a végén magas kőfalba ütközzön az ember.
Amikor Daisy erősködött, hogy Matthew meséljen a múltjáról, a férfi
csak homályos célzásokat tett Massachusettsre, és arra, hogy a Charles
folyó mentén nőtt fel.
A családjáról makacsul hallgatott. Azt sem volt hajlandó elárulni, hogy a
Swift klán mely tagjai jönnek el az esküvőre. Pedig olyan biztos nincs, hogy
az ő családjából senki se legyen jelen.
Az ember azt hihetné, hogy Matthew nem is létezett azelőtt, hogy
húszéves korában Daisy apjának kezdett dolgozni. Daisy nagyon szerette
volna áttörni a titkok makacs korlátját. Őrjítő volt azt érezni, hogy folyton
valami megfoghatatlan felfedezés határán egyensúlyoz. A kapcsolatuk mintha
egy hegeli elmélet megvalósulása lett volna… valami mindig a más valamivé
válás folyamatában van, így sohasem éri el a teljességet.
Daisy gondolatai visszatértek a jelenhez. Úgy döntött, visszatereli
Matthew figyelmét magára.
– Persze azt is megtehetjük – kezdte mintegy mellékesen –, hogy
egyáltalán nem tartunk esküvőt. Egyszerűen megvehetsz apámtól. Adsz neki
egy tehenet, és el van intézve. Vagy talán tarthatnánk ősi kelta rítus szerinti
kézfogót, amikor egy szalaggal összekötik a csuklónkat, meg seprűket kell
átugrani… és természetesen ott van még az ókori görög szokás, amely
szerint levágom az összes hajam, és felajánlom Artemisznek, utána pedig
megfürdöm egy szent forrásban…
Daisy hirtelen a hátán találta magát, az eget részben eltakarta előle
Matthew sötét alakja. A lányt megnevettette az a váratlanság, ahogy a férfi a
horgászbotját félrelökve ráugrott. Kék szeme huncutul csillogott.
– Hajlandó vagyok megfontolni a tehenet vagy a kézfogót – mondta –,
de meghúzom a határt a kopasz menyasszonynál.
Daisy élvezte, ahogy a férfi ránehezedik, belenyomja a puha fűbe,
mélyen beszívta a föld és a virágok illatát.
– Mi legyen a rituális fürdővel? – kérdezte.
– Az ellen nincs kifogásom. Sőt… – hosszú ujjai a ruha gombjaival
kezdtek foglalatoskodni –, azt hiszem, azt gyakorolnod kellene. Segítek.
Daisy vergődött és vonaglott alatta.
– Ez nem szent forrás – sikította –, csak egy nyálkás, öreg malomtó!
De Matthew nem tágított, nevetve hárította el a próbálkozásait, és a
derekáig lehúzta a ruhát. Daisy az illemmel dacolva, és a szokatlanul meleg
időnek engedve fűző nélkül jött. Keményen megtaszította Matthew-t, mire a
férfi könnyedén a hátára gördült, de őt is vitte magával. A világ megpördült,
a felhős kék ég elhomályosult, és Daisy azt vette észre, hogy Matthew
széles mellkasán fekszik, és könyörtelenül lehúzzák róla az alsóinget.
– Matthew… – tiltakozott, de hangja fojtottan csengett a vászon holmin
át.
Matthew félredobta az inget, és a hónaljánál fogva felemelte a lányt, míg
az úgy lógott a kezei közt, mint egy tehetetlen kiscica. Matthew lélegzete
felgyorsult, ahogy a rózsás bimbójú, halvány keblekre meredt.
– Tegyél le! – követelte Daisy, és mint mindig, most is elpirult a férfi
mohó tekintetétől. Hiába hált már kétszer is a férfival, még mindig túl ártatlan
volt ahhoz, hogy fesztelenül szeretkezzen a szabadban.
Matthew engedelmeskedett, úgy engedve le a lányt, hogy a mellbimbóját
a végén a szájába vehesse.
– Ne – nyögte Daisy –, nem így gon… ó…
Matthew felváltva szopogatta a két mellbimbót, a nyelvét, a fogait
használva, játékosan izgatva, becézve. Csak annyi időre tartott szünetet, míg
a maradék ruhájától is megfosztotta a lányt, aztán hosszan megcsókolta.
Daisy az ingét rángatta az izgalomtól ügyetlen ujjakkal.
Matthew segített. Levette az ingét, aztán gyengéden a meztelen
mellkasára fektette a lányt. A meleg test érintése minden értelmes gondolatot
száműzött Daisy elméjéből. Átölelte a férfi nyakát, és száját keményen,
mohón és szenvedélyesen a szájára szorította.
Szeme felpattant, ahogy megérezte a férfi elfojtott nevetését az ajkain.
– Légy egy kis türelemmel, édesem – suttogta Matthew. – Próbálok
lassan haladni.
– Miért? – kérdezte Daisy, ajka forró és érzéki volt. Próbaképpen
nyelvével megérintette a férfi alsó ajkát, és a férfi szempillái leereszkedtek,
ahogy követte az apró mozdulatot.
– Mert akkor több gyönyörben lesz részed – felelte Matthew reszelőssé
váló hangon.
– Nincs szükségem több gyönyörre. Ennél többet már nem tudnék
elviselni.
Matthew halkan felnevetett. Tenyerét a lány arcára simítva közelebb
húzta magához. Nyelve hegye rátalált az alig észrevehető bevágásra az alsó
ajkán, és egy perzselő pillanatig elidőzött rajta, amitől a lány lélegzete
elakadt, majd remegőn felsóhajtott. Matthew ekkor lustán megcsókolta,
nyelve kutatott, simogatott.
Matthew lassan lefektette a lányt a földön heverő, levetett ingre. A
vékony holmi még őrizte bőrének bódító illatát, és Daisy élvezettel szívta be
az ismerős férfitömjént. A szemét behunyta a nap fehéren izzó fénye elől,
miközben a férfi egész testével ráborult. Matthew csak kigombolta a
nadrágját, és a szövet Daisy bizsergő lábához súrlódott. Felizgatta saját
meztelensége a férfi félmeztelenségével szemben. A lábát széttárta, és a férfi
a combjai közé fészkelte magát.
– A részed akarok lenni – suttogta. – Örökké veled akarok maradni.
– Igen, igen… – Daisy kezét-lábát a férfi köré fonva tartotta magát.
Matthew lassan hatolt belé, és ahol Daisy korábban tompa sajgást
érzett, most csak gyönyör bontott szirmokat, ahogy a férfi fokozatosan
betöltötte. Matthew fokról fokra haladt előre, mélyebbre, ellenállva a lány
gyorsabb tempóra ösztökélő sürgetésének. Daisy vonaglott, küzdött, hogy
magába fogadja őt, izgatottan és erőlködve zihált, és felnyögött, amikor a
csípőjénél fogva mozdulatlanságra kényszerítette.
– Nyugalom – csitította halkan. – Csak még egy kicsit légy türelemmel.
De Daisy azonnal akarta. Teste lüktetett, idegei pattanásig feszültek.
– Kérlek… – esdekelt. Ajkai a férfi csókja után sóvárogtak. – N-nem
tudok csak feküdni, amíg te…
– De tudsz.
Matthew gyötrően sokáig nem mozdult odabent, miközben keze
szakavatott nyomozásba kezdett Daisy testén. A lány nyughatatlanul
vonaglott alatta, vágya minden simogatással nőtt, nyögéseit elfojtotta a férfi
ajkainak érzéki játéka. Hímvesszejének minden rezdülésére magasabban,
fényesebben táncolt belsejében a láng, és Daisy megemelte a csípőjét,
nekifeszítve a férfi súlyának.
Matthew fojtott nevetéssel engedett, átvéve az irányítást, s miközben a
csípője ritmikusan mozgott, a keze sem tétlenkedett, hosszas, elnyújtott
simogatásokkal kényeztette a lányt. Meghódította a lány testét, perzselőn és
könyörtelen kéjjel gyötörve.
– Nem kell sietni, Daisy – mondta rekedten – Nincs ok… igen,
pontosan így… édes szerelmem, igen… – A fejét a lány vállára ejtette,
lélegzete a bőrét csiklandozta. Izmai kidagadtak, ahogy ujjait a földbe vájta,
hogy a földhöz szegezze magukat.
Daisy kelepcébe esett vadnak érezte magát, ahogy a férfi csípőjének ősi
ritmusa a talajhoz nyomta. A teste újra és újra ívbe feszült, minden porcikája
a férfit vágyta, kívánta, érzékei arra a borzongató elégedettségre
összpontosultak, amely akkor kezdődött, amikor a testük
összekapcsolódott, és a kéz- és lábujjak hegyéig hullámzott.
Matthew is a csúcsra ért, egész testében remegve a lány karcsú karjai
közt. Ahogy ott feküdt, fejét a lány keblén nyugtatva, ziháló lélegzetével a
puha halmokat csiklandozva, a gyönyör hullámai még ott zümmögtek benne,
azokon a helyeken, ahol Daisy belékapaszkodott.
Daisy tudta, hogy a férfi szereti… érezte minden szívdobbanásában,
ahogy a testük egymáshoz simult. Westcliffnek és Lilliannek már beismerte,
de valami oknál fogva Daisynek még sohasem mondta.
Daisy számára a szerelem nem érzelem volt, amely óvatos léptekkel
közelít. Ő teljesen bele akarta vetni magát… hittel és őszintén… de úgy
tűnt, Matthew még nem áll készen ezekre a dolgokra.
De egy napon majd, ígérte magának, nem lesz többé köztük semmilyen
akadály. Egy napon majd…
Ti z e n h a t o d i k f e j e z e t

Stony Crossban évszázadok óta ünnepelték a majálist, először mint a tél
végét és a természet ébredését jelentő eseményt, amely az idők során
háromnapos fesztivállá nőtte ki magát játékokkal, lakomákkal, tánccal és
minden egyéb elképzelhető mulatozással.
A helyi köznemesek, a gazdák és a városiak mind együtt ünnepeltek, a
papság és más konzervatív gondolkodású emberek tiltakozása ellenére,
akik azt állították, hogy a majális nem más, mint ürügy a paráználkodásra és
a nyilvános ivásra. Ahogy Lillian huncutul megjegyezte Daisynek, minél
hangosabb a bűnök miatti panaszkodás, annál magasabb a részvétel az
ünnepeken.
A falu ovális főterét fáklyák világították meg. Távolabb hatalmas máglya
füstje szállt a felhőkkel borított ég felé. Egész nap borús, párás, viharral
fenyegető idő volt. Szerencsére úgy tűnt, a pogány istenségek egyelőre távol
tartják a vihart, és az ünnepség a tervezett rend szerint folyt.
Daisy Matthew-val a falu főutcáján állított fabódék közt sétált, az árusok
kínálatát – kelmék, játékok, kalapok, ezüst ékszerek, üvegáruk –
nézegetve. Eltökélte magát, hogy mindent megnéz, mindent kipróbál, amit
csak lehet a rövid idő alatt, mert Westcliff a lelkükre kötötte, hogy még éjfél
előtt térjenek vissza a kastélyba.
– Minél későbbre jár az idő, annál zabolátlanabb lesz a mulatság –
mondta a gróf komolyan. – A bor hatása… és az álarcok védelme alatt az
emberek hajlamosak olyasmit tenni, amit fényes nappal eszükbe sem jutna.
– Ó, mit számít egy kis termékenységi rituálé itt-ott – vidámkodott Daisy.
– Nem vagyok már olyan ártatlan, hogy…
– Korán visszatérünk – mondta Matthew a grófnak.
Most, ahogy utat törtek maguknak a tömegben, Daisy megértette, mire
gondolt Westcliff. Még csak kora este volt, de máris látszott, hogy a
bőséggel folydogáló bor sokat oldott a gátlásokon. Az emberek ölelkeztek,
vitatkoztak, nevettek és játszottak. Néhányan virágkoszorúkat tettek a
legöregebb tölgyfák tövébe, borral öntözték meg a gyökereit, vagy…
– Jóságos isten! – Daisy figyelmét valami zavarba ejtő látvány keltette fel
a távolban. – Mit csinálnak azzal a szegény fával?
Matthew határozottan a másik irányba fordította a lány fejét.
– Ne nézz oda!
– A faimádat egyfajta formája volt, vagy…
– Gyere, nézzük meg a kötéltáncosokat – mondta Matthew hirtelen
lelkesedéssel, és a tér túlsó oldala felé irányította.
Lassan sétáltak el a tűznyelők, a bűvészek és az akrobaták mellett,
megálltak, hogy vegyenek egy tömlő bort. Daisy óvatosan ivott a tömlőből,
de egy csepp bor így is lecsurrant a szája sarkán. Matthew mosolyogva
nyúlt a zsebébe zsebkendőért, de aztán meggondolta magát. Zsebkendő
helyett inkább lehajolt, és lecsókolta a borcseppet.
– Azért vagy itt, hogy megóvj engem az illetlenségektől – mosolyodott el
szélesen Daisy –, erre helyette a bűnbe viszel.
Matthew gyengéden megcirógatta a lány arcát.
– Szeretlek bűnbe vinni – mormolta. – Ami azt illeti, legszívesebben
egyenesen az erdőbe vinnélek, és… – Úgy tűnt, elfelejtette, mit akar
mondani, ahogy a lány fekete szemébe nézett. – Daisy Bowman – suttogta
–, azt szeretném…
De Daisy sohasem tudta meg, mit szeretne Matthew, mert hirtelen
nekizuhant a férfinak, ahogy egy nagyobb csoport lökdösődve, tülekedve
elsietett mellettük. Mindenki a két zsonglőrt akarta látni, akik botokat és
karikákat hajigáltak egymásnak. A tülekedésben a tömlőt kiverték Daisy
kezéből, és átgázoltak rajta. Matthew védelmezőn átölelte a lányt.
– Elejtettem a bort – mondta bánatosan Daisy.
– Jobb is így. – Matthew a füléhez hajolt, ajka a finom ívű fülkagylót
becézte. – Még a fejembe szállt volna… és akkor kihasználtad volna a
helyzetemet.
Daisy mosolygott, szorosan hozzásimult, minden porcikájában élvezve a
férfi ölelését.
– Ennyire látszódik rajtam, mit szeretnék? – kérdezte fojtott hangon.
Matthew megcsiklandozta a fülcimpa alatti érzékeny pontot.
– Attól tartok, igen.
Matthew a lányt magához ölelve vágott át a tömegen, míg kiértek a
bódék közül egy nyílt térre. Útközben vett neki egy zacskó pörkölt
mogyorót… egy marcipán nyulat… egy ezüst csörgőt a kis Merrittnek, és
egy színes rongybabát Annabelle kislányának. Ahogy a főutca végén
várakozó hintó felé sétáltak, Daisy megtorpant egy rikító ruhás asszony
mellett, aki ezüst szálakkal átszőtt kendőt és vert aranyból készült
ékszereket viselt.
Az asszony arca azokra az almababákra emlékeztette Daisyt, amelyeket
Lilliannel együtt csináltak gyerekkorukban. A meghámozott gyümölcsbe
arcokat vágtak, és hagyták, hogy barna, bájosan ráncos fejekké
száradjanak. Fekete gyöngy lett a szemük és puha, kártolt gyapjú a hajuk…
igen, az asszony pontosan úgy festett, mint azok a fejek.
– Jósolhatok a hölgynek, uram? – kérdezte az asszony Matthew-tól.
Matthew Daisyre nézett, és gúnyosan felvonta a szemöldökét.
Daisy szélesen elmosolyodott, jól tudva, milyen nehezen tűri Matthew a
miszticizmust, a babonákat és bármit, ami természetfeletti. A férfi túlságosan
gyakorlatias volt ahhoz, hogy olyan dolgokban higgyen, amiket nem lehet
tapasztalati úton bebizonyítani.
– Az, hogy te nem hiszel a varázslatban – évődött vele Daisy –, még nem
jelenti azt, hogy nem is létezik. Nem akarsz bepillantani a jövőbe?
– Inkább megvárom, amíg megérkezik – felelte szárazon Matthew.
– Csak egy shilling, uram – erősködött a jövendőmondó.
Matthew nagyot sóhajtott, ahogy a zsebébe nyúlt.
– Ezen a shillingen vehettünk volna egy szalagot a hajadba – mondta
Daisynek –, vagy füstölt halat a bódéknál.
– Mondja ezt olyasvalaki, aki öt dollárt dobott egy kívánságkútba…
– A kívánságnak semmi köze ehhez. Azt csak azért tettem, hogy
felkeltsem a figyelmedet.
Daisy nevetett.
– Sikerült. De… – nézett a férfira sokatmondón – teljesült a kívánságod,
nem? – Elvette a shillinget Matthew-tól, és a jövendőmondónak adta. –
Milyen módszerrel jósol? – kérdezte Daisy vidáman. – Kristálygömböt
használ? Tarot-kártyát? Vagy tenyérből olvas?
Válaszként az asszony egy ezüst hátú tükröt vett elő a szoknyája
korcából, és Daisynek nyújtotta.
– Nézzen bele! – utasította komolyan. – Ez a szellemvilágba vezető
átjáró. Csak a tükörbe nézzen, ne fordítsa el a tekintetét.
Matthew felsóhajtott, és a szemét forgatta.
Daisy engedelmesen nézte a saját tükörképét, látva, hogy a fáklya fénye
élénk sávokat fest az arcára.
– Ön is belenéz? – kérdezte.
– Nem, nekem nincs rá szükségem.
Csend borult rájuk. Távolabb, az utca végén az emberek énekeltek,
doboltak. Daisy a saját szemébe nézve a visszatükröződő fény apró
aranyfoltjait látta, mintha a máglya megannyi szikrája ugrált volna benne. Ha
elég sokáig, elég erősen nézi, félig-meddig meg tudja győzni magát, hogy az
ezüstözött tükör valóban átjáró valamiféle misztikus világba. Talán a
képzelete tette, de tényleg érezte a jövendőmondó koncentrációjának
erősségét.
Az asszony hirtelen kivette a kezéből a tükröt, alaposan meglepve
Daisyt.
– Nem jó – mondta nyersen. – Semmit sem látok. Visszaadom a
shillingjét.
– Nem kell – rázta a fejét Daisy zavartan. – Nem az ön hibája, hogy a
lelkem nem áttetsző.
Matthew hangja olyan száraz volt, hogy egy gyufával könnyen lángra
lehetett volna lobbantani.
– Azzal is megelégszünk, ha kitalál valamit – mondta a nőnek.
– Nem találhat csak úgy ki valamit – tiltakozott Daisy. – Azzal
bemocskolná az istentől kapott ajándékát.
Ahogy a jövendőmondó ráncos arcát tanulmányozta, Daisy úgy látta,
hogy az asszony komolyan szomorú. Biztosan olyat látott, ami zavarja. Ami
valószínűleg jel arra, hogy hagyja az egészet. De Daisy ismerte magát
annyira, hogy tudja, ha nem deríti ki, mi az, beleőrül a kíváncsiságba.
– Nem kérjük vissza a shillinget – mondta –, de valamit el kell mondania
nekem. Ha rossz hír, jobb, ha tudom.
– Nem mindig – felelte sötéten az asszony.
Daisy közelebb húzódott hozzá. Füge és valami gyógynövény édes illatát
érezte… talán babérlevélét? Vagy bazsalikomét?
– Tudni szeretném – erősködött.
A jövendőmondó hosszú, fürkésző pillantást vetett rá. Végül vonakodva
szólalt meg.
– Édes az éjszaka, amikor szív a szívre rátalált, de keserű lesz a nappal.
Az április az ígéreté… a május az összetört szívé.
Összetört szív? Ez nem tetszett Daisynek.
Érezte, hogy Matthew mögé lép, kezét a derekára teszi. Bár az arcát
nem látta, tudta, hogy gúny ül rajta.
– Ha két shillinget adok, mondana valami derűsebbet? – kérdezte.
A jövendőmondó meg sem hallotta. A tükröt visszadugta a szoknyája
korcába.
– Készítsen amulettet szegfűszegből. Az embere mindig hordja magánál,
hogy megvédje.
– Mitől? – kérdezte Daisy aggódva.
De az asszony már otthagyta őket. Tarka szoknyája színes folyamként
ringott körülötte, ahogy a tömeg felé tartott újabb üzlet reményében.
Daisy Matthew felé fordult, felnézett a kifejezéstelen arcra.
– Mi ellen kellhet neked védelem?
– Az időjárás ellen – mondta, a tenyerét feltartva, és Daisy ekkor érezte
meg, hogy kövér esőcseppek koppannak a fején és a vállán.
– Igazad volt – mondta a jóslaton borongva. – Inkább füstölt halat kellett
volna vennünk.
– Daisy… – Matthew szabad kezét a lány tarkójára csúsztatta. – Ugye
nem hiszed el ezt a sok badarságot? Az a banya megtanult pár rigmust, és
egy shillingért akármelyiket felmondja. Csak azért jósolt nekünk rosszat,
mert nem tettem úgy, mintha hinnék a varázstükrében.
– Igen, de… úgy láttam, őszintén sajnálja.
– Semmi őszinteség nem volt benne, sem abban, amit mondott. –
Matthew közelebb húzta magához, nem törődve azzal, hogy ki látja. Amikor
Daisy felnézett rá, egy esőcsepp hullott az arcára, aztán egy másik a szája
sarka mellé. – Nem volt igazi – mondta Matthew halkan, és szeme kékje a
sötét éjfélt idézte. Megcsókolta a lányt, keményen és sürgetőn, ott, az utca
közepén, az esőcseppek ízével az ajkaik közt. – Ez igazi – suttogta.
Daisy szorosan hozzásimult, lábujjhegyre állva, hogy testük jobban
illeszkedjen egymáshoz. A sebtében összefogott csomagok azzal
fenyegettek, hogy a földre esnek, és Matthew próbálta megtartani őket,
miközben a szája Daisy ajkát ostromolta. Hatalmas mennydörgés
remegtette meg a talajt a lábuk alatt.
Daisy a szeme sarkából látta, hogy az árusok ponyváik és a fabódék
kínálta menedék alá menekülnek.
– Versenyzek veled a hintóig – mondta Matthew-nak, és szoknyáját
felkapva elszaladt.
Ti z e n h e t e d i k f e j e z e t

Mire a hintó a kocsifeljáróhoz ért, úgy esett, mintha dézsából öntenék, és a
szél bőszen ostromolta a kocsi oldalát. A falusi mulatozókra gondolva
Matthew vidáman megjegyezte, hogy sok szerelmes tervet moshatott el
aznap a felhőszakadás.
A hintó megállt, tetején vadul kopogott a szakadó eső. Ilyenkor
rendszerint egy lakáj sietett ernyővel az érkezők elé, de olyan szél tombolt,
hogy úgyis kicsavarta volna a kezéből.
Matthew levette a kabátját, és Daisyre terítette, betakarva vele a fejét és
a vállát. Nem ez volt a legjobb védelem, de valamennyire megóvja majd a
lányt, amíg a hintótól a bejáratig érnek.
– Vizes leszel – tiltakozott Daisy, az inget és a mellényt nézve, mire
Matthew felnevetett.
– Nem vagyok cukorból.
– Én sem.
– De igen – mormolta, és a lány elpirult. Matthew-nak mosolyognia
kellett azon, ahogy a lány arca kikandikált a kabát ráncaiból, mintha egy
kicsi baglyot látna az erdőben. – Rajtad van a kabát, és csak néhány méter
az ajtóig – mondta.
Sietős kopogás hallatszott, és a hintó ajtaja kinyílt. Egy lakáj állt az
esőben, derekasan küzdve egy esernyővel. A szél kifordította az ernyőt.
Matthew kiugrott, és nyomban bőrig ázott. Megfogta a lakáj vállát.
– Menjen be! – kiabálta túl a vihart. – Majd én segítek Bowman
kisasszonynak.
A lakáj bólintott, és gyorsan visszatért a kastélyba.
Matthew visszafordult a hintóhoz, benyúlt és kiemelte Daisyt, majd
óvatosan a földre állította. Átkormányozta a tócsák közt, fel a lépcsőn, és
addig meg sem állt, amíg át nem lépték a küszöböt.
Az előcsarnok melege és fényei körülölelték őket. Az ing csurom vizesen
lógott Matthew vállán, és kellemes borzongás futott át rajta arra gondolva,
hogy hamarosan a kandalló előtt ülhet.
– Ó, istenem! – Daisy mosolyogva kisimított egy csöpögő hajtincset a
férfi homlokából. – Bőrig áztál.
Szobalány sietett elő, karján tiszta törülközőkkel. Matthew biccentett
köszönetképpen, és az egyikkel megtörölte az arcát, szárogatni kezdte a
haját. Aztán lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy Daisy az ujjaival fésülje meg,
ahogy tudja.
Megérezve, hogy valaki közeledik, hátrapillantott. Westcliff jött ki az
előcsarnokba. Az arca kifejezéstelen volt, de volt valami a tekintetében, az
aggodalom egy apró szikrája, amitől Matthew-nak meghűlt a vér az ereiben.
– Swift – szólította meg halkan –, váratlan látogatókat kaptunk ma este.
Egyelőre nem árulták el, miért jöttek a birtokra hívatlanul… csak annyit
mondtak, hogy valami üzleti ügy, amelyben ön is érintett.
Matthew vére tovább hűlt, amíg úgy tűnt, hogy kristályként kicsapódik
az erek falán, beivódik az izmaiba, a csontjaiba.
– Kik azok?
– Egy bizonyos Wendell Waring úr és két Bow Street-i rendőr.
Krisztus az egekben, gondolta Matthew, hogyan talált rá Waring itt,
Angliában? Hogyan… ó, az egekre, mit számít az már? Mindennek vége!
Annyi éven át sikerült meglopnia a sorsot… és a sors most elszámoltatja.
Szíve hevesen dobogott menekülésre ösztökélve. De nincs hová
menekülnie, de még ha lenne is… belefáradt már abba, hogy folyton attól
rettegjen, mikor jön el ez a nap.
Érezte, hogy Daisy apró keze a markába siklik, de nem viszonozta az
ujjak szorítását. Westcliffre meredt. Bármi is tükröződött a tekintetében,
arra késztette a grófot, hogy felsóhajtson.
– A fenébe! – morogta Westcliff. – Valami rossz, ugye?
Matthew csak bólintani tudott. Elhúzta a kezét Daisyétől. A lány nem
próbálta újra megérinteni, zavara szinte tapintható volt.
Egy hosszú percig Westcliff némán mérlegelte magában a helyzetet, aztán
kihúzta magát.
– Akkor rajta, tisztázzuk a helyzetet – mondta határozottan. – Bármi
derüljön is ki, barátként állok ön mellett.
Matthew kurtán, hitetlenkedve felnevetett.
– Még azt sem tudja, miről van szó.
– Nem teszek üres ígéreteket. Jöjjön, a nagyszalonban vannak.
Matthew bólintott. A szája kiszáradt, de eltökélt volt. Meglepte, hogy
működik, mintha semmi sem történt volna, mintha nem tört volna darabokra
a világa. Majdnem olyan volt az egész, mintha kívülről figyelné önmagát. A
félelem még sohasem hatott rá így. De talán azért érez így, mert még
sohasem volt ennyi vesztenivalója.
Daisy a fejét felvetve előtte indult befelé. Gyorsan odabiccentett a
grófnak, úgy tűnt, sógora jelenléte megnyugtatja.
Matthew lehajtotta a fejét. A lány láttán éles fájdalom hasított a torkába,
mintha pengékkel szabdalnák. Szerette volna, ha visszatér a mindent
elborító zsibbadtság, és az szerencsére megtette.
Amikor beléptek a szalonba, és meglátta Thomast, Mercedest és Lilliant,
Matthew úgy érezte, mintha az Ítélet napja jött volna el. Ahogy tekintete
körbesöpört a szobán, felcsattant egy férfihang.
– Ő az!
Hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe, és a lába felmondta a szolgálatot.
A fény elhalványult, mint egy kihunyó csillag, és sötétség ölelte körül, de az
elméje ellenállt, tehetetlenül küzdve a fenyegető eszméletlenséggel.
Matthew homályosan érzékelte, hogy a padlón fekszik… érezte a
gyapjúszőnyeg bolyhait az arca alatt. Nedvesség szivárgott a szájából.
Lenyelte a sós ízt. A torkában halk nyögés vibrált. Ahogy a fájdalomra
koncentrált, sikerült azonosítani a forrását. A tarkója. Leütötték. Valami
kemény tárggyal.
Sistergő fény villant a szeme előtt, ahogy felhúzták a padlóról, a kezét
előre rántották. Valaki kiabált… férfiak ordítoztak… egy nő éles hangon
felsikított… Matthew sűrűn pislogva próbálta kitisztítani a látását, de
szeméből egyre folytak a könnyek az éles fájdalom hatására. A csuklóját
nehéz acélkarikába kényszerítették. Bilincs, ismerte fel, és az ismerős,
szörnyű súly páni félelemmel töltötte el.
Zúgó füle fokozatosan felismerte a hangokat. Westcliff dühöngött.
– …merészeltek idejönni az otthonomba, és megtámadni az egyik
vendégemet… tudják, ki vagyok? Azonnal vegyék le azt a bilincset,
különben mind a Newgate-ben fognak megrohadni!
És egy új hang…
– Nem, annyi év után. Nem fogom megkockáztatni, hogy elszökjön.
Mr. Wendell Waring volt a beszélő, egy gazdag New England-i család
feje. A második férfi, akit Matthew a világon mindenkinél jobban gyűlölt. Az
első Waring fia, Harry volt.
Különös, hogy egy hang vagy egy illat milyen átkozottul könnyen
visszahozza a múltat, függetlenül attól, hogy Matthew mennyire szerette
volna elfelejteni.
– Ugyan hová? – kérdezte Westcliff csípősen. – Gondolja, hogy csak
úgy eltűnik?
– Engedélyem van rá, hogy a szökevényt bármi módon elfogjam. Önnek
nincs joga tiltakozni.
Aki azt állítja, hogy Westcliff nem szokott hozzá, hogy bárki is azt
mondja neki, valamihez nincs joga, különösen a saját otthonában, finoman
fogalmaz. Annál enyhébb kifejezésnek már csak az tűnik, ha valaki
dühösnek nevezi a ház urát.
A vita jobban dühöngött a szalonban, mint a vihar odakint, de Matthew
elvesztette a fonalat, amikor valaki gyengéden megérintette az arcát.
Hátrarántotta a fejét, és Daisy halk hangját hallotta.
– Ne! Maradj nyugton!
A lány száraz ruhával törölgette az arcát, megtisztogatta a szemét, a
száját, hátrasimította a nedves haját. Matthew megbilincselt kezét az ölében
tartva ült, és legszívesebben üvöltött volna nyomorúságában, ahogy a lányra
nézett.
Daisy arca sápadt volt, de meglepően nyugodt. A fájdalom pirosra
festette az orcáját, és az élénk pír élesen elütött halvány bőrétől. A lány
letérdelt Matthew széke mellé a padlóra, hogy megvizsgálja a kezén lévő
bilincset. Egyetlen acélkarika volt a csuklóján, amelyet egy zártesttel
rögzítettek, és egy másik, nagyobb karikához csatolták, amelyet a rendőr
fog használni, hogy elvezesse.
Matthew a fejét felemelve szemügyre vette a két megtermett rendőrt,
akik a szokványos egyenruhájukat viselték, fehér nyári nadrágot, fekete, álló
nyakú kabátot és cilindert. Komor csendben álltak, miközben Wendell
Waring, Westcliff és Thomas Bowman bőszen vitatkoztak.
Daisy a bilincs zárjával babrált. Matthew szíve fájdalmasan elszorult,
látva, hogy egy hajtűvel próbálja kinyitni. A Bowman nővérek zárfeltörési
képessége hírhedt volt, amelyet a szüleik minden fegyelmezési kísérlete
ellenére az évek során tökélyre fejlesztettek. De Daisy keze túlságosan
remegett, hogy a számára ismeretlen zárral megbirkózzon… egyébként is
nyilvánvaló volt, hogy nincs értelme a kiszabadításával próbálkozni. Istenem,
bárcsak képes lett volna eltüntetni a lányt, hogy megóvja ettől a sok
mocsoktól, a múltjának romjaitól… saját magától!
– Ne! – mondta neki halkan. – Nem éri meg. Daisy, kérlek…
– Mit művel? – szólalt meg az egyik rendőr észrevéve Daisy
mesterkedését. – Lépjen távolabb a fogolytól, kisasszony! – Látva, hogy a
lány semmibe veszi, a rendőr félig felemelt kézzel közelebb lépett. –
Kisasszony, azt mondtam…
– Hozzá ne merjen érni! – csattant fel Lillian, és a hangja olyan vadul
csengett, hogy a szobában mindenki elnémult. Még Westcliff és Waring is
abbahagyta a vitát meglepetésében.
Lillian a megdöbbent rendőrön tartva a tekintetét a húgához ment, és
félretolta.
– Mielőtt egyetlen lépést tenne felém – mondta gúnyos megvetéssel –,
ajánlom, jól fontolja meg, milyen karrier vár önre, ha kitudódik, hogy kezet
emelt Westcliff grófnéra a saját otthonában. – Kihúzott egy tűt a saját
hajából, és Daisy helyét elfoglalva Matthew elé térdelt. Néhány másodperc
múlva a zár halkan kattant, és a bilincs leesett a férfi csuklójáról.
Mielőtt Matthew megköszönhette volna, Lillian felállt és tovább beszélt.
– Szép kis pár, mondhatom! Eltűrik egy rosszmodorú jenki
parancsolgatását, visszaélnek a házigazda jóindulatával, aki menedéket
adott önöknek a vihar elől. Láthatóan túl ostobák ahhoz, hogy tudják,
mennyi anyagi és politikai támogatást kapott a rendőrség a férjemtől. Elég
csak a kisujját felemelnie, és napokon belül útilaput kötnek a
belügyminiszter és a rendőrfőnök talpára. Szóval az önök helyében…
– Elnézést, asszonyom, de nem volt más választásunk – tiltakozott az
egyik tagbaszakadt rendőr. – Parancsunk van, hogy Mr. Phaelant bevigyük
a Bow Streetre.
– Ki a fene az a Mr. Phaelan? – akarta tudni Lillian.
– Az ott ni – mutatott Matthew-ra a rendőr, akit láthatóan
megdöbbentett a grófné folyékony káromkodása.
Tudva, hogy minden szem rászegeződik, Matthew kifejezéstelen arcot
erőltetett magára.
Daisy mozdult meg elsőként. Felvette Matthew öléből a bilincset, és az
ajtóhoz ment, ahol a kíváncsi szolgák kisebb tömege gyűlt össze. Suttogva
megbeszélt velük valamit, aztán visszatért a szobába, és leült egy Matthew
melletti székre.
– Ha arra gondolok, hogy azt mondtam, unalmas este vár rám itthon –
jegyezte meg Lillian szárazon, és leült Matthew másik oldalára, mintha
segíteni akarna a védelmében.
– Ez a neved? – kérdezte Daisy halkan Matthew-tól. – Matthew
Phaelan?
Matthew nem tudott válaszolni, testének minden izma megfeszült
elutasítva minden hangot
– Igen – sivította Wendell Waring. Waring egyike volt azoknak a
szerencsétleneknek, akiknek vékony, magas hangja sehogy sem illet a
termetéhez. Ezt leszámítva Waring viselkedésre és külsőre előkelő volt,
ezüstösen csillogó ősz hajjal, tökéletesen nyírt pofaszakállal és sűrű, ősz
szakállal. Messziről lerítt róla, hogy a régi Bostont képviseli, ódivatú tweed
kabátja drága, de viseltes volt, és olyan magabiztosság áradt belőle, amelyet
csakis a nemzedékek óta a Harvardon végzett családok sarjai tudhatnak
magukénak. Szeme olyan volt, mint a csiszolatlan fekete kvarckő, kemény,
könnyű és minden ragyogást nélkülöző.
Waring Westcliffhez lépett, és egy halom papírt vetett oda neki.
– A bizonyíték, hogy jogom van intézkedni – mondta haragosan. –
Köztük van az ideiglenes letartóztatási kérvény egy példánya az amerikai
államtitkártól. Sir James Graham, a brit belügyminiszter parancsának
másolata, amelyben arra utasítja a rendőrfőnököt, hogy letartóztatási
parancsot adjon ki Matthew Phaelan, alias Matthew Swift ellen. Hiteles
információk másolatai, amelyek tanúsítják…
– Mr. Waring – vágott a szavába Westcliff lágy hangon, amely azonban
cseppet sem csökkentette hangsúlyának a veszélyességét –, akár el is
temethet itt, álló helyemben mindenféle másolattal, a letartóztatási
parancsoktól kezdte a Gutenberg Bibliáig. De ez nem jelenti azt, hogy
kiszolgáltatom önnek ezt az embert.
– Nincs választása! Phaelan elítélt bűnöző, akit ki fognak adni az
Egyesült Államoknak, függetlenül attól, hogy ki tiltakozik ellene.
– Nincs választásom? – Westcliff sötét szeme tágra nyílt, arca kipirult
haragjában. – Istenemre, ritkán teszik ennyire próbára a türelmemet, mint
most! Az a föld, amelyen most ön áll, ötszáz éve a családom birtokában
van, és ezen a földön, a saját házamban én vagyok a hatóság. Most pedig el
fogja mondani nekem, mégpedig a legtiszteletteljesebb módon, amire csak
képes, hogy mi a panasza ez ellen az ember ellen.
A haragos Lord Westcliff lenyűgöző látvány volt. Matthew úgy vélte,
hogy még Wendell Waring, aki jó barátságban volt az elnökkel és sok más
befolyásos emberrel, sem találkozott még senkivel, akinek ennyire vérében
lett volna a parancsolgatás. A két rendőr kínosan feszengett a két férfi közt.
Waring nem nézett Matthew-ra, amikor válaszolt, mintha a látását is
undorítónak találná.
– Önök valamennyien Matthew Swiftként ismerik az itt ülő férfit.
Becsapott és elárult mindenkit, akivel valaha is alkalma volt megismerkedni.
Jó szolgálatot teszünk a világnak, ha kiirtjuk, mint a többi férget. Azon a
napon…
– Elnézést, uram – szakította félbe Daisy gúnyos udvariassággal –, de a
magam részéről jobban szeretném a nem kiszínezett változatot hallani. Nem
érdekel a Mr. Swift jelleméről alkotott véleménye.
– A neve Phaelan, nem Swift – vágott vissza Waring. – Egy részeges ír
alak fia. A Charles River-i árvaházba került, miután az anyja belehalt a
szülésbe. Akkor volt szerencsétlenségem megismerkedni vele, amikor
tizenegy éves korában megvettem Harry fiam mellé inasnak és
játszótársnak.
– Megvette? – ismételte Daisy csípősen. – Nem is tudtam, hogy az
árvákat lehet adni-venni.
– Akkor felbéreltem – mondta Waring rápillantva. – Kicsoda ön, pimasz
leányzó, hogy bele mer vágni az idősebb szavába?
Hirtelen Thomas Bowman is beleavatkozott a beszélgetésbe, bajsza
remegett haragjában.
– Ő a lányom – üvöltötte –, és akkor beszél, amikor akar!
Daisyt meglepte, hogy az apja a védelmére kelt. Kurtán rámosolygott,
majd minden figyelmével ismét Waringhoz fordult.
– Mennyi ideig volt Mr. Phaelan az alkalmazásában? – kérdezte.
– Hét évig. Ő szolgálta ki Harry fiamat a bentlakásos iskolában,
teljesítette a megbízásait, gondoskodott a személyes használati tárgyairól, és
hazajött vele a szünidőkben. – Hirtelen Matthew-ra pillantott, fáradt
tekintete vádló volt.
Most, hogy a zsákmányát biztonságban tudta, dühe egy része komor
elszántsággá csitult. Olyan embernek tűnt, aki túl sokáig hordozott valami
súlyos terhet.
– Nem is sejtettük, hogy kígyót melengetünk a keblünkön. Harry egyik
szünidei otthon tartózkodása idején nagy összegű pénzt és ékszert loptak el
a családi széfből. Az egyik egy gyémánt nyakék volt, amely már egy
évszázada a család tulajdonában volt. A dédnagyapám szerezte Ausztria
főhercegnőjétől. A lopást csakis valamelyik családtag követhette el, vagy
egy szolgáló, akiben annyira megbíztunk, hogy hozzáférése volt a széfhez.
Minden bizonyíték egyetlen személyre mutatott, Matthew Phaelanre.
Matthew némán ült, de a nyugodt felszín alatt káosz kavargott. Nagy
erőfeszítésébe került féken tartani, tudva, hogy semmit sem nyer vele, ha az
indulatait szabadon engedi.
– Honnan tudja, hogy nem egy tolvaj törte fel a zárat? – kérdezte Lillian
hűvösen.
– A széf érzékelővel volt ellátva – felelte Waring –, amely azonnal leállt,
ha az emelőrugót valaki manipulálja. Csak a szabályozó kulcs vagy az
eredeti kulcs nyitja. És Phaelan tudta, hol a kulcs. Időről időre pénzt vagy
egyéb személyes tárgyat kellett kivennie a széfből.
– Mr. Phaelan nem tolvaj! – hallotta Matthew Daisy dühös kitörését,
megvédve őt, mielőtt ő maga megvédhette volna önmagát. – Sohasem lenne
képes bárkitől bármit is ellopni.
– A tizenkét emberből álló esküdtszék nem ért egyet önnel – vágott
vissza Waring ismét feltámadó haraggal. – Phaelant bűnösnek találták nagy
értékű lopás bűntettében, és tizenöt év börtönre ítélték. Megszökött, mielőtt
a börtönbe vitték volna, és azután eltűnt.
Matthew azt hitte, Daisy ezek után elhúzódik tőle, de meglepve látta,
hogy a székét otthagyva mellé áll. Érezte, hogy a kezét a vállára teszi és
megszorítja. Külsőleg nem reagált az érintésre, de érzékei mohón beitták a
könnyű ujjak súlyát a vállán.
– Hogyan talált rám? – kérdezte Matthew rekedten, és kényszerítette
magát, hogy Waringra nézzen. Az idő alig észrevehető változásokat hagyott
rajta. Az arcán a ráncok kicsit mélyebbek lettek, csontjai még kiugróbbak.
– Embereket fogadtam fel, akik évekig kerestek – felelte Waring némi
gúnyos, melodramatikus felhanggal, amit bostoni cimborái biztosan túlzónak
találtak volna. – Tudtam, hogy nem bujkálhatsz örökké. Valaki hatalmas
névtelen adománnyal támogatta a Charles River-i árvaházat. Gyanítottam,
hogy te állsz a dolog mögött, de képtelenség volt áttörni az ügyvédek hadán
és a hamis fedőcégeken át. Aztán eszembe jutott, hogy talán megpróbálod
felkutatni az apádat, aki hosszú évekkel azelőtt eldobott magától.
Megkerestük, és néhány italért mindent elmondott, amit tudni akartunk… az
álnevedet, a New York-i címedet. – Waring megvetése úgy áradt felé, mint
egy seregnyi szúnyog, amikor hozzátette: – Az apád körülbelül egy fél liter
whiskey-nek megfelelő mennyiségű italért árult el.
Matthew lélegzete elakadt. Igen, megtalálta az apját, s minden józan ész
és megfontolás ellenére úgy döntött, hogy megbízik benne. Nem tudott
ellenállni a vágynak, hogy tartozzon valakihez, hogy kapcsolata legyen
valakivel. Az apja emberi roncs volt, és Matthew csak fájdalmasan keveset
tudott tenni érte azon kívül, hogy keresett neki egy helyet, ahol élhet, és
fizette a költségeket.
Valahányszor sikerült titokban meglátogatnia az apját, üvegeket talált
mindenhol.
– Ha valaha szükséged lesz rám – nyomta a kezébe az összehajtogatott
papírt –, küldess értem erre a címre. Senkinek ne mondd el, megértetted?
Az apja, aki gyerekessé vált a függőségtől, azt mondta, igen, megértette.
Ha valaha szükséged lesz rám… Matthew kétségbeesetten vágyott rá,
hogy valakinek egyszer szüksége legyen rá.
Ez volt az ára a beképzeltségének.
– Swift, igazak Waring vádjai? – kérdezte Thomas Bowman. Az ismerős
dörgő hangban most mintha bátorítás csengett volna.
– Nem egészen – felelte Matthew, és megengedte magának, hogy
óvatosan körbekémleljen a szobában. Nem azt látta, amire számított…
vádat, félelmet, haragot. Még Mercedes Bowman is majdnem kedvesen
nézett rá, pedig őt aligha lehetett együtt érző asszonynak nevezni.
Hirtelen rádöbbent, hogy egészen más helyzetben van, mint annyi évvel
azelőtt, amikor szegény volt, barátok nélkül. Csak az igazság volt a
fegyvere, és ugyancsak gyenge fegyvernek bizonyult. Most van pénze,
befolyásos, nem is beszélve a nagy hatalommal bíró szövetségesekről. De
legfőképpen Daisyről, aki még mindig mellette állt, a kezét a vállán tartva,
érintése erőt és nyugalmat adott.
Matthew szeme dacosan összeszűkült, ahogy találkozott Wendell Waring
vádló tekintetével. Tetszik neki vagy sem, Waring kénytelen lesz
meghallgatni az igazságot.
Ti z e n n y o l c a d i k f e j e z e t

– Harry Waring szolgája voltam – kezdte Matthew komoran. – És jó
szolgája, bár tudtam, hogy nem is tart emberi lénynek. Úgy tekintett a
szolgáira, mint a kutyákra. Csak azért léteztem, hogy az ő kényelmét
szolgáljam. Az volt a dolgom, hogy magamra vállaljam a gaztetteit, én
kapjam helyette a büntetést, megjavítsam, amit tönkretett, kiszolgáljam a
szükségleteit. Már gyereknek is erőszakos senkiházi volt, aki azt hitte, a
gyilkosság kivételével bármit megúszhat a neve miatt…
– Nem tűröm, hogy becsméreld! – tört ki haragosan Waring.
– Maga már elmondta, amit akar! – bömbölte Thomas Bowman. – Most
Swiftet akarom hallani.
– A neve nem…
– Hagyja beszélni! – Westelff higgadt hangja lehűtötte az ismét magasba
szökő indulatokat.
Matthew kurtán biccentett a grófnak köszönetképpen. Figyelmét ekkor
elvonta, hogy Daisy visszaült a szomszédos székre, aztán közelebb araszolt
vele, míg a szoknyája félig eltakarta Matthew jobb lábát.
– Harryvel mentem a Bostoni Latin Iskolába – folytatta Matthew –,
aztán a Harvardra. A szolgákkal aludtam az alagsorban. A barátaitól
megszereztem azon előadások jegyzeteit, amelyeket Harry kihagyott,
megírtam helyette a beadandókat…
– Ez hazugság! – üvöltötte Waring. – Te, aki öreg apácáktól tanultál egy
árvaházban… bolond vagy, ha azt hiszed, hogy bárki is hinni fog neked.
Matthew megengedett magának egy gúnyos mosolyt.
– Többet tanultam azoktól az öreg apácáktól, mint Harry a seregnyi
magántanártól. Harry azt mondta, neki nincs szüksége tanulásra, mert van
neve és pénze. De nekem egyik sem volt, és az egyetlen esélyt abban
láttam, hogy annyit tanulok, amennyit csak lehet abban a reményben, hogy
egy nap majd feljebb jutok.
– Hová feljebb? – kérdezte Waring nem is leplezve megvetését. –
Szolga voltál… egy ír szolga, semmi reményed sem volt, hogy úriembert
faragj magadból.
Furcsa, félmosoly jelent meg Daisy arcán.
– Márpedig Matthew pontosan ezt tette New Yorkban, Mr. Waring.
Helyet vívott ki magának az üzleti világban és a társaságban… és
határozottan úriember lett belőle.
– Hamis személyazonosságot használva – vágott vissza Waring. – Ő egy
szélhámos, nem látja?
– Nem – felelte Daisy egyenesen Matthew szemébe nézve. – Én egy
úriembert látok.
Matthew szerette volna a lábát csókolni. Helyette elkapta a tekintetét, és
folytatta: – Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy Harryt a Harvandon
tartsam, míg ő, úgy tűnt, makacsul azon munkálkodik, hogy kicsapják.
Ivászat, szerencsejáték és… – Matthew tétovázva elhallgatott, és
emlékeztette magát, hogy hölgyek is vannak a szobában – …más dolgok –
folytatta –, egyre súlyosabbá váltak. A kiadásai jóval meghaladták a havi
juttatását, és a kártyaadóssága végül olyan hatalmassá duzzadt, hogy még
Harry is aggódni kezdett miatta. Félt, hogy milyen következményei lesznek,
ha az apja egyszer tudomást szerez a nehézségeiről. Olyan lévén, amilyen,
Harry akkor is a könnyű utat kereste, ami megmagyarázza azt a bizonyos
szünidőt, amikor a széfet kirabolták. Nyomban tudtam, hogy Harry műve.
– Szemenszedett hazugság! – háborgott Waring.
– Harry inkább rám mutogatott, semmint hogy bevallja, ő rabolta ki a
széfet, hogy rendezze az adósságait. Úgy döntött, fel kell áldoznia, hogy
menthesse a saját bőrét. A család természetesen neki hitt, nem nekem.
– A bűnösséged bebizonyosodott a bíróságon! – mondta durván Waring.
– Semmit sem bizonyítottak rám. – Matthew-t is elfogta a harag, és
mélyeket lélegezve próbálta visszanyerni az önuralmát. Érezte, hogy Daisy
keze az övét keresi, és megfogta, megszorította, kicsit erősebben is, mint
szerette volna, de képtelen volt úrrá lenni magán. – A tárgyalás komédia
volt. Siettették, amennyire lehetett, nehogy a sajtó túl közel kerüljön az
ügyhöz. A bíróság által kijelölt ügyvédem szó szerint végigaludta a tárgyalás
nagy részét. Nem találtak olyan bizonyítékot, amely összekötött volna a
lopással. Harry egyik osztálytársának a szolgája beismerte, hogy hallotta,
amikor Harry és két cimborája eltervezték, hogy engem kevernek gyanúba,
de annyira félt, hogy nem mert vallomást tenni.
Látva, hogy Daisy ujjai elfehérednek a szorításában, Matthew
kényszerítette magát, hogy ellazítsa az ujjait. Hüvelykujjával gyengéden
megcirógatta a lány kezét.
– Szerencsém volt – folytatta Matthew jóval halkabban –, amikor a
Daily Advertiser egyik riportere írt egy cikket, amelyben leleplezte Harry
múltbéli kártyaadósságait, és azt is közzétette, hogy ezeket az adósságokat
véletlenül épp a rablás után rendezték. A cikk után felzúdultak az emberek,
mivel nyilvánvalóvá vált, hogy az egész bírósági eljárás csak kutyakomédia.
– És ennek ellenére elítélték? – kérdezte Lillian felháborodva.
Matthew fanyarul elmosolyodott.
– Lehet, hogy az igazság vak – mondta –, de szereti a pénz csengését. A
Waringok nagy hatalommal bírtak, én meg csak egy nincstelen szolga
voltam.
– Hogyan szöktél el? – kérdezte Daisy.
A fanyar mosoly tovább időzött Matthew ajkán.
– Ez számomra is legalább akkora meglepetés volt, mint mindenki más
számára. Beraktak a rabkocsiba, amely hajnalban indult az állami börtönbe.
De a kocsit megállították egy üres útszakaszon. Az ajtót kinyitották, és egy
fél tucat ember kirángatott a kocsiból. Azt hittem, meg fognak lincselni, de
azt mondták, ők velem rokonszenvező városiak, akik elhatározták,
helyrehozzák a hibát. Kiszabadítottak… az engem kísérő őrök nem álltak
ellen… és kaptam egy lovat. Sikerült eljutnom New Yorkig, eladtam a lovat,
és új életet kezdtem.
– Miért a Swift nevet választottad? – kérdezte Daisy.
– Addigra megtanultam, mennyit számít egy jól csengő, tiszteletreméltó
név… és a Swiftek nagy család, sok ággal, és arra gondoltam, így
könnyebben megúszom, hogy jobban utánanézzenek a származásomnak.
Thomas Bowman szólalt meg sértetten, mert fenyegetve érezte a
büszkeségét.
– Miért tőlem kértél állást? Azt hitted, bolonddá tehetsz?
Matthew egyenesen ránézett, felidézve, milyen benyomást tett rá a férfi
az első alkalommal… hatalmas ember, aki hajlandó lehetőséget adni neki, és
túlságosan lefoglalja az üzlet ahhoz, hogy vallassa. Ravasz, makacs,
céltudatos… a legnagyobb hatással bíró férfifigura Matthew életében.
– Soha – mondta őszintén. – Csodáltam, amit elért. Tanulni akartam
öntől, és… – a torka elszorult – …egy idő után tisztelettel és hálával néztem
fel önre… és a legnagyobb szeretettel.
Bowman arca elvörösödött a megkönnyebbüléstől, könnyedén bólintott,
a szeme csillogott.
Waring most elveszett embernek látszott, önuralma összeroppant. A
gyűlölettől remegve nézett Matthew-ra.
– Megpróbálod bemocskolni a fiam emlékét a hazugságaiddal –
fröcsögte. – Nem fogom hagyni. Azt hitted, ha külföldre mész, senki sem
fog…
– Az emlékét? – kapta fel a fejét döbbenten Matthew. – Harry meghalt?
– Miattad! A tárgyalás után pletykák kaptak szárnyra, hazugságok és
kétségek, amelyek sohasem szűntek meg. Harryt elkerülték a barátai. A
becsületén esett folt… tönkretette az életét. Ha beismerted volna a
bűnödet… ha leülted volna a büntetésedet… Harry még mindig velem
lenne. De az emberek mocskos gyanakvása csak nőtt az idővel, és ennek
árnyékában élni… Harry inni kezdett, elhanyagolta a dolgait.
– A jelek szerint a fia csak folytatta azt az életet, amit a tárgyalás előtt is
élt – jegyezte meg gúnyosan Lillian.
Lilliannek megvolt az a tehetsége, hogy ki tudta fordítani magukból az
embereket. Waring sem volt kivétel.
– Ez az ember elítélt bűnöző! – üvöltötte, és az asszony felé lódult. –
Hogyan merészel hinni neki az én szavammal szemben?
Westcliff három hosszú lépéssel ott termett, de Matthew megelőzte.
Lillian elé állt, hogy megvédje Waring haragjától.
– Mr. Waring – szólalt meg Daisy a nagy kavarodásban –, kérem, szedje
össze magát. Ön is beláthatja, hogy ezzel a viselkedéssel nem szolgálja a
saját ügyét. – Úgy tűnt, higgadt, józan szavai keresztülhatolnak Waring
haragjának ködén.
Waring furcsán esdeklő tekintettel nézett a lányra.
– A fiam halott, és ennek Phaelan az oka.
– Ez nem fogja őt visszahozni – mondta csendesen Daisy. – Nem használ
az emlékének.
– De megnyugvást ad nekem! – kiáltott fel Waring.
– Annyira biztos benne? – kérdezte Daisy komoly arccal, szánakozó
tekintettel.
Mindnyájan látták, hogy hasztalan. A férfi túl volt azon, hogy józanul
tudjon gondolkodni.
– Sok évet vártam és több ezer kilométert utaztam ezért a pillanatért –
mondta Waring. – Nem hagyom, hogy megtagadják tőlem. Látta a
papírokat, Westcliff. Még ön sem áll a törvény felett. A rendőrök azt a
parancsot kapták, hogy erőszakot is alkalmazhatnak, ha szükséges. Ki fogja
adni nekem Phaelant most, ma este.
– Nem hiszem. – Westcliff tekintete kőkemény volt. – Csak egy őrült
vágna neki az országútnak egy olyan éjszakán, mint ez. A tavaszi viharok
vadak és kiszámíthatatlanok tudnak lenni Hampshire-ben. Itt maradnak
Stony Cross Parkban, én pedig átgondolom, mi a teendő.
A rendőrök láthatóan megkönnyebbültek, mivel nincs az az értelmes
ember, aki ki akarna menni ebben az égiháborúban.
– És ezzel lehetőséget ad Phaelannek, hogy elszökjön? – kérdezte
Waring megvetőn. – Azt már nem! Átadja nekem, és én őrizetbe vetetem.
– A szavamat adom, hogy nem fog megszökni – mondta Westcliff
készségesen.
– A szava mit sem ér nekem – vágott vissza Waring. – Nyilvánvaló, hogy
az ő oldalán áll.
Egy angol úriember szava maga volt a szentírás. Azt kétségbe vonni a
létező legnagyobb sértésnek számított. Matthew csodálkozott, hogy
Westcliff nem robbant fel ott helyben. Megfeszülő arcvonásai remegtek a
dühtől.
– Ezt jól elintézte – motyogta Lillian döbbenten. Még a legsúlyosabb
vitáik közepette sem merte soha megkérdőjelezni a férje becsületét.
– Csak a holttestemen át viszi el innen ezt az embert – közölte gyilkos
hangon.
Matthew ekkor rádöbbent, hogy túl messzire mentek. Látta, hogy
Waring a kabátzsebébe nyúl, ahol valami nehéz tárgy húzza le a szövetet, és
felismerte egy pisztoly agyát. Hát persze. A pisztoly volt a legjobb biztosíték
arra az esetre, ha a rendőrök nem lennének elég hatékonyak.
– Várjon! – szólalt meg. Bármit vállal, bármit megtesz, hogy az a pisztoly
ne kerüljön elő a kabátzsebből. Mert ha mégis, az összeütközés olyan
veszélyes méreteket ölthet, ahonnan már senki sem tud kihátrálni. – Önnel
megyek. – Mereven, szinte szuggerálva nézte Waringot, hogy megnyugtassa.
– A fogaskerekek már mozgásba lendültek, isten a megmondhatója, úgysem
tudnám elkerülni.
– Ne! – kiáltotta Daisy, és a nyakába vetette magát. – Nem leszel vele
biztonságban.
– Most rögtön indulunk – mondta Matthew Waringnak, miközben
óvatosan lefejtette Daisy karját magáról, és a lányt maga mögé tolta, hogy a
testével védelmezze.
– Nem engedhetem… – kezdte Westcliff, de Matthew határozottan
félbeszakította.
– Jobb lesz így. – Minél távolabb akarta tudni a félőrült Waringot és a
két rendőrt Stony Cross Parktól. – Velük megyek, és Londonban minden
tisztázódik. Ez most nem a vita helye és ideje.
Westcliff halkan szitkozódott. Okos taktikusként megértette, hogy ebben
a helyzetben nem ő van előnyben. Ez nem az a csata, amit nyers erővel meg
lehet nyerni. Pénz kell hozzá, törvényesség és politikai protekció.
– Önökkel tartok Londonba – mondta kurtán.
– Lehetetlen – felelte Waring. – A kocsi négyüléses. Csak én, a két
rendőr és a fogoly fér be.
– Akkor a saját hintómon követem.
– Elkísérem – jelentette ki határozottan Thomas Bowman.
Westcliff félrevonta Matthew-t, és testvériesen megszorította a vállát.
– Jól ismerem a rendőrfőnököt – mondta halkan. – Gondoskodom róla,
hogy a színe elé kerüljön, amint Londonba érünk… és a kérésemre el fogja
engedni. A londoni házamban maradunk, amíg az amerikai nagykövet
hivatalos kérvényére várunk, és közben ügyvédek regimentjét és minden
politikai befolyásomat mozgósítani fogom az ön érdekében.
Matthew nem bízott a saját hangjában.
– Köszönöm – sikerült végül kinyögnie.
– Uram – suttogta mellettük Daisy –, el tudják intézni, hogy Matthew-t
kiadják?
Westcliff arcvonásai megkeményedtek.
– Nem – jelentette ki magabiztosan.
Daisy tétován felnevetett.
– Nos, én hajlandó vagyok elfogadni a szavát, ha Mr. Waring nem is.
– Mire végzek Waringgal… – morogta Westcliff, és megrázta a fejét. –
Elnézést, szólok a szolgáknak, hogy készítsék elő a hintóm.
A gróf otthagyta őket.
– Már mindent értek – mondta Daisy Matthew arcába nézve. – Miért
nem akartad elmondani nekem?
– Azért, mert… – Matthew hangja rekedt volt. – Tudtam, hogy rossz.
Tudtam, hogy elveszítelek, ha megtudod.
– Nem hitted, hogy meg foglak érteni? – kérdezte Daisy komolyan.
– Te nem tudod, milyen volt. Senki sem hitt nekem. A tények nem
számítottak. Azok után, amiken átmentem, nem tudtam elhinni, hogy valaha
is lesz olyan ember, aki bízni fog az ártatlanságomban.
– Matthew, én mindig mindent el fogok hinni, amit mondasz – mondta
egyszerűen Daisy.
– Miért? – suttogta Matthew.
– Mert szeretlek.
A szavak összetörték a férfit.
– Nem kell ezt mondanod. Nem kell…
– Szeretlek – ismételte Daisy megragadva a férfi mellényét. – Már
korábban is mondanom kellett volna… de várni akartam, amíg megbízol
bennem annyira, hogy ne titkold előttem a múltadat. De most, hogy tudom a
legrosszabbat… – Elhallgatott. – Mert ez a legrosszabb, ugye? – kérdezte
fanyar mosollyal. – Nincs semmi más, amit szeretnél bevallani?
Matthew kábán bólintott.
– Nincs. Ez minden.
– Te nem mondod nekem, hogy szeretsz? – vált félénkké a lány hangja.
– Nincs hozzá jogom. Addig nincs, amíg ez nem tisztázódik. Addig
nincs, amíg a nevem…
– Mondd ki! – kérte Daisy, kicsit megrántva a mellényt.
– Szeretlek – mormolta Matthew. Szent ég, milyen jólesett kimondani!
Daisy ismét megrántotta a mellényt, ezúttal a birtoklás kifejezéseként,
követelésként. Matthew ellenállt, megfogta a lány könyökét, a nedves
ruhaujjon át érezte a bőrének forróságát. A helyzet alkalmatlansága ellenére
vágytól lüktetett a teste. Daisy, nem akarlak elhagyni…
– Én is veled megyek Londonba – hallotta a lány hangját.
– Nem. Maradj a nővéred mellett. Nem akarom, hogy te is belekeveredj
ebbe.
– Kicsit késő már ehhez, nem? A menyasszonyodként némileg én is
érdekelt vagyok a végkimenetelben.
Matthew lehajtotta a fejét, futólag megérintette a lány haját.
– Sokkal nehezebb lesz számomra, ha te is ott vagy – mondta halkan. –
Szükségem van rá, hogy biztonságban tudjalak Hampshire-ben. – Elvonta a
lány kezét a mellényétől, és az ajkához emelve csókot lehelt rá. – Menj el
holnap a kúthoz – suttogta. – Újabb ötdolláros kívánságra lesz szükségem.
– Legyen inkább tíz dollár – mondta Daisy megszorítva a férfi kezét.
Matthew hátrafordult, mert megérezte, hogy valaki közeledik. A két
rendőr volt az, nem tűntek túl vidámnak.
– Előírás, hogy a törvényszegők bilincset viseljenek, mialatt a Bow
Streetre visszük őket – mondta az egyikük, és vádlón nézett Daisyre. –
Elnézést kérek, kisasszony, de mit csinált a bilinccsel, amit levettek Mr.
Phaelan csuklójáról?
Daisy ártatlan szemeket meresztett.
– Odaadtam egy szobalánynak. Attól félek, a lány nagyon hanyag.
Valószínűleg elhányta valahová.
– Hol kezdjük keresni? – kérdezte a rendőr türelmetlenül.
Daisynek szeme sem rebbent, úgy válaszolt: – Azt javasolnám, alaposan
kutassák át az éjjeliedényeket.
Ti z e n k i l e n c e d i k f e j e z e t

Távozásuk sietős volta miatt Marcus és Bowman csak néhány személyes
holmit vitt magával a sebtében bepakolt váltás ruha és az alapvető
tisztálkodószereken kívül. Egymással szemben ültek a családi hintóban, de
csak kevés szó esett köztük. Szél és eső verte a hintót, és Marcus aggódva
gondolt a kocsisra és a lovakra.
Vakmerő dolog volt ilyen időben utazni, de Marcus úgy vélte, átkozott
legyen, ha hagyja Matthew Swiftet… Phaelant… elvinni Stony Cross
Parkból mindenféle védelem nélkül. Ráadásul nyilvánvaló volt, hogy Wendell
Waring bosszúvágya irracionális méreteket öltött.
Daisy nagyon okosan jegyezte meg, hogy az, ha valaki más fizet a Harry
által elkövetett bűnökért, nem hozza vissza a fiút, és nem szolgálja az
emlékét sem. De Waring megszállottságában úgy érezte, ez az utolsó dolog,
amit még megtehet a fiáért. Talán arról is meggyőzte magát, hogy ha
börtönbe juttatja Matthew-t, azzal bebizonyosodik a fia ártatlansága.
Harry Waring Matthew-t próbálta feláldozni, hogy leplezze a saját bűnét.
Marcus nem engedhette, hogy Wendell Waring diadalmaskodjon ott, ahol a
fia elbukott.
– Kételkedik benne? – kérdezte hirtelen Thomas Bowman. Sokkal
zaklatottabbnak tűnt, mint Marcus valaha is látta. Nem vitás, hogy rendkívül
fájdalmas ez a számára, hiszen fiaként szerette Matthew-t. Talán még
jobban is szerette, mint a saját fiait. Nem csoda, hogy kettejük közt olyan
erős kötődés alakult ki… Swift, az apátlan fiatalember, és Bowman, akinek
szüksége volt valakire, akit taníthat, irányíthat.
– Azt kérdezi, vannak-e kétségeim Swifttel kapcsolatban? Szemernyi
sem. Az ő változatát sokkal hihetőbbnek találtam, mint Waringét.
– Én is. Ráadásul jól ismerem Swift jellemét. Biztosíthatom, hogy minden
cselekedetében következetes és túlzottan becsületes volt.
Marcus elmosolyodott.
– Lehet valaki túlzottan becsületes?
Bowman vállat vont, a bajsza gyanúsan megrándult.
– Nos… a túlzott becsületesség néha teher az üzleti életben.
A következő villám ijesztően közel csapott le, és Marcus
megborzongott.
– Ez őrület – morogta. – Hamarosan meg kell állniuk egy fogadónál, ha
egyáltalán túljutnak Hampshire határán. Néhány helyi patak sebesebb, mint
némely folyó. Ha nagyon megáradnak, járhatatlanná válnak az utak.
– Istenemre remélem, hogy így lesz – mondta Thomas Bowman hevesen.
– Semmi sem okozna nagyobb örömet, mintha láthatnám Waringot és azt a
két kétbalkezes idiótát visszakényszerülni Swifttel Stony Crossba.
A hintó lassított, majd hirtelen megállt, az eső olyan erővel verte a tetőt,
mintha ököllel püfölnék.
– Mi történt? – Bowman felemelte a függönyt, és kinézett, de semmit
sem látott a sötétségen és az ablakon leömlő vízen kívül.
– A fenébe! – szitkozódott Marcus.
Riadt kopogás után valaki feltépte az ajtót. A kocsis állt odakint hófehér
arccal. Fekete kalapjában és köpenyében úgy festett, mint egy testnélküli
fej.
– Uram – hebegte –, baleset történt előttünk… látnia kell…
Marcus kiugrott a hintóból, a jéghideg eső döbbenetes erővel zúdult rá.
Kikapta a kocsi lámpását a tartójából, és a kocsis után indult az utat
keresztező patakhoz.
– Krisztusom! – suttogta.
A Waringot és Matthew-t szállító kocsi megrekedt az egyszerű
gerendahídon, amelynek egyik vége elszakadt a parttól, és átlósan állt a
patakon. Az áramlat ereje lerombolta a híd egy részét, így a kocsi hátsó
kerekei félig a vízbe süllyedtek, miközben a lovak hiába erőlködtek, hogy
kirántsák. A víz sodrása ide-oda hintáztatta a hidat, mintha csak valami
gyerekjáték volna, azzal fenyegetve, hogy a másik vége is elszakad a
parttól.
Semmi módon nem lehetett odajutni a megfeneklett kocsihoz. A híd az ő
oldalukon szakadt el a parttól, és öngyilkosság lett volna belemerészkedni
az áramlatba.
– Istenem, nem! – hallotta Thomas Bowman elszörnyedt kiáltását.
Nem tehettek semmit, csak tehetetlenül nézték, ahogy Waring kocsisa a
lovakat igyekszik menteni, kétségbeesetten próbálva eloldani a hevedert a
kocsirúdtól.
Abban a pillanatban a süllyedő kocsi tetőajtaját kilökték, és egy alak
láthatóan nehézségekkel küzdve próbált kimászni.
– Swift az? – kérdezte Bowman, és olyan közel ment a parthoz, amilyen
közel csak mert. – Swift! – De üvöltését elnyelte a vihar és a víz bömbölése,
az összeomló híd haragos nyikorgása.
Aztán mintha minden egyszerre történt volna. A lovak biztonságban a
partra jutottak. Egy vagy két sötét alak mozgása a hídon, aztán a súlyos
kocsi dermesztő, majdnem fenséges lassúsággal a vízbe csúszott. Néhány
pillanatig a víz felhajtóereje által fenntartva, félig elsüllyedve lebegett a
vízben… de aztán a kocsi lámpái kialudtak, és a jármű oldalra sodródott,
ahogy a dühöngő áramlat magával sodorta.

Daisy nyugtalanul aludt, háborgó gondolatai nem hagyták nyugodni.
Többször is felébredt éjszaka, azon tűnődve, mi lesz Matthew-val.
Aggódott miatta. Csak az adott neki némi vigaszt, hogy tudta, Westcliff vele
van.
Újra meg újra felidézte azokat a szalonbéli perceket, amikor Matthew
végre felfedte a múltját. Milyen sebezhetőnek és magányosnak látszott!
Milyen terhet kellett cipelnie annyi éven át… és mekkora bátorság és
képzelőerő kellett ahhoz, hogy újra felfedezze magát!
Daisy tudta, hogy képtelen lesz sokáig tétlenül várni Hampshire-ben…
hogy mindenáron látni akarja Matthew-t, bátorítani akarja, megvédeni az
egész világgal szemben, ha kell.
Korábban aznap este Mercedes megkérdezte Daisyt, a leleplezés
hatással volt-e Daisy döntésére, hogy Matthew lesz a férje.
– Igen – felelte Daisy. – Még elszántabbá tett.
Lillian is csatlakozott a beszélgetéshez, beismerve, hogy sokkal inkább
hajlamos kedvelni Matthew Swiftet azok után, amit megtudott róla, mint
korábban.
– Bár – tette hozzá – jó lenne tudni, hogy mi lesz az asszonyneved.
– Ó, mi is a név? – idézte Daisy. Papírt vett el az íróasztalról, és azzal
babrált.
– Mit csinálsz? – kérdezte Lillian. – Nehogy azt mondd, hogy most
akarsz levelet írni!
– Nem tudom, mit csináljak – vallotta be Daisy. – Arra gondoltam, hogy
írok Annabelle-nek és Evie-nek.
– Hamarosan megtudják a történteket Westclifftől – mondta Lillian –, és
cseppet sem lesznek meglepve.
– Ezt most miért mondtad?
– Mivel annyira szereted a drámai fordulatokat tartalmazó történeteket
és a titokzatos múlttal rendelkező szereplőket, előre lehetett sejteni, hogy
nem valami szokványos, eseménytelen udvarlás vár rád.
– Egy szokványos, eseménytelen udvarlás mindenesetre most nagyon is
vonzónak tűnik – jegyezte meg szárazon Daisy.
A nyugtalan éjszaka után reggel arra ébredt, hogy valaki bejön a
szobájába. Először azt hitte, a szobalány az, aki jött begyújtani, de ahhoz túl
korán volt. Még nem pirkadt, és az eső komor szitálássá szelídült.
A nővére volt az.
– Jó reggelt! – krákogta Daisy, és nyújtózva felült. – Miért keltél fel ilyen
korán? Nyugtalan a baba?
– Nem, ő még alszik. – Lillian hangja fátyolos volt. Súlyos
bársonyköntöst viselt, a haja szabadon lógott, a kezében egy csésze tea
gőzölgött, ahogy az ágyhoz ment. – Tessék, vedd el.
Daisy a homlokát ráncolva engedelmeskedett. Figyelte, ahogy a nővére
leül az ágy szélére. Nem ez volt a szokásos reggeli menetrend.
Valami történt.
– Mi az? – kérdezte, és mintha jeges kéz simogatta volna végig a hátát.
Lillian a csésze felé intett.
– Várhat, amíg teljesen felébredsz.
Túl korai volt még, hogy Londonból híreket kapjanak, gondolta Daisy.
Szóval semmi köze nem lehet Matthew-hoz. Talán az anyjuk
megbetegedett. Vagy valami borzasztó dolog történt a faluban.
Lenyelt néhány korty teát, aztán a csészét az éjjeliszekrényre tette, és
újra a nővéréhez fordult.
– Ennél éberebb már nem leszek ma – mondta. – Mondd, mi történt!
Lillian a torkát köszörülte, végül, amikor megszólalt, a hangja mégis
rekedt volt.
– Westcliff és apa visszajöttek.
– Tessék? – nézett rá Daisy riadtan. – Miért nincsenek Londonban
Matthew-val?
– Matthew sincs Londonban.
– Akkor mindenki visszajött?
Lillian megrázta a fejét.
– Nem. Rosszul fogtam hozzá. Én csak… megmondom egyenesen. Nem
sokkal azután, hogy Westcliff és apa elhagyta Stony Crosst, a hintójuknak
meg kellett állnia, mert baleset történt előttük a hídon. Ismered azt a
recsegős öreg hidat, amelyen át kell menni, ha a főúton akarsz maradni?
– Azt, amelyik a kis patak fölött ível át?
– Igen. Nos, az a patak most egyáltalán nem kicsi. A viharnak
köszönhetően nagy, áradó folyóvá duzzadt. És nyilvánvaló, hogy a gyors
áramlat meggyengítette a hidat, és amikor Mr. Waring kocsija át akart menni
rajta, a híd összeomlott.
Daisy megdermedt döbbenetében. A híd összeomlott, ismételte meg
magában a szavakat, de képtelen volt felfogni, mintha valami ősi, elfelejtett
nyelven beszélne. Némi erőfeszítéssel összeszedte magát.
– Mindenki megmenekült? – kérdezte.
– Matthew-t kivéve mindenki – felelte Lillian remegő hangon. – Ő
bennrekedt a kocsiban, és elsodorta a folyó.
– Nincs semmi baja – mondta Daisy automatikusan, de a szíve vad
dobogásba kezdett, mint a ketrecbe zárt állaté. – Tud úszni. Valószínűleg
valahol lejjebb a folyón ért partot… valakinek keresnie kellene…
– Mindenhol keresik – mondta Lillian. – Westcliff nagyszámú
keresőcsapatot szervez. Egész éjszaka Matthew után kutatott, és csak
nemrég tért vissza. A kocsi darabokra tört, ahogy elsodorta az ár. Matthew-
nak semmi nyoma. De, Daisy, az egyik rendőr bevallotta Westcliffnek… –
elhallgatott, barna szeme megtelt haragos könnyekkel – …bevallotta… –
alig tudta folytatni – …hogy Matthew keze össze volt kötve.
Daisy lába megmozdult a takaró alatt. Felhúzta a térdét, szinte
összegömbölyödött, mert a lehető legkisebb helyet akarta elfoglalni, mintha
el akarna menekülni.
– De miért? – suttogta. – Semmi okuk nem volt rá, hogy megkötözzék.
Lillian álla remegett, ahogy próbált úrrá lenni az érzelmein.
– Azt mondták, hogy Matthew előéletét tekintve megvolt a kockázata,
hogy elszökik. De azt hiszem, Waring ragaszkodott hozzá merő
rosszindulatból.
Daisy szíve olyan hevesen vert, hogy megszédült tőle. Félt, ugyanakkor
furcsa közönyösséget is érzett. Lelki szemei előtt megjelent Matthew, amint
a sötét hullámokkal küszködik, a keze összekötözve és…
– Nem! – jajdult fel, és a tenyerét vadul lüktető halántékára szorította.
Mintha szögeket vertek volna a koponyájába. Alig kapott levegőt. – Esélye
sem volt, igaz?
Lillian megrázta a fejét, és félrenézett. Könnyei az ágytakaróra
potyogtak.
Milyen furcsa, hogy ő nem sír, gondolta Daisy. Forró nyomást érzett a
szeme mögött, mélyen a koponyájában, amitől megfájdult a feje. De úgy
tűnik, a könnyei váratnak magukra… talán egy gondolatra, talán egy szóra
várnak, ami átszakítja a gátat.
Daisy továbbra is lüktető halántékát fogta.
– Matthew-ért sírsz? – kérdezte a fájdalomtól szinte vakon.
– Igen. – Lillian zsebkendőt vett elő a ruhaujjából, és hevesen kifújta az
orrát. – De leginkább miattad. – Közelebb hajolt, átölelte a húgát. –
Szeretlek, Daisy.
– Én is szeretlek – mondta Daisy fojtott hangon, égő és száraz szemmel,
levegő után kapkodva.

A keresés egész nap és éjszaka folytatódott, de az összes szokásos rituálé,
az alvási, étkezési és munkaidő értelmét vesztette. Csak egyetlenegy
esemény tudta áttörni a Daisyre nehezedő zsibbadt súlyt, az, amikor
Westcliff nem engedte meg neki, hogy részt vegyen a keresésben.
– Senkinek nem lennél ott hasznára – mondta kereken, mivel túl kimerült
és túl bosszús volt ahhoz, hogy diplomatikus legyen. – Veszélyes és nehéz is
odakint, a magas vízben. Legjobb esetben csak elvonnád a figyelmet, a
legrosszabban megsérülnél.
Daisy tudta, hogy igaza van, de ez nem tartotta vissza a háborgástól. Az
érzés oly meglepő erejű volt, hogy azzal fenyegetett, elveszti az önuralmát,
ezért gyorsan visszavonult.
Talán sohasem találják meg Matthew testét. Kegyetlen, szinte
elviselhetetlen volt, hogy a sors arra kárhoztatja, hogy béküljön meg a
gondolattal. A férfi eltűnése valahogy rosszabbnak tűnt, mint a halála…
mintha sohasem létezett volna, semmit sem hagyott maga után, amit
gyászolhatna. Régebben nem értette, az embereknek miért van szüksége rá,
hogy egy utolsó pillantást vessenek halott szerettükre. De most megértette.
Ez volt az egyetlen módja, hogy véget vessen ennek a lidércnyomásnak, és
a sírásban találjon megnyugvást.
– Egyre csak arra gondolok, hogy tudnom kellene, ha meghalt – mondta
Lilliannek a szalon padlóján ülve a kandalló előtt. Régi sálat terített a vállára,
amelynek puhasága megnyugtatóan hatott rá. Daisy a tűz melege, a
többszörös ruharéteg és a brandyvel feljavított tea ellenére sem tudott
felmelegedni. – Éreznem kellene. De nem érzek semmit, mintha csak élve
lefagyasztottak volna. Szeretnék elbújni valahová. Nem akarom mindezt
elviselni. Nem akarok erős lenni.
– Nem kell erősnek lenned – mondta halkan Lillian.
– De igen, mert a másik lehetőség az, hogy millió apró darabra török
szét.
– Majd én egyben tartalak. Minden egyes kis darabkádat.
Halvány, alig észrevehető mosoly jelent meg Daisy ajkán, ahogy a
nővérét nézte.
– Lillian – suttogta –, mihez kezdenék nélküled?
Csak az anyja és Lillian ösztökélésére volt hajlandó néhány falatot
legyűrni vacsorára. Egy egész pohár bort megivott, remélve, hogy az
eltompítja az agyát, és véget vet a szünet nélkül kavargó gondolatoknak.
– Westcliffnek és apának hamarosan vissza kell térnie – jegyezte meg
Lillian feszülten. – Semmit sem pihentek, és valószínűleg nem is ettek.
– Menjünk a szalonba – javasolta Mercedes. – Addig is kártyázhatnánk,
amíg megjönnek, vagy felolvashatnál valamit, Daisy, az egyik kedvenc
könyvedből.
– Sajnálom, de nem tudnék – nézett rá Daisy bocsánatkérőn. – Ha nem
bánjátok, inkább felmennék.
Miután megmosakodott és felvette a hálóingét, Daisy az ágyra nézett.
Bár kicsit ittas volt és kimerült, elméje mégis visszautasította az alvás
gondolatát.
A ház csendes volt, ahogy a családi szalon felé haladt, meztelen lába a
padlón átfutó árnyékokon taposott. Egyetlen lámpa világított a szalonban,
halványsárga fényét a mennyezetről lógó kristályok ezernyi apró fehér
pontra törve szórták szét a virágmintás falakra. Egy halom nyomtatott ez-az
hevert a pamlag körül: folyóiratok, regények, egy vékony, humoros verseket
tartalmazó kötet, amelyből felolvasott Matthew-nak, és közben
gyönyörködött ritkán elkapható mosolyában.
Hogyan lehetséges, hogy minden ilyen gyorsan megváltozott? Hogyan
választhat ki valakit az élet ilyen önkényesen, hogy aztán új és egyáltalán
nem kívánt útra terelje?
Daisy leült a padlóra a könyv- és újsághalmok mellé, és lassan kezdte
szétválogatni őket… az egyik rakást át kell vinni a könyvtárba, a másikat le
a faluba a látogatási napon. De talán nem akkor kellett volna ezzel
foglalkoznia, amikor ennyi bort ivott. Két csinos torony helyett a könyvek és
újságok körülötte szétszórva végezték, mint sok-sok feladott álom.
A lábát keresztbe téve Daisy nekidőlt a pamlag oldalának, és fejét a
párnázott karfára fektette. Ujjaival az egyik könyv szövetborítóját cirógatta.
Félig lehunyt szemmel nézett le rá. A könyv mindig is egy ajtó volt… ajtó
egy másik világba… egy érdekesebb és fantasztikusabb világba, mint a
valóság. De végül felfedezte, hogy az élet még csodálatosabb lehet, mint a
fantázia világa.
És a szerelem varázslattal töltheti meg a valóságot.
Matthew volt minden, amire vágyott… és milyen kevés időt tölthetett
vele!
A kandallópárkány órája szánalmas lassúsággal számolta a perceket.
Ahogy Daisy félig szunyókálva a pamlagnak dőlt, ajtónyikorgást hallott.
Fáradt tekintete a hang irányába fordult.
Egy férfi lépett be a szobába.
Megállt az ajtónál, szemügyre vette őt és a körülötte szétszór könyveket.
Daisy hirtelen felnézett a férfi arcára és megdermedt. Vágy, félelem és
szörnyű sóvárgás árasztotta el.
Matthew volt az, durva, ismeretlen ruhában, élettel teli jelenléte betöltötte
a szobát.
Daisy moccanni sem mert attól félve, hogy a jelenés eltűnik. A szeme
szúrt és könnyezett, de nem pislogott, annyira akarta, hogy a látomás
ottmaradjon.
A férfi nagyon óvatosan közelebb jött. Leguggolt, és mérhetetlen
gyengédséggel és aggodalommal fürkészte. Egyik nagy keze megmozdult, és
félredobott néhány könyvet, míg a kettejük között lévő hely a padlón kiürült.
– Én vagyok az, szerelmem – szólalt meg halkan. – Nincs semmi baj.
Daisy nagy nehezen a hangjára talált.
– Ha szellem vagy – suttogta –, remélem, örökké kísérteni fogsz.
Matthew leült a padlóra, és megfogta Daisy hideg kezét.
– Egy szellem az ajtót használná? – kérdezte gyengéden, és a lány kezét
saját, karcolásokkal és zúzódásokkal teli arcához emelte.
Ahogy a tenyere a férfi arcához ért, áramként futott végig rajta a
fájdalmas tudatosság. Daisy végre hagyta, hogy a zsibbadtság feloldódjon,
érzelmei felszabaduljanak, és próbálta eltakarni a szemét. Mellkasából
zokogás szakadt fel, nyersen és féktelenül.
Matthew elhúzta a kezét, szorosan magához ölelte, és halk, kedves
szavakat suttogott neki. Ahogy Daisy tovább zokogott, a férfi még
szorosabban ölelte, mintha értené, hogy a lánynak most erre van
szüksége… egy erős, szinte fájdalmas szorításra.
– Légy valóságos, kérlek – zihálta Daisy. – Kérlek, ne álom légy!
– Valóságos vagyok – mondta Matthew rekedten. – Ne sírj ennyire,
nincs rá… ó, Daisy, szerelmem… – Két kezébe fogta a lány arcát, és
megnyugtató szavakat dünnyögött az ajkát csókolgatva, miközben Daisy
azon igyekezett, hogy még közelebb férkőzzön hozzá. Matthew leengedte őt
a padlóra, és saját súlyát használta, hogy lecsitítsa.
Megfogta a kezét, összefűzte az ujjaikat. Daisy zihálva oldalra fordította
a fejét, pillantása a vörös, kisebesedett csuklóra esett.
– Megkötözték a kezed – mondta olyan érdes hangon, ami még a saját
fülének is idegenül csengett. – Hogyan szabadítottad ki?
Matthew megcsókolta a könnytől nedves arcot.
– Bicskával – felelte tömören.
Daisy szeme tágra nyílt, ahogy tovább nézte a csuklóját.
– Sikerült elővenned a bicskádat a zsebedből, és elvágnod a köteleket,
miközben a kocsi lefelé sodródva a vízen egyre süllyedt?
– Meg kell, hogy mondjam, sokkal könnyebb volt, mint a lúddal
birkózni.
Daisy könnyesen felnevetett, de a kurta kacagás újabb zokogásra
váltott. Matthew a szájával kapta el a hangot, ajkaival becézte a lányt.
– A baj első jeleire nekikezdtem kiszabadítani magam – mesélte tovább
Matthew –, és maradt néhány percem, mielőtt a kocsi végleg a vízbe
csúszott volna.
– A többiek miért nem segítettek? – kérdezte Daisy dühösen, és ruhája
ujjával vadul törölgette könnytől nedves arcát.
– Teljesen lefoglalta őket, hogy a saját bőrüket mentsék. Bár – tette
hozzá szomorkásan – azt hittem volna, valamivel fontosabb vagyok, mint a
lovak. Mire a kocsi sodródni kezdett lefelé, már kiszabadítottam a kezem.
A patak kövei piszkafává törték a kocsit. A vízbe ugrottam és sikerült
kijutnom a partra, de kicsit megviselten. Egy öregember talált rám, aki a
kutyáját kereste… hazavitt és a feleségével a gondozásába vett.
Elvesztettem az eszméletemet, és csak másfél nap múlva tértem magamhoz.
Addigra az öreg hallotta, hogy Westcliff keres, és elment hozzá szólni, hogy
nála vagyok.
– Azt hittem, meghaltál – suttogta Daisy elcsukló hangon. – Azt hittem,
soha többé nem látlak.
– Nem, nem… – Matthew megsimogatta a haját, megcsókolta az arcát,
a szemét, a remegő ajkát. – Mindig visszajövök hozzád. Emlékszel,
megbízható vagyok.
– Igen. Kivéve… – Daisy nagy lélegzetet vett, mert a férfi ajka már a
nyakán járt. – …azt a húsz évet leszámítva, amikor még nem ismertelek, azt
mondanám, annyira megbízható vagy, hogy már szinte ki… – a férfi szája a
nyaka tövében lüktető pontra tapadt – …kiszámítható.
– Biztos neheztelsz, hogy másnak adtam ki magam, és ott volt az az
apróság a nagyszabású lopással kapcsolatban is. – A kutató csókok már
Daisy finom vonalú állát borították, felitatva a kóbor könnycseppeket is.
– Ó, nem – pihegte Daisy. – M-megbocsátottam neked, mielőtt tudtam
volna, mit is kell megbocsátanom.
– Édes drágám – suttogta Matthew az arcát simogatva, csókolgatva.
Daisy vakon kapaszkodott belé, nem tudva elég közel bújni hozzá. Matthew
felemelte a fejét, és fürkésző tekintettel figyelte a lányt. – Most, hogy ez a
mocskos ügy felszínre bukkant, tisztáznom kell a nevemet. Várni fogsz rám,
Daisy?
– Nem.
Daisy még mindig szipogva nekilátott, hogy kigombolja a kölcsönkapott
ruha fagombjait.
– Nem? – Matthew félig mosolyogva, kérdőn nézett rá. – Úgy döntöttél,
hogy túl sok baj van velem?
– Úgy döntöttem, hogy az élet túl rövid ahhoz… – Daisy felmordult, és
megrántotta a durva inget – …hogy egyetlen napját is elvesztegessük. A
francba ezekkel a gombokkal…
Matthew rátette a kezét a szorgosan igyekvő ujjakra.
– Nem hiszem, hogy a családod lelkesedne az ötletért, hogy egy szökött
bűnözőhöz adjon férjhez.
– Az apám mindent megbocsát neked. Különben sem leszel örökké
szökött bűnöző. Az ítéletet hatálytalanítják, mihelyt a tények napvilágra
kerülnek. – Daisy kiszabadította a kezét, és megragadta a férfiét. – Vigyél el
Gretna Greenbe – könyörgött. – Még ma éjjel. A nővérem is ott ment
férjhez. Evie is. Ez szinte hagyomány köztünk. Vigyél…
– Csitt! – Matthew magához ölelte, ringatni kezdte. – Nincs több
menekülés – suttogta. – Szembe fogok nézni végre a múltammal. Bár
átkozottul könnyebb dolgom lenne, ha a gazember Harry Waring nem halt
volna meg.
– Még mindig akadnak emberek, akik emlékeznek rá, mi történt –
mondta Daisy izgatottan. – A barátai. A szolga, akit említettél, és…
– Igen, tudom. De most ne beszéljünk róla. Isten a tudója, lesz rá bőven
időnk a következő napokban.
– Feleségül akarok menni hozzád – erősködött Daisy. – Nem később.
Most. Azok után, amiken keresztülmentem… azt gondolva, hogy örökre
elveszítettelek… semmi más nem fontos. – Apró csuklás szakította félbe az
utolsó szót.
Matthew megsimogatta a fejét, és hüvelykujját végighúzta egy felszáradt
könnycsepp útján.
– Rendben, jól van. Beszélek az apáddal. Ne kezdj el újra sírni. Daisy,
kérlek, ne!
De a lány nem tudta visszatartani újra meginduló könnyeit. Újabb
remegés tört rá, és minél jobban próbálta elnyomni, annál rosszabb lett.
– Édesem, mi a baj? – simogatta Matthew a remegő testet.
– Annyira félek!
Halk, akaratlan hang hagyta el Matthew ajkát, és a lányt szorosan a
karja bölcsőjébe ölelve, szenvedélyes csókokkal borította el az arcát.
– Miért, drága szerelmem?
– Félek, hogy ez csak álom. Félek, hogy felébredek és… – újabb
csuklás – …és újra egyedül leszek, rájövök, hogy itt sem voltál és…
– Nem, itt vagyok. Nem hagylak el. – Az ajka lejjebb vándorolt, lassú
elszántsággal széthúzta a hálóing széleit. – Engedd meg, hogy
megvigasztaljalak, szerelmem, engedd meg… – A keze gyengéden
csapongott a lány testén, megnyugtatón, figyelemelterelőn. Amikor a tenyere
Daisy combjára simult, forróság áradt szét a lány testében, és halkan
felnyögött.
A hangot hallva zihálva nagyot sóhajtott, és igyekezett összekaparni
önuralma morzsáit. Nem sikerült. Csak a vágy maradt. A sóvárgó vágy,
hogy gyönyörökkel árassza el a kedvesét. Ettől a vágytól vezérelve ott
helyben, a padlón levetkőztette, és addig simogatta sápadt, hideg testét,
amíg sikerült élénk pírt varázsolnia rá.
Daisy vadul remegve nézte, ahogy a gyertya fénye ott vibrál a férfi sötét
haján, miközben ő lustán perzselő ösvényeket csókol a lábára… a meztelen
hasára… reszkető keblére.
Mindenhol, ahol Matthew megcsókolta, a hideg remegést meleg
bizsergés váltotta fel. Daisy felsóhajtott, és a becéző kezek és ajkak
szorgoskodása nyomán lassan egész teste ellazult, megnyugodott. Ügyetlen
ujjakkal ismét nekiveselkedett az inggomboknak, és odanyúlt, hogy
segítsen. A durva szövésű anyag szétnyílt, hogy feltárja az alatta megbúvó
szaténselymű férfibőrt. A zúzódások látványa valahogy megnyugtatta Daisyt.
Azok voltak a bizonyítékai, hogy nem álmodik. Ajkát az egyik sötét foltra
tapasztotta, megérintette a nyelvével.
Matthew óvatosan magához szorította, kezével a derekát, a csípőjét
simogatta, és az érzéki mozdulatok nyomán a lány combja libabőrös lett.
Daisy nyugtalanul vonaglott. A gyönyör és a kényelmetlenség érzése
keveredett benne, mivel a szőnyeg gyapjúbolyhai dörzsölték túl érzékeny
bőrét, fájdalmasan szúrták a fenekét.
Felfogva, hogy mi a gond, Matthew halk nevetéssel az ölébe vonta.
Daisy izzadtan és kiszáradt szájjal a mellkasához nyomta a mellét.
– Ne hagyd abba! – suttogta.
Matthew megsimogatta a szőnyeg szúrásától bizsergő fenekét.
– Teljesen ki fog dörzsölni a szőnyeg.
– Nem érdekel, csak azt akarom… csak azt…
– Ezt? – Addig igazgatta a lányt az ölében, míg az lovaglóülésbe került, a
nadrág szövete keményen nekifeszült a combjának.
Daisy zavartan és izgatottan hunyta be a szemét, amikor megérezte a férfi
gyengéden simogató, izgató ujjait a szeméremajkai közt, nedvességet
fakasztva, gyönyörtüzeket gyújtva az intim helyen.
A karját gyengének érezte, ahogy átölelte a férfi nyakát, és egymásba
fonta az ujjait. Ha nem lett volna a férfi támogató ölelése a hátán, képtelen
lett volna megtartani magát. Minden figyelme arra a helyre összpontosult,
ahol Matthew megérintette, ahogy ujjai az apró, selymes-nedves szirmokat
simogatták…
– Ne hagyd abba! – suttogta ismét.
A szeme felpattant, amikor a férfi két ujját beledugta, aztán hármat… és
a vágy lángjai magasra csaptak benne.
– Még mindig félsz, hogy csak álmodsz? – kérdezte Matthew súgva.
Daisy görcsösen nyelt egyet, és megrázta a fejét.
– Én… én sohasem álmodtam ilyesmit.
A férfi szeme sarkába vidám ráncok gyűrődtek, és ahogy kihúzta az
ujjait belőle, sóvárgó ürességet hagyott maga után. Daisy nyöszörögve
hajtotta a fejét Matthew vállára, és a férfi óvón ölelte magához.
Daisy belekapaszkodott, a látása elhomályosult, míg végül a szoba nem
volt több, mint sárga fények és fekete árnyak mozaikja. Érezte, hogy
Matthew felemeli, megfordítja, a szőnyegre térdepelteti a pamlag előtt. Az
arca a puha karfán nyugodott, s az ajka szétnyílt, ahogy zihálva kapkodott
levegő után. A férfi nagy és erős teste betakarta, hátulról hozzásimult,
körülölte, aztán beléhatolt, és a kettejük kötődése feszes volt, síkos és
csodás.
Daisy megmerevedett a meglepetéstől, de Matthew megfogta a csípőjét,
megnyugtatón simogatni kezdte, bizalmat kérve tőle. Daisy mozdulatlanul,
lehunyt szemmel élvezte, ahogy minden egyes lassú lökéssel fokozódik
testében a gyönyör. Matthew egyik kezét végigfuttatta elöl, amíg ujjai
rátaláltak a szirmok között megbúvó, duzzadt rügyecskére, és addig izgatta,
becézte, míg a világ egyetlen, fehéren izzó, vakító tűzzé változott, és Daisy
remegve elérte a fényesen vakító csúcsot.
Jóval később Matthew ráadta Daisyre a hálóinget, és a sötét folyosón át
a szobájába vitte. Amikor lefektette az ágyra, a lány suttogva kérte, hogy
maradjon vele.
– Nem, szerelmem – hajolt fölé Matthew. – Bármennyire is szeretném,
nem véthetünk ekkorát az illem ellen.
– Nem akarok nélküled aludni – nézett fel a férfira –, és nem akarok
nélküled ébredni.
– Egy nap… – Matthew határozott csókot nyomott a lány ajkára. – Egy
nap majd bármikor bejöhetek hozzád, legyen éjjel vagy nappal, és addig
tartalak a karomban, ameddig akarlak. – A hangja megtelt érzelemmel,
ahogy hozzátette: – Számíthatsz rá.

A földszinten a kimerült Westcliff gróf egy pamlagon feküdt, a fejét a
felesége ölében pihentetve. Két napi szakadatlan keresés és kevés értékes
alvás után Marcus holtfáradt volt. Ennek ellenére hálás volt, hogy elkerülték
a tragédiát, és Daisy vőlegénye épségben visszatért.
Marcust kicsit meglepte, hogy a felesége mekkora hűhót csap körülötte.
Alighogy visszatért a kastélyba, Lillian szendvicseket hozott, erős brandyt,
nedves törülközővel letörölte arcáról a sárfoltokat, gyógyírral bekente a
karcolásait, bekötözte a kezén levő néhány vágást, még a sáros csizmáját is
lehúzta.
– Sokkal rosszabbul festesz, mint Mr. Swift – vágott vissza az asszony,
amikor Marcus tiltakozott, közölve, hogy jól érzi magát. – Ha jól értettem, ő
nem csinált mást az elmúlt két napban, mint feküdt abban a kunyhóban, míg
te átfésülted az erdőt a sárban és esőben.
– Nem csak úgy lustálkodott – mutatott rá Marcus. – Sérülten feküdt.
– Ez nem változtat azon a tényen, hogy te nem pihentél és gyakorlatilag
nem is ettél, amíg őt kerested.
Marcus megadta magát, titokban élvezve felesége figyelmét és
gondoskodását. Amikor Lillian úgy vélte, tisztességesen megetette és
bekötözte a férjét, elégedetten leült, és Marcus fejét az ölébe vonta. Marcus
önfeledten felsóhajtott, és a tűzbe meredt.
Lillian karcsú ujjai szórakozottan babráltak a hajában.
– Mr. Swift már elég régóta felment, hogy megkeresse Daisyt – jegyezte
meg. – Nem mész utána, hogy rájuk nézz?
– Kína összes kenderéért sem – idézte Marcus Daisy legújabb kedvenc
szólását. – Csak a jó ég tudja, mit szakítanék félbe.
– Jóságos ég! – döbbent meg Lillian. – Csak nem hiszed, hogy…
– Nem lennék meglepve. – Marcus szándékosan szünetet tartott, mielőtt
folytatta: – Emlékezz csak, velünk hogy volt.
Ahogy számított rá, ezzel rögtön elterelte az asszony figyelmét.
– Még most is úgy van – mondta Lillian.
– Azelőtt szeretkeztünk utoljára, hogy a baba megszületett. – Marcus
felült, és elmerült fekete hajú ifjú hitvese látványában. Ő volt, és mindig is ő
lesz a legvonzóbb nő, akit ismert. A kielégületlen vágy rekedtté tette a
hangját, amikor megkérdezte: – Mennyit kell még várnom?
Lillian a pamlag támlájára könyökölt, fejét a tenyerébe hajtotta, és
bocsánatkérőn mosolygott.
– Az orvos azt mondta, még legalább két hetet. Sajnálom. – A férfi
arckifejezését látva felnevetett. – Tényleg sajnálom. Gyere, menjünk fel.
– Ha nem együtt bújunk ágyba, nem sok értelmét látom felmenni –
morogta Marcus.
– Segítek a fürdésben. Még a hátad is megmosom.
Az ajánlat láthatóan felcsigázta a gróf érdeklődését.
– Csak a hátamat? – kérdezte.
– Nyitott vagyok a tárgyalásra – felelte Lillian kihívón. – Mint mindig.
Marcus magához ölelte és felsóhajtott.
– Jelenleg beérem bármivel, ami jut.
– Szegény ember! – Lillian még mindig mosolyogva felé fordította az
arcát és megcsókolta. – Csak ne feledd… vannak dolgok, amelyekre
érdemes várni.
Utószó

Úgy alakult, hogy Daisy és Matthew csak késő ősszel házasodott össze.
Hampshire ragyogó skarlátvörösbe és narancssárgába öltözött, a
vadászkopók négy délelőttöt is kint voltak egy héten, és a bőségesen termő
fákról az utolsó kosár gyümölcsöt is leszedték. A szénát lekaszálták, a
rekedt hangú harisok elhagyták a földeket, a recsegő hangot felváltották az
énekesmadarak trillái és a kénsárga sármány csiripelése.
Daisynek egész nyáron és még az ősz jó részében is el kellett viselnie,
hogy sokszor volt távol Matthew-tól, például akkor is, amikor a férfinak a
bírósági ügye miatt Londonba kellett utaznia. Westcliff segítségének
köszönhetően az amerikai kormány kiadatási kérelmét határozottan
elutasították, így Matthew Angliában maradhatott. Miután Matthew
felfogadott két tapasztalt ügyvédet, és megismertette őket az ügy
részleteivel, Bostonba küldte őket, hogy adják be a fellebbezést.
Közben Matthew fáradhatatlanul utazott és dolgozott a bristoli gyár
építése ügyében, munkásokat vett fel, értékesítési csatornákat épített ki
szerte az országban. Daisy úgy látta, Matthew valamelyest megváltozott,
mióta a titkos múltja napvilágra került… valahogy szabadabb volt, még
magabiztosabb és karizmatikusabb.
Látva Matthew végtelen energiáját és az eredményeinek növekvő
listáját, Simon Hunt határozottan közölte vele, ha bármikor elege lesz abból,
hogy Bowmannek dolgozzon, tárt karokkal várja a mozdonygyárban. Ez
arra ösztökélte Thomas Bowmant, hogy magasabb százalékot kínáljon
Matthew-nak a szappangyár jövőbeli bevételeiből.
– Harmincéves koromra milliomos leszek – jegyezte meg Matthew
szárazon Daisynek –, ha sikerül valahogy elkerülnöm a börtönt.
Daisyt meglepte és meghatotta, hogy a családjában mindenki, még az
anyja is kiállt Matthew mellett. Azt persze nem lehet tudni, hogy az ő
kedvéért történt-e ez, vagy az apja kedvéért. Thomas Bowman, aki mindig
roppant szigorú volt az emberekhez, azonnal megbocsátott Matthew-nak,
amiért becsapta. Valójában úgy tűnt, hogy az eset után még inkább de facto
fiaként tekintett rá, mint előtte.
– Az embernek az a gyanúja támad – mondta Lillian Daisynek –, hogy
ha Matthew Swift hidegvérrel meggyilkolna valakit, apa azt mondaná a
tetem felett: hm, a fiúnak nyilván kiváló oka volt rá.
Amikor Daisy rájött, hogy gyorsabban telik az idő, ha elfoglalja magát,
nekilátott, hogy otthont találjon maguknak Bristolban. Egy nagy, oromzatos
tengerparti ház mellett döntött, amely valaha egy hajógyár tulajdonosáé és a
családjáé volt. Az anyja és a nővére társaságában, akik sokkal jobban
szerettek vásárolni, mint ő, Daisy nagy, kényelmes bútorokat vett, színes
függönyöket és szöveteket. És természetesen odafigyelt rá, hogy ahol csak
lehet, legyenek asztalok és polcok a könyvek számára.
Sokat segített, hogy Matthew, amikor csak ideje engedte, sietett
Daisyhez. Nem volt köztük már semmi korlát, nem voltak titkok vagy
félelmek. Fesztelenül élvezték egymás társaságát, miközben hosszas
beszélgetésekbe bonyolódtak, vagy az álmos nyári tájon sétáltak. Azokon
az éjszakákon pedig, amikor Matthew belopózott Daisyhez a sötétben, és
szeretkezett vele, Daisy szíve örömmel telt meg, érzékeit a gyönyör
kényeztette.
– Keményen próbálkoztam, hogy távol tartsam magam tőled – suttogta
az egyik éjjel Matthew magához ölelve a lányt, miközben a holdfény halvány
sávokat rajzolt a hepehupás ágyneműre.
– Miért? – kérdezte Daisy súgva, és rámászva elnyúlt a férfi izmos
mellkasán.
Matthew a lány fekete hajfürtjeivel játszott.
– Mert nem lenne szabad így bejönnöm hozzád, amíg össze nem
házasodtunk. Megvan a kockázata…
Daisy a szájával hallgattatta el, s abba sem hagyta, amíg a férfi lélegzete
fel nem gyorsult, és a teste úgy fel nem forrósodott, mint a kályhaplatni.
Akkor felemelte a fejét, és belemosolygott a csillogó szempárba.
– Mindent vagy semmit – mormolta. – Így akarlak.

Végül megérkezett a hír Matthew ügyvédjeitől, hogy három bostoni bíró
megvizsgálta a periratokat, érvénytelenítették az ítéletet, és lezárták az
ügyet. Arról is határozatot hoztak, hogy az aktát nem lehet újra megnyitni,
meghiúsítva ezzel a Waring család reményét, hogy elhúzzák a procedúrát.
Matthew rendkívül nyugodtan fogadta a hírt, a gratulációkat, és őszintén
köszönetet mondott Bowmanéknek és Westclifféknek a támogatásukért.
Csak akkor hagyta el az önuralma, amikor kettesben maradt Daisyvel.
Túlságosan nagy volt a megkönnyebbülése, semhogy nyugodtan viselje.
És eljött az esküvőjük napja.
A Stony Cross kápolnában tartott szertartás kegyetlenül hosszú volt,
mert a lelkész mindenáron le akarta nyűgözni a gazdag és fontos vendégek
tömegét, akik közül sokan Londonból érkeztek, míg néhányan New
Yorkból. Az istentisztelet egy vége-hossza nincs prédikációból, hallatlanul
sok énekből állt, és három fenékzsibbasztó felolvasásból a Szentírásból.
Daisy türelmesen állt pezsgőszínű szaténruhájában, a lába zsibogott a
gyönggyel kivarrt, magas sarkú cipőben. Alig látott át a szintén gyöngyökkel
díszített velencei csipkefátyolon. Az esküvő igazi próbája lett a kitartásnak
és az állóképességnek. Daisy mindent elkövetett, hogy ünnepélyesen
viselkedjen, de amikor lopott pillantást vetett Matthew-ra, aki roppant
elegánsan festett fekete kabátjában és vakítóan fehér, kikeményített
nyakkendőjével… a szíve táncra perdült a boldogságtól.
Miután elmondták az esküjüket, Mercedes szigorú figyelmeztetése
ellenére, miszerint a vőlegény nem csókolhatja meg a menyasszonyt, mivel
ez nem szokás az előkelő körökben… Matthew magához ölelte Daisy, és
kemény csókot nyomott az ajkára ott mindenki előtt. Néhány vendégnek
elakadt a lélegzete, de több helyről barátságos nevetés hallatszott.
Daisy felnézett férje csillogó szemébe.
– Ön botrányosan viselkedik, Mr. Swift – suttogta.
– Ez még semmi – felelte halkan Matthew, és az arcáról sugárzott a
szerelem. – A legrosszabb viselkedésemet ma éjszakára tartogatom.
A vendégek átvonultak a kastélyba. Miután fogadta a legalább ezernyi
gratulációt, és addig mosolygott, míg már fájt, Daisy nagyot sóhajtott.
Következett az esküvői lakoma, amellyel fél Angliát jól lehetett volna
lakatni, aztán a pohárköszöntők sora, majd a búcsúzkodás. De ő csak arra
vágyott, hogy kettesben maradjon a férjével.
– Ó, ne panaszkodj! – hallotta maga mögül a nővére vidám hangját. –
Egyikünknek muszáj, hogy rendes esküvője legyen. Ez pedig nyugodtan
lehetsz te.
Daisy hátrafordult, és látta, hogy Lillian, Annabelle és Evie ott állnak
mögötte.
– Nem akartam panaszkodni – mondta. – Csak arra gondoltam,
mennyivel könnyebb lett volna elszökni Gretna Greenbe.
– Abban semmi fantázia nem lett volna, drágám, tekintve, hogy Evie és
én is megtettük már előtted.
– Szép ceremónia volt – mondta Annabelle melegen.
– És hosszú – felelte Daisy bánatosan. – Úgy érzem, órákig álltam és
beszélgettem.
– Így is volt – mondta Evie. – Gyere velünk… gyűlést tartunk, mi, a volt
férjvadászok.
– Most? – kérdezte Daisy zavartan, és végignézett barátnői lelkes arcán.
– Nem tehetjük. Várnak ránk az asztalnál.
– Ó, hadd várjanak – mondta Lillian vidáman. Daisybe karolt, és
magával húzta.
Ahogy a négy fiatal nő a nappali szalon felé tartott, a folyosón
szembetalálkoztak Lord St. Vincenttel. A férfi elegánsan és lenyűgözően
nézett ki az ünneplőjében. A négy nőt meglátva megállt, és gyengéd
mosollyal nézett Evie-re.
– Úgy festenek, kedvesem, mintha éppen megszöknének valami elől –
jegyezte meg a vikomt.
– Mert éppen azt tesszük – felelte Evie a férjének.
St. Vincent átölelte az asszony derekát.
– És hová mennek? – kérdezte cinkos suttogással.
Evie egy pillanatig töprengett.
– Valahová, ahol bepúderozhatjuk Daisy orrát.
A vikomt kétkedőn nézett Daisyre.
– És ehhez mind a négyen kellenek? De hisz oly kicsike ez az orr.
– Csak néhány percig leszünk távol, uram – mondta Evie. – Kimentene
minket?
St. Vincent halkan felnevetett.
– Boldogan. Rengeteg jó mentség van a tarsolyomban, szerelmem –
biztosította az asszonyt, és mielőtt elengedte volna, még maga felé fordította,
és egy gyors csókot lehelt a homlokára. Egy röpke pillanatra Evie hasára
tette a kezét. Az apró mozdulatot nem vették észre a többiek.
De Daisy látta, és nyomban tudta, mit jelent. Evie-nek titka van,
gondolta mosolyogva.
A melegházba vitték Daisyt, amelyet betöltött az üvegen át beáradó
meleg őszi napfény. A levegő citrus- és babérillattól volt terhes. Levették
Daisy súlyos narancsvirág koszorúját, és Lillian félretette egy székre.
A közeli asztalon ezüsttálca volt, rajta egy palack jégbe hűtött pezsgő és
négy kristálypohár.
– Ez egy különleges köszöntő, csak neked, drágám – mondta Lillian,
miközben Annabelle kitöltötte a habzó italt, és kiosztotta a poharakat. – A
boldog befejezésre! Mivel neked tovább kellett várnod, mint
bármelyikünknek, azt mondanám, hogy megérdemled az egész üveget, de –
Lillian szélesen elmosolyodott –, ennek ellenére osztozunk veled rajta.
Daisy a kezébe fogta a kristálypoharat.
– Úgy illene, hogy mindannyiunkra emeljük ezt a poharat – mondta. –
Végül is három évvel ezelőtt nekünk voltak az elképzelhető legrosszabb
házassági kilátásaink… és nézzétek, hová jutottunk.
– N-nem kellett hozzá más, csak egy kis fondorlat és néhány botrány itt
és ott – mosolyodott el Evie is.
– És barátság – tette hozzá Annabelle.
– A barátságra! – mondta Lillian hirtelen fátyolossá váló hangon.
És a négy pohár tökéletes harmóniában koccant össze.
A GABO Kiadó
e-könyveiről

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A
legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe
öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás
élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb
tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa
könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem
akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja
számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook
rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb
verziószámú, javított másolatot érheti el.
Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe,
amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük,
ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-
könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu e-mail címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO
Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is

Courtney Milan
A hercegné háborúja

A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

ELSŐ FEJEZET
Leicester, 1863. november

Robert Blaisdell, Clermont kilencedik hercege nem bujkált.
Való igaz, hogy visszavonult a régi városháza emeleti könyvtárába,
ahonnan a vendégek zsongása távoli morajlássá halkult. Igaz, hogy senki
nem volt ott rajta kívül. És az is igaz, hogy a szürkéskék, vastag
bársonyfüggöny mögött ácsorgott, amely teljesen eltakarta. Ráadásul el
kellett tolnia a súlyos, barna bőrkanapét is, hogy bejuthasson.
Ám mindezt nem azért tette, hogy elrejtőzzön, hanem – és ez volt
csavaros logikájának kulcspontja – mert abban a több évszázados
helyiségben mindössze egyetlen ablaktáblát lehetett kinyitni, ehhez pedig
éppen a kanapé mögötti titkos helyen lehetett hozzáférni.
Egyszóval ott ácsorgott, kezében szivarka égett, a füst kacskaringózva
szállt a hűvös, őszi levegőbe. Nem bujkált; pusztán meg akarta óvni a füsttől
a régi köteteket.
Talán még ő maga is elhitte volna, ha valóban dohányzik.
A hullámos ablaküveg mögött, a távolban ki tudta venni a templom sötét
kőfalait. Odalent a lámpafény mozdulatlan árnyékokat vetett az utcakőre.
Korábban egy rakás röplapot halmoztak az ajtók elé, de az őszi szellő
felkapta, és végigsöpörte az utcán.
A herceg óriási felfordulást okozott. Átkozott, dicsőséges felfordulást.
Elmosolyodott, és érintetlen szivarkája végét az ablaknyíláshoz ütögette,
mire finom, szürke hamu hullott az utca kövére.
Halk ajtónyikorgást hallott, és összerezzent. A padlódeszkák finoman
recsegni kezdtek, mire a herceg elfordult az ablaktól. Valaki feljött a
lépcsőn, és belépett a szomszédos szobába. Könnyű léptek voltak – egy
nőé vagy egy gyereké. Óvatosak és bizonytalanok. Ha valaki a zeneest
közepén elindult a könyvtárba, általában jó oka volt rá. Titkos találkára
készült, vagy elveszett családtagot keresett.
A függöny mögötti rejtekhelyéről Robert csak a könyvtár egy kis részét
látta. Bárki volt is az, egyre közelebb jött, óvatosan lépkedett. Robert nem
látta az alakot – valamiért biztos volt benne, hogy nő –, de hallotta a puha,
tétovázó lépteket, melyek újra és újra megtorpantak, mintha a
körülményeket mérlegelné.
Az illető nem szólongatott senkit, nem kutatta át a helyiséget. Nem úgy
hangzott, mintha titkos szeretőt keresne. A léptek újra és újra körbejártak a
könyvtárban.
Robertnek eltartott fél percig, amíg rádöbbent: túl régóta vár már, hogy
előléphessen.
– Aha! – Elképzelte, ahogy felkiált, majd előlép a függöny mögül. –
Megcsodáltam a vakolatot. Itt hátul kivételesen egyenletesen vitték fel,
tudta?
A hölgy bizonyára azt hinné, hogy elment az esze. Ezért ahelyett, hogy
megszólalt volna, inkább kidobta az ablakon a szivarkát. Bukfencezve
zuhant, narancsvörös vége felizzott a levegőben, majd beleesett egy
pocsolyába, és kihunyt.
Robert mindössze egy fél könyvespolcot, a kanapé háttámláját és a
mellette álló asztalkát látta, amelyen sakktábla állt figurákkal, és bár
Robertnek csak halovány emlékei voltak a szabályokról, úgy becsülte, a
fekete áll győzelemre. Bárki jött is a könyvtárba, egyre közelebb ért hozzá.
Robert az ablaktáblához lapult.
A hölgy végül belépett a látóterébe.
Nem az egyik fiatal szépség volt, akivel korábban a nagyteremben
gyülekező sokaságban találkozott. Ők teljes pompájukban vonultak fel,
hátha megakad rajtuk a szeme. Ez a nő – bárki is volt – egyáltalán nem
látszott szépségnek. Sötét haját kontyba fogva viselte. Keskeny ajka volt,
és kissé túl hosszú orra. Sötétkék estélyit viselt, elefántcsontszínű szegéllyel
– csipke, szalag nem díszítette. Még a ruha szabása is szigorúan puritánnak
tűnt: derékban olyan szorosra húzták, hogy Robert azon is elcsodálkozott, a
viselője egyáltalán kap levegőt, ujja válltól csuklóig ért.
A hölgy nem vette észre, hogy Robert a függöny mögött áll. Oldalra
billentette a fejét, és tanulmányozni kezdte a sakktáblát, olyan tekintettel,
ahogy a Mértékletesség Liga tagjai méregetnének egy hordó konyakot:
mintha maga volna az ördög, amelyet imádságokkal és vallásos énekekkel
kell elűzni, vagy ha ez nem elég, a legszigorúbb rögtönítélő bíróság elé
küldeni.
A hölgy megtett egy tétova lépést, majd még egyet. Aztán a derekán
lógó selyemerszényhez nyúlt, és elővett egy okulárét.
A szemüvegtől még szigorúbban festett. Ám amint feltette, a tekintete
nyomban ellágyult.
Robert félreértette a jeleket. A nő nem borúsan ráncolta a homlokát,
csak hunyorgott. Nem szigorúságot látott a tekintetében, hanem valami
egészen mást – valamit, amit nem tudott pontosan meghatározni. A hölgy
kinyújtotta a kezét, megfogott egy fekete huszárt, és újra meg újra
körbeforgatta. Robert nem látott a figurán semmit, ami ilyen érdeklődésre
adott volna okot. Egyszerű fabábu volt, amelyet középszerű faragással
készítettek. A nő mégis elkerekedett, csillogó szemmel tanulmányozta.
Aztán váratlanul az ajkához emelte, és megcsókolta.
Robert döbbent csöndben figyelte. Már-már úgy érezte, mintha valami
szerelmes évődés szemtanúja lenne. Ez a hölgy titkokat őrzött, amelyeket
nem szándékozott elárulni.
A helyiség túlsó felében ismét nyikorogva kinyílt az ajtó.
A nő szeme elkerekedett, a tekintetében riadtság villant. Gyorsan
körülnézett, majd sietősen bemászott a kanapé mögé, és megalázóan
lekuporodott mindössze fél méterre Roberttől. Még ekkor sem vette észre a
férfit; összegömbölyödött, a szoknyája szélét behúzkodta a kanapé mögé,
miközben ijedten kapkodott levegő után.
Még szerencse, hogy Robert húsz centivel előbbre tolta a bútort,
különben a hölgy sehogy sem tudta volna begyömöszölni mögé a terebélyes
szoknyát.
A nő továbbra is a markában szorongatta a sakkfigurát; aztán hirtelen
mozdulattal bedugta a kanapé alá.
Ezúttal súlyosabb léptek hallatszottak a helyiségben.
– Minnie? – szólalt meg egy férfihang. – Miss Pursling? Itt van?
A nő elfintorodott, és a falhoz lapult. Nem válaszolt.
– Elkószált, pajtás. – Egy másik férfi hangja hallatszott, fiatal és enyhén
ittas volt, Robert nem ismerte. – Nem irigyellek.
– Ne merj rosszat mondani a leendő jegyesemről! – mondta az első
hang. – Tudod, hogy nekem tökéletesen megfelel.
– Ez a mimóza, hörcsögképű nőszemély?
– Ügyesen vezeti majd a háztartást. Mindent megtesz a kedvemért.
Ellátja a gyerekeket, és nem panaszkodik a szeretőim miatt. – Forgópánt
nyikorgása hallatszott, valaki nyilvánvalóan kinyitotta az egyik vitrines ajtót,
amely a könyvespolcokat védte.
– Mégis mit csinálsz, Gardley? – kérdezte az ittas férfi. – Szerinted talán
a német kötetek között bujkál? Nem hinném, hogy odaillene. – Gúnyos
nevetés hallatszott.
Gardley. Az idősebb Gardley, a szeszfőzde tulajdonosa nem lehetett,
mert a hang túl fiatal volt. Nyilván az ifjabb Gardley volt az. Robert látta a
távolban: átlagos magasságú, középszerű fickó, barna hajjal és olyan
vonásokkal, amelyek még öt másik férfira ráillettek volna.
– Éppen ellenkezőleg – közölte az ifjabb Gardley. – Én azt hiszem,
nagyon is ideillik. Feleségként Miss Pursling éppen olyan lesz, mint ezek a
könyvek. Amikor olvasni támad kedvem, egyszerűen leveszem a polcról.
Mindig a rendelkezésemre áll. Ha nincs szükségem rá, türelmesen vár,
pontosan azon a helyen, ahol hagytam. Kényelmes feleség lesz, Ames.
Ráadásul anyám is kedveli.
Robert nem emlékezett rá, hogy találkozott volna Amesszel. Megvonta a
vállát, és maga elé pillantott, hogy lássa, Miss Pursling hogyan fogadja a
hallottakat.
Nem látszott meglepettnek vagy döbbentnek a majdnem vőlegénye nem
éppen romantikus vallomásától. Inkább beletörődőnek tűnt.
– De ágyba is kell vinned, ugye, tudod? – figyelmeztetett Ames.
– Ez igaz. De szerencsére nem túl gyakran.
– Olyan, mint egy rágcsáló. És el tudom képzelni, hogy mint minden
rágcsáló, sivít, ha megbökik.
Tompa puffanás hallatszott.
– Mi van? – kiáltotta Ames.
– A jövendőbeli feleségemről beszélsz – mondta hűvösen Gardley.
Talán ez a fickó mégsem volt olyan megátalkodott.
– Én vagyok az egyetlen, akinek egyáltalán megfordulhat a fejében, hogy
megböködje ezt a rágcsálót – folytatta Gardley.
Miss Pursling összeszorította az ajkát, és felnézett, mintha az éghez
könyörögne. Ám ott a könyvtárban nem volt mennyország, amelyhez
esedezhetett volna. És amikor felemelte a fejét, és benézett a függöny redői
közé…
A tekintetük összefonódott. A nő szeme elkerekedett. Nem sikoltott;
nem szisszent fel. Meg se rezzent. Csak rászegezte néma, dühödten vádló
tekintetét. Orrcimpája kitágult.
Robert hirtelen nem is tudta, mit tegyen, ezért felemelte a kezét, és
finoman intett.
A nő lekapta a szemüvegét, és egyszerűen elfordult. A mozdulat olyan
fenségesen elutasító volt, hogy Robertnek kétszer is rá kellett néznie, hogy
emlékeztesse magát, a hölgy tulajdonképpen a lába előtt kuporog. A furcsa
szögből belátott a hölgy ruhájának nyakkivágásán – ez volt alakjának
egyetlen része, amely nem keménységre, hanem puhaságra utalt…
Ezt hagyjuk későbbre, intette magát, és a tekintetét feljebb emelte.
Mivel ezúttal elfordult tőle, Robert észrevette a nő arcán húzódó forradást, a
kusza vonalkákból álló, pókhálószerű heget.
– Bárhová is futott a te kis egérkéd, itt nincs – szögezte le Ames. – Nagy
valószínűséggel visszavonult a női szalonba. Én azt mondom, menjünk vissza
szórakozni. Nyugodtan megmondhatod anyádnak, hogy váltottál vele pár
szót a könyvtárban.
– Ez jó lesz – állapította meg Gardley. – És meg sem kell említenem,
hogy ő történetesen nem volt jelen. Nem mintha bármit is válaszolt volna, ha
itt van.
Léptek távolodtak, ismét megnyikordult az ajtó, és a férfiak kisétáltak.
Miss Pursling nem nézett újra Robertre, még a tekintetével sem volt
hajlandó nyugtázni a férfi jelenlétét. Nagy nehezen feltérdelt, ökölbe
szorította a kezét, és lesújtott a kanapé kemény támlájára – egyszer, kétszer,
olyan erősen ütött, hogy a súlyos bútor előrecsúszott.
Robert elkapta a lány csuklóját, mielőtt harmadszor is lecsaphatott
volna.
– Ugyan már! – mondta. – Ugye, nem akarja miatta megsérteni magát?
Nem érdemli meg.
A hölgy elkerekedett szemmel felnézett Robertre.
A férfi el sem tudta képzelni, hogyan nevezhették ezt a nőt mimózának,
amikor szétfeszítette a dac. Robert gyorsan elengedte a kezét, mielőtt a
lelkében lobogó düh elemésztené őt is. Éppen elég mérget táplált saját
magában.
– Velem ne törődjön! – mondta a nő. – Egészen nyilvánvaló, hogy
képtelen vagyok segíteni magamon.
Robert kis híján felugrott. Nem tudta, pontosan milyen hangra számított
– talán élesre vagy fegyelmezettre, amilyet a megjelenése sugallt. Lehet,
hogy úgy képzelte, magas hangon sivít, mint a rágcsáló, amelynek
megbélyegezték? Ám a nő hangja mélyen, melegen és szokatlanul
érzékenyen szólt. Olyan hang volt, amely azonnal eszébe juttatta, hogy egy
hölgy előtte térdepel, és a feje egyvonalban van az ágyékával.
Ezt is hagyjuk későbbre.
– Minden rágcsáló sivít, ha megbökik – mondta Miss Pursling, és ismét
lesújtott a kanapé támlájára. Ha így folytatja, összezúzza az ujjperceit. –
Önnek is szándékában áll megbökni?
– Nem. – A kósza gondolatok szerencsére nem számítanak; ha így
lenne, minden férfiember az örökkévalóságig a pokol tüzén égne.
– Gyakran szokott függönyök mögött rejtőzködni, hogy személyes
beszélgetéseket hallgasson ki?
Robert érezte, hogy égni kezd a fülcimpája.
– Gyakran szokott kanapék mögé bújni, ha meghallja, hogy jön a
vőlegénye?
– Igen – közölte határozottan a hölgy. – Nem hallotta? Olyan vagyok,
mint egy könyv, amit otthagytak valahol. Egy nap az egyik cselédlány majd
nyilván rám talál beporosodva a tavaszi nagytakarítás közben. Azt mondja
majd a komornyik: Szóval itt van Miss Wilhelmina! Már meg is
feledkeztem róla.
Wilhelmina Pursling? Milyen szörnyű névválasztás.
A hölgy vett egy mély lélegzetet.
– Kérem, ne mondja el senkinek! Egy szót sem arról, amit itt hallott. –
Lehunyta a szemét, és a szemhéjára szorította az ujjait. – Kérem, csak
menjen el, akárki is legyen!
Robert elhúzta a függönyt, és megkerülte a kanapét. Néhány lépést tett
meg, és már nem is látta őt. Csak elképzelni tudta, ahogy a padlón kuporog,
dühödt könnyekkel küszködve.
– Minnie! – szólt Robert. Egyáltalán nem volt udvarias dolog a
becenevén szólítani. Mégis szerette volna érezni a szó ízét.
A hölgy nem válaszolt.
– Húsz percet kap – közölte Robert. – Ha addig nem találkozunk
odalent, feljövök magáért.
Néhány pillanatig ismét beállt a csönd. Aztán Miss Pursling azt mondta: –
A házasságban az egyik legcsodálatosabb dolog a monogámia. Éppen elég,
ha egy férfi meg kívánja szabni a tartózkodási helyemet, nem igaz?
Robert zavartan bámult a kanapéra, majd rájött, a hölgy arra gondol,
meg akarja fenyegetni, hogy kirángatja a rejtekhelyéről.
Robert sok mindenhez értett. A nőkkel folytatott beszélgetés azonban
nem volt az ő területe.
– Nem úgy értettem – motyogta. – Én csak… – Visszasétált a
kanapéhoz, és átnézett a bőrtámla fölött. – Ha egy nő, aki számít nekem,
egy kanapé mögött kuporogna, remélem, hogy lenne valaki, aki időt
szakítana rá, és megnézné, jól van-e.
Hosszú szünet következett. A ruha susogni kezdett, és a lány felnézett.
Haja lassan kiszabadult a szigorú kontyból; lazán lógott, meglágyította a
vonásait, kiemelte a heg sápadt fehérségét. Egyáltalán nem volt csinos, de…
érdekes. És Robert legszívesebben egész éjjel hallgatta volna a szavait.
A lány zavartan meredt rá.
– Ó! – közölte szárazon. – Most megpróbál kedves lenni. – Úgy
hangzott, mintha ez a lehetőség eddig még nem merült volna fel benne.
Felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. – Ám a kedvességéhez rossz alanyt
választott. Látja, hogy ez – mutatott az ajtó felé, ahol a majdnem vőlegénye
eltűnt – a lehető legjobb, amiben reménykedhetem. Évek óta várom már,
hogy valaki elvegyen. És amint meg tudom emészteni a gondolatot,
hozzámegyek.
A hangjában nyoma sem volt gúnynak. Felállt. Gyakorlott kézzel
visszatűrte a haját a csatok alá, majd lesimította a ruháját, míg végül
visszanyerte teljes méltóságát.
Csak ekkor hajolt le. Végigtapogatta a kanapé alját, hogy megtalálja a
huszárt. Szemügyre vette a sakktáblát, megvakarta a fejét, majd nagyon
óvatosan visszatette a figurát a helyére.
Robert csak figyelte a lányt, és próbált valami értelmet találni a
szavaiban, miközben Miss Pursling kisétált az ajtón.

Minnie lement a lépcsőn, amely a könyvtár felől a hatalmas hallból nyíló,
sötét belső udvarra vezetett, szíve még mindig hevesen dobogott. Egy
pillanatig azt hitte, az a fickó elkezdi faggatni. De Minnie inkább elmenekült
a kérdések elől. Minden pontosan olyan volt, mint mindig: csöndes és
dermesztően unalmas. Ahogy szerette. Itt semmitől sem kellett félnie.
A concerto bizonytalan futamainak hangjai, amelyet a helyi vonós négyes
középszerű előadásában hallgathattak meg, szinte alig szűrődtek ki. A
sötétség a szürke különböző árnyalataiba öltöztette az udvart. Nem mintha
nappali fényben olyan színpompás lett volna: az udvart és a faszerkezetes
falak málladozó vakolatát csak a palakövek szürkéskék színe törte meg. A
burkolat repedései közül néhány makacs gyom bújt elő, de azok is
szépiaszerű fürtökben hervadoztak. Az este kíméletlen kékjében alig tűnt fel
egy-két szín. A hall ajtajában néhány sötét alak ácsorgott puncsospohárral a
kezében. Odakint minden némaságba burkolózott – a látvány, a hangok és
Minnie összes kavargó érzelme.
A zenés est meglepően sok embert vonzott. A nagyterem zsúfolásig
megtelt, az összes széket elfoglalták, és még így is sokan ácsorogtak a fal
mellett. Különös volt, hogy a rémesen előadott Beethoven és a gyengécske
vonósok ilyen sok embert érdekelnek, de a tömeg csak úgy áramlott.
Minnie-nek elég volt egyetlen pillantást vetnie a csődületre, máris
megtántorodott, a gyomra összeszorult. Képtelen volt bemenni.
Talán megjátszhatná, hogy rosszul van.
Az igazat megvallva, valójában nem is kellene színlelnie.
De…
A háta mögött kinyílt egy ajtó.
– Miss Pursling! Hát itt van.
Minnie felugrott, és hirtelen hátrafordult.
A leicesteri városháza régi épület volt – egyike annak a néhány
középkori faszerkezetes háznak, amely sikeresen túlélte valamelyik tűzvészt.
Az évszázadok során számtalan dologra használták. Hasonló események
helyszínéül szolgált, itt ülésezett a polgármester és a városi tanács, és itt
tartották a város néhány fontosabb szertartását. Az egyik helyiséget apró
cellákká alakították, a belső udvart egyik oldalról csupasz téglafal határolta,
és a városi rendőrkapitány otthonául szolgált.
Aznap este azonban csak a nagytermet használták, ezért Minnie nem
számított senkire a polgármester fogadószobája felől.
Köpcös figura közeledett gyors, magabiztos léptekkel.
– Lydia már fél órája keresi. Ahogy én is.
Minnie megkönnyebbülten felsóhajtott. George Stevens tisztességes
fickó volt. Nem olyan, mint az a két goromba fajankó, akik elől sikeresen
megszökött. Ő volt a városi polgárőrség kapitánya, a legjobb barátnőjének
a vőlegénye.
– Stevens kapitány. Olyan sokan vannak odabent. Muszáj volt egy kis
friss levegőt szívnom.
– De most már szívott. – Stevens kapitány elindult felé. Először nem volt
egyéb, csak egy árnyék. Aztán elég közel ért ahhoz, hogy Minnie szemüveg
nélkül is kivehesse az egyes részleteket, amelyek a jól ismert vonásokká
álltak össze: makulátlan bajusz, sűrű barkó.
– Nem szereti a tömeget, igaz? – A kapitány hangja aggodalmasnak tűnt.
– Nem.
– Miért nem?
– Soha nem is szerettem. – Ám egyszer mégis. Élt benne egy halvány
emlékkép, amelyben emberek veszik körül, a nevét kiáltozzák, és beszélni
akarnak vele. Ám akkor kacérkodásról még szó sem volt – nyolcéves
lehetett és fiúruhát viselt –, ez egyszer a tömeg ereje felbátorította, ahelyett,
hogy összeszorult volna tőle a gyomra.
Stevens kapitány végül megállt mellette.
– És a málnát sem szeretem – vallotta be Minnie. – Csiklandozza a
torkomat.
Ám a kapitány lenézett rá borús ábrázattal. Megdörzsölte a szemét,
mintha nem hinné el, amit lát.
– Ugyan már! – mosolyodott el Minnie. – Sok éve ismer, tudhatja, hogy
soha nem rajongtam a nagyszabású összejövetelekért.
– Ez igaz – ismerte el a kapitány elgondolkodva. – De tudja, Miss
Pursling, múlt héten Manchesterben jártam üzleti ügyben.
Ne reagálj! Az ösztön mélyen beléivódott; Minnie meggyőződött arról,
hogy a mosolya ugyanolyan könnyed maradt, és nyugodtan lesimította a
szoknyáját anélkül, hogy jéggé dermedt volna a félelemtől. Ám a fülében
hangok üvöltöztek, és szíve hevesen kalapálni kezdett.
– Ó! – hallotta a saját hangját. Túl lelkesnek tűnt, és ridegnek. – Az
egykori otthonomban. Milyen rég volt már. Milyennek találta?
– Különösnek. – A kapitány még közelebb lépett hozzá. – Felkerestem
Caroline nénikéje régi szomszédságát. Mindössze udvarias látogatást
kívántam tenni, hírekkel szolgálni azoknak, akik csak gyermekkorából
ismerték. Ám senki sem emlékezett rá, hogy Caroline húga férjhez ment
volna. És amikor utánanéztem, a születéséről nem találtam semmit az
egyházközösségi feljegyzésekben.
– Ez tényleg különös – állapította meg Minnie, és le sem vette a szemét a
macskakövekről. – Fogalmam sincs, hová jegyezhették fel a születésemet.
Jobb lesz, ha megkérdezi Caroline nénitől.
– Senki sem hallott önről. Valóban ugyanazon a környéken lakott, ahol
ő nevelkedett, igaz?
Könnyű szél söpört át az udvaron gyászos, kétszólamú fütyüléssel.
Minnie szívének dübörgése szolgáltatta hozzá az ütemet. Most ne! Csak
most ne! Ne omolj össze!
– Sohasem szerettem a nyüzsgést – hallotta a saját magyarázkodását. –
Már akkoriban sem. Gyermekkoromban sem ismertek sokan.
– Hmm.
– Tényleg nagyon fiatal voltam még, amikor eljöttünk, és attól tartok,
nem segíthetek. Szinte alig emlékszem Manchesterre. Caro néni azonban…
– Engem nem a nagynénje aggaszt – mondta lassan Stevens kapitány. –
Mint tudja, a béke fenntartása is a feladatkörömhöz tartozik.
Stevens mindig komoly férfi volt. Bár a polgárőrséget az előző évben
mindössze egyszer hívták be – valamint egyszer segédkezniük kellett egy
tűzesetnél –, meglehetősen komolyan vette a feladatát.
Minnie-nek már nem is kellett színlelnie a zavarát.
– Nem értem. Mi köze ennek az egésznek a békéhez?
– Veszélyes időket élünk – állapította meg a kapitány. – Tagja voltam a
városi őrségnek, amelyik ’42-ben leverte a chartista tüntetéseket, és
pontosan tudom, hogyan kezdődött az egész.
– De ennek még mindig semmi köze…
– Emlékszem a zavargás előtti napokra is – folytatta hűvösen a kapitány.
– Tudom, hogyan kezdődik az ilyesmi. Valaki telebeszéli a munkások fejét,
hogy az volna a jó, ha hallatnák a szavukat, ahelyett, hogy azt teszik, amit
mások mondanak nekik. Találkozók. Beszédek. Röplapok. Hallottam, mit
mondott a Munkások Higiénés Bizottságának tagjaként, Miss Pursling. És
nem tetszett. Egyáltalán nem.
A férfi hangja egyre hűvösebb lett, és Minnie karján bizsergés futott
végig.
– De én csak annyit mondtam…
– Tudom, mit mondott. Akkor még pusztán naivitásnak tulajdonítottam.
Ám most már tudom az igazságot. Ön nem az, akinek mondja magát.
Hazudik.
Minnie szíve egyre gyorsabban vert. Balra pillantott, kisebb csoport
gyülekezett úgy három méterre tőlük. Az egyik lány puncsot ivott és
nevetgélt. Ha sikítani kezdene…
Ám a sikításnak nem lett volna semmi értelme. Ugyanolyan lehetetlennek
tűnt, minthogy valaki egyszer rájön az igazságra.
– Nem vagyok biztos semmiben – folytatta Stevens kapitány –, de
érzem, hogy itt valami bűzlik. Maga is részt vesz ebben. – Azzal Minnie-nek
odanyomott egy darab papírt, kis híján a mellkasába döfte.
A lány gondolkodás nélkül elvette, és a sápadt fény felé tartotta. Egy
pillanatig azt sem tudta pontosan, mit lát – talán egy újságcikket. De a papír
tapintásra nem újságnak tűnt. Vagy talán a születéséről készült feljegyzés
lehetett? Az igazán rettenetes lenne. Elővette a zsebéből a szemüvegét.
Amikor végül sikerült elolvasnia, kis híján megkönnyebbült nevetésben
tört ki. Az összes vád közül, amellyel a kapitány jogosan illethette volna – a
sok hazugság, amit előadott, kezdve a saját nevével – éppen azzal vádolja,
hogy belekeveredett ebbe? Stevens egy röplapot adott azok közül, amelyek
elborították a gyárak falait, és halmokban sorakoztak a templomajtók előtt.
M UNKÁSOK!, olvasta az első sort. Majd alatta: SZERVEZŐDJETEK!
SZERVEZŐDJETEK! SZERVEZŐDJETEK!!!
– Jaj, nem! – tiltakozott Minnie. – Még soha életemben nem láttam ezt a
röplapot. És ez az egész tényleg nem illik hozzám. – Abban az egyben
biztos volt, hogy irtózott azoktól a mondatoktól, amelyekben több
felkiáltójel volt, mint a szó.
– Az egész város tele van vele – morogta a kapitány. – Valaki felelős
érte. – Feltartotta a hüvelykujját. – Önként jelentkezett, hogy elkészítteti a
röplapokat a Munkások Higiénés Bizottsága számára. Ez remek ürügyet
szolgáltatott, hogy végiglátogathassa a város összes nyomdáját.
– De…
A kapitány kinyújtotta a mutatóujját is.
– Azt javasolta, hogy be kellene vonni a munkásokat a bizottság
munkájába.
– Én csak annyit mondtam, hogy kérdezzük meg a munkásokat, milyen
mértékben férnek hozzá a közkutakhoz! Ha ugyanis nem kérdezzük meg, a
sok befektetett munkának csak annyi lesz az eredménye, hogy
megállapítjuk, a higiénés helyzetük változatlan. Ez azért elég távol áll attól,
hogy szervezkedésre szólítsam őket.
Megjelent a harmadik ujj is.
– A nagynénje tagja egy rémes terményszövetkezetnek, és történetesen
tudomásom van róla, hogy ön tevékenyen közreműködött annak
érdekében, hogy belépjen.
– Ez csak üzleti lépés. Mit számít, hol adjuk el a káposztánkat?
Stevens mindhárom ujjával rábökött.
– Ez az egész beleillik egy sémába. Ön szimpatizál a munkásokkal, és
nem az, akinek mondja magát. Valaki segített nekik kinyomtatni ezeket a
röplapokat. Bizonyára ostobának hisz, hogy nem tudom megnevezni az
illetőt. – A kapitány a röplap aljára mutatott. Egy név szerepelt a végén.
Minnie hunyorogva nézte a szemüvege mögül.
Nem név volt. Álnév.
De minimis, olvasta. Minnie nem tanult latinul, de kicsit tudott olaszul, és
egész jól beszélt franciául, ezért úgy gondolta, olyasmit jelenthet, hogy
„apróság”. Valami csekélység.
– Nem értem – rázta a fejét. – Mi köze ennek hozzám?
– De. Minnie. Mis. – A kapitány lassan, tagoltan ejtette a szótagokat. –
Bizonyára a bolondját járatja velem, Miss Minnie.
Mindez olyan rémes logikára vallott, annyira erőltetett magyarázat volt,
hogy Minnie kis híján felnevetett. Ám a tréfa következményei nem tűntek
mulatságosnak.
– Nincs bizonyítékom – folytatta Stevens –, és tekintettel arra, hogy
baráti kapcsolatot ápol a jövendőbelimmel, nem kívánom, hogy nyilvános
megaláztatásban legyen része, és államellenes tevékenységgel vádolják.
– Államellenes tevékenység! – visszhangozta a lány hitetlenkedve.
– Tekintse ezt figyelmeztetésnek! Ha nem hagy fel ezzel – lebbentette
meg a papírt a lány kezében –, kiderítem az igazságot a származásával
kapcsolatban. Bebizonyítom, hogy ön áll az egész mögött. És tönkreteszem.
– De nekem semmi közöm ehhez! – tiltakozott Minnie, teljesen
hasztalanul. A kapitány máris elfordult tőle.
Minnie összegyűrte a röplapot. Milyen átkozottul balszerencsés fordulat.
Stevens hamis előfeltevéssel élt, de nem számít, hogyan bukkant a
nyomokra. Ha követi őket, rájöhet mindenre. Minnie múltjára. Az igazi
nevére. És legfőképpen a bűneire – amelyeket rég eltemetett, de mégsem
felejtődtek még el.
De minimis.
A bukást és a biztonságot egy hajszál választotta el. Vékony hajszál, de
Minnie nem volt hajlandó ezt elveszíteni.
Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu
oldalon.
Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.