DIANA GABALDON

VOYAGER
AZ UTAZÓ

Az Outlander–sorozat harmadik része

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2016

 Gyermekeimnek,
Laura Julietnek, Samuel Gordonnak és Jennifer Rose–nak,
ők adták ennek a könyvnek a szívét, vérét és csontjait.
2. KÖTET
HETEDIK RÉSZ

ÚJRA OTTHON
 32

A tékozló fiú hazatér

Lóháton négy nap volt az út Lallybrochba Arbroathból, ami idő
alatt keveset beszéltünk. Mind az ifjú Ian, mind Jamie a saját
gondolataiba mélyedt, bár valószínűleg más járt a fejükben. Ami
engem illet, engem lekötött nemcsak a közelmúlton való elmélkedés,
hanem az is, hogy mi vár rám a közeljövőben.
Ian biztos mesélt rólam Jamie nővérének, Jennynek. Vajon ő
hogyan fog reagálni újbóli feltűnésemre?
Jenny Murray volt számomra az a valaki, aki mintha a nővérem
lett volna, és ő volt messze a legközelebbi barátnőm is egész
életemben. Úgy hozta a sors, hogy az elmúlt tizenöt évben a legtöbb
közeli barátom férfi volt – nem ismertem más női orvost, a
természetes szakadék az orvosi és az ápolószemélyzet közt pedig
megakadályozta, hogy bármi többet építsek ki felszínes
ismeretségnél a kórházban dolgozó többi nővel. Ami pedig a Frank
köreibe tartozó nőket, a titkárnőket és az egyetemi professzorok
feleségeit illeti…
Viszont mindennél fontosabb volt az a tudat, hogy a világ összes
embere közül Jenny az az egy, aki éppen annyira – ha nem jobban –
szereti Jamie Frasert, mint én. Alig vártam, hogy ismét lássam
Jennyt, de nem álltam meg, hogy ne merengjek el azon, hogy vajon
mit fog majd szólni a történethez, miszerint állítólag elszöktem
Franciaországba, és így magára hagytam az öccsét.
A lovaknak egymást követve, libasorban kellett haladniuk a
keskeny ösvényen. Az én sötétpej hátasom engedelmesen lelassított,
ahogy Jamie gesztenyepej lova megállt, majd lovasa parancsára
befordult egy tisztásra, aminek bejárata félig rejtve volt a lelógó
égerfaágak mögött.
Szürke sziklafal emelkedett a tisztás végén, aminek repedéseit,
kiszögelléseit és ormait úgy belepte a moha és a zuzmó, hogy úgy
nézett ki, mint egy ősöreg ember arca, amiből itt–ott vastag
szőrszálak állnak ki, és szemölcsökkel van hintve. Az ifjú Ian
megkönnyebbült sóhajjal csúszott le a lova hátáról; már hajnal óta a
nyeregben ültünk.
– Uff! – mondta, bőszen masszírozgatva a hátsó felét. – Teljesen
elzsibbadtam.
– Szintúgy – feleltem, követve a példáját. – De gondolom, ez még
mindig jobb, mint mikor a nyereg dörzsöli ki az ember bőrét. –
Miután nem voltunk hozzászokva ahhoz, hogy hosszú távokat
lovagoljunk végig, az ifjú Iannel igencsak megszenvedtük az utazás
első két napját; sőt, miután az első nap estéjére a tagjaim túlságosan
elgémberedtek ahhoz, hogy magam szálljak le a nyeregből,
gyalázatos módon Jamie–nek úgy kellett leemelnie engem a ló
hátáról, majd becipelnie a fogadóba, amit, hozzáteszem, nagyon is
élvezett.
– Jamie bácsi mégis hogy csinálja? – kérdezte tőlem Ian. – Biztos
bőrből van a segge.
– Ránézésre nem – feleltem szórakozottan. – Amúgy hová tűnt? –
A gesztenyepej ló, megbéklyózva, már a tisztás egyik oldalán növő
tölgyfa alatt legelészte a füvet, de Jamie–nek magának nyoma sem
volt.
Tehetetlenül egymásra néztünk az ifjú Iannel, majd megrántottam
a vállamat, és odamentem a sziklafalhoz, ahol egy kis erecske folyt le
a köveken. A kezemet alátartottam és úgy ittam, hálásan a kiszáradt
torkomon lefolyó hideg vízért, az őszi hideg ellenére is, amitől
kivörösödött az arcom és elzsibbadt az orrom.
Ez a kicsi, hegyszorosban megbúvó tisztás, ami láthatatlan volt az
útról, jellemző a felföldi tájra, gondoltam. Megtévesztő sivársága és
vadsága ellenére a sziklás lápvidék tele volt titkokkal. Ha az ember
nem tudta, merre is tart éppen, könnyedén elsétálhatott közvetlenül
egy szarvas, egy fajd, vagy éppen egy rejtőzködő ember mellett
anélkül, hogy észrevette volna. Nem csoda hát, hogy sokaknak azok
közül, akik bevetették magukat a hangába Culloden után, sikerült
megmenekülniük, hiszen tudásuk a rejtett kis zugokról láthatatlanná
tette őket az őket üldöző angolok vak szeme és botladozó lába előtt.
Miután csillapítottam szomjamat, elfordultam a sziklafaltól, és
majdnem beleütköztem Jamie–be, aki úgy tűnt, mintha valami
varázslat folytán egyenesen a földből tűnt volna elő. Éppen akkor
rakta vissza a zsebébe a dobozt, amiben a kovakövét tartotta, és a
kabátján még mindig lehetett érezni a finom füstszagot. Ledobott a
földre egy kis, megégett gallyat, majd rálépve hamuvá zúzta azt.
– Te meg honnan kerültél elő? – kérdeztem, és még mindig csak
pislogtam a hirtelen felbukkanása miatt. – És eddig hol voltál?
– Van itt egy pici barlang – magyarázta, és hüvelykujjával a háta
mögé bökött. – Csak azt akartam megnézni, járt–e benne mostanában
valaki.
– És járt? – Közelről megnézve láttam is a kiszögellést, ami
eltakarta a barlang bejáratát. Ahogy beolvadt a sziklafal többi
repedése közé, észre sem lehetett volna venni, csakis akkor, ha az
ember direkt azt keresi.
– Igen, volt ott valaki mostanában – felelte. A szemöldökét
összehúzta, de nem úgy, mintha aggódott volna, inkább mintha
valamit forgatott volna a fejében. – Szén keveredik a földdel; valaki
tüzet gyújtott odabenn.
– Szerinted mégis ki lehetett? – kérdeztem. Bedugtam a fejemet a
kiszögellés mögé, de semmit sem láttam, csak egy keskeny, sötét
folyosót, ami nem volt több egy kis résnél a hegy felszínén. Nem tűnt
éppen hívogatónak.
Eltűnődtem, hogy vajon valamelyik csempésztársa nem követte–e
őt a parttól egészen Lallybrochig. Vajon aggódott, hogy üldözik,
esetleg rajtaütéstől tartott? Nem álltam meg, hogy ne nézzek a hátam
mögé, de nem láttam semmit, csak égerfákat, amiknek száraz levele
zizegett az őszi szellőben.
– Nem tudom – mondta elmélázva. – Egy vadász, gondolom;
szerteszét dobált fajdcsontok is vannak odabenn.
Nem úgy tűnt, mintha Jamie–t aggasztaná az ismeretlen lehetséges
kiléte, mire én is ellazultam, és éreztem, ahogy a felföld nyújtotta
biztonságérzet ismét átölel. Mind Edinburgh, mind a csempészek
öble olyan távolinak tűnt.
Az ifjú Ian, akit lenyűgözött a láthatatlan barlang léte, eltűnt a
hasadékban. Most ismét visszatért, pókhálót szedegetve a hajából.
– Ez olyan, mint Cluny ketrece, bácsikám? – kérdezte csillogó
szemmel.
– Nem olyan nagy, Ian – felelte Jamie mosolyogva. – Szegény
Cluny nemigen fért volna be egy ekkora bejáraton; vaskos,
nagydarab ember volt, majdnem kétszer olyan széles, mint én. –
Szomorkásan megérintette a mellkasát, ahonnan leszakadt egy gomb,
mikor megpróbálta átpréselni magát az apró lyukon.
– Mi az a Cluny ketrece? – kérdeztem, lerázva a jeges víz utolsó
cseppjeit is a kezemről, amit utána bedugtam a hónom alá, hogy
felmelegítsem.
– Ó, az Cluny MacPherson – felelte Jamie. Lehajtotta a fejét és
hideg vizet fröcskölt az arcára. A fejét felemelve, pislogva lerázta a
csillogó cseppeket a szempillájáról, majd rám mosolygott. – Rettentő
eszes egy ember volt ez a Cluny. Az angolok leégették a házát, még
az alapot is lebontották, de Cluny maga megmenekült. Kedves kis
zugot épített magának az egyik közeli barlangban, aminek a bejáratát
sárral tapasztott, összefont fűzfaágakkal takarta el. Az a hír járja,
hogy akár háromlábnyira is állhattál és még úgyse vetted észre, hogy
ott a barlang, csak Cluny pipájának a füstjét lehetett érezni.
– Károly herceg is meghúzta ott magát egy ideig, mikor vadásztak
rá az angolok – tudatta velem az ifjú Ian. – Cluny napokig bújtatta.
Az angol fattyak mindenfelé keresték, de sosem találták meg
őfelségét, de Clunyt sem! – fejezte be igencsak elégedetten.
– Gyere ide, és mosakodj meg, Ian! – mondta Jamie egy egészen
kis éllel a hangjában, amire az ifjú Ian értetlenül pislogott egyet. –
Mégsem állhatsz a szüleid elé csupa mocskosan.
Ian felsóhajtott, de aztán engedelmesen a kis vízfolyás fölé hajolt,
hogy aztán köpködve és levegő után kapkodva vizet locsoljon az
arcára, ami bár szigorúan nézve nem volt éppen mocskos, viszont
tagadhatatlanul volt rajta pár, az utazás folyamán szerzett folt.
Jamie felé fordultam, aki elkalandozva figyelte unokaöccse
mosakodását. Vajon már előretekint, tűnődtem, felkészülve a minden
bizonnyal kínos találkozásra, ami Lallybrochban vár minket, vagy
vissza Edinburghba, a nyomdája füstölgő maradványaira és a halott
emberre a bordély pincéjében? Vagy még messzebbre kalandozott,
vissza Stuart Károly Eduárdhoz és a felkelés napjaihoz?
– Mit mondtál az unokahúgaidnak és –öcséidnek róla? –
kérdeztem csendesen, az Ian csapta zaj mellett. – Károlyról?
Jamie tekintete kiélesedett és rám összpontosult; akkor tehát
igazam volt. Kicsit lágyabban nézett rám, ajkán pedig halovány
mosoly játszott, elismerve, hogy sikerült olvasnom a gondolataiban,
de aztán mind a lágyságnak, mind a mosolynak nyoma veszett.
– Sosem beszélek róla – felelte éppen olyan csendesen, majd
megfordult, hogy hozza a lovakat.

L
Három órával később áthaladtunk az utolsó szélfútta hágón is, és
felkapaszkodtunk az utolsó dombtetőre, aminek lankája már
Lallybrochba vezetett. Jamie, aki elöl ment, megállította a lovát, és
megvárta, amíg én és az ifjú Ian beértük.
– Itt is volnánk – mondta. Mosolyogva rám pillantott, egyik
szemöldöke felhúzva. – Sokat változott, mi?
A hely láttán ámulatomban megráztam a fejemet. Ekkora
távolságból a ház teljesen változatlannak látszott. Foltos, fehér kőből
épült, három emelete makulátlanul ragyogott a romos melléképületek
és a kőfalakkal körülvett, széles, barna szántóföldek közt. A kis
dombon a főépület mögött ott álltak az ősi broch, egy kerek alapú
kőtorony maradványai, ami után a hely a nevét kapta.
Jobban megnézve láttam, hogy a melléképületek változtak egy
kicsit. Jamie elmesélte, hogy az angol katonaság Culloden után egy
évvel porig égette a galambdúcot és a kápolnát, és láttam is ezek
üresen tátongó helyét. Azt a lyukat, ahol át lett törve a konyhakert
fala, más színű kővel befoltozták, és láthatóan egy új, kőből és
maradék deszkákból épített fészer szolgált galambdúcként, legalábbis
a tetején szépen sorban ülő kerekded, tollas testek alapján ítélve,
amelyek éppen a késő őszi napsütést élvezték.
A vadrózsatő, amit még Jamie édesanyja, Ellen ültetett, gyönyörű,
hatalmas bokorrá nőtt, ami csipke módjára futott fel a ház falán, és
még csak most szabadult meg utolsó leveleitől.
Füstfelhő szállt fel a nyugati kéményből, amit a tenger felől
érkező szellő délre vitt. Hirtelen megjelent lelki szemeim előtt a
társalgó kandallójában égő tűz, aminek fénye rózsásan megcsillan
Jenny éles vonású arcán, ahogy az este ott ül a székében, és éppen
felolvas egy regényből vagy egy verseskötetből, miközben Jamie–t
és Iant teljesen lefoglalja a sakkjátszma, és csak fél füllel hallgatják.
Vajon hány estét töltöttünk el így? A gyerekek fenn az ágyukban,
miközben én a rózsafa szekreternél ültem, és receptet írtam
orvosságokra, vagy éppen valami házimunkát végeztem, amiből
sosem fogytunk ki…
– Szerinted ismét itt fogunk élni? – kérdeztem Jamie–től, ügyelve,
hogy ne érződjön ki a hangomból, mennyire vágyom is erre. A
lallybrochi ház jobban az otthonom volt, mint bármi más hely, de
mindez már nagyon régen történt – és azóta rengeteg minden
változott.
Jamie egy hosszú pillanatig hallgatott, átgondolta a válaszát.
Végül megrázta a fejét, és a kezébe vette a kantárt.
– Nem tudom megmondani, Sassenach – felelte. – Jó lenne, de…
Nem tudom, hogy állnak most a dolgok, érted? – Szemöldökét kissé
összeráncolva nézett le a házra.
– Megértem. Ha Edinburghban élünk, vagy akár
Franciaországban, nekem az is jó, Jamie. – Felnéztem az arcára,
majd nyugtatóan megérintettem a kezét. – Csak legyünk együtt.
A finom aggodalom egy pillanatra eltűnt az arcáról, amitől
felragyogtak a vonásai. Megfogta a kezemet, az ajkához emelte, és
gyengéden csókot nyomott rá.
– Én se igazán bánom, merre élünk, Sassenach, amíg ott vagy
mellettem.
Csak ültünk ott, egymás szemébe bámulva, egészen addig, míg a
hátunk mögül érkező hangos, öntudatos köhögés nem emlékeztetett
minket rá, hogy az ifjú Ian is ott van. Lelkiismeretesen ügyelt arra,
hogy ne zavarjon minket, már kínosan körültekintő volt velünk egész
úton Edinburghból, jó messzire elcaplatott a hangába, mikor
letáboroztunk, és figyelemre méltó kényelmetlenségeket vállalt, hogy
nehogy akaratlanul is éppen akkor lepjen meg minket, mikor
egymásba vagyunk gabalyodva.
Jamie elvigyorodott és megszorította a kezemet, majd elengedte,
és az unokaöccse felé fordult.
– Már majdnem ott vagyunk, Ian – mondta, ahogy a fiú odavezette
mellénk a hátasát. – Ha nem esik, akkor még vacsora előtt odaérünk
– tette hozzá. Kezét a szeme fölé emelte, és hunyorogva próbálta
megbecsülni, mekkora esélye lehet annak, hogy a felhők lassan
átkelnek a Monadhliath–hegység fölött.
– Mmphm. – Az ifjú Iant nem lelkesítette éppen ennek az
eshetősége, mire együtt érzőn rápillantottam.
– „Az otthon az a hely, ahová, ha mennünk kell, be kell, hogy
engedjenek” – idéztem.
Az ifjú Ian fanyar tekintettel rám pillantott.
– Igen, én is ettől tartok, nénikém!
Jamie, hallva a beszélgetésünket, hátralesett az ifjú Ianre, és
ünnepélyesen pislantott egyet – ez volt nála egy bátorító kacsintás
megfelelője.
– Ne lógasd az orrodat, Ian! Ugye emlékszel a tékozló fiú
történetére? Az édesanyád örülni fog, hogy biztonságban hazaértél.
Az ifjú Ian úgy nézett rá, mintha Jamie zöldségeket beszélt volna.
– Ha azt hiszi, hogy majd levágják nekem a hízott borjút, Jamie
bácsi, akkor nem ismeri olyan jól az anyámat, mint hiszi.
A kölyök csak ült ott egy pillanatig, az alsó ajkát rágcsálta, majd
vett egy mély lélegzetet, és kihúzta magát a nyeregben.
– Az a legjobb, ha túlesünk rajta, nem igaz? – mondta.
– Nagyon szigorúak lesznek vele a szülei? – kérdeztem, ahogy
figyeltem, amint az ifjú Ian óvatosan learaszol a sziklás
domboldalon.
Jamie megrántotta a vállát.
– Nos, természetesen meg fognak neki bocsátani, de előtte azért
jól ki fogják osztani, és valószínűleg a hátsó felére is rendesen kap
majd. Én meg szerencsés leszek, ha ennyivel megúszom én is – tette
hozzá fanyarul. – Jenny és Ian tőlem sem lesz nagyon elragadtatva,
attól tartok. – Oldalba rúgta a lovát, és elindult lefelé a lejtőn.
– Gyere csak, Sassenach! Az a legjobb, ha túlesünk rajta, nem
igaz?

L
Nem voltam benne biztos, miféle fogadtatásra is számítsak
Lallybrochban, de ez a maga nemében megnyugtató is volt. Mint a
korábbi alkalmakkor is, jelenlétünket egy különféle méretű és
formájú ebekből álló kutyafalka csaholása jelezte, ami a sövényből
és a mezőről és a konyhakertből rohant elő, először rémülten, majd
örömükben ugatva. Az ifjú Ian elengedte a gyeplőt, majd lecsúszott a
szőrös üdvözlettenger közepébe, leguggolva köszöntötte a kutyákat,
amik ráugrottak és az arcát nyalogatták. Mosolyogva felállt, kezében
egy kamasz kutyával, amit odahozott nekem megmutatni.
– Ő itt Jocky – mondta, feltartva a mocorgó barna–fehér testet. –
Ő az enyém; apa nekem adta.
– Szép kutya vagy! – mondtam Jockynak, és megvakargattam
lógó füle tövét. A kutya ugatott és vonaglott őrült örömében,
miközben próbált egyszerre összenyalni engem és Iant.
– Tele leszel kutyaszőrrel, Ian – szólalt meg egy tiszta, magas
hang, jól kihallható nemtetszéssel a hangsúlyában. Felnézve a
kutyáról egy olyan tizenhét éves, magas, vékony lányt pillantottam
meg, ahogy éppen felállt az út mellől.
– Na, te meg tele vagy muharral, úgyhogy hallgass! – vágott
vissza az ifjú Ian, hirtelen a beszélő felé fordulva.
A lány hátradobta dús, göndör, sötétbarna haját, aztán lehajolt,
hogy leporolja szoknyáját, aminek házi szövésű anyagába valóban
számos kis borzas fűfej beleragadt.
– Apa azt mondja, nem is érdemelted meg, hogy kutyát kapj –
felelte a lány. – Azok után, hogy elszöktél, őt meg magára hagytad.
Az ifjú Ian arca védekezőn megfeszült.
– Gondoltam rá, hogy magammal viszem – mondta, és a hangja
kicsit meg is bicsaklott beszéd közben. – De úgy gondoltam, nem
lesz biztonságban a városban. – Szorosabban ölelte a kutyát, állát
annak bolyhos füle közt nyugtatva. – Nőtt egy kicsit. Gondolom, jól
eszik.
– Kijöttél köszönteni minket, mi, kicsi Janet? Ez kedves tőled –
szólalt meg Jamie kedvesen a hátam mögött, ám olyan cinikus
hangsúllyal, amitől a lány hirtelen felpillantott, majd elpirult, amint
meglátta Jamie–t.
 – Jamie bácsi! Ó, és… – Tekintete rám vándorolt, majd lehajtotta
a fejét, és még vadabbul elpirult.
– Igen, ő itt a te Claire nénikéd. – Jamie határozottan fogta a
könyökömet, ahogy a lány felé biccentett. – A kicsi Janet még meg
sem született, mikor utoljára itt voltál, Sassenach. Az édesanyád
itthon van, ugye? – mondta, szavait Janetnek címezve.
A lány tágra nyílt szemmel bólintott, és egy pillanatra sem vette le
elbűvölt tekintetét az arcomról. Még mindig a lovamon ülve
előrehajoltam, és mosolyogva kinyújtottam felé a kezemet.
– Örvendek a találkozásnak! – mondtam.
Egy hosszú pillanatig csak bámult engem, majd hirtelen eszébe
jutott a jó neveltetése, és gyorsan pukedlizett nekem. Mikor
felegyenesedett, óvatosan megfogta a kezemet, mintha attól tartott
volna, hogy a szorításától majd leesik. Megszorítottam a kezét, mire
mintha kicsit megnyugodott volna, hogy én is egyszerű hús–vér
ember vagyok.
– Én… örvendek, asszonyom – motyogta.
– Anya és apa nagyon dühösek, Jen? – Az ifjú Ian óvatosan letette
a kutyát a földre a nővére lába mellé, megtörve ezzel a lány
bűvöletét. Rápillantott az öccsére, mire arcán a türelmetlenség
együttérzéssel vegyült.
– Miért is ne lennének, te idióta? – mondta. – Anya már azt hitte,
lehet, hogy megtámadott egy vaddisznó az erdőben, vagy elvittek a
cigányok. Alig aludt, amíg ki nem derült, hogy hová tűntél – tette
hozzá, dühösen összehúzott szemöldökkel nézve az öccsére.
Ian a földet bámulta, összeszorította az ajkát, de nem válaszolt.
A lány közelebb lépett hozzá, és rosszallóan elkezdte leszedegetni
a kabátja ujjára ragadt sárga leveleket. Bármennyire is magas lány
volt, Ian jó hat hüvelykkel fölé tornyosult, nyurgán és girhesen a lány
karcsú ügyessége mellett, miközben a kettejük közti hasonlóság dús
hajuk sötét színére és arckifejezésük furcsa hasonlóságára
korlátozódott.
 – Te aztán jól nézel ki, Ian! A ruhádban aludtál?
– Még szép, hogy abban! – felelte Ian türelmetlenül. – Mégis mit
gondolsz? Hogy vittem magammal a hálóingemet, mikor elszöktem,
és minden éjjel átöltöztem a lápon?
Janet ezt elképzelve kurtán, prüszkölve felnevetett, mire a harag
kissé halványodott Ian arcán.
– Na gyere, te bolond! – sajnálta meg az öccsét. – Gyere a
mosogatóhoz, ott majd szépen letisztogatunk és megfésülünk, mielőtt
találkoznál anyával és apával.
Ian dühösen nézett rá, aztán felém fordult, arcán egyszerre
tükröződött az, hogy össze van zavarodva, és az, hogy elege van az
egészből.
– Az ég szerelmére! – fakadt ki, miközben hangja még meg is
bicsaklott a feszültségtől. – Miért hiszi mindenki azt, hogy bármit is
segít az, ha tiszta leszek?
Jamie rávigyorgott, majd leszállt a nyeregből és vállon veregette
őt, mire kis porfelhő emelkedett fel a kabátjáról.
– Ártani nem árthat. Menj csak; azt hiszem, jobb is lesz, ha a
szüleidnek nem kell majd olyan sok mindennel egyszerre törődnie.
Meg aztán, először biztos a nénikédet akarják majd látni.
– Mmphm. – Egy beleegyező, morózus bólintással az ifjú Ian,
eltökélt nővére által húzva, vonakodva elindult a ház hátsó része felé.
– Te meg mit ettél? – hallottam Janetet, ahogy menet közben
hunyorogva az öccsére nézett. – Hatalmas mocsokfolt van a szád
körül.
– Az nem mocsok, az a bajszom! – sziszegte Ian halálos dühvel az
orra alatt, gyorsan hátrapillantva, hogy lássa, vajon Jamie és én
hallottuk–e ezt a beszélgetésfoszlányt. A nővére rögtön megállt, és
összehúzott szemmel nézett fel rá.
– Bajszod? – mondta hangosan és hitetlenkedve. – Neked?
– Gyere már! – Ian megragadta nővérét a könyökénél fogva, és
szégyenében előrebukó vállal, sietve betessékelte őt a konyhakert
kapuján.
Jamie lehajtotta a fejét és a combomon nyugtatta, arcát belefúrva a
szoknyámba. Az egyszeri szemlélődőnek úgy tűnhetett, mintha
éppen csak a nyeregtáskát lazította volna meg, de az egyszeri
szemlélődő nem is láthatta, ahogy remeg a válla, vagy érezhette
néma hahotájának vibrálását.
– Rendben van, elmentek – mondtam egy pillanattal később, én is
levegő után kapkodva, miután nem volt könnyű visszatartanom a
nevetésemet.
Jamie felemelte a fejét a szoknyámról, az arca vörös volt és alig
kapott levegőt, majd az anyag egyik fodrával megtörölte a szemét.
– Bajszod? Neked? – krákogta az unokahúgát utánozva, mire
mindketten ismét kacagni kezdtünk. Levegő után kapkodott és
megrázta a fejét.
– Jézus Krisztus, pont olyan, mint az anyja! Jenny pontosan
ugyanezt mondta nekem, ugyanezzel a hangsúllyal, mikor először
rajtakapott, hogy borotválkozom. Majdnem elvágtam a torkomat. – A
keze fejével ismét megtörölte a szemét, majd tenyerével finoman
megdörgölte a sűrű, puha borostát, ami vörösesbarna fátyollal fedte
az állkapcsát és a nyakát.
– Szeretnél megborotválkozni, mielőtt találkozunk Jennyvel és
Iannel? – kérdeztem, ám erre ő csak a fejét rázta.
– Nem – mondta, hátrasimítva a haját, ami kiszökött a szalag alól.
– Az ifjú Iannek igaza van; semmit sem segít, ha tiszta az ember.

L
Odabenn biztos hallották a kutyákat; Ian és Jenny mindketten a
társalgóban voltak, mikor beléptünk. Jenny a szófán ült, éppen
gyapjúharisnyát kötögetve, míg Ian a tűz előtt állt, egyszerű, barna
kabátban és nadrágban, és a lába hátulját melengette. Egy tálca, rajta
kis tortácskákkal és egy üveg házi készítésű sörrel, már oda volt
készítve, egyértelműen a mi érkezésünkre várva.
Nagyon barátságos, szívélyes jelenet volt, és éreztem, ahogy az
utazás okozta fáradtság leolvad rólam, amint beléptünk a szobába.
Ian azonnal felénk fordult, kissé megilletődve, de az arcán mosollyal,
én azonban Jennyt kutattam a tekintetemmel.
Ő is utánam kutatott. Még mindig a kanapén ült, és kikerekedett
szemmel fordult az ajtó felé. Először úgy éreztem, rengeteget
változott, utána pedig azt, hogy nem változott semmit sem. Fekete,
göndör fürtjei még mindig megvoltak, dúsan és élettel telin
nyugodtak a fején, de kifakultak, és ragyogó, élénk ezüst csíkozta
őket. A csontjai is ugyanolyanok voltak – széles, magasan ülő
arccsont, erős áll, és a hosszú orr, amin Jamie–vel osztozott. A
lobogó tűz és az estébe hajló délután árnyai voltak azok, amik a
változás fura látszatát keltették, egyik pillanatról a másikra
elmélyítve a ráncokat a szeme és a szája mellett, addig, amíg úgy
nem nézett ki, mint egy öregasszony; a következőben viszont a
fiatalság vöröses ragyogásával el is törölték ezeket a ráncokat, mint
valami rágcsálnivaló dobozába rejtett háromdimenziós kép.
Mikor először találkoztunk a bordélyban, Ian úgy bánt velem,
mintha szellem lettem volna. Jenny is hasonlóan viselkedett most,
lassan pislogott, az ajka kissé szétnyílt, arckifejezése azonban ezen
kívül nem változott, ahogy keresztülsétáltam a szobán hozzá.
Jamie ott volt közvetlenül mögöttem, a keze a könyökömön.
Finoman megszorította, ahogy odaértünk a szófához, majd
elengedett. Teljesen úgy éreztem magamat, mintha a királyi udvar
színe előtt jelentünk volna meg, és úgy kellett elnyomnom a
késztetést, hogy pukedlizzek.
– Hazaértünk, Jenny – mondta Jamie. Kezét megnyugtatóan a
hátamon pihentette.
Jenny futva az öccsére pillantott, majd ismét engem bámult.
– Akkor tényleg te vagy az, Claire? – Lágyan, óvatosan beszélt,
ami ugyan ismerős volt, de nem annak az erős nőnek a hangja volt,
akire emlékeztem.
– Igen, én – feleltem. Elmosolyodtam, és kinyújtottam felé a
kezemet. – Jó újra látni téged, Jenny.
Finoman megfogta a kezemet. Aztán a szorítása megerősödött, és
felállt a kanapéról. – Jézus Krisztus, te vagy az! – mondta kicsit
kifulladva, mire hirtelen visszatért az a nő, akit ismertem, sötétkék
szeme elevenen táncolt, kíváncsian kutatva az arcomat.
– Még szép, hogy ő az – mondta Jamie nyersen. – Ian biztos
mondta neked; azt hitted, hazudik?
– Alig változtál valamit – mondta, nem is figyelve az öccsére,
ahogy csodálkozva megérintette az arcomat. – A hajad egy kicsit
világosabb, de istenem, ugyanúgy nézel ki! – Az ujjai hűvösek
voltak; a kezének gyógynövény– és vörösáfonyadzsem–illata volt,
valamint haloványan éreztem a festett gyapjú ammónia– és
lanolinszagát, amin éppen dolgozott.
A gyapjú rég elfeledett illata egy pillanat alatt mindent felszínre
hozott. Annyi emléket őriztem erről a helyről, és annyi örömben volt
részem, mikor itt éltem, hogy a szemem megtelt könnyel.
Jenny látta ezt, és szorosan megölelt, a haja sima és puha, ahogy
az arcomnak nyomódott. Sokkal alacsonyabb volt nálam, és látszatra
finom csontozatú és törékeny, ám mégis úgy éreztem, mintha most
teljesen beborítana, melegen támogatna és erősen tartana valaki, aki
jóval nagyobb nálam.
Egy pillanattal később elengedett, majd szinte már kacagva hátrált
egy lépést.
– Egek, még az illatod is ugyanolyan! – kiáltotta, mire én is
nevetni kezdtem.
Ian is odajött; lehajolt és gyengéden átölelt, ajkával finoman
megérintve az arcomat. Alig érezhető szárazszalma– és
káposztalevél–illata volt, egy cseppnyi tőzegfüsttel, ami hozzáadott
saját férfias, pézsmás illatához.
 – Jó téged újra itt látni, Claire – mondta. Lágy, barna szemével
mosolyogva nézett rám, amitől még inkább úgy éreztem, hazatértem.
Még mindig mosolyogva kicsit sután hátralépett. – Esetleg kértek
valamit enni? – mutatott az asztalon lévő tálca felé.
Én haboztam egy pillanatig, Jamie azonban rögtön vidáman
rávetette magát.
– Egy csepp italt sem utasítanék vissza, Ian, köszönöm szépen –
mondta. – Te is kérsz, Claire?
A poharakba ital került, a süteményt körbeadtuk, és kis
illedelmességeket mormoltunk két falat közt, ahogy leültünk a tűz
mellé. De a kifelé mutatott szívélyesség ellenére nagyon is tisztán
éreztem a felszín alatt megbúvó feszültséget, aminek nem csupán az
én hirtelen újbóli felbukkanásom volt az oka.
Jamie, aki mellettem ült a tölgyfa padon, éppen csak egy kortyot
ivott a söréből, a zabkeksz pedig érintetlenül pihent a térdén.
Tudtam, hogy nem azért fogadta el az édességet, mert éhes volt,
hanem azért, hogy elkendőzze azt, hogy sem a nővére, sem a sógora
nem ölelte meg őt üdvözlésképpen.
Elkaptam, ahogy Ian és Jenny lopva egymásra pillantott, és egy
hosszabb, kiolvashatatlan pillantást, ami Jenny és Jamie közt zajlott
le. Mivel több szempontból is idegen voltam itt, lesütöttem a
szememet, és pilláim védelméből szemléltem az eseményeket. Jamie
a balomon ült; éreztem a finom mozgást kettőnk közt, ahogy jobb
kezének két merev ujjával ütemesen dobolt a combján.
A beszélgetés, már ami eddig is volt belőle, teljesen abbamaradt, a
szobára pedig kényelmeden csend telepedett. A tőzegtűz halk
sziszegésén keresztül távolról zajokat hallottam a konyha felől, ám
azok egyáltalán nem olyanok voltak, mint amikre ebben a házban
emlékeztem, a folytonos sürgölődésre és nyughatatlanságra,
miközben gyerekek kiabálása és kisbabák sírása hasított a levegőbe
az emeleti gyerekszobából,
– Hogy vannak a gyerekeid? – kérdeztem Jennytől, hogy
megtörjem a csendet. Jenny összerándult, mire rádöbbentem, hogy
véletlenül rossz kérdést tettem fel.
– Ó, egész jól vannak – felelte habozva. – Mind nagyon szépek.
És az unokák is – tette hozzá, hirtelen elmosolyodva, ahogy az
eszébe jutottak.
– A legtöbbjük átment az ifjú Jamie házába – szólt közbe Ian,
megválaszolva a valódi kérdésemet. – A felesége éppen most szült
megint a múlt héten, úgyhogy a három lány odament, hogy segítsen
egy kicsit. Michael meg éppen Invernessben van, hogy elhozzon pár
dolgot, ami most jött Franciaországból.
Újabb lopott pillantás szökött át a szobán, ezúttal Ian és Jamie
közt. Éreztem, hogy Jamie enyhén oldalra hajtja a fejét, és láttam Ian
erre válaszoló, nem–egészen–bólintását. Hát ez meg mi a pokol
lehetett?, tűnődtem. Annyi láthatatlan érzelemáramlat volt a
szobában, hogy hirtelen eluralkodott rajtam a késztetés, hogy talpra
pattanjak, és rendre utasítsam a termet, csak hogy megtörjem a
feszültséget.
Úgy tűnt, Jamie is hasonlóképpen érezhet. Megköszörülte a torkát,
egyenesen Ianre nézett, és egyenesen rátért a találkozó legfontosabb
napirendi pontjára:
– Hazahoztuk magunkkal a kölyköt.
Ian mély lélegzetet vett, hosszú, barátságos arca megkeményedett
kissé.
– Nem mondod? – Az eseményre telepedő, vékony
illedelmességfátyol hirtelen elpárolgott, akárcsak a reggeli harmat.
Éreztem, ahogy mellettem ülve Jamie teste kissé megfeszül, amint
felkészült, hogy a tőle telhető legjobban megvédje az unokaöccsét.
– Rendes kölyök ő, Ian – mondta.
– Tényleg? – Jenny válaszolt, dühösen összehúzva finom, fekete
szemöldökét. – Mert abból, ahogy itthon viselkedik, meg nem
mondaná az ember. De aztán lehet, hogy veled másmilyen, Jamie. –
Hangsúlyában jól érezhető volt a vádaskodás, és éreztem, ahogy
Jamie megfeszül mellettem.
– Rendes tőled, hogy felszólalsz a gyerek nevében, Jamie – szólt
közbe Ian, hűvösen biccentve sógora felé. – De azt hiszem, az lenne
a legjobb, ha az ifjú Ian önmagáért állna ki, ha nincs ellenedre.
Gondolom, fenn van az emeleten.
Megrándult egy izom Jamie szája szegletében, de diplomatikusan
válaszolt:
– Szerintem a mosogatónál lesz; szerette volna kicsit lecsutakolni
magát, mielőtt találkozik veletek. – Lecsúsztatta a jobb kezét, és
figyelmeztetőn a lábamhoz nyomta. Nem említette, hogy
találkoztunk Janettel, és meg is értettem, hogy miért; őt is elküldték a
testvéreivel együtt, hogy Jenny és Ian nyugalomban tudja rendezni
feltűnésemet és tékozló fiuk hazatértét, csakhogy a lány a szülei tudta
nélkül visszaszökött, vagy azért, hogy vessen egy pillantást az ő
hírhedt Claire nénikéjére, vagy azért, hogy segíteni tudjon az
öccsének.
Leeresztettem a szemhéjamat, így jelezve, hogy megértettem.
Nem volt értelme megemlíteni a lány jelenlétét, főleg mikor a helyzet
már amúgy is ilyen feszült volt.
A szőnyeg nélküli folyosó felől léptek zaja és Ian falábának
ütemes kopogása hallatszott. Ian korábban a mosogatót célba véve
elhagyta a szobát; most pedig visszatért, komoran terelgetve maga
előtt az ifjú Iant.
A tékozló fiú éppen annyira volt szalonképes, amennyire a
szappan, a víz és a borotva azzá tehette. Csontos álla vörös volt a
sikálástól, a haja a nyakán pedig vizes tüskékben meredt szerteszét.
A kabátját nagyjából sikerült kiporolnia, ingének kerek nyaka pedig
egészen a kulcscsontjáig be volt gombolva. Fejének megperzselt
oldalával nem lehetett sokat kezdeni, de a másik oldal gondosan meg
volt fésülve. Nyakkötője nem volt, és a nadrágja szárán is volt egy
nagy szakadás, de mindent egybevetve pont olyan rendezetten nézett
ki, mint amennyire valaki kinézhet, aki arra számít, hogy mindjárt
lelövik.
– Anya – mondta, sután fejet hajtva az anyja irányába.
– Ian – felelte Jenny gyengéden, mire Ian felnézett rá, láthatóan
meglepődve anyja kedves hangsúlyától. Jenny ajkán halvány mosoly
játszott, ahogy meglátta a fia arcát. – Örülök, hogy biztonságban
hazatértél, mo chridhe – mondta.
A fiú arca rögtön felragyogott, mintha éppen most hallotta volna,
ahogy felolvassák a felmentését a kivégzőosztagnak. Aztán
megpillantotta az apja arcát, mire megdermedt. Nagyot nyelt, majd
ismét lehajtotta a fejét, bőszen bámulva a padlódeszkákat.
– Mmphm – mondta Ian. Szigorú skótnak hangzott; sokkal jobban
emlékeztetett Campbell tiszteletesre, mint a jó kedélyű férfira, akit
régen ismertem. – Most pedig hallani akarom, mit tudsz mondani a
védelmedben, fiam.
– Ó. Nos… Én… – Az ifjú Ian szánalomra méltó módon
elhallgatott, majd megköszörülte a torkát, és még egyszer
nekiveselkedett. – Nos… igazából semmit, apám – motyogta.
– Ide nézz rám! – szólt rá élesen Ian. A fia vonakodva felemelte a
fejét és ránézett, de a tekintete el–elkószált, mintha félt volna túl
sokáig az előtte álló férfi szigorú arcán pihentetni.
– Tudod, mit műveltél az anyáddal? – kérdezte dühösen Ian. –
Eltűntél, aztán szegény meg azt hitte, meghaltál vagy megsebesültél!
Egy szó nélkül elmentél, három napig nem is hallottunk felőled,
amíg Joe Fraser le nem hozta a levelet, amit hagytál! El tudod
egyáltalán képzelni, micsoda pokol lehetett anyádnak az a három
nap?
Úgy tűnt, vagy Ian arca, vagy a szavai nagy hatással vannak
csavargó gyermekére; az ifjú Ian ismét lehajtotta a fejét, tekintetét
pedig a padlóra szegezte.
– Igen, nos, azt hittem, Joe majd hamarabb elhozza a levelet –
motyogta.
– Ó, igen, a levél! – Ian arca beszéd közben egyre vörösebb lett. –
„Elmentem Edinburghba”, ennyi állt csak benne, a pokolba is! –
Tenyerével rácsapott az asztallapra, mire a csattanásra mindannyian
összerezzentünk. – Elmentem Edinburghba! Semmi „szíves
engedelmükkel”, vagy „majd írok”, semmi, csak annyi, hogy „Drága
anyám, elmentem Edinburghba. Ian”!
Az ifjú Ian erre felkapta a fejét, szemében düh csillant.
– Ez nem igaz! Azt írtam, „Ne aggódjon értem!”, meg azt is, hogy
„Szeretettel, Ian”! Tényleg így volt! Nem igaz, anyám? – Most
először könyörögve nézett Jennyre.
Jenny azóta olyan mozdulatlanul ült, mint egy kőszobor, mióta
csak a férje elkezdett beszélni, az arca érzelemmentes és
kiolvashatatlan. Most meglágyult a tekintete és telt, széles ajka ismét
finom mosolyra húzódott.
– Így igaz, Ian – mondta gyengéden. – Kedves dolog volt tőled.
De attól még aggódtam, világos?
A fiú lesütötte a szemét, és láttam, ahogy túlméretezett
ádámcsutkája fel–le mozog vékony nyakán, ahogy nyelt.
– Sajnálom, anyám – mondta olyan halkan, hogy alig értettem. –
Én… Nekem nem volt… – Elhallgatott, majd mondandóját egy kis
vállrándítással zárta le.
Jenny ösztönösen mozdult, mintha csak ki akarta volna nyújtani
fia felé a kezét, de Ian elkapta a tekintetét, mire Jenny visszaejtette a
kezét az ölébe.
– Az a helyzet – mondta Ian lassan és kimérten hogy ez nem az
első eset volt, igaz, Ian?
A fiú nem válaszolt, mindössze csak kicsit összerándult, ami akár
az egyetértés jele is lehetett. Ian egy lépéssel közelebb ment a fiához.
Bármennyire is közel egy magasak voltak, a testfelépítésük közti
különbség egyértelműen látszott. Ian is magas és vékony volt,
viszont jelentős izomzattal rendelkezett, és falába ellenére is erős
ember volt. Mellette a fia szinte törékenynek, madárcsontúnak és
esetlennek látszott.
 – Nem, itt most nem arról van szó, hogy ne tudtad volna, mit
csinálsz; nem mintha sosem mondtuk volna el neked, milyen
veszélyes ez, nem mintha nem tiltottuk volna meg neked, hogy
túlmenj Broch Mordhán, nem mintha nem tudtad volna, hogy
aggódni fogunk érted… Mindezzel tisztában voltál, és mégis
megtetted.
Viselkedésének ilyen módú, kegyetlen elemzése valamiféle
végtelenített remegést, valami belső rezgést indított el az ifjú Ianben,
viszont továbbra is makacsul hallgatott.
– Ide nézz rám, kölyök, mikor hozzád beszélek! – A fiú lassan
felemelte a fejét. Mostanra már morcos volt, viszont úgy tűnt,
beletörődött a helyzetébe; látszott, hogy nem most először részesül
ilyen fejmosásban, és tudta, hogy merrefelé tart a beszélgetés.
– Inkább meg sem kérdezem a bácsikádat, hogy mit csináltál ott –
mondta Ian. – Csak remélni merem, hogy nem voltál akkora bolond
Edinburghban, mint itthon. Viszont bármit is csináltál ott, attól még
ellenszegültél nekem, és összetörted az édesanyád szívét.
Jenny ismét megmozdult, mintha szólni akart volna, de Ian
egyetlen rideg legyintéssel elhallgattatta.
– És mit mondtam neked legutoljára, kicsi Ian? Mit mondtam
neked, mikor elláttam a bajodat? Mondd csak, Ian!
Az ifjú Ian arccsontja majdnem átszúrta már a bőrét, de száját
továbbra is zárva tartotta, ajkát makacs vonalba szorítva.
– Hadd halljam! – kiáltotta Ian, és ismét rácsapott az asztalra.
Az ifjú Ian reflexszerűen pislogott egyet, és összehúzta a
lapockáit, majd ismét elengedte, mintha a méretén próbált volna
változtatni, de nem tudta volna eldönteni, hogy nőjön nagyobbra,
vagy próbáljon meg összemenni. Nagyot nyelt, majd ismét pislogott.
– Azt mondta… Azt mondta, meg fog nyúzni. Legközelebb. – Az
utolsó szónál a hangja nevetséges cincogássá vékonyodott, mire
összeszorította a száját, hogy elhallgattassa.
Ian rosszallóan rázta a fejét.
 – Igen. És azt hittem, elég eszed van ahhoz, hogy ne legyen
legközelebb, de tévedtem. – Mély levegőt vett, amit egy horkantás
kíséretében eresztett ki. – Nagyon dühös vagyok rád, Ian, ez az
igazság. – Fejével az ajtó felé bökött. – Kifelé! Várj meg a kapunál,
mindjárt megyek.

Feszült csend telepedett a társalgóra, ahogy a bűnös csoszogó

lépteinek zaja lassan elhalt a folyosón. A tekintetemet körültekintően
az ölemben tartott kezemre szegeztem. Mellettem Jamie lassan mély
lélegzetet vett, majd kihúzta magát ültében, megacélozva magát.
– Ian – szólt Jamie lágyan a sógorához. – Szeretném, ha nem
tennéd ezt.
– Mit? – Ian szemöldöke még mindig össze volt húzva dühében,
ahogy Jamie felé fordult. – Ne verjem meg a gyereket? És neked
mégis milyen beleszólásod van ebbe?
Jamie állkapcsa megfeszült, de a hangja továbbra is nyugodt
maradt.
– Nincs beleszólásom, Ian. A te fiad. Tedd, amit jónak látsz. De
talán megengednéd, hogy megmagyarázzam a viselkedését?
– A viselkedését? – kiáltotta Jenny, hirtelen életre kelve. Lehet,
hogy hagyta, hogy a férje intézkedjen a fiuk ügyében, ám hogyha az
öccse került terítékre, akkor senki sem beszélhetett a nevében. – Arra
gondolsz, hogy elszökött az éjszaka közepén, mint valami bűnöző?
Vagy talán arra, hogy bűnözőkkel kokettált, és kockára tette az életét
egy hordó brandyért?
Ian egyetlen gyors legyintéssel elhallgattatta. Szemöldökét még
mindig összehúzva habozott, ám aztán hirtelen Jamie felé biccentett,
engedélyt adva neki a beszédre.
– Bűnözőkkel kokettált, olyanokkal, mint én? – kérdezte Jamie a
nővérétől, hangjában jól érezhető éllel. Egyenesen Jenny szemébe
nézett, a tekintetük összeillő, sötétkék hasíték.
– Tudod, honnan jön az a pénz, Jenny, amiből te meg a gyerekeid
meg itt mindenki eszik, és ami a fejetek fölött tartja a tetőt? Hát nem
abból, hogy zsoltárokat nyomtatok Edinburghban!
– És gondoltam én valaha is, hogy abból van? – villantotta meg
Jenny tekintetét Jamie felé. – Megkérdeztem valaha is, hogy mit
csinálsz?
– Nem, nem kérdezted – vágott vissza Jamie. – Azt hittem, inkább
szeretnéd nem tudni. De tudod, nem igaz?
– És most engem fogsz okolni azért, amit csinálsz? Az én hibám,
hogy gyerekeim vannak, akiknek ennie kell? – Ő nem pirult ki úgy,
mint Jamie. Amikor Jenny kikelt magából, akkor halálsápadt lett a
dühtől.
Láttam, ahogy Jamie küzd, hogy kordában tartsa az indulatait.
– Méghogy téged okoljalak? Nem, persze, hogy nem okollak! Te
viszont vádolhatsz engem azért, hogy Ian meg én nem tudunk
eltartani csak azzal, hogy a földet műveljük?
Jenny is igyekezett visszafogni kitörni készülő dühét.
– Nem – mondta. – Tedd, amit tenned kell, Jamie. Nagyon jól
tudod, hogy nem rád gondoltam, mikor a bűnözőket emlegettem,
de…
– Tehát akkor azokra az emberekre gondoltál, akik nekem
dolgoznak? Én is ugyanazt csinálom, Jenny. Ha ők bűnözők, akkor
én mi vagyok? – nézett rá, a szemében izzó nehezteléssel.
– Te az öcsém vagy – mondta kurtán –, bármennyire nem szívesen
is mondom ezt néha. A francba a szemeddel, Jamie Fraser! Nagyon
jól tudod, hogy eszem ágában sincs amiatt veszekedni, amit
szükségesnek látsz csinálni! Ha postakocsikat rabolnál ki az úton
vagy kurvaházat tartanál Edinburghban, az is csak azért lenne, mert
nincs más megoldás. Ez még nem jelenti azt, hogy azt szeretném,
hogy ebbe belevedd a fiamat is!
Jamie szemének sarka kicsit megfeszült az edinburghi bordélyok
említésére, és gyorsan vádlón Ianre pillantott, aki erre a fejét rázta.
Úgy tűnt, őt is kissé letaglózta a felesége vadsága.
 – Egy szót sem szóltam – mondta kurtán. – Tudod, ki is ő.
Jamie vett egy mély levegőt és visszafordult Jennyhez. Láthatóan
a fejébe vette, hogy észszerűen fog viselkedni.
– Igen, értem. De nem hiheted, hogy veszélyes helyre vinném az
ifjú Iant. Istenem, Jenny, úgy szeretem őt, mintha a saját fiam lenne!
– Valóban? – Jenny szkepticizmusa szinte tapintható volt. – Tehát
ezért biztattad arra, hogy szökjön meg otthonról, és tartottad magad
mellett, miközben egy sort sem küldtél, hogy elmondd, merre van, és
megnyugtass minket egy kicsit?
Jamie–ben volt annyi jóérzés, hogy ezt hallva elszégyellje magát.
– Igen, nos, azt sajnálom – motyogta. – Én akartam… – Egy
türelmetlen legyintés kíséretében elhallgatott. – Már nem számít,
hogy mit is akartam; írnom kellett volna, és nem tettem. De hogy
arra biztattam volna, hogy szökjön meg…
– Nem, nem hiszem, hogy az te lettél volna – szólt közbe Ian. –
Legalábbis nem közvetlenül. – A düh elpárolgott hosszúkás arcáról.
Most már fáradtnak látszott, és egy kicsit szomorúnak. Az arccsontja
jobban kirajzolódott, amitől az egyre szürkülő délutáni napfényben
úgy tűnt, mintha beesett volna az arca.
– Csak arról van szó, hogy a kölyök odavan érted, Jamie – mondta
csendesen. – Látom, hogy figyel rád, amikor meglátogatsz minket, és
hogyan beszél arról, amit csinálsz; látom az arcát. Azt hiszi, ez csupa
izgalom és kaland, az, ahogyan te élsz, és hogy ez jó messze van
attól, amikor kecskeszart kell lapátolnia az anyja kertjében. – Nem
állta meg, hogy ezen futva el ne mosolyodjon.
Jamie lopva visszamosolygott a sógorára, majd felhúzta az egyik
vállát.
– Nos, egyáltalán nem furcsa, hogy egy korabeli fiú egy kis
kalandra vágyjon, nem igaz? Te meg én ugyanilyenek voltunk.
– Akár akarja, akár nem, nem kéne olyan kalandokban részt
vennie, amikbe veled keveredik – szólt közbe Jenny élesen. Megrázta
a fejét, miközben a ránc a szemöldöke közt még jobban elmélyült,
ahogy rosszallón az öccsére nézett. – A jóisten a tudója, hogy milyen
hatalmas szerencséd van, Jamie Fraser, mert már vagy tucatszor
meghalhattál volna.
– Nos, igen. Gondolom, az Úrnak valami terve van velem, arra
tartogat. – Mosollyal az arcán lopva rám pillantott, miközben kezével
az enyém után nyúlt. Jenny is felém fordította a tekintetét, az arca
kiolvashatatlan, majd visszatért a szóban forgó témához.
– Lehet, hogy igazad van – mondta. – De azt nem mondhatom,
hogy ez az ifjú Ianre is igaz. – Az arca kicsit meglágyult, ahogy
Jamie–re nézett. – Nem tudok mindent arról, ahogyan élsz, Jamie,
téged viszont eléggé ismerlek ahhoz, hogy biztosan tudjam, egy kis
legénykének valószínűleg nem ilyen életét kéne élnie.
– Mmphm. – Jamie megdörgölte borostás állkapcsát, majd ismét
megpróbálkozott a beszéddel. – Nos, pont ez az, amit mondani
akartam az ifjú Iannel kapcsolatban. A múlt héten végig úgy
viselkedett, mint egy férfi. Nem hiszem, hogy helyes lenne úgy
elverned, mint egy kiskölyköt, Ian.
Jenny megvetően felhúzta szemöldökét, mint két kecses szárnyat.
– Most már férfi lenne? De hát még csak egy kisded, Jamie – még
csak tizennégy éves!
Bosszúsága ellenére Jamie szájának egyik sarka mosolyra
húzódott.
– Én is férfi voltam tizennégy évesen, Jenny – mondta halkan.
Jenny felhorkantott, ám a szeme hirtelen nedvesen csillogott.
– Azt hitted, az vagy. – Felpattant és pislogva elfordult tőlünk. –
Igen, emlékszem, milyen voltál – mondta arccal a könyvespolc felé
fordulva. Egy kézzel kinyúlt, mintha csak meg akart volna
kapaszkodni a polc szélében.
– Daliás egy legényke voltál, Jamie, ahogy ellovagoltál Dougallal
az első rajtaütésedre, a tőröd ott csillogott a combodon. Tizenhat
voltam, és azt hittem, sosem láttam még olyan szépet, mint te, ahogy
ott ültél a lovadon, egyenes háttal, olyan büszkén. És arra is
emlékszem, ahogy hazajöttél, fülig sárosan, horzsolásokkal az
arcodon, mert beleestél a szederbokorba, Dougal meg ott kérkedett
apának, hogy milyen bátor voltál, hat tehenet is elhajtottál egymagad,
és volt egy púp a fejeden, mert rád csaptak egy pallos lapjával, de te
meg sem nyikkantál. – Miután sikerült ismét kordában tartani a
vonásait, felhagyott a könyvek elmélyült szemlélésével, és
megfordult, hogy az öccse szemébe nézzen. – Hát akkor ezt jelentené
férfinak lenni?
Jamie arcán ismét megjelent a jókedv szikrája, ahogy viszonozta a
nővére tekintetét.
– Igen, nos, ennél talán egy kicsit többet – mondta.
– Tényleg? – folytatta Jenny az eddiginél is szárazabban. – És
ugyan mi lenne az a több? Az, hogy képes nővel hálni? Vagy hogy
tud embert ölni?
Mindig is úgy gondoltam, hogy Janet Fraser rendelkezik a
tisztánlátás képességével, főleg, mikor az öccséről van szó. A
bizonyítékok alapján pedig ez a képessége a fiára is kiterjedt. Jamie
orcája még jobban elvörösödött, de az arckifejezése szemernyit sem
változott.
Jenny lassan megrázta a fejét, rezzenéstelen tekintettel nézve az
öccsét.
– Nem, az ifjú Ian még nem férfi, de te az vagy, Jamie. És nagyon
is jól tudod, mi a kettő közt a különbség.
Ian, aki eddig éppen annyira lenyűgözve figyelte a két Fraser közti
tűzijátékot, mint én, most kurtán felköhintett.
– Akárhogy is legyen – mondta szárazon –, de az ifjú Ian már egy
negyedórája várja, hogy elnáspángoljam. Akár illendő, hogy
megverjem, akár nem, még tovább várakoztatni egy kicsit már
kegyetlenség, nem?
– Tényleg meg kell tenned, Ian? – próbálkozott Jamie még
egyszer utoljára, és sógora felé fordulva próbált meg hatni a férfira.
– Nos – mondta Ian lassan –, miután azt mondtam a kölyöknek,
hogy meg fogom verni, és nagyon jól tudja, hogy ezt ki is érdemelte,
mégsem szívhatom csak úgy vissza, amit mondtam. De ami azt illeti,
hogy én fogom–e megverni… Nem, nem hiszem. – Haloványan
csintalanság villant fel a lágy, barna szemekben. Belenyúlt a
pohárszék fiókjába, kihúzott belőle egy széles bőrszalagot, és Jamie
kezébe nyomta. – Majd te fogod.
– Én? – Jamie teljesen megrémült. Reménytelen kísérletet tett
arra, hogy visszanyomja a szíjat Ian kezébe, de a sógora nem is
törődött vele. – Én mégsem verhetem meg a kölyköt!
– Ó, szerintem igen – mondta Ian nyugodtan, keresztbe fonva a
kezét. – Már elég sokszor mondtad, hogy úgy szereted, mintha a saját
fiad lenne. – Oldalra döntötte a fejét, és bár arckifejezése továbbra is
gyengéd és kedves maradt, barna tekintete engesztelhetetlen volt. –
Én mondom neked, Jamie, nem könnyű az apjának lenni. Az lesz a
legjobb, ha most mész, és erre magad is rájössz, rendben?
Jamie egy hosszú pillanatig csak bámulta Iant, majd a nővérére
pillantott. Jenny egyik szemöldökét felhúzva viszonozta a pillantását.
– Te is éppen annyira megérdemled, mint ő, Jamie. Indulás!
Jamie összeszorította az ajkát, miközben orrcimpái kifehéredtek.
Aztán sarkon fordult, majd egyetlen szó nélkül távozott is. Fürge
léptei visszhangoztak a padlódeszkákon, majd egy tompa puffanás
hallatszott a folyosó végéről.
Jenny fürgén Ianre pillantott, majd még fürgébben énrám, végül
az ablak felé fordult. Ian és én, mindketten jóval magasabbak nála,
mögé léptünk. Odakinn gyorsan sötétedett, de még volt annyi fény,
hogy láthassuk az ifjú Ian összeomlott alakját, ahogy csüggedten
nekidőlt a fakapunak, úgy húszyardnyira a háztól.
Lépteket hallva félelmében körbenézett, majd mikor látta, hogy a
nagybátyja közeledik felé, meglepetésében kihúzta magát.
– Jamie bácsi! – Ekkor azonban megpillantotta a bőrszíjat, mire
még jobban kihúzta magát. – Ön… ön fog megkorbácsolni?
Csendes este volt, így hallottam, ahogy Jamie élesen felszisszen.
 – Azt hiszem, kénytelen leszek – mondta őszintén. – De először is
bocsánatot kell kérnem tőled, Ian.
– Tőlem? – Az ifjú Ian kicsit zavartnak tűnt. Egyértelműen nem
volt hozzászokva ahhoz, hogy a nála idősebbek úgy gondolják, hogy
bocsánatkéréssel tartoznak neki, főleg nem azelőtt, hogy megverték
volna. – Arra nincs semmi szükség, Jamie bácsi!
A magasabb alak nekidőlt a kapunak, szemben az alacsonyabbal,
a feje lehajtva.
– De igen, van. Hiba volt a részemről, Ian, hogy hagytam,
Edinburghban maradj, és talán az sem volt helyes, hogy történeteket
meséltem neked, amik miatt aztán egyáltalán eszedbe jutott az, hogy
elszökj otthonról. Olyan helyekre vittelek, ahová nem lett volna
szabad, és még veszélybe is sodortalak, és nagyobb bajba kevertelek
a szüleiddel, mint amibe amúgy talán keveredtél volna egymagad.
Ezt sajnálom, Ian, és kérlek, bocsáss meg nekem!
– Ó! – A kisebbik alak beletúrt a hajába, láthatóan fogalma sem
volt, mit is mondjon. – Nos… igen. Természetesen megbocsátok,
bácsikám.
– Köszönöm, Ian!
Egy pillanatig csak álltak ott, majd az ifjú Ian nagyot sóhajtott, és
kihúzta magát.
– Akkor azt hiszem, az lesz a legjobb, ha túlesünk rajta, nem?
– Azt hiszem. – A hangsúlya alapján Jamie legalább annyira
vonakodott nekiállni a dolognak, mint az unokaöccse, én pedig
hallottam, ahogy mellettem állva Ian halkan felhorkant, bár azt nem
tudtam eldönteni, hogy felháborodásában, vagy azért, mert
szórakoztatja a jelenet.
Az ifjú Ian lemondóan, habozás nélkül a kapu felé fordult. Jamie
kissé lassabban követte a példáját. A nap már szinte teljesen lement,
és ekkora távolságból már nem láttunk mást, csak az alakok
körvonalait, de az ablakban állva mindent tisztán hallottunk. Jamie az
unokaöccse mögött állt, és bizonytalanul téblábolt, mintha nem lett
volna biztos benne, mit is tegyen most.
– Mmphm. Ah, az apád mit szokott…
– Általában tízet, bácsikám. – Az ifjú Ian levette a kabátját, most
pedig éppen az ingét rángatta ki a nadrágjából, miközben a válla
fölött átnézve beszélt Jamie–hez. – Tizenkettőt, ha nagyon rossz
voltam, és tizenötöt, ha egyenesen rettenetes.
– Mit mondasz, most egyszerűen csak rossz voltál, vagy nagyon
rossz?
A fiú kurtán, kedvetlenül felnevetett.
– Ha apám önnel verettet meg, akkor rettenetesen borzalmas
voltam, de a nagyon rosszal is kiegyezem. Adjon nekem tizenkettőt!
Ian ismét felhorkantott mellettem. Ezúttal egyértelműen azért,
mert jól szórakozott.
– Őszinte a kölyök – motyogta.
– Hát, rendben van. – Jamie vett egy mély levegőt, majd
hátrahúzta a karját, de az ifjú Ian félbeszakította.
– Várjon, bácsikám, még nem vagyok egészen készen!
– Muszáj ezt csinálnod? – Jamie hangja egy kicsit feszültnek tűnt.
– Igen. Apám azt mondja, csak a lányokat szokás szoknyában
megkorbácsolni – magyarázta az ifjú Ian. – A férfiaknak meztelen
seggel kell eltűrniük.
– Na, hát ebben aztán igaza van – motyogta Jamie, és érezhető
volt a hangjából, hogy még mindig fáj neki a Jennyvel való vitája. –
Most már készen vagy?
Miután a szükséges előkészületeket megtették, a nagyobb alak
hátralépett, és meglendítette a karját. Hangos csattanás hallatszott,
mire Jenny, együttérezve a fiával, összerándult. Azon kívül, hogy
hirtelen levegőt vett, a fiú teljesen hang nélkül tűrte, és az összes
többi csapás közben is néma maradt, bár én kissé elfehéredtem.
Végül Jamie leengedte a karját és megtörölte a szemöldökét.
Kinyújtotta a kezét Iannek, aki ráborult a kerítésre.
– Rendben vagy, kölyök? – Az ifjú Ian felegyenesedett, bár
ezúttal ez kicsit jobban a nehezére esett, és felhúzta a nadrágját.
– Igen, bácsikám. Köszönöm! – A fiú hangja kicsit fátyolosan
csengett, de amúgy nyugodtan és egyenletesen beszélt. Megfogta
Jamie kinyújtott kezét. Meglepetésemre azonban Jamie ahelyett,
hogy visszavezette volna a fiút a házba, Ian másik kezébe nyomta a
szíjat.
– Te következel – jelentette ki, ahogy odalépett a kapuhoz, és
ráhajolt.
Az ifjú Ian ezen éppen annyira ledöbbent, mint mi benn a házban.
– Micsoda? – mondta elképedve.
– Azt mondtam, te következel – mondta a nagybátyja
határozottan. – Megbüntettelek, most pedig neked kell megbüntetned
engem.
– Azt nem tehetem, bácsikám! – Az ifjú Ian úgy meg volt
botránkozva, mintha csak a nagybátyja arra buzdította volna, hogy
kövessen el valamiféle közszeméremsértést.
– Dehogynem teheted – mondta Jamie, ahogy felegyenesedett,
hogy az unokaöccse szemébe tudjon nézni. – Hallottad, mit
mondtam, mikor bocsánatot kértem tőled, vagy nem? – Ian kissé
kábán bólintott. – Nos, akkor? Én is éppen annyira hibáztam, mint te,
és ezért nekem is meg kell fizetnem. Nem örömmel korbácsoltalak
meg, és neked sem lesz kedvedre megkorbácsolni engem, de
mindketten végig fogjuk csinálni. Megértetted?
– I–igen, bácsikám – dadogta a fiú.
– Akkor rendben van. – Jamie letolta a nadrágját, felhúzta az
ingének alját, majd ismét előrehajolt, és megragadta a kerítés legfelső
lécét. Egy pillanatig várt, majd ismét beszélni kezdett, miután az ifjú
Ian csak állt ott mozdulatlanul, miközben a szíj lazán lógott ernyedt
kezéből.
– Gyerünk! – A hangja rideg volt, akárcsak az acél; ezt a
hangsúlyt használta a szeszcsempészekkel; elképzelhetetlen volt,
hogy valaki ne engedelmeskedjen ennek a hangnak. Ian félénken
megmozdult, hogy megtegye, amit mondtak neki. Hátralépett, és
bátortalanul meglendítette a szíjat. Halk csattanás hallatszott.
– Ez nem számított – mondta Jamie határozottan. – Nézd, kölyök,
nekem is éppen ilyen nehéz volt elvernem téged. Most pedig csináld
rendesen a dolgodat!
A vékony alak hirtelen jött elhatározással kihúzta magát, majd a
bőr átsüvített a levegőn. A szíj villámcsapásra emlékeztető
csattanással csapott le. Ijedt kiáltás hallatszott a kerítésre hajoló
alaktól, majd egy elnyomott kuncogást hallottam Jenny szájából,
amit legalább félig a sokk szült.
Jamie megköszörülte a torkát.
– Igen, ez már megteszi. Most pedig fejezd be!
Hallottuk, ahogy az ifjú Ian az orra alatt motyogva, óvatosan
számol a bőrszíj csapásai közt, de, leszámítva egy elfojtott „Jézus!”–t
a kilencedik csapásnál, a nagybátyja nem adott ki más hangot.
Odabenn a házban mindannyian megkönnyebbülten
felsóhajtottunk, ahogy az utolsó ütés után Jamie felemelkedett a
kerítésről, és betűrte az ingét a nadrágjába. Illedelmesen fejet hajtott
az unokaöccse előtt.
– Köszönöm, Ian! – Aztán megfeledkezve az illemről,
megdörzsölte a hátsó felét, és szomorkás bámulattal így szólt: –
Jézus Krisztus, kölyök, neked aztán van karod!
– Ahogy önnek is, bácsikám – felelte Ian, éppen olyan fanyarul,
mint a bácsikája. A két alak, akiket már alig láttunk, egy pillanatig
csak állt ott, nevetve és magukat dörzsölgetve. Jamie egyik kezével
átkarolta az unokaöccse vállát, és a ház felé fordította a fiút.
– Ha neked is éppen annyira fáj, Ian, akkor nem akarom, hogy
még egyszer ezt kelljen tennem, értetted? – mondta bizalmasan.
– Megegyeztünk, Jamie bácsi.
Egy pillanattal később kinyílt az ajtó a folyosó végén, mire Jenny
és Ian egymásra pillantott, majd egy emberként fordultak, hogy
köszöntsék a visszatérő tékozló fiúkat.
 33

Az elásott kincs
Tisztára úgy nézel ki, mint egy pávián – jegyeztem meg.
– Ó, tényleg? És az micsoda? – A félig nyitott ablakon át
beáramló jeges, novemberi levegő ellenére Jamie semmi jelét sem
mutatta annak, hogy fázna, ahogy ingét a kis ruhakupac tetejére
dobta.
Élvezkedve kinyújtóztatta tagjait, teljesen meztelenül. Az ízületei
halk, pukkanó hangot hallattak, ahogy megfeszítette a hátát és felfelé
nyújtózkodott, öklével könnyedén elérve a füstszürke gerendákat a
plafonon.
– Istenem, olyan jó érzés végre nem lóháton ülni!
– Mm. Arról nem is beszélve, hogy végre valódi ágyban alhatunk,
nem pedig a nedves hangában. – Oldalra fordultam az ágyban,
kiélvezve a vastag takarók melegét, és azt, ahogy fájó izmaim
belesüppedtek a libatollal tömött matrac kimondhatatlan puhaságába.
– Akkor most elmondod nekem, hogy mi az a pávián? – kérdezte
Jamie. – Vagy csak a magad örömére teszel ilyen megfigyeléseket? –
Megfordult, hogy felvegyen egy kopott fűzfagallyat a mosdótálról,
amivel aztán elkezdte tisztogatni a fogát. Elmosolyodtam ezt látva;
ha mást nem is értem el múltkori, a múltba tett kiruccanásom
alkalmával, legalább fontos szerepet játszottam abban, hogy
gyakorlatilag az össze Lallybrochban lakó Fraser és Murray
megőrizte a fogát, nem úgy, mint a legtöbb felföldi. Meg a legtöbb
angol, ha már itt tartunk.
– A pávián – mondtam, és élvezettel néztem, ahogy izmos háta
megfeszül, miközben sikálta a fogát – egy afféle nagytestű majom,
aminek vörös feneke van.
Nevetve felhorkantott, és majdnem lenyelte a fűzfagallyat.
– Nos – mondta, ahogy kivette a szájából –, nem mondhatom,
hogy hibás lenne a megfigyelésed, Sassenach. – Rám vigyorgott,
megvillantva ragyogó, fehér fogait, majd félrehajította a gallyat. –
Már vagy harminc éve, hogy utoljára el lettem fenekelve – tette
hozzá, óvatosan végighúzva a kezét még mindig vörösen fénylő
hátsóján. – Már el is felejtettem, hogy tud fájni.
– És az ifjú Ian még azon elmélkedett, hogy a feneked olyan
vastag, mint a nyeregbőr – mondtam szórakozottan. – Mit gondolsz,
megérte?
– Ó, igen – mondta egyszerűen, ahogy becsússzant mellém az
ágyba. A teste kemény és hideg volt, mint a márvány, én pedig
felsikkantottam, de nem ellenkeztem, ahogy szorosan a mellkasához
vont. – Jézus Krisztus, milyen jó meleg vagy! – mormolta. – Gyere
kicsit közelebb, jó? – A lábát bedugta az enyém közé, majd megfogta
a fenekem, és kicsit feljebb húzott.
Örömében felsóhajtott, én pedig belesüppedtem a mellkasába. A
Jennytől kölcsönkapott vékony pamuthálóing anyagán át éreztem,
ahogy a testhőmérsékletünk lassan kiegyenlítődik. A tőzegből rakott
tűz már égett a kandallóban, de eddig még nem sokat tudott tenni
annak érdekében, hogy enyhítsen a hidegen. A testhő sokkal
hatásosabb volt.
– Igen, megérte – mondta. – Eszméletlenre verhettem volna az ifjú
Iant, az apja meg is tette egyszer vagy kétszer, és azzal nem értünk
volna el semmit, legfeljebb csak még inkább a fejébe vette volna,
hogy elszökik, amint lehetősége lesz rá. Ám most előbb fog forró
parázson átsétálni, mintsem hogy megkockáztassa, hogy ismét
ilyesmit kelljen csinálnia.
Teljes bizonyossággal beszélt, és úgy érezte, kétségkívül igaza is
van.
A kissé zavarodott kinézetű ifjú Ian feloldozást nyert bűnei alól,
anyjától egy csók, apjától egy gyors ölelés képében, majd egy
maroknyi keksszel visszavonult az ágyába, hogy ott minden
bizonnyal az engedetlensége furcsa következményein elmélkedjen.
Jamie is feloldozást nyert néhány csókon keresztül, és sejtettem,
hogy számára ez sokkal többet jelentett, mint az, hogy milyen
hatással volt alakítása az ifjú Ianre.
– Legalább Jenny és Ian már nem haragszanak rád – mondtam.
– Igaz. Bár szerintem nem is voltak annyira dühösek; csak nem
tudták, mihez kezdjenek a kölyökkel – magyarázta. – Két fiút már
felneveltek, és az ifjú Jamie és Michael mindketten remek legények;
de mindketten jobban hasonlítanak Ianre. Halk szavúak, könnyű
velük bánni. Az ifjú Ian is elég csendes, de sokkal jobban hasonlít az
anyjára. És rám.
– A Fraserek makacsok, mi? – mondtam mosolyogva. A klán eme
kis alaptétele volt az egyik első dolog, amit megtanultam, mikor
megismertem Jamie–t, és az ezt követő tapasztalataim közt semmi
sem mutatott arra, hogy ez hibás feltevés lenne.
Jamie halkan, mélyről jövőn felkacagott.
– Igen, annyi biztos. Lehet, hogy az ifjú Ian úgy néz ki, mint egy
Murray, de attól még született Fraser, annyi szent. És semmi értelme
egy makacs emberrel kiabálni, de megverni sem; attól csak még
jobban a fejébe veszi, hogy minden úgy legyen, ahogyan ő kitalálta.
– Ezt majd észben tartom – mondtam szárazon. Egy kézzel a
combomat cirógatta, fokozatosan húzva felfelé a hálóinget. Jamie
belső kályhája folytatta működését, meztelen lába pedig meleg és
kemény volt, ahogy az enyémnek nyomódott. Megfogtam a fenekét
és finoman megszorítottam.
– Dorcas mesélte, hogy számos úriember egész szép összeget fizet
azért a kegyért, hogy elfenekeljék a bordélyban. Azt mondja, hogy
szerintük ez… izgató.
Jamie kurtán felhorkantott és megfeszítette a fenekét, de aztán el
is ernyesztette az izmait, ahogy gyengéden simogatni kezdtem.
 – Tényleg? Bár, gondolom, igaz lehet, ha Dorcas mondta, de a
magam részéről nem tudom elképzelni. Rengeteg, sokkal
kellemesebb módja van annak, hogy az ember felállítsa a farkát, ha
engem kérdezel. Másfelől nézve viszont – tette hozzá korrekt módon
–, talán jelent az valami különbséget, ha egy hálóruhás, csinos lány
van a szíj másik végén, nem pedig az apád. Vagy az unokaöcséd, ha
már itt tartunk.
– Ez valószínűleg így van. Esetleg kipróbáljuk valamikor? –
Torkának íve közvetlenül az arcom előtt pihent, napsütötten és
törékenyen, látni engedve a halvány, háromszög alakú, fehér
sebhelyet rögtön kulcscsontjának széles íve felett. Az ajkamat a
lüktető pulzusára helyeztem, mire ő összerezzent, bár már egyikünk
sem fázott.
– Nem – mondta kissé kifulladva. Kezével a hálóingem nyakánál
matatott, meglazítva a szalagokat. Ekkor a hátára fordult, hirtelen
maga fölé emelve engem, mintha pihekönnyű lettem volna. Ujjának
egyetlen gyors mozdulatával lehúzta a meglazított hálóruhát a
vállamról, mire a mellbimbóim rögtön megkeményedtek, amint
megérintette őket a hideg levegő.
A szeme ferdébb vágásúnak tűnt, mint általában, ahogy
felmosolygott rám, szemhéja félig leeresztve, mint egy pihenő
macskáé, miközben meleg tenyerébe fogta mindkét mellemet.
– Azt mondtam, hogy több, kellemesebb módját is ismerem, nem?

A gyertya lángja megremegett, majd kialudt, a kandallótűz alig

égett, miközben a sápatag novemberi csillagfény beszűrődött a
jégvirágos ablakon. Bármennyire is homályba borult a szoba, a
szemem annyira hozzá volt szokva a sötéthez, hogy minden apró kis
részletet láttam; a vastag, fehér porcelánkancsót és a mosdótálat,
aminek kék csíkja feketének tetszett csillagfényben, a kis hímzett
képet a falon és Jamie ruháinak gyűrött halmát az ágy melletti
kisszéken.
Jamie maga is tisztán látható volt; a takarót ledobta magáról, a
mellkasa finoman csillogott a megerőltetéstől. Megcsodáltam
hasának hosszú lankáját, ahol kis, göndör, gesztenyebarna szőrszálak
bújtak elő a friss, sápadt bőr alól.
Nem tudtam megállni, hogy ne érintsem meg őt, végighúzva az
ujjaimat erőteljes bordáin, amik felépítették mellkasát.
– Olyan jó – mondtam álomittasan. – Olyan jó, hogy itt van egy
férfitest, amit megérinthetek.
– Akkor hát még mindig tetszik? – Egyszerre hangzott
szégyenlősnek, és úgy, mintha hízelegne neki a dolog, miközben
gyengéden cirógattam. Karjával átölelte a vállamat, és a hajamat
kezdte simogatni.
– Mm–hm. – Ez nem valami olyan dolog volt, ami tudatosan
hiányzott, ám az, hogy most ott volt, eszembe juttatta, mennyi
örömet is hozott; az álomittas, intim együttlét, amikor egy férfi teste
éppen annyira elérhető számodra, mint a sajátod, annak furcsa formái
és textúrája mintha csak a saját tagjaid hirtelen létrejött kiterjedése
lenne.
Végigfuttattam a kezemet hasa lapos lankáján, a finoman kiálló
csípőcsonton és izmos combjának domborulatán. A tűz
maradványainak fénye megcsillant a vörös–arany pihéken a karján és
a lábán, és megragyogtatta a combja közt fekvő gesztenyebarna
tincseket.
– Istenem, egy nagyszerű, szőrös lény vagy – mondtam. – Még itt
is. – Végigcsúsztattam a kezemet combtövének sima hasítékán, mire
engedelmesen széttárta a lábát, engedve, hogy megérintsem a dús,
göndör szőrzetet a farpofái közt.
– Nos, még senki sem vadászott rám a bundám miatt – felelte
könnyedén. Kezével határozottan megfogta a fenekemet, és nagy
hüvelykujját finoman nekinyomta a kerek felszínnek. Egyik karját a
feje alá dugta, és úgy nézett végig lomhán a testemen.
 – Téged még annyira sem érné meg megnyúzni, mint engem,
Sassenach.
– Ezt mertem is remélni. – Kicsit megmozdultam, hogy utat
engedjek kutató kezének, miközben élveztem tenyere melegét a
hátamon.
– Láttál már olyan sima kérgű faágat, ami sokáig volt állóvízben?
– kérdezte. Egyik ujját finoman végighúzta a gerincemen, libabőrt
hagyva maga után. – Aprócska kis buborékok vannak rajta, százak és
ezrek és milliók, amitől úgy néz ki, mintha ezüst dérbunda lenne
rajta. – Ujjaival megsimogatta a bordáimat, a karomat, a hátamat,
mire érintése nyomán mindenütt felálltak a kis piheszőrök,
bizsergetve a bőrömet.
– Pontosan így nézel ki te is, drága Sassenach – mondta, szinte
suttogva. – Sima és meztelen, ezüstbe mártva.
Ezután egy ideig csendben feküdtünk, hallgatva, hogyan csöpög
odakinn az eső. A hideg őszi levegő átjárta a szobát, összekeveredett
a tűz füstös melegével. Jamie az oldalára fordult, háttal nekem, majd
felhúzta a paplant és betakargatott minket.
Összehúztam magamat mögötte, a térdem remekül illeszkedett az
övének hajlatába. A tűz most már tompán ragyogott a hátam mögött,
megcsillant válla kerek formáján, és lágyan megvilágította a hátát.
Láttam a sebhelyek halvány vonalait, amik pókháló módjára futottak
végig a vállán, vékony ezüstszálak a bőrén. Valaha olyan közelről
ismertem ezeket a sebhelyeket, hogy bekötött szemmel is képes
lettem volna végigvezetni rajtuk az ujjamat. Most viszont volt ott egy
vékony félhold alakú heg, amit nem ismertem; egy keresztirányú
vágás, ami előtte még nem volt ott, annak az erőszakos múltnak a
nyomai, amin nem osztoztam vele.
Megérintettem a félholdat, végighúzva az ujjamat kanyarulatán.
– Senki sem vadászott rád a bundádért – mondtam halkan –, de
vadászni azért vadásztak rád, nem igaz?
Válla kissé megmozdult, bár vállrándításnak azért nem neveztem
volna.
– Olykor–olykor – felelte.
– Most? – kérdeztem.
Egy hosszú pillanatig csak lassú lélegzetét hallottam, mielőtt felelt
volna.
– Igen – mondta. – Azt hiszem.
Ujjaimat a keresztirányú sebhelyhez emeltem. Mély vágás volt;
bármennyire is régi volt a seb, és bármennyire szépen begyógyult, a
heg éles és jól érezhető volt az ujjam alatt.
– Tudod, hogy ki?
– Nem. – Egy pillanatig hallgatott; aztán kezét az enyémre
helyezte, ami ott pihent a hasán. – De azt talán igen, hogy miért.
A ház nagyon csendes volt. Miután a legtöbb gyerek és unoka
elment otthonról, csak a szolgálók, távol, a maguk lakrészében a
konyha mögött, Ian és Jenny a szobájukban a folyosó túlsó végén, és
az ifjú Ian valahol az emeleten volt az épületben – és mind aludtak.
Akár egyedül is lehettünk volna a világ végén; mind Edinburgh,
mind a csempészek öble rettentő távolinak tűnt.
– Emlékszel, miután Stirling elesett, nem sokkal Culloden előtt,
mikor hirtelen mindenütt azt pletykálták, hogy a franciák aranyat
küldenek?
– Lajos aranya? Igen. De végül sosem küldte el. – Jamie szavai
összefoglalták Stuart Károly meggondolatlan felemelkedésének,
majd hirtelen bukásának azt a pár őrült napját, mikor a beszélgetések
szinte csak pletykákból álltak. Pletyka az mindig volt, az aranyról
Franciaországból, a hajókról Spanyolországból, a fegyverekről
Hollandiából, de a legtöbből nem lett semmi.
– Ó, valami azért érkezett, bár mondjuk nem Lajostól, de ezt
akkor még senki sem tudta.
Ekkor elmesélte találkozását a haldokló Duncan Kerr–rel, és a
vándor elsuttogott szavait, amit a fogadó padlásán, egy angol tiszt
gondos felügyelete alatt hallott.
 – Duncan lázas volt, de az eszét az nem vette el. Tudta, hogy
haldoklik, és engem is megismert. Ez volt az egyeden esélye, hogy
elmondja valaki olyannak, akiben úgy hiszi, megbízhat. Így hát
elmondta nekem.
– Fehér boszorkányok és fókák? – ismételtem. – Azt kell, hogy
mondjam, ez aztán nagy zagyvaságnak hangzik. De te megértetted?
– Nos, nem az egészet – vallotta be Jamie. Megfordult, hogy
szemben legyen velem, a szemöldökét kicsit összehúzta. – Ötletem
sincs, ki lehet a fehér boszorkány. Először azt hittem, hogy rád
gondolt, Sassenach, és a szívem majd’ megállt, mikor hallottam –
mondta szomorúan, miközben megszorította a kettőnk közt fekvő
kezemet.
– Rögtön az jutott eszembe, hogy lehet, valami baj történt, hogy
talán nem tudtál visszamenni Frankhez, oda, ahonnan jöttél, hogy
talán valahogy Franciaországban kötöttél ki, hogy akkor talán éppen
ott voltál, mindenféle lehetőség átfutott az agyamon.
– Bárcsak így lett volna! – suttogtam.
Féloldalasan rám mosolygott és megrázta a fejét.
– Miközben én börtönben voltam? És Brianna még csak…
Mennyi is volt akkor? Úgy tízéves? Nem, ne pazarold azzal az
idődet, hogy ezen bánkódsz, Sassenach. Most itt vagy, és többé el
sem hagysz már. – Gyengéden homlokon csókolt, majd folytatta a
történetét.
– Fogalmam sem volt, honnan származhat az arany, de abból, amit
elmondott, tudtam, hogy hol van, és hogy miért volt ott. A hercegé,
Tearlaché volt, amit neki küldtek. Ami pedig a szelkiket illeti… –
Kicsit megemelte a fejét és az ablak felé biccentett, ahol a
vadrózsabokor árnyékot vetett az üvegre.
– Annak idején az a hír járta, hogy mikor az anyám elszökött
Leoch–ból, azért ment el, hogy a szelkikkel éljen; csakis azért, mert a
szolgálólány, aki látta, amint az apám elvitte anyámat, azt mondta,
apám úgy nézett ki, mint egy nagy szelki, aki levetette a bőrét, és
most emberként jár a szárazföldön. És tényleg úgy nézett ki. – Jamie
elmosolyodott, majd az emlékeibe merülve végighúzta kezét saját
dús haján. – Olyan dús haja volt, mint nekem, csak az övé
hollófekete volt. Ha úgy esett rá a fény, akkor úgy csillogott, mintha
vizes lett volna, és gyorsan és kecsesen mozgott, mint egy fóka a
vízben. – Hirtelen megrántotta a vállát, lerázva magáról az apja
emlékét.
– Így hát mikor Duncan Kerr azt mondta, Ellen, rögtön tudtam,
hogy az anyámról beszél. Ez volt annak a jele, hogy tudja a nevemet,
ismeri a családomat és engem is, hogy nem összevissza beszél, akkor
sem, ha éppen úgy hangzott. És tudva ezt… – Ismét megrántotta a
vállát. – Az angolok elmondták nekem, hol találták meg Duncant,
közel a parthoz. Több száz apró sziget meg szikla van a part mentén,
de csak egy helyen élnek szelkik, a MacKenzie–birtok határán,
Coigach mellett.
– Úgyhogy odamentél?
– Még szép. – Mélyet sóhajtott, miközben szabad keze a derekam
ívére vándorolt. – Nem tettem volna meg… Úgy értem, nem
hagytam volna ott a börtönt, ha nem hittem volna még mindig azt,
hogy talán mégiscsak van valami köze hozzád, Sassenach.
A szökés nem volt valami túl bonyolult feladat; a rabokat gyakran
kivitték kisebb csapatokban, hogy tőzeget gyűjtsenek, amivel
begyújtották a börtön kandallóit, vagy hogy követ véssenek és
cipeljenek vissza a börtönbe, amit felhasználtak az épület falának
javításánál.
Egy olyan ember számára, akinek a hanga az otthona volt, könnyű
volt eltűnni. Felállt a munkája mellől és odafordult egy kis füves
dombocska felé, kikötötte a nadrágját, mintha csak könnyíteni akart
volna magán. Az őr illedelmesen félrenézett, majd mikor egy
pillanattal később visszapillantott, már nem látott mást, mint a kietlen
lápvidéket, ahol semmi nyoma sem volt Jamie Frasernek.
– Tudod, nem volt nehéz megszökni, mégis kevesen csinálták –
magyarázta. – Egyikünk sem Ardsmuir környékéről származott, de
még ha úgy is lett volna, a legtöbb ember számára nem sok maradt,
amibe kapaszkodhatott volna.
Cumberland hercegének emberei jól végezték a dolgukat. Ahogy
egy huszadik századi történész mondta, később kiértékelve a herceg
tetteit, „sivatagot alkotott, és békének hívta”. A diplomácia ezen
modern megközelítése gyakorlatilag kihalttá tette a felföld bizonyos
részeit; a férfiakat megölték, börtönbe vetették vagy deportálták, a
földeket és a házakat porig égették, az asszonyok és a gyerekek meg
vagy éhen haltak, vagy a lehetőségeikhez mérten valahol máshol
kerestek menedéket. Nem, egy Ardsmuirból megszökő rab tényleg
teljesen egyedül lett volna, egyetlen rokon vagy klántag nélkül,
akihez segítségért fordulhat.
Jamie tudta, hogy nincs sok ideje, mielőtt az angol parancsnok
rájön, hogy merre tarthat, és hajtóvadászatot indít utána. Másfelől
viszont a királyságnak eme isten háta mögötti részén nem voltak
igazi utak, így egy ember, aki jól ismerte a tájat, gyalog is jobb
helyzetben volt, mint az őt üldöző idegenek lóháton.
Jamie a délután közepén szökött meg. A csillagokat használta
útmutatóként, egész éjszaka gyalogolt, és másnap hajnalra ért a
tengerparthoz.
– Tudtam, hol vannak a szelkik; a MacKenzie–k jól ismerik azt a
helyet, és én is voltam már ott korábban Dougallal.
Az ár magas volt, és a legtöbb fóka benn volt a vízben, rákokat és
halakat vadászva a vízben lebegő hínárlevelek közt, ám ürülékük
sötét csíkjai és a pár hátramaradt példány tétlen alakja megjelölte a
fókák három szigetét, amik sorban helyezkedtek el közvetlenül egy
öböl ívén belül, egy szirtszerű hegyfok által védetten.
Jamie értelmezése alapján, Duncan instrukciói szerint a kincs a
harmadik szigeten volt elrejtve, amelyik a legtávolabb esett a parttól.
Ez közel egy mérföldnyire volt a szárazföldtől, ami úszva igencsak
hosszú táv még egy erős ember számára is, Jamie ereje pedig
jelentősen megcsappant a nehéz börtönmunkától és a hosszú, élelem
nélküli gyaloglástól. Megállt a szírt tetején, azon merengve, hogy
vajon volt–e értelme ennek az útnak, és hogy vajon a kincsért, már
ha létezett, megérte–e kockára tenni az életét.
– A sziklafal rettenetesen töredezett arrafelé; ha túl közel mentem
a szírt széléhez, nagy darabok törtek le a lábam alól, és zuhantak a
mélybe. Azt sem tudtam, hogyan juthatnék le a vízhez, nemhogy a
fókák szigetére. De aztán eszembe jutott, mit mondott Duncan Ellen
tornyáról – mondta Jamie. A szeme tágra nyílt és rám irányult, ám
maga előtt a távoli tengerpartot látta, ahol a lehulló kövek zaját
elnyelte a hullámok vad tombolása.
A „torony” ott is volt; egy kis gránittüske, ami alig ötlábnyira állt
ki a hegyfok tetejéből. De a tüske alatt, elrejtve a kövek közt, volt
egy szűk hasadék, és a kis járat, ami a nyolcvan láb magas szirt
tetejétől az aljáig futott, járható, bár nem könnyű utat biztosított egy
nagyon elszánt ember részére.
Ellen tornyának lába és a harmadik sziget közt azonban még így is
negyed mérföldnyi háborgó, zöld víz terpeszkedett. Jamie
levetkőzött, keresztet vetett, lelkét az anyja gondjaira bízta, majd
meztelenül a hullámok közé vetette magát.
Lassan haladt a szirttől, az áramlat összevissza dobálta, és kis
híján megfulladt, ahogy a hullámok összecsaptak a feje fölött.
Skóciában semmi sincs túlságosan távol a tengertől, de Jamie a
szárazföld belsejében nevelkedett, és ami az úszást illeti, tapasztalata
a tavak nyugodt mélyére és a pisztrángokkal teli patakokra
korlátozódott.
Megvakította a só és megsüketítette a morajló tenger, ám mégis
hosszú óráknak tűnő időn át küzdött a hullámokkal, mígnem levegő
után kapkodva kidugta a fejét és a vállát a vízből, és megpillantotta a
szirtet – csakhogy az nem előtte magaslott, ahogy gondolta, hanem
tőle jobbra.
– Az ár már apadt, és engem is vitt magával – mondta fanyarul. –
Azt gondoltam, hogy nos, akkor hát nekem ennyi, mivel tudtam,
hogy úgy sem lennék képes visszaúszni. Akkor már két napja nem
ettem semmit, nem sok erőm maradt.
Ekkor felhagyott az úszással, és egyszerűen elterült a hátán fekve,
átadva magát a tenger ölelésének. Kótyagosan az éhségtől és a
kimerültségtől, becsukta a szemét, kizárva a fényt, majd elkezdte
kutatni elméjében egy régi, fulladástól óvó kelta ima sorait.
Ekkor elhallgatott, majd olyan sokáig csendben volt, hogy már
attól kezdtem tartani, hogy valami baj lehet. Ám végül mély
lélegzetet vett, és kissé félénken így szólt:
– Gondolom, most majd azt fogod hinni, hogy bolond vagyok,
Sassenach. Ezt még senkinek sem mondtam el, még Jennynek sem.
De hallottam, ahogy az anyám szólít akkor, az imádkozás közepette.
– Kényelmetlenül érezvén magát, megrántotta a vállát.
– Aztán lehet, hogy csak azért volt így, mert rá gondoltam, mikor
elhagytam a partot – mondta. – És mégis… – elhallgatott, és meg
sem szólalt, amíg meg nem érintettem az arcát.
– Mit mondott? – kérdeztem csendesen.
– Azt mondta: „Gyere ide hozzám, Jamie! Gyere csak, fiacskám!”
– Mély levegőt vett, majd lassan kifújta. – Úgy hallottam, mintha ott
állt volna mellettem, de nem láttam semmit sem. Senki sem volt ott,
még egy szelki sem. Azt gondoltam, hogy talán a mennyországból
szólít, és akkor már annyira fáradt voltam, hogy azt sem bántam
volna, ha meghalok, ám akkor megfordultam, és elindultam arra,
amerről a hangját hallottam. Úgy gondoltam, hogy majd úszom úgy
tízcsapásnyit, aztán megállok pihenni, vagy elsüllyedek.
De a nyolcadik csapásnál megragadta az áramlat.
– Olyan volt, mintha valaki felemelt volna – mondta olyan
hangsúllyal, mintha ennek az emléke még mindig meglepné. –
Éreztem magam alatt és mindenfelé; a víz kicsit melegebb volt, mint
addig, és csak cipelt magával. Nem kellett semmit sem tennem, csak
kapálóznom egy kicsit, hogy a felszín felett tartsam a fejemet.
 Az erős, sodró áramlat, ami a hegyfok és a szigetek közt
örvénylett, elvitte őt a harmadik szigetecske mellé, ahonnan
mindössze pár csapással kiért a sziklás parthoz.
Kis gránittömböcske volt az egész, tele repedésekkel és lyukakkal,
mint Skócia összes ősi köve, csúszós a sziklát vastagon fedő
hínároktól és fókaürüléktől, ám Jamie mégis akkora hálával mászott
ki rá, mint mikor egy hajótörést szenvedett matróz ér ki egy
pálmafákkal szegélyezett, fehér homokos tengerpartra. Arccal előre
rázuhant a szikla lapos felszínére, és csak feküdt ott, hálásan szívva
magába a levegőt, félálomban a fáradtságtól.
– Aztán éreztem, hogy valami fölém magasodik, és mindent
borzalmas, döglötthal–szag töltött be – mesélte. – Rögtön térdre
emelkedtem, és erre ott állt velem szemben egy hatalmas hím, kecses
és nedves, és fekete szemével engem figyelt, tőlem alig
egyyardnyira.
Bár nem volt sem halász, sem tengerész, Jamie elég történetet
hallott, hogy tudja, a hím fókák veszélyesek, főleg akkor, amikor a
területüket védik a betolakodóktól. Látva az állat nyitott száját és a
benne ülő éles, szögszerű fogakat, meg a méretes hájhurkákat, amik
körbevették a hatalmas testet, Jamie–nek eszébe sem jutott
kételkedni ezen történetek igazában.
– Legalább százharminc kilót nyomott, Sassenach – mondta. –
Még ha nem is akarta volna letépni a húsomat a csontjaimról, akkor
is egyetlen csapással a vízbe sodorhatott volna, hogy aztán
lerángasson a mélybe és megfojtson.
– De egyértelmű, hogy végül nem így tett – mondtam szárazon. –
Mi történt?
Jamie felkacagott.
– Azt hiszem, ekkor már túl kába voltam a fáradtságtól, hogy
bármi észszerűt tegyek – mondta. – Úgyhogy egyszerűen csak
hosszan ránéztem és azt mondtam, hogy „Semmi baj, csak én vagyok
az.”
 – És erre mit csinált a fóka?
Jamie lazán megrándította a vállát.
– Nézett még egy kicsit. A szelkik nem pislognak sokat, ezt
tudtad? Nagyon nyugtalanító, mikor az egyik sokáig csak néz téged.
Aztán furcsán felnyögött, és belecsúszott a vízbe.
Miután teljesen magára maradt az apró szigetecskén, Jamie csak
ült ott egy darabig, még csak nem is gondolkodva, és lassan kezdte
visszanyerni az erejét, majd végül módszeresen elkezdte átnézni a
hasadékokat. Bármilyen kicsi is volt a sziget, eltartott egy darabig,
amíg megtalálta a mély hasadékot a kőben, ami egy széles üregbe
vezetett, úgy egy lábbal a sziklás felszín alatt. Az alján száraz volt a
homok, a sziget közepén ugyanis a lyuk védve volt minden áradástól,
kivéve talán a legvadabb viharokat.
– Ne húzd az idegeimet! – mondtam, és megböktem a hasát. – Ott
volt a francia arany?
– Nos, igen is, meg nem is, Sassenach – felelte, gondosan behúzva
a hasát. – Aranyrudakra számítottam; az a hír járta, hogy Lajos
aranyrudakat fog küldeni. És harmincezer font értékű aranyrúd azért
szép kis zsákmány lett volna. De a lyukban nem volt más, csak egy
láda, kevesebb mint egy láb hosszú, és egy kis bőrerszény. De a
dobozban azért volt arany – és ezüst is.
Arany és ezüst, valóban. A fadobozban kétszázöt érme kapott
helyet, arany és ezüst érmék, némelyik olyan éles vonalakkal, mintha
frissen lett volna verve, némelyek vésetei viszont már szinte teljesen
lekoptak.
– Ősi érmék, Sassenach.
– Ősi? Mi, úgy érted, hogy nagyon öreg…
– Görög, Sassenach, és római. Valóban rettentő öreg.
Egy pillanatig csak feküdtünk ott és néztük egymást a halvány
fényben, egy szót sem szólva.
– Ez lenyűgöző – mondtam végül. – Ez aztán tényleg kincs, de
nem…
 – Nem valami olyasmi, amit Lajos küldene, hogy azzal segítsen
etetni a sereget, nem – fejezte be helyettem a mondatot. – Nem, bárki
is tette oda ezt a kincset, az nem Lajos vagy valamelyik embere volt.
– És mi van a táskával? – jutott hirtelen az eszembe. – Mi volt az
erszényben, amit találtál?
– Kövek, Sassenach. Drágakövek. Gyémántok és igazgyöngyök és
smaragdok és zafírok. Nem túl sok, de szépen metszettek és elég
nagyok – mosolygott kissé komoran. – Igen, jó nagyok.
Ott ült a sziklán a fakó, szürke ég alatt, újra és újra átforgatta az
érméket és az ékköveket az ujjai közt, teljesen megrökönyödve.
Végül észhez térítette az, hogy érezte, figyelik, felpillantott, és azon
kapta magát, hogy kíváncsi fókák veszik körbe. Az apály véget ért, a
nőstények pedig visszatértek a halászatból, és így húsz kerek, fekete
számpár figyelte őt gyanakvón.
A nagy, fekete hím is visszatért, felbátorítva háremének jelenléte
által. Hangosan felüvöltött, fenyegetőn rázogatta a fejét egyik
oldalról a másikra, és megindult Jamie felé, minden egyes dübörgő
bömböléssel pár lábbal közelebb csúsztatva háromszáz fontos testét,
úszóival hajtva magát előre a csúszós sziklán.
– Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha ekkor távozom – mondta.
– Végül is, megtaláltam, amiért jöttem. Így hát visszaraktam a dobozt
és az erszényt oda, ahol találtam őket. Végül is úgysem tudtam volna
kivinni őket a partra, nem igaz? És még ha sikerült is volna, aztán
mihez kezdjek velük? Úgyhogy visszatettem őket a helyükre, majd
félig átfagyva visszamásztam a vízbe.
Pár karcsapás ismét ahhoz az áramlathoz vitte, ami a szárazföld
felé tartott; körkörös áramlat volt, mint a legtöbb örvény, ami pedig
fél óra alatt visszavitte a hegyfok lábához, ahol kimászott a partra,
felöltözött, majd elaludt egy réti fűből készített fészekben.
Ekkor elhallgatott, és láttam, hogy bár a szeme nyitva van és rám
szegeződik, nem engem lát.
– Hajnalban ébredtem fel – mondta csendesen. – Rengeteg hajnalt
láttam már, Sassenach, de egy sem volt olyan, mint az.
– Éreztem, ahogy fordult alattam a föld, és ahogy a saját
lélegzetem egyszerre mozdult a széllel. Olyan volt, mintha nem lett
volna se bőröm, se csontjaim, és mintha csak a felkelő nap fénye
töltött volna meg.
A tekintete meglágyult, maga mögött hagyta a lápvidéket, és
visszatért hozzám.
– Aztán a nap egyre magasabbra hágott – mondta egyszerűen. –
És mikor már eléggé felmelegített ahhoz, hogy felálljak, felkeltem és
elindultam vissza, a szárazföld belsejébe, az úthoz, hogy találkozzak
az angolokkal.
– De miért mentél vissza? – kérdeztem élesen. – Szabad voltál!
Volt pénzed! És…
– És mégis hol költöttem volna el azt a pénzt, Sassenach? –
tudakolta. – Sétáltam volna oda egy zsellér tűzhelyéhez, és
ajánlottam volna fel neki egy aranydénárt vagy egy aprócska
smaragdot? – Csak mosolygott a felháborodásomon, és a fejét rázta.
– Nem – mondta gyengéden. – Vissza kellett mennem. Igen,
élhettem volna egy darabig a lápon – éhezve és meztelenül, de talán
kibírtam volna. De vadásztak rám, Sassenach, méghozzá nagyon
eltökélten, mivel azt hitték, talán tudom, hová lett elrejtve az arany.
Amíg szabadon voltam, addig Ardsmuir közelében nem volt egy
olyan zug, ahol esetleg meghúzhattam volna magamat, ami
biztonságot nyújtott volna az angoloktól.
– Láttam, hogyan vadásznak az angolok, tudod – tette hozzá,
hangjában némi hirtelen éllel. – Láttad a padlót a bejárati
csarnokban?
Láttam. Láttam a padlódeszkát, rajta a ragyogó tölgyfával, ami a
lenti bejárati csarnokot fedte, és ami be lett törve, talán nehéz
csizmák által, a deszkákat pedig egymást keresztező szablyacsapások
sebhelyei csúfították, az ajtótól a lépcsőkig.
– Azért tartottuk meg, hogy emlékezzünk – mondta. – Hogy
megmutassuk a kicsiknek, és el tudjuk nekik mondani, amikor
kérdezik, hogy ilyenek az angolok.
Az elnyomott gyűlölet a hangjában olyan volt, mintha arcon
csapott volna. Tudva, amit tudtam arról, hogy mit művelt az angol
hadsereg a felföldön, pokolian kevés dolog volt, amit a védelmükben
felhozhattam volna.
– Nem tettem volna ki az ardsmuiri népeket az ilyen figyelemnek,
Sassenach. – Ahogy kimondta az utolsó szót, megszorította a
kezemet, miközben apró mosoly bujkált a szája szegletében. Lehet,
hogy Sassenach voltam a számára, de nem angol.
– És ha már itt tartunk – folytatta –, ha nem fogtak volna el, a
hajtóvadászat valószínűleg újra eljutott volna ide, Lallybrochba. És
még ha hajlandó is lettem volna kockára tenni az embereket
Ardsmuirban, a sajátjaimmal erre nem lettem volna képes. És ezen
kívül is… – Elhallgatott, láthatóan azért, mert a megfelelő szavakat
kereste.
– Vissza kellett mennem – mondta lassan. – Ha másért nem is,
akkor a többi ottani rabért.
– A börtönbeli rabokért? – kérdeztem meglepetten. – Netán
néhány lallybrochi férfit is letartóztattak veled?
Megrázta a fejét. A kis, függőleges ránc, ami mindig megjelent a
szemöldöke közt, mikor mélyen a gondolataiba merült, még a
csillagfényben is látható volt.
– Nem. Azok a férfiak a felföld legkülönfélébb szegleteiből
származtak. Szinte minden egyes klánból. Minden klánból csak pár
ember, a klánok szedett–vedett maradványai. De pontosan ezért volt
szükségük egy főnökre.
– És ez voltál te a számukra? – Gyengéden beszéltem, leküzdve a
vágyat, hogy elsimítsam azt a ráncot az ujjammal.
– Mivel jobb nem volt – mondta egy pillanatra felvillanó
mosollyal.
A családja és a bérlők kebléről, egy olyan erőből érkezett, ami hét
éven keresztül eltartotta őt, egy olyan helyre, ahol a reménytelenség
és a magány gyorsabban végzett az emberrel, mint a börtön
nedvessége, mocska, és a láz.
Így hát, egész egyszerűen fogta a szedett–vedett maradványokat, a
cullodeni mező félredobott túlélőit, és a sajátjává tette őket, hogy
együtt talán túlélhessék Ardsmuir kőfalait is. Érvelve, elbájolva és
hízelegve, ahol csak tudott, és harcolva, ahol arra volt szükség,
rávette őket, hogy összeálljanak, hogy egységben nézzenek szembe a
fogva tartóikkal, hogy félretegyék a klánok ősi rivalizálását és a
szövetségeket, és hogy elfogadják őt vezetőjükként.
– Az enyémek voltak – mondta lágyan. – És ez életben tartott
engem. – Csakhogy elvették őket tőle, és egymástól is, szétszakítva
ezt az új klánt, a tagokat napszámos szolgaként egy idegen földre
küldték. Jamie képtelen volt megmenteni őket.
– Te mindent megtettél értük, amit csak tudtál. De ennek most
már mind vége – mondtam lágyan.
Hosszú ideig csak feküdtünk némán egymás karjában, engedve,
hogy a ház apró neszei körbefogjanak minket. Olyannyira
különbözött ez a bordély állandó, nyüzsgő zajától; az apró
reccsenések és a sóhajok csendről, otthonról és biztonságról daloltak.
Akkor először végre tényleg kettesben voltunk, távol a veszélytől és
mindentől, ami elvonhatta a figyelmünket.
Most volt időnk. Időnk arra, hogy meghallgassuk az arany
történetének a végét, azt, hogy mit csinált vele, hogy megtudjuk, mi
történt az ardsmuiri férfiakkal, hogy elméleteket gyártsunk a nyomda
leégését illetően, no meg az ifjú Ian félszemű tengerészéről, és
találkozásunkról őfelsége vámtisztjeivel az arbroathi parton, és hogy
eldöntsük, mi legyen most. És miután volt időnk, most mindezekről
nem is kellett beszélnünk.
Az utolsó tőzegdarabka is szétesett a kandallóban, ragyogó külseje
vörösen sziszegett a hidegben. Közelebb húzódtam Jamie–hez, az
arcomat a nyakába fúrtam. Kicsit olyan íze volt, mint a fűnek és az
izzadságnak, egy cseppnyi brandyvel.
Válaszként megmozdult, egész hosszukban összeillesztve
meztelen testünket.
– Mi, már megint? – motyogtam mosolyogva. – A korodbeli
férfiaknak nem lenne szabad ilyen gyorsan ismét készen állnia.
Finoman megharapdálta a fülcimpámat.
– Nos, te is készen állsz, Sassenach – jegyezte meg. – És te
idősebb is vagy nálam.
– Az más – mondtam, miközben egy pillanatra elakadt a
lélegzetem, ahogy hirtelen fölém tornyosult, a válla eltakarta a
csillagfényes ablakot. – Én nő vagyok.
– És ha nem volnál nő, Sassenach – biztosított, miközben
munkához látott –, akkor én sem csinálnám most ezt. Most pedig
csitt!

L
Nem sokkal hajnal után ébredtem, arra, ahogy a vadrózsa ágai az
ablaknak csapódnak, valamint fojtott puffanásokra és csattanásokra,
ahogy az alattunk lévő konyhában készült a reggeli. Átpillantva az
alvó Jamie felett láttam, hogy a tűz teljesen kialudt. Csendesen
kicsusszantam az ágyból, hogy ne ébresszem fel. A padlódeszkák
jéghidegek voltak a talpam alatt, miközben reszketve a legközelebbi
ruhadarabért nyúltam.
Jamie ingébe burkolózva leguggoltam a kandalló mellé, és
nekiálltam a tűz újragyújtásának igencsak fáradságos műveletének,
miközben az járt a fejemben, hogy bárcsak hozzácsaptam volna egy
doboz biztonsági gyufát azon tárgyak rövid listájához, amiről úgy
gondoltam, megéri hoznom a múltba. Szikrát ütni a kovakővel, hogy
aztán attól kapjon lángra a gyújtós, működik, de általában nem az
első próbálkozásra. Vagy a másodikra. Vagy a…
 Úgy a tizenkettedik próbálkozás magasságában ügyködésem
jutalma egy apró, fekete folt lett a kócdarabon, amit gyújtósként
használtam. Rögtön nőni kezdett, és hamarosan apró lánggá
erősödött. Gyorsan, de óvatosan bedugtam a kis gallysátor alá, amit
előre elkészítettem, hogy megvédjem a növekvő lángot a hideg
szellőtől.
Előző éjjel résnyire nyitva hagytam az ablakot, hogy biztos ne
fulladjunk meg a füsttől – a tőzegtűz jó melegen égett, de lassan,
rengeteg füsttel, ahogy ezt a fejem fölött lévő, megfeketedett
gerendák igazolták is. De most az egyszer, gondoltam, eltekinthetünk
a friss levegőtől – legalábbis addig, amíg sikerül rendesen
begyújtanom a kandallót.
Az ablak üvegét alul finom dérréteg fedte; már közel járt a tél. A
levegő olyan csípős és friss volt, hogy egy pillanatra megálltam,
mielőtt becsuktam volna az ablakot, és nagyokat szippantottam a
lehullott levelek, a száradt alma, a hideg föld és a nedves fű édes
illatából. Az odakinti táj tökéletes volt éles mozdulatlanságában, a
kőfalak és a sötét fenyőfák mintha csak egy penna éles tollvonásaival
lettek volna ráfestve a reggeli, borult ég szürkéjére fekete tintával.
Valami megmozdult a domb tetején, ami a Broch Murdah falujába
vezető durva ösvényre vonzotta a tekintetemet. A falu úgy tíz
mérföldnyire tőlünk terült el. Egyesével három kis, felföldi póni
caplatott fel a csúcsra, majd indult le onnan a farmház felé.
Túl messzire voltak ahhoz, hogy lássam az arcukat, de lobogó
szoknyájukból tudtam, hogy mind a három lovas nő. Talán a lányok
– Maggie, Kitty és Janet – tértek vissza az ifjú Jamie házából.
Tudtam, az én Jamie–m hogy fog örülni, hogy láthatja őket.
Szorosabbra húztam magam körül a Jamie–től illatozó inget, hogy
így óvjam magamat a hidegtől, és úgy döntöttem, arra használom fel
azt a kevés időt, ami még megmaradhatott reggeli magányunkból,
hogy kiolvasztom átfagyott tagjaimat az ágyban. Becsuktam az
ablakot, majd egy pillanatra megálltam, hogy kivegyek pár könnyű
tőzegtéglát a kandalló melletti kosárból, és óvatosan rárakjam őket az
egyre növekvő tűzre, végül levettem az inget és bemásztam a takaró
alá, aminek fényűző melegében az elgémberedett lábujjaim
örömükben bizseregni kezdtek.
Jamie érezte a hűvös szellőt, ami visszatértemet kísérte, és
ösztönösen felém fordult. Ügyesen magához húzott és kifli módjára
testét az enyémhez illesztette. Arcát álomittasan a vállamhoz
dörgölte.
– Jól aludtál, Sassenach? – motyogta.
– Soha jobban – biztosítottam, hideg fenekemet a combja ívébe
nyomva. – És te?
– Mmmm – válaszolta egy boldog nyögés képében, körém fonva
karjait. – Olyanokat álmodtam, mint egy ördög.
– Miről?
– Leginkább mezítelen nőkről – felelte, majd fogát finoman a
vállam húsába nyomta. – Na meg ételről. – A gyomra halkan
megkordult. A keksz és a sült szalonna illata épp csak hogy jelen volt
a levegőben, de nem lehetett nem észrevenni.
– Hát, amíg nem kevered össze a kettőt… – mondtam, elrántva
előle a vállamat.
– Egy sólymot is meg tudok különböztetni egy kézifűrésztől,
mikor a szél észak–északnyugatról fuj – biztosított –, mint ahogy egy
édes, kerekded lánykát is egy sózott sonkától, bármekkora legyen is a
hasonlóság. – Mindkét kézzel megragadta a fenekemet, és
megszorította, mire felkiáltottam, és lábikrán rúgtam.
– Szörnyeteg!
– Ó, hát szörnyeteg lennék? – mondta nevetve. – Hát akkor… –
Torkának mélyéről feltörő morgás kíséretében fürgén bevetette
magát a paplan alá, és fogával csipkedve–harapdálva felkúszott a
combom belső íve mentén. Vidáman figyelmen kívül hagyta a
sikongatásomat, és a hátára és vállára érkező rúgásesőt. Birkózásunk
folyamán a paplan lecsúszott a padlóra, felfedve kócos loboncát, ami
vad bozótként feküdt szét a combomon.
– Lehet, hogy mégiscsak kisebb a kettő közt a különbség, mint
gondoltam – mondta, kidugva fejét a lábam közül, hogy levegőt
vegyen. A combomat lenyomta a matracra, és úgy vigyorgott fel rám,
miközben vörös hajának tincsei úgy álltak szanaszét, mint a tarajos
sül tüskéi. – Kicsit sós az ízed, most, hogy megkóstoltalak. Mit
gondolsz…
Hirtelen csattanás szakította félbe, ahogy az ajtó akkora erővel
csapódott ki, hogy a falról pattant vissza. Rémülten mindketten arra
fordultunk. A küszöbön egy kamasz lány állt, akit még sosem láttam
korábban. Olyan tizenöt vagy tizenhat éves lehetett, hosszú,
búzaszőke haja és kék szeme volt. A szeme egy kicsit mintha
nagyobb lett volna az átlagosnál, tekintete pedig rémült döbbenettel
volt teli, ahogy engem bámult. Pillantása lassan a kócos sörényemről
a fedetlen keblemre vándorolt, és onnan le végig meztelen testem
lankáján, mígnem megakadt Jamie–n, aki elterülve feküdt a combom
közt, a döbbenettől éppen olyan falfehéren, mint a lány.
– Apu! – kiáltotta a lány teljesen kikelve magából. – Ki ez a nő?
 34

Apu
Apu? – mondtam ledöbbenve. – Apu?
Jamie kővé dermedt, mikor kinyílt az ajtó. Most hirtelen ülő
helyzetbe pattant, és maga elé kapta a leesett paplant. Félresöpörte
kócos haját az arcából, és úgy nézett dühösen a lányra.
– Mégis mi a kénköves poklot keresel te itt? – kérdezte élesen.
Kivörösödött arccal, meztelenül, és a dühtől rekedtesen rémisztő
látványt nyújtott, és a lány kissé bizonytalanul tett is hátra egy lépést.
De aztán megfeszítette az állát, és viszonozta Jamie dühös
pillantását.
– Anyával jöttem!
Akkor sem ért volna el nagyobb hatást, ha keresztüllövi a szívét.
Jamie hirtelen összerándult, és minden szín kifutott az arcából.
Ám a színe gyorsan vissza is tért, amint fürge léptek zaja
hallatszott a fa lépcsősor felől. Kiugrott az ágyból, a paplant sietve
odahajította nekem, és megragadta a nadrágját.
Még alig sikerült felhúznia, mikor egy újabb nő rontott be a
szobába, és hirtelen megállt, hogy aztán az ajtóból, kidülledt
bogárszemekkel bámulja az ágyat.
– Hát igaz! – Nagy lendülettel Jamie felé fordult, keze ökölbe
szorítva a köpenye mellett, amit még mindig viselt. – Hát igaz! Ez a
Sassenach boszorkány! Hogy tehettél ilyet velem, Jamie Fraser?
– Hallgass, Laoghaire! – csattant fel Jamie. – Nem tettem semmit
sem veled!
Felültem, a hátamat a falnak támasztottam, és a paplant a
mellemnek szorítva figyeltem rezzenéstelen tekintettel az
eseményeket. Csak akkor ismertem fel a nőt, amikor Jamie kimondta
a nevét. Huszonegynéhány évvel ezelőtt Laoghaire MacKenzie egy
karcsú, tizenhat éves lány volt, rózsaszirom színű bőrrel, holdvilág
színű hajjal, és a szívében vad, ám viszonzatlan szenvedéllyel Jamie
Fraser iránt. Mint ahogy az látható, nem sok minden változott.
Már közel járt a negyvenhez, és többé már nem volt karcsú, sőt,
igencsak megvastagodott. A bőre még mindig hófehér volt, de
kikezdte az idő, és kövérkésen feszült rá dühtől kipirult arcára.
Tiszteletreméltó fehér fejkendője alól hamuszínű hajtincsek
kandikáltak elő. Ám sápadtkék szeme még mindig ugyanolyan volt –
és most ismét rám fordította a tekintetét, amiben éppen olyan
gyűlölet égett, mint amilyet régen is láttam benne.
– Ő az enyém! – sziszegte. Dobbantott egyet a lábával. – Tűnj
vissza a pokolba, oda, ahonnan jöttél, és hagyd meg őt nekem! Tűnj,
ha mondom!
Miután jelét sem adtam annak, hogy engedelmeskednék a
parancsának, fegyvert keresve vadul körbepillantott. Tekintete
megakadt a kék sávval díszített kancsón, megragadta, majd
hátrafeszítette a karját, hogy felém hajítsa. Jamie fürgén kikapta a
kezéből, visszatette a komód tetejére, majd olyan erővel ragadta meg
Laoghaire felkarját, hogy az felsikoltott.
Megfordította a nőt, és durván az ajtó felé lökte.
– Tűnés lefelé! – parancsolta. – Mindjárt megyek, és beszélek
veled, Laoghaire.
– Hogy beszélsz velem? Még te akarsz beszélni velem! – kiáltotta.
Arca dühös grimaszba rándulva meglendítette szabad kezét, és
végigkarmolta az arcát, a szemétől az álláig.
Jamie nyögött egyet, majd megragadta a másik csuklóját és
elrángatta őt az ajtóhoz, amin aztán kilökte a folyosóra, rácsapta az
ajtót, és elfordította a kulcsot a zárban.
Mire ismét megfordult, már az ágy szélén ültem, és remegő kézzel
próbáltam felhúzni a harisnyámat.
 – Meg tudom magyarázni, Claire – mondta.
– A–azt nem hiszem – feleltem. Az ajkam elzsibbadt, csak úgy,
mint minden más testrészem, és ez megnehezítette, hogy beszéljek.
A tekintetemet a lábamra szegeztem, ahogy sikertelenül próbáltam
megkötni a harisnyakötőmet.
– Hallgass meg! – mondta vadul, és öklével akkorát csapott az
asztalra, hogy összerándultam a csattanásra. Felkaptam a fejemet, és
megpillantottam, ahogy fölém tornyosult. Vörös haja szabadon a
vállára hullva, borotválatlanul, meztelen mellkassal, és arcán
Laoghaire körmének friss nyomával úgy nézett ki, mint egy
fosztogató viking harcos, aki káoszt szítani érkezett. Elfordultam
tőle, és nekiálltam megkeresni az alsóruhámat.
Valahol az ágynemű közt volt, úgyhogy nekiálltam szétrángatni a
takarókat. Eközben az ajtó túloldalán hangos dörömbölés kezdődött,
amit ordítozás és sikoltozás kísért, miután a felfordulás odavonzotta
a ház többi lakóját is.
– Az lesz a legjobb, ha most mész, és mindent megmagyarázol a
lányodnak – mondtam, ahogy áthúztam a gyűrött pamutruhát a
fejemen.
– Ő nem a lányom!
– Nem–e? – Kidugtam a fejemet az alsóruha nyakkivágásán, majd
felemeltem az államat, hogy villámló tekintettel rá tudjak nézni. – És
gondolom, nem is vagy Laoghaire férje?
– A te férjed vagyok, a pokolba is! – kiáltotta, és öklével ismét
rácsapott az asztalra.
– Én nem úgy látom. – Fáztam. Merev ujjaim képtelenek voltak
elbánni a fűző kötőivel, így hát inkább félredobtam a ruhadarabot, és
felálltam, hogy megkeressem a ruhámat, ami valahol a szoba másik
felében volt, Jamie mögött.
– Kell a ruhám.
– Nem mész te sehová, Sassenach. Addig nem, amíg…
– Ne nevezz így! – kiáltottam, mindkettőnket meglepve. Egy
pillanatig csak nézett engem, majd bólintott.
– Rendben van – mondta csendesen. Az ajtóra pillantott, ami
ekkor már remegett a rá vert ütések súlya alatt. Vett egy mély
lélegzetet, majd kihúzta magát, és megfeszítette a vállát.
– Megyek, és lerendezem a dolgokat. Aztán majd beszélünk, mi
ketten. Maradj itt, Sasse… Claire. – Felkapta az ingét és átrángatta a
fején. Kinyitotta az ajtót, kilépett a hirtelen elnémult folyosóra, majd
ismét becsukta maga mögött.

L
Sikerült felvennem a földről a ruhát, aztán rázuhantam az ágyra, és
csak ültem ott, egész testemben remegve, a zöld gyapjú összegyűrve
a térdemen.
Képtelen voltam észszerűen gondolkozni. A gondolataim kis
körökben forogtak egyetlen tény körül: házas. Méghozzá Laoghaire a
felesége! És családja is van. És mégis megsiratta Briannát.
– Oh, Bree! – mondtam hangosan. – Oh, egek, Bree! – És sírni
kezdtem, részben a sokk miatt, részben azért, mert eszembe jutott
Brianna. Ez egyáltalán nem volt logikus, de olyan érzés volt, mintha
ez a felfedezés éppen annyira árulás lett volna vele szemben is, mint
velem – vagy akár Laoghaire számára.
Laoghaire gondolata pillanatok alatt dühvé változtatta a
döbbenetemet és a bánatomat. Az arcomat durván beletöröltem a
zöld gyapjú egy szegletébe, mire kipirosodott és viszketni kezdett a
bőröm.
A francba Jamie–vel! Hogy merészelte? Az egy dolog, ha engem
halottnak hitt és újraházasodott. Arra valamelyest számítottam is, és
kicsit tartottam is tőle. De hogy ezt a nőt vegye el, ezt az utálatos,
sunyi kis kurvát, aki megpróbált megölni a Leoch kastélyában?!
Persze ő erről valószínűleg nem is tudott – mutatott rá egy kis
észszerű hang a fejemben.
– Nos, tudnia kellett volna! – mondtam. – Hogy menne a pokolba!
Amúgy is, hogyan vehette el ezt a nőt? – A könnyeim, a veszteség és
a düh meleg cseppjei megállíthatatlanul csorogtak le az arcomon, és
még az orrom is folyt. Vadul zsebkendő után kezdtem kutatni, de
egyet sem találtam, így végül végső elkeseredésemben belefújtam az
orromat a lepedő sarkába.
Az anyagnak Jamie–illata volt. Sőt, ami ennél is rosszabb,
mindkettőnket éreztem rajta, s vele gyönyörünk alig érezhető,
pézsmás maradványait. A belső combom egy helyen bizsergett kicsit,
ott, ahol Jamie alig pár perccel korábban játékosan megharapott. A
tenyeremmel jókorát csaptam arra a pontra, hogy véget vessek az
érzésnek.
– Hazug! – kiáltottam. Megragadtam a kancsót, amit Laoghaire
hozzám akart vágni, és én magam hajítottam el. Nekicsapódott az
ajtónak, ahol szilánkokra robbant szét.
Ott álltam a szoba közepén, és csak hallgatóztam. Csend volt.
Semmit sem hallottam lentről. Senki sem jött fel megnézni, hogy mi
volt az a csattanás. Gondolom, mindannyiukat túlságosan lekötötte
az, hogy megnyugtassák Laoghaire–t, mintsem miattam aggódjanak.
Vajon itt éltek Lallybrochban? Emlékeztem, ahogy Jamie
félrevonta Fergust, hogy előreküldje, látszólag azért, hogy szóljon
Iannek és Jennynek az érkezésünkről. És feltételeztem, azért is, hogy
figyelmeztesse őket a jöttömre, és így legyen idejük eltüntetni
Laoghaire–t az útból, mire ideérek.
Az egekre, vajon mit gondolhatott erről Jenny és Ian? Biztos
tudniuk kellett Laoghaire–ről, és mégis fogadtak engem az előző este
anélkül, hogy ennek bármi jelét is mutatták volna. Ám ha Laoghaire–
t elküldték, akkor miért jött vissza? Már az is elég volt, hogy erre
gondoltam, ahhoz, hogy a halántékom lüktetni kezdjen.
Az erőszakos tett éppen eléggé megcsapolta a dühömet ahhoz,
hogy ismét használni tudjam remegő ujjaimat. A fűzőt a sarokba
rúgtam, és áthúztam a zöld ruhát a fejemen.
Ki kell innen jutnom. Ez volt az egyeden félig–meddig értelmes
gondolat a fejemben, így hát ebbe kapaszkodtam. El kell mennem.
Nem maradhatok, így nem, hogy Laoghaire és a lányai a házban
vannak. Ők ide tartoznak, én nem.
Ezúttal sikerült felkötnöm a harisnyakötőket, meghúznom a ruha
fűzőjét, becsatolnom a szoknya számos kis kampóját, és
megtalálnom a cipőmet. Az egyik a mosdóállvány alatt volt, a másik
a méretes tölgyszekrény mellett, ahová az előző este rúgtam őket,
mikor buzgóságomban, hogy bemászhassak a hívogató ágyba és
befészkelhessem magamat Jamie meleg karjai közé, hanyag módon
mindenfelé szétszórtam a ruháimat.
Kirázott a hideg. A tűz ismét kialudt, az ablak felől pedig jeges
huzat süvített végig a szobán. Hiába volt rajtam ruha, úgy éreztem,
mintha csontig átfagytam volna.
Némi időt elvesztegettem arra, hogy megpróbáljam megtalálni a
köpenyemet, mire rájöttem, hogy az lent van a földszinten; az előző
nap ott hagytam a szalonban. Beletúrtam a hajamba, de ahhoz
túlságosan fel voltam dúlva, hogy nekiálljak fésűt keresni. Miután
áthúztam a fejemen a gyapjúruhát, a szálak zizegtek a statikus
elektromosságtól, mire idegesen félresöpörtem a kósza hajszálakat,
amik az arcomhoz tapadtak.
Készen álltam. Legalábbis annyira készen, amennyire csak
lehettem. Egy pillanatra megálltam, hogy még egyszer körbenézzek,
ám ekkor lépteket hallottam a lépcső felől.
De ezek a léptek nem könnyedek és fürgék voltak, mint a
korábbiak. Ezek nehézkesebbek, lassabbak, kimértebbek voltak.
Anélkül is tudtam, hogy Jamie közeledik, hogy láttam volna őt, és
azt is tudtam, hogy nem repes az örömtől, hogy beszélnie kell velem.
Nos, rendben. Én sem akarom őt látni. Jobb is lesz, ha rögtön
indulok, anélkül, hogy egyetlen szót is váltanék vele. Mégis mit
mondhatnék?
 Ahogy az ajtó kinyílt, elkezdtem hátrálni, ám addig észre sem
vettem, hogy mozgok, míg a lábam neki nem ütközött az ágynak.
Elvesztettem az egyensúlyomat és leültem. Jamie megállt a küszöbön
és lenézett rám.
Megborotválkozott. Ez volt az első dolog, amit észrevettem. Csak
úgy, mint az ifjú Ian az előző nap, sietve megborotválkozott,
megfésülte a haját és rendbe szedte magát, még mielőtt szembenézett
volna a problémával. Úgy tűnt, tudja, hogy mi jár a fejemben. Egy
mosoly árnyéka suhant át az arcán, ahogy megdörzsölte frissen
borotvált állát.
– Szerinted ez segít a helyzetemen? – kérdezte.
Nyeltem egyet, majd megnyaltam a kiszáradt ajkamat, de nem
feleltem. Jamie felsóhajtott, aztán megválaszolta a saját kérdését.
– Nem, gondolom, nem segít. – Belépett a szobába, és becsukta
maga mögött az ajtót. Egy pillanatig csak álldogált ott sután, majd
egyik kezét felém nyújtva megindult az ágy felé. – Claire…
– Ne érj hozzám! – Talpra ugrottam és elhátráltam tőle, az ajtó
felé indulva. A kezét leejtette maga mellé, de elém lépett, elállva az
utamat.
– Hát nem hagyod, hogy megmagyarázzam, Claire?
– Nekem úgy tűnik, hogy ahhoz kicsit már késő – mondtam
hűvösnek, megvetőnek szánt hangsúllyal, ám sajnos a hangom
megremegett.
Maga mögé nyúlt és becsukta az ajtót.
– Régen mindig is észszerű voltál – mondta csendesen.
– Te meg ne mondd meg nekem, hogy milyen voltam! – A
könnyeim már túl közel kerültek a felszínhez, ezért az ajkamba
haraptam, hogy visszatartsam őket.
– Rendben. – Az arca rettentően sápadt volt. Laoghaire körmének
nyoma három dühös, vörös csíkként virított a bőrén.
– Nem élek vele – mondta. – Ő és a lányok Balrigganban laknak,
nem messze Broch Mordhától. – Fürkésző tekintettel figyelt, de nem
mondtam semmit sem. Kicsit megrántotta a vállát, hogy megigazítsa
az ingét, majd folytatta. – Hatalmas hiba volt, mármint a kettőnk
házassága.
– Amiből lett két gyerek? Jó sokáig tartott rájönnöd, nem
gondolod? – fakadtam ki.
Összeszorította az ajkát.
– A lánykák nem az enyémek; Laoghaire kétgyerekes
özvegyasszony volt, amikor elvettem.
– Ó. – Bár ez lényegében nem változtatott sokat a helyzeten,
mégis mintha valami megkönnyebbülésféle futott volna át rajtam, ha
más nem, hát Brianna nevében, ő volt hát Jamie szívének egyetlen
gyermeke, legalább, akkor is, ha én…
– Már jó ideje nem élek velük. Edinburghban lakom, és pénzt
küldök nekik, de…
– Nem kell elmondanod – szóltam közbe. – Nem változtat
semmin sem. Most pedig engedj el, kérlek. Elmegyek.
Hirtelen összehúzta vastag, vöröses szemöldökét.
– Mégis hová?
– Vissza. El innen. Nem tudom. Engedj el!
– Nem mész te sehová – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
– Nem állíthatsz meg!
Kinyúlt, és megragadta mindkét karomat.
– Ó, dehogyisnem! – mondta. És tényleg meg tudott állítani: vadul
rángatóztam, de mégsem tudtam megszabadulni acélos szorításától a
bicepszemen.
– Engedj el most rögtön!
– Nem! – összehúzott szemmel nézett rám, dühösen, és hirtelen
rájöttem, hogy bármennyire is nyugodtan tűnik kívülről, valójában
közel annyira feldúlt, mint én. Láttam, hogyan mozdulnak torkának
izmai, ahogy nyelt, így próbálva lenyugtatni magát annyira, hogy
ismét beszélni tudjon.
– Addig nem engedlek el, amíg el nem magyarázom, hogy
miért…
– Mégis mit lehet ezen magyarázni? – kérdeztem őrjöngve. –
Ismét megnősültél! Mit lehetne még erről mondani?
Az arca lassan kezdett kipirulni; a füle hegye már vörös volt, ami
kitörni készülő dühének biztos jele volt.
– És te apáca módjára éltél húsz éven keresztül? – követelte, és
kissé megrázott. – Nos?
– Nem! – köptem a szót az arcába, mire kissé összerándult. –
Nem, még szép, hogy nem! És azt sem hittem, hogy te meg közben
szerzetesnek álltál! Egy pillanatig sem!
– Akkor meg… – kezdte, de már túlságosan dühös voltam ahhoz,
hogy meghallgassam.
– Hazudtál nekem, rohadjál meg!
– Sosem hazudtam! – A bőre rásimult az arccsontjára, mint
mindig is tette, mikor nagyon dühös volt.
– Dehogynem, te szemétláda! És ezt te is tudod! Eressz el! –
Hirtelen jól lábszáron rúgtam, elég erővel ahhoz, hogy
belezsibbadjanak a lábujjaim. Fájdalmában felkiáltott, de el nem
eresztett. Helyette még jobban megszorított, annyira, hogy
felsikoltottam.
– Soha semmit nem mondtam neked, ami…
– Nem! De attól még hazudtál! Hagytad, hadd higgyem, hogy
nem vagy házas, hogy nincs senkid, hogy… hogy… – Szinte már
zokogtam a dühtől, a szavak közt kapkodva a levegőt. – El kellett
volna mondanod, abban a pillanatban, hogy megérkeztem! A
pokolba is, miért nem mondtad el? – Szorítása a karomon enyhült,
mire sikerült kitépnem magamat a kezéből. Dühtől csillogó szemmel
tett felém egy lépést. Nem féltem tőle; visszahúztam az öklömet, és
mellkason ütöttem.
– Miért? – ordítottam, újra és újra és újra megütve, miközben
hallottam csapásaim hangját visszaverődni a mellkasáról. – Miért,
miért, miért?
 – Mert féltem! – Megragadta a csuklómat és hátrataszított, mire
rázuhantam az ágyra. Ott állt fölöttem, ökölbe szorított kézzel, és
nehézkesen szedte a levegőt. – Gyáva vagyok, a pokolba is! Képtelen
voltam elmondani neked, mert féltem, hogy elhagynál, és
bármennyire férfiatlan dolog is ez, úgy gondoltam, azt képtelen
lennék elviselni!
– Te, férfiatlan? Két feleséggel? Hah!
Komolyan azt hittem, hogy fel fog pofozni; felemelte a kezét, de
aztán ökölbe szorította nyitott tenyerét.
– Férfi lennék? Amiért annyira akarlak, hogy semmi más nem
számít? Amiért mikor itt vagy, tudom, hogy képes lennék feláldozni
a becsületemet, a családomat, vagy akár magát az életemet is, csak
azért, hogy veled hálhassak, hiába hagytál el engem?
– Hogy lehetsz ekkora mocskos, semmirekellő kurafi, hogy ilyet
mondj nekem? – A hangom olyan magasan szólt, hogy alig hallható,
gonosz suttogásként szökött ki az ajkamon. – Képes vagy engem
okolni?
Ekkor megállt, a mellkasa vadul hullámzott, ahogy próbált
levegőhöz jutni.
– Nem. Nem, téged nem hibáztathatlak. – Az érzelmektől szinte
elvakítva oldalra fordult. – Mégis, hogy lehetett volna a te hibád? Te
velem akartál maradni, hogy velem halj meg.
– Így igaz, ami csak még nagyobb bolonddá tesz – mondtam. – Te
küldtél vissza, te vettél rá, hogy elmenjek! És most azért akarsz
vádolni, mert elmentem?
Visszafordult felém, a tekintete sötétlett a kétségbeesettségtől.
– El kellett, hogy küldjelek! Muszáj volt, a kicsi érdekében! – A
tekintete akaratlanul is a szög felé fordult, amin a kabátja lógott,
aminek zsebében ott lapultak a Briannáról készült képek. Vett egy
mély, remegő lélegzetet, és látható nehézségek árán lenyugtatta
magát.
– Nem – mondta sokkal halkabban. – Ezt nem bánom, nem
számít, mekkora árat is fizettem érte. Odaadtam volna az életemet
értetek. Akkor is, ha a szívem és a lelkem is beleveszett volna…
Hosszan, remegve levegőt vett, gátat vetve a szenvedélynek,
amibe egész teste beleremegett.
– Nem hibáztathatlak, amiért elmentél.
– Azért azonban hibáztatsz, hogy visszajöttem.
Megrázta a fejét, mintha csak így akarta volna kitisztítani a
gondolatait.
– Nem, egek, dehogy!
Szorosan két kezébe fogta az enyémet, szorításának erejétől
összenyomódtak a csontjaim.
– Tudod, milyen érzés húsz éven keresztül szív nélkül élni?
Félemberként létezni, és hozzászokni ahhoz, hogy megélj abból a
kevésből, ami maradt, és hogy a lyukakat olyan habarccsal tömd be,
ami épp a kezed ügyébe kerül?
– Hogy tudom–e? – visszhangoztam. Megpróbáltam kirángatni
magamat a szorításából, nem sok sikerrel. – Igen, te szemét állat,
tudom, hogy milyen az! Mégis mit gondoltál? Hogy egyenest
visszamentem Frankhez, és boldogan éltem, míg meg nem haltam? –
Olyan erősen belerúgtam, amennyire csak tudtam. Összerándult
fájdalmában, de el nem engedett.
– Néha azt reméltem, bárcsak így lenne – mondta, összeszorított
fogán keresztül szűrve át a szavakat. – És aztán néha láttam magam
előtt, Franket veled, éjjel és nappal, veled hálva, a magáévá téve a
testedet, azt, ahogy a gyermekemet tartja a karjában! És istenem,
képes lettem volna megölni téged ezért!
Hirtelen elengedte a kezemet, megpördült, és olyan erővel vágta
bele az öklét a tölgyfa komód oldalába, hogy a fa átszakadt.
Lenyűgöző egy ütés volt; a komód igencsak masszív bútordarab volt.
Biztos rendesen összezúzta a bütykeit, ám aztán habozás nélkül a
másik öklét is belevágta a tölgydeszkákba, mintha csak a csillogó fa
Frank arca lett volna. Vagy éppen az én arcom.
 – Hát így érzel ez iránt? – mondtam hűvösen, mikor ő lihegve
hátralépett. – Nekem még csak el sem kell téged képzelnem
Laoghaire–rel! Én láttam is őt!
– Egyáltalán nem érdekel Laoghaire, soha nem is érdekelt!
– Szemétláda! – ismételtem. – Képes vagy elvenni egy nőt,
anélkül hogy akárcsak kívánnád, aztán félredobod abban a
pillanatban, hogy…
– Csend legyen! – ordította. – Fogd be a szádat, te gonosz kis
boszorkány! – Dühösen bámult engem, és öklével lecsapott a
mosdóállványra. – Így is, úgy is átkozott vagyok, nem igaz? Ha
éreztem valamit iránta, akkor hűtlen szoknyapecér vagyok, ha nem,
akkor meg szívtelen bestia.
– El kellett volna mondanod!
– És mi lett volna, ha megteszem? – Megragadta a kezemet és
talpra rántott, hogy a szemembe tudjon nézni. – Sarkon fordultál
volna, és otthagysz egyetlen szó nélkül. És az, hogy ismét
láthattalak… Bevallom, sokkal borzalmasabb dolgokat is hajlandó
lettem volna megtenni, mint a hazugság, csak hogy megtarthassalak!
A testéhez szorított és megcsókolt, hosszan és szenvedélyesen. A
térdem elgyengült, és kész küzdelem volt talpon maradnom, viszont
ebben segített az, ahogy magam elé képzeltem Laoghaire dühös
tekintetét, miközben rikoltozása ott visszhangzott a fülemben. Ő az
enyém!
– Ennek semmi értelme – mondtam, és elhúzódtam tőle. A düh is
megrészegítette a maga módján az embert, de a másnaposság, ez a
szédítő, fekete örvény, már gyorsan kezdte átvenni fölöttem az
irányítást. A fejem úgy kóválygott, hogy alig bírtam megtartani az
egyensúlyomat. – Képtelen vagyok értelmesen gondolkodni.
Elmegyek.
Elindultam az ajtó felé, de Jamie elkapott a derekamnál fogva, és
visszarántott.
Maga felé fordított és ismét megcsókolt, elég erősen ahhoz, hogy
érezzem a számban a vér higanyra emlékeztető ízét. Nem a szerelem
vagy a vágy vezérelte, hanem a színtiszta szenvedély, a vágy, hogy
birtokoljon. Felhagyott a beszéddel.
Mint ahogy én is. Elhúztam az számat, és erősen arcon csaptam,
az ujjaim behajlítva, hogy belekarmoljak a bőrébe.
Orcája vörösre nyúzva hátrarándult, majd kezével beletúrt a
hajamba, lehajolt, és ismét a magáévá tette az ajkamat, határozottan,
vadember módjára, nem is törődve azzal, ahogy ütöttem és rúgtam
közben.
Ráharapott az alsó ajkamra, és mikor levegő után kapkodva
kinyitottam a számat, beledugta a nyelvét, megfosztva mind a
lélegzetemtől, mind a szavaimtól.
Ráhajított az ágyra, ahol alig egy órája még nevetve feküdtünk, és
testének súlyával a matrachoz szegezett.
Iszonyatosan fel volt ajzva.
Mint ahogy én is.
Az enyém, mondta anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna. Az
enyém!
Végtelen dühvel és nem kis tudással küzdöttem ellene, miközben
a testem azt visszhangozta, hogy A tiéd. A tiéd, és hogy mennél érte a
pokolba!
Nem éreztem, mikor eltépte a ruhámat, ám testének melegét már
éreztem meztelen keblemen, még pamutingen keresztül is, miközben
hosszú, izmos combjának keménysége az enyémnek feszült. Levette
a kezét a karomról, hogy letéphesse a nadrágját, mire én
végigszántottam rajta a körmömet, a szemétől a mellkasáig,
sápadtvörös csíkokat húzva a bőrére.
Mindent beleadtunk, hogy megöljük egymást, amit a távol töltött
évek dühe fűtött – az én dühöm, amiért elküldött engem, az övé,
amiért elmentem, az enyém Laoghaire, az övé Frank miatt.
– Kurva! – lihegte. – Szajha!
– A pokolba veled! – Kezemmel beletúrtam hosszú hajába, és
megrántottam, ismét lehúzva arcát az enyémhez. Legurultunk az
ágyról, és végtagok összegabalyodott halmában értünk földet, félig
kimondott szitkok és elharapott szavak káoszában hemperegve oda–
vissza.
Nem hallottam, mikor nyílt ki az ajtó. Semmit sem hallottam, bár
többször is szólíthatott minket. Vakon és süketen semmit sem
éreztem, semmit sem tudtam, csak Jamie–t, egészen addig, amíg ránk
nem borult a hideg víz, olyan hirtelen, mint a villámcsapás. Jamie
megdermedt. Minden szín kifutott az arcából, amitől a csontjai élesen
kirajzolódtak a bőre alatt.
Én csak feküdtem ott, összezavarodva, miközben a víz a hajam
végéről a mellemre csepegett. Közvetlenül Jamie mögött ott láttam
Jennyt, az arca éppen olyan falfehér, mint az öccséé, kezében egy
üres lábossal.
– Hagyjátok abba! – mondta. Szeme összeszűkült, elborzadt
dühében. – Hogy tehetted ezt, Jamie? Úgy dugsz, mint egy vadállat,
és az sem érdekel, ha az egész ház hall téged!|
Jamie lassan és ügyetlenül, mint egy medve, lemászott rólam.
Jenny lekapta a takarót az ágyról, és rám terítette.
Négykézláb állva Jamie megrázta a fejét, mint egy kutya,
mindenfelé vízcseppeket szórva szét. Aztán nagyon lassan talpra állt,
és felhúzta elszakadt nadrágját.
– Hát nem szégyelled magadat? – kiáltotta Jenny
megbotránkozva.
Jamie úgy állt ott, lenézve a nővérére, mintha még sosem látott
volna olyan lényt, mint ő, és éppen azt próbálta volna eldönteni,
hogy mi is lehet. Hajának nedves végéből víz csöpögött csupasz
mellkasára.
– De – mondta végül, egészen lágyan. – Szégyellem magamat.
Zavartnak tűnt. Becsukta a szemét, majd hirtelen az egész testén
vad remegés futott végig. Aztán egyetlen szó nélkül megfordult, és
kiment a szobából.
 35

Menekülés az édenkertbôl
Jenny, nyelvével végig halkan csettintgetve, besegített az ágyba;
hogy vajon a sokk vagy az aggodalom miatt csinálta ezt, képtelen
voltam eldönteni. A tudatom határmezsgyéjén éreztem, hogy az
ajtóban emberek álldogálnak – szolgálók, gondoltam –, de képtelen
voltam túl sok figyelmet fordítani rájuk.
– Majd mindjárt keresek neked valamit, amit felvehetsz –
mormolta Jenny, ahogy felverte a párnámat, majd pedig lenyomott
rá. – És talán inni is hozok egy kicsikét. Jól vagy?
– Hol van Jamie?
Gyorsan rám pillantott, együttérzése egy csipetnyi kíváncsisággal
keveredett.
– Ne félj! Nem fogom hagyni, hogy megint rád másszon – mondta
határozottan, majd összeszorította az ajkát, és dühösen összehúzott
szemöldökkel betakargatott a paplannal. – Mégis hogy merészelt
ilyet tenni?!
– Nem az ő hibája volt, ez nem. – A kezemmel beletúrtam kócos
hajamba, ami általános feldúltságomat jelezte. – Úgy értem… Ez
éppen annyira az én saram, mint az övé. Ketten együtt csináltuk. Ő…
Én… – Miután képtelen voltam elmagyarázni, leengedtem a
kezemet. Tele voltam kék foltokkal, fel voltam zaklatva, és még az
ajkam is felduzzadt.
– Értem. – Jenny mindössze ennyit felelt, de hosszan, fürkészőn
rám nézett, mire azt gondoltam, hogy valóban lehetséges, hogy
tényleg érti.
Nem akartam beszélni a reggel eseményeiről, és úgy tűnt, ezt ő is
megérezte. Egy ideig csendben volt, majd halkan valami utasítást
adott valakinek a folyosón, végül elkezdett a szobában járkálni,
miközben megigazgatta a bútorokat és feltakarította a romokat.
Láttam, ahogy egy pillanatra megdermedt, ahogy megpillantotta a
lyukakat a komód oldalán, aztán lehajolt, hogy felvegye a széttört
kancsó nagyobb darabjait.
Ahogy a cserepeket beleejtette a mosdótálba, halk koppanás
hallatszott valahonnan a földszintről; valaki becsapta a nagy bejárati
ajtót. Jenny az ablakhoz lépett, és félrehúzta a függönyt.
– Jamie az – mondta. Rám pillantott, és hagyta, hogy a függöny
visszazuhanjon a helyére. – Biztos a dombra megy; mindig oda
megy, ha zaklatott. Az, vagy lerészegedik Iannel. A domb még a
jobbik megoldás.
Kurtán felhorkantottam.
– Igen, gondolom, hogy milyen zaklatott lehet.
Halk léptek zaja hallatszott a folyosóról, majd megjelent a
fiatalabb Janet, kezében óvatosan egyensúlyozva egy tálcán keksz,
whisky és víz. Sápadtnak és rémültnek tűnt.
– Jól… Nos, jól van, nénikém? – kérdezte óvatosan, ahogy letette
a tálcát.
– Jól vagyok – nyugtattam meg, ahogy felültem és a
whiskysüvegért nyúltam.
Egy éles pillantás Jennyt is biztosította erről, mire sógornőm
megpaskolta lánya karját, és az ajtó felé fordult.
– Maradj a nénikéddel! – utasította. – Én megyek, és keresek neki
egy ruhát. – Janet engedelmesen bólintott, majd leült az ágy mellé a
kisszékre, és figyelte, ahogyan eszem és iszom.
Amint ettem egy kicsit, testileg máris sokkal erősebbnek éreztem
magam. Belül azonban egészen zsibbadt voltam; a reggel eseményei
egyszerre tűntek álomszerűnek és mégis teljesen valóságosnak. A
legapróbb részletekre is emlékeztem; a cifra, kék masnikra Laoghaire
lányának ruháján, az apró, kifakadt erekre Laoghaire arcán, a
csúnyán betört körömre Jamie gyűrűsujján.
– Tudod, hogy merre van Laoghaire? – kérdeztem Janettől. A lány
addig lesütve tartotta a szemét, elmélyülten a saját kezét vizslatta. A
kérdésemre azonban pislogva felkapta a fejét.
– Ó! – mondta. – Ó, igen. Ő és Marsali és Joan visszamentek
Balrigganba, oda, ahol élnek. Jamie bácsi követelte, hogy menjenek.
– Nem mondod? – feleltem érzelemmentesen.
Janet beleharapott az ajkába, és megszorította a kötényét. Aztán
hirtelen felnézett rám.
– Nénikém… Én annyira sajnálom! – Olyan meleg, barna szeme
volt, mint az apjának, ám az öve most könnyekben úszott.
– Nincs semmi baj! – mondtam. Fogalmam sem volt, mire gondol,
de azért próbáltam megvigasztalni.
– De hiszen én tehetek róla! – fakadt ki. Rettentő szánalmas
látványt nyújtott, de láttam rajta, hogy elhatározta, mindent bevall. –
Én… Én mondtam meg Laoghaire–nek, hogy itt van. Azért jött ide.
– Ó. – Nos, ez mindent megmagyarázott, gondoltam. Kiittam a
whisky maradékát, majd óvatosan visszatettem a poharat a tálcára.
– Nem gondoltam… Úgy értem, nem akartam én galibát okozni,
őszintén nem. Nem tudtam, hogy ön… Hogy Laoghaire…
– Nincs semmi baj! – ismételtem. – Egyikünk előbb vagy utóbb
úgyis rájött volna. – Semmin sem változtatott, de azért kissé
kíváncsian Janetre pillantottam. – De miért mondtad el neki?
A lány óvatosan a háta mögé pillantott, hallva, hogy valaki
elindult felfelé a lépcsőn. Odahajolt hozzám.
– Anyám mondta – suttogta. Majd azzal felállt, és sietve elhagyta
a szobát, majdnem beleütközve az anyjába az ajtóban.
Nem kérdeztem semmit sem. Jenny talált nekem egy ruhát, az
egyik idősebb lányét, és egy szóval sem beszéltünk többet annál,
amennyit mindenképpen szükséges volt, miközben segített felvenni.
Amint felöltöztem és a cipőmet is felvettem, valamint
megfésülködtem és feltűztem a hajamat, Jennyhez fordultam.
 – El akarok menni – jelentettem ki. – Most.
Jenny nem vitatkozott, egyszerűen csak végignézett rajtam, hogy
lássa, elég erős vagyok–e. Aztán bólintott, sötét pillái eltakarták
ferde vágású kék szemét, ami annyira hasonlított az öccséére.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb – mondta csendesen.

Késő délelőtt volt, mikor – tisztában voltam vele – életemben

utoljára elhagytam Lallybrochot. Volt egy tőr a derekamon, hogy
legyen mivel megvédenem magamat, bár nem hittem, hogy
szükségem lenne rá. A lovam nyeregtáskájában étel és több üveg sör
feküdt; elég ahhoz, hogy visszajussak a kőkörökig. Eszembe jutott,
hogy visszaveszem a Briannáról készült képeket Jamie kabátjából,
ám aztán egy pillanatnyi habozás után otthagytam őket. Brianna az
örökkévalóságig hozzá tartozott, ha én nem is.
Hideg, őszi nap volt, a reggeli szürke ég gyászos esővel váltotta
be ígéretét. Senki sem volt a ház közelében, ahogy Jenny kivezette a
lovat az istállóból, majd tartotta a kantárt, hogy fel tudjak mászni a
nyeregbe.
Előrébb húztam a köpenyem csuklyáját, majd biccentettem neki.
Legutoljára könnyek és ölelések közepette, nővérekként váltunk el.
Most pedig elengedte a kantárt és visszalépett, miközben az út felé
fordítottam a ló fejét.
– Isten legyen veled! – hallottam kiáltását a hátam mögül. Nem
válaszoltam, de még csak nem is fordultam hátra.

L
A nap nagy részét lóháton töltöttem, anélkül, hogy igazából
felfogtam volna, merre is tartok; csak úgy nagyjából tartottam az
irányt, és hagytam, hogy a heréltem maga válassza ki az útját a
hegyszorosok közt.
Akkor álltam csak meg, mikor kezdett lemenni a nap;
megkötöttem a lovat, hogy legelni tudjon, a köpenyembe burkolózva
lefeküdtem, és rögtön el is aludtam, attól tartva, hogy ha ébren
maradok, akkor talán elmélkedni és emlékezni kezdek. A zsibbadtság
volt az egyetlen menedékem. Tudtam, hogy az is el fog múlni, de
ameddig csak tudtam, addig szürke nyugalmába kapaszkodtam.
Másnap reggel az éhség volt az, ami akaratom ellenére
visszahívott az életbe. Előző nap egyszer sem álltam meg, hogy
egyek, de még csak akkor reggel sem vettem magamhoz ételt, ám
délre a gyomrom már hangos ellenkezésbe kezdett, így megálltam
egy kis hegyszorosban egy kis patak mellett, és kicsomagoltam az
ételt, amit Jenny a nyeregtáskámba csúsztatott.
Volt ott zablepény és sör, és több kis vekni frissen sült kenyér, a
közepén vágattal és megtöltve juhsajttal és házi kovászos uborkával.
A felföldi szendvics, a juhászok és a harcosok szívvel készített étke,
éppen annyira jellemző volt Lallybrochra, mint a mogyoróvajas
szendvics Bostonra. Nagyon is illendő volt, hogy az utam egy
ilyennel érjen véget.
Megettem egy szendvicset, és megittam az egyik kőkorsóba töltött
sört, majd visszamásztam a nyeregbe, és ismét északkelet felé
fordítottam a lovamat. Sajnálatos módon, míg az ételtől új erőre
kapott a testem, ugyanakkor az érzéseimet is felélénkítette. Minél
magasabbra és magasabbra másztunk a felhők közé, annál jobban
elkedvtelenedtem. Nem mintha előtte olyan jó kedvem lett volna.
A ló vidáman ment volna tovább, én viszont nem. A délután
közepére már úgy éreztem, egyszerűen képtelen vagyok
továbbmenni. Elég mélyre vezettem a lovat egy kis bozótosba ahhoz,
hogy az útról ne lehessen látni, lazán megkötöttem, és mélyebbre
sétáltam a fák közé, mígnem rábukkantam egy sima kérgű, zöld
mohával fedett, kidőlt nyárfa törzsére.
Előrebukó vállal leültem rá, a könyököm a térdemen, a fejem a
kezemben. Minden ízületem sajgott. Nem is igazán az előző napi
találkozástól vagy a fárasztó lovaglástól, hanem a szomorúságtól.
A kötöttségek és az ítélkezés nagy szerepet játszott az életemben.
Bizonyos fájdalmak árán tanultam meg a gyógyulás művészetét;
hogy adjak és törődjek, de mindig álljak meg az előtt a bizonyos
veszélyes pont előtt, mikor már túl sokat adtam ahhoz, hogy magam
használható maradjak. Megtanultam, hogyan tartsam a távolságot, és
hogyan szakadjak el másoktól, és ezért nagy árat fizettem.
Frank esetében is megtanultam, hogyan egyensúlyozzak az
előzékenység határán, hogyan legyek kedves és tiszteletteljes
anélkül, hogy átlépnék a láthatatlan határon a szenvedély honába. És
Brianna? Egy gyermek iránt érzett szeretet nem lehet szabad; az első
kis mozdulattól kezdve az anyaméhben feléled az emberben az
odaadás, éppen olyan erősen, mint amennyire akaratlanul, ami éppen
annyira megállíthatatlan, mint a szülés maga. De bármennyire erős
is, ez a fajta szeretet mindig is az irányításról szól; valaki a másik
fölött áll, ő a védelmező, a felügyelő, az őrző. Természetesen
rengeteg ebben a szenvedély, viszont szó sincs róla, hogy az ember
belefeledkezne az érzésbe.
Nekem mindig, mindig bölcsességgel kellett kiegyensúlyoznom
az együttérzést, ítélkezéssel a szeretetet, kegyetlenséggel az
emberiességet.
Jamie volt az egyetlen, akinek mindenemet odaadtam, akiért
mindent kockáztattam. Elhajítottam minden óvatosságot, minden
józan ítélőképességet, minden bölcsességet, a nehezen megszerzett
karrierem minden kényelmével és kötöttségével együtt. Nem hoztam
neki mást, csak magamat. Nem voltam senki, csak önmagam, mikor
vele voltam, nekiadtam a lelkemet, csakúgy, mint a testemet,
engedtem, hogy csupaszon lásson, megbíztam benne annyira, hogy a
teljes valómat mutassam neki, hogy magához ölelhesse a
gyengeségeimet – mert egykoron így tette.
Mikor visszatértem, féltem, hogy nem lesz erre még egyszer
képes. Vagy hogy nem lesz hajlandó. Aztán részem volt abban a pár
napnyi tökéletes, felhőtlen boldogságban, miközben azt hittem, hogy
ami valaha létrejött kettőnk közt, most ismét a miénk. Szabadon
szerethettem, mindennel, amim volt, és ami voltam, miközben éppen
olyan őszintén szeret, mint én őt.
Egy könnycsepp, forró és nedves, csúszott le az ujjaim közt.
Jamie–t sirattam, és azt, aki voltam mellette.
Tudod, hallottam suttogó hangját, mit jelent az, mikor azt mondod,
„szeretlek”, és komolyan is gondolod?
Tudtam. És ahogy ott ültem a fenyőfák alatt, az arcom a kezembe
temetve, azt is tudtam, hogy soha többé nem fogom komolyan
gondolni.

L
Olyannyira elmerültem nyomorult gondolataimban, hogy egészen
addig meg sem hallottam a léptek neszét, amíg látogatóm egészen a
közelembe nem ért. Megrémisztett egy kettétörő gally csattanása,
mire úgy ugrottam fel a kidőlt fáról, mint egy felreppenő fácán, és
megpördültem, hogy szembenézzek a támadómmal, a tőröm a
kezemben, miközben a szívem a torkomban dobogott.
– Jézus Krisztus! – Az engem vadászó személy, láthatóan éppen
annyira rémülten, mint én, hátratántorodott a felvillanó penge láttán.
– Te meg mi a poklot keresel itt? – kérdeztem élesen. Szabad
kezemet a mellkasomhoz szorítottam. A szívem úgy kalapált, mint
egy üstdob, és biztos voltam benne, hogy éppen olyan falfehér
vagyok, mint a látogatóm.
– Jézusom, Claire néni! Hol tanulta meg így előhúzni a fegyvert?
Halálra rémisztett! – Az ifjú Ian végighúzta kezét a homlokán,
miközben ádámcsutkája fel–le mozgott, ahogy nyelt.
– Az érzés kölcsönös – biztosítottam. Megpróbáltam visszadugni
a tőrt a hüvelyébe, de a rémülettől annyira remegett a kezem, hogy
erre képtelen voltam. Remegő térddel visszaültem a nyárfatörzsre, és
a combomra fektettem a pengét.
– Megismétlem – mondtam, miközben próbáltam visszaszerezni
magam felett az uralmat –, mit keresel te itt? – Volt egy mocskosul
jó tippem arra, hogy mit is keresett itt, abból azonban egyáltalán nem
kértem. Másfelől viszont szükségem volt egy pillanatnyi időre, hogy
túljussak a rémületemen, mielőtt a lábam ismét elég megbízhatóvá
vált volna ahhoz, hogy felálljak.
– Jamie bácsi küldött… – kezdte. Egy pillanattal sem hallgattam
tovább, hanem rögtön felálltam, és remegő térd ide vagy oda,
beledugtam a tőrt az övembe, és hátat fordítottam neki.
– Várjon, nénikém! Kérem! – megragadta a karomat, de én
kitéptem magamat a szorításából, és elhúzódtam tőle.
– Nem érdekel – mondtam, félrerúgva a páfrányleveleket. – Menj
haza, kicsi Ian! Nekem máshová kell mennem. – Legalábbis ebben
reménykedtem.
– De nem arról van szó, amit gondol! – Miután nem tudta
megakadályozni, hogy kisétáljak a tisztásról, követett engem, újra és
újra lehajtva a fejét, hogy elkerülje az alacsonyabb ágakat, miközben
érvelt. – Szüksége van önre, nénikém, tényleg szüksége van! Vissza
kell jönnie velem!
Nem válaszoltam neki; visszaértem a lovamhoz, és lehajoltam,
hogy kioldjam a kötelékét.
– Claire néni! Figyelne végre rám? – A ló túlsó oldalán állt, és
nyúlánk alkatának hála átnézett a nyereg felett. Rettenetesen
hasonlított az apjára. Jóakaratú, kissé jellegtelen arcára ráncokat
rajzolt az aggodalom.
– Nem – feleltem kurtán. Beletuszkoltam a kötelet a
nyeregtáskába, majd a lábamat a kengyelbe helyeztem, és szoknyám
és alsószoknyáim kellőképpen kecses lebbenésének kíséretében
felszálltam a nyeregbe. A méltóságteljes távozásnak azonban ezen a
ponton gátat vetett az a tény, hogy a gyeplőt az ifjú Ian szorongatta.
– Engedj el! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
– Addig nem, amíg végig nem hallgat – jelentette ki. Makacsul
megfeszített állal nézett fel rám, miközben lágy, barna szeme szinte
szikrákat szórt. Rezzenéstelen tekintettel néztem vissza rá.
Bármennyire is nyurga volt, Ian szálkás izomzattal rendelkezett;
hacsak nem voltam hajlandó áthajtani rajta, nem volt sok
választásom, csak az, hogy végighallgatom.
Rendben van, döntöttem el. Sem ő, sem a kétszínű nagybátyja
nem megy majd sokra vele, de készen álltam végighallgatni.
– Beszélj! – mondtam, felhasználva az összes türelmemet, amit
csak össze tudtam gyűjteni.
Vett egy mély lélegzetet, miközben óvatosan vizslatott engem,
hogy lássa, vajon komolyan gondoltam–e. Eldöntve, hogy igen,
kifújta a levegőt, amitől a homlokába hulló, puha, barna haja
meglebbent, majd kihúzta magát, és beszélni kezdett.
– Nos – kezdte, hirtelen elbizonytalanodva. – Ez… Én… Ő…
Idegességemben mély torokhangot hallattam.
– Az elején kezdd! – mondtam. – De ne cifrázd túl!
Bólintott, miközben a nagy összpontosításban a felső ajkába
mélyesztette a fogait.
– Nos, jó nagy balhé tört ki otthon, miután ön elment, mikor
Jamie bácsi visszatért – kezdte.
– Fogadni mernék, hogy így volt – mondtam. A történtek ellenére
kis kíváncsiság ébredt bennem, de leküzdöttem, és teljes
szenvtelenséget erőltettem az arcomra.
– Sosem láttam még Jamie bácsit ennyire dühösnek – mondta,
óvatosan figyelve az arcomat. – De anyát se. Szinte egymás torkának
estek. Apa próbálta őket lecsendesíteni, de olyan volt, mintha meg
sem hallották volna. Jamie bácsi nyughatatlan szukának, meg minden
lében kanálnak, meg… még egy csomó minden ennél rosszabb
dolognak nevezte anyámat – mondta elpirulva.
 – Nem lett volna szabad megharagudnia Jennyre – jelentettem ki.
– Ő csak segíteni akart, azt hiszem. – Szinte rosszul voltam annak a
gondolatától, hogy ezt a kettejük közti vitát is én váltottam ki. Jenny
volt Jamie fő támasza egészen azóta, hogy meghalt az anyjuk,
amikor még mindketten gyerekek voltak. Hát sosem lesz vége a
visszatérésem okozta károknak?
Meglepetésemre Jenny fia kurtán elmosolyodott.
– Nos, a dolog nem volt egyoldalú – mondta szárazon. – Anya
nem afféle ember, aki csak hagyja, hogy szidják. Jamie bácsin volt
pár fognyom, mire a dolog végére értünk. – Nagyot nyelt, ahogy ezt
felidézte. – Sőt, már attól tartottam, hogy komolyan kárt fognak tenni
egymásban; anya egy vasserpenyővel esett neki Jamie bácsinak, erre
ő meg kikapta a kezéből, és kihajította a konyhaablakon. Elijesztette
vele a csirkéket az udvarról – tette hozzá, arcán halvány vigyorral.
– Hagyjuk most a csirkéket, ifjú Ian – mondtam, és hűvösen
néztem le rá. – Essünk már túl rajta; menni akarok.
– Nos, aztán Jamie bácsi felborította a könyvespolcot a szalonban.
Bár nem hiszem, hogy direkt csinálta – tette hozzá a kölyök sietve
túlságosan dühös volt, hogy felfogja, mit is csinál, aztán kiment az
ajtón. Apa kidugta a fejét az ablakon, és utána kiáltott, hogy merre
megy, erre meg azt mondta, hogy megy, és megkeresi önt.
– Akkor meg miért te vagy itt, és nem ő? – Enyhén előrehajoltam,
és a kantárt szorongató kezét figyeltem; ha csak egy kicsit is ellazítja
az ujjait, akkor talán ki tudnám tépni a kezéből a gyeplőt.
Az ifjú Ian felsóhajtott.
– Nos, éppen, ahogy Jamie bácsi indult volna el lóháton, a
nénikém… öhm… úgy értem, a fele… – Szánalmasan elpirult. –
Laoghaire. Öhm… Laoghaire lejött a dombról, és egyenesen
odament az ajtóhoz.
Ezen a ponton feladtam, hogy úgy tegyek, mintha nem érdekelne
a dolog.
– És aztán mi történt?
 Összehúzta a szemöldökét.
– Borzalmas nagy csetepaté támadt, de nem értettem sokat. A
nénikém… Úgy értem, Laoghaire – ő nem tudja, hogyan kell
rendesen veszekedni, úgy, mint anya és Jamie bácsi. Ő csak
folyamatosan sír meg óbégat. Anya azt mondja, nyavalyog – tette
hozzá.
– Mmphm – mondtam. – És aztán?
Laoghaire lecsússzant a saját lováról, a lábánál fogva megragadta
Jamie–t, és, jobb szó híján, őt is lerángatta a nyeregből, legalábbis az
ifjú Ian szerint. Aztán belevetette magát egy pocsolyába az
előkertben, körbeölelte Jamie térdét, és jó szokásához híven sírni
meg óbégatni kezdett.
Miután megszökni nem tudott, Jamie–nek legalább sikerült talpra
rángatnia Laoghaire–t, majd átdobta a vállán, és becipelte őt a házba,
fel a lépcsőn, nem is törődve a család és a szolgálók kíváncsi
tekintetével.
– Rendben – mondtam. Rádöbbentem, hogy egészen addig
összeszorított állkapoccsal ültem, mire tudatosan ellazítottam. –
Tehát azért küldött téged utánam, mert őt túlságosan lefoglalja a
felesége. A szemétláda! Hogy van képe? Azt hiszi, hogy egyszerűen
csak utánam küldhet valakit, hogy vigyen vissza, mint valami
bérleányt, mert éppenséggel nem kényelmes neki, hogy maga jöjjön
el értem? Azt hiszi, hogy majd a kecske is jóllakik, meg a káposzta is
megmarad, mi? Az átkozott, arrogáns, önző, basáskodó… skót! –
Miután annyira lekötette a figyelmemet, ahogy elképzeltem, amint
Jamie felcipelte Laoghaire–t az emeletre, hogy a „skót” volt a
legsértőbb megnevezés, ami így hirtelen az eszembe jutott.
A bütykeim kifehéredtek, ahogy a nyereg szélét markoltam.
Többé már egyáltalán nem törődve azzal, hogy finoman csináljam,
előrehajoltam, és a kantár után kaptam.
– Engedj el!
– De Claire néni, nem erről van szó!
 – Miről nincs szó? – Meghallva a kétségbeesést a hangjában,
felpillantottam. Annyira akarta, hogy megértsem, hogy kínjában
hosszúkás, keskeny arca megfeszült.
– Jamie bácsi nem azért maradt, hogy Laoghaire kedvében járjon!
– Akkor meg miért küldött téged?
Mély levegőt vett, ismét megszorítva a kantáromat.
– Laoghaire meglőtte őt. Azért küldött el önért, mert haldoklik.

L
– Ha hazudsz nekem, Ian Murray – mondtam, már vagy huszadszorra
–, akkor azt a halálod napjáig bánni fogod, ami nagyon hamar be fog
következni!
Fel kellett emelnem a hangomat, hogy meghalljon. Az egyre
erősebben fújó szél elsüvített mellettem, szalagok módjára emelte fel
a hajamat a vállamról, és a lábamhoz csapkodta a szoknyámat. Az
időjárás a helyzethez illően drámai volt, hatalmas fekete felhők
torlaszolták el a hegyszorosokat, tajték módjára fodrozódva a szirtek
fölött, a távolban halkan morgó mennydörgéssel, mintha csak valahol
messze a kemény homokra hágtak volna a hullámok.
Mivel nem volt elég lélegzete ahhoz, hogy beszéljen, az ifjú Ian
egyszerűen csak megrázta lehajtott fejét, ahogy belehajolt a szélbe.
Gyalog volt, ahogy átvezette a két lovat egy alattomosan mocsaras
területen egy kis tó partja mellett. Ösztönösen a csuklómra
pillantottam, hiányolva a Rolexemet.
Miután a közeledő vihar betöltötte a nyugati ég felét, nehéz volt
megmondani, hol is áll éppen a nap, de a sötét felhők felső széle
briliáns fehérben, szinte már aranyosan ragyogott. Már kiestem a
gyakorlatból, hogy az ég és a nap alapján meg tudjam mondani,
mennyi az idő, de úgy gondoltam, legfeljebb a délután közepén
járhatunk.
 Lallybroch még többórányi útra volt tőlünk; nem hittem, hogy
sötétedésig odaérünk. Mikor vonakodva elindultam Craigh na Dun
felé, közel két napomba telt elérni ahhoz a kis pagonyhoz, ahol az
ifjú Ian utolért, ő azt mondta, neki egyetlen napjába tellett, hogy
megtaláljon; nagyjából tudta, merre tarthattam, és ő maga patkolta a
lovat, amin ültem; a nyomaim tisztán kivehetőek voltak számára,
mikor feltűntek a nyílt mocsár hangája közt megbúvó sárfoltokban.
Két nap telt el, mióta távoztam, és még egy, legalább egy kellett a
visszaúthoz. Az azt jelenti, hogy Jamie–t három napja lőtték meg.
Csak nagyon kevés hasznos részletet tudtam kiszedni az ifjú
Ianből; miután küldetése sikerrel járt, nem akart mást, mint a lehető
leggyorsabban visszajutni Lallybrochba, és így nem látta értelmét,
hogy tovább beszélgessünk. Jamie–t a bal karján találta el a golyó,
azt mondta. Ez eddig jó hír volt, már amennyire lehetett ilyet
mondani. A lövedék Jamie oldalába is belefúródott. Ez viszont nem
volt jó hír. Jamie magánál volt, mikor Ian legutoljára látta – újabb jó
hír –, viszont kezdett felszökni a láza. Ami egyáltalán nem volt jó.
Azon kérdésekre, hogy mutatott–e sokkos tüneteket, milyen és
mekkora volt a láza, és hogy eddig miféleképpen kezelték, az ifjú Ian
egyszerűen csak megrántotta a vállát.
Tehát előfordulhatott, hogy Jamie valóban haldoklik, de az is,
hogy nem. Ez olyan kockázatot jelentett, amit nem vállalhattam fel,
és ezzel Jamie is tökéletesen tisztában volt. Egy pillanatra még az is
felmerült bennem, nem lehet–e, hogy akár saját magát lőtte meg,
hogy így kényszerítsen visszatérésre. Utolsó beszélgetésünk nem sok
kétséget hagyhatott benne azt illetően, hogyan reagálnék, ha ő jött
volna utánam, vagy hogyha erővel próbált volna rávenni, hogy
visszamenjek.
Elkezdett esni az eső, apró cseppekben, amik megragadtak a
hajamban és a szempilláimon, elhomályosítva a látásomat, akár a
könnycseppek. Amint túljutottunk a mocsaras részen, Ian ismét
felszállt a lovára, és mutatta az utat a Lallybroch felé vezető utolsó
hegyszoroson át.
Jamie elég fondorlatos volt ahhoz, hogy előrukkoljon egy ilyen
tervvel, annyi biztos, és minden bizonnyal elég bátor is ahhoz, hogy
végigvigye. Másfelől viszont sosem ismertem felelőtlennek.
Számtalanszor vállalt őrült kockázatot – amik közül az egyik az volt,
hogy elvett engem, gondoltam szomorúan –, de előtte mindig
átgondolta, mi is lehet ennek az ára, és hogy hajlandó–e ezt
megfizetni. Vajon tényleg azt gondolhatta, hogy visszacsábítani
engem Lallybrochba valóban megéri annak a kockázatát, hogy talán
belehal? Ez nem tűnt éppen logikusnak, márpedig Jamie Fraser egy
nagyon is logikus férfi volt.
Lejjebb húztam a köpenyem csuklyáját a fejemen, hogy
megvédjem az arcomat az egyre jobban zuhogó esőtől. Az ifjú Ian
válla és combja már sötét volt a nedvességtől, az eső pedig szinte
folyt laza karimájú kalapjának széléről, de kihúzott háttal ült a
nyeregben, és egy igazi skót sztoikus szenvtelenségével ügyet sem
vetett az időjárásra.
Hát legyen. Mivel Jamie valószínűleg nem lőtte meg magát,
egyáltalán meglőtte őt valaki? Lehet, hogy csak kitalálta a történetet,
aztán elküldte hozzám az unokaöccsét, hogy ő elmondja. Jobban
átgondolva azonban erősen kételkedtem abban, hogy az ifjú Ian
ennyire meggyőzően elő tudta volna adni a történetet, ha nem lett
volna igaz.
Megrántottam a vállamat, amitől hideg víz folyt be elöl a
köpenyem alá, mire úgy döntöttem, akkora türelemmel fogom
kivárni az út végét, amennyi csak tőlem telik. Az évek, amiket
praktizáló orvosként töltöttem, megtanítottak arra, hogy ne számítsak
soha semmire sem előre; a valóságban minden egyes eset egyedi
volt, így hát egyedi módon is kellett reagálnom rá. Ugyanakkor az
érzéseimet sokkal nehezebb volt irányítanom, mint a szakmai
reakcióimat.
Valahányszor csak elhagytam Lallybrochot, mindig azt hittem,
soha többé nem fogok visszatérni. És erre most itt voltam, megint
útban odafelé. Mostanra már kétszer hagytam el Jamie–t,
mindkétszer biztosan tudva, hogy sosem fogom újra látni. És most
mégis itt voltam, útban vissza feléje, mint egy francos postagalamb a
dúcába.
– Egy dolgot most megmondok neked, Jamie Fraser – motyogtam
az orrom alatt. – Ha nem éppen a halál kapujában álldogálsz, amikor
odaérek, akkor azt nagyon meg fogod bánni!
 36

Gyakorlati és alkalmazott boszorkányság

Már több órája besötétedett, mire bőrig ázva végre megérkeztünk. A
ház néma volt és sötét, leszámítva a földszinti társalgó két halványan
megvilágított ablakát. Egyetlen figyelmeztető ugatás hallatszott az
egyik kutyától, de az ifjú Ian lecsendesítette az állatot, majd a fekete–
fehér alak, miután kíváncsian gyorsan körbeszaglászta a
kengyelemet, bele is veszett az élőkért sötétjébe.
De az ugatás elég volt ahhoz, hogy felhívja ránk valakinek a
figyelmét; ahogy az ifjú Ian bevezetett az előcsarnokba, kinyílt a
szalon ajtaja. Jenny dugta ki rajta a fejét, az arca megfeszült az
aggodalomtól.
Amint meglátta az ifjú Iant, kilépett az előcsarnokba, arcán pedig
rögtön boldog megkönnyebbülés jelent meg, amit rögtön annak az
anyának jogos dühe követett, aki szembekerül elkóborolt
gyermekével.
– Ian, te kis semmirekellő! – mondta. – Hol a pokolban voltál
eddig? Apád és én halálra aggódtuk magunkat miattad! – Annyi
időre elhallgatott, hogy idegesen végighordozza a tekintetét a fián. –
Jól vagy?
Mikor Ian bólintott, Jenny ismét összeszorította az ajkát.
– Rendben. Most aztán bajban vagy, fiacskám, én mondom neked!
És aztán tényleg, hol a pokolban voltál eddig?
A nyurga, bütykös térdű és csuromvizes ifjú Ian leginkább egy
elázott madárijesztőre emlékeztetett, de még így is elég nagy volt
ahhoz, hogy takarjon engem az anyja elől. Nem felelt Jenny
feddésére, mindössze csak sután megrántotta a vállát és oldalra
lépett, felfedve engem meglepett anyja előtt.
Ha a halálból való visszatértem felzaklatta, akkor ez a második
feltűnés egyenesen letaglózta. Sötétkék szeme, ami általában olyan
ferde vágású volt, mint az öccséé, most olyan tágra nyílt, hogy szinte
már kereknek tűnt. Egy hosszú pillanatig csak bámult engem anélkül,
hogy bármit is mondott volna, aztán tekintetét hirtelen ismét a fiára
fordította.
– Kakukkfióka – mondta, majdnem társalgási hangnemben. – Az
vagy te, fiacskám – egy nagy kakukkfióka a fészekben. Isten a
tudója, ki fiának is kellett volna lenned; nem az enyémnek, annyi
biztos.
Az ifjú Ian rettenetesen elpirult, és lesütötte a szemét, ahogy az
arca lángra lobbant. Kézfejével kisöpörte tollszerű, nedves haját a
szeméből.
– Én… Nos, én csak… – kezdte a csizmáját fodrozva. – Nem
hagyhattam…
– Ó, most ne is törődj vele! – csattant fel az anyja. – Nyomás fel
az ágyadba! Az apád majd reggel a körmödre néz.
Ian tehetetlenül a szalonajtóra pillantott, majd rám. Ismét
megrántotta a vállát, miközben úgy nézte szétázott kalapját, mintha
éppen azon elmélkedett volna, hogy mégis hogyan került az oda,
majd lassan végigcsoszogott a folyosón.
Jenny egészen mozdulatlanul állt, a tekintetét rám szegezve,
egészen addig, amíg a folyosó végén lévő, kipárnázott ajtó halkan
puffanva be nem csukódott az ifjú Ian mögött. Az arcán feszült
ráncok látszódtak, a szeme alá pedig beköltöztek a kialvatlanság
árnyai. Bár még mindig vékony volt és egyenesen állt, most először
kinézett a korának, vagy még többnek is.
– Tehát visszatértél – mondta szárazon.
Mivel nem láttam értelmét, hogy kimondjam a nyilvánvalót,
mindössze kurtán bólintottam. A ház néma volt körülöttünk, és
mindenütt árnyak bujkáltak, a folyosót pedig mindössze az asztalon
álló egyetlen háromágú gyertyatartó gyertyái világították meg.
– Most ne is törődj vele – mondtam csendesen, hogy ne zavarjam
meg a ház álmát. Végül is abban a pillanatban mindössze csak
egyetlen dolog számított. – Hol van Jamie?
Pillanatnyi habozást követően ő is bólintott, egyelőre elfogadva a
jelenlétemet.
– Itt benn – mondta, és a szalon ajtaja felé intett.
Elindultam az ajtó felé, de aztán megálltam. Volt még valami.
– Hol van Laoghaire? – kérdeztem.
– Elment – felelte. A tekintete üres és sötét volt a gyertyafényben,
kiolvashatatlan.
Válaszként bólintottam, majd beléptem az ajtón, és finoman, de
határozottan becsuktam magam mögött.
Miután túl magas volt ahhoz, hogy elférjen a szófán, Jamie a
kandalló előtt felállított tábori ágyon feküdt. Vagy aludt, vagy nem
volt magánál, mozdulatlan profilja élesnek és sötétnek tetszett az
izzó szén megvilágításában.
Bármi is volt vele, életben volt – legalábbis egyelőre. Ahogy a
szemem hozzászokott a tűz halvány fényéhez, láttam, hogy a
mellkasa lassan emelkedik és süllyed a hálóinge és a paplan alatt.
Egy kancsó víz és egy üveg brandy állt az ágy melletti kisasztalon. A
tűz mellett álló, kipárnázott szék támláján egy stóla pihent; ott ült
Jenny egészen addig, onnan őrizte az öccsét.
Nem láttam szükségét sietségnek. Kikötöttem a köpenyem nyakát,
majd ráterítettem az elázott ruhadarabot a szék támlájára, magamhoz
véve helyette a stólát. A kezem hideg volt; a hónom alá dugtam,
átölelve magamat, hogy valamelyest normális hőmérsékletűvé
tegyem, mielőtt megérintem Jamie–t.
Mikor végül rávettem magamat, hogy kiolvasztott kezemet a
homlokára tegyem, majdnem vissza is rántottam. Olyan forró volt,
mint a frissen elsütött pisztoly, és az érintésemre összerándult és
felnyögött. Tényleg láza volt. Egy pillanatig csak álltam felette és
néztem őt, majd óvatosan az ágy oldalához léptem, és leültem Jenny
székébe. Nem hittem volna, hogy ekkora lázzal sokáig fog majd
aludni, és kár lett volna feleslegesen felébresztenem, csak azért, hogy
megvizsgálhassam.
Mögöttem lassan, ütemtelenül víz csöpögött a padlóra a
köpenyemből. Mindez kellemetlen módon egy régi, felföldi babonára
emlékeztetett – a „halálcseppre”. Közvetlen azelőtt, hogy valaki
meghalna, állítja a mese, azok, akik érzékenyek az ilyesmire,
vízcsepegés hangját hallják a házban.
Én, hála az égnek, sohasem érzékeltem ilyesféle természetfölötti
jelenségeket. Nem, gondoltam fanyarul, neked minimum egy
repedésre van szükséged az időben, hogy felfigyelj a
természetfelettire. Ennek a gondolatára, ha csak kurtán is, de
elmosolyodtam, majd elhessegettem a rémületet, amit a halálcsepp
emléke keltett bennem.
Ám ahogy kiszállt belőlem az eső hidege, még mindig
kényelmetlenül éreztem magamat, méghozzá egy egyértelmű okból
kifolyólag. Nem is volt olyan régen, hogy egy másik hevenyészett
ágy mellett álltam, az éjszakai műszakosok tengerében, és a halálról
és az elvesztegetett házasságról elmélkedtem. A gondolatok, amik az
erdőben támadtak meg, a Lallybrochba visszavezető, sietős úton sem
hagytak nyugton, és most is ott kavarogtak bennem, anélkül hogy
erre tudatosan engedélyt adtam volna nekik.
Frank döntéséhez a becsület vezetett – ahhoz a döntéséhez, hogy
megtartson engem mint feleségét, és hogy sajátjaként nevelje fel
Briannát. A becsület, és az ódzkodás attól, hogy megtagadja azt a
felelősséget, amiről úgy érezte, hogy az övé. Nos, most itt feküdt
előttem egy másik becsületes férfi.
Laoghaire és a lányai, Jenny és a családja, a skót fegyencek, a
csempészek, Mr. Willoughby és Geordie, Fergus és a bérlők – vajon
még hány más felelősséget vett Jamie a vállára azon évek alatt,
amiket külön töltöttünk?
 Frank halála felmentett egyik saját kötelezettségem alól; Brianna
önmaga pedig egy másik alól. A kórház igazgatósága, végtelen
bölcsességükkel, elmetszette az utolsó még megmaradt, nagy
köteléket, ami még ahhoz az élethez kötött. Joe Abernathy
segítségével arra is volt időm, hogy megszabaduljak más, kisebb
felelősségeimtől, hogy átruházzak dolgokat és meghatalmazásokat
adjak, hogy elvegyek és megoldjak dolgokat.
Jamie sem figyelmeztetést nem kapott az érkezésemet illetően,
sem választása nem volt annak ügyében, hogy újra megjelenek az
életében; nem volt ideje, hogy döntéseket hozzon, és hogy megoldja
a problémáit. És ő nem az a fajta ember volt, aki félredobta a
felelősségeit, még a szerelem kedvéért sem.
Igen, hazudott nekem. Nem bízott abban, hogy majd elismerem a
felelősségeit, és hogy majd kiállok mellette – vagy hogy majd
elhagyom ha a körülményei azt követelik. Félt. Ahogy én is. Féltem,
hogy majd nem engem választ, így, hogy döntenie kellett egy
húszéves szerelem és a mostani családja közt. Úgyhogy
elmenekültem.
– Kivel ropod, L. J.? – hallottam Joe Abernathy gúnyos és
kedveskedő hangját. Olyan sebességgel és akkora elszántsággal
menekültem Craigh na Dun felé, mint ahogy egy elítélt rab lépked az
akasztófa lépcsőjéhez. Semmi sem lassította az utamat, csak annak a
reménye, hogy Jamie talán majd utánam jön.
Igaz, a lelkiismeretem okozta fájdalom és a sértett büszkeségem
előrefelé hajtott, de abban a pillanatban, hogy az ifjú Ian azt mondta,
„haldoklik”, ez a kettő rögtön be is bizonyította, mennyire illékony
dolgok is.
A házasságom Jamie–vel olyan volt számomra, mint egy nagy
kulcs elfordítása, minden egyes apró mozdulat a zár fogainak
összetett, aprólékos elmozdulását idézte elő bennem. Bree is
ugyanígy képes volt elfordítani ezt a kulcsot, lassan közelebb kerülve
ahhoz, hogy kinyissa lelkem ajtaját. Ám a zár utolsó foga befagyott,
és fagyott is maradt, egészen addig, amíg be nem léptem a nyomdába
Edinburghban, mikor is a zár egy végső, mindent eldöntő kattanás
kíséretében végre felpattant. Az ajtó immár résnyire nyitva volt, a
résen keresztül pedig beszökött ismeretlen jövőm fénye. Ám több
erőre volt ahhoz szükség, hogy az ajtót tágra nyissam, mint
amennyim nekem volt.
Figyeltem, hogyan emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy
lélegzik, és hogyan játszik a fény és az árnyék arca erős, éles
vonásain, és tudtam, hogy semmi sem számít igazán, ami kettőnk
közt történt, csakis az, hogy még mindketten élünk. Hát itt voltam.
Ismét. És bármilyen árat is fizessünk ezért, akár ő, akár én, maradni
is fogok.
Észre sem vettem, hogy kinyitotta a szemét, egészen addig, amíg
meg nem szólalt.
– Hát visszajöttél – mondta halkan. – Tudtam, hogy vissza fogsz.
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de tovább beszélt, szemét az
arcomon tartva, a pupillája kitágulva, mint két sötétségpocsolya.
– Szerelmem – mondta majdnem suttogva. – Istenem, olyan bájos
vagy, a nagy szemed csupa arany, és a hajad olyan puha az arcod
körül. – Nyelvét végighúzta kiszáradt ajkán. – Tudtam, hogy meg
fogsz bocsátani, Sassenach, amint megtudod.
Amint megtudtam? A szemöldököm felszaladt, de nem szóltam;
még volt mondanivalója.
– Annyira féltem, hogy ismét el foglak veszíteni, mo chridhe –
mormolta. –Annyira féltem. Senkit se szerettem, csak téged, drága
Sassenach, azóta csak, hogy megláttalak, de nem tudtam… Nem
bírtam… – Szavai érthetetlen motyogássá olvadtak össze, majd ismét
lecsukta a szemét, sötét szempillája ráfeküdt arccsontjának magas
ívére.
Mozdulatlanul ültem, azon elmélkedve, vajon mit is kéne tennem.
Ahogy néztem őt, a szeme hirtelen ismét felpattant. Szemhéját is alig
bírta felemelni, és kótyagos volt a láztól, de a tekintete az arcomat
kereste.
– Már nem tart sokáig, Sassenach – mondta, mintha csak meg
akart volna nyugtatni. Szájának egyik sarka megrándult; mosolyogni
próbált. – Már nem soká. Aztán majd ismét megérinthetlek. Annyira
meg kívánlak érinteni.
– Ó, Jamie! – mondtam. A gyengédség által hajtva kinyújtottam a
karomat, és a kezemet a láztól lángoló arcára helyeztem.
A szeme hirtelen hatalmasra tágult a sokktól és egy pillanat alatt
felült az ágyban, majd kínjában vérfagyasztó üvöltést hallatott, ahogy
a mozdulat megzavarta sebesült karját.
– Ó, istenem, ó, Jézusom, ó, Jézus Krisztus és a mindenható! –
mondta levegő után kapkodva, és előrehajolt, miközben bal karját
szorongatta. – Valódi vagy! Francos, bűzös, mocskos, disznószaros
pokol! Ó, Krisztus!
– Jól vagy? – mondtam kissé ostobán. Hallottam a fölöttünk lévő
szintről jövő, rémült kiáltásokat, amiket eltompítottak a vastag
deszkák, és a léptek puffanásait, ahogy Lallybroch lakói egymás után
pattantak ki az ágyukból, hogy megnézzék, mi ez a ricsaj.
Jenny, akinek még az eddiginél is nagyobbra tágult a szeme,
bedugta fejét a szalon ajtaján. Jamie megpillantotta őt, és valahogy
sikerült annyi lélegzetet összegyűjtenie, hogy ráordíthasson:
– Kifelé!– Majd egy kínzott nyögés kíséretében ismét előredőlt.
– Jé–zus – sziszegte összeszorított fogán keresztül. – Isten szent
nevére, mit keresel te itt, Sassenach?
– Mégis mit értesz az alatt, hogy mit keresek itt? – kérdeztem. –
Te küldtél értem. És az alatt mit értesz, hogy valódi vagyok?
Ellazította az állkapcsát, majd óvatosan engedett szorításán a bal
karján. Miután az ebből kifolyó érzés nem bizonyult éppen
kellemesnek, rögtön ismét megragadta, miközben elkezdett franciául
szitkozódni, többek közt különböző szentek és állatok nemzőszerveit
emlegetve.
– Az isten szerelmére, feküdj már le! – mondtam neki.
Megragadtam a vállát, és óvatosan visszasegítettem a párnákra,
miközben kissé rémülten nyugtáztam, hogy milyen közel vannak a
csontjai a láztól izzó bőrének felszínéhez.
– Amíg meg nem érintettél, azt hittem, hogy csak a láztól látlak –
mondta levegő után kapkodva. – És mégis mi a pokolról beszélsz, te
jelentél meg egyszer csak az ágyam mellett, és rémisztettél halálra! –
A fájdalomtól grimasz ült ki az arcára. – Jézusom, ez olyan érzés,
mintha tőből kitépték volna az átkozott karomat. Ah, a francba vele!
– kiáltott fel, ahogy határozottan lefejtettem jobb kezének ujjait a bal
karjáról.
– Hát nem te küldted az ifjú Iant utánam, hogy elmondja nekem,
haldokolsz? – mondtam, miközben fürgén felgyűrtem hálóingének
ujját.
A karját méretes, vastag kötés fedte a könyöke fölött, én pedig
rögtön elkezdtem megkeresni a vászoncsík végét.
– Hogy én? Dehogy! Au, ez fáj!
– Még jobban is fog fájni, mire végzek veled – feleltem, miközben
óvatosan lefejtettem róla a kötést. – Azt mondod, hogy a kis
mihaszna teljesen magától jött utánam? Nem akartad, hogy
visszajöjjek?
– Hogy visszagyere? Dehogy! Hogy színtiszta szánalomból
visszagyere hozzám, olyan szánalomból, amit egy árokba esett
kutyának is mutatnál? Kénköves pokol, dehogy! Megtiltottam a kis
szemétládának, hogy utánad menjen! – Vöröses szemöldökét
dühösen összehúzva nézett rám.
– Emberorvos vagyok – mondtam hűvösen nem állatorvos. Ha
pedig nem akartad, hogy visszajöjjek, akkor meg miket hordtál itt
össze, mielőtt rádöbbentél, hogy valóban itt vagyok, mi? Harapj rá a
takaróra, vagy valami; a vége megszorult, úgyhogy meg fogom
lazítani.
Ehelyett az ajkába harapott, és azon kívül, hogy hirtelen beszívta a
levegőt az orrán keresztül, semmi hangot nem adott. Lehetetlen lett
volna megmondani a tűz fényében, hogy milyen is a színe, de egy
pillanatra becsukta a szemét, és apró izzadságcseppek jelentek meg a
homlokán.
Egy másodpercre elfordultam tőle, hogy belenyúljak Jenny
asztalának fiókjába, ahol a tartalék gyertyákat tartotta. Több fényre
volt szükségem, mielőtt bármibe is belefogtam volna.
– Gondolom, az ifjú Ian csakis azért mondta nekem, hogy
haldokolsz, hogy visszacsaljon ide. Biztos azt hitte, hogy másért nem
jönnék. – Megtaláltam a gyertyákat; jóféle méhviaszból készültek,
egyenesen a lallybrochi kaptárakból.
– Ha ez jelent valamit, tényleg haldoklom. – A hangja a hátam
mögül szólt, szárazon és kertelés nélkül, annak ellenére, hogy ki volt
fulladva.
Meglepetten fordultam vissza feléje. Most, hogy a fájdalom
enyhült kissé a karjában, egészen nyugodtan pihentette a tekintetét az
arcomon, de még mindig egyenetlenül vette a levegőt, láztól csillogó
szemét pedig alig bírta nyitva tartani. Nem válaszoltam rögtön,
hanem előbb meggyújtottam a gyertyákat, amiket találtam, és
beleraktam őket a nagy gyertyatartóba, ami általában a pohárszéket
díszítette, és csak jeles alkalmakkor volt használatban. Az öt új
gyertya lángja olyan fénybe borította a szobát, mintha csak estélyre
készültünk volna. Mindenféle reakció nélkül az ágy fölé hajoltam.
– Hadd vessek rá egy pillantást!
A seb maga egy egyenetlen lyuk volt, a szélén hegesedő, és
enyhén kékes árnyalatú. A seb mindkét oldalán megnyomtam a bőrt;
az vörös és ijesztő kinézetű volt, valamint tisztes mennyiségű genny
jött ki belőle. Jamie kényelmetlenül mocorgott, ahogy gyengéden, de
határozottan végighúztam az ujjaimat az izom mentén.
– Nagyon szép kis fertőzést szedtél össze, barátocskám –
mondtam. – Az ifjú Ian említette, hogy az oldaladba is belefúródott a
golyó. Az egy második lövés volt, vagy átment a karodon?
– Keresztülment. Jenny kiszedte a golyót az oldalamból. De nem
volt olyan vészes. Csak úgy nagyjából egyhüvelyknyire ment be. –
Kis szünetekkel beszélt, a mondatok közt önkéntelenül összeszorítva
ajkát.
– Mutasd, hol ment keresztül!
Nagyon lassan mozdulva kifelé fordította a kezét, és engedte,
hogy a karja távolabb kerüljön a testétől. Láttam, hogy már csak az
apró mozdulat is hatalmas fájdalommal jár. A kimeneti seb
közvetlenül a könyökízület fölött volt, a felkar belső felén. Ám nem
pontosan a bemeneti sebbel szemben volt; a golyót útközben
eltérítette valami.
– Eltalálta a csontot – mondtam, miközben próbáltam nem
elképzelni, hogy ez milyen érzés lehetett. – Azt nem tudod, hogy
eltört–e a csont? Nem akarlak többet böködni, mint amennyit muszáj.
– Hála az égnek a kis kegyelmekért – mondta, és még mosolyogni
is próbált hozzá. Az izmok az arcán megremegtek, ám utána el is
ernyedtek a kimerültségtől. – Nem, azt hiszem, nem tört el – felelte.
– Korábban már törtem el a kulcscsontomat és a kezemet, és ez nem
olyan érzés, bár azért fáj egy kicsit.
– Azt gondoltam. – Óvatosan végigtapogattam bicepszének
domborulatát, érzékeny pontokat keresve. – Meddig ér fel a
fájdalom?
Szinte már nemtörődöm módon a sebesült karjára pillantott.
– Olyan érzés, mintha nem is csont, hanem forró piszkavas lenne a
karomban. De most már nem csak a karom fáj; az egész oldalam
feszül és sajog. – Nyelt egyet, és ismét megnyalta az ajkát. – Adnál
nekem egy korty brandyt? – kérdezte. – Még az is fáj, ahogy dobog a
szívem – tette hozzá bocsánatkérően.
Egyetlen szó nélkül vizet töltöttem egy pohárba az asztalon álló
kancsóból, és az ajkához tartottam. Felhúzta az egyik szemöldökét,
de attól még mohón ivott, majd visszahajtotta a fejét a párnára. Egy
pillanatig csak csukott szemmel, mélyen lélegzett, aztán kinyitotta, és
egyenesen rám nézett.
 – Két olyan lázam volt az életem folyamán, ami majdnem megölt
– mondta. – És azt hiszem, ez meg is fog. Nem küldtem volna érted,
de… örülök, hogy itt vagy. – Ismét nyelt, aztán folytatta. – Én…
csak szerettem volna elmondani neked, hogy sajnálom. És hogy
rendesen elbúcsúzzak tőled. Nem akarlak arra kérni, hogy maradj itt,
amíg vége nem lesz, de… megtennéd… megtennéd, hogy velem
maradsz, csak még egy kicsit?
Jobb kezét a matrachoz nyomta, úgy támasztotta meg magát.
Láttam, mekkora küzdelem számára, hogy se a hangjában, se a
tekintetében ne érződjön egy csepp könyörgés sem, hogy ez csak egy
egyszerű kérés legyen, valami, amit visszautasíthatok.
Leültem mellé az ágyra, óvatosan, nehogy megzavarjam. A tűz
fénye rávetült arcának egyik felére, megcsillant arany–vörös
borostáján, felfedve egy–két ősz szálat itt–ott, miközben az arca
másik felére álarcként borultak az árnyak. Reméltem, hogy a
vágyakozás, amit az arcán láttam, nem volt ilyen tisztán észrevehető
a sajátomon.
Kinyúltam, és a kezemet gyengéden végighúztam az arcán.
Éreztem, ahogy borostája a tenyeremet csiklandozza.
– Egy kicsit maradok – mondtam. – De nem fogsz meghalni.
Felhúzta az egyik szemöldökét.
– Egy rossz lázon átsegítettél, méghozzá valami olyan
segítségével, amiről még mindig tartom, hogy boszorkányság volt.
Aztán Jenny átsegített a következőn, a színtiszta makacsságának
segítségével. Gondolom így, hogy mindketten itt vagytok, talán még
sikerülhet is, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy még
egyszer át akarok esni ezen a megpróbáltatáson. Azt hiszem, én
inkább csak meghalnék, hogy túllegyek az egészen, ha neked az úgy
megfelel.
– Hálátlan dög – mondtam. – Gyáva kutya. – Nem tudva, hogy
most dühös legyek rá, vagy legyek vele gyengéd, megpaskoltam az
arcát, felálltam, és belenyúltam a szoknyám mély zsebébe. Volt egy
dolog, amit mindig magamnál tartottam, mert nem bíztam az utazás
közben fellépő váratlan fordulatokban,
Letettem a kis, lapos tokot az asztalra, és felpattintottam a zárát.
– Most sem fogom hagyni, hogy meghalj – közöltem vele –,
bármenynyire is vonz ennek a gondolata. – Óvatosan előhúztam egy
szürke flanelltekercset, és halk, csilingelő hang kíséretében letettem
az asztalra. Kitekertem a flanellt, felfedve egy sor csillogó
fecskendőt, majd feldúltam a dobozt egy kis üvegnyi
penicillintablettáért.
– Az Úr nevére, ezek meg mik? – kérdezte Jamie, és érdeklődve
vizslatta a fecskendőket. – Rettentő hegyesnek tűnnek.
Nem válaszoltam, mivel lekötött, hogy feloldjam a
penicillintablettákat egy fiola steril vízben. Kiválasztottam egy
üvegfecskendőt, ráillesztettem a tűt, majd átnyomtam a tűt a
gumikupakon, ami az üveg száját fedte. A fény felé tartva az üveget
lassan visszahúztam a dugattyút, és figyelve a buborékokra néztem,
ahogy a sűrű, fehér folyadék megtölti a fecskendőt. Kihúztam a tűt az
üvegből, majd kicsit megnyomtam a dugattyút, egészen addig, amíg
gyöngyözve meg nem jelent egy csepp folyadék a tű hegyén, majd
végig nem folyt az oldalán.
– Fordulj a jó oldaladra! – mondtam Jamie–hez fordulva. – És
húzd fel az ingedet!
Erős gyanakvással fixírozta a kezemben tartott tűt, de aztán
vonakodva engedelmeskedett. Tetszésemnek hangot is adva néztem
végig a kezelési területen.
– A feneked egy cseppet sem változott húsz év alatt – jegyeztem
meg az izmos domborulatot csodálva.
– Ahogy a tiéd sem – felelte illedelmesen –, de én nem
ragaszkodom hozzá, hogy felfedd a tiedet. Hirtelen rád tört a
kéjvágy?
– Most éppen nem – mondtam egyenletesen, ahogy
megtörölgettem egy darabon a bőrét egy brandybe mártott
ruhadarabbal.
– Ez aztán a felhasználási módja a brandynek! – mondta,
átpillantva a válla fölött. – De ahhoz jobban hozzá vagyok szokva,
mikor a másik végén alkalmazzák.
– Azonban jelen pillanatban ez a legjobb alkoholforrásunk.
Maradj nyugton és engedd el magadat! – Gyakorlott mozdulattal
beledöftem a tűt, majd lassan benyomtam a dugattyút.
– Au! – Jamie sértődötten megdörgölte a hátsófelét.
– Egy perc, és már nem is fog fájni. – Öntöttem egy ujjnyi brandyt
a pohárba. – Na, most ihatsz egy kicsit. De csak egy nagyon kicsit!
Egyetlen szó nélkül kiitta a pohár tartalmát, miközben nézte,
ahogy becsavarom a gyapjúrongyba a fecskendőket.
– Azt hittem, hogy a rosszakaró babákba szokás tűket döfni,
amikor meg akarunk átkozni valakit; nem az emberbe magába.
– Ez nem egy tű, hanem egy fecskendő.
– Nem érdekel, hogy nevezed; olyan érzés volt, mintha egy
francos patkószeget döftél volna belém. Lennél oly kedves
megmondani nekem, hogy fog az segíteni a karomon, hogy tűket
szúrsz a fenekembe?
Vettem egy mély lélegzetet.
– Nos, emlékszel, mit meséltem egyszer neked a baktériumokról?
Kissé értetlenül nézett rám.
– Kis szörnyetegek, amik túl aprók ahhoz, hogy lássa őket az
ember – magyaráztam. – Romlott étellel vagy rossz vízzel juthatnak
a testedbe, vagy nyílt sebeken keresztül, és ha ez megtörténik, akkor
megbetegíthetnek.
Érdeklődve lenézett a karjára.
– Baktériumok vannak a karomban, ugye?
– Még szép. – Az ujjammal megütögettem a kis, lapos dobozt. –
De a gyógyszer, amit az előbb a fenekedbe fecskendeztem, megöli a
baktériumokat. Holnap ilyenkorig négyóránként kapsz majd még egy
adagot, és aztán majd meglátjuk, hogy vagy.
 Kis szünetet tartottam. Jamie a fejét rázva bámult engem.
– Megértetted? – kérdeztem. Lassan bólintott.
– Igen, megértettem. Hagynom kellett volna, hogy megégessenek
húsz évvel ezelőtt.
 37

Mi is a név?
Miután beadtam neki az injekciót és segítettem neki kényelmesen
elhelyezkedni, leültem mellé és addig néztem őt, amíg el nem aludt,
hagyva, hogy fogja a kezemet, amíg a szorítása el nem lazult
álmában, és nagy keze lazán az oldala mellé nem esett.
Az éjszaka egész további részében az ágya mellett ültem, néha
elszundikáltam, de mindig felébresztettem magamat a belső órám
segítségével, amivel minden orvos rendelkezik, és ami a kórházi
műszakváltáshoz van igazítva. Még két injekció, az utolsó
napfelkeltekor, mikorra a láza már érezhetően lejjebb ment. Jamie
még mindig nagyon melegnek tűnt, de többé már nem perzselt a
bőre, és könnyebben is pihent, az utolsó injekció után pedig
mindössze pár mordulás és a fájó karja miatti halk nyögés után vissza
is aludt.
– A francos tizennyolcadik századi baciknak esélye sincs a
penicillinnel szemben – mondtam alvó alakjának. – Semmi
ellenállás. Ha szifiliszed lenne, azt is pillanatok alatt kipucolnám.
És aztán mi lesz? Tűnődtem el, ahogy elbotorkáltam a konyhába
meleg tea és étel után kutatva. Egy ismeretlen nő, valószínűleg a
szakácsnő vagy a házvezetőnő, éppen akkor gyújtotta be a
téglakemencét, felkészítve arra, hogy befogadja az aznapi vekniket,
amik ott keltek táljukban az asztalon. Nem tűnt meglepettnek, hogy
lát, de egy kis helyet csinált nekem, hogy le tudjak ülni, majd
mindössze egy jó „Jó reggelt önnek, asszonyom!” kíséretében teát és
friss, serpenyőben sült pogácsát hozott nekem, majd vissza is tért a
munkájához.
 Úgy tűnt, Jenny szólt visszatértemről a személyzetnek. Ez vajon
azt jelentette, hogy ő is elfogadta? Kételkedtem benne. Egyértelmű
volt, hogy azt akarta, menjek el, és nem igazán örült neki, hogy
visszajöttem. Ha itt maradok, akkor sort kell majd keríteni némi
magyarázatra Laoghaire–t illetően, mind Jenny, mind Jamie részéről.
Márpedig szándékomban állt maradni.
– Köszönöm! – mondtam illedelmesen a szakácsnőnek, aztán,
magamhoz véve egy csésze meleg teát, visszamentem a szalonba,
hogy ott várjam meg, amíg Jamie úgy dönt, eljött az ideje ismét
felébredni.
Reggel többen is elmentek az ajtó előtt, néha meg–megállva, hogy
belessenek a szobába, de mindig elsiettek, mikor felnéztem. Végül,
nem sokkal dél előtt, Jamie ébredezni kezdett; megmozdult,
felsóhajtott, aztán felnyögött, ahogy a mozdulat megzavarta a karját,
majd ismét elcsitult.
Adtam neki pár másodpercet, hogy felfogja, ott vagyok mellette,
de a szemét nem nyitotta ki. Azonban nem aludt. A teste kicsit
feszült volt, nem álomtól ellazult. Egész éjszaka figyeltem, ahogy
aludt; felismertem a különbséget.
– Rendben van – mondtam. Hátradőltem a székben és
kényelmesen elhelyezkedtem, jó messzire tőle ahhoz, hogy ne érjen
el. – Akkor hát halljuk!
Felvillant egy kis kék vágat a vörösesbarna szempillája alatt, majd
el is tűnt.
– Mmmm? – mondta, és úgy tett, mintha éppen most ébredezne.
Szempillája megrebbent az arca fölött.
– Ne húzd az időt! – mondtam sürgetve. – Nagyon jól tudom,
hogy ébren vagy. Nyisd ki a szemedet, és mesélj csak nekem
Laoghaire–ről!
Kinyitotta kék szemét, és arcán némi rosszallással rám emelte a
tekintetét.
– Nem félsz tőle, hogy visszaesem? – tudakolta. – Mindig is azt
hallottam, hogy a betegeket nem szabad nagyon nyaggatni. Mert
visszaesnek tőle.
– Itt ül melletted az orvosod – nyugtattam meg. – Ha esetleg
elájulnál a megerőltetéstől, tudni fogom, mit tegyek.
– Ettől tartottam. – Összehúzott szemét előbb fürgén az asztalon
heverő gyógyszeres dobozra és a fecskendőkre fordította, majd
vissza rám.
– Úgy sajog a hátsó felem, mintha nadrág nélkül beleültem volna
egy rekettyebokorba.
– Nagyszerű – mondtam bájosan. – Egy óra múlva kapod a
következőt. Most viszont beszélni fogunk.
Jó erősen összeszorította az ajkát, ám utána ellazította és
felsóhajtott. Egy kézzel nagy nehezen ülő helyzetbe küzdötte magát,
és nekidőlt a párnáknak. Nem segítettem neki.
– Rendben van – mondta végül. Nem nézett rám, helyette inkább a
kézzel varrt paplant fixírozta, miközben végighúzta ujját a csillagos
minta szélén.
– Nos, az egész akkor történt, amikor visszajöttem Angliából.
A Lake Districtből jött fel, a Carter’s Baron át, azon a nagyszerű,
felföldi dombgerincen, ami elválasztja Angliát Skóciától, aminek
széles ormán tartották a Határvidék lakói az ősi összejöveteleiket és
ahol felhúzták piacaikat.
– Van egy szikla, ami a határt jelöli, talán ismered is; olyasféle
sziklának tűnik, ami még ott lesz egy darabig. – Kérdőn rám
pillantott, mire bólintottam. Ismertem; egy hatalmas menhir volt,
vagy tíz láb magas. Az én időmben valaki az egyik oldalára felvéste,
hogy ANGLIA, a másikra pedig azt, hogy SKÓCIA.
Itt megállt pihenni, mint tette azt több ezer utazó az évek alatt,
száműzötti múltja a háta mögött, a jövője – és az otthona – előtte, túl
a Skót–alföld ködös, zöld völgyein, fenn, a felföld ködbe burkolózó
hegyormai közt.
Jó kezét újra és újra végighúzta a haján, mint tette azt mindig,
mikor gondolkodott, amitől a rövidebb tincsek apró, zabolátlan,
élénk színű spirálokként álltak fel a feje tetején.
– Nem tudhatod, milyen érzés ez, ilyen sokáig idegenek közt élni.
–Tényleg? – mondtam kicsit élesen. Rémülten felpillantott rám, majd
arcán halovány mosollyal ismét lepillantott a takaróra.
– Ah, talán mégis – szólt. – Megváltozol, nem igaz? Bármennyire
is meg akarod tartani az otthon emlékét, és azt, hogy ki is vagy,
megváltozol. Nem leszel egy az idegenek közül; arra sosem lennél
képes, akkor sem, ha akarnád. De nem is az leszel, aki addig voltál.
Saját magamra gondoltam, ahogy ott állok némán Frank mellett,
mint valami hajó roncsának darabja, amit magával ragadott az
egyetemi partik árja, ahogy tolom a babakocsit Boston hűvös
parkjaiban, ahogy bridzsezem és beszélgetek a többi feleséggel és
anyával, mindezt a középosztálybeli családok idegen nyelvét
beszélve. Valóban idegenek voltak.
– Igen – mondtam. – Tudom. Folytasd csak!
Felsóhajtott, és megdörgölte az orrát a mutatóujjával.
– Tehát visszajöttem – mondta. Felnézett, a szája sarkában mosoly
bujkált. – Mit is mondtál a kicsi Iannek? „Az otthon az a hely, ahová,
ha mennünk kell, be kell, hogy engedjenek”?
– Pontosan – mondtam. – Ez egy idézet egy Frost nevű költőtől.
De mit értesz ez alatt? A családod biztos örült, hogy láthat!
A takarót piszkálva összehúzta a szemöldökét.
– Igen, örültek – mondta lassan. – Nem erről van szó… Nem úgy
értem, mintha azt éreztették volna velem, hogy nem látnak szívesen,
egyáltalán nem. De olyan sokáig voltam távol! Michael, meg a kicsi
Janet és Ian nem is emlékezett rám. – Szomorkásan elmosolyodott. –
De hallani hallottak rólam. Mikor bementem a konyhába, mindig
hozzásimultak a falhoz, és csak bámultak engem, hatalmasra tágult
szemmel.
Kicsit előredőlt, eltökélten, hogy megértesse velem.
– Tudod, mindez más volt, mint mikor a barlangban rejtőzködtem.
Nem voltam a házban, csak ritkán láttak, de akkor is mindig itt
voltam, közéjük tartoztam. Vadásztam nekik; tudtam, hogy mikor
éhesek, mikor fáznak, hogy mikor betegek a kecskék, vagy hogy
rosszul termett–e a kelkáposzta, de még azt is, ha huzat volt a
konyhaajtó alatt.
– Aztán elkerültem a börtönbe – mondta hirtelen. – Aztán
Angliába, írtam nekik, és ők is nekem, de az nem volt, nem lehetett
ugyanaz. Az, hogy láttam pár fekete szót a papíron, amik olyan
dolgokról regéltek, amik hónapokkal korábban történtek. És amikor
visszajöttem… – Megrántotta a vállát, majd össze is rezzent, ahogy a
mozdulattól fájdalom hasított a karjába. – Már minden más volt. Ian
megkérdezte, mit gondolok arról, hogy megvegyük az öreg Kirby
legelőjét, de tudtam, hogy már kiadta az ifjú Jamie–nek, hogy intézze
el. Ahogy átsétáltam a mezőkön, az emberek összehúzott szemmel,
gyanakodva néztek rám, mert azt hitték, idegen vagyok. Aztán a
szemük úgy kikerekedett, mintha szellemet láttak volna, mikor
felismertek.
Elhallgatott és kinézett az ablakon, ahol az anyja rózsáinak indái
nekiverődtek az ablaknak, ahogy megfordult a szél.
– Tényleg szellem voltam, azt hiszem. – Félénken rám pillantott. –
Ha tudod, hogy mire gondolok.
– Talán – feleltem. Az üveget eső csíkozta, a cseppek éppen olyan
szürkék, mint a kinti égbolt. – Úgy érzed, mintha a kötelékek, amik
ahhoz a tájhoz láncoltak, elszakadtak volna – mondtam halkan. –
Átlebegsz a szobákon, anélkül, hogy éreznéd a saját lépteidet.
Hallod, hogy az emberek beszélnek hozzád, de képtelen vagy
megérteni. Emlékszem erre, még azelőttről, hogy Bree megszületett
volna. Csakhogy nekem akkor volt egy kötelékem; ott volt nekem
Bree, aki az élethez láncolt.
Bólintott, anélkül hogy rám nézett volna, majd a szoba elnémult
egy percre. A tőzegtűz ott sziszegett a kandallóban mögöttem,
ontotta a felföld illatát, és a skót csirkeleves meg a sülő kenyér illata
betöltötte a házat, olyan melegen és megnyugtatóan, akár egy takaró.
– Itt voltam – mondta halkan. – De nem voltam otthon.
Éreztem a vonzását magam körül – a házét, a családét, magáét a
helyét. Bennem, aki nem emlékeztem a gyermekkori otthonomra, ott
élt a vágy, hogy leüljek, és örökre itt maradjak, hogy beleszőjem
magamat a mindennapi élet ezernyi szála közé, hogy biztosan
hozzáfűzzem magamat ehhez a kis földdarabhoz. Vajon mit
jelenthetett neki, aki az egész életét ennek a köteléknek az erejében
élte le, aki száműzetését annak reményében vészelte át, hogy
visszatérhet ide, hogy mikor visszatér, rá kell döbbennie, hogy még
mindig gyökértelen?
– És azt hiszem, magányos voltam – mondta csendesen.
Mozdulatlanul feküdt a párnán, a szeme csukva.
– Gondolom, hogy az voltál – feleltem, óvatosan, hogy se
együttérzés, se ítélkezés ne hallatszódjon a hangomban. Én is tudtam
volna mesélni a magányról.
Ekkor kinyitotta a szemét és belenézett az enyémbe, a
tekintetében kendőzetlen őszinteség.
– Igen, az is közrejátszott – mondta. – Nem az volt a fő oka, nem.
De igen, az is közrejátszott.
Jenny, egyszer gyengéden, máskor meg már szinte erőszakosan,
próbálta rávenni, hogy nősüljön újra. Ezt a témát újra és újra
felhozta, már a Cullodent követő időktől kezdve. Egymás után állt
elő az egyik meg a másik csinos, fiatal özvegyasszonnyal, meg ezzel
meg azzal a kedves szűzlánnyal, de mindezzel nem ment semmire.
Akkor viszont, megfosztva minden érzéstől, ami addig hajtotta előre,
elkeseredetten keresve valamiféle kapcsolatot – Jamie végre
hallgatott rá.
– Laoghaire Hugh MacKenzie–hez, Colum egyik hűbéreséhez
ment feleségül – mondta Jamie, a szemét ismét lehunyva. – De Hugh
elesett Cullodennél, úgyhogy Laoghaire két évvel később hozzáment
Simon MacKimmie–hez a Fraser klánból. A két kicsi lány, Marsali
és Joan az övéi. Az angolok pár évvel később letartóztatták, és
börtönbe zárták Edinburghban. – Kinyitotta a szemét és feltekintett a
felettünk húzódó, sötét plafongerendákra. – Jó háza volt, és olyan
birtoka, amit megérte lefoglalni. Akkoriban ez éppen elég volt, hogy
egy felföldi férfiból árulót faragjanak, akár nyíltan harcolt a
Stuartokért, akár nem. – A hangja kezdett rekedtessé válni, mire
kicsit elhallgatott és megköszörülte a torkát.
– Simon nem volt olyan szerencsés, mint én. Meghalt a
börtönben, még mielőtt bíróság elé állhatott volna. A Korona egy
ideig megpróbálta megszerezni a birtokot, de aztán Ned Gowan
elment Edinburghba és felszólalt Laoghaire nevében, és sikerült is
megmenteni a főépületet meg némi pénzt. Azzal érvelt, hogy ez
Laoghaire özvegyi joga.
– Ned Gowan? – Örömmel vegyes meglepetéssel mondtam ki a
nevet. – Hát még mindig él? – Ned Gowan, az az apró, öregecske
ügyvéd, aki jogi ügyekben adott tanácsot a MacKenzie klánnak, volt
az, aki húsz évvel korábban megmentett attól, hogy boszorkányként
megégessenek. És már akkor is ősöregnek gondoltam.
Jamie az örömömet látva elmosolyodott.
– Ó, igen. Szerintem fejszével kéne fejbe csapni az öreget, hogy
meghaljon. Pontosan úgy néz ki, mint mindig is, pedig most már
biztos túl van a hetvenen.
– Még mindig a Leoch kastélyában él?
Jamie bólintott, és az asztalon álló vizeskupáért nyúlt. Ügyetlenül,
jobb kézzel ivott, majd visszatette.
– Igen, már ami megmaradt belőle. Bár az utóbbi években
rengeteget utazott, felségárulási perekben adott be fellebbezéseket,
majd jogi úton próbált visszaszerezni birtokokat. – Jamie
mosolyában némi keserűség bujkált. – Van egy mondás, tudod? „A
háború után előbb jönnek a varjak, hogy megegyék a húst, utána meg
az ügyvédek, hogy lecsipegessék a csontokat.”
Jobb kezével a bal karjához nyúlt, és ösztönösen masszírozgatni
kezdte. – De nem, Ned jó ember, a hivatása ellenére is. Folyton
visszajár Invernessbe, Edinburghba, néha még Londonba meg
Párizsba is elmegy. És időről időre itt is megáll, hogy tartson egy kis
pihenőt útközben.
Ned Gowan volt az, aki megemlítette Laoghaire–t Jennynek,
mikor visszatért Balrigganba Edinburghból. Jenny a fülét hegyezte,
további részletek után érdeklődött, és mikor azokat megfelelőnek
találta, rögtön Balrigganba küldött, hogy meghívja Laoghaire–t és a
két lányát Lallybrochba hogmanay, vagyis újév ünnepére, ami éppen
közeledett.

A ház szinte csak úgy ragyogott azon az éjjelen, az ablakokban

gyertyák égtek, a lépcső korlátjára és az ajtófélfákra pedig magyal–
és borostyánágakat illesztettek. Már közel nem volt annyi dudás a
felföldön, mint Culloden előtt, de azért találtak egyet, és egy
hegedűst is, így hát zene szállt fel a lépcsősoron, ami összekeveredett
a rumos puncs, a szilvatorta, a mandulaszósz és a Savoy keksz
illatával.
Jamie késve és habozva jött le a lépcsőn. A vendégek közül
rengetegen már vagy tíz éve nem látták, és miután úgy érezte,
megváltozott, és szakadék választja el tőlük, nem is volt sok kedve
találkozni most velük. De Jenny új inget varrt neki, lekefélte és
megjavította a kabátját, és simára fésülte és befonta a haját, mielőtt
lement volna, hogy megnézze, hogy mennek a konyhában a dolgok.
Jamie–nek nem volt több kifogása arra, hogy húzza az időt, így végül
lement, és belevetette magát az összejövetel zajos forgatagába.
– Mister Fraser! – Peggy Gibbons volt az első, aki
megpillantotta; ragyogó arccal átsietett a szobán és a nyaka köré
fonta a karját, egy csepp szégyenérzet nélkül. Jamie meglepetésében
visszaölelte őt, mire pillanatokon belül máris egy kis nőcsorda vette
körül, akik vidáman köszöntötték őt, felemelték az apró gyerekeket,
akik távozása óta születtek, az arcát csókolgatták és a kezét
paskolgatták.
A férfiak félénkebbek voltak, egy–egy nyers szóval vagy egy vállon
veregetéssel köszöntötték, ahogy lassan végighaladt a termeken,
mígnem, addigra már szorongva a rengeteg figyelemtől, átmenetileg
beszökött a ház urának dolgozószobájába.
A szoba valaha az apjáé volt, aztán az övé, most pedig a sógora
tulajdona volt, aki távollétének hosszú évei alatt igazgatta
Lallybrochot. A főkönyvek, benne a raktáron lévő termények és a
bérleti díjak adataival, szépen sorban ott álltak a viharvert asztal
szélén. Jamie végigfuttatta ujját a könyvek bőrgerincén, az érintésük
megnyugtatta. Minden ott volt. A vetések és az aratások, az óvatos
vásárlások és beszerzések, a lassú begyűjtés, majd pedig a szétosztás,
ami a lallybrochi bérlők életének ritmusát adta.
A kis könyvespolcon megtalálta a fakígyóját. Mint minden más
értékes dolgot, azt is hátrahagyta, mikor börtönbe vonult. A kis,
cseresznyefából faragott figura a bátyja ajándéka volt, aki még
gyermekkorában meghalt. Jamie ott ült a székben az asztal mögött,
simogatta a kígyó évek alatt finomra csiszolt vonalait, mikor egyszer
csak kinyílt a dolgozószoba ajtaja.
– Jamie? – szólt be az ajtóból Laoghaire félénken. Jamie nem
vesződött azzal, hogy lámpát gyújtson a dolgozószobában; a nő
alakját a folyosóról beszűrődő gyertyák fénye világította meg. Fakó
haját, amit kiengedve viselt, mint egy hajadon, átsütötte a fény,
glóriát vonva sötétségbe burkolózó arca köré.
– Emlékszel rám?– kérdezte bátortalanul, vonakodva, miután nem
akart meghívás nélkül belépni a szobába.
– Igen – mondta Jamie rövid szünetet követően. – Igen, persze
hogy emlékszem.
– Már kezdenek a zenészek – mondta. És így is volt; Jamie
hallotta a hegedű vonyítását és a talpak dobbanását az elülső
szalonban, amit egyszer–egyszer vidám kiáltás kísért. Máris úgy tűnt,
hogy jól fog sikerülni az esemény, és a legtöbb vendéget majd a
padlón szundítva éri a reggel.
– A nővéred azt mondja, remek táncos vagy – folytatta Laoghaire,
még mindig félénken, de eltökélten.
– Már jó ideje, hogy utoljára táncoltam – felelte Jamie, ő maga is
kicsit félénken és fájdalmasan kelletlenül, bár a hegedűmuzsikába
belesajdultak a csontjai, a lába pedig a zene ritmusára mozgott.
– A „Tha mo Leabaidh ’san Fhraoch”–ot játsszák. „A hangában
van az ágyam”. Ezt biztos ismered. Nem jönnél velem kipróbálni,
hogy megy a tánc? – Laoghaire kinyújtotta felé a kezét; apró és
kecses volt a félhomályban. És erre Jamie felállt székéből, kezébe
fogta a nő kinyújtott kezét, és megtette az első vonakodó lépéseket.

– Mindez itt történt – mondta, és jó kezével körbemutatott a

szobában, ahol ültünk. – Jenny kivitette a bútorokat, mindet, csak
egy asztal maradt, rajta az étellel meg a whiskyvel, a hegedűs pedig
ott állt az ablak előtt, az újhold meg ott függött az égen a válla fölött.
– Az ablak felé biccentett, ahol ott remegtek a bazsarózsa ágai.
Annak a hogmanay–lakomának a fényéből valamennyi megcsillant
az arcán, amit kicsit fájt látnom.
– Egész éjszaka táncoltunk, néha másokkal együtt, de leginkább
csak magunkban. És hajnalban, amikor azok, akik még mindig ébren
voltak, elmentek a ház hátuljába, hogy megnézzék, milyen ómeneket
hoz az újesztendő, mi ketten is velük mentünk. Az egyedülálló nők
egyenként forogtak körbe, majd léptek át az ajtón csukott szemmel,
aztán megint megpördültek és kinyitották a szemüket, hogy lássák,
mit is pillantanak meg elsőként – mivel az árulkodik nekik arról,
hogy milyen férfihoz fognak feleségül menni, tudod.
Rengeteg nevetés hallatszott, ahogy a vendégek, akik
kimelegedtek a whiskytől és a tánctól, egymást lökdösték az ajtó
felé. Laoghaire hátramaradt, nevetve és kipirulva, mert azt mondta,
hogy ez a fiatal lányok játéka, nem pedig egy harmincnégy éves
asszonyé, de a többiek ragaszkodtak hozzá, így ő is kipróbálta.
Háromszor megfordult a tengelye körül az óramutató járásával
megegyező irányban, kinyitotta az ajtót, kilépett a hideg, hajnali
fénybe, majd ismét megpördült. És mikor kinyitotta a szemét, a
tekintete Jamie arcára vetült, aki a várakozástól tágra nyílt szemmel
figyelte őt.
– Tehát… ott volt ő, az özvegyasszony két gyerekkel. Kellett neki
egy férfi, ez egyértelmű volt. Nekem pedig kellett… valami. – A
tűzbe bámult, ahol a kis láng átragyogott a tőzeg vörös halmán, kevés
meleg fénnyel. – Azt gondoltam, hogy talán majd segíthetünk
egymáson.
Szépen, csendesen összeházasodtak Balrigganban, miután Jamie
kevés tulajdonával átköltözött oda. Aztán kevesebb mint egy évvel
később vissza is költözött, utána pedig elment Edinburghba.
– Mi a pokol történt? – kérdeztem nagyon is kíváncsian.
Tehetetlenül felnézett rám.
– Nem tudom megmondani. Nem arról van szó, hogy bármi is
rossz lett volna, nem igazán. Csak az a baj, hogy semmi sem volt
rendben. – Kezével fáradtan megdörgölte a homlokát a szemöldöke
közt. – Én tehetek róla, azt hiszem. Az én hibám. Valahogy mindig
csalódást okoztam neki. Leültünk vacsorázni, aztán hirtelen könnybe
lábadt a szeme, és zokogva hagyta ott az asztalt, én meg csak ültem
ott, és ötletem sem volt, mit mondtam vagy tettem rosszul.
Keze ökölbe szorult a takaró fölött, aztán ellazította.
– Istenem, sosem tudtam, hogy mit tehetnék érte, vagy hogy mit
mondjak! Bármit is mondtam, azzal csak rontottam a dolgokon, és
volt, hogy napokig, nem is, hetekig még csak nem is szólt hozzám,
amikor meg odamentem hozzá, egyszerűen csak elfordult, és bámult
ki az ablakon, amíg ott nem hagytam megint.
Ujjával megérintette a párhuzamos karmolásnyomokat a nyakán.
Mostanra már majdnem begyógyultak, de az én körmeimnek a
nyoma még mindig látszódott fehér bőrén. Fanyarul rám nézett.
– Te sosem tetted ezt velem, Sassenach.
– Nem az én stílusom – értettem egyet vele, az arcomon halvány
mosollyal. – Ha én dühös vagyok rád, akkor a pokolba is, legalább
azt tudni fogod, hogy miért.
Kurtán felhorkantott, aztán visszafeküdt a párnákra. Egy ideig
egyikünk sem szólt. Aztán Jamie a plafont bámulva beszélni kezdett.
– Eddig azt hittem, semmit sem akarok tudni arról, hogy milyen
volt… Frankkel, úgy értem. Lehet, hogy ebben tévedtem.
– Bármit elmondok neked, amit csak tudni szeretnél – mondtam. –
De nem most. Még mindig te vagy soron.
Felsóhajtott és becsukta a szemét.
– Félt tőlem – mondta lágyan egy perccel később. – Próbáltam
gyengéd lenni vele. Istenem, újra és újra megpróbáltam, mindent,
amit csak tudtam arról, hogyan lehet egy nő kedvében járni. De
semmire sem mentem vele.
Nyugtalanul egyik oldalról a másikra fordította a fejét, gödröt
nyomva a tollpárnába.
– Talán Hugh volt az, talán Simon. Mindkettejüket ismertem, és
jó emberek voltak, de senki sem lehet a tudója annak, mi folyik a
hitvesi ágyban. Lehet, hogy a gyerekszülés volt az oka; nem minden
nő bírja. De valami bántotta őt valamikor, és nem számít, hogy
próbálkoztam, nem tudtam meggyógyítani. Elhúzódott, amikor
megérintettem, és láttam a szemében, hogy fél, és hogy rosszul van.
– Szomorú ráncok jelentek meg csukott szeme körül is, mire
ösztönösen a keze után nyúltam.
Jamie finoman megszorította, majd kinyitotta a szemét.
– Ezért hagytam ott végül – mondta halkan. – Többé már nem
bírtam. Nem mondtam semmit sem, csak fogtam tovább a kezét,
egyik ujjamat a pulzusára helyezve, hogy ellenőrizzem. A szívverése
megnyugtatóan lassú és egyenletes volt.
Kicsit fészkelődött az ágyban, megmozdította a vállát, amit egy
fájdalmas grimasz követett.
– Nagyon fáj a karod? – kérdeztem.
Fölé hajoltam, és a homlokára tettem a kezemet. A bőre nagyon
meleg volt, de nem volt láza. Volt egy ránc a vöröses szemöldöke
közt, amit elsimítottam a bütykeimmel.
– Fáj a fejed?
– Igen.
– Megyek, csinálok neked egy kis fűzfakéreg teát. – Már éppen
álltam volna fel, de kezét a karomra helyezve megállított.
– Nem kell tea – mondta. – De az segítene kicsit, ha esetleg az
öledbe hajthatnám a fejemet, és kicsit megmasszíroznád a
halántékomat – nézett fel rám kék szemével, ami olyan tiszta volt,
mint a tavaszi ég.
– Egy pillanatra sem ejtesz át, Jamie Fraser – mondtam. – Nem
fogom ám elfelejteni a következő injekciódat! – Ám ettől függetlenül
máris elraktam a széket az útból, és leültem mellé az ágyra.
Halkan, boldogan felnyögött, ahogy fejét az ölembe emeltem, és
elkezdtem simogatni, masszírozni a halántékát, hátrasimítva dús,
hullámos haját. Nyakának hátulja nedves volt; felemeltem a haját és
finoman ráfújtam, és láttam, ahogy nyaka tövének sima, fehér bőrén
libabőr emelkedik.
– Ó, ez jó érzés – mormolta. Abbéli elhatározásom ellenére, hogy
nem fogom megérinteni őt azt leszámítva, amit szigorúan
megkövetel a gondozása, egészen addig, amíg nem rendeztünk le
mindent kettőnk közt, azon kaptam magamat, hogy a kezemet
nyakának és vállának merész, éles vonalaira simítom, csigolyáinak
kemény bütykeit és lapockájának széles, lapos síkját kutatva.
Teste kemény és feszes volt a tenyerem alatt, lélegzete meleg
simogatás a combomon, így végül kissé vonakodva segítettem vissza
a párnára, és nyúltam a penicillines ampulláért.
– Rendben van – mondtam, lehajtva a takarót, és az inge széle
után nyúltam. – Egy gyors szúrás, és… – Kezemmel véletlenül
végigsimítottam hálóruhájának elején, mire meglepetésemben
elhallgattam.
– Jamie! – mondtam, és majdnem hangosan felnevettem. – Ezt
nem hiszem el!
– Én sem hiszem, hogy menne – értett egyet kényelmesen. Az
oldalára fordulva összehúzta magát, mint egy garnéla, a szempillái
sötéten borultak az arcára. – De attól még álmodozhat az ember, nem
igaz?

L
Aznap este sem mentem fel aludni. Nem beszéltünk sokat, csak
feküdtünk egymás mellett a keskeny ágyon, és alig mozdultunk,
hogy ne bántsuk a sebesült karját. A ház többi része néma volt,
mindenki biztonságban feküdt az ágyában, és a tűz sziszegésén, a
szél sóhajain és Ellen rózsabokrának kapargászásán az ablakon, ami
olyan állhatatos volt, mint a szerelem, ezeken kívül semmit sem
lehetett hallani.
– Tudod? – kérdezte Jamie lágyan valamikor a sötét, kései
órákban. – Tudod, milyen együtt lenni valakivel így? Amikor
mindent megpróbálsz, és mégsem tudod meg sosem a titkát?
– Igen – mondtam, ahogy Frankre gondoltam. – Igen, tudom.
– Gondoltam, hogy talán tudod. – Egy pillanatig csendben volt,
aztán kezével finoman megérintette a hajamat, ami nem volt több az
árnyékok elmosódott játékánál a tűz fényében.
– És aztán… – suttogta –, és aztán ismét visszakapni, visszakapni
azt a tudást. Mikor szabadon mondhatsz vagy tehetsz bármit, és
tudod, hogy így helyes.
– Azt mondani, hogy „szeretlek”, és teljes szívedből komolyan is
gondolni – mondtam halkan bele a sötétségbe.
– Igen – válaszolta alig hallhatóan. – Azt mondani.
 Kezét a hajamon nyugtatta, és anélkül, hogy tudtam volna, hogyan
is történt igazán, azon kaptam magamat, hogy hozzá bújok, és a
fejemet a válla gödrében pihentetem.
– Oly sok éven át – mondta –, olyan hosszú időn keresztül, annyi
minden voltam, annyi különböző ember. – Éreztem, ahogy nyelt
egyet és finoman megmozdult, amitől hálóingének kikeményített
vászna megzizzent.
– Bácsi voltam Jenny gyerekeinek, és fivér neki meg Iannek.
„Milord” Fergusnek és „uram” a bérlőimnek. „Mac Dubh” az
ardsmuiri férfiaknak, és „MacKenzie” a többi szolgának
Helwaterben. Aztán „Malcolm, a nyomdász”, és „Jamie Roy” a
kikötőben. – Eközben lassan a hajamat simogatta, olyan suttogó
hanggal, ami a kinti szél sóhajára emlékeztetett. – De itt – mondta
olyan lágyan, hogy alig hallottam őt –, itt a sötétben, veled… itt
nincs nevem.
Felé emeltem az arcomat, és meleg lélegzetét az ajkaim közé
vettem.
– Szeretlek – mondtam, és nem kellett hozzátennem, hogyan
értettem.
 38

Találkozom egy ügyvéddel

Ahogy azt előre megjósoltam, a tizennyolcadik századi bacilusoknak
esélyük sem volt a modern antibiotikumokkal szemben. Jamie láza
gyakorlatilag huszonnégy órán belül megszűnt, és a következő két
nap leforgása alatt a karjában kialakult fertőzés is javulni kezdett, és
nem maradt belőle más, csak egy kis pír a seb körül, és egy nagyon
enyhe gennyesedés, ha megnyomták a sebet.
A negyedik napon, miután megbizonyosodtam afelől, hogy
szépen gyógyul, vékonyan bekentem a sebet kasvirágkrémmel, ismét
bekötöztem, majd magára hagytam Jamie–t, hogy én is felöltözzek és
megtisztogassam magamat.
Ian, Janet, az ifjú Ian és a szolgák mind be–benéztek időnként az
utóbbi napokban, hogy lássák, hogy javul Jamie. Jenny gyanús
módon nem vette ki ebből a részét, de tudtam, hogy ettől függetlenül
még tökéletesen tudatában van mindennek, ami a házában történik.
Nem fejeztem ki aziránti szándékomat, hogy felmenjek az emeletre,
és mégis, mikor kinyitottam a szobám ajtaját, ott találtam egy nagy
kancsó forró vizet a mosdótál mellett, aminek a felszínéről finom gőz
szállt fel, mellette pedig egy darab friss szappant.
Az utóbbit felvettem és megszagoltam. Finom tapintású, francia
szappan volt, gyöngyvirággal illatosítva, ami egy igencsak finom
megjegyzés volt a házban betöltött szerepemre nézve – nagy becsben
tartott vendég, annyi biztos, de nem a család tagja, akik
természetesen mind a szokásos, durva, faggyúból és lúgból készített
szappant használnák.
– Rendben van – motyogtam. – Hát, majd meglátjuk, nem igaz? –
És azzal beszappanoztam a mosdókendőt, felkészülve a
tisztálkodásra.
Ahogy éppen a hajamat igazgattam a tükörben fél órával később,
hallottam odalentről, ahogy érkezett valaki. Sőt, a hangok alapján
többen is. Ahogy lejöttem a lépcsőn, egy kisebb gyereksereggel
találtam szembe magamat, ami ott hömpölygött a konyha és az elülső
szalon közt, miközben itt–ott feltűnt köztük egy–egy felnőtt is, aki
kíváncsian vizslatott engem, ahogy lejöttem a földszintre.
Belépve a szalonba láttam, hogy kivitték a tábori ágyat, Jamie
pedig, megborotválkozva és tiszta hálóingben, szépen alápolcolva
fekszik a szófán, paplan alatt, a bal karja felkötve, és négy vagy öt
gyerek veszi körül. A gyerekeket Janet, az ifjú Ian és egy mosolygós
fiatalember terelgette, aki az orra alapján Frasernek tűnt, de amúgy
éppen csak hogy hasonlított arra az aprócska fiúra, akit utoljára húsz
évvel ezelőtt láttam Lallybrochban.
– Hát itt van! – kiáltott fel Jamie boldogan, ahogy megjelentem,
mire a szobában lévő összes ember megfordult, hogy rám nézzen,
arcukról a szívélyes üdvözléstől kezdve a tátott szájú elképedésig
minden leolvasható volt.
– Biztos emlékszel a kicsi Jamie–re – mondta az idősebb Jamie a
magas, széles vállú, göndör fekete hajú fiatalember felé biccentve,
aki egy mocorgó kis csomagot tartott a kezében.
– A tincseire emlékszem – mondtam mosolyogva. – Minden
egyéb változott némelyest.
Az ifjú Jamie vigyorogva nézett le rám.
– Én jól emlékszem önre, nénikém – mondta, a hangja mély és
selymes, mint a jól érlelt sör. – A térdén tartott engem, és tíz kicsi
malacot játszott a lábujjaimmal.
– Az egyszerűen képtelenség! – néztem fel rám némiképpen
megdöbbenve. Bár az valóban valósnak tűnt, hogy az emberek,
kinézetüket tekintve, nem változtak jelentősen húszas és negyvenes
éveik közt, azonban négy és huszonnégy közt nagyon is
megváltoztak.
– Talán a pici Benjaminnál, itt ni, játszhatna megint – ajánlotta fel
az ifjú Jamie mosolyogva. – Esetleg attól majd újra ráérez az ízére. –
Lehajolt, és óvatosan a karomba helyezte a csomagot.
Egy elképesztően kerek arc nézett fel rám, borzalmasan
csodálkozva, ahogyan az az újszülötteknél szokásos. Úgy tűnt,
Benjamint kissé megzavarta, hogy az apja hirtelen le lett cserélve
rám, de nem tiltakozott. Helyette apró, rózsaszín száját hatalmasra
tátotta, beledugta az öklét és elgondolkodva elkezdte csócsálni.
Egy házi készítésű nadrágot viselő, szőke kisfiú Jamie térdére
támaszkodva bámult fel rám.
– Ő kicsoda, bábi? – kérdezte hangosan suttogva.
– Ő Claire nagy–nagynénéd – felelte Jamie komolyan. – Már
biztos hallottál róla, nem igaz?
– Ó, igen – mondta a kisfiú vadul bólogatva. – Ő is olyan öreg,
mint a nagyi?
– Még nála is öregebb – felelte Jamie, ünnepélyesen
visszabólintva. A kisfiú tátott szájjal bámult engem egy pillanatig,
aztán dühösen összehúzott szemöldökkel visszafordult Jamie felé.
– Ne viccelődj, bábi! Egyáltalán nem tűnik olyan öregnek, mint a
nagyi! Alig van ezüst a hajában!
– Köszönöm, gyermekem! – mondtam, és kedvesen
lemosolyogtam rá.
– Biztos vagy benne, hogy ő a mi Claire nagy–nagynénink? –
folytatta a kisfiú, és kétkedve vizslatott engem. – Anya azt mondja,
hogy Claire nagy–nagynéni talán boszorkány volt, de ez a hölgy
egyáltalán nem néz ki úgy, mint egy boszorkány. Én egyetlen
bibircsókot sem látok az orrán!
– Köszönöm! – ismételtem, ezúttal kicsit szárazabban. – És téged
hogy hívnak?
Mivel ilyen egyenesen neki irányítottam a kérdést, hirtelen
zavarba jött, belefúrta az arcát Jamie ingujjába, és nem volt hajlandó
megszólalni.
– Ő itt Angus Walter Edwin Murray Carmichael – válaszolta
helyette Jamie, felborzolva a selymes, szőke hajat. – Maggie
legidősebb fia, akit leginkább csak Wallyként ismernek.
– Mi csakTaknyosnak nevezzük – közölte velem egy vörös hajú
kislány, aki a térdemnél állt. – Mert az orra folyton tele van
takonnyal.
Angus Walter felkapta a fejét nagybátyja ingéről, és dühtől
céklavörös arccal meredt hölgyrokonára.
– Nem is! – kiáltotta. – Vond vissza! – Meg sem várva, hogy
visszavonja–e vagy sem, a kisfiú ökölbe szorított kézzel a kislányra
vetette magát, ám ekkor lekapta őt a lábáról nagy–nagybátyjának a
keze, ami megragadta a grabancát.
– Nem ütünk meg lányokat – közölte vele Jamie határozottan. –
Az nem férfias.
– De azt mondta, hogy taknyos vagyok! – nyavalygott Angus
Walter. – Meg kell, hogy üssem!
– Megjegyzéseket tenni más kinézetére pedig nem szép dolog,
Miss Abigail – mondta Jamie szigorúan a kislánynak. – Illene
bocsánatot kérned a kuzinodtól.
– De ha egyszer tényleg… – kötötte az ebet a karóhoz Abigail, de
aztán elkapta Jamie szigorú pillantását, mire lesütötte a szemét, az
arcára pedig pír ült ki. – Sajnálom, Wally! – motyogta.
Először úgy tűnt, Wally ódzkodik attól, hogy ezt megfelelő
kompenzációnak tekintse annak a sértésnek ellenében, amit
elszenvedett, ám végül nagybátyja ígéretének fejében, miszerint
mond egy mesét, letett arról, hogy megüsse a kunzinját.
– Mondd el azt, amelyikben a kelpi meg a lovas van! – kiáltott fel
vörös hajú ismerősöm, és előretolakodott, hogy ő is részt vehessen a
mesehallgatásban.
– Ne, az ördög sakkjátszmáját meséld! – csiripelt közbe
valamelyik másik gyerek. Úgy tűnt, mintha Jamie valamiféle
gyerekmágnes lett volna; két kisfiú a takaróját huzigálta, miközben
egy apró, barna hajú lányka felmászott a szófa háttámlájára Jamie
feje mellett, és teljes odaadással elkezdte fonogatni a haját.
– Szép, bábi – mormolta, nem szállva be az ötletelésbe, hogy
miről is szóljon a mese.
– Ez Wally meséje – mondta Jamie határozottan, egyetlen
legyintéssel elfojtva a kitörni készülő vitát. – Azt választ, amit csak
szeretne. – Előhúzott egy tiszta zsebkendőt a párna alól és odatartotta
Wally orrához, ami valóban igencsak taknyos volt.
– Fújd ki! – mondta a kisfiúnak halkan, majd hangosabban: – És
aztán mondd, mit szeretnél, Wally!
Wally engedelmesen kifújta az orrát, majd így szólt:
– Szent Bride és a lúd meséjét, kérlek, bábi!
Jamie felém fordította a tekintetét, amit utána elmerengő
arckifejezéssel az arcomon nyugtatott.
– Rendben van – mondta kis szünetet követően. – Akkor lássuk!
Azt tudjátok, hogy a szürke lúd egy életre választ társat? Ha
vadászol, és megölsz egy felnőtt vadludat, akkor mindig meg kell
várnod, hogy a párja is odajöjjön gyászolni. Aztán meg kell
próbálnod megölni a másikat is, mivel az utána csak a halálba sírná
magát, az egek felé zokogva elvesztett kedves után.
A kicsi Benjamin megmozdult pokrócai közt, és elhelyezkedett a
karomban. Jamie elmosolyodott, majd visszafordította figyelmét
Wally felé, aki tátott szájjal ült nagybátyja térdén.
– Tehát – mondta –, mindez akkor történt, amikor több száz évvel
azelőtt, mint amit ti csak el tudtok képzelni vagy meg tudtok
álmodni, Bride először a felföld szikláira tette a lábát, az oldalán
Michaellel, az Áldottál…
Ezen a ponton Benjamin halkan panaszkodni kezdett, és elkezdte
a ruhám elejét matatni. Úgy tűnt, az ifjú Jamie–nek és testvéreinek
nyoma veszett, és miután egy kis paskolgatás és ringatás sem
segített, kimentem a szobából, hogy megkeressem Benjamin anyját,
magam mögött hagyva a kerekedő történetet.
A kérdéses hölgyre a konyhában bukkantam rá, egy lányokból és
asszonyokból álló népes társaság közepén, és miután átadtam neki
Benjamint, egy kis időt bemutatkozással, köszöntéssel, és az
olyasféle rituáléval töltöttünk el, aminek folyamán a nők felmérik a
másikat, nyíltan és amúgy is.
A nők mind nagyon barátságosak voltak. Láthatóan mindenki
tudta, hogy ki vagyok, vagy legalábbis meséltek nekik rólam, mivel,
ahogy egytől egyig mindenkinek bemutattak, nyilvánvalóan senki
sem lepődött meg azon, hogy Jamie első felesége visszatért – akár a
sírból, akár Franciaországból, attól függően, hogy mit mondtak
nekik.
Ám az összejövetelnek mégis furcsa mellékíze volt. Szinte
vallásosan kerülték, hogy kérdéseket tegyenek fel nekem. Máshol ez
talán egyszerűen csak az udvariasság jele lett volna, de nem a
felföldön, ahol bevett szokás minden egyes idegen élettörténetét
kiszedni belőle egyetlen röpke látogatás alatt.
És mialatt végig nagy illedelmesen és kedvesen bántak velem,
azért a szemük sarkából újra és újra egymásra pillantottak, lopva
összenéztek a hátam mögött, és csendben elejtett megjegyzéseket
tettek keltául.
Ám a legfurcsább mind közül Jenny távolléte volt. Ő volt
Lallybroch szíve. Még sosem voltam úgy a házban, hogy ne járta
volna át a jelenléte, miközben az összes lakó úgy kering körülötte,
mint a bolygók a Nap körül. Semmi sem jutott eszembe, ami kevésbé
vallott volna rá, mint hogy elhagyja a konyháját, mikor ekkora
vendégsereg van a házban.
Jelenléte most is olyan erős volt, mint a friss fenyőágak illata,
amik nagy halomban feküdtek az éléskamra hátuljában, miközben
aromájuk kezdte bejárni az egész házat; de Jennyt magát egy
pillanatra sem lehetett látni.
Az óta az éjszaka óta került engem, hogy visszatértem az ifjú
Iannel – gondolom, jelen körülmények közt ez egészen természetes
volt. Én sem kerestem őt, hogy beszéljek vele. Mindketten tudtuk,
hogy előbb–utóbb rendeznünk kell majd a dolgokat, de jelen
pillanatban ennek egyikünk sem nézett elébe.
A konyhában kényelmes meleg uralkodott – túl meleg. A száradó
ruhák, a forró keményítő, a nedves pelenkák, az izzadó testek, a
zsírban sülő zablepény és a sülő kenyér egymásba fonódó illata már
kezdett egy kicsit sok lenni, így amikor Katherine megemlítette,
hogy kellene egy kancsó tejszín a pogácsákhoz, megragadtam a
szökésre kínálkozó alkalmat, és felajánlottam, hogy lehozom azt a
tejeskamrából.

L
A konyhában tartózkodó, felforrósodott testek szorítása után a kinti
hideg, nedves levegő annyira frissítő volt, hogy egy pillanatig csak
álltam ott, kirázva a konyhaszagot az alsószoknyámból és a
hajamból, mielőtt beléptem volna a tejeskamrába. Ez a fészer kicsit
távolabb volt a főépülettől, hogy könnyen elérhető legyen a
fejőcsűrből, amit meg közben a két kis karámhoz építettek, amiben a
birkákat meg a kecskéket tartották. Tehenet is tartottak a felföldön,
de inkább a húsáért, semmint a tejéért, mivel úgy gondolták, hogy a
tehéntej csak a betegeknek való.
Meglepetésemre, ahogy kijöttem a tejeskamrából, Fergust
pillantottam meg, ahogy a karámra támaszkodva, rosszkedvűen
bámulja az előtte lustán mocorgó, gyapjas hátak tengerét. Nem
számítottam arra, hogy majd itt látom, és eltűnődtem azon, hogy
Jamie vajon tudja–e, hogy visszatért.
Jenny nagy becsben tartott merinói juhai – importált, kézből
etetett, és sokkal jobban elkényeztetett jószágok, mint Jenny
bármelyik unokája – megpillantottak, ahogy elhaladtam mellettük,
mire tömegesen megindultak a karám széle felé, és vadul bégettek,
némi finomságot remélve. Miután kicsit megrémisztette a
felfordulás, Fergus felpillantott, majd bágyadtan intett nekem.
Mondott is valamit, de lehetetlen volt kivenni a ricsajban.
Volt egy nagy láda, tele deres káposztafejekkel a karám mellett;
kivettem egy nagy, fonnyadt, zöld fejet, majd szétosztottam a
leveleket úgy egy tucatnyi lelkesen harapdáló száj közt, annak a
reményében, hogy így el tudom őket hallgattatni.
A kos, egy hatalmas, Hughie nevezetű gyapjas teremtmény,
akinek heréi, mint két, gyapjúval borított labda, majdnem a földig
lógtak, egy hangos és zsarnoki Beee! kíséretében utat tört magának a
csoport elejéhez. Fergus, aki addigra már odaért mellém, felkapott
egy egész káposztát, és jó erősen, valamint egész jó célzással,
egyenesen Hughie–hoz vágta.
– Tais–toi!– mondta dühösen.
Hughie hátrahúzódott, és eleresztett egy magas hangú, döbbent
Beh!–t, ahogy a káposzta lebucskázott kipárnázott hátáról. Aztán
megrázta magát, hogy valamelyest visszanyerje a méltóságát, majd
sértődött önérzetességgel himbálózó herékkel elügetett. Nyája, mint a
juhok, megindult utána, és kórusban halkan, elégedetlenül bégettek,
ahogy követték.
Fergus rosszindulatúan bámult utánuk.
– Haszontalan, zajos, büdös szörnyetegek – mondta. Kissé
hálátlanul, gondoltam, miután a sál és a harisnya, amit viselt, szinte
biztos, hogy az ő gyapjúkból készült.
– Örülök, hogy újra látlak, Fergus! – mondtam, nem is figyelve
arra, milyen kedve van. – Jamie tudja, hogy már visszaértél? –
Eltűnődtem azon, hogy Fergus vajon mennyit tudhat a közelmúlt
eseményeiről, ha csak most érkezett meg Lallybrochba.
– Nem – mondta kifejezetten kedvetlenül. – Gondolom, szólnom
kéne neki, hogy itt vagyok. – Ennek ellenére egyetlen lépést sem tett
a ház felé, csak bámulta tovább a karám összetaposott sarát. Valami
láthatóan emésztette; reméltem, minden jól ment a feladatával.
– Rendben megtaláltad Mr. Gage–et? – kérdeztem.
Egy pillanatig úgy nézett rám, mint aki nem érti, miről beszélek,
aztán egy szikrányi élet visszatért vékony arcába.
– Ó, igen. A milordnak igaza volt. Mr. Gage–dzsel tartottam,
hogy figyelmeztessük a Társaság többi tagját, aztán együtt elmentünk
egy ivóba, ahol találkozójuk lett volna. Még szép, hogy ott volt egy
egész fészekaljnyi álruhás finánc. Aztán hadd várjanak még ránk,
csak úgy, mint a társuk a hordóban, ha ha!
A következő pillanatban kihunyt a tekintetében a vad öröm
szikrája, és felsóhajtott.
– Persze nem várhatjuk el, hogy kifizessék a röpiratokat. És bár a
nyomdagépet sikerült megmenteni, csak Isten a tudója, mikorra
sikerül majd ismét beindítani a milord üzletét.
Akkora szomorúsággal beszélt, hogy egészen meglepett.
– Csak nem segítesz te is be a nyomtatásba? – kérdeztem.
Felemelte az egyik vállát, majd vissza is ejtette.
– Azt nem mondanám, hogy segítek, milady. De a milord volt
olyan kedves, és megengedte, hogy a brandy eladásából kapott
részemből befektessek a nyomdába. Idővel teljes jogú üzlettárs
lettem volna.
– Értem – mondtam együtt érzőn. – Szükséged van pénzre? Talán
tudnék…
Meglepetten rám pillantott, majd elmosolyodott, felfedve
tökéletes, négyzetes, fehér fogait.
– Köszönöm, milady, de nem kell. Nekem magamnak nagyon
kevésre van szükségem, és ahhoz meg van elég. – Megpaskolta
kabátjának oldalsó zsebét, ami megnyugtatóan csilingelt.
A szemöldökét összehúzva elhallgatott, majd mindkét csuklóját jó
mélyen a kabátja zsebébe dugta.
– Neeem… – mondta lassan. – Csak hát… Nos, a nyomdászat
nagyon is tiszteletreméltó szakma, milady.
 – Gondolom, hogy az – feleltem kicsit összezavarodva. Ezt ki is
hallotta a hangomból, mire elmosolyodott, bár elég komoran.
– Az a baj, milady, hogy míg bár egy csempész talán nagyobb
jövedelemmel is rendelkezik, mint amennyi feltétlenül szükséges
ahhoz, hogy eltartson egy feleséget, a csempészet mint egyedüli
hivatás nem feltétlenül felel meg egy tiszteletreméltó ifjú hölgy
szüleinek.
– O–oh– mondtam, ahogy hirtelen mindent megértettem. –
Szeretnél megházasodni? Méghozzá egy tiszteletreméltó lányt vennél
el?
Kicsit szégyenlősen bólintott.
– Igen, madame. De az anyja nem kedvel engem.
Mindent egybevetve, nem mondhatom, hogy ezért okoltam volna
az ifjú hölgy anyját. Bár Fergus sötéten jóképű volt, és megnyerő
modora volt, amivel könnyűszerrel rabul ejtheti egy fiatal lány szívét,
híján volt pár dolognak, amit a kissé konzervatívabb skót szülők
elvárhattak, mint például a tulajdon, a jövedelem, egy bal kéz, meg
egy vezetéknév.
Szintúgy, bár a csempészet, a marhatolvajlás és a gyakorlati
kommunizmus egyéb fajtái nagy és fényes múlttal rendelkeztek a
felföldön, a franciák nem. És nem számított, hogy Fergus milyen
régóta élt Lallybrochban, éppen olyan francia maradt, mint a Notre–
Dame. Ő is, csak úgy, mint én, örökre idegen marad.
– De ha üzlettárs lehetnék egy nyereséges nyomdászati
vállalkozásban, tudja, akkor az talán rábírná a drága hölgyet, hogy
fontolja meg az ajánlatomat – magyarázta. – De így… –
Vigasztalhatatlanul megrázta a fejét.
Együtt érzőn megpaskoltam a karját.
– Ne is aggódj miatta! – mondtam. – Majd kitalálunk valamit.
Jamie tud erről a lányról? Biztos vagyok benne, hogy hajlandó lenne
beszélni az anyjával a kedvedért.
Teljes meglepetésemre Fergus erre kifejezetten rémültnek tűnt.
 – Ó, nem, milady! Kérem, ne mondjon neki semmit! Rengeteg
más, fontosabb dolog van, amivel most törődnie kell.
Nagy általánosságban, gondoltam, ez még igaz is lehet, de akkor
is meglepett a hév, amivel előadta. De ettől még beleegyeztem, hogy
nem mondok semmit sem Jamie–nek. Már kezdett fázni a lábam a
fagyos földön való álldogálástól, ezért javasoltam, hogy menjünk be.
– Talán egy kicsit később, milady – mondta. – Egyelőre, úgy
hiszem, még a birkák számára sem vagyok megfelelő társaság. –
Azzal mélyet sóhajtott, megfordult, és előrezuhanó vállal elcaplatott
a galambdúc irányába.

L
Meglepetésemre Jenny ott volt a szalonban Jamie–vel. Előtte kinn
volt a szabadban; orcája és hosszú, egyenes orrának hegye
kipirosodott a hidegtől, a téli köd illata pedig még mindig érződött a
ruháin.
– Kiküldtem az ifjú Iant, hogy nyergelje meg Donast – mondta.
Összehúzott szemöldökkel nézett az öccsére. – Ki tudsz sétálni az
istállóig, Jamie, vagy inkább az lenne a legjobb, ha előhozatnánk a
bestiát?
Jamie egyik szemöldökét felhúzva nézett fel rá.
– Bárhová el tudok sétálni, ha úgy hozza a szükség, de most nem
megyek sehová.
– Hát nem mondtam neked, hogy jön? – mondta Jenny
türelmetlenül. – Amyas Kettrick benézett tegnap késő este, azt
mondta, éppen most jött Kinwallisből. Hobart ma szándékozik
eljönni, azt mondta. – A kandallópárkányon álló csinos kis
zománcozott órára nézett. – Ha reggeli után indult, akkor egy órán
belül itt lesz.
Jamie dühösen, a szemöldökét összehúzva a nővérére nézett, majd
fejét a szófa fejtámlájára hajtotta.
– Megmondtam neked, Jenny, hogy nem félek Hobart
MacKenzie–től! – mondta kurtán. – Legyek átkozott, ha
megfutamodom előle!
Jenny szemöldöke a homloka közepére szaladt, ahogy hűvösen az
öccsére nézett.
– Ó, tényleg? – mondta. – Laoghaire–től sem féltél, aztán nézd
meg, mit lett a vége! – Fejével Jamie felkötött karja felé bökött.
Jamie nem állta meg, hogy szájának egyik sarka felfelé ne íveljen.
– Igen, nos, ebben igazad van – mondta. – Másfelől viszont,
Jenny, tudod, hogy a felföldön ritkább a pisztoly, mint a csirke,
aminek foga van. Nem hiszem, hogy Hobart majd idejön, és elkéri a
saját pisztolyomat, hogy aztán lelőjön vele.
– Nem hiszem, hogy ilyenekkel vesződne; egyszerűen majd csak
idejön, és felnyársal egyenesen a zúzádon át, amilyen ostoba egy
gúnár vagy! – csattant fel.
Jamie felkacagott, de Jenny csak dühösen bámulta őt.
Megragadtam a pillanatot, hogy közbeszóljak.
– Kicsoda – érdeklődtem – az a Hobart MacKenzie, és pontosan
miért is akar téged felnyársalni, mint egy gúnárt?
Jamie felém fordította a fejét, a szemében még mindig vidám
csillogással.
– Hobart Laoghaire bátyja, Sassenach – magyarázta. – Ami pedig
azt illeti, hogy felnyársalnának vagy ehhez hasonló…
– Laoghaire elküldetett érte Kinwallisba, oda, ahol él – szólt
közbe Jenny –, és beszámolt neki erről… minderről. – Apró,
türelmetlen legyintésével ebbe belefoglalt engem, Jamie–t, meg úgy
az egész kellemetlen helyzetet.
– Az lenne az elképzelés, hogy Hobart idejön, hogy eltörölje a
húga becsületén esett csorbát, azáltal, hogy eltöröl engem –
magyarázta Jamie. Úgy tűnt, mintha szórakoztatná is ennek a
gondolata. Én nem voltam ebben olyan biztos, ahogy Jenny sem.
 – És nem aggódsz emiatt a Hobart miatt? – kérdeztem.
– Még szép, hogy nem – mondta kicsit ingerülten. A nővére felé
fordult. – Az isten szerelmére, Jenny, ismered Hobart MacKenzie–t!
Az az ember egy malacot nem tudna leszúrni anélkül, hogy le ne
vágná a saját lábát!
Jenny tetőtől talpig végignézett az öccsén, láthatóan azt próbálta
felmérni, mennyire lenne képes megvédeni magát egy ügyetlen
disznóölő ellenében, míg végül vonakodva arra a következtetésre
jutott, hogy talán sikerülne neki, még fél kézzel is.
– Mmphm – mondta. – Na, és mi lesz, ha idejön megölni téged, és
te ölöd meg őt? Akkor mi lesz?
– Akkor halott lesz, gondolom – mondta Jamie szárazon.
– Téged meg felakasztanak gyilkosságért! – vágott vissza Jenny. –
Vagy majd menekülhetsz, Laoghaire összes rokonával a nyomodban.
Családi viszályt akarsz szítani, mi?
Jamie összehúzott szemmel nézett a nővérére, ami még jobban
kiemelte a kettejük közti, eddig is szembetűnő hasonlóságot.
– Amit akarok – mondta Jamie túljátszott türelemmel –, az a
reggelim. Most szándékodban áll megetetni engem, vagy inkább
megvárod, amíg elájulok az éhségtől, aztán elrejtesz a paplyukban,
amíg Hobart el nem megy?
Jenny finom csontozatú arcán a düh és a jókedv vívott csatát,
ahogy rezzenéstelen tekintettel nézte az öccsét. Mint az lenni szokott
a két Fraserrel, a jókedv győzött.
– Az is eszembe jutott – mondta, ahogy egy kurta, vonakodó
mosollyal felvillantotta a fogait –, hogy amennyiben el tudnám
rángatni a makacs testedet olyan messzire, akkor én magam vernélek
fejbe egy furkósbottal. – Megrázta a fejét és felsóhajtott.
– Rendben van, Jamie, legyen, ahogy te akarod. De ígérd meg,
hogy megpróbálod nem összepiszkolni a drága, török szőnyegemet,
rendben?
Jamie felnézett a nővérére, miközben széles szájának egyik sarka
felfelé ívelt.
– Megígérem, Jenny – felelte. – Nem lesz vérontás a szalonban.
Jenny felhorkantott.
– Idióta! – mondta, azonban a hangjában nem volt egy csepp
rosszindulat sem. – Mindjárt ideküldöm Janetet a zabkásáddal. – És
azzal szoknyája és alsószoknyái suhogása közepette távozott is.
– Azt mondta, hogy Donas? – néztem utána kicsit összezavarodva.
– Ugye ez nem ugyanaz a ló, akit elhoztál Leochból!?
– Ó, dehogy – Jamie hátrahajtotta a fejét, és rám mosolygott. – Ez
Donas unokája – vagy legalábbis az egyik közülük. Ezt a nevet adjuk
a sárga méncsikóknak az ő tiszteletére.
Áthajoltam a szófa háttámlája felett, és a válláról kezdve finoman
végigtapogattam a sebesül karját.
– Fáj? – kérdeztem, mikor láttam, ahogy összerezzen, mikor
megnyomtam a karját pár hüvelykkel a sebe felett. Már sokat javult;
előző nap a sajgó terület még magasabban kezdődött.
– Nem olyan rossz – felelte. Levette a kendőt, amivel fel volt
kötve a karja, majd megpróbálta óvatosan kinyújtani, mire az arca
fájdalmas grimaszba rándult. – De nem hiszem, hogy a közeljövőben
cigánykerekeznék.
Felkacagtam.
– Nem, nem hiszem. – Haboztam. – Te Jamie… ez a Hobart.
Tényleg nem hiszed, hogy…
– Nem – mondta határozottan. – Ha pedig úgy is lenne, akkor is
először meg akarnék reggelizni. Nem örülnék neki, ha éhgyomorra
gyilkolnának meg.
Kissé megnyugodva ismét felkacagtam.
– Megyek, és máris hozom neked – mondtam.
Ám ahogy kiléptem az előcsarnokba, mozgást pillantottam meg az
ablakokon keresztül, mire megálltam, hogy megnézzem, mi az.
Jenny volt az, köpenyben, a csuklyája a fejébe húzva, hogy így
védekezzen a hideg ellen, ahogy felfelé haladt a dombon az istálló
felé. Hirtelen felindulásból lekaptam az előcsarnok fogasáról a
köpenyemet, és kisiettem utána. Volt némi mondandóm Jenny
Murray–nek, és talán ez volt a legjobb alkalom arra, hogy egyedül
kapjam el.

L
Közvetlenül az istálló előtt értem utol; hallotta maga mögött a
lépteimet, mire meglepetten megállt. Gyorsan körbepillantott, de
látta, hogy egyedül vagyunk. Rádöbbenve, hogy semmi módja sincs
annak, hogy elnapolja összecsapásunkat, kihúzta magát
gyapjúköpenye alatt, és felemelte a fejét, hogy egyenesen a
szemembe tudjon nézni.
– Gondoltam, az lesz a legjobb, ha szólok az ifjú Iannek, hogy
szedje le a nyerget a lóról – mondta. – Aztán lemegyek a
zöldségespincébe némi hagymáért a pitéhez. Velem jössz?
– Igen. – Szorosan magam köré húztam a köpenyt, hogy így
védjem magamat a téli széltől, és követtem őt az istállóba.
Odabenn meleg volt – legalábbis a kinti csípős hideghez képest –,
sötét, és megtöltötte a lovak, a szalma és a trágya kellemes illata. Egy
pillanatra megálltam, és hagytam, hogy a szemem hozzászokjon a
félhomályhoz, de Jenny rögtön végigment a középső folyosón, a
léptei könnyedek voltak a kőpadlón.
Az ifjú Ian elterülve feküdt egy bála friss szalmán; most felült,
pislogva a hangok hallatán.
Jenny fiáról a bokszra pillantott, ahol egy lágy tekintetű sárga ló
békésen eszegette a szénát, és se nyereg, se kantár nem volt rajta.
– Hát nem megmondtam neked, hogy készítsd elő Donast? –
kérdezte Jenny élesen a fiútól.
Az ifjú Ian kissé félénken megvakargatta a fejét, majd felállt.
– Igen, anyám, úgy volt – mondta. – De úgy voltam vele, hogy
nem éri meg csak azért felnyergelni, hogy utána le is szedjem róla.
Jenny dühösen felnézett rá.
– Ó, tényleg? – mondta. – És mégis miért voltál olyan biztos
abban, hogy nem lesz rá szükség?
Az ifjú Ian megrántotta a vállát, majd lemosolygott az anyjára.
– Anyám, ön is éppen olyan jól tudja, mint én, hogy Jamie bácsi
ugyan nem futamodna meg semmi elől sem, főleg nem Hobart bácsi
elől. Nem igaz? – tette hozzá finoman.
Jenny felnézett a fiára, majd felsóhajtott. Aztán vonakodva
elmosolyodott, amitől az egész arca kivirult, és felnyúlt, hogy
kisimítsa fia arcából a dús, rendezetlen hajzuhatagot.
– Igen, kicsi Ian, tudom. – Kezét egy ideig a fiú pirospozsgás
arcán tartotta, majd leengedte. – Akkor menj csak vissza a házba, és
egyél egy második reggelit a bácsikáddal – mondta. – Én a
nénikéddel most lemegyek a zöldségespincébe. De abban a
pillanatban rögtön gyere értem, amint Mr. Hobart MacKenzie
megérkezik, megértetted?
– Igenis, anyám! – ígérte, majd az étel gondolata által hajtva
elsietett a ház felé.
Jenny figyelte, ahogy egy fiatal lármás daru ügyetlen
kecsességével távolodik, majd ajkán még mindig mosollyal megrázta
a fejét.
– Édes kis kölyök – mormolta. Aztán, ahogy ismét eszébe jutott a
jelenleg fennálló helyzet, határozottan felém fordult.
– Akkor hát gyere! – mondta. – Gondolom, beszélni akarsz velem,
nem?

L
Egyikünk sem szólt egy szót sem, amíg el nem értünk a
zöldségespince védelmébe. Egy, a ház alá ásott aprócska helyiség
volt mindössze, aminek levegője csípős volt a gerendákról lógó,
hosszú fonatokba fűzött hagymától és fokhagymától, a szárított alma
édes, fűszeres illatától és a krumpli nedves, földes szagától, ami
göröngyös, barna takaróként volt kiterítve a pince falait szegélyező
polcokon.
– Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy ültessek krumplit? –
kérdezte Jenny, finoman végighúzva kezét az összezsúfolt gumókon.
– Szerencse, hogy megtetted; a krumplitermés tartott minket életben
több télen keresztül is Culloden után.
Még szép, hogy emlékeztem. Amikor mondtam neki, éppen
egymás mellett álltunk a hideg, őszi éjszakában, és éppen
búcsúzkodtunk – ő visszatért az újszülött gyermekéhez, én pedig
Jamie–t megkeresni indultam, akit, mint törvényen kívüli felföldit,
éppen halálra ítéltek. Megtaláltam, és meg is mentettem őt – és úgy
tűnik, Lallybrochot is. És Jenny megpróbálta mindkettőt Laoghaire–
nek adni.
– Miért? – kérdeztem végül halkan. A feje búbjának beszéltem,
miután éppen lehajolt, hogy tegye a dolgát. Keze olyan
bizonyossággal mozgott, mint az óra mutatói, ahogy kiemelt egy
hagymát a hosszú, lelógó fonatból, letörte a kemény, kiszáradt szárat
a fonatról, majd a kosárba dobta, amit magával hozott.
– Miért tetted? – kérdeztem. Letörtem én is egy újabb hagymát
egy másik fonatról, ám ahelyett, hogy a kosárba raktam volna, a
kezem közé fogtam, és úgy gurítottam előre–hátra, mint egy
baseball–labdát, miközben hallottam, hogy zizeg papírszerű héja a
tenyerem közt.
– Mit miért tettem? – Hangja ismét tökéletesen nyugodt volt; csak
valaki olyan, aki nagyon jól ismerte, hallhatta a benne rejlő
feszültséget. Én pedig jól ismertem – legalábbis egyszer régen.
– Úgy érted, miért vettem rá az öcsémet, hogy elvegye Laoghaire–
t? – Hirtelen felnézett, sima, fekete szemöldökét kérdőn felhúzta, de
aztán vissza is fordult a hagymafonathoz. – Igazad van; nem tette
volna meg, ha én nem veszem rá.
– Tehát rávetted – mondtam. A szél megremegtette a
zöldségespince ajtaját, mire por hullott a vésett kőlépcsőkre.
– Magányos volt – mondta halkan. – Olyan magányos. Nem
bírtam nézni. Olyan sokáig szomorú volt, tudod, ahogy téged
gyászolt.
– Azt hittem, hogy meghalt – mondtam csendesen, megfelelve ki
nem mondott vádjaira.
– Akár halott is lehetett volna – mondta élesen, aztán felemelte a
fejét és felsóhajtott, hátrasimítva egy sötét hajtincset. – Igen, talán
tényleg nem tudtad, hogy túlélte; rengetegen vesztek oda
Cullodennél – és az biztos, hogy akkoriban ő meg azt hitte, hogy te
halott vagy. De akkoriban súlyos sebei voltak, és nem csak a lábán.
És mikor hazatért Angliából… – Megrázta a fejét, és egy újabb
hagyma után nyúlt. – Ránézésre úgy tűnt, jól van, de nem… –
Egyenesen rám nézett, azzal a ferde vágású, kék szemével, ami olyan
nyugtalanítón hasonlított az öccse szemére. – Nem afféle férfi,
akinek egyedül kéne hálnia, nem igaz?
– Jogos – mondtam kurtán. – De túléltük, mindketten. Miért
küldtél Laoghaire–ért, mikor visszatértünk az ifjú Iannel?
Jenny először nem válaszolt, csak keresgélt tovább a hagymák
közt, eltörve, odanyúlva, eltörve, odanyúlva.
– Kedveltelek – mondta olyan halkan, hogy alig hallottam. –
Szerettelek is, talán, mikor régen itt éltél Jamie–vel.
– Én is kedveltelek – mondtam éppen olyan halkan. – De akkor
miért?
A keze végre megdermedt, és felnézett rám, a keze ökölbe
szorítva az oldalán.
– Mikor Ian elmondta, hogy visszatértél – mondta lassan,
tekintetét a hagymákra szegezve –, egy tollpihével is a padlóra
lehetett volna teríteni. Először izgatott voltam, és alig vártam, hogy
lássalak. Tudni akartam, merre voltál – tette hozzá, szemöldökét
finoman, kérdőn felhúzva. Mikor nem válaszoltam, folytatta. – De
aztán félni kezdtem – mondta halkan. Tekintete elkalandozott,
szemére pedig árnyékot vontak dús, fekete szempillái.
– Láttalak, tudod – mondta, még mindig valami láthatatlan távolba
bámulva. – Mikor elvette Laoghaire–t, és ott álltak az oltárnál, ott
voltál velük, ott álltál Jamie jobbján, közte és Laoghaire között. És
tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy vissza fogod őt venni.
A szőrszálak bizseregve felálltak a tarkómon. Lassan megrázta a
fejét, mire láttam, hogy egészen belesápadt az emlékbe. Leült egy
hordóra, mire a köpenye úgy terült el körülötte, mint egy virág
szirmai.
– Nem születtem a látás képességével, és nem is gyakran látok
dolgokat. Előtte még nem is volt soha látomásom, és remélem, többé
nem is lesz. De akkor láttalak ott, olyan tisztán, mint ahogy most
látlak, és ettől annyira megijedtem, hogy ki kellett mennem a
teremből, az esküjük közepén. – Nyelt egyet, és egyenesen rám
nézett.
– Nem tudtam, hogy ki vagy – mondta csendesen. – Vagy…
vagy… hogy mi. Nem ismertük a családodat, nem tudtuk, hogy
honnan származol. És soha nem is kérdeztelek, nem igaz? Jamie
téged választott, és ez elég volt. De aztán eltűntél, és olyan hosszú
idő telt el… Azt hittem, talán már elfeledett téged annyira, hogy
ismét megnősüljön, és hogy boldog legyen.
– De nem volt boldog – mondtam, megerősítést várva Jennytől.
Ezt meg is kaptam, mikor megrázta a fejét.
– Nem – mondta csendesen. – De Jamie hűséges férfi, nem igaz?
Nem számít, hogy mi volt kettejük közt, közte meg Laoghaire közt,
ha egyszer megesküdött, hogy az ura lesz, akkor már nem volt
hajlandó teljesen magára hagyni. Nem számított, hogy az ideje nagy
részét Edinburghban töltötte. Tudtam, hogy mindig vissza fog ide
térni. A sorsa hozzá volt kötve Laoghaire–hez, a felföldhöz. De aztán
visszatértél te.
 A keze mozdulatlanul feküdt az ölében, ami ritka látványnak
számított. Még mindig szép formája volt, az ujjai hosszúak és
ügyesek, de a bütykei vörösek és durvák voltak a hosszú évek
munkájától, a kék erek pedig átütöttek vékony, fehér bőrén.
– Tudtad – mondta, az ölét bámulva hogy egész életemben még
sosem voltam tíz mérföldnél távolabb Lallybrochtól?
– Nem – mondtam kicsit meglepődve. Lassan megrázta a fejét,
majd felnézett rám.
– De te voltál – mondta. – Gondolom, rengeteget utaztál. –
Tekintete az arcomat fürkészte, nyomok után kutatva.
– Igen.
Bólintott, mintha csak magában gondolkodna.
– És még fogsz is – folytatta, majdnem suttogva. – Tudtam, hogy
ismét el fogsz menni. Te nem vagy ideláncolva, nem úgy, mint
Laoghaire. Nem úgy, mint én. Jamie pedig veled fog menni. És akkor
soha többé nem fogom látni. – Egy pillanatra becsukta a szemét,
majd ismét kinyitotta, finom metszésű, sötét szemöldöke alól nézve
fel rám.
– Ezért – mondta. – Azt hittem, hogyha majd tudomást szerzel
Laoghaire–ről, akkor majd ismét elmész. És el is mentél – tette
hozzá, finoman fintorogva –, ám Jamie itt maradt. De aztán
visszajöttél. – Vállát alig láthatóan, tehetetlenül megrántotta. – És
látom, hogy ez így nincs jól; a sors hozzád kötötte őt, jóban,
rosszban. Te vagy a felesége. És ha ismét elmész, ő is veled fog
menni.
Tehetetlenül kerestem azokat a szavakat, amikkel
megnyugtathatom.
– De nem fogok. Nem fogok megint elmenni. Nem akarok mást,
csak itt maradni vele. Örökre.
Kezemet a karjára helyeztem, mire teste kicsit megfeszült. Egy
pillanattal később saját kezét az enyémre tette. A levegő csípős volt,
és hosszú, egyenes orrának hegyét vörösre színezte a hideg.
 – Mindenki mást és mást mond a látomásokról, tudod? – mondta
kicsivel később. – Egyesek azt mondják, mindez kőbe van vésve;
hogy akármit látsz, annak meg kell történnie. De mások meg azt
mondják, hogy nem, hogy mindez csak figyelmeztetés. Hogy ha
kezedbe veszed a dolgokat, akkor meg tudod változtatni. Te mit
gondolsz erről? – oldalvást kíváncsian rám pillantott.
Vettem egy mély lélegzetet, amitől a hagymaszag csípni kezdte az
orromat. Ez minden szempontból nagyon is személyes kérdés volt.
– Nem tudom – feleltem enyhén remegő hanggal. – Mindig is úgy
gondoltam, hogy természetesen meg tudod változtatni a dolgok
kimenetelét, ha előre tudsz róluk. De most… Nem tudom – fejeztem
be csendesen, Cullodenre gondolva.
Jenny engem nézett, a szeme olyan sötétkék, hogy szinte már
feketének tetszett a félhomályban. Ismét eltűnődtem azon, hogy
Jamie vajon mennyit mondhatott el neki, és hogy mennyit is tudott
anélkül, hogy el kellett volna neki mondani.
– De akkor is meg kell próbálnod – mondta magabiztosan. – Nem
hagyhatod csak úgy szó nélkül a dolgokat, nem igaz?
Nem tudtam, hogy ezt most személyesen érti–e, de azért
megráztam a fejemet.
– Nem – mondtam. – Nem hagyhatod. Igazad van; meg kell
próbálnod változtatni a dolgokon.
Kicsit szégyenlősen egymásra mosolyogtunk.
– Ugye rendesen gondját fogod majd viselni? – kérdezte Jenny
hirtelen. – Akkor is, ha elmentek? Ugye gondját viseled majd?
Megszorítottam hideg ujjait, éreztem kezének vékony és
törékenynek tűnő csontjait a markomban.
– Természetesen – mondtam.
– Akkor minden rendben van – felelte halkan, és viszonozta a
szorításomat.
Csak ültünk ott egy pillanatig, egymás kezét fogva, egészen addig,
amíg fel nem csapódott a zöldségespince ajtaja, egy széllöket
kíséretében esővizet eresztve le a lépcsőn.
– Anya? – dugta be az ifjú Ian fejét a pincébe izgalomtól csillogó
szemmel. – Megérkezett Hobart MacKenzie! Apa azt mondja, jöjjön
gyorsan!
Jenny talpra ugrott, és még azt is majdnem elfelejtette, hogy
magával vigye a hagymás kosarat.
– Akkor hát felfegyverkezve jött? – kérdezte idegesen. – Pisztolyt
hozott vagy kardot?
Ian megrázta a fejét, miközben a szél vadul összeborzolta a haját.
– Ó, egyiket sem, anya! – mondta. – Annál rosszabbat hozott. Egy
ügyvédet!

L
El sem lehet olyan embert képzelni, aki kevésbé hasonlít az alakot
öltött bosszúra, mint Hobart MacKenzie. Az apró termetű, vékony
csontú, úgy harminc év körüli férfi sápadt szempillák által keretezett,
sápadtkék szemmel bírt, ami igencsak hajlamos volt a vizesedésre,
valamint kifejezetten jellegtelen vonásokkal rendelkezett, ami ritkuló
hajjal kezdődött, és olyan csapott állal ért véget, ami úgy tűnt, mintha
igyekezett volna elbújni kravátlijának fodrai közt.
Éppen az előcsarnok tükrében igazgatta a haját, amikor beléptünk
a bejárati ajtón, miközben gondosan göndörített parókája ott pihent
mellette az asztalon. Rémülten pislogott egyet felénk, majd felkapta a
parókát és a fejébe nyomta, aztán ugyanezzel a lendülettel meg is
hajolt előttünk.
– Mrs. Jenny – mondta. Apró nyúlszeme felém villant, majd
rögtön el is rólam, azután vissza, mintha titkon abban reménykedett
volna, hogy valójában nem is vagyok ott, amivel egy időben viszont
attól rettegett, hogy bizony igenis ott vagyok.
Jenny Hobartról rám pillantott, mélyen felsóhajtott, majd a
szarvainál fogva ragadta meg a bikát.
– Mr. MacKenzie – mondta, és illedelmesen pukedlizett előtte. –
Bemutathatom önnek sógornőmet, Claire–t? Claire, ő itt Mr. Hobart
MacKenzie Kinwallisből.
Hobart eltátotta a száját, és csak bámult engem. Már éppen
kinyújtottam volna felé a kezemet, de aztán meggondoltam magam.
Jó lett volna tudni, mit ajánl Emily Post egy ilyen helyzetben, ám
mivel Miss Post nem volt jelen, kénytelen voltam improvizálni.
– Örvendek a találkozásnak! – mondtam, az arcomon a lehető
legszívélyesebb mosollyal.
– Ah… – mondta. Bizonytalanul biccentett felém. – Um… Alá…
Alá…s szolgája, asszonyom.
Szerencsére a beszélgetésünk ezen pontján kinyílt a szalon ajtaja.
Ránéztem az ajtóban álló apró, rendezett alakra, majd, ahogy
felismertem, örömömben felkiáltottam.
– Ned! Ned Gowan!
Valóban Ned Gowan volt az, az idős edinburghi ügyvéd, aki
egyszer megmentett attól, hogy megégessenek boszorkányságért.
Most már láthatóan jóval öregebb volt, összement a kortól, és éppen
olyan ráncos volt, mint a szárított almák, amiket lenn láttam a
zöldségespincében.
Ragyogó, fekete szeme viszont szemernyit sem változott, és
tekintetében kitörő örömmel rögtön rám is emelte.
– Kedvesem! – kiáltotta, ahogy fürgén csoszogva előresietett.
Ragyogó arccal megragadta a kezemet, és aszott ajkát lázas
udvariassággal a kézfejemre szorította.
– Hallottam, hogy…
– Hogyan kerül mégis ide…
– …Annyira örülök, hogy látom!
– …Olyan boldog vagyok, hogy látom, de…
Hobart MacKenzie elköhintette magát, ezzel megzavarva
elragadtatott üdvözlésünket, mire Mr. Gowan kissé riadtan felnézett,
és bólintott.
– Ó, igen, természetesen. Előbb az üzlet, kedvesem – mondta,
illedelmesen meghajolva előttem –, aztán, ha lesz olyan kedves,
hatalmas örömömre szolgálna meghallgatni kalandjainak történetét!
– Ah… Minden tőlem telhetőt megteszek majd – feleltem,
miközben azon járt az eszem, hogy mégis mennyit akar majd hallani.
– Nagyszerű, nagyszerű! – Körbepillantott az előcsarnokban,
csillogó, kicsi szemét ráemelte Hobartra és Jennyre, aki időközben
felakasztotta a köpenyét, és most éppen a haját simította le. – Mr.
Fraser és Mr. Murray már a szalonban vár minket. Mr. MacKenzie,
ha ön és a hölgyek hajlandóak lennének csatlakozni hozzánk, akkor
talán a lehető leggyorsabban rendezhetjük az ügyet, hogy aztán
kellemesebb dolgokkal foglalhassuk el magunkat. Ha megengedi,
kedvesem? – nyújtotta felém csontos karját hívogatóan.

L
Jamie még mindig a szófán feküdt, ahol hagytam, méghozzá
nagyjából ugyanabban az állapotban – vagyis élve. A gyerekek
elmentek, leszámítva egy kerek képű kicsikét, aki mélyen aludt
Jamie ölében. Jamie hajában mostanra mindkét oldalon több kis
fonat volt, vidáman beléjük font selyemszalagokkal, amitől nem
éppen a helyzethez illő módon ünnepélyes külsőt kapott.
– Úgy nézel ki, mint Óz Gyáva Oroszlánja – mondtam neki az
orrom alatt, ahogy leültem a puffra a szófája mögött. Nem hittem
volna, hogy Hobart MacKenzie bármiféle kendőzetlen, rosszindulatú
cselre készül, de arra az esetre, ha mégis ilyesmire kerülne sor, Jamie
közelében akartam lenni.
Jamie ezen kicsit megilletődött, és a fejéhez emelte a kezét.
– Tényleg?
– Sss! – mondtam. – Majd később elmesélem.
 Eddigre a többi résztvevő is elhelyezkedett a szalonban. Jenny Ian
mellé ült a kétszemélyes kanapéra, míg Hobart és Mr. Gowan két
bársonyszékbe telepedett.
– Akkor hát összegyűltünk? – érdeklődött Mr. Gowan, ahogy
körbenézett a helyiségben. – Itt van minden egyes érdekelt fél?
Nagyszerű. Nos, kezdésként, először is ki kell nyilatkoztatnom a
saját érdekemet. Mr. Hobart MacKenzie ügyvédjeként vagyok jelen,
és Mrs. James Fraser – látta, ahogy összerezzenek, mire precízen
hozzátette –, mármint a második Mrs. James Fraser, született
Laoghaire MacKenzie, érdekét képviselem. Eddig minden érhető?
Érdeklődve Jamie–re pillantott, aki bólintott.
– Igen.
– Nagyszerű. – Mr. Gowan felvett egy poharat az előtte álló
asztalról, és kortyolt egy aprót. – A klienseim, a MacKenzie–k,
elfogadták javaslatomat, hogy jogi megoldást keressenek arra a
bonyodalomra, amit tudomásom szerint az első Mrs. Fraser hirtelen
és váratlan, ám örömteli és szerencsés – tette hozzá fejet hajtva az
irányomba – újbóli felbukkanása okozott.
Rosszallóan megrázta a fejét Jamie felé.
– Sajnos azt kell mondanom, drága, ifjú barátom, hogy sikerült
igencsak bajos jogi kalamajkába kevernie magát.
Jamie felhúzta az egyik szemöldökét és a nővérére pillantott.
– Igen, nos, kaptam hozzá segítséget – mondta szárazon. –
Pontosan milyen kalamajkáról is van szó?
– Nos, először is – mondta Ned Gowan vidáman, miközben
csillogó, fekete szeme belesüppedt a ráncok hálójába, ahogy rám
mosolygott –, az első Mrs. Frasernek minden joga meglenne ahhoz,
hogy polgári pert indítson ön ellen házasságtörésért és paráznaságért.
A büntetés ezekért többek közt…
Jamie visszapillantott rám, a szeme egy fürge, kék villanás.
– Azt hiszem, nem igazán kell emiatt a lehetőség miatt aggódnom
– mondta az ügyvédnek. – Mi egyébről van még szó?
 Ned Gowan engedelmesen bólintott, majd felemelte egyik ráncos
kezét, egymás után hajlítva be az ujjait, ahogy számolta a
lehetőségeket.
– A második Mrs. Fraser, született Laoghaire MacKenzie
oldaláról megvádolhatják, természetesen, bigámiával, csalásra tett
kísérlettel, ténylegesen elkövetett csalással. Az, hogy ez most
szándékosan történt vagy sem, már teljesen más kérdés. Ezen felül
rosszindulatú megtévesztéssel. – Boldogan behajlította negyedik ujját
is, majd mély levegőt vett, hogy folytassa. – És…
Jamie egészen eddig türelmesen hallgatta a felsorolást. Most
viszont előredőlve közbeszólt.
– Ned – mondta kedvesen –, mégis mi a poklot akar az átkozott
nőszemély?
Az apró ügyvéd pislogott egy sort szemüvege mögött, leengedte a
kezét, majd a plafongerendákra emelte a tekintetét.
– Nos, a hölgy első számú kívánsága, mint azt kifejezte – mondta
körültekintően –, hogy végignézhesse, amint önt kasztrálják és
kibelezik, méghozzá Broch Mordha piacterén, hogy aztán a fejét
karóra húzva kitegyék a kapujára.
Jamie válla egy pillanatra remegni kezdett az elfojtott nevetéstől,
ám aztán összerezzent, mikor ettől megfájdult a karja.
– Értem – mondta, miközben igyekezett nem mosolyra húzni az
ajkát.
Mosolyától ráncok gyűltek össze Ned Gowan ősöreg szája körül.
– Kénytelen voltam informálni Mrs… Mármint a hölgyet –
javította ki magát rám pillantva, és kurtán felköhintett –, hogy a
törvény valamelyest kisebb elégtételt engedélyez, mint amit ő
kívánna.
– Valamelyest – mondta Jamie szárazon. – De gondolom, a lényeg
az, hogy nem igazán kíván visszakapni engem férjeként.
– Nem – szólt közbe Hobart váratlanul. – Hollóeleségként lehet,
de nem férjként.
 Ned hűvösen a kliensére pillantott.
– Megtenné, hogy nem kompromittálja az ügyét azáltal, hogy
bevall dolgokat még az egyezség megkötése előtt, ha kérhetem? –
mondta rosszallóan. – Különben miért fizet engem? – Visszafordult
Jamie felé, anélkül, hogy akárcsak egy aprócska csorba is esett volna
szakmai becsületén.
– Bár Miss MacKenzie nem kívánja folytatni házastársi
kapcsolatát önnel – ami amúgy sem lenne lehetséges – tette hozzá
fair módon –, hacsak nem kívánna elválni a jelen lévő Mrs. Frasertől,
és utána újraházasodni…
– Nem, ilyet egyáltalán nem kívánok tenni – biztosította Jamie
sietve, és ismét rám pillantott.
– Nos, ebben az esetben – folytatta Ned egy pillanatnyi szünet
nélkül –, azt tanácsolom az ügyfeleimnek, hogy ahol csak lehet, ott
igyekezzünk elkerülni egy per költségeit. És a vele járó publicitást –
tette hozzá, láthatatlan szemöldökét felhúzva és Hobart felé
biccentve, aki rögtön bólintott –, valamint a nyilvános tárgyalást és
az ezzel járó, nyilvánosságra hozott tényeket. Így hát…
– Mennyit akar? – szólt közbe Jamie.
– Mr. Fraser! – Ned Gowan döbbentnek tűnt. – Eddig még egy
szóval sem említettem, hogy pénzügyi megegyezésről lenne szó…
– Csakis azért, mert túlságosan lefoglalja az, hogy ilyen jól
szórakozik, maga komisz, öreg gazember – mondta Jamie. Dühös
volt, mindkét orcáján egy–egy vörös folt lángolt, ugyanakkor viszont
szórakoztatta is a helyzet. – Elérne végre ahhoz a részhez, kérem?
Ned Gowan ünnepélyesen bólintott.
– Nos, meg kell érteni – kezdte –, hogy jelen vádak mellett egy
sikeres megegyezés azzal járhat, hogy Miss MacKenzie és a fivére
jelentős bírsággal sújtja önt. Igencsak jelentős bírsággal – tette hozzá,
ennek gondolatára finom, az ügyvédekre jellemző kárörömmel.
– Végül is, nemcsak hogy Miss MacKenzie nyilvános
megaláztatásnak és gúnynak lett kitéve, ami igencsak megzavarta a
lelkiállapotát, de annak a veszélye is fenyegeti, hogy elveszíti fő
bevételforrását…
– Dehogy fenyegeti ilyesmi! – szólt közbe Jamie hevesen. –
Megmondtam neki, hogy majd továbbra is támogatom őt, meg a két
lánykát! Mégis mit gondol rólam?
Ned összenézett Hobarttal, aki megrázta a fejét.
– Ne akarja tudni, hogy a nővérem pontosan mit is gondol önről –
biztosította Hobart Jamie–t. – Nem is hittem volna, hogy egyáltalán
ismer ilyen szavakat. De tényleg hajlandó lenne fizetni?
Jamie türelmetlenül bólintott, miközben jó kezével végigsimított a
haján.
– Igen, fizetek.
– De csak addig, amíg ismét férjhez nem megy. – Meglepődve
mindenki Jenny felé fordította a fejét, aki határozottan biccentett
egyet Ned Gowan irányába.
– Ha Jamie Claire férje, akkor a házasság közte és Laoghaire közt
érvénytelen, nem igaz?
Az ügyvéd bólintott.
– Ez így igaz, Mrs. Murray.
– Akkor hát – mondta Jenny magabiztosan –, rögvest újból férjhez
is mehet, nemdebár? És amint ezt megteszi, onnantól kezdve az
öcsémnek nem kéne pénzelnie a háztartását.
– Nagyszerű meglátás, Mrs. Murray. – Ned Gowan felvette a
pennáját, és szorgalmasan körmölni kezdett. – Nos, haladunk –
jelentette ki, ahogy ismét lerakta, és rámosolygott a társaságra. – Na
már most, a következő megvitatandó napirendi pont…
Egy órával később a whiskysüveg már üres volt, a papírlapok az
asztalon teleírva Ned Gowan macskakaparásával, és mindenki
ernyedten és kimerülten feküdt – Nednek magának a kivételével, aki
virgonc és csillogó szemű volt, mint mindig.
– Nagyszerű, nagyszerű! – jelentette ki ismét, ahogy
összegyűjtötte a papírjait, és a szélüket az asztallaphoz veregetve
összerendezte őket. – Nos, megegyezésünk alapján a jóvátétel főbb
pontjai a következők: Mr. Fraser beleegyezik, hogy fizet ötszáz
fontot Miss MacKenzie–nek, hogy ezzel kompenzálja a hölgy
kellemetlenségeit és az úr hitvesi szolgálatának elvesztését – ezt
hallva Jamie halkan felhorkantott, de Ned úgy tett, mintha nem is
hallaná, és folytatta az összefoglalóját –, valamint ahhoz is
hozzájárul, hogy évi száz fonttal támogatja a hölgy háztartásának
fenntartását, egészen addig, amíg az előbb említett Miss MacKenzie
újra nem házasodik, aminek idején felhagy ezzel a kielégítéssel. Mr.
Fraser abba is beleegyezik, hogy Miss MacKenzie mindkét lányát
hozománnyal látja el, aminek értéke újabb háromszáz font, végezetül
pedig beleegyezik, hogy nem indít eljárást Miss MacKenzie ellen
bántalmazásért és gyilkossági kísérletért. Ezért cserébe Miss
MacKenzie felmenti Mr. Frasert minden egyéb vád alól. Mindez
megfelel önnek, és beleegyezését adja hozzá, Mr. Fraser? – Ned
felhúzott szemöldökkel nézett Jamie–re.
– Igen, beleegyezem – felelte Jamie. Már teljesen sápadt volt a
rengeteg üléstől, és finom izzadságcseppek kezdtek megjelenni a
haja vonalánál, de attól még büszkén, egyenes háttal ült, miközben a
kislány még mindig ott aludt az ölében, hüvelykujját eltökélten a
szájába dugva.
– Nagyszerű – mondta ismét Ned. Mosolyogva felállt, és
meghajolt a társaság előtt. – Ahogy a barátunk, dr. John Arbuthnot
mondja, „a jog feneketlen katlan”. Ám jelen pillanatban ez sokkal
inkább igaz a gyomromra. Ez a nagyszerű aroma csak nem azt jelzi,
hogy báránygerinc sül a közelünkben, Mrs. Jenny?
Az asztalnál az egyik oldalamon Jamie ült, a másikon Hobart
MacKenzie, aki mostanra már nyugodt és pirospozsgás volt. Mary
MacNab behozta a húst, és ősi szokás szerint letette Jamie elé. A nő
tekintete a kelleténél kicsit tovább időzött Jamie–n. Jamie felvette a
hosszú, ijesztően éles vágókést a jó kezével, majd illedelmesen
átnyújtotta Hobartnak.
 – Szeretné ön megszegni a húst, Hobart?
– Á, dehogy! – mondta Hobart legyintve. – A legjobb lesz, ha
inkább a felesége vág. Nem bánok túl ügyesen a késsel. Valószínűleg
inkább a saját ujjamat metszeném le. Ismersz engem, Jamie – mondta
könnyedén.
Jamie jelentőségteljesen egykori sógorára nézett a sótartó felett.
– Gondolhattam volna, Hobart – mondta. – Idenyújtanád nekem a
whiskyt?

L
– Most az a dolgunk, hogy rögvest férjhez adjuk – jelentette ki
Jenny. A gyerekek és az unokák mind nyugovóra tértek, Ned és
Hobart pedig elindult Kinwallis felé, mire mi négyen
visszavonultunk a ház urának dolgozószobájába, hogy némi brandy
és tejszínes tortácska felett számba vegyük a dolgokat.
Jamie a nővéréhez fordult.
– A kerítés már inkább a te asztalod, nem igaz? – mondta, a
hangjában jól érezhető éllel. – Gondolom, rögtön eszedbe jut egy–két
megfelelő férfi a feladatra, ha csak egy kicsit is megerőlteted
magadat.
– Gondolom, igen – felelte Jenny éppen ugyanolyan éllel. Éppen
hímzett; a tű átszúrta a vásznat és megcsillant a lámpafényben.
Odakinn zuhogott a jégeső, de a dolgozószobában kellemes meleg
volt, hála a kandallóban égő kis tűznek, és a lámpafénynek, ami
melegen borult rá a viharverte íróasztalra és rá nehezedő könyvekre
és iratokra.
– Mindezzel csak egyetlen probléma van – mondta Jenny,
tekintetét a munkájára szegezve. – Honnan akarod előteremteni azt
az ezerkétszáz fontot, Jamie?
Nekem is ez járt a fejemben. A nyomdáért kapott biztosítási pénz
jó messze volt ettől az összegtől, és kételkedtem abban, hogy Jamie
része a csempészetből származó profitból egyáltalán megközelítette
volna ezt. Az biztos, hogy Lallybroch maga nem volt képes
előállítani ezt az összeget; a túlélés a felföldön igencsak nehézkes
dolog volt, és még számos jó év sorban egymás után is csak egészen
kis profitot hozott.
– Nos, csak egyetlen ilyen hely van, nem igaz? – Ian a feleségéről
a sógorára pillantott, majd vissza. Rövid csendet követően Jamie
bólintott.
– Azt hiszem – mondta vonakodva. Az ablakra pillantott, amin
ferde vonalakban csorgott végig az esővíz. – De borzalmas lesz az
évnek ebben a szakában.
Ian megrántotta a vállát, majd kicsit előrébb hajolt a székében.
– Egy hét, és beáll a tavaszi ár.
Jamie összehúzta a szemöldökét. Felkavartnak tűnt.
– Igen, így igaz, de…
– Nincs senki, akinek nagyobb joga lenne hozzá – mondta Ian.
Barátja jó keze után nyúlt, és mosolyogva megszorította. – Károly
herceg követőinek szánták, nem igaz? Te pedig közülük való voltál,
akár akartad, akár nem.
Jamie megvillantott felé egy szomorkás félmosolyt.
– Igen, azt hiszem, így igaz. – Felsóhajtott. – De bárhogy is
legyen, én is csak ezt az egy lehetőséget látom. – Oda–vissza járatta
a tekintetét Ian és Jenny közt, láthatóan azt fontolgatva, hogy
hozzátegyen–e még valamit.
A nővére még nálam is jobban ismerte őt. Jenny felemelte fejét a
munkájáról, és élesen ránézett.
– Mi az, Jamie? – mondta.
Jamie vett egy mély lélegzetet.
– El akarom vinni magammal az ifjú Iant – mondta.
– Nem – vágta rá Jenny rögtön. A tű megdermedt, félig átszúrva a
minta egyik ragyogó vörös bimbóján, a vérszínű folton a fehér ruhán.
 – Elég idős már hozzá, Jenny – mondta Jamie csendesen.
– Nem az! – tiltakozott Jenny. – Még alig tizenöt! Michael és
Jamie legalább tizenhat évesek voltak mindketten, és érettebbek is.
– Igen, de a kicsi Ian jobb úszó, mint a bátyjai – vetette közben
Ian megfontoltan. Mély ráncok jelentek meg a homlokán, ahogy
gondolkodott. – Az egyik kölyöknek kell majd megtenni, végül is –
jegyezte meg Jennynek. Jamie felé biccentett, akinek a keze még
mindig fel volt kötve. – Jamie nem igazán tudna most úszni, a
jelenlegi állapotában. És Claire sem, ha már itt tartunk – tette hozzá,
megeresztve felém egy mosolyt.
– Úszni? – kérdeztem teljesen összezavarodva. – Mégis hová
akartok úszni?
Ian egy pillanatra döbbentnek tűnt, majd szemöldökét felhúzva
Jamie– re pillantott.
– Hát nem mondtad még el neki?
Jamie megrázta a fejét.
– Elmondtam, de nem az egészet. – Odafordult felém. – A
kincsről van szó, Sassenach. A fókák aranyáról.
Miután a kincset nem tudta magával vinni, visszarejtette a helyére,
majd visszatért Ardsmuirba.
– Nem tudtam, mi lenne a legjobb megoldás vele kapcsolatban –
magyarázta. – Duncan Kerr rám bízta, de fogalmam sem volt, kinek
a jussa, vagy hogy ki rejtette oda, vagy hogy mit kellene kezdenem
vele. „A fehér boszorkány”, Duncan mindössze ennyit mondott, és
erről nem jutott eszembe semmi, csak te, Sassenach.
Mivel vonakodott attól, hogy önmaga használja fel a kincset, ám
úgy érezte, hogy valakinek tudnia kell róla, abban az esetben, ha
meghalna a börtönben, egy nagy gonddal kódolt levelet küldött
Jennynek és Iannek Lallybrochba, megadva nekik a pénz
rejtekhelyét, és azt, hogy feltételezhetően mire szánták.
Akkoriban nehéz idők jártak a jakobitákra, néha azok számára
még nehezebbek, akik Franciaországba menekültek, földjeiket és
vagyonukat hátrahagyva, mint azokra, akik a felföldön maradtak és
kénytelenek voltak szembenézni az angol megtorlással. Nagyjából
ezzel egy időben Lallybroch egymás után két gyenge termésű évet is
elszenvedett, mikor is levelek értek el hozzájuk Franciaországból,
kérve őket, hogy minden lehetséges módon segítsék az ott élő,
egykori bajtársaikat, akiket az éhenhalás veszélye fenyegetett.
– Semmink sem volt, amit küldhettünk volna; sőt, mi magunk is
pokolian közel voltunk ahhoz, hogy éhezzünk – magyarázta Ian. –
Úgyhogy írtam Jamie–nek, ő meg azt felelte, hogy talán nem lenne
helytelen, ha a kincs egy kis részét arra használnánk, hogy segítsük
megetetni Tearlach herceg követőit.
– Bizonyosnak tűnt, hogy a Stuartok egyik támogatója rejtette oda
– szólt közbe Jamie. Egyik vöröses szemöldökét felhúzva, szája
sarkában mosollyal nézett rám. – De azért úgy voltam vele, hogy
talán mégsem kéne elküldeni Károly hercegnek.
– Jól gondoltad – mondtam szárazon. Minden pénzt, amit Károly
herceghez küldtek, akár az ablakon is ki lehetett volna dobni, ugyanis
heteken belül el lett pazarolva, és mindenki, aki közelebbről ismerte
a herceget, mint ahogy Jamie is, nagyon is jól tudta ezt.
Ian fogta hát a legidősebb fiát, Jamie–t, és átszelte Skóciát a fókák
öbléig Coigach mellett. Félve, nehogy valaki tudomást szerezzen a
kincsről, nem kerítettek maguknak halászcsónakot, hanem helyette
az ifjú Jamie elúszott a fókák sziklájáig, pont úgy, mint tette azt a
nagybátyja évekkel korábban. Meg is lelte a kincset a helyén, és
kivett belőle két aranyérmét és három apróbb drágakövet, ezeket
belerakta a gondosan a nyakára erősített erszénybe, visszatette a
megmaradt kincset a helyére, majd visszaúszott a hullámok közt, és
kimerülve partot ért.
Ezután elmentek Invernessbe, onnan pedig hajóval
Franciaországba, ahol unokatestvérük, Jared Fraser, a virágzó
borkereskedést vezető expatrióta, segített nekik diszkréten pénzre
váltani az érméket és az ékköveket, majd magára vállalta, hogy az
összeget szétosztja a rászoruló jakobiták közt.
Ian azóta háromszor tette meg a fárasztó utat a tengerhez, mindig
valamelyik fiával, és mindig elvették a rejtett kincs egy apró részét,
hogy így fedezzenek valamit, amire nagy szükség volt. A pénz
kétszer Franciaországba ment, nélkülöző barátoknak; egyszer pedig
azért kellett, hogy új palántákat vegyenek Lallybroch számára, és
hogy ételt vegyenek a bérlőknek, amivel túlélhetik a hosszú telet,
mikor elfonnyadtak a krumplipalánták.
Csak Jenny, Ian és a két idősebb fiú, Jamie és Michael tudott a
kincsről, Ian a falába miatt nem tudott volna elúszni a fókák
szigetéig, így az egyik fiának mindig vele kellett mennie. Sikerült
annyit megértenem, hogy az, hogy ekkora titkot bíztak rájuk, afféle
felnőtté válási rituálé volt mind az ifjú Jamie, mind Michael számára.
Most pedig az ifjú Ianen volt a sort.
– Nem – ismételte Jenny, de úgy éreztem, hogy ez az elhatározása
nem olyan sziklaszilárd, mint amennyire azt láttatni akarja. Ian máris
elgondolkodva bólogatott.
– Franciaországba is elvinnéd magaddal, Jamie?
Jamie bólintott.
– Igen, na, erről van itt szó. El kéne hagynom Lallybrochot, és egy
jó ideig távol is kéne maradnom, Laoghaire kedvéért. Mégsem
élhetek itt veled az orra előtt – mondta nekem bocsánatkérően. –
Addig legalábbis nem, amíg szépen újra hozzá nem megy valaki
máshoz. – Figyelmét visszafordította Ian felé.
– Nem mondtam el neked mindent arról, hogy mi történt
Edinburghban, Ian, de mindent összevetve, azt hiszem, az lesz a
legjobb, ha oda sem megyek vissza most egy ideig.
Csendben ültem, próbáltam megemészteni a híreket. Eddig nem is
gondoltam rá, hogy Jamie el szándékozik hagyni Lallybrochot, sőt,
úgy tűnik, magát Skóciát is.
– Akkor hát mi a terved, Jamie? – Jenny feladta, hogy egyáltalán
megpróbáljon úgy tenni, mintha éppen varrna, és kezét az ölében
pihentetve ült.
Jamie megdörgölte az orrát; fáradtnak tűnt. Ma kelt fel először;
magamban úgy voltam vele, hogy már órákkal korábban vissza
kellett volna feküdnie az ágyba, de ragaszkodott hozzá, hogy fenn
maradjon, hogy végigülje az ebédet az asztalfőn, és hogy
mindenkivel találkozzon.
– Nos – mondta lassan –, Jared már többször is felajánlotta, hogy
bevesz a vállalkozásába. Talán Franciaországban kéne maradnom,
legalább egy évig. Arra gondoltam, hogy az ifjú Ian velünk jöhetne,
és tanulhatna Párizsban.
Jenny és Ian hosszú pillantást váltott, olyat, ami alatt az öreg
házasok képesek pár szívdobbanásnyi idő alatt egész beszélgetéseket
lefolytatni. Végül Jenny enyhén oldalra döntötte a fejét. Ian
elmosolyodott, és megfogta a kezét.
– Minden rendben lesz, mo nighean dubh – mondta neki halk,
gyengéd hangon. Aztán Jamie–hez fordult. – Rendben, vidd
magaddal. Remek lehetőség lesz a kölyöknek.
– Biztos vagy benne? – habozott Jamie, inkább a nővéréhez,
mintsem Ianhez beszélve. Jenny bólintott. Kék szeme nedvesen
csillogott a lámpafényben, és orrának hegye is kicsit pirosas volt.
– Gondolom, az lesz a legjobb, ha megadjuk neki a szabadságát,
amíg még azt hiszi, hogy ez a mi hatalmunkban áll – mondta. Jamie–
re nézett, aztán rám, egyenesen a szemünkbe, rezzenéstelen
tekintettel. – De ugye jó gondját fogjátok viselni?
 39

Elveszett, és siratja a szél

Skóciának ez a része éppen olyan kevéssé hasonlított a Lallybroch
környéki zöldellő hegyszorosokra és tavakra, mint a yorkshire–i
lápvidékre. Gyakorlatilag egyetlen fa sem volt a közelben; csak
hosszú szárú hangát láttam, ami közt kövek bújtak meg, miközben a
növények felkapaszkodtak a süllyedő ég felé nyúló sziklaszirtekre,
amik hirtelen belevesztek a ködfelhőbe.
Minél közelebb kerültünk a tengerparthoz, annál sűrűbb lett a köd,
annál hamarabb beállt délutánonként, és annál tovább maradt
reggelente, úgyhogy mindössze napközben pár óráig lovagolhattunk
tiszta időben. Ennek nyomán lassan haladtunk, ám ezt egyikünk sem
bánta igazán, kivéve az ifjú Iant, aki alig bírt magával az izgalomtól,
olyan türelmetlenül várta, hogy megérkezzünk.
– Milyen messze van a parttól a fókák szigete? – kérdezte Jamie–
től már vagy tizedjére.
– Úgy negyed mérföldnyire saccolom – felelte a nagybátyja.
– Olyan messzire el tudok úszni – ismételte az ifjú Ian már
sokadszorra. Szorosan markolta a gyeplőt, csontos álla megfeszült a
nagy elhatározásában.
– Igen, tudom, hogy el tudsz – biztosította Jamie türelmesen.
Szája sarkában halovány mosollyal rám pillantott. – De nem lesz rá
szükséged; csak ússz egyenesen a sziget felé, és az áramlat majd visz
magával.
A fiú bólintott, majd elcsendesedett, de a szeme csillogott az
izgalomtól. Az öböl feletti hegyfok kihalt volt és ködbe burkolózott.
A hangunk furcsán visszhangzott a ködben, és a minket körülvevő, el
nem múló, kísérteties érzésnek hála hamar fel is hagytunk a
beszéddel. Hallottam, hogyan ugatnak a fókák alattunk, a hangjuk
megremegett és összekeveredett a hullámok morajával, így hát
olykor–olykor úgy hangzott, mintha matrózok szólítanák egymást a
tenger zaján át.
Jamie megmutatta Ellen tornyának sziklakéményét az ifjú Iannek,
majd levett egy feltekert kötelet a nyergéről, és végigsétált a hegyfok
sziklás talaján a bejárathoz.
– Addig ne vedd le az ingedet, amíg le nem érsz – mondta ordítva
a kölyöknek, hogy Ian hallja őt a hullámok zajától. – Különben a
szikla felhasítja a hátadat.
Ian bólintott, jelezve, hogy megértette, majd miután jó szorosan a
derekára kötötte a kötelet, idegesen rám vigyorgott, tett két görcsös
lépést, majd elnyelte őt a föld.
Jamie a kötél másik végét a saját dereka köré tekerte, óvatosan
engedve annak hosszából a jó kezével, ahogy a fiú egyre mélyebbre
szállt. Négykézláb mászva elmentem a szírt omladozó szélén lévő
kavicsos gyephez, ahonnan le tudtam nézni az alattunk elterülő,
félhold alakú partra.
Úgy éreztem, rengeteg idő telt el, ám végül láttam, ahogy Ian
apró, hangyaszerű figura módjára előtűnik a kémény aljából.
Kicsomózta a kötelét, körbetekintett, megpillantott minket a
sziklaszirt tetején, majd lelkesen felintegetett. Én vissza is
integettem, Jamie azonban csak annyit motyogott az orra alatt, hogy:
– Rendben van, akkor indulás.
Éreztem, ahogy a teste megfeszül mellettem, amikor a fiú levette
nadrágját és lebotladozott a sziklákról a vízbe, és azt is éreztem,
amint összerándult, mikor az apró alak fejjel előre belevetette magát
a szürkéskék hullámok közé.
– Brrr! – fakadt ki belőlem, ahogy figyeltem. – Biztos jéghideg a
víz!
– Az is – felelte Jamie, átérezve az ifjú Ian helyzetét. – Iannek
igaza van. Borzalmas az évnek ebben a szakában itt úszni.
Arca sápadt és feszült volt. Nem hittem, hogy ez azért van, mert
fáj a sebesült karja, bár a hosszú út és a kötéllel való ügyeskedés
biztos nem tett jót neki. Bár csakis bátorító önbizalmat mutatott,
miközben Ian lefelé tartott, mostanra már meg sem próbálta elrejteni
aggodalmát. Tisztában voltunk vele, hogy ha bármi is balul sül el,
nem tudunk segíteni Iannek.
– Talán meg kellett volna várnunk, amíg eloszlik a köd –
mondtam, inkább azért, hogy eltereljem a figyelmét, mintsem azért,
mert komolyan így is gondoltam.
– Ha ráérnénk húsvétig, akkor meg is tehettük volna – értett velem
egyet szarkasztikusan. – Bár abban igazad van, láttam én itt már
kisebb ködöt is – tette hozzá, és hunyorogva vizslatta az alattunk
kavargó fehérséget.
A három sziget csak olykor–olykor volt látható a szirtről, ahogy a
pára végighaladt rajtuk. Miután maga mögött hagyta a partot, még
úgy húsz yardon keresztül láttam Ian fel–felbukkanó fejét, ám
mostanra már teljesen beleveszett a ködbe.
– Szerinted jól van? – Jamie lehajolt, és segített nekem talpra
kecmeregni. Köpenyének anyaga durva és nedves volt az ujjaim
alatt, átitatta a pára és az óceán finom, felcsapódó cseppjei.
– Igen, nem lesz semmi baj. Remek egy úszó, és itt nem is olyan
nehéz úszni, amint az ember beér az áramlatba. – Ám mégis úgy
bámulta a ködöt, mintha akaratának puszta erejével át tudna jutni a
fátylán.
Jamie tanácsára az ifjú Ian úgy időzítette alászállását, hogy akkor
induljon, mikor a dagály kezdett visszahúzódni, hogy a lehető
legtöbb segítséget kapja az áramlatoktól. Ahogy lepillantottam a szirt
széléről, láttam egy hólyagmoszat méretes, lebegő halmát, ahogy a
hullámok kisodorták az egyre szélesedő partszakaszra.
– Még úgy két óra, mire visszatér – válaszolta meg Jamie ki nem
mondott kérdésemet. Vonakodva elfordult, és feladta reménytelen
próbálkozásait arra, hogy a ködbe burkolózó öblöt figyelje. – A
pokolba is, ide a karom, oda a karom, bárcsak inkább én mentem
volna!
– Az ifjú Jamie és Michael is végigcsinálta – emlékeztettem.
Szomorkásan rám mosolygott.
– Ó, igen, Iannel sem lesz semmi baj. Csak hát sokkal könnyebb,
ha az ember maga vállalkozik valami kicsit is veszélyes dologra,
mint hogy vár és aggódik, amíg valaki más megteszi.
– Hah! – mondtam neki. – Tehát akkor most már tudod, milyen
érzés a feleségednek lenni.
Felkacagott.
– Igen, azt hiszem. Meg amúgy is kegyetlenség lenne megfosztani
az ifjú Iant a kalandjától. De most gyere, menjünk el innen a szélből!
Kicsit beljebb húzódtunk a szárazföld felé, el az omladozó
sziklaszirttől, majd leültünk, hogy úgy várjunk, a lovaink testét
használva fedezékként. A kemény, bozontos felfödi lovakat úgy tűnt,
nem zavarja a kellemetlen időjárás, csak álltak ott egymás mellett,
fejük lehajtva, farkuk a szél felé fordítva.
A szél túl hangos volt ahhoz, hogy kényelmesen beszélgetni
tudjunk. Csendben ültünk, egymásnak dőlve, mint a lovak, háttal a
szeles tengerpartnak.
– Mi ez? – Jamie a fölét hegyezve felkapta a fejét.
– Mi?
– Azt hittem, kiabálást hallok.
– Biztos a fókák – mondtam, ám még mielőtt a mondat végére
érhettem volna, Jamie már fel is állt, és a szirt széléhez sietett.
Az öblöt még mindig megtöltötte a kavargó pára, de a szél
megtisztította a fókák szigetét, így az tisztán látható volt, legalábbis
abban a pillanatban. Azonban egyetlen fóka sem volt rajta.
Egy kis csónak állt a sziget egyik oldalán lévő, lankás sziklapolcra
húzva. Nem egy halászcsónak; ez hosszabb volt, az orra pedig
csúcsosabb, és mindössze egy evezőpárja volt.
 Ahogy néztem, egy férfi jelent meg a sziget közepén. Valamit
cipelt a karjában, aminek mérete és formája megegyezett azzal a
dobozéval, amit Jamie körülírt. Nem volt sok időm, hogy a tárgyon
elmélkedjek, mivel ekkor egy másik férfi sétált fel a sziget túlsó,
lankás partján, és került a látóterembe.
Ő pedig az ifjú Iant cipelte. A fiú félmeztelen testét hanyagul
átvetette a vállán. Ian fejjel lefelé lógott, a karja ernyedten
himbálózott, amiből egyértelmű volt, hogy a fiú vagy nincs magánál,
vagy halott.
– Ian! – Jamie a számra szorította a kezét, még mielőtt ismét
elkiálthattam volna magamat.
– Csitt! – Térdre rántott, hogy ne legyek szem előtt. Tehetetlenül
néztük, ahogy a második férfi hanyagul a csónakba dobja Iant, majd
megragadja a csónak peremét, hogy visszatolja a vízbe. Esélyünk
sem volt időben lejutni a sziklán és odaúszni a szigethez
megakadályozni, hogy elmenjenek. De mégis hová tartottak?
– Honnan jöttek? – kérdeztem kifulladva. Semmi más nem
mozdult alattunk az öbölben, leszámítva a ködöt és a mocorgó
moszatdarabokat, ahogy megfordult az ár.
– Egy hajóról. Ez a csónak egy hajóhoz tartozik. – Jamie halkan
és érzelemtelin hozzátett még valamit keltául, majd eltűnt.
Megfordulva láttam, ahogyan felugrik az egyik lóra, és vadul oldalra
rántja az állat fejét. Aztán már el is ment, nyaktörő sebességgel
vágtatva végig a sziklaszirten, el az öböltől.
Bármennyire is egyenetlen volt a talaj a szirten, a lovak patkója
jobban idomult ehhez a terephez, mint az én lábam. Gyorsan én is
nyeregbe szálltam és követtem Jamie–t, miközben a fülemben ott
csengett Ian megkötözött lábú lovának magas, nyavalygó
panaszkodása.
Az óceán partja alig negyed mérföldnyire volt a sziklaszirttől, de
mintha egy örökkévalóságig tartott volna, mire elértünk oda. Láttam
Jamie–t magam előtt, ahogy haja szabadon lebegett a szélben, előtte
pedig ott volt a hajó, a part mellett horgonyozva.
A szárazföld kis sziklahalomban ért véget, ami beleborult az
óceánba; nem volt olyan meredek, mint a sziklafal az öböl körül, de
ahhoz túl durva volt, hogy lóháton menjünk le rajta. Mire
megállítottam a lovamat, Jamie már le is szállt az övéről, és a
sziklákon lemászva a víz felé tartott.
Tőlem balra megláttam a hosszú csónakot, amit a szigetnél
láttunk, ahogy éppen befordult a hegyfok íve mentén. A hajón valaki
biztos várta a visszatértüket, mivel halk kurjantást hallottam a hajó
irányából, és láttam, ahogy hirtelen apró alakok jelennek meg a
kötélzeten.
Az egyikük minden bizonnyal minket is észrevehetett, mivel
hirtelen mozgolódás támadt a fedélzeten, fejek tűntek fel a korlát
felett, és még több ordítás hallatszott. A hajó kék volt, és széles,
fekete szalag volt körben a testére festve. Ezen a szalagon sorban
lőnyílások álltak, és ahogy néztem, az előrenéző nyílás felcsapódott,
és kikandikált rajta az ágyú kerek, fekete szeme.
– Jamie! – kiáltottam, olyan hangosan, ahogy csak a torkomon
kifért. Felpillantott a lába előtt lévő kövekről, meglátta, hová
mutatok, majd hasra vetette magát a kőtörmeléken, ahogy elsült az
ágyú.
A lövés nem volt olyan hangos, de valami fütyülő hang süvített el
a fejem mellett, amitől ösztönösen a földre vetettem magamat.
Körülöttem több szikla is szanaszét repülő kavicsokká robbant szét,
és akkor döbbentem rá, kicsit késve, hogy én és a lovak sokkal
jobban láthatóak voltunk a hegyfok tetején, mint Jamie alattunk a
szirten.
A lovak, amik jóval előttem erre az igencsak fontos
következtetésre jutottak, már jócskán azelőtt visszaindultak oda, ahol
megkötözött társukat hagytuk, hogy leülepedett volna a porfelhő.
Levetettem magam a hegyfok széléről, majd kavicszápor közepette
jó néhány lábnyit csúsztam lefelé, míg végül behúzódtam egy mély
repedésbe a sziklafalon.
A fejem felett valahol újabb robbanás szólt, mire még közelebb
húzódtam a sziklához. Úgy tűnt, a hajó fedélzetén lévők
megelégedtek utolsó lövésük eredményével, mivel ezt követően
viszonylagos csend lett.
A szívem csak úgy kalapált a mellkasomban, a levegő az arcom
körül pedig tele volt finom, szürke porral, amitől borzalmasan
köhögnöm kellett. Megkockáztattam egy pillantást a vállam felett, és
pont láttam, ahogy a hosszú csónakot felhúzzák a hajóra. Iannek és
két foglyul ejtőjének azonban nyoma sem volt.
A lőnyílás ajtaja némán lecsukódott, ahogy figyeltem, a kötelet
pedig, ami a horgonyt tartotta, vizet csorgatva felhúzták. A hajó
szelet kutatva lassan megfordult. A szél gyenge volt, és alig kapott
bele a vitorlákba, de az is elég volt. A hajó lassan, majd egyre
gyorsabban, megindult a nyílt tenger felé. Mire Jamie elért a
búvóhelyemre, a hajó szinte már teljesen beleveszett a sűrű
felhőfalba, ami elrejtette a látóhatárt.
– Jézusom! – Mindössze ennyit mondott, mikor odaért hozzám, de
egy pillanatra erősen megához szorított. – Jézusom!
Aztán elengedett, és megfordult, hogy kinézzen a tengerre. Semmi
sem mozdult, leszámítva pár lustán kavargó ködcsápot. Úgy tűnt, az
egész világra némaság borult; mintha még az alkák és a vészmadarak
fel–felhangzó kiáltásainak is véget vetett volna az ágyútűz.
A lábam mellett, egy szürke sziklán friss, világosabb szürke folt
látszódott, ahonnan a lövés lecsapott egy nagyobb darabot a kőből.
Ez alig három lábbal volt fentebb, mint a hasadék, ahol menedéket
leltem.
– Mit tegyünk? – Zsibbadtnak éreztem magamat, aminek részint a
délutáni sokk, részint a most történt szörnyűség volt az oka.
Lehetetlen volt felfogni, hogy Iant az imént elragadták tőlünk, úgy,
mintha csak elnyelte volna a föld. A ködfelhő vastagon és
áthatolhatatlanul emelkedett előttünk, nem messze a parttól, olyan
akadályt képezve, amin éppen akkora lehetetlenség átjutni, mint a
földet az alvilágtól elválasztó fátylon.
Újra és újra lepergett előttem az egész: a köd, ahogy elhaladt a
szelkik szigete előtt, a csónak hirtelen feltűnése, a két férfi, ahogy
végigsétáltak a sziklákon, Ian nyúlánk tinédzserteste, a bőre fehér,
mint a köd, miközben vékony végtagjai úgy lógnak, mint egy széttört
baba tagjai. Mindent olyan tisztasággal láttam, ami a tragédiákat
kíséri; lelki szemeim minden egyes kis részletről feljegyzést
készítettek, hogy utána újra és újra meg tudjam nézni őket, miközben
a tudatomban végig ott rejtőzködik az az érzés, hogy most majd
képes leszek megváltoztatni a dolgokat.
Jamie arca megfeszült, a ráncok mélyre vágtak az orra és a szája
közt.
– Nem tudom – mondta. – A pokolba is, nem tudom, hogy mit
tegyünk! – Kezét hirtelen ökölbe szorította az oldala mellett. A
szemét becsukta, és nehezen vette a levegőt.
Ez a beismerése még jobban megrémisztett. Az alatt a rövid idő
alatt, amit ismét mellette töltöttem, újra hozzászoktam ahhoz, hogy
Jamie mindig tudja, mi a teendő, még a legkétségbeejtőbb helyzetben
is. Ez a vallomás rémisztőbb volt mindannál, ami eddig történt.
A tehetetlenség érzése úgy keringett körülöttem, mint a köd.
Minden egyes idegszálam ordibált, hogy tegyek valamit. De mit?
Ekkor észrevettem a vérfoltot a mandzsettáján; megvágta a kezét,
ahogy lemászott a sziklákon. Ezen legalább tudtam segíteni, és
elöntött a hála, hogy mégiscsak van valami, amit tehetek,
bármennyire jelentéktelen is az.
– Megvágtad magadat – mondtam. Megérintettem a sebesült
kezét. – Hadd lássam! Majd bekötözöm neked.
– Nem – felelte. Elfordult, az arca feszült volt, és továbbra is
kétségbeesetten bámulta a ködöt. Mikor ismét utána nyúltam,
elrántotta a kezét.
– Azt mondtam, hogy nem! Hagyjad!
 Nagyot nyeltem, majd magam köré fontam a karomat a köpeny
alatt. Most már alig fújt a szél, még a hegyfokon is, de attól még
hideg és nedves volt a levegő.
Hanyagul megtörölte a kezét a kabátja elejében, rozsdabarna foltot
hagyva maga után. Még mindig a tengert bámulta, azt a pontot, ahol
a hajónak nyoma veszett. Becsukta a szemét és összeszorította az
ajkát. Aztán kinyitotta, bocsánatkérőn intett felém, aztán a hegyfok
felé fordult.
– Gondolom, az lesz a legjobb, ha elkapjuk a lovakat – mondta
csendesen. – Gyere!
Egyetlen szó nélkül vágtunk át a sűrű, kavicsokkal teleszórt,
rövidszálú gyepen; elnémított minket a sokk és a gyász. Láttam a
lovakat, kis, pipaszár lábú alakokat a távolban, ahogy ott álldogáltak
összebújva megbéklyózott lábú társukkal. Óráknak tűnt, mire a
hegyfoktól a külső partig vágtattunk; a visszaút meg még sokkal
hosszabbnak tetszett.
– Nem hiszem, hogy halott lett volna – mondtam, egy egész évnek
tűnő hallgatás után. Óvatosan Jamie karjára helyeztem a kezemet, így
próbálva vigasztalni őt, de még azt sem vette volna észre, ha egy
gumibottal ütöm meg. Csak sétált tovább lassan, lesütött szemmel.
– Nem – mondta, és láttam, ahogy nagyot nyel. – Nem, nem volt
halott, különben nem vitték volna magukkal.
– De felvitték a hajóra? – kérdeztem. – Láttad, amint felviszik? –
Úgy gondoltam, talán jobb neki, ha beszél.
Bólintott.
– Igen, beemelték a fedélzetre; tisztán láttam. Gondolom, ez némi
reményre ad okot – motyogta, mintha magához, nem is hozzám
beszélne. – Ha nem törték be rögtön a fejét, akkor talán nem is
fogják. – Hirtelen eszébe jutott, hogy én is ott vagyok, mire felém
fordult és rám nézett, tekintetével az arcomat fürkészte.
– Jól vagy, Sassenach?
Pár helyen jól lehorzsoltam magamat, mocskos voltam és
remegett a térdem a rémülettől, de amúgy nem volt semmi bajom.
– Jól vagyok. – Ismét a karjára helyeztem a kezemet. Ezúttal
engedte is, hogy ott tartsam.
– Az jó – mondta halkan egy pillanatnyi szünet után. Kezemet a
könyöke hajlatába dugta, és úgy mentünk tovább.
– Van valami tipped, hogy kik lehettek? – Kicsit meg kellett
emelnem a hangomat, hogy hallja a hullámok zúgásától a hátunk
mögött, de ha csak tudtam, akkor szerettem volna tovább beszéltetni.
Összehúzott szemöldökkel megrázta a fejét. A beszédhez
szükséges erőkifejtés úgy tűnt, kezdi kirángatni a sokkból.
– Hallottam, ahogy az egyik matróz odakiált a csónakban
lévőknek, és ő franciául beszélt. De ez nem jelent semmit, a
matrózok mindenfelől származnak. Ugyanakkor viszont már elég sok
hajót láttam a kikötőben ahhoz, hogy tudjam, ez nem egészen úgy
nézett ki, mint egy kereskedőhajó. Sőt, egyáltalán nem úgy nézett ki,
mint egy angol hajó – tette hozzá –, bár azt nem tudom megmondani,
hogy pontosan miért is érzem így Talán a kötélzet miatt.
– Kék volt, és egy fekete sáv volt ráfestve – mondtam. – Én csak
ennyit láttam, mielőtt tüzelni kezdtek volna.
Vajon lehetséges volt rábukkanni egy hajó nyomára? Ez az
aprócska lehetőség reményt adott; talán a helyzet nem volt annyira
reménytelen, mint azt először gondoltam. Ha Ian életben van, és rá
tudunk jönni, hogy merre tart a hajó…
– Láttál rajta nevet? – kérdeztem.
– Nevet? – Úgy tűnt, kissé meglepte ez a felvetés. – Mi, mármint
a hajón?
– Hát, általában nincs ráfestve a hajók neve az oldalukra? –
tudakoltam.
– Nem, miért lenne? – őszintén zavarodottnak tűnt.
– Azért, hogy az ember tudja, kivel is van dolga, a pokolba is! –
mondtam dühösen. Miután meglepte a hangszínem, még el is
mosolyodott kicsit.
 – Igen, nos, gondolom, hogy talán nem igazán akarják, hogy bárki
is megtudja, kik is ők, tekintve, hogy milyen üzletet folytatnak –
mondta szárazon.
Pár másodpercig csak mentünk tovább egyenesen, a
gondolatainkba mélyedve.
– Rendben, de akkor a törvényes hajók honnan tudják
megkülönböztetni egymást, ha nincs az oldalukra festve a nevük?
Egyik szemöldökét felhúzva rám pillantott.
– Én is meg tudlak különböztetni más nőktől – mutatott rá –,
pedig nincs is felhímezve a neved a melledre.
– Még csak egy A betű sem – mondtam viccelődve, de látva
értetlen tekintetét, hozzátettem: – Tehát akkor azt mondod, hogy a
hajók elég különbözőek, és elég kevés van belőlük ahhoz, hogy
ránézésre meg tudd őket különböztetni egymástól?
– Én ugyan nem – mondta őszintén. – Párat felismerek; azokat,
ahol ismerem a kapitányt, és aminek már voltam a fedélzetén
üzletelni, meg még néhányat, mint például a postahajókat, amik
olyan gyakran mennek oda–vissza, hogy már vagy tucatszor láttam
őket a kikötőben. De egy tengerész ennél jóval többet tudna.
– Akkor talán lehetséges lenne kideríteni, mi a neve annak a
hajónak, ami elrabolta Iant?
Furcsán pillantott le rám, és bólintott.
– Igen, azt hiszem. Miközben sétáltunk, próbáltam mindent
felidézni vele kapcsolatban, amit csak láttam, hogy majd el tudjam
mondani Jarednek. Ő sokkal több hajót ismer, és még több kapitányt
– és talán az egyikük ismer egy kék, középen széles törzsű,
háromárbócos, tizenkét ágyús hajót, aminek mogorva orrdísze van.
A szívem felugrott a torkomba.
– Akkor hát van terved!
– Tervnek nem igazán nevezném – mondta. – Csak semmi más
nem jut az eszembe, amit tehetnék. – Megrántotta a vállát, majd
megtörölte a kezével az arcát. Apró vízcseppek telepedtek ránk,
ahogy sétáltunk, amik megcsillantak szemöldöke vöröses szálai közt,
és könnyek módjára benedvesítették az arcát. Felsóhajtott.
– Meg van szervezve az utunk Invernessből. Szerintem az a
legjobb, amit tehetünk, ha elmegyünk; Jared Le Havre–ban fog
minket várni. Mikor találkozunk, talán majd tud segíteni, hogy
kiderítsük a kék hajó nevét, és talán azt is, hogy merre tart. Igen –
mondta szárazon, már számítva a kérdésemre –, a hajóknak van honi
kikötője, és ha nem a tengerészet kötelékébe tartoznak, akkor
megvannak azok az útvonalaik, amiken általában járnak, meg irataik
is a kikötőmesternél, amikben benne van, hogy merre tartanak.
Kezdtem jobban érezni magamat, először, amióta Ian
leereszkedett Ellen tornyán.
– Már ha nem kalózok vagy zsoldosok – tette hozzá egy
figyelmeztető pillantás kíséretében, amitől rögtön lelohadt kicsit a
kedvem.
– És ha azok?
– Akkor Isten lehet, hogy tudja, de én nem – mondta kurtán, aztán
nem is szólt újra, amíg el nem értünk a lovakig.
Ott legelésztek a hegyfokon, nem messze a toronytól, ahol Ian
hátasát hagytuk. Úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, és
tettették, hogy ízlik nekik a durva, tengeri fű.
– Tcha! – Nézte őket Jamie rosszallóan. – Ostoba dögök! –
Megragadta a feltekert kötelet, és kétszer a kiálló kő köré csavarta.
Odaadta nekem a végét, röviden utasított, hogy fogjam, majd a másik
végét ledobta a kéményen, levette a kabátját és a cipőjét, majd
egyetlen szó nélkül ő maga is leereszkedett a kötélen.
Nem sokkal később vissza is jött, erősen izzadva, egy kis
csomaggal a hóna alatt. Az ifjú Ian inge, kabátja, cipője és
harisnyája, valamint a kése és egy kis bőrerszény, amiben a kölyök
az értékeit tartotta.
– Ezeket haza akarod vinni Jennynek? – kérdeztem. Próbáltam
elképzelni, mit gondolna, mondana vagy tenne Jenny a hírek
hallatán, és ez túlságosan is jól sikerült. Kicsit rosszul is lettem,
tudva, hogy a veszteség okozta üres, sajgó érzés, ami bennem élt,
semmi sem volt ahhoz képest, amit ő érezne.
Jamie arca kipirult a megerőltetéstől, de a kérdésemre a vér
kiszaladt az arcából. Még erősebben szorította a csomagot.
– Ó, igen – mondta nagyon halkan, jól érezhető keserűséggel a
hangjában. – Igen, most menjek haza, és mondjam meg a
nővéremnek, hogy elvesztettem a legkisebb fiát? Nem akarta, hogy a
kölyök velem jöjjön, de én ragaszkodtam hozzá. Majd vigyázok rá,
azt mondtam. És most megsebesült, és lehet, meg is halt. De tessék,
itt vannak a ruhái, hogy legyen valami, ami emlékeztet rá? – Az
állkapcsa megfeszült, és görcsösen nyelt egyet.
– Inkább lennék halott magam – mondta.
Ekkor letérdelt a földre, kirázta a ruhadarabokat, gondosan
összehajtogatta és egy kupacba rendezte őket. A kabátot óvatosan a
többi tárgy köré hajtogatta, majd felállt, és belegyömöszölte a
csomagot a nyeregtáskájába.
– Gondolom, Iannek majd szüksége lesz rájuk, amikor
megtaláljuk – mondtam, és próbáltam magabiztosnak hangzani.
Jamie rám nézett, de aztán egy pillanattal később bólintott.
– Igen – mondta halkan. – Szerintem is kelleni fognak neki.
Túl késő volt már ahhoz, hogy még aznap elinduljunk
Invernessbe.
A nap már lemenőben volt, amit tompa, vörös ragyogás jelzett,
aminek alig sikerült áttörnie az egyre sűrűsödő ködöt. Egyetlen szó
nélkül elkezdtünk tábort verni. A nyeregtáskában volt hideg
élelmünk, de egyikünknek sem volt lelkiereje enni. Helyette
belecsavartuk magunkat a köpenyünkbe és a takarókba, és
lefeküdtünk aludni, bebújva a sekély lyukakba, amiket Jamie ásott.
Nem tudtam aludni. A talaj kemény és sziklás volt a csípőm és a
vállam alatt, és a hullámok mennydörgésszerű morajlása már
önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy ébren tartson akkor is, ha
az elmémet nem töltötte volna meg az Ian iránt érzett aggodalom.
Nagyon megsérült? Testének ernyedtsége valamiféle sérülésről
tanúskodott, de vért nem láttam. Valószínűleg egyszerűen csak fejbe
verték.
Ha pedig így történt, akkor mit fog érezni, mikor felébred, és
rádöbben, elrabolták, és minden egyes perccel egyre távolabbra
hurcolják az otthonától és a családjától?
És mégis hogyan fogjuk valaha is megtalálni? Mikor Jamie
először megemlítette Jaredet, reménykedni kezdtem, de minél többet
elmélkedtem rajta, annál kisebbnek látszott az esélye annak, hogy
megleljük azt a bizonyos hajót, ami jelen pillanatban bármilyen
irányba, a Föld bármely pontja felé hajózhatott. És vajon a fogva
tartói továbbra is vesződnek majd azzal, hogy maguknál tartsák Iant,
vagy meggondolják magukat, és úgy döntenek, hogy csak egy
veszélyes kolonc, és lehajítják a fedélzetről?
Nem hiszem, hogy aludtam, de valószínűleg elszundíthattam, az
álmaim pedig telve voltak borzalmakkal. A hidegtől reszketve
ébredtem, és egy kézzel kinyúltam, Jamie után tapogatózva. Nem
volt ott. Mikor felültem, láttam, hogy a takaróját rám terítette,
miközben szundítottam, ám az mindössze csak gyenge pótléka volt a
testéből áradó melegnek.
Ő maga kicsit távolabb ült, háttal nekem. Ahogy lement a nap, a
parti szél kicsit felerősödött, és elfújta a köd egy részét; a félhold
fényéből elég szökött át a felhőkön ahhoz, hogy tisztán lássam
görnyedt alakját.
Felálltam és odasétáltam hozzá, a köpenyemet szorosan magam
köré csavarva védekeztem a csípős hideg ellen. A lépteim halk,
ropogó hangot adtak az összezúzott grániton, de a hangot elnyomta a
tenger lentről jövő, morajló sóhaja. Ám így is biztos hallott. Nem
fordult meg, de meglepetésnek semmi jelét nem adta, mikor leültem
mellé.
Állát a tenyerében tartva ült, könyöke a térdén, a szeme tágra
nyitva, ahogy vakon bámulta az öböl fekete vizét. Ha a fókák ébren
voltak, ma este akkor is csendben maradtak.
– Jól vagy? – kérdeztem csendesen. – Rettenetes ez a hideg. –
Nem volt rajta más, csak a kabátja, és az éjszaka kései, jeges óráiban,
a nedves, hideg levegőben a tenger felett ez messze nem volt elég.
Ahogy a kezemet a karjára tettem, éreztem, hogy folyamatosan
finom remegés járja át a testét.
– Igen, jól vagyok – felelte, ám egyáltalán nem hangzott
meggyőzőnek. Ezt hallva egyszerűen csak felhorkantottam, majd
elhelyezkedtem mellette egy másik gránittömbön.
– Nem a te hibád volt – mondtam, miután egy ideig némán ültünk,
és hallgattuk a tengert.
– Menj vissza aludni, Sassenach! – Nyugodtan beszélt, anélkül,
hogy megremegett volna a hangja, de reménytelenség bujkált benne,
amitől közelebb húzódtam hozzá, és megpróbáltam átölelni.
Láthatóan vonakodott attól, hogy megérintsen, ám addigra én már
elég egyértelműen reszkettem.
– Nem megyek sehová.
Mélyet sóhajtott és közelebb húzott, a térdére ültetve engem, hogy
a karját be tudja csúsztatni a köpenyem alá, és így ölelt magához.
Lassan elmúlt a reszketés.
– Mit keresel idekinn? – kérdeztem végül.
– Imádkozom – mondta halkan. – Vagy legalábbis próbálkozom.
– Nem kellett volna megzavarjalak. – Már álltam volna fel, hogy
magára hagyjam, de erre csak még szorosabban ölelt.
– Ne, maradj! – mondta. Úgy maradtunk, egymás köré fonódva;
éreztem meleg leheletét a fülemen. Mély levegőt vett, mintha szólni
akart volna valamit, de aztán ki is fújta anélkül, hogy bármit is
mondott volna. Megfordultam, és megérintettem az arcát.
– Mi az, Jamie?
– Bűn az, hogy itt vagy nekem? – suttogta. Az arca falfehér volt, a
szeme nem több két sötét katlannál a halovány fényben. – Folyton
azon jár az eszem… Mindez az én hibám lenne? Olyan nagy bűnt
követtem el azzal, hogy ennyire vágytam rád, azzal, hogy nagyobb
szükségem volt rád, mint az életre magára?
– Valóban? – Két kezem közé vettem az arcát, és éreztem széles,
hideg csontjait a tenyeremben. – És ha tényleg ennyire kívántál,
mégis, hogyan lehetne az bűn? A feleséged vagyok. – Minden
ellenére attól a szótól, hogy „feleség”, kicsit megkönnyebbült a
szívem.
Kicsit félrefordította a fejét, hogy az ajka a tenyeremhez érjen,
kezét pedig felemelte, és megfogta az enyémet. Az ujjai is hidegek
voltak, és olyan kemények, mint a tengervízzel átitatott uszadékfa.
– Én is ezt mondogatom magamnak. Az Isten adott téged nekem;
mégis hogy ne szeretnélek? És mégis… Folyton jár az eszem, és
képtelen vagyok abbahagyni.
Ekkor lenézett rám, a szemöldöke összeszaladt nagy gondjában.
– A kincs… Az rendben volt, hogy akkor költsünk belőle, mikor
szükség volt, hogy megetessük az éheseket, és hogy embereket
hozzunk ki a börtönből. De hogy azzal próbáljam megvenni a
szabadságomat a bűntudattól… Hogy egyszerűen arra használjam,
hogy szabadon élhessek veled Lallybrochban, és hogy ne kelljen
Laoghaire–rel törődnöm, azt hiszem, az lehet, hogy bűnös dolog volt.
Kezét lehúztam a derekam köré, és közelebb húztam magamhoz.
Ő pedig hagyta magát, vágyott a vigasztaló érintésre, fejét pedig a
vállamra fektette.
– Csitt – mondtam neki, bár egy szót sem szólt. – Maradj csak.
Jamie, tettél valaha akármit is csakis magadért? Anélkül, hogy
közben bárki másra gondoltál volna?
Kezét gyengéden a hátamon nyugtatta, ujját végighúzta a fűzőm
varrásán, miközben éreztem az enyhe mosolyt a lélegzetében.
– Ó, rengetegszer – suttogta. – Mikor megláttalak. Mikor nőül
vettelek, és nem érdekelt, hogy akarsz–e engem vagy sem, hogy nem
kell–e máshová menned, hogy nincs–e más, akit szeretsz.
 – Átkozott bolond – suttogtam a fülébe, a tőlem telhető legjobban
ringatva. – Borzalmas egy mókamester vagy, Jamie Fraser. És mi a
helyzet Briannával? Az sem volt helytelen, nem igaz?
– Nem. – Nyelt egyet; tisztán hallottam is, és azt is éreztem,
hogyan lüktet a pulzusa a nyakán, ahogy öleltem őt. – De most tőle is
elvettelek. Szeretlek. És szeretem Iant is, mintha csak a sajátom
lenne. És folyton csak az jár a fejemben, hogy talán nem tarthatlak
meg mindkettőtöket.
– Jamie Fraser – ismételtem, annyi határozottságot erőltetve a
hangomba, amennyit csak tudtam –, borzalmas egy bolond vagy te. –
Hátrasimítottam a haját a homlokából, a dús lófarkat a tarkóján pedig
az öklöm köré csavartam, így húzva hátra a fejét, hogy rám nézzen.
Gondoltam, az arcom pont olyannak tűnhet neki, mint az övé
nekem; egy koponya kifehéredett csontjai, amin az ajkak és a szemek
sötétek, mint a vér.
– Nem te kényszerítettél rá, hogy jöjjek vissza hozzád, és nem is
ragadtál el Briannától. Azért jöttem vissza, mert így akartam. Mert
vágytam rád, pont úgy, mint ahogy te is vágytál rám, és annak, hogy
most itt vagyok, semmi köze sincs ahhoz, hogy mi történt. Házasok
vagyunk, a francba is veled, minden szempontból, amit csak fel
tudnál sorolni. Isten előtt, a törvény szerint, Neptun előtt, vagy amit
csak akarsz.
– Neptun? – kérdezte, és kicsit mintha meg is lett volna döbbenve.
– Maradj csöndben! – mondtam. – Házasok vagyunk, én mondom,
így hát egyáltalán nem bűnös dolog a részedről, ha kívánsz, vagy az,
hogy itt vagyok veled, és nincs az a valamirevaló isten, aki elvenné
tőled az unokaöcsédet csakis azért, mert szerettél volna boldog lenni.
Úgyhogy tessék!
– Amúgy pedig – tettem hozzá, ahogy egy pillanattal később
hátrahúzódtam és felnéztem rá –, a pokolba is, nem megyek vissza,
úgyhogy mi a francot tudnál az egésszel kezdeni, mi?
Mellkasának finom remegését ezúttal a nevetés okozta, nem a
hideg.
– Magam mellett tartalak, aztán majd legfeljebb elkárhozom
miatta, gondolom – mondta. Gyengéden csókot lehelt a homlokomra.
– Többször is megjártam a poklot azért, mert szeretlek, Sassenach, és
ezt képes vagyok újra megkockáztatni, ha úgy hozza a szükség.
– Bah! – feleltem. – És szerinted téged szeretni séta volt a
parkban, mi?
Ezúttal hangosan felkacagott.
– Nem – mondta –, de azért talán még továbbra is hajlandó vagy
szeretni.
– Talán igen.
– Nagyon csökönyös egy nőszemély vagy – mondta, hangjában
pedig tisztán érződött a mosolya.
– A pokolba is, csak egy hasonszőrű tudhatja ezt – mondtam,
miután mindketten elnémultunk egy időre.
Nagyon késő volt, talán úgy hajnali négy. A félhold alacsonyan
lógott az égen, és csak néha–néha tűnt fel a mozgó felhők közt. A
felhők egyre gyorsabban siklottak; a szél lassan feltámadt, a köd
pedig kezdett feloszlani, ahogy beléptünk abba az órába, amikor a
sötétséget felváltja a hajnal. Valahol alattunk az egyik fóka hangosan
felüvöltött.
– Mit gondolsz, kibírnád, ha most indulnánk? – szólalt meg Jamie
hirtelen. – Ha nem várnánk meg, amíg felkel a nap? Amint leérünk a
hegyfokról, az út már nem olyan rossz, hogy a lovak ne mennének el
rajta még a sötétben is.
Az egész testem sajgott a kimerültségtől, éhes voltam, de attól
még rögtön felálltam, és kisöpörtem a hajamat az arcomból.
– Induljunk! – mondtam.
NYOLCADIK RÉSZ

A VÍZEN
 40

Lemehetnék a tengerhez
– Kénytelenek lesztek az Artemisszel menni. – Jared lecsukta
hordozható íróasztalának fedelét, majd megdörgölte ráncba szaladt
szemöldökét. Jamie unokatestvére már az ötvenes éveiben járt,
amikor megismertem, mostanra pedig már bőven túl volt a hetvenen,
de pisze orrú, keskeny arca, csontos, vékony alakja és fáradhatatlan
munkabírása szemernyit sem változott. Egyedül haja jelezte korát,
mivel vékony szálú, sötét tincsei ritkás, színtiszta, ragyogó fehérre
őszültek, amit egy vörös selyemszalaggal kötött vidáman hátra.
– Csak egy közepes méretű bárka, a legénysége is csak úgy
negyven fő – jegyezte meg. – De már a szezon végén járunk, és nem
hiszem, hogy találnánk jobbat – az összes karibi hajó már egy
hónapja elment. Az Artemis is a konvojjal tartott volna Jamaicára,
csak vissza kellett tartani a javítások miatt.
– Inkább megyek a te egyik hajóddal, és az egyik kapitányoddal –
biztosította őt Jamie. – A méret nem számít.
Jared egyik szemöldökét szkeptikusan felhúzva nézett a kuzinjára.
– Valóban? Nos, lehet, hogy majd rájössz, kinn a tengeren többet
számít a méret, mint gondolnád. Ilyen későn az évben jó nagy
szélviharokra számíthattok, a bárka meg úgy fog dobálni, hogy csak
na. Azt megkérdezhetem, hogy bírtad az átkelést a Csatornán a
postahajóban, kuzin?
Jamie arca, ami eddig is feszült és komor volt, ezt a kérdést hallva
valahogy még jobban elsötétült. Igazi szárazföldi patkány lévén
nemcsak hogy hajlamos volt a tengeribetegségre, hanem szinte majd’
belepusztult. Egész úton Invernessből La Havre–ba végig rettentő
beteg volt, bár mind a tenger, mind az idő egészen békés volt. Most
pedig, úgy hat órával később, biztonságban a parton Jared raktárában
a rakodópart mellett, ajkának még mindig sápadt árnyalata volt, a
szeme alatt pedig sötét karikák éktelenkedtek.
– Túlélem – mondta kurtán.
Jared kétkedve vizslatta őt, miután tisztában volt vele, miként is
reagált Jamie bármiféle tengerjáró járműre. Jamie alig volt képes
betenni a lábát egy kikötőben horgonyzó hajóra anélkül, hogy el ne
zöldült volna; annak a gondolata pedig, hogy átszelje az Atlanti–
óceánt, kiút nélkül bezárva egy apró, és folyamatosan dobáló hajóba
két vagy három hónapig, éppen elég volt, hogy megriassza még a
legbátrabb embert is. Én már egy ideje aggódtam is a dolog miatt.
– Nos, gondolom, nincs mit tenni ez ellen – mondta Jared egy
sóhaj kíséretében, a saját gondolataimat visszhangozva. – Legalább
kéznél lesz egy orvos – tette hozzá, és rám mosolygott. – Legalábbis
gondolom, hogy szándékodban áll elkísérni őt, ugye, kedvesem?
– Igen, mindenképpen – biztosítottam. – Mennyi idő, amíg a hajó
felkészül az útra? Szeretnék találni egy jó patikát, hogy
megtölthessem a gyógyszeres ládámat még az út előtt.
Jared elgondolkodva összeszorította az ajkát.
– Egy hét, ha Isten is úgy akarja – felelte. – Az Artemis jelen
pillanatban Bilbaóban van. Egy rakomány spanyol cserzett bőrt
szállít, meg mellette némi rezet Olaszországból. Mindezt ide hozza,
és holnapután fog megérkezni, ha jó szelet kap. Még nem
szerződtettem kapitányt az útra, de már gondoltam valakire, aki jó
lenne; de lehet, hogy el kell majd mennem érte Párizsba, és az két
nap oda, és két nap vissza. Ehhez jön még egy nap, amíg feltöltik a
készleteket, megtöltik a vizeshordókat, meg felpakolnak minden
egyebet, úgyhogy holnaphoz egy hétre, hajnalban már indulhat is.
– Milyen hosszú az út a Karib–térségbe? – kérdezte Jamie. A
benne tomboló feszültség látszódott a tartásán, és ezt alig
befolyásolta az utunk vagy rövid pihenésünk. Olyan feszült volt,
mint egy felajzott íj, és gondoltam, hogy valószínűleg ebben az
állapotban is fog maradni, amíg meg nem leljük az ifjú Iant.
– Két hónap, a szezonban – felelte Jared, homlokán még mindig
apró, aggodalmas ránccal. – De a szezon már egy hónapja véget ért;
ha belefuttok a téli szélviharokba, akkor három is lehet. Vagy több.
Vagy soha nem is érkezik meg, de Jared, az egykori tengerész, túl
babonás – vagy túl tapintatos – volt ahhoz, hogy ennek hangot adjon.
Ugyanakkor viszont láttam, ahogy a szerencse kedvéért babonásan
megérinti az asztala deszkáit.
A másik aggodalomnak sem adott hangot, ami a fejemben járt;
semmi bizonyítékunk nem volt afelől, hogy a kék hajó a Karib–
térség felé tartana. Csak azok az iratok voltak nálunk, amiket Jared
szerzett meg nekünk a Le Havre–i kikötőmestertől, miszerint a hajó –
amit találóan Brujának, vagyis boszorkánynak hívtak – az utóbbi öt
évben kétszer járt a kikötőben, és mindkét alkalommal a Barbados
szigetén lévő Bridgetownt adta meg honi kikötőjeként.
– Mondjátok csak el még egyszer, mit tudtok róla! Mármint a
hajóról, ami elvitte az ifjú Iant – kérte Jared. – Hogyan úszott a
vízen? Magasan, vagy inkább lesüllyedt, mintha meg lett volna
pakolva az útra?
Jamie egy pillanatra becsukta a szemét, koncentrált, majd ismét
kinyitotta és bólintott.
– Rendesen meg volt pakolva, esküdni mernék rá. A
lövésznyílások alig hatlábnyira voltak a víztől.
Jared elégedetten bólintott.
– Akkor éppen elhagyta a kikötőt, nem pedig érkezett. Vannak
hírnökeim az összes nagyobb francia, spanyol és portugál kikötőben.
Ha van egy kis szerencsénk, akkor meg fogják találni a kikötőt,
ahonnan indult, és akkor a papírjaiból azt is biztosan tudjuk majd,
hogy hová tart. – Vékony ajka hirtelen lefelé konyult. – Persze csak
akkor, ha közben a legénység nem csapott fel kalóznak, és nem
hamis papírokkal utaznak.
 Az idős borkereskedő óvatosan félrerakta az ölbe tehető íróasztalt,
aminek faragott mahagónija szépen besötétedett a hosszú évek
használatától, majd mereven mozogva felállt.
– Nos, ez minden, amit jelen pillanatban tehetünk. Most menjünk
vissza a házba, Mathilde már biztos vár a vacsorával. Holnap majd
átveszem veled a jegyzékeket meg a parancsokat, a feleséged meg
beszerezheti a gyógyfüveit.
Már majdnem öt óra volt, és mivel ennyire az év végén jártunk,
már teljesen sötét. De Jared két embere odakinn várt, hogy elkísérjen
minket a rövid úton a házáig, ellátva fáklyákkal, hogy legyen mivel
világítani az utat, és vaskos botokkal felfegyverkezve. Le Havre
virágzó kikötőváros volt, és a kikötőnegyedben nem volt tanácsos
sötétedés után egyedül sétálni, főleg akkor nem, ha az ember ismert,
tehetős borkereskedő.
A Csatornán való átkelés okozta kimerültség, a nyomasztó
nyirkosság, a mindent átható halszag és a pangó éhség ellenére
felélénkült a kedvem, ahogy követtük a fáklyákat a sötét, keskeny
utcákon keresztül. Hála Jarednek, legalább az esélyünk megvolt arra,
hogy megtaláljuk az ifjú Iant.
Jared egyetértett Jamie–vel abban, hogyha a Bruja kalózai – mivel
így gondoltam rájuk – nem ölték meg az ifjú Iant ott helyben, akkor
valószínűleg nem is állt szándékukban bántani őt. Rassztól
függetlenül bármelyik fiatal, egészséges férfit el lehetett adni
rabszolgának vagy szerződéses szolgának a Karib–térségben akár
több mint kétszáz fontért, ami azért a jelenlegi viszonyok közt
igencsak szép összegnek számított.
Ha tényleg nyereségesen akarnak megszabadulni az ifjú Iantől, és
ha sikerül megtudnunk, melyik kikötő felé is tartanak, akkor
viszonylag könnyű feladat lesz megtalálni és visszaszerezni a fiút.
Egy széllöket és a fejünk felett lézengő felhőkből származó pár jeges
vízcsepp kicsit rontott az optimizmusomon, mivel emlékeztetett arra,
hogy bár talán nem fog jelentős problémát okozni az, hogy
megtaláljuk Iant, amint elértünk a Karib–térségbe, először is mind a
Brujának, mind az Artemisnek el kell jutnia a szigetekhez. És már
gyülekeztek a téli viharok.

L
Az eső felerősödött az éjszaka folyamán, a cseppek kitartóan
doboltak a palatetőn a fejünk felett. Ezt a hangot máskor
megnyugtatónak és elringatónak találtam volna, ám jelen helyzetben
a halk kopogás inkább tűnt fenyegetőnek, mintsem békésnek.
A Jared által felszolgált bőséges vacsora és az azt kísérő remek
borok ellenére képtelen voltam elaludni, mivel egyre esőáztatta
vitorlák és hatalmasra duzzadt hullámok képét láttam magam előtt.
De legalább ezek a borzalmas látomások csakis engem tartottak
ébren; Jamie nem jött fel velem a hálószobába, hanem még lenn
maradt, hogy megbeszélje Jareddel közelgő utunk részleteit.
Jared hajlandó volt kockára tenni egy hajót és egy kapitányt, hogy
így segítse a kutatásunkat, ezért cserébe pedig Jamie töltötte be a
rakományfelügyelő tisztét.
– Hogy mi lennél? – kérdeztem, mikor hallottam az ajánlatot.
– Rakományfelügyelő – magyarázta Jared türelmesen. – Az ő
feladata az, hogy felügyelje a be– és kirakodást, valamint a
rakomány eladását és átvételét. A kapitány és a legénység mindössze
azért felel, hogy a hajó célba érjen; valakinek a rakományra is
figyelnie kell. Egy olyan helyzetben, ami befolyásolhatja a rakomány
épségét, a rakományfelügyelő parancsa akár még a kapitányét is
felülírhatja.
Így tehát megszületett a megegyezés. Mert bár Jared nagyon
szívesen segített és vállalt némi kockázatot, hogy segítsen a
rokonának, nem látta okát annak, hogy közben ne profitáljon a
helyzetből. Így hát gyorsan rendelkezett, hogy különféle árukat
hozzanak Bilbaóból Le Havre–ba; a terv az volt, hogy majd
Jamaicára hajózunk, és ott kipakoljuk a nagyját, majd elintézzük,
hogy a visszaútra pakolják meg az Artemist a jamaicai Fraser et Cie
ültetvényen nőtt cukornádból készített rummal.
A tervek szerint azonban a visszaútra egészen addig nem fog sor
kerülni, amíg újra be nem áll a jó hajózó idő, valamikor késő
áprilisban vagy kora májusban. Februári jamaicai érkezésünk és
Skóciába való, májusi visszaindulásunk közt pedig az Artemis és
legénysége Jamie rendelkezésére áll, hogy elhajózzunk Barbadosra
és egyéb helyekre, hogy az ifjú Ian után kutassunk. Három hónap.
Reméltem, hogy ennyi idő elég lesz.
Nagylelkű megegyezés volt. Ugyanakkor viszont Jared, aki
hosszú évek óta Franciaországban élt borkereskedőként, elég tehetős
volt ahhoz, hogy bár egy hajó elvesztése fejfájást okozott volna neki,
de nem ment volna csődbe miatta. Nagyon is tudatában voltam
annak, hogy míg Jared vagyonának csak egy kis részét kockáztatta,
mi az életünkkel játszottunk.
Úgy tűnt, a szél kezd lecsillapodni; már nem süvített le akkora
erővel a kéményen. Miután az álom még mindig került, kikeltem az
ágyból, és a takarót a vállam köré tekerve, hogy ne fázzak,
odamentem az ablakhoz.
Az ég sötét, pettyezett szürke volt, a rohanó esőfelhőkre a mögötte
megbúvó hold festett ragyogó fénykontúrt, miközben az ablaküveget
eső csíkozta. Ám még így is elég fény szökött át a felhőkön ahhoz,
hogy ki tudjam venni a rakparton horgonyzó hajók árbócait, tőlünk
alig negyed mérföldnyire. Ide–oda inogtak, vitorláik jó szorosan
összecsavarva a viharban, miközben nyugtalanító ütemben
emelkedtek és süllyedtek, ahogy a hullámok megdobták a
lehorgonyzott hajótesteket. Egy héten belül én is egy ilyenen leszek
majd.
Mielőtt visszajöttem volna, nem mertem belegondolni, milyen
életem lesz, amint megtalálom Jamie–t, abba pedig végképp nem, mi
lesz, ha mégsem találom meg. Ám végül mégiscsak megleltem, és
gyors egymásutánban el is elmélkedtem azon, milyen életem lesz egy
nyomdász feleségeként Edinburgh politikai és irodalmi köreiben,
amit egy csempész hölgyének veszélyes és folyton szökésben lévő
léte követett, majd pedig a dolgos, de nyugodt élet a felföldi farmon,
amiben már volt részem korábban, és amit szerettem.
Most pedig, ugyanilyen gyorsasággal mindezen lehetőségeket
elszakították tőlem, és ismét az ismeretlen jövővel kellett
szembenéznem.
Furcsa módon nem aggódtam emiatt annyira, sőt, inkább izgatott
a dolog. Húsz évig egy helyben éltem, úgy helyhez voltam kötve a
Briannához, Frankhez és a betegeimhez való kötelékeim által, akár
egy kagyló vagy egy kullancs. Most a sors és a saját tetteim
megszabadítottak mindezektől, és úgy éreztem, mintha szabadon
lebegnék a hullámok közt, olyan erők kényének–kedvének kitéve,
amik sokkal erősebbek nálam.
A leheletemtől bepárásodott az üveg. Egy apró szívet rajzoltam
bele, mint ahogy tettem azt régen Briannának a hideg reggeleken.
Ezután mindig beleírtam a monogramját a szívbe – B. E. R., Brianna
Ellen Randall. Eltűnődtem, hogy vajon még mindig Randallnak
nevezi–e magát. Vagy inkább Frasernek? Haboztam, majd végül két
betűt írtam a szív körvonalába – egy „J”–t és egy „C”–t.
Még mindig az ablak előtt álldogáltam, mikor kinyílt az ajtó és
belépett rajta Jamie.
– Még mindig ébren vagy? – kérdezte, bár erre egyáltalán nem
volt szükség.
– Nem tudtam elaludni az esőtől. – Odamentem és átkaroltam őt,
hálásan, hogy meleg szilárdsága képes eloszlatni az éjszaka hideg
homályát.
Megölelt, és arcát a hajamra hajtotta. Enyhe tengeribetegség–
szaga volt, ám jobban érződött rajta a gyertyaviasz és a tinta illata.
– Írtál? – kérdeztem.
 Csodálkozva nézett le rám.
– Igen, de te ezt honnan tudtad?
– Tintaillatod van.
Halványan elmosolyodott, hátrált egy lépést, és kezével beletúrt a
hajába.
– Olyan jó orrod van, mint egy szarvasgomba–kereső malacnak,
Sassenach.
– Nos, köszönöm, micsoda egy hízelgő bók! – mondtam. – Mit
írtál?
A mosoly rögtön eltűnt az arcáról, amitől feszültnek és
kimerültnek tűnt.
– Egy levelet Jennynek – felelte. Odament az asztalhoz, ahol
levette a kabátját és elkezdte kibontani a kravátliját és a nyakfodrát. –
Nem akartam addig írni neki, amíg nem beszéltünk Jareddel, hogy
elmondhassam neki, mik a terveink, és mégis milyen kilátásaink
vannak arra nézve, hogy biztonságban hazahozzuk Iant. – Az arcára
grimasz ült ki, ahogy áthúzta az inget a fején. – Isten a tudója, mit
fog tenni, amikor megkapja, és hála az égnek, hogy én akkor már
kinn leszek a tengeren – tette hozzá fanyarul, ahogy előtűnt a vászon
fodrai alól.
Biztos nem volt könnyű megfogalmaznia a levelet, de úgy
gondoltam, jobb neki, hogy megtette. Leült, hogy levegye a cipőjét
és a harisnyáját, én pedig odaléptem mögé, hogy kibontsam a
hajfonatát.
– Annak viszont legalább örülök, hogy túl vagyok rajta – mondta,
a saját gondolataimat visszhangozva. – Mindennél jobban rettegtem
attól, hogy elmondjam neki.
– Az igazat mondtad el?
Megrántotta a vállát.
– Mindig is azt tettem.
Kivéve rólam. Ennek a gondolatnak azonban nem akartam hangot
adni, és inkább nekiálltam masszírozni a vállát, megmozgatva a
görcsös izmokat.
– Mit csinált Jared Mr. Willoughbyvel? – kérdeztem, ahogy a
masszázsról eszembe jutott a kis kínai. Mr. Willoughby velünk
tartott, ahogy átszeltük a Csatornát, miközben végig úgy rátapadt
Jamie–re, mint egy kis, kék selyembe burkolt árnyék. Jared, aki
hozzászokott ahhoz, hogy mindenfélét lát a kikötőben, még csak nem
is pislogott Mr. Willoughby láttán, csak ünnepélyesen fejet hajtott
előtte és mondott neki pár szót mandarinul, ám a házvezetőnője ennél
jóval nagyobb gyanakvással tekintett erre a nem hétköznapi
vendégre.
– Azt hiszem, kiment az istállóba aludni. – Jamie ásított egyet,
majd élvezkedve nyújtózkodott egyet. – Mathilde azt mondta, nem
szokott hitetleneket fogadni a házában, és ebbe nem is fog most
belekezdeni. A konyhát még be is hintette szenteltvízzel, miután Mr.
Willoughby ott evett. – Ahogy felnézett, megpillantotta a szívet, amit
az ablaküvegre rajzoltam, és ami feketén játszott a párás ablakon,
mire elmosolyodott.
– Az meg mi?
– Csak egy kis bolondság.
Kinyúlt és megfogta a jobb kezemet, hüvelykujja hegyével
simogatva a kis sebhelyet az én hüvelykujjam tövében; a kis „J”
betűt még ő vágta a késének hegyével, közvetlenül azelőtt, hogy
elhagytam, közvetlenül Culloden előtt.
– Nem kérdeztem – mondta –, hogy velem kívánsz–e jönni. Itt is
hagyhatlak, Jared örömmel vendégül látna, akár itt, akár Párizsban.
Vagy ha úgy szeretnéd, vissza is mehetnél Lallybrochba.
– Nem, nem kérdezted – feleltem. – Mert nagyon is jól tudtad, mi
lenne a nyavalyás válaszom.
Egymásra néztünk és elmosolyodtunk. A szívfájdalom és a
fáradtság ráncai kisimultak az arcán. A gyertyafény finoman
megcsillant vöröses feje búbján, ahogy lehajolt és lágyan
megcsókolta a tenyeremet.
 A szél még mindig ott süvített a kéményben, odakinn az
esőcseppek pedig könnyek módjára futottak le az ablakon, de mindez
többé már nem számított. Már tudtam aludni.

L
Reggelre kitisztult az ég. Csípős, hideg szél remegtette meg Jared
dolgozószobájának ablakait, de bejutni nem tudott a meleg, otthonos
szobába. A ház Le Havre–ban sokkal kisebb volt, mint fényűző,
párizsi rezidenciája, ám még így is háromszintnyi megbízható,
favázas kényelemmel szolgált.
A lábamat még közelebb toltam a pattogó tűzhöz, és beledugtam a
pennám hegyét a tintatartóba. Éppen listát írtam azokról a dolgokról,
amikről úgy gondoltam, orvosi szempontból kellhetnek a két
hónapos útra. A desztillált alkohol volt mind közül a legfontosabb, és
egyben a legkönnyebben beszerezhető; Jared megígérte, hogy szerez
nekem egy hordóval Párizsban.
– De az lesz a legjobb, ha valami más címkét teszünk rá – mondta
nekem. – Vagy a matrózok még azelőtt megisszák, hogy kifutna a
hajó.
Tisztított disznózsír, írtam lassan, lyukaslevelű orbáncfű; tíz font
fokhagyma; egérfarkfű. Leírtam, hogy borágó, majd megráztam a
fejemet és kihúztam, majd beírtam a helyére a régies nevét, az
uborkaszagú füvet, aminek ez idő tájt nagyobb eséllyel ismerik.
Lassú munka volt. Egykoron ismertem az összes gyakori
gyógynövény orvosi felhasználást, és nem egy ritka növényét is.
Kénytelen voltam, hiszen csak ezek álltak a rendelkezésemre.
Amúgy pedig sok ezek közül meglepően hatásos volt. A bostoni
kórházban a feletteseim és kollégáim szkepticizmusa – és
kendőzetlen rémülete – ellenére néha használtam is őket modern
betegeim esetében, ráadásul jó eredménnyel. („Látta, mit művelt dr.
Randall?” – visszhangzott egy rémült gyakornok kiáltása a fülemben,
ahogy írtam, mire elmosolyodtam. „Forralt virágokkal etette a
gyomorbajost a 134B–ben!”)
Persze ettől még senki sem használt egérfarkfüvet és fekete
nadálytövet egy sebre, ha jód is volt kéznél, mint ahogy senki sem
kezelt szisztematikus fertőzést rencével penicillin helyett.
Azóta sokat elfelejtettem, de ahogy most leírtam a
gyógynövények neveit, kezdett felrémleni előttem mindegyiknek a
kinézete és az illata – a nyírfaolaj sötét, bitumenes színe és könnyed,
kellemes illata, a menták közé tartozó fajok csípős aromája, a kamilla
poros–édes szaga és a kígyószerű keserűfű véralvadást elősegítő
ereje.
Az asztal másik oldalán Jamie a saját listáival bajlódott. Nem volt
jó tollforgató, és az írás csak nagy nehezen ment neki sérült jobb
kezével, miközben néha meg–megállt, hogy megdörgölje a
gyógyulófélben lévő sebet a bal könyöke fölött, miközben szitkokat
mormolt az orra alatt.
– A lime–levet felírtad a listádra, Sassenach? – érdeklődött
felpillantva.
– Nem. Kellett volna?
Kisöpört egy hajtincset az arcából, majd szemöldökráncolva az
előtte fekvő papírlapra nézett.
– Attól függ. A szokás azt diktálja, hogy a hajóorvos szolgáltassa
a lime–levet, de egy Artemis méretű hajón általában nincs hajóorvos,
az ételek kiadása pedig az élelmezési tisztre hárul. Csakhogy most
élelmezési tiszt sincs; mivel pedig nincs idő találni egy megbízható
embert, ezt a posztot is én fogom betölteni.
– Nos, ha te leszel az élelmezési tiszt és a rakományfelügyelő,
akkor, gondolom, én meg a legközelebbi dolog a hajóorvoshoz –
mondtam halványan mosolyogva. – Majd én beszerzem a lime–levet.
– Rendben van. – Visszatértünk baráti kapargatásunkhoz, amit
abba sem hagytunk Josephine, a szolgálólány megérkezéséig, aki
azért jött, hogy bejelentse, vendég érkezett. Hosszú orrát
összeráncolta, ezzel jelezve öntudatlanul, hogy nem szíveli a
jövevényt.
– Az ajtóban vár. A komornyik megpróbálta elküldeni, de az úr
állítja, hogy találkozója van önnel. Mr. James? – A kérdő hangsúly a
mondat végén azt jelezte, hogy semmi sem tűnik kevésbé
valószínűnek, ám a munkája mégis arra kötelezte, hogy továbbadja
ezt az igencsak valószínűtlen felvetést.
Jamie felhúzta a szemöldökét.
– Egy látogató? Mégis miféle látogató? – Josephine úgy
összeszorította az ajkát, mintha egyszerűen képtelen lett volna
kimondani. Már kezdtem kíváncsi lenni, hogy ki lehet ez a személy,
úgyhogy odasettenkedtem az ablakhoz. Ha nagyon kidugtam a
fejemet, akkor pont láttam egy nagyon poros, fekete, széles karimájú
kalap tetejét a küszöbön, de semmi mást.
– Úgy néz ki, mint egy házaló; valamiféle csomag van a hátán –
jelentettem, még jobban kihajolva, megtámaszkodva az
ablakpárkányon. Jamie megragadott a derekamnál fogva és
visszahúzott, majd rögtön ő maga dugta ki a fejét.
– Ohó, ez az érmekereskedő, akit Jared említett! – kiáltott fel. –
Hozza csak fel!
Keskeny arcán nagyon is sokatmondó kifejezéssel Josephine
távozott, majd hamarosan visszatért egy magas, nyúlánk, nagyjából
húszéves fiatalemberrel, aki igencsak rosszul volt felöltözve,
divatjamúlt kabátban, bő, becsatolatlan nadrágban, aminek szára
lomhán lógott vékony lábszára mellett, lecsúszó harisnyában, és a
lehető legolcsóbb facipőben.
A mocskos, fekete kalap alól, amit benn a lakásban illedelmesen
levett, egy vékony arc tűnt elő, rajta értelmes arckifejezéssel, s amit
vidám, bár gyér barna szakáll díszített. Mivel La Havre–ban pár
matrózt leszámítva gyakorlatilag senki sem viselt szakállat, szinte
nem is volt szükség az apró, fényes, fekete kipára a frissen érkezett
vendég fején, hogy tudjam, zsidó.
A fiú sután meghajolt előttem, majd Jamie előtt, miközben
táskájának pántjaival küzdött.
– Madame – mondta egy kis bólintás kíséretében, amitől göndör
oldalfürtjei vad táncba kezdtek. – Monsieur. Nagyon örülök, hogy
fogadni tetszettek. – Furcsán beszélte a franciát, valamiféle éneklő
hanglejtéssel, amitől nehéz volt megérteni.
Bár teljesen megértettem Josephine fenntartásait ezzel a…
személlyel kapcsolatban, akkor is olyan tágra nyílt, jámbor, kék
szeme volt, ami miatt, rendezetlen külseje ellenére is képtelen voltam
megállni, hogy rá ne mosolyogjak.
– Mi vagyunk hálásak önnek – mondta Jamie. – Nem hittem
volna, hogy ilyen hamar el tud jönni. A kuzinom azt mondta, hogy az
ön neve Mayer, igaz?
Az érmekereskedő bólintott, miközben ifjonti szakállának tincsei
közt félénk mosoly jelent meg.
– Igen, Mayer. És nem okozott semmi fáradtságot, már amúgy is a
városban voltam.
– Viszont Frankfurtból jött, nem igaz? Az bizony hosszú út –
mondta Jamie udvariasan. Mosolyogva végigtekintett Mayer
öltözetén, ami úgy nézett ki, mintha egy szemetesből rángatta volna
elő. – És igencsak poros is, ahogy elnézem – tette hozzá. – Kér egy
kis bort?
Mayer az ajánlatot hallva elpirult, ám miután többször egymás
után kinyitotta és becsukta a száját, végül kiegyezett egy néma,
igenlő bólintással.
Félénkségének azonban rögvest nyoma veszett, amint kinyílt a
táskája. Bár az alaktalan csomag kívülről úgy nézett ki, mintha a
legjobb esetben is csak váltásnyi rongyos vászonruhát és Mayer
ebédjét tartalmazhatná, amint kinyitotta, kiderült, hogy belül több
apró akasztó bújik meg, ügyesen ráépítve egy vázra a táskában, és
mindegyik akasztóról gondosan odahelyezett, apró bőrerszények
lógnak, amik úgy nyomódtak egymásnak, mint a tojások a fészekben.
Mayer elővett egy összehajtogatott, négyzetes ruhadarabot az
akasztók alól, szétnyitotta, és egészen ünnepélyesen kiterítette Jamie
asztalára. Mayer aztán egyesével kinyitogatta az erszényeket és
kivette tartalmukat, és mindegyik csillogó, kerek érmét áhítattal
lehelyezte a sötétkék bársonydarabra.
– Egy Aquilia Severa aureus – mondta, ahogy megérintett egy
apró érmét, ami az ókori arany mély, érett csillogásával feküdt a
bársonyon. – Itt pedig egy, a Calpurnia család által veretett
sestercius. – A hangja lágy volt, a keze pedig biztos, ahogy
megcirógatta egy ezüstérme alig kopott szélét, vagy ahogy a
tenyerébe vett egy másikat, hogy bemutassa a súlyát.
Felpillantott az érmékről, a szeme ragyogott a nemesfémről
visszacsillanó fénytől.
– Monsieur Fraser azt mondta, hogy annyi görög és római
ritkaságot kívánnak megszemlélni, amennyit csak lehet. Nincs nálam
az egész kínálatom, természetesen, de azért van itt egy pár – a
többiért pedig küldhetek Frankfurtba, ha úgy kívánják.
Jamie mosolyogva a fejét rázta.
– Attól tartok, arra nincs időnk, Mr. Mayer. Mi…
– Csak egyszerűen Mayer, Monsieur Fraser – szólt közbe a
fiatalember tökéletes udvariassággal, ám mégis kis éllel a hangjában.
– Természetesen. – Jamie finoman fejet hajtott felé. – Remélem, a
kuzinom nem vezette félre önt. Ezer örömmel fizetem ki az
útiköltségét, valamint az idejét, amit rám áldoz, de én magam nem
kívánok semmit sem megvásárolni a készletéből… Mayer.
A fiatalember szemöldöke, egyik vállával egyetemben, kérdőn
felemelkedett.
– Amit szeretnék – mondta Jamie lassan, előrehajolva, hogy
közelről megszemlélhesse a kipakolt érméket –, az az, hogy
összehasonlíthassam az ön készletét az emlékeimmel néhány ókori
érméről, amit egyszer láttam, és aztán, ha látok olyat, ami ismerős,
megérdeklődhessem, hogy ön, vagy a családja, mondom inkább,
tekintettel arra, hogy ön még igencsak fiatal, nem ismer–e valakit,
aki olyan érméket vásárolhatott húsz évvel ezelőtt.
Felpillantott a fiatal zsidóra, aki teljesen érthető módon
döbbentnek tűnt, majd elmosolyodott.
– Ezzel lehet, hogy egy kicsit sokat kérek öntől, tudom. De a
kuzinom azt mondta, hogy az ön családja egy azon kevesek közül,
akik ilyen dologgal foglalkoznak, és nem mellesleg messze a
legtájékozottabbak. Valamint, ha tudna nekem ajánlani valakit a
Karib–térségben, aki hasonló dolgokkal foglalkozik, azzal egy életre
lekötelezne.
Mayer csak ült ott és bámulta őt egy pillanatig, aztán oldalra
hajtotta a fejét, amitől megcsillant a napfény a kipája szegélyét
díszítő apró, fekete gyöngyökön. Egyértelműen látszott, hogy
rettentő kíváncsi, ám végül mindössze csak megérintette a táskáját,
és így szólt:
– Ilyen érméket az apám vagy a nagybátyám adhatott el, én nem,
de itt van nálam a katalógus és minden feljegyzés az összes érméről,
ami átment a kezeink közt az elmúlt harminc évben. Mindent
elmondok önöknek, amit csak tudok.
Jamie felé húzta a bársonydarabot, majd hátradőlt a székében.
– Lát itt valami olyasmit, ami azokra az érmékre emlékezteti, amit
látott? Jamie alaposan végignézett a sorokba rendezett érméken,
majd finoman megbökött egy ezüstérmét, ami nagyjából akkora volt,
mint egy amerikai huszonöt centes. Három felugró delfin képe
szegélyezte, amik egy szekér– hajtót vettek körbe.
– Ez – mondta Jamie. – Több ilyet is láttam – vannak apró
különbségek, de több is volt, amin ezek a delfinek voltak. – Ismét az
érmékre nézett, majd felvett egy kopott aranylemezt, amin már
kivehetetlen volt a véset, aztán egy ezüstöt, ami kicsit nagyobb volt,
és jobb állapotban is volt, és amin egy férfi arca volt látható, mind
szemből, mind profilból.
 – Ezek – mondta. – Tizennégy volt az aranyból, és tíz abból, amin
a két fej van.
– Tíz!. – Mayer értelmes szeme kikerekedett megdöbbenésében. –
Nem hittem volna, hogy ilyen sok van belőle Európában.
Jamie bólintott.
– Egészen biztos vagyok benne. Közelről láttam őket, sőt még a
kezemben is tartottam.
– Ez itt Nagy Sándor ikerfeje – mondta Mayer, ahogy áhítattal
megérintette az érmét. – Nagyon ritka. Ez egy tetradrachma, amit az
amphipolosi csata, illetve a csatatér helyén épült város
megalapításának emlékére vertek.
Jamie figyelmesen hallgatta, ajkán halvány mosollyal. Bár őt
magát nem igazán érdekelték az ókori érmék, nagyon is sokra tartotta
azokat az embereket, akik szenvedélyesen érdeklődtek valami iránt.
Még negyed óra, a katalógus újbóli áttekintése, és már végeztünk
is. Négy egyforma görög drachma adódott hozzá a gyűjteményhez,
amit Jamie felismert, több apró arany– és ezüstérme, és még valami,
amit quintinariusnak hívtak – egy nehéz, aranyból öntött római érme.
Mayer lehajolt, és újra benyúlt a csomagjába, ám ezúttal egy
feltekert és szalaggal összekötött papírköteget húzott ki belőle.
Ahogy kinyitotta, a lapokon hosszú sorokban távolról
madárnyomoknak látszó írás látszott; közelebbről nézve már láttam,
hogy gondosan írt, apró betűs héber írással van dolgom.
Mayer lassan végignézte a lapokat, hüvelykujjával követve, hol is
tart. Itt–ott megállt és hümmögött egy sort, majd ugyanúgy haladt
tovább. Végül kiterítette a lapokat rongyos térdére, és fejét finoman
oldalra hajtva felnézett Jamie–re.
– Minden velünk kötött üzlet természetesen a legnagyobb
bizalommal történik, monsieur – mondta –, és bár elmondhatom
önnek azt, például, hogy valóban eladtunk egy ilyen és egy ilyen
érmét ebben és ebben az évben, a vásárló nevét nem lenne szabad
megmondanom. – Kis szünetet tartott, miközben láthatóan
gondolkodott, majd folytatta.
– Valóban adtunk el olyan érméket, amik megfelelnek az ön
leírásának – három drachmát, ebből kettőn Egalabalus fejeivel, a
harmadikon pedig Nagy Sándor kettős fejével, és nem kevesebb mint
hatot az arany calpurniai aureiből, méghozzá az 1745–ös évben. –
Habozott.
– Normális esetben ez lenne minden, amit mondhatnék önnek.
Habár… Ebben az esetben épp tudom, monsieur, hogy ezen érmék
eredeti vásárlója már halott, sőt, már jó pár éve nincs köztünk.
Őszintén, nem látom, hogy ezen körülmények közt miért ne… –
Megrántotta a vállát, és döntésre jutott.
– A vevő egy angol úriember volt, monsieur. A neve pedig
Clarence Marylebone, Sandringham hercege.
– Sandringham! – fakadtam ki meglepetésemben.
Mayer kíváncsian előbb rám nézett, majd Jamie–re, akinek arcáról
udvarias érdeklődésen kívül semmit sem lehetett leolvasni.
– Igen, madame – mondta Mayer. – Tudom, hogy a herceg halott,
mivel igencsak jelentős gyűjteménye volt ókori érmékből, amit a
nagybátyám megvásárolt az örököseitől 1746–ban – itt le is van
jegyezve a tranzakció. – Kicsit megemelte a katalógust, majd engedte
visszaesni.
Én is tudtam, hogy Sandringham hercege halott, méghozzá jóval
személyesebb tapasztalatból. Jamie keresztapja, Murtagh ölte meg őt,
egy sötét éjjelen 1746 márciusában, nem sokkal azelőtt, hogy a
cullodeni csata véget vetett a jakobita felkelésnek. Nyeltem egyet,
ahogy felrémlett előttem, mikor utoljára láttam a herceg arcát, amint
áfonyaszínű szeme fennakadt hatalmas meglepetésében.
Mayer oda–vissza járatta köztünk a tekintetét, majd habozva
hozzátette:
– Van még valami, amit elmondhatok önöknek; mikor a
nagybátyám megvette a gyűjteményt a herceg halála után, abban nem
volt egyetlen tetradrachma sem.
 – Nem – motyogta Jamie, inkább csak magának. – Nem lehetett. –
Aztán összeszedte magát, felállt, és a pohárszéken álló borospalack
után nyúlt.
– Köszönöm, Mayer! – mondta ünnepélyesen. – Most pedig
mondjunk tósztot önre, és a maga kis könyvére!
Pár perccel később Mayer már a padlón térdelt, és kapcsolta be
rongyos táskájának szíjait. Az ezüst livre–ekkel teli kis erszény, amit
Jamie fizetségként adott neki, ott lapult a zsebében. Felállt,
meghajolt előbb Jamie, majd pedig előttem, aztán kihúzta magát és a
fejébe nyomta szégyenletes kalapját.
– Minden jót, madame! – mondta.
– Önnek is minden jót, Mayer! – válaszoltam. Aztán, kicsit
habozva, még megkérdeztem: – Tényleg mindössze csak úgy hívják,
hogy „Mayer”?
Valami megcsillant kerek, kék szemében, de attól még
illedelmesen válaszolt, ahogy felkapta nehéz táskáját a hátára.
– Igen, madame. A frankfurti zsidóknak nem engedik, hogy
családnevük legyen. – Felpillantott és féloldalasan elmosolyodott. –
A kényelem kedvéért a szomszédaink az után a régi, vörös pajzs után
neveznek minket, ami hosszú évekkel ezelőtt a házunk elejére lett
festve. De ezen kívül… Nem, madame. Nincsen nevünk.
Ekkor megérkezett Josephine, hogy elvezesse látogatónkat a
konyhába, ügyelve, hogy mindig jó pár lépéssel előtte legyen,
miközben az orrnyílásai teljesen kifehéredtek, mintha valami büdöset
érzett volna. Mayer ott botladozott utána, ormótlan facipőjével
kopogva a polírozott padlón.
Jamie belesüppedt a székébe, és csak meredt maga elé, mélyen a
gondolataiba merülve.
Pár perccel később hallottam, ahogy becsukódott – nos,
majdhogynem becsapódott – a bejárati ajtó a földszinten, amit a
facipő kopogása követett a lenti kőlépcsőkön. Ezt Jamie is hallotta,
és az ablak felé fordult.
 – Nos, sok szerencsét önnek, Mayer Vörös–Pajzs – mondta
mosolyogva.
– Jamie – szólaltam meg, ahogy hirtelen eszembe jutott valami –,
beszélsz németül?
– Mi? Ó, igen – felelte kurtán, mivel figyelmét még mindig
lekötötte az ablak és a kintről jövő hang.
– Hogy van a „vörös pajzs” németül? – kérdeztem.
Egy pillanatra teljesen elveszettnek tűnt, majd a tekintete
kitisztult, ahogy az elméje megfelelően összeillesztette a dolgokat.
– Rothschild, Sassenach – felelte. – Miért?
– Csak eszembe jutott valami – mondtam. Az ablak felé
fordultam, miközben a facipő kopogása már régen beleveszett az
utca zajába. – Gondolom, mindenkinek kezdenie kell valahol.

L
– Tizenöten a halott ember kincsén – jegyeztem meg. – Yo–ho–ho,
és egy üveg rum.
Jamie furcsán nézett rám.
– Ó, tényleg?
– A herceg a halott ember – magyaráztam neki. – Szerinted
tényleg az övé volt a fókák kincse?
– Nem tudhatom biztosan, de annyi szent, hogy elég valószínűnek
tűnik. – Jamie két merev ujja röviden elmélkedő ütemet dobolt az
asztallapon. – Mikor Jared megemlítette nekem Mayert, az
érmekereskedőt, úgy voltam vele, hogy érdemes utánajárni – miután
természetesen a legnagyobb eséllyel az küldte oda a Bruját a
kincsért, aki eredetileg odahelyezte.
– Jó érvelés – feleltem –, de egyértelműen nem ugyanaz a személy
volt, már ha eredetileg valóban a herceg helyezte oda. Szerinted a
teljes kincs valóban megért ötvenezer fontot?
 Jamie a palack domború oldalán megjelenő tükörképére sandított,
átgondolva, amit mondtam. Aztán felkapta az üveget és újratöltötte a
poharát, hogy így segítse az elmélkedést.
– Ha csak a fémet magát nézzük, akkor nem. De láttad Mayer
katalógusában, hogy némelyik érmét mennyiért adták el?
– Láttam.
– Akár ezer font. Sterling! Egy darabka, penészes fémért! –
mondta csodálkozva.
– Nem hiszem, hogy a fémek penészesednének – szóltam –, de
értem, hogy mit akarsz ezzel mondani. Amúgy meg – folytattam,
egyetlen legyintéssel lezárva a kérdést – a valódi kérdés itt az, hogy
szerinted a fókák kincse lehet az az ötvenezer font, amit a herceg a
Stuartoknak ígért?
1744 elején, mikor Stuart Károly Franciaországban volt, hogy
megpróbálja rávenni királyi kuzinját, Lajost, hogy nyújtson neki
valamiféle segítséget, egy rejtjelezett üzenetet kapott Sandringham
hercegétől, amiben az ötvenezer fontot ajánlott fel neki – eleget
ahhoz, hogy felbéreljen egy kisebb hadsereget – azzal a feltétellel,
hogy visszatér Angliába és elfoglalja ősei trónját.
Hogy vajon ez az ajánlat volt–e az, ami végül meggyőzte a
vacilláló Károly herceget arról, hogy vágjon bele bukásra ítélt
hadjáratába, sose fogjuk megtudni. Könnyűszerrel lehetett az egyik
ivócimborájának kihívása is, vagy egy sértés, valódi vagy képzelt, a
szeretőjétől, ami végül Skóciába vezérelte mindössze hat századdal,
kétezer holland pallosossal és jó néhány hordó brandyvel, hogy azzal
kenyerezze le a felföldi klánfőket.
Ám bármi is történt, az ötvenezer font végül sosem került
átadásra, mivel a herceg még azelőtt meghalt, hogy Károly elért
volna Angliába. Egy másik dolog, ami álmatlan éjszakáimon
kísértett, az a kérdés volt, hogy vajon ez a pénz számított volna–e
valamit. Vajon ha Stuart Károly megkapta volna, akkor eljuttatja–e
szedett–vedett felföldi hadseregét egészen Londonig, hogy ott aztán
visszafoglalja a trónt és újra megszerezze apja koronáját?
Ha megkapta volna… Nos, ha megkapta volna, akkor lehet, hogy
a jakobita felkelés sikerrel jár, Culloden talán meg sem történik, én
sosem mentem volna vissza a kőkörön át… és Briannával
valószínűleg elvisz minket a gyermekágyi láz, és már hosszú évek
óta a földben pihennénk. Most őszintén, húsz évnek elégnek kellett
volna lennie ahhoz, hogy mennyire nincs értelme azon töprengeni,
hogy „mi lett volna, ha”.
Jamie ezen jó hosszan elgondolkodott, miközben elmélázva
dörzsölgette az orrnyergét.
– Akár még az is lehet – mondta végül. – Ha rendesen piacra viszi
az ember az érméket és az ékköveket… Tudod, idő kell ahhoz, hogy
az ilyen dolgokat eladja az ember. Ha muszáj gyorsan pénzzé tenned
őket, akkor csak az értékük töredékét kapod értük. De ha elég időd
van ahhoz, hogy megfelelő vevőket találj… Igen, akkor érhet
ötvenezer fontot.
– Duncan Kerr jakobita volt, nem?
Jamie összehúzott szemöldökkel bólintott.
– Az volt. Igen, lehetséges. Bár Isten a tudója, nem lehetett
kellemes ezt a kincset odaadni egy sereg parancsnokának, hogy
ebből fizesse az embereit!
– Igen, ugyanakkor viszont kicsi, könnyen szállítható és egyszerű
elrejteni – mutattam rá. – És ha te lennél a herceg, akit éppen
lefoglal, hogy felségárulást kövessen el azáltal, hogy a Stuartokkal
üzletel, akkor ez lehet, hogy fontos lenne a számodra. Készpénzben
elküldeni ötvenezer fontot, ládákban és kocsikon és őrökkel együtt,
sokkal több figyelmet keltene, mint egyetlen embert egy kis
fadobozzal titokban átküldeni a Csatornán.
Jamie ismét bólintott.
– Valamint ha már amúgy is van egy gyűjteményed ilyen
ritkaságokból, akkor senkinek sem szúrna szemet, ha hirtelen még
többet kezdenél vásárolni, és valószínűleg azt sem tudná senki, hogy
addig pontosan milyen érméid voltak. Egyszerűen csak azt kellene
tenned, hogy kiveszed a legértékesebbeket, és kicseréled őket
olcsóbbakra, és mindezt persze senki sem venné észre. Nincs bankár,
aki beszélhetne, nem úgy, mintha a földjeivel meg a pénzével
ügyeskedne az ember. – Elismerően ingatta a fejét.
– Okos kis terv ez, bárki is találta ki. – Kérdőn felpillantott rám. –
De akkor meg miért tűnt fel hirtelen Duncan Kerr, tíz évvel Culloden
után? És mi történt vele? Azért jött, hogy eldugja a kincset a szelkik
szigetén, vagy hogy elvigye azt?
– És vajon ki küldte most a Bruját?– fejeztem be helyette. Én is
megráztam a fejemet.
– Pokolra velem, ha tudom. Talán a hercegnek volt valamiféle
szövetségese? Ám ha volt, akkor meg fogalmunk sincs, hogy ki
lehetett az.
Jamie felsóhajtott, majd, miután belefáradt a sok ülésbe, felállt és
kinyújtóztatta a tagjait. Kipillantott az ablakon, megbecsülte, hogy
milyen magasan jár a nap, miután ez volt megszokott módszere arra,
hogy tudja, mennyi az idő, akár volt kéznél óra, akár nem.
– Igen, nos, majd lesz időnk elméleteket gyártani, mikor kinn
leszünk a tengeren. Már mindjárt dél, és a párizsi postakocsi
háromkor indul.

L
A patika a Rue de Varennes–en bezárt. Helyén egy virágzó fogadó,
egy zálogház és egy kis aranyműves üzlet állt, barátságosan
összezsúfolva.
– Raymond mester? – A zálogos őszülő szemöldöke összeszaladt.
– Hallottam róla, madame – vetett rám egy óvatos pillantást, jelezve,
hogy akármit is hallott róla, az nem volt túl hízelgő –, de már évekkel
ezelőtt elment innen. De ha egy jó patikára van szüksége, akkor ott
van Krasner a Place d’Aloeson, vagy talán Madame Verrue, a
Tuileriák mellett… – Érdeklődve Mr. Willoughbyre pillantott, aki
elkísért engem, aztán áthajolt a pult fölött, és bizalmasan így
folytatta: – Talán a kínaiját akarja eladni, madame? Van egy
kuncsaftom, akit nagyon érdekel a Távol–Kelet. Nagyon jó árat
tudnék szerezni magának. Nem többért, mint a szokott közvetítői
díjam, biztosíthatom.
Mr. Willoughby, aki nem beszélt franciául, jól látható megvetéssel
vizslatott egy porcelánkancsót, amire keleti stílusban fácánokat
festettek.
– Köszönöm! – mondtam –, de nem. Azt hiszem, megnézem ezt a
Krasnert.
Mr. Willoughby viszonylag kis feltűnést keltett Le Havre–ban,
miután a kikötőváros tele volt a legkülönfélébb külföldiekkel. Párizs
utcáin azonban, a kék selyempizsamája fölött viselt, kitömött
kabátjában és a kényelem okán többször a feje köré tekert
hajfonatával már igencsak felhívta magára a figyelmet. Ugyanakkor
viszont kiderült, hogy meglepően sokat tud a gyógynövényekről és
egyéb gyógyhatású anyagokról.
– Baj dzsej aj – mondta nekem, ahogy kivett egy csipetnyi
mustármagot egy nyitott dobozból Krasner áruházában. – Jó sen–
jennek. Vesének.
– Igen, tényleg – mondtam meglepődve. – Honnan tudja?
Fejét finoman az egyik oldalról a másikra döntötte, ami, mint
rájöttem, szokása volt, mikor örült, hogy sikerült lenyűgöznie
valakit.
– Ismerni egyszer gyógyítók – Csak ennyit mondott, mielőtt
megfordult és rámutatott volna egy kosárra, amiben valami szárított
sárgolyókra emlékeztető dolgot tartottak. – San–jü – mondta
határozottan. – Jó, nagyon jó, tisztítani vér, máj működni jó, nem
száraz bőr, segít, látni. Venni meg.
Közelebb léptem, hogy megszemléljem a szóban forgó tárgyakat,
és rá kellett döbbennem, hogy nem más, mint valami egészen
undorító külsejű, labdába gyúrt, szárított angolna, amit vastag
iszapréteggel fedtek. Azonban egyáltalán nem került sokba, így
aztán, hogy Mr. Willoughby kedvében járjak, bedobtam kettőt abból
a förtelmes valamiből a karomról lógó kosárba.
Kora decemberhez képest egészen enyhe volt az időjárás, mi
pedig gyalog mentünk végig a Rue Tremoulins–on vissza Jared
házához. Az utcákat beragyogta a téli napsütés, miközben pezsgett
rajtuk az élet, hála az utcai árusoknak, a koldusoknak, a
prostituáltaknak, az eladólányoknak és Párizs szegényebb negyede
egyéb polgárainak, akik mind kihasználták az átmeneti enyhülést.
A Rue du Nord és az Alléé des Canards sarkán azonban láttam
valami egészen szokatlant; egy magas, ejtett vállú alakot fekete
császárkabátban és kerek, fekete kalapban.
– Campbell tiszteletes! – kiáltottam fel.
A nevét hallva megpördült, majd ahogy megismert, meghajolt és
levette a kalapját.
– Malcolm asszony! – mondta. – Hogy örülök, hogy ismét
láthatom! – Tekintete Mr. Willoughbyre siklott, mire pislogott, arca
pedig megfeszült, ahogy rosszallóan bámulta a kínait.
– Öhm… ő itt Mr. Willoughby – mutattam be. – Ő… ő a férjem
egyik üzlettársa. Mr. Willoughby, ő itt Archibald Campbell
tiszteletes.
– Örvendek. – Campbell tiszteletes alapállapotában is kifejezetten
zord volt, most viszont egészen úgy festett, mint aki szögesdrótot
reggelizett, és nem ízlett neki.
– Azt hittem, hogy Edinburghból hajózik majd a Karib–térségbe –
mondtam, annak reményében, hogy ezzel elfordíthatom jeges
tekintetét a kínairól. Működött is; tekintete felém irányult, és kicsit
fel is engedett.
– Köszönöm kedves érdeklődését, asszonyom – mondta. –
Továbbra is ilyen terveket dédelgetek. Azonban közben sürgős
dolgom akadt Franciaországban. Csütörtökhöz egy hétre indulok
Edinburghból.
– És hogy van a húga? – kérdeztem. Rosszallóan Mr.
Willoughbyre pillantott, aztán tett oldalra egy lépést, mintha ki akart
volna kerülni a kínai látóteréből, és hangját lehalkítva válaszolt.
– Valamelyest jobban, köszönöm. A főzetek, amiket felírt, sokat
segítettek. Sokkal nyugodtabb, és most már egészen rendszeresen
alszik. Ismét meg kell köszönnöm a kedves segítségét.
– Igazán semmiség – feleltem. – Remélem, jól tűri majd az utat. –
A megszokott jókívánságokat visszhangozva váltunk el, miután Mr.
Willoughby és én továbbsétáltunk a Rue du Nordon Jared háza felé.
– Tiszteletes, az jelenteni nagyon szentséges ember, igaz? –
kérdezte Mr. Willoughby rövid szünet után. Mint a legtöbb távol–
keletinek, neki is nehezére esett kiejteni az „sz” hangot, amitől a
„tiszteletes” szó igencsak érdekesen hangzott, de még így is pontosan
megértettem, mit akar mondani.
– Igaz – feleltem, és érdeklődve pillantottam le rá. Összeszorította
az ajkát, majd kinyomta előre, végül újra visszaszívta, aztán annak
jeléül, hogy valami nagyon szórakoztatja ezzel kapcsolatban, mordult
egyet.
– Nem olyan szentséges, ez a tiszteletes – mondta.
– Ezt meg miért mondja?
Csillogó szemmel, tekintetében csupa értelemmel felpillantott
rám.
– Látom egyszer, Madame Jeanne–nál. Akkor nem beszél hangos.
Akkor nagyon csendes, ez a tiszteletes.
– Ó, tényleg? – Megálltam és hátranéztem, de a tiszteletes alakja
addigra már beleveszett a tömegbe.
– Büdös szajhák – erősítette meg Mr. Willoughby, és
illusztrációként még egy igencsak sértő mozdulatot is tett a kezével
az ágyéka magasságában.
– Igen, ezt értettem – mondtam. – Nos, gondolom, a test olykor–
olykor elgyengül, még a skót szabad egyház tiszteleteseinek a teste
is.
Aznap este vacsorakor megemlítettem, hogy találkoztam a
tiszteletessel, bár Mr. Willoughby megjegyzését a tiszteletes
szabadidős tevékenységről nem tettem hozzá.
– Meg kellett volna tőle kérdeznem, hogy a Karib–térségen belül
hová tart – mondtam. – Nem mintha olyan sziporkázó beszélgetőtárs
lenne, de hasznos lenne ismerni ott valakit.
Jared, aki éppen hatalmas hozzáértéssel fogyasztotta
borjúpogácsáit, egy pillanatra szüneteltette az evést, hogy nyeljen,
majd így szólt:
– Ne aggódjon emiatt, kedvesem! Már írtam egy listát azokról,
akiket megéri ismerni. Leveleket is írtam, amiket elvihetnek több
ottani barátomnak is, akik minden bizonnyal segíteni fognak.
Levágott egy újabb, jókora falatot a borjúhúsból, belemártotta a
kis borszószpocsolyába, majd rágni kezdett, miközben végig
elgondolkodva nézte Jamie–t.
Miután láthatóan valami döntésre jutott, lenyelte a falatot, ivott
egy korty bort, majd társalgási hangnemben így szólt:
– A körző és a háromszög ontották a fényt, kuzin.
Én értetlenül bámultam rá, ám Jamie egy pillanatnyi szünet után
válaszolt:
– Ott öltötték reám az inaskötényt.
Jared keskeny arcán széles mosoly jelent meg.
– Na, ez már segítség! – mondta. – Nem voltam benne biztos,
tudod? De gondoltam, megér egy próbát. Hol szerveztek be?
– A börtönben – válaszolta Jamie kurtán. – De az invernessi
páholyba tartozom.
Jared elégedetten bólintott.
– Igen, az jó lesz. Jamaicán és Barbadoson is vannak páholyok.
Majd írok nektek leveleket az ottani céhmestereknek. De a
legnagyobb páholy Trinidadban van, ott több mint kétezer tag van.
Ha nagy segítségre van szükségetek ahhoz, hogy megtaláljátok a
gyereket, onnan kérjetek. Előbb vagy utóbb mindennek a híre, ami
csak a szigeteken történik, eléri azt a páholyt.
– Lennétek szívesek megmondani nekem, hogy miről beszéltek? –
szóltam közbe.
Jamie rám pillantott és elmosolyodott.
– Szabadkőművesekről, Sassenach.
– Szabadkőműves vagy? – bukott ki belőlem. – Ezt nem mondtad!
– Nem is lenne szabad neki – felelte Jared némi éllel a hangjában.
– A szabadkőműves rítusok titkosak, és csakis a tagok ismerhetik
őket. Nem állt volna hatalmamban bemutatni Jamie–t a trinidadi
páholynak, ha nem tartozott volna már amúgy is közénk.
A beszélgetés ismét hétköznapi témák felé fordult, ahogy Jamie és
Jared elkezdte megvitatni az Artemis élelmiszer–ellátását, én viszont
némán ültem, és a borjúsültemre koncentráltam. Ez az incidens,
bármennyire apró is volt, emlékeztetett mindazokra a dolgokra,
amiket nem tudtam Jamie–vel kapcsolatban. Egykoron
elmondhattam róla, hogy olyan jól ismerem, amennyire egy másik
személyt egyáltalán ismerni lehet.
Most voltak pillanatok, amikor bensőségesen beszélgettünk,
amikor a fejemet a vállára hajtva aludtam el, amikor szeretkezés
közben magához ölelt, mikor úgy éreztem, még mindig ismerem,
hogy az elméje és a szíve éppen olyan tiszta számomra, mint az
ólomüveg borospoharak Jared asztalán.
Máskor viszont, mint például most, hirtelen belebotlottam a
múltjának egy olyan darabkájába, amire egyáltalán nem számítottam,
vagy láttam, ahogy mozdulatlanul áll, miközben tekintetét olyan
emlékek homályosítják el, amikben nem osztozom vele. Hirtelen
olyan bizonytalannak és magányosnak éreztem magamat, ahogy ott
álltam, a kettőnk közti szakadék szélén habozva.
Jamie lábfeje nekinyomódott az enyémnek az asztal alatt,
miközben szemében rejtett mosollyal rám nézett az asztallap felett.
Kissé megemelte a poharát, némán pohárköszöntőt mondott, mire
kicsit megvigasztalódva visszamosolyogtam. A gesztus hirtelen
eszembe juttatta a nászéjszakánkat, mikor ott ültünk egymás mellett,
bort iszogatva, két idegen, aki retteg a másiktól, miközben nem volt
köztünk más, csak egy házassági szerződés, és az ígéret, hogy
őszinték leszünk.
Vannak dolgok, amiket nem szeretnél elárulni nekem, Claire.
Lehet, hogy nem is vagy rá képes, mondta akkor. Nem kérek semmi
olyat, amit nem adhatsz meg nekem. De egyet kérek… hogy ha
valamit mondasz nekem, az az igazság legyen. Most semmi nincs
köztünk, talán csak egy kis… tisztelet. És úgy gondolom, hogy ebbe a
tiszteletbe belefér pár titok, de hazugságok nem.
Nagyot kortyoltam a poharamból, és éreztem, ahogy az erős bor a
fejembe száll, és forróság önti el az arcomat. Jamie még mindig rám
szegezte a tekintetét, elengedve a füle mellett Jared monológját a
hajó keksz– és gyertyakészletéről. Lábával kérdőn megbökte az
enyémet, mire feleletként én is megböktem az övét.
– Igen, majd reggel elintézem – mondta, megválaszolva Jared
valamilyen kérdését. – Ám most, kuzin, azt hiszem, nyugovóra térek.
Hosszú volt ez a mai nap. – Hátratolta a székét, felállt, majd
odanyújtotta nekem a kezét.
– Csatlakoznál hozzám, Claire?
Felálltam, a bor szétáradt a tagjaimban, amitől egész testemben
átjárt a meleg, és kicsit megszédültem. Tekintetünk találkozott, és
tökéletesen megértettük egymást. Most már több tisztelet volt
kettőnk közt, és hely, hogy idővel minden titkunkat felfedjük.

L
Reggel Jamie és Mr. Willoughby Jareddel tartott, hogy utolsó
teendőiket is elvégezzék. Nekem is megvolt a magam feladata –
valami olyasmi, amit egyedül akartam megtenni. Húsz évvel
korábban két olyan ember élt Párizsban, akiket egészen a szívembe
zártam. Raymond mester már nem volt többé; meghalt vagy nyoma
veszett. Az esélye annak, hogy a másik személy még életben van,
nem volt sok, de akkor is utána kellett járnom, mielőtt elhagyom
Európát, talán utoljára. Vadul dobogó szívvel beültem Jared
hintójába, és megmondtam a kocsisnak, hogy vigyen az Hôpital des
Angesbe.

L
A sír egy kis temetőben kapott helyet, amit a zárda számára tartottak
fenn, a közeli katedrális támfalainak árnyékában. Bár a Szajna felől
jövő levegő hideg volt és nedves, az égen pedig felhők úsztak, a
fallal körülvett temetőben mégis finom fény derengett, ami
visszaverődött a sápadt mészkőlapokról, amik a kis sírhelyet védték a
széltől. Tél lévén nem nőtt ott egyetlen bokor vagy virág sem, csak
nyárfák és vörösfenyők terítették ki levéltelen, aprólékosan
csipkézett ágaikat az égre, és sötétzöld moha ölelte a sírkövet, ami a
hideg ellenére is burjánzott.
Apró sírkő volt, finom, fehér márványból faragták. Két
angyalszárny terült el a tetején, védve az egyetlen szót, ami még ezen
kívül a követ díszítette. „Faith”, állt rajta.
Addig álltam ott, nézve a sírkövet, amíg el nem homályosult a
látásom. Virágot is hoztam; egy rózsaszín tulipánt – amit nem volt a
legegyszerűbb beszerezni Párizsban decemberben, de Jarednek volt
üvegháza. Letérdeltem, és a kőre fektettem, az ujjammal cirógatva a
szirom finom ívét, mintha csak egy kisbaba orcája lett volna.
– Azt hittem, nem fogok sírni – mondtam kicsivel később.
Éreztem Hildegarde főnöknő kezének súlyát a fejemen.
– Le Bon Dieu úgy rendezi a dolgokat, ahogy szerinte a
leghelyesebb – szólt halkan. – De csak néha osztja meg velünk, hogy
miért.
Vettem egy mély lélegzetet, és megtöröltem az arcomat a
köpenyem sarkával.
– Pedig már jó régen történt. – Lassan felálltam, és megfordulva
azt láttam, ahogy Hildegarde főnöknő őszinte együttérzéssel és
érdeklődéssel néz engem.
– Azt vettem észre – mondta lassan –, hogy az idő nem igazán
létezik az anyák számára, ha a gyerekeikről van szó. Egyáltalán nem
számít, hogy mennyi idős a gyermek, elég egy szempillantás, és az
anya máris ismét úgy láthatja gyermekét, mint amikor az
megszületett, mikor megtanult járni, mikor bármelyik korban járt.
Bármikor, még akkor is, ha a gyermek már felnőtt, és ő maga is
szülő.
– Főleg, mikor alszanak – mondtam, ahogy ismét lenéztem a
kicsi, fehér sírkőre. – Akkor mindig látjuk bennük a kisbabát.
– Ah – bólintott a főnöknő elégedetten. – Gondoltam, hogy lett
még gyermeke; valahogy látszik magán.
– Még egy. – Rápillantottam. – És ön mégis hogy tud ennyit az
anyákról és a gyermekekről?
Az apró, fekete szemek értelemtől fénylettek a markáns
szemöldökcsont alatt, amin a ritkás szemöldök már egészen
megőszült.
– Az időseknek csak nagyon kevés alvásra van szüksége – mondta
egy mentegetőző vállrándítással. – Éjszakánként néha az osztályokon
sétálgatok. A betegek beszélgetnek velem.
Ahogy öregedett, kicsit összement, széles válla, ami olyan vékony
volt, mint egy drót vállfa apácaruhájának fekete selyemszövete alatt,
enyhén előreesett. Ám még így is magasabb volt nálam, és a legtöbb
apácánál is, miközben egyre jobban hasonlított egy madárijesztőre.
De éppen olyan tiszteletet parancsoló volt, mint mindig. Sétapálcát
hordott magánál, de egyenes háttal, biztos léptekkel járt, és a szeme
is éppen olyan éles volt, pálcáját pedig sokkal gyakrabban használta
arra, hogy megbökdösse vele a lézengőket és utat mutasson
beosztottainak, mint arra, hogy ránehezedjen.
Kifújtam az orromat, majd megfordultunk, és elindultunk az
ösvényen vissza a zárdához. Ahogy lassan visszafelé sétáltunk, több
másik kicsi sírkövet is észrevettem elszórva a nagyobbak közt.
– Ezek mind gyermekek? – kérdeztem egy kicsit meglepődve.
– Az apácák gyermekei – mondta tényszerűen.
Megrökönyödésemben eltátottam a számat, mire ő csak megrántotta
a vállát, elegánsan és fanyarul, mint mindig.
– Előfordul – mondta. Tett pár lépést, aztán még hozzátette: –
Nem túl gyakran, természetesen. – Sétapálcájával körbemutatott a
temető falai mentén.
– Ez a hely a nővéreknek van fenntartva, az hôpital néhány
adományozójának, és azoknak, akiket szeretnek.
– A nővérek vagy az adományozók?
– A nővérek. Hé, maga mihaszna!
Hildegarde főnöknő megállt, ahogy észrevette, amint a kórház
egyik gondnoka lustán a templom falának dőlve pipázik. Miközben
lánykorának elegánsan rosszindulatú, a királyi udvarban beszélt
franciájával szidta őt, én hátramaradtam és körbenéztem az apró
temetőben.
A hátsó fal mentén, de még mindig megszentelt földön, egy sor
kis kőtábla állt, mindegyiken egyetlen név, „Bouton”. Mindegyik név
alatt még egy római szám állt, I–től XV–ig. Hildegarde főnöknő
szeretett kutyái. Rápillantottam jelenlegi társára, a név tizenhatodik
birtokosára. Ez az állat koromfekete volt, és göndör bundájú, mint
egy perzsa bárány. Egyenes tartással ült a gazdája lába mellett, kerek
szemét a delikvens gondnokra szegezve, némán visszhangozva
Hildegarde főnöknő hangosan kifejezett rosszallását.
A nővérek, és akiket szeretnek.
Hildegarde főnöknő visszatért hozzám, és dühös arckifejezése
rögtön mosolyra fordult, amitől markáns, vízköpő szörnyre
emlékeztető vonásai szinte széppé változtak.
– Annyira örülök neki, hogy ismét eljött, ma chère – mondta. –
Jöjjön csak be! Majd keresek önnek olyan dolgokat, amik hasznosak
lehetnek az útja során. – Sétapálcáját a könyökhajlatába dugva
inkább az én alkaromat ragadta meg segítségként, és szorosan fogta
meleg, csontos kezével, amin a bőr már papírvékonyra aszott. Volt
egy furcsa érzésem, hogy nem is én támogatom őt, hanem fordítva.
Ahogy ráfordultunk a kis, tiszafákkal szegélyezett ösvényre, ami
az hôpital bejáratához vezetett, felpillantottam rá.
– Remélem, nem veszi majd illetlenségnek, főnöknő – mondtam
habozva –, de van valami, amit meg szerettem volna kérdezni
öntől…
– Nyolcvanhárom – felelte rögtön. Szélesen elmosolyodott,
felfedve hosszú, elsárgult lófogát. – Mindenki tudni akarja – mondta
önelégülten.
A válla fölött visszapillantott az apró temetőre, majd rettentő
gallosan, elutasítón megrántotta az egyik vállát.
– Még nem – mondta bizalmasan. – Le Bon Dieu tudja, mennyi
munka van még itt.
 41

Vitorlát bontunk
Hideg, szürke nap volt – másféle nincs is Skóciában decemberben –,
amikor az Artemis kikötött Cape Wrathban, az északnyugati parton.
Kipillantottam a fogadó ablakán a sűrű, szürke ködbe, ami
elrejtette a part menti sziklaszirteket. A hely elszomorító módon
hasonlított a szelkik szigetét körülvevő tájra, egészen a rothadó
hínároknak a levegőt betöltő, nehéz szagától az olyan hangosan
morajló hullámokig, amik még a rakpart menti, apró fogadó
belsejében nehezítették a beszélgetést. Az ifjú Iant már közel egy
hónapja rabolták el. Mostanra már a karácsony is elmúlt, mi pedig
még mindig itt voltunk Skóciában, alig pár mérföldnyire a fókák
szigetétől.
Jamie a hideg eső ellenére odakint sétált fel és alá a hajódokkon,
miután túlságosan nyugtalan volt ahhoz, hogy benn maradjon a tűz
mellett.
A Franciaországból Skóciába való hajóutat szemernyit sem bírta
jobban, mint mikor először átkeltünk a Csatornán, és tudtam, annak a
gondolata, hogy két–három hónapot töltsön el az Artemis fedélzetén,
rettegéssel töltötte el. Ugyanakkor viszont annyira hajtotta
türelmetlen vágya, hogy az emberrablók nyomába eredjen, hogy
mindenféle késlekedés frusztrálta. Többször is arra ébredtem az
éjszaka közepén, hogy nincs mellettem, hanem egyedül rója Le
Havre utcáit.
Ironikus módon, ez a végső késlekedés őmiatta volt. Azért
kötöttünk ki Cape Wrathban, hogy felvegyük Fergust, valamint vele
együtt egy kis csapatnyi csempészt, akikért Jamie küldte el, még
mielőtt mi magunk elindultunk volna Le Havre–ba.
– Senki sem tudhatja, mivel fogunk találkozni a Karib–térségben,
Sassenach – magyarázta nekem Jamie. – Nem áll szándékomban
egyes–egyedül szembenézni egy hajórakománnyi kalózzal, vagy
olyan férfiakkal az oldalamon harcolni, akiket nem ismerek. – A
csempészek mind part menti emberek voltak, akik ha a hajókhoz nem
is, de a csónakokhoz és az óceánhoz hozzá voltak szokva; az Artemis
legénységének tagjaiként vették fel őket, amire a hivatalos
magyarázat az volt, hogy az évnek ilyen késői szakában hajózunk ki.
Cape Wrath apró kikötő volt, ami nem sok mozgást látott az
évnek eme szakában. Az Artemisen kívül mindössze pár halászbárka
és egy kisebb vitorlás volt kikötve a fa rakparthoz. Azonban volt egy
kis fogadó, amiben az Artemis legénysége vidáman eltölthette az
idejét, amíg vártunk, miközben azok a férfiak, akik nem fértek be a
házba, az eresz alatt guggoltak, nagy kancsó söröket iszogatva,
amiket benn lévő bajtársaik adtak ki nekik az ablakon keresztül.
Jamie a partot járta, és csak az étkezésekre jött be, amikor is leült a
tűz elé, amitől átázott ruháiból kis gőzfelhők emelkedtek fel, mintha
csak ezzel jelezné egyre nyughatatlanabb lelkének állapotát.
Fergus késett. Úgy tűnt, senki sem bánja, hogy várni kell, csak
Jamie és Jared kapitánya. Raines kapitány, ez az apró, kövérkés, idős
férfi idejének nagy részét a fedélzeten töltötte, egyik tapasztalt
szemét a beborult égen, a másikat a barométeren tartva.
– Ennek a valaminek nagyon erős a szaga, Sassenach – jegyezte
meg Jamie egyik röpke, a söntéshez tett látogatása alkalmával. – Mi
ez?
– Friss gyömbér – válaszoltam, a magasba tartva annak a
gyökérnek a maradványait, amit éppen reszeltem. – A legtöbb
gyógynövényekről szóló könyvem szerint ez a legjobb orvosság a
rosszullétre.
– Ó, tényleg? – Felvette a tálat és beleszagolt, majd hatalmasat
tüsszentett, jól elszórakoztatva a nézelődőket. Visszavettem tőle a
tálat, még mielőtt kiborította volna.
– Nem szippantani kell, mint a dohányt – mondtam. – Hanem teát
kell belőle főzni. És nagyon remélem, hogy használni fog, mert ha
nem, akkor úgy kell majd kikanalaznunk téged a hajófenékből, már
ha a hajófenék tényleg az, amire gondolok.
– Ó, ne aggódjon, asszonyság! – biztosított az egyik idősebb
matróz, aki meghallotta, amit mondtam. – Rengeteg újonc érzi magát
kicsit rosszacskán az első egy–két nap. De általában elég hamar
rendbe jönnek; a harmadik napra már hozzászoknak a ringatózáshoz
meg a dobáláshoz, és már fenn mászkálnak a kötélzeten, és vidáman
csicseregnek, mint a pacsirta.
Jamie–re pillantottam, aki jelen pillanatban egyáltalán nem
hasonlított pacsirtára. Ugyanakkor viszont ez a megjegyzés némi
reményt adhatott neki, mivel a kedve kicsit javulni látszott, és intett a
folyton nyüzsgő kocsmároslánynak, hogy hozzon neki egy pohár
sört.
– Lehet, hogy így lesz – szólt. – Jared is ezt mondta nekem; hogy
a tengeribetegség általában nem tart tovább pár napnál, már ha nem
túl vadak a hullámok. – Aprót kortyolt a söréből, aztán, növekvő
magabiztossággal, mélyebben meghúzta. – Három napot meg kibírok
belőle, azt hiszem.

L
A második napon, késő délután hat férfi jelent meg. Bozontos
felföldi lovaikon kanyarogtak le a sziklás parton.
– Az ott legelöl Raeburn – mondta Jamie. Kezét a szeme fölé
tartotta és hunyorgott, hogy meg tudja különböztetni a hat apró
pontot. – Mögötte Kennedy, aztán Innes. Hiányzik a bal karja, látod?
És Meldrum, az meg ott MacLeod lesz vele, mindig így lovagolnak
egymás mellett. Az utolsó meg vajon Gordon vagy Fergus?
 – Biztos, hogy Gordon lesz az – mondtam, a válla fölött pillantva
a közeledő férfiakra –, mert túl kövér ahhoz, hogy Fergus legyen.
– Hol a pokolban van Fergus? – kérdezte Jamie Raeburntől, amint
köszöntötte a csempészeket, bemutatta nekik új matróztársaikat, és
leült velük a meleg vacsora és egy pohárka szíverősítő mellé.
Raeburn aprót bólintott válaszként, majd gyorsan lenyelte
pástétomának maradékát.
– Nos, nekem azt mondta, hogy van még valami dolga, és hogy
béreljek én lovakat, meg mondjam meg Meldrumnak és
MacLeodnak, hogy jöjjenek, mivelhogy akkor éppen ők is kinn
voltak a tengeren a saját bárkájukban, és még egy–két napig nem is
vártuk őket vissza, és…
– Miféle dolga? – kérdezte Jamie élesen, de mindössze csak egy
vállrándítást kapott válaszul. Jamie motyogott valamit az orra alatt
keltául, ám utána mindenféle egyéb megjegyzés nélkül visszatért a
vacsorájához.
Mivel a legénység végre teljes volt – leszámítva Fergust – reggel
megkezdődtek az indulás előkészületei. A fedélzet maga volt a
szervezett káosz, miután az emberek fel–alá rohangáltak, fel– és
eltűntek a csapóajtókon keresztül és a legváratlanabb pillanatokban
ugrottak le a kötélzetről döglött legyek módjára. Jamie a kormány
mellett álldogált, hogy ne legyen útban, de mindig segített, ha éppen
nyers erőre, nem pedig gyakorlati tudásra volt szükség. Ám
leginkább csak állt ott, tekintetét a part mentén futó útra szegezve.
– Délután ki kell hajóznunk, vagy elszalasztjuk a dagályt – Raines
kapitány kedvesen, de határozottan beszélt. – Huszonnégy óra múlva
mogorva egy időnk lesz; zuhan a barométer, és a nyakamban is
érzem. – A kapitány finoman megmasszírozta a kérdéses részt, majd
az ég felé biccentett, ami a kora reggeli világosszürkéből
ólomszürkébe váltott. – Ha tehetném, nem hajóznék ki viharban, és
ha valóban olyan hamar oda akarunk érni a Karib–térségbe,
amennyire csak lehet…
 – Igen, értem, kapitány – szólt közbe Jamie. – Természetesen. Azt
kell tennie, ami a legjobbnak tűnik. – Hátralépett, hogy elengedjen
egy buzgó tengerészt, mire a kapitány távozott, mentében
parancsokat osztogatva.
Ahogy telt a nap, Jamie összeszedettebbnek látszott, mint
általában, de észrevettem, hogy merev ujjai egyre többször
rebbennek meg a combja mellett, ami aggodalmának egyetlen látható
jele volt. Márpedig igencsak aggódott. Fergus már húsz éve vele volt,
egészen azóta, hogy rálelt egy párizsi bordélyházban és felbérelte őt,
hogy lopja el Stuart Károly leveleit.
Ám még ennél is többről volt szó. Fergus még régebben élt
Lallybroch–ban, mint hogy az ifjú Ian megszületett volna. A fiú
olyan volt Fergus számára, mint egy öcs, Jamie pedig a legközelebbi
dolog volt egy apához, amit Fergus valaha is ismert. Képtelen voltam
elképzelni bármiféle feladatot, ami annyira sürgős lett volna, hogy
távol tartsa Jamie–től. Mint ahogy Jamie sem, akinek ujjai néma
ütemet doboltak a korlát fáján.
Aztán eljött az idő, Jamie pedig vonakodva megfordult, elszakítva
tekintetét az üres parttól. A zárakat ráhajtották, a köteleket
feltekerték, és több matróz is leugrott a partra, hogy kioldják a
kikötőköteleket; hat volt belőlük, mindegyik olyan vastag, mint a
csuklóm.
Kezemet Jamie karjára helyeztem néma együttérzésemben.
– Jobb lesz, ha most lejössz velem – mondtam. – Van egy
spirituszlámpám. Majd főzök neked egy kis meleg gyömbérteát,
aztán…
Egy vágtató ló hangja szaladt végig a parton, a patkók ropogása a
kavicsokon jóval hamarabb visszaverődött a szirtekről, minthogy
magát a lovat megláttuk volna.
– Hát itt van a kis bolond – mondta Jamie, és a megkönnyebbülés
tisztán érezhető volt mind a hangjában, mind a tartásában. Egyik
szemöldökét kérdőn felhúzva Raines kapitányhoz fordult. – Még
maradt elég a dagályból? Igen, rendben, akkor indulás!
– Horgonyt fel! – kiáltotta a kapitány, mire az addig várakozó
matrózok rögtön munkába lendültek. Az utolsó köteleket, amik még
a cölöpökhöz kötöttek minket, kibontották és gondosan feltekerték,
körülöttünk mindenütt megfeszültek a kötelek, a fejünk felett pedig
roppantak a vitorlák, miközben a fedélzetmester fel–alá rohangált és
rozsdás fémre emlékeztető hangján parancsokat ordibált.
– „Már mozdul! Már ébred! Mintha érezné / gerincén az élet íze
éled!” – szavaltam boldogan, és éreztem, amint a fedélzet megremeg
a talpam alatt. A hajó életre kelt, ahogy a teljes legénység energiája
beleáramlott élettelen vázába, amit átalakított a szelet befogó vitorlák
ereje.
– Ó, istenem! – mondta Jamie tompán, ugyanezt érezve.
Megragadta a korlátot, becsukta a szemét és nyelt egyet.
– Mr. Willoughby azt mondja, van orvossága a tengeri betegségre
– mondtam, és együtt érzőn figyeltem őt.
– Ha – felelte, és kinyitotta a szemét. – Tudom, mit ért ez alatt, és
ha azt hiszi, hogy majd hagyom neki… Mi a szentséges pokol?!
Megpördültem, és már láttam is, hogy mitől hagyta félbe a
mondatát. Fergus ott állt a fedélzeten, és éppen felnyúlt, hogy
lesegítse a lányt, aki sután ott állt fölötte a korláton, miközben
hosszú, szőke haját meglebegtette a szél. Laoghaire lánya volt az,
Marsali MacKimmie.
Mielőtt bármit is szólhattam volna, Jamie már el is sietett
mellettem, a pár irányába menetelve.
– Az Úr szent nevére, mégis mit jelentsen ez, ti kis bolondok? –
kérdezte tőlük dühösen, mire hallótávolságon belülre küzdöttem
magamat a matrózokból álló akadálypályán át. Fenyegetőn a fiatalok
fölé tornyosult. Mindkettejüknél vagy egy fejjel magasabb volt.
– Házasok vagyunk – felelte Fergus, bátran Marsali elé állva.
Egyszerre tűnt rémültnek és izgatottnak, az arca falfehér fekete
lobonca alatt.
 – Házasok! – Jamie ökölbe szorította a kezét az oldala mellett,
mire Fergus önkéntelenül is hátrált egy lépést, majdnem rálépve
Marsali lábára. – Mit értesz az alatt, hogy „házasok”?
Először azt hittem, csak költői kérdésnek szánja, de nem. Jamie,
mint általában, jóval felülmúlt engem, már ami a helyzet megértését
illeti, és rögtön rá is tapintott a legfontosabb aspektusra.
– Vele háltál? – kérdezte kertelés nélkül. Miután mögötte álltam,
nem láttam az arcát, de tudtam, hogy nézhet ki, ha másból nem is, hát
azért, mert láttam Fergusön, hogy milyen hatással van rá Jamie
arckifejezése.
A francia még pár árnyalattal tovább sápadt és megnyalta az ajkát.
– Öhm… Nem, milord – felelte pont akkor, amikor Marsali,
lángoló tekintettel, előretolta az állát, és dacosan kijelentette:
– Igen, együtt háltunk!
Jamie pár pillanatig kettejük közt járatta a tekintetét, majd
hangosan felhorkantott, és elfordult.
– Mr. Warren! – kiáltott át a fedélzeten a hajó navigátorának. –
Vigyen minket vissza a partra, legyen szíves!
Mr. Warren tátott szájjal megállt, éppen egy, a kötélzetet illető
parancs közepén, majd pedig előbb Jamie–re, utána meg – egészen
sokatmondóan – az egyre távolodó partra bámult. A feltételezett friss
házasok pár perccel korábbi feltűnése óta az Artemis már több mint
ezeryardnyira került a parttól, a szirtek sziklái pedig egyre nagyobb
sebességgel távolodtak.
– Nem hiszem, hogy képes lennék rá – felelte. – Azt hiszem, már
elkapott minket a dagály.
Bár ő maga nem volt tengerész, Jamie éppen elég időt töltött
matrózok társaságban ahhoz, hogy legalább azt megértse, hogy az
idő és a dagály nem vár senkire. Egy pillanatra megdermedt, fogán
keresztül szűrve át a levegőt, majd fejét a létra irányába rántotta, ami
a fedélközbe vezetett.
– Akkor lefelé, mindketten!
 Fergus és Marsali egymás mellett ült az apró kabinban,
összehúzódva egyetlen ágyon, erősen szorítva egymás kezét. Jamie
intett nekem, hogy foglaljak helyet a másik ágyon, majd csípőre tett
kézzel a pár felé fordult.
– Na, akkor – mondta –, mi ez az őrültség, hogy házasok vagytok?
– Így igaz, milord – szólt Fergus. Egészen sápadt volt, de sötét
szeme ragyogott az izgalomtól. Egyetlen kezével megszorította
Marsaliét, miközben kampója a combján nyugodott.
– Tényleg? – kérdezte Jamie, a tőle telhető legnagyobb
szkepticizmussal. – És ki adott össze titeket?
A párocska egymásra nézett, majd Fergus lopva megnyalta az
ajkát, mielőtt válaszolt volna.
– Mi… nekünk kézfogónk volt.
– Tanúk előtt – tette hozzá Marsali. Fergus sápadtságát
ellensúlyozva, neki lángolt az arca. Az anyja rózsaszirom bőrét
örökölte, de állának makacs állása valószínűleg valaki mástól
származott. Kezét a mellére helyezte, ahol valami megcsörrent az
anyag alatt. – Itt van nálam a szerződés, rajta meg az aláírások, itt ni.
Jamie halkan, mélyről jövőn felmordult. A skót törvények szerint
két ember valóban törvényes házasságot köthetett azáltal, ha
megszorították egymás kezét szemtanúk szeme láttára – kézfogót
tartottak –, és férjnek és feleségnek kiáltották ki magukat.
– Igen, nos – mondta –, de még nem háltatok együtt, és az egyház
szemében a szerződés nem elég. – Kipillantott a zord kabinablakon,
amin keresztül még éppenhogy látni lehetett a szirteket a sűrű ködön
keresztül, majd határozottan bólintott.
– Megállunk Lewesben, hogy felvegyük az utolsó
ellátmányadagot. Ott majd letesszük Marsalit; majd elküldök két
matrózt, hogy kísérjék haza az anyjához.
– Dehogy tesz ilyesmit! – kiáltott fel Marsali. Kihúzta magát
ültében, és lángoló tekintettel nézett a mostohaapjára. – Fergusszel
megyek!
 – Ó, nem, dehogy mész te, kislányom! – csattant fel Jamie. – Hát
nem sajnálod édesanyádat? Csak így elszöksz otthonról, egyetlen szó
nélkül, és hagyod, hadd aggódjon?
– Hagytam neki üzenetet. – Marsali a magasba emelte szögletes
állát. – Küldtem egy levelet Invernessből, amiben megírtam, hogy
hozzámentem Fergushöz, és hogy kihajózom önökkel.
– Szentséges Jézus Krisztus! Azt fogja hinni, hogy tudtam a
dologról! – Jamie kifejezetten rémültnek tűnt.
– Mi… Én… Engedélyt kértem Lady Laoghaire–től, hogy
elvehessem a lányát, milord – szólt közbe Fergus. – Múlt hónapban,
mikor elmentem Lallybrochba.
– Igen. Nos, nem is kell elmondanod, hogy mit felelt – mondta
Jamie szárazon, ahogy láttam, amint Fergus arca hirtelen kipirul. –
Miután valahogy érzem, hogy a válasz nagyon leegyszerűsítve az
volt, hogy nem.
– Anyám azt mondta, hogy egy fattyú! – fakadt ki Marsali
dühösen. – És hogy bűnöző, és… és…
– Valóban fattyú és bűnöző – mutatott rá Jamie. – Ráadásul
nyomorék, akinek nincs földje, de erre, gondolom, anyád is rájött.
– Engem nem érdekel! – Marsali megragadta Fergus kezét, és
szenvedélyes szerelemmel nézett a fiúra. – Őt akarom.
Meglepetésében Jamie megdörgölte az ajkát az ujjával. Aztán vett
egy mély lélegzetet, és folytatta a támadást.
– Akárhogy is legyen – mondta –, túl fiatal vagy ahhoz, hogy
férjhez menj.
– Tizenöt vagyok. Az már bőven elég idős a házassághoz!
– Igen, ő meg harminc! – csattan fel Jamie, aztán megrázta a fejét.
– Nem, kislányom, sajnálom, de nem engedhetem ezt meg neked. Ha
másról nem is lenne szó, a hajóút túl veszélyes…
– Őt magával viszi! – Marsali lenézően felém bökött az állával.
– Claire–t hagyd ki ebből – mondta neki Jamie nyugodtan. –
Miatta neked nem kell aggódnod, és…
 – Ó, nem–e? Elhagyja az anyámat ezért az angol szajháért, az
egész vidék előtt nevetség tárgyává teszi őt, és én meg ne aggódjak
miatta, tényleg? – Marsali felpattant, és dobbantott egyet a
padlódeszkán. – És még van képe megmondani nekem, hogy mit
kéne csinálnom?
– Igen – felelte Jamie, némi nehézségek árán ugyan, de kordában
tartva indulatait. – Az én magánügyeim nem tartoznak rád…
– Ahogy az enyémek sem magára!
Fergus rémületében talpra állt, és megpróbálta lenyugtatni a lányt.
– Marsali, ma chère, nem beszélhetsz a milorddal ilyen hangon. Ő
csak…
– Úgy beszélek vele, ahogy csak akarok!
– Nem, nem fogsz! – Meglepve a Fergus hangjában hirtelen
felvillanó durva éltől, Marsali pislogott egyet. Bár csak egy vagy két
hüvelykkel volt magasabb új feleségénél, a francia valami olyan
szívós tekintéllyel rendelkezett, amitől sokkal nagyobbnak tűnt, mint
amekkora valójában volt.
– Nem – ismételte lágyabban. – Most pedig ülj le, ma p’tite. –
Visszanyomta őt az ágyra, majd odaállt elé.
– A milord mindig is több volt számomra, mint egy apa – mondta
a lánynak gyengéden. – Az életemmel tartozom neki, nem csak
egyszer, de vagy ezerszer. Valamint neked is a mostohaapád. Bármit
is gondol róla az anyád, afelől nincs semmi kétség, hogy támogatta
és óvta őt és téged és a húgodat. Ha mással nem is, hát tisztelettel
tartozol neki.
Marsali beharapta az ajkát, miközben szeme csillogott. Végül
sután fejet hajtott Jamie előtt.
– Sajnálom – motyogta, mire a kabin légkörében uralkodó
feszültség enyhült kissé.
– Nincs semmi baj, gyermekem – mondta Jamie nyersen.
Marsalira nézett, majd felsóhajtott. – De akkor is, Marsali, vissza kell
küldjünk édesanyádhoz.
 – Nem megyek. – A lány mostanra már lenyugodott, de hegyes
állának állása szemernyit sem változott. Előbb Fergusre pillantott,
majd pedig Jamie–re. – Ő azt mondja, hogy még nem háltunk együtt,
pedig igen. Vagy legalábbis azt mondom, hogy igen. Ha hazaküld,
akkor majd mindenkinek elmondom, hogy a magáévá tett. Úgyhogy
érti: vagy házas leszek, vagy oda a jóhírem. – Észszerűen és
határozottan beszélt. Jamie becsukta a szemét.
– A jóisten kíméljen meg minden nőtől – szűrte a fogán keresztül.
Kinyitotta a szemét, és mérgesen lenézett Marsalira.
– Hát legyen! – mondta. – Legyetek házasok. De rendesen fogjuk
csinálni, pap színe előtt. Majd keresünk egyet a Karib–térségben,
amint kikötünk. És amíg nincs rajtatok az áldás, addig Fergus nem ér
hozzád. Értettétek? – fordította lángoló tekintetét mindkettejükre.
– Igen, milord – felelte Fergus boldogságtól ragyogó arccal. –
Merci beaucoup! – Marsali összehúzott szemmel nézett Jamie–re, de
miután látta, hogy nem tudja megingatni az elhatározását,
illedelmesen fejet hajtott előtte, miközben oldalvást rám pillantott.
– Igen, apu – mondta.

L
Fergus lányszöktetésének ügye legalább ideiglenesen elterelte Jamie
figyelmét a hajó mozgásáról, de ez az enyhítő hatás nem tartott
sokáig. De ettől még tartotta magát, bár percről percre zöldebb lett,
és nem volt hajlandó otthagyni a fedélzetet és lemenni a fedélközbe,
egészen addig, amíg még látszottak Skócia partjai.
– Lehet, hogy soha többé nem látom – mondta lehangoltan, mikor
megpróbáltam rávenni, hogy menjen és feküdjön le. Nehézkesen
rátámaszkodott a korlátra, ami fölött éppen az előbb hányt át,
miközben vágyakozva nézte a magunk mögött hagyott csupasz,
kietlen tengerpartot.
 – Dehogynem, fogod még látni – feleltem átgondolatlan
bizonyossággal. – Vissza fogsz jönni. Nem tudom, hogy mikor, de
azt igen, hogy vissza fogsz.
Megfordította a fejét, és kissé összezavarodva rám nézett. Aztán
egy halovány mosoly jelent meg az arcán.
– Láttad a síromat – mondta lágyan. – Nem igaz?
Hezitáltam, de miután nem úgy tűnt, mintha felkavarta volna a
dolog, bólintottam.
– Semmi baj – mondta. Nehézkesen lélegezve becsukta a szemét.
– De ne… ne mondd el nekem, hogy mikor, ha nem bánod.
– Nem is tudnám – feleltem. – Nem voltak rajta dátumok. Csak a
neved. És az enyém.
– A te neved? – pattant fel a szeme.
Ismét bólintottam, miközben a torkom összeszorult annak a
gránittömbnek az emlékére. Egy úgynevezett „házaskő” volt, egy
negyedkör, amit úgy faragtak, hogy egy másikkal együtt teljes ívet
alkosson. Én természetesen csak az egyik cikkelyt láttam.
– Az összes neved rajta volt. Ebből tudtam, hogy a tiéd. Alatta
pedig az állt, hogy „Claire szerető férje”. Akkor még nem értettem…
Most viszont már persze értem.
Lassan bólintott, megemésztve a hallottakat.
– Igen, értem. Nos, azt hiszem, ha Skóciában leszek, te pedig még
mindig a feleségem leszel, akkor talán nem is számít annyira a
„mikor”. – Megvillantotta felém szokásos vigyorának árnyékát, majd
fanyarul hozzátette:
– Ez azt is jelenti, hogy biztonságban meg fogjuk találni az ifjú
Iant, mert én mondom neked, Sassenach, nem teszem be még egyszer
a lábamat Skóciába nélküle.
– Meg fogjuk találni – mondtam olyan bizonyossággal, amit
egyáltalán nem éreztem. Kezemet a vállára tettem és odaálltam
mellé, hogy együtt nézzük, ahogy Skócia lassan belevész a távolba.
 L
Mire leszállt az este, Skócia szikláit elnyelte a tengeri köd, és Jamie,
aki csontig átfagyott, és olyan fehér volt, mint a fal, végre engedte,
hogy levezessem a fedélközbe és ágyba fektessem. Eddigre a
Fergusnek adott ultimátumának nem várt következménye
egyértelművé vált.
A kapitányén kívül mindössze csak két apró magánkabin volt;
márpedig ha Fergus és Marsali el lett tiltva attól, hogy megosztozzon
egyen, amíg kapcsolatuk hivatalosan is meg nem áldatik, akkor
egyértelmű volt, hogy Fergusnek és Jamie–nek kellett az egyiken
osztoznia, míg Marsalinak és nekem a másikon. Úgy tűnt, a sors
akarja, hogy nehéz utunk legyen, méghozzá nem csak egy
szempontból.
Reménykedtem benne, hogy Jamie rosszulléte enyhül majd, ha
nem látja a horizont lassú emelkedését és süllyedését, de nem volt
ilyen szerencsém.
– Már megint? – mondta Fergus, ahogy álomittasan felkönyökölt
az ágyában az éjszaka közepén. – Mégis hogyan? Egész nap nem
evett semmit!
– Ezt neki mondd – mondtam, miközben próbáltam a számon át
levegőt venni, ahogy az ajtó felé oldalaztam, lavórral a kezemben,
nehézkesen haladva az apró, zsúfolt térben. A padló megemelkedett,
majd lesüllyedt az ehhez a mozgáshoz hozzá nem szokott lábam
alatt, ami megnehezítette, hogy megtartsam az egyensúlyomat.
– Várjon, milady, hadd segítsek! – Fergus kilendítette meztelen
lábát az ágyból és felállt mellettem, ám megbotlott és majdnem
nekem esett, ahogy a lavórért nyúlt.
– Most már menjen és aludjon, milady! – mondta, ahogy kivette a
kezemből. – Majd én a gondját viselem, nyugodjon csak meg!
– Nos… – Az ágyam gondolata tagadhatatlanul csábító volt.
Hosszú nap volt a mai.
– Menj, Sassenach! – mondta Jamie. Az arca rettenetesen fehér
volt, és izzadtan csillogott a falon égő apró olajlámpa halovány
fényében. – Nem lesz semmi bajom.
Ez nyilvánvalóan nem volt így igaz, ugyanakkor viszont
kételkedtem benne, hogy a jelenlétem bármiféle segítséget nyújtott
volna. Fergus el tudta végezni azt a keveset, amit ilyenkor meg
lehetett érte tenni. Végül is, a tengeribetegségnek nem volt ismert
gyógyszere.
Egyedül abban reménykedhettünk, hogy Jarednek igaza volt, és a
rosszullét majd magától enyhül, ahogy az Artemis az Atlanti–óceán
mélyebb vizei felé siklik.
– Rendben van – mondtam, beadva a derekamat. – Talán reggelre
jobban érzed majd magad.
Jamie egy pillanatra kinyitotta egyik szemét, felnyögött, majd
egész testében reszketve ismét becsukta.
– Vagy talán halott leszek – vetette fel.
Ezzel a vidám megjegyzéssel kioldalaztam a sötét kabinlépcső
felé, ahol rögtön bele is botlottam Mr. Willoughby elterült alakjába,
aki a kabinajtó előtt összegömbölyödve feküdt. Meglepetten
felnyögött, majd mikor látta, hogy csak én vagyok az, lassan
négykézlábra gördült és bemászott a kabinba, miközben együtt ingott
a hajóval. Meg sem hallva Fergus rosszalló morgását,
összegömbölyödött az asztal lábánál, és rögtön vissza is aludt, apró,
kerek képén boldog elégedettséggel.
A saját kabinom rögvest a kabinlépcső túloldalán kapott helyet,
ám megálltam egy pillanatra, hogy nagyot szippantsak a fenti
fedélzetről jövő friss levegőből. Lenyűgöző hangegyveleg szűrődött
le fentről, a deszkák nyikorgásától és ropogásától kezdve a vitorlák
csapkodásán át a kötélzet sírásáig, amit a fedélzeten valahol
felhangzó halk kiáltás visszhangja kísért.
A zsivaj és a kabinlépcsőn leáramló hideg levegő ellenére Marsali
úgy aludt, mint a bunda, teste nem több, mint egy fekete halom az
egyik ágyon. Rendben, legalább nem kellett azzal vesződnöm, hogy
megpróbáljak kínosan elcsevegni vele.
Mindennek ellenére azért sajnáltam a lányt. Valószínűleg nem
erre számított a nászéjszakáján. Túl hideg volt ahhoz, hogy
levetkőzzek; teljesen felöltözve másztam be a kis, dobozszerű
kabinágyamba, és ott feküdve hallgattam az engem körülölelő hajó
zajait. Hallottam a víz sziszegését, ahogy elsiklott a hajótest mellett,
mindössze egy– vagy kétlábnyival a fejem alatt. Furcsamód
megnyugtató hang volt. A szél éneke és a folyosó túloldaláról
átszűrődő, halk hányáshang kíséretében békés álomba merültem.

L
Az Artemis tiszta, rendezett hajó volt, már amennyire egy hajó az
lehet, de amikor az ember bezsúfol harminckét férfit – és két nőt –
egy nyolcvan láb hosszú és huszonöt láb széles térbe, és mellétesz
még hattonnányi durván cserzett bőrt, negyvenkét hordó ként, és
annyi réz– és ólomlapot, amivel be lehetne fedni a Queen Maryt, azt
bizony megszenvedi az alapvető higiénia.
A második napon már össze is futottam egy patkánnyal – egy apró
patkánnyal, mutatott rá Fergus, de attól még patkány volt – a
raktérben, ahová a gyógyszeres ládámért mentem, ami véletlenül oda
került a bepakolás alatt. Éjszakánként halk, kaparászó hang
hallatszott a kabinomban, ami, mint az kiderült, amikor
meggyújtottam a lámpát, nem volt más, mint több tucat közepes
méretű svábbogár léptei, amik mind rögtön fejvesztve menekültek az
árnyékok védelmébe.
Az illemhelyek – két kis, negyedkört formázó galéria két oldalon
a hajó orra felé, nem több, mint egy pár deszka, köztük egy
stratégiailag elhelyezett lyukkal –, kinyúltak az alattuk nyolc lábbal
táncoló hullámok fölé, így hát a használónak elég nagy esélye volt
arra, hogy a lehető legszerencsétlenebb pillanatban találja el némi
jéghideg tengervíz. Volt egy sejtésem, hogy ez, valamint a sózott
disznóhúsból és kemény kekszből álló étrend nagy eséllyel
szorulásjárványt eredményez a matrózok közt.
Mr. Warren, a hajó navigátora büszkén közölte velem, hogy a
fedélzetet minden egyes reggel megsikálták, a rézrészeket
kifényesítették, meg úgy általában mindent hajószerűvé tettek, ami
számomra az alapvetően kívánt állapotnak tűnt, tekintve, hogy
ténylegesen egy hajón voltunk. Ugyanakkor viszont a világ összes
sikálása sem rejthette el ezt a tényt, hogy harmincnégy ember
osztozott ezen az igencsak apró téren, és mindössze csak egyikünk
fürdött.
Ilyen körülmények közt nem kicsit döbbentem meg, mikor a
második reggelen forró vizet keresve kinyitottam a hajókonyha
ajtaját.
Ugyanolyan félhomályos és mocskos körülményekre számítottam,
mint ami a kabinokban és a raktérben is uralkodott, és rögtön
megszédített a fenti rácson át beszűrődő napfényben megcsillanó
rézedények sora, amik olyan tisztára voltak sikálva, hogy az aljuk
rózsaszínen ragyogott. Pislogtam egyet a csillogás láttán, majd ahogy
a szemem lassan hozzászokott, észrevettem, hogy a hajókonyha falait
beépített polcok és szekrények fedik, méghozzá olyan erősek, amik
kibírják a legvadabb tengereket is.
Az edények fölött, a sérüléseket megelőzendő, gondosan filcbe
bugyolált kék és zöld, fűszerekkel teli üvegek rezegtek lágyan.
Mellettük kések, bárdok és nyársak halálos gyűjteménye csillogott,
méghozzá annyi volt belőlük, amennyi elég lett volna egy bálnatetem
feldolgozásához, ha esetleg birtokunkba került volna egy.
Szegélyezett dupla polc lógott alá a válaszfalról, amin vastagon
álltak a gömb alakú poharak és a sekély tányérok, amikre számos
frissen vágott fehérrépaszárat helyeztek, hogy ott kirügyezzenek. A
tűzhelyen egy hatalmas üst rotyogott halkan, amiből étvágygerjesztő
illatot árasztó gőz szállt fölfelé. És ennek a makulátlan pompának a
közepén ott állt a szakács, vészjósló tekintettel fürkészve engem.
– Kifelé! – közölte velem.
– Jó reggelt! – mondtam neki a lehető legbarátságosabban. – A
nevem Claire Fraser.
– Kifelé! – ismételte, éppen olyan morgó hangon.
– Mrs. Fraser vagyok, a rakományfelügyelő felesége, és az úton
szolgálatban lévő hajóorvos – mondtam neki, állva a tekintetét. –
Hatgallonnyi forró vízre lenne szükségem, amikor önnek megfelel,
hogy megtisztítsam az illemhelyét.
Apró, csillogó, kék szeme valahogy még kisebb és még
ragyogóbb lett, fekete pupilláját pedig úgy fordította felém, mintha
ágyúcső lett volna.
– Én meg Aloysius O’Shaughnessy Murphy – mondta. –
Hajószakács. Nekem meg arra lenne szükségem, hogy vegye le a
lábát a frissen mosott padlómról. Nem engedek nőket a konyhámba –
nézett rám dühösen fekete vászonkendőjének széle alól, amivel
bekötötte a fejét. Jó pár hüvelykkel alacsonyabb volt nálam, amit
viszont azzal ellensúlyozott, hogy kerületben úgy háromlábnyival
több volt, a válla, mint egy birkózóé, a feje, mint egy ágyúgolyó, és
ez a kettő láthatóan mindenféle közbeeső nyak segítsége nélkül
csatlakozott egymáshoz. Az összhatást egy faláb tette teljessé.
Méltóságteljesen tettem egy lépést hátra, majd a folyosó
viszonylagos biztonságából folytattam az eszmecserénket.
– Ebben az esetben – mondtam –, felküldheti a meleg vizet a
küldöncfiúval.
– Felküldhetem – értett egyet. – Ugyanakkor viszont nem biztos,
hogy meg is teszem. – Megfordult, elutasítóan széles hátát mutatva
nekem, miközben lefoglalta magát a vágódeszkával, egy húsbárddal
és egy báránybordával.
Egy pillanatig csak elgondolkozva álltam a folyosón. A bárd
egyenletes időközönként csattant a fán. Mr. Murphy felnyúlt a
fűszerespolcára, megragadott egy üveget anélkül, hogy ránézett
volna, majd jó bőkezűen megszórta tartalmával a felkockázott húst.
A levegőt megtöltötte a zsálya fülledt illata, amit rögtön elnyomott a
hagyma csípős szaga, ahogy Mr. Murphy a bárd egy laza
legyintésével kettévágta a gumót, majd beledobta a keverékbe.
Akkor hát, mint az most kiderült, az Artemis legénysége nem
kizárólag csak sózott sertéshúson és kemény kekszen élt. Kezdtem
azt is megérteni, honnan eredhetett Raines kapitány igencsak
körteszerű alakja. A fejemet visszadugtam a konyhába, miközben
ügyeltem rá, hogy a testem kinn maradjon.
– Kardamon – mondtam határozottan. – Egész szerecsendió. Idén
szárították. Friss ánizskivonat. Gyömbérgyökér, két nagy darab,
hibátlan.
– Szünetet tartottam. Mr. Murphy felhagyott a darabolással, bárdja
mozdulatlanul lógott a vágódeszka felett.
– És – tettem hozzá – fél tucat egész vaníliarúd. Ceylonból.
Lassan megfordult, és beletörölte kezét bőrkötényébe.
Környezetével ellentétben sem a köténye, sem más ruhadarabja nem
volt makulátlan.
Széles, pirospozsgás arca volt, amit durva szálú, homokbarna
pofaszakáll keretezett, olyan, mint egy dörzskefe, ami finoman
megremegett, ahogy rám nézett, mintha csak valami nagyra nőtt
rovar csápja lett volna. Egy pillanatra kidugta a nyelve hegyét, hogy
megnyalja összehúzott ajkát.
– Sáfrány? – kérdezte rekedtesen.
– Fél uncia – feleltem rögtön, óvatosan elrejtve a diadalmámor
minden egyes apró jelét a hangomban.
Mély lélegzetet vett, miközben a vágy vadul ragyogott apró, kék
szemében.
– Talál odakinn egy lábtörlőt, asszonyom, ha szeretné
megtisztítani a cipőjét és bejönni.
 L
Az egyik illemhelyet sikerült kitakarítani, már amennyire azt a forró
víz, valamint Fergus türelme lehetővé tette. Visszamentem a
kabinomba, hogy megmosakodjak ebéd előtt. Marsali nem volt ott;
biztos éppen Fergusnek segített, akinek a kedvemért tett erőfeszítései
már–már hősiesek voltak.
Lemostam a kezemet alkohollal, megfésültem a hajamat, aztán
átsétáltam a folyosó másik oldalára, hogy megkérdezzem – hátha
történt valami csoda –, hogy Jamie kért–e valamit enni vagy inni.
Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy ennek akár csak a
lehetőségét is kiverjem a fejemből.
Marsali és én kaptuk a legnagyobb kabint, ami azt jelentette, hogy
mindkettőnek nagyjából hat négyzetlábnyi terület állt a
rendelkezésére, nem számítva az ágyakat. Ezek afféle dobozágyak
voltak, zárt fekvőhelyek, amiket beépítettek a falba, mindkettő
nagyjából öt és fél láb hosszú. Marsali kényelmesen elfért az övében,
én viszont kénytelen voltam kicsit összegörnyedve feküdni, mint a
kapribogyó a pirítóson, amitől reggelre teljesen elzsibbadt a lábam.
Jamie–nek és Fergusnek is hasonló ágyaik voltak. Jamie az
oldalán feküdt, úgy beékelődve az egyikbe, mint a csiga a házába;
amúgy jelen pillanatban nagyon is hasonlított egy ilyen állatra,
miután bőre sápadtszürke és csatakos volt, és zöld és sárga sávok
csíkozták, amik borzalmasan elütöttek vörös hajától.
Egyik szemét kinyitotta, mikor hallotta, hogy bejöttem, egy
pillanatig kábultan nézett engem, majd ismét becsukta.
– Nem vagy túl jól, mi? – kérdeztem együtt érzőn.
A szeme ismét felnyílt, és úgy tűnt, mintha arra készülne, mindjárt
mond valamit. Kinyitotta a száját, de aztán meggondolta magát és
ismét becsukta.
 – Nem – szólt, majd ismét lecsukta a szemét.
Óvatosan végigsimítottam a haján, de úgy tűnt, túlságosan el van
merülve a szenvedésében ahhoz, hogy észrevegye.
– Raines kapitány szerint holnapra már nyugodtabb lesz a tenger –
mondtam. A hullámok így sem voltak olyan vészesek, de a hajó attól
még érezhetően emelkedett és süllyedt.
– Nem számít – felelte, és ezúttal még a szemét sem nyitotta ki. –
Addigra már halott leszek – legalábbis remélem.
– Attól tartok, hogy nem – mondtam a fejemet rázva. – Senki sem
hal bele a tengeribetegségbe. Bár ahogy most rád nézek, azt kell
mondanom, hogy ez kész csodának tűnik.
– Nem arról beszélek. – Kinyitotta a szemét, és nagy erőfeszítések
árán feltámaszkodott a könyökére, amitől teljesen átizzadt, az ajka
pedig kifehéredett.
– Claire. Óvatosnak kell lenned! Már korábban el kellett volna
neked mondanom. De nem akartalak aggasztani, és azt hittem… –
Az arckifejezése megváltozott. Amennyire jól ismertem a test
gyengeségeit, pont időben tartottam oda neki a lavórt.
– Oh, istenem… – Elernyedten és kimerülten feküdt ott, az arca
falfehér.
– Mit kellett volna elmondanod nekem? – kérdeztem az orromat
ráncolva, ahogy letettem a lavórt a földre az ajtó mellé. – Akármi is
legyen, még azelőtt el kellett volna mondanod, hogy vitorlát
bontottunk, de most már túl késő van ahhoz, hogy ezen bánkódjunk.
– Nem hittem volna, hogy ennyire rossz lesz – mormolta.
– Sosem hiszed – feleltem elég csípősen. – De mit is akartál
nekem elmondani?
– Kérdezd meg Fergustől! – mondta. – Mondd meg neki, hogy azt
mondtam, el kell mondania. És azt is mondd meg neki, hogy
Innesszel minden rendben.
– Miről beszélsz? – Kezdtem kicsit megijedni. A delírium nem
volt a tengeribetegség megszokott következményei közt.
 Kinyitotta a szemét, és nagy nehézségek árán a szemembe nézett.
Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán és a felső ajkán.
– Innes – mondta. – Ő nem lehet az. Ő nem akar megölni.
Finom remegés futott végig a gerincemen.
– Jól vagy, Jamie? – kérdeztem. Lehajoltam és megtörültem az
arcát, mire megeresztett felém egy halovány, kimerült mosolyt. Nem
volt láza, és a tekintete is tiszta volt.
– Ki? – kérdeztem óvatosan, miközben hirtelen olyan érzés
kerített hatalmába, mintha a hátam mögül figyelne valaki. – Ki akar
megölni téged?
– Nem tudom. – Egy futó görcs grimaszba rántotta az arcát, de
összeszorította az ajkát, és sikerült legyőznie. – Kérdezd meg
Fergust! – suttogta, mikor ismét meg tudott szólalni. –
Négyszemközt. Ő majd elmondja.
Rendkívül tehetetlennek éreztem magamat. Fogalmam sem volt,
hogy miről beszél, ám ha valóban veszély fenyegette, akkor eszem
ágában sem volt magára hagyni.
– Megvárom, amíg lejön – mondtam.
Az egyik kezét, behajlított ujjakkal, az orra mellett tartotta. Most
lassan kinyújtotta, és becsúsztatta a párnája alá, ahonnan előhúzta a
tőrét, amit a mellkasához szorított.
– Nem lesz semmi bajom – mondta. – Menjél csak, Sassenach!
Nem hiszem, hogy fényes nappal bármivel is megpróbálkozna. Ha
egyáltalán tényleg készül valamire.
Én ezt egyáltalán nem találtam megnyugtatónak, de úgy tűnt, mást
nem tehetek. Egészen mozdulatlanul feküdt, a tőrt a mellkasa előtt
tartva, mint valami kőből faragott kriptaszobor.
– Menj! – mormolta ismét, alig mozgó ajakkal.
Ahogy közvetlenül a kabin ajtaja előtt megálltam, láttam, ahogy
valami megmozdul az árnyékok rejtekében a folyosó végén. A
szememet összehúzva sikerült kivennem Mr. Willoughby selyembe
bugyolált, összegörnyedt alakját, ahogy ott ült, állát a térdén
pihentetve. Szétnyitotta a térdét, és fejét udvariasan a lába közé
hajtotta.
– Nem aggódni, tiszteletreméltó első feleség – biztosított sziszegő
suttogással. – Én őrködni.
– Helyes – mondtam –, folytassa csak! – Azzal elindultam,
igencsak felzaklatott lelkiállapotban, hogy megkeressem Fergust.

L
Fergus, akire Marsali társaságában találtam rá a hátsó fedélzeten,
ahogy éppen a hajót követő nagy, fehér madarakat figyelték,
valamelyest jobban megnyugtatott.
– Nem vagyunk benne biztosak, hogy valaki valóban meg akarja–
e ölni a milordot – magyarázta. – A hordók a raktárban baleset is
lehetett, már láttam ilyet történni, nem is egyszer, a fészertűz
szintúgy, de…
– Itt álljunk csak meg egy pillanatra, ifjú Fergus – mondtam,
ahogy megragadtam az ingujját. – Milyen hordók és milyen tűz?
– Ó! – mondta meglepetten. – A milord nem mondta el önnek?
– A milord olyan beteg, hogy csak hálni jár belé a lélek, és
képtelen annál többet mondani, mint hogy kérdezzelek meg téged.
Fergus megrázta a fejét, miközben rosszallóan, tipikus franciásan
csettintgetett a nyelvével.
– Mindig azt hiszi, hogy nem lesz ilyen beteg – mondta. – Persze
mindig ez van, mégis minden egyes alkalommal, amikor hajóra kell
szállnia, állítja, hogy minden akarat kérdése, az elméje fog uralkodni
a teste fölött, és nem fogja hagyni, hogy a gyomra diktálja a tetteit.
Aztán tesz öt lépést a fedélzeten, és máris zöld.
– Ezt sosem mondta nekem – mondtam, megmosolyogva ezt a
leírást. – Makacs kis bolond!
Marsali eddig gőgös távolságtartással meghúzódott Fergus
mögött, és úgy tett, mintha én ott sem lennék. Ám eme váratlan leírás
Jamie–ről úgy meglepte, hogy kurtán, prüszkölve felnevetett. Elkapta
a tekintetemet, majd lángoló arccal gyorsan a tenger felé fordult.
Fergus elmosolyodott és megrántotta a vállát.
– Tudja, hogy milyen, milady – mondta türelmes szeretettel. –
Akár haldokolhatna is, arról sem tudna senki.
– Most azért ehhez elég lenne annyi, ha lemenne hozzá az ember,
és vetne rá egy pillantást – mondtam csípősen. Ugyanakkor viszont
kicsit meg voltam lepődve, amit a bensőmben fellépő finom, meleg
érzés kísért. Fergus húsz éven keresztül szinte naponta látta Jamie–t,
ám Jamie még így sem volt hajlandó beismerni előtte azt a
gyengeségét, amit nekem rögtön engedett, hogy lássak. Ha
haldokolna, arról én mindenképpen tudnék.
– Férfiak! – mondtam a fejemet rázva.
– Milady?
– Ne is törődj vele! – feleltem. – Éppen valami hordókról meg
tűzről akartál mesélni nekem.
– Ó, igen, valóban. – Fergus a kampójával hátrasimította dús,
fekete haját. – Egy nappal azelőtt történt, hogy ismét találkoztam
volna a miladyvel Madame Jeanne–nál.
Azon a napon, amikor visszatértem Edinburghba, alig pár órával
azelőtt, hogy megtaláltam volna Jamie–t a nyomdában. Az éjjel a
burntislandi kikötőben volt Fergusszel és egy hat emberből álló
bandával, kihasználva a téli, későn kezdődő hajnalt, hogy magához
vegyen többhordónyi, vámolatlan madeirabort, amit egy rakomány
ártatlan liszt közt csempésztek át.
– A madeira nem áztatja át olyan gyorsan a fát, mint más borok –
magyarázta Fergus. – A brandyt nem lehet így áthozni a vámosok
orra alatt, mert a kutyák rögtön kiszagolják, még akkor is, ha a
gazdájuk nem veszi észre. A madeirát viszont át lehet, már ha frissen
volt hordózva.
– Kutyák?
 – Némelyik fináncnak van kutyája is, milady, amiket arra
képeztek ki, hogy kiszagolják az olyan csempészárukat, mint a
dohány meg a brandy. – Egy legyintéssel elintézte a
közbeszólásomat, miközben összehúzta szemét a csípős tengeri
szélben.
– Biztonságban elhoztuk a madeirát, és bevittük a raktárba. Az
egyik olyanba, ami látszatra Lord Dundasé, ám valójában a milord
meg Madame Jeanne közös tulajdona.
– Valóban – mondtam, miközben a gyomrom ugyanúgy
megzuhant kissé, mint mikor Jamie kinyitotta a bordélyház ajtaját a
Queen Streeten. – Partnerek, mi?
– Nos, valami olyasmi – Fergus hangja szánakozóan csengett. – A
milordnak csak öt százalék részesedése van, azért, amiért megtalálta
a helyet, és elintézte az adásvételt. A nyomdászat jóval kevésbé
nyereséges, mint egy hôtel dejoie vezetése.
– Azt lefogadom – mondtam. Végül is már jóval magunk mögött
hagytuk Edinburghi és Madame Jeanne–t. – De folytasd csak a
történetet! Még a végén valaki azelőtt elvágja Jamie torkát, hogy
megtudnám az okát.
– Persze, milady – Fergus bocsánatkérően bólogatott.
A csempészárut biztonságban elrejtették, amíg át nem címkézik és
el nem adják, majd ezután a csempészek szünetet tartottak, hogy
reggeli híján egy pohár itallal frissítsék fel magukat, még mielőtt
hazaindultak volna az egyre fényesedő hajnalban. Ketten közülük
rögtön kérték a részüket, mivel szükségük volt a pénzre, hogy ki
tudják fizetni a kártyatartozásukat, és hogy ételt tudjanak venni a
családjuknak. Jamie rábólintott erre, és átment a raktár irodájába,
ahol tartottak némi aranyat.
A férfiak éppen ott pihengettek a raktár sarkában a whiskyjük
felett, mikor vicceiket és kacajukat hirtelen vibrálás szakította félbe,
amibe beleremegett a lábuk alatt a talaj.
– Leomlik – kiáltotta MacLeod, aki tapasztalt volt a raktárak
dolgában, mire a férfiak még azelőtt fedezékbe vetették magukat,
hogy látták volna, amint a hatalmas hordók az iroda mellett morogva
megremegnek, majd egy kéttonnás darab egy óriás kecsességével
legurul a halomról, hogy aztán illatozó sörtóként robbanjon szét, amit
másodperceken belül méretes társai is követtek, szépen sorban.
– A milord éppen akkor sétált el a sor előtt – mondta Fergus a
fejét rázva. – Csak a Szentséges Szűz kegyelmének köszönhető, hogy
nem zúzták össze. – Valójában a lehulló hordó mindössze
hüvelykekkel tévesztette el, egy másikat pedig csak úgy tudott
kikerülni, hogy előle menekülve fejjel előre bevetette magát egy üres
borospolc alá, ami eltérítette a hordót.
– Ahogy már mondtam, az ilyen dolgok gyakran megtörténnek –
mondta Fergus, és megrántotta a vállát. – Vagy egy tucat ember hal
meg minden évben ilyen balesetekben csak az Edinburgh közeli
raktárokban. De minden egyébbel együtt…
Egy héttel a hordós incidens előtt kigyulladt egy kis fészer, tele a
pakoláshoz használt szalmával, miközben Jamie éppen benne
dolgozott. Úgy tűnt, a közé és az ajtó közé helyezett lámpás
felborulhatott, és meggyújtotta a szalmát, foglyul ejtve Jamie–t az
ablaktalan fészerben a hirtelen felcsapó lángfal mögött.
– Szerencsére a fészer elég hevenyészett egy épület volt, a deszkái
meg már félig átrohadtak. Úgy lángra lobbant, mint a gyújtós, de a
milordnak sikerült rúgnia egy lyukat a hátsó falon, és kimásznia, még
mielőtt megsérült volna. Először azt hittük, hogy a lámpás
egyszerűen csak magától borult fel, és rettentő hálásak voltunk azért,
hogy a milord ki tudott menekülni. A milord csak később mondta el
nekem, hogy mintha valami neszt hallott volna, talán egy lövés zaját,
talán csak az öreg raktárak szokásos recsegését, ahogy a deszkák
ropognak, de mikor megfordult, hogy utánanézzen, már csak azt
látta, hogy felcsapnak előtte a lángok.
Fergus felsóhajtott. Egészen kimerültnek tűnt, mire felmerült
bennem, hogy lehet, ébren maradt az éjszaka, hogy ügyeljen Jamie–
re.
– Tehát – mondta, és ismét megrántotta a vállát – nem tudjuk.
Ezek az incidensek lehet, hogy tényleg csak egyszerű balesetek
voltak, de lehet, hogy nem. De ha vesszük ezeket az eseményeket, és
hozzátesszük azt, ami még Arbroathban történt…
– Lehet, hogy áruló van a csempészek közt – mondtam.
– Előfordulhat, milady. – Fergus megvakarta a fejét. – De ami
még ennél is aggasztóbb a milord számára, az az a férfi, akit a kínai
lelőtt Madame Jeanne–nál.
– Mert úgy hiszitek, finánc lehetett, aki a kikötőtől követte Jamie–
t a bordélyházig? Jamie azt mondta, ez nem lehetséges, mert nem
volt nála elfogatóparancs.
– Ami még nem bizonyíték – jegyezte meg Fergus. – De ami még
ennél is rosszabb, az a könyvecske, ami a zsebében volt.
– Az Új testamentum? – Én nem láttam ennek semmiféle
különösebb jelentőségét, és ennek hangot is adtam.
– De igenis van jelentősége, milady. Vagy inkább úgy mondom,
hogy lehet – javította ki magát Fergus. – Tudja, azt a könyvecskét
maga a milord nyomtatta.
– Értem – mondtam lassan. – Vagy legalábbis kezdem érteni.
Fergus komoran bólintott.
– Az, ha a vámosok végigkövetnék a brandyt a kiszállítási
pontoktól a bordélyig, természetesen rossz lenne, de nem végzetes.
Másik rejtekhelyet lehet találni, sőt, a milord egyezségben áll két
fogadó tulajdonosával is. De ez most nem fontos. – Legyintett egyet.
– Viszont, ha a korona emberei összekötnék a notórius csempészt,
Jamie Royt, a köztiszteletben álló Mr. Malcolmmal a Carfax Close–
ról… – Szélesre tárta a kezét. – Érti?
Értettem. Ha a vámosok esetleg túl közel kerültek volna a
csempészüzletéhez, akkor Jamie egyszerűen csak elküldheti a
segédeit, felhagyhat azoknak a helyeknek a látogatásával, ahol az
üzletet bonyolította, és eltűnhet egy időre, visszavonulva
nyomdászálcája mögé, egészen addig, amíg ismét biztonságosnak
nem tűnik folytatnia illegális tevékenységét. De ha mindkét
személyazonosságát felfedik és kapcsolatba hozzák egymással, azzal
nemcsak elveszítené mindkét bevételi forrását, hanem olyan gyanú is
ébredne róla, ami talán valódi kilétének és lázító tevékenységeinek
felfedezéséhez vezethet, és ezen keresztül Lallybrochhoz, valamint
ahhoz, hogy a múltban lázadó volt, és elítélték felségárulásért. Elég
bizonyítékuk lenne ahhoz, hogy vagy tucatszor felakasszák – pedig
abból egy is sok.
– Nagyon is értem. Tehát Jamie nem csak Laoghaire és Hobart
MacKenzie miatt aggódott, mikor azt mondta Iannek, hogy nem
lenne rossz ötlet, ha kicsit átugranánk Franciaországba.
Furcsa módon kicsit fellélegeztem Fergus vallomása nyomán.
Legalább nem én voltam egyedül felelős Jamie száműzetéséért.
Lehet, hogy a feltűnésem váltotta ki a Laoghaire–rel való krízist,
viszont ehhez semmi közöm nem volt.
– Pontosan, milady. Ám még mindig nem vagyunk benne teljesen
biztosak, hogy az egyik emberünk elárult–e minket. És ha áruló is
van a soraik közt, egyáltalán nem biztos, hogy az meg kívánja ölni a
milordot.
– Ez azért valami. – És tényleg számított is, bár nem sokat. Ha az
egyik csempész el is árulta Jamie–t a pénzért, az egy dolog. Ha
azonban a tetteit valamiféle személyes bosszú hajtotta, akkor lehet,
végül úgy dönt, hogy a saját kezébe veszi a dolgokat, most hogy egy
időre kívül estünk a királyi vámhivatal hatáskörén.
– Ha így van – folytatta Fergus –, akkor az áruló hat ember közül
kerülhet ki. A közül a hat közül, akikért elküldött a milord, hogy
velünk hajózzanak ki. Ezek hatan ott voltak, mikor leborultak a
hordók, és akkor is, amikor kigyulladt a fészer, és mindegyikük volt
már a bordélyban. – Egy pillanatnyi szünetet tartott. – És
mindannyian ott voltak az úton Arbroathnál, amikor rajtunk ütöttek,
és megtaláltuk a felakasztott fináncot.
 – És mindannyian tudnak a nyomdáról is?
– Ó, nem, milady! A milord mindig is nagyon óvatos volt, hogy
egyik csempésztársa se tudjon arról! De ettől még lehetséges, hogy
valamelyikük látta őt Edinburgh utcáin, és követte őt a Carfax Close–
ig, és így tudomást szerzett A. Malcomról. – Fanyarul elmosolyodott.
– A milord nem éppen a legkevésbé feltűnő ember, milady.
– Ez aztán igaz – mondtam, ugyanolyan hangsúllyal. – Ám most
már mindannyian ismerik Jamie igazi nevét. Raines kapitány
Frasernek nevezi.
– Igen – felelte egy halvány, komor mosollyal. – Ezért is kell
rájönnünk, hogy vajon tényleg áruló van–e a hajón, és hogy ki is az.
Ahogy ott állt és néztem őt, akkor először hasított belém a
felismerés, hogy Fergus most már valóban felnőtt férfi. Méghozzá
veszélyes. Én egy lelkes, mókusfogú tízéves kisfiúként ismertem, és
számomra mindig is látható lesz valami az arcán abból a kisfiúból.
De eltelt azóta már egy kis idő, hogy párizsi utcagyerek volt.
Marsali a beszélgetés nagyja alatt csak bámulta a tengert, miután
inkább nem kockáztatta meg, hogy beszélnie kelljen velem.
Ugyanakkor viszont egyértelmű volt, hogy hegyezte a fülét, most
pedig láttam, ahogy keskeny vállán remegés fut végig, bár azt nem
tudtam volna megmondani, hogy ennek a hideg vagy a rossz előérzet
az oka. Mikor beleegyezett abba, hogy megszökik Fergusszel, az
valószínűleg nem szerepelt a tervei közt, hogy egy potenciális
gyilkossal utazik majd egy hajón.
– Jobb lesz, ha leviszed Marsalit a fedélközbe – mondtam
Fergusnek. – Már kezd egészen elkékülni. Ne aggódj! – mondtam
Marsalinak hűvösen. – Egy ideig nem fogok lemenni a kabinba.
– Hová tart, milady? – Fergus hunyorogva, kicsit gyanakvóan
nézett rám. – A milord nem kívánná…
– És nem is áll szándékomban – biztosítottam. – A hajókonyhába
megyek.
– A hajókonyhába? – Szép ívű, fekete szemöldöke a homloka
közepére szaladt.
– Utánajárok, van–e Aloysius O’Shaughnessy Murphynek valami
tanácsa tengeribetegség ellen – feleltem. – Ha nem állítjuk talpra
Jamie–t, akkor egyáltalán nem fogja érdekelni, hogy valaki elvágja–e
a torkát vagy sem.

L
Murphy, akit meglágyított egy uncia szárított narancshéj és egy üveg
Jared legjobb bordóijából, nagyon szívesen volt a segítségemre. Úgy
tűnt, afféle szakmai kihívásnak tekinti, hogy ételt tartsunk Jamie
gyomrában, és órákat töltött azzal, hogy rejtélyesen merengve
álldogált fűszerespolca és szekrényei előtt – teljesen hiába.
Nem volt részünk egyetlen viharban sem, de a téli szelek hatalmas
hullámokat gerjesztettek maguk előtt, amitől az Artemis akár
tízlábnyira is felemelkedett, hogy aztán visszasüllyedjen, fel–le
inogva a hullámok hatalmas, üveges csúcsai közt. Néhányszor,
miközben a hajófarkorlát emelkedését és visszazuhanását figyeltem a
látóhatár előtt, még nekem is kényelmetlenül megmozdult valami a
belsőmben, mire gyorsan hátat is fordítottam.
Jamie semmi jelét nem mutatta annak, hogy készülne beváltani
Jared bátorító jóslatát, aminek keretében egyszer csak talpra ugrik,
hirtelen hozzászokva a hajó ringásához. Az ágyában maradt, a színe
akár a megavasodott tejsodóé, és csak azért mozdult meg, hogy
elbotladozzon az illemhelyig, miközben Fergus és Mr. Willoughby
felváltva őrizte őt éjjel–nappal.
Ami viszont jó hír volt, hogy a hat csempész közül egy sem tett
semmi olyasmit, ami fenyegető lett volna. Mindannyian együttérző
aggodalmat fejeztek ki Jamie állapotával kapcsolatban, és – gondos
felügyelet alatt – röviden mindannyian meglátogatták kabinjában,
amit semmiféle gyanús esemény nem kísért.
 Ami engem illet, én azzal töltöttem a napjaimat, hogy felfedeztem
a hajót, és elláttam azokat a kisebb, mindennapi egészségügyi
problémákat, amik a hajózás velejárói voltak – egy összezúzott ujjat,
egy megroppant bordát, vérző ínyeket, egy tályogos fogat –,
miközben gyógynövényeket morzsoltam és gyógyszereket
készítettem a hajókonyha sarkában, ahol Murphy jóindulatának hála
dolgozhattam.
Marsalinak nyoma sem volt közös kabinunkban, mikor
felébredtem, és már aludt, amikor visszatértem, miközben néma
ellenszenvet mutatott irántam, valahányszor csak a hajó szűkös tere
arra kényszerített minket, hogy összefussunk a fedélzeten vagy az
étkezések közben. Feltételeztem, hogy rosszindulata részben az
anyjához kötődő természetes szeretetéből fakadt, részben pedig
amiatti frusztrációjából, hogy az esti órákat kénytelen volt az én
társaságomban eltölteni Fergusé helyett.
Azonban ha érintetlen maradt – márpedig morcosságából ítélve
egészen biztos voltam benne, hogy az maradt –, az csakis annak volt
köszönhető, hogy Fergus végtelenül tiszteletben tartotta Jamie
parancsait. Abból a szempontból, hogy ő volt mostohalánya
erkölcsének őrzője, Jamie maga elhanyagolható erő volt jelen
pillanatban.
– Mi, csak nem a levest is? – mondta Murphy. A szakács
fenyegetően lehajtotta széles, vörös arcát. – Mások még a halálos
ágyukból is felkeltek, miután egyet kortyoltak ebből a levesből!
Elvette a kis fémpohárba töltött levest Fergustől, kritikusan
beleszagolt, majd az orrom alá nyomta.
– Tessék, szagolja meg, asszonyom! Velőscsont, fokhagyma,
köménymag, meg egy kis disznózsír, hogy íze is legyen, az egész
óvatosan, muszlinon átszűrve, mivel néhányan, akiknek
gyengélkedik a gyomra, nem bírják a darabos ételt, de ebben aztán
semmi darabot nem talál, egyetlenegyet sem!
A leves valóban tiszta aranybarna volt, és olyan ínycsiklandozó
illatú, hogy összeszaladt a nyál a számban, még annak ellenére is,
hogy alig egy órája fogyasztottam el nagyszerű reggelimet. Raines
kapitánynak kifinomult gyomra volt, így hát nem sajnálta a
fáradságot, hogy jó szakácsot szerződtessen, és hogy megfelelően
ellássa a hajókonyhát, amivel persze a tiszti asztal vendégei csak
nyertek.
Murphy a falábával meg a rumoshordóra hajazó alakjával teljesen
úgy festett, mint egy kalóz, ám valójában a legjobb hajószakácsként
ismerték Le Havre–ban – ahogy azt ő maga közölte velem, egy
szemernyi nagyképűség nélkül. A legénység tagjainak
tengeribetegségét a képességei elé állított kihívásnak tekintette, és
Jamie, aki négy nap után is még mindig a kabinjában feküdt, valódi
sértés volt a számára.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű leves – biztosítottam. –
Csak hát tényleg képtelen bármit is magában tartani.
Murphy kétkedve felmordult, de aztán megfordult, és beleborította
a leves maradékát a számos lábas egyikébe, amik folyamatosan,
éjjel–nappal gőzölögtek a hajókonyha tűzhelyén.
Borzalmasan mogorva képet vágott, miközben beletúrt ritkás,
szőke hajába. Kinyitotta az egyik szekrényt, majd be is csukta, aztán
lehajolt, hogy áttúrja az egyik ellátmányos ládát, miközben végig az
orra alatt motyogott.
– Akkor talán egy kis száraz kekszet? – motyogta. – Jó száraz, az
kell most. Meg talán egy csepp ecet; savanyú uborka, amondó
vagyok…
Lenyűgözve figyeltem, ahogy a szakács hatalmas virsliujjai
fürgén végigszaladtak a készleten, egymás után húzva elő a
csemegéket és rendezve el őket egy tálcán.
– Tessék, akkor próbáljuk meg ezt – mondta, ahogy átadta nekem
az összekészített tálcát. – Szopogasson egy kis ecetes uborkát, de
még ne engedje neki, hogy beleharapjon! Aztán jöhet egy falat száraz
keksz. Még nincs benne zsizsik, legalábbis azt hiszem. De ügyeljen
rá, hogy ne igyon hozzá vizet! Aztán egy falat uborka, de jól rágja
meg, hogy legyen nyála, aztán egy falat keksz, és így tovább. Ha ez
lenn marad, akkor továbbléphetünk a tejsodóhoz, amit frissen
csináltam tegnap este a kapitány vacsorájához. Aztán ha az is lenn
marad… – Hangja követett, ahogy elhagytam a hajókonyhát, tovább
sorolva a rendelkezésre álló élelmiszereket –…akkor tejes pirítós,
kecsketejjel, méghozzá frissen fejve…
– …Syllabub jól felverve whiskyvel, meg egy szép tojás… –
mennydörögte végig a folyosón, ahogy körültekintőn navigáltam a
szűk fordulóban, kezemben a megrakott tálcával. Óvatosan átléptem
Mr. Willoughbyn, aki, mint általában, most is a folyosó sarkában
guggolt Jamie ajtaja mellett, mint valami kis kék öleb.
Azonban elég volt egyetlen lépést tennem a kabinba, hogy lássam,
ismét semmire sem fogunk menni Mr. Murphy
szakácstudományának gyakorlásával. Beteg férfiak szokásához híven
Jamie–nek sikerült úgy alakítania környezetét, hogy az a lehető
leglehangolóbb és legkényelmetlenebb legyen. Az apró kabin
nyirkos és mocskos volt, a szűkös ágy bejáratát egy ruhadarabbal
eltakarták, hogy kizárják mind a fényt, mind a levegőt, a matrac felén
pedig összeizzadt takarók és mosatlan ruhák tornyosultak.
– Hasadra süt a nap! – mondtam neki vidáman. Letettem a tálcát
és letéptem a hevenyészet függönyt, ami úgy tűnt, Fergus egyik inge
lehetett.
Ami fény volt a kabinban, az a plafonba épített prizmából
származott. Ez a fénynyaláb rávetült az ágyra, megvilágítva Jamie
falfehér bőrét és vészjósló grimaszát.
Résnyire kinyitotta egyik szemét.
– Menj innen! – mondta, majd ismét becsukta.
– Hoztam neked egy kis reggelit – közöltem vele határozottan.
A szeme ismét kinyílt, és jegesen villant felém.
– Ne említsd nekem azt a szót, hogy „reggeli” – mondta.
– Akkor nevezzük ebédnek – feleltem. – Elég késő van már hozzá.
– Odahúztam mellé egy kisszéket, felvettem egy ecetes uborkát a
tálcáról, és hívogatón odanyújtottam az orra elé. – Ezt most
szopogatnod kéne – közöltem vele.
Lassan kinyitotta a másik szemét. Egy szót sem szólt, de
megforgatta kék szemét, és tekintete olyan sokatmondó dühvel
állapodott meg rajtam, aminek nyomán rögtön visszahúztam az
uborkát.
Lassan ismét lecsukta a szemhéját.
Összehúzott szemöldökkel vettem szemügyre a roncsot. A hátán
feküdt, a térde felhúzva. Bár a beépített ágyak nagyobb stabilitást
biztosítottak az alvónak, mint a legénység ringó függőágyai, úgy
tervezték, hogy helyet biztosítsanak a mindenkori, megszokott
utasoknak, akikről feltételezték – az ágyak méretéből ítélve –, hogy
nem igen magasabbak a szerény öt láb három hüvelyknél.
– Ez így nem lehet kényelmes neked – mondtam.
– Nem is az.
– Nem szeretnél inkább kipróbálni egy függőágyat? Abban
legalább ki tudnál nyújtózkodni…
– Nem szeretnék.
– A kapitány üzeni, hogy kér tőled egy listát a szállított
rakományról, amikor neked megfelel.
Kurta – és meg nem ismétlendő – megjegyzést tett arra
vonatkozóan, hogy mit csinálhat Raines kapitány a listájával,
miközben még annyit sem fáradt, hogy kinyissa a szemét.
Felsóhajtottam, és a kezembe vettem ernyedt kezét. A bőre hideg
és nedves volt, a pulzusa gyorsan vert.
– Nos – mondtam rövid szünet után –, esetleg kipróbálhatnánk
valamit, amit régen a műtétre váró betegekkel csináltam. Néha
segíteni látszott.
Halkan felnyögött, de nem ellenkezett. Még mindig fogtam a
kezét, miközben közelebb húzódtam hozzá.
A kórházban dolgozva felvettem azt a szokást, hogy pár percig
elbeszélgettem a betegekkel azelőtt, hogy felvitték volna őket a
műtőbe. Úgy tűnt, a jelenlétem megnyugtatja őket, én pedig rájöttem,
hogy ha képes voltam a figyelmüket valami másra irányítani, mint az
előttük álló megpróbáltatás, akkor mintha jobban viselték volna azt.
Kevesebb volt a vérzés, enyhébb volt az altatást követő rosszullét, és
úgy tűnt, gyorsabban is gyógyulnak. Elég gyakran láttam ezt történni
ahhoz, hogy elhiggyem, nem csak a képzeletem játszik velem. Jamie
nem tévedett teljes egészében, mikor afelől biztosította Fergust, hogy
az elme képes felülkerekedni a test gyengeségein.
– Gondolj valami kellemesre! – mondtam, a lehető leghalkabban
és legmegnyugtatóbban. – Gondolj Lallybrochra, a domboldalra a
ház mellett. Gondolj az ott növő fenyőfákra. Érzed a fenyőtűk illatát?
Gondolj arra, ahogy a füst felszáll a konyha kéményéből egy derűs
napon, miközben egy almát tartasz a kezedben. Gondolj arra, milyen,
amikor a tenyeredben tartod, hogy milyen kemény, és milyen sima a
bőre, és aztán…
– Sassenach? – Jamie mindkét szeme nyitva volt, és vad
figyelemmel méregetett engem.
– Igen?
– Tűnj innen!
– Tessék?
– Tűnj innen! – ismételte, rettentő gyengéden. – Vagy kitöröm a
nyakadat. Tűnj innen, most!
Méltóságteljesen felálltam és kimentem.
Mr. Willoughby a folyosón állt egy oszlopnak dőlve, és
elgondolkodva leskelődött a kabinba.
– Nincsenek önnél azok az egészséggolyók, ugye? – kérdeztem.
– De – felelte meglepődve. – Kell egészséggolyó Csej–mi? –
Elkezdett a ruhaujjában matatni, de egyetlen legyintéssel
megállítottam.
– Igazából legszívesebben fejbe kólintanám velük, de nem
hiszem, hogy Hippokratész azt díjazná.
 Mr. Willoughby bizonytalanul elmosolyodott, majd gyors
egymásutánban több aprót bólintott, hogy így fejezze ki, értékeli,
bármit is mondtam.
– Ne is törődjön vele! – mondtam. A vállam fölött dühösen
hátrapillantottam a bűzölgő ágyneműhalomra. Az kissé megmozdult,
megjelent egy kutató kéz, ami óvatosan végigtapogatta a padlót,
amíg rá nem lelt az ott álló lavórra. Miután ezt megragadta, a kéz
visszahúzódott az ágy sötét mélyébe, ahonnan rögtön eredménytelen
öklendezés hangja hallatszott.
– Átkozott ember! – mondtam szánalommal keveredő dühvel, és
némi riadalommal. Egy tízórás átkelés a Csatornán, az egy dolog, de
vajon milyen állapotban lesz majd két hónapnyi ilyen szenvedés
után?
– Fej, mint disznóé – értett egyet Mr. Willoughby egy gyászos
bólintás kíséretében. – Lenni patkány, mit gondolni, vagy inkább
sárkány?
– Olyan szaga van, mint egy egész állatkertnek – jegyeztem meg.
– De amúgy miért éppen sárkány?
– Emberek születni sárkány éve, patkány éve, bárány éve, ló éve –
magyarázta Mr. Willoughby. – Minden év más, emberek mások.
Tudni, Csej–mi patkány vagy sárkány?
– Úgy érti, hogy melyik évben született? – Halványan
felderengtek bennem a kínai éttermek étlapjai, amiket a kínai
horoszkóp állataival díszítettek, mellettük pedig a leírások, hogy az
egyes évben születetteknek elméletileg milyen jellemvonásokkal
kéne rendelkeznie. – 1721–ben született, de így most meg nem
mondom, az melyik állat éve volt.
– Szerintem patkány – mondta Mr. Willoughby, ahogy
elmerengve nézte az ágyneműcsomót, ami alól megkínzott zihálás
hallatszott. – Patkány nagyon okos, nagyon szerencsés. De sárkány is
lehet. Nagyon virgonc ágyban, Csej–mi? Sárkányok nagyon
szenvedélyes.
 – Mostanában nem igazán, mint ahogy azt láthatja is – mondtam,
a szemem sarkából figyelve az ágyneműhalmot. Az egyszeriben
felemelkedett, majd visszazuhant, mintha a tartalma hirtelen átfordult
volna.
– Nekem van kínai orvosság – mondta Mr. Willoughby, ahogy
elgondolkodva figyelte ezt a jelenséget. – Jó hányás, gyomor, fej,
csinál nagyon békés és nyugodt.
Érdeklődve pillantottam le rá.
– Tényleg? Azt szívesen megnézném. Kipróbálta már Jamie–n?
A kis kínai sajnálkozva megrázta a fejét.
– Nem akarni – válaszolta. – Mondani pokolba egész, lehajít
tengerbe, ha megyek közelebb.
Mr. Willoughby és én tökéletes egyetértéssel pillantottunk
egymásra.
– Tudja – mondtam, megemelve a hangomat egy–két decibellel –,
a hosszú ideig tartó hányás nagyon árt az embernek.
– Ó, nagyon rossz, igen. – Mr. Willoughby aznap reggel
borotválta meg koponyájának elülső részét; a kopasz íven most
megcsillant a fény, ahogy vadul bólintott.
– Kimarja a gyomorszövetet, és irritálja a nyelőcsövet.
– Tényleg?
– Igen. Megemelkedik tőle a vérnyomás, és megfeszíti a
hasizmokat is. Akár bele is szakadhatnak, amitől sérv alakul ki.
– Ah.
– És – folytattam, csak egy egészen picivel emelve a hangerőt –
azt is előidézheti, hogy a herék egymás köré csavarodnak a
herezacskóban, ami elvágja a vérkeringést.
– Ó! – Mr. Willoughby szeme egészen kikerekedett.
– És ha az megtörténik – mondtam vészjóslóan –, akkor általában
nincs más megoldás, csak az amputáció, még mielőtt megkezdődne
az üszkösödés.
Mr. Willoughby sziszegő hangot hallatott, ami egyszerre jelezte
azt, hogy megértette, és azt, hogy mélységesen sokkolták a hallottak.
Az ágyneműhalom, ami a beszélgetés alatt nyughatatlanul ide–oda
vergődött, most teljesen mozdulatlan volt.
Mr. Willoughbyre pillantottam, ő csak megrándította a vállát.
Keresztbe tettem a karomat és vártam. Egy perccel később egy
elegánsan csupasz, hosszú lábfej lökődött ki az ágyneműk közül. Egy
pillanattal később a társa is csatlakozott hozzá, hogy a padlón
állapodjon meg.
– A pokolba mindkettőtökkel! – szólalt meg egy mély, skót hang
mérhetetlen rosszindulattal. – Akkor hát gyertek be!

L
Fergus és Marsali a hátsó korlátra támaszkodva álltak, vállukat
bensőségesen egymásnak vetve, Fergus karja a lány dereka körül,
miközben annak hosszú, szőke haját meglebbentette a szél.
Ahogy meghallotta a közeledő léptek zaját, Fergus hátrapillantott
a válla fölött. Aztán elakadt a lélegzete, megpördült, és kimeredő
szemmel keresztet vetett.
– Egyetlen… szót… se, ha kérhetem – szólt Jamie összeszorított
foggal.
Fergus kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán.
Marsali is megfordult, hogy megnézze, és rögtön fel is sikoltott.
– Apa! Mi történt önnel?
Bármilyen fanyar megjegyzést is készült tenni Jamie, a Marsali
arcáról leolvasható rémület és aggodalom az ajkára fagyasztotta azt.
Az arca kissé ellazult, amitől a füle mögül kilógó kecses aranytűk
úgy megrebbentek, mint egy hangya csápjai.
– Minden rendben – mondta mogorván. – Csak a kínai valami
bolondsága, hogy kigyógyítson a hányásból.
Marsali kiguvadó szemmel odalépett hozzá, és óvatosan
kinyújtotta az egyik ujját, hogy megérintse a tenyere alatt, a
csuklójába szúrt tűket. Még három másik villant meg a lába belső
oldalán, pár hüvelykkel a bokája felett.
– És… és használ? – kérdezte. – Hogyan érzi magát?
Jamie ajka megrándult, ahogy megszokott humorérzéke kezdett
ismét erőre kapni.
– Mint egy nyavalyás baba, amit az átkokhoz használnak, és amit
teleszurkáltak tűkkel – felelte. – Ugyanakkor viszont már
negyedórája nem hánytam, úgyhogy gondolom, biztos működik. –
Lopva rám és Mr. Willoughbyre pillantott, akivel egymás mellett
álltunk a korlát mellett.
– Persze – mondta –, azért ecetes uborkát még nem szopogatnék,
de talán egy pohár sört le tudnék gyűrni, ha esetleg elő tudnál
keríteni egy keveset, Fergus.
– Oh! Igen, milord. Ha velem tartana? – Bár képtelen volt
megállni, hogy ne bámulja, Fergus habozva Jamie karja felé nyúlt, de
aztán jobban átgondolta a dolgot, és egyszerűen csak elfordult a
hátsó folyosó felé.
– Esetleg szóljak Murphynek, hogy kezdheti főzni az ebédedet? –
szóltam Jamie után, ahogy férjem megfordult, hogy kövesse Fergust.
Hosszan, nyugodtan rám nézett a válla fölött. Az aranytűk kettes
csomókban álltak ki a hajából, és úgy csillantak meg a reggeli
fényben, mint egy pár ördögszarv.
– Ne feszítsd túl a húrt, Sassenach! – mondta. – Nem fogom
elfelejteni, ugye tudod? Összetekeredett herék… pah!
Mr. Willoughby nem is figyelt erre a beszélgetésre, csak ott
guggolt a sarkán a hátsó fedélzet ivóvíztartójának árnyékában, ami
nem volt más, mint egy nagy, friss vízzel töltött hordó, amit a
fedélzeten őrködők számára helyeztek ki. Az ujjait számolgatta, és
láthatóan nagyon lekötötte valami számítás. Ahogy Jamie eloldalgott,
felnézett rám.
– Nem patkány – mondta a fejét rázva. – Nem is sárkány. Csej–mi
az ökör évében született.
– Valóban? – mondtam a széles váll és vörös fej után pillantva,
amit makacsul lehajtott a szélben. – Milyen találó!
 42

Ember a Holdon
Ahogy az elnevezés arra utalt is, Jamie feladata
rakományfelügyelőként valóban nem volt megterhelő. Azt
leszámítva, hogy össze kellett vetni a raktér tartalmát a
rakománylevéllel, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy az Artemis
valóban az előírt mennyiséget szállítja a bőrökből, ónból és kénből,
semmi más dolga nem volt addig, amíg kinn voltunk a tengeren.
Feladatai csak akkor kezdődtek, mikor elértük Jamaica partjait,
amikor is a rakományt ki kellett pakolni, újraellenőrizni és eladni,
befizetni a kellő adókat, levonni a járulékokat és kitölteni a
papírokat.
Időközben azonban nem sok teendője volt, mint ahogy nekem
sem. Bár Mr. Picard, a fedélzetmester irigykedve figyelte Jamie
erőteljes alakját, egyértelmű volt, hogy belőle sosem lesz tengerész.
Ugyan éppen olyan fürge és agilis volt, mint a legénység bármelyik
tagja, de miután semmit sem tudott a kötelekről és a vitorlákról,
gyakorlatilag használhatatlan volt mindenre, kivéve azon ritka
eseteket, mikor nyers erőre volt szükség. Kétség sem fért hozzá,
hogy katona volt, nem matróz.
Viszont lelkesen asszisztált az ágyúgyakorlatoknál, amiket
minden másnap tartottak, hatalmas robajjal segítette előre és hátra
tologatni a négy óriási ágyú kerekes állványát, és képes volt órákat
tölteni azzal, hogy elragadtatott diskurzust folytat Tom Sturgisszel, a
lövésszel, az ezoterikus ágyútudományokról. Ezen mennydörgő
gyakorlatok idején Marsali, Mr. Willoughby és én biztonságban
félrevonultunk Fergus felügyelete alatt, akit hiányzó keze miatt
kizártak a tűzijátékból.
Kisebb meglepetésemre, a legénység mindenféle komolyabb
kérdés nélkül elfogadott mint hajóorvost. Végül Fergus magyarázta
el nekem, hogy a kisebb kereskedőhajókon még az orvoskontár
borbélyok is ritkák voltak.
Általában a lövész felesége – már ha volt neki – látta el a
legénység kisebb sérüléseit és betegségeit.
Elég sok összezúzott ujjat, sérült kezet, begyulladt bőrt, tályogos
fogat és emésztési problémát láttam, de egy harminckét férfiból álló
legénység esetében ritkán adódott annyi munka, hogy azt ne tudtam
volna a reggeli egyórás betegfogadás alatt elintézni.
Ennek nyomán mind nekem, mind Jamie–nek rengeteg
szabadidőnk volt. És ahogy az Artemis fokozatosan egyre délebbre
húzódott az Atlanti–óceán áramlatai közt, ebből az időből egyre
többet kezdtünk el kettesben tölteni.
Mióta csak visszatértem Edinburghba, most először volt időnk
beszélgetni, hogy újratanuljuk azokat a félig elfeledett dolgokat,
amiket valaha tudtunk egymásról, hogy felfedezzük a tapasztalat
csiszolta új oldalakat, és hogy egyszerűen csak élvezzük a másik
közelségét, anélkül, hogy elterelné a figyelmünket a veszély vagy a
mindennapi élet.
Folyamatosan a fedélzeten sétáltunk fel és alá, mérföldeket tettünk
meg, ahogy mindenről és semmiről beszélgettünk, rámutatva a
másiknak a tengeri út jelenségeire, a gyönyörű napkeltékre és
napnyugtákra, a furcsa zöld és ezüstszínű halakból álló rajokra, a
hatalmas lebegő hínárszigetekre, amik ezernyi apró rákot és medúzát
rejtettek, és a karcsú delfinekre, amik több napon át rendszeresen
megjelentek és a hajó mellett úsztak, néha–néha kiugorva a vízből,
mintha csak szerettek volna vetni egy pillantást a víz felett élő, furcsa
lényekre.
 L
A hold hatalmasan, megállíthatatlanul és aranylón emelkedett, egy
hatalmas, ragyogó, felfelé csúszó korong, ki a vízből és fel az égre,
mint egy felszálló főnixmadár. A víz most már sötét volt, a delfinek
láthatatlanok, ám valamiért mégis úgy gondoltam, hogy még ott
vannak, lépést tartva a hajóval, ahogy az átsiklott a sötétségen.
Ezt a jelenetet még a matrózok is, akik már vagy ezerszer láttak
ilyet, olyan lélegzetelállítónak találták, hogy megálltak és élvezettel
felsóhajtottak a láttán, ahogy a hatalmas gömb ott lógott közvetlenül
a világ széle felett, látszatra majdnem olyan közel, hogy akár meg is
érinthetnénk.
Jamie–vel összebújva álltunk a korlát mellett, és a holdat
csodáltuk. Olyan közelinek tűnt, hogy szabad szemmel is láttuk a
sötét foltokat és árnyékokat a felszínén.
– Mintha elég közel lenne ahhoz, hogy beszélni tudj az emberrel a
holdon – mondta mosolyogva, ahogy üdvözlésként intett a felettünk
foggá álmodozó arany arcnak.
– „Nyugatra fú a síró Fiastyúk / és a Hold megbújik a tengerben”
– idéztem. – És nézd, tényleg, ott van lent is! – mutattam a korláton
túlra, ahol a holdfény uszálya elmélyült, és úgy ragyogott a vízben,
mintha maga a hold ikertestvére süllyedt volna el ott.
– Mikor eljöttem – mondtam –, az emberek éppen arra készültek,
hogy elrepüljenek a holdra. Kíváncsi vagyok, hogy vajon sikerül–e
nekik.
– Akkor hát a repülő szerkezetek olyan magasra is mennek? –
kérdezte Jamie. Hunyorogva nézett a holdra. – Azért biztos vagyok
benne, hogy ez elég nagy út, bármennyire is közelinek tűnik most.
Olvastam egy könyvet, amit egy csillagász írt – azt mondja, hogy a
Föld olyan kilencszáz mérföldnyire lehet a Holdtól. Most akkor
téved, vagy egyszerűen csak a… Repülőgépeknek hívják őket, igaz?
Azok képesek olyan messzire repülni?
– Egy különleges fajta kell hozzá, amit rakétának neveznek –
mondtam. – Valójában a Hold jóval távolabb van, és amint egy
bizonyos távolságra kerülsz a Földtől, az űrben már nincs levegő,
amit belélegezhetnél. Úgyhogy levegőt is kell vinniük az útra, pont
úgy, mint ételt és vizet. Afféle fémdobozokba csomagolják.
– Tényleg? – Felpillantott, az arca fényben és csodálkozásban
fürdött.
– Kíváncsi vagyok, vajon milyen lehet ott a táj.
– Én tudom – feleltem. – Láttam fotókat. Sziklás és csupasz,
nincsen rajta semmi élet, de attól még gyönyörű. Csupa szirt és hegy
és kráter. A krátereket még innen is láthatod, azok a sötét foltok
azok. – A mosolygó hold felé biccentettem, majd én is
rámosolyogtam Jamie–re. – Nem is különbözik annyira Skóciától,
kivéve azt, hogy nem zöld.
Felkacagott, aztán, láthatóan a „fotók” szó által emlékeztetve,
belenyúlt a kabátjába, és kihúzta onnan a kis fotócsomagot. Óvatos
volt velük, sosem vette őket elő, ha bárki más, akárcsak Fergus is,
megláthatta volna, ám most kettesben voltunk itt hátul, és nem sok
esélye volt, hogy bárki is megzavarjon minket.
A hold elég fényt adott ahhoz, hogy látni lehessen Brianna
ragyogó és folyton változó arcát, ahogy lassan átlapozta a képeket. A
szélek már kezdtek megkopni, vettem észre.
– Szerinted fog majd a holdon sétálni? – kérdezte lágyan, ahogy
megállt egy képnél, amin Bree éppen az ablakon bámult ki, titokban
álmodozva, nem tudva, hogy fotózzák. Jamie ismét felpillantott a
felettünk lebegő gömbre, én pedig rádöbbentem, hogy számára egy
út a holdra csak nagyon kevéssel tűnt bonyolultabbnak vagy légből
kapottabbnak, mint az, amin mi is éppen részt vettünk. A hold, végül
is, nem volt más, csak egy újabb távoli, ismeretlen hely.
– Nem tudom – feleltem, halványan mosolyogva.
Lassan lapozta át a képeket, és mint mindig, most is teljesen
elmerült a lánya arcában, ami annyira hasonlított az övére. Csendben
figyeltem őt, megosztozva néma örömén, amit halhatatlanságunk
ígérete nyomán érzett.
Egy pillanatra eszembe jutott az a kő Skóciában, amire rávésték a
nevét, és nyugalmat leltem a távolságában. Bármikor is legyen az
elválásunk ideje, jó eséllyel arra nem fog hamarosan sor kerülni.
Amikor és ahol pedig végül eljön, Brianna akkor is megmarad majd
belőlünk.
Housman újabb sorai jutottak az eszembe: „Állj meg: egy néma
szívről /ad hírt a néma kő, / s mondd: a szerelmes ifjú / nem volt ám
szószegő”.
Közelebb húzódtam hozzá, éreztem testének melegét a köpeny és
az ing anyagán keresztül, a fejemet pedig a karján nyugtattam, ahogy
lassan átlapozta a kis fotóköteget.
– Gyönyörű – mormolta, mint tette azt mindig, mikor a képeket
nézte. – És azt mondtad, okos is?
– Pont, mint az apja – mondtam neki, mire éreztem, ahogy lágyan
felkuncog.
Éreztem, ahogy kicsit megdermed, ahogy felfordított egy újabb
képet, mire megemeltem a fejemet, hogy lássam, melyiket is nézi.
Egy tengerparti kép volt, ami akkor készült, mikor Brianna úgy
tizenhat éves lehetett. Combig gázolva állt a hullámokban, a haja egy
nagy homokos gombóc, és a vizet rúgta egyik barátja, egy Rodney
nevű fiú irányába, aki éppen hátrált tőle, szintén nevetve, keze a
magasban, hogy így védje magát a felloccsanó víztől.
Jamie összeszorított ajakkal finoman a szemöldökét ráncolta.
– Ez… – kezdte. – Ők most… – Félbehagyta a mondatot és
megköszörülte a torkát. – Nem akarnálak kritizálni téged, Claire –
mondta nagyon óvatosan – de nem gondolod, hogy ez egy kicsit…
illetlen?
Alig álltam meg, hogy ne nevessek fel.
– Nem – mondtam összeszedetten. – Ez valójában egy kifejezetten
visszafogott fürdőruha – mármint abban a korban. – Bár a kérdéses
fürdőruha valóban egy bikini volt, egyáltalán nem volt kihívó, és az
alsó vagy egy hüvelyknyivel Bree köldöke alá ért. – Azért
választottam ezt a képet, mert gondoltam, szeretnél, öhm… olyan
sokat látni belőle, amennyit csak lehet.
Úgy tűnt, kicsit megbotránkoztatja ez a gondolat, de tekintete csak
visszavándorolt a képre, ami olyan ellenállhatatlanul vonzotta őt. Az
arca ellágyult, ahogy a lányát nézte.
– Nos, rendben – szólt. – Igen, nagyon bájos, és örülök neki, hogy
ezt tudhatom. – Felemelte a képet, és tüzetesen szemlélgette. – Nem,
nem arra gondoltam, amit visel. A legtöbb nő, aki a szabadban
fürdik, meztelenül teszi, és nem szégyenkezik a csupaszsága miatt.
Csak hát… Itt ez a kölyök. Nem hiszem, hogy ildomos, hogy szinte
meztelenül álldogál egy férfi előtt. – Dühösen nézett a szerencsétlen
Rodney–ra, mint a szűzies tisztaságra jelentett férfias fenyegetésre,
mire az ajkamba haraptam, ahogy eszembe jutott a cingár kisfiú, akit
nagyon is jól ismertem.
– Nos – mondtam, ahogy mély levegőt vettem. Kicsit ingoványos
talajra léptünk ezzel. – Nem. Úgy értem, a fiúk és a lányok szoktak
együtt játszani, így is. Tudod, hogy akkoriban az emberek máshogy
öltözködtek; már meséltem neked. Senki sem fedi el úgy magát,
kivéve, ha hideg az idő.
– Mmphm – mondta. – Igen, mesélted. – Ezzel haloványan
sikerült is érzékeltetnie, hogy az alapján, amit meséltem neki, nem
nyűgözték le a morális körülmények, amikben a lánya él.
Morgolódva ismét a képre pillantott, mire felötlött bennem,
mekkora szerencse, hogy se Bree, se Rodney nincs jelen. Már láttam
Jamie–t szeretőként, férjként, fivérként, nagybácsiként, földesúrként
és harcosként, de még sosem öltötte magára előttem a kegyetlen skót
apa szerepét. Igencsak félelmetes volt.
Akkor először eszembe jutott, hogy összességében talán mégsem
olyan rossz dolog, hogy nem képes személyesen felügyelni Bree
életét; az összes srácot halálra rémisztette volna, akikbe szorult annyi
bátorság, hogy megpróbáljanak udvarolni Breenek.
Jamie pislogott egyet–kettőt a kép felett, majd vett egy mély
lélegzetet, amiből éreztem, hogy valami nagy kérdésre készül.
– Szerinted Bree… szűz? – Az aprócska szünet a mondatában alig
volt érzékelhető, de azért elcsíptem.
– Persze hogy az – mondtam határozottan. Legalábbis elég
valószínűnek tartottam, hogy az, de ez nem afféle helyzet volt, ahol
ildomos lett volna bevallani a kétely lehetőségét. Voltak dolgok,
amiket elmagyarázhattam Jamie–nek a saját korommal kapcsolatban,
de a szexuális szabadság nem tartozott közéjük.
– Oh! – A hangjában kimondhatatlan megkönnyebbülés érződött,
mire beleharaptam az ajkamba, hogy ne kacagjak fel hangosan. –
Igen, nos, biztos voltam benne, csak hát… arról van szó… –
Elhallgatott és nyelt egyet.
– Bree nagyon jó kislány – mondtam. Finoman megszorítottam a
karját. – Lehet, hogy Frank és én nem jöttünk ki túl jól, de
mindketten jó szülei voltunk, ha mondhatok ilyet.
– Igen, tudom, hogy azok voltatok. Nem is akartam ezt
megkérdőjelezni. – Volt benne annyi tartás, hogy kicsit elszégyellje
magát, majd óvatosan visszadugta a tengerparti képet a többi közé. A
képeket visszarakta a zsebébe, és még meg is paskolta őket, hogy
megbizonyosodjon róla, biztonságban vannak.
Állt és nézte a holdat, aztán finoman összehúzta a szemöldökét. A
tengeri szellő megemelte a tincseit, kihúzkodta őket a szalag alól,
amivel hátrakötötte a haját, mire Jamie szórakozottan hátrasimította
őket. Egyértelműen látszott, hogy valamin még nagyon gondolkodik.
– Szerinted – kezdte lassan, és közben nem nézett rám. –
Szerinted biztos bölcs döntés volt, hogy most jöttél vissza hozzám,
Claire? Nem mintha nem akarnám, hogy itt legyél – tette hozzá
sietve, ahogy megérezte, amint megdermedek mellette. Elkapta a
kezemet, megakadályozva, hogy elforduljak tőle.
 – Nem, egyáltalán nem így értettem! Jézus Krisztus, akarlak,
Claire! – Közelebb húzott magához, a kezemet a szívéhez szorította.
– Néha olyan rettenetesen akarlak, hogy már azt hiszem, a szívem
majd’ felrobban az örömtől, hogy itt vagy – tette hozzá lágyabban. –
Csak hát… Brianna most egyedül van. Frank meghalt, te is elmentél.
Nincs férje, aki megvédene, se férfi családtagja, aki jól férjhez adná.
Nem lett volna még rád kicsit szüksége? Úgy értem, nem kellett
volna még egy kicsit várnod?
Nem válaszoltam rögtön, próbáltam előbb a saját érzéseimet
rendbe szedni.
– Nem tudom – mondtam végül; hiába küzdöttem ellene, a
hangom megremegett. – Nézd… A dolgok már nem egészen így
működnek akkor.
– Tudom!
– Dehogy tudod! – Kihúztam a kezemet a szorításából, és dühösen
néztem fel rá. – Nem tudod, Jamie, és még csak el sem tudnám neked
magyarázni, mert úgysem hinnéd el nekem. De Bree már felnőtt nő.
Akkor és ahhoz fog hozzámenni, amikor és akihez szeretne, nem
amikor és akivel megszervezik neki. De ha már itt tartunk, nem is
kell férjhez mennie. Jó oktatást kap, meg tudja keresni a saját
kenyerét. A nők akkoriban már ezt teszik. Nem kell neki férfi, hogy
megvédje őt…
– Ha pedig nincs szükség férfira, hogy megvédje a nőt, és hogy
gondoskodjon róla, akkor azt hiszem, borzalmas egy korszak lesz! –
meredt vissza rám.
Vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam nyugodt maradni.
– Nem azt mondtam, hogy nincs rá szükség. – A kezemet a vállára
helyeztem, és lágyabb hangon folytattam. – Csak azt, hogy
választhat. Nem kell senkihez sem hozzámennie csak azért, mert ezt
diktálja a szükség. Házasodhat egyszerűen szerelemből.
Az arca, éppen csak egy kicsit, kezdett ellazulni.
– Te szükségből jöttél hozzám – mondta. – Amikor
összeházasodtunk
– És azért jöttem vissza, mert szeretlek – feleltem. – Szerinted egy
kicsit is kevésbé volt rád szükségem csak azért, mert képes voltam
ételt rakni a saját asztalomra?
Az arcáról eltűntek a ráncok, a válla pedig ellazult a kezem alatt,
ahogy tekintete az arcomat kutatta.
– Nem – mondta lágyan. – Nem gondoltam ilyet.
A karját körém fonta, és odahúzott magához. Én a karomat a
derekára csúsztattam és úgy öleltem, miközben éreztem Brianna
képeinek kis, lapos csomagját a zsebében az arcom alatt.
– Aggódtam amiatt, hogy elhagyom – suttogtam egy kicsivel
később. – Ő vett rá, hogy jöjjek. Attól tartottunk, hogy ha tovább
várok, akkor lehet, nem leszek képes megtalálni téged. De attól még
aggódtam.
– Tudom. Nem lett volna szabad semmit sem mondanom. –
Félresöpörte göndör tincseimet az állától, lesimítva a hajamat.
– Hagytam neki egy levelet – mondtam. – Más nem jutott
eszembe, hogy mit tehetnék, tudva, hogy talán… talán soha nem
látom többé. – Összeszorítottam az ajkamat, és nagyot nyeltem.
Ujjai hegyével nagyon gyengéden a hátamat simogatta.
– Tényleg? Az jó dolog, Sassenach. És mit írtál neki?
Kicsit remegő hangon felkacagtam.
– Mindenfélét, ami csak az eszembe jutott. Anyai tanácsokat meg
bölcsességeket. Már amennyi belém szorult. Mindenféle praktikus
dolgot.
Hogy hol van a ház tulajdonlevele, meg a család személyes iratai.
Mindent, amit tudtam, meg ami csak az eszembe jutott arról, hogyan
kell élni. Gondolom, majd semmit sem fog megfogadni, és így is
remek élete lesz, de legalább tudja majd, hogy gondoltam rá.
Majdnem egy hetembe telt, mire az összes íróasztalfiókot és
szekrényt átkutattam a bostoni házban, és megtaláltam minden üzleti
iratot, a betétkönyveket és a jelzálogpapírokat, meg az egyéb családi
dolgokat. Rengeteg minden hevert összevissza Frank családjáról;
hatalmas könyvek tele újságkivágásokkal, többtucatnyi részletes
családfa, fotóalbumok, dobozok, tele félrerakott levelekkel. Az én
családom holmiját sokkal egyszerűbb volt összeszedni.
Levettem a dobozt, amit a gardróbszekrény polcán tartottam. Egy
egészen apró doboz volt. Lambert bácsi gyűjtögető volt, mint az
összes tudós, de nem sok minden volt, amit meg lehetett volna őrizni.
Egy kis család alapvető dokumentumai: születési anyakönyvi
kivonatok, az enyém és a szüleimé, a házasságlevelük, annak a
kocsinak a bejelentőlapja, ami végül megölte őket.
Vajon milyen ironikus szeszély vezérelte arra Lamb bácsit, hogy
ezt megőrizze? Nagyobb volt az esélye annak, hogy soha ki sem
nyitotta a dobozt. Egyszerűen csak a tudósok vak hite által vezérelve,
miszerint információt sosem szabad veszni hagyni, megtartotta,
mivel ki tudja, később milyen haszna lehet majd, és vajon ki
számára.
Természetesen már láttam korábban a tartalmát.
Kamaszkoromban volt egy időszak, amikor minden éjjel kinyitottam,
hogy megnézzem azt a pár fotót, ami benne volt. Emlékszem a
csontig hatoló vágyódásra az után az anya után, akire nem
emlékeztem, és a hiábavaló próbálkozásra, hogy magam elé
képzeljem, hogy a dobozban lévő apró, homályos képek alapján
ismét életre keltsem.
A legjobb ezek közül egy közeli fotó volt róla, az arca a kamera
felé fordulva, meleg tekintet és finom ívű ajkak, amik mosolyra
húzódtak a kis kerek filckalap karimája alatt. A fotót kézzel festették
be; az orcája és az ajka természetellenes rózsaszínben játszott, a
szeme lágybarna. Lamb bácsi azt mondta, ez hibásan van ábrázolva;
azt mondta, anyám szeme aranyszínű volt, mint az enyém.
Úgy gondoltam, talán ennek a mélyről jövő szükségérzetnek az
ideje már elmúlt Brianna számára, de nem voltam benne biztos. Egy
héttel előtte elmentem egy fotóstúdióba, és készíttettem magamról
egy portrét; ezt óvatosan a dobozba tettem, majd becsuktam, a
dobozt pedig az asztalom közepére helyeztem, ahol majd
megtalálhatja. Aztán leültem írni.

L
Drága Breem! – írtam, aztán megálltam. Nem voltam rá képes. Nem
lehet, hogy tényleg azt fontolgatom, hogy magára hagyom a
gyerekemet. Az, hogy láttam azt a két, fekete szót élesen kirajzolódni
a papírlapon, az egész őrült ötletnek hűvös bizonyosságot
kölcsönzött, ami a csontomig hatolt.
A kezem remegett, mire a toll hegye apró, hullámzó szélű köröket
írt le a levegőbe a papír fölött. Letettem a tollat, majd a kezemet
csukott szemmel a combom közé szorítottam.
– Szedd össze magadat, Beauchamp! – motyogtam. – Írd meg ezt
a vackot, ess csak túl rajta! Ha nem lesz majd rá szüksége, ártani
akkor sem fog, ha pedig mégis kelleni fog majd, akkor itt lesz. –
Felvettem a tollat, és ismét nekiálltam.

Nem tudom, hogy egyáltalán elfogod–e ezt valaha is olvasni, de

attól, talán még jó, ha leírom. Itt van minden, amit a nagyszüleid
(az igazi nagyszüleid), a dédszüleid, és a te orvosi múltadtól
tudok…

Egy ideig csak írtam, oldalt oldal után körmölve tele. Az elmémet
lenyugtatta az arra tett erőfeszítés, hogy mindezt felidézzem, és
annak a szüksége, hogy érthetően jegyezzem le az információt, aztán
elmerengve megálltam.
Mégis mit mondhatnék el neki ezen a néhány csupasz, vérszegény
tényen kívül? Hogyan adjam át neki azt a csekély bölcsességet, amit
életem viszonylag mozgalmas negyvennyolc éve alatt gyűjtöttem? A
szám fanyar mosolyra húzódott, ahogy elmerengtem ezen. Létezett a
földön egyáltalán olyan lánygyermek, aki hallgatott az ilyenekre?
Vajon én mit tettem volna, ha ott lett volna az anyám, hogy elmondja
nekem?
De az egész mit sem számított; egyszerűen csak le kellett írnom,
hogy egyáltalán fel lehessen használni.
De mi volt igaz, mi tart örökké a folyton változó idők és szokások
ellenére is, mivel tudnék igazán segíteni neki? És legfőképpen, mégis
hogyan mondhatnám el neki, mennyire is szeretem?
Ott tátongott előttem az a lehengerlő feladat, amire készültem,
mire az ujjaim megszorították a tollat. Nem gondolkodhattam – úgy
nem, hogy ezt meg is teszem. Nem tehettem mást, mint hogy a
papírlapra helyezem a tollat, és reménykedem.

Kicsim – írtam, aztán megálltam. Nagyot nyeltem, majd

újrakezdtem.

Te vagy az én kicsikém, és mindig is az maradsz. Nem fogod

tudni, hogy mit is jelent ez pontosan, amíg nem lesz neked is
gyereked, de azért még elmondom most neked – mindig is éppen
annyira a részem leszel, mint mikor osztoztál a testemen, és
éreztem, ahogy mozogsz bennem. Mindig.
Amikor nézem, ahogy alszol, eszembe jut az összes éjszaka,
amikor betakargattalak, amikor bejöttem a szobádba a sötétben,
hogy hallgassam, ahogy lélegzel, a kezemet pedig a mellkasodra
fektettem, hogy érezzem, amint az emelkedik és süllyed, és
tudtam, nem számít, mi fog történni, a világon minden a
legnagyobb rendben van, mert te élsz.
Rengetegféleképpen neveztelek az évek folyamán – kiscsibém,
tökmag, édes galambom, kedvesem, édesem, picur, maszat… Már
tudom, hogy miért van a zsidóknak és a muszlimoknak kilencszáz
neve az Istenre; egyetlen apró szó nem elég a szeretet
 kifejezésére.

Nagyot pislogtam, hogy kiszorítsam a könnyeket a szememből,

majd fürgén folytattam az írást. Nem mertem megfontolni a
szavaimat, különben sosem írtam volna le őket.

Mindenre emlékszem veled kapcsolatban, kezdve attól az apró,

arany vonaltól, ami végighúzódott a homlokodon, amikor még
csak pár órás voltál, egészen a hepehupás körömig azon a
nagylábujjadon, amit tavaly eltörtél, amikor volt az a vitád
Jeremyvel, és belerúgtál a furgonjának ajtajába.
Istenem, beleszakad a szívem, hogy ennek most mind vége lesz,
hogy többé már nem figyellek majd, nem látom az apró
változásokat, nem fogom tudni, mikor hagyod abba a
körömrágást – már ha ez valaha is bekövetkezik –, hogy nem
láthatom, ahogy hirtelen magasabbra nősz nálam, és az arcod
felveszi a végső alakját. De mindig emlékezni fogok, Bree,
mindig.
Talán nincs senki más a világon, Bree, aki tudja, hogy nézett
ki a füled hátulja hároméves korodban. Mindig ott ültem
melletted, az „Egy hal, két hal, piros hal, kék hal”–at vagy a
„Három kiskecskét” olvastam, és láttam, ahogy kipirul a füled az
örömtől. A bőröd olyan vékony és sérülékeny volt, hogy azt
hittem, az is nyomot hagy rajtad, ha megérintelek.
Úgy nézel ki, mint Jamie, ezt mondtam neked. De azért tőlem
is örököltél valamit – vess csak egy pillantást az anyám képére,
ami a dobozban van, és a kis fekete–fehérre is, az ő anyjáról és
nagyanyjáról. Ugyanolyan széles, ívelt szemöldököd van , mint
nekik, és mint nekem. Sokat ismertem a Fraserek közül is –
szerintem szépen fogsz megöregedni, ha ügyelsz a bőrödre.
Mindenre vigyázz, Bree – oh, azt kívánom –, nos, mindig azt
kívántam, hogy a gondodat tudjam viselni, és hogy egész
 életedben mindentől meg tudjalak védeni, de erre képtelen
vagyok, akár maradok, akár megyek. De azért vigyázz magadra –
az én kedvemért.

A könnyeim ekkor már a papírra potyogtak; szünetet kellett

tartanom, hogy felitassam őket, különben annyira elmaszatolták
volna a tintát, hogy a levél olvashatatlan lesz. Megtöröltem az
arcomat, és folytattam, ezúttal már lassabban.

Valamit tudnod kell, Bree. Nem bántam meg. Mindennek

dacára, nem bántam meg. Most majd tudni fogod, hogy milyen
hosszú ideig mennyire magányos voltam Jamie nélkül. De mindez
nem számít. Ha az elválásunk volt az ára az életednek, akkor azt
sem Jamie, sem én nem bánhatjuk – tudom, hogy nem zavarná,
hogy a nevében beszélek.
Bree… te vagy az örömöm– tökéletes vagy és csodálatos – és
szinte már hallom, ahogy a szemedet forgatva most azt mondod,
hogy „Hát persze hogy ezt gondolod – az anyám vagy!”Igen,
pontosan ezért tudom.
Bree, te mindent megérsz – és még többet is. Már rengeteg
mindent tettem eddig is az életemben, de mindezek közül a
legfontosabb az volt, hogy szerettem az apádat és téged.

Kifújtam az orromat, és újabb tiszta lap után nyúltam. Ez volt a

legfontosabb dolog; sosem lettem volna képes elmondani mindent,
amit csak érzek, de ez volt a legjobb dolog, amit tehettem. Mit
tehetnék még hozzá, hogy segítsek neki jól élni, felnőni és
megöregedni? Mit tanultam még az életem során, amit
továbbadhatnék neki?

Válassz olyan férfit, mint az apád – írtam. – Bármelyik apád. –

Ezt látva megráztam a fejemet: hogyan különbözhetne két férfi
jobban? – de Roger Wakefieldre emlékezve benne hagytam. – És
amint kiválasztottál egy férfit, ne próbáld megváltoztatni, írtam le
magabiztosabban. Lehetetlen. És ami ennél is fontosabb – ne engedd
neki, hogy megpróbáljon megváltoztatni Erre ő sem képes, de a
férfiak attól még mindig megpróbálják.

Ráharaptam a tollam hegyére, és éreztem a nyelvemen az indiai

tinta kesernyés ízét. És végül lejegyeztem az utolsó és legjobb
tanácsot, amit csak adni tudtam az öregedéssel kapcsolatban:

Húzd ki magadat, és próbálj meg nem elhízni!

Örökké szeretni foglak,
Mama

Jamie válla megremegett, ahogy nekidőlt a korlátnak, de hogy

azért, mert nevetett, vagy valami más érzelem folytán, azt nem
tudtam eldönteni. Az inge fehéren világított a holdfényben, a feje
pedig sötét folt volt a hold előtt. Végül megfordult és odahúzott
magához.
– Szerintem nagyon jól fog boldogulni – suttogta. – Mert nem
számít, milyen szegény idióta volt az apja, nincs lány, akinek valaha
is jobb anyja lett volna. Csókolj meg, Sassenach, mert higgy nekem,
a világért sem változtatnálak meg.
 43

Fantomfájdalom
Fergus, Mr. Willoughby, Jamie és én azóta rajta tartottuk a
szemünket a hat skót csempészen, hogy elhagytuk Skóciát, de
egyiküknél sem vettünk észre semmiféle gyanús viselkedést, így
idővel azon kaptam magam, hogy óvatosságom kezd lanyhulni a
közelükben. Azonban még így is némi fenntartással közeledtem
feléjük, Innest leszámítva. Végre rájöttem, miért gondolta
elképzelhetetlennek mind Fergus, mind Jamie azt, hogy ő lenne a
feltételezett áruló; egy kezével Innes volt az egyetlen csempész, aki
képtelen lett volna felkötni a fináncot az arbroathi úton.
Innes csendes ember volt. Egyik skótot sem lehetett volna
semmilyen körülmények közt sem bőbeszédűnek nevezni, de még az
ő megszokott szűkszavúságukhoz mérten is visszafogott volt. Így hát
meg sem lepődtem, mikor egyik reggel azt láttam, hogy némán
grimaszol, kétrét görnyedve egy csapóajtó teteje felett, és láthatóan
valamiféle belső csatát vív.
– Fájdalmai vannak, Innes? – kérdeztem, és megálltam mellette.
– Och! – Rémülten kihúzta magát, de aztán vissza is zuhant félig
guggoló helyzetébe, egyetlen karját a hasára szorítva. – Mmphm –
motyogta, miközben keskeny arca kipirult a szégyentől, hogy így
felfedezték.
– Jöjjön velem! – mondtam, és megfogtam a könyökét. Rémülten
körbenézett, valami olyat keresve, ami megmentheti szorult
helyzetéből, de én egyszerűen csak berángattam őt – miközben
ellenállt ugyan, de hangot ennek nem adott – a kabinomba, ahol
leültettem az asztalra és levettem az ingét, hogy meg tudjam
vizsgálni.
Megtapogattam girhes és szőrös hasát, egyik oldalon érezve a máj
sima, feszes tömegét, a másikon pedig a gyomor kissé felfúvódott
ívét. A fájdalom időközönkénti fellángolása, amitől előbb úgy
vonaglott, mint egy horogra húzott kukac, utána viszont elmúlt, azt
az igencsak erős gyanút keltette bennem, hogy a problémája
egyszerű felfúvódás lesz, de azért az volt a legjobb, ha alaposan
megvizsgálom.
Megkerestem az epehólyagját, csak a biztonság kedvéért,
miközben az járt a fejemben, vajon mihez kezdenék, hogyha
kiderülne, krónikus epehólyag–gyulladással vagy egy begyulladt
vakbéllel van dolgom. Képes voltam úgy magam elé képzelni a
hasüreget, mintha csak Innes feltárva feküdne előttem. Ahogy
kitapogattam a bőr alatt megbúvó puha, kerekded szerveket, az
ujjaim adta képet használtam támpontként – a belek aprólékos
kanyarulatait, amit óvatosan zsírral kibélelt, sárga membránjuk véd, a
máj síkos, sima lebenyeit, amik mély lilásvörösben játszanak, ami
sokkal söté– tebb, mint a fentebb elhelyezkedő szívburok élénk
skarlátvöröse. A hasüreg felnyitása kockázatos dolog volt, még a
modern felszereléssel és antibiotikumokkal is. De tudtam, hogy
előbb vagy utóbb olyan helyzetbe fogok kerülni, ahol nem lesz más
választásom, azonban őszintén reméltem, hogy erre még jó sokáig
nem fog sor kerülni.
– Vegyen mély levegőt! – mondtam, a kezemet a mellkasán
tartva, miközben lelki szemeim előtt láttam az egészséges tüdő
rózsaszínes, szemcsés felszínét. – Most pedig fújja ki! – És láttam,
ahogy a színe lágy kékre fakul. Semmi zörej, semmi akadás, szép,
egyenletes áramlás. Az egyik vastag pergamenlapért nyúltam, amit
sztetoszkópként használtam.
– Mikor volt utoljára széklete? – kérdeztem, ahogy csövet
tekertem a papírból. A skót arca felvette a friss máj színét. Szúrós
tekintetem kereszttüzében motyogott valamit érthetetlenül, amiből az
a szó, hogy „négy”, éppen csak kihallható volt.
– Négy napja? – mondtam, megakadályozva szökési kísérletét
azáltal, hogy kezemet a mellkasára helyeztem, és leszorítottam az
asztalra. – Maradjon nyugton, ezt most meg kell hallgatnom, csak
hogy biztos legyek.
A szívverése megnyugtatóan normális volt; hallottam, ahogy a
billentyűk lágy, húsos kattogásukkal kinyílnak és becsukódnak,
minden tökéletesen a helyén. Egészen biztos voltam a diagnózist
illetően – gyakorlatilag már azóta az voltam, hogy csak
rápillantottam –, ám mostanra már egész kis nézősereg gyűlt össze,
akik kíváncsian leskelődve dugták be a fejüket az ajtón; Innes társai
voltak, és engem figyeltek. A hatás kedvéért csősztetoszkópom végét
lejjebb toltam, hogy meghallgassam a hasi hangokat.
Pont, ahogy gondoltam, a megrekedt gáz morgása tisztán hallható
volt a vastagbél felső kanyarulatában. Azonban az alsó szigmabél el
volt záródva; onnan lentről semmi sem hallatszott.
– Megragadtak a gázok a hasában – mondtam neki és szorulása
van.
– Igen, azt én is tudom – motyogta Innes, eszeveszetten keresve az
ingét. Kezemet a kérdéses ruhadarabra helyeztem, ezzel
megakadályozva, hogy távozzon, miközben kikérdeztem,
mostanában miket evett. Nem túl meglepő módon az étrendje
mostanában sózott disznóhúsból és száraz kekszből állt.
– Mi a helyzet a szárított zöldborsóval és a zabpehellyel? –
kérdeztem meglepetten. Miután körbekérdeztem, hogy milyen ellátás
szokott lenni egy hajón, elővigyázatosságból beszereztem – a
hajóorvos hordónyi limeleve és gyógynövénykészletem mellett –
háromszáz fontnyi szárított borsót és hasonló mennyiségű zabpelyhet
abból a célból, hogy ezzel egészítsem ki a matrózok megszokott
étrendjét.
Innes továbbra is makacsul hallgatott, de ez a kérdés kész
vallomás– és panaszáradatot indított el az ajtóban álldogáló
nézelődőkből.
Jamie, Fergus, Marsali és én mindannyian Raines kapitánnyal
vacsoráztunk nap mint nap, Murphy ambróziájából lakomázva, így
hát nem voltam tisztában vele, milyen hiányosságok tapasztalhatók a
legénység étkezőjében. A problémát egyértelműen maga Murphy
okozta, aki bár a legnagyobb kulináris elvárásokkal állt hozzá a
kapitány asztalához, a legénység étkeztetését inkább tekintette
kellemetlen kötelességnek, mintsem kihívásnak. Kialakította azt a
rutint, aminek segítségével képes volt a legénység ételeit gyorsan és
hozzáértőn elkészíteni, és makacsul ellenkezett mindenféle, a menü
feljavítására irányuló javaslattal, ami esetleg több időt vett volna
igénybe vagy nagyobb vesződséget jelentett volna ennél. Olyan
dolgokkal meg abszolút nem volt hajlandó bajlódni, mint a borsó
beáztatása vagy a zabpehely felforralása.'
Ami még tovább növelte a bonyodalmakat, az Murphynek a
zabkása, eme durva, skót katyvasz felé mutatott, megrögzött
előítélete volt, mivel ez sértette az esztétikai érzékét. Tudtam, hogy
mit gondol róla, mivel hallottam „kutyahányásról” motyogni a
reggeliző tálcák felett, amin zabkása is helyet kapott, mivel Jamie,
Marsali és Fergus szinte a függői voltak.
– Mr. Murphy azt mondja, hogy mivel a sózott sertés meg a száraz
keksz eddig jó volt minden legénységnek, amit az elmúlt harminc
évben etetnie kellett, már ha kaptak mellé gyümölcskenyeret vagy
szilvás kuglófot desszertnek, meg marhát vasárnaponként, bár ha az
marha, akkor én meg kínai vagyok, akkor jó lesz az nekünk is –
fakadt ki Gordon.
Miután hozzá volt szokva a francia, olasz, spanyol és norvég
matrózokból álló, sok nyelven karattyoló legénységekhez, Murphy
ahhoz is hozzá volt szokva, hogy az általa készített ételt nemzeteken
átívelő tehetetlen közönnyel fogadják és fogyasztják. A skótok
makacs ragaszkodása a zabkásához előhozta belőle saját, ír
csökönyösségét, és az ügy, ami apró, sistergő nézeteltérésből indult,
mostanra már kezdett fortyogni.
– Mi úgy tudtuk, hogy lesz zabkása – magyarázta MacLeod mivel
Fergus azt mondta, lesz, mikor szólt nekünk, hogy jöjjünk. De
amióta csak elhagytuk Skóciát, nem kaptunk mást, csak húst meg
kekszet, ami egy kicsit nehézkes a gyomornak, ha nincs hozzászokva
az ember.
– Nem akartuk Jamie Royt ilyesmivel zaklatni – tette hozzá
Raeburn. – Geordie–nak itt van a serpenyője, aztán a lámpák lángja
felett azon csináltuk a saját zablepényünket. De elfogyott a gabona,
amit a zsákjainkban hoztunk, és Mr. Murphynél vannak az éléskamra
kulcsai. – Szégyenlősen rám pillantott homokszőke szempillái alól. –
Nem akartuk megkérni, tudva, hogy mit gondol rólunk.
– Véletlenül nem tudja, hogy mit jelent az a szó, hogy „spalpeen”,
Fraser asszony? – kérdezte MacRae, felhúzva egyik bozontos
szemöldökét.
Miközben hallgattam a belőlük előtörő panaszokat, elkezdtem
különböző gyógynövényeket válogatni a dobozomból – ánizst és
angyalgyökeret, két nagy csipet orvosi pemetefüvet, meg pár szál
borsmentát. Ezeket belekötöttem egy négyzetesre vágott gézdarabba,
majd becsuktam a dobozt és odaadtam Innesnek az ingét, amibe
menedéket keresve rögtön bele is bújt.
– Majd én beszélek Mr. Murphyvel – ígértem a skótoknak. –
Addig is – fordultam Inneshez, odaadva neki a gézcsomagot –,
főzzön magának ebből egy jó nagy kancsó teát, és igyon meg belőle
egy csészével minden őrségváltáskor! Ha holnapra nem lesz
eredménye, akkor erősebb anyagokkal próbálkozunk majd.
Mintha csak erre felelt volna, magas, csikorgó hangú fingás
szökött ki Innes alól, bajtársainak csipkelődő ujjongása közepette.
– Igen, csak így tovább, Fraser asszony, még a végén ki tudja
ijeszteni belőle a szart! – mondta MacLeod, arcán széles vigyorral.
Innes, aki olyan vörös volt, mint egy felszakadt artéria, megfogta
a csomagot, némán köszönetet mondva fejet hajtott, majd gyorsan ki
is szökött a kabinból, miközben a többi csempész némiképp
ráérősebben követte.
Ezt egy Murphyvel való, igencsak heves vita követte, ami végül
vérontás nélkül ért véget, valamint azzal a kompromisszummal, hogy
mostantól én leszek felelős a skótok reggeli zabkásájának
elkészítéséért, de ezt csakis azon megszorítások keretein belül
tehetem, hogy mindössze csak egyetlen lábast és kanalat használok,
nem énekelek, miközben főzök, és óvatos leszek, hogy ne csináljak
rendetlenséget a szent hajókonyha körzetében.
Csak aznap éjjel, mikor nyugalomra nem lelve forgolódtam apró
és jéghideg ágyamban, döbbentem rá, hogy mennyire furcsa is volt a
reggeli incidens. Ha Lallybrochban lettünk volna, a csempészek
pedig Jamie bérlői lettek volna, nemcsak hogy nem haboztak volna
azt illetően, hogy hozzá forduljanak–e a problémával, hanem
egyszerűen erre nem is lett volna szükség. Jamie előre tudta volna,
hogy mi a baj, és már lépéseket is tett volna, hogy megoldja a
problémát. Amennyire hozzá voltam szokva ahhoz, hogy milyen
közel állnak az emberei Jamie–hez, és hogy milyen
megkérdőjelezhetetlen hűséggel fordulnak felé, aggasztónak találtam
ezt a távolságtartást.
Másnap reggel Jamie nem reggelizett a kapitány asztalánál, mivel
egy kis csónakban kievezett két matrózzal, hogy apróhalat fogjanak,
viszont találkoztam vele, mikor délben visszatért, lesülve, vidáman,
tele pikkelyekkel és halvérrel.
– Mit csináltál Innesszel, Sassenach? – kérdezte vigyorogva. – A
jobb oldali illemhelyen rejtőzködik, és azt állítja, azt mondtad neki,
addig nem jöhet ki, ameddig nem szart.
– Én ilyet nem mondtam neki, legalábbis nem pontosan –
magyaráztam. – Csak annyit mondtam, hogyha estére nem
mozdulnak meg a belei, akkor adok neki egy szilfás beöntést.
Jamie a válla fölött az illemhely irányába pillantott.
– Nos, akkor reménykedjünk benne, hogy Innes belei hajlandóak
együttműködni, vagy különben az út egész hátralévő részét az
illemhelyen tölti majd, ha egyszer ilyen fenyegetés lebeg a feje felett.
– Nos, én nem aggódnék; most, hogy ő meg a többiek
visszakapták a zabkásájukat, a beleiknek illene maguktól észbe
kapnia, anélkül, hogy nekem közbe kéne avatkoznom.
Jamie meglepetten pillantott le rám.
– Visszakapták a zabkásájukat? Mit értesz ez alatt, Sassenach?
Amíg keresett egy lavór vizet, hogy megtisztítsa a kezét,
elmeséltem neki a zabkásaháború eredetének és végkimenetelének
történetét. Finoman összehúzta a szemöldökét, miközben feltűrte az
ingujját.
– Engem kellett volna megkeresniük miatta – mondta.
– Gondolom, előbb–utóbb meg is tették volna – feleltem. – Én is
csak véletlenül jöttem rá, mikor megtaláltam Innest, amint egy
csapóajtó mögött nyögdécselt.
– Mmphm. – Elkezdte lesikálni az ujjairól a vérfoltokat, egy kis
habkő segítségével szabadulva meg a ragadós pikkelyektől.
– Ezek az emberek nem olyanok, mint a bérlőid Lallybrochban,
igaz? – kérdeztem, hangot adva annak a gondolatnak, ami egy ideje
már a fejemben motoszkált.
– Nem – mondta csendesen. Ujjait a tálba dugta, kis, csillogó
köröket hagyva, ahogy a halpikkelyek a felszínen lebegtek. – Nem
vagyok a földesuruk; csak egy férfi, aki fizeti őket.
– De azért kedvelnek téged – ellenkeztem, aztán eszembe jutott
az, amit Fergus mesélt, és ezt, elég sután, javítottam: – Vagy
legalábbis öten kedvelnek.
Odanyújtottam neki a törülközőt. Egy kurta biccentés kíséretében
elvette, és megtörülte a kezét. Végigpillantva az anyagdarabon,
megrázta a fejét.
– Igen, MacLeod meg a többiek eléggé kedvelnek, vagy
legalábbis öten közülük kedvelnek – ismételte ironikusan. – És
kiállnának mellettem, ha arra lenne szükség. Legalábbis öten. De
nem ismernek túl jól, és én se őket, kivéve Innest.
A piszkos vizet átborította a korláton, majd az üres tálat a hóna alá
kapva megfordult, hogy lemenjen a fedélközbe, felkínálva nekem a
karját.
– Több is elveszett Cullodennél, mint a Stuartok ügye, Sassenach
– mondta. – Most jössz ebédelni?

L
Egészen a következő hétig nem tudtam meg, hogy miért is olyan
különleges Innes. Talán felbátorította a hashajtó sikere, amit adtam
neki, mivel egy héttel később magától látogatott meg a kabinomban.
– Azon agyaltam, asszonyom – mondta illedelmesen –, hogy
esetleg van–e orvosság olyasmire, ami nincs a helyén.
– Tessék? – Biztos zavartnak tűnhettem ezt a leírást hallva, mivel
szemléltetésképpen megemelte üres ingujját.
– A karom – magyarázta. – Nincs a helyén, mint azt láthatja. És
mégis, néha rettenetesen fáj. – Kicsit bele is pirult.
– Évekig tűnődtem azon, hogy talán kicsit bolond vagyok –
osztotta meg velem bizalmasan, a hangját lehalkítva. – De aztán most
beszélgettem kicsit Mr. Murphyvel, és ő meg azt mondja, hogy
ugyanígy van a lábával, amit elveszített, Fergus meg azt mondja,
néha arra ébred, hogy mintha az elvesztett keze éppen
belecsusszanna valaki zsebébe. – Lopva elmosolyodott, amitől a foga
megcsillant lelógó bajusza alatt. – Úgyhogy azt gondoltam, lehet,
hogy ez egy ilyen megszokott dolog, hogy valaki egy olyan végtagot
érez, ami nincs is ott. És akkor talán van valami, amit tenni lehet
ellene.
– Értem. – Elgondolkodva megdörgöltem az államat. – Igen, ez
egy elég szokványos jelenség, fantomfájdalomnak hívják, mikor a
beteg még mindig érzi egy olyan testrészét, amit már elveszített. Ami
pedig azt illeti, hogy mit lehet ellene tenni… – Összehúztam a
szemöldökömet, ahogy próbáltam felidézni, hogy hallottam–e valaha
olyasmiről, ami terápiás hatással volt egy ilyen helyzetben. Hogy
időt nyerjek, megkérdeztem: – Hogyan veszítette el a karját?
– Ó, hát vérmérgezésben – felelte könnyedén. – Egyik nap kis
lyukat vágtam a kezemen egy szöggel, aztán elüszkösödött.
Tekintetemet az ingujjára fordítottam, ami egészen a vállától üres
volt.
– Azt látom – mondtam halkan.
– Igen. De azért még egészen szerencsés dolog volt, mert így
legalább nem deportáltak a többiekkel.
– Milyen többiekkel?
Meglepődve nézett rám.
– Hát a többi ardsmuiri fogollyal. Mac Dubh erről nem mesélt
önnek? Mikor megszüntették a börtönt az erődben, akkor az összes
skótot elküldték a kolóniákra, hogy ott legyenek szerződéses
szolgálók. Kivéve Mac Dubhot, mert ő nagy ember, és rajta akarták
tartani a szemüket, meg engem, mert elvesztettem a karomat,
úgyhogy nem ment volna a kemény munka. Úgyhogy Mac Dubhot
elvitték valahová máshová, engem meg kiengedtek. Kegyelmet
kaptam, aztán mehettem szabadon. Úgyhogy érti, nagyon szerencsés
egy baleset volt, csak a fájdalom ne lenne, ami néha megtámad
éjszakánként. – Arcára grimasz ült ki, majd úgy mozdult, mintha
készülne megdörgölni nem létező karját, ám félúton felhagyott a
mozdulattal és megrántotta a vállát, hogy így szemléltesse a
problémát.
– Értem. Tehát Jamie–vel volt a börtönben. Ezt nem tudtam. –
Éppen átlapoztam az orvosságos doboz tartalmát, miközben az járt a
fejemben, hogy vajon egy általános fájdalomcsillapító, mint a
fűzfakéregtea vagy az édesköménnyel kevert orvosi pemetefű
használna–e a fantomfájdalommal szemben.
– Ó, igen. – Innes kezdte levedleni zavarát, és már egyre
szabadabban beszélt. – Mostanra már éhen haltam volna, ha nem
keresett volna meg Mac Dubh, amikor őt is végül kiengedték.
– Elment megkeresni magát? – A szemem sarkából
megpillantottam egy kék villanást, mire intettem a kabin előtt éppen
elhaladó Mr. Willoughbynek.
– Igen. Mikor szabadlábra helyezték, akkor utánajárt, hátha
megtalálja valakinek a nyomát azok közül, akiket Amerikába vittek –
hátha van, aki már visszatért. – Megrántotta a vállát, amely gesztus
hiányzó karja miatt még hangsúlyosabb lett. – De senki sem volt
Skóciában, csak én.
– Értem. Mr. Willoughby, van valami ötlete, hogy mit tehetnénk
ezzel kapcsolatban? – Intettem a kínainak, hogy jöjjön, és vessen rá
egy pillantást, majd elmagyaráztam a problémát, és örömmel
hallottam, hogy valóban van rá valami ötlete. Ismét
megszabadítottuk Innest az ingétől, én pedig gondos jegyzeteket
készítve figyeltem, ahogy Mr. Willoughby ujjaival határozottan
megnyomott bizonyos pontokat a nyakon és a mellkason, a tőle
telhető legérthetőbben elmagyarázva, hogy mit is csinál.
– Kar lenni szellemvilág – magyarázta. – Test nem; az itt fenti
világ. Kar próbál jönni vissza, mert szeretni nem távol lenni test. Ez,
An–mo, nyom–nyom, megállít fájdalom. De mi mondani kar nem jön
vissza.
– És azt hogyan csinálja? – Innest kezdte érdekelni a procedúra. A
legénység nagy része nem engedte, hogy Mr. Willoughby megérintse
őket, mivel pogánynak, tisztátalannak, és menthetetlen perverznek
tekintették, de Innes már két éve ismerte és dolgozott együtt a
kínaival.
Mivel nem tudta, hogyan is mondhatná ezt el, Mr. Willoughby
megrázta a fejét, majd belebújt az orvosságos dobozomba. Onnan
egy üveg szárított csípős paprikával a kezében emelkedett ki, amiből
kirázott egy tenyérnyit, amit utána egy kis tálba rakott.
– Van tűz? – kérdezte. Volt nálam kovakő, aminek a segítségével
sikerült kis szikrát csiholnia, amivel meggyújtotta a szárított
növényeket. A csípős szag megtöltötte a kabint, mi pedig
mindannyian figyeltük, ahogy kis, fehér füstgomoly emelkedik fel a
tálból, és formál felette apró, lebegő felhőcskét.
– Küldeni füst fan dzsiao küldönc szellemvilág, beszélni kar –
magyarázta Mr. Willoughby. Teleszívta a tüdejét levegővel, a
pofazacskóját pedig felfújta, mint egy gömbhal, és jó erősen belefújt
a felhőcskébe, eloszlatva azt. Aztán, egy pillanatnyi késlekedés
nélkül, megfordult, és jókorát köpött Innes csonkjára.
– Mit művel, maga kis pogány senkiházi? – fakadt ki Innes,
dühtől kiguvadó szemekkel. – Hogy merészel leköpni?
– Leköpni szellem – magyarázta Mr. Willoughby, gyorsan
hátrálva három lépést az ajtó felé. – Szellem félni köpet. Nem jönni
vissza rögtön.
Egyik kezemet Innes megmaradt karjára helyeztem, hogy
visszatartsam őt.
– Fáj most a hiányzó karja? – kérdeztem.
A düh elkezdett leolvadni az arcáról, ahogy ebbe belegondolt.
– Nos… nem – ismerte be. Aztán dühösen Mr. Willoughbyre
pillantott. – De ez nem jelenti azt, hogy hagyni fogom, bármikor csak
úgy leköpjön, amikor csak a kedve tartja, maga kis féreg!
– Ó, nem – mondta Mr. Willoughby egészen lazán. – Én nem köp.
Maga köp most. Elriaszt saját szellem.
Innes megvakarta a fejét, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy
most dühös legyen, vagy inkább nevessen.
– Nos, átkozott legyek – mondta végül. Megrázta a fejét, majd
felkapta az ingét és magára vette. – De akkor is – folytatta –, azt
hiszem, legközelebb inkább kipróbálom a teáját, Fraser asszony.
 44

A természet ereje
– Én – szólt Jamie – egy címeres ökör vagyok. – Morcosan beszélt,
miközben Fergust és Marsalit figyelte, akik a hajó túloldalán, a korlát
mellett álltak, és éppen bensőséges beszélgetésbe mélyedtek.
– És miért jutottál erre a következtetésre? – kérdeztem, bár volt
egy egész jó tippem. Azon a tényen, hogy a fedélzeten tartózkodó
mind a négy házas személy vonakodva ugyan, de cölibátusban élt, a
legénység tagjai, akiknek önmegtartóztatása viszont nem szabadon
választott volt, titokban jót derültek.
– Húsz éven keresztül vágytam arra, hogy az ágyamban tudjalak –
mondta, igazolva a gyanúmat –, és alig egy hónapja kaptalak vissza,
mire máris sikerült úgy intéznem a dolgokat, hogy még csak meg
sem csókolhatlak rendesen, csak ajtók mögött bujkálva, és még akkor
is, az esetek felében, ha körbenézek, akkor ott találom Fergust, ahogy
éppen keresztbe álló szemekkel bámul engem az orra felett, a kis
senkiházi! És ezért senkit sem okolhatok, csakis a saját
bolondságomat. Mégis, mi járhatott a fejemben? – tette fel a költői
kérdést, dühösen vizslatva a párocskát a túloldalon, akik kendőzetlen
szerelemmel bújtak éppen egymáshoz.
– Nos, Marsali tényleg csak tizenöt – mondtam gyengéden. –
Gondolom, az járt a fejedben, hogy apához, vagy legalábbis
mostohaapához illően viselkedsz.
– Igen, így igaz. – Arcán kelletlen mosollyal nézett le rám. – A
gondoskodó törődésemnek meg az a jutalma, hogy a saját
feleségemet meg még csak meg sem érinthetem!
– Ó, dehogynem érinthetsz meg! – mondtam. Megfogtam az egyik
kezét, és a hüvelykujjammal finoman cirógatni kezdtem a tenyerét. –
Csak éppen nem bocsátkozhatsz velem zabolátlan, érzéki táncba.
Erre mondjuk volt pár hamvába holt próbálkozásunk, ami mind
füstbe ment vagy a legénység egyik tagjának borzalmasan időzített
megjelenésével, vagy egyszerűen csak azért, mert egyetlen olyan
rejtett kis sarok sem volt az Artemis fedélzetén, ami egyszerre
nyújtott volna megfelelő rejteket és lett volna egy kicsit is
bizalomgerjesztő. Egyik késő esti találkánk a hátsó raktérben például
akkor ért hirtelen véget, mikor egy jókora patkány a cserzett
bőrhalomról egyenesen Jamie csupasz vállára ugrott, amitől
rémületemben sikongatni kezdtem, megfosztva Jamie–t minden
kedvétől, hogy folytassa, amit addig csinált.
Lepillantott összekulcsolt ujjainkra, ahol a hüvelykujjam továbbra
is titokban szeretkezett a tenyerével, mire kicsit morcosan nézett rám,
de azért hagyta, hogy folytassam. Ujjait finoman a kezem köré zárta,
miközben a hüvelykujja olyan gyengéden nyugodott a
pulzuspontomon, mint egy tollpihe. Az egyszerű igazság az volt,
hogy képtelenek voltunk távol tartani a másiktól a kezünket, éppúgy,
mint Fergus és Marsali, annak ellenére, hogy nagyon jól tudtuk, az
ilyen viselkedés csak még nagyobb frusztrációhoz vezet majd.
– Igen, nos, a védelmemben csak annyit tudok mondani, hogy jót
akartam – mondta szomorkásan, miközben a szemembe nézve
mosolygott le rám.
– Nos, tudod, hogy mit mondanak a jó szándékról.
– Mit mondanak? – Hüvelykujjával gyengéden a csuklómat
cirógatta, amibe az egész bensőm finoman beleremegett. Az jutott
eszembe, hogy Mr. Willoughbynek minden bizonnyal igaza van
azzal kapcsolatban, hogy a test egyik részének ingerlése kihathat egy
másik részre.
– Hogy azzal van kikövezve a pokolba vezető út. –
Megszorítottam a kezét, majd megpróbáltam kihúzni a sajátomat a
szorításából, de nem engedte.
 – Mmphm. – Tekintetét Fergusre szegezte, aki éppen egy
albatrosztollal piszkálta Marsalit, fogva a lány egyik karját,
miközben az álla alatt csiklandozta őt, míg Marsali eredménytelenül
próbált elmenekülni előle.
– Nagyon is igaz – mondta. – Csak azt akartam, hogy a lánykának
legyen ideje elgondolkodni, hogy mire is készül, mielőtt túl késő lesz
ahhoz, hogy rendbe hozzuk a dolgokat. A közbenjárásom eredménye
meg az lett, hogy fél éjszaka ébren heverek, próbálok nem rád
gondolni, és hallgatom, ahogy Fergus a kabin túlsó végében
epekedik, aztán meg reggel arra jövök fel a fedélzetre, hogy az egész
legénység a szakállába vigyorog, amikor csak meglát. – Megeresztett
egy dühös pillantást Maitland felé, aki éppen elhaladt mellettünk. A
fiatal, szakálltalan hajóinas rémültnek tűnt, majd óvatosan
eloldalgott, és idegesen pillantott vissza a válla felett.
– Hogyan hallod, hogy valaki epekedik? – kérdeztem érdeklődve.
Kicsit megilletődve lepillantott rám.
– Ó! Nos… Mindössze csak…
Egy pillanatra elhallgatott, majd megdörgölte az orrnyergét, ami
kezdett kivörösödni a csípős szélben.
– Van valami fogalmad arról, hogy mit csinálnak a férfiak a
börtönben, Sassenach, mikor nagyon hosszú ideig nem jutnak
asszonyhoz?
– Van rá pár tippem – mondtam, miközben az járt a fejemben,
hogy talán nem is akarom első kézből hallani. Korábban sosem
mesélt nekem arról az időről, amit Ardsmuirban töltött.
– Azt elhiszem – mondta szárazon. – És igazad is lenne. Három
választási lehetőség van. Egymást használják, vagy kicsit
megőrülnek, vagy maguk rendezik a problémát, érted?
A tenger felé fordult, majd kicsit lehajtotta a fejét, hogy lenézzen
rám, miközben ajkán halovány mosoly játszott.
– Őrültnek tartasz te engem, Sassenach?
– Az esetek többségében nem – feleltem őszintén, ahogy
megfordultam és odaálltam mellé. Felkacagott és szomorkásan
megrázta a fejét.
– Nem, úgy tűnik, nem voltam rá képes. Néha–néha azt kívántam,
bárcsak megőrülhetnék – mondta elmerengve –, az sokkal
egyszerűbbnek tűnt, mint folyton azon törni a fejemet, hogy mit
tegyek legközelebb. De úgy tűnik, nincs meg bennem rá a hajlam.
Mint ahogy a fajtalankodásra sem – tette hozzá, ajkának fanyar
rándulásával kísérve.
– Nem, szerintem sem. – Azok a férfiak, akik rendes körülmények
közt teljesen elborzadnának attól a gondolattól, hogy egy másik férfit
használjanak, általában még képesek voltak erre a tettre, ha
elhatalmasodott rajtuk a szükség. De nem Jamie. Tudva, hogy miken
ment keresztül Jack Randall kezei közt, gyanítottam, hogy valóban
előbb őrült volna meg, minthogy maga is ilyen megoldáshoz
folyamodott volna.
Finoman megrántotta a vállát, majd némán állt ott, és a tengert
bámulta. Aztán lepillantott a kezére, ahogy ujjait kiterítette maga
előtt, a korlátot markolva.
– Megküzdöttem velük. A katonákkal, akik elfogtak. Megígértem
Jennynek, hogy nem fogok – attól félt, hogy bántanának –, de amikor
eljött az idő, egyszerűen képtelen voltam megállni. – Ismét
megrántotta a vállát, majd lassan szétnyitotta és összeszorította a
jobb kezét. Ez volt a sérült keze, a középső ujján vastag heggel, ami
végigfutott az első két ujjperc mentén, a gyűrűsujj második perce
pedig merevre forrt, így az ujj sután kiállt, akkor is, amikor ökölbe
szorította a kezét.
– Ezt az ujjamat újra eltörtem akkor, egy dragonyos állkapcsán –
mondta szomorkásan, kicsit megmozgatva az ujját. – Az volt a
harmadik alkalom; a második Culloden. Annyira nem zavart. De
aztán megláncoltak, és az már igencsak zavart.
– Azt gondolom. – Nem is igazán nehéz, hanem inkább
meglepően fájdalmas volt elképzelni, ahogy azt a karcsú, erőteljes
testet láncra verik, megbéklyózzák és megalázzák.
– A börtönben nincs magánélet – mondta. – Ez jobban zavart,
mint a béklyók, azt hiszem. Éjjel és nappal mindig figyel téged
valaki, és sehogy sem tudod megvédeni a gondolataidat, csakis úgy,
ha úgy teszel, mintha aludnál. Ami pedig a másik dolgot illeti… –
Kurtán felhorkantott, és egy kósza hajtincset a füle mögé gyűrt. –
Nos, megvárod, amíg lemegy a nap, mert az egyetlen dolog, ami
védheti a szemérmedet, az a sötétség.
A cellák nem voltak nagyok, a rabok pedig közel feküdtek
egymáshoz éjszakánként, hogy egymást melegítsék. Miután nem
védte semmi az illemet, csak a sötétség, semmi sem ígért magányt,
csak a csend, lehetetlen lett volna nem észrevenni, hogyan vette
kézbe minden egyes férfi a maga szükségét.
– Több mint egy évig láncra voltam verve, Sassenach – mondta.
Felemelte a karját, úgy tizennyolc hüvelyknyire tárta őket, majd
hirtelen félbehagyta a mozdulatot, mintha valami láthatatlan
határvonalba ütközött volna. – Csak ennyit tudtam mozogni, nem
tovább – mondta, mozdulatlan kezét bámulva. – És meg sem bírtam
mozdítani a kezemet anélkül, hogy ne csörrentek volna meg a
láncaim.
Megragadva a szégyen és a szükség közt, ott várt mindig a
sötétben, beszívta a körülötte fekvő férfiak állott, durva szagát,
hallgatta társainak mormoló légzését, mígnem a közelből lopva
felszálló hangok tudatták vele, hogy láncainak sokatmondó
csörgésére senki sem fog már figyelni.
– Ha van valami, amit nagyon jól ismerek, Sassenach – mondta
csendesen, és futva Fergusra pillantott –, az annak a férfinak a
hangja, aki éppen egy olyan asszonnyal szeretkezik, aki nincs ott.
Megrántotta a vállát, majd egy vártalan mozdulattal hirtelen
szélesre tárta a karját a korláton, elszakítva láthatatlan láncait. Ajkán
félmosollyal lenézett rám, én pedig láttam megvillanni a sötét
emlékeket tekintetének mélyében, elrejtőzve a csipkelődős humor
mögött.
A borzalmas szükséget is láttam ott, olyan vágyódást, ami elég
erős volt ahhoz, hogy kibírja a magányt és a megszégyenítést, a
mocskot és az elkülönítést.
Egészen mozdulatlanul álltunk ott, egymást nézve, észre sem véve
azokat, akik elhaladtak mellettünk a fedélzeten. Jamie minden
férfinál jobban tudta, hogyan rejtse el a gondolatait, azonban előlem
semmit sem rejtegetett.
A benne élő vágy csontig hatolt, a saját csontjaim pedig mintha
felolvadtak volna, ahogy erre rádöbbentem. A keze alig
egyhüvelyknyire feküdt az enyémtől a korláton, hosszú, erős
ujjaival… Ha most megérinteném, jutott eszembe hirtelen, akkor
megfordulna, és itt helyben, a fedélzeten a magáévá tenne.
Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, hirtelen megfogta
a kezemet, és combjának kemény izmához szorította.
– Hányszor is háltunk együtt, mióta visszatértél hozzám? –
kérdezte suttogva. – Egyszer, kétszer a bordélyban. Háromszor a
hangában. Aztán Lallybrochban, majd ismét Párizsban. – Ujjával
finoman kopogott a csuklómon, szépen, egymás után, egy ütemben a
pulzusommal.
– Minden egyes alkalommal éppen olyan éhséggel hagytam el az
ágyadat, mint amilyennel belefeküdtem. Most sem kell több hozzá,
hogy készen álljak rá, mint hogy a hajad illata megcsapja az arcomat,
vagy hogy a combod az enyémhez érjen, amikor leülünk enni. És
mikor látom, ahogy ott állsz a fedélzeten, és a szél a testedhez
szorítja a ruhádat…
Szájának sarka kicsit megrándult, ahogy rám nézett. Láttam,
hogyan dübörög a pulzusa a torka hajlatában, és a széltől és a vágytól
kipirult bőrét is.
– Vannak pillanatok, Sassenach, mikor képes lennék egy
rézpennyért a magamévá tenni téged itt helyben, a hátadat a
főárbócnak vetve, a szoknyád feltűrve a derekadra, az ördög vigye
ezt az egész legénységet!
Az ujjaim megrándultak a tenyeréhez nyomódva, mire még
erősebben szorított, barátságosan biccentve a neki odaköszönő
lövésznek, aki éppen elhaladt mellettünk, útban az oldalgaléria felé.
A talpam alatt megszólalt a kapitány vacsorájának kezdetét jelző
csengő, ez az édes, fémes vibrálás, ami a sarkomon keresztül
felcsúszott a testembe, és megolvasztotta a csontvelőmet. Fergus és
Marsali abbahagyták a játékot és lementek, a legénység pedig
megkezdte az őrségváltás előkészületeit, ám mi ott maradtunk a
korlát mellett, rabul ejtve egymás tekintetében, lángolva.
– A kapitány üdvözletét küldi, Mr. Fraser, és érdeklődik, hogy
csatlakozik–e hozzá a vacsoraasztalnál? – Maitland volt az, a
hajósinas, aki biztonságos távolságot tartott, ahogy átadta az
üzenetet.
Jamie vett egy mély lélegzetet, majd elfordította rólam a
tekintetét.
– Igen, Mr. Maitland, máris megyünk. – Vett még egy lélegzetet,
a vállára terítette a kabátját, aztán felkínálta nekem a kezét.
– Mehetünk, Sassenach?
– Csak egy pillanat. – Miután megtaláltam, amit kerestem,
kihúztam a kezemet a zsebemből. Megfogtam a kezét, és a tenyerébe
nyomtam a kis tárgyat.
Előbb harmadik György király a kezében heverő képmására
meredt, majd felnézett rám.
– Előre fizetve – mondtam. – Most pedig menjünk enni!

L
Másnap ismét a fedélzeten találtuk magunkat; bár a levegő még
mindig csípős volt, a hideg még mindig jobban esett, mint a kabinok
állott levegője. A megszokott utunkat jártuk be, le a hajó egyik
oldalán, majd fel a másikon, de aztán Jamie megállt és nekidőlt a
korlátnak, miközben megosztott velem egy anekdotát a
nyomdászatról.
Mr. Willoughby ott ült törökülésben tőlünk pár lábnyira,
megbújva a főárbóc védelmében, egy kis darabka nedves, fekete
tintakő a papucsa orra mellett, előtte a fedélzet deszkáin pedig nagy
papírlap. Ecsetjének hegye olyan finoman ért a laphoz, mint egy
pillangó szárnyai, meglepően erőteljes formákat kanyarintva rá.
Ahogy lenyűgözve figyeltem, ismét újrakezdte a mozdulatot a lap
tetején. Gyorsan dolgozott, olyan biztos kézzel forgatva az ecsetet,
mintha csak egy táncost vagy egy kardvívót néztem volna, aki
teljesen biztos a dolgában.
Az egyik matróz veszélyesen közel haladt el a lap széléhez, kis
híján a hófehér lapra helyezte hatalmas, mocskos lábát. Pár
pillanattal később egy másik férfi ugyanezt csinálta, bár rengeteg
helye lett volna kikerülni.
Aztán visszajött az első matróz, ám ezúttal elég figyelmetlen volt
ahhoz, hogy mentében belerúgjon a kis, fekete tintakőbe.
– Tck! – fakadt ki a tengerész dühösen. Lábával megpiszkálta a
fekete foltot az amúgy makulátlan fedélzeten. – Mocskos pogány!
Nézzék, mit művelt!
A második matróz, aki időközben visszatért apró feladata
elvégzése után, érdeklődve megállt.
– A tiszta fedélzeten? Ennek aztán Raines kapitány nem fog
örülni! – Gúnyolódó jókedvvel Mr. Willoughby felé biccentett. –
Jobban teszi, ha gyorsan felnyalja, kis barátom, mielőtt jön a
kapitány!
– Igen, az megteszi; nyalja csak fel! Most, gyorsan! – Az első
matróz egy lépéssel közelebb lépett a deszkákon ülő alakhoz, az
árnyéka úgy vetült rá a lapra, mint egy tintafolt. Mr. Willoughby ajka
egy egészen cseppet összeszorult, de nem nézett fel. Befejezte a
második oszlopot, megigazította a tintakövet, aztán anélkül, hogy
tekintetét levette volna a lapról, ismét megmártotta az ecsetet, és
biztos kézzel nekilátott a harmadik oszlopnak.
– Azt mondtam – kezdte az első tengerész jó hangosan, ám aztán
meglepődve elhallgatott, ahogy a szeme láttára lehullott a lába elé a
fedélzetre egy nagy, fehér zsebkendő, elfedve a tintafoltot.
– Bocsássanak meg, uraim – mondta Jamie. – Úgy tűnik,
elejtettem valamit. – Szívélyesen biccentett egyet a matrózok felé,
majd lehajolt és felkapta a zsebkendőt, nem hagyva mást a fedélzet
padlóján, csak egy halvány kis foltot. A tengerészek előbb
bizonytalanul egymásra pislantottak, majd pedig Jamie–re. Egyikük
megpillantotta a nyájasan mosolygó száj felett a kék szempárt, mire
rögtön elsápadt. A társa karját rángatva gyorsan elfordult.
– Semmi probléma, uram – motyogta, – Gyere, Joe, kellünk a
taton.
Jamie nem nézett sem a távozó matrózokra, sem Mr.
Willoughbyre, hanem elindult felém, zsebkendőjét visszadugva az
ingujjába.
– Nagyon szép napunk van, hát nem, Sassenach? – kérdezte.
Hátrahajtotta a fejét, és vett egy mély lélegzetet. – Igazán friss a
levegő, nemde?
– Egyesek számára frissebb, mint másoknak, gondolom –
mondtam mosolyogva. A levegő a fedélzet ezen pontján igencsak
erősen timsószagú volt, mivel azzal kezelték az alattunk a raktérben
tartott bőröket.
– Ez nagyon kedves volt tőled – mondtam, ahogy mellettem állva
nekidőlt a korlátnak. – Szerinted jó ötlet lenne felajánlanom Mr.
Willoughbynek, hogy írjon csak nyugodtan a kabinomban?
Jamie kurtán felhorkantott.
– Nem. Én már mondtam neki, hogy használhatja az enyémet,
vagy az asztalt az ebédlőben az étkezések közt, de szívesebben van
itt – makacs egy kis bolond, annyi szent.
– Nos, gondolom, itt jobbak a fényviszonyok – mondtam
kétkedve, ahogy az apró, görnyedt alakot néztem, aki makacsul az
árbócnak dőlt. Miközben néztem, egy kis széllöket megemelte a
papírlap szélét; Mr. Willoughby rögtön leszorította, és egyik kezével
mozdulatlanul tartotta, miközben a másikkal tovább folytatta rövid,
magabiztos ecsetvonásait. – Ugyanakkor viszont nem tűnik
kényelmesnek.
– Nem is az. – Jamie kicsit elkeseredve a hajába túrt. – De direkt
csinálja, hogy a legénységet provokálja.
– Nos, ha tényleg ez a célja, akkor jól csinálja – jegyeztem meg. –
De ugyan mi a pokolért?
Jamie mellettem állva nekidőlt a korlátnak, és ismét felhorkantott.
– Hát, nos, ez bonyolult. Találkoztál már korábban kínaival?
– Egy párral, de gondolom, kicsit azért mások az én időmben –
mondtam szárazon. – Példának okáért akkor már nem hordanak
hosszú fonatot, sem selyempizsamát, meg nem is a női lábak
megszállottjai. Vagy ha azok is, hát nekem nem vallották be – tettem
hozzá, hogy fair legyek.
Jamie felkacagott, és pár hüvelykkel közelebb húzódott hozzám,
hogy a korláton nyugodó keze az enyémhez simuljon.
– Nos, ennek is a lábakhoz van köze – mondta. – Vagy legalábbis
abból indul ki. Tudod, Josie, az egyik szajha Madame Jeanne–nál,
mesélt erről Gordonnak, ő meg persze mostanra már mindenkinek
elmondta.
– Mi a pokol van a lábakkal? – kérdeztem, ahogy kezdett
eluralkodni rajtam a kíváncsiság. – Mit csinál velük?
Jamie köhintett egyet, miközben enyhe pír lepte el az arcát.
– Nos, ez egy kicsit…
– Semmi olyat nem tudsz már nekem mondani, amivel
megdöbbentenél – biztosítottam. – Jó sok mindent láttam már az
életem folyamán, tudod – és ezekből sokat veled együtt, ha már itt
tartunk.
– Azt hiszem, ezt illetően igazad van – mondta vigyorogva. –
Igen, nos, nem is igazán arról van szó, hogy ő mit csinál, hanem…
Nos, Kínában a nemesi származású hölgyek lábát elkötik.
– Erről hallottam – feleltem, miközben azon elmélkedtem, hogy
vajon mire megy ki ez az egész. – Azért csinálják, hogy apró és
kecses lábuk legyen.
Jamie ismét felhorkantott.
– Kecses, mi? Tudod, hogy csinálják? – És azzal elmesélte.
– Fognak egy kicsi lánykát, aki nem több mint egyéves, és a
lábfeje alá hajtják a lábujjait, addig, amíg el nem érik a sarkát, aztán
kötést tekernek a lába köré, hogy úgy maradjon.
– Au! – fakadt ki belőlem akaratlanul is.
– Igen, valóban – mondta szárazon. – Aztán a dadája leveszi a
kötéseket, és megtisztítja a lábát, de aztán rögtön vissza is rakja. Kis
idő múlva aztán a lányka kicsi lábujjai elrohadnak és leesnek. Mire
felnő, szegény lánynak nem marad sokkal több a lába végén, mint
egy csont– és bőrhalom, ami kisebb, mint az öklöm. –
Szemléltetésképpen öklét finoman a korlát fájához ütögette. –
Viszont akkor már nagyon szépnek számít – fejezte be. – Kecsesnek,
ahogy te mondod.
– Ez rettentően undorító! – mondtam. – De mi köze van ennek…
– Mr. Willoughbyre pillantottam, de ő nem adta jelét annak, hogy
hallana minket; a szél őtőle mifelénk fújt, a tenger felé repítve a
szavainkat.
– Mondjuk, hogy ez itt a lányka lába, Sassenach – mondta,
kiterítve maga előtt a jobb kezét. – Ha a lábujjakat a sarok alá hajtod,
akkor mit kapsz itt középen? – Szemléltetésképpen lazán ökölbe
hajlította a kezét.
– Mit? – kérdeztem összezavarodva. Jamie kinyújtotta bal
kezének középső ujját, majd hirtelen átdöfte az ökle közepén.
Félreérthetetlen utalás volt.
– Egy lyukat – mondta tömören.
– Most csak viccelsz! Ezért csinálják?
 Kicsit összeráncolta a homlokát, de aztán ki is simította.
– Ó, csak szórakoznék? Egyáltalán nem, Sassenach. Ő azt mondja
– finoman Mr. Willoughby felé bökött a fejével –, hogy igazán
nagyszerű érzés. Mármint a férfinak.
– Micsoda perverz kis szörnyeteg!
Jamie jót kacagott a felháborodásomon.
– Igen, nos, nagyjából a legénység is ilyen véleménnyel van róla.
Persze egy európai nőből nem képes ugyanezt kicsikarni, de úgy
látom… azért próbálkozik, néha–néha.
Kezdtem megérteni a kis kínai irányába mutatott általános
ellenségeskedést. Még az Artemis legénységével való rövid
ismeretségem is megtanított arra, hogy a tengerészek nagy
általánosságban lovagias teremtmények, erős hajlammal a
romantikára, ha nőkről volt szó – kétségkívül azért, mert az év nagy
részében híján voltak a női társaságnak.
– Hm – mondtam, gyanakvó pillantást vetve Mr. Willoughby felé.
Nos, ez a matrózok viselkedését nagyon jól megmagyarázza, de mi a
helyzet vele?
– Na, az már kicsit bonyolult. – Jamie szájának sarka fanyar
mosolyra húzódott. – Tudod, Mr. Ji Tien Cso számára, aki Kínából, a
mennyei királyságból származik, mi vagyunk a barbárok.
– Valóban? – Felpillantottam Brodie Cooperre, aki éppen akkor
mászott le a kötélzeten a fejem fölött, és így nem láttam belőle mást,
csak a mocskos, bőrkeményedéses sarkát. Felvetült bennem, hogy
tulajdonképpen mindkét oldalnak volt némi igaza. – Még te is?
– Ó, igen. Mocskos, rossz szagú gwao–fe vagyok, vagyis idegen
ördög, aki úgy bűzlik, mint egy görény. Legalábbis azt hiszem, hogy
a huang–su–lang ezt jelenti. És olyan arcom van, mint egy
vízköpőnek – fejezte be vidáman.
– Ezt így elmondta neked? – Furcsa fizetségnek tűnt valaki olyan
felé, aki megmentette az életét. Jamie egyik szemöldökét felhúzva
nézett le rám.
 – Nem vetted még észre, hogy a nagyon kicsi emberek bármit
képesek mondani neked, amint ittak egy keveset? – kérdezte. –
Szerintem a brandy elfelejteti velük, hogy mekkorák; azt hiszik, hogy
nagy, szőrös mamlaszok, és valami istentelen felvágósak lesznek.
Mr. Willoughby felé biccentett, aki szorgalmasan festegetett.
– Kicsit óvatosabb, amikor józan, de ez semmit sem változtat
azon, hogy mit gondol. Ez nem túl kedves tőle, mi? Főleg annak
tudatában, hogy ha én nem lennék, valaki valószínűleg betörné a
koponyáját, vagy kidobná az ablakon egyenesen a tengerbe egy
csendes éjszakán.
Könnyed, magától értetődő hangnemben beszélt, de nem kerülte
el a figyelmemet, milyen pillantásokat vetnek ránk a szemük
sarkából az elhaladó tengerészek, és már rá is döbbentem, miért
múlatja Jamie az idejét könnyed beszélgetésbe bonyolódva velem a
korlát mellett. Ha bárki is kételkedett volna eddig afelől, hogy Mr.
Willoughby Jamie védelmét élvezi, az most gyorsan kiverhette ezt az
elképzelést a fejéből.
– Tehát megmentetted az életét, munkát adtál neki, távol tartod a
bajtól, erre meg sérteget téged, és azt gondolja, hogy tudatlan barbár
vagy– mondtam szárazon. – Kedves kis ember.
– Hát igen. – Kicsit megmozdult a szél, kiszabadítva Jamie egyik
hajtincsét, ami az arca elé hullott. Hüvelykujjával visszatűrte a füle
mögé, majd még közelebb hajolt hozzám, míg a vállunk már
majdnem összeért. – Mondjon, amit csak akar. Úgyis csak én értem
meg.
– Tényleg? – A kezemet Jamie a korláton nyugvó kezére
helyeztem.
– Nos, talán az kicsit túlzás, hogy megértem – ismerte be.
Lepillantott a lába közt a fedélzet deszkáira. – De emlékszem –
mondta halkan –, milyen érzés, mikor nincs semmid, csak a
büszkeséged. Meg egy barátod.
Eszembe jutott, amit Innes mondott, és elgondolkodtam azon,
hogy vajon az egykarú férfi volt–e az az egy barátja a szükség idején.
Tudtam, hogy mire gondol; nekem ott volt Joe Abernathy, és tudtam,
hogy ez mennyit számított.
– Igen. Volt egy barátom a kórházban… – kezdtem, de
félbeszakított a talpam alól előáramló hangos, undorodó kiabálás.
– A pokolba! Hadész lángoló lakára! Azok a mocsokzabáló
disznószarok!
Rémülten lepillantottam, aztán a lentről jövő tompa, ír szitkokból
rájöttem, hogy közvetlenül a hajókonyha fölött állunk. A kiabálás
elég hangos volt ahhoz, hogy felkeltse a matrózok figyelmét, mire
egy kisebb csoportnyi tengerész gyűlt oda körénk, és lenyűgözve
bámulták, ahogy a szakács kidugja fekete kendőbe bugyolált fejét a
kabinablakon, és dühösen bámulja a tömeget.
– Ti szálkás seggű fedélzetsikálók! – kiáltotta. – Mégis mit
néztek? Na, húzza le ide gyorsan a seggét két lusta disznó, és dobja
le a fedélzetről ezt a szart! Azt akarjátok, hogy egész nap létrákat
másszak a fél lábammal? – A fejnek hirtelen nyoma veszett, majd
Picard egy jó kedélyű vállrándítás kíséretében intett az egyik
fiatalabb matróznak, hogy menjen le vele a fedélközbe.
Hamarosan összezavarodott hangok hallatszottak, valamint annak
a zaja, ahogy valami nagy tárgy neki–nekiverődik a falnak odalenn,
aztán valami borzalmas szag támadta meg az orromat.
– Jézus Krisztus egy darabka pirítóson! – Előkaptam a zsebkendőt
a zsebemből, és az orromra szorítottam; nem ez volt az első szag,
amibe belefutottam a hajón, ezért általában elővigyázatosságból
tartottam egy fenyőolajba áztatott vászondarabot a zsebemben. – Ez
meg mi?
– A szagából ítélve egy döglött ló. Ráadásul egy nagyon öreg ló,
ami már jó régen kimúlt. – Jamie hosszú, keskeny orra mintha kicsit
összébb húzódott volna a cimpáknál, és körülöttünk az összes
tengerész öklendezett, az orrát fogta, és úgy általánosságban szidta a
szagot.
 Maitland és Grosman, fejük elfordítva a málhájuktól, de az arcuk
így is egy kicsit zöldesen, nagy nehezen kirángatta a méretes hordót
a csapóajtón át, fel a fedélzetre. A teteje felhasadt, és egy pillanatra
megpillantottam a sárgásfehér masszát a nyílásnál, ami finoman
csillogott a napfényben. Férgek, méghozzá jó sok.
– Fúj! – fakadt ki belőlem önkéntelenül, jó hangosan. A két
matróz nem mondott semmit, mivel az ajkuk jó erősen össze volt
szorítva, de mindketten úgy pillantottak rám, mintha mélységesen
egyetértettek volna velem.
Együttes erővel elcipelték a hordót a korlátig, majd ott felemelték,
és lehajították a tengerbe.
A legénység azon tagjai, akiknek éppen nem volt más dolguk,
odagyűltek a korláthoz, hogy nézzék, hogyan ugrál a hordó a
hullámok közt, és hogy jót derüljenek Murphy nyíltan istenkáromló
véleményén a hajót ellátó kereskedőről, aki eladta azt neki. Manzetti,
egy apró termetű, vöröses lófarokkal büszkélkedő olasz tengerész, ott
állt a korlát mellett, és éppen a muskétáját töltögette.
– Cápa – mondta, megvillantva a bajsza alatt megbúvó fogsorát,
mikor észrevette, hogy figyelem. – Nagyon jó enni.
– Ar! – tette hozzá Sturgis egyetértőn.
A legénység tagjai, akik éppen nem voltak mással elfoglalva,
odagyűltek a tathoz, hogy onnan figyeljék. Voltak a közelben cápák,
ezt tudtam; Maitland megmutatott nekem az előző este két sötét,
kecsesen mozgó alakot, amik a hajótest árnyékában bujkáltak, és
láthatóan mindenféle erőlködés nélkül tartották a tempót a hajóval,
mindössze csak finoman, egyenletesen mozgatva sarlós
farkúszójukat.
– Ott ni! – hangzott fel a kiáltás egyszerre több torokból, ahogy
valami hirtelen megrántotta a vízben úszó hordót. Ezt kis szünet
követte, mialatt Manzetti óvatosan célba vette a lebegő hordót. Újabb
rándulás, mintha valami vadul nekiverődött volna, majd még egy.
A víz zavaros és szürke volt, ám ahhoz elég tiszta, hogy egy
pillanatra lássam, ahogy valami fürgén megmozdul a felszíne alatt.
Még egy rándulás, mire a hordó az oldalára fordult, és hirtelen egy
hátúszó éles széle szelte át a víz felszínét, majd egy pillanatra feltűnt
az állat szürke háta is, miközben apró hullámokban pergett le róla a
víz.
Halkan felmordulva elsült mellettem a muskéta, mire fekete,
puskaporos felhő szállt fel, ami csípte a szememet. Általános kiáltás
hangzott fel a nézelődők szájából, és ahogy a szemem abbahagyta a
könnyezést, láttam, hogy kis, barnás folt kezd el terjedni a hordó
körül.
– A cápát találta el, vagy a lóhúst? – kérdeztem Jamie–től halkan,
félrehúzódva.
– A hordót – felelte mosolyogva. – De attól még szép lövés volt.
Még több lövés hallatszott, miközben a hordó vad táncot kezdett
járni, ahogy a megvadult cápák újra és újra nekirontottak. Fehér és
barna darabkák repültek elő a törött hordóból, miközben egy nagy
körben zsír, rohadt vér és faszilánkok terültek szét a cápák lakomája
körül. Szinte varázsütésre kezdtek feltűnni a tengeri madarak,
magányosan vagy kettesével csapva le a falatkákra.
– Nem jó – mondta Manzetti végül, ahogy leengedte a fegyverét,
és megtörölte az arcát az ingujjával. – Túl messze. – Izzadt, és a
nyakától a hajvonaláig fekete puskapor fedte; a törölgetéstől egy
fehér csík jelent meg a szeme körül, mint a mosómedve maszkja.
– El tudnék viselni egy szelet cápahúst – szólalt meg a kapitány
hangja a fülem mellett. Megfordultam, és láttam, ahogy elmerengve
lepillant a korlát felett a lenti vérontásra. – Talán leengedhetnénk egy
csónakot, Mr. Picard.
A fedélzetmester engedelmesen megfordult, és már ki is adta a
parancsot, mire bevonták az Artemis vitorláit, a hajó pedig kis kört írt
le, hogy közelebb húzódjon a hordó maradványaihoz. Leeresztettek
egy kis csónakot, benne Manzettivel, aki ott szorongatta kezében a
muskétáját, valamint három szigonyokkal és kötéllel felfegyverkezett
matrózzal.
Mire elértek az adott helyhez, már semmi sem maradt a hordóból,
csak pár apróra tört fadarabka. De azért még rendesen volt ott
mozgás. A vizet felkavarta a cápák felszín alatti vergődése, a helyet
pedig szinte teljesen eltakarta a rekedtesen rikácsoló tengeri madarak
felhője. Ahogy néztem, láttam, amint egy hegyes pofa nyitott szájjal
hirtelen kiemelkedik a vízből, megragadja az egyik madarat, majd
eltűnik a hullámok közt, mindezt egy szempillantás alatt.
– Láttad ezt? – kérdeztem lenyűgözve. Valamilyen szinten
tudatában voltam annak, hogy a cápák rendesen el vannak látva
fogakkal, de ez az élő bemutató sokkal megdöbbentőbb volt, mint
bármiféle National Geographic–fotó.
– Ó, nagymama, hogy neked milyen nagy fogaid vannak! –
mondta Jamie, kellőképpen lenyűgözve.
– Ó, tényleg szép nagy fogaik vannak – szólalt meg egy derűs
hang a közelben. Oldalra pillantottam, és azt láttam, hogy Murphy ott
vigyorog a könyököm mellett, arcán vad kárörömmel. – De azzal
aztán nem sokra fognak menni a kis szemetek, ha egyenest belelőnek
a kibaszott agyukba egy golyót! – Sonkaszerű öklével rácsapott a
korlátra, majd elkiáltotta magát: – Fogj nekem egy ilyen recés
szemétládát, Manzetti! Van egy üveg főzőbrandym a számodra, ha
megteszed!
– Ez személyes ügy az ön számára, Mr. Murphy? – kérdezte Jamie
udvariasan. – Vagy talán szakmai?
– Mind a kettő, Mr. Fraser, mind a kettő – felelte a szakács,
lankadatlan figyelemmel vizslatva a vadászatot. Falábával belerúgott
a hajó oldalába, ami üregesen kongott. – Már belém kóstoltak –
mondta komor jókedvvel –, de én meg jóval többjükbe kóstoltam
bele!
A csónakot alig lehetett látni a repdeső madarak fátylán át,
rikácsolásuk pedig megnehezítette, hogy bármit is halljunk Murphy
csatakiáltásait leszámítva.
 – Cápasteak mustárral! – ordította Murphy, miközben szeme kis
hasítékká szűkült bosszújának hevében. – Párolt máj piccalillivel!
Levest fogok főzni az uszonyotokból, és sherryben pácolt zselét a
szemetekből, ti szemét mocskok!
Láttam, ahogy a csónak orrában guggoló Manzetti célba veszi
muskétájával a cápákat, majd fekete füstfelhő szállt fel, ahogy lőtt.
Aztán megpillantottam Mr. Willoughbyt.
Nem láttam, ahogy leugrott a korlátról; senki sem látta, miután
mindenki a vadászatra szegezte a tekintetét. Azonban ott volt, nem
messze a csónakot övező zűrzavartól, kopaszra borotvált feje úgy
csillogott, mintegy horgászúszó, ahogy egy hatalmas madárral
birkózott a tengerben, aminek szárnya úgy csapkodta a vizet, mint
egy habverő.
Ahogy meghallotta a sikolyomat, Jamie gyorsan elfordította
tekintetét a vadászatról, és mielőtt megmozdulhattam vagy bármit is
mondhattam volna, már ő maga is felmászott a korlátra.
Rémült kiáltásom egybeesett Murphy meglepett ordításával, de
addigra már Jamie is leugrott, s fejjel előre a hullámok közé vetette
magát, nem messze a kínaitól, alig zavarva meg a vizet.
Ordítások és kiáltások hangzottak fel a fedélzeten – Marsali
magas hangú sikolyával kísérve – ahogy mindenki rádöbbent, mi is
történt. Jamie vizes, vörös feje felszínre bukkant Mr. Willoughby
mellett, és karját pillanatok alatt szorosan a kínai nyaka köré fonta.
Mr. Willoughby végig a madarat szorongatta, és egy pillanatig nem
voltam benne biztos, hogy Jamie most megmenteni vagy megfojtani
igyekszik–e a kínait, de aztán nagyot rúgott a vízben, és elkezdte a
hajó felé vonszolni a madár és az ember vadul küzdő tömegét.
Győzelemittas kiáltás a fedélzeten, és egy egyre növekvő,
mélyvörös folt a vízben. Borzalmas csapkodás kíséretében sikerült
megszigonyozni az egyik cápát, amit aztán a farkára tekert kötéllel a
csónak hátuljához kötöttek. Aztán minden káoszba fulladt, ahogy a
csónakban lévő férfiak rádöbbentek, hogy mi egyéb zajlott még a
közeli vizekben.
Köteleket dobtak le a hajó egyik oldalán, majd a másikon,
miközben a legénység tagjai hatalmas izgalmukban fel–alá
rohangáltak, mivel képtelenek voltak eldönteni, a vízbe esetteknek
vagy a cápavadászoknak segítsenek–e, ám végül Jamie–t és málháját
felhúzták a hajó jobb oldalán, és a fedélzetre ejtették őket, miközben
folyt belőlük a víz, az elfogott cápát pedig, aminek testéből jókora
darabokat haraptak ki éhes társai, és ami még mindig erőtlenül
csattogtatta fogsorát, felhúzták a bal oldalon.
– Jéz… zus… Krisz… tus – mondta Jamie vadul hullámzó
mellkassal.
A hátán feküdt a fedélzeten, és úgy kapkodta a levegőt, mint egy
partra vetett hal.
– Jól vagy? – Letérdeltem mellé, és letöröltem a vizet az arcáról a
szoknyám szegélyével. Féloldalasan rám mosolygott és bólintott,
miközben továbbra is kapkodta a levegőt.
– Jézus! – mondta végül, miközben felült. Megrázta a fejét és
tüsszentett egyet. – Azt hittem, engem mindjárt megesznek. Azok a
bolondok a csónakban megindultak felénk, de őket meg körbevették
a cápák, ott voltak a víz alatt, és a megszigonyozott társukból
lakmároztak. – Finoman megmasszírozta a lábszárát. – Kétségkívül
túlreagálom a dolgot, Sassenach, de mindig is rettegtem annak a
gondolatától, hogy elveszítsem az egyik lábamat. Az szinte már
rosszabbnak tűnik, mintha helyben végeznének az emberrel.
– Örömmel venném, ha inkább egyiket sem próbálnád ki –
mondtam szárazon. Jamie kezdett reszketni; levettem a stólámat, és
ráterítettem a vállára, majd körbepillantottam, Mr. Willoughbyt
keresve.
Az apró kínai, aki még mindig makacsul szorongatta
szerzeményét, egy fiatal pelikánt, ami majdnem akkora volt, mint ő
maga, nem törődött sem Jamie–vel, sem a felé irányuló, jelentős
sértésáradattal. Csak cuppogott ott a padlón, miközben folyt belőle a
víz, de legalább a testi fenyítéstől megvédte foglyának vadul
csapkodó csőre, ami mindenkinek elvette a kedvét attól, hogy túl
közel kerüljön hozzá.
A fedélzet másik oldaláról érkező rémisztő, dobogó hang, és egy
győzedelmes kiáltás jelezte, hogy Murphy magához vett egy
szekercét, hogy végezzen hajdani főellenségével. A matrózok, a
kezükben késekkel, összegyűltek a dög körül, hogy beszerezzenek
egy–egy darabot a bőréből. Némi további lelkes darabolás után
Murphy elsétált mellettünk, arcán széles mosollyal. A hóna alatt egy
gondosan kiválasztott farokdarab, míg a hatalmas, sárgás máj egy
hálóba helyezve ott lógott az egyik kezéről, a véres fejsze pedig a
vállán pihent.
– Ugye nem fulladt meg? – kérdezte, szabad kezével
összeborzolva Jamie haját. – Én ugyan nem értem, miért vesződik a
kis senkiházival, de attól még nem tagadom, hogy ez aztán bátor
dolog volt. Majd főzök magának egy jó kis levest a farkából, hogy
meg ne fázzon – ígérte, majd hangosan tervezgetve a menüt,
elbicegett.
– Mit művelt? – kérdeztem. – Mr. Willoughby, úgy értem.
Jamie megrázta a fejét, majd belefújta az orrát az inge szegélyébe.
– Pokolra velem, ha tudom. A madarat akarta, gondolom, de meg
nem mondom, hogy miért. Talán megenni?
Murphy meghallotta ezt, a hajókonyhába vezető létra végénél
állva megfordult, és a szemöldökét összehúzva nézett ránk.
– A pelikánt nem lehet megenni – mondta, rosszallóan rázva a
fejét. – Rettenetes halíze van, nem számít, hogyan készíti el az
ember. És csak az isten tudja, hogy mi a poklot keresett itt egy a nyílt
vízen; a pelikánok parti madarak. Gondolom elsodorta a vihar. Suta
kis lények. – Kopasz feje eltűnt birodalmának kapujában, miközben
boldogan szárított petrezselyemről és Cayenne–borsról mormogott.
Jamie nevetve felállt.
– Igen, nos, lehet, hogy csak a tollak kellenek neki, hogy pennát
csináljon belőlük. Gyere csak le, Sassenach, segíthetsz megtörülni a
hátamat.
Viccelődve beszélt, de alighogy kiejtette a szavakat, minden
érzelem eltűnt az arcáról. Gyorsan a hajó bal oldala felé pillantott,
ahol a legénység tagjai egymást lökdösve veszekedtek a cápa
maradványai felett, miközben Fergus és Marsali óvatosan annak
levágott fejét vizsgálgatta, ami nyitott szájjal hevert a fedélzeten.
Aztán a tekintete megtalálta az enyémet, és rögtön tökéletesen
megértettük egymást.
Harminc másodperccel később már mindketten lenn voltunk a
kabinjában. Vizes hajából jeges cseppek hullottak a vállamra, és
szaladtak le a mellemen, de a szája forró volt és telhetetlen. Hátának
kemény vonulatai átizzottak ingének a testére tapadó, átázott
anyagán.
– A pokolba!– mondta levegő után kapkodva, és épp csak annyi
időre elhúzódva tőlem, hogy lerántsa a nadrágját. – Jézus, teljesen
rám ragadt! Nem tudom levenni!
Prüszkölő nevetés közepette megrántotta a fűzőket, de azok
megduzzadtak a felszívott víztől, és reménytelen csomóvá álltak
össze.
– Kés! – mondtam. – Hol van egy kés? – Én magam is
prüszköltem, ahogy néztem őt, amint vadul azon küzd, hogy kihúzza
az ingét a nadrágjából, közben pedig nekiálltam átforgatni az
íróasztal fiókját, papírdarabokat, egy üveg tintát, egy tubákos
szelencét dobálva ki. Mindent találtam, csak kést nem. A
legközelebbi dolog, amit leltem, az egy elefántcsont levélnyitó volt,
amit kinyújtott ujjú kéz alakúra faragtak.
Hát kikaptam azt a fiókból, és megragadtam a nadrágjának korcát,
próbálva elfűrészelni az összecsomósodott fűzőket.
Rémülten felkiáltott és hátrálni kezdett.
– Jézus Krisztus, csak óvatosan azzal, Sassenach! Semmire sem
mész vele, ha ugyan megszabadítasz a nadrágomtól, de közben meg
kiherélsz!
Annyira megőrjített minket a vágy, hogy ez elég viccesnek tűnt
ahhoz, hogy mindketten kétrét görnyedjünk a nevetéstől.
– Tessék! – Beletúrva az ágyában uralkodó káoszba, felkapta a
tőrét, és diadalittasan a magasba emelte. Egy pillanattal később a
fűzői már át is voltak metszve, átázott nadrágja pedig a padlón
hevert.
Megragadott, felemelt, majd ráfektetett az asztalra, nem is törődve
a rajta lévő gyűrött papírokkal és pennákkal. A derekam fölé gyűrte a
szoknyámat, megragadta a csípőmet, és félig rám feküdt, kemény
combjával szétfeszítve a lábamat.
Olyan volt, mint mikor egy szalamandrát markol az ember;
lángoló hő, hideg lepelbe csavarva. Elakadt a lélegzetem, ahogy
csepegő ingének szegélye a meztelen hasamhoz ért, aztán ezt a
hangot megismételtem, mikor lépteket hallottam a folyosón.
– Állj! – sziszegtem a fölébe. – Valaki jön!
– Túl késő – mondta lihegve, magabiztosan. – Muszáj, hogy az
enyém legyél, vagy belehalok.
Aztán a magáévá tett, egyetlen gyors, kegyetlen döféssel, mire jó
erősen beleharaptam a vállába, érezve a só és a vizes vászon ízét, ám
ő meg sem mukkant. Két döfés, három, és a lábam máris szorosan a
feneke köré zárult, a sikolyomat eltompította az inge, és már engem
sem érdekelt, ki csatlakozhat esetleg még hozzánk.
A magáévá tett, gyorsan és alaposan, újra és újra és újra belém
döfött, torkának mélyéről diadalittas hörgést hallatva, reszketve és
remegve a karjaim közt.
Két perccel később kicsapódott a kabin ajtaja. Innes lassan
körbepillantott a helyiségben uralkodó rendetlenségen. Lágy, barna
tekintete a felbolygatott asztalról rám vándorolt, ahogy ott ültem az
ágyon, nedvesen és rendezetlenül, de amúgy illedelmesen felöltözve,
majd végül Jamie–n állapodott meg, aki előrebukó vállal ült a
kisszéken, még mindig átázott ingében, vadul lihegve, miközben a
mélyvörös pirultság lassan kezdett lesápadni az arcáról.
Innes orrlyukai egy cseppet kitágultak, de nem mondott semmit.
Besétált a kabinba, biccentett nekem, majd lehajolt és benyúlt Fergus
ágya alá, ahonnan kihúzott egy üveg brandyt.
– A kínainak – mondta nekem. – Hogy ne fázzon meg. – Az ajtó
felé fordult, de aztán megállt, és elgondolkodva Jamie–re sandított.
– Ugyanezen okból lehet, hogy meg kéne kérnie Mr. Murphyt,
hogy csináljon magának egy kis levest, Mac Dubh. Tényleg azt
mondják, hogy veszélyes, ha az ember kemény munka után kihűl,
nem igaz? Nem akarjuk, hogy elkapjon valami nyavalyát. – Valami
csibészes kis csillogás játszott szomorú, barna szemében.
Jamie hátrasimította hajának egyik sós tincsét, miközben szépen
lassan mosoly ült ki az arcára.
– Igen, nos, ha arra kerülne a sor, Innes, akkor legalább boldog
emberként halnék meg.

L
Másnap megtudtuk, mire kellett Mr. Willoughbynek a pelikán. A
hátsó fedélzeten akadtam rá, miközben a madár ott gubbasztott
mellette egy vitorlatartó láda tetején, a szárnya vászoncsíkokkal
szorosan a testéhez kötve. Dühösen rám nézett kerek, sárga
szemével, majd figyelmeztetésképpen csettintett egyet a csőrével.
Mr. Willoughby éppen behúzott egy horgászzsinórt, aminek a
végén egy kis, kapálózó, lila tintahal volt. Ezt levette róla, majd
feltartotta a pelikán előtt, és mondott valamit kínaiul. A madár
hatalmas gyanakvással méregette, de nem mozdult. Aztán Mr.
Willoughby hirtelen megragadta a csőre felső részét, felnyitotta, és
beejtette a tintahalat a madár erszényébe. A meglepődött pelikán
görcsösen megmozgatta a gigáját, és lenyelte.
– Hao–liao – mondta Mr. Willoughby helyeslően, miközben
megsimogatta a madár fejét. Észrevette, hogy figyelem, mire intett,
hogy menjek közelebb. A szememet körültekintően az éles csőrön
tartva, ennek eleget is tettem.
– Ping An – mondta, a pelikánra mutatva. – Békés. – A madár
felborzolta a feje búbján ülő kicsi, fehér tollait, ami teljesen olyan
volt, mintha a nevét hallva a fülét hegyezte volna, mire felkacagtam.
– Tényleg? És mit fog vele tenni?
– Én tanítani ő vadászni nekem – mondta a kis kínai teljesen
magától értetődően. – Figyelni.
Így is tettem. Miután fogott még néhány tintahalat és pár kisebb
halat, és ezeket megetette a pelikánnal, Mr. Willoughby elővett egy
újabb puha vászoncsíkot ruhájának mélyéből, és ezt szorosan a
madár nyaka köré tekerte.
– Nem akarni megfojtani – magyarázta. – Nem lenyelni hal. –
Aztán szorosan ehhez a nyakörvhöz kötött egy vékony zsineget,
intett nekem, hogy tegyek hátra egy lépést, majd egy gyors rántással
lekapta a kötéseket, amik addig fogva tartották a madár szárnyait.
Miután meglepte a hirtelen szabadság, a pelikán csoszogott egy
kicsit előre–hátra a láda tetején, egyszer–kétszer meglengette
hatalmas, csontos szárnyait, majd szanaszét repülő tollak kíséretében
felrepült a magasba.
A földön totyogó pelikán vicces egy dolog, csupa suta mozdulat,
szétálló láb és túl nagy csőr. A repülő pelikán azonban, ami a víz
fölött köröz, valódi csoda, kecses és ősi, olyan megdöbbentő, mint
egy pterodaktilusz a kisebb testű sirályok és viharmadarak közt.
Ping An, a békés, olyan messzire repült, amennyire csak a póráza
engedte, aztán ott küzdött egy kicsit, hogy magasabbra mehessen,
majd, mintha csak feladata volna, elkezdett köröket róni a magasban.
Mr. Willoughby, aki annyira összehúzta a szemét az erős
napfényben, hogy az már szinte csukva volt, lassan körbe–körbe
fordult alatta a fedélzeten, úgy játszva a pelikánnal, mintha az csak
egy papírsárkány lett volna. Az összes matróz a kötélzeten és a
közelben a fedélzeten abbahagyta, amit éppen csinált, hogy
lenyűgözve nézze, mit művel Mr. Willoughby.
Olyan hirtelen, mint ahogy a nyíl kirepül a számszeríjból, a
pelikán behúzta szárnyait és alábukott, majd a vizet alig felzavarva a
hullámok közé vetette magát. Ahogy ismét felszínre bukkant, kicsit
talán meglepetten, Mr. Willoughby elkezdte behúzni. Amikor már
ismét a fedélzeten volt, a pelikánt csak némi nehézségek árán lehetett
rávenni, hogy feladja zsákmányát, ám végül csak engedte, hogy
foglyul ejtője óvatosan belenyúljon a csőre alján található,
bőrlebenyekből álló erszénybe, és kihúzzon onnan egy szép, nagy
durbincsot.
Mr. Willoughby kedvesen a bámuló Picardra mosolygott, majd
elővett egy kis kést, és a háta mentén felmetszette a még élő halat.
Egyik vékony karja alá fogva a madarat, meglazította annak
nyakörvét a másik kezével, majd felkínált neki egy még csapkodó
darabot a durbincsból, amit Ping An kikapott a kezéből, és sietve le
is nyelt.
– Övé – magyarázta Mr. Willoughby, ahogy hanyagul beletörölte
a vért és a pikkelyeket a nadrágja szárába. – Enyém – biccentett a
még mindig a láda tetején pihenő másik halfélre, ami mostanra már
teljesen mozdulatlan volt.
Egy héten belül a pelikán teljesen megszelídült, szabadon
repülhetett, nyakörvben, de póráz nélkül, és engedelmesen visszatért
a gazdájához, hogy a lába elé öklendezze az erszényében lévő,
csillogó halakat. Amikor nem halászott, Ping An vagy a
keresztárbócon foglalt helyet, az alatta lévő fedélzet tisztára
sikálásáért felelős matrózok legnagyobb bosszúságára, vagy Mr.
Willoughbyt követte a fedélzeten, totyogás közben viccesen egyik
oldalról a másikra dőlve, nyolc láb fesztávolságú szárnyait félig
kinyitva, hogy így tartsa meg az egyensúlyát.
A legénység tagjai, akiket egyszerre nyűgözött le ez a halfogási
technika, és féltek Ping An hatalmas, csattogó csőrétől, jó messzire
elkerülték Mr. Willoughbyt, aki mindennap a főárbóc mellett ülve
írogatott, már ha engedte az időjárás, biztonságban, hála új barátja
jóindulatú, vigyázó, sárga szemének.
Egyik nap megálltam ott, hogy nézzem, ahogy Mr. Willoughby
dolgozik, elbújva az árbóc mögött. Egy pillanatig csak ült ott, az
arcán néma elégedettség, ahogy a befejezett oldalt nézegette.
Természetesen nem tudtam elolvasni a jeleket, de valahogy olyan jó
volt ránézni a kész műre.
Ekkor hirtelen körbepillantott, mintha csak meg akart volna
bizonyosodni róla, hogy senki sem közeledik, majd felvette az
ecsetet, és hatalmas odafigyeléssel felírta az utolsó jelet is a lap bal
felső sarkába. Kérdezés nélkül is tudtam, hogy ez az aláírása.
Ekkor felsóhajtott, és fejét felemelve átpillantott a korlát fölött.
Egyáltalán nem kifürkészhetetlen módon az arcára álmodozó öröm
ült ki, és tudtam, hogy bármit is lát, az se nem a hajó, se nem az azt
körülvevő, hullámzó óceán.
Végül ismét felsóhajtott, és mintha csak magával folytatott volna
társalgást, megrázta a fejét. Kezét a lapra helyezte, majd fürgén
összehajtotta azt, először félbe, aztán ismét, majd még egyszer.
Aztán felállt, a korláthoz sétált, kezét kitartotta a víz fölé, majd
engedte, hogy az összehajtogatott fehér papírdarabka a mélybe
hulljon.
A víz felé zuhant. Aztán belekapott a szél, és felfelé sodorta, az
apró, fehér folt egyre kisebb lett, ahogy távolodott. Kifejezetten
hasonlított a sirályokra és a csérekre, amik rikácsolva követték a
hajót, a maradékok közt ízletes falatokat keresgélve.
Mr. Willoughby nem maradt ott, hogy nézze, hanem elfordult a
korláttól és lement a fedélközbe, kicsi, kerek képén még mindig
álmodozó arckifejezéssel.
 45

Mr. Willoghby meséje

Ahogy elhagytuk az Atlanti–óceán medrének közepét és délnek
vettük az irányt, a nappalok és az esték egészen melegek lettek, a
legénység pedig éppen nem szolgálatban lévő tagjai vacsora után
összegyűltek az előfedélzeten, hogy dalokat énekeljenek, Brodie
Cooper hegedűjének hangjára táncoljanak, vagy történeteket
meséljenek. Ugyanazon ösztön által hajtva, ami arra vezérli az
erdőben kempingező gyerekeket, hogy kísértethistóriákat meséljenek
egymásnak, úgy tűnt, ezek a férfiak meg kifejezetten kedvelik a
borzalmas hajótörésekről és a tenger veszélyeiről regélő történeteket.
Ahogy még délebbre jutottunk és kívül kerültünk a Kraken és a
tengeri kígyó birodalmán, elmúlt a szörnyetegeket követelő hangulat,
és a matrózok inkább az otthonukról kezdtek mesélni.
Amikor már ez a téma is szinte teljesen ki lett merítve, akkor
fordult Maitland, a fiatal hajósinas Mr. Willoughbyhez, aki, mint
általában, most is ott guggolt az árbóc lábánál, csészéjét a
mellkasához ölelve.
– Hogyan került ide Kínából, Willoughby? – kérdezte Maitland
kíváncsian. – Jó, ha egy maroknyi kínai tengerészt láttam eddig, bár
közben meg az a hír járja, hogy rengeteg ember van Kínában. Talán
annyira szép meg kifinomult hely lehet, hogy a lakóiban nem is él a
vágy, hogy elhagyják?
Bár először kicsit habozott, úgy tűnt, hízeleg a kis kínainak a
kérdés által kiváltott érdeklődés. Még egy kis kérlelés, és bele is
ment, hogy elmondja annak történetét, hogyan is hagyta el a
szülőföldjét – mindössze annyit kért, hogy Jamie fordítson neki,
mivel a saját angoltudása nem lett volna elegendő a feladathoz. Jamie
rögtön, örömmel beleegyezett, leült Mr. Willoughby mellé, és fejét
enyhén oldalra döntve hallgatta őt.
– Mandarin voltam – kezdte Mr. Willoughby Jamie hangján –, a
levelek mandarinja, tehetséges fogalmazó. Selyemköpenyt viseltem,
olyat, amit rengeteg színnel hímeztek, fölötte pedig a tudósok kék
selyemköpenyét, a mellkasára és a hátára ráhímezve a hivatalom
emblémája – egy feng–huang, a lángoló madár.
– Azt hiszem, ez alatt a főnixet érti – tette hozzá Jamie, és egy
pillanatra felém fordult, mielőtt újra a türelmesen várakozó Mr.
Willoughbyre irányította volna a figyelmét, aki rögtön ismét
nekikezdett.
– Pekingben születtem, a mennyek fiának birodalmi városában…
– Így nevezik a császárukat – suttogta nekem Fergus. – Micsoda
szemtelenség, hogy a királyukat Jézus urunkkal helyezzék egy
szintre!
– Shh! – sziszegték többen is, dühösen Fergus felé fordulva. Ő
erre beintett Maxwell Gordonnak, de elnémult, és visszafordult az
árbóc előtt görnyedten ülő, apró alak felé.
– Hamar felismerték, hogy tehetségem van a fogalmazáshoz, és
bár először nem használtam ügyesen az ecsetet és a tintát, végül nagy
nehézségek árán megtanultam, hogy vessem papírra az ecsetem
segítségével azokat az ötleteket, amik daruk módjára táncoltak az
elmémben. És így vett észre Wu–Xien, a császári udvar egyik
mandarinja, aki elvitt, hogy vele éljek, és felügyelte a
tanulmányaimat.
– Rövid idő alatt egyre érdemesebb és kiválóbb lettem, így már a
huszonhatodik születésnapom előtt kiérdemeltem egy vörös gömböt
a kalapomra. Aztán gonosz szél kerekedett, ami a balszerencse
magvait sodorta a kertembe. Lehet, hogy megátkozott egy ellenem,
de az is lehet, hogy nagyképűségemben nem mutattam be megfelelő
áldozatot. Mert az biztos, hogy kellő tiszteletet mutattam az őseim
irányába, mindig nagyon ügyeltem rá, hogy minden egyes évben
meglátogassam a családom kriptáját, és hogy mindig égessek füstölőt
az Ősök Csarnokában…
– Ha mindig ilyen bő lére eresztette a fogalmazásait, akkor biztos
elfogyott a mennyek fiának türelme, és beledobatta a folyóba –
motyogta Fergus cinikusan.
– …De bármi is legyen az oka – mondta tovább Jamie –, a
verseim Wan–Mei, a császár második feleségének szeme elé
kerültek. A második feleség nagyhatalmú nő volt, mivel nem
kevesebb, mint négy fiút szült, és mikor felkért, hogy csatlakozzam a
háztartásához, a kérése rögtön teljesült is.
– És azzal ugyan mi a baj? – kérdezte Gordon, ahogy érdeklődve
előrehajolt. – Csak nem az, hogy így lehetősége volt világot látni?
Mister Willoughby láthatóan megértette a kérdést, mivel
biccentett egyet Gordon felé, majd folytatta, Jamie pedig tovább
fordította a történetet.
– Ó, a megtiszteltetés hatalmas volt; hatalmas házam lehetett
volna a palota falain belül, és őrök kísérték volna a gyaloghintómat, a
hivatalom jeléül három ernyőt vittek volna előttem, és talán még
pávatollat is kaptam volna a kalapomra. Aranybetűkkel írták volna
bele a nevemet az Érdem Könyvébe.
A kis kínai elhallgatott és megvakarta a fejét. A haja kezdett
kinőni a leborotvált részen, amitől kicsit úgy nézett ki, mint egy
teniszlabda.
– Viszont a császári udvarban való szolgálatnak van egy feltétele;
a királyi feleségek összes szolgálójának eunuchnak kell lennie.
Erre a matrózok rémületükben elakadó lélegzete volt a felelet,
amit dühös megjegyzésáradat követett, amiben, úgy hallottam, az
olyan kifejezések, mint az „Átkozott pogányok!” és a „Sárga
szemétládák!” domináltak.
– Mi az az eunuch? – kérdezte Marsali kicsit összezavarodva.
– Semmi olyasmi, ami miatt valaha is aggódnod kéne, chérie –
biztosította őt Fergus, karját a lány válla köré csúsztatva. – Tehát
elmenekült, mon ami? – szólt Mr. Willoughbyhez a lehető
legmélyebb együttérzéssel. – Kétségkívül én is azt tettem volna!
A szívből jövő egyetértés halk moraja erősítette meg Fergus eme
megjegyzésének igazságtartalmát. Úgy tűnt, Mr. Willoughbyt
valamelyest felbátorította az, hogy ennyire kiálltak mellette;
egyszer–kétszer biccentett fejével a hallgatósága felé, majd folytatta
a történetét.
– Rettentő becstelen dolog volt részemről visszautasítani a császár
ajándékát. Azonban, és ez az én nagyon nagy gyengeségem,
beleszerettem egy nőbe.
Erre együttérző sóhajtások hangzottak fel, miután a legtöbb
tengerész borzasztóan romantikus lélek, ám ekkor Mr. Willoughby
elhallgatott, megrángatta Jamie ingujját, és mondott neki valamit.
– Ó, tévedtem – javította ki saját magát Jamie. – Azt mondja, nem
„egy nőbe”, hanem „a Nőbe”, minden nőbe, vagyis inkább a női
nembe magába. Jól mondom? – kérdezte, lepillantva Mr.
Willoughbyre.
A kínai elégedetten bólintott, majd hátradőlt. A hold ekkorra már
teljesen felkelt, a háromnegyede látszott az égen, és a fénye elég erős
volt ahhoz, hogy megvilágítsa a kis mandarin arcát, ahogy beszélt.
– Igen – mondta Jamie–n keresztül –, sokat gondoltam a nőkre. A
bájukra és a szépségükre, ahogy kivirágoznak, mint a lótuszbimbó,
és csorbóka módjára lebegnek a szellőben. És a rengetegféle
hangjukra, ami néha olyan, mint a nádiposzáták csiripelése vagy a
fülemüle éneke; néha meg olyan, mint a varjak károgása – tette
hozzá arcán olyan mosollyal, amitől a szeme keskeny nyílássá
szűkült, megnevettetve hallgatóságát –, de én még akkor is szerettem
őket.
– Minden versemet a Nőnek írtam. Néha ennek meg annak a
hölgynek ajánlottam őket, de legtöbbször csakis a Nőnek. A
barackízű melleknek, a nő köldökének meleg illatának, mikor
felébred télen, a halmocska melegének, ami megtölti az ember kezét,
mint egy őszibarack, ami már oly érett, hogy megreped az oldala.
Fergus megbotránkozva Marsali fülére szorította a kezét, de
hallgatóságának többi tagja nagyon is figyelmesen hallgatta.
– Nem csodálom, hogy ez a kis ember nagyra becsült költő volt! –
mondta Raeburn elismerően. – Ez nagyon pogány, de tetszik!
– Bármikor kiérdemelne ezért egy vörös pompont a sapkájára –
értett egyet Maitland.
– Szinte már megérné, hogy ezért megtanuljon az ember kicsit
kínaiul – szólt közbe az elsőtiszt, megújult érdeklődéssel vizslatva
Mr. Willoughbyt. – Sok ilyen verse van?
Jamie intett a közönségnek, ami akkorra már a legtöbb éppen
szolgálaton kívüli matrózból állt, hogy csendesedjenek el, majd Mr.
Willoughbyhez fordult.
– Akkor folytassa csak!
– A lámpások éjszakáján szöktem meg – mondta a kínai. – Ez egy
nagy ünnepség, amikor az emberek kiözönlenek az utcákra; olyankor
nem fenyeget a veszély, hogy az embert észreveszik az őrök.
Közvetlenül sötétedés után, ahogy készülődött a felvonulás az egész
városban, felvettem egy utazó ruháját…
– Az olyan, mint egy zarándok – szólt közbe Jamie –, elmennek,
hogy meglátogassák az őseik távol fekvő kriptáit, miközben fehér
ruhákat hordanak – az a gyász színe ott, tudják?
– …És elhagytam a házamat. Mindenféle baj nélkül áthaladtam a
tömegen, a kezemben egy névtelen lámpással – amire nem volt
felfestve se a nevem, se a címem. Az őrök a bambuszdobjaikat
verték, a nagy udvartartások szolgálói meg a gongokat, a palota
tetejéről pedig egyre csak lőtték fel a tűzijátékokat.
Az apró, kerek arcra kiült a nosztalgia, ahogy mindezt felidézte.
– Valamilyen szempontból ez volt a legillőbb búcsú, amit költő
csak kaphatott. Ahogy elhaladtam a testőrség őrkunyhója mellett a
város kapuinál, hátrapillantottam, és láttam, ahogy a palota számtalan
tetejét megvilágítják a felvillanó vörös és arany fényvirágok. Úgy
nézett ki, mint egy mágikus kert – ami számomra tiltott is volt.
Ji Tien Cso mindenféle incidens nélkül haladt az éjszakában,
azonban másnap majdnem foglyul ejtették.
– Megfeledkeztem a körmeimről – mondta. Kinyújtotta egyik apró
és tömpe ujjú kezét, amin a körmök egészen a tövükig voltak rágva.
–A mandarinoknak hosszú körme van, mert ezzel jelzik, hogy nem
kell dolgozniuk a kezükkel, és az én körmöm olyan hosszú volt, mint
az egyik ujjpercem.
Az egyik szolgáló abban a házban, ahol frissítő után kutatva
megállt, látta a körmét, és már rohant is, hogy szóljon az őröknek. Ji
Tien Cso is elrohant, és végül sikerült is megszabadulnia az
üldözőitől úgy, hogy begurult egy vizesárokba, és megbújt a bokrok
alatt.
– Mialatt ott feküdtem, természetesen elpusztítottam a körmeimet
– mondta. Megrázta jobb kezének kisujját. – Ezt a körmömet ki
kellett tépnem, mivel egy arany da zi volt belefoglalva, amit nem
tudtam belőle kivenni.
Ellopta egy paraszt ruháit, amik egy bokorra voltak kiterítve
száradni, fizetségként otthagyva a kitépett körmöt, benne az arany
írásjellel, majd lassan átszelte az országot a tenger felé tartva.
Először azzal a kevéske pénzzel fizetett az ételéért, amit magával
vitt, de aztán Lulong mellett összefutott egy csapat tolvajjal, akik
elvették a pénzét, de az életét meghagyták.
– Azután – mondta egyszerűen – loptam az ételt, amikor csak
tudtam, és éheztem, amikor nem. Aztán végül a szerencse szele
megváltozott kissé, mikor is találkoztam egy csoportnyi utazó
patikussal, akik éppen egy orvosoknak rendezett vásárra tartottak a
tengerpart közelébe. Azon tudásomért cserébe, hogy plakátokat
festettem a standjuknak, és címkéket írtam, amik gyógyszereik
hatásosságát hirdették, magukkal vittek.
Amint elértek a tengerpartra, Ji Tien Cso elsétált a kikötőhöz, ahol
megpróbálta matróznak kiadni magát, ám csúfos kudarcot vallott,
mivel ujjai, amik olyan ügyesen bántak az ecsettel és a tintával,
semmit sem tudtak a csomók és a kötelek művészetéről. Több
külföldi hajó is horgonyzott a kikötőben; kiválasztotta azt,
amelyiknek a legénysége a legbarbárabbnak tűnt, mivel úgy
gondolta, az fogja a legmesszebbre vinni, majd, megragadva az
alkalmat, elosont a fedélzetőr mellett, majd be az Edinburghba tartó
Serafina rakterébe.
– Tehát mindig is az volt a terve, hogy mindenképpen elhagyja az
országot? – kérdezte Fergus érdeklődve. – Elég kétségbeesett
döntésnek tűnik.
– A császár keze messzire elér – mondta Mr. Willoughby halkan
angolul, meg sem várva, hogy fordítsanak neki. – Én vagy lenni
száműzött, vagy halott.
Hallgatósága egy emberként sóhajtott fel, elmerengve az ilyen
vérszomjas hatalom gondolatán, amit egy pillanatnyi csend követett,
miközben nem hallatszott más, csak a kötélzet nyögése a fejünk
felett, mialatt Mr. Willoughby ismét magához vette elhanyagolt
poharát, és grogjának utolsó cseppjeit is kiitta.
Letette a poharat, megnyalta az ajkát, majd kezét még egyszer
Jamie karjára helyezte.
– Furcsa – mondta Mr. Willoughby, Jamie pedig tökéletesen
visszhangozta a hangjában felcsendülő merengést –, de pont a
nőkben lelt örömöm volt az, amit észrevett a második feleség, és ezt
szerette a szavaimban. Ám azáltal, hogy birtokolni próbált engem és
a verseimet, örökre elpusztította volna azt, amit annyira csodált.
Mr. Willoughby halkan felkuncogott, s ebbe a hangba annyi irónia
vegyült, hogy azt nem lehetett nem észrevenni.
– És ezzel még csak nem is érnek véget az ellentmondások, amik
átvették az életem fölött a hatalmat. Mivel nem voltam képes arra,
hogy feladjam a férfiasságomat, minden mást elveszítettem: a
becsületemet, a megélhetésemet, az országomat. És ezalatt nemcsak
magát a földet értem, Tartária országának nagy, fenyőfákkal benőtt
lankáit, ahol a nyaraimat töltöttem, és a nagy, déli alföldeket, a
halakkal teli, rohanó folyókat, hanem azt is, hogy önmagamat is
elveszítettem. A szüleimnek oda a becsülete, az őseim kriptái
romokban, és már nem ég füstölő a képmásuk előtt.
– Minden rend, minden szépség oda. Egy olyan helyre érkeztem,
ahol verseim arany szavait csirkék kotkodácsolásának nézik, ecsetem
vonásait pedig macskakaparásnak. Kevesebbre tartanak, mint a
legmegátalkodottabb koldust, aki kígyókat nyel le, hogy így
szórakoztassa a tömegeket, és engedi, hogy a járókelők kihúzzák a
szájából a kígyókat egy olyan csekély fizetségért, amivel megélhet
még egy napot.
Mr. Willoughby dühösen körbepillantott hallgatóságán,
egyértelművé téve a párhuzamot.
– Egy olyan országba jöttem, ahol a nők durvák, és úgy bűzlenek,
mint a medvék. – A kínai hangja egyre hangosabban szólt
szenvedélyességében, azonban Jamie továbbra is nyugodtan,
egyenletesen beszélt, megismételve a mondottakat, de megfosztva
őket az élüktől. – Nem szorult beléjük semmi kellem, tanulatlanok,
nem törődnek semmivel, büdösek, a testükből undorító szőr nő, mint
a kutyáknak! És ezek… Ezek! Ezek megvetnek, mintha valami sárga
féreg lennék, s így még a legalávalóbb szajha sem hál velem!
– A Nő iránt érzett szerelemből egy olyan helyre érkeztem, ahol
nincs nő, amelyik méltó lenne a szerelemre! – Ezen a ponton, látva a
matrózok elsötétülő tekintetét, Jamie felhagyott a fordítással, és
helyette inkább megpróbálta lenyugtatni a kínait, nagy kezét annak
kék selyembe bugyolált vállára helyezve.
– Igen, barátom, nagyon is értem. És biztos vagyok benne, hogy
nincs itt férfi, aki másképp cselekedett volna, ha ilyen választás elé
állítják. Nem igaz, fiúk? – kérdezte, hátrapillantva a válla felett,
jelentőségteljesen a magasba húzott szemöldökkel.
Erkölcsi hatalma elegendő volt ahhoz, hogy kicsikarjon belőlük
egy kelletlen, egyetértő morajt, de a tömeg a Mr. Willoughby
hányattatásai felé irányuló együttérzése igencsak megcsappant a
sértő befejezés nyomán. Éles megjegyzések hangzottak fel egy
bizonyos telhetetlen, hálátlan pogányt illetően, miközben Marsalit és
engem számos túlzóan csodáló bókkal illettek, ahogy a tengerészek
elhaladtak a hátsó fedélzet felé.

Fergus és Marsali is távozott, bár útközben Fergus egy pillanatra

megállt, hogy közölje Mr. Willoughbyvel, hogy ha további
megjegyzéseket tesz az európai nőkre, akkor ő, Fergus, kénytelen
lesz a fonatát, mármint Mr. Willoughbyét, a nyaka köré tekerni, és
megfojtani vele.
Mr. Willoughby mind a megjegyzéseket, mind a fenyegetéseket
elengedte a füle mellett, és csak bámult egyenesen előre, miközben
fekete szeme csillogott az emlékektől és a grogtól. Végül Jamie is
felállt, és kinyújtotta felém a kezét, hogy lesegítsen a hordóról, amin
ültem.
Már éppen fordultunk volna, hogy távozzunk, mikor is a kínai
benyúlt a lába közé. Mindenféle erkölcstelen szándék nélkül
megfogta a heréit, úgy hogy a kerekded formák nekifeszültek a
selyemnek. Lassan megforgatta őket tenyerében, miközben mélyen
elmerengve bámulta a kitüremkedést.
– Néha – mondta, inkább csak saját magának címezve a szavait –
én hinni, nem ér meg.
 46

Találkozunk egy delfinnel

Egy ideje már tisztában voltam vele, hogy Marsali próbálja
összeszedni a bátorságát, hogy beszéljen velem. Számítottam is rá,
hogy erre előbb vagy utóbb sor kerül; bármilyen érzéseket is táplált
felém, én voltam az egyedüli nő a fedélzeten rajta kívül. Én mindent
megtettem, hogy segítsek neki, kedvesen mosolyogva jó reggelt
köszöntem neki, de az első lépést akkor is neki kellett megtennie.
És ezt végre meg is tette, az Atlanti–óceán kellős közepén, egy
hónappal azután, hogy elhagytuk Skóciát.
Éppen sebészeti jegyzeteket írtam egy kisebb amputációról közös
kabinunkban – az első fedélzeten dolgozó egyik matróznak zúzódott
össze két lábujja. Éppen csak befejeztem a sebészeti terület rajzát,
mikor egy árnyék jelent meg a kabinajtóban, mire felnézve
Marsalival találtam szembe magamat, ahogy állt ott, állát harciasan
előretolva.
– Tudnom kell valamit – mondta határozottan. – Nem kedvelem
magát, és ezt gondolom, tudja is, de apa azt mondja, maga bölcs
asszony, és azt hiszem, talán őszinte nő is, még akkor is, ha szajha,
úgyhogy talán el fogja nekem mondani.
Számos lehetséges felelet létezik erre a figyelemreméltó
kijelentésre, de én tartózkodtam attól, hogy bármelyiket is
felhasználjam.
– Talán – mondtam, és letettem a tollamat. – Mit akarsz
megtudni?
Látva, hogy nem vagyok dühös, becsusszant a kabinba, és leült a
kisszékre, az egyetlen szabad helyre.
 – Nos, a dedekről van szó – magyarázta. – És arról, hogyan lesz
az embernek.
Felhúztam az egyik szemöldökömet.
– Édesanyád nem mondta el neked, hogyan lesz a gyerek?
Türelmetlenül felhorkantott, miközben vékony, szőke szemöldökét
harciasan összehúzta.
– Persze hogy tudom, hogyan lesz! Annyit bármelyik bolond tud.
Hagyod, hogy a férfi a lábad közé tegye a bökőjét, aztán kilenc
hónappal később kopogtat nálad az ördög a fizetségért. Én viszont
azt akarom tudni, hogyan ne legyen gyerek.
– Értem. – Jelentős érdeklődéssel vizslattam őt. – Nem akarsz
gyereket? Öhm… amikor végre rendesen is férjhez mész, úgy értem?
Úgy látom, a legtöbb fiatal nő szeretne.
– Nos – mondta lassan, az öklébe gyűrve a szoknyája anyagát. –
Azt hiszem, egyszer majd szeretnék kisbabát. Mármint csak azért,
hogy legyen. Talán ha sötét haja lenne, mint Fergusnek. – Álmodozó
kifejezés villant át az arcán, de aztán ismét megkeményedett a
tekintete.
– De nem lehet – mondta.
– Miért nem?
Elgondolkodva előretolta az ajkát, majd visszahúzta.
– Nos, hát Fergus miatt. Még nem háltunk együtt. Még nem is
lehetett köztünk több egy–két csóknál a csapóajtók mögött. Hála
apának és az ő nyavalyás ötleteinek – tette hozzá keserűen.
– Ámen! – mondtam, némiképp fanyarul.
– Tessék?
– Ne is törődj vele! – legyintettem. – Ennek meg mi köze van
ahhoz, hogy nem akarsz gyereket?
– Azt akarom, hogy élvezzem – mondta tényszerűen. – Amikor
eljutunk a bökdösős részhez.
Beleharaptam az alsó ajkamba.
– Én… öhm… gondolom, ennek van némi köze Fergushöz, de
attól tartok, nem egészen értem, hogyan jönnek ide a gyerekek.
Marsali óvatosan méregetett engem. Most az egyszer mindenféle
rosszindulat nélkül, inkább úgy, mintha valamilyen szempontból fel
akart volna mérni.
– Fergus kedveli magát – mondta.
– Nekem is kedves ő – válaszoltam körültekintően, miután nem
voltam benne biztos, merre is tart ez a beszélgetés. – Már jó hosszú
ideje ismerem.
Még kisfiú korából.
Hirtelen elengedte magát, a feszültség egy része mintha kiszállt
volna vékony vállából.
– Ó. Akkor biztos tudja… Azt, hogy hol született.
Hirtelen megértettem, miért viselkedett úgy, mintha tojáshéjakon
táncolna.
– Egy párizsi bordélyházban? Igen, ezt tudom. Akkor hát
elmondta neked?
Bólintott.
– Igen, elmondta. Már jó régen, tavaly hogmanaykor. – Nos,
gondolom, egy év hosszú idő egy tizenöt évesnek.
– Akkor mondtam el neki, hogy szeretem őt – folytatta. A
tekintetét a szoknyájára szegezte, és egy halovány rózsaszín folt
látszódott az orcáján.
– És erre ő meg azt mondta, hogy ő is szeret engem, de hogy az
anyám sosem fog beleegyezni abba, hogy összeházasodjunk. Mire én
azt mondtam, hogy ugyan miért nem, nincs azzal semmi nagy
probléma, ha valaki francia, nem lehet mindenki skót, és nem
gondoltam volna, hogy a keze egy kicsit is számít. Végül is ott van
Mr. Murray a falábával, és anya őt meg egészen kedvelte. Erre meg
azt mondta, hogy nem, nem ezekről van szó, és akkor elmesélte…
Úgy értem, mesélt Párizsról, meg arról, hogy egy bordélyban
született, meg hogy zsebmetsző volt, amíg nem találkozott apával.
Felemelte a tekintetét, és világoskék szemének mélyében
hitetlenkedés csillant,
– Szerintem azt hihette, hogy ez engem zavar – mondta
elmerengve. – Megpróbált elmenni, azt mondta, többé nem fog
meglátogatni. Nos…
– Megrántotta a vállát, és félredobta szőke haját az útból. – Azt
hamar elintéztem. – Ekkor egyenesen rám nézett, a kezét az ölében
nyugtatva.
– Csak nem akartam említeni, abban az esetben, ha esetleg nem
tudna róla. De mivel tud… Nos, nem Fergus miatt aggódom. Azt
mondja, tudja, mit kell csinálni, és hogy élvezni is fogom, mármint
az első egy–két alkalom után. Csakhogy anya nem ezt mondta
nekem.
– Miért, mit mondott neked? – kérdeztem érdeklődve.
Halovány ránc jelent meg világos szemöldöke közt.
– Nos… – mondta Marsali lassan. – Igazából nem is arról van szó,
hogy ezt mondta volna. Bár azt tényleg mondta, mikor meséltem
neki Fergusről és rólam, hogy borzalmas dolgokat fog velem tenni,
mert szajhák közt élt, és az anyja is az volt… De sokkal inkább… A
viselkedéséből látszott.
Az arca már élénk rózsaszínben játszott, a tekintetét pedig az ölére
szegezte, ahol ujjaival a szoknyája ráncait szorongatta. Úgy tűnt,
kezdett felerősödni a szél; az ablakon át beszálló szellő apró, szőke
hajtincseket emelt fel gyengéden a feje búbjáról.
– Amikor elkezdődött a havivérzésem, anya elmondta nekem, mit
kell tennem, és hogy ez Éva átkának a része, és hogy egyszerűen
csak el kell viselnem. És én erre megkérdeztem, hogy mi volt Éva
átka? És erre felolvasta nekem a Bibliából, hogy Szent Pál azt
mondta, hogy a nők borzalmas, mocskos vétkezők azért, amit Éva
művelt, de még így is üdvözülhetnek azáltal, ha szenvednek, és
gyermekeket szülnek.
– Sosem voltam valami jó véleménnyel Szent Pálról – jegyeztem
meg, mire rémülten felnézett.
 – De hiszen benne van a Bibliában! – mondta döbbenten.
– Csak úgy, mint rengeteg más minden – mondtam szárazon. –
Hallottad a történetet Gedeonról és a lányáról, vagy nem? És arról a
férfiról hallottál, aki kiküldte az asszonyát, hogy halálra erőszakolja
őt a csapatnyi útonálló, csakis azért, hogy őt ne kapják el? Ők mind
Isten kiválasztottjai, csakúgy mint Pál. De folytasd csak!
Egy pillanatig csak leesett állal nézett engem, de aztán becsukta a
száját és kicsit döbbenten bólintott.
– Igen. Nos. Anya azt mondta, ez azt jelenti, hogy már majdnem
elég idős vagyok ahhoz, hogy férjhez menjek, és mikor valóban
megházasodom, akkor mindig gondosan az eszemben kell tartanom,
hogy az asszony kötelessége, hogy azt tegye, amit a férje kíván tőle,
akár tetszik neki, akár nem. És olyan szomorúnak tűnt, amikor ezt
elmondta nekem… Azt gondoltam, bármi is az asszonyok
kötelessége, az biztos borzalmas lehet, és abból, amit Szent Pál
mondott a szenvedésről és a gyerekszülésről…
Elhallgatott és felsóhajtott. Én csak ültem ott csendben, és vártam.
Amikor folytatta, akadozva beszélt, mintha nehezére esett volna
kiválasztani a megfelelő szavakat.
– Nem emlékszem az apámra. Még csak hároméves voltam, mikor
az angolok elvitték. De már elég idős voltam, mikor az anyám újra
férjhez ment, amikor hozzáment Jamie–hez, hogy lássam, hogy
mennek köztük a dolgok. – Beleharapott az ajkába; nem volt
hozzászokva ahhoz, hogy a nevén nevezze Jamie–t.
– Apa… Jamie, úgy értem… Kedves, azt hiszem. Legalábbis
mindig kedves volt hozzám és Joanhoz. De láttam, hogy amikor
anyám derekára tette a kezét, és megpróbálta magához húzni őt…
Anyám elhúzódott tőle. – Még egy kicsit rágcsálta az ajkát, aztán
folytatta.
– Láttam, hogy anyám fél; nem szerette, amikor Jamie
megérintette. Viszont sosem láttam, hogy Jamie olyasmit tett volna,
amitől félni kellene, legalábbis olyankor nem, amikor láthattuk,
úgyhogy azt gondoltam, valami olyasmiről lehet szó, amit akkor
csinál, amikor ágyban fekszenek, kettesben. Joan és én sokat
elmélkedtünk azon, mi lehet ez. Anyának sosem voltak sebek az
arcán vagy a karján, és nem is sántikált sosem, nem úgy, mint
Magdalen Wallace, akinek a férje mindig megveri őt, amikor berúg
piacnapon, úgyhogy nem hittük, hogy apa megverné.
Marsali megnyalta az ajkát, ami kicserepesedett a meleg, sós
levegőben, mire felé toltam a vizeskancsót. Köszönetképpen
biccentett, majd töltött magának egy pohárral.
– Úgyhogy azt hittem – mondta, tekintetét a lefolyó vízsugárra
szegezve –, hogy biztos az lehet a baj, hogy anya már szült gyereket,
minket, és tudta, hogy borzalmas lenne újból, úgyhogy nem akart
ágyba menni J–J– Jamie–vel, mert ettől félt.
Ivott egy keveset, majd letette a poharat, és egyenesen a
szemembe nézett, kihívón megfeszítve az állát.
– Láttam magát apámmal – mondta. – Csak egy pillanatra, ott
Lallybrochban, mielőtt észrevett volna. Azt… Azt hiszem, tetszett
magának, amit az ágyban művelt magával.
Kinyitottam a számat, majd ismét becsuktam.
– Nos… igen – mondtam kicsit erőtlenül. – Tetszett.
Elégedetten felnyögött.
– Mmphm. És az is tetszik magának, amikor megérinti, láttam.
Nos… akkor. Magának nincs gyereke. És hallottam, hogy megvan
annak a módja, hogy az embernek ne is legyen, csakhogy úgy tűnik,
senki sem tudja, hogy mi lehet ez, de maga biztos tisztában van vele,
miután ilyen bölcs asszony, meg minden.
Engem vizslatva oldalra döntötte a fejét.
– Szeretnék egy kisbabát – vallotta be –, de ha választanom kell
egy kisded és aközött, hogy kedveljem Fergust, akkor Fergust
választom. Úgyhogy nem lesz gyerekem, ha megmondja nekem,
hogyan csináljam.
A fülem mögé simítottam göndör tincseimet, miközben azt
fontolgattam, mégis hol kezdhetném.
– Nos – mondtam, mély lélegzetet véve –, talán kezdjük ott, hogy
én is szültem gyereket.
Ezt hallva felpattant és kikerekedett a szeme.
– Tényleg? És apa… Jamie tudja?
– Nos, még szép hogy tudja! – feleltem ingerlékenyen. – Az övéi
voltak.
– Sosem hallottam, hogy apának valaha is lett volna gyereke. –
Gyanakodva összehúzta sápadtkék szemét.
– Nem hiszem, hogy úgy gondolta volna, rád tartozik – mondtam,
talán egy cseppet élesebben, mint az mindenképpen szükséges lett
volna. – És valóban nem tartozik rád – tettem hozzá, ám erre ő csak
felhúzta a szemöldökét, és továbbra is kétkedve méregetett.
– Az első kisbabám meghalt – mondtam, megadva magamat. –
Franciaországban. Ott is van eltemetve. Az én… a mi második
lányunk már felnőtt nő; Culloden után született.
– Tehát akkor soha nem is látta őt? A felnőttet? – Marsali lassan
beszélt, szemöldökét összehúzva.
Megráztam a fejemet, miután egy pillanatra képtelen voltam
megszólalni. Olyan érzés volt, mintha valami megakadt volna a
torkomban, mire a vizeskancsó felé nyúltam. Marsali szórakozottan
felém tolta azt, beledőlve a hajó ingadozásába.
– Ez nagyon szomorú – mondta halkan, inkább csak magának.
Aztán felpillantott rám, a homloka ismét összeráncolva az
összpontosítástól, ahogy próbálta kitalálni, mit is mondjon.
– Tehát akkor maga szült gyereket, és mégsem számított semmit
sem magának? Mmphm. Ugyanakkor viszont azóta már jó sok idő
telt el… Más férfival is volt dolga, amíg Franciaországban volt? –
Alsó ajka a felső fölé húzódott, amitől igencsak úgy nézett ki, mint
egy apró és makacs buldog.
– Ez – mondtam határozottan, letéve a poharat – meg aztán
végképp nem a te dolgod. Azt illetően pedig, hogy a gyerekszülés
számít–e valamit, előfordulhat, hogy egyes nők esetében igen, de ez
nem mindenkire igaz.
De akár igen, akár nem, számos nagyon jó oka lehet annak, ha
nem akarsz rögtön gyereket.
Visszahúzta előretolt alsó ajkát, és érdeklődve kihúzta magát
ültében.
– Tehát akkor megvan erre a mód?
– Rengeteg módja van, de sajnos a legtöbb nem működik –
mondtam neki, kicsit szomorúan a recepttömbömre és a
fogamzásgátló tabletták megbízhatóságára gondolva. Azonban még
jól emlékeztem a maîtresses sage–femme, az Hôpital des Agnes, a
párizsi kórház, ahol húsz évvel korábban dolgoztam, sokat tapasztalt
bábaasszonyainak tanácsára.
– Add ide nekem azt a kis dobozt a szekrényből! – kértem, a feje
fölött lévő ajtókra mutatva. – Igen, pont azt.
– Egyes francia bábaasszonyok tengeri dióból és
macskagyökérből készítenek teát – mondtam, ahogy feltúrtam a
gyógyszeres dobozomat. – De az elég veszélyes, és attól tartok, nem
is olyan megbízható.
– Hiányzik magának? – kérdezte váratlanul. Kicsit meglepődve
néztem fel rá. – A lánya? – Az arcáról természetellenes módon
semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni, amiből sejtettem, hogy a
kérdésnek több köze van Laoghaire–hez, mint hozzám.
– Igen – válaszoltam egyszerűen. – De már felnőtt. Megvan a
maga élete. – A gombóc visszatért a torkomba, majd fejemet a
gyógyszeres doboz fölé hajtottam, elrejtve az arcomat. Annak az
esélye, hogy Laoghaire ismét lássa Marsalit, nagyjából akkora volt,
mint annak, hogy én ismét látom Briannát; ez nem olyasfajta
gondolat volt, amin túl sokat szerettem volna elmélkedni.
– Tessék! – mondtam, ahogy előhúztam egy nagy darab,
megtisztított szivacsot. Elővettem az egyik keskeny, orvosi kést a
doboz tetejébe épített tartóból, és óvatosan levágtam belőle több
vékony szeletet, olyan háromhüvelykes, négyzetes darabokat. Ismét
átkutattam a dobozt, és meg is találtam a kis üveg varádicsolajat,
amivel óvatosan átitattam az egyik négyzetet, miközben Marsali
lenyűgözve figyelt.
– Rendben van – mondtam. – Nagyjából ennyi olajat kell hozzá
használni. Ha nincs nálad éppen olaj, akkor az is jó, ha ecetbe mártod
a szivacsot. Még a bor is használ, ha nincs más. Jó mélyen tedd fel
magadnak a szivacsot, mielőtt ágyba bújnál egy férfival, és ne
felejtsd el ezt már az első alkalommal se! Elég egyszer hálnod egy
férfival, hogy gyereked legyen tőle.
Marsali kikerekedett szemmel bólintott, és mutatóujjával finoman
megérintette a szivacsot.
– Tényleg? És… És utána? Ismét ki kell venni, vagy…
Egy fentről érkező, rémült kiáltás, az Artemis hirtelen
megállásával párosulva, ahogy megfeszítették a fővitorlákat, véget
vetett a beszélgetésünknek. Valami történt odafenn.
– Majd később elmondom – vetettem oda neki, felé tolva a
szivacsot és az üveget, majd elindultam a folyosó felé.
Jamie a kapitánnyal a hátsó fedélzeten állt, és figyelte, hogyan
közelít felénk egy hatalmas hajó a hátunk mögül. Talán háromszor
akkora lehetett, mint az Artemis, háromárbócos, rajta tökéletes
kötélzet– és vitorladzsungellel, amik közt apró, fekete figurák
ugráltak, mint a bolhák az ágynemű közt. Egy kis, fehér füstfelhő
szálldogált mögötte, azt jelezve, hogy nemrég elsütötték az egyik
ágyúját.
– Ránk lőnek? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem – felelte Jamie komoran. – Csak figyelmeztető lövést adtak
le. A fedélzetre akarnak szállni.
– Képesek rá? – tettem fel a kérdést Raines kapitánynak, aki még
a szokottnál is rosszkedvűbbnek tűnt, ahogy szájának lefelé konyuló
sarka beleveszett a szakállába.
– Igen – felelte. – Ilyen gyenge szélben, a nyílt tengeren nem
tudjuk lehagyni őket.
– Miféle hajó? – A zászlója ott lebegett az árbóc csúcsán, de ilyen
messziről, úgy, hogy a nap hátulról világította meg, teljesen
feketének tűnt.
Jamie kifejezéstelen arccal pillantott le rám.
– Egy angol hadihajó, Sassenach. Hetvennégy ágyús. Talán az
lesz a legjobb, ha lemész.
Ez rossz hír volt. Bár Anglia többé már nem állt háborúban
Franciaországgal, a két ország kapcsolata messze nem volt baráti. És
bár az Artemis fel volt fegyverkezve, mindössze csak négy tizenkét
fontos ágyúja volt; ami elég ahhoz, hogy elriassza a kisebb
kalózhajókat, egy hadihajó ellen viszont mit sem ért.
– Mit akarhatnak tőlünk? – kérdezte Jamie a kapitánytól. Raines
megrázta a fejét, lágy vonású, kövérkés arcán komor kifejezés ült.
– Valószínűleg az embereinket – felelte. – Nincs elegendő
legénysége; lehet látni a kötélzetén, és az első fedélzet is üres –
jegyezte meg rosszallóan, tekintetét a hadihajóra szegezve, ami
addigra már mellénk érve magaslott az Artemis mellett. Jamie–re
pillantott. – Bármelyik matrózunkat besorozhatják, aki angolnak néz
ki, ami nagyjából a legénység fele. Önt is, Mr. Fraser… Hacsak nem
kívánja franciának kiadni magát.
– A pokolba! – mondta Jamie halkan. Rám pillantott, és
összehúzta a szemöldökét. – Nem megmondtam neked, hogy menj
le?
– De – feleltem, ám továbbra sem mozdultam. Közelebb
húzódtam hozzá, tekintetemet a hadihajóra szegezve, amiről éppen
leengedtek egy kis csónakot. Egy aranyozott kabátot és kötős kalapot
viselő tiszt mászott le az oldalán.
– Ha besorozzák az angol matrózokat – kérdeztem Raines
kapitánytól –, mi fog történni velük?
– A Delfin fedélzetén fognak szolgálni. Ez a hajó neve –
biccentett a hadihajó felé, aminek az orrán egy tompa orrú hal szobra
volt látható –, a Királyi Haditengerészet tagjaiként. Az erőszakkal
besorozott matrózokat talán szabadon eresztik, mikor kikötnek, vagy
talán nem.
– Micsoda? Úgy érti, egyszerűen csak elrabolhatják az embereket,
és matrózként dolgoztathatják őket, ameddig csak kedvük tartja? –
Annak gondolatára, hogy Jamie–t hirtelen elszakítják tőlem, rettegés
futott végig rajtam.
– Igen – felelte a kapitány kurtán. – És ha meg is teszik, akkor
nem kis feladat lesz eljutnunk Jamaicára fele legénységgel. –
Hirtelen megfordult, és elindult előre, hogy köszöntse az érkező
csónakot.
Jamie megragadta és megszorította a könyökömet.
– Innest és Fergust nem fogják magukkal vinni – mondta. – Ők
majd segítenek neked megtalálni az ifjú Iant. Ha magukkal visznek
minket – belém hasított a fájdalom, ahogy kimondta azt, hogy
„minket” –, akkor te menj csak tovább Jared birtokára a Cukor–
öbölben, és onnan keresd Iant! – Lepillantott rám, és futva rám
mosolygott. – Majd ott találkozunk – mondta, megnyugtatóan
megszorítva a könyökömet. – Nem tudhatom, meddig kell majd
várnod, de el fogok oda jutni hozzád.
– De kiadhatnád magadat franciának! – ellenkeztem. – Te is
tudod, hogy képes lennél rá!
Egy pillanatig csak nézett engem, majd ajkán halovány mosollyal
megrázta a fejét.
– Nem – mondta halkan. – Nem hagyhatom, hogy elvigyék az
embereimet, miközben én itt maradok, elrejtőzve egy francia név
mögött.
– De… – Már ellenkezni kezdtem volna, hogy a csempészek nem
az ő emberei, hogy nem tarthatnak jogot a hűségére, aztán
elhallgattam, mivel rájöttem, hogy semmi értelme sincs. Lehet, hogy
a skótok nem a bérlői vagy a rokonai voltak, és lehet, hogy az
egyikük áruló, de ő hozta ide őket, és ha elhurcolják őket, akkor is
velük tart.
– Ne is törődj vele, Sassenach! – mondta lágyan. – Így vagy úgy,
de nem lesz semmi bajom. De azt hiszem, az lesz a legjobb, ha
egyelőre a Malcolm nevet használjuk.
Megpaskolta a kezemet, majd elengedte, és elindult előre, vállát
megfeszítve, készen arra, hogy szembenézzen bármivel, ami jön.
Kicsit lassabban követtem őt. Ahogy a csónak odahúzódott a hajó
oldalához, láttam, ahogy Raines kapitány szemöldöke a homloka
közepére szalad csodálkozásában.
– Isten az égben, ez meg mi? – motyogta az orra alatt, ahogy egy
fej jelent meg az Artemis korlátja fölött.
Egy fiatal férfi volt az, aki látszólag a húszas évei végén járt, ám
az arca megfeszült, a válla pedig előrezuhant a kimerültségtől.
Egyenruhájának kabátja túl nagy volt rá, ráadásul egy mocskos ing
fölé húzta fel, és még egy kicsit botladozott is, ahogy az Artemis
fedélzete megingott alatta.
– Ön ennek a hajónak a kapitánya? – Az angol szeme vörös volt a
fáradtságtól, de csak egyetlen pillantásra volt szüksége ahhoz, hogy
kiszúrja Raines kapitányt a komor képű matrózok közt. – Thomas
Leonard vagyok, őfelsége hajójának, a Delfinnek kinevezett
kapitánya. Az isten szerelmére – mondta rekedtes hangon –, van a
fedélzetükön egy orvos?

L
Egy pohár nagy óvatossággal felkínált portói felett a fedélközben
Leonard kapitány elmagyarázta, hogy a Delfin fedélzetén úgy négy
héttel korábban elhatalmasodott valami fertőző betegség.
– Már a legénység fele elkapta – mondta, ahogy letörölt egy
vérvörös cseppet borostás álláról. – Eddig harminc embert
vesztettünk, és úgy néz ki, még fogunk többet is.
 – A kapitányukat is elveszítették? – kérdezte Raines.
Leonard keskeny arca kicsit elpirult.
– A… a kapitány és a két rangidős hadnagy a múlt héten halt meg,
csakúgy mint a hajóorvos és a segédje. Én voltam a harmadik
hadnagy. – Ez megmagyarázta mind meglepő fiatalságát, mind
labilis idegállapotát; az, hogy az ember hirtelen egymaga feleljen egy
ekkora hajóért és a hatszáz fős legénységért, miközben egy fertőző
betegség szedte áldozatait a fedélzeten, elég volt ahhoz, hogy akárkit
felzaklasson.
– Ha lenne bárki is a fedélzetükön, akinek van orvosi
tapasztalata…
– Reménykedve Raines kapitányról Jamie–re pillantott, aki az
íróasztal mellett állt, enyhén összehúzott szemöldökkel.
– Én vagyok az Artemis hajóorvosa, Leonard kapitány – mondtam
a küszöbön állva. – Milyen tünetei vannak az embereinek?
– Maga? – A fiatal kapitány hirtelen felém kapta a fejét, és úgy
bámult. Álla ernyedten lógott, amitől láthatóvá vált kibolyhosodott
nyelve és megsárgult foga, mindkettő a dohányrágás jele.
– A feleségem különleges gyógyító, kapitány – mondta Jamie
lágyan. – Ha segítségért jött, akkor azt tanácsolom, hogy válaszoljon
a kérdéseire, és tegye azt, amit mond magának.
Leonard pislogott egyet, de aztán vett egy mély lélegzetet és
bólintott.
– Igen. Nos, úgy tűnik, minden borzalmas hasi fájdalommal
kezdődik, aztán jön a hasmenés és a hányás. A fertőzöttek gyakran
fejfájásra panaszkodnak, és magas lázuk is van. És…
– Némelyiknek van kiütés a hasán? – szóltam közbe.
Lelkesen bólintott.
– Igen. És némelyik még vérzik is a seggéből. Ó, elnézését kérem,
asszonyom – mondta hirtelen kipirulva. – Nem akartam megsérteni,
csak hát…
– Azt hiszem, tudom, mi lehet a baj – szakítottam félbe a
bocsánatkérését. Kezdett eluralkodni rajtam az izgatottság; szinte
éreztem a diagnózist a tenyeremben, éppúgy, mint a biztos tudást,
hogy mihez kezdjek vele. Olyan ez, mint a trombitaszó a
csatalovaknak, gondoltam fanyar mosollyal az arcomon. – Vetnem
kell egy pillantást a betegekre, hogy biztos lehessek benne, de…
– A feleségem ezer örömmel ad tanácsot önnek, kapitány – szólalt
meg Jamie határozottan. – De attól tartok, hogy nem léphet az önök
fedélzetére.
– Biztos benne? – Leonard kapitány egyikünkről a másikra nézett,
elkeseredett tekintetében csalódottsággal. – Ha csak egyetlen
pillantást tudna vetni a legénységemre…
– Nem – mondta Jamie, pont abban a pillanatban, mikor én ezt
feleltem, hogy:
– Igen, természetesen!
Egy pillanatra kényelmetlen csend telepedett a helyiségre. Aztán
Jamie felállt, és illedelmesen az angolhoz fordult.
– Megbocsátana nekünk egy percre, Leonard kapitány? – és azzal
lerángatott a kabinból, végig a folyosón, egyenesen a hátsó raktérbe.
– Megőrültél? – sziszegte, még mindig a karomat szorongatva. –
Nem forgathatod azt a fejedben, hogy egy pestis sújtotta hajóra
teszed a lábadat!
Képes lennél kockára tenni a saját, a legénység és az ifjú Ian életét
egy csapatnyi angolért?
– Ez nem pestis – mondtam, ahogy próbáltam kirángatni a
karomat a szorításából. – És nem tenném kockára vele az életemet.
Engedd el a karomat, te nyavalyás skót!
Elengedett, de odaállt a létra elé, elzárva az utamat, és dühösen
nézett le rám.
– Hallgass meg! – mondtam, miközben próbáltam nyugodt
maradni. – Ez nem pestis; majdnem teljesen biztos vagyok benne,
hogy hastífusz. A kiütés arra utal. Azt pedig nem kaphatom el, mert
be lettem oltva ellene.
 Pillanatnyi kétely suhant át az arcán. Minden magyarázatom
ellenére továbbra is hajlamos volt egy kalap alá venni a bacilusokat
és az oltásokat a fekete mágiával.
– Valóban? – kérdezte szkeptikusan. – Nos, talán tényleg így van,
de akkor is…
– Nézd – mondtam, vadul kutatva a megfelelő szavakat. – Orvos
vagyok. Ők pedig betegek, viszont ez ellen tudok valamit tenni. Én…
ez… nos, egyszerűen csak meg kell tennem, és kész!
Az általam elért hatásból ítélve a mondatomból hiányzott a
megfelelő meggyőző erő. Jamie felhúzta egyik szemöldökét, így
jelezve, hogy folytassam csak.
Vettem egy mély lélegzetet. Mégis, hogy magyarázhatnám el
neki?
A szükségét annak, hogy érintsek, a késztetést, hogy gyógyítsak?
A maga módján Frank mindezt megértette. Biztos annak is megvolt a
módja, hogy ezt Jamie számára is egyértelművé tegyem.
– Esküt tettem – mondtam. – Amikor orvos lettem.
Mindkét szemöldöke a homloka közepére szaladt.
– Esküt? – visszhangozta. – Miféle esküt?
Mindössze csak egyszer mondtam el hangosan. Azonban volt egy
bekeretezett példányom az irodámban; Frank adta nekem
ajándékként, mikor befejeztem az orvosi egyetemet. Lenyeltem a
torkomban megjelent apró gombócot, becsuktam a szememet, és
felolvastam mindazt, amit csak fel tudtam idézni a lelki szemem előtt
megjelenő tekercsből.

– Esküszöm a gyógyító Apollóra, Aszklepioszra és Hügieiára és

Panakeiára és valamennyi istenre és istennőre, akiket ezennel
tanúkul hívok, hogy minden erőmmel és tehetségemmel megtartom
következő kötelességeimet:
Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a
betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana
nekik. Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és
erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Tisztán és szeplőtelenül
töltöm életemet és gyakorolom tudományomat. Minden házba a
beteg javára lépek be, s őrizkedni fogok minden szándékos
károkozástól, különösen férfiak és nők szerelmi élvezetre
használatától, akár szabadok, akár rabszolgák. Amit hivatásom
gyakorlása közben látok vagy hallok – akár kezelésen kívül is, a
társadalmi érintkezésben –, arról hallgatni fogok, azt titokként
megőrzőm.
Ha ezt az esküt megtartom és nem szegem meg, örvendhessek
életem fogytáig tudományomnak s az életnek, de ha esküszegő
leszek, ennek ellenkezője jusson nekem osztályrészemül.

Kinyitottam a szememet, mire azt láttam, hogy elmerengve néz le

rám.
– Öhm… bizonyos részei csak a tradíció miatt vannak benne –
magyaráztam.
Szájának sarka kicsit megrándult.
– Értem – mondta. – Nos, az eleje kicsit pogánynak hangzik, de
tetszik az a rész, hogy senkit sem fogsz elcsábítani.
– Gondoltam, hogy az tetszeni fog – mondtam szárazon. –
Leonard kapitány erénye biztonságban van tőlem.
Kurtán felhorkantott, majd egyik kezét lassan végighúzta a haján,
és nekidőlt a létrának.
– Tehát akkor orvosok közt mindez így szokás? – kérdezte. – Úgy
érzed, kötelességed mindenkinek segíteni, aki csak kéri, akár még az
ellenségnek is?
– Nem nagy a különbség, tudod, ha betegek vagy sebesültek. –
Felnéztem, arcán a megértés jeleit keresve.
– Hát akkor – mondta lassan. – Én magam is tettem életemben
egy–két esküt, és egyiket sem vettem félvállról. – Kinyújtotta a kezét
és megfogta a jobbomat, ujjait az ezüstgyűrűmön nyugtatva. – Ám
némelyiknek azért nagyobb a súlya, mint a többinek – mondta,
szintén az arcomat fürkészve.
Nagyon közel állt hozzám, a fenti csapóajtón át leszűrődő napfény
pedig csíkokat festett ingujjának anyagára és sötét, bronzvörös bőrére
a kezén, ahogy az én hófehér ujjaimat tartotta, miközben a nap
megcsillant a karikagyűrűm ezüstjén.
– Ez így igaz – mondtam lágyan, kitalálva a gondolatát. – Tudod,
hogy így igaz. – A másik kezemet a mellkasára helyeztem, mire az
ott pihenő aranygyűrű felragyogott a rávetülő napsugárban. – De ha
az egyik esküt meg lehet tartani úgy, hogy közben nem sértjük meg a
másikat…?
Felsóhajtott, elég mélyen ahhoz, hogy megemelkedjen a
mellkasán tartott kezem, aztán lehajolt, és rettentő gyengéden
megcsókolt.
– Igen, nos, nem akarom, hogy esküszegő legyél – mondta, ahogy
ajkán fanyar mosollyal felegyenesedett. – Biztos vagy benne, hogy
ez a te oltásod működik?
– Működik – biztosítottam.
– Talán veled kéne mennem – mondta, szemöldökét kicsit
összehúzva.
– Nem jöhetsz. Nem lettél beoltva, a hastífusz pedig felettébb
fertőző.
– Csak abból gondolod, hogy hastífusz, amit Leonard mondott –
mutatott rá. – Nem tudhatod biztosan, hogy tényleg az–e.
– Nem – ismertem be. – De csak egy módja van, hogy kiderítsem.

L
Egy fedélzetmesteri szék – a két hajó közt kifeszített kötélpályán
lógó ülőalkalmatosság – segítségével jutottam át a Delfin fedélzetére.
Rémisztő egy út volt a magasban, a tajtékzó tenger felett himbálózva.
Elég gyalázatos módon elterülve érkeztem a fedélzetre. Amint talpra
álltam, csodálkozva tapasztaltam, mennyire biztosnak is érződik a
hadihajó fedélzete az Artemis apró, dobáló tatfedélzetéhez képest a
mélyben. Olyan volt, mintha Gibraltár szikláján álltam volna.
A hajamat szétfújta a szél a két hajó közti úton; összetekertem, és
a tőlem telhető legjobban ismét feltűztem, majd a magammal hozott
gyógyszeres dobozért nyúltam, amit addig egy tengerészkadét fogott.
– Az lesz a legjobb, ha megmutatja, merre vannak – mondtam.
Elég erős szél fújt, és tisztában voltam vele, hogy mindkét
legénységnek nem kevés munkájába telik, hogy a két hajót
egymáshoz közel tartsák, még úgy is, hogy mindkét hajó szemben
állt a széllel.
A fedélközben sötét volt, a szűk helyiséget pedig a plafonról
lelógó, apró olajlámpásokkal világították meg, amik lágyan
himbálóztak, ahogy a hajó emelkedett és süllyedt, úgyhogy a
függőágyak soraiban fekvő férfiakra sötét árnyék vetült, itt–ott
halovány, fentről érkező fényfoltokkal. Úgy néztek ki, mint egy
bálnaraj vagy alvó tengeri szörnyetegek, ahogy ott hevertek egymás
mellett, a testek sötét halmok, amik az alattunk elterülő tenger
ütemére ringatóztak.
A szag majd’ ledöntött a lábamról. Ami kevéske levegő volt a
helyiségben, az a fedélzetig érő, durva szellőzőjáratokon érkezett, ám
ez nem segített sokat. Ami még a mosdatlan tengerészeknél is
rosszabb, az nem volt más, mint a hányadék bűze és vérrel
szennyezett hasmenés érett, torokszorító szaga, miután ez a kettő
jelentős mennyiségben borította a padlót a függőágyak alatt, amikben
az ott fekvő fertőzöttek túl gyengék voltak ahhoz, hogy elmenjenek a
kevés használható éjjeliedény valamelyikéig. A cipőm hozzátapadt a
padlóhoz, amitől undorító, cuppogó hanggal vált el, ahogy óvatosan
besétáltam a területre.
– Több fényt kérek! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon a
nyugtalannak tűnő, fiatal kadétnak, akinek feladatul osztották, hogy
kísérjen le. Egy kendőt tartott az arca előtt, és egyszerre tűnt
rémültnek és szánalomra méltónak, de attól még engedelmeskedett,
és feljebb tartotta a magával hozott lámpást, hogy bele tudjak
pillantani a legközelebbi függőágyba.
Az abban fekvő tengerész felnyögött és elfordította a fejét, ahogy
a lámpás fénye rávetült. Kipirult a láztól, a bőre pedig forró volt,
ahogy megérintettem. Felhúztam az ingét és megtapogattam a
hasfalát; az is forró volt, a hasa pedig kemény és felpuffadt. Ahogy
itt–ott megnyomogattam, a férfi úgy vonaglott, mint egy horogra
húzott kukac, miközben siralmasan nyögdécselt és motyogott.
– Minden rendben – mondtam nyugtatóan, arra biztatva, hogy
feküdjön vissza. – Igen, segítek önnek; mindjárt jobban lesz. Hadd
nézzem most meg a szemét! Igen, pont így.
Visszahúztam a szemhéját; a pupillája összeszűkült a fényre,
barna szeme pedig ki volt vörösödve a szenvedéstől.
– Jézus Krisztus, vigye innen a fényt! – mondta elakadó
lélegzettel, ahogy félrerántotta a fejét. – Széthasad a koponyám! –
Láz, hányás, hasi görcsök, fejfájás.
– Rázza a hideg? – kérdeztem, ahogy intettem a kadétnak, hogy
vigye arrébb a lámpát.
A válasz inkább volt egy nyögés, mint egy szó, de megerősítésnek
megtette. Még a sötétben is láttam, hogy a függőágyakban fekvő
számos beteg maga köré tekerte a pokrócát, pedig fullasztó hőség
volt idelenn.
Ha nem lett volna a fejfájás, akkor akár lehetett volna egyszerű
gyomorhurut is – bár akkor közel sem lett volna ennyi beteg.
Valóban valami erősen fertőző betegséggel volt dolgom, és volt is
egy jó tippem, hogy mivel. Malária nem lehetett, egy Európából a
Karib–térségbe tartó hajón. A tífusz szóba jöhetett; azt a tetű
terjesztette, ilyen kis, zárt térben várható volt, hogy ilyen sebességgel
terjed, és a tünetei hasonlatosak voltak ahhoz, amit láttam magam
körül – egyetlen jelentős különbséggel.
 Az először megvizsgált tengerészen nem volt jelen a jellegzetes
hasi kiütés, sem a másodikon, a harmadikon viszont igen. A
halványpiros rozetta jól látható volt az izzadt, fehér bőrön.
Határozottan megnyomtam az egyiket, mire az eltűnt, majd egy
másodperccel később ismét visszatért, ahogy a vér visszaáramlott a
bőrbe. Átpréseltem magamat a függőágyak közt, miközben a nehéz,
izzadt testek mindkét oldalról megnyomtak, és visszasétáltam a
kabinlépcsőhöz, ahol Leonard kapitány és két kadétja várt rám.
– Hastífusz – mondtam a kapitánynak. Annyira biztos voltam a
dologban, amennyire csak lehettem mikroszkóp és vérkép nélkül.
– Valóban? – Kimerültségtől megfeszült arca továbbra is
nyugtalan maradt. – Tudja, mit kell ellene tenni, Mrs. Malcolm?
– Igen, de nem lesz egyszerű. A betegeket fel kell vinni a
fedélzetre, ott alaposan megmosdatni őket, majd olyan helyre
fektetni, ahol friss levegőhöz jutnak. Ezen felül minden az ápoláson
múlik; folyadékdiétára kell őket fogni, és rengeteg vizet – forralt
vizet, ez nagyon fontos! – kell inniuk, és szivaccsal kell őket hűteni,
hogy lemenjen a lázuk. De a legfontosabb jelen pillanatban, hogy
megakadályozzuk, hogy a legénységének még több tagja
megfertőződjön. Több dolog is van, amit meg kell tenni…
– Tegye! – szakított félbe. – Rögtön parancsba adom, hogy az
egészséges matrózok közül annyi álljon a szolgálatára, amennyit csak
nélkülözni tudunk; utasítsa őket, amire csak kell!
– Nos – mondtam, kétkedő pillantást vetve a környezetemre. –
Nekiállhatok a dolgoknak, és elmondhatom, mi mást kell még utána
tenniük, de sok tennivaló lesz. Raines kapitány és a férjem pedig
biztos, hogy minél hamarabb indulni szeretne.
– Mrs. Malcolm – mondta a kapitány őszintén. – Örökké hálás
leszek bármiféle segítségért, amit nyújtani tud nekünk. Hatalmas
sietségben vagyunk Jamaica felé, és ha csak nem tudjuk megmenteni
a legénységem megmaradt tagjait ettől a borzalmas betegségtől,
akkor sosem fogjuk elérni a sziget partjait. – Hatalmas, mélyről jövő
komolysággal beszélt, amitől némiképp megszántam.
– Rendben van – mondtam egy sóhaj kíséretében. – Először is
küldjön ide nekem egy tucat egészséges matrózt!
Felmásztam a tatfedélzetre, odamentem a korláthoz, és
leintegettem Jamie–nek, aki az Artemis kormánya mellett állt. A
távolság ellenére is tisztán láttam az arcát; aggódott, de rögtön
megnyugodott, szája pedig széles vigyorra húzódott, amikor
meglátott.
– Most már lejössz? – ordította, kezével tölcsért formálva.
– Még nem! – kiáltottam vissza. – Kell két óra! – Feltartottam két
ujjamat, hogy egyértelművé tegyem, mit is akarok közölni vele, ha
esetleg nem hallotta volna. Elhátráltam a korláttól, ám előtte még
láttam, ahogy leolvad a mosoly az ajkáról. Hallotta.
Felügyeltem, ahogy a betegeket felvitték a hátsó fedélzetre, ahol
egy csapatnyi matróz nekilátott, hogy lehúzza róluk a mocskos
ruháikat, hogy aztán erős vízsugárral és szivacsokkal lecsutakolják
őket a felpumpált tengervízzel. Éppen a hajókonyhában voltam, ahol
tájékoztattam a szakácsot és a konyhaszemélyzetet, hogy milyen
óvintézkedéseket kell megtenniük az ételek elkészítését és tálalását
illetően, mikor is megéreztem, hogy megmozdul a hajó a talpam
alatt.
A szakács, akivel éppen beszéltem, kinyúlt, és bereteszelte a háta
mögött lévő szekrény ajtaját. Rémisztő fürgeséggel megragadott egy
elszabadult lábast, ami leugrott a polcról, egy nyársra szúrt, hatalmas
sonkát benyomott az alsó szekrénybe, majd gyorsan megpördült,
hogy rátegye a fedőt a hajókonyha tűzhelye felett rotyogó lábasra.
Csodálkozva bámultam őt. Számtalanszor láttam, ahogy Murphy
is eljárta ezt a furcsa táncot, valahányszor csak az Artemis elindult
vagy hirtelen irányt váltott.
– Mi a… – kezdtem, de aztán inkább felhagytam a kérdéssel, és
amilyen gyorsan csak tudtam, felsiettem a hátsó fedélzetre.
Elindultunk; bármilyen nagy és megingathatatlan is volt a Delfin,
éreztem a hajógerincen végigfutó remegést, ahogy a szél belekapott a
vitorlákba.
Amint felértem a fedélzetre, rögtön láttam a felettem elterülő
felhúzott és megfeszülő vitorlafelhőt, és azt, ahogy az Artemis egyre
jobban lemarad mögöttünk. Leonard kapitány a kormányos mellett
állt, hátrapillantva az Artemisre, miközben a fedélzetmester
utasításokat kiabált a kötélzeten lévő matrózoknak.
– Mit művel? – kiáltottam. – Maga megátalkodott kis szemétláda,
mi folyik itt?
A kapitány rám pillantott – tekintetében tisztán látható volt a
szégyen, de állát attól még makacsul megfeszítette.
– A lehető leghamarabb el kell érnünk Jamaica partjait – mondta.
Az arcát vörösre csípte a süvítő tengeri szél, vagy egyszerűen csak
elpirult. – Nagyon sajnálom, Mrs. Malcolm – valóban bánom, hogy
ezt hozta a szükség, de…
– Semmi de! – mondtam fortyogó dühvel. – Álljon meg! Egy
lépést se tovább! Le azzal a nyavalyás horgonnyal! Nem vihet el csak
így!
– Bánom, hogy ezt hozta a szükség – mondta megint makacsul. –
De attól tartok, hogy továbbra is hatalmas szükségünk van a
szolgálataira, Mrs. Malcolm. Ne aggódjon – mondta, és
eszeveszetten próbált lenyugtatni, ami egyáltalán nem sikerült neki.
Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná veregetni a vállamat, de
aztán meggondolta magát. A kezét leengedte az oldala mellé.
– Megígértem a férjének, hogy a haditengerészet szállást fog
biztosítani önnek Jamaicán, amíg az Artemis oda nem ér.
Az arcomat látva rémülten hátrált egy lépést, láthatóan attól tartva,
hogy esetleg meg találom támadni – és tette ezt nem is ok nélkül.
– Mit ért az alatt, hogy megígérte a férjemnek? – mondtam
összeszorított fogaim közt átszűrve. – Úgy érti, hogy J… Mr.
Malcolm megengedte önnek, hogy elraboljon?
– Öhm… nem. Nem engedte. – Úgy tűnt, a kapitány számára
hatalmas megerőltetést jelent ez a beszélgetés. Előhúzott egy
mocskos zsebkendőt a zsebéből, és megtörölte vele a homlokát és a
tarkóját. – Felettébb ellene volt, attól tartok.
– Ellene volt, mi? Hát én is! – Dobbantottam egyet a fedélzet
deszkáin, a lábujjaira célozva, amit csakis azért tévesztettem el,
mivel fürgén hátraugrott. – Ha most arra számít, hogy segíteni fogok,
maga szemét emberrabló, hát akkor gondolja át újra!
A kapitány eltette a zsebkendőjét, és megfeszítette az állkapcsát.
– Mrs. Malcolm! Arra kényszerít, hogy elmondjam önnek azt,
amit a férjének is mondtam. Ugyan az Artemis francia zászló alatt
hajózik, és francia papírjai vannak, de több mint a legénység fele
angol vagy skót. Besorozhattam volna azokat a férfiakat, hogy itt
szolgáljanak – márpedig borzasztóan nagy szükségem lenne rájuk.
Ehelyett azonban beleegyeztem, hogy nem zargatom őket az ön
orvosi tudásáért cserébe.
– Tehát úgy döntött, hogy helyette inkább engem soroz be. És a
férjem beleegyezett ebbe az… egyezségbe?
– Nem, dehogy – mondta a fiatalember egészen szárazon. –
Azonban az Artemis kapitánya megértette, mekkora ereje is van az
érveimnek. – Pislogva lepillantott rám. A szeme be volt dagadva a
többnapi ébrenlét után, a túl nagy kabát pedig ott verdesett vékony
mellkasa körül. Fiatal kora és ápolatlan megjelenése ellenére jelentős
méltósággal rendelkezett.
– Az elnézését kell kérnem ezért a szerfelett úriemberhez nem
méltó viselkedésért, Mrs. Malcolm, de az az igazság, hogy már
teljesen kétségbe vagyok esve – mondta egyszerűen. – Ön lehet az
egyetlen esélyünk. így nem hagyhattam veszni.
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de aztán be is csuktam. A
dühöm, meg az azt illető borzalmas előérzetem ellenére, hogy Jamie
mit fog mondani, mikor legközelebb találkozunk, némiképpen együtt
éreztem vele a helyzete miatt. Valóban az a veszély fenyegette, hogy
segítség nélkül elveszíti legénysége nagyját. Még az én
segítségemmel együtt is biztos volt, hogy fognak még meghalni – de
ez olyan dolog volt, amin nem voltam hajlandó elmélkedni.
– Rendben van – szűrtem át a szavakat összeszorított
állkapcsomon keresztül. – Rendben… van! – Átpillantottam a korlát
fölött az Artemis egyre kisebb vitorláira. Nem voltam hajlamos a
tengeribetegségre, de úgy éreztem, mintha valamiféle lyuk tátongana
a gyomromban, ahogy a hajó – és Jamie – elmaradt mögöttünk. –
Úgy tűnik, nem sok beleszólásom van az ügybe. Akkor, ha tudna
annyi embert a rendelkezésemre bocsátani, amennyit csak lehet,
hogy megsikálják a fedélközt? Ó, és van alkohol a hajón?
Kissé meglepettnek tűnt.
– Alkohol? Nos, ott van a rum, amit a matrózok grogjához
használnak, meg esetleg még egy kis bor a fegyvertár szekrényében.
Az megteszi?
– Ha ez minden, amijük van, akkor jó lesz az is. – Próbáltam
félretolni a saját érzelmeimet, legalábbis addig, amíg megoldom a
problémát. – Gondolom, akkor beszélnem kell az élelmezési tiszttel.
– Igen, természetesen. Jöjjön velem! – Leonard elindult a
kabinlépcső felé, ami a fedélközbe vezetett, aztán elpirulva megállt,
és sután meghajolt, jelezve, hogy menjek előre, nehogy lefelé menet
véletlen illetlenül felfedjem alsó végtagjaimat, gondolom. Az
ajkamba harapva – egyrészt dühből, másrészt azért, hogy ne
mosolyodjak el – elindultam lefelé.
Éppen csak leértem a létra aljára, mikor hangzavart hallottam
odafentről.
– Nem, mondom magának, a kapitányt most nem lehet zavarni!
Akármit is akar neki mondani, annak…
– Engedjen! Én mondom magának, ha most nem engedi meg,
hogy beszéljek vele, akkor már késő lesz!
Aztán Leonard hirtelen élesen csengő hangját hallottam, ahogy a
zavargókhoz fordult.
– Stevens? Mi az? Mi a baj?
 – Nem baj, uram – mondta az első hang, hirtelen alázatosan. –
Csak annyi van, hogy Tompkins itt biztos benne, hogy ismeri azt a
fazont azon a hajón – a nagydarabot a vörös hajjal. Azt mondja…
– Nincs most erre időm – mondta a kapitány kurtán. – Mondja el
az elsőtisztnek, Tompkins, aztán később majd foglalkozom az
üggyel.
Eközben én természetesen már félig visszamásztam a létrán, mire
a beszélgetésben ehhez a ponthoz értek, és a fülemet hegyezve
hallgattam őket.
A lejáratra árnyék borult, ahogy Leonard hátat fordított nekem, és
megkezdte útját lefelé. A fiatalember élesen rám pillantott, de én
ügyeltem, hogy semmit se lehessen leolvasni az arcomról, és
mindössze csak ennyit mondtam:
– Sok ételük maradt még az éléskamrában, kapitány? A betegeket
nagy gonddal kell majd etetni. Gondolom, tej nincs a fedélzeten,
de…
– Ó, van tejünk – mondta hirtelen sokkal vidámabban. – Az az
igazság, hogy van hat fejőskecskénk. A lövész felesége, Mrs.
Johansen, remekül bánik velük. Majd elküldöm őt, hogy beszéljen
önnel, miután találkoztunk az élelmezési tiszttel.
Leonard kapitány röviden bemutatott Mr. Overholtnak, az
élelmezési tisztnek, aztán távozott, azzal a közbevetéssel, hogy
adjanak meg nekem minden lehetséges segítséget. Mr. Overholt, ez
az apró, kövérkés ember a csillogó kopasz fejével magas
kabátgallérjának mélyéből nézett fel rám, mint valami túlméretezett
Tojás Tóbiás, miközben kedvetlenül motyogott valamit arról, hogy
az út végére már mindenből alig van valami, és hogy mennyire
szerencsétlen dolog ez az egész, de én alig figyeltem rá. Túlságosan
rémült voltam, ahogy folyton az járt a fejemben, amit az előbb
hallottam.
Ki volt ez a Tompkins? A hangja egyáltalán nem volt ismerős, és
biztos voltam benne, hogy a nevet sem hallottam korábban. De ami
ennél fontosabb, mit tudott Jamie–ről? És vajon Leonard kapitány
mit fog kezdeni azzal az információval? Jelen helyzetben semmit
sem tudtam tenni az ügyben, legfeljebb csak annyit, hogy nem
hagytam, hogy elhatalmasodjon rajtam a félelem, és hogy az elmém
azon felével, amelyiket éppen nem kötötte le az értelmetlen
spekuláció, összedolgozom Mr. Overholttal, hogy együtt
kisilabizáljuk, milyen készletek állnak a rendelkezésünkre, amivel
etethetjük a betegeket.
Nem sok minden, ahogy az kiderült.
– Nem, teljesen biztos, hogy nem ehetnek sózott marhát –
mondtam határozottan. – Mint ahogy egyelőre kekszet sem, bár ha
azt beáztatjuk forralt tejbe, talán adhatunk belőle nekik, amint
kezdenek egy kicsit jobban lenni. Ha először kiütögetjük belőle a
zsizsikeket – tettem hozzá egy pillanattal később.
– Hal – vetette fel Mr. Overholt, szinte reménytelenül. – Gyakran
találkozunk jelentős makrélarajokkal, esetenként tonhalakkal is,
ahogy a Karib–térség felé közeledünk. A legénységnek néha
szerencséje van, és fog párat.
– Talán az megteszi – mondtam szórakozottan. – A korai
szakaszban elég lesz a forralt víz meg tej, de ahogy a betegek
kezdenek felépülni, szükségük lesz valami könnyű, de tápláló ételre,
mondjuk levesre. Gondolom, készíthetünk majd hallevest. Hacsak
nincs még valami más, ami megfelelő lehetne.
– Nos… – Mr. Overholton látszott, hogy igencsak kellemetlenül
érzi magát. – Ami azt illeti, van egy kis készletnyi szárított fügénk,
tíz font cukor, némi kávé, valamint babapiskóta és egy nagy hordó
madeirabor, de ezeket természetesen nem használhatjuk.
– Ugyan miért nem? – néztem rá rezzenéstelen tekintettel, ahogy
kelletlenül húzogatta a lábát a padlón.
– Nos, ezek a készletek az utasunk számára vannak fenntartva –
válaszolta.
– Miféle utas? – kérdeztem értetlenül.
 Mr. Overholt meglepettnek tűnt.
– A kapitány nem mondta el önnek? Mi szállítjuk Jamaica
szigetének új kormányzóját. Ez az oka… Nos, az egyik oka –
javította ki magát, idegesen törölgetve kopasz fejét a zsebkendőjével
– a sietségünknek.
– Ha nem beteg, akkor a kormányzó ehet sózott marhahúst is –
jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. – Jót is fog neki tenni,
biztos vagyok benne. Most pedig ha megtenné, hogy a hajókonyhára
viteti a bort kérem! Dolgom van.

L
Az egyik megmaradt kadét, egy Pound nevű, alacsony, testes fiatal
fiú kíséretében gyorsan végigjártam a hajót, kegyetlenül elkobozva a
készleteket és szolgálatomba állítva a matrózokat. Pound, aki úgy
lépkedett mellettem, mint egy apró, vad buldog, egyszerűen közölte a
meglepett és bosszús szakácsokkal, asztalosokkal, söprögetőkkel,
takarítókkal, vitorlakészítőkkel és raktárosokkal, hogy minden
kívánságomat – nem számít, hogy azok mennyire észszerűtlennek is
tűnnek – rögvest teljesíteni kell, a kapitány parancsára.
A karantén volt a legfontosabb. Amint a fedélközt megsikálják és
kiszellőztetik, a betegeket ismét le kell majd oda vinni, ám a
függőágyakat újra kell majd rakni, úgy, hogy bőven legyen hely
köztük, az egészséges matrózoknak pedig a fedélzeten kell majd
aludniuk. Ezen kívül megfelelő illemhelyet kell biztosítani. Láttam is
pár nagy kancsót a hajókonyhán, amiről úgy gondoltam, megfelelnek
a feladatra. Gyorsan fel is jegyeztem a fejemben tartott listára,
miközben reméltem, hogy a főszakács nem ragaszkodik annyira
görcsösen az edényeihez, mint Murphy.
Követtem Pound göndör, barna, rövidre vágott fürtökkel fedett,
kerek fejét le a raktérbe, használt vitorlák után kutatva, amiket
felhasználhatunk rongynak. Csak az elmém felével koncentráltam a
listára; a másikkal azon elmélkedtem, vajon mi lehetett a
hastífuszjárvány kitörésének lehetséges oka.
A betegséget a Salmonella családba tartozó bacilus okozta, és
általában a bacilus elfogyasztásával terjedt, amit vizelettel vagy
széklettel fertőzött kezeken hordoztak.
Ismerve a tengerészek tisztálkodási szokásait, a legénység
bármelyik tagja lehetett a betegség hordozója. Azonban a terjesztő
legnagyobb eséllyel valamelyik étkeztetésért felelős egyén lehetett,
tekintettel a betegség gyors elterjedésére és hirtelen megjelenésére –
a hajószakács, vagy valamelyik a két segédje közül, vagy esetleg
valamelyik inas. Ki kellett derítenem, hogy hány volt ezekből,
melyik turnusban szolgáltak fel, és hogy vajon valamelyiküknek
változott–e a beosztása négy héttel korábban – nem, öt, javítottam ki
magamat. A járvány négy héttel ezelőtt kezdődött, azonban a
betegségnek volt egy lappangási időszaka is, amit bele kellett
számítani.
– Mr. Pound! – szóltam, mire egy kerek arc nézett fel rám a létra
aljáról.
– Igen, asszonyom?
– Mr. Pound, mi is egyébként a keresztneve? – kérdeztem.
– Elias, asszonyom – válaszolta kicsit megdöbbenve.
– Nem bánná, ha esetleg úgy nevezném? És ha tegezném? –
Leugrottam a létra aljáról, és rámosolyogtam. Kicsit habozva
viszonozta a gesztust.
– Öhm… Nem, asszonyom. Azonban a kapitány lehet, hogy
bánná – tette hozzá óvatosan. – Ez nem igazán méltó a
haditengerészethez, tudja.
Elias Pound nem lehetett több tizenhétnél vagy tizennyolcnál, és
kételkedtem benne, hogy Leonard kapitány öt vagy hat évnél többel
lenne idősebb nála. Ám a protokoll az protokoll.
– Mások előtt nagyon haditengerészethez méltón fogok viselkedni
– biztosítottam, elnyomva egy mosolyt. – De hogyha velem fogsz
dolgozni, akkor sokkal egyszerűbb lesz, ha tegezlek és a neveden
szólítalak. – Bár neki fogalma sem volt, én tudtam, hogy minek
nézünk elébe. Többórányi és –napi és esetleg –heti nehéz munka és
kimerültség, mikor az érzékek végül eltompulnak, és nem tartja más
a lábán azokat, akik a betegeket ápolják, csak a megszokás és a vak
ösztönök, meg egy fáradhatatlan főnök vezetése.
Én magam távol álltam a fáradhatatlantól, de ennek a látszatát
akkor is fenn kellett tartanom. Ezt két vagy három ember
segítségével meg lehetett oldani, akiket kiképezhettem; akik
helyettesítették a saját kezemet és szememet, akik folytatták a
munkát, mikor nekem le kellett pihennem. A sors – és Leonard
kapitány – Elias Poundot jelölte ki új jobbkezemnek, az volt tehát a
legjobb, ha minél hamarabb összeszokom vele.
– Mióta vagy kinn a tengeren, Elias? – kérdeztem egy pillanatra
megtorpanva, hogy nézzem, ahogy lehajolva bebújik egy alacsonyan
álló platform alá, amin valami hatalmas hurkokba tekert, óriási,
borzasztó szagú lánc hevert, aminek minden egyes szeme kétszer
akkora volt, mint az öklöm. A horgony lánca talán?, tűnődtem, és
kíváncsian megérintettem. Elég erősnek tűnt ahhoz, hogy
lehorgonyozza a Queen Elizabetht, ami egy igencsak megnyugtató
gondolat volt.
– Hétéves korom óta, asszonyom. – Kihátrálva a platform alól,
maga után húzott egy méretes ládát. A megerőltetéstől kicsit lihegve
felállt, és megtörölte kerek, őszinte arcát. – A bácsikám parancsnok a
Tritonon, úgyhogy tudott szerezni nekem egy ágyat ott. Csak erre az
útra csatlakoztam a Delfin legénységéhez, mikor kifutott
Edinburghból. – Felnyitotta a ládát felfedve egy sor rozsdaette orvosi
szerszámot, legalábbis reméltem, hogy rozsda volt, valamint dugós
üvegcsék és fiolák furcsa gyűjteményét. Az egyik nagyobb üveg
elrepedt, mire alabástromgipsz–szerű, finom, fehér por lepte be a
láda teljes tartalmát.
 – Ez minden, ami Mr. Hunternél, a hajóorvosnál volt, asszonyom
– mondta. – Veszi majd valami hasznát?
– Isten tudja – feleltem, belepillantva a ládába. – De majd
megnézem, mi van benne. De most valaki mással vitesd fel a
gyengélkedőrészbe, Elias! Most szükségem van rád, hogy velem
gyere, és jó erélyesen beszélj a szakáccsal.

L
Miközben felügyeltem, ahogy felforralt tengervízzel felmossák a
fedélközt, az elmémet több, egymástól teljesen különálló gondolat
foglalta le.
Először is, gondolatban feljegyzést készítettem mindazon
lépésekről, amiket meg kellett tennünk, hogy visszaszorítsuk a
betegséget. Két férfi, akiket már túlságosan legyengített a kiszáradás
és a betegség, meghalt, miközben felvitték őket a fedélközből, és
most a hátsó fedélzet túlsó végében feküdtek, ahol a vitorlakészítő
szorgosan belevarrta őket a függőágyukba, felkészítve őket a
temetésre, lábukhoz egy–egy pár kerek ágyúgolyót helyezve. Még
négyen nem fogják túlélni az éjszakát. A maradék negyvenöt beteg
esélyei a nagyszerű és a szinte reménytelen közt mozogtak; némi
szerencsével és szaktudással legtöbbjüket talán megmenthetem. De
vajon hány új eset van még készülőben, észrevétlenül a legénység
megmaradt tagjai közt?
Parancsomra nagy mennyiségű víz forrt a hajókonyhában; meleg
tengervíz a takarításhoz, forralt ivóvíz emberi fogyasztásra. Egy
újabb tételt kipipáltam a képzeletbeli listámon; találkoznom kellett
Mrs. Johansennel, a fejőskecskék gazdájával, hogy elrendezzem,
hogy a tejet is sterilizálják.
Ki kellett kérdeznem a hajókonyha kisegítőit a feladataikat
illetően; ha sikerülne megtalálnom és izolálnom a fertőzés egyetlen
forrását, azzal sokat tennénk annak érdekében, hogy megállítsuk a
betegség terjedését. Pipa.
A hajón fellelhető összes alkoholt össze kell gyűjteni a
gyengélkedőben, mindezt Mr. Overholt teljes rémületére. Mindezt
jelenlegi formájában is fel lehet használni, de azért jobb lett volna, ha
van tisztított alkoholom. Vajon meg lehet oldani, hogy desztilláljuk?
Ezt meg kellett beszélnem az élelmezési tiszttel. Pipa.
Az összes függőágyat ki kell forralni és megszárítani, mielőtt még
az egészséges matrózok ismét belefeküdnének. Ezt minél gyorsabban
meg kellett tenni, mielőtt még az őrségváltást követően a mostani
műszak lepihent volna. El kellett küldenem Eliast egy csapatnyi
takarítóért; a mosás még az ő feladatkörükbe illett bele a leginkább.
Pipa.
A szükséges teendők egyre növekvő, képzeletbeli listája mellett
folyamatosan ott motoszkált bennem a rejtélyes Tompkins és
ismeretlen tudásának gondolata. Bármi is lehetett az, nem
változtattunk miatta irányt és nem tértünk vissza az Artemishez. Most
Leonard kapitány vagy nem vette komolyan, vagy egyszerűen csak
túlságosan sietett Jamaicára ahhoz, hogy engedje, bármi is hátráltassa
az utunkat.
Egy pillanatra megálltam a korlát mellett, hogy összeszedjem a
gondolataimat. Hátratoltam a hajamat a homlokomból, arcomat pedig
a tisztító szél ellen tartottam, engedve, hogy lefújja rólam a betegség
bűzét. Rossz szagú gőzfelhő szállt fel a közeli nyitott csapóajtóból,
miután alattam zajlott a forró vizes tisztogatás. Majd jobb lesz
odalenn, amikor végeznek vele, de azért még messze lesz a friss
levegőtől.
Átpillantottam a korlát felett, és hiábavalón reménykedtem, hogy
megpillantok egy vitorlát, mivel a Delfin egyedül volt, az Artemist –
és Jamie–t – maga mögött hagyta.
Elnyomtam a bennem hirtelen feltörő magányt és pánikot. Minél
hamarabb beszélnem kell Leonard kapitánnyal. Legalább két engem
aggasztó probléma megoldása is nála lehetett; a hastífuszjárvány
lehetséges forrása és az ismeretlen Mr. Tompkins szerepe Jamie
ügyleteiben. Ám jelen pillanatban voltak ennél sürgetőbb
tennivalóim is.
– Elias! – szólítottam, miután tudtam, hogy ott lesz valahol
hallótávolságon belül. – Vigyél engem Mrs. Johansenhez és a
kecskékhez, kérlek!
 47

A járványhajó
Két nappal később még mindig nem tudtam időt szakítani arra,
beszéljek Leonard kapitánnyal. Kétszer is lementem a kabinjába, ám
vagy nem találtam ott őt, vagy éppen el volt foglalva – bemérte a
helyzetünket, mondták nekem, vagy éppen a táblázatokat
tanulmányozta, vagy éppen valami másféle tengerészeti titok kötötte
le a figyelmét.
Mr. Overholt rászokott, hogy kerüljön engem és az én
kielégíthetetlen követeléseimet, mindezt úgy, hogy egy szárított
zsályából és iszóból készített labdacsot kötött a nyakába, hogy így
riassza el a betegséget, és bezárkózott a kabinjába. Azok az
egészséges matrózok, akikre ki lett osztva a takarítás és a betegek
mozgatása, először letargikusak és kétkedők voltak, de addig
noszogattam és szidtam őket, néztem rájuk dühösen és ordítottam,
toporzékoltam és sikítoztam, mígnem lassan mozgásba lendültek.
Inkább éreztem magamat juhászkutyának, semmint orvosnak. Ott
álltam morogva és ugatva a sarkukban, miközben már berekedtem a
megerőltetéstől.
Azonban ez a módszer működött. Kezdett újra feléledni a
legénységben a remény és a céltudatosság, egyszerűen éreztem. Még
négyen haltak meg aznap, és tíz új esetet jelentettek, de sokkal
kevesebb fájdalmas nyögés hangzott a fedélközből, és a még mindig
egészséges matrózok arcán az a fajta megkönnyebbülés látszott, ami
abból fakad, amikor az ember tehet valamit – akármit. Ha erre képes
voltam, azzal együtt, hogy megakadályozom, hogy a betegség újabb
fertőzéshullámba kezdjen, akkor talán – persze csak talán – egy héten
belül megállíthatom a pusztulást, amíg a Delfinen még van elég
matróz ahhoz, hogy partot érjünk.
A túlélők gyors áttekintésével találtam két férfit, akiket az egyik
vidéki börtönből soroztak be, ahol azért ültek, mert engedély nélkül
likőrt készítettek. Őket hálásan magam mellé vettem, és kiadtam
nekik a feladatot, hogy építsenek lepárlóberendezést, amiben – a
legénység hatalmas rémületére – a hajó rumkészletének felét
desztilláltuk fertőtlenítési célzattal.
Az egyik túlélő kadétot odaállítottam a gyengélkedő bejáratához,
a másikat pedig a hajókonyha ajtajához. Mindkettő egy–egy tál tiszta
alkohollal volt felfegyverkezve, és azzal a paranccsal ellátva, hogy
ne engedjék, hogy bárki is ki– vagy bemenjen anélkül, hogy
belemártotta volna a kezét a tálba. Mindkét kadét mellett ott állt egy
tengerészgyalogos a puskájával, akikre az a feladat lett kiosztva,
hogy ügyeljenek, nehogy valaki beleigyon annak a hordónak a
mocskos tartalmába, amibe a használt alkoholt ürítettük, mikor az
már túl mocskos lett ahhoz, hogy tovább használjuk.
Mrs. Johansenben, a lövész feleségében váratlan szövetségesre
leltem. Egy harmincas éveiben járó, eszes asszony volt, aki
megértette – bár csak pár szót beszélt angolul, én pedig semmit sem
svédül –, hogy mit is akarok tőle, és meg is tette.
Ha Elias volt a jobbkezem, akkor Annekje Johansen a bal.
Egymaga átvette a kecsketej felforralásának feladatát, miközben
türelmesen tördelte fel a száraz kekszet – miközben kiszedte belőle a
zsizsikeket –, hogy azt aztán a tejbe keverje, s az így elkészült
mixtúrát megetette azokkal a matrózokkal, akik elég erősek volt
ahhoz, hogy megemésszék.
A saját férje, a főlövész is a hastífusz áldozatai közt volt, de
szerencsére úgy tűnt, hogy ő az egyik könnyebb eset, és minden
reményem megvolt, hogy felépülhet – felesége odaadó ápolása miatt
éppúgy, mint hatalmas életerejének köszönhetően.
– Asszonyom, Ruthven azt mondja, hogy valaki már megint
beleivott a tiszta alkoholba – jelent meg Elias Pound a könyökömnél,
kerek, rózsaszín arca fáradt és sápadt, valamint az elmúlt pár napban
átélteknek hála jócskán vékonyabb.
Mondtam valami rettenetesen rondát, mire barna szeme
kikerekedett.
– Bocsánat – mondtam. A kézfejemmel megtöröltem a
homlokomat, próbálva kisöpörni a hajamat a szememből. – Nem
akartam megsérteni az érzékeny füledet, Elias.
– Ó, hallottam én már ilyet, asszonyom – nyugtatott meg Elias. –
Csak nem finom hölgy szájából.
– Nem vagyok én hölgy, Elias – mondtam fáradtan. – Csak egy
orvos. Küldj el valakit, hogy nézze át a hajót, és keresse meg, bárki is
volt az! A delikvens mostanra már valószínűleg elvesztette az
eszméletét. – Bólintott, majd egyik lábán állva megpördült.
Ez már a negyedik eset volt az elmúlt három napban. Hiába a
desztillálóberendezés és a tisztított alkohol mellé állított őrök, a
legénység, ami napi megszokott grogadagja felén élt, annyira vágyott
az italra, hogy valahogy kitalálta, hogyan jusson a gabonaalkoholhoz,
amit a sterilizációra szántunk.
– Egek, Mrs. Malcolm! – mondta az élelmezési tiszt kopasz fejét
rázva, mikor a problémáról panaszkodtam neki. – A matrózok
képesek bármit meginni, asszonyom! Romlott szilvabrandyt,
összezúzott barackot, amit egy gumicsizmában hagytak, hogy ott
erjedjen… Egyszer még egy olyan matrózról is hallottam, akit
rajtakaptak, amint régi kötéseket lopott a hajóorvos kabinjából, majd
beáztatta azokat, hogy nyerjen egy csepp alkoholt. Nem, asszonyom,
attól még, hogy azt mondja, belehalnak, ha isznak belőle, egyáltalán
nem fognak felhagyni vele.
Márpedig valóban megölte őket. A négy ember közül, aki eddig
ivott belőle, egy már meghalt; két másik a gyengélkedő deszkákkal
elzárt részében feküdt, mély kómában. Ha túl is élik, nagy eséllyel
egy életre agykárosultak lesznek.
 – Nem mintha ezen az átkozott, pokolravaló hajón lenni ne
okozna bárkinek is agykárosodást – jegyeztem meg keserűen egy
csérnek, ami a közelemben ült a korláton. – Mintha az nem lenne
elég, hogy próbálom megmenteni ennek a nyavalyás bandának az
egyik felét a hastífusztól, most a másik fele próbálja megölni magát
az alkoholommal! A pokolba az egész francos bagázzsal!
A csér oldalra billentette a fejét, eldöntötte, hogy nem vagyok
ehető, majd elrepült. Mindenfelé a kietlen óceán húzódott
körülöttünk. Előttünk, ahol az ismeretlen Karib–térség rejtette az ifjú
Ian sorsát, és mögöttünk, ahol Jamie–nek és az Artemisnek már jó
régen nyoma veszett. És itt voltam én mindennek a közepén, hatszáz
alkoholfüggő angol matrózzal és egy begyulladt belekkel teli
raktérrel.
Egy pillanatig csak füstölögtem ott, majd határozottan
megfordultam, és elindultam az elülső folyosó felé. Nem érdekelt, ha
Leonard kapitány épp maga pumpálja a fenékvizet, most akkor is
beszélni fog velem.

L
Alighogy beléptem a kabinajtón, megtorpantam. Még dél sem volt,
de a kapitány aludt, fejét az alkarján nyugtatva, elterülve egy nyitott
könyvön. A penna kiesett az ujjai közül, az üveg tintatartó pedig, ami
okos módon az asztalba épített tartójában állt, finoman ingott egy
ütemben a hajó mozgásával. A kapitány feje oldalra fordult, orcája a
karjához nyomódott. Sűrű borostája ellenére abszurd módon
fiatalnak tűnt.
Megfordultam, azzal a szándékkal, hogy majd később
visszajövök, de véletlenül meglöktem a kisszekrényt, aminek tetején
egy ingatag könyvhalom pihent, rengeteg papír, hajózási eszköz és
félig feltekert táblázat közepette. A legfelső kötet kis dobbanással az
asztalra zuhant.
A hangját alig lehetett hallani a hajó megszokott recsegésén, a
vitorla csapkodásán, a kötélzet nyögésein és az ordítozáson túl, amik
a hajón való élet háttérzajaként szolgáltak, ám ahhoz elég volt, hogy
felébressze a kapitányt, aki pislogva és kicsit ijedten nézett körbe.
– Mrs. Fra… Mrs. Malcolm! – mondta. Kezével megdörgölte az
arcát, majd gyorsan megrázta a fejét, hogy így próbálja lerázni
magáról az álmot.
– Mi… úgy értem… szüksége van valamire?
– Nem akartam felébreszteni – mondtam neki. – De valóban több
alkoholra van szükségem. Ha a szükség úgy hozná, a tiszta rumot is
fel tudom használni. És igazán beszélnie kéne a matrózokkal, hogy
kiderítsük, van–e annak valami módja, hogy rávegyük őket, ne igyák
meg a desztillált alkoholt. Az egyik ma megint megmérgezte magát
vele. És ha lenne valami módja, hogy még több friss levegőt
juttassunk le a gyengélkedőbe… – elhallgattam, látva, hogy kezd
megrémülni a kéréseimtől.
Pislogott és vakarózott, próbálta rendbe szedni a gondolatait. A
mandzsettagombjai két vörös foltot hagytak az arcán, a haja pedig
lelapult azon az oldalon.
– Értem – mondta kissé ostobán. Aztán, ahogy kezdett magához
térni, az arckifejezése kitisztult. – Igen. Természetesen. Mindjárt
kiadom a parancsot, hogy állítsák át a vitorlát, hogy több levegőt
irányítsunk a fedélközbe. Ami pedig az alkoholt illeti, meg kell
kérnem, hogy ezt az ügyet az élelmezési tiszttel vitassa meg, mivel
én magam nem vagyok vele tisztában, hogy jelen pillanatban
mekkora készletekkel rendelkezünk belőle. – Megfordult, és beszívta
a levegőt, mintha csak kiáltani készült volna, de aztán eszébe jutott,
hogy az inasa már nincs hallótávolságon belül, mivel most már lenn
volt a gyengélkedőn. Ebben a pillanatban halkan megszólalt a hajó
harangja a fejünk felett.
– Bocsásson meg, Mrs. Malcolm – mondta, ismét rátalálva az
udvariasságára. – Mindjárt dél; most mennem kell, hogy lejegyezzem
a helyzetünket. Mindjárt ideküldöm önhöz az élelmezési tisztet, ha
addig itt maradna egy pillanatra.
– Köszönöm! – mondtam, ahogy leültem a székre, amiről éppen
az előbb állt fel. Indulásra készen megfordult, próbálta megigazítani
túlméretezett, zsinórozott kabátját a vállán.
– Leonard kapitány? – szóltam utána hirtelen ötlettől vezérelve.
Kérdő tekintettel visszafordult felém.
– Ha nem bánja, hogy megkérdezem – mennyi idős ön?
Pislogott egyet, az arca pedig megfeszült, de attól még válaszolt.
– Tizenkilenc éves vagyok, asszonyom. Alázatos szolgája,
asszonyom! – És azzal eltűnt az ajtón át. Hallottam, ahogy felmászik
a kabinlépcsőn, miközben a kimerültségtől kissé berekedve kiabál.
Tizenkilenc! Egészen mozdulatlanul ültem, megbénulva a sokktól.
Azt gondoltam, hogy nagyon fiatal, de azt nem, hogy ennyire. Az
arca cserzett volt a naptól és a tengeri széltől, és mély ráncok
szabdalták a feszültségtől és az álmatlanságtól, ami miatt úgy tűnt,
hogy legalább a húszas évei közepén jár. Istenem!, gondoltam
döbbenten. Hiszen még csak gyermek!
Tizenkilenc. Pont, mint Brianna. És hogy hirtelen ránehezedjen
egy hajó parancsnokságának felelőssége, és nem csak egy egyszerű
hajóé, hanem egy angol hadihajóé, és nem egyszerűen egy hadihajóé,
hanem egy olyané, aminek a fedélzetén tomboló betegség miatt oda a
legénység negyede, és gyakorlatilag a teljes vezérkar – éreztem,
ahogy a rémület és a düh, ami ott fortyogott bennem az elmúlt
néhány napban, apadni kezd, ahogy rádöbbentem, hogy a
hatalmaskodás, ami ahhoz vezetett, hogy elraboljon engem,
valójában nem arroganciából vagy hibás ítélőképességből, hanem
színtiszta elkeseredésből született.
Ahogy mondta is, segítségre volt szüksége. Nos, ezt illetően igaza
is volt, és én voltam a segítség. Vettem egy mély lélegzetet, és
magam elé képzeltem azt a felfordulást, amit a gyengélkedőn
hagytam. Az az enyém volt, csakis az enyém, és mindent meg kellett
tennem érte, ami csak az erőmből kitelt.
Leonard kapitány nyitva felejtette a hajónaplót az íróasztalon, a
bejegyzése félbehagyva. Volt egy kis, nedves folt a papíron;
nyáladzott egy kicsit álmában. Hirtelen jött, dühös szánalom által
vezérelve lapoztam egyet, hogy elrejtsem sebezhetőségének eme
újabb bizonyítékát.
A tekintetem megragadt egy szón az új oldalon, mire
megdermedtem és végigfutott a hideg a nyakamon, ahogy az
eszembe jutott valami. Mikor váratlanul felébresztettem, a kapitány
felpattant, meglátott, és így szólt:
– Mrs. Fra… – Ám aztán rádöbbent, hogy hibázott. És a név az
előttem lévő oldalon, a szó, ami felkeltette a figyelmemet, nem volt
más, mint a „Fraser”. Leonard kapitány tudta, hogy ki vagyok – és
azt is, hogy kicsoda Jamie.
Gyorsan felálltam és becsuktam az ajtót, ráhajtva a zárat.
Legalább lesz majd valami, ami figyelmeztet, ha jön valaki. Aztán
leültem a kapitány íróasztalához, lesimítottam a lapokat, és olvasni
kezdtem.
Visszalapoztam, hogy megtaláljam az Artemisszel való
találkozásról szóló bejegyzést, amire három nappal korábban került
sor. Leonard kapitány bejegyzései merőben különböztek elődjéitől,
és javarészt igencsak kurták voltak – ami nem is volt meglepő,
tekintve, hogy mennyi mindennel kellett mostanában megbirkóznia.
A legtöbb bejegyzés csakis a megszokott, navigációs feljegyzésekből
állt, mellette röviden feljegyezve azoknak a matrózoknak a neve,
akik az előző nap óta meghaltak. Az Artemisszel való találkozás,
valamint személyes jelenlétem azonban le volt jegyezve.

1767. február 3. Nem sokkal őrségváltás előtt találkoztunk az

Artemisszel, egy kis, kétárbócos, francia lobogó alatt hajózó
vitorlással. Utolértük, és a hajóorvos, C. Malcolm segítségét
kértük, akit áthoztunk a fedélzetre, és aki velünk is maradt, hogy
segítsen a betegek ápolásában.

C. Malcolm, mi? Semmi említés arról, hogy nő lennék; talán úgy

gondolta, hogy irreleváns, vagy csak azt akarta, hogy ne vonják
kérdőre tetteinek illendőségét. Továbblapoztam a következő
bejegyzéshez.

1767. február 4. A mai napon Harry Tompkins munkaképes

matróztól azt az információt kaptam, hogy az Artemis nevű hajó
rakományfelügyelőjében felismerte a James Fraser nevű bűnözőt,
akit Jamie Roy és Alexander Malcolm néven is ismernek. Ez a
Fraser lázító és notórius csempész, akinek a kézre kerítéséért
jelentős vérdíjat ajánlott fel a Királyi Vámhivatal.
Az előbb említett információt Tompkins csak azután osztotta
meg velem, hogy magunk mögött hagytuk az Artemist. Nem
gondoltam ildomosnak, hogy az Artemis nyomába eredjünk, miután
a parancsunkban az áll, hogy a lehető leghamarabb érjük el Jamaica
partjait az utasunk miatt. Azonban ígéretet tettem, hogy
visszaszolgáltatom az Artemis hajóorvosát, mikor is Frasert le lehet
majd tartóztatni.
Ketten belehaltak a járványba – ami az Artemis hajóorvosa
szerint hastífusz. Jno. Jaspers, munkaképes matróz, EH, Harty
Kepple, kukta, EH.

Ez volt minden. A következő napi bejegyzés teljes egészében

navigációs feljegyzésekből és a hat halott leltárba vételéből állt, és
mindegyikük neve után ott állt, hogy „EH”. Kíváncsi voltam, mit is
jelenthet, de túlságosan zaklatott voltam ahhoz, hogy emiatt
aggódjak.
Léptek zaját hallottam a folyosóról, és alig sikerült felnyitnom a
reteszt, mielőtt az élelmezési tiszt kopogtatott volna. Alig hallottam
meg Mr. Overholt bocsánatkérését; túlságosan lefoglalta az elmémet
az, hogy megpróbáljam meglelni az értelmét ennek az új
felfedezésnek.
Ugyan ki a nyavalyás pokol ez a Tompkins nevű alak? Abban
biztos voltam, hogy senki olyan, akivel korábban találkoztam volna,
vagy egyáltalán hallottam volna felőle, ám ő mégis nyilvánvalóan
veszélyesen sokat tudott Jamie tevékenységéről. Ami két kérdéséhez
vezetett: mégis hogyan jutott egy angol tengerész ilyen
információhoz, és ki más tudott még róla?
– …Még tovább csökkentettem a grogadagokat, hogy szerezzek
magának még egy hordó rumot – mondta Mr. Overholt kétkedve. – A
matrózoknak nem lesz a kedvére, de talán kibírják; már amúgy is
csak kéthétnyire vagyunk Jamaicától.
– Akár tetszik nekik, akár nem, nekem nagyobb szükségem van az
alkoholra, mint nekik a grogra – jelentettem ki nyersen. – Ha túl
sokat panaszkodnának, mondja meg nekik, hogyha nem kapom meg
a rumot, akkor egyikük sem fog elérni Jamaicára.
Mr. Overholt felsóhajtott, majd letörölte az apró
izzadságcseppeket csillogó homlokáról.
– Megmondom nekik, asszonyom – mondta, túlságosan
kimerülten ahhoz, hogy ellenkezni kezdjen.
– Nagyszerű. És Mr. Overholt? – Kérdő tekintettel visszafordult
felém. – Mit jelent az a rövidítés, hogy „EH”? Láttam, ahogy a
kapitány ezt írta a hajónaplóba.
Apró jókedvszikra csillant meg az élelmezési tiszt mélyen ülő
szemében.
– Azt jelenti, hogy „Elbocsátva, Halott”, asszonyom – válaszolta.
– Sokunk számára az egyetlen biztos módja annak, hogy elhagyjuk
őfelsége haditengerészetét.

L
Ahogy felügyeltem a betegek mosdatását, valamint az édesített víz és
a forralt tej folyamatos adagolását, az elmém tovább dolgozott az
ismeretlen Tompkins problémáján.
Semmit sem tudtam arról az emberről, mindössze csak a hangját
hallottam. Lehet, hogy egy volt a fejem felett ugráló, arctalan
hordából, azon alakok közül, akiket láttam a kötélzeten, amikor
feljöttem a fedélzetre friss levegőért, vagy lehet, egyike volt a
névtelen, folyton siető testeknek, amik fel–le rohangáltak a
fedélzeten, reménytelenül próbálva elvégezni három ember
munkáját.
Természetesen találkoznék vele, ha megfertőződne; a
gyengélkedőben fekvő összes beteg nevét tudtam. De annak igencsak
komor reményében, hogy Tompkins talán elkapja a hastífuszt, nem
várakoztathattam meg az ügyet. Végül eldöntöttem, hogy
utánakérdezek… a férfi valószínűleg már úgyis tudta, hogy ki
vagyok. Még ha meg is tudja, hogy utána kérdezősködöm, nem
gondoltam, hogy ártana nekem.
Természetesnek tűnt, hogy a kutatást Eliasnál kezdjem.
Megvártam a nap végét, hogy megkérdezzem, remélve, hogy a
kimerültség majd tompít veleszületett kíváncsiságán.
– Tompkins? – A fiú kerek képén egy pillanatra összeszaladt a
szemöldök, majd homloka ismét kisimult. – Ó, igen, asszonyom. Az
egyik matróz az előfedélzeten.
– Azt nem tudod, hol szállt fel a hajóra? – Semmi jó kifogásom
nem volt arra, hogy ugyan miért érdekelt hirtelen így ennyire ez az
ember, akivel korábban sosem találkoztam, de szerencsére Elias túl
fáradt volt ahhoz, hogy ezen elmélkedjen.
– Ó! – mondta elmerengve –, azt hiszem, Spitheadnél. Vagy…
nem! Most már emlékszem, Edinburghban. – Az öklével
megdörgölte az arcát az orra alatt, hogy így nyomjon el egy ásítást. –
Igen, Edinburghban. Nem is emlékeztem volna rá, de erővel lett
besorozva, és szentségtelen hisztit csapott miatta, azt mondta, nem
tehetik ezt meg vele, mert védelem alatt áll, mivel Sir Percival
Turnernek dolgozik a vámhivatalnál. – Eluralkodott rajta az ásítás,
mire hatalmasra tátotta a száját, majd becsukta. – De nem volt nála
védelmi irat Sir Percivaltól – fejezte be pislogva –, úgyhogy nem
tehetett semmit.
– Finánc lett volna? – Na, az aztán sokat megmagyarázna.
– Mm–hm. Igen, asszonyom, úgy értem. – Elias férfiasan próbált
ébren maradni, de a tekintete a gyengélkedő túlsó felében himbálózó
lámpásra szegeződött, amivel együtt ingott.
– Menj csak aludni, Elias! – mondtam neki, megsajnálva őt. –
Majd én itt mindent befejezek.
Gyorsan megrázta a fejét, próbált megszabadulni az álmosságtól.
– Ó, nem, asszonyom! Nem vagyok álmos, egy kicsit sem! –
Ügyetlenül a kezemben tartott csésze és üveg után nyúlt. – Adja csak
azt ide, asszonyom, és menjen, pihenjen le! – Egy tapodtat sem volt
hajlandó mozdulni, és makacsul ragaszkodott hozzá, hogy segítsen
kiosztani az utolsó adag vizet, mielőtt eltámolyogott volna az ágyáig.
Már én is közel olyan fáradt voltam, mint Elias, mire végeztünk,
de egyszerűen nem jött a szememre álom. Ott feküdtem a halott
hajóorvos kabinjában, és bámultam a fejem fölött elhúzódó,
árnyékokba burkolózott gerendát, miközben elmerengve hallgattam a
hajó nyikorgását és morgását magam körül.
Tehát Tompkins Sir Percivalnak dolgozott. És Sir Percival
bizonyosan tudta, hogy Jamie csempész. De vajon többről is lehetett
szó ennél? Tompkinsnak elég volt rápillantania Jamie–re, hogy
felismerje. Hogyan? És ha Sir Percival hajlandó volt szemet hunyni
Jamie titkos ügyletei felett a kenőpénzért cserébe, akkor meg… Nos,
talán abból a kenőpénzből semmi sem jutott Tompkins zsebébe. De
ebben az esetben… És mi a helyzet a rajtaütéssel az arbroathi
öbölben? Vajon volt áruló a csempészek közt? És ha igen…
A gondolataim kezdtek egyre összefüggéstelenebbek lenni, csak
forogtak körbe, mint a ringlispíl. Sir Percival púderezett, fehér arca
átváltozott az arbroathi úton felakasztott vámtiszt lila maszkjává,
miközben egy felrobbanó lámpás arany és bíbor lángjai világították
meg az elmém kis zugait.
A hasamra fordultam, a párnámat a mellkasomhoz szorítottam, és
az utolsó gondolatom elalvás előtt az volt, hogy meg kell találnom
Tompkinst.
Végül Tompkins talált meg engem. Két napon át túl súlyosak
voltak a gyengélkedőben uralkodó állapotok ahhoz, hogy pár percnél
több időre elmenjek onnan. A harmadik napra azonban a helyzet már
jobbnak látszott, mire visszavonultam a hajóorvos kabinjába, hogy
megmosakodjak és pihenjek kicsit, mielőtt a déli dobszó jelezte
volna az ebéd kezdetét.
Az ágyon feküdtem, fáradt szememen egy hűvös vízbe áztatott
ronggyal, mikor tompa puffanások zaját és hangokat hallottam az
ajtóm előtti folyosóról. Valaki félénken kopogtatott az ajtómon, majd
megszólalt egy ismeretlen hang:
– Mrs. Malcolm? Baleset történt, ha lenne kedves, asszonyom.
Szélesre tártam az ajtót, ami előtt két matrózt találtam, akik éppen
a harmadikat tartották, aki gólya módjára egy lábon álldogált, az arca
falfehér a sokktól és a fájdalomtól.
Egyetlen pillantás elég volt, hogy tudjam, ki is áll előttem. A férfi
arcának egyik oldalát súlyos égési sérülésből származó, ronda hegek
borították, és azon az oldalon a megcsavarodott szemhéj felfedte a
tejfehér, vak szemet.
De ha esetleg még több bizonyítékra lett volna szükségem azt
illetően, hogy az az egyszemű matróz áll előttem, akiről az ifjú Ian
azt hitte, megölte, akkor ott volt ritkás, barna haja, ami kopaszodó
homlokától nőtt lefelé, és egy vékonyka lófarokba volt összefogva,
ami egyik válláról hullott alá, felfedve egy pár hatalmas, áttetsző
fület.
– Mr. Tompkins – mondtam teljes magabiztossággal, mire
megmaradt szeme kikerekedett meglepetésében. – Tegyék le oda,
kérem.
A két matróz letette Tompkinst a fal mellett álló kisszékre, majd
visszatértek a munkájukhoz; a hajó legénysége túlságosan
megcsappant ahhoz, hogy a megmaradt matrózok figyelmét bármi is
elterelje. Vadul dobogó szívvel letérdeltem, hogy megvizsgáljam
sérült lábát.
Tudta, hogy ki vagyok, efelől nem volt semmi kétség. Láttam az
arcán, amikor kinyitottam az ajtót. A lába rettentően feszült volt a
tenyerem alatt.
A sérülés elég rémisztő volt, de nem túl súlyos, már ha megfelelő
kezelést kap – hosszú vágás futott végig a lábszáron. Erősen vérzett,
de egyik fontosabb ér sem lett elvágva. Az egész sebet szépen
bekötözte valaki egy ing egy darabjával, a vérzés pedig már szinte
teljesen elállt, mire letekertem a hevenyészett kötést.
– Ezt meg hogyan csinálta, Mr. Tompkins? – kérdeztem, ahogy az
alkoholos üveg után nyúlva felálltam. Felpillantott rám, egyetlen
szemével egyszerre éberen és óvatosan vizslatva engem.
– Egy faszilánk volt, asszonyom – felelte, ugyanolyan nazális
hangon, mint amit hallottam már korábban is. – Eltört egy
keresztrúd, ahogy éppen rajta álltam. – Nyelvének hegye egy
pillanatra előbukkant, lopva megnedvesítve alsó ajkát.
– Értem. – Megfordultam, és felnyitottam üres gyógyszeres
ládikám tetejét, miközben úgy tettem, mintha átnézném a
rendelkezésre álló orvosságokat. A szemem sarkából figyeltem őt,
miközben próbáltam rájönni, mi is lenne a legjobb módja annak,
hogy megközelítsem. Nagyon éberen ügyelt minden mozdulatomra.
Egyszerűen szóba sem jöhetett, hogy csellel vegyem rá, hogy
mindent bevalljon, vagy hogy megnyerjem a bizalmát.
A tekintetem az asztallapra vándorolt, ihlet után kutatva. És meg
is leltem azt. Gondolatban bocsánatot kérve Aszklépiosz, az orvos
árnyékától, felkaptam az elhunyt hajóorvos csontfűrészét, ezt a
rémisztő, tizennyolc hüvelykes, rozsdával pettyezett acélpengét.
Elgondolkodva rápillantottam, majd megfordultam, és a szerszám
recés élét finoman a sebesült lábra helyeztem, közvetlenül a térd fölé.
Bájosan a matróz egyetlen, rémült szemébe pillantottam.
– Mr. Tompkins – mondtam –, beszéljünk őszintén!

L
Egy órával később Tompkins, a munkaképes matróz már a
függőágyában feküdt, összevarrva és bekötözve, minden tagjában
reszketve, ám még mindig munkaképesen. Ami engem illet, én is
remegtem kissé.
Tompkins, ahogy azt a sorozóknak is bizonygatta Edinburghban,
valóban Sir Percival Turner ügynöke volt. Eme minőségében bejárta
a forthi torkolat összes kereskedelmi kikötőjének dokkjait és
raktárait, Culrosstól és Donibristle–től Restalrigig és Musselburgh–
ig, hegyezve a fülét a pletykákra, valamint véreres szemét nyitva
tartva próbált elkapni bármilyen törvénytelen ügyletre utaló
bizonyítékot.
Mivel a skótok hozzáállása az angol adótörvényekhez olyan volt,
amilyen, ilyen jelenthető ügyletekből nem volt hiány. Az viszont,
hogy mi történt ezekkel a jelentésekkel, változó volt. A kis
csempészeket, akiket rajtakaptak egy–egy üveg illegális rummal
vagy whiskyvel, gyakran rögvest letartóztatták, bíróság elé állították
és elítélték, büntetésül pedig szinte bármit kaphattak a
kényszermunkától kezdve a deportálásig, aminek keretein belül a
korona még minden tulajdonukat is lefoglalta.
A nagyobb halaknak azonban Sir Percival magánítélkezése járt.
Más szavakkal élve lehetőséget kaptak, hogy jelentős kenőpénz
ellenében tovább folytathassák ügyleteiket, ami felett szemet hunytak
(ezen a ponton Tompkins kajánul felnevetett, miközben megérintette
arcának megégett felét) a király ügynökei.
– Sir Percival elég becsvágyó, tudja? – Bár azért nem engedte el
magát látványosan, Tompkins legalább annyira megnyugodott, hogy
egy kicsit előredőlt, és egyetlen szemét összehúzva és vadul
gesztikulálva magyarázta a dolgot. – Összejátszik Dundasszal, meg
mindenkivel. Ha minden jól megy, a végén még főnemesi rangot kap
az egyszerű lovagi cím helyett, érti? De ahhoz több kell ám, nem
csak pénz.
Ilyen dolog volt például valami olyan tett, ami nagyszerűen
bizonyította a koronának tett szolgálatát és magas fokú
rátermettségét.
– Mármint valami olyan letartóztatás, amitől a fejesek kihúzzák
magukat ültükben, és észreveszik őt. Ooh! Ez csíp, asszonyom!
Biztos benne, hogy tudja, mit csinál? – Tompkins összehúzott
szemmel, kétkedve lepillantott a lábára, ahol éppen higított
alkohollal törölgettem sebének környékét.
– Biztos – feleltem. – Folytassa csak! Gondolom, egy egyszeri
csempész nem lett volna elég jó, bármilyen nagyban dolgozik is, nem
igaz?
Természetesen nem. Ugyanakkor viszont, mikor Sir Percival
fülébe jutott, hogy lehetséges, hogy egy jelentős politikai bűnözőt is
tart a markában, az idős úriember szinte teljesen kikelt magából az
izgalomtól.
– De a lázítást nehezebb bizonyítani, mint a csempészést, tudja?
Ha el is kap az ember egy kis halat, kezében a lázító iratokkal, akkor
az többet egy szót se mond, amin tovább lehetne menni. Átkozott
idealisták ezek a lázítók – mondta Tompkins, és undorodva rázta a
fejét. – Soha a büdös életben nem árulják be egymást.
– Tehát akkor nem tudta, kit is keres? – Felálltam, és kivettem az
egyik macskabél varratomat az üvegéből, majd befűztem a tűbe.
Elkaptam Tompkins rémült pillantását, de semmit sem tettem, hogy
enyhítsek az idegességén. Azt akartam, hogy féljen – és hogy
beszéljen.
– Nem, nem tudtuk, hogy ki a nagy hal. Legalábbis addig nem,
amíg Sir Percival egy másik ügynöke bele nem botlott Fraser egyik
cinkostársába, aki megsúgta, hogy a Malcolm nevezetű nyomdász az,
és még az igazi nevét is megmondta. Ekkor aztán minden szépen
kitisztult.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Ki volt ez a cinkostárs? – kérdeztem. A hat csempész neve és
arca hirtelen átsuhant lelki szemeim előtt. A kis halak. Egyikük sem
volt idealista. De vajon melyikük nem ismert egy csepp hűséget sem?
– Nem tudom. Ez az igazság, asszonyom, esküszöm! Au! –
mondta rémülten, ahogy beszúrtam a tűt a bőre alá.
– Nem bántani akarom – nyugtattam meg a legálságosabb hangon,
amire csak képes voltam. – Azonban össze kell öltenem a sebet.
– Oh! Au! Nem tudom, komolyan nem tudom! Elmondanám, ha
tudnám, isten a tanúm!
– Biztos vagyok benne, hogy így van – mondtam, a sebvarrásra
koncentrálva.
– Ó! Kérem, asszonyom! Hagyja abba! Csak annyit tudok, hogy
angol volt! Csak annyit!
Félbehagytam a varrást és felpillantottam rá.
– Egy angol? – kérdeztem érzelemmentesen.
– Igen, asszonyom. Percival azt mondta. – Lepillantott rám,
miközben mindkét szemének pilláin könnycseppek remegtek.
Megcsináltam az utolsó öltést, méghozzá a lehető legfinomabban, és
csomót kötöttem a varratra. Egyetlen szó nélkül felálltam, töltöttem
egy kis pohárral a magam részére félrerakott brandyből, és
odanyújtottam neki.
Hálásan ledöntötte, aminek nyomán úgy tűnt, sikerült
lenyugodnia. Akár hálából, akár csak a színtiszta megkönnyebbülés
miatt, hogy túl van az egész borzalmon, elmondta nekem
történetének többi részét is. Bizonyíték után kutatva, amivel
megtámogathatta volna a lázítás vádját, elment a Carfax Close–i
nyomdába.
– Tudom, hogy mi történt ott – biztosítottam. Arcát a fény felé
fordítottam, megvizsgálva az égési sebeket. – Még mindig fáj?
– Nem, asszonyom, de egy ideig rettenetesen sajgott – felelte.
Sérülései miatt Tompkins nem vett részt a rajtaütésen az arbroathi
öbölnél, de hallotta, hogy mi történt.
– Hát, nem éppen első kézből, de azért hallottam, tudja – mondta,
és cinkosan biccentett.
Sir Percival figyelmeztette Jamie–t a rajtaütésre, hogy kisebb
legyen az esélye annak, hogy Jamie azt higgye, Percival részt vett a
dologban, és ennek nyomán esetleg felfedje pénzügyi megegyezésük
részleteit olyan körökben, ahol egy ilyen kijelentés hátráltatná Sir
Percival érdekeit.
Ezzel egy időben a cinkostárstól, a titokzatos angoltól Sir Percival
tudomást szerzett arról, hogy a terv szerint eltolták a francia
szállítóhajóval való találkát, és megszervezte az arbroathi parton való
rajtaütést, mikor is az ügynökök elásták magukat a homokba.
– De mi a helyzet azzal a finánccal, akit megöltek az úton? –
kérdeztem élesen. Nem álltam meg, hogy ne fusson végig a remegés
a testemen, ahogy eszembe jutott az a rémisztő arc. – Azt ki tette? A
csempészek közt csak öten voltak, akik képesek lettek volna rá, és
egyikük sem angol!
Tompkins megdörgölte a kezével a száját. Úgy tűnt, éppen azon
töri a fejét, hogy mi lenne a bölcsebb döntés: ha elmondaná nekem,
vagy ha nem? Felvettem a brandysüveget, és letettem a könyökéhez.
– Ó, hát nagyon köszönöm, Fraser asszony! Maga igazi
keresztény, asszonyság, és ezt bárkinek meg is mondom, aki csak
kérdezi!
– Hagyjuk most az ajnározást! – mondtam szárazon. – Csak
mondja el, mit tud arról a fináncról!
Tompkins megtöltötte a poharát, majd lassan kortyolgatva
megitta. Aztán egy elégedett sóhaj kíséretében letette a poharat és
megnyalta az ajkát.
– Nem az egyik csempész volt, aki kinyírta, asszonyom. Hanem a
saját társa.
– Micsoda?! – Riadtan hátrahúzódtam, de ő csak bólintott,
őszintesége jeléül bőszen pislogva jó szemével.
– Így igaz, asszonyom. Ketten voltak ott, nem igaz? Nos, aztán az
egyiknek megvolt a maga parancsa, nemde?
A parancs az volt, hogy várjanak ott addig, amíg azok a
csempészek, akik esetleg megléptek a partról, felérnek az útra. Ekkor
a vámtisztnek egy hurkot kellett dobnia a társa nyakára a sötétben, és
gyorsan megfojtania, majd felkötnie a fára és otthagynia, ezzel
bizonyítva a csempészek gyilkos dühét.
– De miért? – kérdeztem zavarodottan és rémülten. – Ennek meg
mégis mi értelme volt?
– Hát nem érti? – Tompkins meglepettnek tűnt, mintha az eset
mögött megbúvó logikának egyértelműnek kellett volna lennie. –
Nem sikerült bizonyítékot szereznünk a nyomdából, amivel
igazolhattuk volna a lázítási vádakat Fraser ellen, és miután a
nyomda porig égett, már esélyünk sem volt, hogy ismét
megpróbáljuk. És még csak rajta sem kaptuk Frasert a
csempészáruval, csak pár kis halat fogtunk, akik neki dolgoztak. Egy
másik ügynök azt mondta, van egy megérzése, hol tarthatják az árut,
de történt vele valami. Talán Fraser elkapta vagy lefizette, mivel egy
nap novemberben hirtelen nyoma veszett, és azóta nem is hallottunk
se róla, se a csempészáru rejtekhelyéről.
– Értem. – Nyeltem egyet, miközben eszembe jutott az a férfi, aki
a bordélyház lépcsőin zaklatott. Vajon mi történhetett azzal a hordó
crème de menthe–tal? – De…
– Mondom én magának, asszonyom, hogy csak várjon! –
Tompkins figyelmeztetőn felemelte a kezét. – Tehát… Ott van Sir
Percival, aki tudja, hogy nagy hal van a horgán, mivel elkapott egy
embert, aki nemcsak az egyik legnagyobb csempész a torkolatban, és
az írója néhánynak a legszínvonalasabb lázító iratok közül, amiket
csak volt szerencsém látni, hanem még ráadásul egy kegyelmet
kapott jakobita áruló is, akinek a nevével akkora szenzáció lesz a
tárgyalásból, hogy az majd elér a királyság egyik sarkából a másikba.
Az egyetlen baj csak az – rántotta meg a vállát –, hogy nincs
bizonyíték.
Ahogy Tompkins elmagyarázta a tervet, a maga borzalmas
módján kezdett minden értelmet nyerni. Az éppen a kötelességét
végző finánc megölése miatt nemcsak, hogy bármelyik csempészt
rögtön letartóztatták és halálbüntetéssel sújtották volna, de egy ilyen
borzalmas bűntett jelentős felhördülést okozott volna a nép körében
is. A polgárok bár hallgatólagosan elnézték a csempészek
ténykedését, de együttérzésük nem védte volna meg őket egy ilyen
megbocsáthatatlanul gonosz tett esetén.
– Hát a maga Sir Percivaljában ott van minden, ami ahhoz kell,
hogy az ember elsőrangú szemétláda legyen – jegyeztem meg.
Tompkins elmerengve bólintott, és a poharába pislogott.
– Nos, megragadta a dolgok lényegét, asszonyom. Nem fogom azt
mondani, hogy nincs igaza.
– És a finánc, akit megöltek? Gondolom, csak éppen kéznél volt.
Tompkins prüszkölve felkacagott, mindenfelé brandyfelhőt köpve.
Úgy tűnt, mintha némi problémája akadt volna azt illetően, hogy
egyetlen szemével bármire is ráfókuszáljon.
– Ó, nagyon is kéznél volt, asszonyom! Egy percig se tessék
siratni. Jó sokan vannak, akik örültek neki, hogy Tom Oakie–t lógni
látják, és Sir Percival igencsak előkelő helyet foglal el a sorban.
– Értem. – Befejeztem a lábszárán lévő kötés rögzítését. Kezdett
későre járni. Hamarosan vissza kellett térnem a gyengélkedőre. – A
legjobb lesz, ha hívok valakit, aki visszaviszi a függőágyához –
mondtam, ahogy elvettem a már majdnem üres brandysüveget a
semmi ellenállást nem tanúsító kezéből. – Legalább három napig
pihentetnie kell a lábát. Mondja meg a felügyelőtisztjének, hogy azt
mondtam, addig nem mehet fel az árbocra, amíg ki nem szedtem a
varratokat.
– Úgy lesz, asszonyom, és köszönöm a kedvességet, amit ennek a
szerencsétlen matróznak mutatott! – Tompkins reménytelen
próbálkozást tett, hogy felálljon, és igencsak meglepettnek tűnt,
mikor ez nem sikerült. Benyúltam a hóna alá és felhúztam, talpra
állítottam, majd – mikor elutasította az ajánlatomat, hogy hívok neki
segítséget – az ajtóhoz támogattam.
– Nem kell Harry Tompkinsért aggódnia, asszonyom! – mondta,
bizonytalanul botladozva a folyosón. Megfordult, és a mozdulatot
rendesen eltúlozva rám kacsintott. – Az öreg Harry a végén mindig
megússza, bármi is legyen. – Ahogy néztem őt, a hosszú orrát,
aminek a hegye kivörösödött az italtól, hatalmas, áttetsző fülét és
egyetlen, ravasz szemét, hirtelen rájöttem, mire emlékeztet.
– Mikor született, Mr. Tompkins? – kérdeztem.
Egy pillanatig csak pislogott, nem értve a kérdést, ám utána így
szólt:
– Az Úr 1713. évében, asszonyom. Miért?
– Semmi különös – feleltem, legyintve egyet, miközben néztem,
ahogy lassan, újra és újra nekiütközve a falnak végigmegy a
folyosón, majd a létrához érve hirtelen nyoma vész, mint szürke
szamárnak a ködben. Majd beszélnem kell Mr. Willoughbyvel az
ügyben, csak hogy biztos legyek, de ebben a pillanatban az
alsóruhámba mertem volna fogadni, hogy 1713 a patkány éve volt.
 48

A kegyelem pillanata
A következő pár nap alatt kialakult egy rutin, ahogyan az a
legkétségbeesettebb időkben is történik, amennyiben azok elég
sokáig tartanak A csatát követő órák sürgetők és kaotikusak, mikor a
katonák élete egy–egy pillanatnyi döntésen múlik. Olyankor az
orvosok lehetnek hősiesek, tudva, hogy az a vérzés, amit éppen az
előbb állítottak el, megmentett egy életet, hogy a gyors
közbeavatkozás megelőzhet egy amputációt. De egy járvány esetén
erről szó sincs.
Ilyenkor jönnek a folyamatos figyelés hosszú napjai és a csaták,
amiket a bacilusokkal folytat az ember. És olyan fegyverekkel, amik
nem megfelelőek ehhez a csatához, a küzdelem nem szól másról,
csakis arról, hogy időt nyerjünk, kis tetteket hajtva végre, amik talán
nem is segítenek, de attól még újra és újra és újra meg kell őket
ismételni, harcba szállni a betegséggel, ezzel a láthatatlan ellenféllel,
abba a halovány reménysugárba kapaszkodva, hogy elég sokáig fenn
lehet tartani a testet, hogy az túlélje támadóját.
Orvosság nélkül küzdeni egy betegség ellen olyan, mintha az
ember egy árnyékot próbálna visszaszorítani; egy olyan sötétséget,
ami olyan feltartóztathatatlanul terjed, mint az éjszaka. Már kilenc
napja küzdöttem, és azóta még negyvenhat ember halt meg.
Ám még mindig minden áldott nap hajnalban felkeltem, vizet
fröcsköltem csipás szememre, és ismét kivonultam a csatatérre,
mindenféle fegyver nélkül, leszámítva a kitartásomat, és egy hordó
alkoholt.
Ugyan volt pár győzelmem, de ezek is keserű szájízt hagytak
maguk után. Megtaláltam a fertőzés lehetséges forrását – az egyik
tálalásért felelős matrózt, akit Howardnak hívtak. Bár először az
egyik lövészcsapat tagjaként szolgált a fedélzeten, Howardot hat
héttel korábban áthelyezték a hajókonyhára egy balesetet követően,
amikor is egy puska visszacsapódó tára több ujját is összezúzta.
Howard szolgált fel a fegyvertárban, és a betegség első ismert
esete – a halott hajóorvos, Mr. Hunter hiányos feljegyzései alapján –
az egyik tengerész volt, aki ott étkezett. Még négy eset, mindegyik a
fegyvertárból, aztán a betegség elkezdett terjedni, ahogy a fertőzött,
de még járóképes betegek beszennyezték a halálos kórral a hajó
illemhelyeit, hogy onnan aztán a legénység többi tagja felszedje, és
mindenfelé elterjessze.
Howard vallomása, hogy látott már ilyen betegséget más hajókon,
amiken szolgált, végképp eldöntötte a kérdést. Azonban a szakács,
aki csakúgy, mint mindenki más a hajón, kisegítő híján volt,
egyenesen megtagadta, hogy megváljon értékes segítőjétől,
mindössze „egy átkozott nő bolond kis elképzelése” miatt.
Elias is képtelen volt őt meggyőzni, ezért kénytelen voltam magát
a kapitányt odahívni, aki – félreértve az összeszólalkozás természetét
– több felfegyverzett tengerészgyalogossal érkezett. Ezt követően
egy rettentő kellemetlen jelenet zajlott le a hajókonyhán, aminek
végén Howardot elhurcolták a hajó tömlöcébe – az egyetlen helyre,
ahol biztos volt a karantén –, miközben végig zavartan tiltakozott, és
követelte, mondják meg, mi bűnt követett el.
Ahogy feljöttem a hajókonyhából, a nap éppen az óceánba bukott,
miközben lángjai arannyal kövezték ki a nyugati tengert, ami úgy
nézett így ki, mint a mennyország utcái. Egy pillanatra, csakis egy
pillanatra megálltam, teljesen megbabonázva a látványtól.
Már számtalanszor megtörtént korábban is, ám még mindig
meglepett. Mindig a legnagyobb feszültség közepette, miközben
derékig gázoltam a bajban és a bánatban, ahogy azt általában az
orvosok teszik, kipillantottam az ablakon, kinyitottam egy ajtót,
ránéztem egy arcra, és ott volt, váratlanul és összetéveszthetetlenül.
Egy pillanatnyi béke.
A fény az égtől a hajóig terjedt, a nagyszerű látóhatár pedig többé
már nem az üresség távoli fenyegetését hordozta, hanem az öröm
honát. Egy pillanatig ott éltem a nap közepén, átmelegítve és
megtisztítva, és a betegség szaga és látványa elmaradt mögöttem, a
keserűség elmúlt a szívemből.
Sosem kerestem, nem adtam neki nevet; ám mindig felismertem,
mikor eljött a béke ajándéka. Az alatt a pillanat alatt, amíg tartott,
mozdulatlanul álltam, miközben egyszerre találtam furcsának és
kézenfekvőnek, hogy ez a pillanatnyi szépség itt is rám talált.
Aztán a fény megmozdult kissé, a pillanat pedig elmúlt, elhagyva
engem, mint ahogy mindig is tette, ám jelenlétének visszhangja még
sokáig kísért. Szinte reflexszerűen jelét adva annak, hogy
észrevettem látogatását, keresztet vetettem, majd lementem a
fedélközbe, miközben patinás páncélom haloványan csillogott.

L
Elias Pound négy nappal később belehalt a hastífuszba. Heveny
fertőzés volt; a láztól lecsukódó szemmel, a fényre fájdalmasan
összerázkódva jött le a gyengélkedőbe; hat órával később már
félrebeszélt, és túl gyenge volt, hogy felálljon. A következő hajnalon
rövidre vágott hajjal borított, kerek fejét a mellemhez nyomta,
anyának szólított, és meghalt a karjaim közt.
Napközben tettem, amit tennem kellett, napnyugtakor pedig ott
álltam Leonard kapitány mellett, ahogy felolvasta a temetési
szertartás szövegét. Pound kadét függőágyába csavart testét átadták a
tengernek.
Visszautasítottam a kapitány meghívását, hogy vacsorázzak vele,
és inkább kiültem a hátsó fedélzet egyik elhagyatott sarkába, az
egyik hatalmas ágyú mellé, ahonnan ki tudtam nézni a vízre,
mindenki felől elfordítva az arcomat. A nap aranyba és dicsőségbe
burkolózva ment le, amit az éjszaka csillagokkal pettyezett bársonya
követett, ám most egyik látvány sem nyújtott számomra se egy
pillanatnyi bájt, se egy pillanatnyi békét.
Ahogy a sötétség ráborult a hajóra, annak mozgása lelassult. A
fejemet ráhajtottam az ágyúra, a csiszolt fém hideg volt az orcám
alatt. Egy tengerész fürge léptekkel elhaladt mellettem, sietve a
dolgára, majd egyedül maradtam.
Rettenetesen fájt mindenem; a fejem lüktetett, a hátam merev volt,
a lábfejem feldagadt, ám ezek mind mit sem számítottak a szívemet
szorongató, mélyebb fájdalomhoz képest.
Minden orvos gyűlöli, amikor elveszít egy beteget. A halál az
ellenség, és hogy valakit, akit a gondjaidra bíztak, elragadjon a sötét
angyal, olyan, mintha téged magadat győztek volna le, miközben
lángol benned az árulás és a tehetetlenség dühe, még a megszokott,
emberi gyászon túl is, amit az ember a veszteség és a halál
véglegessége miatt érez. Huszonhárom embert vesztettem el azon a
napon hajnal és napnyugta közt. Elias csak az első volt.
Többen aközben haltak meg, hogy szivaccsal mosdattam a
testüket, vagy fogtam a kezüket; mások egyedül a függőágyukban,
magányosan, egyetlen megnyugtató érintés nélkül, mert nem értem
oda hozzájuk időben. Azt hittem, már belenyugodtam ennek a kornak
a valóságába, de a tudat – akkor is, amikor egy tizennyolc éves
tengerész rángatózó testét tartottam, ahogy a belei feloldódtak a
vérben és a vízben –, hogy a penicillin a legtöbbjüket megmenthette
volna, és nálam egy csepp sem volt, úgy fájt, mint egy fekély, ami a
lelkemet emésztette.
A doboz fecskendő és az ampullák az Artemis fedélzetén
maradtak, a másik szoknyám zsebében. De ha nálam is lettek volna,
nem használhattam volna őket. Ha használom, akkor sem
menthettem volna meg többet egy–két embernél. De még ezt tudva is
dühöngtem az egész helyzet értelmetlensége miatt, és addig
szorítottam az állkapcsomat, amíg fájni nem kezdett, miközben egyik
embertől a másikig sétáltam, mindössze csak forralt tejjel és
keksszel, és a két üres kezemmel felfegyverkezve.
A gondolataim ugyanazt a szédítő útvonalat követték, amit a
lábaim is bejártak korábban, látva az arcokat – arcokat, amiket
grimaszba rántott a fájdalom, és olyanokat, amik lassan kisimultak a
halál ernyedtségében, ám mindegyikük engem nézett. Engem.
Felemeltem a semmire sem jó kezemet, és erősen hozzáütöttem a
korláthoz. Ismét megtettem, és ismét, alig érezve az ütések okozta
fájdalmat a hatalmas düh és fájdalom sűrűjében.
– Hagyja abba! – szólalt meg egy hang a hátam mögött, majd egy
kéz megragadta a csuklómat, visszatartva attól, hogy ismét lecsapjak
a korlátra.
– Engedjen el! – Küzdöttem ellene, de a szorítása túl erős volt.
– Hagyja abba! – ismételte határozottan. A másik karjával átölelte
a derekamat, majd hátrahúzott, el a korláttól. – Nem teheti ezt –
mondta. – Még a végén kárt tesz magában.
– Átkozottul nem érdekel! – Megpróbáltam kirántani magamat a
szorításából, ám aztán legyőzötten összeroskadtam. Mit számított?
Ekkor elengedett engem, mire megfordultam, és egy olyan férfival
találtam szembe magamat, akit korábban még sosem láttam. Nem
tengerész volt; bár a ruhája gyűrött és állott volt a hosszú viseléstől,
eredetileg nagyon finom holmi volt; a galambszürke kabátot és
mellényt úgy szabták, hogy kiemeljék vékony alakját, a beszürkült
csipke a nyakán pedig egyenesen Brüsszelből származott.
– Maga meg ki a pokol? – kérdeztem csodálkozva. Megtöröltem
nedves arcomat, szipogtam egyet, majd ösztönösen a hajamhoz
nyúltam, hogy megpróbáljam lesimítani. Reméltem, hogy az
árnyékok elrejtették az arcomat.
Halványan elmosolyodott, majd átnyújtott nekem egy gyűrött, de
tiszta zsebkendőt.
 – A nevem Grey – mondta egy apró, udvarias meghajlással
kísérve. – Gondolom, hogy ön a híres Mrs. Malcolm, akinek
hősiességét Leonard kapitány annyira dicsérte. – Ezt hallva grimasz
ült ki az arcomra, mire Grey elhallgatott.
– Sajnálom – mondta. – Valami rosszat mondtam? Az elnézését
kérem, madame, nem állt szándékomban megbántani. – Látszott,
hogy felzaklatja ennek a gondolata, mire megráztam a fejemet.
– Nincs semmi hősies abban, hogy nézem, ahogy emberek halnak
meg – mondtam. A szavaim tompán hangzottak, mire elhallgattam,
hogy kifújjam az orromat. – Egyszerűen csak itt vagyok, ennyi az
egész. Köszönöm a zsebkendőt! – Haboztam, miután nem akartam
visszaadni neki a használt zsebkendőt, viszont egyszerűen zsebre
rakni sem akartam. Dilemmámat egy egyszerű legyintéssel
megoldotta.
– Tehetek még valami mást is önért? – Habozott, határozatlan
volt. – Esetleg kér egy pohárka vizet? Talán egy kis brandyt? –
Benyúlt a kabátja alá, ahonnan egy kis, ezüst laposüveget húzott elő,
az oldalán egy rávésett címerrel.
Egy hálás biccentéssel elfogadtam a felkínált italt, és olyan mélyet
kortyoltam belőle, hogy rám tört a köhögés. Végigégette a torkomat,
de attól még újra kortyoltam, ezúttal óvatosabban, és éreztem, ahogy
felmelegít, ellazítva és megerősítve. Mélyet lélegeztem, és ismét
ittam. Segített.
– Köszönöm! – mondtam kicsit rekedtesen, ahogy visszaadtam a
laposüveget. Ez így kicsit udvariatlannak tűnt, ezért hozzátettem: –
Már el is felejtettem, hogy a brandyt meg is lehet inni; mostanában
csak arra használtam, hogy a betegeket mosdassam vele a
gyengélkedőn. – Ez a mondat újra felélesztette bennem a nap
emlékét, ami fájdalmas élénkséggel hasított belém, mire
visszarogytam a puskaporos ládára, amin korábban ültem.
– Gondolom, a járvány továbbra is változatlanul szedi áldozatait –
mondta csendesen. Ott állt előttem, és az egyik közeli lámpás fénye
megcsillant sötétszőke haján.
– Nem változatlanul, nem. – Becsuktam a szememet,
kimondhatatlanul üresnek érezve magamat. – Ma csak egy új eset
volt. Tegnap még négy, tegnapelőtt meg hat.
– Ez szinte már reményre ad okot – jegyezte meg. – Úgy hangzik,
mintha kezdené legyőzni a betegséget.
Lassan megráztam a fejemet. Tömörnek és nehéznek érződött,
mint azok az ágyúgolyók, amik ott álltak halomba rendezve az ágyúk
melletti sekély ládákban.
– Nem. Mindössze csak azt akadályozzuk meg, hogy még több
ember megfertőződjön. Semmit az égadta világon nem tudok tenni
azokért, akik már megkapták.
– Valóban. – Megfogta és felemelte az egyik kezemet.
Meglepetésemben engedtem neki. Hüvelykujját finoman végighúzta
a hólyagon, ahol megégettem a kezemet tejforralás közben,
megérintette a bütykeimet, amik kivörösödtek és felhasadtak attól,
hogy folyton alkoholba mártottam a kezemet.
– Nekem úgy tűnik, hogy nagyon is dolgos volt, madame, ahhoz
képest, hogy ön szerint nem csinált semmit – mondta szárazon.
– Persze, hogy csinálok valamit! – csattantam fel, visszarántva a
kezemet. – De nem megyek vele semmire!
– Biztos vagyok benne… – kezdte.
– Semmire! – Ököllel belecsaptam az ágyúba, a hangtalan ütés
pedig mintha csak a nap fájdalommal teli értelmetlenségét
szimbolizálta volna. – Tudja, hogy hány embert veszítettem el ma?
Huszonhármat! Hajnal óta talpon vagyok, könyékig elmerülök a
mocsokban és a hányásban, a ruhám ragad rajtam, és mindezzel
semmire sem megyek! Nem tudtam segíteni! Hallja? Nem tudtam
segíteni!
Arcát elfordította, ami így megbújt az árnyékban, ám válla merev
volt.
– Megértem önt – mondta csendesen. – Ön megszégyenít engem,
madame. A kapitány parancsára a kabinomban maradtam, de
fogalmam sem volt róla, hogy a helyzet ennyire rossz, mint ahogy azt
ön most leírta, különben biztosíthatom, hogy én is jöttem volna
segíteni, ennek dacára is.
– Miért? – kérdeztem megilletődve. – Nem az ön dolga.
– Miért, a magáé? – Megfordult, arcát felém fordította, és így
láthattam, hogy jóképű férfi, talán a harmincas évei végén, érzékeny,
finom vonásokkal és nagy kék szemmel, ami hatalmasra nyílt
csodálkozásában.
– Igen – feleltem.
Egy pillanatig csak kutató tekintettel nézett engem, majd
megváltozott az arckifejezése, meglepettsége pedig elmélkedésbe
fordult.
– Értem.
– Dehogy érti, de nem is számít. – Az ujjaim hegyét erősen a
homlokomhoz nyomtam, ott, ahol Mr. Willoughby mutatta, hogy
elmulasszam a fejfájást. – Ha a kapitány úgy óhajtja, hogy maradjon
a kabinjában, akkor az lesz a legjobb, ha így is tesz. Van elég
kisegítő a gyengélkedőn, csak hát… semmi sem segít – fejeztem be,
leengedve a kezemet.
Grey odasétált a korláthoz, tőlem pár lábnyira, és csak állt ott, és
nézte a sötét víz végtelen fátylát, ami itt–ott megcsillant, ahogy egy–
egy kósza hullámba belekapott a csillagfény.
– De, igenis értem – ismételte, mintha csak a hullámokhoz beszélt
volna. – Azt hittem, a szomorúsága csak a nőkben élő természetes
törődésből ered, de most már látom, hogy valami egészen másról van
szó – elhallgatott, két kézzel szorítva a korlátot. Egy homályos alak a
csillagfényben.
– Voltam katona, ráadásul tiszt – mondta. – Tudom, milyen érzés,
mikor emberek életét tartja a kezében, és elveszíti őket.
Némán álltam, ahogy ő is. A hajó megszokott hangjai ott
zümmögtek a távolban, az éjszaka és az őket okozó emberek hiánya
miatt tompán. Végül Grey felsóhajtott, és ismét felém fordult.
– Végezetül, azt hiszem, nem marad más, csak a tudat, hogy ön
nem Isten. – Elhallgatott, majd csendesen hozzátette: – És a nagyon
is valós megbánás, hogy nem lehet az.
Felsóhajtottam, miközben éreztem, ahogy a feszültség egy része
elhagyja a testemet. A hűvös szél felemelte a hajamat a nyakamról, a
göndörödő hajvégek pedig az arcomat csiklandozták, oly gyengéden,
mint egy érintés.
– Igen – feleltem.
Egy pillanatig habozott, mintha nem tudta volna, mit is mondjon
most, aztán lehajolt, megfogta a kezemet, és csókot nyomott rá,
nagyon egyszerűen, mindenféle modorosság nélkül.
– Jó éjt, Mrs. Malcolm! – mondta, majd elfordult, léptei hangosan
kongtak a fedélzeten.
Alig pár yardnyira volt tőlem, mikor egy éppen arra siető matróz
megpillantotta, és nagyot kiáltva megállt. Jones volt az, az egyik
inas.
– Lordom! Nem lenne szabad a kabinján kívül lennie, uram! Az
éjjeli levegő halálos, és kórság terjeng a hajón, és a kapitány azt
parancsolta… Mégis, mit gondolt a szolgálója, uram, hogy csak így
engedte elkószálni?
Új ismerősöm bocsánatkérőn biccentett.
– Igen, igen, tudom. Nem lett volna szabad feljönnöm; de úgy
éreztem, hogyha egy perccel is tovább maradok a kabinban, akkor
mindjárt megfulladok.
– Megfulladni még mindig jobb, mint belehalni az átkozott
hasmenésbe, uram, már ha megbocsátja, ha ilyeneket mondok –
felelte Jones zordan. Ismerősöm nem ellenkezett, csak motyogott
valamit az orra alatt, majd eltűnt a hátsó fedélzet árnyékai közt.
Kinyújtottam a kezemet és az ingujjánál fogva megragadtam
Jonest, amikor elhaladt mellettem, amitől megijedt, és riadtan
felvakkantott.
 – Ah! Mrs. Malcolm! – mondta, ahogy lenyugodott. Csontos kezét
széttárt ujjakkal a mellkasán nyugtatta. – Jézus Krisztus, egy
pillanatra azt hittem, hogy ön egy szellem, asszonyom, már az
elnézését kérem.
– Én kérek elnézést öntől – mondtam udvariasan. – Csak meg
akartam kérdezni, ki volt az az ember, akivel az előbb beszélgettem?
– Ó, hogy ő? – Jones a fejét hátrafordítva átpillantott a válla felett,
de a találóan Mr. Greynek, vagyis szürkének nevezett úrnak már
régen nyoma veszett. – Ő Lord John Grey, asszonyom, Jamaica új
kormányzója. – Rosszallóan arrafelé pillantott, amerre új ismerősöm
távozott. – Nem lett volna szabad feljönnie ide. A kapitány szigorú
parancsot adott, hogy maradjon lenn biztonságban, távol a veszélytől.
Még csak az kéne, hogy egy halott politikussal a fedélzeten kössünk
ki, mert azért aztán pokoli nagy árat fizetnénk, asszonyom, már ha
megbocsát.
Rosszallóan megrázta a fejét, majd egy biccentés kíséretében
felém fordult.
– Megy lepihenni, asszonyom? Vigyek le önnek egy finom csésze
teát, meg talán egy kis kekszet?
– Nem, köszönöm, Jones! – feleltem. – Megyek, és ránézek még
egyszer a gyengélkedőre, mielőtt lefeküdnék aludni. Nincs
szükségem semmire.
– Nos, ha mégis lenne, akkor csak szóljon. Bármikor. Jó éjt
önnek, asszonyom! – Futva a homlokába lógó tincséhez érintette a
kezét, majd elsietett.
Egy kicsit még álldogáltam ott magamban a korlát mellett, mielőtt
lementem volna a fedélközbe, nagyokat szippantva a tiszta, friss
levegőből. Még jó néhány órányira volt a hajnal, a csillagok fényesen
és ragyogón lángoltak a fejem felett, mire egészen hirtelen
rádöbbentem, hogy az a pillanatnyi béke, amiért némán imádkoztam,
végül csak eljött.
– Igazad van – mondtam ki végül hangosan, a tengernek és az
égnek címezve szavaimat. – A naplemente nem lett volna elég.
Köszönöm! – tettem hozzá, majd lementem a fedélközbe.
 49

Föld a láthatáron
Igaz, amit a tengerészek mondanak. Az ember már jóval azelőtt
megérzi a szárazföld illatát, hogy megpillantaná a partokat.
A hosszú út ellenére a kecskekarám a raktérben meglepően
kellemes egy hely volt. Mostanra már elfogyott a friss szalma, így a
kecskék patái a csupasz deszkákon kopogtak oda–vissza
nyughatatlanul. Ugyanakkor az ürülékhalmokat naponta
összesöpörték és gondosan kosarakba rendezték, hogy majd le
lehessen őket borítani a fedélzetről, Annekje Johansen pedig minden
reggel többölnyi száraz szénát vitt le a jászolba. A levegőben erős
kecskeszag terjengett, de ez tiszta állatillat volt, ami igencsak
kellemes volt, összevetve a mosdatlan matrózok bűzével.
– Komma, komma, komma, dyr get – dudorászta, egy maréknyi
összetekert szénával magához édesgetve egy tavalyi születésű gidát.
Az állat óvatosan előrenyújtotta ajkát, mire Annekje rögtön elkapta a
nyakánál fogva és előrehúzta őt, a fejét biztosan beszorítva vastag
karja alá.
– Egy kullancs lenne? – kérdeztem előrelépve, hogy segítsek.
Annekje felpillantott, és megvillantotta felém széles, foghíjas
mosolyát.
– Guten Morgen, Mrs. Claire! – mondta. – Ja, kullancs, itt ni. –
Megfogta a fiatal kecske egyik lelógó fölét, és felfelé fordította
annak selymes szélét, hogy megmutassa nekem a magát vérrel
teleszívott kullancs áfonyára emlékeztető testét, ami mélyen
belefúrta magát a vékony bőrbe.
Jó erősen tartotta a kecskét, hogy az ne tudjon mozogni, majd
belenyúlt a fülbe, és kegyetlenül körmei közé fogta a kullancsot.
Egyetlen csavarással kirántotta, mire a kecske bégetett és rúgkapált,
és egy kis vércsepp buggyant elő a füléből onnan, ahol a kullancs
volt.
– Várjon! – mondtam neki, mikor már éppen elengedte volna az
állatot. Kíváncsian rám pillantott, de azért tovább tartotta a kecskét,
és bólintott. Elővettem az üveg alkoholt, amit, mint valami fegyvert,
az övembe dugva hordtam, és öntöttem belőle pár cseppet a fülre. Az
puha és lágy volt, az aprócska erek tisztán láthatóak a szaténszerű
bőr alatt. A kecske négyszögletes pupillájú szeme még jobban
kidülledt, nyelvét pedig kidugta a szájából fájdalmában, ahogy
mekegett.
– Nem fáj a fül – mondtam magyarázatképpen, mire Annekje
helyeslően bólintott.
Aztán elengedtük a kecskét, mire rögtön vissza is sietett a
többiekhez, hogy fejét anyja oldalához nyomja, rémülten keresve a
megnyugtató tejet. Annekje megkereste az eldobott kullancsot, és
meg is találta a padlón, mivel apró lábainak esélyük sem volt, hogy
megmozdítsák hatalmasra dagadt testét. Cipője sarkával könnyedén
szétlapította, apró, sötét foltot hagyva a deszkán.
– Partot érünk? – kérdeztem, mire arcán széles, boldog mosollyal
bólintott. Karjával nagyot lendítve felfelé mutatott, oda, ahonnan a
rácsozaton keresztül leszivárgott a napfény.
– Ja. Érezni? – mondta, és lelkesen nagyokat szippantott a
levegőből szemléltetésképpen. Teljesen átszellemülten mosolygott. –
Föld, ja! Víz, fű. Jó, jó!
– Ki kell jutnom a szárazföldre – mondtam, alaposan figyelve
minden kis rezdülését. – Csendben. Titokban. Senki se tudja.
– Ah? – Annekje szeme kikerekedett, és tűnődve nézett engem. –
Nem mondani kapitány, ja?
– Nem mondani senkinek – feleltem, nagyot bólintva. – Tud
segíteni?
 Egy percig csendben volt, gondolkodott. Testes, szelíd nő volt, aki
valamelyest a kecskéire emlékeztetett, ahogy vidáman hozzászokott
a hajón való, furcsa élethez, élvezve a szalma és a meleg kis állatok
társasága nyújtotta örömöket, és a himbálózó fedélzet és a raktér
fülledt árnyékai ellenére kivirágzott.
Ugyanilyen könnyedén alkalmazkodott a mostani helyzethez is,
felpillantott rám, és nyugodtan bólintott.
– Ja, segítek.
Már elmúlt dél, mikor lehorgonyoztunk egy kis sziget mellett,
amit az egyik kadét szerint Watlings Islandnek neveztek.
Nem kis kíváncsisággal pillantottam át a korláton. Ezt a lapos
szigetet, széles, fehér homokos tengerpartjával és alacsony
pálmafáival egykoron San Salvadornak hívták. A jelenben éppen
átnevezték a múlt évszázadban élt kalóz tiszteletére, s feltehetően ez
az aprócska földdarabka volt az, amit Kolumbusz Kristóf először
látott az Újvilágból.
Jelentős előnyben voltam Kolumbusszal szemben, mivel én
biztosan tudtam, hogy a szárazföld valóban itt van, de attól még
éreztem annak az örömnek és megkönnyebbülésnek a halk
visszhangját, amit azoknak az apró fa vitorlásoknak a matrózai
érezhették, mikor először megpillantották a partokat.
Ha elég sok időt tölt az ember egy ringatózó hajón, akkor elfelejti,
milyen is szárazföldön járni. Tengeri lába lesz az embernek, úgy
mondják. Ez egy metamorfózis, a tengeri láb kialakulása, mint mikor
az ebihalból béka lesz, egy fájdalommentes átalakulás az egyik
állapotból a másikba. De a szárazföld illata és látványa az eszedbe
juttatja, hogy te arra születtél, hogy a földön járj, és a lábad hirtelen
sóvárogni kezd, hogy ismét szilárd talajt érinthessen.
Jelen pillanatban a probléma az volt, hogy valóban szilárd talajra
tegyem a lábamat. Watlings Island nem volt több egy röpke
pihenőnél, hogy feltöltsük igencsak megcsappant
ivóvízkészleteinket, mielőtt a szél felőli szigetek közt elhajózva
elérnénk Jamaicát. Még legalább egyhétnyi út várt ránk, és ennyi
magatehetetlen beteg jelenléte a fedélzeten, akiknek folyamatosan
kellett adagolni a folyadékot, szinte teljesen kiürítette a hatalmas
vizeshordókat a raktérben.
San Salvador apró kis sziget volt, de pár óvatos kérdés
segítségével megtudtam a betegeimtől, hogy a Cockburn Townban
lévő főkikötője jelentős hajóforgalmat bonyolít. Lehet, hogy nem ez
volt a legmegfelelőbb hely a szökésre, de úgy tűnt, nem nagyon lesz
más választásom. Nem állt szándékomban élvezni a haditengerészet
„vendégszeretetét” Jamaicán, hogy ott aztán csalinak használjanak,
amivel odacsalogathatják Jamie–t, hogy aztán letartóztassák.
Bármennyire is éhezett a legénység arra, hogy láthassák és
érezhessék a szárazföldet, senki sem mehetett ki a partra, csak a
vízért kiküldött csapat, akik most éppen hordóikkal és szánjaikkal
voltak elfoglalva fenn a Galamb–folyón, aminek torkolatánál
horgonyoztunk. Az egyik tengerész a kikötőhíd előtt állt, megállítva
mindenkit, aki el akarta volna hagyni a hajót.
A legénység azon tagjai, akik nem vettek részt a vízgyűjtésben,
vagy nem voltak éppen szolgálatban, a korlát mellett álltak, nevettek
és beszélgettek, vagy egyszerűen csak vágyakozva nézték a szigetet,
ami valóra váltotta a reményről szőtt álmaikat. Kicsit arrébb a
fedélzeten megpillantottam egy hosszú, szőke lófarkat, amit
meglebbentett a part menti szellő. A kormányzó maga is előbújt
remetelakjából, és sápadt arcát a trópusi napfény felé fordította.
Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy beszéljek vele, de
nem volt rá idő. Annekje már lement a raktérbe a kecskéért.
Megtöröltem a kezemet a szoknyámban, és még egyszer utoljára
felmértem a távolságot. A sűrűn növő pálmafák és bokrok nem
lehettek távolabb kétszáz yardnál. Ha be tudnék jutni a kikötőhíd alá,
majd onnan a dzsungelbe, úgy gondoltam, jó esélyem van arra, hogy
megszökjek.
Amilyen idegesen vágyott már rá, hogy végre Jamaicára érjen,
Leonard kapitány valószínűleg nem fecsérelne túl sok időt arra, hogy
megpróbáljon elkapni. És még ha el is kapnak – nos, a kapitány
akkor sem büntethetne meg igazán, amiért megpróbáltam elhagyni a
hajót. Végül is, nem voltam se tengerész, se hivatalos fogoly.
A napfény megcsillant Annekje szőke fején, ahogy óvatosan
felmászott a létrán, egy kiskecske kényelmesen elhelyezkedve dús
keblén. Vetett felém egy futó pillantást, hogy lássa, a helyemen
vagyok–e, és elindult a kikötőhíd felé.
Annekje a maga vidám, angol–svéd keveréknyelvén szólította
meg az őrszemet, rámutatva előbb a kecskére, majd a partra,
ragaszkodva hozzá, hogy a kis állatnak feltétlenül friss fűre van
szüksége. Úgy tűnt, a tengerész megértette, de attól még
rendíthetetlenül állt.
– Nem, asszonyom – mondta egész tisztelettudóan. – Senki sem
léphet partra, csakis azok, akik a vízért mentek; a kapitány parancsa.
Úgy állva, hogy pont kívül essek a látóterén, néztem, ahogy
Annekje tovább kardoskodik, a kiskecskéjét sürgetőn a férfi arcába
nyomja, előbb arra kényszerítve, hogy hátráljon egy lépést, majd
arra, hogy oldalra lépjen egyet, művészien igazgatva a férfit úgy,
hogy pont el tudjak osonni mögötte. Most már csak egyetlen pillanat
kellett; már majdnem a helyén volt.
A terv az volt, hogy amikor Annekjének sikerül elcsalnia a férfit a
kikötőhíd szélétől, akkor elejti a kecskét, aminek a megfogása
elegendő zavart kelt ahhoz, hogy nekem legyen egy–két percem
megszökni.
Idegesen egyik lábamról a másikra álltam. Mezítláb voltam; így
majd könnyebb lesz futnom a homokos parton. Az őrszem
megmozdult, vörös kabátba bújtatott hátát teljesen felém fordította.
Még egy lépés, gondoltam, csak még egy lépés.
– Milyen szép napunk van, nem igaz, Mrs. Malcolm?
Ráharaptam a nyelvemre.
– Nagyon szép, Leonard kapitány – mondtam kissé nehezen. Úgy
éreztem, mintha a szívem megállt volna, mikor megszólalt. Most
pedig újraindult, és sokkal gyorsabban zakatolt, mint általában,
mintha csak be akarta volna hozni a lemaradást.
A kapitány odalépett mellém és átpillantott a korlát fölött,
miközben fiatal arcán Kolumbusz öröme ragyogott. Bár
legszívesebben beletaszítottam volna a tengerbe, éreztem, ahogy őt
látva kelletlen mosolyra húzódik a szám.
– Ez a kikötés éppen annyira az ön győzelme, mint az enyém,
Mrs. Malcolm – mondta. – Ön nélkül kétlem, hogy képesek lettünk
volna elérni a partot a Delfinnel. – Rettentően szégyenlősen
megérintette a kezemet, mire ismét elmosolyodtam, ezúttal kicsit
kevésbé kelletlenül.
– Biztos vagyok benne, hogy valahogy megtalálta volna a módját,
kapitány – mondtam. – Nekem úgy tűnik, hogy ön nagyon rátermett
tengerész.
Felkacagott és elpirult. A szárazföld tiszteletére
megborotválkozott, sima arca pedig rózsaszínen és nyersen
ragyogott.
– Nos, leginkább a matrózok érdeme, asszonyom; amondó
vagyok, hogy nagyon nemesen viselkedtek. Az ő erőfeszítéseiket
pedig, természetesen, az ön orvosi tudásának köszönhetjük. –
Őszintén csillogó barna szemmel pillantott le rám.
– Valóban, Mrs. Malcolm, el sem tudom mondani, mit jelent
nekünk az ön tudása és kedvessége. És… És én ezt a kormányzónak
és Sir Greville–nek is el akarom mondani. Tudja, ő a király
felügyelője Antiguán. Írok majd nekik egy levelet, a lehető
legőszintébb ajánlólevelet, amelyben beszámolok az ön erényeiről és
az értünk tett fáradozásairól. Talán… talán az majd segít. – Lesütötte
a szemét.
– Mégis miben segítene, kapitány? – A szívem még mindig
hevesen vert.
Leonard kapitány az ajkába harapott, majd felpillantott.
 – Nem állt szándékomban bármit is mondani önnek az ügyről,
asszonyom. De én… nem lenne becsületes tovább hallgatnom. Mrs.
Fraser, tudom a nevét, és azt is tudom, hogy mi az ön férje.
– Tényleg? – kérdeztem, miközben próbáltam kordában tartani az
érzelmeimet. – És mégis mi lenne?
Ezt hallva a fiú meglepettnek tűnt.
– Hát, asszonyom, egy bűnöző. – Kicsit elsápadt. – Úgy érti…
nem tudta?
– De, tudtam – feleltem szárazon. – De miért mondja el ezt most
nekem?
Megnyalta az ajkát, ám aztán bátran a szemembe nézett.
– Mikor tudomásomra jutott férjének kiléte, beleírtam azt a
hajónaplóba. Ezt most már bánom, viszont már túl késő; az adat
hivatalos. Amint elérkezem Jamaicára, jelentenem kell majd a nevét
és az úti célját az ottani illetékeseknek, csakúgy, mint az antiguai
tengerészeti helyőrség parancsnokának. Le fogják tartóztatni, amint
az Artemis kiköt. – Nagyot nyelt. – Ha pedig letartóztatják…
– Akkor fel fogják akasztani – mondtam ki azt, amire ő képtelen
volt. A fiú némán bólintott. Kinyitotta a száját, majd visszacsukta, a
megfelelő szavakat keresve.
– Láttam már akasztást – mondta végül. – Mrs. Fraser, én csak…
Én…
– Ekkor elhallgatott, próbált erőt venni magán, ami végül sikerült
is neki. Kihúzta magát, és egyenesen rám nézett, a földet érés öröme
pedig hirtelen beleveszett fájdalmába.
– Annyira sajnálom – mondta halkan. – Nem kérhetem, hogy
bocsásson meg nekem. Mindössze csak annyit mondhatok, hogy
mennyire rettenetesen sajnálom.
Sarkon fordult és elsétált. Közvetlenül előtte ott állt Annekje
Johansen és az ő kecskéje, aki még mindig hevesen vitázott az
őrszemmel.
– Ez meg mi? – kérdezte Leonard kapitány dühösen. – Tüntessék
el ezt az állatot a fedélzetről most azonnal! Mr. Holford, mégis mi
járt a fejében?
Annekje tekintete a kapitányról az én arcomra vándorolt, és
rögtön megértette, hogy mi volt a baj. Mozdulatlanul állt, lehajtott
fejjel hallgatta a kapitány szidását, majd elsietett a kecskék
karámjához vezető csapóajtó felé, magához szorítva a gidáját. Ahogy
elhaladt mellettem, nagy, kék szemével ünnepélyesen rám kacsintott.
Ismét meg fogjuk próbálni. De mégis hogyan?

L
Bűntudat által sújtva és ellentétes szelek által kínozva Leonard
kapitány került engem, a tatfedélzeten lelve menedéket, ahogy
óvatosan elhaladtunk Acklin Island és Samana Cay mellett. Az
időjárás is a segítségére volt abban, hogy kerüljön. A nap továbbra is
ragyogott, de az egyik pillanatban furcsa kis szellő lengedezett, a
következőben pedig szinte szélvihar támadt, úgyhogy folyamatosan
állítani kellett a vitorlákon – ami nem volt egyszerű feladat egy ilyen
hajón, amin ennyire kevés volt a matróz.
Négy nappal később, ahogy éppen irányt váltottunk, hogy
belépjünk a Caicos–átjáróba, egyszer csak teljesen váratlanul elkapta
a hajót egy látszólag a semmiből érkező, hatalmas széllöket, ami
felkészületlenül érte a rosszul beállított kötélzetű Delfint.
Fenn voltam a fedélzeten, mikor a szél lecsapott. Hirtelen nagy
süvítés hallatszott, ami belekapott a szoknyámba és előrelökött a
fedélzeten, ezt pedig egy éles, hangos csattanás követte, valahonnan
fentről. Fejjel előre nekiestem Ramsdell Hodgesnak, az egyik
előfedélzeti matróznak, mire vadul forogni kezdtünk, aztán
összegabalyodott tagokkal a padlóra zuhantunk.
Mindenfelé hatalmas volt a zűrzavar, a matrózok fel–alá
rohangáltak, miközben mindenki parancsokat ordított. Felültem,
próbáltam összeszedni a szétszóródott gondolataimat.
– Mi volt ez? – kérdeztem Hodgestól, aki talpra küzdötte magát,
majd lehajolt, hogy engem is felemeljen. – Mi történt?
– A kibaszott főárbóc eltört – mondta tömören. – Bocsásson meg,
asszonyom, de ha egyszer ez történt. Na, most lesz majd csak
nemulass!

L
A Delfin lassan dél felé imbolygott, miután főárbóc nélkül nem merte
megkockáztatni az átjáró partjait és zátonyait. Leonard kapitány
ehelyett inkább elrendelte a javítást a lehető legközelebbi
kikötőhelyen, Bottle Creekben, Észak–Caicos szigetének partjainál.
Ezúttal lemehettünk a partra, de ezzel nem sokat értem el. Turks
és Caicos apró és száraz hely volt, kevés édesvízforrással, és nem
tudott többet nyújtani számos apró öbölnél, ahol meghúzódhattak
azok az arra járó hajók, amik viharba keveredtek. És az az
elképzelés, hogy elbújjak egy olyan szigeten, ahol se élelem, se
ivóvíz nem volt, várva, hogy egy pont jókor lecsapó hurrikán az
utamba sodorjon egy hajót, valahogy nem vonzott.
Annekje viszont új tervvel állt elő megváltozott útirányunk
nyomán.
– Ismerem ezek szigetek – mondta, és bölcsen bólintott. –
Megyünk mi körbe, Grand Turk, Mouchoir. Nem Caicos.
Gyanakodva pillantottam rá, mire leguggolt, és tompa
mutatóujjával rajzolni kezdett a tengerpart sárga homokjába.
– Néz. Caicos–átjáró – mondta, ahogy húzott két vonalat. A
vonalak fölé felvázolt egy kis háromszöget, ami a vitorlát jelképezte.
– Menni keresztül – folytatta, a Caicos–átjáróra mutatva –, de nincs
árboc. Most – gyorsan több, egyenetlen szélű kört rajzolt az átjárótól
jobbra – Észak–Caicos, Dél–Caicos, Caicos, Grand Turk – mondta,
ujjával sorban végigbökve minden kört. – Most menni körbe,
zátonyok. Mouchoir. – Ekkor behúzott két újabb vonalat, jelezve a
Grand Turk szigetétől délkeletre fekvő átjárót.
– Mouchoir–átjáró? – Hallottam, ahogy a matrózok emlegették, de
fogalmam sem volt, ez hogy kapcsolódhat esetleges szökésemhez a
Delfinről.
Annekje ragyogó mosollyal bólintott, majd húzott egy hosszú,
hullámos vonalat, kicsivel az előbbi illusztrációi alá. Büszkén
rámutatott.
– Hispaniola. St. Domingue. Nagy sziget, városok, sok hajó.
Még mindig összezavarodva felhúztam a szemöldökömet. Látva,
hogy nem értem, Annekje felsóhajtott. Egy pillanatra elgondolkodott,
majd felállt, és leporolta vastag combját. Éppen kürtös csigákat
gyűjtögettünk a sziklákról egy sekély lábosba. Most ezt megragadta,
kiborította belőle a csigákat, és megtöltötte tengervízzel. Aztán
letette a homokba, és intett, hogy figyeljek.
Óvatosan, körkörös mozdulatokkal megkavarta a vizet, majd
kihúzta belőle az ujját, amit a csigák lila vére szennyezett. A víz
tovább örvénylett a lábos ólomoldala mentén.
Annekje kihúzott egy szálat szoknyájának kifestett szegélyéből,
leharapott belőle egy kis darabot, majd beleköpte a vízbe. Az pedig
ott lebegett, lomha körökben követve a víz áramlását az edényben.
– Maga – mondta, rámutatva. – Víz mozgat. – Ismét a homokba
rajzolt térképére bökött. Behúzott egy új háromszöget a Mouchoir–
átjáróba. Egy vonal, ami az apró hajótól indult, le balfelé, jelezve a
hajó útját. Most pedig a kék cérnadarab, ami engem képviselt, és
amit kikapott a vízből. Odatette a Delfint jelképező apró vitorla
mellé, majd végighúzta az átjárón, le, Hispaniola partja felé.
– Ugrik – mondta egyszerűen.
– Maga megőrült! – fakadt ki belőlem rémületemben.
Hatalmas megelégedésében, hogy megértettem, felkuncogott.
– Ja – mondta. – De működik. Víz mozgat. – Rámutatott a
Mouchoir– átjáró végére, Hispaniola partjaira, majd még egyszer
megkavarta a lábosban lévő vizet. Egymás mellett álltunk, és néztük,
ahogy az általa alkotott örvény hullámai elhalnak.
Annekje elgondolkodva, oldalvást rám pillantott.
– Próbál nem megfullad, ja?
Vettem egy mély lélegzetet, és kisöpörtem a hajamat a
szememből.
– Ja – mondtam. – Megpróbálok.
 50

Találkozom egy pappal

A tenger egészen meleg volt, mármint tengerhez képest. Skócia jeges
partjaihoz képest meg egészen olyan volt, mint egy meleg fürdő.
Másfelől viszont rettentő nedves volt. Két vagy három vízben töltött
óra után a lábam elzsibbadt, az ujjaim pedig kihűltek, ahogy a két
üres hordóból készült, hevenyészett mentőövem kötelét
szorongattam.
A lövész feleségének azonban igaza volt. A hosszúkás, halovány
forma, amit megpillantottam a Delfinről, fokozatosan egyre közelebb
került, alacsony dombjai sötétek, mint a fekete bársony az ég ezüstje
előtt. Hispaniola – Haiti.
Semmi sem volt nálam, amiről leolvashattam volna az időt, ám
miután két hónapot töltöttem el egy hajón, ahol folyamatosan szólt a
csengő, és rendszeres volt az őrségváltás, nagyjából éreztem, milyen
gyorsan telnek az éjjeli órák. Úgy gondoltam, már éjfél felé járhatott
az idő, amikor ott hagytam a Delfint; mostanra már közel hajnali
négy lehetett, és még mindig több mint egy mérföld választott el a
parttól. Az óceán áramlatai erősek, de nem sietnek sehová.
Kimerülve a munkától és az aggodalomtól, a kötelet sután az
egyik csuklóm köré tekertem, hogy nehogy kicsússzak a
hevederemből, majd homlokomat az egyik hordóra fektettem, és az
orrlyukamban a rum szagával elszundítottam.
Arra ébredtem, hogy a lábam valami szilárdhoz ér; opálos hajnal
volt, az ég és a tenger is gyöngyházfényben ragyogott. A lábamat
letettem a hideg homokba, és éreztem, ahogy az áramlat ereje elhalad
mellettem, magával húzva a hordókat. Kiszabadítottam magamat a
kötélhevederből, és hatalmas megkönnyebbüléssel hagytam, hogy az
ormótlan hordók a part felé bucskázzanak.
Mély, vörös csíkok húzódtak a vállamon. A csuklómról, amire
rácsavartam a nedves kötelet, teljesen lejött a bőr; átfáztam, kimerült
voltam, és rettentően szomjas, a lábam pedig olyan kocsonyásnak
érződött, mint a főtt polip.
Másfelől viszont a hátam mögött a tengeren nem volt semmi, a
Delfinnek nyomát sem láttam. Sikerült megszöknöm.
Most pedig nem maradt más dolgom, mint hogy kijussak a partra,
ivóvizet találjak, gyorsan valami szállítóeszközt kerítsek Jamaicára,
és megtaláljam Jamie–t és az Artemist lehetőleg még a Királyi
Haditengerészet előtt. Úgy gondoltam, legjobb lesz először is pipát
tenni a lista első tételére.
Az a kevés, amit képeslapokról és turistáknak készült brosúrákból
tudtam a Karib–térségről, fehér homokos partok és kristálytiszta vizű
lagúnák képét élesztette fel bennem. A jelenlegi körülmények
azonban inkább hajlottak a rettentően ragadós, sötétbarna iszapból
kinövő sűrű és ronda növényzet felé.
Az a sűrű, bokorszerű növény biztos mangrove. Mindkét irányban
addig terjeszkedett, ameddig csak elláttam; nem volt más
választásom, mint az, hogy átverekedem magamat rajta. A gyökerei
nagy hurkokban emelkedtek ki a sárból, mint a krikettkapuk, és
folyamatosan elbotlottam bennük, a sápadt, sima, szürke gallyak
pedig csomókban nőttek, mint az ujjcsontok, amik belekaptak a
hajamba, ahogy elhaladtam mellettük.
Egy csapatnyi apró, lila rák hatalmas rémületben elmenekült,
ahogy a közelükbe értem. A lábam bokáig merült a sárba, mire úgy
döntöttem, inkább leveszem a cipőmet, amilyen vizes. A lábbelit
belecsavartam a vizes szoknyámba, megkötöttem a térdem fölött,
majd a biztonság kedvéért elővettem a halkést, amit Annekje adott
nekem. Nem láttam semmi fenyegetőt, de jobban éreztem magam
így, hogy fegyvert foghattam a kezembe.
 Először kellemes volt, mikor a felkelő nap fénye a vállamra sütött,
és megmelegítette átfázott testemet és megszárította a vizes ruháimat.
Egy órán belül azonban már azt kívántam, bárcsak elbújna egy felhő
mögé. Ahogy a nap magasabbra hágott, úgy izzadtam egyre jobban, a
lábamat térdig odaszáradt sár borította, és percről percre egyre
szomjasabb lettem.
Próbáltam megnézni, meddig tartanak a mangrovefák, azok
azonban a fejem fölé emelkedtek, és így nem láttam mást, csak a
keskeny, szürkészöld levelek remegő hullámait.
– Nem állhat az egész nyavalyás sziget mangrovefákból –
motyogtam, tovább cuppogva a sárban. – Valahol muszáj szilárd
talajnak lennie. – És víznek is, reméltem.
A közelből egy apróbb ágyú elsütésére emlékeztető hang
hallatszott, ami úgy megrémisztett, hogy elejtettem a halkésemet.
Eszeveszetten kapkodva utána belenyúltam a sárba, majd arcra
vetettem magamat, ahogy valami nagy suhant el a fejem mellett,
mindössze csak pár hüvelyknyivel kerülve el.
A levelek hangosan megrezzentek, majd megszólalt egy hang,
szinte már társalgó hangnemben:
– Kwark?
– Micsoda? – krákogtam. Óvatosan felültem, egyik kezemben a
kést szorongatva, miközben a másikkal kisöpörtem az arcomból
nedves, sáros tincseimet. Tőlem úgy hatlábnyira egy hatalmas, fekete
madár ült a fán, és kritikus tekintettel vizslatott engem.
Lehajtotta a fejét, és gondosan tisztogatni kezdte csillogó, fekete
tollait, mintha csak szembe akarta volna állítani makulátlan
megjelenését az én rendezetlen külsőmmel.
– Na, nézzenek csak oda – mondtam szarkasztikusan. – Neked
aztán vannak szárnyaid, barátom!
A madár abbahagyta a tollászkodást, és rosszallóan nézett le rám.
Aztán a magasba emelte a csőrét, kidüllesztette a begyét, és mintha
csak még inkább be akarta volna bizonyítani, hogy mennyivel
szalonképesebb, mint én, hirtelen felfújt egy nagy, vörös bőrlebenyt,
ami a nyaka tövétől a mellkasa közepéig futott.
– Bwoom! – mondta, megismételve azt az ágyúdörrenés–szerű
hangot, ami az előbb megrémisztett. Most is megijedtem tőle, de már
nem annyira.
– Ezt ne csináld! – mondtam neki dühösen. Nem is figyelve rám, a
madár lassan széttárta szárnyait, hátradőlt az ágon, és ismét
elrikkantotta magát.
Hirtelen éles sivítás hallatszott a fejem fölül, és hangosan csattogó
szárnyakkal még két nagy, fekete madár szállt alá, és telepedett le a
mangrovefára, pár lábnyira tőlem. Felbuzdítva a hallgatóság által, az
első madár meghatározott időközönként tovább rikkantgatott,
miközben bőrlebenye vöröslött az izgalomtól. Pillanatokon belül
még három fekete alak jelent meg odafenn.
Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem keselyűkkel van
dolgom, de attól még nem állt szándékomban maradni. Még
mérföldeket kellett megtennem, amíg lepihenhetek, avagy
megtalálom Jamie–t. Hogy mekkora esélye volt annak, hogy még
időben találom meg, valami olyan dolog volt, amin nem szívesen
elmélkedtem.
Fél órával később még mindig csak olyan keveset haladtam, hogy
továbbra is hallottam kényes, új ismerősöm újra és újra felhangzó
rikkantásait, akihez amúgy időközben még több, hasonlóan
nagyhangú barátja is csatlakozott. Már ziháltam a kimerültségtől,
ezért kiválasztottam egy vastagabb gyökeret, és leültem rá pihenni.
Az ajkam kiszáradt és berepedezett, a víz gondolata pedig olyan
mértékben vette át az uralmat az elmém felet, hogy gyakorlatilag
minden egyebet kiszorított onnan, még Jamie–t is. Úgy éreztem, már
egy örökkévalóság óta küzdök a mangrovefákon való átjutással, ám
még mindig hallottam az óceán moraját. Sőt, a dagály minden
bizonnyal követett engem, mivel ahogy ott ültem, egy sekély
hullámban tajtékzó, mocskos tengervíz csörgedezett át a gyökerek
közt, hogy lopva megérintse a lábujjaimat, mielőtt visszahúzódott
volna.
– Víz, víz mindenütt – mondtam szomorkásan, ahogy figyeltem –,
de egy csepp sem, amit meg lehetne inni.
Valami apró mozdulat ragadta meg a tekintetemet a sárban.
Lehajolva több apró halat láttam, olyan fajtát, amivel sosem
találkoztam még korábban. Ahelyett, hogy oxigén után kapkodva
összevissza rángatóztak volna, ezek a halak mellúszóikra
támaszkodva, egyenesen ültek, és úgy néztek ki, mintha az, hogy
nincsenek vízben, egyáltalán nem zavarná őket.
Érdeklődve közelebb hajoltam, hogy jobban megszemléljem őket.
Egy– kettő az úszóin totyogva kicsit arrébb ment, de amúgy úgy tűnt,
nem zavartatják magukat, amiért nézem őket. Kidülledt szemükkel
ünnepélyesen visszabámultak rám. Csak mikor közelebb hajoltam,
akkor vettem észre, hogy azért tűnik úgy, mintha bámulnának, mivel
mindegyiknek négy szeme volt kettő helyett.
Az egyiket vagy egy percig bámultam, miközben éreztem, ahogy
lefolyik egy izzadságcsepp a melleim közt.
– Most vagy én hallucinálok – mondtam könnyed hangsúllyal –,
vagy te.
A hal nem válaszolt, mindössze csak hirtelen ugrott egyet, és a
föld fölött jó pár hüvelykkel elhelyezkedő ágon landolt. Lehet, hogy
megérzett valamit, mert egy pillanattal később újabb hullám érkezett,
ami egészen a bokámig emelkedett.
Hirtelen jóleső hűvösség járt át. A nap engedelmesen elbújt egy
felhő mögött, és ahogy eltűnt, egyetlen pillanat alatt az egész
mangroveerdő hangulata megváltozott.
A szürke levelek megzörrentek, ahogy hirtelen felerősödött a szél,
mire az összes apró rák és hal és parti bolha mintegy varázsütésre
eltűnt. Minden bizonnyal tudtak valamit, amit én nem, és távozásuk
igencsak rossz előérzetet keltett bennem.
Felpillantottam a felhőre, ami mögött eltűnt a nap, és elakadt a
lélegzetem. Egy hatalmas, lila, fortyogó felhőtömb közeledett a
dombok mögül, olyan gyorsan, hogy láttam is előrenyomuló szélét,
ami fehéren ragyogott, ahogy hátulról megvilágította a nap. És előre,
felém haladt.
Megérkezett a következő hullám, ami kéthüvelyknyivel magasabb
volt, mint az előző, és hosszabb időbe is telt, amíg visszahúzódott.
Nem voltam én se hal, se rák, de ekkor már én is rádöbbentem, hogy
vihar közeledik, méghozzá lenyűgöző sebességgel.
Körbepillantottam, de nem láttam mást, csak a látszólag végtelen
mangroveerdőt magam körül. Semmi olyan nem volt, amit
fedezékként használhattam volna. Ugyanakkor viszont messze nem
az volt a legrosszabb dolog, ami történhetett, hogy elkap egy vihar,
legalábbis a jelenlegi helyzetben. A nyelvem száraz és ragadós volt,
mire annak a gondolatára, hogy a hűvös, édes esőcseppek az arcomra
hullanak, megnyaltam az ajkamat.
Azonban ahogy egy újabb hullám szökött fel a lábszáramra,
hirtelen rádöbbentem, hogy nagyobb veszély is fenyeget annál, mint
hogy megázom. Egy gyors pillantás a fák felső ágaira – arra a pontra,
ameddig felért a dagály –, és már láttam is a gallyak köré tekeredett,
száraz hínárcsomókat, jóval a fejem felett.
Egy pillanat alatt a hatalmába kerített a pánik, mire megpróbáltam
megnyugtatni magamat. Ha most, ezen a helyen elveszítem a
fejemet, akkor nekem befellegzett.
– Szedd össze magadat, Beauchamp! – motyogtam magamnak.
Eszembe jutott egy kis tanács, amit még gyakornok koromban
hallottam – „Szívmegállás esetén az első teendő, hogy az ember
kitapintja a saját pulzusát.” Az emlék megmosolyogtatott, és rögtön
éreztem, ahogy a rémületem enyhülni kezd. Ki is tapintottam a
pulzusomat; a szívem kicsit gyorsan, de erősen és egyenletesen vert.
Rendben van, akkor merre? A hegy felé; az volt az egyetlen
dolog, amit a mangroverengeteg felett láttam. Olyan gyorsan
verekedtem át magam az ágak közt, amennyire csak tudtam, nem
törődve azzal, ahogy a gallyak kiszakítják a szoknyámat, sem azzal,
ahogy minden egyes hullám egye nagyobb erővel húzza a lábamat. A
szél a tenger felől, a hátam mögül fújt, egyre magasabbra nyomva a
hullámokat. Folyamatosan a szemembe és a számba fújta a hajamat,
mire én újra és újra hátrasimítottam, hangosan káromkodva, csakis
azért, hogy legalább emberi hangot halljak, de a torkom hamarosan
már olyan száraz lett, hogy fájt a beszéd.
Cuppogva haladtam tovább. A szoknyám újra és újra kitűrődött az
övemből, és valahol elejtettem a cipőmet, ami rögtön el is tűnt a
fortyogó tajtékban, ami mostanra már jóval a térdem fölé ért. De
mindez nem számított.
A dagály már combközépig ért, mikor eleredt az eső. Olyan
hatalmas üvöltéssel érkezett, ami elnyomta a levelek csörgését, és
olyan erővel zúdult az égből, hogy pillanatokon belül bőrig áztam.
Először hiábavalóan arra pazaroltam az időt, hogy hátrahajtottam a
fejemet, és így próbáltam az arcomon lecsorgó esőpatakokat a nyitott
számba irányítani. Aztán visszatért a józan eszem; levettem a
vállamra terített kendőt, hagytam, hogy az eső átáztassa, majd
többször kicsavartam, hogy kimossam belőle a benne maradt sót.
Aztán még egyszer átáztattam, az összegyűrt anyagot a számhoz
emeltem, és kiszívtam belőle a vizet. Izzadság–, hínár– és durva
vászoníze volt. Soha nem ittam még ilyen finomat.
Továbbmentem, de még mindig a mangrovefák foglya voltam. A
közeledő dagály már majdnem a derekamig ért, amitől egyre
nehezebben tudtam járni. Miután egyelőre sikerült kielégítenem a
szomjamat, lehajtottam a fejemet, és olyan gyorsan haladtam előre,
amennyire csak tudtam.
Egy villám szelte át az eget a hegyek mögött, amit egy pillanattal
később a mennydörgés morgása követett. A dagály mostanra már
annyira erős volt, hogy csak akkor tudtam előrejutni, amikor előretört
az új hullám, mikor is szinte már futottam, ahogy a víz előrelökött,
aztán belecsimpaszkodtam a legközelebbi mangrove törzsébe, ahogy
a dagály visszaszívódott, magával rántva a lábaimat is.
Kezdtem úgy érezni, hogy kicsit elsiettem Leonard kapitány és a
Delfin hátrahagyását. A szél még tovább erősödött, esőt csapva az
arcomba, úgyhogy alig láttam valamit. A matrózok azt mondják,
minden hetedik hullám magasabb. Ahogy tovább küzdöttem előre,
azon kaptam magamat, hogy számolok. Valójában a kilencedik
hullám volt az, ami a lapockáim között kapott el, és ledöntött a
lábamról, mielőtt meg tudtam volna ragadni egy ágat.
Tehetetlenül és fulladozva sodródtam a homokos vízben, aztán
megtaláltam a talajt, és ismét lábra álltam. A hullám nemcsak
majdnem megfullasztott, hanem az irányomat is megváltoztatta.
Többé már nem a heggyel szemben álltam. Most viszont ott volt
velem szemben egy hatalmas fa, alig húszlábnyira tőlem.
Még négy hullám csapott le, még négyszer csapódott ki előre a
víz, még négyszer ragadtam meg rémülten a közeli ágakat, ahogy a
visszahúzódó hullám megpróbált magával rántani, aztán végre egy
apró, keskeny öböl sáros partján találtam magamat, ahol egy kis
patak futott át a fák közt, egyenesen a tengerbe. Felmásztam rá,
folyton visszacsúszva és megbotolva, ahogy felkapaszkodtam a fa
üdvözlő ölelésébe.
Tizenkét láb magasan ülve láttam a mögöttem elterülő
mangrovemocsarat, és mögötte a nyílt tengert. Ismét meggondoltam
magamat azt illetően, hogy mennyire volt bölcs döntés elhagyni a
Delfint; nem számított, hogy milyen borzalmas volt a helyzet a
szárazföldön, kinn a vízen mindez még rosszabb volt.
Villám csapott le a fortyogó vízre, miközben a szél és a dagály
megküzdött egymással a hullámok feletti hatalomért. Még távolabb,
a Mouchoir–átjáróban, olyan magasra csapott a víz, hogy a hullámok
szinte már hegyeknek tetszettek. A szél mostanra már elég erős volt
ahhoz, hogy magas, süvítő sikolyt hallasson, ahogy elhaladt
mellettem, amitől az átázott ruháimban ülve a csontomig hatolt a
hideg. Most már egyszerre hangzott fel a mennydörgés moraja a
villám fényével, ahogy a vihar odaért a fejem fölé.
Az Artemis lassabb volt, mint a hadihajó; reméltem, elég lassú
ahhoz, hogy még biztonságban legyen, kinn az Atlanti–óceánon.
Láttam, ahogy a villám belecsap egy köteg mangrovefába, tőlem
úgy százlábnyira; a víz visszasziszegett, ahogy elpárolgott, és egy
pillanatra szárazföld tűnt fel, ám aztán visszatértek a hullámok, és
vízbe fojtották a megszenesedett, fekete szárakat. Karomat a fa törzse
köré fontam, arcomat a kéregnek nyomtam, és imádkoztam. Jamie–
ért és az Artemisért. A Delfinért, Annekje Johansenért és Tom
Leonardért és a kormányzóért. És magamért.

L
Már magasan járt a nap az égen, amikor felébredtem. A lábam
beszorult két faág közé, és térd alatt teljesen elzsibbadt. Félig
lemásztam, félig lezuhantam az ágról, amin ültem, és az öblöcske
sekély vizében értem földet. A tenyerembe vettem némi vizet,
belekóstoltam, aztán kiköptem. Nem tiszta tengervíz volt, de akkor is
túl sok keveredett bele ahhoz, hogy meg lehessen inni.
A ruháim nedvesek voltak, én viszont teljesen ki voltam száradva.
A vihar már rég véget ért; körülöttem minden nyugodt és normális
volt, leszámítva a megfeketedett mangrovefákat. A távolból
hallottam a nagy, fekete madarak rikoltásait.
Az enyhén sós víz édesebb vizet ígért kicsit feljebb a patakon.
Megdörgöltem a lábamat, próbáltam megszabadulni a szurkáló
érzéstől, aztán végigsántikáltam a part mentén.
A növényzet lassan kezdett megváltozni, a szürkészöld
mangrovék helyét zöldebb növények vették át, fűből és mohaszerű
képződményekből álló, sűrű aljnövényzettel, amik miatt kénytelen
voltam a vízben haladni. Amilyen kimerült és szomjas voltam, csak
rövid távokat tudtam megtenni, mielőtt le kellett volna ülnöm
pihenni. Ahogy így tettem, több olyan apró, furcsa kis hal is kiugrott
mellém a partra, és úgy bámultak, mintha kíváncsiak lettek volna
rám.
– Nos, szerintem meg te nézel ki kifejezetten furcsán – mondtam
az egyiknek.
– Maga angol? – kérdezte a hal hitetlenkedve. A szituáció annyira
emlékeztetett az Alice Csodaországbanra, hogy egy pillanatig csak
bután pislogtam. Aztán felkaptam a fejemet, és belenéztem annak a
férfinak az arcába, aki az előbb megszólalt.
Az arcát annyira kikezdte az idő, és annyira lebarnult, hogy szinte
már mahagóniszínű volt, de a fekete haj, ami a homlokától indulva
hátrafelé göndörödött, dús volt, és ősz szálaktól mentes. Kilépett a
mangrove mögül, de óvatosan mozdult, mintha attól félt volna, hogy
megrémiszt.
Egy kicsit magasabb volt az átlagnál, erős testfelépítésű, széles
vállú, és merész vonású arcán veleszületett, barátságos arckifejezés
ült, amibe ebben a pillanatban némi óvatosság vegyült. A ruhája
szakadtas volt, és egy nehéz vászontáska lógott a válláról, valamint
egy kecskebőrből készült kulacs az övéről.
– Vous êtes Anglaise? – kérdezte, megismételve az eredeti
kérdését franciául. – Comment ça va?
– Igen, angol vagyok – feleltem krákogva. – Kaphatnék egy kis
vizet, kérem?
A szeme, ami amúgy világos mogyoróbarna volt, hatalmasra
tágult, de nem mondott semmit, csak levette a bőrtömlőt az övéről, és
átnyújtotta nekem.
A halkést letettem a térdemre, hogy kéznél legyen, majd jól
meghúztam a kulacsot, miközben alig tudtam elég gyorsan nyelni.
– Csak óvatosan! – mondta az idegen. – Veszélyes dolog ám túl
gyorsan inni.
– Tudom – feleltem kicsit kifulladva, ahogy leengedtem a tömlőt.
– Doktor vagyok. – Felemeltem a kulacsot, és ismét ittam, ám ezúttal
rákényszerítettem magamat, hogy lassabban nyeljek.
Megmentőm kérdő tekintettel figyelt engem – és egy kicsit
csodálkozva is, azt hiszem. Tengervízbe áztatva, amit aztán a nap
szárított meg, a testemen mindenütt tele rászáradt sárral és
izzadságfoltokkal, miközben a hajam csomókban hullott az arcomba,
úgy nézhettem ki, mint egy koldus, ráadásul abból is egy
elmeháborodott.
– Doktor? – mondta angolul, bebizonyítva, hogy a gondolatai pont
arrafelé kalandoztak, amerre sejtettem. Fürkésző tekintettel
tanulmányozott, kifejezetten hasonlatosan ahhoz, ahogy a nagy,
fekete madár is, amivel korábban találkoztam. – Minek a doktora, ha
megkérdezhetem?
– Orvosdoktor – feleltem, kis szünetet tartva két korty közt.
Markáns, fekete szemöldöke volt, ami most majdnem a
hajvonaláig szaladt.
– Valóban – mondta, érezhető szünetet követően.
– Valóban – mondtam ugyanolyan hangsúllyal, mire felnevetett.
Ünnepélyesen fejet hajtott előttem.
– Ez esetben, Madame Doktornő, engedje meg, hogy
bemutatkozzam! Lawrence Stern, a természettudományok doktora, a
müncheni Gesellschaft von Naturwissenschaft Philosophierenből.
Pislogva néztem fel rá.
– Természettudós – folytatta, a válláról lógó vászontáskára
mutatva. – Éppen azok felé a hajósmadarak felé tartottam, annak a
reményében, hogy megfigyelhetem párválasztási rituáléjukat, ám
akkor meghallottam, ahogy ön, öhm…
– Beszélgettem egy hallal – fejeztem be helyette a mondatot. –
Igen, nos… Valóban négy szemük van? – kérdeztem annak
reményében, hogy ezzel témát tudok váltani.
– Igen. Vagy legalábbis úgy tűnik. – Lepillantott a halra, ami
mintha hatalmas érdeklődéssel hallgatta volna a beszélgetést. – Úgy
tűnik, akkor használják furcsa látószervüket, mikor félig elmerülnek
a vízben, és így felső pár szemükkel azt figyelik, mi történik a víz
felszíne fölött, miközben az alsó pár, a másikhoz hasonlatos módon,
a vízfelszín alatti eseményekre ügyel.
Ekkor, ajkán halvány mosollyal, rám emelte a tekintetét.
– Esetleg megtisztelne azzal, hogy elárulja a nevét, Madame
Doktornő?
Nem tudva, mit is mondjak neki, haboztam. Végigfutottam a
rendelkezésemre álló álneveken, majd az igazság mellett döntöttem.
– Fraser – mondtam. – Claire Fraser. Mrs. James Fraser. – Tettem
azért hozzá, mert haloványan éreztem, hogy attól, hogy férjezett
vagyok, egy kicsit tiszteletreméltóbbnak fogok tűnni, a
megjelenésem ellenére is. Hátrasimítottam egy kósza tincset a bal
szememből.
– Alázatos szolgája, madame – mondta, és udvariasan meghajolt
előttem. Elgondolkodva megdörgölte az orrnyergét, miközben engem
nézett.
– Esetleg hajótörést szenvedett? – kérdezte óvatosan. Ez tűnt
ittlétem leglogikusabb, és talán egyetlen magyarázatának, mire
bólintottam.
– El kell jutnom Jamaicára – mondtam. – Esetleg tudna segíteni?
Szemöldökét finoman összehúzva nézett engem, mintha valami
ismeretlen állatfaj lennék, amiről nem tudja eldönteni, hogyan is
rendszerezzen, de aztán bólintott. Széles szája volt, amit mintha csak
mosolygásra teremtettek volna – az egyik sarka felfelé görbült. Aztán
kinyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen.
– Igen – mondta. – Tudok segíteni. Bár szerintem előbb némi ételt
kéne találnunk magának, meg talán pár új ruhát, nem gondolja? Van
egy barátom, aki nem túl messzire él innen. Elviszem hozzá,
rendben?
A borzalmas szomjúságom és alapvetően a helyzet súlya miatt
nem sokat törődtem eddig a gyomrom követeléseivel. Az étel
említésére azonban a szóban forgó szerv rögtön, ráadásul jó
lármásan, életre kelt.
– Az – mondtam hangosan, abban a reményben, hogy így
elnyomhatom a hasam korgását – valóban nagyszerű lenne. –
Amennyire csak tudtam, hátrasimítottam a hajamat, majd lehajolva
bebújtam egy faág alá, és követtem megmentőmet a fák közé.
Ahogy magunk mögött hagytuk a legyezőpálma–ligetet, egy
rétszerű területre jutottunk, ahonnan egy széles domb emelkedett
előttünk a magasba. A domb tetején egy házat láttam – vagy
legalábbis egy háznak a romjait. A falak sárga vakolata
megrepedezett, és szinte teljesen elborította a rózsaszín murvafürt és
a csellengő guávafa. A bádogtetőn számos, jól látható lyuk tátongott,
és az egész helynek gyászos pusztuláshangulata volt.
– Hacienda de la Fuente – mondta új ismerősöm a ház felé
biccentve. –Fel bír sétálni a dombon, vagy… – habozott, és úgy
méricskélt engem, mintha azt próbálta volna eldönteni, mennyit is
nyomhatok. – Fel is tudom cipelni, azt hiszem – mondta, hangjában
egy cseppet sem hízelgő, kétkedő felhanggal.
– Kibírom – biztosítottam. A lábam sebes volt és sajgott, és több
helyen is megszúrták a lehullott pálmalevelek, de az előttünk álló
ösvény viszonylag simának látszott.
A házhoz vezető domboldalt halovány birkaösvények
keresztezték. Több állat is legelészett békésen a forró hispaniolai nap
alatt. Ahogy kiléptünk a fák közül, az egyik észrevett minket, és
meglepetésében kurtán felbégetett, mire a domboldalon lévő összes
többi juh óraműpontossággal egyszerre felemelte a fejét, és ránk
nézett.
Kissé kényelmetlenül éreztem magam a gyanakvó, meg sem
rezdülő szemek kereszttüzében. Kézbe vettem sáros szoknyámat, és
követtem dr. Sternt a főösvény irányába, amit, a szélessége alapján,
nem csak birkák jártak, és ami előbb felvezetett a domboldalon, majd
pedig le a túloldalon.
Gyönyörű, verőfényes nap volt, és a fű közt számos fehér és
narancssárga pillangó szálldosott. Az elszórt virágbimbók közt itt–ott
felvillant egy– egy ragyogó, sárga lepke, akárcsak egy apró nap.
Mélyet szippantottam a fű és a virágok édes illatából, amiben
meg–megjelent a bárányok és a nap által felmelegített porszemek
aromája. Egy pillanatra egy barna folt villant meg a ruhaujjamon, és
rajta is maradt annyi ideig, hogy láthassam szárnyának bársonyos
pikkelyeit és szívószervének apró, feltekert csövét. Vékony mellkasa
szárnyrebbenéseivel egy időben pulzált, aztán a következő
pillanatban el is tűnt.
Lehet, hogy a segítség ígérete, a víz, vagy a pillangók tehettek
róla, esetig mind a három, de a félelem és a kimerültség súlya, amik
alatt olyan hosszú ideje dolgoztam már, kezdett felemelkedni rólam.
Igaz, az a feladat, hogy szállítóeszközt találják Jamaicára, még
mindig előttem állt, de miután már csillapítottam a szomjamat, egy
barátot is leltem, és ott lebegett az orrom előtt az ebéd ígérete, ez
többé már nem tűnt annyira lehetetlen feladatnak, mint a mangrovék
közt.
– Ott is van! – Lawrence megállt, és megvárta, amíg beérem az
ösvényen. Felfelé mutatott, egy vékony alakra, aki éppen óvatosan
közeledett felénk, ahogy lefelé tartott a domboldalról. Hunyorogva
néztem a férfit, ahogy elhaladt a juhok közt, amik láthatóan észre
sem vették őt.
– Jézus Krisztus! – mondtam. – Ez Assissi Szent Ferenc!
Lawrence meglepetten pillantott rám.
– Nem, egyik sem. Mondtam önnek, hogy angol. – Felemelte a
karját, és elkiáltotta magát: –¡Hola! Señor Fogden!
A szürke csuhába öltözött alak gyanakodva megállt, egyik kezét
védelmezőn belefúrva egy éppen arra haladó anyajuh gyapjába.
– ¿Quien es?
– Stern! – kiáltotta Lawrence. – Lawrence Stern! Jöjjön csak! –
mondta, majd kinyújtotta a karját, hogy felhúzzon a meredek
domboldalon a fenti birkacsapásra.
 Az anyajuh eltökélten próbált megszabadulni védelmezőjétől,
amivel elterelte annak figyelmét közeledésünkről. Nálam kicsit
magasabb, vékony férfi volt, keskeny, hosszúkás arccal, amivel akár
még jóképű is lehetett volna, ha nem csúfítja el az állát körülvevő,
rendezetlen, portörlőre emlékeztető, vöröses szakáll. Hosszú, kócos
haját ősz csíkozta, tincsei pedig szinte folyamatosan a szemébe
lógtak. Ahogy odaértünk hozzá, szakálláról felszállt egy
narancssárga pillangó.
– Stern? – mondta, szabad kezével hátrasimítva a haját, miközben
bagoly módjára pislogott a napfénytől. – Nem ismerek egyetlen… Ó,
hogy maga az! – Keskeny arca felragyogott. – Miért nem azt mondta,
hogy a bélférges ember? Akkor rögtön felismertem volna!
Ezt hallva úgy tűnt, Stern kicsit kínosan érzi magát, és
bocsánatkérőn rám pillantott.
– Én… öhm… számos érdekes parazitát gyűjtöttem Mr. Fogden
juhainak ürülékéből a legutóbbi látogatásom alkalmával –
magyarázta.
– Hatalmas, borzalmas férgeket! – mondta Fogden atya, és egész
testében megborzongott, ahogy felidézte. – Némelyikük legalább egy
láb hosszú volt!
– Nem volt az több nyolc hüvelyknél – javította ki Stern
mosolyogva. Rápillantott a legközelebbi birkára, kezét a
gyűjtőtáskáján nyugtatva, mintha csak arra várna, hogy rögvest ismét
hozzájárulhasson a tudomány tárházának bővítéséhez. – Használt az
orvosság, amit ajánlottam?
Fogden atya kissé bizalmatlannak tűnt, mintha azt próbálta volna
felidézni, hogy mi is volt az az orvosság.
– A terpentines áztatás.
– Ó, igen! – A tiszteletes vékony arca felragyogott, ahogy
kedvesen ránk mosolygott. – Persze, persze! Igen, remekül használt.
Pár elpusztult, de a többi felgyógyult. Nagyszerű, igazán nagyszerű!
Hirtelen úgy tűnt, hogy Fogden atya rádöbbent, hogy nem túl jó
házigazda.
– De jöjjenek csak be! – mondta. – Éppen most akartam
elfogyasztani az ebédemet; ragaszkodom hozzá, hogy velem
tartsanak. – A tiszteletes felém fordult. – Ön pedig biztos Mrs. Stern,
nem igaz?
A nyolchüvelykes bélféreg említése ideiglenesen elmulasztotta az
étvágyamat, de annak folyamán, hogy szóba került az étel, az rögtön
teljes erővel vissza is tért.
– Nem, de attól még igazán örülünk, hogy élvezhetjük a
vendégszeretetét – válaszolta Stern udvariasan. – Kérem, engedje
meg, hogy bemutassam a társamat. Mrs. Fraser, az ön egyik
honfitársa.
Ezt hallva Fogden világoskék szeme, ami könnyedén könnybe
lábadt az erős napfényben, egészen kerekre tágult, miközben
kíváncsian méregetett engem.
– Egy angol hölgy? – mondta hitetlenkedve. – Itt? – Tágra nyílt
tekintetét végigjáratta a gyűrött ruhámat borító sár– és sófoltokon,
valamint általános rendezetlenségemen. Pislogott egyet, majd
előrelépett, és a lehető legnagyobb magasztossággal mélyen
meghajolt, miközben megragadta a kezemet.
– Őszinte szolgája, madame – mondta. Kihúzta magát, és gálánsan
a dombtetőn álló rom felé mutatott. – Mi casa es su casa. – Élesen
füttyentett egyet, mire egy kis Cavalier King Charles spániel dugta ki
fejét érdeklődve a gyomok közül.
– Vendégünk van, Ludo – mondta a pap mosolyogva. – Hát nem
remek? – Kezemet határozottan a könyökhajlatába dugta,
belemarkolt a juh nyakán lévő gyapjúba, majd mindkettőnket vezetni
kezdett a Hacienda de la Fuente felé, miközben Stern követett
minket.
Rögtön egyértelmű lett, hogy miért ezt a nevet kapta a hely, amim
beléptünk a lepusztult udvarba. Szitakötőkből álló, apró felhő
lebegett pislákoló fény módjára a nagy, algával teli medence fölött az
egyik sarokban; természetes forrásnak tűnt, amit valaki az uralma alá
hajtott, amikor a ház épült. Legalább egy tucat dzsungeltyúk ugrott
fel a felrepedezett járdáról, és kezdett el vadul körözni a lábunk
körül, kis por– és tollfelhőt hagyva maga után. Kikövetkeztettem,
hogy a terasz fölé lógó fák az otthonuk, ráadásul már elég régóta.
– És így tehát volt szerencsém összefutni Mrs. Fraserrel ma reggel
a mangroveerdőben – fejezte be történetét Stern. – Gondoltam, hogy
ön talán… Ó, nézzenek csak oda, micsoda szépség! Egy lenyűgöző
szitakötő!
Utolsó mondatát ámulva ejtette ki, ahogy mindenféle teketóriázás
nélkül elsietett mellettünk, hogy felpillanthasson a terasz
pálmalevelekkel fedett tetejének árnyékába. Egy hatalmas szitakötő
szálldogált ott, szárnyainak fesztávolsága legalább négy hüvelyk
volt, kék teste pedig szinte lángra kapott, mikor belerepült az egyik
kósza fénysugárba, ami átszűrődött a tető résein keresztül.
– Mondja, kell magának? Csak nyugodtan – legyintett
házigazdánk gálánsan a szitakötő felé. – Gyere csak, Becky, szépen
ide be, hadd vessek egy pillantást a patádra! – terelte be a teraszra a
juhot, és rácsapott annak tomporára. Az állat prüszkölt egyet, és pár
lábnyit előreügetett, aztán rögtön nekiállt az ősöreg falról lelógó,
hatalmas guávafa lehullott gyümölcsei közül válogatni.
Sőt, a terasz körül a fák már olyannyira nagyra nőttek, hogy ágaik
több helyen is összefonódtak. Úgy tűnt, mintha az egész udvart
befednék, mint valami zöldellő alagút, ami végigvezet a terasz
mentén, egészen a ház tátongó bejáratáig.
Az ablakpárkányon halmokban állt a por és a murvafürt
papírszerű, rózsaszín levelei, ám közvetlen azon túl a sötét
deszkapadló fényesen csillogott, csupaszon és makulátlanul. A
ragyogó napfény után odabenn egészen sötét volt, de a szemem
gyorsan hozzászokott az új környezethez, mire kíváncsian
tekintettem körbe.
Kifejezetten csupasz egy helyiség volt, sötét és hűvös, és nem volt
benne más bútor, csak egy hosszú asztal, pár hokedli és szék, és egy
kis tálalószekrény, ami fölött egy borzalmas, spanyol stílusú
festmény lógott – egy girhes Jézus, kecskeszakállal és fakó bőrrel a
komor háttér előtt, ahogy egyik csontsovány kezével vérző szívére
mutat, ami ott dobog a mellkasában.
A rémisztő tárgy annyira bántotta a szememet, hogy kellett egy
pillanat, mire rájöttem, hogy valaki más is van még a szobában. A
helyiség egyik sarkában összeértek az árnyékok, amiből egy kis,
kerek arc tűnt elő, rajta lenyűgöző rosszindulattal. Pislogtam egyet,
majd hátráltam egy lépést. A nő – mivelhogy az volt – előrelépett, és
rám szegezte fekete szemét, ami éppen olyan rezzenéstelen volt, mint
a birkáké.
Nem volt több négy láb magasnál, a teste pedig olyan vaskos,
mintha egyetlen méretes tömbből állt volna, mindenféle ízület vagy
hajlat nélkül. A feje apró kis gömb volt a testén, amin volt még egy
kisebb gömb, egy ritkás, szürke hajból csavart, szorosan hátrafogott
konty a tarkóján. Bőre világos mahagóniszínű volt – hogy a naptól
volt ilyen, vagy már így született, nem tudtam eldönteni –, és teljes
egészében úgy nézett ki, mint egy faragott fabábu. Amit mások
megátkozására használnak.
– Mamacita – mondta a pap, spanyolul szólva a faragott alakhoz –
, micsoda szerencse! Vendégeink vannak, akik velünk fognak
ebédelni. Emlékszik Señor Sternre? – tette hozzá, Lawrence–re
mutatva.
– Sí, claro – mondta az alak, láthatatlan faajkán keresztül. – A
Krisztusgyilkos. És ki ez a puta alba?
– Ő pedig itt Señora Fraser – folytatta Fogden atya, úgy
mosolyogva, mintha a nő meg sem szólalt volna. – Szegény
hölgynek abban a szerencsétlenségben volt része, hogy hajótörést
szenvedett; segítenünk kell neki, amiben csak tudunk.
Mamacita lassan tetőtől talpig végighordozta rajtam a tekintetét.
Egy szót sem szólt, de széles orrcimpái még tovább tágultak végtelen
megvetésében.
– Kész az ételed – mondta, majd elfordult.
– Remek! – szólt a pap vidáman. – Mamacita üdvözli önöket;
mindjárt hoz nekünk némi ételt. Üljenek csak le nyugodtan!
Az asztalt már megterítették – egy hatalmas, repedt tányér és egy
fakanál pihent rajta. A pap elővett még két tányért és kanalat a
tálalószekrényből, és sietve elrendezte őket az asztalon,
vendégszeretőn intve nekünk, hogy foglaljunk helyet.
Egy hatalmas, barna kókuszdió állt az asztalfőn lévő széken.
Fogden ezt gyengéden felvette, majd a tányérja mellé helyezte. A
kókusz rostos héja már sötét volt a kortól, a szőrszerű szálak pedig
egyes foltokban le is koptak, ahol a gyümölcs felülete szinte már
csiszoltnak tűnt; már egy ideje meglehetett neki, gondoltam.
– Hát helló – mondta, kedvesen megpaskolva a kókuszt. – És
hogy vagy ezen a szép napon, Kokó?
Sternre pillantottam, ő azonban a Krisztus–képet tanulmányozta,
és összehúzott, dús, fekete szemöldöke közt kis ránc jelent meg.
Gondoltam, az én feladatom tehát beszélgetést kezdeményezni.
– Egyedül él itt, Mr…. öhm, Fogden atya? – kérdeztem a
házigazdánktól. – Ön és… öhm, Mamacita?
– Igen, attól tartok. Ezért is örülök annyira annak, hogy vendégül
láthatom magukat. Ludót és Kokót leszámítva nincs igazán valódi
társaságom, tudják – magyarázta, ismét megpaskolva a szőrös diót.
– Kokó? – kérdeztem udvariasan, miközben az járt a fejemben,
hogy az eddigi bizonyítékok alapján nem Kokó volt az egyetlen,
akinek lötyögött valami a fejében a jelenlévők közül. Lopva ismét
Sternre pillantottam, akit mintha kicsit szórakoztatott volna a
szituáció, ám rémültnek nem tűnt.
– A mumus spanyolul coco – magyarázta a pap. – Gonosz kis
manó. Látják a pöttöm kis orrát és két sötét, kicsi szemét? – Fogden
két hosszú, vékony ujját hirtelen a kókuszdió tetején található
mélyedésekbe dugta, majd kuncogva ki is rántotta.
 – Ah–ah! – kiáltotta. – Nem szabad bámulni, Kokó, tudod,
mekkora illetlenség!
A sápadtkék szempár vetett rám egy átható pillantást, mire némi
nehézség árán ugyan, de elengedtem az alsó ajkamat, amit addig
harapdáltam.
– Micsoda csinos hölgy – mondta, mintha csak magához beszélt
volna. – Nem olyan szép, mint az én Ermenegildám, de attól még
nagyon csinos – nem igaz, Ludo?
A megszólított kutya engem figyelemre sem méltatott, de vidáman
odaügetett a gazdájához, és vakkangatva annak keze alá dugta a fejét.
Fogden szeretetteljesen megvakargatta a füle tövét, majd figyelmét
ismét rám fordította.
– Kíváncsi vagyok, vajon Ermenegilda egyik ruhája jó lenne–e
önre?
Nem tudtam, hogy erre most válaszolnom kéne–e, vagy sem.
Végül inkább csak illedelmesen mosolyogtam, és reméltem, hogy
nem látszik az arcomon, hogy mi jár a fejemben. Szerencsére ezen a
ponton Mamacita visszatért, kezében egy konyharuhába csavart,
gőzölgő agyaglábossal. Az edény tartalmából mindegyik tányérba
odalöttyentett egy merőkanállal, majd kiment. Lába – már ha volt
neki – láthatatlanul mozgott alaktalan szoknyája alatt.
Megkevertem a tányéromon lévő katyvaszt, ami valamiféle
zöldségnek nézett ki. Óvatosan bekaptam egy falatot, majd
meglepődve tapasztaltam, hogy kifejezetten finom.
– Sült banán, maniókával és vörös babbal keverve – magyarázta
Lawrence, látva habozásomat, ő maga is kivett egy nagy kanállal a
gőzölgő pépből, majd bekapta anélkül, hogy várt volna egy kicsit,
hogy kihűljön.
Számítottam rá, hogy majd érdeklődnek az ittlétem, a kilétem és a
terveim iránt. Ehelyett azonban Fogden atya mindössze csak halkan
énekelgetett az orra alatt, az asztalon verve a ritmust kanalával két
falat között.
 A homlokom közepére szaladt szemöldökkel Lawrence–re
pillantottam, ő mindössze csak elmosolyodott, aprót rántott a vállán,
majd az étele fölé hajolt.
Egészen az étkezés végéig nem került sor valódi beszélgetésre,
mikor is Mamacita – a „mosolytalan” még enyhe kifejezés volt arra,
amit le lehetett olvasni az arcáról – elvitte a tányérokat, és egy nagy
tál gyümölcsöt hozott helyette, valamint három kupát és egy nagy
agyagkancsót.
– Ivott már sangriát, Mrs. Fraser?
Már éppen nyitottam a számat, hogy „igen”–nel feleljek, de aztán
meggondoltam magamat, és csak annyit mondtam, hogy:
– Nem, mi az? – A sangria népszerű ital volt a hatvanas években,
és én is számtalanszor ittam már a tantestületi partikon és a kórház
társasági eseményein. Ám biztos voltam benne, hogy az ital egyelőre
még ismeretlen Angliában és Skóciában, az edinburghi Mrs. Fraser
még sosem hallhatott róla.
– Vörösbor, valamint narancs– és citromlé keveréke – magyarázta
Lawrence Stern. – Összeforralják fűszerekkel, aztán hidegen vagy
melegen tálalják, az időjárástól függően. Rettentő ízletes és
egészséges frissítő, nem igaz, Fogden?
– Oh, igen. Oh, igen. Rettentő ízletes. – Meg sem várva, hogy ezt
én magam is megtapasztaljam, a pap kiitta kupája tartalmát, majd
ismét a kancsó után nyúlt, még azelőtt, hogy akár egyetlen kortyot is
ihattam volna.
Ugyanolyan íze volt; ugyanaz az édes, torokreszelő íz, és egy
pillanatra úgy éreztem magam, mintha ismét azon a partin lettem
volna, ahol először megkóstoltam egy marihuánafogyasztó,
mesterszakos diák és egy botanikaprofesszor társaságában.
Ezt az illúziót csak segítette Stern monológja, ami a
gyűjteményéről szólt, valamint Fogden atya viselkedése. Jó pár
pohár sangria után felállt és feltúrta a tálalószekrényt, amiből aztán
egy jókora agyagpipát húzott elő. Ezt jól megtöltötte erős illatú
növényekkel, amiket egy felcsavart papírdarabból rázott elő, majd
nekiállt pipázni.
– Kender? – kérdezte Stern ezt látva. – Mondja csak, ön is úgy
találja, hogy elősegíti az emésztést? Én így hallottam, de a szóban
forgó növény teljességgel beszerezhetetlen a legtöbb európai
városban, és így még nem volt szerencsém első kézből
megtapasztalni a hatását.
– Oh, kifejezetten kellemes, és nyugtató hatással van a gyomorra
– biztosította őt Fogden atya. Jó mélyet szívott a pipából,
benntartotta a füstöt, majd hosszan, arcán álmodozó tekintettel
kifújta, lágy, fehér füstöt eregetve, ami ködcsíkok formájában
lebegett a helyiség alacsony mennyezetének közelében. – Majd adok
önnek egy csomaggal, hogy hazavihesse, drága barátom. Most pedig
mondja csak, mik a terveik, önnek és ennek a hajótörést szenvedett
hölgynek, akit megmentett?
Stern elmondta neki a tervét. Egy átpihent éjszaka után el
kívánunk sétálni St. Luis du Nord falujáig, ahol majd keresünk egy
halászhajót, ami elvisz minket az onnan harminc mérföldnyire lévő
Cap–Haïtienbe. Ha ez nem sikerülne, akkor szárazföldön kell majd
megtennünk az utat La Capba, a legközelebbi kikötőbe.
A pap ritkás szemöldöke összeszaladt a füst mögött.
– Mm? Hát, gondolom, nincs túl sok választási lehetőségük, nem
igaz? De attól még legyenek nagyon óvatosak, főleg ha a
szárazföldön mennek La Cap felé. A számkivetettek, tudják.
– Számkivetettek? – kérdőn Sternre pillantottam, aki összehúzott
szemöldökkel bólintott.
– Így igaz. Két–három kisebb bandával találkoztam is, ahogy
észak felé menet áthaladtam az artibonite–i völgyön. Viszont nem
zaklattak. Lefogadom, hogy nem sokkal tűntem jobb módúnak, mint
ők, szegény párák. A számkivetettek szökött rabszolgák –
magyarázta nekem. – Megszöktek a gazdáik kegyetlensége elől, és a
távoli hegyekben kerestek menedéket, ahol a dzsungel elrejti őket.
 – Valószínű, hogy nem zaklatnák önt – mondta Fogden atya.
Halk, szürtyögő hangot hallatva jó mélyet szippantott a pipájából,
hosszan visszatartotta a lélegzetét, majd vonakodva kieresztette. A
szeme kezdett egyre látványosabban véreressé válni. Az egyiket
becsukta, miközben a másikkal igencsak álomittasan jól megnézett
magának. – Nem úgy tűnik, mintha érdemes lenne kirabolni,
egyáltalán nem.
Stern szélesen mosolyogva rám nézett, aztán gyorsan letörölte
arcáról a vigyort, mintha úgy érezte volna, hogy nem éppen a
legtapintatosabban viselkedik. Köhintett egyet, majd töltött magának
még egy pohár sangriát. A pap szeme ott csillogott a pipája felett,
olyan vörösen, mint egy menyété.
– Azt hiszem, szükségem van egy kis friss levegőre – mondtam,
hátratolva a székemet. – És esetleg kaphatnék egy kis vizet is, amivel
megmosakodhatok?
– Ó, persze, persze! – kiáltotta Fogden atya. Felállt, bizonytalanul
megingott, majd hanyagul a tálalószekrényre ütögette a hamut a
pipájából. – Jöjjön velem!
A levegő a teraszon frissnek és élénkítőnek tetszett a bentihez
képest, a páratartalom ellenére is. Vettem egy mély levegőt,
miközben érdeklődve figyeltem, ahogy Fogden atya egy vödörrel
ügyeskedik a kút mellett a sarokban.
– Honnan jön a víz? – kérdeztem. – Egy forrásból? – A kőteknőt
finom algaszálak borították, és láttam, ahogy ezeket lágyan rengeti a
víz; láthatóan volt benne valamiféle sodrás.
A kérdésemet végül Stern válaszolta meg.
– Igen, több száz ilyen forrás van. Némelyikről az a hír járja, hogy
szellemek élnek benne. De nem hiszem, hogy ön hinne az ilyen
babonákban, nem igaz, uram?
Úgy tűnt, mintha Fogden atya ezen elgondolkodott volna egy
pillanatra. A félig megtöltött vödröt a téglafal tetejére tette, és
hunyorogva a vízbe pillantott. Tekintetét próbálta rászegezni az
egyik apró, ezüstös halra, ami ott úszkált.
– Tessék? – mondta elmerengve. – Nos, nem. Szellemek? Nem.
Ugyanakkor… Ó, igen, el is felejtettem. Van valamim, amit meg
akartam mutatni önnek. – Odalépett a falba épített szekrényhez,
kinyitotta a berepedt faajtót, majd kivett a szekrényből egy kis,
fehérítetlen muszlinba csomagolt valamit, amit óvatosan Stern
kezébe helyezett.
– A forrásban úszott fel a múlt hónapban – mondta. – Elpusztult a
déli naptól, mire én meg kivettem. Attól tartok, a többi hal kicsit
megcsócsálta – mondta bocsánatkérően –, de attól még láthatja.
Az anyagdarab közepén egy kicsi, kiszáradt haltetem feküdt,
hasonlatos ahhoz, amik a forrásban úszkáltak, leszámítva azt, hogy
ez tiszta fehér volt. Valamint vak is. Tompa fejének mindkét oldalán
volt egy–egy kis kitüremkedés, ahol a szemének kellett volna lennie,
de ennyi.
– Maga szerint ez egy szellemhal lenne? – érdeklődött a pap. –
Akkor jutott eszembe, amikor említette a szellemeket. Ugyanakkor
viszont képtelen vagyok elképzelni, miféle bűnt követhet el egy hal,
hogy aztán azzal sújtsák, hogy így kelljen élnie – szemek nélkül, úgy
értem. Úgy értem – ismét becsukta az egyik szemét, felvéve azt az
arckifejezést, ami látszólag a kedvence volt –, az ember nem
gondolná, hogy a halnak lelke van, ugyanakkor viszont ha nincs
nekik, akkor hogyan válhatnak szellemekké?
– Én sem hiszem, hogy lenne nekik – biztosítottam őt. Vetettem
egy közelebbi pillantást a halra, amit Stern egy születetett
természettudós vad örömével vizsgálgatott. A bőre rettentő vékony
volt, és annyira áttetsző, hogy a belső szervek árnyai, valamint a
csigolyák gumós vonala is tisztán látható volt, ugyanakkor pikkelyei
is voltak, aprók és áttetszők, bár kicsit tompán fénylettek a kiszáradt
tetemen.
– Ez egy vak barlangi hal – mondta Stern, átszellemülten
simogatva az apró, tompa fejet. – Mindössze csak egyszer láttam
ilyet korábban, egy kis tóban, egy barlang mélyén, és az a példány
megszökött előlem, mielőtt tüzetesebben megvizsgálhattam volna.
Drága barátom… – Izgalomtól csillogó szemmel a pap felé fordult. –
Megtarthatnám?
– Persze, persze – legyintett könnyed nagylelkűséggel a pap az
ujjaival. – Én semmire sem megyek vele. Túl kicsi ahhoz, hogy
megegye az ember, tudja, még ha eszébe is jutna Mamacitának, hogy
megfőzze, amit amúgy úgysem tenne. – Körbepillantott a teraszon,
szórakozottan az egyik arra haladó tyúk felé rúgva. – Hol van
Mamacita?
– Hát itt, cabrón, mégis hol másutt lennék? – Nem láttam, hogy
kijött volna a házból, ám mégis ott volt, egy poros, napbarnította,
apró alak, aki görnyedezve éppen akkor töltött meg egy újabb
vödöröt a forrásból.
Enyhén dohos, kellemetlen szag ütötte meg az orromat, mire
önkéntelenül elfintorodtam. A pap ezt minden bizonnyal
észrevehette, mivel így szólt:
– Ó, kérem, ne haragudjon, csak szegény Arabella az.
– Arabella?
– Igen, itt ni! – A pap félretolta a szakadt vitorlavászon függönyt,
amivel eltakarták a terasz egyik sarkát, én pedig bepillantottam
mögé.
Egy kis párkány állt ki a falból derékmagasságban. Azon pedig
hosszú sorban birkakoponyák álltak, fehéren és szépen megcsiszolva.
– Képtelen vagyok megválni tőlük, tudja. – Fogden atya
gyengéden megcirógatta az egyik koponya ívét. – Ő itt Beatriz volt,
olyan édes és gyengéd. Belehalt az ellésbe, a szegényke. –
Rámutatott két sokkal kisebb koponyára a közelben, aminek
ugyanolyan alakja és csiszolt felszíne volt, mint a többinek.
– Arabella is egy… birka? – kérdeztem. A szag sokkal erősebb
volt itt, és az járt a fejemben, hogy egyáltalán nem akarom tudni,
hogy honnan jön.
 – A nyájam tagja, igen, mindenképpen. – A pap furcsán élénkkék
tekintetét felém fordította, miközben meglepően harciasnak tűnt. –
Meggyilkolták! Szegény Arabella, olyan gyengéd lélek volt,
mindenkiben úgy megbízott. Hogy lehettek ennyire gonoszak, hogy
az állatias, nemi vágyak nevében eláruljanak egy ilyen ártatlan
lelket!
– Ó, egek! – mondtam, nem éppen a legmegfelelőbb hangsúllyal.
– Rettenetesen sajnálom. Ah… ki gyilkolta meg?
– A matrózok, azok a gonosz pogányok! Megölték a parton, és
rostélyon megsütötték a szegény testét, pont úgy, mint Szent
Lőrincet, a mártírt!
– Egek! – mondtam.
A pap felsóhajtott, és hosszú szakálla mintha lekókadt volna
bánatában.
– Igen, nem felejthetem a mennyek országának reményét. Mivel
ha urunk minden egyes veréb elmúlására figyel, akkor biztos, hogy
Arabella sem kerülte el a figyelmét. Legalább kilencven fontot
nyomhatott a drága, olyan jól legelt, a szegény gyermek.
– Ah – mondtam, és próbáltam megfelelő együttérzést és
rémületet keverni a hozzászólásomba. Aztán rádöbbentem, mit is
mondott a pap.
– Matrózok? – kérdeztem. – Mit is mondott, mikor történt ez a…
sajnálatos esemény? – Nem lehetett a Delfin, gondoltam. Leonard
kapitány minden bizonnyal nem tartott engem olyan fontosnak, hogy
megkockáztassa, hogy ilyen közel hozza a hajót a szigethez, csak
azért, hogy engem üldözzön. Ám ennek gondolatára izzadni kezdett a
tenyerem, mire feltűnés nélkül beletörültem a ruhámba.
– Ma reggel – felelte Fogden atya, letéve a birkakoponyát, amit
felvett megszeretgetni. – De – tette hozzá, felvidulva egy kissé – azt
kell, hogy mondjam, remekül haladnak vele. Általában több mint egy
hétig tart, ám már most tisztán láthatja…
Ismét kinyitotta a szekrényt, felfedve egy nagy halmot, amit több
rétegnyi nedves vitorlavászon takart. A szag most már érezhetően
erősebb volt, és számos apró, barna bogár szaladt szerteszét, ahogy
rájuk vetült a napfény.
– Csak nem a porvafélék családjából van itt önnek pár példánya,
Fogden? – Lawrence Stern, miután barlangi halának tetemét
óvatosan belehelyezte egy üveg alkoholos tinktúrába, csatlakozott
hozzánk. Átpillantott a vállam felett, mire lebarnult vonásai ráncba
szaladtak érdeklődésében.
A szekrényben a porva fehér lárvái éppen keményen dolgoztak,
lecsupaszítva Arabella, a bárány koponyáját. A szemeket már
egészen sikerült eltüntetniük. A manióka kényelmetlenül
megmozdult a hasamban.
– Azok lennének? Gondolom. Drága, falánk kis barátaim. – A pap
rémisztően megingott, mire megragadta a szekrény szélét, hogy el ne
dőljön. Mindeközben végre észrevette az idős asszonyt, aki ott állt,
dühösen bámulva őt, mindkét kezében egy–egy vödörrel.
– Ó, ki is ment a fejemből! Tiszta ruhára lesz szüksége, nem igaz,
Mrs. Fraser?
Lepillantottam magamra. A ruha és az alsóruha, amit viseltem,
annyi helyen elszakadt, hogy már aligha volt illendő viselet, és annyi
víz és mocsáriszap itatta át és mocskolta be, hogy alig voltam
elviselhető, még olyan kisigényű társaságban is, mint Fogden atya és
Lawrence Stern.
Fogden atya a faragott alakhoz fordult.
– Nincs valamink, amit felvehetne ez a szerencsétlen asszony,
Mamacita? – kérdezte spanyolul. Mintha habozott volna, miközben
finoman előre–hátra ingott. – Talán az egyik ruha a…
A nő rám vicsorgott.
– Azok túl kicsik egy ekkora tehénre – válaszolta az, szintén
spanyolul. – Add oda neki a régi csuhádat, ha muszáj. – Rosszallóan
kócos hajamra és sáros arcomra pillantott. – Jöjjön! – mondta
angolul, hátat fordítva nekem. – Mosakodjon meg.
 Elvezetett egy kisebb teraszhoz a ház mögé, ahol adott két vödör
hideg, friss vizet, egy kopott vászontörülközőt, és egy kis edényben
puha szappant, aminek erős lúgszaga volt. Ehhez még hozzátett egy
kopott, szürke csuhát kötélövvel, majd ismét rám vicsorgott és
távozott, még barátságosan odavetve spanyolul:
– Mosd le a vért a kezedről, te Krisztus–gyilkos szajha.
Tekintélyes megkönnyebbülést érezve csuktam be utána a
teraszajtót, majd még nagyobb megkönnyebbüléssel szabadultam
meg ragadós, mocskos ruháimtól, és olyannyira megtisztogattam
magamat, amennyire csak lehetséges volt hideg vízzel és fésű nélkül.
Tisztességesen, már ha kicsit furcsán is, de felöltözve Fogden atya
tartalék csuhájába, az ujjaimmal átfésültem a vizes hajamat,
miközben elmerengtem különös házigazdámon. Nem voltam benne
biztos, hogy a pap kis kitérői az őrület földjére vajon a dementia
valamely formáját jelzik, vagy hosszú ideje tartó alkoholizmusának
és cannabisfogyasztásának mellékhatásai, ám ennek ellenére kedves,
gyengéd léleknek tűnt. A szolgálója – már ha az volt a nő – azonban
már egészen más kérdés volt.
Mamacitától nem kicsit futkározott a hátamon a hideg. Mr. Stern
bejelentette, hogy le kíván menni a partra fürödni, én pedig
vonakodtam addig visszamenni a házba, amíg vissza nem tért. Elég
sok sangria maradt még, és gyanítottam, hogy Fogden atya – ha
egyáltalán még magánál volt – ezúttal nem túl nagy védelmet tudna
nyújtani a baziliszkuszi tekintet ellen.
Ugyanakkor viszont kint sem maradhattam egész délután; rettentő
fáradt voltam, és legalább le szerettem volna ülni, bár leginkább
annak örültem volna, ha találok egy ágyat, amiben egy hétig
aludhatok. A kis teraszról, amin tartózkodtam, ajtó nyílt a házba;
kinyitottam, és beléptem a sötét épületbe.
Egy apró hálószobában találtam magam. Lenyűgözve
körbenéztem; egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha ugyanabban a
házban lett volna, mint a spártai berendezésű nagyszoba vagy a
lepusztult teraszok. Az ágy tollal bélelt párnákkal és puha, piros
gyapjúból készült takaróval volt megvetve. Négy hatalmas, mintás
legyező, mint ragyogó szárnyak, volt kifeszítve a fehér falakra, az
asztalon pedig többkarú réz gyertyatartóban több viaszgyertya állt.
A bútorok egyszerűek voltak, de nagy gonddal készültek, és
olajjal lakkozták őket, míg lágy, mély ragyogást nem kaptak. A
szoba végében csíkos pamutfüggöny lógott. Kicsit hátra volt húzva,
így láttam a mögötte kampókról lógó, a szivárvány minden színében
pompázó, selymes ruhákat.
Biztos ezek voltak Ermenegilda ruhái, azok, amiket Fogden atya
említett. Előreléptem, hogy közelebbről megnézzem őket, meztelen
talpammal némán lépve a padlón. A szoba portalan és tiszta volt,
azonban rettentő csendes, az emberi jelenlét illata vagy vibrálása
nélkül. Többé már senki sem lakott ebben a szobában.
A ruhák gyönyörűek voltak; mind selyem és bársony, moaré,
szatén és muszlin. Még kampójukról élettelenül lógva is úgy
ragyogtak és olyan szépek voltak, mint egy állat kikészített bundája,
amikor az élet esszenciája még a szőrszálakba kapaszkodik.
Megérintettem egy fűzőt – lila bársonyból készült, és gazdagon
volt hímezve ezüst árvácskákkal, amiknek a közepét gyöngyök
díszítették. Ez az Ermenegilda apró teremtés volt, és igencsak
vékony – több ruhán is fodrok voltak, másokba meg ügyesen
töméseket varrtak, hogy látszatra így növeljék a melleket. A szoba
kényelmes volt, bár nem fényűző, a ruhák pedig lélegzetelállítók
voltak, olyanok, amiket a madridi királyi udvarban viselnek.
Ermenegilda már elment, de úgy tűnt, mintha a szobát még
mindig laknák. Búcsúzóul megérintettem egy pávakék ruha ujját,
majd lábujjhegyen távoztam, hagyva, hogy a ruhák tovább
álmodjanak.
Lawrence Sternt a hátsó verandán találtam, ami egy aloéval és
guávával benőtt, meredek dombra nézett. A távolban egy kis,
hepehupás sziget pihent a tenger csillogó türkizében. Stern
illedelmesen felállt, finoman meghajolt előttem, majd meglepődve
nézett fel rám.
– Mrs. Fraser! Azt kell mondjam, hogy máris sokkal jobban néz
ki. Az atya csuhája valamelyest jobban áll magának, mint neki. –
Rám mosolygott, gesztenyebarna szemének sarkában apró ráncok
jelentek meg, ahogy hízelgő csodálattal nézett engem.
– Gondolom, ehhez több köze van a piszok hiányának – mondtam,
ahogy leültem a székre, amit kihúzott nekem. – Ez itt innivaló lenne?
– Volt egy kancsó a székek közt álló, ingatag faasztalon; a pára nagy,
nehéz cseppekben csapódott le az oldalán, és hívogatóan csorgott le
rajta. Olyan sokáig voltam szomjas, hogy mostanra minden
folyékony dolog látványától automatikusan mosolyra húzódott a
szám a vágyakozástól.
– Még több sangria – mondta Stern. Mindkettőnknek töltött egy
kis pohárral, majd boldog sóhajjal belekortyolt a sajátjába. –
Remélem, nem hiszi majd, hogy nem ismerem a mértékletességet,
Mrs. Fraser, de miután hónapokig jártam a vidéket, és nem ittam
semmit, csak vizet, és a rabszolgák durva rumját… – Gyönyörében
becsukta a szemét. – Ez valódi ambrózia.
Ezzel én is igencsak egyetértettem.
– Öhm… Fogden atya… ? – haboztam, valami tapintatos módját
keresve annak, hogy házigazdánk állapota után érdeklődjek. Nem
kellett volna ezzel vesződnöm.
– Részeg – mondta Stern őszintén. – Elernyedt, mint egy kukac,
és kifeküdt az asztalon a salában. Szinte mindig ilyen állapotban van,
mire lemegy a nap – tette hozzá.
– Értem. – Hátradőltem a székemben, a sangriámat kortyolgatva.
– Már hosszú ideje ismeri Fogden atyát?
Stern gondolkodva megdörgölte a homlokát.
– Ó, egy pár éve. – Rám pillantott. – Azon gondolkodtam… Nem
ismer véletlenül egy James Frasert Edinburghból? Tudom, hogy ez
egy gyakori név, de… Ó, hát ismeri?
 Egy szót sem szóltam, de az arcom elárult, mint ahogy mindig is,
azt leszámítva, mikor gondosan előre felkészültem a hazugságra.
– A férjemet James Frasernek hívják – mondtam.
Stern arca érdeklődve felragyogott.
– Úgy bizony! – mondta izgatottan. – És jó magas, testes ember,
rikító…
– Vörös hajjal – bólogattam. Igen, ez Jamie. – Eszembe jutott
valami. – Mesélte nekem, hogy találkozott egy természettudóssal
Edinburghban, akivel rettentő érdekes beszélgetést folytatott…
különféle dolgokról. – Amire azonban kíváncsi voltam, az az volt,
honnan tudta Stern Jamie valódi nevét. Edinburghban a legtöbben
csak úgy ismerték, mint „Jamie Roy”, a csempész, vagy mint
Alexander Malcolm, a köztiszteletben álló nyomdász a Carfax
Close–on. Dr. Stern, az ő jól érezhető német akcentusával, csak nem
lehet az az „angol”, akiről Tompkins beszélt.
– Pókokról – vetette közbe Stern rögtön. – Igen, tökéletesen
emlékszem. Pókokról és barlangokról. Találkozásunkra egy, öhm…
– Arcáról egy pillanatra mindenféle kifejezés eltűnt. Aztán köhintett
egyet, mesterien elrejtve kis botlását. – Egy, öhm, ivóban
találkoztunk. Az egyik… ah… hölgyalkalmazott egy tekintélyes
méretű arachnidával találkozott, ami a szobájának plafon… úgy
értem, a plafonról lógott, amikor a hölgy éppen… beszélgetésbe
mélyedt velem. Miután ez valamelyest megrémisztette, érthetetlenül
sikoltozva kirohant a folyosóra. – Stern lélekerősítőként nagyot
kortyolt a sangriából, miután láthatóan megviselte az emlék.
– Éppen csak sikerült elfognom az állatot és betennem egy
mintagyűjtő edénybe, mikor Mr. Fraser berontott a helyiségbe,
valamiféle lőfegyvert fogott rám, és azt mondta… – Itt hosszan tartó
köhögőgörcs tört Sternre, aminek nyomán lelkesen ütögetni kezdte a
saját mellkasát.
– Ejha! Nem gondolja, hogy ez a kancsó ital egy kicsit talán erős,
Mrs. Fraser? Gyanítom, hogy az öreg hölgy túl sok citromkarikát tett
bele.
Én inkább azt gyanítottam, hogy Mamacita ciánt tett volna bele,
hogyha van neki kéznél, ám hogy őszinte legyek, a sangria
egyszerűen mesés volt.
– Nem vettem észre – mondtam kortyolva egyet. – De folytassa
csak! Jamie bement egy pisztollyal, és azt mondta…?
– Ó. Igen. Nos, nem mondhatnám, hogy szóról szóra fel tudom
idézni, hogy mit is mondott. Úgy tűnt, hogy kisebb félreértés történt,
mivelhogy az ön férje úgy hitte, hogy a hölgy sikolyait valamiféle
oda nem illő tett vagy megjegyzés okozta az én részemről, nem pedig
az arachnida. Szerencsére be tudtam neki mutatni az állatot,
minekután a hölgyet is sikerült rávennünk, hogy jöjjön el az ajtóig,
mivel arról nem tudtuk meggyőzni, hogy ismét belépjen a szobába,
és azonosítsa a pókot mint rémülete forrását.
– Értem – mondtam. Egész jól magam elé tudtam képzelni a
jelenetet, leszámítva egy nagyon is fontos részletet. – Arra esetleg
nem emlékszik, hogy mit viselt? Mármint Jamie?
Lawrence Stern kicsit értetlennek tűnt.
– Viselt? Nos… nem. Úgy rémlik, mintha utcai viselet lett volna
rajta, nem pedig háziruha, de…
– Ez így elég is – nyugtattam meg. – Csak kíváncsi voltam. –
Végül is az volt a lényeg, hogy volt rajta valami. – Tehát ekkor
bemutatkozott önnek?
Stern összehúzta a szemöldökét, miközben beletúrt dús, fekete
hajába.
– Nem hiszem, hogy így lett volna. Úgy emlékszem, mintha a
hölgy Mr. Frasernek szólította volna. Aztán valamikor később, a
beszélgetésünk folyamán, mivel megengedtünk magunknak némi
megfelelő frissítőt, és majdnem hajnalig társalogtunk, miután
kifejezetten érdekesnek találtuk egymás társaságát, tudja. Egy ponton
aztán az ön férje megkért, hogy szólítsam a keresztnevén, meg hogy
tegeződjünk. – Kajánul felhúzta az egyik szemöldökét. – Remélem,
nem gondolja, hogy túlságosan közvetlen volt tőlem eleget tenni
ennek a kérésnek, ilyen röpke ismeretség után?
– Nem, nem, dehogy is. – Témát akartam váltani, ezért folytattam:
– Azt mondta, hogy pókokról és barlangokról beszélgettek. Miért
éppen barlangokról?
– I. Róbert király és a történet, amit az ön férje amúgy apokrifnak
tartott, nyomán, ami arról regél, hogy mi hajtotta Róbertét azért,
hogy folytassa küzdelmét a skót trónért. A király állítólag egy
barlangban bujkált, az őt üldöző ellenségei elől rejtőzködve, és…
– Igen, ismerem a történetet – szóltam közbe.
– James azon a véleményen volt, hogy azon barlangokban,
amikben emberek élnek, nem járnak pókok; ezen meglátásával nagy
általánosságban egyet is értettem, bár arra rámutattam, hogy nagyobb
fajta barlangok esetében, például egy olyanéban, ami ezen a szigeten
is található…
– Vannak itt barlangok? – Először meglepődtem, majd bolondnak
éreztem magamat. – Hát persze, hogy kell legyenek, ha egyszer
vannak itt barlangi halak, olyanok, mint amilyen a forrásban is volt.
Csak mindig is azt hittem, hogy a karibi szigetek korallokból állnak.
Nem gondoltam volna, hogy a korallban is lehetnek barlangok.
– Nos, lehetséges, bár nem túl gyakori – mondta Stern
megfontoltan. – Bár Hispaniola szigete nem korallzátonyra épül,
hanem gyakorlatilag vulkanikus eredetű, amihez némi kristálypala,
jelentős korú fosszilis, üledékes kőzetek, valamint kiterjedt
mészkőlerakódás adódik. A mészkő sok helyen kifejezetten karsztos.
– Nem mondja! – Öntöttem még egy pohárral a fűszeres borból.
– Ó, igen. – Lawrence előrehajolt, hogy felvegye táskáját a
veranda padlójáról. Előhúzott egy jegyzetfüzetet, amiből kitépett egy
lapot, majd azt az öklébe gyűrte.
– Nézze csak! – mondta, és kinyújtotta a kezét. A papír lassan
szétnyílt, a lap felületén labirintusszerű hajtások és gyűrött csúcsok
rajzolatát hagyva. – így néz ki a sziget – emlékszik, mit mondott
Fogden atya a számkivetettekről? A szökött rabszolgákról, akik
ezekben a hegyekben rejtőztek el? Nem azért képesek ilyen
egyszerűen eltűnni, mert a gazdáik nem keresik őket. Sok olyan hely
van ezen a szigeten, ahová még ember, legyen fehér vagy fekete,
nem tette a lábát. És az ismeretlen dombok közt még jóval több
ismeretlen barlang van, aminek a létezéséről senki sem tud,
leszámítva talán a hely őslakosait, ők pedig már régen kihaltak, Mrs.
Fraser.
– Láttam már ilyen barlangot – tette hozzá elmerengve. – A
számkivetettek Abandawénak hívják. Gonosz, szent helynek tartják,
bár nem tudom, hogy miért.
Felbátorodva az érdeklődésemen, ismét nagyot kortyolt a
sangriából, majd folytatta természettudományi előadását.
– Na már most, az a kis sziget – biccentett a távolban lebegő
szigetre kinn a tengeren –, az az Ile de la Tortue, azaz Tortuga. Az
valóban egy korallzátonyra épül, a lagúnát pedig már régen
feltöltötte a korallállatok tevékenysége. Tudja, hogy a sziget
egykoron a kalózok búvóhelyéül szolgált? – kérdezte, miután úgy
tűnt, szükségét érzi annak, hogy előadásába más, általánosabb
érdekességeket is belefűzzön, mint a karsztjelenségek és a
kristálypala.
– Valódi kalózok? – Nagyobb érdeklődéssel fordultam a kis sziget
felé. – Milyen romantikus!
Stern felnevetett, mire meglepetten rápillantottam.
– Nem önön kacagok, Mrs. Fraser! – biztosított. A mosoly az
ajkán maradt, ahogy az Ile de la Tortue felé intett. – Mindössze csak
arról van szó, hogy egyszer volt lehetőségem elbeszélgetni Kingston
egyik idős lakosával a kalózok szokásairól, akik egyszer a közeli
faluban, Port Royalban alakították ki a főhadiszállásukat.
Összeszorította az ajkát. Előbb eldöntötte, hogy beszél, majd
meggondolta magát, aztán oldalvást rám pillantva úgy határozott,
hogy mégiscsak megkockáztatja.
 – Bocsássa meg az otrombaságomat, Mrs. Fraser, de miután ön
férjes asszony, és miután úgy tudom, van némi gyakorlata az
orvoslás terén… – Kis szünetet tartott, és itt akár abba is hagyhatta
volna, csakhogy ekkorra már majdnem a kancsó kétharmadát
megitta; széles, kedves arca erősen kipirult.
– Talán hallott a szodómia undok gyakorlatáról? – kérdezte, a
szeme sarkából nézve rám.
– Hallottam – feleltem. – Úgy érti…
– Biztosíthatom – mondta egy nagyon hivatalos biccentés
kíséretében –, hogy az informátorom rettentő részletesen beszámolt a
kalózok szokásairól. Gyalázatos szodomiták – mondta fej rázva.
– Tessék?
– Mindez köztudomású – mondta. – Az informátorom mesélte,
hogy mikor úgy hatvan évvel ezelőtt Port Royal belezuhant a
tengerbe, széles körben az az elképzelés terjedt el, hogy mennyei
bosszú csapott le ezekre az alávaló férfiakra, büntetésként hitvány és
természetellenes szokásaikén.
– Szentséges ég! – mondtam. Elmerengtem azon, hogy A tüzes
kalóz dús keblű Tessája vajon mit gondolt volna erről.
Stern olyan ünnepélyesen bólintott, mint egy bagoly.
– Azt mondják, hallani Port Royal vízbe dőlt templomainak
harangjait, ha jön a vihar, mikor az elkárhozott kalózok lelkéért
szólnak.
Gondoltam, tovább érdeklődöm eme hitvány és természetellenes
szokások pontos mibenlétéről, ám ezen a ponton Mamacita kitrappolt
a verandára, és kurtán annyit mondott csak, hogy:
– Étel – aztán ismét eltűnt.
– Kíváncsi vagyok, hogy Fogden atya vajon őt melyik barlangban
találta – mondtam, és hátratoltam a székemet.
Stern meglepetten pillantott rám.
– Hogy találta őt? El is felejtettem – mondta, miközben kitisztult a
te kintete –, ön nem tudja. – A nyitott ajtó felé pillantott, amin
keresztül az idős nő eltűnt, de a ház belseje olyan csendes és sötét
volt, akar egy barlang.
– Havannában találta – mondta, aztán elmesélte az egész
történetet. Fogden atya már tíz éve pap volt, misszionáriusként
dolgozott Szent Anzelm rendjében, mikor tizenöt évvel ezelőtt
Kubába érkezett. A szegények megsegítésének szentelte magát, és
több éven keresztül Havanna gettóiban és nyomornegyedeiben
dolgozott, nem is gondolva másra, csak arra, hogy könnyítsen a
szenvedők sorsán, és Isten szeretetére, egészen addig a napig, míg
nem találkozott Ermenegilda Ruiz Alcantara y Merozzal a piactéren.
– Nem hiszem, hogy tudná, még most sem, hogyan is történt –
mondta Stern. Letörölt egy csepp bort, ami végigfolyt a kupája
oldalán, majd ismét ivott. – Talán a lány sem tudta, vagy az is lehet,
hogy attól a pillanattól kezdve ezt tervezte, hogy meglátta Fogdent.
Akármi is történt, hat hónappal később Havanna városában már
mindenfelé izgatottan azt pletykálták, hogy Don Armando Alcantara
ifjú felesége megszökött. Egy pappal.
– És vitte magával az anyját – mondtam az orrom alatt, de Stern
meghallotta, és haloványan elmosolyodott.
– Ermenegilda sosem hagyta volna hátra Mamacitát – mondta. –
Se a kutyáját, Ludót.
Sosem tudtak volna megszökni – mivel Don Armando hatalmas
ember volt, a keze pedig messzire ért –, csakhogy az angolok
szerencsés módon pont szökésük napját választották arra, hogy
megszállják Kuba szigetét, és így Don Armandónak sokkal több
fontosabb dolog miatt kellett aggódnia, mint szökött, fiatal
feleségének holléte.
A szökevények Bayamóba mentek – útjukat igencsak lassították
Ermenegilda ruhái, amiktől nem volt hajlandó megválni –, ott pedig
felbéreltek egy halászhajót, ami biztonságban elszállította őket
Hispaniolára.
– Ermenegilda két évvel később meghalt – mondta Stern
váratlanul. Letette a poharát, és újratöltötte a gyöngyöző kancsóból.
– Fogden maga temette el, a murvafürt alá.
– És azóta itt maradtak – mondtam. – A pap, Ludo és Mamacita.
– Nos, igen. – Stern becsukta a szemét. Profilja sötét volt a
lenyugvó nap fényében, – Ermenegilda nem volt hajlandó
hátrahagyni Mamacitát, Mamacita pedig sosem fogja elhagyni
Ermenegildát.
Felhajtotta a kupájában maradt sangriát.
– Senki sem jön ide – mondta. – A falusiak be nem tennék a
lábukat a dombra. Félnek Ermenegilda szellemétől. Átkozott bűnös,
akit egy semmirekellő pap temetett el, megszenteletlen földbe.
Persze hogy nem fog békében nyugodni.
A tengeri szellő hűvösen cirógatta a tarkómat. A hátunk mögött a
teraszon még a csirkék is elcsendesedtek, ahogy jött a szürkület. A
Hacienda de la Fuente némán pihent.
– Maga idejön – mondtam, mire elmosolyodott. A kezemben
tartott üres pohárból feszállt a narancsok illata, ami édes volt, akár
egy menyasszonyi csokor.
– Hát igen – mondta. – Tudós vagyok. Nem hiszek a
szellemekben. – Kicsit bizonytalanul állva kinyújtotta felém a kezét.
– Mehetünk vacsorázni, Mrs. Fraser?

L
Másnap reggeli után Stern már készen állt, hogy St. Luisba
induljunk. Távozás előtt azonban volt egy–két kérdésem a hajóról,
amit a pap említett; ha esetleg a Delfin volt az, akkor jó távol
akartam tőle maradni.
– Miféle hajó volt az? – kérdeztem, ahogy öntöttem egy pohár
kecsketejet a sült banánból álló reggelihez.
Fogden atya, akit láthatóan nem igazán viselt meg az előző napi
mértéktelensége, a kókuszdióját simogatta, és elmerengve
dudorászott magának.
– Hm? – kérdezte, miután Stern oldalba bökte, kizökkentve ezzel
álmodozásából. Türelmesen megismételtem a kérdésemet.
– Oh! – Mélyen elgondolkodva hunyorgott, majd arca ellazult. –
Fából készült.
Lawrence széles arcával a tányérja fölé hajolt, elrejtve a mosolyát.
Vettem egy mély lélegzetet, és újra próbálkoztam.
– A matrózok, akik megölték Arabellát – őket látta?
Vékony szemöldöke a magasba szaladt.
– Hát még szép, hogy láttam őket. Honnét máshonnan tudnám,
hogy ők tették?
Belekapaszkodtam a logikus gondolkodás eme bizonyítékába.
– Természetesen. És azt látta, hogy mit viseltek? Úgy értem –
láttam, hogy már nyitja a száját, hogy azt felelje, „ruhákat”, ezért
gyorsan megelőztem –, nem látta, hogy esetleg valamiféle
egyenruhát viseltek volna? – A Delfin legénysége általában laza
„gúnyát” hordott, mikor éppen nem volt semmilyen hivatalos dolga,
de még azok a durva ruhák is hasonlítottak némelyest az
egyenruhákra, miután a nagy részük piszkosfehér és hasonló szabású
volt.
Fogden atya letette a poharát, miközben felső ajkán tejbajusz
maradt. Ezt letörölte a keze hátuljával, majd összehúzta a
szemöldökét és megrázta a fejét.
– Nem, azt hiszem, nem. Csak annyira emlékszem, hogy a
vezetőjük kampót viselt – hiányzott egy keze, úgy értem. –
Szemléltetésképpen meglengette az orrom előtt saját, hosszú ujjait.
Elejtettem a poharamat, apró darabokra tört az asztallapon. Stern
nagyot kiáltva felpattant, ám a pap mozdulatlanul ült tovább, és
meglepetten nézte, ahogy egy kis tejerecske végigfolyt az asztalon,
bele az ölébe.
– Ezt meg miért tette? – mondta szemrehányóan.
 – Sajnálom. – A kezem annyira remegett, hogy még a széttört
pohár darabjait is képtelen voltam felszedni az asztalról. Alig mertem
feltenni a következő kérdést. – Atyám… A hajó már kifutott?
– Dehogy! – mondta, meglepetten felpillantva nedves köpenyéről.
– Hogyan futhatott volna ki? Ott van a parton.

L
Fogden atya mutatta az utat, miközben pipaszár lába fehéren
világított, ahogy reverendáját feltűrte a combjáig. Én is kénytelen
voltam így eljárni, mivel a ház feletti domboldalon sűrű fű és tüskés
bokrok nőttek, amik belekaptak kölcsönkapott csuhám durva
gyapjújába.
A dombot juhcsapások hálózata szőtte át, ám ezek keskenyek
voltak és alig kitaposottak, el–eltűntek a fák alatt és hirtelen nyomuk
veszett a sűrű fűben. Azonban úgy tűnt, a pap biztos az úti céljában,
és megállíthatatlanul vágott át a növényzeten, egyszer sem pillantott
hátra.
Én már alig kaptam levegőt, mire elértünk a dombtetőre, bár
Lawrence Stern gálánsan segített nekem, elhúzta az utamból az
ágakat, és a karomat megragadva húzott fel a meredekebb
emelkedőkön.
– Ön szerint tényleg van ott egy hajó? – kérdeztem tőle halkan,
ahogy közeledtünk a domb tetejéhez. Házigazdánk eddigi
viselkedését alapul véve nem voltam egészen biztos benne, hogy
nem csak képzelte, hogy barátságosnak tűnjön.
Stern megrántotta a vállát, majd letörölt egy izzadságcseppet, ami
lefolyt bronzbarna arcán.
– Gondolom, hogy lesz ott valami – felelte. – Végül is, tényleg
van egy halott birkánk.
Elöntött az aggodalom, ahogy eszembe jutott szegény, eltávozott
Arabella. Valaki valóban megölte a birkát, én pedig olyan halkan
lépkedtem, ahogy csak tudtam, ahogy lassan odaértünk a domb
tetejére. Nem lehetett a Delfin. Azon se egy tiszt, de még egy matróz
sem viselt kampót. Próbáltam azt mondogatni magamnak, hogy
valószínűleg nem is az Artemis lesz az, ám a szívem mégis
hevesebben vert, ahogy megálltunk egy hatalmas agávé mellett a
domb csúcsán.
Láttam a Karib–tenger kékes ragyogását a lédús növény ágai közt,
csakúgy, mint a vékony, fehér tengerpartot. Fogden atya hirtelen
megállt, és intett nekem, hogy lépjek mellé.
– Ott vannak, azok a gonosz kis teremtények – motyogta. Kék
szeme szinte szikrákat szórt dühében, ritkás haja pedig az égnek állt,
amitől egy molyrágta tarajos sülre emlékeztetett. – Hentesek! –
mondta halkan, de hevesen, mintha csak magához beszélt volna. –
Kannibálok!
Rémülten rápillantottam, ám ekkor Lawrence Stern megragadta a
karomat, és odahúzott egy szélesebb réshez két fa közt.
– Oh! Tényleg van ott egy hajó! – mondta.
És tényleg. Ott feküdt, az oldalára dőlve, a partra sodorva, az
árbóc leválasztva a hajótestről, körülötte mindenfelé rendezetlen
halmokban rakomány, vitorla, kötélzet és vizeshordók. A partra
vetett hajótetemen úgy mászkáltak az emberek, mint a hangyák. A
kiáltások és a kalapácscsapások úgy hangzottak, mint az ágyúlövés, a
forró kátrány szaga pedig nehéz volta levegőben. A kipakolt
rakomány tompán fénylett a napsütésben; réz és ón. amikre vékony
réteg patina csapódott ki a tengeri levegőben. A cserzett bőröket
kiterítették a homokra – a barna, merev foltok ott száradtak a napon.
– Ezek ők! Ez az Artemis!– A kérdést végképp eldöntötte egy
négyszögletes, egylábú alak megjelenése a hajótest mellett, akinek
fejét giccses, sárga selyemből készült kendő védte a naptól.
– Murphy! – kiáltottam. – Fergus! Jamie! Kiszakítottam magamat
Stern szorításából, és lerohantam a domb túloldalán, miközben nem
is figyeltem az óvatosságra intő kiáltására, mivel annyira izgatott
lettem attól hogy láthatom az Artemist.
Kiáltásomat hallva Murphy megpördült, de már nem tudott ellépni
az utamból. A lendület vitt előre, és úgy rohantam, mint egy
gyorsvonat. Egyenesen nekicsapódtam, és a földre döntöttem.
– Murphy! – mondtam, és a pillanat öröme által teljesen
elragadtatva, megcsókoltam.
– Hoy! – mondta meglepődve. Vadul kapálózva próbált kimászni
alólam.
– Milady! – jelent meg mellettem Fergus, gyűrötten és elevenen,
gyönyörű mosolya ragyogott napbarnította arcán. – Milady! –
Felsegített a nyögdécselő Murphyről, majd magához szorított, és
bordaropogtató ölelésben részesített. A háta mögött megjelent
Marsali, arcán széles mosollyal.
– Merci aux les saints!– suttogta Fergus a fülembe. – Már attól
féltem, hogy sosem látjuk viszont! – Szívélyesen megcsókolt, előbb
mindkét orcámon, majd a számon, aztán végül elengedett.
Az Artemisre pillantottam, ahogy ott feküdt az oldalán, mint
valami partra vetett bogár.
– Mi a pokol történt?
Fergus és Marsali egymásra pillantott. Az a fajta pillantás volt,
amikor kérdések hangzanak el és válaszok adódnak, és igencsak
meglepett, hogy milyen mély is köztük a kapcsolat. Fergus mély
lélegzetet vett, és felém fordult.
– Raines kapitány meghalt – mondta.
A vihar, ami engem is elkapott a mangrovemocsárban töltött
éjszakámon, az Artemisre is lecsapott. A süvítő szél jó messzire
sodorta az útvonalától, rá egy zátonyra, ami jókora lyukat ütött az
alján.
Ám még így is a felszínen maradt. Miközben a hátsó raktérbe
ömlött a víz, a hajó elsántikált egy kis öblöcske felé, ami a közelből
nyílt, és menedéket ígért.
 – Alig háromszáz yardnyira voltunk a parttól, mikor a baleset
történt – mondta Fergus, ahogy arca megfeszült az emléktől. Ahogy
a hátsó raktér tartalma megbillent és lebegni kezdett, a hajó hirtelen
felemelkedett. És pont ebben a pillanatban egy, a tenger felől jövő
hullám csapott le az oldalára dőlő hajóra, végigsöpört a megbillent
hátsó fedélzeten, és magával rántotta Raines kapitányt, és vele együtt
még négy tengerészt.
– Olyan közel volt a part! – mondta Marsali a fájdalomtól
grimaszba rándult arccal. – Tíz perc múlva már a szárazföldön
voltunk! Ha csak…
Kezét a karjára helyezve Fergus gyengéden elhallgattatta.
– Isten útjai kifürkészhetetlenek – mondta. – Ugyanez történt
volna, ha éppen több ezer mérfölddel arrébb, a tengeren vagyunk,
mindössze csak annyi lett volna a különbség, hogy ott nem tudtuk
volna őket tisztességben eltemetni. – A part túlsó vége felé
biccentett, ahol a dzsungel széle mellett öt durva fakereszttel
díszített, apró halom jelezte a megfulladt férfiak végső nyughelyét.
– Volt nálam egy kis szenteltvíz, amit apa hozott a párizsi Notre–
Dame– ból – mondta Marsali. Az ajka kirepedezett, mire megnyalta.
– Egy kis üvegben. Elmondtam egy imát, és a sírokra fröcsköltem.
Ma–maga szerint e–nnek örültek volna?
Észrevettem, hogy remeg a hangja, és rádöbbentem, hogy annak
ellenére, hogyan tartotta magát, az utóbbi két nap rémisztő élmény
volt a lány számára. Az arca mocskos volt, a haja kibomlott, a
könnyek pedig kimosták tekintetéből az élt.
– Biztos vagyok benne – mondtam gyengéden, és megpaskoltam a
karját. Körbepillantottam a körénk gyűltek arcán, Jamie magas
alakját és lángoló üstökét keresve, még akkor is, mikor már
rádöbbentem, hogy nincs ott.
– Hol van Jamie? – kérdeztem. Az arcom kipirult, ahogy
lerohantam a dombon, ám most éreztem, ahogy a vér kezd kifutni az
orcámból, miközben a félelem kezdte megfagyasztani az ereimet.
 Fergus engem nézett, keskeny arca tükrözte az enyémet.
– Hát nincs önnel?
– Nincs. Hogyan lehetne? – A nap vakítóan sütött, a bőröm mégis
hidegnek érződött. Éreztem, ahogy rám vetült a forróság, ám semmi
hatással nem volt rám. Az ajkam annyira átfagyott, hogy alig voltam
képes feltenni a kérdést.
– Hol van?
Fergus lassan előre–hátra ingatta a fejét, akárcsak egy ökör, amit
megszédített a mészáros csapása.
– Nem tudom.
 51

Amiben Jamie patkányszagot érez

Jamie Fraser a Delfin mentőcsónakja alatt, az árnyékokban megbújva
feküdt, az erőlködéstől vadul hullámzó mellkassal. Nem volt kis
feladat úgy feljutni a hadihajóra, hogy ne vegyék észre; a jobb oldala
csupa véraláfutás volt, miután nekicsapódott a hajó oldalának,
miközben a kötélhágcsón lógott, próbálva felhúzni magát a korlátig.
Úgy érezte, mintha a karját kitépték volna a helyéből, és az egyik
kezébe még egy méretes szálka is belefúródott. Azonban itt volt, és
eddig senki sem látta.
Miközben próbálta összeszedni magát, óvatosan beleharapott a
tenyerébe, fogával próbálva elkapni a szálka végét. Russo és Stone,
két matróz az Artemisen, akik már szolgáltak hadihajókon, órákat
töltöttek azzal, hogy körbeírták neki a hatalmas hajó felépítését, a
különböző részeket és fedélzeteket, és azt, hogy valószínűleg hol
található a hajóorvos körlete. Azonban végighallgatni egy leírást,
aztán elnavigálni az adott helyen két nagyon is különböző dolog volt.
De legalább ez a nyavalyás hajó kevesebbet ringatózott, mint az
Artemis, bár még így is érezte a fedélzet finom, gyomorforgató
emelkedését és süllyedését maga alatt.
Kiszabadult a szálka vége; a foga közé vette, lassan kihúzta, majd
ráköpte a fedélzetre. Megszívta az apró sebet, érezte a szájában a vér
ízét, majd óvatosan kicsúszott a mentőcsónak alól, miközben
hegyezte a fülét, hogy meghallja az esetleg közeledő léptek zaját.
Egy szinttel ez alatt a fedélzet alatt, egyenesen le a kabinlépcsőn.
Arra kellett lennie a tisztek körleteinek, és egy kis szerencsével a
hajóorvosénak is. Nem mintha Claire nagy eséllyel ott lett volna, ő
aztán nem. Ha törődött velük annyira, hogy idejött gondozni a
betegeket, akkor ott is lesz velük.
Sötétedésig várt, hogy Robbie MacRae–vel kievezzenek. Raines
megmondta neki, hogy a Delfin nagy eséllyel az esti dagály
beálltakor fogja felhúzni a horgonyát, két óra múlva. Ha meg tudná
találni Claire–t, és megszökni vele, le a hajó oldalán még az indulás
előtt – könnyedén ki tudna vele úszni a partra –, az Artemis ott vár
rájuk, elrejtve egy kis öbölben Caicos szigetének másik oldalán. És
ha ez nem sikerülne – nos, azzal majd akkor törődik, ha arra kerül a
sor.
Frissen kiszabadulva az Artemis zsúfolt valóságából, a Delfin
fedélköze hatalmasnak és tágasnak tűnt; egy árnyékokkal átszőtt
szállás. Mozdulatlanul állt, kitágult orrcimpákkal, ahogy direkt jó
mélyre szívta a tüdejébe a bűzös levegőt. Ott volt minden orrfacsaró
szag, ami a már régóta a tengeren tartózkodó hajókhoz tartozott, és
amire még rátelepedett az ürülék és a hányás mindent betöltő bűze.
Balra fordult, és néma léptekkel megindult, miközben hosszú orra
ráncba szaladt. Ahol a betegség szaga a legerősebb, ott fogja
megtalálni őt.

L
Négy órával később, egyre növekvő kétségbeeséssel, immár
harmadszorra ment a hajó tatjába. Az egész hajót bejárta – kis
nehézségek árán ugyan, de anélkül, hogy észrevették volna –, Claire–
nek azonban nyoma sem volt.
– Átkozott asszony! – motyogta az orra alatt. – Hová tűntél, te kis
bajkeverő bújócskázó?
Egy apró félelemhernyó harapdálta a szívét. Claire azt mondta, az
oltása majd megvédi őt a betegségtől, de mi van, ha tévedett? Jamie a
saját szemével látta, hogy a hadihajó legénységét rettenetesen
megtizedelte a halálos betegség – térdig gázolva bele, a bacilusok őt
is megtámadhatták, oltás ide vagy oda.
Jamie vak kis lényekként gondolt a bacilusokra, amik nagyjából
akkorák, mint a férgek, de borotvaéles fogakkal vannak ellátva, mint
a cápák. Nagyon is jól el tudta képzelni, ahogy ezekből egy horda
rácsimpaszkodik Claire–re, megölik, és kiszívják a testéből az életet.
Pont egy ilyen látomás vette rá, hogy a Delfin nyomába eredjen – ez,
és az iránt az angol senkiházi iránt érzett gyilkos düh, akinek volt
ahhoz képe, hogy alávaló módon ellopja a feleségét egyenesen az
orra elől, mindössze egy homályos ígérettel, hogy majd
visszaszolgáltatja, amint a hasznukra volt.
Még hogy hagyja a sassenachokra, védtelenül?
– Hát abból nem esznek – motyogta az orra alatt, ahogy bebújt a
sötét raktérbe. Claire–t persze biztos nem találja meg egy ilyen
helyen, de egy pillanatra meg kellett állnia, és átgondolnia, most mit
is tegyen. Ez itt most a kötélraktár volt, a hátsó raktér lejárata, vagy a
büdös isten tudja, micsoda?! Jézus Krisztus, gyűlölte a hajókat!
Vett egy mély lélegzetet, majd meglepetten megdermedt. Itt
állatok voltak, kecskék. Tisztán érezte a szagukat. Fény is volt, amit
haloványan látott a válaszfalon túl, valamint suttogó hangok. És az
egyik csak nem egy nő hangja volt?
A fülét hegyezve előresettenkedett. Fölötte a fedélzeten léptek
hangzottak, topogás, majd puffanás, amit felismert; testek potyogtak
le a kötélzetről. Vajon valaki meglátta odafentről? És ha igen?
Amennyire ő tudta, az nem volt bűn, ha egy férj a felesége keresésére
indult.
A Delfin megindult, érezte a vitorlák rezgését, ami végigfutott a
fán egészen a hajófenékig, ahogy befogták a szelet. Már régen
lekésték az Artemisszel való találkát.
Miután így állt a helyzet, nem volt mit veszíteni azzal, ha
vakmerőn odaáll a kapitány elé, és követeli, hogy láthassa Claire–t.
De talán Claire itt volt – miután tényleg egy nő hangját hallotta.
 Egy nő alakját is látta, ahogy a lámpás fénye a falra vetette az
árnyékát, csakhogy ez a nő nem Claire volt. Szíve görcsösen
összerándult, ahogy a fény megcsillant a nő haján, de aztán gyorsan
el is ment a kedve, mikor látta a kecskekarám mellett álló vaskos,
szögletes testet. Egy férfi is volt vele; ahogy Jamie figyelte őket, a
férfi lehajolt, és felvett egy kosarat. Aztán megfordult, és elindult
Jamie felé.
Jamie az elválasztófalak közti keskeny átjáróba lépett, elállva a
tengerész útját.
– Mi van, mit akar…? – kezdte a férfi, aztán tekintetét Jamie
arcára emelve elállt a lélegzete, és elhallgatott. Tekintetében rémült
felismeréssel egyik szemét Jamie–re szegezte, míg a másikból
mindössze csak egy kékesfehér félhold látszódott az aszott szemhéj
alatt.
– Az Úr kíméljen meg minket! – mondta a tengerész. – Maga meg
mit keres itt? – A tengerész arca sápadtsárgán csillogott a gyenge
fényben.
– Maga ismer engem, nem igaz? – Jamie szíve ott dübörgött a
mellkasában, de továbbra is halkan és nyugodtan beszélt. – Azt
hiszem, még nem volt részem abban a megtiszteltetésben, hogy
megtudjam az ön nevét.
– Szeretném, ha ez a kérdéses tényállás továbbra is fennmaradna,
uram, ha nincs ellenvetése. – Az egyszemű tengerész szépen lassan
elkezdett hátrálni, ám Jamie ezt megakadályozandó elkapta és
megszorította a karját, elég erősen ahhoz, hogy kicsikarjon belőle
egy kis, fájdalmas kiáltást.
– Ne siessen annyira, ha kérhetem! Hol van Mrs. Malcolm, a
hajóorvos?
Nehéz lett volna a tengerésznek még ennél is rémültebbnek
látszania, de ezt a kérdést hallva összejött neki.
– Nem tudom! – mondta.
– Dehogynem – vágta rá Jamie élesen. – És rögtön el is fogja
mondani nekem, vagy a nyakát töröm.
– Nos, na már most, nem tudok önnek semmit sem mondani, ha
eltöri a nyakamat, nem igaz? – mutatott rá a tengerész, ahogy kezdte
visszanyerni a lélekjelenlétét. Állát harciasan előretolta
kecskeürülékkel teli kosara felett. – Most pedig engedjen csak el
szépen, vagy szólok… – A mondat többi része elveszett a
nyikkanásban, ahogy egy hatalmas kéz rászorult a nyakára, és
megállíthatatlanul fojtogatni kezdte. A kosár a padlóra esett, a
kecskeszargumók pedig úgy repültek ki belőle, mint a
repeszgránátok.
– Ak! – Harry Tompkins vadul kapálózott a lábával, mindenfelé
kecskeszart rugdosva. Az arca céklaszínűre változott, ahogy
eredménytelenül kaparászta Jamie karját. Szenvtelenül figyelve az
általa kiváltott hatást, Jamie elengedte a férfit, ahogy annak szeme
kezdett kidülledni. Kezét beletörölte a nadrágjába, miután nem volt
kedvére a férfi izzadsága okozta, zsíros érzés a tenyerén.
Tompkins kiterülve feküdt a padlón, és halkan zihált.
– Igaza van – mondta Jamie. – Másfelől viszont, ha a karját töröm
el, akkor gondolom, attól még tud majd beszélni, nem igaz? –
Lehajolt, egyik csontos karjánál fogva megragadta és talpra rántotta a
férfit, majd ugyanazzal a mozdulattal durván a háta mögé is csavarta
a kezét.
– Elmondom, elmondom! – A tengerész rémületében őrülten
ficánkolt. – A francba magával, maga éppen olyan gonosz és
kegyetlen, mint a nő volt!
– Volt? Mit ért az alatt, hogy „volt”? – Jamie szíve fájdalmasan
összeszorult a mellkasában, mire megrántotta a kezében tartott kart,
némiképpen durvábban, mint eredetileg szerette volna. Tompkins
megeresztett egy fájdalmas kiáltást, mire Jamie egy kicsit enyhített a
szorításon.
– Engedjen el! Elmondom magának, csak az isten szerelmére,
engedjen már el! – Jamie lazított ugyan a szorításán, de el nem
engedte.
– Mondja meg, hogy hol van a feleségem! – mondta olyan
hangon, amitől Harry Tompkinsnál már jóval erősebb férfiak is
térdre borultak, hogy engedelmeskedjenek neki.
– Odalett! – fakadt ki a férfiból. – Átzuhant a korláton!
– Micsoda?! – Jamie annyira megdöbbent, hogy elengedte a
tengerészt. Át a korláton. Lezuhant. Odalett.
– Mikor? – tudakolta dühösen. – Hogyan? A pokolba is magával,
mondja el, hogy mi történt! – Ökölbe szorított kézzel közeledett a
tengerész felé.
A matróz a karját dörzsölgetve és zihálva hátrált előle, miközben
egyetlen szemében rejtett megelégedés csillogott.
– Ne aggódjon, uram! – mondta vidám, gúnyolódó hangon. –
Nem lesz sokáig magányos! Majd csatlakozik a feleségéhez a
pokolban pár nap múlva – a keresztárbócról lógva Kingston Harbor
fölött!
Jamie túl későn hallotta meg a háta mögötti lépések zaját. Még
arra sem volt ideje, hogy a fejét elfordítsa, mielőtt fejbe csapták
volna.

L
Elégszer csapták már fejbe ahhoz, hogy tudja, a legészszerűbb dolog
az, ha egyszerűen csak mozdulatlanul fekszel, amíg el nem múlik a
szédülés, és ki nem hunynak a fények, amik ott pulzálnak a szemed
előtt minden egyes szívdobbanással. Ha túl gyorsan ülsz fel, hányni
fogsz a fajdalomtól.
A fedélzet emelkedett és süllyedt, emelkedett és süllyedt alatta, a
hajóknak azon a borzalmas módján. A szemét szorosan csukva
tartotta, és a tarkójában lüktető fájdalomra koncentrált, hogy ne
gondoljon a gyomrára.
 Hajó. Egy hajón kellett lennie. Igen, csakhogy a felülettel az arca
alatt valami nem volt rendjén – keményfa volt, nem pedig az
ágyának vászonhuzata. És a szag, a szag sem volt a helyén, ez
olyan…
Hirtelen felült, ahogy az emlék olyan erővel hasított belé, ami
mellett a fejében lüktető fájdalom eltompult. A sötétség émelyítőn
kavargott körülötte, színes fényeket villantva, mire felfordult a
gyomra. Becsukta a szemét és nagyot nyelt, miközben próbálta
összeterelni szétszéledt gondolatait, amik egyetlen, borzalmas dolog
köré csoportosultak, ami úgy járta át az elméjét, mint a nyárs a
birkahúst.
Claire. Elveszett. Megfulladt. Halott.
Oldalra hajolt és hányni kezdett. Öklendezett és köhögött, mintha
csak a teste erővel akarta volna kilökni magából ezt a gondolatot.
Mindez nem működött; mikor végre abbahagyta, kimerülten nekidőlt
a válaszfalnak, de még mindig ott volt benne. Fájt a lélegzetvétel,
mire remegő kezét ökölbe szorította a combján.
Egy ajtó nyitódása hallatszott, majd éles fény vetült rá, olyan
erővel, mint egy ökölcsapás. Fájdalmasan összerezzent és becsukta a
szemét, hogy ne bántsa a lámpás ragyogása.
– Mr. Fraser – mondta gyengéden egy jó neveltetésről tanúskodó
hang –, én… igazán sajnálom. Szerettem volna, ha ezt legalább tudja.
Résnyire kinyitotta az egyik szemét, mire megpillantotta az ifjú
Leonard kimerült, nyúzott arcát – azét a férfiét, aki elragadta Claire–
t. A férfi arcán megbánás látszott. Megbánás! Megbánta, hogy
megölte Claire–t.
A düh a gyengesége ellenére is talpra állította, és az abból nyert
erőből rögtön előre is vetette magát a ferde padlón. Hangos kiáltás
hallatszott, ahogy nekiesett Leonardnak, és hátrarántotta őt a
folyosóra, majd egy jó szaftos csattanás, ahogy a szemétláda feje
nekicsapódott a deszkáknak Emberek ordítoztak és árnyékok
ugráltak vadul körülötte, ahogy a lámpások meginogtak, de ő ezek
közül semmire sem figyelt.
Egyetlen hatalmas csapással összezúzta Leonard állkapcsát, a
következővel pedig az orrát. A gyengeség mit sem számított.
Örömmel elhasználja minden erejét, és meghal itt, de előbb hadd
verje és tépázza, hadd érezze, ahogy roppannak a csontok és
kibuggyan a forró vér, ami az öklére tapad. Áldott Mihály, először
hadd bosszulja meg Claire–t!
Kezek ragadták meg, szorították és rángatták, de mit sem
számított. Most majd megölik, gondolta halványan, de az sem
számít. A lábai közt fekvő test megrándult és összerezzent, majd
elernyedt.
Mikor lecsapott rá a következő ütés, örömmel ment a sötétségbe.

L
Az arcát finoman érintő ujjacskák ébresztették. Álomittasan kinyúlt,
hogy megfogja a kezét, a tenyere pedig hozzáért…
– Aaaaah!
Ösztönös viszolygással talpra ugrott, és vadul az arca után nyúlt.
A hatalmas pók, ami közel annyira rémült volt, mint ő maga, fürgén
elillant a bokrok felé, hosszú, szőrös lábai teljesen összemosódtak.
A háta mögül hirtelen hangos kuncogás hallatszott. A szíve úgy
vert, mint egy dob, ahogy megfordult, ám aztán hat gyermekkel
találta szemben magát, akik mind egy nagy, zöld fa ágain üldögéltek,
és dohánytól besárgult fogakkal vigyorogtak le rá.
Kissé szédelegve és bizonytalan lábakon állva meghajolt feléjük,
miközben a hirtelen rémület, amitől felpattant, kezdett elillanni a
véréből.
– Mesdemoiselles, messieurs – mondta krákogva, miközben még
mindig álomittas agyának egyik szeglete azon elmélkedett, hogy
ugyan miért franciául szólította meg őket? Lehet, hogy félig–meddig
hallotta őket beszélni, miközben aludt?
Tényleg franciák voltak, ugyanis azon a nyelven feleltek neki,
amit erősen átjárt valamiféle erős, torokhangú kreol akcentus, amit
még sosem hallott korábban.
– Vous êtes matelot? – kérdezte a legnagyobb fiú, és érdeklődve
vizsgálgatta őt.
Jamie térde feladta, mire leült a földre, elég hirtelen ahhoz, hogy
ismét megnevettesse a gyerekeket.
– Non – felelte, bár nehezére esett munkára bírnia a nyelvét. – Je
suis guerrier.
A szája kiszáradt, a feje pedig pokolian lüktetett. Halovány
emlékek úszkáltak körbe–körbe a fejét megtöltő zabkásában, túl
illékonyan ahhoz, hogy beléjük kapaszkodhasson.
– Egy katona! – kiáltott fel az egyik kisebb gyerek. Szeme kerek
és sötét volt, mint a kökény. – És hol van a kardja meg a pistolája,
eh?
– Ne légy buta! – mondta neki egy idősebb lány dölyfösen. –
Mégis hogyan tudna úszni egy pistolával? Tönkremenne. Hát te
semmit sem tudsz, te kis guávaagyú?
– Ne nevezz így! – kiáltotta a kisfiú, dühtől grimaszba ránduló
arccal.
– Kakaarcú!
– Békabél!
– Kakaagy!
A gyerekek úgy mászkáltak a lombok közt, mint a kismajmok,
kiáltozva és egymást üldözve. Jamie jó erősen megdörgölte az arcát,
és próbált gondolkodni.
– Mademoiselle! – Sikerült magára vonnia a nagyobbik lány
figyelmét, majd intett neki, hogy menjen közelebb. A kislány egy
pillanatig habozott, majd lehuppant az ágról, mint egy érett
gyümölcs. Kis, sárga porfelhőt kavarva érkezett elé a földre.
Mezítláb volt, és mindössze egy egyszerű muszlinruha volt rajta,
meg egy színes kendő göndör, sötét haja köré kötve.
– Monsieur?
– Ön művelt hölgynek tűnik, mademoiselle – mondta. – Mondja
meg nekem, kérem, mi ennek a helynek a neve?
– Cap–Haïtien – felelte rögtön. A kislány igencsak kíváncsian
méregette őt. – Furcsán beszél – mondta.
– Szomjas vagyok. Van valahol a közelben víz? – Cap–Haïtien.
Tehát akkor Hispaniola szigetén volt. Az elméje lassan kezdett ismét
forogni; halovány emlékei voltak valami rettenetes erőfeszítésről,
ahogy az életéért úszott a tomboló hullámok tajtékzó katlanjában,
miközben az eső olyan erővel zuhogott az arcára, hogy alig
számított, hogy a feje a víz alatt vagy fölött van. És még mi?
– Erre, erre! – A többi gyerek is leugrott a fáról, egy kislány pedig
a kezét ráncigálta, sürgetve, hogy kövesse őt.
Jamie letérdelt a kis forrás mellé, vizet locsolt a fejére, aztán a
tenyeréből mohón itta a hűvös, isteni vizet, miközben a gyerekek a
köveken mászkáltak, és egymást dobálták sárral.
Most már emlékezett – a patkányképű tengerészre és Leonard
meglepett, ifjú arcára, a forrón izzó dühre és a kielégítő érzésre,
ahogy a hús nekicsapódott a csontnak az ökle alatt.
És Claire–re. Az emlék hirtelen tért vissza, zavarodott érzéseket
hozva magával, veszteséget és félelmet, amit megkönnyebbülés
követett. Mi történt? Abbahagyta, amit éppen csinált, nem is hallotta
a kérdéseket, amiket a gyerekek nekiszegeztek.
– Ön dezertőr? – kérdezte újra az egyik kisfiú. – Csak nem
verekedett?
– A fiúcska kíváncsian Jamie kezére pillantott. A bütykei
felrepedtek és feldagadtak, a keze pedig rettenetesen fájt; a
gyűrűsujja mintha ismét eltört volna^
– Igen – mondta oda sem figyelve, mivel az elméjét más
gondolatok kötötték le. Minden kezdett visszatérni; a sötét, fülledt
cella a hajón, ahová ébredni tették, és a borzalmas ébredés, mikor az
volt az első gondolata, hogy Claire meghalt. Ott kuporgott a csupasz
deszkákon, túlságosan letaglózva a gyász által ahhoz, hogy
észrevegye, hogy a hajó egyre jobban emelkedik és dobál, vagy a
kötélzet magas hangú nyögéseit, ami elég hangos volt ahhoz, hogy
tömlöcébe is leszivárogjon.
De egy idő után a mozgás és a zaj már elég nagy volt ahhoz, hogy
gyászának ködén is áthatoljon. Hallotta az egyre fokozódó vihar
hangjait, valamint az ordítozást és rohangálást a feje felett, utána
viszont már túlságosan elfoglalt volt, hogy bármire is gondoljon.
Semmi sem volt ott mellette az apró helyiségben, semmi, amibe
belekapaszkodhatott volna. A tenger úgy dobálta őt faltól falig, mint
egy szárított borsószemet egy gyermek csörgőjében, képtelen lett
volna megmondani, melyik irány a fel és melyik a le, vagy a bal,
vagy a jobb a vadul dobáló sötétségben, és nem is nagyon érdekelte,
ahogy a tengeribetegség hullámai elöntötték a testét. Akkor már nem
gondolt semmire sem, csakis a halálra, arra viszont hatalmas
vágyódással.
Minden bizonnyal elveszthette az eszméletét, mire kinyílt
tömlöcének ajtaja, orrát pedig erős kecskeszag csapta meg. Fogalma
sem volt, a nő hogyan juttatta fel a létrán a hátsó fedélzetre, vagy
hogy egyáltalán miért. Csak zavarodott emlékei voltak arról, ahogy a
nő sürgetően fecsegett neki hiányos angoltudásával, ahogy húzta
maga után, félig tartva a súlyát, ahogy Jamie botladozott és csúszkált
az esőáztatta fedélzeten.
Azonban az utolsó dologra emlékezett, amit a nő mondott, ahogy
a megdőlő korlát felé lökte őt.
– Nem halt meg – mondta neki. – Ment oda – mutatott a tajtékzó
tengerre. – Menni maga is. Talál meg! – Aztán lehajolt, egyik
kezével benyúlt a hónalja alá, miközben erős vállát a feneke alá
dugta, majd gondosan átemelte őt a korláton, bele a dühöngő vízbe.
– Maga nem angol – mondta a kisfiú. – De az ott egy angol hajó,
igaz? Jamie automatikusan megfordult, hogy oda nézzen, ahová a fiú
mutatott, és a Delfint pillantotta meg, ahogy a távoli, sekély öbölben
horgonyzott. Az öbölben mindenfelé szétszórva más hajók is
pihentek, és Jamie mindet gyönyörűen látta innen, a város melletti
dombról.
– Igen – mondta a fiúnak. – Az egy angol hajó.
– Egy pont nekem! – kiáltotta a fiúcska boldogan. Megfordult,
hogy odakiáltson egy másik legénykének. – Jacques! Igazam volt!
Angol! Az nekem négy, neked meg csak két pont ebben a hónapban!
– Három! – javította ki Jacques dühösen. – Nekem a spanyolért és
a portugálért is jár. A Bruja portugál volt, úgyhogy azt is számolom!
Jamie előrenyúlt, és megfogta a fiú karját.
– Pardon, monsieur – mondta. – A barátja csak nem azt mondta,
hogy Bruja?
– Igen, a múlt héten horgonyzott itt – felelte a fiú. – De amúgy a
Bruja portugál név? Nem voltunk benne biztosak, hogy spanyolnak
vagy portugálnak számítsuk.
– Pár matróz eljött maman tavernájába – szólt közben az egyik
kislány. – Olyan volt, mintha spanyolul beszéltek volna, de nem úgy,
mint ahogy Geraldo bácsi.
– Azt hiszem, szeretnék beszélni a te mamanoddal, chérie –
monda a kislánynak. – Egyikőtök véletlenül nem tudja, hová ment a
Bruja, miután távozott innen?
– Bridgetownba – felelte a legidősebb kislány rögtön, próbálva
visszaszerezni Jamie figyelmét. – Hallottam, ahogy mondta a titkár a
helyőrségen.
– Helyőrség?
– Maman tavernája mellett vannak a barakkok – szólt közbe a
kisebbik lányka az ingujját húzogatva. – Az összes hajóskapitány oda
megy az iratokkal, amíg a matrózok berúgnak. Jöjjön, jöjjön! Maman
majd ad önnek enni, ha én mondom neki.
– Szerintem meg a te mamanod ki fog engem hajítani az ajtón –
mondta neki, ahogy megdörzsölte a durva borostát az állán. – Úgy
nézek ki, mint egy csavargó. – Ez igaz is volt. Annak ellenére, hogy
úszott egyet a tengerben, a ruháján vér– és hányásfoltok voltak, és
érezte, hogy az arca feldagadt és véraláfutásos.
– Maman látott már önnél sokkal rosszabbat is – biztosította őt a
kislány. – Jöjjön!
Jamie rámosolygott és megköszönte neki, majd hagyta, hogy
levezesse a dombról, egy kicsit botladozva, miután a lábának még
nem sikerült visszaszoknia a szárazföldre. Kicsit furcsának, bár
furcsamód megnyugtatónak találta, hogy a gyerekek nem féltek tőle,
bármennyire is borzalmasan festhetett.
Vajon mit akart neki mondani a kecskés nő? Hogy Claire kiúszott
a szigetre? Érezte, ahogy feléled benne a remény, ami éppen olyan
frissítően hatott a szívére, mint amennyire a víz a kiszáradt torkának.
Claire makacs volt és felelőtlen, és mindemellett sokkal több
bátorsággal bírt, mint az egy nő számára biztonságos lett volna, de
egyáltalán nem volt akkora bolond, hogy véletlenül lezuhanjon egy
hadihajóról.
És a Bruja – és Ian! – itt volt a közelben. Hát akkor
mindkettejüket meg fogja találni. A tény, hogy mezítláb volt, nem
volt egy vasa sem, és hogy szökésben volt a Királyi Haditengerészet
elől, mit sem számított. Hiszen ott volt az esze meg a két keze, és
végre ismét szárazföld volt a talpa alatt, és így minden lehetségesnek
tűnt.
 52

Sor kerül egy esküvõre

Nem tehettünk mást, mint hogy gyorsan megjavítjuk az Artmist,
majd elhajózunk Jamaica felé. Mindent megtettem, hogy háttérbe
szorítsam a Jamie iránti aggodalmamat, de a következő két napban
alig ettem, mivel az étvágyamnak nyoma veszett attól a hatalmas
jégtömbtől, ami a gyomromba költözött.
Hogy eltereljem a figyelmemet, felvittem Marsalit a házba a
dombra, ahol sikerült teljesen elbűvölnie Fogden atyát azáltal, hogy
felidézett – és el is készített – egy skót recept szerinti birkafürdetőt,
ami garantáltan elpusztította a kullancsokat.
Stern segítőkészen beszállt a javításokba, s erre az időre az én
felügyeletem alá helyezte mintagyűjtő táskáját, és azt a feladatot is
kiosztotta nekem, hogy kutassam át a közeli dzsungelt, hátha
beleakadok valami érdekes Arachnida fajba, miközben
gyógynövényeket gyűjtök. Elfogadtam a feladatot, bár magamban azt
gondoltam, hogy jobban örülnék neki, ha bármelyik nagyobb
Arachnida faj példányai inkább egy jókora csizmával, mintsem az én
kezemmel találkoznának, majd belepillantottam a broméliák belső,
vízzel töltött kis csészéibe, azok után az élénk színű békák és pókok
után kutatva, amik ezekben a kis virágokban lakoztak.
A harmadik nap délutánján az egyik ilyen kis expedíciómról
számos nagy liliomgyökérrel, egy élénk narancssárga
laskagombával, valamint egy furcsa moszattal tértem vissza, amihez
társult még egy élő tarantula – amit gondosan foglyul ejtettem az
egyik matróz sapkájában, és magamtól eltartott kézzel szállítottam –,
ami elég nagy és szőrös volt ahhoz, hogy Lawrence kész
boldogságrohamot kapjon tőle.
Ahogy kiléptem a dzsungelból, láttam, hogy a javítások egy újabb
szakaszához érkeztünk el; az Artemis többé már nem dőlt az oldalára,
hanem kezdte lassan visszanyerni egyenes tartását a homokon,
kötelek, támasztékok és jó sok ordibálás segítségével.
– Akkor hát már majdnem kész van? – kérdeztem Fergustől, aki a
tat közelében állt, és maga is rendesen kivette a részét az
ordítozásból, ahogy utasította a legénységét, hová is tegyék a
pöcköket. Vigyorogva felém fordult, és letörölte homlokáról az
izzadságot.
– Igen, milady! Kész a tömítés. Mr. Warren azt mondja,
véleménye szerint az este közeledtével vízre is bocsáthatjuk a hajót,
amikor már kicsit lehűlt a levegő és megkeményedett a kátrány.
– Ez nagyszerű! – Hátrahajtottam a nyakamat, és felpillantottam a
csupasz árbocra, ami ott magaslott jóval a fejem felett. – Van
vitorlánk?
– Van, igen – biztosított Fergus. – Tulajdonképpen mindenünk
van, csak…
MacLeod rémült kiáltása félbeszakította, bármit is akart mondani.
Gyorsan megpördültem, és a legyezőpálmák mögötti, távoli útra
néztem, ahol a napfény megcsillant valami fémesen.
– Katonák! – Fergus mindenki másnál gyorsabban reagált,
leugrott az állványzatról, majd halk puffanással, mindenfelé homokot
szórva, ért mellettem földet. – Gyorsan, milady! Be a fák közé!
Marsali! – kiáltotta, tekintetével rémülten a lányt kutatva.
Felső ajkáról lenyalta az izzadságot, miközben szeme a dzsungel
és a közeledő katonák között járt.
– Marsali! – kiáltotta ismét.
Marsali a hajótest mögül bukkant elő, sápadtan és riadtan. Fergus
megragadta a karjánál fogva, és felém lökte.
– Menj a miladyvel! Fuss!
Megragadtam Marsali kezét és elkezdtünk rohanni az erdő felé,
lépteinkkel felverve a homokot. A hátunk mögül, az útról kiáltások
hallatszottak, amit puskaropogás követett – valaki a levegőbe lőtt,
egyszer, majd másodszor is.
Tíz lépés, öt, aztán máris a fák árnyékában voltunk. Összeestem
egy tüskés bokor rejtekében, levegő után kapkodva, ahogy éles
fájdalom hasított az oldalamba. Marsali letérdelt mellém a földre;
arcán könnycsíkok futottak végig.
– Mi történik? – lihegte levegő után kapkodva. – Kik ezek? Mit…
fognak… csinálni? Fergusszel? Mit?
– Nem tudom. – Még mindig nehezen lélegezve megragadtam egy
cédruscsemetét és térdre húztam magamat. Négykézláb állva
átpillantottam az aljnövényzet közt, és láttam, hogy a katonák elérték
a hajót.
Hűvös és nedves volt a fák alatt, de a szám olyan száraz volt,
mintha gyapotból lett volna. Ráharaptam az arcom belső oldalára, így
próbáltam kicsit elősegíteni a nyálképződést.
– Szerintem minden rendben lesz – paskoltam meg Marsali vállát,
és igyekeztem megnyugtató lenni. – Nézd, csak tízen vannak –
suttogtam, miközben a legyezőpálma–ligetből kilépő utolsó katonát
is számba vettem. – És franciák. Az Artemisnek francia papírjai
vannak. Lehet, hogy nem lesz semmi baj.
Ugyanakkor viszont lehet, hogy igenis lesz. Nagyon is tisztában
voltam vele, hogy teljesen legális volt elfoglalni egy parton lévő és
elhagyott hajót. Egy elhagyatott partszakaszon voltunk. És ezek közt
a katonák, valamint zsákmányuk közt nem állt más, csak az Artemis
legénységének élete.
Néhány tengerész pisztolyt fogott a kezében, de a legtöbbnél kés
volt. Csakhogy a katonák állig fel voltak fegyverkezve,
mindegyiküknél volt muskéta, kard és pisztoly. Ha harcra kerülne a
sor, az aztán véres lenne, ám a mérleg serpenyője erősen a katonák
felé billent.
A hajó mellett álló férfiak némák voltak, és szorosan összegyűltek
Fergus mögött, aki szóvivőként előreállt, kihúzott háttal és komoran.
Láttam, ahogy kampójával hátratűri fekete üstökét, majd
megingathatatlanul megveti a lábát a homokban, készen bármire. A
hámok nyikorgása és a csilingelés mintha elnémult volna a fülledt,
forró levegőben, a lovak pedig lassan mozogtak, patadobogásukat
elnyelte a homok.
A katonák a kis tengerészkupactól úgy tízlábnyira álltak meg. Egy
nagydarab ember, aki látszatra a parancsnokuk lehetett, felemelte az
egyik kezét, hogy jelezze, maradjanak, majd leugrott a lováról.
Inkább Fergust figyeltem, mintsem a katonákat. Láttam, ahogy
megváltozott az arckifejezése, ahogy megdermedt, miközben
napbarnította bőréből kifutott a szín. Gyorsan a katonára
pillantottam, aki feléje közeledett a homokon, és az én ereimben is
megfagyott a vér.
– Silence, mes amis – parancsolta a nagy ember kellemesen
csengő hangon. – Silence, et restez, s’il vous plait. – Csendet,
barátaim, és ne mozduljanak, ha kérhetem.
Ha nem lettem volna már amúgy is a térdemen, ekkor biztos, hogy
összeesem. Becsuktam a szememet, és némán elmormoltam egy
hálaadó imát.
Mellettem Marsalinak elakadt a lélegzete. Kinyitottam a
szememet, és a szájára szorítottam a kezemet.
A parancsnok levette a kalapját és megrázta dús, izzadság áztatta,
vörösesbarna haját. Megvillantva fehér fogát, kicsit farkasra
emlékeztetően rávigyorgott Fergusre rövid, vörös, göndör szakálla
alól.
– Maga itt a főnök? – mondta Jamie franciául. – Jöjjön velem! A
többiek – biccentett a legénység felé, aminek több tagja is
kendőzetlen ámulattal bámulta – maradjanak ott, ahol vannak. És ne
beszéljenek! – tette még hozzá csak úgy félvállról.
Marsali megrántotta a karomat, mire ráeszméltem, hogy mekkora
erővel is tartottam őt.
 – Bocsánat! – suttogtam, ahogy elengedtem, de egy pillanatra sem
vettem le a szememet a partról.
– Mit művel? – sziszegte Marsali a fülembe. Arca falfehér volt az
izgatottságtól, az apró szeplők, amiket a nap hagyott rajta, élesen
látszottak az orrán. – Hogy került ide?
– Nem tudom! Maradj már csendben, az isten szerelmére!
Az Artemis legénységének tagjai egymásra pillantottak,
megrángatták a szemöldöküket, és oldalba bökték egymást, de
szerencsére a parancsnak is engedelmeskedtek, és egy szót sem
szóltak. Nagyon reméltem, hogy rettentő látványos izgatottságukat a
katonák majd egyszerűen csak a bekövetkezni látszó végzetük miatti
félelmükként fogják értelmezni.
Jamie és Fergus elsétált a part felé, és halkan diskurált. Most
kettéváltak útjaik, Fergus visszament a hajótesthez, arcán komor
elszántsággal, Jamie pedig jelzett a katonáinak, hogy szálljanak le a
lovaikról, és gyűljenek köré.
Azt nem értettem, hogy mit mondott Jamie a katonáknak, de
Fergus elég közel volt, hogy halljuk.
– Ezek a katonák a cap–haïtieni helyőrségből jöttek – közölte a
legénység tagjaival. – A parancsnokuk, Alessandro kapitány –
mondta, felhúzva a szemöldökét és arcát rémisztő grimaszba
rendezve, hogy kihangsúlyozza a nevet – azt mondja, hogy segítenek
nekünk vízre rakni az Artemist. – Bejelentését páran halk
örömkiáltással, míg mások zavarodott pillantásokkal fogadták.
– De Mr. Fraser mégis hogy… – kezdte Royce, egy igencsak lassú
felfogású tengerész, értetlenül összehúzva vastag szemöldökét.
Fergus nem hagyott időt a kérdésekre, hanem rögtön bevetette magát
a legénység közé. Egyik karját Royce vállára helyezte, és elhúzta őt
az állványok felé, jó hangosan beszélve, hogy elnyomjon minden
további kellemetlen megjegyzést.
– Igen, hát nem rettentő szerencsés eset? – mondta jó hangosan.
Láttam, hogy ép kezével csavar egyet Royce fülén. – Valóban
rettentő szerencsés! Alessandro kapitány azt mondja, hogy egy
habitant, útban hazafelé az ültetvényéről, látta a hajót a parton, és
jelentette a helyőrségnél. Ennyi segítséggel pillanatok alatt vízre
tesszük az Artemist! – Elengedte Royce–t, majd kezével erősen
rácsapott annak combjára.
– Gyerünk, gyerünk, lássunk is munkához! Manzetti, fölfelé!
MacLeod, MacGregor, ragadjanak kalapácsot! Maitland… –
Megpillantotta Maitlandet, aki a homokon állva, tátott szájjal
bámulta Jamie–t. Fergus megpördült, és akkora erővel vágta hátba a
hajósinast, hogy az majdnem elesett.
– Maitland, mon enfant! Dalolj nekünk valamit, hogy gyorsabban
menjen a munka! – Láthatóan eléggé kábán, Maitland kicsit
bizonytalanul rázendített a „Barna hajú leány”–ra. Pár tengerész
elkezdett visszamászni az állványzatra, és olykor gyanakodva át–
átpillantottak a válluk felett.
– Énekeljenek! – kiáltotta Fergus, dühösen nézve fel rájuk.
Murphy, aki úgy tűnt, valamit rettentő viccesnek talált, megtörölte
izzadságban úszó, vörös képét, és engedelmesen csatlakozott a
dalhoz, ziháló basszusával megerősítve Maitland tiszta tenorját.
Fergus fel–alá sétált a hajótest mentén, buzdítva, irányítva,
noszogatva – és akkora jelenetet rendezve maga körül, hogy csak pár
sokatmondó pillantás fordult Jamie felé. A kalapácsok bizonytalan
kopácsolása hamarosan újra beindult.
Ez idő alatt Jamie részletes utasításokat adott a katonáinak. Több
franciát is láttam az Artemis felé pillantani, miközben beszélt,
szemükben alig leplezett kapzsisággal, ami azt jelezte, hogy talán
nem az önzetlen vágy, hogy segítsenek embertársaikon, volt a
katonák fő mozgatórugója, nem számít, hogy mit is mondott Fergus.
Ám a katonák még így is egész lelkesen munkához láttak, levették
bőrzekéjüket, és legtöbb fegyverüket félretették. Észrevettem, hogy
három katona nem csatlakozott a dolgozókhoz, hanem továbbra is
teljesen felfegyverkezve őrködött, éles szemmel figyelve a matrózok
minden egyes mozdulatát. Egyedül Jamie maradt tartózkodó,
mindenre figyelve.
– Nem kéne előbújnunk? – suttogta a fülembe Marsali. – Most
már biztonságosnak tűnik.
– Nem – feleltem. Tekintetemet Jamie–re szegeztem. Egy nagy
legyezőpálma árnyékában állt, a tartása laza, de éber. A furcsa
szakáll alatt az arca kiolvashatatlan volt, de észrevettem egy apró
mozdulatot az oldalán, ahogy két merev ujjával a combját ütögette.
– Nem – ismételtem. – Még nincs vége.

L
A férfiak egész délután dolgoztak. A kivágott farönkök halma,
amiken a víz felé akarták gurítani a hajót, egyre nagyobb lett, a
vágott végük a friss gyanta csípős szagával töltötte meg a levegőt.
Fergus berekedt, az inge pedig nedvesen tapadt vékony mellkasához.
A megkötözött lovak lassan mászkáltak az erdő szélén, ennivaló után
kutatva. A matrózok mostanra már felhagytak az énekléssel, és
nekifeszültek a munkának, csak egyszeregyszer pillantva a
legyezőpálma felé, aminek az árnyékában Alessandro kapitány ált
karba tett kézzel.
A fák mellé állított őrszem lassan sétálgatott fel és alá, a
muskétája készenlétben, miközben fél szemmel vágyakozva nézte a
hűvös, zöld árnyékokat. Az egyik körében elég közel haladt el
előttünk ahhoz, hogy lássam a nyakán lelógó, sötét, göndör, zsíros
tincseit és a pattanásokat pufók arcán. Nyikorgott és csilingelt, ahogy
járt. Az egyik sarkantyújáról hiányzott a taréj. Úgy tűnt, melege van,
és már igencsak dühös.
Jó hosszú ideig kellett várnunk, ami az erdei muslicák
kíváncsisága miatt még hosszabbnak tűnt. Egy örökkévalóságnak
tűnő idő után azonban végre láttam, ahogy Jamie biccent az egyik
őrnek, és elindul a partról a fák felé. Jeleztem Marsalinak, hogy
várjon, majd bebújva az ágak alá, mit sem törődve az engem szurkáló
gallyakkal, őrülten elindultam afelé a hely felé, ahol beleveszett a fák
közé.
Levegő után kapkodva bújtam elő egy bokor mögül, pont akkor,
amikor megkötötte nadrágjának kötőit. A zaj hallatán felkapta a fejét,
a szeme kikerekedett, majd eleresztett egy akkora ordítást, ami még
Arabellát, a birkát is visszahozta volna halottaiból, nemhogy az
amúgy is a közelben várakozó őrszemet.
Gyorsan ismét elbújtam, ahogy dübörgő csizmák és ordítva
elhangzó kérdések zaja közeledett felénk.
– C’est bien! – kiáltotta Jamie. Egy cseppet zaklatottnak hangzott.
– Ce n’est qu’un serpent!
Az őrszem furcsa dialektusban beszélte a franciát, de úgy tűnt,
mintha – igencsak idegesen – afelől érdeklődött volna, hogy a kígyó
veszélyes–e.
– Non, c’est innocent – válaszolta Jamie. Intett az őrszemnek,
akinek éppen csak láttam kíváncsiskodó fejét, ahogy vonakodva
átpillantott a bokor felett. Az őrszem, akit láthatóan nem hozott lázba
a kígyók gondolata, legyenek azok bármennyire ártalmatlanok is,
rögtön vissza is tért a feladatához.
Jamie habozás nélkül a bokorba vetette magát.
– Claire! – szorított a mellkasához. Aztán megragadta a vállamat,
és jó erősen megrázott.
– A pokolba veled! – mondta dühösen suttogva. – Már azt hittem,
biztos, hogy meghaltál! Hogy merészelsz akkora ostobaságot
művelni, mint az, hogy leugrasz egy hajóról az éjszaka közepén? Hát
elment minden eszed?
– Engedj el! – sziszegtem. Az ajkamba haraptam attól, ahogy
megrázott. – Azt mondtam, engedj el! Mégis mit értesz az alatt, hogy
én hogy merek ilyen ostobaságot művelni? Te idióta, mégis mi ütött
beléd, hogy követtél engem?
 Az arca sötét volt a napsütéstől. Most a fejébe szökő vér még
tovább sötétítette, ahogy új szakállának szélétől araszolt felfelé.
– Hogy mi ütött belém? – ismételte. – A feleségem vagy, az isten
szerelmére! Még szép, hogy bárhová követnélek téged! Miért nem
vártál meg? Krisztus, ha lett volna rá időm, én… – Az idő említése
minden bizonnyal emlékeztette őt, hogy éppen nem bővelkedtünk
benne, mire látható nehézségek árán lenyelt minden további
megjegyzést, amit cseppet sem bántam, mivel ebben a témában
nekem is lett volna néhány szavam. De én is lenyeltem őket, szintén
nem kis nehézségek árán.
– Mi a francos poklot keresel itt? – kérdeztem inkább.
Arcának mélyvörös színe fakult kissé, amit a lehető
leghaloványabb mosoly követett szakálla furcsa sűrűjében.
– Én vagyok a kapitány – mondta. – Hát nem vetted észre?
– Dehogynem vettem észre! Alessandro kapitány, a fenét! Mégis
mire készülsz?
Ahelyett hogy válaszolt volna, még egyszer, finoman megrázott,
és tekintetét kettőnk közt járatva, szúrós szemmel nézett rám és
Marsalira, aki kíváncsian elődugta a fejét.
– Maradjatok itt, mind a ketten, és egy izmotokat se mozdítsátok,
vagy esküszöm, félholtra verlek titeket!
Meg sem várva a választ, megpördült a tengelye körül, majd
bemasírozott a fák közé, vissza, a part irányába.
Marsalival egymásra néztünk, de a pillanatot mindjárt megzavarta,
hogy Jamie lihegve visszasietett a kis tisztásra. Mindkét karomat
megragadta, és röviden, de szenvedélyesen megcsókolt.
– El is felejtettem. Szeretlek – mondta, és még egyszer megrázott
engem, csak hogy súlyt adjon a szavainak. – És örülök neki, hogy
nem haltál meg. Ne csinálj ilyet még egyszer! – Elengedett, majd
visszasietett a bokrok közé, és nyoma veszett.
Én is úgy éreztem, alig kapok levegőt, és igencsak zaklatott is
voltam, viszont ezzel egy időben tagadhatatlanul boldog is.
 Marsali szeme olyan hatalmasra tágult, mint két csészealj.
– Mit tegyünk? – kérdezte. – Apa most mit fog csinálni?
– Nem tudom – feleltem. Az arcom kipirult, és még mindig
éreztem ajka érintését az enyémen, ahogyan a furcsa bizsergést is,
amit szakállának és bajszának dörzsölése okozott. A nyelvem
hegyével megérintettem azt a fájó kis pontot, ahol az ajkamba
haraptam. – Nem tudom, hogy most mit fog csinálni – ismételtem. –
Gondolom, nem tehetünk mást, mint hogy várunk, és majd
meglátjuk.
Jó sokáig kellett várnunk. Lassan már közeledett az alkonyat, én
pedig egy hatalmas fa törzsének dőlve szundikáltam, mikor Marsali a
kezét a vállamra helyezve felébresztett.
– Vízre bocsátják a hajót! – mondta izgatottan suttogva.
És valóban; az őrszemek vigyázó tekintete alatt a többi katona és
az Artemis legénységnek minden tagja megragadta a köteleket és a
gördítőket, amikkel a hajót levontathatták a partról, bele a kis öböl
vizébe. Még Fergus, Innes és Murphy is kivette a részét a munkából,
hiányzó végtagjaik ellenére is.
Már ment le a nap; hatalmas korongja narancs–arany színben
ragyogott vakítón a tenger felett, ami a kürtcsigák lila színében
pompázott.
Az ellenfényben a férfiakból nem látszott több fekete
sziluetteknél, olyan névtelenek voltak, mint egy egyiptomi
falfestmény rabszolgái, akiket erős kötelek kötnek hatalmas
málhájukhoz.
A fedélzetmester monoton „Húzd!” ordítását erőtlen örömkiáltás
kísérte, ahogy a hajótest az utolsó pár lábnyi távot is megtette, és
végül sikeresen elvontatták a partról az Artemis mentő– és
felderítőcsónakjából kieresztett kötelek segítségével.
Egy pillanatra megpillantottam a vörös üstököt, ahogy Jamie
felmászott a hajó oldalán, majd átlendült a korláton, fel a fedélzetre,
majd pedig egy fémes csillanást, ahogy az egyik katona követte őt.
Együtt álltak őrt, a vörös és a fekete haj csak egy–egy pont a
kötélhágcsó tetejénél, ahogy az Artemis legénysége beszállt a
mentőcsónakba, kievezett, majd pedig felmászott a hágcsón, köztük a
többi francia katonával.
Az utolsó férfi is felmászott a kötélen. Az emberek a csónakokban
az evezőikhez ültek, feszülten és éberen nézve fölfelé. De semmi
sem történt.
Hallottam, ahogy Marsali mellettem hangosan kifújja a levegőt,
mire rájöttem, hogy már túl régóta tartom vissza én is a lélegzetemet.
– Mit csinálnak? – kérdezte elkeseredetten.
Mintha csak erre a kérdésre érkezne felelet, egyetlen hangos,
dühös kiáltást sodort felénk a szél az Artemisről. A csónakokban ülők
felkapták a fejüket, készen arra, hogy a fedélzetre ugorjanak.
Azonban nem érkezett másik jel. Az Artemis békésen lebegett az
öblöcske emelkedő vizében, olyan tökéletesen, mint egy
olajfestmény.
– Elegem van – mondtam hirtelen Marsallnak. – Akármit is
művelnek ezek az átkozott férfiak, már végeztek vele. Indulás!
Mélyet szippantottam a hűvös, esti levegőből, majd Marsalival a
hátam mögött kisétáltam a fák közül. Ahogy leértünk a partra, egy
vékony, fekete alak ugrott le a hajó oldaláról, és vágott át a sekély
vízen, lépteivel felkavarva a csillogó zöld–lila tengert.
– Mo chirdle chérie! – sietett felénk Fergus tengervíztől csöpögő
ruhában, arcán ragyogó mosollyal, majd megragadta Marsalit, kitörő
örömmel a magasba emelte, és megpörgette a levegőben.
– Kész! – kiáltotta. – Méghozzá egyetlen lövés nélkül! Gúzsba
vannak kötve, mint a libák, és bepakolva a raktérbe, mint a sózott
heringek! – Szívélyesen megcsókolta Marsalit, majd felém fordult, és
képzeletbeli kalapját kackiásan meglengetve, ünnepélyesen
meghajolt előttem.
– Milady, az Artemis kapitánya le lenne kötelezve, ha vele
vacsorázna.
 L
Az Artemis új kapitánya a kabinja közepén állt, csukott szemmel és
teljesen meztelenül, boldogan vakargatva a heréit.
– Öhm – mondtam, ahogy szembe kerültem ezzel a látvánnyal.
Szeme felpattant, az arca pedig felragyogott az örömtől. A következő
pillanatban magához ölelt, arcomat nekinyomva vörös–arany
mellszőrének.
Egészen hosszú ideig egyetlen szót sem szóltunk. Hallottam a
léptek zaját felettünk a fedélzeten, a legénység boldog kiáltásait, amit
a sikeres szökés váltott ki, és a nyikorgást és csapkodást, ahogy
felhúzták a vitorlát. Körülöttünk az Artemis kezdett visszatérni az
életbe.
Az arcom meleg volt, és bizsergett a szakállától. Hirtelen furcsa
érzés tört rám, olyan szégyenlős lettem, ahogy ott öleltem őt, aki
meztelen volt, mint mikor a világra jött, és rajtam sem volt semmi
Fogden atya megtépázott csuhája alatt.
A test, ami egyre sürgetőbben nyomódott az enyémhez, pont
olyan volt, mint mindig is, nyaktól lefelé, de egy idegen, egy viking
fosztogató arca ült rajta. A szakáll mellett, ami teljesen
megváltoztatta az arcát, az illata is ismeretlen volt, saját
izzadságának jegyeit elfedte az avas főzőolaj, a kiöntött sör, meg
valami csípős parfüm és ismeretlen fűszerek bűze.
Elengedtem őt, és tettem egy lépést hátra.
– Nem kéne felöltöznöd? – kérdeztem. – Nem mintha nem
élvezném a látványt – tettem hozzá belepirulva. – Én, öhm… tetszik
a szakáll. Azt hiszem – mondtam bizonytalanul, az arcát fürkészve.
– Nekem nem – felelte őszintén, megvakargatva az állát. – Tele
van tetűvel, és pokolian viszket.
– Fúj! – Bár nagyon is jól ismertem a Pediculus humanust a
közönséges tetűt, mégsem örültem a találkozás lehetőségének.
Idegesen beletúrtam a hajamba, máris elképzelve a fejbőrömön
járkáló, viszkető, apró lábakat, ahogy a kicsiny, hatlábú lények dús
tincseim közt ugrálnak.
Rám vigyorgott, fehér foga szinte ragyogott vörösesbarna
szakállában.
– Ne aggódj, Sassenach! – nyugtatott meg. – Már küldettem
borotváért és forró vízért.
– Tényleg? Nem gondolod, hogy kár lenne rögtön levágni? – A
tetvek ellenére előrehajoltam, hogy vessek egy közelebbi pillantást
szőrös díszére. – Olyan, mint a hajad, egy csomó különböző szín.
Igazán szép.
Óvatosan megérintettem. A szőrszálak furcsák voltak; vastagok és
drótszerűek, rettentő göndörek, ellentétben dús, puha hajával.
Szakálla dúsan tört elő a bőréből, rengeteg színben játszva; réz,
arany, borostyán, fahéj és szinte már fekete sötétbarna. Ám a
legmegdöbbentőbb mind közül az ősz csík volt, ami az alsó ajkától
az álla vonaláig futott.
– Ez furcsa – mondtam, ahogy végighúztam rajta az ujjamat. –
Egyetlen ősz hajszálad sincs, a szakálladban viszont van.
– Tényleg? – Kicsit döbbenten az állkapcsához emelte a kezét,
mire hirtelen ráébredtem, hogy valószínűleg fogalma sincs arról,
hogyan néz ki. Aztán fanyarul elmosolyodott és lehajolt, hogy
felszedje a padlóról kis kupacba dobált, levetett ruháit.
– Igen, nos, nem is csoda, hogy van; azon sem lennék meglepve,
ha teljesen megőszültem volna, azok után, amiken átmentem az
elmúlt hónapban. – Kis szünetet tartott, ami alatt fürkésző tekintettel
figyelt engem csomóba gyűrt, fehér nadrágja felett.
– És ha már erről van szó, Sassenach, mint ahogy mondtam is
neked a fák közt…
– Igen, ha már erről van szó – szakítottam félbe. – Az isten
szerelmére, mit műveltél?
 – Ó, úgy érted, hogy a katonákkal? – Elmerengve megvakargatta
az állát. – Nos, elég egyszerű volt az egész. Azt mondtam a
katonáknak, hogy amint vízre kerül a hajó, mindenkit összegyűjtünk
a fedélzeten, és amikor jelt adok, megtámadjuk a legénységet, és
letaszítjuk őket a raktérbe. – Széles vigyor jelent meg a szakálla
erdejében. – Csakhogy ezt Fergus megemlítette a legénységnek,
tudod. Tehát mikor a katonák egyenként feljöttek, két matróz
megragadta őket a karjuknál fogva, miközben egy harmadik betömte
a szájukat, összekötözte a kezüket, és lefegyverezte őket. Aztán őket
dobtuk le a raktérbe. Ennyi az egész – rántotta meg a vállát szerény
nemtörődömséggel.
– Rendben van – mondtam, kifújva a levegőt. – Ami pedig azt
illeti, hogy hogyan is kerültél ide…
Ezen a ponton megzavart minket egy halk kopogás a kabin
ajtaján.
– Mr. Fraser? Öhm… úgy értem, kapitány úr. – Maitland óvatosan
belesett fiatal, szögletes vonású arcával az ajtófélfa mellett, kezében
egy tál gőzölgő vizet tartva. – Mr. Murphy begyújtott a hajókonyhán,
és itt is van a forró vize, amihez Mr. Murphy hódolatát küldi.
– A Mr. Fraser továbbra is megteszi – biztosította őt Jamie, ahogy
egy kézzel elvette tőle a tálcát, rajta a vízzel és a borotvával. –
Eszembe nem jutna kevésbé tengerre termett kapitány. – Elhallgatott,
és fülét hegyezve figyelte a fejünk fölött felhangzó léptek zaját.
– Bár miután én vagyok a kapitány – mondta lassan –, gondolom,
ez azt jelenti, hogy én mondom meg, mikor futunk ki, és mikor
állunk meg.
– Igen, uram, ez a kapitány egyik feladata – mondta Maitland,
aztán még segítőkészen hozzátette: – Azt is a kapitány mondja meg,
hogy mikor kaphatnak a matrózok ráadás étel– és grogadagot.
– Értem. – Jamie ajkának felfelé ívelő vonala még így, a szakáll
ellenére is látható volt. – Mondd csak, Maitland, szerinted mennyit
tudnak inni a matrózok úgy, hogy még a hajót is tudják irányítani?
 – Ó, nagyon sokat, uram – mondta Maitland őszintén. A nagy
elmélkedésben szemöldöke ráncba szaladt. – Talán… kétszeres
adagot mindenkinek?
Jamie felhúzta az egyik szemöldökét.
– Brandyből?
– Ó, dehogyis, uram! – Maitland döbbentnek tűnt. – Grogból. Ha
brandy lenne, akkor csak egy fél adag ráadást lenne szabad kapniuk,
vagy a fenékvízben fetrengve kötnek ki.
– Hát akkor kapjanak dupla grogot mindannyian. – Jamie
ünnepélyesen fejet hajtott Maitland előtt, miközben egy cseppet sem
zavartatta magát amiatt, hogy még mindig anyaszült meztelen. –
Intézkedjen, Mr. Maitland. A horgonyt pedig addig fel ne húzzák,
amíg be nem fejeztem a vacsorámat!
– Igenis, uram! – Maitland viszonozta a főhajtást; Jamie modora
hajlamos volt ráragadni az emberre. – Aztán pedig idehozassam a
kínait, hogy ellássa önt, rögtön, amint felhúztuk a horgonyt?
– Még az előtt, ha lehet, Mr. Maitland, köszönöm szépen.
Maitland már fordult, hogy távozik, vetve még egy utolsó,
csodálattal átitatott pillantást Jamie sebhelyeire, ám megállítottam.
– Még egy dolog, Maitland – mondtam.
– Igen, asszonyom?
– Lemennél, kérlek, a hajókonyhára, és megkérnéd Mr. Murphyt,
hogy küldjön fel egy üveggel a legerősebb ecetéből? Aztán pedig
kiderítenéd, hogy hová tették a matrózok a gyógyszereimet, és azokat
is idehoznád?
Keskeny homloka ráncba szaladt zavarodottságában, de azért még
előzékenyen bólintott.
– Igenis, asszonyom. Egy pillanat, és máris csinálom.
– Mégis mire készülsz az ecettel, Sassenach? – nézett rám Jamie
összehúzott szemmel, amint Maitlandnek nyoma veszett a folyosón.
– Belemártalak, hogy megöljem a terveket – feleltem. – Eszem
ágában sincs egy nyavalyás parazitafészekkel aludni.
 – Úgy – mondta. Elgondolkodva megvakargatta a nyaka oldalát. –
Velem akarsz aludni, igaz? – Az ágyra pillantott, ami nem volt több
egy falba vájt, barátságtalan lyuknál.
– Nem tudom, hogy pontosan hol, de igen – mondtam
határozottan. – És azt szeretném, ha még nem borotválnád le rögtön a
szakálladat – tettem hozzá, ahogy lehajolt, hogy letegye a kezében
tartott tálcát.
– Miért ne? – A válla felett kíváncsian rám pillantott, mire
éreztem, hogy elpirulok.
– Öhm… nos. Ez egy kicsit… más.
– Valóban? – Kiegyenesedett, és tett felém egy lépést. A szűk kis
kabinban még hatalmasabbnak látszott – és sokkal meztelenebbnek –
, mint valaha is odafenn a fedélzeten.
Olyan jól szórakozott, hogy sötétkék szeme háromszög alakúra
szűkült.
– Miben más? – kérdezte.
– Nos, hát… um… – Ujjaimmal finoman végigsimítottam lángoló
arcomon. – Más érzés. Mikor megcsókolsz. A… bőrömön.
Tekintete az enyémbe fúródott. Nem mozdult, de úgy tűnt, mintha
sokkal közelebb lenne.
– Nagyon finom bőröd van, Sassenach – mondta halkan. – Olyan,
mintha gyöngyökből és opálokból készült volna. – Egyik ujjával
nagyon finoman végigsimította az állkapcsom vonalát. Aztán a
nyakamat, majd a szélesen elterülő kulcscsontomat, aztán hátra és le,
lassan kígyózó vonalat követve, ami végighaladt a mellem teteje
mentén, amit elrejtett a pap csuhájának mély, csuklyás nyaka. –
Rengeteg nagyon finom bőröd van, Sassenach – tette hozzá. Felhúzta
egyik szemöldökét. – Ez járt a fejedben?
Nyeltem egyet és megnyaltam az ajkamat, de nem pillantottam
félre.
– Többé–kevésbé igen, ez járt a fejemben.
Elhúzta az ujját, majd a gőzölgő vízzel teli tálra pillantott.
 – Igen. Nos… Kár lenne elpazarolni a vizet. Vajon küldjem
inkább vissza Murphynek, hogy csináljon belőle levest, vagy igyam
meg?
Felkacagtam, ahogy mind a feszültség, mind a helyzetből adódó
furcsa érzés egy pillanat alatt eloszlott.
– Inkább ülj le – mondtam –, és mosakodj meg vele! Olyan
szagod van, mint egy bordélyháznak.
– Azt meghiszem – mondta vakarózva. – Van egy annak a
fogadónak az emeletén, ahová a katonák járnak inni és kártyázni. –
Felvette a szappant, majd beleejtette a forró vízbe.
– Az emeleten, mi? – mondtam.
– Nos, a lányok le szoktak jönni két menet közt – magyarázta. –
És az mégsem lenne udvarias dolog, ha az ember nem engedné
nekik, hogy az ölébe üljenek.
– Téged meg, gondolom, az édesanyád úriembernek nevelt –
mondtam rettentő szárazon.
– Azonban jobban átgondolva a dolgokat, lehet, hogy inkább
mégiscsak itt horgonyozva kéne töltenünk az éjszakát – mondta
elgondolkodva, miközben engem nézett.
– Valóban?
– És aludhatnánk a parton, ahol van hely.
– Mégis mire? – kérdeztem, gyanakodva méregetve őt.
– Mindent elterveztem, rendben? – mondta, ahogy két kézzel vizet
locsolt az arcára.
– Mit terveztél el? – kérdeztem. Felhorkantott, majd kirázta a
fölös vizet a szakállából, mielőtt válaszolt volna.
– Már hónapok óta gondolkodtam ezen – mondta, a hangjában
szinte tapintható vágyakozással. – Minden egyes éjjel, ahogy
összekuporodva feküdtem azon az átkozott, ágynak csúfolt dióhéjon,
és hallgattam, ahogy Fergus a kabin túlsó végében nyögdécsel és
fingik. Mindent kigondoltam, azt, hogy pontosan mit is tennék, ha ott
lennél mellettem meztelenül, kívánva engem, és senki sem hallana
minket, és lenne elég helyünk, hogy megfelelően szolgáljalak. –
Vadul megdörgölte a szappant a tenyere közt, hogy habot csináljon,
amit utána az arcára kent.
– Nos, éppenséggel igencsak kívánlak – mondtam, miután
felkeltette az érdeklődésemet. – És helyünk is van. Ami pedig a
meztelenséget illeti…
– Majd odáig is el fogok jutni – biztosított. – Az is része a
tervnek, tudod? Elviszlek valami rejtett kis helyre, leterítek egy
takarót, amire le lehet feküdni, aztán pedig odaülök melléd.
– Nos, kezdetnek nem rossz – mondtam. – És aztán? – Leültem
mellé az ágyra. Odahajolt hozzám és nagyon finoman beleharapott a
fülcimpámba.
– És aztán, akkor a térdemre ültetlek, és megcsókollak. –
Elhallgatott, hogy ezt szemléltesse is, megragadva a karomat, hogy
ne mozduljak Úgy egy perccel később engedett el, mikorra az ajkam
enyhén feldagadt, és sör–, szappan– és Jamie–íze volt.
– Ennyit az első lépésről – mondtam, ahogy letöröltem némi
szappanhabot a számról. – És aztán?
– Aztán lefektetlek a takaróra, a hajadat az egyik kezembe fogom,
majd megízlelem az arcodat és a nyakadat és a füledet és a melledet
az ajkammal – mondta. – Úgy gondoltam, hogy ezt addig csinálnám,
amíg el nem kezdesz halkan vinnyogni.
– Nem is vinnyogok!
– Ó, dehogynem! – felelte. – Odaadnád nekem a törülközőt,
kérlek?
– Aztán – folytatta vidáman – arra gondoltam, hogy munkához
látnék a túlvégen. Felemelném a szoknyádat, és… – Arca beleveszett
a vászontörülköző ráncaiba.
– És aztán? – kérdeztem, most már rettentő kíváncsian.
– És aztán megcsókolnám a combod belső felét, ahol olyan puha a
bőröd. A szakáll segítene ott egy kicsit, nem igaz? – elgondolkodva
megdörgölte az állkapcsát.
 – Lehet – mondtam, egy kicsit kótyagosan. – És nekem mit kéne
addig csinálnom, amíg te ezzel vagy elfoglalva?
– Nos, esetleg nyöghetnél egy keveset, ha szeretnél, hogy biztass,
de amúgy csak feküdj nyugodtan.
Egyáltalán nem úgy hangzott, mintha bármiféle biztatásra lett
volna szüksége. Egyik keze a combomon nyugodott, miközben a
másikba fogta a nedves törülközőt, és azzal dörgölte a mellkasát.
Mikor ezzel végzett, a kezét mögém csúsztatta, és megszorította a
fenekemet.
– „Az ő bal keze az én fejem alatt van – idéztem –, és jobb
kezével megölel engem. Üdítsetek fel engem almákkal, erősítsetek
engem szőlővel; mert betege vagyok a szerelemnek.”
Foga fehéren megvillant szakálla erdejében.
– Inkább grépfrútokkal – mondta, egyik kezével megmarkolva a
fenekemet – vagy inkább lopótökökkel. A grépfrútok túl kicsik.
– Lopótökök? – kérdeztem dühösen.
– Nos, a vadon növő lopótök néha megnő akkorára – mondta. –
De igen, az jön most. – Még egyszer megszorította a fenekemet,
majd elvette a kezét, hogy meg tudja mosni a hónalját azon az
oldalon. – A hátamra fekszem, te pedig elnyújtózkodsz felettem,
hogy meg tudjam fogni a fenekedet, és rendesen el tudjak vele
játszadozni. – Félbehagyta a mosakodást, hogy gyorsan meg tudja
mutatni, mit is ért ő rendes alatt, mire önkéntelenül is
felsikkantottam.
– Aztán – mondta, tovább folytatva a mosakodást –, ha ezen a
ponton esetleg szeretnél egy kicsit rúgkapálni vagy obszcén módon
mozgatni a csípődet, miközben a fülembe lihegsz, nos, akkor ez ellen
nem lenne semmi kifogásom.
– Nem is lihegek!
– Dehogynem. Most pedig akkor a melleid…
– Ó, már azt hittem, hogy azokról meg is feledkeztél.
– Soha az életben – biztosított. – Nem – folytatta vidáman –, azok
akkor jönnek, amikor leveszem a ruhádat, és nem marad más rajtad,
csak az alsóruhád.
– Nincs is rajtam alsóruha.
– Tényleg? Nos, nem számít – legyintett. – Azt terveztem, hogy
majd addig szopogatlak a vékony vásznon keresztül, amíg a
mellbimbóid meg nem keményednek a számban, és majd csak utána
veszem le, de ez igazán nem nagy baj, menni fog nélküle is. Tehát,
alsóruhád hiányát figyelembe véve, addig fogom kényeztetni a
melleidet, amíg el nem kezdesz úgy halkan bégetni…
– Én nem is…
– Aztán – mondta, félbeszakítva engem –, mivelhogy ekkor már a
terv szerint meztelen leszel, és, amennyiben eddig mindent jól
csináltam, valószínűleg kedved is lesz hozzá…
– Nos, hát megeshet – mondtam. Az ajkam még mindig bizsergett
az első lépéstől.
– …És akkor szétnyitom a combodat, leveszem a nadrágomat,
és… – félbehagyta a mondatot és várt.
– És? – mondtam engedelmesen.
Vigyora még tovább szélesedett.
– És akkor majd meglátjuk, hogy ilyenkor milyen hangot nem
adsz ki, Sassenach.
Halk köhintés hallatszott az ajtóból a hátam mögül.
– Ó, elnézését kérem, Mr. Willoughby – mondta Jamie
bocsánatkérően. – Nem számítottam magára ilyen hamar. Esetleg
nem szeretne most még távozni egy időre, és megvacsorázni? Ha
igen, akkor vigye magával ezeket a holmikat, és kérje meg Murphyt,
hogy égesse el őket a hajókonyha tüzén. – Odadobta egyenruhájának
maradványait Mr. Willoughbynek, majd lehajolt, hogy feltúrja a
kabinszekrényt tiszta ruhák után kutatva.
– Sosem hittem volna, hogy még viszontlátom Lawrence Sternt –
jegyezte meg, ahogy bebújt az összegubancolódott ruhák közé. –
Hogy került ide?
 – Ja, hogy ő lenne az a zsidó természettudós, akiről meséltél
nekem?
– Igen. Bár nem hiszem, hogy lenne annyi zsidó természettudós,
hogy kavarodás legyen a dologból.
Elmeséltem neki, hogyan találkoztam Sternnel a
mangróveerdőben.
– …És aztán elvitt a pap házához – mondtam, aztán elhallgattam,
ahogy hirtelen eszembe jutott valami. – Jaj, majdnem elfelejtettem!
Tartozol a papnak két font sterlinggel Arabelláért.
– Valóban? – pillantott rám Jamie döbbenten, kezében egy inggel.
– Igen. Talán az lesz a legjobb, ha megkéred Lawrence–t, hogy
legyen a követed. Úgy tűnik, hogy a pap jól kijön vele.
– Hát legyen. De amúgy mi történt ezzel az Arabellával? Csak
nem, hogy a legénység egyik tagja megbecstelenítette őt?
– Azt hiszem, így is mondhatjuk. – Vettem egy mély levegőt,
hogy jobban elmagyarázzam az esetet, ám mielőtt megszólalhattam
volna, ismét kopogtattak az ajtón.
– Hát az ember már fel sem öltözhet békességben? – fakadt ki
Jamie dühösen. – Hát akkor jöjjön!
Kinyílt az ajtó, felfedve a mögötte álló Marsalit, aki pislogott
egyet meztelen mostohaapja láttán. Jamie gyorsan a kezében tartott
ing mögé rejtette ágyékát, majd, nyugalma csak egy kis csorbát
szenvedve, biccentett a lánynak.
– Marsali, kislányom! Örülök, hogy épségben látlak! Szükséged
van valamire?
A lány beoldalazott a szobába, és megállt az asztal meg a
kabinláda közt.
– Igen, szükségem van valamire – mondta. Leégett, az orráról
hámlott a bőr, ám nekem mégis úgy tűnt, mintha sápadt lett volna.
Kezét ökölbe szorította az oldala mellett, állát pedig csatára készen
előretolta.
– Arra van szükségem, hogy betartsa a szavát – jelentette ki.
 – Igen? – kérdezte Jamie óvatosan.
– Megígérte nekem, engedi, hogy Fergusszel egybekeljünk, amint
elértünk a Karib–térségbe. – Egy halovány ránc jelent meg szőke
szemöldöke közt. – Hispaniola már oda tartozik, nem igaz? A zsidó
azt mondta.
Jamie vonakodva megvakargatta a szakállát.
– Igaz – mondta. – És igen, azt hiszem, ha… Nos, igen. Valóban
megígértem. De… Még mindig biztosak vagytok a dolgotokban, ti
ketten? – Marsali még magasabbra emelte az állát, és megszorította
az állkapcsát.
– Igen.
Jamie felhúzta egyik szemöldökét.
– Hol van Fergus?
– Segít felpakolni a rakományt. Tudtam, hogy nemsokára
indulunk, úgyhogy gondoltam, az lesz a legjobb, ha jövök és
megkérdezem most.
– Igen, nos… – Jamie összehúzta a szemöldökét, majd megadóan
felsóhajtott. – Rendben, valóban megígértem. De azt is mondtam,
hogy meg kell áldania titeket egy papnak, nem igaz? Legközelebb
csak Bayamóban van pap, és az még háromnapi út. De talán
Jamaicán…
– Nem, hát elfelejtette? – mondta Marsali diadalittasan. – Van itt
rögvest egy pap. Fogden atya össze tud minket adni.
Éreztem, ahogy leesik az állam, mire gyorsan becsuktam a
számat. Jamie dühösen méregette Marsalit.
– Reggel rögtön indulunk!
– Nem fog sokáig tartani – mondta a lány. – Végül is csak pár szó
az egész. A törvény szerint már házasok vagyunk; csak az egyháznak
is meg kell áldania, nem igaz? – Tenyerét a hasára helyezte, ahol
minden bizonnyal ott lapult a házassági szerződése a fűzője alatt.
– De az anyád… – Jamie tehetetlenül rám pillantott, tőlem várva
segítséget. Én csak megrántottam a vállamat, éppen olyan
tehetetlenül, mint ő. Mind az a feladat, hogy elmagyarázzam Jamie–
nek, ki is Fogden atya, mind az, hogy lebeszéljem Marsalit a
házasságról, túlmutatott a képességeimen.
– De valószínűleg úgysem lesz hajlandó összeadni titeket. –
Szinte tapintható volt Jamie megkönnyebbülése, ahogy
előhozakodott ezzel a kifogással. – A legénység elszórakozott az
egyházközség egyik Arabella nevű tagjával. Attól tartok, látni sem
akar majd minket.
– Ó, dehogynem! Értem meg fogja tenni. Engem kedvel! –
Marsali szinte lábujjhegyen táncolt a lelkesedéstől.
Jamie egy hosszú pillanatig csak nézte őt, a tekintetét az övébe
fúrta, miközben mindent próbált leolvasni a lány arcáról. Annyira
fiatal volt.
– Akkor hát biztos vagy a dolgodban, kislányom? – mondta végül
nagyon gyengéden. – Ezt akarod?
Marsali vett egy mély lélegzetet, miközben az arca egészen
kivirult.
– Igen, apa. Igazán. Fergust akarom! Szeretem őt!
Jamie habozott egy pillanatig, majd kezével a hajába túrt, és
bólintott.
– Hát akkor legyen. Most menj, és küldd ide nekem Mr. Sternt,
aztán keresd meg Fergust, és mondd meg neki, hogy álljon neki
készülődni.
– Ó, apa! Köszönöm, köszönöm! – Marsali a nyakába vetette
magát, és arcon csókolta. Jamie egy kézzel ölelte őt, miközben a
másikkal továbbra is az ágyéka előtt tartotta az inget. Aztán
megcsókolta Marsali homlokát, és finoman eltolta magától a lányt.
– Csak óvatosan! – mondta mosolyogva. – Biztos nem akarsz
tetvesen menni az esküvődre!
– Ó! – Úgy tűnt, erről eszébe jutott valami. Rám pillantott és
elpirult, kezét saját, fakó tincseire helyezve, amik összeálltak az
izzadságtól, és élettelenül lógtak le a nyakán, kiszabadulva a
hevenyészett kontyból.
– Claire anyó – mondta zavartan –, arra gondoltam… hogy
esetleg… tudna nekem adni kicsit abból a különleges szappanjából,
amit kamillából csinál? Szeretném… Ha van rá idő – tette hozzá,
vetve egy gyors pillantást Jamie–re. – Szeretném megmosni a
hajamat.
– Természetesen – mondtam, és rámosolyogtam. – Gyere csak,
aztán kicsinosítunk az esküvődre! – Elismerően végigpillantottam
rajta, a ragyogó, kerek arcától a mocskos, csupasz lábáig. Bármilyen
vékonyka is volt, a tengeri levegőtől összement muszlinruhájának
gyűrött anyaga ráfeszült a mellére, a mocskos szegély pedig jó pár
hüvelykkel homokos bokája felett lógott.
Hirtelen eszembe jutott valami, mire Jamie–hez fordultam.
– Valami szép ruhában kellene férjhez mennie – mondtam.
– Sassenach – kezdte, érezhetően fogyatkozó türelemmel –,
nincsen…
– Nekünk nem is, de a papnak igen – szóltam közben. – Mondd
meg Lawrence–nek, hogy kérdezze meg Fogden atyától, hogy
kölcsönkérhetjük–e az egyik ruháját; mármint Ermenegildáét, úgy
értem. Szerintem nagyjából pont jó lesz a méret.
Szakálla fölött Jamie arca teljesen kifejezéstelenre váltott a
meglepetéstől.
– Ermenegilda? – kérdezte. – Arabella? Ruhák? – Összehúzott
szemmel nézett rám. – Mégis miféle pap ez az ember, Sassenach?
Megálltam az ajtóban, miközben Marsali türelmetlenül várakozott
a folyosón.
– Nos – mondtam –, kicsit szereti az italt. És rajong a birkákért.
De ettől még talán emlékszik az esküvői szertartás szövegére.

L
Az egyik legfurcsább esküvő volt, amin valaha is részt vettem. A nap
már régen a tengerbe bukott, mire minden előkészülettel végeztünk.
Mr. Warren, a hajónavigátor nem kis bosszúságára Jamie
bejelentette, hogy majd csak másnap indulunk, hogy az ifjú házasok
nyugalomban eltölthessenek egy estét a parton.
– Átkozott legyek, ha hagyom, hogy egy ilyen francos, ágynak
csúfolt bolhafészekben hálják el a házasságot – mondta nekem
négyszemközt. – Meg aztán, ha abban esnek egymásnak, akkor soha
ki nem szedjük őket onnan utána. Annak a gondolata pedig, hogy egy
függőágyban vegyék el egy lány szüzességét…
– Valóban – mondtam. Magamban mosolyogva öntöttem egy kis
ecetet a fejére. – Nagyon figyelmes ez tőled.
Jamie most ott állt mellettem a parton, igencsak erős ecetszagot
árasztva, de jóképűen és tiszteletreméltó kék kabátban, tiszta
kravátliban és ingben, valamint szürke selyemszövet nadrágban, a
haja hátrafogva és szalaggal átkötve. Vad, vörös szakálla kicsit
elütött amúgy ünnepélyes öltözetétől, viszont szépen meg lett
metszve, és gondosan átfésülve ecetes fésűvel, úgyhogy harisnyás
lába ellenére remekül állt neki az örömapa szerepe.
Murphy mint az egyik tanú, és Maitland mint a másik,
valamelyest kevésbé voltak impozánsak, bár Murphy megmosta a
kezét, Maitland pedig az arcát. Fergus szerette volna, ha Lawrence
Stern lesz a tanúja, Marsali pedig engem kért meg, de mindkét
felkérés visszautasításra került; az előbbi azért, mert Stern nemhogy
katolikus, de még csak keresztény sem volt, az utóbbi pedig, mert bár
vallási szempontból megfeleltem volna a feladatra, nem hittem
volna, hogy ez sokat nyomna a latban Laoghaire szemében, amint
tudomást szerez a dologról.
– Megmondtam Marsalinak, meg kell írnia az anyjának, hogy
férjhez ment – mormolta nekem Jamie, ahogy figyeltük az
előkészületek haladását a parton. – De lehet, hogy hozzá kéne
tennem, hogy ennél sokkal többet azért ne mondjon.
 Értettem, hogy mire gondol. Laoghaire nem lesz boldog, mikor
megtudja, hogy az idősebb lánya megszökött egy félkezű volt
zsebmetszővel, aki kétszer annyi idős, mint ő. Anyai érzései
valószínűleg nem nyomnak majd sokat a latban, mikor tudomást
szerez róla, hogy az esküvőre az éjszaka közepén, egy karibi
tengerparton került sor, a szertartást egy kegyvesztett – és talán a
papi rendből kitaszított – atya vezette, huszonöt tengerész, tíz francia
ló, egy kis birkanyáj – mindegyik szépen felszalagozva az esemény
tiszteletére – és egy King Charles spániel jelenlétében, ami azáltal
tett még hozzá az általános, ünnepi hangulathoz, hogy minden
adandó alkalmat megragadott arra, hogy közösülni próbáljon Murphy
falábával. Az egyetlen dolog, ami még ronthatott volna a helyzeten
Laoghaire szemében, az az, ha meghallja, én is részt vettem a
szertartásban.
Több fáklyát is gyújtottak, amiket a homokba szúrt cölöpökhöz
kötöttek, a lángok pedig vörös és narancssárga csíkokban
szállingóztak a tenger felé, ragyogón az éjszaka fekete bársonya
előtt. A fényes karibi csillagok úgy ragyogtak le ránk, mint a
mennyország fényei. Bár nem templomban voltunk, kevés
menyasszony mondhatta el, hogy szebb helyen került sor az
esküvőjére.
Nem tudom, milyen csodaszámba menő meggyőzési technikákat
kellett Lawrence–nek bevetnie, de Fogden atya ott volt, törékenyen
és illékonyan, mint egy szellem, és az egyetlen dolog, ami azt jelezte,
valóban él, kék szemének csillogása volt. A bőre éppen olyan szürke
volt, mint a csuhája, keze pedig remegett, ahogy az elnyűtt bőrbe
kötött imakönyvét markolászta.
Jamie élesen rápillantott, és úgy tűnt, már éppen mondani akar
valamit, de aztán mindössze csak elmotyogott valamit az orra alatt
keltául, és jó erősen összeszorította az ajkát. Fogden atya felől
fűszeres sangriaillat szállt, de legalább a saját lábán jött le a partra.
Kicsit ingadozva állt két fáklya közt, miközben nagy erővel próbált
lapozni a könyvében, ahogy a könnyed, parti szellő egyre–másra
kikapta a lapokat az ujjai közül.
Végül feladta, és kis puffanással a homokba dobta a könyvet.
– Uhm – mondta, majd böfögött egyet. Körbenézett, aztán, mint
egy szent, halványan elmosolyodott. – Isten drága gyermekei!
Eltartott pár pillanatig, amíg a mocorgó–motyogó vendégsereg
rádöbbent, hogy kezdetét vette a szertartás, és elkezdték egymást
böködni és figyelni.
– Feleségéül fogadja ezt a nőt? – kérdezte Fogden atya, hirtelen
harciasan Murphy felé fordulva.
– Dehogy! – mondta a szakács döbbenten. – Nem keveredem
nőkkel. Bajos jószágok.
– Nem–e? – Fogden atya becsukta egyik szemét, míg a másik
továbbra is vádlón csillogott. Maitlandre pillantott. – És maga
feleségéül fogadja ezt a nőt?
– Én ugyan nem, uram. Nem mintha nem fogadná őt bárki
örömmel – tett hozzá gyorsan. – Ő a vőlegény, kérem – mutatott
Maitland Fergusre, aki ott állt a hajósinas mellett, és szikrákat szóró
tekintettel méregette a papot.
– Ő? Biztos benne? Nincsen keze – mondta Fogden atya kétkedve.
– Nem fogja bánni az ara?
– Nem fogom! – jelentette ki Fergus mellett állva Marsali, aki
tekintélyt parancsolón festett Ermenegilda egyik ruhájában, egy kék
selyemből készült darabban, amit arany hímzés díszített a mély,
négyzetes nyakkivágás mentén és a puffos ujjakon. Nagyon bájos
volt, a haja tiszta és ragyogó, mint a friss szalma, fényesre kefélve
szabadon hullott alá a vállára, ahogy az egy hajadonhoz illik.
Emellett igencsak dühösnek is tűnt.
– Folytassa! – dobbantott egyet a lábával, ami ugyan semmi
hangot nem adott a homokon, de úgy tűnt, mintha megijesztette
volna a papot.
– Nos, igen – mondta amaz idegesen, és hátrált egy lépést. –
Gondolom, ez nem jelent ak… akka… akadályt, végül is. Nem
olyan, mintha a farkát veszítette volna el, úgy értem. Mert az ugye
megvan neki? – kérdezte a pap aggodalmasan, ahogy felötlött benne
ennek a lehetősége. – Nem adhatom össze magukat, ha nincs. Azt
nem szabad.
A fáklyatűz már így is vörösben fürdette Marsali arcát. A rajta ülő
kifejezés ezen a ponton már rettentően emlékeztetett arra, ahogyan az
anyja festett, mikor Lallybrochban talált engem. Fergus válla jól
láthatóan megremegett, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy
az elfojtott nevetéstől vagy a dühtől.
Jamie, csírájában elfojtandó a kitörni készülő felkelést, beállt a
szertartás közepére, és kezét Marsali és Fergus vállára helyezte.
– Ezt a férfit – mondta Fergus felé biccentve – és ezt a nőt –
folytatta ezúttal Marsalira pillantva. – Adja őket össze, atyám. Most,
ha kérhetem! – tette hozzá érezhetően utólag, majd hátrált egy lépést,
és visszaállította a rendet a közönség soraiban, néhány oldalra vetett,
sötét pillantás segítségével.
– Ó, persze. Persze – ismételte Fogden atya, kicsit ingadozva. –
Persze, persze. – Ezt egy hosszabb szünet követte, ami alatt a pap
hunyorogva Marsalira nézett.
– Nevet – mondta hirtelen. – Kell nekem egy név. Nem
házasodhatnak meg név nélkül. Olyan ez, mint a farok. Nem lehet
megházasodni név nélkül; nem lehet megházasodni f…
– Marsali Jane MacKimmie Joyce! – mondta Marsali jó hangosan,
elnyomva a pap hangját.
– Igen, igen – felelte az rögtön. – Hát persze. Marsali. Már–szá–lí.
Pontosan. Hát akkor, Már–szá–lí, elfogadja ezt a férfit, bár hiányzik
a keze, és talán más testrészei is, amik most nem látszódnak, hites és
törvényes férjéül? Kitart–e mellette jóban–rosszban, míg… – Ezen a
ponton elhallgatott, mivel figyelme az egyik bárányra szegeződött,
amelyik beporoszkált a fáklyafénybe, és éppen szorgalmasan rágcsált
egy csíkos gyapjúból készült, ottfelejtett harisnyát.
 – Igen!
Fogden atya pislogott egyet, majd figyelmét visszafordította a
szertartásra. Sikertelenül megpróbált elfojtani egy újabb böfögést,
majd ragyogó kék tekintetét Fergusre fordította.
– Önnek is van neve? És farka is?
– Igen – felelte Fergus, bölcsen úgy döntve, hogy nem megy bele
a részletekbe. – Fergus.
Ezt hallva a pap kicsit összehúzta a szemöldökét.
– Fergus? – mondta. – Fergus. Fergus. Igen, Fergus, megvan.
Ennyi az egész? Nincs több neve? Biztos kell, hogy legyen több
neve.
– Fergus – ismételte Fergus, hangjában egy csepp feszültséggel. A
Fergus volt az egyedüli név, amivel valaha is rendelkezett –
leszámítva eredeti francia nevét, a Claudelt. A Fergus nevet Jamie
adta neki Párizsban, amikor húsz évvel korábban találkoztak. De
természetesen egy bordélyházban született fattyúnak nem lehetett
családneve, amit a feleségének adhatott volna.
– Fraser – szólalt meg hirtelen egy mély hang mellettem. Fergus
és Marsali mindketten hátrapillantottak meglepetésükben, mire Jamie
bólintott. Tekintete találkozott Fergusével, mire halványan
elmosolyodott.
– Fergus Claudel Fraser – mondta lassan és érthetően. Egyik
szemöldökét felhúzva nézett Fergusre.
Fergus döbbentnek tűnt. A száját eltátotta, szeme hatalmasra
tágult, fekete lyuk volt a halovány fényben. Aztán aprót bólintott,
miközben az arca ragyogni kezdett, mintha csak egy frissen
meggyújtott gyertya bújt volna meg a tekintetében.
– Fraser – mondta a papnak. A hangja rekedtesen csengett, mire
megköszörülte a torkát. – Fergus Claudel Fraser.
Fogden atya hátrahajtotta a fejét, és az eget nézte, ahol kifli alakú
fénynyaláb lebegett a fák felett, a hold fekete gömbjét kupájában
tartva. Arcán álmodozó kifejezéssel lehajtotta a fejét, hogy Fergus
szemébe nézzen.
– Nos, az jó – mondta. – Hát nem?
Maitland finoman oldalba bökte, ezáltal visszaterelve figyelmét a
kötelességére.
– Oh! Öhm… Nos. Férj és feleség. Igen, ezennel férjnek… Nem,
ez nincs rendjén, még nem mondta, hogy feleségéül fogadja–e. Neki
megvan mind a két keze – tette hozzá segítőkészen.
– Igen, fogadom – mondta Fergus. Egészen eddig Marsali kezét
fogta; most elengedte, és gyorsan a zsebébe túrt, ahonnan előhúzott
egy kis aranygyűrűt. Biztos Skóciában vette, döbbentem rá, és
egészen azóta magánál tartotta, nem akarva hivatalossá tenni a
házasságot, amíg az nincs megáldva. Nem pap, hanem Jamie által.
A part némaságba burkolózott, ahogy Fergus felhúzta a gyűrűt
Marsali ujjára, és minden tekintet a kis aranykarikára szegeződött,
ahogy a két fej összeborult fölötte, az egyik ragyogó, a másik sötét.
Tehát megtette. Egy tizenöt éves lány, akinek nem volt más
fegyvere, csak a makacssága.
– Akarom őt – mondta egyszer. És azóta is csak mondta, nem
törődve az anyja ellenkezésével, Jamie ellenérveivel, Fergus
kétségein és saját félelmein keresztül, háromezer mérföldnyi
honvágyon, nehézségen, tengeri viharon és hajótörésen át.
Marsali felemelte ragyogó arcát, és meglelte tükörképét Fergus
szemében. Láttam, ahogy egymásra néznek, mire éreztem, hogy a
könnyek kezdik csípni a szememet.
„Akarom őt” – ezt nem mondtam Jamie–nek, amikor
egybekeltünk; akkor még nem akartam. De azóta már mondtam,
háromszor is; kétszer választás előtt állva Craigh na Dunnél, és még
egyszer Lallybrochban.
– Akarom őt. – Még mindig akartam őt, és semmi sem állhatott
közénk.
Jamie tekintetét lefelé fordítva engem nézett. Éreztem annak a
tekintetnek a súlyát, ami sötétkék és gyengéd volt, mint a tenger
hajnalban.
– Mi jár a fejedben, mo chridhe?– kérdezte halkan.
Pislogtam párat, hogy visszatartsam a könnyeimet, majd
rámosolyogtam. A keze meleg és hatalmas volt, ahogy az enyémet
tartotta.
– Amit háromszor mondok neked, az igaz – feleltem. Aztán
lábujjhegyre álltam és megcsókoltam, pont akkor, amikor felhangzott
a matrózok éljenzése.
 KILENCEDIK RÉSZ

ISMERETLEN VILÁGOK
 53

Denevérguanó
A denevérguanó síkos zöldesfekete, amikor friss, és púderes
világosbarna, amikor megszárad. Mindkét állapotában olyan
borzalmas pézsma–, ammónia– és bomlásszagot áraszt, hogy
könnybe lábad tőle az ember szeme.
– Mit mondtál, mennyit is viszünk ebből az izéből? – kérdeztem
az arcom alsó fele köré tekert kendő mögül.
– Tíz tonnát – felelte Jamie, szintén kendő mögül. A felső
fedélzeten álltunk, és figyeltük, ahogy a rabszolgák bűzölgő
guanóval teli talicskákat tolnak végig a kikötőhídon, egészen a hátsó
raktér nyitott csapóajtajáig.
A szárított guanó apró részecskéi, amiket lefújt a szellő a
talicskákról, megtévesztően gyönyörű, aranyszínű felhővel töltötték
meg a levegőt körülöttünk, ami ott csillogott és villogott a késő
délutáni napsütésben.
A férfiak testét is befedte ez az anyag; a lefolyó izzadságcseppek
sötét csatornákat rajzoltak a porba meztelen mellkasukon, és
folyamatosan könnyek szaladtak végig az arcukon és mellükön,
amitől olyan fekete és arany csíkjaik lettek, mint valami egzotikus
zebrának.
Jamie megtörölgette könnyező szemét, ahogy a szélirány kicsit
megváltozott, és elkezdett felénk fújni.
– Tudod, hogyan kell áthúzni valakit a hajótest alatt, Sassenach?
– Nem, de ha azt forgatod a fejedben, hogy Fergus lesz, akin
kipróbálod, akkor veled vagyok. Milyen messze van Jamaica?
Fergus volt az, aki körbekérdezgetve a King Street–i piactéren
Bridgetownban, megszerezte az Artemis első megbízatását mint
kereskedő– és szállítóhajó. Tíztonnányi denevérguanót kellett
Barbadosról Jamaicára szállítanunk, hogy azt ott utána trágyaként
lehessen használni egy bizonyos Mr. Grey cukorültetvényén.
Fergus maga nagyon lelkiismeretesen felügyelte a hatalmas
téglákba rendezett, kibányászott, szárított guanó berakodását, amiket
kiöntötték a talicskákból, majd egyenként leadogattak a raktérbe.
Marsali, aki sosem távolodott el tőle túlságosan, ebben az esetben
egészen az előfedélzetig húzódott, ahol leült egy narancsokkal teli
hordóra, a gyönyörű, új sálat, amit Fergus vett neki a piacon, az arca
köré tekerve.
– Kereskedők lennénk, vagy nem? – érvelt Fergus. – Van egy
feltöltendő rakterünk. Amúgy pedig – tette hozzá logikusan, lezárva
ezzel a vitát –, Monsieur Grey busásan meg fog minket fizetni.
– Hogy milyen messze, Sassenach? – Jamie hunyorogva a
látóhatár felé pillantott, mintha azt remélte volna, hogy megpillantja
a csillogó habok közül kiemelkedő szárazföldet. Hála Mr.
Willoughby varázstűinek, úgy tűnt, bírni fogja a hajózást, ám
mindenféle lelkesedés nélkül vetette alá magát az eljárásnak. –
Három– vagy négynapnyi út Mr. Warren szerint – mondta egy
sóhajtás kíséretében –, ha továbbra is jó marad az idő.
– Talán kinn a tengeren már nem lesz ilyen erős a szag –
mondtam.
– Ó, pontosan, milady – nyugtatott meg Fergus, aki elhaladva
mellettünk épp hallotta, amit mondtam. – A tulaj azt mondta nekem,
hogy a bűz jelentősen enyhülni fog, amint az anyagot eltávolítják a
barlangokból, ahol összegyűlt. – Felugrott a kötélzetre, majd
kampója ellenére úgy mászott fel rajta a magasba, akár egy majom.
Amint elérte a kötélzet tetejét, Fergus felkötötte a vörös kendőt, ami
jelezte a parton lévő matrózoknak, hogy jöjjenek vissza a fedélzetre,
majd ismét lecsúszott, és egy pillanatra megállt, hogy mondjon
valami otrombaságot Ping Annak, aki a legalsó keresztárbócon
üldögélt, éles, sárga szemét a lent zajló eseményeken tartva.
– Úgy tűnik, Fergus igencsak személyes ügynek tekinti ennek a
rakománynak a rendezését – jegyeztem meg.
– Igen, nos, most már üzlettárs – mondta Jamie. – Mondtam neki,
hogy ha felesége lesz, akkor arra is gondolnia kell majd, hogyan
tartsa el. És mivel még eltarthat egy darabig, amíg ismét megnyitjuk
a nyomdát, olyan üzlet felé kell fordulni addig, amiben pénz van. Az
ebből a rakományból származó profitnak a fele az övé és Marsalié.
És az én részemből még lejön a hozomány, amit ígértem neki – tette
hozzá fanyarul, mire felnevettem.
– Tudod – mondtam –, igazán szeretném elolvasni azt a levelet,
amit Marsali az anyjának küld. Először Fergus, úgy értem, aztán
Fogden atya és Mamacita, majd végül a tíz tonna denevérszarból álló
hozomány.
– Soha többé be sem tehetem majd a lábamat Skóciába, amint
Laoghaire elolvassa – mondta Jamie, de az arcán azért mosoly
játszott. – Azt kitaláltad már, hogy mihez kezdesz az új
szerzeményeddel?
– Ne is emlékeztess! – mondtam kicsit komoran. – Hol van?
– Valahol a fedélközben – felelte Jamie, ám közben figyelmét
elterelte egy férfi, aki a rakparton közeledett felénk. – Murphy
megetette, Innes meg majd talál neki helyet. Bocsáss meg,
Sassenach; azt hiszem, ez az úriember engem keres. – Leugrott a
korlátról, majd végigsétált a kikötőhídon, ügyesen kerülgetve a teli
talicskákkal felfelé tartó rabszolgákat.
Érdeklődve figyeltem, ahogy köszöntötte a férfit, egy magas
telepest, aki a tehetős ültetvényesek ruházatát viselte, és akinek
cserzett, vörös arca arról árulkodott, hogy már hosszú évek óta van a
szigeteken. Kinyújtotta a kezét Jamie felé, aki határozottan
megszorította. Jamie mondott valamit, amire a másik férfi válaszolt,
miközben az arcáról leolvasható óvatosság rögvest nyílt
barátságossággá változott.
 Ez biztos Jamie a bridgetowni szabadkőműves páholyban tett
látogatásának az eredménye lehetett, amire rögtön sort kerített, amint
az előző nap kikötöttünk, észben tartva Jared tanácsát. Igazolta magát
mint a testvériség egyik tagja, és beszélt a páholymesterrel, leírva
neki az ifjú Iant, és megkérdezve, hogy hallott–e valaki a fiúról vagy
a Bruja nevű hajóról.
A mester megígérte, hogy szétkürtöli a hírt azon
szabadkőművesek közt, akik gyakran járnak a rabszolgapiacon és a
rakparton. Egy kis szerencsével ez most annak az ígéretnek a
gyümölcse volt.
Izgatottan figyeltem, ahogy az ültetvényes a kabátjába nyúlt, és
kihúzott onnan egy lapot, amit széthajtogatott és megmutatott Jamie–
nek, láthatóan magyarázva neki valamit. Jamie arca elszántságot
tükrözött, vöröses szemöldöke összeszaladt az összpontosításban, de
sem örömet, sem csalódottságot nem lehetett látni rajta. Lehet, hogy
mégsem Ianről érkeztek hírek. Az előző napi, a rabszolgapiacon tett
látogatásunk után szinte reméltem is, hogy nem.

L
Amíg Jamie meglátogatta a szabadkőműves mestert, addig – Murphy
morcos felügyelete alatt – Lawrence, Fergus, Marsali és én
elmentünk a rabszolgapiacra. A piac a kikötő mellett, egy poros út
végén kapott helyet, amit két oldalról kávét és gyümölcsöket,
szárított halat és kókuszdiót, jamgyökeret és festékkészítéshez
használt kis, dugós üvegekbe rakott, vörös kosenilbogarakat kínáló
árusok szegélyeztek.
Murphy, aki szenvedélyesen lelkesedett a rendért és az illemért,
ragaszkodott hozzá, hogy Marsalinak és nekem legyen napernyőm,
és így rávette Fergust, hogy vegyen kettőt az út menti árustól.
– Bridgetownban minden fehér hölgy napernyőt hord magánál –
mondta határozottan, és próbált a kezembe nyomni egyet.
– Nincs szükségem napernyőre – mondtam, túl türelmetlenül
ahhoz, hogy olyan jelentéktelen dolgokról beszélgessek, mint a
bőrszínem, mikor végre közel járhattunk ahhoz, hogy megtaláljuk
Iant. – A nap nem is süt olyan forrón. Indulás!
Murphy dühösen, megbotránkozva nézett rám.
– Nem akarhatja, hogy az emberek azt higgyék, nem tisztes
asszony, hogy még annyira sem törődik magával, hogy vigyázzon a
bőrére!
– Nem állt szándékomban gyökeret verni itt – mondtam csípősen.
– Nem érdekel, hogy mit gondolnak. – Meg sem állva, hogy tovább
vitatkozzak vele, elindultam lefelé az úton, a távoli, halk moraj
irányába, amiről gondoltam, hogy a rabszolgapiac lehet.
– Az arca majd teljesen… be fog… vörösödni! – mondta Murphy,
dühösen caplatva mellettem, és próbálta kinyitni az ernyőt, miközben
sántikálva követett.
– Ó, az a sors még a halálnál is rosszabb, biztos vagyok benne! –
csattantam fel. Az idegeim pattanásig feszültek az izgalomtól, hogy
vajon mit fogunk találni. – Hát rendben, legyen, adja ide azt a
nyavalyás napernyőt! – Kikaptam a kezéből, fürgén kinyitottam,
majd egy dühös suhintás keretében a vállamra fektettem.
Ahogy az lenni szokott, tíz perc múlva már hálás voltam Murphy
csökönyösségéért. Bár az útra magas pálmafák és csalánfák vetettek
árnyékot, a rabszolgapiacot magát egy nagy, kövezett téren tartották,
ahol semmiféle árnyék nem volt, leszámítva a nyitott, rozoga
standokat, amiknek a tetejét bádoglapokkal vagy pálmalevelekkel
fedték be, és amik alá a rabszolgakereskedők és az árverésvezetők
időnként bebújtak, menedéket keresve a nap elől. A rabszolgákat
nagy karámokban tartották a tér szélén, kitéve őket az elemeknek.
A nap valóban rettenetesen égetett kinn a szabadban, a fakó
kövekről visszatükröződő fény pedig vakító volt az út zöld árnyéka
után. Könnybe lábadt szemmel pislogtam párat, majd megigazítottam
a napernyőt a fejem fölött.
Immár árnyékban láthattam a meztelen vagy közel meztelen testek
zavarba ejtő tömegét, ahogy ott csillogtak a fellelhető összes
árnyalatban a fakó café au lait és a mély kékesfekete között. A
tömbök előtt, amiken az árveréseket tartották, színek csokrai
virágoztak, ahogy az ültetvényesek és szolgálóik összegyűltek ott,
hogy megszemléljék az árukat, élesen kitűnve a feketék és fehérek
tömegéből.
A téren terjengő bűz letaglózó volt, még annak is, aki hozzá volt
szokva Edinburgh szagához és a bűzhöz, ami a Delfin fedélközét
lengte be. A rabszolgakarámok sarkában halmokban állt a nedves,
emberi ürülék, ami fölött legyek köröztek, miközben testes, olajos
bűze ott terjengett a levegőben, de a szag fő alkotóeleme a kénytelen
intimitásban összenyomódó, többholdnyi forró, meztelen bőr szaga
volt, ahogy ott főtt a napfényben.
– Jesu – suttogta mellettem Fergus. Sötét szeme egyik oldalról a
másikra cikázott, tekintetében döbbent rosszallással. – Ez a hely
rosszabb, mint a montmartre–i nyomornegyed. – Marsali egy szót
sem szólt, csak közelebb húzódott hozzá, befogva az orrát.
Lawrence sokkal észszerűbben állt a dologhoz; gondolom, már
láthatott korábban rabszolgapiacot, mikor bejárta a szigeteket.
– A fehérek azon a végén lesznek – mondta, a tér túlsó oldala felé
mutatva. – Gyerünk! Majd körbekérdezünk a nemrégiben eladott
fiatal fiúkat illetően. – Nagy, négyszögletes kezét a hátam közepére
helyezte, és finoman noszogatott, hogy menjek előre a tömegen
keresztül.
A piac szélétől nem messze egy idős, fekete asszony guggolt a
földön, és szenet pakolt egy kis, hordozható kályhába. Ahogy
közeledtünk, egy kis csoport ment oda hozzá: egy ültetvényes, akit
két durva vászoningbe és nadrágba öltözött fekete férfi kísért, akik
minden bizonnyal a szolgái lehettek Az egyikük egy frissen vásárolt
rabszolganő karját tartotta; két másik lányt, akik az ágyékuk köré
tekert anyagdarabot leszámítva teljesen meztelenek voltak, a
nyakukra kötött kötélen vezettek.
Az ültetvényes lehajolt, és adott a nőnek egy érmét. Az
megfordult, majd előhúzott maga mögül több rövid rézrudat, amiket
felemelt, hogy a férfi megszemlélhesse őket. Az úr néhány pillanatig
tanulmányozta őket, kiválasztott kettőt, majd kihúzta magát.
Átnyújtotta a billogozófémeket az egyik szolgálójának, aki azoknak a
végét belenyomta az idős nő kályhájába.
A másik szolgáló a lány mögé lépett, és lefogta a karját. Az első
férfi kihúzta a vasakat a tűzből, majd mindkettőt hozzányomta a lány
jobb mellének felső ívéhez. Az felüvöltött, magasan, mint mikor a
gőz kiszökik valahonnan, és elég hangosan ahhoz, hogy több fej is
feléje forduljon. A vasakat ekkor elhúzták, ám a monogram, HB, ott
maradt a nyers, rózsaszín bőrön.
Ezt látva szinte kővé dermedtem. Nem is vettem észre, hogy többé
már nem vagyok velük, a többiek otthagytak. Körbe–körbe
forgolódtam, hiábavalóan keresve Lawrence vagy Fergus nyomát.
Jamie–t sosem esett nehezemre meglelni a tömegben; ragyogó üstöke
mindig is jól látható volt mindenki más feje felett. De Fergus apró
ember volt, Murphy sem volt magasabb nála, és Lawrence is csak
közepes testmagassággal büszkélkedhetett; még Marsali sárga
napernyője is beleveszett a téren található ernyők tömegébe.
Egész testemben megremegve fordultam el a kályhától, miközben
hallottam a hátam mögül a sikolyokat és a nyöszörgést, ám nem
akartam visszapillantani. A szememet lesütve több árverőpódium
mellett is elsiettem, ám a körülöttem egyre sűrűsödő tömeg előbb
lassításra, majd megállásra kényszerített.
Az utamat elálló férfiak és nők a kikiáltót hallgatták, aki éppen
egy félkarú rabszolga erényeit ecsetelte, aki meztelenül állt a
pódiumon, hogy jól meg lehessen szemlélni. Alacsony ember volt, de
erős testfelépítésű, hatalmas combokkal és széles mellkassal.
Hiányzó karját durván a könyök fölött amputálták; a csonk végéről
izzadságcseppek hullottak alá.
– A földeken nem tud dolgozni, az igaz – ismerte be a kikiáltó. –
De remek befektetés szaporításra. Nézzék csak ezeket a lábakat! –
Egy hosszú rattanbotot tartott a kezében, amivel megütögette a
rabszolga lábszárát, majd kedélyesen a tömegre vigyorgott.
– Tudja garantálni a nemzőképességét? – szólalt meg a mögöttem
álló férfi, hangjában egy cseppnyi szkepticizmussal. – Három éve
volt egy csődöröm, akkora, mint egy öszvér, de aztán egy csikó sem
lett tőle; azt mondták a kancák, hogy semmit sem tudott velük
kezdeni.
Ezt hallva a tömeg felkuncogott, a kikiáltó pedig úgy tett, mintha
megsértették volna.
– Garanciát akar? – kérdezte. Kezével színpadiasan megtörölte az
állát, összegyűjtve olajos izzadságát a tenyerébe. – Hát akkor lássák
a saját szemükkel, ó, maguk kishitűek! – Kicsit előrehajolva
megragadta a rabszolga péniszét, és durván dörzsölgetni kezdte.
A férfi meglepetésében felnyögött, majd megpróbált
hátrahúzódni, de ebben megakadályozta a kikiáltó segédje, aki jó
erősen megszorította megmaradt karját. A tömeg nevetésben tört ki,
és páran még éljenezve fel is kiáltottak, ahogy a petyhüdt, fekete tag
elkezdett megkeményedni és megduzzadni.
Valami apró dolog ekkor váratlanul elpattant bennem; még
hallottam is halkan. Feldühítve a piac, a billogozás, a meztelenség, a
durva beszéd és az általános megaláztatás, de leginkább saját ittlétem
által, még csak át sem tudtam gondolni, mit is teszek, de attól még
nekikezdtem. Furcsamód elhatárolódva éreztem magamat a
helyzettől, mintha a testemtől elszakadva figyeltem volna az
eseményeket.
– Hagyják abba! – mondtam jó hangosan, alig ismerve rá a saját
hangomra. A kikiáltó meglepődve felpillantott, majd megnyerően
lemosolygott rám. Mindent tudó, rosszindulatú pillantással
egyenesen a szemembe nézett.
 – Remek tenyészállat, asszonyom – mondta. – Itt van rá a
garancia, mint ahogy azt láthatja is.
Összecsuktam a napernyőmet, leengedtem, majd hegyes végét
olyan erősen kövér hasába döftem, amennyire csak tudtam.
Meglepetésében kidülledő szemmel hátrarándult. Visszarántottam a
napernyőt, és fejen csaptam vele, majd ledobtam a földre, és jó
erősen belerúgtam a férfiba.
Valahol mélyen tudtam, hogy ezzel semmit sem fogok elérni,
hogy ezzel nem segítek, legfeljebb csak ártok. Ám arra mégsem
voltam képes, hogy csak álljak ott, némán beletörődve a dolgokba.
Nem a megbillogozott lányokért, nem a pódiumon álló férfiért, de
még csak nem is az egyik rabszolgáért tettem; hanem magamért.
Jó nagy hangzavar támadt körülöttem, és kezek ragadtak meg,
lerángatva a kikiáltóról. Az a szemétláda pedig, kellőképpen
kiheverve a kezdeti sokkot, gonoszul rám vigyorgott, célzott, majd jó
erősen arcon csapta a rabszolgát.
Erősítés után kutatva körbetekintettem, és egy másodpercre meg is
pillantottam Fergust, akinek az arca grimaszba rándult a dühtől,
ahogy a kikiáltó felé haladva a tömeg közepébe vetette magát.
Nagyot kiáltott, mire többen is feléje fordultak. Az emberek
elkezdtek lökdösődni és tolakodni. Valaki elgáncsolt, mire nagyot
puffanva a kövekre zuhantam.
A porfelhőn keresztül megpillantottam Murphyt, tőlem
hatlábnyira. Széles, vörös arcán rezignált kifejezéssel lehajolt, levette
falábát, felegyenesedett, majd kecsesen előreszökdelve hatalmas
erővel lecsapott vele a kikiáltó fejére. A férfi megtántorodott, majd
elesett, miközben a tömeg hátrahúzódott, próbálva elkerülni az útból.
Fergus, áldozata láttán megzavarodva, hirtelen megtorpant az
összeesett férfi mellett, és vad tekintettel körbenézett. Lawrence,
sötéten és komoran, a másik irányból vágott át a tömegen izmos
testével, egyik kezét az övéről lógó bozótvágó késen tartva.
Zaklatottan ültem a földön. Többé már nem éreztem úgy, mintha
kívülről figyelném az eseményeket. Rosszul éreztem magamat, és
rettegtem, ahogy rádöbbentem, mekkora ostobaságot is követtem el,
ami ráadásul valószínűleg azzal jár majd, hogy Fergust, Lawrence–t
és Murphyt durván megverik, hacsak nem rosszabb dolog fog velük
történni.
És aztán megjelent Jamie.
– Állj fel, Sassenach! – mondta csendesen, és fölém hajolt,
felkínálva nekem a kezét. Remegő térddel fel is álltam. Egyik
oldalán láttam Raeburn hosszú, rángatózó bajuszát, MacLeod pedig
ott állt mögötte, mire rádöbbentem, hogy ott vannak vele a skótjai.
Ekkor a térdem megadta magát, ám Jamie karja nem engedte, hogy
összeessek.
– Csinálj valamit! – mondtam elfulladó hanggal, fejemet a
mellkasába fúrva. – Kérlek! Csinálj valamit!

L
És csinált is. Megszokott lélekjelenlétével meglépte azt az egyetlen
dolgot, ami elfojthatta a lázongást, és megakadályozhatta, hogy
bármi baj történjen. Megvette az egykezű férfit. Így hát túlérzékeny
kirohanásom ironikus következményeképp mostanra felháborodott
gazdája lettem egy valódi guineai rabszolgának, akinek ugyan csak
egy karja volt, de remek egészségnek örvendett, és garantáltan
nemzőképes volt.
Felsóhajtottam, és próbáltam nem gondolni a férfira, aki most
minden bizonnyal valahol a talpam alatt volt, megetetve és –
reméltem – felöltöztetve. A tulajdonjogi papírok – amiket én
megérinteni sem voltam hajlandó – szerint tisztavérű aranyparti
negró volt, egy joruba, akit egy Barbuda szigetéről származó francia
ültetvényes adott el, egykarú, bal vállán egy nőszirmot és egy „A”
betűt formázó billoggal, és akit a Temeraire néven ismertek. A
Vakmerő. A papírok semmi tippet nem adtak arra vonatkozóan, hogy
most ugyan mi a poklot kezdjek vele.
Jamie végzett a papírok áttekintésével, amit szabadkőműves társa
hozott –nagyon hasonlítottak azokra az iratokra, amiket Temeraire–
hez kaptam, már amennyire láttam őket a hajókorláttól. Arcán finom,
rosszalló kifejezéssel, egy hálás főhajtás kíséretében visszaadta őket.
A két férfi váltott még pár szót, majd egy újabb kézrázást követően
elbúcsúztak egymástól.
– Mindenki a fedélzeten van? – kérdezte Jamie, ahogy lelépett a
kikötőhídról. Finom szellő lengedezett körülöttünk, ami megemelte a
sötétkék szalagot, amivel hátrakötötte dús haját.
– Igen, uram – mondta Mr. Warren a megszokott fejrándítással,
ami a tisztelgésnek felelt meg egy kereskedőhajón. – Vitorlát
bontsunk?
– Igen, ha kérhetem. Köszönöm, Mr. Warren! – Egy kis
meghajlással Jamie elhaladt mellette, és odalépett mellém.
– Nem – mondta csendesen. Az arca nyugalmat tükrözött, de én
éreztem, hogy mennyire csalódott. Az előző nap két emberrel is
beszéltünk, akik fehér, szerződéses szolgálókkal üzleteltek a
rabszolgapiacon, ám abból semmi hasznos információt nem
szereztünk – a szabadkőműves ültetvényes az utolsó pillanatban
felvillanó fénysugár volt.
Nem tudtam semmit sem mondani, amivel segíthettem volna.
Kezemet a korláton pihenő kezére helyeztem, és finoman
megszorítottam. Jamie lepillantott, és halványan rám mosolygott.
Mély lélegzetet vett és kihúzta magát, vállát kicsit megrántva, hogy
megigazítsa a kabátját.
– Hát igen. De legalább megtudtam valamit. Ez egy bizonyos Mr.
Villiers volt, aki egy itteni, hatalmas cukornádültetvény tulajdonosa.
Hat rabszolgát vásárolt a Bruja kapitányától három nappal ezelőtt –
de egyikük sem Ian volt.
– Három napja? – döbbentem meg. – De… de a Bruja több mint
két hete hagyta el Hispaniolát!
Jamie az arcát dörgölve bólintott. Megborotválkozott, mivel
muszáj volt neki, mielőtt nekilátott a körbekérdezésnek, bőre pedig
frissen és vörösesen csillogott hófehér vászonkravátlija felett.
– Így igaz. És szerdán érkezett ide – öt nappal ezelőtt.
– Tehát még elment valahová, mielőtt Barbadosra jött volna!
Tudjuk, hogy hová?
Megrázta a fejét.
– Villiers nem tudta. Azt mondta, beszélgetett kicsit a Bruja
kapitányával, és a fickó nagyon takargatta, hogy merre járt és mit
csinált. Villiers nem is sokat törődött ezzel, ismerve a pletykákat,
hogy a Bruja illegális ügyletekben utazik – meg hát a kapitány
nagyon jó áron kínálta a rabszolgákat.
– Viszont – ragyogott fel kicsit az arca – Villiers megmutatta
azoknak a rabszolgáknak a papírjait, akiket megvett. Megnézted a
saját rabszolgád iratait?
– Bárcsak ne neveznéd így őt! – mondtam. – De igen, láttam.
Amiket láttál, azok is ugyanolyanok voltak?
– Nem egészen. Három irat nem beszél korábbi tulajdonosról –
pedig Villiers azt mondja, hogy egyik sem most jött Afrikából;
mindegyik beszél legalább egy pár szót angolul. Az egyiknél meg
volt jelölve a korábbi tulaj, de aztán ki lett húzva; nem tudtam
elolvasni. A másik kettő szerint a korábbi tulaj egy bizonyos Mrs.
Abernathy volt a jamaicai Rose Hallból.
– Jamaica? Az milyen messze…
– Nem tudom – szólt közbe. – De Mr. Warren tudni fogja. Lehet,
hogy pont jó lesz időben. Bármi is legyen, azt hiszem, most először
is Jamaicára kell mennünk – ha másért nem is, hát azért, hogy
megszabaduljunk a rakományunktól, mielőtt belepusztulunk az
undorba. – Kényeskedve összeráncolta hosszú orrát, mire
felkacagtam.
– Úgy nézel ki, mint egy hangyász, amikor ezt csinálod –
mondtam neki.
Próbálkozásomat, hogy eltereljem a figyelmét, siker koronázta;
széles szájának sarka enyhén felfelé görbült.
– Oh, valóban? Van olyan kis szörnyeteg, amelyik hangyákat
eszik, mi? – Minden tőle telhetőt megtett, hogy feleljen az
incselkedésemre, hátát a barbadosi kikötőnek fordítva. Nekidőlt a
korlátnak, és lemosolygott rám.
– Nem hiszem, hogy nagyon laktatóak.
– Gondolom, a hangyásznak jó sokat kell ennie belőlük. Azonban
a haggisnél nem lehet rosszabb. – Vettem egy mély lélegzetet,
mielőtt folytattam volna, de aztán köhögve gyorsan ki is fújtam. –
Istenem, ez meg mi?
Az Artemis mostanra már kifutott a rakpartról, be az öbölbe.
Ahogy belekapott a szél a vitorlákba, valami súlyos, csípős bűz
csapott le a hajóra, valami mélyebben felhangzó és gonoszabb szag,
mint a kikötő halott rákokból, nedves fából, halból, rohadt hínárból
és a part menti, trópusi növényzet állandó, forró leheletéből álló,
szaglószervi szimfóniája.
A keszkenőmet erősen a számra és az orromra szorítottam.
– Mi ez?
– Most haladunk el a máglyák mellett, asszonyom, a
rabszolgapiac lábánál – magyarázta Maitland, meghallva a
kérdésemet. A part felé mutatott, ahol a tengeri dióbokrok fala mögül
hatalmas, fehér füstfelhő szállt fel. – Elégetik azoknak a
rabszolgáknak a testét, akik nem élték túl az utat Afrikából –
magyarázta. – Először is kipakolják a még élő rakományt, aztán,
ahogy megcsutakolják a hajót, kipakolják a hullákat, és rádobják őket
az ottani máglyára, hogy nehogy elterjedjen valami betegség a
városban.
Jamie–re pillantottam, és ugyanazt a félelmet láttam az arcán, ami
az enyémről is leolvasható volt.
– Milyen gyakran égetik el a testeket? – kérdeztem. – Mindennap?
 – Nem tudom, asszonyom, de nem hiszem. Talán hetente egyszer?
– Maitland megrántotta a vállát, majd ment, hogy végezze a dolgát.
– Meg kell néznünk – mondtam. A hangom a saját fülemnek is
furcsán csengett, olyan nyugodt és tiszta volt. Egyáltalán nem így
éreztem magamat.
Jamie egészen elsápadt. Ismét megfordult, és tekintetét a
füstfelhőre szegezte, ahogy az sűrűn és fehéren felemelkedett a
pálmafák mögül.
Ajkát összeszorította, majd megfeszítette az állkapcsát.
– Igen – mindössze ennyit mondott, majd megfordult, hogy
szóljon Mr. Warrennek, álljunk meg.

L
A lángok őrzője, egy ráncos kis lény, meghatározhatatlan bőrszínnel
és akcentussal, jó hangosan fejezte ki döbbenetét azt illetően, hogy
egy hölgy belépjen az égetőhelyre, de Jamie egyszerűen csak
félrelökte a könyökével. Jamie meg sem próbálta megakadályozni,
hogy kövessem őt, de még csak hátra sem nézett, hogy lássa, ott
vagyok–e mögötte; tudta, hogy úgysem hagynám itt magára.
Egy kis mélyedés volt az egész, elrejtve egy fasor mögött,
összeköttetésben egy kis rakparttal, ami a folyóhoz vezetett. Fekete
foltos kátrányhordók és halmokba rendezett, száraz farönkök álltak
komor, ragadós csomókban a ragyogó zöld páfrányfák és törpe
poincianák közt. Tőlünk jobbra egy hatalmas máglyát állítottak fel,
egy fából készített emelvénnyel, amire rádobálták a kátránnyal
meghintett testeket.
A mostani tüzet még csak nemrég gyújtották; a halom egyik felén
már hatalmas lángok csaptak fel, de a másikon még csak kis tüzek
nyaldosták a máglya többi részét. A füst eltakarta a testeket, ahogy
hullámzó, sűrű fátyolként hömpölygött a halom felett, azt a morbid
illúziót keltve, mintha a kiálló végtagok mozognának.
Jamie megtorpant, és a halmot bámulta. Aztán felugrott az
emelvényre, és a füsttel és a perzselő lángokkal mit sem törődve
elkezdte szétrángatni a testeket, komoran feltúrva a szörnyű
maradványokat.
A közelben egy kisebb halomban szürke hamvak és tiszta fehér,
porladó csontszilánkok álltak. A halom tetején egy nyakszirt íve
feküdt, törékenyen és tökéletesen, mint egy tojáshéj.
– Csinálni jó növény. – A tüzet gondozó, koromfoltos kis lény ott
állt a könyökömnél, és láthatóan jutalom reményében információval
látott el. A férfi – vagy nő? – a hamvakra mutatott. – Tenni rá
növény. Nőni–nőni.
– Nem, köszönöm – mondtam elhaló hangon. A füst egy pillanatra
elrejtette Jamie alakját, mire az a borzalmas érzés tört rám, mintha
elesett volna, és ott égne a máglyán. A sülő hús vidám, borzalmas
szaga töltötte meg a levegőt, mire úgy éreztem, mindjárt rosszul
leszek.
– Jamie! – kiáltottam. – Jamie!
Nem válaszolt, de hallottam egy mélyről jövő, fájdalmas köhögést
a tűz közepe felől. Hosszú percekkel később a füstfátyol szétvált,
Jamie pedig fulladozva előretántorgott.
Lejött az emelvényről, és kétrét görnyedve állt ott, majd’ kiköpve
a tüdejét. Olajos korom fedte, a keze és a ruhája tiszta kátrány.
Megvakította a füst; könnyek futottak végig az arcán, csíkokat
hagyva a koromban.
Több érmét is odahajítottam a máglya őrzőjének, majd a karjánál
fogva megragadtam Jamie–t, és vakon és köhögve kivezettem őt a
halál völgyéből. A pálmafák alatt térdre rogyott és elhányta magát.
– Ne érj hozzám! – mondta elakadó lélegzettel, mikor
megpróbáltam segíteni neki. Újra és újra hányt, aztán végül
ingadozva megállt a térdén, és abbahagyta. Végül lassan
feltápászkodott.
 – Ne érj hozzám! – ismételte. A hangja, ami elmélyült a füsttől és
a rosszulléttől, mintha egy idegené lett volna.
Elsétált a kikötő végéig, levette a kabátját és a cipőjét, majd
teljesen felöltözve belevetette magát a vízbe. Egy pillanatig vártam,
majd lehajoltam és felvettem a kabátot és a cipőt, óvatosan jól
eltartva őket magamtól. A belső zsebben láttam a finom, négyzetes
kitüremkedést – Brianna fotóit.
Egészen addig vártam, amíg vissza nem jött, és csöpögve ki nem
mászott a vízből. A kátrányfoltok még mindig ott voltak, de a korom
és a füstszag nagyját lemosta a tengervíz. Fejét a térde közé hajtva,
nehezen lélegezve, leült a mólóra. Felettünk egy sor kíváncsi arc
sorakozott az Artemis korlátja mentén.
Nem tudtam, mi mást tehetnék, így hát lehajoltam, és kezemet a
vállára helyeztem. Anélkül, hogy felemelte volna a fejét, kinyúlt a
kezével, és megragadta az enyémet.
– Nem volt ott – mondta tompa, reszelős idegen hangján.
A szellő frissítő volt; meglengette a nedves hajtincseket, amik a
vállán feküdtek. Hátrapillantottam, és láttam, hogy a kis völgyből
felszálló füst feketére változott. A felhő kilapult, és elkezdett
elterülni a tenger felett, a halott rabszolgák hamvai pedig ott szálltak
a levegőben, vissza Afrika felé.
 54

„A tüzes kalóz”
– Nem birtokolhatok valakit, Jamie – mondtam, ahogy rémültem
néztem a lámpafényben elém kiterített papírokat. – Egyszerűen nem.
Nem helyes.
– Egyet kell, hogy értsek veled, Sassenach. De mégis mihez
kezdjünk a fickóval? – Jamie ott ült mellettem az ágyon, elég közel
ahhoz, hogy a vállam fölött lássa a tulajdonjogi papírokat.
Összehúzott szemöldökkel beletúrt a hajába.
– Esetleg szabadon engedhetnénk. Az helyes cselekedetnek tűnik.
Azonban ha megtesszük, mi fog akkor történni vele? – Jamie
előrehajolt, és orra fölött hunyorogva olvasni kezdte az iratokat. –
Csak egy kicsit beszél franciául és angolul, és semmi képesítése
sincs. Ha szabadon engednénk, vagy akár még egy kis pénzt is
adnánk neki, meg tudna élni magában?
Elgondolkodva csócsáltam Murphy egyik sajtos tekercsét. Finom
volt, de a lámpásban égő olaj szaga furcsamód összekeveredett a sajt
aromájával, amihez még hozzátársult – mint mindenhez – a
denevérguanó ármányos bűze, ami az egész hajót bejárta.
– Nem tudom – feleltem. – Lawrence azt mondta, hogy rengeteg
szabad fekete él Hispaniolán. Számos kreol, meg vegyes házasságból
származó ember, és sokuknak saját üzlete van. Jamaicán is ilyen a
helyzet?
Jamie megrázta a fejét, majd a tálca után nyúlt, amin a tekercsek
voltak.
– Nem hiszem. Való igaz, van pár szabad fekete, akik megkeresik
a saját kenyerüket, de azoknak van is valami képesítése – varrónők
meg halászok meg ilyesmi. Beszéltem egy kicsit ezzel aTemeraire–
rel. Cukornádültetvényen dolgozott, amíg el nem veszítette a karját,
és máshoz nemigen ért.
Letettem a tekercset, amibe alig haraptam bele, majd morcosan
összehúzott szemöldökkel néztem a papírokra. Már csak annak a
gondolata is, hogy a birtokomban legyen egy rabszolga,
megrémisztett és undorral töltött el, de lassan kezdtem ráébredni,
hogy talán nem lesz olyan könnyű megszabadulnom a felelősségtől.
A férfit egy fekete rabszolgákat gyűjtő helyről hozták el a guineai
partokról, öt évvel ezelőtt. Eredeti tervem, hogy visszajutassam az
otthonába, egyértelműen lehetetlen volt; még ha találtunk is volna
olyan Afrikába tartó hajót, ami hajlandó lett volna utasként elvinni,
hatalmas volt az esélye, hogy rögtön ismét rabszolgasorba taszítanák,
vagy annak a hajónak a legénysége, amelyik felvette, vagy egy másik
rabszolgakereskedő a nyugat–afrikai kikötőkben.
Egyedül utazva, fél karral és tudatlanul, semmi sem lenne, ami
védené. És ha még valami csoda folytán biztonságban el is jutna
Afrikába, és elkerülné, hogy akár az európai, akár az afrikai
rabszolgakereskedők foglyul ejtsék, gyakorlatilag semmi esélye sem
volt arra, hogy valaha is visszataláljon a falujába. Ám ha vissza is
jutna oda, magyarázta el nekem Lawrence kedvesen, valószínűleg
megölnék vagy elkergetnék, miután a saját népe immár szellemként
tekintene rá, aki veszélyt jelent rájuk.
– Gondolom, azt fontolóra sem szeretnéd venni, hogy eladod? –
kérdezte Jamie óvatosan, felhúzva egyik szemöldökét. – Valaki
olyannak, akiről biztosan tudjuk, hogy jól bánna vele?
Két ujjal megdörgöltem a homlokomat a szemöldököm közt,
próbálva csillapítani egyre erősödő fejfájásomat.
– Nem hiszem, hogy az egy kicsivel is jobb lenne, mintha a mi
tulajdonunkban lenne – ellenkeztem. – Sőt, talán még rosszabb is,
mivel nem lehetnénk benne biztosak, hogy mihez kezdenek vele az
új gazdái.
 Jamie felsóhajtott. A nap nagy részét azzal töltötte, hogy a sötét,
bűzölgő raktérben mászkált Fergusszel, leltárt készítve jamaicai
érkezésünkre, és mostanra kimerült.
– Igen, értem – mondta. – De ahogy látom, azzal sem tennénk
neki jót, ha szabadon engednénk, hogy utána meg éhezzen.
– Nem. – Visszaszorítottam magamban azt a szívtelen vágyat,
hogy bárcsak sose láttam volna a félkarú rabszolgát. Jóval könnyebb
lett volna számomra, ha sosem találkozunk – számára viszont
valószínűleg nem.
Jamie felállt az ágyról és kinyújtóztatta a tagjait, majd
rátámaszkodott az asztalra, és megmozgatta a vállát, hogy kilazítsa.
Lehajolt és homlokon csókolt, közvetlenül a szemöldököm közt.
– Ne emészd magadat, Sassenach! Majd beszélek az ügyintézővel
Jared ültetvényén. Talán ő majd talál neki valami munkát, vagy…
Egy fentről jövő, figyelmeztető kiáltás a szavába vágott.
– Hajó a láthatáron! Mintha élnétek odalenn! El a bal első részről!
– Az őrszem kiáltása sürgető volt, és hirtelen sietség és mozgolódás
támadt, ahogy a matrózok nekiálltak tenni a dolgukat. Még jóval
több kiáltás hangzott fel, majd az Artemis megrándult és
megremegett, ahogy behúzták a vitorlákat.
– Mégis mi a pokol… – kezdte Jamie. Szavait elnyomta egy
hatalmas csattanás, ami félredobta őt, szeme pedig kikerekedett
rémületében, ahogy a kabin oldalra dőlt. A kisszék, amin ültem,
feldőlt, én pedig a padlóra zuhantam. Az olajlámpa kiesett a
tartójából, azonban szerencsére magától kialudt, mielőtt földet ért
volna, mire az egész helyiség sötétségbe borult.
– Sassenach! Jól vagy? – szólt Jamie hangja a közeli homályból,
az aggodalomtól élesen.
– Igen – feleltem, ahogy kimásztam az asztal alól. – És te? Mi
történt? Belénk jött valami?
Meg sem várva, hogy válaszoljon a kérdéseimre, Jamie az ajtó
után nyúlt, és kinyitotta. Kiáltások és dobbanások bábeli zűrzavara
szűrődött le a fedélzetről, megszórva a kis kézifegyverek pattogó
kukoricára emlékeztető hangjával.
– Kalózok – mondta Jamie kurtán. – Megszállták a hajót. – A
szemem kezdett hozzászokni a sötétséghez; láttam, ahogy árnyéka az
asztal felé ugrik, és a fiókba rejtett pisztolyért nyúl. Egy pillanatra
megállt, hogy kikapja a párnája alá rejtett tőrt az ágyából, majd
megindult az ajtó felé, mentében utasításokat osztogatva.
– Fogd Marsalit, Sassenach, és menjetek le! Menjetek annyira
hátra, amennyire csak tudtok! A nagy raktérbe, ahol a denevérguanó–
tömbök vannak. Bújjatok mögéjük, és maradjatok is ott! – És azzal
távozott.
Egy pillanatot arra szántam, hogy áttapogassam az ágyam fölötti
szekrényt, a marokkói dobozkát keresve, amit Hildegarde főnöknőtől
kaptam, mikor meglátogattam Párizsban. Egy szikével talán nem
sokra megyek a kalózokkal szemben, de akkor is nagyobb
biztonságban éreztem magam, ha lehetett valamiféle fegyver a
kezemben, nem számít, hogy milyen kicsi.
– Claire anyó? – hangzott fel Marsali magas és rémült hangja az
ajtóból.
– Itt vagyok – mondtam. Megláttam a fakó pamut csillanását,
ahogy megmozdult, mire a kezébe nyomtam az elefántcsont
levélnyitó kést. – Tessék, fogd ezt, csak a biztonság kedvéért! Gyere!
Lemegyünk.
Egyik kezemben a hosszú nyelű amputálókéssel, a másikban egy
maroknyi szikével, átvezettem őt a hajón a hátsó raktérbe. A
fedélzeten a fejünk fölött lépések mennydörögtek, szitkok és
kiáltások hasítottak bele az éjszakába, amik közé borzalmas
nyögések keveredtek, és valami kaparászó hang, amit, gondoltam,
minden bizonnyal az okozhatott, ahogy az Artemis deszkái
nekinyomódtak az ismeretlen hajó oldalának, amelyik nekünk
ütközött.
A raktérben teljes sötétség uralkodott, a levegő pedig nehéz volt a
bűzölgő, poros párától. Lassan, köhögve elindultunk a raktér túlsó
végébe.
– Kik ezek? – kérdezte Marsali. A hangja furcsán, tompán
csengett, ahogy a raktér visszhangjait elnyomták a körénk pakolt
guanótömbök. – Maga szerint kalózok?
– Gondolom, hogy azok lesznek. – Lawrence elmondta nekünk,
hogy a Karib–térség gazdag vadászmező a kalózhajók és minden
egyéb, lelkiismeretlen hivatást űző törvényen kívüli számára, de nem
számítottunk rá, hogy bármi baj lesz, miután a rakományunk nem
volt éppenséggel értékes. – Biztos nem éreznek szagokat.
– Hogy?
– Ne is törődj vele! – mondtam. – Gyere, ülj le! Most nem
tehetünk semmit, csak várhatunk.
Tapasztalatból tudtam, hogy az életben az egyik legnehezebb
dolog várakozni, amíg a férfiak harcolnak, ám ebben az esetben nem
volt semmi más értelmes alternatíva.
Onnan lentről a harc zajai csak távoli, tompa puffogásoknak
tetszettek, bár az egymásnak feszülő deszkák folyamatos, hangos
nyögése ott visszhangzott az egész hajóban.
– Ó, istenem, Fergus! – suttogta Marsali, és a fülét hegyezte, a
hangja csupa fájdalom. – Szentséges Szűz Mária, mentsd meg őt!
Némán csatlakoztam az imájához, Jamie–re gondolva, aki valahol
a fenti káoszban küzdött. Keresztet vetettem a sötétben, majd
megérintettem a kis pontot a szemöldököm közt, amit alig pár
perccel korábban megcsókolt, miközben nem is akartam arra
gondolni, hogy könnyűszerrel az lehetett az utolsó alkalom, amikor
megérintett.
Váratlanul robbanás hangzott fel odafenn, akkora ordítással, hogy
beleremegtek a kiálló fahasábok, amiken ültünk.
– Felrobbantják a hajót! – pattant fel Marsali pánikolva. – El
fognak minket süllyeszteni! Ki kell innen jutnunk! Itt meg fogunk
fulladni!
 – Várj! – szóltam utána. – Ez csak az ágyúk hangja! – De meg
sem állt, hogy meghallgasson. Hallottam, hogy vak rémületében
botladozva elindult, a guanótömbök közt nyöszörögve.
– Marsali! Gyere vissza! – A raktérben nem volt semmiféle fény;
tettem pár lépést a fullasztó térben, próbáltam a hangok alapján
rájönni, hogy merre is lehet, de a porladó tömbök hangtompító hatása
elrejtette őt előlem. A fejünk fölött ismét hatalmas robbanás
hallatszott, amit szinte rögtön egy harmadik követett. A remegéstől
elszabadult por töltötte meg a levegőt, én pedig könnybe lábadt
szemmel fulladozni kezdtem.
A szememet beletöröltem a ruhám ujjába, és pislogtam egyet.
Nem csak képzelődtem; valóban fény volt a raktérben, valami
halovány ragyogás, ami kontúrt húzott a legközelebbi tömb széle
köré.
– Marsali? – kiáltottam. – Merre vagy?
A válasz egy rémült sikoltás képében érkezett, a fény irányából.
Elsiettem a tömb mellett, bevágódtam két másik közé, majd a létra
melletti szabad téren bújtam elő, ahol ott találtam Marsalit egy
hatalmas, félmeztelen férfi karmai közt.
Rettenetesen túlsúlyos volt, vastag háj rétegét pontozótechnikával
készült tetoválások díszítették, nyakában pedig egy érmékből és
gombokból álló, csilingelő nyaklánc lógott. Marsali sikoltozva arcon
csapta, mire a férfi türelmetlenül félrerántotta a fejét.
Aztán megpillantott engem, mire kikerekedett a szeme. Széles,
lapos arca volt, fekete haját pedig kátránnyal bekenve, a feje tetejére
húzott kontyba rendezte. Gonoszul rám vigyorgott, felfedve igencsak
hiányos fogsorát, és mondott valamit, ami leginkább összefolyó
spanyolnak hangzott.
– Engedje el! – mondtam hangosan. – Basta, cabrón! – Ez volt
teljes spanyoltudásom, amit elő tudtam hívni; úgy tűnt, mintha ezt
viccesnek találta volna, mivel a vigyora még tovább szélesedett,
elengedte Marsalit, és felém fordult. Felé hajítottam az egyik
szikémet.
Az, egy pillanatra megijesztve őt, lebucskázott a fejéről, mire
vadul alábukott. Marsali elugrott mellőle, és a létra felé vettette
magát.
A kalóz egy pillanatig tanácstalanul állt, nem tudva, melyikünk
után is menjen, ám aztán megindult a létra felé, több fokot is
átugorva olyan ruganyossággal, ami rácáfolt a súlyára. Elkapta
Marsali lábát, ahogy a lány már éppen kimászott volna a csapóajtón,
mire az elsikoltotta magát.
Az orrom alatt érthetetlenül szitkozódva odaszaladtam a létra
aljához, és a karomat felnyújtva lecsaptam a lábára a hosszú nyelű
amputálókéssel, olyan erősen, amennyire csak tudtam. A kalóz
magas hangon felüvöltött. Valami elrepült a fejem mellett és vér
fröcskölt az arcomra, forrón–nedvesen a bőrömön.
Riadtan hátrazuhantam, és reflexszerűen lepillantottam, hogy mi
is esett le. Egy apró, barna lábujj volt az, bőrkeményedéses, rajta
fekete körömmel, mocskosan.
A kalóz mellém érkezett a padlóra, akkora dobbanással, amibe
beleremegtek a padlódeszkák, majd rám vetette magát.
Megpróbáltam kitérni előle, de megragadta a ruhám ujját.
Elrántottam a kezemet, elszakítva az anyagot, majd az arca felé
böktem a kezemben tartott pengével.
Meglepetésében hátrarándult, megcsúszott a saját vérén és elesett.
A létra felé ugrottam és az életemért küzdve felmásztam rá, elejtve a
pengét.
Olyan szorosan követett, hogy sikerült elkapnia a szoknyám
szegélyét, de kirántottam a kezéből és felfelé ugrottam, miközben a
tüdőm lángolt a fullasztó raktér porától. A férfi valami olyan nyelven
ordítozott, amit nem értettem. Az agyam valamely sötét zuga, amit
éppen nem foglalt le, hogy túléljem a pillanatot, azon elmélkedett,
hogy talán portugál lehet.
Kivetettem magamat a raktérből a fedélzetre, a tomboló káosz
közepébe. A levegőt megtöltötte a puskapor fekete füstje, és a
fedélzeten mindenfelé, kis csoportokban férfiak lökdösődtek,
küzdöttek, szitkozódtak és botladoztak.
Nem volt rá időm, hogy körbenézzek; rekedt üvöltés hallatszott
mögülem a raktérajtóból, mire a korlát felé vetettem magamat. A
vékony fadeszkán egyensúlyozva haboztam egy pillanatig. Alattam a
tenger szédítő, hömpölygő, fekete hullámokban haladt el a hajótest
mellett. Megragadtam a kötélzetet, és elkezdtem mászni.
Hiba volt; erre szinte rögtön rájöttem. Az üldözőm tengerész volt,
én nem. Valamint az ő mozgását nem is akadályozta hosszú, nehéz
ruha. A kötelek ott táncoltak és rángatóztak a kezemben, vibráltak,
ahogy a férfi súlya hirtelen ránehezedett az alattam lévő fokokra.
A kötélzet belső felén jött felfelé, úgy mászva, mint egy gibbon,
miközben én lassabban haladtam a felső lejtőn. Beért engem, és
arcon köpött. A kétségbeesés által hajtva csak másztam tovább;
semmi mást nem tehettem. Könnyedén tartotta velem a lépést,
mindenfélét sziszegve felém, miközben gonoszul, foghíjasan
vigyorgott rám. Nem számított, hogy milyen nyelven beszélt;
tökéletesen érthető volt, mit is akar mondani. Egy kézen lógva
kihúzta az övéből rövid kardját, és gonoszul meglendítette, éppen
csak elvétve engem.
Még ahhoz is túl rémült voltam, hogy felkiáltsak. Nem tudtam
sehová sem menekülni, nem tudtam semmit sem tenni. Jó erősen
összeszorítottam a szememet, és reméltem, hogy gyors lesz.
Az volt. Valami koppanás hallatszott, majd egy éles nyögés, és
mindezt erős halszag kísérte.
Kinyitottam a szememet. A kalóznak nyoma veszett. Ping An ott
ült a keresztárbócon, tőlem háromlábnyira, bóbitája dühösen
felborzolva, szárnya félig kitárva, hogy megtartsa az egyensúlyát.
– Gwa!– mondta mérgesen. Felém fordította csillogó, kis sárga
szemét, és figyelmeztetőn csettintett egyet a csőrével. Ping An
gyűlölte a zajt és a felfordulást. És láthatóan a portugál kalózokat
sem szívelte.
Foltok táncoltak a szemem előtt és szédültem. Szorosan
kapaszkodtam a kötélbe, remegve, egészen addig, amíg úgy nem
éreztem, ismét meg tudok mozdulni. A lenti zaj mostanra
elcsendesedett, a kiáltozás tenorja megváltozott. Valami történt; azt
hiszem, véget ért a küzdelem.
Újfajta hang szólalt meg, ahogy hirtelen megfeszültek a vitorlák,
amit egy hosszú, őrlő hang követett, olyan vibrálást indítva útjára,
amitől a kötél, amit szorítottam, énekelni kezdett a markomban.
Tényleg vége volt; a kalózhajó távolodni kezdett. Láttam, ahogy az
Artemis túlsó oldalán a kalózok vitorlájából és kötélzetéből álló
pókháló feketén megmozdul az ezüstszínű, karibi ég előtt. Lassan,
nagyon lassan elindultam lefelé a mélybe.
Odalenn még mindig égtek a lámpások. Fekete puskapor felhő
fedett mindent, és itt–ott testek feküdtek a fedélzeten. A tekintetem
végigszaladt rajtuk, ahogy jöttem lefelé, vörös haj után kutatva. Meg
is találtam, mire a szívem nagyot dobbant.
Jamie egy hordón ült a kormánykerék mellett, a feje hátrahajtva, a
szeme csukva, és éppen egy ruhadarabot szorított a szemöldökéhez,
miközben egy pohár whiskyt tartott a kezében. Mr. Willoughby ott
térdelt mellette, elsősegéllyel – még több whisky formájában – látva
el Willie MacLeodot, aki az első vitorlának támaszkodva ült, és úgy
nézett ki, mint aki mindjárt rosszul lesz.
Egész testemben remegtem a megerőltetéstől. Furcsán éreztem
magamat, és kicsit fáztam is. Sokkban lehetek, gondoltam, ami nem
is lett volna csoda. Úgy döntöttem, nekem sem ártana egy kis
whisky.
Megragadtam a kisebb köteleket a korlát fölött, majd a fedélzetig
hátralévő utat lecsúszva tettem meg, egy cseppet sem törődve vele,
hogy így lenyúzom a bőrt a tenyeremről. Egyszerre izzadtam és
fáztam, miközben az apró piheszőrök az arcomon kellemetlenül
bizseregtek.
 Ügyetlenül értem földet, olyan puffanással, amitől Jamie kihúzta
magát és kinyitotta a szemét. A tekintetében felvillanó
megkönnyebbülés erőt adott, hogy megtegyem azt a pár lábnyi távot,
ami elválasztott tőle. Máris jobban éreztem magamat, ahogy vállának
szilárd, meleg húsát tapinthattam a kezem alatt.
– Jól vagy? – kérdeztem fölé hajolva, hogy megvizsgáljam.
– Igen, csak kaptam egy kicsit a fejemre – mondta, és
felmosolygott rám. Volt egy kis vágás a hajvonala mentén, ahol
valamivel mintha fejbe verték volna – talán egy pisztoly
markolatával –, de a vér ott máris megalvadt. Ingének elején sötét,
száradó vérfoltok voltak, azonban az ingujja is véres volt. Sőt, ott az
anyagot szinte teljesen átáztatta a friss, élénkvörös vér.
– Jamie! – ragadtam meg a vállát, miközben a látásom kezdett
elhomályosodni. – Dehogy vagy jól! Nézd, vérzel!
A kezem és a lábfejem elzsibbadt, és csak félig éreztem, ahogy
hirtelen feltörő rémületében felállt a hordóról és megragadta a
karomat. Az utolsó dolog, amit a felvillanó fények közt láttam, az
arca volt, ahogy napbarnított bőre elsápadt.
– Istenem! – mondta rémülten, az örvénylő feketeségen túl. – Ez
nem az én vérem, Sassenach, hanem a tiéd!

L
– Nem fogok meghalni – mondtam dühösen –, hacsak nem a
melegtől. Szedd le rólam ezeket az átkozott takarókat!
Marsali, aki egészen eddig könnyes szemmel könyörgött nekem,
hogy nehogy feldobjam a talpam, egészen megkönnyebbültnek tűnt,
amint a kirohanásomat hallotta. Abbahagyta a sírást és reménykedve
szipogott egyet, de egy lépést sem tett, hogy legalább egyet levegyen
a köpenyek, kabátok, takarók és egyéb málhák tömegéből, amibe
bebugyoláltak.
 – Ó, azt nem tehetem, Claire anyó! – szabadkozott. – Apa azt
mondta, hogy melegen kell tartanunk önt!
– Melegen? Hiszen élve megfővök! – A kapitányi kabinban
voltam, és hiába voltak nyitva a tatablakok, a levegő a fedélközben
fullasztó volt, forró a naptól és fanyar a rakomány gőzeitől.
Megpróbáltam kimászni a takaróim alól, de mindössze pár
hüvelyknyit jutottam előre, mikor, mint egy villám, fájdalom hasított
a jobb karomba. A világ elsötétült, miközben apró, ragyogó
fénypontok cikáztak a szemem előtt.
– Feküdj nyugodtan! – szólt rám egy szigorú, skót hang, átvágva
magát a rosszullét szédítő hullámán. Egy kar volt a vállam alatt, és
egy hatalmas kéz tartotta a fejemet. – Igen, így ni, feküdj szépen rá a
karomra. így. Minden rendben, Sassenach?
– Nem – mondtam, a szemhéjam belsejében forgó, színes
szélforgókat nézve. – Hányni fogok.
És így is tettem, és rettentő kellemetlen egy dolog volt, ahogy
mintha minden egyes görccsel lángoló tűztőröket döftek volna a jobb
karomba.
– Jézus H. Roosevelt Krisztus! – mondtam végül levegő után
kapkodva.
– Végeztél? – Jamie óvatosan leengedett, és visszahelyezte a
fejemet a párnára.
– Ha ez alatt azt érted, hogy meghaltam–e, akkor a válasz sajnos
nem. – Résnyire nyitottam az egyik szememet. Az ágyam mellett
térdelt, és ő maga is igencsak kalózosan nézett ki a feje köré tekert,
vérfoltos kötéscsíkkal, és még mindig a véráztatta ingét viselte.
Mozdulatlan maradt, csakúgy, mint a kabin, úgyhogy óvatosan
kinyitottam a másik szememet is. Halványan rám mosolygott.
– Nem, nem vagy halott. Fergus örömmel hallja majd.
Ezzel, mintha csak valami jel lett volna, a francia aggódva
bedugta fejét a kabinba. Látva, hogy magamnál vagyok, ragyogó
mosoly ült ki az arcára, aztán el is tűnt. Hallottam a hangját
odafentről, ahogy hangosan tájékoztatta a legénységet, hogy
túléltem. Hatalmas zavaromra a híreket kitörő éljenzés fogadta a
fedélzeten.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Hogy mi történt?– Jamie, aki éppen vizet töltött egy pohárba,
félbehagyta a mozdulatot, és rám nézett a perem felett. Ismét
letérdelt mellém, felhorkantott, majd megemelte a fejemet, hogy
itasson velem egy kis vizet.
– Mi történt, azt kérdezi! Tényleg, mi történt? Megmondtam
nektek, hogy maradjatok szépen csendben odalenn Marsalival, aztán
a következő pillanatban azt veszem észre, hogy leugrasz az égből, és
előttem landolsz, tiszta véresen!
Arcát az ágy fölé dugta, és úgy bámult engem. Frissen
borotválkozva és épen is igencsak letaglózó jelenség volt, ám
jelentősen vadabbnak tűnt borostásan, véresen és dühösen, alig
hathüvelyknyi távolságból nézve. Gyorsan ismét becsuktam a
szemem.
– Nézz rám! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, mire
annak ellenére, amit a józan eszem diktált, megtettem, amit kért.
Kék tekintete az enyémbe fúródott, szeme összeszűkült a dühtől.
– Tudod, hogy milyen közel kerültél ahhoz, hogy meghalj? –
kérdezte. – Csontig hatoló vágás van a karodon a hónaljadtól a
könyöködig, és ha nem tudtam volna időben elszorítani, akkor már
cápaeleség lennél!
Egyik méretes öklével lecsapott az ágy oldalára mellettem, amitől
megijedtem. A mozdulattól fájdalom nyilallt a karomba, de meg sem
mukkantam.
– A pokolba veled, asszony! Hát sosem azt teszed, amit mondanak
neked?
– Valószínűleg nem – mondtam jámboran.
Sötét, dühös tekintettel nézett rám, a szemöldökét összehúzta, de
láttam, ahogy szájának sarka megrándul rézszín borostája alatt.
 – Istenem – mondta vágyakozva. – Mit meg nem adnék érte, ha
arccal előre hozzáköthetnélek egy ágyúhoz, a kötél végével a
kezemben. – Ismét felhorkantott, majd kihúzta fejét az ágy falba
mélyesztett dobozából.
– Willoughby! – kiáltotta. A hívásra szinte rögtön felelve, Mr.
Willoughby betotyogott a kabinba, a kezében tartott tálcán egy
kancsó gőzölgő teával és egy üveg brandyvel.
– Tea! – lihegtem, és próbáltam felülni. – Ambrózia. – A kabin
fullasztó levegőjének ellenére pontosan a forró tea volt az, amire
szükségem volt.
A csodás, brandyvel felöntött ital lecsúszott a torkomon, majd
békésen melegítette remegő gyomrom mélyét.
– Senki sem készít jobb teát, mint az angolok – mondtam,
beszívva az illatát –, kivéve a kínaiakat.
Mr. Willoughby önelégülten rám mosolygott, majd ünnepélyesen
fejet hajtott. Jamie ismét horkantott egyet, összességében már
harmadszor azon a délutánon.
– Igen? Nos, élvezd, amíg csak tudod.
Ez egy kicsit baljóslatúan hangzott, mire rezzenéstelen tekintettel
Jamie–re néztem a csészém pereme felett.
– És pontosan mit is értesz ez alatt? – tudakoltam tőle.
– El fogom látni a karodat, amint végeztél a teával – közölte
velem. Felvette a teáskancsót és belepillantott.
– Mit is mondtál, mennyi vér van egy ember testében? – kérdezte.
– Úgy kétgallonnyi – feleltem összezavarodva. – Miért?
Leengedte a kancsót, és dühösen rám nézett.
– Azért – mondta kimérten –, mert abból a mennyiségből ítélve,
amit a fedélzeten hagytál, benned jó, ha egygallonnyi maradt.
Tessék, igyál még egy kicsit! – Újratöltötte a csészét, letette a
kancsót, majd kioldalgott a kabinból.
– Attól tartok, Jamie igencsak dühös rám – jegyeztem meg
szomorúan Mr. Willoughbynek.
 – Nem dühös – mondta megnyugtatóan. – Csej–mi lenni nagyon
rémült. – Az apró kínai a jobb vállamra helyezte a kezét, olyan
finoman, mintha csak egy pillangó szállt volna rá. – Ez fájni?
Felsóhajtottam.
– Hogy teljesen őszinte legyek – feleltem –, igen, fáj.
Mr. Willoughby elmosolyodott, és finoman megpaskolt.
– Én segíteni – mondta vigasztalóan. – Később.
Fájdalmasan lüktető karom ellenére sikerült visszanyernem
annyira az erőmet, hogy a legénység többi tagja után érdeklődjek,
akiknek sérülései, Mr. Willoughby jelentése szerint, vágásokra és
zúzódásokra korlátozódtak, amihez még hozzájött egy agyrázkódás
és egy enyhébb kartörés.
A folyosó felől érkező zaj jelezte Jamie visszatértét Fergus
kíséretében, aki a gyógyszeres ládámat hozta a hóna alatt, miközben
a kezében még egy üveg brandyt tartott.
– Rendben van – mondtam rezignáltam – Vessünk rá egy
pillantást!
A borzalmas sebek nem voltak ismeretlenek számomra, és az
enyém – objektívan nézve – egyáltalán nem is volt olyan vészes.
Másfelől viszont a saját húsomról volt szó, így nem igazán voltam
képes objektív maradni.
– Ooh! – mondtam, miközben az ájulás kerülgetett. Jamie
nemcsak nagyon szemléletesen írta le a sebem mibenlétét, hanem
egészen pontosan is. Egy hosszú, tiszta szélű vágás volt, ami finom
ívben futott végig a bicepszem elején, a vállamtól indulva, és úgy
egy hüvelykkel a könyökízület felett érve véget. És bár valójában
nem láttam a felkarcsontomat, kétség sem férhetett hozzá, hogy mély
sebről volt szó, aminek szélei tátongva elálltak egymástól.
Még mindig vérzett, a szorosan köréje csavart kötés ellenére is, de
éppen csak szivárgott; úgy tűnt, egyetlen nagyobb ér sem sérült.
Jamie felnyitotta a gyógyszeres ládikámat, és éppen elmerengve
átkutatta a tartalmát, hatalmas mutatóujját végighúzva a különböző
szereken.
– Sebcérnára és tűre lesz szükséged – mondtam, miközben
hirtelen elöntött a félelem, ahogy ráeszméltem, hogy harminc–
negyven öltés vár a karomra, méghozzá a brandyt leszámítva
mindenféle fájdalomcsillapító nélkül.
– Nincs ópiumkivonat? – kérdezte Jamie, összehúzott
szemöldökkel meredve a dobozba. Úgy tűnt, neki is hasonló dolgok
jártak a fejében.
– Nincs. Mindet elhasználtam a Delfinen. – Elnyomva bal kezem
remegését, öntöttem egy emberes adag brandyt a teáscsészémbe,
amiből aztán jó nagyot kortyoltam.
– Ez nagyon figyelmes tőled, Fergus – mondtam, a második üveg
brandy felé biccentve, miközben kortyolgattam az italt –, de nem
hiszem, hogy két üvegre is szükség lesz majd. – Ismerve Jared
brandyjének az erejét, nem hittem volna, hogy egy teáscsészényinél
többre lesz szükség.
Elmerengtem azon, hogy vajon mi lett volna bölcsebb lépés, ha
rögtön teljesen lerészegedem, vagy ha legalább félig–meddig józan
maradok, hogy felügyeljem az operációt; teljes mértékben esélytelen
volt, hogy én magam csináljam az öltéseket, bal kézzel, és úgy
remegve, mint egy nyárfalevél. Fél kézzel Fergus is képtelen lett
volna rá. És igaz, hogy Jamie hatalmas kezei lenyűgöző finomsággal
mozogtak bizonyos esetekben, de…
Jamie megrázta a fejét és kézbe vette a második üveget,
megzavarva ideges elmélkedésemet.
– Ez nem azért van, hogy megidd, Sassenach, hanem hogy
kimossuk vele a sebet.
– Hogy micsoda? – Sokkos állapotomban el is felejtettem, hogy a
sebet fertőtleníteni kell. Mivel nem állt rendelkezésemre semmi jobb,
általában desztillált etilalkohollal tisztítottam a sebeket, egy az
egyhez arányban vízzel hígítva, csakhogy azon készletemet is
felhasználtam a hadihajóval való találkozásunk alkalmával.
 Éreztem, ahogy az ajkam kicsit elzsibbad, és nem csak azért, mert
a belülről alkalmazott brandy kezdte kifejteni hatását. A felföldiek a
legsztoikusabb nyugalmú és legbátrabb harcosok közé tartoztak, és a
tengerészek, úgy nagy általánosságban, nem sokkal maradtak le
mögöttük. Láttam már ezeket az embereket egyetlen hang nélkül
feküdni, ahogy törött csontokat tettem helyre, kisebb műtéteket
végeztem, borzalmas sebeket varrtam össze, és csak úgy
általánosságban pokoli kínokban részesítettem őket, de ha alkohollal
való fertőtlenítésről volt szó, az már más történet volt – akkor a
sikolyokat mérföldekről lehetett hallani.
– Öhm… Várjunk csak egy pillanatot! – mondtam. – Talán csak
egy kis forralt vízzel…
Jamie engem nézett, és tekintetéből nem hiányzott az együttérzés.
– Nem lesz könnyebb akkor, ha várunk, Sassenach – mondta. –
Fergus, fogd az üveget! – Majd, mielőtt ellenkezhettem volna,
kiemelt az ágyból, az ölébe vett engem és leült, jó erősen a testéhez
ölelt, bal karomat a testemhez szorítva, hogy ne tudjak küzdeni,
miközben szorosan megragadta a jobb csuklómat, és kitartotta
oldalra sebesült karomat.
Azt hiszem, az a nyavalyás Ernest Hemingway volt az, aki azt
mondta, hogy a fájdalom azért van, hogy elájuljon tőle az ember,
csak sajnos ez sosem történik meg. Erre mindössze csak annyit tudok
mondani, hogy Ernest vagy aprólékosan képes volt
megkülönböztetni az ébrenlét fokait, vagy soha senki sem öntött
brandyt az ő több négyzethüvelyknyi nyers húsára.
Hogy fair legyek, azt hiszem, én sem veszíthettem el teljesen az
eszméletemet, mivel mikor ismét kezdtem érzékelni magam körül a
dolgokat, hallottam, ahogy Fergus azt mondja, hogy:
– Kérem, milady! Ne sikoltozzon így, felzaklatja a matrózokat.
Láthatóan Fergust is felzaklatta; keskeny arca sápadt volt, és
izzadság–cseppek szaladtak le az állkapcsán. A matrózokat illetően is
igaza volt – az ajtón és az ablakon keresztül több arca is belesett a
kabinba, rajtuk rémült és aggódó kifejezéssel.
Összeszedtem minden lélekjelenlétemet, és erőtlenül biccentettem
feléjük. Jamie karjával még mindig a derekamat szorította; képtelen
voltam megmondani, hogy melyikünk is reszket; azt hiszem,
mindketten.
Jelentős segítséggel sikerült eljutnom a kapitány széles
karosszékébe, amiben szaporán dobogó szívvel hátradőltem,
miközben még mindig sistergett a karomban a tüzes fájdalom. Jamie
a kezében tartotta az egyik hajlított sebvarrótűmet és egy darab
sterilizált macskabelet, és éppen annyira kétkedőn szemlélte őket,
mint ahogy én is éreztem magamat az egész eljárást illetően.
Végül Mr. Willoughby avatkozott közbe, csendesen kivéve a tűt
Jamie kezéből.
– Én tudni – mondta tekintélyt parancsoló hangon. – Egy pillanat.
– És azzal elsietett hátra, valószínűleg azért, hogy odahozzon
valamit.
Jamie nem ellenkezett, ahogy én sem. Sőt, mindketten egyszerre
sóhajtottunk fel megkönnyebbülésünkben, amitől felnevettem.
– És most így belegondolva – mondtam –, hogy egyszer azt
mondtam Breenek, hogy a nagy férfiak mind kedvesek és gyengédek,
miközben az alacsonyak meg általában rosszindulatúak.
– Nos, gondolom, mindig van kivétel, ami erősíti a szabályt, nem
igaz? – Rettentő gyengéden megtörölgette gyöngyöző arcomat egy
nedves ruhával.
– Nem akarom tudni, hogyan csináltad ezt – mondta egy sóhajtás
kíséretében –, de az isten szerelmére, Sassenach, ne csinálj ilyet még
egyszer!
– Nos, nekem nem állt szándékomban semmit sem csinálni… –
kezdtem dühösen, ám ekkor félbeszakított Mr. Willoughby
visszatérte. Egy kis zöld selyemtekercs volt nála, amit már láttam,
amikor Jamie tengeribetegségét kezelte.
– Ó, hát idehozta a kis bökőit? – Jamie érdeklődve az apró
aranytűkre pillantott, majd rám mosolygott. – Ne aggódj, Sassenach,
nem fáj… legalábbis nem nagyon – tette hozzá.
Mr. Willoughby ujjaival megtapogatta a jobb tenyeremet, itt–ott
megbökve. Aztán egyenként megragadta az ujjaimat, megrángatta és
óvatosan meghúzogatta őket, amitől éreztem, hogy az ízületek
finoman pattannak egyet. Aztán két ujját a csuklóhajlatomra
helyezte, és megnyomta az orsócsont és a singcsont közti területet.
– Ez a belső kapu – mondta halkan. – Itt csend. Itt béke. –
Őszintén reméltem, hogy igaza van. Felvette az egyik apró aranytűt,
a hegyét arra a pontra helyezte, amit az előbb megjelölt, majd
hüvelyk– és mutatóujjának ügyes csavarásával átszúrta a bőrt.
A szúrástól megugrottam, de Mr. Willoughby továbbra is erősen
tartotta a csuklómat meleg kezével, mire ismét megnyugodtam.
Három tűt helyezett mindkét csuklómba, és egy összevissza álló,
tarajos sülre emlékeztető bóbitát a jobb vállamba. Kísérleti patkány
státuszom ellenére kezdett érdekelni a dolog. Az elhelyezéssel járó
kis szúrástól eltekintve a tűk nem okoztak semmiféle fájdalmat. Mr.
Willoughby halkan, megnyugtatóan dudorászott, miközben itt–ott
megütögette és megnyomta a vállamat és a nyakamat.
Őszintén, nem tudtam volna megmondani, hogy most valóban
elzsibbadt–e a jobb karom, vagy egyszerűen csak elterelték a
figyelmemet az események, ám valóban úgy éreztem, mintha
csökkentek volna a kínjaim – legalábbis addig, amíg a kezébe nem
vette a sebvarrótűt, és munkához nem látott.
Jamie egy kisszéken ült a bal oldalamon, a bal kezemet fogva,
miközben az arcomat figyelte.
– Fújd ki a levegőt, Sassenach! – mondta egy pillanattal később,
kissé mogorván. – Ennél már nem lesz rosszabb.
Kifújtam a levegőt, pedig addig észre sem vettem, hogy
visszatartottam a lélegzetemet, és közben azt is megértettem, hogy
miről is beszélt nekem. A fájdalomtól való félelem miatt feszültem
úgy meg, mint a szék egyik deszkája. Az öltések okozta tényleges
fájdalom valóban kellemetlen volt, de egyáltalán nem valami
olyasmi, amit ne bírtam volna ki.
Óvatosan kifújtam a levegőt, majd megeresztettem felé valami
mosolyfélét. Mr. Willoughby halkan énekelgetett valamit kínaiul.
Jamie egy héttel korábban lefordította nekem a szövegét; egy
párnadal volt, amiben egy fiatal férfi egyesével felsorolta a kedvese
testi bájait. Reméltem, hogy Mr. Willoughby végez a sebvarrással,
mielőtt még elérne a lány lábához.
– Ez aztán a randa vágás! – mondta Jamie, tekintetét Mr.
Willoughby munkáján tartva. Én inkább oda sem akartam nézni. –
Kíváncsi lennék, vajon egy parang volt, vagy talán egy rövid kard?
– Az utóbbi, azt hiszem – feleltem. – Sőt, biztosan tudom.
Követett, mert…
– Kíváncsi lennék, miért támadtak meg minket – mondta Jamie,
nem is figyelve rám. Elmerengve összehúzta a szemöldökét. – Végül
is, a rakomány nem lehetett az oka.
– Én sem hiszem – mondtam. – De talán nem is tudták, hogy mit
szállítunk. – Ez nagyon valószínűtlennek tetszett; bármelyik hajónak,
amelyik százyardnyi távolságon belülre jött, tudnia kellett – a
denevérguanó ammóniás bűze miazma módjára vett körbe minket.
– Lehet, hogy egyszerűen csak azt gondolták, hogy ez egy elég
kicsi hajó ahhoz, hogy elfoglalják. Már az Artemisért magáért is szép
árat kaphattak volna, rakomány ide vagy oda.
Pislogtam egyet, ahogy Mr. Willoughby félbehagyta a dalát, hogy
megkössön egy csomót. Sejtettem, hogy már valahol a köldököm
magasságában járhat, de nem figyeltem oda rá annyira.
– Tudjuk a kalózhajó nevét? – kérdeztem. – Persze, gondolom,
rengeteg kalóz jár ezeken a vizeken, de tudjuk, hogy a Bruja ezen a
környéken volt három nappal ezelőtt, és…
– Én is ezen elmélkedtem – mondta. – Nem láttam sok mindent a
sötétben, de méretre nagyjából megfelelt, azzal a széles, spanyol
hajótesttel.
 – Nos, a kalóz, amelyik üldözött, port… – kezdtem, de a
folyosóról érkező hangok belém fojtották a szót.
Fergus oldalgott be a kabinba, kicsit szégyenlősen, amiért
megzavarta a dolgokat, ám közben meg majd’ szétfeszítette az
izgatottság. Valami fényeset és csilingelőt tartott a kezében.
– Milord – mondta –, Maitland talált egy halott kalózt az elülső
fedélzeten.
Jamie vörös szemöldöke a homloka közepére szaladt, majd
Fergusről rám pillantott.
– Halottat?
– Nagyon halottat, milord – felelte Fergus, kissé megremegve.
Maitland ott állt mögötte, a válla fölött pillantott át, és alig várta,
hogy kivehesse a részét a dicsőségből.
– Ó, igen, uram – biztosította Jamie–t nagy komolyan. – Ennél
halottabb már nem is lehetne; szegény feje valami rémisztő módon
beszakadt!
Mind a három férfi tágra nyílt szemmel felém fordult.
Megeresztettem feléjük egy finom, szerény mosolyt.
Jamie megdörgölte az arcát a kezével. A szeme véreres volt, egy
kis vércsík pedig odaszáradt a füle elé.
– Sassenach – kezdte kimérten.
– Én próbáltam neked elmondani – szóltam erélyesen. A sokk, a
brandy, az akupunktúra és aközött, hogy kezdtem ráébredni,
túléltem, kezdtem egész kellemesen pityókásnak érezni magamat.
Alig vettem észre, ahogy Mr. Willoughby lassan befejezte a
sebvarrást.
– Ezt viselte, milord. – Fergus előrelépett, és letette elénk a kalóz
nyakláncát az asztalra. Volt azon katonai egyenruháról származó
ezüstgomb, csiszolt kona diók, számos nagy cápafog, egy csiszolt
kaliforniai kagyló héjának darabjai, gyöngyházszilánkok és rengeteg
csilingelő pénzérme, mind átszúrva, hogy fel lehessen őket fűzni egy
bőrszíjra.
 – Gondoltam, hogy legjobb lesz, ha ezt rögvest látja, milord –
folytatta Fergus. Előrenyúlt a kezével, és felemelte az egyik csillogó
érmét. Tiszta, fényes ezüstből készült, és még a brandy egyre
sűrűsödő ködén keresztül is láttam rajta Nagy Sándor ikerfejét. Egy
tetradrachma volt, az időszámításunk előtti negyedik századból,
kifogástalan állapotban.

L
Miután teljesen kifárasztottak a délután eseményei, a karomban
lüktető fájdalmat pedig eltompította a brandy, rögtön elaludtam.
Mostanra már teljesen besötétedett, a brandy hatása pedig elmúlt.
Úgy éreztem, mintha a karom a szívem minden egyes dobbanásával
megduzzadt és lüktetett volna, és minden egyes apró mozzanat
hatására éles kis fájdalomtövisek nyilalltak a karomba, akárcsak a
skorpió farkának figyelmeztető lendülései.
A hold háromnegyede látszott az égen, egy hatalmas, féloldalas
forma, akár egy aranyszín könnycsepp, közvetlenül a horizont felett
lebegve. A hajó kissé oldalra dőlt, mire a hold lassan kicsúszott a
látóteremből, az ember a Holdon pedig igencsak morcosan bámult
engem, ahogy távozott. Melegem volt, és talán egy kicsit lázas is
voltam.
Volt egy kancsó víz a szekrényben, a kabin túlsó felében.
Gyengének éreztem magam és szédültem, ahogy a lábamat letettem
az ágy széléről, a karom pedig hevesen tiltakozott az ellen, hogy
megzavarták. Biztos kiadhattam valami hangot, mivel a kabin
padlóján elterülő sötétség váratlanul megmozdult, majd felhangzott
Jamie álomittas hangja a lábam felől.
– Fáj a karod, Sassenach?
– Egy kicsit – feleltem, mivel nem akartam túldramatizálni a
helyzetet. Összeszorítottam az ajkamat, és bizonytalanul talpra
álltam, bal kezemmel tartva a jobb könyökömet.
– Az jó – mondta.
– Az jó? – kérdeztem, és a hangom kicsit megemelkedett
felháborodásomban.
Halk kuncogás hallatszott a sötétségből. Jamie felült, mire hirtelen
megpillantottam a fejét, ahogy az kiemelkedett az árnyékok közül a
holdfénybe.
– Igen, az – mondta. – Amikor kezd fájni egy sebed, az azt jelenti,
hogy gyógyul. Azt nem érezted, amikor történt, nem igaz?
– Nem – ismertem be. Most viszont már minden kétséget kizáróan
éreztem. Kinn, a nyílt tengeren jóval hűvösebb volt a levegő, az
ablakon beáramló, sós szellő pedig kellemesen cirógatta az arcomat.
A bőröm nedves és ragadós volt az izzadságtól, a vékony kombiné
pedig a mellemhez tapadt.
– Láttam, hogy nem érzed. Ez rémisztett meg. Az ember sosem
érzi a halálos sebet, Sassenach – mondta csendesen.
Kurtán felnevettem, ám rögtön el is hallgattam, ahogy a mozgástól
fájdalom nyilallt a karomba.
– És ezt meg honnan tudod? – kérdeztem, miközben bal kézzel
ügyetlenkedve próbáltam vizet önteni egy pohárba. – Úgy értem, ez
nem valami olyan dolog, amit első kézből megtapasztalhat az ember.
– Murtagh mondta.
A víz hangtalanul látszott folyni a pohárban, az öntés hangja
elveszett a kinti orrhullámok sziszegésében. Letettem a kancsót és
felemeltem a poharat; a víz felszíne feketének tűnt a holdfényben.
Jamie sosem említette nekem Murtaghot az újbóli találkozásunk óta
eltelt hónapok alatt. Megkérdeztem Fergust, aki elmondta, hogy a
szívós kis skót meghalt Cullodennél, de ennél többet semmit sem
tudott.
– Cullodennél. – Jamie olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam a
deszkák nyögésétől és a szél zúgásától, ami előrehajtott minket. –
Tudtad, hogy elégették ott a testeket? Azon elmélkedtem, miközben
hallgattam, ahogy csinálják, hogy vajon milyen lesz a lángok közt,
mikor rám kerül a sor. – A hajó ropogásán túl is hallottam, ahogy
nyel egyet. – Hát ma reggel megtudtam.
A holdvilág kilopta a mélységet és a színt az arcából; úgy tűnt,
mintha csak egy koponya lett volna velem szemben, arccsontjának és
állkapcsának széles, tiszta vonású síkjai fehérek, a szeme pedig
fekete, feneketlen katlan.
– Azért mentem Cullodenbe, hogy meghaljak – mondta, a hangja
alig több suttogásnál. – Nem azért, hogy a többiek pusztuljanak ott.
Örömmel rögtön egy puskagolyó útjába álltam volna, ehelyett
viszont átkaszaboltam magamat a mező túlvégébe, majd vissza
félútig, miközben minden oldalamon férfiak robbantak apró, véres
darabokra. – Ekkor felállt, és úgy nézett le rám.
– Miért? – kérdezte. – Miért, Claire? Én miért élek, mikor ők
nem?
– Nem tudom – feleltem csendesen. – Talán a nővéredért, a
családodért? Értem?
– Nekik is volt családjuk – mondta. – Feleségük és kedvesük,
gyerekeik, akik meggyászolták őket. És mégis meghaltak. És én még
mindig itt vagyok.
– Nem tudom, Jamie – mondtam végül. Megérintettem az arcát,
ami máris érdes volt a frissen nőtt szakálltól, ami nem volt más, mint
az élet elfojthatatlan bizonyítéka. – És soha nem is fogod tudni.
Felsóhajtott, és egy pillanatra a kezemhez nyomta az arcát.
– Igen, ezt nagyon is jól tudom. De nem bírom megállni, hogy
újra és újra fel ne tegyem a kérdést, mikor az eszembe jutnak, főleg
Murtagh. – Nyughatatlanul elfordult tőlem, a szeme üres árnyék, és
tudtam, hogy gondolatban ismét a drumossie–i mocsárban jár, a
szellemek kíséretében.
– Hamarabb kellett volna indulnunk; a katonák órákon keresztül
álltak ott, éhezve, átfagyva. De várták, hogy őfelsége kiadja a
parancsot a támadásra.
 És Stuart Károly, biztonságban megbújva egy sziklán, jóval a
csatasor mögött, akkor először saját kezébe vette csapatainak
irányítását, és csak habozott és halogatott. És így az angol ágyúknak
bőven volt idejük, hogy célba vegyék a csapzott felföldieket, és tüzet
nyissanak.
– Megkönnyebbülés volt, azt hiszem – mondta Jamie halkan. –
Ott kinn a mezőn mindenki tudta, hogy az ügyünk elveszett, és hogy
nekünk végünk. És mégis ott álltunk, és néztük, ahogy közelednek az
angol ágyúk, és ahogy a szájuk feketén tátong előttünk. Senki sem
szólt egy szót sem. Nem hallottam mást, csak a szelet és az angol
katonák ordibálását a mező túlsó felén.
És akkor felordítottak az ágyúk, az emberek pedig hullottak, akik
pedig még mindig álltak, későn érkező és erőtlen parancsra felkapták
a kardjukat és az ellenségre támadtak, kelta ordításukat elnyomta az
ágyúk zaja, és beleveszett a szélbe.
– A füst olyan sűrű volt, hogy csak pár lábnyira láttam magam elé.
Lerúgtam a cipőmet, és ordítva belerohantam. – Ajkának vértelen
vonala halovány mosolyra húzódott.
– Boldog voltam – mondta olyan hangon, mintha ez kicsit
meglepte volna. – Egyáltalán nem féltem. Végül is, azért mentem
oda, hogy meghaljak, így hát semmitől sem kellett tartanom,
legfeljebb attól, hogy megsérülök, és nem halok meg rögtön. De
aztán úgyis meghalok, és akkor mindennek vége lesz, és akkor ismét
megtalállak, és minden rendben lesz.
Közelebb húzódtam hozzá, mire felemelte az árnyékokban a
kezét, hogy megfogja az enyémet.
– Mindkét oldalon férfiak estek el, és hallottam a kartács meg a
puskagolyók hangját, ahogy elsüvítettek a fejem mellett, úgy
zümmögve, mint a dongók. De hozzám sem értek.
Egyetlen karcolás nélkül ért el az angol vonalakig, egyikeként
azon kevés felföldieknek, akiknek sikerült átjutni a cullodeni mezőn.
Az egyik angol ágyú tüzérsége döbbenten pillantott fel a magas
felföldire, aki úgy robbant ki a füstből, mint egy démon, kardjának
éle csillogó az esőtől és matt a vértől.
– Az elmém egy kis szeglete azt kérdezgette tőlem, hogy ugyan
miért kéne megölnöm őket – mondta elmerengve. – Mivel azt
biztosan tudtam, hogy veszítettünk. Nem nyerhettem vele semmit
sem. De hát ott van a vérszomj. Azt ismered, nem igaz? – Az ujjai
kérdőn megszorították a kezemet, mire én, megfelelve a kérdést,
viszonoztam a gesztust.
– Nem tudtam megállni. Vagy csak nem akartam. – Halkan
beszélt, keserűség vagy önvád nélkül. – Azt hiszem, ez egy rettentő
ősi érzés. Bennünk a vágy, hogy magunkkal vigyük az ellenséget a
sírba. Ott ezt éreztem, ahogy izzó vörösen lángolt a mellkasomban és
a hasamban, és… Én átadtam magam neki – fejezte be egyszerűen.
Négy katona dolgozott az ágyún, és egyiküknél sem volt több
fegyver egy pisztolynál meg egy késnél, mivel nem számítottak rá,
hogy ilyen közeli támadás éri majd őket. Tehetetlenül álltak a
kétségbeesésből fakadt vad, zabolázatlan erő előtt, Jamie pedig mind
a négyüket megölte.
– A talaj megremegett a lábam alatt – mondta –, és majdnem
megsüketített a hangzavar. Nem tudtam gondolkodni. És ekkor
rádöbbentem, hogy az angol tüzérség vonala mögött állok. – Egy
halk kuncogás hangzott fel odalentről. – Elég szerencsétlen hely
annak, aki azt akarja, hogy megöljék, nem igaz?
Úgyhogy elindult vissza, át a mezőn, hogy csatlakozzon a halott
felföldiekhez.
– Egy fűcsomó mellett ült, majdnem a mező közepén, Murtagh.
Legalább tucatszor eltalálták, és a fején is volt egy borzalmas seb.
Tudtam, hogy halott.
Csakhogy nem volt az; mikor Jamie térdre zuhant keresztapja
mellett és ölébe vette az apró testet, Murtagh kinyitotta a szemét.
– Látott engem. És elmosolyodott. – Aztán az idősebb férfi keze
egy pillanatra megérintette Jamie arcát.
 – Ne félj, a bhalaich – mondta Murtagh, szeretett kisfiúként
szólítva meg Jamie–t. – Egy kicsit sem fáj meghalni.
Sokáig álltam ott, Jamie kezét szorongatva. Aztán felsóhajtott, és
másik kezével nagyon, nagyon finoman megfogta a sebesült
karomat.
– Túl sokan haltak meg azért, Sassenach, mert ismertek engem,
vagy legalábbis szenvedtek ugyanezért. Odaadnám a saját testemet,
csak hogy megkíméljelek egy pillanatnyi fájdalomtól, ugyanakkor
most úgy összeszorítanám az ujjaimat, hogy hallhassam, ahogy
felkiáltasz, és biztosan tudjam, hogy nem öltelek meg téged is.
Előrehajoltam, és csókot nyomtam mellkasának bőrére.
Meztelenül aludt a forróságban.
– Nem gyilkoltál meg. Mint ahogy Murtaghot sem. Iant pedig
meg fogjuk találni. Vigyél vissza az ágyba, Jamie!
Kicsivel később, ahogy álomittasan feküdtem az ágy szélén,
megszólalt az ágyam mellől, a padlóról.
– Tudod, szinte sosem akartam hazamenni Laoghaire–hez –
mondta elmerengve. – És mégis, legalább mikor végül hazamentem,
mindig ott találtam, ahol hagytam.
Oldalra fordítottam a fejemet, arra, amerről a légzése hallatszott
halkan a sötét padlóról.
– Valóban? És ilyen feleséget akarsz? Olyat, aki nyugton marad?
Olyan hangot hallatott, ami megragadt valahol egy kuncogás és
egy köhintés közt, de nem felelt, aztán pár másodperccel később a
légzése megváltozott, és halkan, ütemesen horkolni kezdett.
 55

Ishmael
Nyugtalanul aludtam, és későn, lázasan keltem, a szemem mögött
lüktető fejfájással. Elég rosszul éreztem magam ahhoz, hogy ne
ellenkezzek, mikor Marsali ragaszkodott hozzá, hogy borogatást
tegyen a homlokomra, helyette inkább hálásan ellazultam, becsuktam
a szememet, és élveztem az ecetbe áztatott rongy hűvös érintését
lüktető halántékomon.
Sőt, annyira megnyugtató volt, hogy miután távozott, ismét
elszundítottam. Rémisztő álmokat láttam sötét bányajáratokról és
krétafehér csontokról, amikről leégett a hús, mikor is hirtelen
felriasztott egy csattanás, amitől rögvest felültem, és fehéren izzó
fájdalom lövellt a fejembe.
– Mi az? – kiáltottam, mindkét kezemmel a fejemet markolva,
mintha ezzel megakadályozhatnám, hogy leessen. – Mi történt? – Az
ablakot lefedték, hogy ne zavarjon a fény, és eltartott egy pillanatig,
amíg eltompult látásom hozzászokott a homályhoz.
A kabin másik oldalán a méretes alak éppen engem utánzott,
látható kínok közt fogdosva a fejét. Aztán megszólalt, rettentő
vulgáris szóáradatot engedve útjára, vegyesen kínaiul, franciául és
keltául.
– A francba! – mondta, ahogy szitkozódása enyhébb angollá
szelídült. – Hogy vinné Isten a pokolba! – Jamie az ablakhoz
tántorgott, még mindig a fejét dörgölve, amit bevert a szekrényem
szélébe. Félretolta a hevenyészett függönyt, majd kitárta az ablakot,
amivel jóleső, friss szellőt engedett a kabinba a ragyogó fény mellett.
– Mégis mi a poklot képzelsz, mit művelsz? – kérdeztem
meglehetősen nyersen. A fény úgy szúrta érzékeny szemgolyóimat,
mintha valami tű lett volna, a mozdulat pedig, ahogy megragadtam a
fejemet, egy cseppet sem tett jót a varrataimnak.
– Az orvosságos dobozodat kerestem – válaszolta összerezzenve,
ahogy megtapogatta a feje búbját. – A pokolba, betörtem a fejemet.
Nézd! – Két, kicsit vérfoltos ujját az orrom alá dugta. Rádobtam az
ecettel átitatott kendőt az ujjaira, majd visszahanyatlottam a párnára.
– Miért kell neked az orvosságos doboz, és miért nem kérted
rögtön tőlem, ahelyett, hogy itt törsz–zúzol, mint elefánt a
porcelánboltban? – kérdeztem dühösen.
– Nem akartalak felébreszteni – válaszolta, eléggé megilletődve
ahhoz, hogy a testem legkülönfélébb pontjain fellépő, lüktető
fájdalom ellenére is felkacagjak.
– Nincs semmi baj. Amúgy sem aludtam olyan jól – nyugtattam
meg. – Mire kell neked a doboz? Valaki megsérült?
– Igen. Én – mondta, óvatosan törölgetve a ronggyal a feje búbját,
mire fájdalmasan összehúzta a szemöldökét. – Nem vetnél egy
pillantást a fejemre?
A válaszom erre eredetileg egy „inkább nem” lett volna, ám
ehelyett csak engedelmesen intettem neki, hogy hajoljon közelebb, és
dugja oda a fejét, hogy meg tudjam vizsgálni. Egy igencsak
lenyűgöző méretű púp bújt meg dús haja alatt, amin volt egy apró
vágás a polc szélétől, de összességében úgy tűnt, a sérült viszonylag
messze áll az agyrázkódástól.
– Nem repedt be – nyugtattam meg. – Neked van a legkeményebb
fejed, amit valaha csak láttam. – Olyan ősi ösztön által vezérelve,
mint az anyaság maga, előrehajoltam, és finoman megcsókoltam a
púpot. Jamie felemelte a fejét, és meglepetéstől tágra nyílt szemmel
nézett rám.
– Ettől jobban kéne érezned magadat – magyaráztam. A szája
sarkában mosoly bujkált.
– Nos, akkor… – Lehajolt, és csókot lehelt a sebesült karomat
fedő kötésre.
– Jobb? – kérdezte, ahogy felegyenesedett.
– Sokkal.
Felkacagott, majd az üveg után nyúlt és öntött egy pohárka
whiskyt, amit átnyújtott nekem.
– Azt az izét kerestem, amivel a kis horzsolásokat meg az
olyasmiket szoktad lemosni – mondta, ahogy magának is töltött.
– Galagonyakenőcs. Most éppen nincs készen semennyi, mert
nem áll el – mondtam, ahogy ülő helyzetbe küzdöttem magamat. –
De ha sürgős, akkor tudok csinálni; nem tart sokáig. – Annak a
gondolata, hogy felálljak és elsétáljak a hajókonyháig, rémisztő volt,
de talán jobban fogom érezni magam, ha mozgok kicsit, gondoltam.
– Nem sürgős – nyugtatott meg. – Csak van a tömlöcben egy
fogoly, aki egy kicsikét meg van ütögetve.
Leeresztettem a poharamat, és pislogva néztem fel rá.
– Egy fogoly? Mégis honnan szereztünk mi foglyot?
– A kalózhajóról – nézett összehúzott szemöldökkel a whiskyjébe.
– Bár nem hiszem, hogy kalóz lenne.
– Hát akkor mi?
Kecsesen, egyetlen húzással megitta a whiskyt, majd megrázta a
fejét.
– Átkozott legyek, ha tudom. A hátán lévő hegekből ítélve talán
szökött rabszolga lehet, de ha erről van szó, akkor fogalmam sincs,
miért tette azt, amit tett.
– Mit csinált?
– Belevetette magát a tengerbe a Brujáról. MacGregor látta,
ahogy ugrott, aztán ahogy a Bruja elindult, látta, ahogy a fickó feje
ott ugrál a hullámok közt, mire ledobott neki egy kötelet.
– Ez tényleg furcsa. Ugyan miért tenne ilyet? – kérdeztem.
Kezdett érdekelni a dolog, a fejem lüktetése pedig mintha enyhült
volna, ahogy a whiskymet kortyolgattam.
Jamie ujjaival a hajába túrt, majd összerezzenve félbehagyta a
mozdulatot.
– Nem tudom, Sassenach – mondta, óvatosan lesimítva a haját a
feje tetején. – Egy olyan legénység, mint a miénk, nem valószínű,
hogy megpróbálna megcsáklyázni egy kalózhajót. Bármelyik
kereskedőhajó egyszerűen csak megpróbálná elkergetni őket, nem
lenne semmi okuk arra, hogy megpróbálják elfoglalni. De ha nem
előlünk próbált megszökni… Akkor talán pont tőlük menekült, nem
igaz?
A whisky utolsó, aranyló cseppjei is végigfolytak a torkomon.
Jared különleges keveréke volt, abból is az utolsó előtti üveg, és
teljes mértékben rászolgált a névre, amit kapott: Ceò Gheasacach.
„Varázsköd”. Kicsit visszanyerve az erőmet, felültem.
– Ha megsebesült, akkor talán vetnem kéne rá egy pillantást –
vettettem fel, és lelendítettem a lábamat az ágyról.
Tudva, hogyan viselkedett Jamie az előző nap, teljes mértékben
arra számítottam, hogy majd visszanyom az ágyra, és szól
Marsalinak, hogy jöjjön, és üljön rá a mellkasomra. Ehelyett azonban
csak elgondolkodva rám nézett, és bólintott.
– Hát legyen. Biztos vagy benne, hogy fel tudsz állni, Sassenach?
Annyira nem voltam benne biztos, de azért csak megpróbáltam. A
helyiség kicsit megdőlt, ahogy felálltam, és fekete meg sárga foltok
ugráltak a szemem előtt, de Jamie karjába kapaszkodva sikerült
talpon maradnom. Egy pillanattal később egy kis adag vér
vonakodva méltóztatott visszatérni a fejembe, mire a foltok eltűntek,
és így láttam, ahogy Jamie idegesen néz le rám.
– Minden rendben – mondtam, ahogy vettem egy mély lélegzetet.
– Menjünk!
A fogoly a legénység által legalsó fedélzetnek nevezett helyen
volt, egy alsó szinten, amit különféle rakomány töltött meg. Volt ott
egy kis deszkafallal elkerített tér a hajó orránál, ahová néha a részeg
vagy rendetlenkedő matrózokat zárták, és most ide vetették a foglyot
is.
 A hajó gyomra sötét és levegőtlen volt, és ismét kezdtem kicsit
szédülni, ahogy lassan lementem a kabinlépcsőn, Jamie–t és
lámpásának fényét követve.
Mikor kinyitotta az ajtót, először semmit sem láttam a
hevenyészett tömlöcben. Aztán, ahogy Jamie lehajolt, hogy a
lámpással együtt belépjen oda, a férfi szemének csillogása elárulta,
hogy ott van. „Fekete, mint az éjszaka ” – ez volt az első dolog, ami
felötlött kissé zavaros elmémben, ahogy arcának és testének
körvonalai lassan alakot öltöttek a sötét deszkák előtt.
Nem csodáltam, hogy Jamie szökött rabszolgának hitte. A férfi
afrikainak tűnt, nem olyannak, aki a szigeteken született. Sötét,
vörösesfekete bőrszíne mellett a viselkedése sem olyan férfira vallott,
akit rabszolgának neveltek. Egy hordón ült, a keze összekötve a háta
mögött, a lába szintúgy megkötözve, de láttam, ahogy megemelte a
fejét és kihúzta magát, ahogy Jamie lehajolt az aprócska helyiség
szemöldökfája alatt. Rettentő sovány volt, de kifejezetten izmos, és
nem volt rajta más, csak egy szakadt nadrág. Testének vonalai élesek
voltak; megfeszült, támadásra vagy védekezésre készen, de nem
hódolt be.
Ezt Jamie is látta, és intett nekem, hogy maradjak jól hátul, a fal
mellett. Letette a lámpást egy hordóra, majd leguggolt a rab előtt,
hogy a szemébe tudjon nézni.
– Amiki – mondta, tenyérrel előre kinyújtva üres kezét. – Amiki.
Bene–bene. – Barát. Jó. Taki–taki nyelven beszélt, egy több
forrásnyelvből álló, mindenfélére használatos pidzsin nyelven, amit
Barbadostól Trinidadig használtak a kereskedők a kikötőkben.
A férfi egy pillanatig közönyösen nézte Jamie–t, a szeme
mozdulatlan, mint a megdermedt dagály. Aztán felhúzta egyik
szemöldökét, és kinyújtotta maga elé összekötözött lábát.
– Bene–bene, amiki? – mondta, olyan szarkasztikus hanglejtéssel,
amit semmilyen nyelven nem lehetett volna eltéveszteni. Hát ez jó,
barát?
 Jamie, aki ezt szórakoztatónak találta, kurtán horkantott egyet,
majd ujjával megdörgölte az orrát.
– Van valami igaza – mondta angolul.
– Nem beszél angolul vagy franciául? – léptem egy kicsit
közelebb. A fogoly tekintete egy pillanatra felém fordult, majd
közömbösen el is fordította.
– Ha beszél is, nem vallja be. Picard és Fergus megpróbált
beszélni vele tegnap este. Egy szót sem szólt, csak bámulta őket.
Azok voltak az első szavai, mióta csak a hajóra került, amit az előbb
mondott. ¿Habla Español? – fordult hirtelen a fogoly felé. Semmi
választ nem kapott. A férfi még csak nem is nézett Jamie–re,
továbbra is csak bámulta közömbösen a nyitott ajtót a hátam mögött.
– Öhm, sprechen Sie Deutsche? – kérdeztem habozva. Nem
válaszolt, ami felőlem rendben is volt, mivel ezzel a kérdéssel a saját
teljes némettudásomat is kimerítettem. – Nicht hollandus, ha engem
kérdezel.
Jamie vetett felém egy kaján pillantást.
– Nem tudok sokat elmondani róla, Sassenach, de szinte teljesen
biztos vagyok benne, hogy nem holland.
– De hát tartanak rabszolgákat Eleutherán, nem igaz? Az pedig
holland sziget – mondtam dühösen. – Vagy Santa Cruzon, ami meg
dán. – Bármilyen lassan is forgott az agyam ezen a reggelen, az nem
kerülte el a figyelmemet, hogy a fogoly volt az egyetlen, akitől
bármit is megtudhattunk a kalózok hollétét illetően, valamint az
egyetlen, törékeny kapcsunk Ianhez. – Beszéled elég jól a taki–takit
ahhoz, hogy megkérdezd, tud–e valamit Ianről?
Jamie megrázta a fejét, szemét továbbra is rezzenéstelenül a
foglyon tartva.
– Nem. Azon kívül, amit már mondtam neki, csak annyit tudok,
hogy „nem jó”, „mennyi?”, „add ide!” és „dobd el, te kurafi!”, és
ezek közül jelen pillanatban egyikkel sem mennénk sokra.
Ideiglenesen megakadva bámultuk a foglyot, aki közömbösen
nézett vissza ránk.
– A pokolba az egésszel! – mondta Jamie hirtelen. Előhúzta a
tőrét az övéből, odalépett a hordó mögé, majd elvágta a fogoly
csuklója köré tekert köteleket.
A bokáján lévő csomókat is átmetszette, majd a pengét a combjára
fektetve ráült a sarkára.
– Barát – mondta határozottan taki–takiul. – Jó?
A rabunk semmit sem mondott, de egy pillanattal később aprót
bólintott, az arcán óvatos, értetlen arckifejezéssel.
– Van ott a sarokban egy éjjeliedény – mondta Jamie angolul,
ahogy felállt, és visszadugta hüvelyébe a tőrét. – Használd, aztán a
feleségem majd ellátja a sebeidet.
Valami haloványan megvillant a férfi arcán, mintha valamit
viccesnek talált volna. Ismét bólintott, ezúttal elismerve, hogy
legyőzték. Lassan felállt a hordóról és megfordult, merev kezével
próbálta kibontani a nadrágját. Gyanakvón Jamie–re pillantottam.
– Ez a legrosszabb dolog abban, amikor így kötözik meg az
embert – magyarázta érzelemmentes hangon. – Nem tud az ember
egymaga pisilni.
– Értem – mondtam, miközben nem is akartam arra gondolni,
hogy honnan tud ilyeneket.
– Ez, meg ahogy fáj az ember válla – mondta. – Csak óvatosan érj
majd hozzá, Sassenach! – A figyelmeztetés tisztán csengett a
hangjában, mire bólintottam. Nem a férfi válla miatt aggódott.
Még mindig kicsit kótyagos voltam, és a helyiség fülledt
levegőjétől ismét fájdalmasan lüktetni kezdett a fejem, de még így is
jobb állapotban voltam, mint a fogoly, aki valóban „meg lett
ütögetve” kicsit az elfogása során.
Ám bármennyire is megjárta, a sebei nagyrészt felszíninek tűntek.
Egy feldagadt csomó emelkedett ki a homlokából, egy mély
horzsolás pedig odaszáradt, vörös foltot hagyott az egyik vállán.
Ahhoz kétség sem fért, hogy számos zúzódása van, de meglepően
sötét bőrszíne és a helyiségben uralkodó félhomály miatt nem tudtam
megmondani, pontosan hol is.
A bokáján és a csuklóján mélyen lenyúzta a bőrt, ahogy próbált
megszabadulni béklyóitól. Ugyan nem csináltam galagonyakenőcsöt,
de hoztam egy tégelynyi tárnicsírt. Óvatosan leültem mellé a padlóra,
de nem figyelt rám jobban, mint a deszkákra a talpa alatt, még akkor
sem, mikor elkezdtem bekenni sebeit a hűvös, kék krémmel.
Ami azonban még a friss sérüléseinél is érdekesebb volt, azok a
már begyógyult hegek a testén. Ilyen közelről láttam a három
párhuzamos vágás hagyta halvány, fehér csíkokat, amik
végigfutottak mindkét arccsontján, valamint a három rövid,
függőleges vonalat magas, keskeny homlokán, pont a szemöldöke
közt. Törzsi hegek. Akkor tehát biztos, hogy Afrikában született; az
ilyen hegeket a férfivá avatási szertartásokon készítették, legalábbis
Murphy ezt mondta nekem.
A bőre meleg és sima volt az ujjam alatt, és csúszott az
izzadságtól. Nekem is melegem volt; izzadtam és szédelegtem. A
padló finoman megemelkedett alattam, mire a kezemet a hátára
raktam, hogy megtartsam az egyensúlyomat. A begyógyult
ostorcsapások hagyta kemény, vékony hegek pókháló módjára
terültek szét a vállán, úgy, mintha apró hernyók vájtak volna
járatokat a bőre alatt. Váratlanul ért, ahogy kitapintottam őket;
annyira hasonlítottak a hegekre Jamie hátán. Kavargó gyomorral
nyeltem egyet, de folytattam a rab ellátását.
A férfi egy pillanatnyi figyelemre sem méltatott, még akkor sem,
mikor olyan helyeken érintettem meg, amivel biztosan fájdalmat
okoztam. Tekintetét Jamie–re szegezte, aki éppen ugyanilyen élesen
figyelte őt.
A probléma nem volt bonyolult. A férfi szinte minden bizonnyal
szökött rabszolga volt. Nem akart beszélni velünk, mert attól tartott,
hogy beszédével elárulná, melyik szigeten él a gazdája, és akkor mi
megtaláljuk, kitől szökött meg, és visszajuttatjuk neki.
 Az, hogy most már tudtuk, beszél angolul – vagy legalábbis
megérti a nyelvet –, minden bizonnyal még nagyobb óvatosságra
készteti majd. Még akkor is, ha biztosítottuk afelől, hogy sem az nem
áll szándékunkban, hogy visszavigyük a tulajához, sem az, hogy mi
magunk taszítsuk rabszolgasorba, nagyon kicsi volt az esélye, hogy
megbízzon bennünk. Nem mondhatnám, hogy jelen helyzetben
hibáztattam ezért.
Másfelől viszont ez a férfi volt a legnagyobb – és talán egyetlen –
esélyünk arra, hogy megtudjuk, mi történt Ian Murray–vel a Bruja
fedélzetén.
Mikor jó alaposan bekötöztem a férfi csuklóját és bokáját, Jamie
kinyújtotta felém a kezét, hogy segítsen felállni, majd a fogolyhoz
fordult.
– Gondolom, biztos éhes vagy – mondta. – Gyere fel a kabinba,
aztán ott majd eszünk. – Meg sem várva a választ, megfogta a jó
karomat, és az ajtó felé fordult. Csend honolt mögöttünk, ahogy
elindultunk a folyosón, ám mikor hátrapillantottam, a rabszolga ott
volt, pár lábnyi távolságból követett minket.
Jamie az én kabinomhoz vezetett minket, nem is törődve a
matrózok kíváncsi pillantásaival, akik mellett elhaladtunk, és éppen
csak annyi időre állt meg, hogy szóljon Fergusnek, küldessen fel ételt
a hajókonyháról.
– Te feküdj csak szépen vissza az ágyba, Sassenach! – mondta
határozottan, mikor visszaértünk a kabinba. Nem vitatkoztam vele.
Fájt a karom, fájt a fejem, és éreztem, ahogy apró melegséghullámok
táncolnak a szemem mögött. Végül úgy kezdett kinézni a dolog,
hogy be kell adnom a derekamat, és magamra kell áldoznom egy
kicsit a drága penicillinből. Még mindig megvolt az esélye, hogy a
szervezetem le tudja győzni a fertőzést, de nem várhattam túl sokáig.
Jamie öntött nekem egy pohár whiskyt, és még egyet a
vendégünknek. Még mindig tartva tőlünk, a férfi elfogadta, és ivott
egy kortyot, mire a szeme kikerekedett meglepetésében. Gondolom,
a skót whisky igazi kuriózum lehetett a számára.
Jamie magának is töltött egy pohárral, majd leült, és intett a
rabszolgának, hogy ő is foglaljon helyet a kis asztal túloldalán.
– A nevem Fraser – mondta. – Én vagyok itt a kapitány, ő itt a
feleségem – tette hozzá az ágyam felé biccentve.
A foglyunk habozott egy kicsit, aztán, meghozva döntését, letette
a poharát.
– Engem Ishmaelnek neveznek – mondta, a hangja olyan, mint a
szénre öntött méz. – Nem vagyok kalóz. Szakács vagyok.
– Ez aztán tetszeni fog Murphynek – jegyeztem meg, de Jamie
nem is figyelt rám. Halovány ránc jelent meg vöröses szemöldöke
közt, ahogy óvatosan tapogatózva folytatta a beszélgetést.
– Hajószakács? – kérdezte, ügyelve arra, hogy a hangsúlya
könnyed maradjon. Egyedül az árulta el, ahogy két merev ujjával
ütemet vert a combján – és az is csak előttem.
– Nem, mon, nekem nincs semmi közöm ahhoz a hajóhoz! –
mondta Ishmael vehemensen. – Megfogtak partról, azt mondják,
megölnek, ha nem megyek velük szépen, rendben. Nem vagyok
kalóz! – ismételte, mire kissé későn rádöbbentem, hogy persze,
nyilván nem akarja, hogy kalóznak higgyük, akár az volt, akár nem.
A kalózkodásért akasztás járt, és nem tudhatta, hogy mi is éppen
annyira el akarjuk kerülni a haditengerészetet, mint ő.
– Igen, értem. – Jamie megtalálta a tökéletes egyensúlyt a
megnyugtató és a szenvtelen hanghordozás között.
Kicsit hátradőlt a nagy, íves háttámlájú széken.
– És akkor hogyan ejtett téged foglyul a Bruja? Nem hol – tette
hozzá gyorsan, ahogy rémült kifejezés villant fel a fogoly arcán.
– Nem kell elmondanod, honnan jöttél; az engem nem érdekel.
Egyedül azt akarom tudni, hogy kerültél a karmaik közé, és hogy
mennyi ideig voltál velük. Miután, ahogy mondod, nem vagy kalóz.
– A burkolt fenyegetés szinte tapintható volt. Nem állt
szándékunkban visszaszolgáltatni a tulajának, azonban ha nem
szolgált információval, akkor lehet, hogy egyszerűen átadjuk a
koronának kalózként.
A fogoly tekintete elsötétedett; nem volt bolond, így rögtön
megértette a célzást. Egy pillanatra finoman oldalra kapta a fejét,
miközben a szeme összeszűkült.
– Horgásztam folyónál – mondta. – Jön nagy hajó lassan fel a
folyón, húzni kicsi csónakok. Kicsi csónakban emberek megláttak,
kiáltanak. Eldobom a halat és rohanok, ők utánam. Kiugranak
csónakból, megfognak cukornádültetvénynél, kitalálják, magukkal
visznek, eladjanak. Ez minden, mon – rántotta meg a vállát, jelezve,
hogy itt ért véget a története.
– Igen, értem. – Jamie fürkésző tekintettel nézte a foglyot.
Habozott, és láttam rajta, meg akarja kérdezni, hol is volt az a folyó,
csakhogy nem igazán merte, mert attól tart, hogy akkor a férfi ismét
makacsul hallgatásba burkolózna. – Amíg a hajón voltál… Láttál
fiúkat is ott, a legénység közt, esetleg fogolyként? Fiúkat, fiatal
férfiakat?
A férfi szeme kicsit kikerekedett; erre nem számított.
Megfontoltan elhallgatott, majd szemében gunyoros csillogással
bólintott.
– Igen, mon, tartanak fiúkat. Miért? Csak nem akar magának
egyet? – Felém villantotta a tekintetét, majd egyik szemöldökét a
magasba húzva visszanézett Jamie–re.
Jamie megrántotta a fejét és kicsit elpirult azon, hogy a férfi
ilyeneket gondolhat.
– Igen – mondta nyugodtan. – Egy fiatal rokonomat keresem, akit
elragadtak a kalózok. Mindenki a végletekig lekötelezne, aki
segítséget nyújtana a megtalálásában. – Jelentőségteljesen felhúzta az
egyik szemöldökét.
A fogoly halkan felnyögött, az orrlyuka kitágult.
– Valóban? És mit tenni értem, ha segítek megtalálni fiút?
– Kitennélek a partra, bármelyik kikötőben, amelyikben csak
szeretnéd, és jelentős mennyiségű aranyat is adnék – felelte Jamie. –
Persze előbb bizonyítékra lenne szükségem, hogy valóban van
tudomásod az unokaöcsém holléte felől, érted?
– Huh. – A fogoly még mindig tartott tőlünk, de már kezdte
elengedni magát. – Mondja, mon, milyen ez a fiú?
Jamie a rabot fixírozva habozott egy pillanatig, de aztán megrázta
a fejét.
– Nem – mondta, átgondolva a dolgot. – Nem hiszem, hogy az
működne. Te mondd el nekem, hogy milyen fiúkat láttál azon a
kalózhajón.
A rab egy pillanatig Jamie–t vizslatta, majd mélyről jövő, jóízű
nevetésben tört ki.
– Maga aztán nem bolond, mon – mondta. – Tudja?
– Igen – felelte Jamie szárazon. – Ezt jobb lesz, ha te is észben
tartod. Hát akkor mondd!
Ishmael kurtán felhorkantott, de engedelmeskedett, és csak annyi
ideig halogatta a dolgot, amíg vett a tálcányi ételből, amit Fergus
hozott. Fergus maga az ajtó mellett terpeszkedett, és félig lehunyt
szemmel figyelte a foglyot.
– Tizenkét fiú volt, aki olyan furcsán beszélt, mint maga.
Jamie szemöldöke a homloka közepére szaladt, és váltott velem
egy csodálkozó pillantást. Tizenkettő?
– Mint én? – kérdezte. – Fehér fiúk, angolok? Vagy úgy érted,
skótok? Ishmael, nem értve a kérdést, megrázta a fejét. A „skót” nem
volt benne a szókészletében.
– Úgy beszéltek, mint mikor a kutyák verekszenek – magyarázta.
– Grrrr! Vakk! – morgott, miközben a fejét rázta, így szemléltetve
azt, ahogy egy kutya rángatja a szájában tartott patkányt, én pedig
láttam, ahogy Fergus válla megremeg az elfojtott nevetéstől.
– Minden bizonnyal skótok voltak – mondtam, és igyekeztem nem
nevetni. Jamie vetett felém egy dühös pillantást, majd figyelmét
visszafordította Ishmaelre.
 – Nos, rendben van – mondta, és rátett egy lapáttal természetes,
lágy berregésére. – Tehát tizenkét skót fiú. Hogy néztek ki?
Ishmael kétkedőn összehúzta a szemét, miközben egy darab, a
tálcáról vett mangót rágcsált. Letörölte a levét a szája sarkáról, majd
megrázta a fejét.
– Csak egyszer láttam őket, mon. De elmondom, mit láttam. –
Becsukta a szemét és összeráncolta a szemöldökét, amitől a
függőleges vonalak a homlokán összeszaladtak.
– Négy fiúnak sárga haja volt, hatnak barna, kettőnek fekete.
Kettő alacsonyabb volt, mint én, egy talán akkora, mint a griffone itt
ni – biccentett Fergus felé, akinek teste megfeszült a sértést hallva
egy nagy, de nem olyan nagy, mint maga…
– Igen, és hogy voltak felöltözve? – Lassan, óvatosan Jamie
rávette, hogy írja le a fiúk külsejét, részletek után érdeklődve,
összehasonlítást követelve. Milyen magas? Milyen kövér? Milyen
színű a szeme? –, s közben ügyesen elrejtette, mi is érdekli igazán,
miközben tovább húzta a férfit a beszélgetésbe.
A fejem többé már nem kavargott, de még mindig kimerült
voltam, ami eltompította az érzékeimet. Engedtem lecsukódni a
szememet, ahogy furcsa módon megnyugtattak a mély, mormoló
hangok. Jamie–nek valóban olyan hangja volt, mint egy nagy, vad
kutyának, gondoltam, lágy, morgásra emlékeztető berregésével és
hirtelen elharapott magánhangzóival.
– Vakk! – mormoltam az orrom alatt, mire a hasizmaim finoman
megremegtek az egymásra helyezett kezem alatt.
Ishmael hangja szintén mély volt, de lágy és halk, pont, mint a
tejszínnel kevert forró csokoládé. Kezdtem elszundítani, ahogy a
hangja álomba ringatott.
Úgy hangzott, mint Joe Abernathy, gondoltam álomittasan, ahogy
éppen egy boncolási jegyzőkönyvet diktál, ahogy egyszerűen,
minden fényezés nélkül mondja a fizikai jelzőket, miközben a hangja
olyan, mint egy ragyogó, arany altatódal.
 Láttam magam előtt Joe kezét, sötéten egy balesetben elhunyt
férfi sápadt bőre fölött, fürgén mozogva, ahogy mondta fel a
jegyzeteit egy diktafonra.
– A halott magas férfi, nagyjából hat láb, vékony testalkatú…
Egy magas, vékony férfi.
– … És az magas meg sovány volt…
Hirtelen, vadul dobogó szívvel felriadtam, ahogy hallottam Joe
hangjának visszhangját a tőlem alig pár lábnyira lévő asztal felől.
– Nem! – mondtam teljesen váratlanul, mire mind a három férfi
elhallgatott és meglepetten felém fordította a tekintetét.
Hátrasimítottam nehéz, nedves hajamat, majd erőtlenül intettem
nekik.
– Ne is törődjetek velem; azt hiszem, csak álmodtam.
Folytatták a beszélgetést, én pedig mozdulatlanul feküdtem, félig
lecsukott szemmel, de többé már nem álmosan.
Külsejükben egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Joe zömök
és medveszerű volt, ez az Ishmael meg vékony és karcsú, bár
vállizmainak domborulata jelentős erőről árulkodott.
Joe–nak széles és barátságos arca volt, ennek a férfinak keskeny,
és a szeme folyton félelemmel vegyes óvatosságot tükrözött, a
homloka pedig magas volt, ami csak még jobban kiemelte törzsi
hegeit. Joe bőrének olyan színe volt, mint a frissen lefőtt kávénak,
Ishmaelé azonban olyan mély vörösesfekete volt, mint az izzó szén,
ami, Stern mesélte, a Guineai–öbölből származó rabszolgákra volt
jellemző. Őket nem tartották olyan sokra, mint a kékesfekete
szenegáliakat, de többet értek, mint a sárgásbarna yagák és kongóiak.
De ha teljesen becsuktam a szememet, akkor mintha csak Joe–t
hallottam volna beszélni, még a rabszolgaangol lágy, karibi lejtésével
együtt is. Résnyire nyitottam a szememet, és alaposan megnéztem,
bármiféle hasonlóság után kutatva. Egyet sem találtam, viszont
észrevettem valamit, amit már korábban is láttam, csak éppen nem
figyeltem rá a férfi megviselt mellkasát borító többi heg és zúzódás
közt. Amit én először egyszerűen csak horzsolásnak véltem,
valójában egy mély seb volt, ami széles, lapos, nagyjából négyzet
alakú heget takart, közvetlenül a vállcsúcs alatt. A seb nyers és
rózsaszínű volt, frissen begyógyult. Rögtön látnom kellett volna,
csakhogy elrejtette a legalsó fedélzet sötétje és a horzsolás, ami
elfedte.
Egészen mozdulatlanul feküdtem, és próbáltam emlékezni.
– Nem kell neki rabszolganév – mondta Joe gúnyosan, arra utalva,
ahogy a fia új nevet adott magának. Egyértelmű volt, hogy Ishmael
kivágta tulajdonosának billogját, hogy ne lehessen beazonosítani, ha
ismét elkapnák. De vajon kiét? És biztos, hogy az Ishmael név nem
volt több véletlen egybeesésnél.
De talán nem is akkora őrültség ez. Az „Ishmael” szinte biztos,
hogy nem a férfi valódi neve volt. „Engem Ishmaelnek neveznek”,
mondta. Ez is egy rabszolganév volt, amit az egyik vagy a másik
gazdája adott neki. És ha az ifjú Lenny felmászott a családfájára,
márpedig úgy tűnt, ezt tette, minek lett volna nagyobb a
valószínűsége, mint annak, hogy jelkép gyanánt az egyik ősének
adott nevet válassza? Ha. De ha igen…
Az ágy túl közel lévő plafonját bámultam, amitől kezdett rám
törni a klausztrofóbia, miközben egyre–másra pörögtek a fejemben
az eshetőségek. Akár volt ennek a férfinak bármi kapcsolata Joe–hoz,
akár nem, az igen eshetősége eszembe juttatott valamit.
Jamie éppen a Bruja legénységéről és a hajó felépítéséről kérdezte
ki a férfit – mert, mint kiderült, valóban az volt az a hajó, ami
megtámadott minket –, de én nem is figyeltem rá. Felültem,
óvatosan, nehogy még jobban megszédüljek, majd intettem
Fergusnek.
– Friss levegőre van szükségem – mondtam. – Felsegítenél a
fedélzetre? – Jamie tekintetében egy csepp aggodalommal pillantott
rám, de én csak megnyugtatóan rámosolyogtam, és megfogtam
Fergus karját.
 – Hol vannak annak a rabszolgának a papírjai, akit Barbadoson
vettünk? – kérdeztem, amint kellő távolságra értünk a kabintól
ahhoz, hogy Jamie ne hallja. – És ha már itt tartunk, hol a rabszolga?
Fergus kíváncsian rám nézett, de azért engedelmesen beletúrt a
kabátjába.
– A papírok itt vannak nálam, milady – mondta, átnyújtva nekem
őket. – Ami pedig a rabszolgát illeti, úgy tudom, a legénység
hálókörletében van. Miért? – tette hozzá, miután képtelen volt
visszatartani kíváncsiságát.
A kérdését elengedtem a fülem mellett, ahogy remegő kézzel
átlapoztam a mocskos, undorító iratokat.
– Itt is van! – mondtam, ahogy megtaláltam azt a részt, amire
emlékeztem, hogy Jamie felolvasta nekem. – Abernathy! Hát
valóban Abernathy volt! Bal vállán nőszirom alakú billoggal. Láttad
azt a jelet, Fergus?
Kicsit zavarodottan megrázta a fejét.
– Nem, milady.
– Akkor gyere velem! – mondtam, megindulva a legénység
hálókörlete felé. – Látni akarom, hogy mekkora.
A billog nagyjából három hüvelyk magas és három hüvelyk széles
volt. Egy virág, ami az „A” kezdőbetűt vette körbe, mindez
beleégetve a bőrbe, pár hüvelykkel a vállcsúcs alatt. A mérete és a
helye megfelelt annak a sebhelynek, ami Ishmaelen volt. Azonban
nem egy nőszirmot ábrázolt; az egy figyelmetlen írnok botlása
lehetett. Egy tizenhat szirmú rózsa volt – Stuart Károly jakobita
jelképe. Csodálkozásomban pislogtam egyet; vajon miféle száműzött
patrióta választotta eme bizarr módját annak, hogy megőrizze
kapcsolatát a legyőzött Stuartokkal?
– Milady, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha visszatérne az ágyába
– mondta Fergus. összehúzott szemöldökkel nézett le rám, ahogy ott
guggoltam Temeraire fölött, aki ezt a vizsgálatot is éppen olyan
közönyösen tűrte, mint minden mást. – Olyan színe van, mint a
libaszarnak, és a milord egyáltalán nem fog örülni, ha hagyom, hogy
összeessen itt a fedélzeten.
– Nem fogok összeesni – nyugtattam meg. – És nem érdekel,
hogy milyen a színem. Azt hiszem, éppen most mosolygott ránk a
szerencse. Ide figyelj, Fergus. Azt szeretném, ha megtennél nekem
valamit.
– Bármit, milady – mondta, és megragadta a könyökömet, ahogy
megváltozott a szél, amitől hirtelen megdőlt a padló, én pedig
megtántorodtam. – De – tette hozzá határozottan – csak miután
visszafeküdt az ágyába.
Engedtem neki, hogy visszavezessen a kabinba, miután valóban
nem éreztem jól magamat, ám előbb elmagyaráztam neki, mit is
akarok tőle. Ahogy visszatértünk a kabinba, Jamie felállt az asztaltól,
hogy köszöntsön minket.
– Hát itt vagy, Sassenach! Jól vagy? – kérdezte, összehúzott
szemöldökkel nézve le rám. – Borzalmas egy színed van. Mint a
romlott tejsodó.
– Remekül vagyok – mondtam, a fogaimon át szűrve a szavakat,
ahogy óvatosan visszaengedtem magamat az ágyra, hogy ne bántsam
a sebesült karomat. – Befejeztétek Mr. Ishmaellel a
beszélgetéseteket?
Jamie a fogolyra pillantott, és láttam, ahogy az érzelemmentes,
fekete tekintet összeakad az övével. Kettejük viszonya nem volt
ellenséges, de valami vibrált közöttük. Jamie bólintott, ezzel jelezve,
hogy igen.
– Befejeztük. Egyelőre – mondta, majd Fergus felé fordult. –
Levezetnéd a vendégünket, Fergus, és megbizonyosodnál felőle,
hogy kap ételt és ruhát? – Egészen addig állva maradt, amíg Ishmael
nem távozott Fergus szárnyai alatt. Aztán leült az ágyam mellé, és a
sötétségbe hunyorogva rám nézett.
– Borzalmasan festesz – mondta. – Idehozassam a gyógyszereidet,
és adjak némi erősítőt neked, vagy valamit?
 – Nem – feleltem. – Jamie, figyelj ide! Azt hiszem, tudom,
honnan jött a mi Ishmael barátunk.
Felhúzta az egyik szemöldökét.
– Valóban?
Elmagyaráztam, mire jöttem rá az Ishmael vállán lévő heggel és a
rabszolga Temeraire–en lévő, majdnem teljesen azonos billoggal
kapcsolatban, anélkül, hogy megemlítettem volna neki, honnan is
jutott ez az eszembe.
– Megeszem a kalapomat, ha nem ugyanarról a helyről jöttek –
Mrs. Abernathytől, Jamaicáról – mondtam.
– Megeszed a…? Oh! – szólt, egy legyintéssel elintézve zavaros
szófordulatomat, miután az jobban érdekelte, hogy folytassuk a
beszélgetést. – Nos, igazad is lehet, Sassenach, és remélem, így is
lesz. A nyurga kis fekete szemétláda nem volt hajlandó megmondani,
honnét jött. Nem mintha hibáztatnám ezért – tette hozzá fair módon.
– Egek, ha én szöktem volna meg egy ilyen élet elől, nem volna
olyan erő a földön, ami visszavihetne! – mondta meglepő
vehemenciával.
– Nem, én sem hibáztatom – mondtam. – De mit mondott neked a
fiúkról? Látta az ifjú Iant?
A homlokán kisimultak a ráncok.
– Igen, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy látta. –
Idegességében egyik kezét ökölbe szorította a térdén. – Két fiú is
lehetett Ian azok közül, akiket körülírt. És miután tudjuk, hogy a
Brujáról jött, egyértelműnek tűnik, hogy az egyikük Ian lehetett. És
ha igazad van azt illetően, hogy honnan jött, akkor lehet,
visszaszerezhetjük. Akkor talán végre megtaláljuk! – Ishmael, bár
semmi támpontot nem volt hajlandó adni azt illetően, hogy hol vette
fel a Bruja, annyit azért elmondott, hogy a tizenkét fiút, akik mind
foglyok voltak, egyszerre vitték el a hajóról, nem sokkal az ő
fogságba esése után.
– Tizenkét fiú – ismételte Jamie, ahogy pillanatnyi izgatottsága
ismét bajos homlokráncolásba fakult. – Ugyan mi az istenért akarna
valaki elrabolni tizenkét fiút Skóciából?
– Talán gyűjtő – mondtam, pillanatról pillanatra egyre
kótyagosabban érezve magamat. – Érmék, ékkövek, skót fiúk.
– Szerinted annál lehet a kincs is, akinél Ian? – pillantott rám
kíváncsian.
– Nem tudom – feleltem, ahogy hirtelen hatalmas fáradtság tört
rám. Óriásit ásítottam. – Ishmaelről azonban megbizonyosodhatunk.
Megmondtam Fergusnek, intézze el, hogy Temeraire láthassa. Ha
ugyanarról a helyről származnak… – Ismét ásítottam, ahogy a testem
próbálta pótolni az oxigént, amit a vérveszteséggel elveszettem.
– Ez nagyon okos lépés részedről, Sassenach – mondta Jamie,
mintha kissé meglepte volna, hogy képes vagyok értelmesen
gondolkodni. Ami azt illeti, ez engem is kicsit meglepett; a
gondolataim pillanatról pillanatra egyre apróbb darabokra hullottak,
és igencsak nehezemre esett, hogy továbbra is logikusan érveljek.
Ezt Jamie is látta; megpaskolta a kezemet és felállt.
– Most ne aggódj emiatt, Sassenach. Pihenj, aztán majd leküldöm
Marsalit egy kis teával.
– Whiskyvel – mondtam, mire felkacagott.
– Rendben, akkor whiskyvel – egyezett bele. Hátrasimította a
hajamat aztán behajolt az ágy fölé, és csókot lehelt forró
homlokomra.
– Jobb? – kérdezte mosolyogva.
– Sokkal. – Visszamosolyogtam rá, majd becsuktam a szememet.
 56

Teknõcleves
Mikor ismét felébredtem, már késő délután volt, és minden tagom
sajgott. Álmomban lerúgtam magamról a takarót, és kiterülve
feküdtem az alsóruhámban, a bőröm forró és száraz a finom
szellőben. A karom pokolian fájt, és Mr. Willoughby mind a
negyvenhárom elegáns kis öltése olyan volt, mintha izzó
biztosítótűkkel szúrták volna át a bőrömet.
Nem volt mit tenni; kénytelen voltam használni a penicillint.
Lehet, hogy védve voltam a himlőtől, a hastífusztól és az egyszerű
megfázás tizennyolcadik századi változataitól, de nem voltam
halhatatlan, és csak isten tudja, milyen higiéniátlan anyagoknak tette
ki a kardját az a portugál, mielőtt megpróbálta rajtam kiélezni.
A rövid séta keresztül a szobán a szekrényig, ahol a ruháim
lógtak, elég volt ahhoz, hogy izzadni és reszketni kezdjek, mire, a
szoknyámat a mellemhez szorítva, hirtelen le kellett ülnöm, nehogy
elessek.
– Sassenach! Jól vagy? – dugta be fejét Jamie aggódva az
alacsony ajtón.
– Nem – feleltem. – Bejönnél egy pillanatra, kérlek? Kellesz
nekem valamire.
– Bort? Kekszet? Murphy csinált neked egy kis levest, valami
különlegeset. – Egy pillanat alatt már ott is termett mellettem, hűvös
kézfeje a forró arcomhoz nyomva. – Istenem, te szinte lángolsz!
– Igen, tudom – mondtam. – De ne aggódj, van rá orvosságom.
Ügyetlenül, egy kézzel belenyúltam a szoknyám zsebébe, és
kivettem a kis dobozt, amiben a fecskendőket és az ampullákat
tartottam. A jobb karom annyira fájt, hogy minden apró mozdulatra
össze kellett szorítanom a fogamat.
– Te jössz – mondtam fanyarul, áttolva a dobozt az asztalon Jamie
felé.
– Most itt a lehetőséged, hogy bosszút állj, ha szeretnél.
Kifejezéstelen arccal a dobozra meredt, majd pedig rám.
– Tessék? – kérdezte. – Azt akarod, hogy megbökjelek az egyik
olyan kis tüskével?
– Örülnék neki, ha nem így fogalmaznál, de amúgy igen –
feleltem.
– A fenekeden? – Az ajka megrándult.
– Igen, a francba már!
Egy pillanatig csak nézett engem, miközben szájának egyik sarka
finoman felfelé ívelt. Aztán a doboz fölé hajolt, mire vörös haja
felcsillant az ablakon besütő fénynyalábban.
– Akkor mondd, mit csináljak! – mondta.
Figyelmes utasításokat adtam neki, óvatosan végigvezetve az
előkészületeken és a fecskendő megtöltésén, majd a saját kezembe
vettem és megnéztem, vannak–e benne légbuborékok, mindezt
ügyetlenül, bal kézzel. Mire visszaadtam neki, és elrendeztem
magamat az ágyon, már egyáltalán nem találta viccesnek a helyzetet.
– Biztos, hogy azt akarod, én csináljam? – kérdezte kétkedőn. –
Nincs valami ügyes kezem.
Ezt hallva fájdalmasan lüktető karom ellenére is felkacagtam. Már
mindenfélét láttam csinálni azzal a kézzel – segített már kancának
elleni, épített falat, nyúzott őzet és állított be nyomdagépet, mindezt
ugyanazokkal a könnyed, ügyes mozdulatokkal.
– Nos, akkor rendben – mondta, mikor ezt közöltem is vele. – De
ez azért nem ugyanolyan, nem igaz? Az ehhez legközelebbi dolog,
amit valaha is tettem, az az, hogy hasba szúrtam egy férfit, és kicsit
furcsa arra gondolni, hogy ilyesmit teszek most veled, Sassenach.
Hátrapillantottam a vállam felett, és azt láttam, hogy kétkedőn az
alsó ajkát rágcsálja, az egyik kezében ott a brandyvel átitatott
rongydarab, a másikban meg óvatosan fogja a fecskendőt.
– Nézd – mondtam. – Én is megtettem veled. Tudod, hogy milyen
érzés. Nem volt olyan rossz, nem igaz? – Kezdtem igencsak ideges
lenni miatta.
– Mmphm. – Ajkát összeszorítva letérdelt az ágy mellé, és egy
ponton óvatosan megtörölte a fenekemet a hűvös, nedves
ruhadarabbal. – Ez így jó?
– Igen. Nyomd neki a tű hegyét finom ívben, ne egyenesen –
látod, hogy a hegye ferdén van levágva? Nyomd be úgy
negyedhüvelyknyire, ne félj attól, hogy egy kicsit bökj rajta, a bőrt
nehezebb átszúrni, mint gondolnád. Aztán nyomd le a szivattyút
szépen, lassan, ne akard túl gyorsan csinálni.
Becsuktam a szememet, és vártam. Egy pillanattal később ismét
kinyitottam, és hátranéztem. Jamie sápadt volt, és finom
izzadságréteg csillogott az arcán.
– Á, hagyjad! – Felküzdöttem magamat, ellenállva a rám törő
szédülésnek. – Add csak ide azt! – Kikaptam a rongyot a kezéből, és
letöröltem vele egy foltot a combtövemnél. A kezem remegett egy
kicsit a láztól.
– De…
– Fogd be! – Elvettem tőle a fecskendőt, majd olyan jól,
amennyire csak bal kézzel tudtam, célba vettem a combomat, és
beleszúrtam a tűt az izomba. Fájt. És még ennél is jobban fájt, mikor
lenyomta a dugattyút, és megcsúszott a hüvelykujjam.
Ekkor Jamie odanyúlt, egyik kezével megtámasztotta a lábamat, a
másikat pedig rátette a fecskendőre, és addig nyomta lassan a
dugattyút, amíg a fehér folyadék utolsó cseppje is eltűnt belőle.
Ahogy kihúzta, vettem egy gyors, mély lélegzetet.
– Köszönöm! – mondtam egy pillanattal később.
– Sajnálom! – mondta lágyan, úgy egy perc múlva. Kezével a
hátam mögé nyúlt, és lesegített az ágyra.
 – Nincs semmi baj. – A szemem csukva volt, és kis, színes minták
táncoltak a szemhéjamon. Egy gyerekkori játék babám bőröndjének a
bélésére emlékeztettek; apró, rózsaszín és ezüst csillagok a fekete
háttéren. – El is felejtettem; az első pár alkalommal nehéz.
Gondolom, beledöfni egy tőrt valakibe valóban egyszerűbb – tettem
hozzá. – Végül is akkor nem aggódsz, hogy fájni fog–e neki.
Egy szót sem szólt, csak hangosan kifújta a levegőt az orrán át.
Hallottam, ahogy a szobában járkál, elrakja a fecskendős dobozt és
felakasztja a szoknyámat. Az injekció helye mintha egy kis csomó
lett volna a bőröm alatt.
– Sajnálom – mondtam. – Nem így értettem.
– Pedig igazad van – felelte szenvtelen hangon. – Valóban
egyszerűbb megölni valakit, hogy mentsd a saját életedet, mint
bántani valakit, hogy megmentsd az övét. Sokkal bátrabb vagy, mint
én, és nem bánom, ha ezt ki is mondod.
Kinyitottam a szememet és ránéztem.
– Még szép, hogy nem.
Kék szemét összehúzva nézett le rám. Aztán a szája sarka felfelé
ívelt.
– Még szép, hogy nem – értett egyet.
Felkacagtam, de attól meg megfájdult a karom.
– Nem vagyok bátrabb, te meg bánod, és amúgy sem úgy értettem
– mondtam, ahogy ismét lecsuktam a szememet.
– Mmphm.
Hallottam a léptek zaját a fedélzeten a fejünk felett, ahogyan Mr.
Warren hangját is, amit átgondolt türelmetlenséggel emelt meg. Az
éjszaka alatt elhagytuk Nagy–Abacót és Eleuthreát, most pedig, a
széllel a hátunk mögött, délnek tartottunk, Jamaica felé.
– Ha egy mód lenne rá, én nem kockáztatnám meg, hogy rám
lőjenek és karddal támadjanak rám, hogy letartóztassanak és
felakasszanak– mondtam.
– Ezzel én is így vagyok – mondta szárazon.
 – De te… – kezdtem, de aztán elhallgattam. Kíváncsian
pillantottam rá. – Te komolyan így gondolod – mondtam lassan. –
Hogy nincs választásod ezt illetően. Nem igaz?
Kicsit elfordult tőlem, tekintetét a kabinablak felé fordítva. A
napfény rávetült hosszú, egyenes orrának nyergére, amit lassan
dörgölt az ujjával. Széles válla megemelkedett kissé, majd vissza is
zuhant.
– Férfi vagyok, Sassenach – mondta rettentő halkan. – Ha azt
hinném, hogy van választásom… Akkor lehet, hogy nem tudnám
megtenni. Nem kell olyan bátornak lenned bizonyos dolgokban, ha
tudod, hogy úgysem tehetsz ellenük semmit, nem igaz? – Arcán
halvány mosollyal rám pillantott. – Mint egy vajúdó nő, nem? Meg
kell tenned, és semmit sem számít, ha félsz, akkor is meg fogod
tenni. Csak akkor van szükséged bátorságra, mikor tudod, hogy
nemet is mondhatsz.
Csendben feküdtem egy kicsit, és őt néztem. Becsukta a szemét és
hátradőlt a székben, hosszú, vörösesbarna szempillája abszurd
módon gyermekien pihent az arcán. Furcsa kontrasztot mutatott a
szeme alatti, sötét karikákkal és a mélyebb ráncokkal a szeme
sarkában. Fáradt volt; alig aludt, mióta megtámadott minket a
kalózhajó.
– Még nem meséltem neked Graham Menziesről, nem igaz? –
mondtam végül. Kék szeme rögtön felpattant.
– Nem. Ki volt ő?
– Egy betegem a bostoni kórházban.
Graham a hatvanas évei végén járt, amikor megismertem. Skót
bevándorló volt, aki nem vesztette el morgós akcentusát, hiába élt
már vagy negyven éve Bostonban. Halász volt, legalábbis egykoron
azzal kereste a kenyerét, és mikor megismertem, több rákászhajója is
volt, és hagyta, hogy mások menjenek ki a tengerre helyette.
Nagyon hasonlított azokra a skót katonákra, akiket Prestonpansnál
és Falkirknél ismertem. Egyszerre sztoikus és humoros, és
előszeretettel viccelődött mindennel, ami túl fájdalmas volt ahhoz,
hogy némán kibírja.
– De aztán óvatosan, kicsi lány! – Ez volt az utolsó dolog, amit
mondott nekem, miközben figyeltem, ahogy az aneszteziológus
beköti neki az intravénás infúziót, ami eszméletlenül tartotta, amíg
amputáltam rákos bal lábát. – Kétszer is nézze majd meg, hogy
biztos a jót vágja–e le.
– Ne aggódjon! – nyugtattam meg, ahogy megpaskoltam a takarón
pihenő, ráncos kezét. – A jót vágom majd le.
– Valóban? – Szeme kikerekedett a megjátszott rémülettől. – Én
meg azt hittem, hogy a beteget kell! – Még akkor is asztmásan
kuncogott, mikor az arcára helyezték a gázmaszkot.
Az amputáció jól sikerült, Graham felépült és hazamehetett, de
nem igazán lepődtem meg, mikor hat hónappal később ismét
visszatért. Az eredeti tumorról szóló laborjelentés elég kétséges volt,
a kételyeink pedig ekkor megerősítést kaptak; áttétek az ágyéki
nyirokcsomókban.
Eltávolítottam a nyirokcsomókat. Sugárkezelést kapott, kobaltot.
Kivettem a lépét, ahová tovább terjedt a betegség, tudva, hogy a
műtétnek semmi értelme, azonban nem voltam hajlandó feladni.
– Sokkal egyszerűbb nem feladni, amikor nem te vagy beteg –
mondtam, a fejem feletti deszkákat bámulva.
– Hát akkor ő adta fel? – kérdezte Jamie.
– Nem igazán nevezném ezt annak.

– Gondolkoztam – jelentette be Graham. A hanga vékonyan

visszhangzott a sztetoszkóp füldugójában.
– Valóban?– mondtam. – Nos, ne csinálja hangosan, amíg ezt
be nem fejeztem. Legyen csak jó fiú!
Kurtán, prüszkölve felnevetett, de aztán csendben feküdt, amíg
meghallgattam a mellkasát, a sztetoszkóp fejét fürgén a bordákról
a szegycsontra mozgatva.
 – Rendben van – mondtam végül, ahogy kihúztam a fülemből a
dugókat, és hagytam, hogy a vállamra essenek – Miről
gondolkodott?
– Hogy megölöm magamat.
Egyenesen a szemembe nézett, tekintetében mindössze egy
cseppnyi kihívással. Magam mögé pillantottam, hogy
megbizonyosodjak róla, a nővér elment, majd odahúztam a
látogatók kék műanyag székét, és leültem mellé.
– Kezd nagyon rossz lenni a fájdalom?– kérdeztem. – Vannak
dolgok, amiket tehetünk ellene. Csak kérnie kell. – Haboztam,
mielőtt kimondtam volna az utolsó mondatot; sosem kért semmit.
Még akkor sem említette a fájdalmát, mikor egyértelműen
látszott, hogy gyógyszerre van szüksége. Az, hogy ezt most én
hoztam fel, olyan érzés volt, mintha megsértettem volna a
magánszféráját. Láttam, ahogy a szája sarka finoman megfeszül.
– Van egy lányom – mondta. – És két fiúunokám. Szép
legények. De ki is ment a fejemből, hiszen már találkozott velük a
múlt héten, nem?
Valóban találkoztam velük. Legalább hetente kétszer jöttek
látogatóba, hozták a telefirkált házi feladatot, meg az aláírt
baseball–labdákat, hogy megmutassák a nagyapjuknak.
– És ott van az anyám is, az idősek otthonában lakik a
Canterburyn – mondta elmerengve. – Jó sokba kerül az a hely, és
az étel is elég jó ahhoz, hogy élvezettel szidja, miközben eszik.
Szemtelenül a laposan fekvő ágyneműre pillantott, majd
felemelte a csonkját.
– Mint gondol, mennyi? Egy hónap? Négy? Három?
– Talán három –feleltem. – Némi szerencsével – tettem hozzá
idiótán.
Horkantott egyet, majd fejével az infúziós állvány felé bökött.
– Tcha! Rosszabb szerencsét egy koldusnak sem kívánnék. –
Körbehordozta tekintetét a különböző gépeken: a
 lélegeztetőgépen, a pislogó szívmonitoron, a szedett–vedett orvosi
eszközökön. – Közel száz dollárba kerül, hogy egyetlen napig itt
tartsanak – mondta. – Három hónap, az annyi mint… Szent egek!
Tízezer dollár! – összehúzott szemöldökkel megrázta a fejét.
– Rossz egy üzlet, amondó vagyok. Nem éri meg. – Hirtelen
rám emelte csillogó , sápadtszürke szemét. – Skót vagyok, tudja.
Fukarnak születtem, és nem hiszem, hogy ezt éppen most fogom
kinőni.

– Tehát megtettem érte – mondtam, még mindig a plafont

bámulva. – Vagyis pontosabban ketten együtt tettük meg. Írtak fel
neki morfint a fájdalomra – az olyan, mint az ópiumkivonat, csak
sokkal erősebb. Minden egyes ampullának leszívtam a felét, aztán
feltöltöttem vízzel. Ez persze azt jelentette, hogy közel huszonnégy
órán át nem kapta meg azt a megkönnyebbülést, amit a teljes dózis
jelentett, de ez volt a legbiztonságosabb módja annak, hogy
szerezzünk egy nagy adagot annak a kockázata nélkül, hogy
rajtakapnak minket.
– Beszéltünk róla, hogy az egyik gyógynövény alapú gyógyszert
használjuk azok közül, amiket tanulmányoztam; annyit már tudtam,
hogy el tudtam volna készíteni valami halálosat, de nem voltam
benne biztos, hogy fájdalommentesen végezne vele, Graham meg
nem akarta megkockáztatni, hogy később engem vádoljanak, ha
esetleg valaki gyanakodni kezd, és törvényszéki vizsgálatot
rendelnek el. – Láttam, ahogy Jamie szemöldöke a magasba
emelkedik, mire legyintettem egyet. – Nem számít. Az egy módja
annak, hogy kiderítsék, hogyan halt meg valaki.
– Ah. Mint a kórboncnoki bíróság?
– Egy kicsit. Meg aztán amúgy is kellett lennie morfinnak a
vérében; azzal semmit sem lehetett volna bizonyítani. Úgyhogy azt
tettük.
Vettem egy mély lélegzetet.
 – Nem is lett volna baj, ha egyszerűen csak beadom neki az
injekciót, és aztán távozom is. Meg aztán azt is kérte, hogy így
tegyek.
Jamie némán ült, és feszülten figyelt engem.
– De nem tudtam megtenni. – Lepillantottam a bal kezemre, de
nem a saját, sima bőrömet láttam, hanem a kereskedelmi halász nagy,
feldagadt bütykeit és a kövér, zöld ereket a csuklóján.
– Beszúrtam a tűt – mondtam. Ujjammal megdörzsöltem azt a
pontot a csuklómon, ahol egy nagy véna keresztülfut az orsócsont
fejének külső oldalán. – De képtelen voltam lenyomni a dugattyút.
Láttam magam előtt a megelevenedett emléket, ahogy Graham
Menzies másik keze felemelkedik az oldala mellől, húzva maga után
a csöveket, majd ujjai a kezem köré fonódnak. Nem volt túl sok
ereje, de ehhez éppen elég volt.
– Egészen addig ültem ott és fogtam a kezét, amíg meg nem halt.
– Még mindig éreztem pulzusa egyenletes lüktetését a hüvelykujjam
alatt, ahogy egyre lassult és lassult, ahogy fogtam a kezét, majd
pedig hiába vártam, a szíve nem dobbant többé.
Felpillantottam Jamie–re, lerázva magamról az emléket.
– És ekkor bejött egy nővér. Az egyik fiatalabb nővér volt, egy
könnyen izgalomba jövő lány, aki nem ismerte a diszkréció fogalmát.
Nem volt túl tapasztalt, de ahhoz eleget tudott, hogy felismerjen egy
halott embert. Én pedig csak ültem ott, és nem tettem semmit sem,
ami aztán egyáltalán nem orvoshoz illő magatartás. Az üres morfinos
fecskendő meg ott feküdt mellettem az asztalon.
– Természetesen eljárt a szája – mondtam.
– Nem is számítottam volna másra.
– Azért volt annyi eszem, hogy beledobjam a fecskendőt az
égetőkemence ledobójába, miután elment. Az ő szava állt az
enyémmel szemben, és a végén az egész ügyet egyszerűen
elfelejtették.
Az ajkam fanyar mosolyra húzódott.
 – Csakhogy aztán rögtön a következő héten felajánlották, hogy
vezessem én az egész osztályt. Ami rettentő fontos állás. Járt hozzá
egy bájos kis iroda a kórház hatodik emeletén – biztonságos
távolságban a betegektől, hogy senki mást ne tudjak meggyilkolni.
Elfeledkezve arról, hogy mit is csinálok, ujjammal még mindig a
csuklómat dörzsölgettem. Jamie felém nyúlt és kezét az enyémre
helyezte, így érve el, hogy abbahagyjam.
– Mikor történt ez, Sassenach? – kérdezte rettentő gyengéd
hangon.
– Közvetlenül azelőtt, hogy fogtam Breet, és elmentünk Skóciába.
Tulajdonképpen pontosan ezért indultam el; kaptam egy jó hosszú
szabadságot. Azt mondták, hogy túl keményen dolgozom, és hogy
megérdemlek egy szép kis vakációt. – Meg sem próbáltam kiszűrni a
szarkazmust a hangomból.
– Értem. – A kezét melegnek éreztem az enyémen, még a lázam
ellenére is. – Ha ez nem történt volna meg, ha nem veszítetted volna
el az állásodat… Akkor eljöttél volna, Sassenach? Nem csak
Skóciába. Hanem hozzám?
Felpillantottam rá, megszorítottam a kezét, és vettem egy mély
lélegzetet.
– Nem tudom – mondtam. – őszintén nem tudom. Ha nem
mentem volna el Skóciába, nem találkozom Roger Wakefielddel,
nem tudom meg, hogy te… – Elharaptam a mondatot és nyeltem
egyet, ahogy megrohamoztak az érzelmek. – Graham volt az, aki
Skóciába küldött – mondtam végül, kissé összeszorult torokkal. –
Megkért, hogy menjek el oda egyszer. Hogy köszönjek a nevében
Aberdeennek. – Hirtelen felpillantottam Jamie–re. – Nem tettem
meg! Sosem jutottam el Aberdeenbe!
– Ne aggódj emiatt, Sassenach! – Jamie megszorította a kezemet.
– Majd elviszlek én téged oda. Majd amikor visszatérünk. Nem
mintha – tette hozzá gyakorlatiasan – olyan sok lenne ott a látnivaló.
 L
A levegő kezdett fülledt lenni a kabinban. Jamie felállt és a falhoz
lépett, hogy kinyissa az egyik ablakot.
– Jamie – mondtam a hátát figyelve – mit akarsz?
Körbepillantott, és kicsit összehúzta a szemöldökét, ahogy
elmerengett.
– Hm… Egy narancs jólesne – mondta. – Van pár darab az
íróasztalfiókban, ugye? – Meg sem várva a választ, felhajtotta az
asztal lapját, felfedve egy kis tál narancsot, ami ott virított a pennák
és a papírlapok között. – Kérsz te is egyet?
– Persze – feleltem mosolyogva. – De nem egészen ezt kérdeztem.
Úgy értettem, mit akarsz tenni, miután megtaláltuk Iant?
– Oh! – Leült az ágy mellé, kezében egy naranccsal, amit aztán
egy pillanatig meredten bámult.
– Tudod – mondta végül –, nem hiszem, hogy valaha bárki is
megkérdezte volna ezt tőlem. Hogy én mit akarok tenni – kicsit
meglepettnek tűnt.
– Mondjuk nem mintha olyan túl gyakran lett volna választási
lehetőséged, nem igaz? – mondtam szárazon. – Most viszont van.
– Igen, így igaz. – Megforgatta a narancsot a tenyere közt, fejét a
lyukacsos gömb fölé hajtva. – Gondolom, arra rájöttél, hogy
valószínűleg nem mehetünk vissza Skóciába, legalábbis egy darabig
– mondta. Természetesen elmeséltem neki, mit mondott Tompkins
Sir Percivalról és az ügyleteiről, de eddig nem igazán volt időnk,
hogy megvitassuk az ügyet – és a következményeit.
– Igen – mondtam. – Ezért is kérdezem.
Ekkor elhallgattam, hagytam, hogy átgondolja a dolgokat. Hosszú
éveken keresztül élt törvényen kívüliként, először ténylegesen
elrejtőzve, majd titkok és álnevek mögé bújva, úgy cselezve ki a
törvényt, hogy egyik személyazonosságból a másikba csusszant.
Csakhogy most már mindegyik ismert volt; nem volt rá mód, hogy
tovább folytassa eddigi üzleteit – talán már arra se, hogy nyilvánosan
megjelenjen Skóciában.
Végső menedéke mindig is Lallybroch volt. Ám mostanra már ez
a menekülőút is lezárult előtte. Lallybroch mindig is az otthona lesz
majd, de többé már nem volt a tulajdonában; most már más volt ott
az úr. Tudtam, hogy nem irigy amiatt, hogy már Jenny családjáé a
birtok. De, miután ember volt, biztos bánta, hogy odalett az
öröksége.
Hallottam, ahogy halkan felhorkant, mire azt gondoltam, hogy
valószínűleg éppen oda jutott el a gondolatmenetében, ahová én is.
– Jamaica vagy az angolok által birtokolt szigetek sem jöhetnek
szóba – jegyezte meg szomorkásan. – Lehet, hogy Tom Leonard és a
Királyi Haditengerészet éppen halottnak hisz minket, de hamar rá
fognak jönni, hogy nem ez a helyzet, amint hosszabb ideig maradunk
valahol.
– Amerikát számba vetted már? – kérdeztem finoman. – Úgy
értem, a kolóniákat.
Kétkedve megdörgölte az orrát.
– Nos, nem. Nem igazán jutott az eszembe. Igaz, hogy ott
valószínűleg biztonságban lennénk a koronától, de… – Szemöldökét
összehúzva elhallgatott. Felvette a tőrét, gyorsan és ügyesen
bevagdosta a narancsot, majd elkezdte meghámozni.
– Ott senki sem vadászna rád – mutattam rá. – Sir Percivalt nem
érdekled, csakis akkor, ha Skóciában vagy, ahol ő is nyerne azon, ha
letartóztat. Az angol haditengerészet nem igazán követhet téged a
partra, és a karibi kormányzóknak sincs beleszólása abba, hogy mi
megy a kolóniákon.
– Ez így igaz – mondta lassan. – De a kolóniák… – Egyik kezébe
vette a meghámozott narancsot, és finoman dobálgatni kezdte, pár
hüvelyknyire a levegőbe. – Az nagyon elmaradott hely, Sassenach –
mondta. – Csupa vadon, érted? Nem szeretnélek veszélyes helyre
vinni.
Erre felnevettem, mire élesen rám pillantott, aztán, rádöbbenve,
mi is jár az eszemben, szomorkás félmosoly jelent meg az arcán.
– Igen, nos, azt hiszem, kirángatni téged a tengerre, majd hagyni,
hogy elraboljanak és bezárjanak egy járvány sújtotta hajóra már
éppen eléggé veszélyes dolog. De legalább azt még nem hagytam,
hogy megegyenek a kannibálok.
Majdnem ismét felkacagtam, de a hangjában olyan keserűség
csengett, ami miatt inkább az ajkamba haraptam.
– Nincsenek kannibálok Amerikában – mondtam.
– Dehogyis nincsenek! – mondta hevesen. – Nyomtattam egy
könyvet a katolikus misszionáriusok szövetségének, és abban írtak a
pogány irokézekről északon. Megkötözik a foglyaikat, darabokat
metszenek le róluk, aztán meg kitépik a szívüket, és ott helyben
megeszik a szemük előtt!
– Tehát akkor előbb a szívet eszik meg, utána meg a szemeket? –
mondtam, nem állva meg, hogy el ne nevessem magamat. – Rendben
van – folytattam, látva dühös tekintetét. – Sajnálom. De először is,
nem szabad mindent elhinned, amit csak olvasol, másodszor pedig…
Nem tudtam befejezni. Előrehajolt és megragadta az ép karomat,
olyan erősen, hogy felsikkantottam meglepetésemben.
– A pokolba veled, hallgass már rám! – mondta. – Ez nem
nevetnivaló dolog!
– Nos… Gondolom nem, nem az – mondtam habozva. – Nem
akartalak kinevetni – de Jamie, én valóban közel húsz évig éltem
Bostonban. Te még soha be sem tetted a lábadat Amerikába!
– Ez így igaz – mondta szenvtelen hangon. – De szerinted az a
hely, ahol te éltél, kicsit is hasonlít arra, amilyen most, Sassenach?
– Nos… – kezdtem, de aztán elhallgattam. Bár számos történelmi
épületet láttam a Boston Common Park közelében, amiknek falain
kis sárgaréz táblák kezeskedtek az antikvitásukról, nagy részük 1770
után épült; rengeteg jóval az után. És egy pár épületet leszámítva…
 – Nos, nem – ismertem be. – Nem hasonlít. Tudom, hogy nem
hasonlít. De attól még nem hiszem, hogy teljes vadon lenne arrafelé.
Most már vannak ott városok, egész nagyok is; ennyit azért tudok.
Elengedte a karomat és visszaült a székére. A másik kezében még
mindig ott tartotta a narancsot.
– Gondolom, valóban így lehet – mondta lassan. – De nem igazán
lehet hallani a városokról. Csak azt mondják, hogy mennyire vad,
barbár hely, bár elképesztően gyönyörű. De nem vagyok bolond,
Sassenach. – Hangjában kis él bujkált, ahogy hüvelykujját vadul a
narancsba nyomta, és kettétépte a gyümölcsöt.
– Nem hiszek el valamit csakis azért, mert valaki beleírta egy
könyvbe. Az isten szerelmére, én nyomtatom azokat a nyavalyás
vackokat! Nagyon jól tudom, micsoda sarlatánok meg bolondok az
írók! Látom rajtuk! És elhiheted, hogy meg tudom különböztetni a
képzelet szüleményét a jéghideg, nyers valóságtól!
– Rendben van – mondtam. – Bár nem hiszem, hogy olyan
könnyű lenne nyomtatásban különbséget tenni a képzelet szüleménye
és a jéghideg tények között. Ám ha teljes mértékben igazad is van az
irokézeket illetően, akkor sem hemzseg vérszomjas vademberektől
az egész kontinens. Ezt aztán tényleg biztosan tudom. Tudod, az
aztán szép nagy hely – tettem hozzá gyengéden.
– Mmphm – mondta; láthatóan nem sikerült meggyőznöm. Ám a
figyelmét a narancsra fordította, és elkezdte szétválasztani a
gerezdeket.
– Ez rettentő vicces – mondtam szomorkásan. – Mikor
eldöntöttem, hogy visszajövök, mindent elolvastam, amit csak a
korabeli Angliáról, Skóciáról és Franciaországról találtam, hogy
annyit tudjak arról, mire is számíthatok, amennyit csak lehet. És erre
most egy olyan helyen kötünk ki, amiről semmit sem tudok, mert az
soha még csak fel sem merült bennem, hogy át fogunk kelni az
óceánon, miután te mindig annyira tengeribeteg vagy.
– Igen, nos, az ember sosem tudja, mire is képes, amíg meg nem
kell tennie. Hidd csak el, Sassenach, amint biztonságban
visszaszereztük Iant, soha többé az életben be nem teszem a lábamat
egyetlen mocskos, átkozott, vízen lebegő deszkatákolmányra sem…
Csakis akkor, amikor biztonságban hazatérhetek Skóciába – tette
hozzá utólag, újra átgondolva a dolgot. Felkínált nekem egy
narancsgerezdet, én pedig elfogadtam mint békeajándékot.
– Ha már Skóciáról van szó, még mindig ott van a nyomdagéped,
biztonságban Edinburghban – mondtam. – Talán áthozathatnánk, ha
letelepedtünk az egyik nagyobb amerikai városban.
Ezt hallva döbbenten felpillantott.
– Szerinted lehetséges lenne ott megélni a nyomtatásból? Van ott
annyi ember? Tudod, egy elég méretes város kell ahhoz, hogy
szükség legyen egy nyomdászra vagy könyvkereskedőre.
– Biztos vagyok benne, hogy meg tudnál belőle élni. Bostonban
vagy Philadelphiában… bár New Yorkban szerintem még nem.
Williamsburgben, talán… Nem tudom pontosan, hogy hol, de több
olyan hely is van, ami elég nagy ahhoz, hogy nyomdára legyen
szükségük. A kikötőkben minden bizonnyal. – Eszembe jutottak a
szélben lebegő plakátok, amik ott lógtak minden part menti fogadó
falán Le Havre–ban, a hajók érkezését és kifutását hirdetve, eladó
árukat reklámozva, és különböző hajókra keresve matrózokat.
– Mmphm. – Ez a mormogás jelen esetben azt jelezte, hogy
elgondolkodott a dolgon. – Igen, nos, talán ezt megtehetnénk…
Bedobott egy darabka gyümölcsöt a szájába, majd lassan
megrágta.
– És mi a helyzet veled? – szegezte nekem a kérdést váratlanul.
Megdöbbenve felpillantottam rá.
– Mi a helyzet velem?
Tekintetét rám szegezte, figyelmesen fürkészve az arcomat.
– Jó lenne neked olyan helyre menni? – Ekkor lepillantott, és
nekiállt óvatosan szétválasztani a gyümölcs másik felét is. – Úgy
értem… neked is megvan a magad munkája, nem igaz? – felpillantott
rám, és fanyarul elmosolyodott.
– Rá kellett jönnöm Párizsban, hogy nem tudom megakadályozni,
hogy csináld. És te magad mondtad, hogy lehet, vissza sem jöttél
volna, ha Menzies halála miatt nem kellett volna abbahagynod azt,
amit csináltál. Szerinted lehetnél gyógyító a kolóniákon?
– Gondolom, igen – mondtam lassan. – Végül is, szinte bárhová
megy az ember, ott mindig lesznek betegek és sebesültek. –
Kíváncsian ráemeltem a tekintetemet.
– Nagyon furcsa egy ember vagy te, Jamie Fraser!
Ezt hallva felkacagott, majd lenyelte a narancs utolsó falatját is.
– Ó, hogy az lennék, mi? És mégis mit értesz ez alatt?
– Frank szeretett engem – mondtam lassan. – De voltak…
részeim, amikkel nem tudta, mihez is kezdjen. Olyan dolgok
bennem, amiket nem értett, és talán meg is ijesztették. – Felnéztem
Jamie–re. – Számodra nincsenek ilyen dolgok.
Fejét lehajtva a második narancs fölé hajolt, kezét fürgén
mozgatta, ahogy felmetszette a héját a tőrével, de láttam a halvány
mosolyt a szája szegletében.
– Nem, Sassenach, egyáltalán nem rémítesz meg engem. Vagyis
pontosabban igenis megrémítesz, de csakis akkor, amikor már azt
hiszem, mindjárt megöleted magad gondatlanságodban.
Kurtán felhorkantottam.
– Te is éppen ugyanezen okból rémítesz meg, de nem hiszem,
hogy lenne bármi is, amit tehetnék ez ellen.
Mélyen és könnyed hangon felkuncogott.
– És szerinted én se tudok semmit se tenni ez ellen, úgyhogy nem
is kéne aggódnom?
– Azt nem mondtam, hogy ne aggódj. Szerinted én nem
aggódom? De nem, valószínűleg semmit sem tudsz tenni, hogy
megváltoztass.
Láttam, hogy nyitja a száját, hogy vitába szálljon velem. Aztán
meggondolta magát, és ismét felkacagott. Előrenyúlt és bepöccintett
egy narancsgerezdet a számba.
– Nos, talán nem, Sassenach, talán igen. De már elég sokat éltem
ahhoz, hogy úgy legyek vele, talán nem is számít olyan nagyon.
Ameddig szerethetlek, addig nem.
Nem tudtam megszólalni a narancslétől, ezért csak meglepetten
néztem őt.
– És szeretlek – mondta gyengéden. Behajolt az ágy fölé és
megcsókolt; az ajka meleg és édes volt. Aztán visszahúzódott, és
finoman megérintette az arcomat.
– Most pedig pihenj – mondta határozottan. – Majd kicsit később
hozok neked egy kis levest.

L
Több órán keresztül aludtam, ami után még mindig lázasan, azonban
éhesen ébredtem. Jamie hozott egy keveset Murphy leveséből –
valami aromás, zöld keverékből, ami úszott a vajban, és sherrytől
bűzlött – és ellenkezésemet figyelembe sem véve ragaszkodott
hozzá, hogy megetessen.
– Van egy nagyon jó kezem – mondtam morcosan.
– Igen, és láttam is, hogyan használod – felelte, majd rögtön
belém is fojtotta a szót a kanállal. – Ha olyan ügyetlen vagy a
kanállal, mint a tűvel, akkor ezt az egészet a melledre borítanád,
odalenne a finom leves, Murphy meg engem verne agyon a
merőkanállal. Na, nyisd ki szépen!
Engedelmeskedtem, dühöm pedig lassan amolyan ragyogó, meleg
kábulattá szelídült, ahogy ettem. Nem vettem be semmit sem a
karomban lüktető fájdalomra, de ahogy üres gyomrom hálás
megnyugvással megtelt, egyszerűen csak nem éreztem már többé.
– Kérsz még egy tányérral? – kérdezte Jamie, ahogy az utolsó
kanálnyi levest is lenyeltem. – Nem lenne szabad elgyengülnöd. – A
válaszomat meg sem várva levette a kis levesestál tetejét, amit
Murphy küldött, és ismét szedett belőle.
– Hol van Ishmael? – kérdeztem a rövid szünet alatt.
– A hátsó fedélzeten. Nem úgy tűnt, mintha kényelmes lett volna
neki odalenn. És még csak azt sem mondhatom, hogy ezért okolni
tudom, miután láttam a bridgetowni rabszolgakereskedőket.
Megkértem Maitlendet, hogy akasszon fel neki egy függőágyat.
– Szerinted biztonságos hagyni, hogy ennyire szabadon
mászkáljon? Ez meg miféle leves? – Az utolsó kanál kellemes utóízt
hagyott a nyelvemen; a következő falat ismét életre keltette a teljes
ízt.
– Teknős. Stern fogott egy nagy cserepesteknőst tegnap este. Azt
mondta, félreteszi neked a páncélját, hogy majd fésűt lehessen belőle
csináltatni. – Jamie kicsit összehúzta a szemöldökét, bár nem tudtam
eldönteni, hogy Lawrence Stern lovagiassága vagy Ishmael jelenléte
aggasztja. – Ami a négert illeti, nincs szabadon. Fergus rajta tartja a
szemét.
– Fergus most éli a mézesheteit – ellenkeztem. – Nem kéne
ilyeneket csináltatnod vele. Ez valóban teknősleves? Még sosem
ettem. Isteni.
Jamie–t nem hatotta meg a Fergus érzékeny állapotáról való
elmélkedésem.
– Jó sokáig lesz még házas – jelentette ki durván. – Nem árt neki,
ha egy este magán tartja a nadrágját. Amúgy meg mondják is, hogy
az önmegtartóztatástól csak még keményebb lesz a szív, nem igaz?
– A távolságtól – feleltem, egy pillanatra kikerülve a kanalat. – És
nem megkeményedik, hanem kedvesebb lesz. Ha bármi is
megkeményedik az önmegtartóztatástól, az nem a szíve lenne.
– Ez aztán az erkölcstelen beszéd egy tiszteletreméltó, házas
asszony szájából – mondta Jamie rosszallóan, beledugva a kanalat a
számba. – És nem mellesleg tapintatlan is.
Lenyeltem a levest.
 – Tapintatlan?
– Jelen pillanatban én is egy kicsit kemény vagyok – válaszolta
szenvtelen hangon, megmerítve a kanalat a levesben. – Ahogy ülsz
itt, a hajad kiengedve, a mellbimbóid meg a szemembe bámulnak, és
akkorák, mint egy cseresznye.
Önkéntelenül is lepillantottam, mire a következő kanálnyi leves az
orromat találta el. Jamie csettintett egyet a nyelvével, majd kezébe
vett egy rongyot, és gyorsan megtörölgette vele a mellemet. Való
igaz, miután az alsóruhám vékony pamutból készült, még szárazon is
igencsak átlátszó volt.
– Nem mintha nem láttad volna már korábban – mondtam, jót
derülve rajta.
Letette a rongyot, és felhúzta a szemöldökét.
– Amióta csak anyám leválasztott a melléről, mindennap vizet
ittam – jegyezte meg. – De ez nem jelenti azt, hogy már nem lehetek
szomjas. – Kezébe vette a kanalat. – Kérsz még egy kicsit?
– Nem, köszönöm – mondtam, kikerülve a szám felé közeledő
kanalat. – Inkább hallanék még a te egyre keményedő problémádról.
– Dehogy hallanál! Beteg vagy.
– Már sokkal jobban vagyok – biztosítottam. – Ne vessek rá egy
pillantást? – Olyan laza, bő nadrág volt rajta, amit a matrózok
viseltek, és amiben könnyűszerrel elrejthetett volna három–négy
halott márnát is, nemhogy egy kis hívatlan merevséget.
– Inkább ne – mondta kicsit döbbenten. – Még a végén ránk nyit
valaki. És nem hiszem, hogy egy kicsit is segítene, ha ránéznél.
– Nos, ebben nem lehetsz biztos, amíg nem vetettem rá egy
pillantást, nem igaz? – mondtam. – Amúgy meg be lehet reteszelni az
ajtót.
– Bereteszelni? Mégis mit gondolsz, mit fogok most tenni?
Olyanfajta férfinak nézek ki, aki kihasználna egy nőt, aki nemcsak
sebesült és lázas, hanem még részeg is? – kérdezte. De ettől
függetlenül még felállt.
 – Nem vagyok részeg – jelentettem ki morcosan. – A
teknőslevestől nem részegedhet le az ember! – Közben azért éreztem,
hogy a gyomromban fellépő melegség mintha kicsit lentebb
vándorolt volna, helyet foglalva a combom közt, és valóban kicsit
kótyagosnak éreztem magamat, amiről nem feltétlenül a láz tehetett.
– Dehogynem, ha olyat eszel, amit Aloysius O’Shaughnessy
Murphy készített – mondta. – A szagából ítélve legalább egy egész
üveg sherryt tett bele. Nagyon mértéktelen fajta ám az ír.
– Nos, akkor sem vagyok részeg. – A tőlem telhető legjobban
kihúztam magamat a párnáknak dőlve. – Egyszer azt mondtad
nekem, hogyha még fel tud az ember állni, akkor nem részeg.
– De te éppenséggel nem állsz – mutatott rá.
– De te igen. És én is fel tudnék állni, ha akarnék. És ne próbálj
meg témát váltani! Éppen a keménységedről beszélgettünk.
– Nos, akár abba is hagyhatnád, hogy arról beszélsz, mert… – A
mondatot egy kis sikkantással szakította meg, ahogy ügyesen
megragadtam őt a bal kezemmel.
– Hogy milyen ügyetlen vagyok! – mondtam, igencsak
megelégedve magammal. – Ó, egek, neked aztán tényleg súlyos a
problémád, nem igaz?
– Elengednél? – sziszegte, rémülten hátrapillantva a válla felett az
ajtóra. – Bármelyik pillanatban ránk nyithat valaki!
– Én mondtam neked, hogy reteszeld be az ajtót – mondtam,
továbbra sem engedve el. Az, amit a kezemben tartottam, eléggé
messze volt egy halott márnától, sőt, igencsak élettel telinek
bizonyult.
Összehúzott szemmel nézett engem, az orrán át véve a levegőt.
– Nem használnám az erőmet egy beteg asszonyon – mondta,
fogain át szűrve a szavakat –, de francosul erős a szorításod a
lázadhoz képest, Sassenach. Ha…
– Mondtam neked, hogy már jobban érzem magam – vágtam
közbe –, de van számodra egy ajánlatom. Te bereteszeled az ajtót, én
pedig bebizonyítom, hogy nem vagyok részeg. – Jó szándékomat
jelzendő, kicsit ugyan bánva a dolgot, de eleresztettem. Egy
pillanatig csak állt ott és nézett engem, szórakozottam dörzsölgetve
azt a pontot, ahol éppen az előbb megtámadtam az erényét. Aztán
felhúzta egyik vöröses szemöldökét, megfordult, és bereteszelte az
ajtót.
Mire visszafordult, már kimásztam az ágyból és talpra álltam, bár
egy kicsit remegő lábakkal, és az ágykeretnek támaszkodva. Jamie
kritikus szemmel vizslatott engem.
– Ez nem fog működni, Sassenach – mondta a fejét rázva. Úgy
tűnt, ő is igencsak bánja a dolgot. – Sehogysem tudnánk állva
maradni, amekkorák ma a hullámok a talpunk alatt, és nagyon jól
tudod, hogy egymagam sem férek be abba az ágyba, nemhogy veled.
Tényleg igencsak hullámzott a tenger; a lámpás szépen,
mozdulatlanul lógott forgó tartójáról, de a fölötte lévő polc jól
láthatóan előre–hátra billent, ahogy az Artemis meglovagolta a
hullámokat. Éreztem, ahogy a deszkák finoman megremegnek a
talpam alatt, és tudtam, hogy Jamie– nek igaza van. De legalább
túlságosan lefoglalta a beszélgetésünk ahhoz, hogy tengeribeteg
legyen.
– Még mindig ott van a padló – vetettem fel reménykedve.
Lepillantott az igencsak szűkös helyre a padlón, és összehúzta a
szemöldökét.
– Igen, nos, valóban, de úgy kéne csinálnunk, mint a kígyóknak,
Sassenach, teljesen összegubancolódva az asztal lábai közt.
– Nekem nincs ellene kifogásom.
– Nem – mondta a fejét rázva –, ártana a karodnak. –
Elgondolkodva megdörgölte az alsó ajkát az egyik bütykével.
Tekintete végigsuhant a testemen úgy csípőmagasságban, majd
rögtön vissza is fordult oda, szeme az ágyékomra szegeződött,
tekintete pedig elhomályosult. Gondolom, az a nyavalyás alsóruha
még annál is átlátszóbb volt, mint hittem.
 Úgy döntöttem, hogy a saját kezembe veszem a dolgokat, mire
elengedtem az ágy szélét, és sietve megtettem azt a két lépést, ami
elválasztott tőle. A hajó hullámzása egyenesen a karjai közé lökött,
mire neki is alig sikerült megtartania az egyensúlyát, ahogy szorosan
átölelte a derekamat.
– Jézus! – kiáltotta, ahogy megbotlott, majd éppen annyira
reflexszerűen, mint a vágy által hajtva, meghajtotta a fejét és
megcsókolt.
Megdöbbentő élmény volt. Hozzá voltam szokva ahhoz, hogy
körbevesz karjainak melege; most azonban én voltam az, aki
forróságot árasztott, és ő érződött hűvösnek. A reakciójából ítélve ő
is éppen ugyanannyira élvezte ezt a kis változást, mint én.
Kótyagos voltam, és ez felelőtlenné tett, ezért finoman
beleharaptam a nyaka oldalába, érezve, ahogy arcom, amit a
torkához nyomtam, pulzál a forróság hullámaitól. Ezt ő is érezte.
– Istenem, olyan vagy, mintha forró szenet szorongatnék! –
Lejjebb csúsztatta a kezét, és szorosan magához húzott.
– Szóval azt mondod, kemény? Ha – mondtam, egy pillanatra
felszabadítva a számat. – Vedd már le ezt a bő micsodát! –
Lecsúsztam a teste mentén és letérdeltem elé, elügyetlenkedve a
sliccével. Egy gyors rántással kiszabadította a fűzőket, mire a nadrág
egy kis fuvallat kíséretében elterült a földön.
Meg sem vártam, hogy levegye az ingét; egyszerűen csak
felemeltem, és a számba vettem őt. Furcsa, elfojtott hangot hallatott,
majd a fejemre tette a kezét, mintha vissza akart volna tartani, de
nem lett volna hozzá ereje.
– Ó, uram! – mondta. Belemarkolt a hajamba, de meg sem próbált
ellökni magától. – Ilyen érzés lehet a pokolban szeretkezni –
suttogta. – Egy lángoló démonnővel.
Felkacagtam, ami igencsak nehéz volt jelenlegi helyzetemben.
Fulladozni kezdtem, mire levegő után kapkodva egy pillanatra
hátrahúzódtam.
 – Szerinted ezt csinálhatja egy szukkubusz?
– Egy cseppnyi kétségem sincs felőle – biztosított. Kezét még
mindig a hajamon tartotta, és unszolt, hogy folytassam.
Kopogás hallatszott az ajtó felől, mire Jamie megdermedt. Mivel
én biztosan tudtam, hogy az ajtó be van reteszelve, tettem tovább a
dolgomat.
– Igen? Mi az? – mondta olyan nyugalommal, ami igencsak
tiszteletre méltó volt valakitől az ő helyzetében.
– Fraser? – hallatszott Lawrence Stern hangja az ajtón keresztül. –
A francia üzeni, hogy a néger alszik, úgyhogy kérdezi, hogy nem
mehetne–e ő is már lefeküdni?
– Nem – felelte Jamie kurtán. – Mondja meg neki, hogy maradjon
ott, ahol van. Nemsokára megyek, és leváltom.
– Ó. – Stern mintha egy kicsit habozott volna. – Persze. A… ahm,
a felesége úgy tűnik… igencsak várja már.
Jamie élesen beszívta a levegőt.
– Mondja meg Marsalinak – mondta, miközben kezdett kihallható
lenni a hangjából a feszültség –, hogy a férje máris… ott lesz.
– Természetesen. – Úgy hangzott, mintha Sternnek kétségei lettek
volna azt illetően, hogyan fogadja majd Marsali ezt a hírt, ám a
következő pillanatban felélénkült a hangja. – Ah… Mrs. Fraser
jobban érzi magát?
– Sokkal – felelte Jamie, hatalmas beleéléssel.
– Ízlett neki a teknősleves?
– Rettenetesen. Köszönöm! – A fejemen lévő keze remegni
kezdett. – Megmondta neki, hogy félretettem neki a páncélját?
Gyönyörű cserepesteknős volt; elegáns egy bestia.
– Igen. Igen, megmondtam. – Lélegzete jól hallhatóan elakadt,
ahogy elhúzódott tőlem, majd lenyúlt, hogy talpra húzzon.
– Jó éjszakát, Mr. Stern! – kiáltott ki. Az ágy felé húzott; a lábunk
összegabalyodott, bukdácsoltunk, próbáltunk nem nekiütközni az
asztaloknak és a székeknek, ahogy a padló megemelkedett, majd
lesüllyedt alattunk.
– Hm. – Lawrence mintha egy kicsit csalódott lett volna. – Akkor
hát, gondolom, Mrs. Fraser alszik…
– Ha most elkezdesz nevetni, megfojtalak! – suttogta Jamie
hevesen a fülembe. – Igen, Mr. Stern – kiáltotta az ajtó felé. – Majd
reggel átadom neki az ön üdvözletét, rendben?
– Remélem, tud majd pihenni. Úgy tűnik, ma este kifejezetten vad
a tenger.
– I…gen, észrevettem, Mr. Stern. – Térdre nyomott az ágy előtt,
majd ő is mögém térdelt, és megragadta az alsóruhám szegélyét. A
nyitott tatablak felől érkező hűvös szellő megcsapta a meztelen
fenekemet, mire remegés futott végig a combom hátulján.
– Ha esetleg akár Mrs. Frasert, akár önt zavarná a hánykolódás,
van ellene egy remek orvosságom, egy fekete ürömből,
denevérürülékből és a mangrove gyümölcséből való keverék. Csak
kérnie kell, tudja.
Jamie nem válaszolt rögtön.
– Ó, uram! – suttogta. Én jó erősen beleharaptam az ágyneműbe.
– Mr. Fraser?
– Azt mondtam, „köszönöm”! – válaszolta Jamie, egyre emelkedő
hangon.
– Nos, akkor az lesz a legjobb, ha most jó éjszakát kívánok.
Jamie hosszan, remegve kifújta a levegőt, ami éppen csak hogy
nem minősült nyögésnek.
– Mr. Fraser?
– Jó éjt, Mr. Stern! – kiáltotta Jamie.
– Oh! Öhm… Jó éjt!
Stern léptei kinn visszhangoztak a kabinlépcsőn, beleveszve a
hullámok zajába, amik mostanra már nagy robajjal csapódtak neki a
hajótestnek. Kiköptem a számban tartott takarót.
– Oh… édes… istenem!
A keze nagy és kemény és hűvös volt lángoló bőrömön.
 – A tiéd a legkerekebb fenék, amit valaha is láttam!
Ezen a ponton az Artemis ugrott egyet, ami jelentősen segített neki
abban, amivel éppen foglalatoskodott, olyannyira, hogy hangosan
felsikítottam.
– Shh! – Kezét a számra szorította, és fölém hajolt, mígnem már a
hátamon feküdt. Ingének bő vászna szétterült körülöttem, testének
súlya pedig az ágyhoz szegezett. A bőröm, ami perzselt a láztól, a
legfinomabb érintésre is érzékeny volt, és ott remegtem a karjai közt,
miközben a bennem lángoló forróság kifelé igyekezett, Jamie pedig
ott mozgott bennem.
Jamie ekkor alám csúsztatta a kezét és megragadta a mellemet,
ami az egyetlen dolog maradt, ami ehhez a világhoz kötött, ahogy
elvesztek a határaim és felolvadtam, az egyetlen tudatos gondolatom
oda nem illő elem az érzékek káoszában. Alattam a gyűrött, meleg
ágynemű, köröttem a hideg, tengeri szél és a kinti, háborgó tenger
finom permete, ami beterített minket, Jamie meleg, elakadó
lélegzete, ami a tarkómat cirógatta, és a hirtelen bizsergés, ahogy
egyszerre öntött el a hideg és meleg, ahogy a lázam elmúlt kielégített
vágyam harmatában.
Jamie a hátamra nehezedett, a combja hátulról nyomta az
enyémet. Meleg volt és megnyugtató. Jóval később a légzése
megnyugodott és felkelt rólam. Az alsóruhám vékony pamutja
nedves volt, a szél pedig elhúzta a bőrömtől, mire kirázott a hideg.
Jamie egy csattanás kíséretében bezárta az ablakot, majd lehajolt,
és úgy felkapott, mintha rongybaba lettem volna. Letett az ágyra, és
betakart a takaróval.
– Hogy van a karod? – kérdezte.
– Milyen kar? – mormoltam álomittasan. Úgy éreztem magamat,
mintha felolvasztották volna a testemet, majd egy öntőformába
csöpögtettek volna, hogy ott megkössek.
– Jó – mondta; a hangjában mosoly bujkált. – Fel tudsz állni?
– Kína minden teájáért sem.
 – Majd megmondom Murphynek, hogy ízlett a leves. – Kezét egy
pillanatig hűvös homlokomon nyugtatta, majd finoman cirógatva a
bőrömet végigsimított vele az arcom ívén, aztán el is tűnt. Nem is
hallottam, ahogy távozott.
 57

Az ígéret földje
– Ez már üldöztetés! – mondta Jamie dühösen. Mögöttem állt,
átpillantva az Artemis korlátja fölött. A kingstoni kikötő tőlünk balra
terült el, folyékony zafír módjára ragyogva a reggeli napfényben.
Fölötte a város félig belesüllyedve a dzsungel zöldjébe, besárgult
elefántcsont és rózsaszín rózsakvarc kockák a buja smaragd és
malachit között. Alatta pedig, a tenger égszínkék keblén, ott lebegett
egy fenséges háromárbócos hajó, feltekert vitorlája akár egy sirály
szárnyai, a fedélzeti ágyúk büszkék, a rézberakás ragyog a
napfényben. Őfelsége hadihajója, a Delfin.
– Ez az átkozott hajó üldöz engem – mondta, dühösen bámulva a
Delfint, ahogy diszkréten, biztonságos távolságot tartva elhajóztunk
mellette, jóval a kikötő bejáratán túl. – Akárhová megyek, ez ott van!
Felkacagtam, bár az volt az igazság, hogy a Delfin látványa
engem is idegessé tett kissé.
– Nem hiszem, hogy személyes ügy – mondtam neki. – Leonard
kapitány mondta, hogy Jamaica felé tartanak.
– Igen, de miért nem mentek egyenesen Antiguába? Ott vannak a
tengerészeti laktanyák, meg a kikötő. Főleg amilyen szorult
helyzetükben hagytad ott őket… – Kezével beárnyékolta a szemét, és
úgy pillantott a Delfinre. Még ebből a távolságból is látszódtak az
apró alakok a kötélzeten, ahogy javításokat végeznek.
– Először ide kellett jönniük – magyaráztam. – Ők szállították a
kolónia új kormányzóját. – Abszurd késztetést éreztem, hogy
bebújjak a korlát mögé, bár tudtam, hogy ebből a távolságból még
Jamie haja sem vehető ki.
 – Valóban? Kíváncsi vagyok, ki lehet az – mondta Jamie
szórakozottan. Alig egyórányira voltunk már Jared ültetvényétől a
Cukor–öbölben, és tudtam, hogy az elméjét teljesen lefoglalják a
tervek, hogyan is találjuk meg az ifjú Iant.
– Egy Grey nevű fickó – mondtam, elfordulva a korláttól. –
Kedves ember. Találkoztam egyszer vele a hajón, bár csak pár
percre.
– Grey? – Jamie döbbenten pillantott le rám. – Csak nem
véletlenül Lord John Grey?
– Igen, úgy hívták. Miért? – kíváncsian felpillantottam rá.
Felélénkült érdeklődéssel figyelte a Delfint.
– Hogy miért? – Csak akkor hallotta meg a kérdést, mikor
másodszorra is elismételtem azt, mikor is mosolyogva lepillantott
rám. – Nos. Csak mert ismerem Lord Johnt. A barátom.
– Valóban? – Éppen csak egy kicsit lepődtem meg ezen.
Egykoron Jamie barátai közé tartozott többek közt a francia
pénzügyminiszter és Stuart Károly csakúgy, mint skót koldusok és
francia zsebmetszők. Gondolom, nem volt olyan figyelemreméltó
dolog, hogy most már angol arisztokratákat is kedves ismerősei közt
tudhatott, pont amennyire felföldi csempészeket és ír szakácsokat.
– Nos, micsoda szerencse! – mondtam. – Vagy legalábbis azt
hiszem, az. Honnan ismered Lord Johnt?
– Ő volt az ardsmuiri börtön parancsnoka – válaszolta, amivel
végül mégis sikerült meglepnie. Tekintetét még mindig a Delfinre
szegezte, szeme összeszűkült nagy elmélkedésében.
– És ő a barátod? Megráztam a fejemet. – Sosem fogom
megérteni a férfiakat.
Jamie megfordult, és mosolyogva lepillantott rám, figyelmét
végül csak elfordítva az angol hajóról.
– Nos, az ember ott szerez barátokat, ahol talál, Sassenach –
mondta. Hunyorogva a part felé pillantott, a kezével vetve árnyékot a
szemére. – Reménykedjünk, hogy Mrs. Abernathy is barátnak
bizonyul majd.

L
Ahogy a partfok felé fordultunk, egy nyurga, fekete alak jelent meg a
korlátnál. Így, hogy most már tartalék matrózruhát viselt, ami
elrejtette a hegeit, Ishmael kevésbé tűnt rabszolgának, viszont sokkal
jobban hasonlított kalózra. Akkor már nem először tűnődtem el azon,
hogy vajon mennyi lehetett igaz abból, amit nekünk mondott.
– Most pedig távozom – jelentette ki hirtelen.
Jamie felhúzta egyik szemöldökét és átpillantott a korlát felett,
bele a lágy, kék mélységbe.
– Távol álljon tőlem, hogy gátoljalak – mondta udvariasan –, de
nem mennél inkább csónakkal?
Valami, ami akár jókedv is lehetett, megvillant a néger férfi
szemében, ám ez szemernyit sem változtatott szigorú vonásain.
– Azt mondta, ott tesz partra, ahol csak akarom, ha mesélek
magának azokról a fiúkról – mondta. A sziget felé biccentett, ahol a
dzsungel vad növényzete végigfolyt egy domboldalon, hogy végül
találkozzon saját, zöld árnyékával a sekély vízben. – Én itt akarok
leszállni.
Jamie elgondolkodva a lakatlan partról Ishmaelre pillantott, majd
bólintott.
– Szólok, hogy engedjenek le egy csónakot. – Megfordult, és
elindult a kabin felé. – Aranyat is ígértem neked, nem igaz?
– Nem kell az aranya, mon. – Ishmael hangsúlya, éppen annyira,
mint a szavai, megállásra késztették Jamie–t. Bizonyos
fenntartásokkal vegyes érdeklődéssel pillantott a néger férfira.
– Csak nem valami másra gondoltál?
Ishmael megrántotta a fejét, kurtán bólintott. Nem tűnt igazán
idegesnek, de észrevettem, hogy a kellemesen hűvös, déli szellő
ellenére finom izzadságcseppek gyöngyöznek a halántékán. (
– Az egykarú niggert akarom. – Merészen Jamie szemébe nézett,
ahogy beszélt, de a magabiztos álca mögött bizonytalanság bujkált.
– Temeraire–t? – bukott ki belőlem döbbenetemben. – Miért?
Ishmael lopva felém pillantott, de szavait Jamie–hez intézte, félig
merészen, félig hízelegve.
– Maga semmire sem megy vele, mon; nem tud a földeken
dolgozni, de még a hajón sem, azzal az egy karjával.
Jamie nem válaszolt rögtön, csak bámulta Ishmaelt egy pillanatig.
Aztán megfordult, és szólt Fergusnek, hogy hozza fel az egykarú
rabszolgát.
Mikor felhozták a fedélzetre, Temeraire olyan kifejezéstelen
arccal állt ott, mint egy fatömb, még pislogni is alig pislogott a
napfényben. Ő is kapott matrózruhát, de azt viselve benne nem volt
meg ugyanaz a marcona elegancia, mint Ishmaelben. Úgy nézett ki,
mint egy farönk, amire valaki kiterítette száradni a mosott ruhát.
– Ez a férfi azt akarja, hogy vele tarts arra a szigetre – mondta
Jamie Temeraire–nek franciául lassan, gondosan artikulálva. –
Szeretnél vele menni?
Temeraire ezt hallva még csak nem is pislogott, de a döbbenettől
egy pillanatra kikerekedett a szeme. Gondolom, már hosszú évek óta
senki sem kérdezte meg tőle, hogy mit akar – már ha valaki valaha is
megkérdezte. Kissé félve Jamie–ről Ishmaelre pillantott, majd vissza,
de egy szót sem szólt.
Jamie újra próbálkozott.
– Nem kell ezzel a férfival menned – biztosította a rabszolgát. –
Velünk is jöhetsz, és mi majd a gondodat viseljük. Senki sem fog
bántani téged. De ha szeretnél, vele is mehetsz.
A rabszolga továbbra is habozott, miközben tekintete ide–oda
cikázott, és láthatóan döbbent és zaklatott volt a hirtelen rászakadt
választási lehetőségtől. Végül Ishmael döntött az ügyben. Mondott
valamit egy furcsa nyelven, tele csordogáló magánhangzókkal és
olyan szótagokkal, amik dobszó módjára ismétlődtek.
Temeraire lélegzete elakadt, térdre borult, és homlokát a fedélzet
deszkáihoz nyomta Ishmael lába előtt. A fedélzeten mindenki őt
bámulta, aztán meg Ishmaelt, aki ott állt, karját keresztbe téve, arcán
amolyan óvatos daccal.
– Velem jön – mondta.
És így is lett. Picard kievezett a két négerrel a partra a csónakban,
ellátva őket egy kis zsákban némi étellel és egy–egy késsel.
– Miért ott? – merengtem hangosan, miközben néztem, ahogy a
két apró alak lassan elindul felfelé a fás emelkedőn. – A közelben
nincs egyetlen város sem, nem igaz? Vagy ültetvények. – Látszatra a
parton nem volt más, csak háborítatlan dzsungel.
– Ó, vannak errefelé ültetvények – biztosított Lawrence. – Jó
messze, fenn a hegyen, ott termesztik a kávét meg az indigót. A
cukornád jobban nő a part közelében. – Hunyorogva a tengerpart felé
pillantott, ahol a két sötét alaknak nyoma veszett. – De valószínűleg
azért akartak itt távozni, hogy csatlakozzanak egy csapat
számkivetetthez – mondta.
– Jamaicán ugyanúgy vannak számkivetettek, mint Hispaniolán? –
kérdezte Fergus érdeklődve.
Lawrence kicsit komoran elmosolyodott.
– Mindenütt vannak számkivetettek, ahol vannak rabszolgák,
barátom – felelte. – Mindig vannak emberek, akik inkább
megkockáztatják, hogy állatokként haljanak meg, semmint hogy
fogolyként éljenek.
Jamie hirtelen Lawrence felé fordította fejét, de nem szólt egy szót
sem.

L
Jared ültetvényét a Cukor–öbölben Kékhegy–laknak hívták,
valószínűleg az alacsony, ködbe burkolózó csúcs miatt, ami a ház
mögött úgy egy mérföldnyire emelkedett, és a távolból kéknek tűnt a
rajta növő fenyőktől. A ház maga közel feküdt a parthoz, az öböl
egyik finom ívében. Sőt, a veranda, ami végigfutott a ház egyik
oldala mentén, belógott egy kis lagúna fölé, az épület maga pedig
vastag, megezüstösödött cölöpökön támaszkodott, amik a vízből
emelkedtek ki, és amikre szivacsos halmokban tengeri férgek,
polipok, kagylók és valami finom szálú, tengeri hínár telepedett, amit
sellőhajnak hívtak.
Számítottak ránk; Jared előreküldött egy levelet egy hajóval, ami
egy héttel az Artemis előtt hagyta el Le Havre–t. Miután kénytelenek
voltunk elidőzni Hispaniolán, a levél majdnem egy hónappal előttünk
érkezett, és a felügyelő és a felesége – egy méltóságteljes, kellemes
skót házaspár, MacIverék – fellélegeztek, hogy végre megérkeztünk.
– Már azt gondoltuk, hogy biztos odalettek a téli viharokban –
mondta Kenneth MacIver már vagy negyedszerre, a fejét rázva.
Kopasz volt, a feje teteje pikkelyes és szeplős, miután hosszú éveken
át volt kitéve a trópusi napnak. A felesége egy kövérkés, kedves,
nagymamalétre termett lélek volt, aki, döbbentem meg, nagyjából öt
évvel fiatalabb volt nálam. Marsalit és engem rögtön elterelt a
férfiaktól, hogy gyorsan lefürödhessünk, megfésülködhessünk és
pihenhessünk egy kicsit vacsora előtt, miközben Fergus és Jamie Mr.
MacIverrel ment, hogy levezényeljék az Artemis részleges
kirakodását, és a legénység beosztását.
Ezer örömmel tartottam vele; bár a karom begyógyult annyira,
hogy mindössze csak egy könnyű kötésre volt szükségem, szokásom
ellenére nem tudtam vele a tengervízben fürdeni. Miután egy hetet
töltöttem az Artemis fedélzetén fürdés nélkül, már szinte epekedtem,
hogy ismét édesvíz és tiszta ágynemű kerüljön a kezem közé.
A lábam még nem szokott hozzá, hogy ismét szilárd talajon
vagyok; az ültetvény épületének kopott padlódeszkái azt a
nyugtalanító illúziót keltették, mintha folyamatosan emelkedtek és
süllyedtek volna a talpam alatt, mire úgy botladoztam végig a
folyosón Mrs. MacIver után, hogy szinte mindenbe beleütköztem.
A házban volt egy rendes fürdőkád egy kis tornácon; fa, de tele –
mirabile dictu! – meleg vízzel, két fekete rabszolganő állhatatos
munkájának hála, akik kancsókban melegítették a vizet az udvaron,
amiket utána becipeltek. Bűntudatomnak kellett volna lennie azért,
amiért így kihasználom őket, hogy élvezhessem a fürdőmet, de nem
volt. Dagonyáztam a fényűzésben, ahogy lesikáltam a sót és a
mocskot a bőrömről egy szivaccsal, majd megmostam a hajamat egy
kamillából, muskátliolajból, szappandarabokból és tojásfehérjéből
készült samponnal, amit a nagylelkű Mrs. MacIver adott.
Édesen illatozva, csillogó hajjal és a fürdőmnek köszönhetően
ellazulva, hálásan zuhantam bele az ágyba, amit kaptam. Csak arra
volt időm, hogy egy pillanatra felvetődjön bennem, milyen
nagyszerű is végre teljesen kinyújtózkodni, mielőtt elaludtam volna.
Mikor felébredtem, már gyülekeztek a szürkület árnyai a verandán
a teraszajtó előtt, Jamie pedig ott feküdt mellettem meztelenül, keze
összekulcsolva a hasán, és mélyen, lassan lélegezett.
Érezte, hogy megmozdultam, mire kinyitotta a szemét. Álmosan
elmosolyodott, majd egy kézzel felém nyúlt, és lehúzott a szájához, ő
is megfürdött, szappan– és cédrusillata volt. Hosszan csókoltam,
lassan és alaposan, végigfuttatva a nyelvemet ajkának széles ívén,
mígnem a nyelve találkozott az enyémmel, és lágyan köszöntött és
hívogatott.
Végül elhúzódtam tőle, hogy levegőt tudjak venni. A szobát
remegő, zöld fény töltötte meg, a kinti lagúna tükröződése, mintha a
helyiség maga is víz alatt lett volna. A levegő egyszerre volt meleg
és friss, volt tenger– és esőillata, és apró szellőáramlatok keringtek
benne, amik cirógatták a bőrömet.
– Édes az illatod, Sassenach – mormolta, a hangja rekedtes az
álomtól. Elmosolyodott, és felemelte a kezét, hogy a hajamat az ujjai
köré tekerje. – Gyere ide hozzám, huncutka!
 Megszabadítva a hajtűktől és frissen mosva, a hajam tökéletes,
Medúza–szerű göndör tincsek felhőjeként terült szét a vállamon.
Felemeltem a kezemet, de ő erre finoman rántott rajta egyet,
előrehúzva engem, mígnem a barna és arany és ősz fátyol lazán az
arcára hullott.
Megcsókoltam, szinte fulladozva a haj felhőben, majd
ráfeküdtem, és hagytam, hogy dús mellem finoman szétlapuljon a
mellkasán. Kicsit megmozdult, hozzám dörgölte magát, majd kéjesen
felsóhajtott.
Kezével megfogta a fenekemet, és próbált eléggé megemelni
engem annyira, hogy belém tudjon hatolni.
– Még ne – suttogtam. Lenyomtam a csípőmet, majd finoman
ringatni kezdtem, élvezve, ahogy a selymes merevség nekinyomódik
a hasamnak. Halkan, kifulladva felnyögött.
– Hónapok óta nem volt se időnk, se helyünk, hogy rendesen
szeretkezzünk – mondtam neki. – Úgyhogy most nem sietünk el
semmit sem, rendben?
– Azt hiszem, valamelyest hátrányos helyzetben vagyok jelen
pillanatban, Sassenach – motyogta a hajamba. Mocorogni kezdett
alattam, és sürgetően felfelé nyomta a csípőjét. – Esetleg nem
lehetne, hogy legközelebb nem sietünk el semmit?
– Nem, nem lehetne – mondtam határozottan. – Most. Lassan. Ne
mozdulj!
Előbb valami dörgő hang tört fel a torkából, de aztán felsóhajtott
és elengedte magát, hagyva, hogy a keze lehulljon a teste mellé.
Lejjebb csúsztam a testén, mire élesen levegőt vett, aztán a
mellbimbójára helyeztem a számat.
Gyengéden végigfuttattam a nyelvemet a kis gombocskán, amitől
az megmerevedett, miközben élveztem, ahogy az azt körbevevő
durva, göndör, gesztenyebarna szőrszálak csiklandoznak. Éreztem,
ahogy a teste megfeszül alattam, mire a kezemet a felkarjára
helyeztem, hogy mozdulatlanul tartsam, miközben tovább
nyalogattam, finoman harapdálva, szívogatva, és a nyelvemmel
játszadozva a mellbimbójával.
Pár perccel később felemeltem a fejemet, egy kézzel
hátrasöpörtem a hajamat, és megkérdeztem:
– Mit is mondtál?
Kinyitotta az egyik szemét.
– Az Üdvözlégyet – mondta. – Csak így bírom ki. – Becsukta a
szemét, és tovább motyogott latinul. – Ave Maria, gratia plena…
Felhorkantottam, majd átváltottam a másik mellbimbójára.
– Kezded elveszíteni a fonalat – mondtam neki, mikor
legközelebb felemeltem a fejemet, hogy levegőt vegyek. – Már
háromszor elmondtad az Úr Imáját egymás után.
– Már egyáltalán az meglep, hogy még értelmes dolgokat
beszélek. – A szeme csukva volt, és izzadságcseppek gyöngyöztek az
arcán. Egyre növekvő nyughatatlansággal mozgatta a csípőjét. –
Most?
– Még nem. – Még mélyebbre hajtottam a fejemet, és valami
hirtelen ötlettől vezérelve belefújtam a köldökébe. Ez teljesen
meglepte, görcsösen összerándult, és olyan hangot adott ki, amit
csakis kuncogásnak lehetett volna leírni.
– Ezt ne csináld! – mondta.
– Csinálom, ha akarom – jelentettem ki, majd ismét ráfújtam. –
Pont olyan hangot adsz, mint Bree – mondtam neki. – Mindig ezt
csináltam vele, amikor kisbaba volt. Imádta.
– Nos, én nem vagyok kisbaba, ha ezt eddig nem vetted volna
észre – mondta kicsit ingerlékenyen. – Ha már muszáj ezt csinálnod,
akkor nem próbálnád meg legalább egy kicsit lentebb?
Megpróbáltam.
– Semmi szőröd nincs a combod tövénél – mondtam, csodálva a
sima, fehér bőrt, ami ott húzódott. – Szerinted miért van ez így?
– A tehén az összesét lenyalta, amikor legutoljára megfejt –
mondta összeszorított fogain keresztül. – Az isten szerelmére,
Sassenach!
Felkacagtam, majd ismét munkához láttam. Végül abbahagytam,
és felkönyököltem.
– Azt hiszem, eleget kaptál – mondtam, ahogy kisöpörtem a
hajamat a szememből. – Az utóbbi pár percben semmit sem mondtál,
csak azt, hogy „Jézus Krisztus”, újra meg újra.
Hogy így jelt adtam neki, előrevetette magát, a hátamra dobott, és
a testsúlyával leszorított az ágyra.
– Ezt még meg fogod bánni, Sassenach – mondta komor
megelégedéssel.
Mindenféle megbánás nélkül rávigyorogtam.
– Valóban?
Jamie összehúzott szemmel nézett le rám.
– Csak ne siessük el, mi? Könyörögni fogsz érte, mire végzek
veled.
Próbaképpen megrángattam kicsit a csuklómat, amit szorosan
tartott a kezében, majd az izgalommal teli várakozástól ficánkolni
kezdtem alatta.
– Ó, könyörülj rajtam, te szörnyeteg! – mondtam.
Kurtán felhorkantott, majd a mellem íve fölé hajtotta a fejét, ami
gyöngyfehér volt a halovány, zöld vízfényben.
Becsuktam a szememet, és hátradőltem a párnákra.
– Páter noster, qui es incoelis… – suttogtam.
Rettenetesen elkéstünk a vacsoráról.

L
Jamie nem vesztegette az időt, hanem vacsoránál rögtön rákérdezett
a Rose Hall–i Mrs. Abernathyre.
– Abernathy? – Mr. MacIver összehúzta a szemöldökét, kését
pedig az asztalhoz ütögette, így próbálva működésre ösztökélni
elméjét. – Igen, mintha hallottam volna már a nevet, de egyszerűen
nem jut eszembe, hogy hol.
– Ó, de hiszen ismered te Abernathyt! – szólt közbe a felesége,
félbehagyva a szolgálók utasítását, hogy álljanak neki elkészíteni a
desszertet. – Az a birtok fenn a Yallahs–folyón, fenn a hegyekben.
Főleg cukornádat termesztenek, meg egy kis kávét.
– Igen, hát persze! – kiáltott fel a férje. – Hogy neked milyen jó a
memóriád, Rosie! – mosolygott a feleségére szeretetteljesen.
– Nos, magamtól nekem sem jutott volna eszembe – mondta
szerényen –, csak hát múlt héten a tiszteletes az Új Kegyelet
templomban is Mrs. Abernathy felől érdeklődött.
– Miféle tiszteletes ez, asszonyom? – kérdezte Jamie, miközben
vett egy szelet sült csirkét a hatalmas tálról, amit egy fekete szolgáló
kínált fel neki.
– Micsoda jó étvágya van, Mr. Fraser! – örömködött Mrs.
MacIver elismerően, látva Jamie megpakolt tányérját. – A sziget
levegője teszi, amondó vagyok.
Jamie fülének hegye elvörösödött.
– Gondolom – felelte, vigyázva, nehogy rám nézzen. – Ez a
tiszteletes…?
– Nos, hát persze. Campbell, azt hiszem, úgy hívják, Archie
Campbell. – Ezt hallva döbbenten összerezzentem, mire Mrs.
MacIver kíváncsian rám pillantott. – Csak nem ismeri?
Megráztam a fejemet, majd lenyeltem a számban lévő savanyított
gombát.
– Egyszer találkoztam vele Edinburghban.
– Hm. Nos, most idejött misszionáriusnak, hogy a pogány
feketéket Jézus urunk keblére vezesse, ahol megváltást találnak –
mondta teljes csodálattal, majd dühösen a férjére pillantott, aki egy
horkantással jelezte véleményét. – Nehogy most a pápista
megjegyzéseiddel gyere, Kenny! Campbell tiszteletes rendes,
istenfélő ember, és mellesleg tanult férfi is. Én magam is a szabad
egyház tagja vagyok – mondta, bizalmasan odahajolva hozzám. – A
szüleim kitagadtak, amikor hozzámentem Kennyhez, de
megmondtam nekik, hogy előbb–utóbb biztos meglátja majd a fényt.
– Sokkal utóbb – jegyezte meg a férje, miközben dzsemet
kanalazott a tányérjára. Rávigyorgott a feleségére, aki szippantott
egyet, majd folytatta a történetét.
– Szóval, miután a tiszteletes olyan tanult ember, Mrs. Abernathy
írt neki, mikor a tiszteletes még Edinburghban volt, hogy kérdezzen
tőle dolgokat. És most, hogy a tiszteletes ideért, fejébe vette, hogy
megy és meglátogatja Mrs. Abernathyt. Bár azok után, amit Myra
Dalrymple és Davis tiszteletes mondott neki, meg lennék lepődve, ha
még betenné a lábát arra a helyre – tette hozzá kimérten.
Kenny MacIver felnyögött, majd intett az ajtóban álló
szolgálónak, aki egy újabb nagy tálat tartott a kezében.
– Én nem sok hitelt adnék bárminek, amit Davis tiszteletes mond
– jegyezte meg. – Az az ember még ahhoz is túl szent, hogy szarjon.
De Myra Dalrymple értelmes asszony. Au! – Visszarántotta az ujjait,
mivel a felesége rácsapott a kanállal, és a szájába vette őket.
– Mi mondanivalója volt Mrs. Abernathyről Miss Dalrymple–
nek? – érdeklődött Jamie, gyorsan közbevágva, mielőtt kitörhetett
volna a házastársi háború.
Mrs. MacIver arca lángolt, de elsimította morcosan összehúzott
homlokát, ahogy Jamie felé fordult, hogy válaszoljon neki.
– Nos, a nagyja csak rosszindulatú pletyka volt – ismerte be. –
Afféle dolgok, amiket az emberek mindig fecsegnek azokról a
nőkről, akik egyedül élnek. Hogy túlságosan élvezi a férfi rabszolgái
társaságát, tudja?
– De akkor valóban fecsegtek az emberek, amikor meghalt a férje
– szólt közbe Kenny. A tányérjára csúsztatott több kicsi,
szivárványszínű halat a tálról, amit a szolgáló tartott oda neki. –
Most, hogy jobban belegondolok, már jól emlékszem rá.
Barnabas Abernathy Skóciából érkezett, és öt évvel azelőtt
vásárolta meg Rose Hallt. Tisztességesen vezette a birtokot, kis
profitot is csinált a cukorból meg a kávéból, úgyhogy nem is
érdemelte ki, hogy a szomszédai a szájukra vegyék. Aztán két évvel
ezelőtt elvett egy nőt, akiről senki semmit sem tudott, akit
egyszerűen csak hazahozott a guadeloupe–i útjáról.
– És hat hónappal később halott volt – tette fel az i–re a pontot
Mrs. MacIver zord élvezettel.
– És az a hír járja, hogy Mrs. Abernathynek valami köze volt
ehhez?
– Miután volt arról némi fogalmam, hogy mennyiféle trópusi
parazita és betegség támadhatta meg az európaiakat a Karib–
térségben, a magam részéről erősen kételkedtem ebben. Barnabas
Abernathyt könnyűszerrel elvihette bármi, a maláriától kezdve az
elefántlábig, de Rosie MacIvernek igaza volt – ez emberek szerették
a rosszindulatú pletykákat.
– Méreg – mondta Rosie halkan, gyors pillantást vetve a
konyhába vezető ajtóra. – Az orvos is mondta, aki ellátta. Persze
lehetett valamelyik rabszolganő is a bűnös. Volt némi szóbeszéd,
hogy miket művel Barnabas a női rabszolgáival, és az is sokkal
gyakoribb, hogy az ültetvény szakácsnője belecsepegtet valamit a
raguba, mint azt szeretik beismerni, de… – Elhallgatott, ahogy bejött
a helyiségbe egy újabb szolga, kezében egy metszett üveg
szószostállal. Mindenki elhallgatott, ahogy a nő letette a tálat az
asztalra, pukedlizett az asszonyának, majd távozott.
– Nem kell aggódnia – mondta Mrs. MacIver megnyugtatóan,
ahogy látta, hogy a nő után pillantok. – Van egy fiú, aki mindent
megkóstol, mielőtt felszolgálnák. Minden rettentő biztonságos.
Némi nehézségek árán lenyeltem a falat halat, amit éppen azelőtt
kaptam be.
– Akkor tehát Campbell tiszteletes meglátogatta Mrs. Abernathyt?
– szólt közbe Jamie.
Rosie hálásan fogadta a témaváltást. Megrázta a fejét, amitől
fejkötőjének csipkés fodrai vadul megremegtek.
– Nem, biztos vagyok benne, hogy nem, mert már rögtön másnap
galiba volt a húga miatt.
Az Ian és a Bruja után való kutatásunk izgalmában szinte meg is
feledkeztem Margaret Jane Campbellről.
– Mi történt a húgával? – kérdeztem kíváncsian.
– Hát nyoma veszett! – Mrs. MacIver kék szeme kikerekedett,
hogy ilyen fontos dolgot közölhet. Kékhegy–lak elég távol esett
mindentől, szárazföldön Kingston jó tíz mérföldnyire volt,
jelenlétünk pedig páratlan lehetőséget biztosított némi pletykára.
– Micsoda? – Fergus egészen addig teljes mértékben a tányérjának
szentelte a figyelmét, ám most pislogva felpillantott. – Nyoma
veszett? Hol?
– Az egész sziget erről beszél – szólt közbe Kenny, elragadva a
beszélgetés vezérfonalát a feleségétől. – Úgy tűnik, a tiszteletes
alkalmazott egy nőt, hogy gondját viselje a húgának, de a nő belehalt
a lázba az úton.
– Ó, szegény lélek! – Fájt egy kicsit a szívem Nellie Cowdenért és
az ő széles, barátságos arcáért.
– Igen – bólintott Kenny fölényesen. – Nos, aztán a tiszteletes
talált egy helyet, ahol elszállásolhatta a húgát. Botor egy dolog volt,
nem igaz? – fordult felém, egyik szemöldökét a magasba emelve.
– Valami olyasmi.
– Igen. Nos, a lányka csendesnek és engedelmesnek tűnt, és Mrs.
Forrest, akié a ház, ahol megszállt, mindig kiültette a verandára a nap
hűvösebb szakában. Aztán múlt hét kedden odament egy fiú, hogy
szóljon, Mrs. Forrestet rögtön várják a nővérénél, aki éppen akkor
szült. És erre Mrs. Forrest teljesen megzavarodott és rögvest elsietett,
ott felejtve Miss Campbellt a verandán. És amikor ez az eszébe
jutott, akkor visszaküldött valakit, hogy vessen rá egy pillantást, de
addigra Miss Campbellnek már nyoma veszett. És azóta senki sem
látta, pedig a tiszteletes aztán eget–földet felforgat utána, hogy úgy
mondjam. – MacIver előre–hátra ringatózott a széken, felfújva a
napsütéstől foltos orcáját.
Mrs. MacIver megrázta a fejét, és szomorúan csettintgetett a
nyelvével.
– Myra Dalrymple megmondta a tiszteletesnek, hogy el kéne
mennie a kormányzóhoz, hogy segítséget kérjen a húga
megtalálásához – mondta. – De a kormányzó még alig rendezkedett
be, és még nem áll rá készen, hogy bárkit is fogadjon. Nagy fogadást
tart majd jövő csütörtökön, hogy találkozzon a sziget összes fontos
emberével. Myra azt mondta, hogy a tiszteletesnek mindenképpen el
kell majd mennie, és ott kell majd beszélnie a kormányzóval, de a
tiszteletesnek ehhez nincs igazán kedve, mivel olyan világi esemény
az, tudják.
– Egy fogadás? – Jamie letette a kanalát, és érdeklődve pillantott
Mrs. MacIverre. – Nem tudja, kell hozzá meghívó?
– Ó, nem – felelte a nő a fejét rázva. – Bárki mehet, aki szeretne,
én legalábbis így hallottam.
– Valóban? – Jamie mosolyogva rám pillantott. – Mit gondolsz,
Sassenach? Szeretnél eljönni velem a kormányzó rezidenciájára?
Csodálkozva bámultam őt. Egészen addig azt gondoltam, hogy a
nyilvános megjelenés az utolsó dolog, ami az eszébe jutna. Az is
meglepett, hogy hajlandó hagyni, hogy bármi is megakadályozza
abban, hogy a lehető leghamarabb ellátogasson Rose Hallba.
– Ez kitűnő lehetőség arra, hogy Ian után érdeklődjünk, nem
gondolod? – magyarázta. – Végül is lehet, hogy nem Rose Hallban
van, hanem valahol másutt a szigeten:
– Nos, azt leszámítva, hogy nincs semmim, amit felvehetnék… –
húztam az időt, ahogy próbáltam rájönni, mire is készül valójában.
– Az igazán nem probléma – biztosított Rosie MacIver. – A sziget
egyik legügyesebb varrónője dolgozik nekem. Pillanatok alatt
kicsinosítja majd önt.
Jamie elgondolkodva bólintott. Szemét összehúzva elmosolyodott,
ahogy rám pillantott a gyertyaláng fölött.
– Én ibolyaszínű selyemre gondoltam – mondta. Óvatosan kihúzta
a szálkákat a tányérján lévő halból, és félretette őket. – Ami pedig a
másik dolgot illeti… Ne aggódj, Sassenach! Van egy ötletem. Majd
meglátod.
 58

Színdarab a vörös halálról

Ki az az ifjú bűnös ott, bilincsekkel kezén?
Miért rázzák rá az öklüket, mit véthetett szegény?
Az arcán miért honol vajon oly szörnyű bűntudat?
Miért viszik börtönbe őt? A hajszíne miatt!

Jamie letette a kezében tartott parókát, és egyik szemöldökét

felhúzva rám pillantott a tükörben. Rávigyorogtam és folytattam a
szavalást, miközben a kezemmel gesztikuláltam:

Ily hajról szégyen szólni is, hisz ennyit bárki ért,

A régi szép időkbe tán kötél is járt ezért.
Nem csak kötél, nyögjön előbb kemény korbács alatt
Gyalázatos, kimondhatatlan hajszíne miatt!

– Nem azt mondtad nekem, hogy orvosnak tanultál, Sassenach? –

kérdezte. – Vagy inkább mégiscsak költőnek?
– Én ugyan nem – biztosítottam, ahogy odaléptem hozzá, hogy
megigazítsam a kravátliját. – Ezek a gondolatok egy bizonyos A. E.
Housmantól származnak.
– Biztos vagyok benne, hogy egy is bőven elég belőle – jegyezte
meg Jamie szárazon. – Ismerve a véleménye minőségét. – A kezébe
vette a parókát, és óvatosan a fejére tette, mire kis felhőkben
illatosított púder szállt fel belőle, ahogy itt–ott megbökdöste. –
Akkor tehát ez a bizonyos Mr. Housman egy ismerősöd?
– Mondhatjuk – feleltem, ahogy leültem az ágyra, hogy onnan
nézzem. – Annyi az egész, hogy a kórház orvosi pihenőjében, ahol
dolgoztam, volt egy kötet az összegyűjtött verseiből, amit valaki
ottfelejtett. Általában két beteg közt nincs az embernek ideje arra,
hogy regényeket olvasson, de a versek ideálisak. Azt hiszem,
mostanra már Housman legtöbb versét kívülről tudom.
Óvatosan rám pillantott, mintha attól tartott volna, hogy ismét
szavalni kezdek, de én csak rámosolyogtam, mire ismét munkához
látott. Lenyűgözve figyeltem az átváltozását.
Vörös sarkú cipő és selyemharisnya, az oldalán fekete díszítéssel.
Szürke szaténnadrág, a térdénél ezüstcsatokkal. Hófehér vászoning, a
mandzsetta és a nyakfodor hathüvelyknyi brüsszeli csipke. A kabát,
egy súlyos, szürke mestermű kék mandzsettával és címeres
ezüstgombokkal az ajtó mögött lógott, a sorára várva.
Befejezte az arca alapos bepúderezését, majd megnyalta egyik
ujjának hegyét, felvett egy mű szépségpettyet, az egyik felét bekente
arabmézgával, és ügyesen a szája sarka mellé illesztette.
– Tessék – mondta, ahogy a fésülködőasztal kisszékén ülve
megfordult, hogy szembe nézzen velem. – Úgy nézek ki, mint egy
vörös loboncú, skót csempész?
Alaposan végignéztem rajta, a hosszú, göndör parókától egészen a
marokkói sarkú cipőig.
– Úgy nézel ki, mint egy vízköpő – mondtam. Az arcán széles
mosoly jelent meg. A fehér púderrel kihúzva az ajka
természetellenesen vörösnek tűnt, szája pedig szélesebbnek és még
kifejezőbbnek, mint általában.
– Non! – mondta Fergus morcosan, aki pont akkor lépett be a
szobába, hogy ezt épp meghallja. – Úgy néz ki, mint egy francia!
– Az tulajdonképpen egy és ugyanaz – jelentette ki Jamie, majd
tüsszentett egyet. Megtörölte az orrát egy zsebkendővel, majd
bocsánatkérően a fiatalemberhez fordult: – Az elnézésedet kérem,
Fergus.
Felállt és a kabátért nyúlt, belebújt, és megigazította a szélét. A
háromhüvelykes sarokkal hat láb hét hüvelyk magasan tornyosult
mindenki fölé; feje majdnem a vakolt plafont súrolta.
– Nem is tudom – mondtam, ahogy kétkedve felpillantottam rá. –
Még sosem láttam ekkora franciát.
Jamie megrántotta a vállát, mire a kabátja megzizzent, mint az
őszi levelek.
– Igen, nos, a magasságomat nem tudom elrejteni. De amíg a
hajam nincs szem előtt, addig, azt hiszem, minden rendben lesz.
Amúgy pedig – tette hozzá, elismerően rám pillantva – az emberek
nem engem fognak nézni. Állj föl, hadd nézzelek!
Szót fogadtam, és lassan körbefordultam, megmutatva, hogyan
terül szét az ibolyaszínű selyemszoknya. A mélyen szabott dekoltázst
habzó csipke takarta el, ami többszörös V alakban futott végig a ruha
mellrészén. Ehhez illő csipke hullott alá kecses, fehér halmokban a
ruha könyékig érő ujjából is, ami szabadon hagyta a csuklómat.
– Igazán kár, hogy nincs itt nálam édesanyád gyöngysora –
jegyeztem meg. Nem bántam meg, hogy már nem volt a
birtokomban; hátrahagytam Briannának, a fotókat és családi iratokat
tartalmazó dobozban. Am ettől még, hála a mély dekoltázsnak és
annak, hogy a hajam fel volt tűzve, láttam a tükörben csupasz
nyakam és mellem hosszú vonulatát, ami fehéren emelkedett elő az
ibolyaszínű selyem alól.
– Erre gondoltam is. – Egy bűvész ügyességével Jamie előhúzott
egy kis dobozt a belső zsebéből, és átnyújtotta nekem, miközben
jobb lábát hátrahúzva mélyen meghajolt előttem, a lehető
legkifinomultabb, versailles–i stílusban.
A dobozban egy apró, csillogó hal volt, amit valami kemény,
fekete anyagból faragtak, a pikkelyei szélét pedig arannyal vonták
be.
– Ez egy bross – magyarázta. – Esetleg viselhetnéd egy fehér
szalagra tűzve a nyakadban.
– Ez gyönyörű! – mondtam boldogan. – Miből készült?
Ébenfából?
 – Fekete korádból – felelte. – Tegnap vettem, amikor Fergusszel a
Montego–öbölben voltunk. – Ő és Fergus az előző nap megkerülték a
szigetet az Artemisszel, megszabadulva a denevérguanóból álló
rakomány utoljától is, amit elszállítottak a vevőnek.
Találtam egy darab fehér szaténszalagot, amit Jamie előzékenyen
a nyakamra kötött, előrehajolva, hogy a vállam fölött vethessen egy
pillantást a tükörképemre.
– Nem, valóban nem engem fognak nézni. A vendégek fele téged
fog bámulni, Sassenach, a másik fele meg Mr. Willoughbyt.
– Mr. Willoughbyt? Az biztonságos? Úgy értem… – Lopva az
apró kínaira pillantottam, aki türelmesen ült törökülésben egy
kisszéken, csillogó, tiszta, kék selyembe burkolva, majd
lehalkítottam a hangomat. – Úgy értem, lesz ott bor is, nem igaz?
Jamie bólintott.
– És whisky, és borkoktél, és portói, és pezsgőpuncs, és egy kis
hordónyi a legjobb francia brandyből, Monsieur Etienne Marcel de
Provac Alexandre nagylelkű hozzájárulásából. – Kezét a mellkasára
helyezte, majd ismét meghajolt, amolyan túljátszott pantomimes
módon, amitől felkacagtam. – Ne aggódj! – mondta, ahogy
felegyenesedett. – Viselkedni fog, vagy visszaveszem a kis
korallgömbjét. Ugye, te kis pogány? – tette hozzá Mr. Willoughbyre
vigyorogva.
A kínai tudós jelentős méltósággal bólintott. Hímzett selyemből
készült, fekete, kerek sapkáját egy kis, faragott, vörös korallgömb
díszítette – hivatásának jelképe, amit hála egy korallárussal való
véletlenszerű találkozásnak a montegói kikötőben, valamint Jamie jó
természetének, visszakapott.
– Biztos vagy benne, hogy el kell mennünk? – A szívem heves
dobogása részben az általam viselt, szoros fűzőnek volt köszönhető,
ám nagyobb arányban hozzájárult az a lelki szemeim előtt újra és
újra lejátszódó jelenet is, amiben Jamie fejéről leesik a paróka, mire a
bankett rögtön félbeszakad, mivel az egész vendégsereg megáll,
hogy megbámulja a haját, mielőtt egy emberként kiáltanának a
Királyi Haditengerészetért.
– Igen, biztos. – Megnyugtatóan rám mosolygott. – Ne aggódj,
Sassenach! Ha bárki is ott lesz a Delfinről, nem valószínű, hogy fel
fognak ismerni. Ebben a gúnyában nem.
– Remélem is. Szerinted valóban ott lesz valaki is ma este a
hajóról?
– Kétlem. – Vadul megvakarta a parókát a bal füle fölött. – Hol
szerezted ezt az izét, Fergus? Azt hiszem, tetves.
– Dehogy, milord – biztosította őt Fergus. – A parókakészítő,
akitől béreltem, biztosított, hogy rendesen be lett szórva izsóppal és
lócsalánnal, hogy megakadályozzák az efféle fertőzést. – Fergus nem
viselt parókát, hanem vastagon bepúderezte a saját haját, és rettentő
jóképűen festett új, sötétkék bársonyból készült öltönyében. Igaz,
kevésbé megdöbbentően, mint Jamie.
Félénk kopogtatás hallatszott az ajtó felől, majd belépett Marsali.
Az ő ruhatára is fel lett frissítve, és most ott ragyogott egy
halványrózsaszín ruhában, aminek derekát egy sötétebb szalag ölelte
körül.
Azonban úgy láttam, ragyogásáról nem csak a ruha tehet, és
ahogy végighaladtunk a keskeny folyosón a hintónk felé, összehúzva
a szoknyánkat, hogy az anyag ne érjen a falhoz, sikerült is kicsit
előrehajolnom, és fülébe suttognom:
– Használod a varádicsolajat?
– Mm? – hümmögött szórakozottan, tekintetét Fergusre szegezve,
ahogy az meghajolt, és kinyitotta előtte a hintó ajtaját. – Mit
mondott?
– Ne is törődj vele! – mondtam rezignáltam Jelen pillanatban ez
volt a legkisebb bajunk.

L
A helytartó kúriája fényárban úszott. Lámpások sorakoztak a veranda
alacsony falán és lógtak a fák ágairól a díszes kert ösvényei mentén.
Színpompásan felöltözött emberek szálltak kis az összezúzott
kagylókkal fedett behajtón álló hintóikból, hogy aztán a hatalmas
franciaajtókon át besétáljanak a házba.
Elküldtük a mi – pontosabban Jared – hintóját, de egy pillanatig
csak álldogáltunk a behajtón, várva, hogy kicsit apadjon az érkezők
áradata. Jamie kissé idegesnek tűnt. Ujjai egyre–másra megrándultak
a szürke szatén mellett, de kívülről nézve a viselkedése éppen olyan
nyugodt volt, mint mindig is.
Az előcsarnokban kis köszöntősor állt; a sziget több kisebb
tisztségviselőjét is meghívták, hogy segítsenek köszönteni a
kormányzó vendégeit. Jamie elé léptem a sorban, és bólogatva
rámosolyogtam Kingston polgármesterére és a feleségére.
Egy kicsit inamba szállt a bátorságom, mikor megpillantottam a
sorban következő, kitüntetésekkel kidíszített admirálist, aki ott
csillogott aranyozott kabátjában és epolettjében, ám a férfi arcán
mindössze csak enyhe csodálkozás suhant át, ahogy kezet fogott az
engem kísérő hatalmas franciával és apró kínaival.
Aztán már ott is volt ismerősöm, akivel a Delfinen találkoztam.
Ma este Lord John szőke haja megbújt ünnepélyes parókája alatt, de
rögtön felismertem letisztult, finom vonású arcát és vékony, izmos
testét. A többi tisztségviselőtől kicsit távolabb, egyedül állt. Az a
pletyka járta, hogy a felesége nem volt hajlandó elhagyni Angliát,
hogy kövesse őt erre a kiküldetésre.
Megfordult, hogy köszöntsön engem, arcán odafagyott,
ünnepélyes udvariassággal. Aztán meglátott, pislogott egyet, majd
pedig hatalmas melegséget és örömöt sugárzó mosoly jelent meg az
arcán.
– Mrs. Malcolm! – kiáltotta, ahogy megragadta a kezemet. –
Annyira örülök, hogy láthatom!
 – Az érzés nagyon is kölcsönös! – mondtam, visszamosolyogva
rá. – Mikor legutoljára találkoztunk, nem tudtam, hogy ön a
kormányzó. Attól tartok, egy kicsit túl bensőséges hangnemet
ütöttem meg önnel.
Felkacagott, miközben arca ragyogott a falikarokban égő gyertyák
fényében. Most, ahogy először, végre tisztán láthattam a fényben,
észrevettem, hogy mennyire lenyűgözően jóképű férfi is.
– Úgy hiszem, nagyszerű indoka volt arra, hogy így tegyen –
mondta. Tüzetesen végignézett rajtam. – Megjegyezhetem, hogy
milyen remekül fest ma este? Egyértelműen látszik, hogy a sziget
levegője mennyivel jobb hatással van önre, mint a hajó bűzei.
Reméltem, hogy még találkozhatom önnel, mielőtt magam mögött
hagyom a Delfint, de mikor ön után érdeklődtem, Mr. Leonard azt
felelte, hogy gyengélkedik. Remélem, azóta teljesen felépült.
– Ó, teljes mértékben – feleltem neki, kifejezetten élvezve a
helyzetet. Gyengélkedtem, mi? Úgy tűnt, Tom Leonardnak nem állt
szándékában bevallani, hogy hagyta, hogy belevesszek a tengerbe.
Kíváncsi lettem volna, hogy beleírta–e a hajónaplóba az eltűnésemet.
– Bemutathatom a férjemet? – Megfordultam és intettem Jamie–
nek, aki egészen addig élénk beszélgetésbe elegyedett az
admirálissal, ám ekkor már felénk tartott, Mr. Willoughbyvel az
oldalán.
Visszafordultam, és láttam, hogy a kormányzó arca olyan zöld
színt vesz fel, mint az egres. Kikerekedett szemmel Jamie–ről rám
nézett, majd vissza, olyan sápadtan, mintha ikerszellemeket látott
volna.
Jamie odaállt mellém, és illedelmesen fejet hajtott a kormányzó
előtt.
– John – mondta halkan. – Jó téged látni, cimbora!
A kormányzó kinyitotta, majd becsukta a száját anélkül, hogy
bármi hangot adott volna.
– Egy kicsit később majd keressünk rá alkalmat, hogy
beszélhessünk – mormolta Jamie. – De egyelőre a nevem Etienne
Alexandre. – Megfogta a karomat, és ünnepélyesen meghajolt. – És
megengedi, hogy bemutassam a feleségemet, Claire–t? – mondta
hangosan, könnyedén franciára és magázásra váltva.
– Claire? – nézett rám a kormányzó vad tekintettel. – Claire?
– Öhm, igen – mondtam, remélve, hogy nem fog elájulni. Bár
nagyon úgy tűnt, hogy arra készül, de fogalmam sem volt, hogy
keresztnevem felfedése miért volt rá ekkora hatással.
Az utánunk érkezők türelmetlenül várták, hogy elmenjünk az
útból. Meghajoltam, megrebbentettem a legyezőmet, majd
besétáltunk a rezidencia nagy szalonjába. Hátrapillantottam a vállam
fölött, és láttam, ahogy a kormányzó gépiesen kezet fog a következő
vendéggel, miközben falfehér arccal bámul utánunk.
A szalon egy hatalmas helyiség volt, alacsony plafonnal és tele
emberekkel, akik olyan hangosak és színpompásak voltak, mint egy
kalitkányi papagáj. Ezt látva egy kicsit megkönnyebbültem. Ebben a
tömegben Jamie még mérete ellenére sem volt túl feltűnő.
Egy kis zenekar játszott a szoba egyik végében, a teraszra vezető,
szélesre tárt ajtó mellett. Több embert is láttam arrafelé sétálni,
láthatóan vagy egy kis friss levegőt, vagy némi csendet keresve,
hogy négyszemközt beszélgethessenek. A helyiség másik végében
egy másik ajtó egy rövid folyosóra nyílt, ami az öltözőszobák felé
vezetett.
Senkit sem ismertünk, és még csak támogatónk sem volt, aki
bemutatott volna minket a társaság tagjainak. Azonban Jamie
előrelátásának hála, erre nem is volt szükségünk. Pillanatokkal
azután, hogy megérkeztünk, nők kezdtek összegyűlni körülöttünk,
akiket lenyűgözött Mr. Willoughby.
– Az üzlettársam, Mr. Ji Tien Cso – mutatta be őt Jamie egy szűk
sárga szaténruhát viselő, tömzsi, fiatal hölgynek. – Kína mennyei
királyságából, madame.
– Ooh! – A fiatal hölgy lenyűgözve megrebegtette legyezőjét az
arca előtt. – Tényleg Kínából jött? Hogy micsoda elképzelhetetlen
távolságot tehetett meg! De engedje meg, hogy köszöntsem a mi kis
szigetünkön, Mr…. Mr. Cso? – kinyújtotta felé a kezét, láthatóan azt
várva, hogy Mr. Willoughby megcsókolja.
Mr. Willoughby kezét a ruhaujjába dugva mélyen meghajolt
előtte, és előzékenyen mondott valamit kínaiul. A fiatal nő teljesen
izgalomba jött tőle. Jamie egy pillanatra mintha megrémült volna,
majd ismét arcára öltötte az udvariasság álarcát. Láttam, ahogy Mr.
Willoughby csillogó, fekete tekintetét a hölgy cipőjének orrára
szegezi, ami kilógott a szoknya szegélye alól, és eltűnődtem, hogy
vajon mit is mondhatott neki.
Jamie megragadta az alkalmat – és a hölgy kezét –, és rendkívül
udvariasan fölé hajolt.
– Őszinte szolgája, madame – mondta angolul, erős akcentussal. –
Etienne Alexandre. És bemutathatom a feleségemet, Claire–t?
– Igen, természetesen! Annyira örülök a találkozásnak! – A fiatal
hölgy, aki teljesen kipirult az izgalomtól, megfogta és megszorította
a kezemet. – A nevem Marcelline Williams. Talán már találkozott a
bátyámmal, Judah–val? Az övé Tucatfa, tudják, a nagy
kávéültetvény. Eljöttem meglátogatni, hogy nála töltsem a szezont,
és egyszerűen pompásan érzem magamat!
– Nem, attól tartok, hogy senkit sem ismerünk itt – mondtam
bocsánatkérően. – Mi is éppen csak most érkeztünk Martinique–ről,
ott van a férjem cukorüzlete.
– Ó! – kiáltotta Miss Williams, miközben szeme hatalmasra
tágult. – De azt meg kell engedniük, hogy bemutassam önöket két
barátomnak, Stephenséknek! Úgy hiszem, hogy ők egyszer már
jártak Martinique–en, és Georgina Stephens olyan bűbájos teremtés.
Rögtön imádni fogják, ígérem!
És mást nem is kellett tennünk az ügy érdekében. Egy órán belül
már több tucat embernek mutattak be, miközben lassan körbevittek a
szobában, egyik csoporttól a következőig, és kézről kézről adogattak,
ahogy Miss Williams újabb és újabb embereknek mutatott be.
Láttam a helyiség túlsó végében Jamie–t, egy fejjel a többiek fölé
magasodva, arisztokratikus méltóságot árasztva. Barátságos
beszélgetésbe elegyedett egy csoportnyi férfival, akik mind rettentő
lelkesek voltak, hogy megismerkedhetnek egy virágzó vállalkozást
vezető üzletemberrel, aki esetleg hasznos kapcsolatokkal szolgálhat a
francia cukorpiacon. Egyszer lopva elkaptam a pillantását, mire
szélesen rám mosolygott, és gálánsán, francia módi szerint meghajolt
felém. Még mindig azon gondolkodtam, hogy ugyan mégis mi a
pokol járhat a fejében, mire készülhet, de aztán egyszerűen csak
megrántottam a vállamat. Majd elmondja, amikor készen áll.
Fergus és Marsali, akiknek szokás szerint nem volt szüksége
mások társaságára, csakis egymáséra, a táncparkett egyik végében
táncoltak. Marsali ragyogó, rózsaszín arccal mosolygott fel Fergusre.
Az alkalomra való tekintettel Fergus megszabadult hasznos
kampójától, és egy korpával töltött, fekete bőrkesztyűre cserélte, amit
hozzátűzött kabátja ujjához. Ezt Marsali ruhájának hátán nyugtatta,
és bár egy kicsit merevnek tűnt, nem volt annyira természetellenes,
hogy bárki is megjegyzést tegyen rá.
Eltáncoltam mellettük, nyugodtan forogva egy alacsony, pocakos,
Carstairs nevű angol ültetvényes karjai közt, aki bókokat zihált a
melleim közé, miközben vörös képe úszott az izzadságban.
Ami Mr. Willoughbyt illeti, ő addigra páratlan társasági diadalt
aratott, ahogy ott állt egy hölgykoszorú figyelmének középpontjában,
aminek tagjai egymással versengve adogatták neki a csemegéket és a
frissítőket. A szeme csillogott, és halovány pír játszott sárga
arcbőrén.
A tánc végeztével Mr. Carstairs ott hagyott engem egy csapatnyi
hölgy között, majd gálánsán elindult, hogy hozzon nekem egy pohár
bordóit. Erre én rögtön folytattam az este valódi küldetését, és
megkérdeztem a hölgyeket, hátha esetleg ismerik Abernathyéket,
miután azt tanácsolták nekem, hogy ismerkedjek meg velük.
 – Abernathy? – Mrs. Hall, egy fiatalabb családanya,
megrebegtette a legyezőjét, és elgondolkodva rám nézett. – Nem,
nem mondanám, hogy ismerem őket. Nem tudja véletlenül, gyakran
járnak társaságba?
– Dehogyis, Joan! – barátnője, Mrs. Yoakum, döbbentnek tűnt, de
az a fajta élvezettel teli döbbenet játszott az arcán, ami valami szaftos
pletykát előz meg. – Hát már hallottál Abernathyékről! Emlékszel az
úrra, aki megvette Rose Hallt, fenn a Yallahs–folyón?
– Ó, igen! – Mrs. Hall kék szeme kikerekedett. – Az, aki nem
sokkal azután meghalt, hogy megvette?
– Igen, ő – szólt közbe egy másik hölgy, meghallva a
beszélgetésünket.
– Azt mondták, hogy malária végzett vele, de én beszéltem az
orvossal, aki kezelte. Eljött hozzánk, hogy bekötözze mama rossz
lábát. Tudják, milyen mártír a vízkórja miatt! És ő, mármint az orvos,
mondta nekem – persze a lehető legnagyobb diszkrécióval…
Örömmel járatták a szájukat. Rose MacIver alapos tudósító volt;
az összes történet, amit előadott, most is előkerült, méghozzá még
több részlettel. Megragadtam a beszélgetés fonalát, és a kívánt
irányba terelgettem.
– Mrs. Abernathy alkalmaz szerződéses szolgálókat is a
rabszolgák mellett?
Ezt illetően az általános vélemény kicsit zavarosabb volt.
Néhányan úgy gondolták, hogy számos szerződéses szolgálója van,
míg mások azt, hogy csak egy vagy kettő – a jelenlévők közül ugyan
senki még csak be sem tette a lábát Rose Hallba, de persze az
emberek azt mondták…
Pár perccel később a pletyka a frissebb témák felé fordult, például
a csodálatos új segédlelkész, Mr. Jones viselkedése a megözvegyült
Mrs. Mina Alcott felé, de ugyanakkor meg mit lehetne várni egy
nőtől, akinek olyan híre van, mint neki, és biztos nem csak a
fiatalember hibája, és a nő annyival idősebb nála, de persze valakitől,
aki a Szent Rend tagja, azért többet várna el az ember… Elnézést
kértem, és csengő füllel beszöktem a hölgyek öltözőszobájába.
Menet közben megpillantottam Jamie–t, ahogy ott állt a
frissítőkkel megrakott asztal mellett. Egy magas, vörös hajú lánnyal
beszélgetett, aki hímzett pamutruhát viselt, s közben Jamie szemében
egy kis leplezetlen lágyság csillogott, ahogy a lányt nézte. A hölgy
lelkesen mosolygott fel rá, miután hízelgett neki a tőle kapott
figyelem. A látvány megmosolyogtatott, miközben eltűnődtem azon,
vajon mit gondolna az ifjú hölgy, ha rájönne, hogy Jamie valójában
nem is őt nézi, hanem a lányát képzeli a helyére, akit sohasem látott.
A külső öltözőszoba tükre előtt álltam, visszatűzögetve a
tincseimet, amik kiszabadultak a tánc alatt, miközben kiélveztem a
pillanatnyi csendet. A fényűzően berendezett öltözőszoba valójában
három helyiségből állt – az illemhely és a kalapok, stólák és egyéb
felsőruházat számára kijelölt raktárhelyiség a központi teremből
nyílt, ahol éppen álltam. Ebben nemcsak egy hosszú állótükör és egy
mindennel ellátott fésülködőasztal kapott helyet, hanem egy vörös
bársonnyal borított heverő is. Kicsit vágyakozva vizslattam ez
utóbbit – a cipő, amit viseltem, rettenetesen szorította a lábamat –, de
szólított a kötelesség.
Egyelőre semmit olyan nem sikerült kiderítenem az Abernathy–
ültetvényről, amit ne tudtunk volna már amúgy is, bár azért sikerült
összeállítanom egy egész hasznos kis listát több olyan Kingston
közeli ültetvényről, ahol alkalmaztak szerződéses szolgálókat.
Eltűnődtem azon, hogy Jamie–nek vajon szándékában állt–e barátja,
a kormányzó segítségét kérni az Ian utáni kutatásban – ez talán elég
indokot adott arra, hogy vállalja annak a kockázatát, hogy ma itt
megjelenik.
Csakhogy Lord John reakciója valódi kilétemre vonatkozóan
egyszerre ejtett zavarba és aggasztott kissé; szinte olyan volt, mintha
szellemet látott volna. Hunyorogva rápillantottam ibolyaszínű
tükörképemre, megcsodáltam a nyakamban lógó fekete–arany hal
csillogását, azonban nem találtam semmi felzaklatót a
megjelenésemben. A hajam apró gyöngyökkel és briliánsokkal
díszített tűkkel volt feltűzve, és egy leheletnyi Mrs. MacIver
kozmetikumaiból tetszetős módon besötétítette a szemhéjamat és
kipirosította az orcámat, már ha mondhatok ilyet.
Megrántottam a vállamat, csábítón megrebegtettem a
szempilláimat a tükörképemre, majd megtapogattam a hajamat, és
visszatértem a szalonba.
Odasétáltam a hosszú asztalokra kihelyezett frissítőkhöz, ahol
torták, sütemények, ínyencségek, gyümölcsök, cukorkák, töltött
tekercsek és még számos olyan tárgy, amit megnevezni nem tudtam,
viszont ehetőnek feltételeztem, garmadája fogadott. Ahogy
szórakozottan elfordultam a frissítős asztaltól, kezemben egy tányér
gyümölccsel, egyenesen nekimentem egy sötét színű mellénynek.
Ahogy összezavarodva elnézést kértem a ruhadarab tulajdonosától,
egyszer csak azon kaptam magamat, hogy Archibald Campbell
tiszteletes savanyú ábrázatába bámulok.
– Mrs. Malcolm! – kiáltott fel csodálkozva.
– Öhm… Campbell tiszteletes – válaszoltam kicsit erőtlenül. –
Micsoda meglepetés! – Óvatosan megtörölgettem egy mangófoltot a
hasán, erre azonban tett egy jelentőségteljes lépést hátra, ezért
abbahagytam.
Elég hűvösen a dekoltázsomra pillantott.
– Remélem, jó egészségben találom, Mrs. Malcolm? – mondta.
– Igen, köszönöm – feleltem. Azt kívántam, bárcsak abbahagyná,
hogy Mrs. Malcolmnak szólít, még mielőtt valaki meghallja, akinek
Madame Alexandre–ként lettem bemutatva.
– Sajnálattal hallom, ami a húgával történt – mondtam, remélve,
hogy ezzel elterelem a figyelmét. – Van már róla valami hír?
Mereven lehajtotta a fejét, így fogadva a sajnálatomat.
– Nem. Saját lehetőségeim, hogy kutatást indítsak utána,
természetesen limitáltak voltak – mondta. – Az általam szolgált
egyházközség egyik tagja tanácsolta, hogy kísérjem el őt és a
feleségét ide ma este, azzal a szándékkal, hogy előadjam a
problémámat a kormányzónak, és könyörögve megkérjem, segítsen
felkutatni a húgomat. Biztosíthatom, Mrs. Malcolm, hogy semmi
ennél kevésbé súlyos ügy nem vehetett volna rá arra, hogy részt
vegyek egy ilyen eseményen.
Megvető pillantást vetett egy, a közelünkben nevetgélő
vendégcsoportra, ahol három fiatalember azon versengett, melyikük
tud szellemesebb pohárköszöntővel előállni, így próbálva lenyűgözni
egy csapatnyi fiatal hölgyet, akik eme figyelmet jelentős kuncogással
és lelkes legyezőrebegtetéssel viszonozták.
– Igazán sajnálom, hogy ilyen szerencsétlenségben volt része,
tiszteletes! – mondtam, és próbáltam lassan eloldalazni tőle. – Miss
Cowden röviden beszámolt a húga tragédiájáról. Ha esetleg bármiben
tudnék segíteni…
– Senki sem tud segíteni – szólt közbe. Sivár volt a tekintete. – A
pápista Stuartok tehetnek mindenről, a gonosz próbálkozásukkal,
hogy megszerezzék a trónt, meg a zabolátlan felföldiek, akik
követték őket. Nem, senki sem tud segíteni, csakis Isten, ő pedig
elpusztította a Stuart–házat; majd azt a Frasert is el fogja pusztítani,
és azon a napon a húgom meggyógyul majd.
– Fraser? – Kezdett igencsak nyugtalanítani, amerre a beszélgetés
haladt. Gyors pillantást vetettem a szoba túlsó végébe, de szerencsére
Jamie–t sehol sem láttam.
– Úgy hívják azt az embert, aki elcsábította Margaretet a
családjától és azoktól, akikhez hűséggel kellett volna tartoznia.
Lehet, hogy nem az övé volt a kar, ami lecsapott a húgomra, de
őmiatta hagyta hátra a biztonságot jelentő otthonát, és tette ki magát
veszélynek. Igen, az Úr majd kellőképpen megbünteti James Frasert
– mondta, és ennek a gondolata amolyan sötét megelégedéssel
töltötte el.
– Igen, biztos vagyok benne – mormoltam. – Ha most megbocsát,
azt hiszem, éppen ott van az egyik barátom… – próbáltam
megszökni, de a húsostálakat cipelő inasok sora elállta az utamat.
– Isten nem fogja örökké hagyni, hogy a bujaság virágozzon –
folytatta a tiszteletes, láthatóan úgy érezve, hogy a mindenható
véleménye nagyban megegyezik az övével. Apró, szürke szemét,
tekintetében jeges rosszallással, egy közeli csoporton nyugtatta, ahol
több hölgy is úgy lengte körbe Mr. Willoughbyt, mint színpompás
lepkék egy kínai lampiont.
Mr. Willoughby is csak úgy ragyogott, a szó több értelmében is.
Magas hangú kuncogása elnyomta a hölgyek nevetgélését, és láttam,
ahogy megtántorodva nekiütközik egy mellette elhaladó inasnak,
majdnem felborítva egy szörbetes poharakkal teli tányért.
– Hasonlatosképpen az asszonyok tisztességes öltözetben,
szemérmetességgel és mértékletességgel ékesítsék magukat – idézte
a tiszteletes. – Nem hajfonatokkal és arannyal vagy gyöngyökkel
vagy drága öltözékkel.
– Úgy tűnt, kezdi nagyon beleélni magát; ezek után minden
bizonnyal Szodoma és Gomorra következik. – Egy nőnek, akinek
nincs férje, az Úr szolgálatának kéne szentelnie magát, nem pedig
magáról megfeledkezve nyilvános helyeken szórakoznia. Látja Mrs.
Alcottot? És ő özvegy, akinek szent dolgokkal illene töltenie az
idejét.
Követtem bosszús tekintetét, és láttam, hogy egy kövérkés, vidám
arcú nőt néz. Mrs. Alcott a harmincas éveiben járt, világosbarna haját
szoros csigákba csavarta fel, és éppen Mr. Willoughbyn kuncogott.
Kíváncsian pillantottam rá. Tehát ő volt Kingston hírhedt víg
özvegye!
A kis kínai mostanra már négykézláb mászkált körbe–körbe a
padlón, úgy téve, mintha egy elvesztett fülbevalót keresne, miközben
Mrs. Alcott megjátszott rémülettel sikongatott, mikor megindult a
lába felé. Úgy voltam vele, legjobb lesz, ha mindenféle késlekedés
nélkül megkeresem Fergust, és elráncigáltatom vele Mr. Willoughbyt
legújabb ismerősétől, mielőtt még túl messzire menne.
Láthatóan vérig sértve a látványtól, a tiszteletes hirtelen letette a
kezében tartott citrompürés poharat, megfordult, és a tömegen
keresztül elmasírozott a terasz irányába, könyökével vadul ellökve az
útjába kerülő embereket.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. A beszélgetés Campbell
tiszteletessel nagyban hasonlított arra, mint mikor az ember
viccelődni próbál egy hóhérral – bár az az igazság, hogy az egyetlen
hóhér, akit személyesen ismertem, sokkal jobb társaság volt
Campbell tiszteletesnél.
Hirtelen megpillantottam Jamie magas alakját, ahogy megindult a
szoba túlsó felében lévő ajtó felé, ami, gondolom, a kormányzó
magánlakosztályába vezetett. Biztos most készült Lord Johnnal
beszélni. Kíváncsiságtól vezérelve úgy döntöttem, hogy csatlakozom
hozzá.
A táncparkett mostanra már annyira zsúfolt volt, hogy igencsak
nehéz volt átjutnom rajta. Mire elértem ahhoz az ajtóhoz, amin
keresztül Jamie távozott, neki már rég nyoma veszett, de én azért
követtem.
Egy hosszú folyosón álltam, amit homályosan tartókban álló
gyertyák világítottak meg. A falat egymástól szabályos távolságban
magas szárnyas ablakok szakították meg, amiken ott táncolt a terasz
fáklyáinak vörös fénye, visszatükrözve a falon lévő, fém
díszítőelemek csillogását. Ezek főleg katonai dolgok voltak, díszes
pisztolyok, kések, pajzsok és kardok gyűjteménye. Elmerengtem
rajta, hogy ez vajon Lord John személyes gyűjteménye–e, vagy a
házhoz tartozik?
Itt, a szalon zajától távol, meglepő volt a csend. Végigsétáltam a
folyosón, lépteim zaját pedig elnyelte a parkettet borító, hosszú,
török futószőnyeg.
Valahol előttem férfihangok mormolása hallatszott, de nem
értettem, mit mondanak. Befordultam egy sarkon, rá egy rövidebb
folyosóra, aminek a végén egy ajtót láttam, ahonnan fény szűrődött
ki – biztosan az volt a kormányzó magán–dolgozószobája.
Odabentről hallottam Jamie hangját.
– Ó, istenem, John! – mondta.
Rögvest megtorpantam, bár a hangsúlya inkább késztetett
megállásra, mint az, amit mondott – a szavai beleremegtek egy olyan
érzelembe, amit csak ritkán hallottam tőle.
Rettentő halk léptekkel közelebb húzódtam. A félig nyitott ajtó
mögött ott állt Jamie, a feje lehajtva, ahogy vadul magához szorította
Lord John Greyt.
Mozdulatlanul álltam, teljes mértékben képtelenül arra, hogy
megmozduljak vagy megszólaljak. Miközben néztem őket,
elhúzódtak egymástól. Jamie háttal állt nekem, de Lord John a
folyosó felé nézett; könnyedén megláthatott volna, ha odapillant.
Azonban nem a folyosót nézte. Jamie–t bámulta, és az arcán olyan
leplezetlen vágy tükröződött, amitől a vér az én arcomba szaladt,
amikor megláttam.
Elejtettem a legyezőmet. Láttam, ahogy a kormányzó, megriadva
a hangtól, felém kapja a fejét. Aztán már futottam is végig a
folyosón, vissza a szalon felé, miközben éreztem a szívdobogásomat
a fülemben.
Berontottam az ajtón át a szalonba, és vadul verdeső szívvel
megálltam egy cserepes pálmafa mögött. A kovácsoltvas
gyertyatartókon vastag méhviasz gyertyák égtek, a falakon pedig
fenyőfáklyák lángoltak, ám a helyiség sarkaira még így is sötétség
borult. Ott álltam remegve az árnyékokban.
A kezem hideg volt, és a rosszullét kerülgetett. Mégis mi a pokol
folyik itt?
Most már legalább részleges magyarázatom volt arra, miért is
döbbent meg annyira a kormányzó, mikor megtudta, hogy Jamie
felesége vagyok. Az az egyetlen pillanatnyi kendőzetlen, fájdalmas
epekedés pontosan tudatta velem, hogyan is álltak a dolgok az ő
oldalán. Jamie azonban teljesen más kérdés volt.
Ő volt az ardsmuiri börtön parancsnoka, mondta könnyedén. Egy
másik alkalommal, kevésbé könnyedén pedig azt, hogy van valami
fogalmad arról, hogy mit csinálnak a férfiak a börtönben?
Tudtam, de Brianna életére mertem volna esküdni, hogy Jamie
abban nem vett részt; sohasem lett volna képes rá, nem számít, hogy
milyen körülmények közt van. Legalábbis a mai este előtt erre meg
mertem volna esküdni. Vadul emelkedő és süllyedő mellkassal
becsuktam a szememet, és próbáltam nem gondolni arra, amit az
előbb láttam.
Erre természetesen nem voltam képes. És mégis, minél jobban
belegondoltam, annál lehetetlenebbnek tűnt. Jack Randall emléke
lehet, hogy együtt fakult a testi sebekkel, amiket okozott, de képtelen
voltam elhinni, hogy valaha is annyira beleveszne a múltba, hogy
Jamie egyáltalán csak képes legyen elviselni egy férfi szexuális
közeledését, nemhogy még örömmel is fogadja azt.
Ha viszont olyan bensőségesen ismerte Greyt, hogy az lehetővé
tette azt, amit az előbb láttam, tisztán a barátság nevében, akkor
Jamie miért nem említette nekem korábban? Miért volt hajlandó
ekkora veszélyt vállalni, csak hogy találkozhasson a férfival, amint
megtudta, hogy Grey Jamaicán van? A gyomrom újra görcsbe
rándult, és ismét úgy éreztem, mindjárt elhányom magamat.
Rettenetesen le akartam ülni.
Ahogy ott álltam a falnak dőlve, remegve az árnyékban, kinyílt a
kormányzó körleteibe vezető ajtó, és kilépett rajta maga a
kormányzó, hogy ismét csatlakozzon az ünnepségéhez. Az arca
kipirult, a szeme csillogott. Abban a pillanatban könnyűszerrel képes
lettem volna megölni, ha lett volna bármi is nálam, ami halálosabb
egy hajtűnél.
Pár perccel később az ajtó ismét kinyílt, és kilépett rajta Jamie,
tőlem alig hatlábnyira. Hűvös tartózkodást sugárzó maszkja a helyén
volt, de elég jól ismertem őt ahhoz, hogy lássam az alatta megbúvó
érzelemvihar jeleit. Ámbár láttam, nem tudtam értelmezni. Izgalom?
Aggodalom? A félelem és az öröm keveréke? Valami más?
Egyszerűen még sosem láttam őt ilyennek
Nem próbált beszélgetésbe elegyedni senkivel, és a frissítős
asztalhoz sem ment oda, hanem helyette elkezdett a helyiségben
sétálgatni, láthatóan keresve valakit. Engem.
Nagyot nyeltem. Képtelen lettem volna szembenézni vele – a
tömeg szeme láttára nem. Maradtam hát ott, ahol voltam, figyelve őt,
míg végül kiment a teraszra. Ekkor elhagytam a búvóhelyemet, olyan
gyorsan átvágtam a szobán, amennyire csak tudtam, az öltözőszoba
nyújtotta menedék felé sietve. Ott legalább le tudtam ülni egy kicsit.
Kinyitottam a nehéz ajtót és beléptem a szobába. Rögtön
megnyugodtam kissé, ahogy körbevett a nők parfümjének és
púderének meleg, kellemes illata. Aztán megéreztem valami mást is.
Valami túlságosan is ismerős szag volt – a szakmám egyik szaga.
Viszont valami olyasmi, amire itt nem számítottam.
Az öltözőszoba még mindig csendes volt; a szalon zaja hirtelen
halk morajjá szelídült, mintha csak valami távoli vihar lett volna. A
helyiség azonban többé már nem nyújtott menedéket.
Mina Alcott ott feküdt kiterülve a vörös bársonydíványon, a feje
hátrafelé lelógott a bútor széléről, a szoknyája rendezetlenül feltűrve
a nyaka köré. A szeme nyitva volt, dermedt, fejjel lefelé lógó
meglepetésében. Az elmetszett nyakából kiömlő vér feketére festette
alatta a bársonyt, és lecsöpögve hatalmas pocsolyává állt össze a feje
alatt. Világosbarna haja kiszabadult a fésűi alól, csigáinak összeállt
vége belelógott a pocsolyába.
Dermedten álltam ott, olyannyira lebénulva, hogy még csak
segítségért sem tudtam kiáltani. Aztán meghallottam a folyosóról
beszűrődő, vidám hangokat, a következő pillanatban pedig kinyílt az
ajtó. Egy pillanatig csend volt, aztán a mögöttem álló nők is
megpillantották.
A folyosón világító fény beszökött az ajtón át és végigcsúszott a
padlón, és abban a pillanatban, mielőtt még felhangzott volna a
sikoltozás, megpillantottam az ablak felé vezető lábnyomokat – egy
filctalpú cipőbe bújtatott láb apró, takaros nyomait, vérrel
körülrajzolva.
 59

Amiben sok mindenre fény derül

Jamie–t elvitték valahová. Engem, remegve és képtelenül arra, hogy
két értelmes szót is szóljak, bevittek a kormányzó magán–
dolgozószobájába Marsalival együtt, aki ellenkezésemre fittyet
hányva ragaszkodott hozzá, hogy megmossa az arcomat egy nedves
törülközővel.
– Nem hihetik, hogy apának bármi köze is volt ehhez! – mondta
akkor már vagy ötödszörre.
– Nem is hiszik. – Végre összeszedtem magamat annyira, hogy
beszélni tudjak vele. – De azt hiszik, hogy Mr. Willoughbynek van,
márpedig őt Jamie hozta ide.
Marsali rémülettől kikerekedett szemmel nézett rám.
– Mr. Willoughby? De hiszen az lehetetlen!
– Én sem hittem volna. – Úgy éreztem magamat, mintha
összevertek volna. Mindenem fájt. Összegörnyedve ültem egy kis,
vörös pamlagon, és ujjaim közt egy pohár brandyt forgattam, miután
képtelen voltam meginni.
Még azt sem tudtam eldönteni, hogy mit kellene éreznem,
nemhogy rendeznem magamban az este ellentmondásos eseményeit
és érzéseit. Az elmém folyamatosan az öltözőszobában látott
borzalmak és a kis, bensőséges jelenet között ugrált, amit fél órával
azelőtt láttam, pont ebben a szobában.
Úgy ültem, hogy ráláttam a kormányzó nagy íróasztalára. Láttam
őket, Jamie–t és Lord Johnt, mintha a képmásuk fel lett volna festve
az előttem lévő falra.
– Egyszerűen képtelen vagyok elhinni – mondtam ki hangosan,
amitől máris kicsit jobban éreztem magamat.
– Én is – felelte Marsali. Fel–alá járkált a szobában, a léptei
egyszer kopogtak a parkettán, majd tompa puffogássá változtak,
mikor rálépett a virágmintás szőnyegre. – Nem tehette! Tudom, hogy
pogány, de együtt éltünk azzal az emberrel! Ismerjük!
Valóban ismertük? És én vajon ismertem Jamie–t? Meg mertem
volna rá esküdni, hogy igen, aztán mégis… Folyton az járt az
eszemben, amit a bordélyházban mondott nekem, az első együtt
töltött éjszakánkon. Elfogadsz engem, és vállalod annak a
kockázatát, aki vagyok annak a férfinak a kedvéért, akit ismertél?
Akkor – és azóta is – azt gondoltam, hogy a kettő közt nincs nagy
különbség. De mi van, ha tévedtem?
– Nem tévedek! – motyogtam, jó erősen megszorítva a poharamat.
– Nem! – Ha Jamie képes volt szeretőjévé fogadni Lord John Greyt,
és mindezt elrejteni előlem, akkor közel sem az a férfi volt, akinek
hittem. Kellett lennie valami más magyarázatnak.
Laoghaire–ről sem mesélt neked, mondta egy gonosz kis hang a
fejemben.
– Az más – feleltem neki makacsul.
– Mi más? – nézett rám Marsali meglepődve.
– Nem tudom. Ne is törődj velem! – Végigsimítottam a kezemmel
az arcomon, próbálva letörölni a zavarodottságot és a kimerültséget.
– Jó sokáig húzzák.
A diófa óra már elütötte a hajnali kettőt, mire kinyílt a
dolgozószoba ajtaja, és belépett rajta Fergus egy komor kinézetű
nemzetőr kíséretében.
Fergus nem festett valami túl jól; a rizspor nagy része kijött a
hajából, és úgy terítette be sötétkék kabátjának vállát, mint a korpa.
Ami fennmaradt, attól a haja szürkés árnyalatot kapott, mintha
egyetlen éjszaka alatt húsz évet öregedett volna. Ez nem volt
meglepő, én is így éreztem magamat.
– Mi most már mehetünk, chérie – mondta csendesen Marsalinak,
majd odafordult hozzám. – Velünk jön, milady, vagy megvárja a
milordot?
– Megvárom – feleltem. Addig nem voltam hajlandó lefeküdni,
amíg nem beszéltem Jamie–vel, nem számított, hogy ez meddig tart.
– Akkor majd visszaküldöm önért a hintót – mondta, majd kezét
Marsali derekára helyezte, hogy kitessékelje őt.
A nemzetőr mondott valamit az orra alatt, ahogy elmentek
mellette. Nem értettem, hogy mit, de Fergus láthatóan igen. Egész
testében megdermedt, a szeme összeszűkült, majd visszafordult a
férfi felé. A nemzetőr kicsit előrehajolt, testsúlyát a lábujjaira
helyezve, miközben gonoszul mosolygott és várakozva nézett.
Láthatóan semmire sem vágyott jobban, minthogy legyen valami oka
megütni Fergust.
Meglepetésére Fergus csillogó, fehér fogsorral, elbűvölően
visszamosolygott rá.
– Köszönetem, mon ami – mondta –, hogy segítséget nyújtott
ebben a nehéz helyzetben. – Előretolta fekete kesztyűjét, amit a
nemzetőr meglepődve megszorított.
Aztán Fergus egy gyors mozdulattal visszarántotta a karját.
Hirtelen szakadás hangja hallatszott, majd pedig kopogás, ahogy a
korpa kis patakban a padlóra hullott.
– Tartsa csak meg! – mondta gálánsán a nemzetőrnek. – Hálám
apró jeléül. – Aztán már távoztak is, ott hagyva a leesett állú férfit,
aki rémülten bámulta a markában tartott, látszólag levágott kézfejet.

L
Még egy óra eltelt, mire újra kinyílt az ajtó, és ezúttal a kormányzó
lépett be rajta. Még mindig jóképű és csinos volt, mint egy fehér
kamélia, de a szélek mentén már kétséget kizáróan kezdett
bebarnulni. Letettem az érintetlen pohár brandyt az asztalra, és
felálltam, hogy szembenézzek vele.
– Hol van Jamie?
– Még mindig tart a kihallgatása. Jacobs kapitány vezeti, a
nemzetőrség parancsnoka. – Elmerengve belesüppedt a székébe. –
Nem is tudtam, hogy ilyen nagyszerűen beszél franciául.
– Nem hiszem, hogy olyan túl jól ismeri őt – mondtam,
szándékosan odavetve neki a csalit. Amit rettenetesen tudni akartam,
az az volt, menynyire is ismerte valójában Jamie–t. Azonban nem
kapta be a horgot; egyszerűen csak levette formális parókáját,
félretette azt, majd megkönnyebbülve beletúrt nedves, szőke hajába.
– Maga szerint képes hosszabb távon is így megjátszani magát? –
kérdezte összehúzott szemöldökkel, mire rádöbbentem, hogy
olyannyira lefoglalta a gondolatait a gyilkosság és Jamie, hogy alig
figyelt rám – már ha figyelt egyáltalán.
– Igen – mondtam kurtán. – Hol tartják? – Felálltam, és
elindultam az ajtó felé.
– A fogadószalonban – felelte. – De nem hiszem, hogy…
Meg sem álltam, hogy végighallgassam, hanem egy rántással
kinyitottam az ajtót, és kidugtam a fejemet a folyosóra, majd gyorsan
vissza is húztam, és becsaptam az ajtót.
A folyosón ott közeledett az az admirális, akivel a vendégek
köszöntésénél találkoztam, arcán olyan komor kifejezéssel, ami illett
a helyzet súlyához. Az admirálisokkal el tudtam bánni. A férfit
azonban egy flottillányi alacsonyabb rangú tiszt kísérte, és ebben a
kíséretben megpillantottam egy ismerős arcot, bár ez az illető most
első hadnagyi egyenruhát viselt egy túlméretezett kapitányi kabát
helyett.
Megborotválkozott és kipihente magát, de az arca dagadt és
véraláfutásos volt; valaki összeverte, nem is olyan régen. Bár
megjelenésében némi változás állt be, mindenféle nehézség nélkül
felismertem Thomas Leonardot. Volt egy olyan érzésem, hogy az
ibolyaszínű selyem ellenére neki sem okozna gondot, hogy rám
ismerjen.
Rémülten néztem körbe a dolgozószobában valami búvóhely után
kutatva, de azt leszámítva, hogy bemászom az íróasztal alá, oda, ahol
helyet hagytak az ember térdének, semmi rejtekhely nem volt a
helyiségben. A kormányzó végig figyelt engem, szőke szemöldökét
csodálkozva felhúzta.
– Mi… – kezdte, de ekkor az ujjamat az ajkamhoz emelve
odaléptem hozzá.
– Ha egy kicsit is számít magának Jamie élete, nehogy eláruljon!
– sziszegtem melodramatikusan, majd ezzel levetettem magamat a
bársonypamlagra, felkaptam a nedves törülközőt, az arcomra
terítettem, majd – emberfeletti akaraterővel – rákényszerítettem a
tagjaimat, hogy elernyedjenek.
Hallottam, ahogy kinyílt az ajtó, majd pedig felhangzott az
admirális magas, nyafogós hangja.
– Lord John… – kezdte, aztán minden bizonnyal észrevette
elterült alakomat, mivel hirtelen elhallgatott, majd valamelyest
halkabban folytatta.
– Oh! Jól látom, hogy éppen elfoglalt?
– Nem éppen elfoglalt, admirális, nem. – Grey gyors reflexekkel
rendelkezik, ezt elismerem; teljesen nyugodtnak és magabiztosnak
hangzott, mintha teljesen hozzá lett volna szokva, hogy eszméletüket
veszetett hölgyek társaságában találják. – A hölgyet leterítette a
lábáról a sokk, miután ő találta meg a hullát.
– Oh! – ismételte az admirális, ám hangját ezúttal átitatta az
együttérzés. – Teljes mértékben megértem. Borzalmas
megrázkódtatás lehet ez egy hölgy számára, az biztos. – Habozott,
majd hangját amolyan rekedtes suttogássá halkítva folytatta: – Maga
szerint alszik?
– Azt hiszem – nyugtatta meg a kormányzó. – Annyi brandyt
ivott, hogy az még egy lovat is kiütne. – Az ujjam megrándult, de
sikerült továbbra is mozdulatlanul feküdnöm.
 – Oh, igen. Az a legjobb a sokkra, a brandy – suttogott tovább az
admirális, olyan hangon, mint egy rozsdás zsanér. – Csak el akartam
önnek mondani, hogy küldettem Antiguába még csapatokért,
rendelkezzen felettük nyugodtan. Őrökért, hogy átkutassák a várost,
már ha a nemzetőrség addig nem találja meg a fickót – tette hozzá.
– Remélem, hogy nem – szólalt meg egy gonoszul eltökélt hang a
tisztek között. – Szeretném én magam elkapni a sárga senkiházit.
Higgyék el, nem maradna elég belőle ahhoz, hogy felakasszák!
Ezt hallva a férfiak mély, egyetértő morajban törtek ki, amit az
admirális pillanatok alatt szigorúan elfojtott.
– Nagyra értékelem az elkötelezettségüket, uraim – mondta –, de a
törvényt teljes mértékben be fogjuk tartani. Ezt tisztázzák az önök
parancsa alá tartozó katonákkal is. Amikor a tettes elfogásra kerül,
akkor a kormányzó úr elé kell hozni, mikor is ki lesz rá szabva a
megfelelő büntetés, erről biztosíthatom önöket. – Nem tetszett, ahogy
kihangsúlyozta azt, hogy a „megfelelő büntetés”, a tisztjei viszont
kelletlenül, kórusban áldásukat adták erre.
Az admirális, aki a parancsot normális hangerővel adta ki, most
ismét suttogva búcsúzott.
– A városban szállok meg, a MacAdams Hotelben – krákogta. –
Ne habozzon értem küldetni, ha bármi segítségre van szüksége,
excellenciás uram.
Általános mozgolódás és susmorgás hallatszott, ahogy a
haditengerészet tisztjei távoztak, próbálva csendben lenni, tekintettel
arra, hogy ott szundikáltam. Aztán egyetlen pár láb léptei
hallatszottak, majd némi suhogás és egy nyikorgás, ahogy valaki
belerogyott a székbe. Egy pillanatig csend volt.
Aztán Lord John megszólalt.
– Most már felkelhet, ha úgy kívánja. Gondolom, valójában nem
vesztette eszméletét a sokktól – tette hozzá egy csepp iróniával. –
Valahogy az a sejtésem, hogy egy egyszerű gyilkosság nem elég
ahhoz, hogy ledöntsön a lábáról egy olyan nőt, aki egymaga elbánik
egy hastífuszjárvánnyal.
Levettem a törülközőt az arcomról, majd lelendítettem a lábamat a
pamlagról, hogy felülve rá tudjak nézni. Az íróasztalán támaszkodott,
álla a kezében, és engem figyelt.
– Van sokk – mondtam kimérten, hátrasimítva nedves, göndör
hajamat, miközben szúrós szemmel néztem rá –, és van sokk. Ha érti,
hogy mire gondolok.
Meglepettnek tűnt. Azután megjelent tekintetében a megértés
szikrája. Íróasztalának fiókjába nyúlt, és kihúzta belőle a legyezőmet,
egy fehér selyemből készült darabot, amit hímzett ibolyák díszítettek.
– Gondolom, ez az öné. A folyosón találtam. – Szája fanyar
mosolyra húzódott, ahogy rám nézett. – Értem. Akkor hát,
gondolom, hogy van némi fogalma arról, miképpen is érintett engem
az ön feltűnése ma este.
– Ezt merőben kétlem – mondtam. Az ujjaim még mindig jegesek
voltak, és úgy éreztem magam, mintha lenyeltem volna pár nagy,
hideg tárgyat, amik most kényelmetlenül nyomódtak neki a
szegycsontomnak Mély levegőt vettem, próbálva lenyomni ezeket,
de nem jártam sikerrel. – Nem tudta, hogy Jamie házas?
Pislogott, de túl későn ahhoz, hogy elrejtse előlem apró, fájdalmas
grimaszát, mintha valaki hirtelen arcon csapta volna.
– Azt tudtam, hogy valaha házas volt – pontosított. Leengedte a
kezét, és szórakozottan babrálni kezdte az asztalát borító apró
tárgyakat. – Azt mondta… Vagy legalábbis azt sugallta, hogy ön
halott.
Grey felvett egy apró, ezüst papírnehezéket, és elkezdte a kezében
forgatni, tekintetét annak csillogó felszínére szegezve. Egy nagy
zafírt foglaltak az ezüstbe, ami ott kacsingatott a gyertyafényben.
– Soha nem is említett engem? – kérdezte lágyan. Nem voltam
benne biztos, hogy hangjának mellékzöngéje fájdalomról vagy
haragról árulkodik–e. Minden ellenére kicsit kezdtem megsajnálni.
– De igen, említette önt – mondtam. – Azt mondta, hogy a barátja.
– Felpillantott, szépen metszett arca pedig felragyogott kissé.
– Valóban?
– Meg kell értenie – folytattam. – Ő… Én… Minket elválasztott a
háború, a felkelés. Mindketten azt hittük, hogy a másik halott. Csak
most találtam rá ismét. Istenem, még csak négy hónapja lett volna? –
Úgy éreztem, mindjárt összeesek, és nem csak az este eseményei
miatt. Úgy éreztem, mintha több élet telt volna el az óta a nap óta,
hogy kinyitottam az edinburghi nyomda ajtaját, és ott találtam A.
Malcolmot a nyomdagépe fölé hajolva.
Az ideges ráncok kisimultak kissé Grey arcán.
– Értem – mondta lassan. – Értem. Tehát ön nem látta őt már… Ó,
egek, de hiszen annak már húsz éve! – nézett rám elképedve. – És
most négy hónapja? Miért… Hogyan… – Megrázta a fejét,
félresöpörve a kérdést.
– Nos, nem mintha ez most számítana. De Jamie nem említette…
Úgy értem… Nem mesélt önnek Willie–ről?
Értetlenül bámultam őt.
– Ki az a Willie?
Ahelyett, hogy elmagyarázta volna, lehajolt, és kinyitotta az
íróasztalfiókot. Kivett belőle egy kis tárgyat, amit kirakott az
asztalára, majd intett nekem, hogy menjek közelebb.
Egy portré volt az, egy ovális miniatűr, amit valami
finomszemcsés, sötét fából faragott keret ölelt körbe. Rápillantottam
az arcra, majd hirtelen leültem, ahogy a térdem összecsuklott
alattam. Alig láttam Grey arcát, ahogy ott lebegett az asztal felett,
mint egy felhő a látóhatáron, ahogy felvettem a miniatűrt, hogy
közelebbről is megnézzem.
Az volt az első gondolatom, hogy akár Bree öccse is lehetne. A
második pedig, ami olyan erővel csapott meg, mintha hasba vágtak
volna, az, hogy:
– Isten az égben, ő tényleg Bree öccse!
Efelől alig lehetett kétség. A portrén lévő kisfiú olyan kilenc–
vagy tízéves lehetett, a gyermeki lágyság még mindig ott látszódott
az arcán, a haja pedig lágy gesztenyebarna volt, nem pedig vörös. De
a ferde vágású, kék szem bátran nézett előre az egyenes orr felett,
ami csak egy egészen kicsit volt hosszabb a kelleténél, az éles,
vikingszerű arccsontok pedig nekifeszültek a sima bőrnek. A
finoman oldalra döntött fej éppen ugyanúgy magabiztosságot
kölcsönzött neki, mint annak a férfinak, akitől az arcot örökölte.
A kezem olyan vadul remegett, hogy majdnem elejtettem.
Visszahelyeztem az asztalra, de a kezemet rajta tartottam, mintha
felugorhatna, hogy megharapjon. Grey engem nézett, tekintetében
együttérzéssel.
– Nem tudta? – kérdezte.
– Ki… – A hangom rekedt volt a döbbenettől, és félbe kellett
hagynom a mondatot, hogy meg tudjam köszörülni a torkomat. – Ki
az anyja?
Grey habozott, fürkésző tekintettel nézve engem, majd finoman
megrántotta a vállát.
– Csak volt. Halott.
– Ki volt a nő? – A sokk hullámai még mindig elöntötték a
testemet, a hasamban lévő epicentrumból kiindulva, amitől a fejem
búbja is bizsergett, a lábujjaim pedig elzsibbadtak, de legalább a
hangszálaim felett kezdtem visszanyerni az uralmat. Hallottam,
ahogy Jenny azt mondja, hogy Nem afféle férfi, akinek egyedül kéne
hálnia, nem igaz?
– Geneva Dunsanynek hívták – mondta Grey. – A feleségem
nővére volt.
Az elmém vadul pörgött, próbálta megtalálni mindennek az
értelmét, és ezért gondolom, nem voltam éppenséggel tapintatos.
– Az ön felesége? – kérdeztem Greyt bámulva. Ő elpirult és
félrepillantott. Ha lett is volna bármi kétségem afelől, mit jelentett az
a tekintet, amivel korábban Jamie–re nézett, az most mind eloszlott.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most pokoli gyorsan
elmagyarázza nekem, hogy mi köze van Jamie–hez és ehhez a
Genevához, meg a kisfiúhoz – mondtam, ismét kézbe véve a portrét.
Hűvösen és visszafogottan felhúzta egyik szemöldökét. Ő is meg
volt döbbenve, de ő már kezdett kilábalni a sokkból.
– Nem úgy látom, hogy erre bármi is kötelezne – felelte.
Bár a késztetést sikerült leküzdenem, hogy végigszántsam az arcát
a körmeimmel, a szándék biztos látszódott az arcomon, mivel Grey
hátratolta a székét és maga alá húzta a lábát, felkészülve, ha esetleg
hirtelen kéne megmozdulnia. Óvatos tekintettel vizslatott a széles
asztal sötét fája felett.
Többször egymás után mély lélegzetet vettem, ellazítottam ökölbe
szorított kezemet, majd olyan nyugodtan szólaltam meg, amennyire
csak tudtam.
– Igaza van. Nem kötelezi rá semmi. Ám mégis nagyra
értékelném, ha megtenné. És ugyan miért mutatta meg nekem a
festményt, ha nem akarná, hogy tudjam? – tettem hozzá. – Miután
ennyi már a tudomásomra jutott, minden bizonnyal a történet többi
részét is meg fogom majd tudni Jamie–től. Úgyhogy akár most is
megoszthatja velem az ön verzióját. – Az ablakra pillantottam. Az ég
szelete, ami a félig behajtott spaletták közt látszódott, még mindig
bársonyosan fekete volt, és a hajnalnak még csak a jelét sem mutatta.
– Van időnk.
Grey mély lélegzetet vett, majd letette a papírnehezéket.
– Úgy hiszem, ez így igaz. – Váratlanul az italosüveg felé
biccentett. – Kér egy kis brandyt?
– Igen, köszönöm – válaszoltam rögtön. – És azt tanácsolom,
hogy ön is igyon. Gondolom, éppen annyira szüksége van rá, mint
nekem.
Egy pillanatra halovány mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Ez az ön orvosi véleménye, Mrs. Malcolm? – kérdezte szárazon.
– Teljes mértékben – feleltem.
Miután létrejött köztünk ez a kis tűzszünet, Grey hátradőlt a
székében, és lassan forgatni kezdte a pohárka brandyt a kezében.
– Azt mondta, hogy Jamie említett engem magának – mondta.
Biztos összerezzenhettem azon, hogy így használta Jamie nevét,
mivel összehúzott szemöldökkel rám pillantott. – Jobban szeretné, ha
a vezetéknevén szólítanám? – kérdezte hűvösen. – Jelen
körülmények közt nem igazán tudom, melyiket is illene használnom.
– Nem – legyintettem, majd ittam egy korty brandyt. – Igen,
említette önt. Azt mondta, hogy ön volt az ardsmuiri börtön
parancsnoka, és hogy a barátja. Valamint azt, hogy megbízhat önben
– tettem hozzá vonakodva. Az lehet, hogy Jamie úgy érezte,
megbízhat Lord John Greyben, de én nem voltam ennyire bizakodó.
Mosolya ezúttal tovább ott maradt az arcán.
– Ezt örömmel hallom – mondta Grey halkan. Lepillantott a
poharában lévő, borostyánszínű folyadékra, és finoman
meglötyögtette, hogy az ital kieressze erős bukéját. Ivott egy kortyot,
majd határozottan letette a poharat.
– Ardsmuirban találkoztunk – kezdte. – És mikor bezárták a
börtönt, és az összes többi rabot eladták szolgálónak Amerikába,
elrendeztem, hogy Jamie–t ehelyett valahol Angliában helyezzék el,
egy Helwater nevű helyen, ami a családom barátainak tulajdona. –
Rám pillantott, habozott, majd egyszerűen hozzátette: – Tudja, nem
voltam képes elviselni annak a gondolatát, hogy soha többé nem
látom.
Pár röpke mondatban elmondta nekem, hogyan is esett Geneva
halála és Willie születése, a csupasz tényekre szorítkozva.
– Jamie szerette őt? – kérdeztem. A brandy megtette a dolgát,
megmelegítette a kezemet és a lábamat, de a nagy, jéghideg tömbhöz
a gyomromban hozzá sem nyúlt.
– Sosem beszélt nekem Geneváról – mondta Grey. Megitta a
brandyjének maradékát, felköhögött, majd az üveg után nyúlt, hogy
ismét töltsön magának. Csak akkor nézett rám ismét és folytatta,
mikor ezzel végzett. – De ismerve Genevát, kétlem. – Szája fanyar
mosolyra húzódott.
– Willie–ről sem beszélt nekem soha, de számos pletyka keringett
a környéken Geneváról és az öreg Lord Ellesmere–ről, és mire a
kisfiú olyan négy–ötéves lett, a hasonlóság már teljesen
egyértelművé tette, hogy ki is az apja. Bárki számára, aki egyáltalán
rápillantott. – Ismét nagyot kortyolt a brandyből. – Sejtem, hogy az
anyósom tud róla, de persze sohasem mondana erről egy szót sem.
– Nem?
A pohara pereme felett nézett rám.
– Nem. Miért, maga igen? Ha aközül kellene választania, hogy az
egyetlen unokája Ellesmere kilencedik earlje és Anglia egyik
leggazdagabb birtokának örököse legyen vagy egy skót bűnöző
nincstelen fattya?
– Értem. – Ittam kicsit az italomból, miközben próbáltam
elképzelni Jamie–t egy fiatal, Geneva nevű, angol lánnyal.
Túlságosan jól sikerült.
– Hát igen – mondta Grey szárazon. – És ezt Jamie is látta. És
nagyon bölcsen elrendezte, hogy elhagyhassa Helwatert, mielőtt még
túl egyértelművé vált volna mindenki számára.
– És ez az a pont, ahol ön visszatér a történetbe, nem tévedek? –
kérdeztem.
Grey csukott szemmel bólintott. A kormányzói rezidencia csendes
volt, ám a távolból halk motoszkálás hallatszott, ami tudtatta velem,
hogy még mindig voltak a házban emberek.
– Így igaz – mondta. – Jamie odaadta nekem a fiút.

Az ellesmere–i istálló jó építésű volt; télen kellemesen meleg,

nyáron pedig hűs menedéket nyújtott. A nagy, almásderes mén
lustán megrántotta a fülét, ahogy elszállt mellette egy légy, de
amúgy közönyös elégedettséggel álldogált, és élvezte
gondozójának figyelmét.
– Isobel rettentő dühös rád – mondta Grey.
 – Valóban? – Jamie hanga szenvtelenül csengett. Többé már
nem kellett azon aggódnia, hogy bármelyik Dunsanyt feldühíti.
– Azt mondja, azt találtad mondani Willie–nek, hogy elmész,
ami rettenetesen felzaklatta. Egész nap bömbölt.
Jamie elfordította a fejét, de Grey látta, ahogy finoman
megfeszültek az izmok a nyaka oldalán. Hátradőlt,
nekitámaszkodva az istálló falának, és onnan nézte, ahogy a
vakaró újra és újra határozottan végigsiklik a ló oldalán,
egyenletes simításokkal, sötét csíkokat hagyva az állat fényes
szőrén.
– Hát nem lett volna egyszerűbb, ha semmit sem mondasz a
fiúnak? – kérdezte Grey csendesen.
– Gondolom, az lett volna. Lady Isobel számára. – Fraser
megfordult, hogy a helyére tegye a lóvakarót, majd rácsapott a ló
farára, ezzel jelezve, hogy végeztek. Grey úgy érezte, hogy a
gesztus a vég érzetét hordozza magában; Jamie a következő nap
távozott. Érezte, hogy neki is kicsit elszorul a torka, de lenyelte az
ott megjelenő gombócot. Felállt, és követte Frasert a boksz
ajtajához
– Jamie… – mondta, kezét Fraser vállára helyezve. A skót
lendületesen megpördült, és gyorsan rendezte az arckifejezését,
de nem elég gyorsan ahhoz, hogy elrejtse a tekintetében csillogó
szenvedést. Mozdulatlanul állt, lepillantva az angolra.
– Jól teszed, hogy elmész – mondta Grey. Rémület villant meg
Fraser szemében, ami gyorsan óvatosságra váltott.
– Valóban?– kérdezte.
– Még a vak is látja – mondta Grey szárazon. – Ha bárki is
valaha valóban ránézne a lovászra, akkor már rég észrevették
volna. – Visszapillantott az almásderes heréltre, és felhúzta az
egyik szemöldökét. – Némelyik apamén jellegzetes jelet hagy a
csikóin. Van egy olyan érzésem, hogy bármilyen gyermeked
összetéveszthetetlen lenne.
 Jamie egy szót sem szólt, de Greynek úgy tetszett, hogy egy
leheletnyit elsápadt.
– Biztos te is látod. Nos, nem, talán nem – javította ki magát.
– Gondolom, nincs tükröd, nem igaz?
Jamie gépiesen megrázta a fejét.
– Nincs – mondta, oda sem figyelve. – A vályú vizének
tükrében borotválkozom. – Mély lélegzetet vett, majd lassan
kiengedte.
– Hát igen – mondta. A ház felé pillantott, ahol a
franciaablakok szélesre tárva álltak, szabad utat engedve a gyep
felé. Willie szinte mindig ott játszott ebéd után, mikor szép volt az
idő.
Fraser hirtelen határozottsággal fordult felé.
– Sétálsz velem egy kicsit? – kérdezte.
Meg sem várva a választ, elindult ki az istállóból, majd
ráfordult az ösvényre, ami a kifutótól a lenti legelőhöz vezetett.
Majd’ negyed mérföldet megtett, mire megállt egy napsütötte
tisztáson egy kis fűzfa mellett, közel a tó partjához.
Grey kicsit lihegett a gyors tempótól – túlságosan ellágyult a
londoni élettől, feddte meg magát. Fraser, természetesen, még
csak meg sem izzadt, a meleg idő ellenére sem.
Mindenféle kertelés nélkül Grey felé fordult, és így szólt:
– Szeretnék kérni tőled egy szívességet. A ferde vágású, kék
szem éppen olyan egyenes tekintettel nézett rá, mint amilyen
egyenes maga a férfi is volt.
– Ha azt hiszed, hogy bárkinek is elmondanám… – kezdte
Grey, de aztán megrázta a fejét. – Bizonyára nem hiszed, hogy
ilyen dolgot tennék. Végül is egy ideje már tudom, vagy
legalábbis sejtettem.
– Nem. – Halovány mosoly jelent meg Jamie ajkán. – Nem
hiszem, hogy ilyet tennél. De arra szeretnélek kérni…
– Megteszem –felelte Grey rögtön. Jamie szájának sarka
megrándult.
– Nem szeretnéd először tudni, mit is akarok kérni?
– Azt hiszem, tudom. Azt szeretnéd, hogy ügyeljek Willie–re.
Talán írjam meg neked, hogy megy a sora.
Jamie bólintott.
– Igen, erről lenne szó. – Felpillantott a dombra, ahol a ház
állt, félig elrejtve a vöröslő juharfák mögött. – Talán túl sokat is
kérek azzal, hogy időről időre gyere le Londonból, hogy
meglátogasd őt.
– Egyáltalán nem – szólt közbe Grey. – Éppen azért jöttem el
hozzád ma délután, mert nekem is híreim vannak.
Megházasodom.
– Megházasodsz? – A döbbenet egyértelműen látszott Fraser
arcán. – És egy nőt veszel el?
– Nem hiszem, hogy túl sok más alternatíva lenne – felelte
Grey szárazon. – De igen, miután megkérdezted, egy nőt veszek
el. Lady Isobelt.
– Jézus Krisztus, ember! Azt nem teheted!
– Dehogynem – biztosította őt Grey, majd egy grimasz jelent
meg az arcán. – Bemutattam Londonban, hogy képes vagyok rá.
Nyugodj meg, megfelelő férje leszek. Az embernek nem kell
feltétlenül élveznie valamit ahhoz, hogy véghezvigye. Vagy talán
te is így találod?
Jamie szemének sarka alig észrevehetően, reflexszerűen
megrándult; nem volt túl feltűnő, mindössze csak annyira, hogy
Grey észrevegye. Jamie kinyitotta a száját, majd ismét becsukta,
és megrázta a fejét, miután minden bizonnyal jobban átgondolta,
hogy érdemes–e kimondania azt, amire készült.
– Dunsany lassan túl öreg ahhoz, hogy kivegye a részét a
birtok igazgatásából –jegyezte meg Grey. – Gordon halott, Isobel
meg az anyja pedig nem bírják fenntartani ezt a helyet egyedül. A
családjaink már évtizedek óta ismerik egymást. Ez egy nagyon is
előnyös házasság.
– Hát akkor ennyi? – A kaján szkepticizmus tisztán kihallható
volt Jamie hangából. Grey odafordult felé, és fehér bőre
kipirulva, élesen válaszolt.
– Ennyi. A házasság többről szól, mint állatias vágyról. Sokkal
többről.
Fraser dühösen elfordult tőle. Határozott léptekkel odament a
tó partjához, csizmája mélyen belesüppedt a nádas iszapba, és
egy ideig onnan nézte a fodrozódó hullámokat. Grey türelmesen
várt, miközben kihasználta ezt az időt, kibontotta a haját tartó
szalagot, és újrarendezte dús, szőke haját.
Fraser végül visszament hozzá, lassú léptekkel, a fejét
lehajtva, mintha még mindig gondolkodott volna. Amikor odaért
Greyhez, ismét felpillantott.
– Igazad van – mondta csendesen. – Nincs jogom hozzá, hogy
elítéljem, amit teszel, ha nem áll szándékodban megbecsteleníteni
a hölgyet.
– Egyáltalán nincs – felelte Grey. – Amúgy pedig – tette hozzá
vidámabban – ez azt jelenti, hogy végérvényesen itt maradok, és
gondját viselhetem Willie–nek.
– Akkor hát fel kívánod adni a katonai hivatásodat? –
Egyetlen rézszínű szemöldök a magasba emelkedett.
– Igen – felelte Grey. Egy kicsit szomorkásan elmosolyodott. –
A maga módján valódi megkönnyebbülés lesz. Azt hiszem, engem
nem a katonaéletre teremtettek.
Úgy tűnt, mintha Fraser nagyon elmélkedett volna valamin.
– Azt hiszem, akkor… hálás lennék – mondta –, ha
mostohaapja lennél a… a fiamnak. – Ezt így valószínűleg még
sosem mondta ki hangosan, és úgy tűnt, mintha a szavak
megdöbbentették volna. – Én… Igazán leköteleznél. Jamie úgy
beszélt, mintha a gallérja túl szűk lett volna, pedig az inge ki volt
gombolva a nyakánál. Grey kíváncsian rápillantott, és látta, hogy
az arca lassan mély, fájdalmas vörössé változik.
– Ezért cserébe… ha akarod… úgy értem, hajlandó lennék…
mármint…
Grey elnyomta a hirtelen fellépő vágyat, hogy felkacagjon.
Finoman a nagydarab skót karjára helyezte a kezét, és látta,
ahogy Jamie megfeszül, hogy össze ne rázkódjon.
– Drága Jamie–m! – mondta, miközben nem tudta, hogy
nevessen, vagy inkább dühös legyen. – Most komolyan felajánlod
nekem a testedet azért az ígéretért cserébe, hogy a gondját
viselem Willie–nek?
Fraser a hajvonaláig vörös volt.
– Igen – csattant fel, ajkát összeszorítva. – Most akarod, vagy
sém?
Ezt hallva Grey valóban elnevette magát, hosszan, levegő után
kapkodva hahotázott, míg végül le kellett ülnie a tó füves
partjára, hogy összeszedje magát.
– Ó, édes istenem! – mondta végül, ahogy megtörölte a szemét.
Hogy megértem, hogy ilyen ajánlatot halljak!
Fraser ott állt fölötte, lepillantva rá, miközben a reggeli nap
körvonalat vont köré, és lángba borította haját a sápadt kék ég
háttere előtt. Grey esküdni mert volna rá, hogy látja, amint a
széles száj finoman megrándul az árnyékokba burkolózó arcon –
jókedv látszott rajta, amit visszafogott kissé az őszinte
megkönnyebbülés.
– Hát akkor nem kívánsz.?
Grey talpra állt, és leporolta nadrágjának ülepét.
– Valószínűleg a halálom napjáig kívánni foglak – mondta
egyszerűen. – De bármennyire is csábít az ajánlatod… –
Megrázta a fejét, miközben letörölte a nedves fűszálakat a
kezéről.
– Komolyan úgy gondolod, hogy fizetséget kérnék, vagy akár
csak elfogadnék, egy ilyen szolgálatért? – kérdezte. – Most
őszintén, ezzel az ajánlattal súlyosan megsértetted volna a
becsületemet, csakhogy tudom, hogy milyen mély érzelem szülte.
– Igen, nos – motyogta Jamie –, nem akartalak megsérteni.
Ezen a ponton Grey már nem volt benne biztos, hogy nevessen
vagy sírjon inkább. Ehelyett felemelte egyik kezét, és finoman
megérintette Jamie arcát, ami kezdte visszanyerni megszokott
sápadt bronzszínét.
– Amúgy pedig, nem tudod odaadni nekem azt, ami nincs is a
birtokodban – mondta csendesebben.
Grey inkább érezte, semmint hogy látta, ahogy kicsit enyhül az
előtte álló, magas testben tomboló feszültség
– A barátságom a tiéd – mondta Jamie csendesen –, ha ez
jelent számodra valamit.
– Nagyon is sokat. – A két férfi némán állt ott egy pillanatig,
majd Grey megfordult, és felnézett a napra. – Szalad az idő.
Gondolom, rengeteg dolgod van ma még.
Jamie megköszörülte a torkát.
– Igen, így igaz. Azt hiszem, ideje nekilátnom a dolgomnak.
– Igen, szerintem is.
Grey indulásra készen megigazította a mellényét. Ám Jamie
egy darabig még sután álldogált, majd mintha hirtelen
elhatározta volna magát, hogy megteszi, előrelépett, lehajolt, és
két keze közé vette Grey arcát.
Grey érezte a nagy kezek melegét az arcbőrén, egyszerre
finoman és erősen, mint egy sastoll cirógatása, aztán Jamie
Fraser puha, széles szája megérintette az ajkát. Egy pillanatra
érezte a gyengédséget és a visszatartott erőt, meg a sör és a
frissen sült kenyér halovány ízét. Aztán az ajkaknak nyoma
veszett, John Grey pedig csak állt ott, pislogva a ragyogó
napfényben.
– Ó! – mondta.
Jamie félénken, féloldalasan rámosolygott.
 – Hát igen – mondta. – Azt hiszem, talán nem vagyok
megmérgezve. – Ekkor megfordult, és eltűnt a fűzfák ágai közt,
otthagyva Lord John Greyt egyedül a tó partján.

A kormányzó egy pillanatig csendben ült. Aztán arcán szomorkás

mosollyal felpillantott.
– Az volt az első eset, hogy önszántából megérintett – mondta
csendesen. – És az utolsó is. Egészen ma estig, mikor odaadtam neki
annak a miniatűrnek a párját.
Teljesen mozdulatlanul ültem, meg is feledkezve a kezemben
tartott brandyspohárról. Nem voltam benne biztos, hogy mit is érzek.
A döbbenet, harag, rémület, féltékenyég és szánalom egymást követő
hullámokban öntöttek el, és örvénylő zavarral keveredtek.
Pár szobányira innen kegyetlen módon megöltek egy nőt, alig pár
órával ezelőtt. És mégis, az öltözőszobában látott jelenet mintha csak
a képzeletem játéka lett volna a miniatűrhöz viszonyítva. Egy apró,
jelentéktelen festmény, a vörös árnyalataiban megfestve.
Egy pillanatig sem engem, sem Lord Johnt nem érdekelte sem a
bűntény, sem a bűnös elfogása, vagy egyáltalán bármi, azt
leszámítva, ami ott feküdt köztünk.
A kormányzó teljes odaadással az arcomat figyelte.
– Azt hiszem, fel kellett volna ismernem a hajón – mondta. – De
persze akkor még azt hittem, hogy már régen halott.
– Nos, sötét volt – mondtam igencsak idióta módon. Kezemmel
göndör tincseimbe túrtam, miközben szédelegtem a brandytől és a
kimerültségtől. Aztán rádöbbentem, hogy mit is mondott.
– Fel kellett volna ismernie? De hiszen sosem találkoztunk!
Grey habozott, majd bólintott.
– Emlékszik egy sötét erdőre, Carryarrick közelében, a Skót–
felföldön, húsz évvel ezelőtt? És egy fiatal fiúra, akinek eltört a
karja? Maga tette rendbe nekem. – Szemléltetésképpen felemelte a
karját.
 – Jézus H. Roosevelt Krisztus! – A kezembe kaptam a brandyt, és
akkorát kortyoltam belőle, hogy köhögni és fulladozni kezdtem.
Könnybe lábadt szemmel, pislogva néztem rá. Így, hogy már tudtam,
ki is ő, már ki tudtam venni a finom, vékony csontokat, és láttam
annak a fiúnak a karcsúbb, lágyabb körvonalait, aki valaha volt.
– Az öné volt az első női mell, amit valaha láttam – mondta fanyar
mosollyal. – Igencsak nagy sokk volt ez számomra.
– Amiből, úgy tűnik, felépült – mondtam kifejezetten hűvösen. –
Legalábbis úgy tűnik, megbocsátotta Jamie–nek, hogy eltörte a
karját, és megfenyegette, hogy lelövi.
Kicsit elpirult, és letette a poharát.
– Én… nos… igen – mondta hirtelen.
Egy ideig csendben ültünk ott, miután egyikünk sem tudta, mit is
mondhatnánk. Grey egyszer–kétszer mély levegőt vett, mintha
mondani akart volna valamit, ám aztán mindig meggondolta magát.
Végül becsukta a szemét, mintha felajánlotta volna a lelkét Istennek,
majd ismét kinyitotta, és rám nézett.
– Tudja… – kezdte, majd elhallgatott. Ekkor tekintetét elfordította
rólam ökölbe szorított kezére. Egy kék kő csillogott az egyik ujján,
ragyogón, mint egy könnycsepp.
– Tudja – mondta ismét, csendesen, és a kezéhez kezdett beszélni
–, milyen az, mikor az ember szeret valakit, és soha – soha! – nem
adhat neki békét vagy örömet vagy boldogságot?
Ekkor felpillantott rám, és a tekintetében nem volt más, csak
fájdalom.
– Tudni, hogy nem adhatja meg neki azt az örömet, amit szeretne,
és nem a maga vagy az ő hibájából, hanem egyszerűen csak azért,
mert maga nem annak a személynek született, akit neki teremtettek?
Némán ültem, és nem őt, hanem egy másik jóképű arcot láttam
magam előtt; azt az arcot sötét haj keretezte, nem szőke. Nem a
trópusi éjszaka meleg leheletét éreztem, hanem a bostoni tél jeges
kezét. Láttam a pulzáló fényt, ami mintha csak egy szívből kiömlő
vér lett volna, ahogy szétfolyik a kórházi ágynemű hideg haván.
… egyszerűen csak azért, mert maga nem annak a személynek
született, akit neki teremtettek?
– Tudom – suttogtam, ahogy ökölbe szorítottam az ölemben
pihenő kezemet. Megmondtam Franknek, hogy hagyjon el. De erre
képtelen volt, éppen annyira, mint én arra, hogy jól tudjam szeretni,
miután máshol leltem rá a páromra.
– Ó, Frank! – mondtam magamban. – Bocsáss meg!
– Azt hiszem, ezzel azt akarom kérdezni magától, hogy hisz–e a
végzetben – folytatta Lord John. Egy mosoly árnyéka játszott az
arcán. – Úgy hiszem, ön a legmegfelelőbb ember, hogy erről
véleményt mondjon.
– Valóban így gondolja, nem igaz? – kérdeztem zordan. – De én
sem tudom, nem jobban, mint ön.
Megrázta a fejét, majd kinyújtotta a karját, és kezébe vette a
miniatűrt.
– Azt hiszem, több szerencsében volt részem, mint a legtöbb
embernek – mondta csendesen. – Egyetlen dolog volt, amit elvett
tőlem. – A tekintete meglágyult, ahogy lepillantott a kisfiúnak a
kezében tartott képmására. – És cserébe a világ egyik legértékesebb
dolgát adta.
Önkéntelenül is a hasamra helyeztem a kezemet. Én is ugyanazt a
felbecsülhetetlen ajándékot kaptam Jamie–től, miközben ő ugyanazt
a hatalmas árat fizette érte.
A folyosó felől léptek zaja hallatszott, amit tompított a szőnyeg. A
következő pillanatban élesen kopogtattak az ajtón, majd egy
nemzetőr dugta be a fejét a dolgozószobába.
– Jobban érzi már magát a hölgy? – kérdezte. – Jacobs kapitány
befejezte a kihallgatást, és Monsieur Alexandre hintója is
visszaérkezett.
Sietve talpra álltam.
– Igen, jól vagyok. – A kormányzó felé fordultam, de nem tudtam,
mit is mondhatnék neki. – Én… köszönöm… ez…
Ünnepélyesen fejet hajtott előttem, majd megkerülte az asztalát,
hogy kikísérjen.
– Rettenetesen sajnálom, hogy ilyen borzalmas élménynek lett
kitéve, asszonyom – mondta, és a hangjából nem érződött más,
csakis diplomatikus megbánás. Ismét magára öltötte hivatalos
modorát, ami éppen annyira sima és csiszolt volt, mint a
dolgozószoba parkettája.
Követtem a nemzetőrt, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve
visszafordultam az ajtóból.
– Amikor találkoztunk azon az éjszakán, a Delfin fedélzetén…
Örülök neki, hogy nem tudta, ki vagyok. Én… kedveltem magát.
Akkor.
Egy pillanatig csak állt ott, illedelmesen, elérhetetlenül. Aztán
lehullott a maszkja.
– Én is kedveltem önt – mondta halkan. – Akkor.

L
Úgy éreztem, mintha egy idegen mellett utaznék. Szürke fény vetült
mindenre, ahogy közeledett a hajnal, és még a hintó félhomályában
is láttam, ahogy Jamie ott ül velem szemben, és az arca feszült a
kimerültségtől. Nevetséges parókájától abban a pillanatban
megszabadult, hogy elhajtottunk a kormányzó rezidenciájától,
levetve a kifinomult francia álcáját, és engedve, hogy feltűnjön az
alatta megbúvó, rendezetlen skót. Kiengedett haja hullámokban
borult a vállára, tincsei sötétnek tűntek a hajnal előtti fényben, ami
mindent megfosztott a színétől.
– Szerinted ő tette? – kérdeztem végül, csak hogy mondjak
valamit.
A szeme csukva volt. Ezt hallva kinyitotta, és finoman
megrántotta a vállát.
– Nem tudom – felelte. Kimerültnek tűnt. – Ezt én is már vagy
ezerszer megkérdeztem magamtól ma este – mások meg még
többször kérdezték tőlem. – Megdörgölte a homlokát.
– Nem tudom elhinni, hogy egy ember, akit ismerek, ilyet tenne.
És mégis… Nos, tudod, hogy bármire képes, amikor iszik. És már
gyilkolt korábban, részegen – emlékszel arra a fináncra a
bordélyban? – Bólintottam, mire előrehajolt, könyökét a térdére tette,
fejét pedig a tenyerébe hajtotta.
– De ez most más – mondta. – Nem tudom elképzelni… de aztán
lehet. Tudod, hogy mit mondott a nőkről a hajón. És ha ez a Mrs.
Alcott eljátszadozott vele…
– Úgy volt – mondtam. – Láttam.
Anélkül bólintott, hogy felnézett volna rám.
– Csak úgy, mint számos másik ember is. De ha az a nő elhitette
vele, hogy többet akar tőle, mint valójában, és aztán talán
megsértette, esetleg kinevette… Willoughby meg közben seggrészeg,
és a ház minden falán kések lógnak… – felsóhajtott és kihúzta magát
ültében.
– Csak Isten a tudója – mondta zordan. – Én nem. – Kezét
végigfuttatta a haján, lesimítva azt.
– De van valami más is. Azt kellett nekik mondanom, hogy alig
ismerem Willoughbyt – hogy a postahajón találkoztunk, mikor
átjöttünk Martinique–ről, és úgy gondoltam, illendő lenne
bemutatnom pár embernek, de fogalmam sem volt róla, hogy honnan
jött, vagy hogy miféle ember is valójában.
– És elhitték?
Fanyar pillantást vetett rám.
– Egyelőre. De a postahajó hat nap múlva ismét itt lesz, amikor
majd kikérdezik a kapitányt, és megtudják, hogy sosem látta
Monsieur Etienne Alexandre–t és a feleségét, a kis sárga, gyilkos
ördögöt meg végképp nem.
 – Az egy kicsit kényelmetlen helyzetet szülhet – jegyeztem meg,
Fergusre és a nemzetőrre gondolva. – Már így sem vagyunk túl
népszerűek, hála Mr. Willoughbynek.
– Ez semmi ahhoz képest, hogy milyen népszerűtlenek leszünk, ha
letelik ez a hat nap, és addig nem találják meg – biztosított. – Ahhoz
is nagyjából hat nap kell, hogy a pletyka eljusson a Kékhegy–lakból
Kingstonba MacIverék vendégeit illetően, mivel az összes ottani
szolgáló tudja, hogy kik is vagyunk.
– A francba!
Ezt hallva lopva elmosolyodott, a szívem pedig nagyot dobbant,
amikor ezt láttam.
– Ügyesen bánsz a szavakkal, Sassenach. Igen, nos, mindez azt
jelenti, hogy hat napunk van megtalálni Iant. Rögtön el is megyek
majd Rose Hallba, de azt hiszem, egy kicsit azért le kell majd
pihennem, mielőtt elindulnék. – Nagyot ásított, a keze mögé rejtve az
arcát, majd pislogva megrázta a fejét.
Ezután már egészen addig nem szóltunk egymáshoz, amíg meg
nem érkeztünk a Kékhegy–lakba, és a szobánkba tartva, lábujjhegyen
át nem szeltük a szunnyadó házat.
Átöltöztem az öltözőszobában, ahol is megkönnyebbülve a földre
dobtam a nehéz fűzőt, majd kivettem a hajtűket a frizurámból, és
engedtem, hogy a hajam szabadon aláhulljon. Mindössze egy selyem
hálóinget viselve visszamentem a hálószobába, ahol is láttam, ahogy
Jamie a franciaajtó mellett áll az ingében, és a lagúnát kémleli.
Mikor meghallotta a lépteimet, megfordult és intett, hogy menjek
közelebb, ujját az ajkára helyezve.
– Gyere, nézd! – mondta suttogva.
Egy kis hordányi lamantin volt a lagúnában, nagy, szürke
testükkel ott siklottak a sötét, kristálytiszta víz alatt, ami alól
ragyogva, sima, nedves sziklák módjára emelkedtek ki. A ház körüli
fákon tanyázó madarak nekikezdtek reggeli éneküknek; rajtuk kívül
nem hallatszott más, csak a gyakori süvítés, ahogy a lamantinok a
felszínre emelkedve levegőt vettek, és néha–néha egy ijesztő hang,
mint egy távoli sikoly, ahogy egymást szólították.
Némán, egymás mellett állva figyeltük őket. A lagúna kezdett
zölddé válni, ahogy a nap első sugarai megérintették a felszínét. A
teljes kimerültség azon fázisában, mikor minden érzék
természetellenesen kiélesedik, úgy éreztem Jamie–t, mintha csak
érintettem volna.
John Grey vallomása megszabadított a legtöbb félelmemtől és
kétségemtől – ám az a tény akkor is megmaradt, hogy Jamie nem
mesélt nekem a fiáról. Persze megvolt rá az oka – méghozzá nyomós
oka –, hogy ezt titokban tartsa, de nem volt vele tisztában, hogy rám
bízhatja a titkait? Hirtelen eszembe jutott, hogy talán a fiú anyja
miatt nem szólt. Talán szerette őt, mindegy, hogy Grey mit gondolt.
A nő már halott – számít egyáltalán valamit, ha Jamie szerette is
őt? Erre a válasz az, hogy igen. Én húsz éven keresztül halottnak
hittem Jamie–t, és ez semmit sem változtatott azon, hogy mit éreztem
iránta. Mi van, ha ő is így szerette azt a fiatal, angol lányt?
Lenyeltem a torkomban lévő kis gombócot, miközben próbáltam
összeszedni a bátorságomat, hogy rákérdezzek.
Láttam az arcán, hogy máshol jár; szemöldökét bosszúsan
összehúzta, amitől a homlokán finom ráncok jelentek meg, még a
hajnali fényben úszó lagúna szépsége ellenére is.
– Mi jár a fejedben? – kérdeztem végül, miután képtelen voltam
megnyugtatást kérni, ahhoz pedig túlságosan féltem, hogy az
igazságot követeljem tőle.
– Csak valami az eszembe jutott – válaszolta, még mindig a
lamantinokat bámulva. – Willoughbyről, tudod?
Az éjszaka eseményei távolinak és jelentéktelennek tűntek. Ám
ettől még valakit megöltek.
– Micsoda?
– Nos, először el sem tudtam képzelni, hogy Willoughby ilyet
tenne – hogyan is lenne ilyesmire képes bárki is? – Itt elhallgatott, és
végighúzta ujját a finom párarétegen, ami lerakodott az ablaktáblára,
ahogy felkelt a nap. – És mégis… – Megfordult, és a szemembe
nézett.
– Talán mégis el tudom képzelni. – Homloka aggodalmas
ráncokba szaladt. – Egyedül volt. Rettenetesen egyedül.
– Egy idegen, idegen földön – mondtam csendesen, ahogy
eszembe jutottak a versek, amiket a merész, fekete tinta nyújtotta
nyílt titoktartással festett, majd elrepítette őket rég elveszett otthona
felé, átadva őket a tengernek a fehér lapok szárnyain.
– Igen, erről van szó. – Elhallgatott, hogy gondolkodni tudjon, és
közben lassan végigfuttatta kezét a haján, ami rezesen ragyogott az új
nap fényében. – És mikor egy férfi így egyedül van… Nos, talán
nincs is illendő mód, hogy ezt kimondjam, de ilyenkor talán az
egyetlen dolog, ami segít neki egy kicsit elfelejteni, ha egy
asszonnyal hálhat.
Lepillantott, megfordította a kezét, és bal kezének mutatóujjával
végigsimított sebhelyes középső ujján.
– Ezért vettem el Laoghaire–t – mondta csendesen. – Nem Jenny
nyaggatása miatt. Nem azért, mert szántam őt vagy a kicsi lányokat.
Még csak nem is azért, mert már sajgott a tököm. – Szájának sarka
egy pillanatra felfelé ívelt, majd arca ismét elernyedt. – Egyszerűen
csak el kellett felejtenem, hogy egyedül vagyok – fejezte be lágy
hangon.
Nyughatatlanul visszafordult az ablak felé.
– Így hát azt gondolom, hogy ha a kínai odament a nőhöz, és ezt
akarta tőle, ha erre volt szüksége, a nő pedig nem adta be neki a
derekát… – Megrántotta a vállát, miközben tekintetét a lagúna hűvös
zöldjén nyugtatta. – Igen, ebben az esetben talán ő tehette – mondta.
Ott álltam mellette. A lagúna közepén egyetlen, magányos
lamantin lustán a víz felszínére lebegett, majd a hátára fordult, hogy
a mellkasán fekvő kicsinyét a nap felé tartsa.
Jamie hosszú perceken keresztül hallgatott, mint ahogy én is,
mivel nem tudtam, hogyan vezessem vissza ahhoz a beszélgetést,
amit láttam és hallottam a kormányzó házában.
Inkább éreztem, semmint hogy láttam volna, amint nyel, majd
elfordul az ablaktól, hogy rám tudjon nézni. A kimerültség ráncokat
rajzolt az arcára, de a tekintetében valamiféle határozottság csillogott
– olyasfajta tekintet volt ez, mint amit akkor viselt, mikor csatába
indult.
– Claire – mondta, mire egész testemben megfeszültem. Csak
akkor szólított a nevemen, amikor rettentő komoly dologról volt szó.
– Claire, el kell neked mondanom valamit.
– Mit? – Egészen eddig próbáltam kitalálni, hogyan is
kérdezhetnék rá, de hirtelen már nem akartam többé hallani. Tettem
hátra egy lépést, el tőle, ám ekkor megragadta a karomat.
Valamit ott szorongatott a markában. Megfogta a kezemet, amivel
nem ellenkeztem, és belehelyezte ezt a tárgyat. Rá sem kellett
néznem, hogy tudjam, mi az; éreztem az aprólékos, ovális keret
faragványait és a festék kissé durva felületét.
– Claire. – Láttam, ahogy torkának oldala finoman megremeg,
ahogy nyelt. – Claire – el kell neked mondanom. Van egy fiam.
Egy szót sem szóltam, egyszerűen csak kinyitottam a kezemet.
Hát ott volt; ugyanaz az arc, amit Grey dolgozószobájában láttam, az
előttem álló férfi gyermeki, dölyfös változata.
– Már hamarabb el kellett volna mondanom. – Tekintete az
arcomat fürkészte, valamiféle jel után kutatva, hogy mit is érezhetek,
de most az egyszer a máskor olyan árulkodó arcom teljesen
kifejezéstelen lehetett. – Meg is tettem volna, csak hát… – Mély
levegőt vett, hogy erőt gyűjtsön ahhoz, hogy folytatni tudja.
– Senkinek sem meséltem még róla – mondta. – Még Jennynek
sem.
Ez eléggé megdöbbentett ahhoz, hogy beszélni tudjak.
– Jenny sem tudja?
Megrázta a fejét, majd elfordult tőlem, hogy ismét a lamantinokat
nézze. Miután megrémisztette őket a hangunk, kicsit hátrébb
húzódtak a háztól, de aztán ismét megnyugodtak, és lakmározni
kezdtek a lagúna szélén növő hínárból.
– Angliában történt. Az a… Az a fiú… Nem mondhattam el, hogy
az enyém. Egy fattyú, tudod? – Lehet, hogy csak a felkelő nap
festette vörösre az arcát. Az ajkába harapott, és folytatta.
– Azóta nem láttam, hogy apró legényke volt. És már soha többé
nem is fogom látni. Talán csak olyan kis festményen, mint ez itt. –
Elvette tőlem a kis festményt, és úgy tartotta a tenyerében, mintha
egy kisbaba feje lett volna. Fejét a festmény fölé hajtva pislogott
egyet.
– Féltem attól, hogy elmondjam neked – mondta halkan. – Mert
tartottam tőle, hogy azt hinnéd, nemzettem vagy egy tucat fattyút…
Mert féltem, azt hinnéd, hogy így nem szeretném Briannát annyira,
ha tudnád, hogy van másik gyermekem is. De szeretem őt, Claire –
sokkal jobban, mint hogy azt el tudnám neked mondani. – Felemelte
a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.
– Megbocsátasz nekem?
– Sze… – A szavaktól majdnem megfulladtam, de ki kellett
mondanom őket. – Szeretted őt? A gyerek anyját?
Arcán egy pillanatra hatalmas szomorúság villant fel, ám nem
fordította el a tekintetét.
– Nem – mondta csendesen. – Ő… kívánt engem. Meg kellett
volna találnom a módját… Meg kellett volna állítanom, de nem
voltam rá képes. Azt akarta, hogy háljak vele. És én megtettem, ő
meg… Belehalt. – Ekkor lesütötte a szemét, mire hosszú szempillái
elrejtették a szemét. – Isten szemében én felelek a halálért, mivel
nem szerettem őt.
Egy szót sem szóltam, mindössze csak felemeltem a kezemet és az
arcára helyeztem. Saját kezét az enyémre tette, és szorosan az
arcához nyomta, majd becsukta a szemét. Volt egy gekkó mellettünk
a falon, aminek majdnem olyan volt a színe, mint a sárga vakolatnak,
amin állt, ami mintha kezdett volna ragyogni az egyre erősödő,
reggeli fényben.
– Milyen a kisfiú? – kérdeztem halkan. – A fiad?
Halványan elmosolyodott, anélkül, hogy kinyitotta volna a
szemét.
– Elkényeztetett és makacs – felelte gyengéden. – Neveletlen.
Hangos. És borzalmas a természete. – Nyelt egyet. – És szép és
hetyke és eleven és erős – mondta, olyan halkan, hogy alig hallottam.
 60

Az ékkövek illata
Rose Hall úgy tíz mérföldnyire feküdt Kingstontól, fenn egy vörös
porral fedett, meredek és kanyargós út végén, ami a kék hegyek közé
vezetett. Az utat benőtte a növényzet, és olyan keskeny volt, hogy
javarészt kénytelenek voltunk egymás háta mögött, libasorban
lovagolni. Követtem Jamie–t a sötét, édes illatú cédruságak alkotta
alagutakban, a közel száz láb magasra nőtt fák alatt. A lábunk alatt
hatalmas páfrányok nőttek az árnyékban, némelyiknek a csigái pedig
közel akkorák voltak, mint egy hegedű nyaka.
Minden néma volt, leszámítva bokrokban megbúvó madarak
rikoltásait – és még ők is elhallgattak, mikor elhaladtunk mellettük.
Jamie lova egyszer csak megdermedt, és prüszkölve hátrálni kezdett;
megvártuk, amíg az apró, zöld kígyó keresztben átsiklott az
ösvényen, majd eltűnt az aljnövényzetben. Követtem a
pillantásommal, de csak úgy tízlábnyira láttam az út szélétől; azon túl
minden hűvös, zöld árnyékba veszett. Félig–meddig azt reméltem,
hogy Mr. Willoughby errefelé jött – egy ilyen helyen soha senki sem
lelné nyomát.
A kínait a sziget polgárőrségének átfogó kutatása ellenére sem
találták meg. Az antiguai laktanyából küldött,
tengerészgyalogosokból álló különleges alakulatot másnapra várták.
Addig is Kingstonban minden házat úgy lezártak, mint egy
bankszéfet, a lakók pedig állig felfegyverezték magukat.
A városban uralkodó hangulat igencsak puskaporos volt. A
tengerészeti tisztekhez hasonlóan a helyőrség ezredese is azon a
véleményen volt, hogy ha megtalálják a kínait, akkor szerencsés lesz,
ha megéri, hogy felakasszák.
– Darabokra fogják szedni, biztos vagyok benne – mondta Jacobs
ezredes, amikor kikísért minket a kormányzó rezidenciájából a
gyilkosság éjszakáján. – Le fogják tépni a tökeit, hogy aztán
lenyomják őket a bűzös torkán, amondó vagyok – tette hozzá,
miközben láthatóan sötét megelégedéssel töltötte el ez a gondolat.
– Amondó vagyok – mormolta Jamie franciául, miközben
besegített a hintóba. Tudtam, hogy a Mr. Willoughbyt illető kérdés
még mindig aggasztja; egész úton a hegyekben csendes volt, és a
gondolataiba mélyedt. Ám semmit sem tehettünk. Ha a kis kínai
ártatlan volt, nem menthettük meg, ha bűnös volt, nem adhattuk fel.
A legtöbb, amit remélhettünk, az volt, hogy nem találják meg.
És mindeközben öt napunk volt arra, hogy megtaláljuk az ifjú
Iant. Ha valóban Rose Hallban volt, akkor minden a legnagyobb
rendben. De ha nem…

L
Egy kerítés és egy kis kapu jelezte az ültetvény és az azt körülvevő
erdő közti határvonalat. Azon belül kiirtották a növényzetet, és az így
felszabadult földbe cukornádat és kávét ültettek. A háztól kicsit
távolabb, egy különálló kis dombon egy méretes, egyszerű, sárból
tapasztott épület állt, aminek tetejét pálmalevelekkel fedték be. Sötét
bőrű emberek járkáltak ki–be belőle, és az egész helyet az égő cukor
gyenge, émelyítő szaga töltötte be.
A finomító alatt – mivel gondoltam, hogy az lehetett az az épület
– egy jókora cukormalom állt. A szerkezet elég primitívnek tűnt, és
nem állt másból, csak két, egymást keresztező, hatalmas farönkből,
amit egy hatalmas orsóra helyeztek, ami pedig magának a malomnak
a dobozszerű testén állt. Két vagy három ember járkált a malmon, de
az akkor éppen nem működött; a két ökör, amelyik hajtotta, nem
messze onnan kikötve legelészett.
– Egyáltalán hogyan viszik le innen a cukrot? – kérdeztem
kíváncsian, ahogy eszembe jutott a keskeny ösvény, amin feljöttünk.
– Öszvéreken? – Lesöpörtem a cédrustüskéket a kabátom válláról,
hogy szalonképessé tegyem magamat.
– Nem – felelte Jamie elkalandozva. – Uszályokon küldik le a
folyón. Ott is van a folyó, annak a kis ösvénynek a végén, a ház
mögött. – Állával a kellő irányba bökött, miközben az egyik kezével
a kantárt tartotta, a másikkal pedig kiütögette az út porát a kabátja
aljából.
– Készen állsz, Sassenach?
– Amennyire csak készen állhatok.
Rose Hall maga egy kétszintes épület volt; hosszúkás és elegáns
felosztású, a tetejét pedig drága palalapokkal fedték be, nem pedig
ónlemezekkel, amik a legtöbb ültetvényes otthonát takarták. Hosszú
veranda futott végig a ház egyik oldalán, rajta végig magas
ablakokkal, és rá nyíló franciaajtókkal.
Egy hatalmas, sárga rózsabokor nőtt a bejárati ajtó mellett, aminek
ágai felmásztak egy lugasra, és szétterültek a tető szélén. A virágok
illata olyan erős volt, hogy alig kaptam tőle levegőt. De lehet, hogy
csak az izgalom miatt kapkodtam a levegőt, és szorult össze a
torkom. Miközben vártuk, hogy ajtót nyissanak nekünk,
körbejárattam a tekintetem, hátha megpillantok egy fehér bőrű alakot
a felettünk elterülő cukorfinomító közelében.
– Igen?! – Egy középkorú rabszolganő nyitott ajtót, aki kíváncsian
nézett ki ránk. Széles csípője volt, és egy egyszerű, laza szabású,
fehér pamutruhát viselt, fejére egy vörös turbánt tekert, a bőre pedig
éppen olyan mély aranyszínű volt, mint a lugasra felkapaszkodó
virágok belseje.
– Mr. és Mrs. Malcolm, Mrs. Abernathyvel szeretnénk találkozni,
ha lenne olyan kedves – mondta Jamie udvariasan. A nő egészen
döbbentnek tűnt, mintha látogatók érkezése ritka eseménynek
számított volna, ám aztán egy pillanatnyi habozást követően
bólintott, majd tett hátra egy lépést, és szélesre tárta az ajtót.
– Várjanak a szalonban, kérem – mondta lágy, dallamos hangon,
amitől a szalon úgy hangzott, mintha azt mondta volna, hogy
„szallong”. – Megkérdezem az úrnőt, hogy fogadja–e magukat.
Nagy helyiség volt, hosszúkás és jó elosztású, amit a napfény
nagy, szárnyas ablakokon keresztül világított meg, amik végig ott
futottak az egyik fal mentén. A szoba túlsó végében kapott helyet a
hatalmas kandalló, ami majdnem az egész falat elfoglalta, rajta kőből
faragott kandallópárkánnyal és csiszolt palalemezekből álló
tűzhellyel. A legkisebb nehézség nélkül meg lehetett volna rajta sütni
egy egész ökröt, és az, hogy állt is benne egy hatalmas nyárs, azt
sugallta, hogy a tulaj néha így is tett.
A rabszolga odavezetett minket egy fonott pamlaghoz, és hellyel
kínált.
Én leültem, és onnan pillantottam körbe, Jamie viszont
nyugtalanul járkált fel–alá a szobában, kipillantva az ablakokon,
ahonnan rá lehetett látni a ház alatt elterülő cukormezőkre.
Furcsa egy szoba volt; kényelmesen volt berendezve vesszőből
font és rattanbútorokkal, amiket bőségesen elláttak puha, tömött
párnákkal, azonban kis, szokatlan kuriózumokkal díszítették. Az
egyik ablakpárkányon egy sor ezüst kézicsengő állt, mindegyik egy
kicsivel nagyobb az előzőnél. Több kőből és terrakottából faragott,
guggoló figura ült egymás mellett a könyökömnél lévő asztalon;
valamiféle primitív bálványok lehettek.
Mindegyiküknek nőalakja volt, a terhesség előrehaladott
szakaszában, vagy hatalmas, kerek mellekkel és eltúlzott csípővel;
mindegyikből áradt a vad és kissé zavarba ejtő szexualitás. Nem egy
prűd korban éltünk, egyáltalán nem, de nem hittem volna, hogy
valaha is, bármely korban, ilyen tárgyakat találok egy társalgóban.
Ezeknél kicsit ortodoxabbak voltak a jakobita relikviák. Egy ezüst
tubákosszelence, egy üvegkancsó, egy díszes legyező, egy nagy tál –
még a földön heverő fonott szőnyegnél is nagyobb; és mindegyiket a
Stuartok négyszögletes, fehér rózsáival díszítették. Ez önmagában
nem volt olyan furcsa – rengeteg jakobita menekült el Skóciából
Culloden után, majd jött a Karib–térségbe, hogy itt próbálja meg
újraépíteni a vagyonát. A látványt kifejezetten biztatónak találtam.
Egy jakobitaszimpatizáns ház talán örömmel fogadja majd a skót
testvért, és előszeretettel segít Ian ügyében. Már ha itt van,
figyelmeztetett egy kis hang a fejemben.
Léptek hangja hallatszott a ház belső része felől, majd valami
elsuhant a kandalló melletti ajtónál. Jamie halkan felnyögött, mintha
valaki megütötte volna, mire felpillantottam, és így láttam, ahogy a
ház asszonya belép a szalonba.
Felálltam, a kis ezüstkupa pedig, amit éppen az imént vettem a
kezembe, csattanva a padlóra zuhant.
– Látom, megtartottad a lányos alakodat, Claire. – Fejét oldalra
döntötte, zöld szeme pedig jókedvűen csillogott.
Engem túlságosan megbénított a meglepetés ahhoz, hogy
hangosan válaszoljak, azonban döbbent elmémen átsuhant egy
gondolat, miszerint én ugyanezt nem tudom róla elmondani.
Geillis Duncan mindig is dús, krémszínű keblekkel és széles,
formásan kerekded csípővel rendelkezett. Bár a bőre még mindig
krémszínű volt, most már lényegesen dúsabb és kerekdedebb volt,
minden irányban. Laza muszlinruhát viselt, ami alatt puha, vaskos
húsa remegett és ringott, ahogy mozgott. Finom metszésű
arccsontjának már régen nyoma veszett az egyre duzzadó
hájrétegben, de ragyogó, zöld tekintete mit sem változott, és most is
rosszindulattól és jókedvtől csillogott.
Vettem egy mély lélegzetet, mire visszatért a hangom.
– Remélem, nem fogod ezt félreérteni – mondtam, ahogy lassan
visszaültem a fonott pamlagra –, de miért nem vagy halott?
Geillis felkacagott, hangja pedig olyan ezüstösen csilingelt, mint
egy fiatal lányé.
 – Úgy hiszed, hogy annak kéne lennem, nem igaz? Nos, nem te
vagy az első, és attól tartok, nem is te leszel az utolsó, aki így
gondolja.
Olyan jól szórakozott a helyzeten, hogy szeme ragyogó, zöld
háromszöggé szűkült, miközben belesüppedt a székébe, könnyedén
biccentett Jamie–nek, majd élesen tapsolt egyet, hogy odahívjon egy
szolgálót.
– Nincs kedved teázni? – kérdezte tőlem. – Igyál velem, és utána
majd kiolvasom neked a jövődet a csészédből. Végül is,
jövendőmondó hírében állok; annyi biztos, hogy jól ismerem a jövőt.
És miért is ne? – Ismét felkacagott, mire húsos arca kipirult
jókedvében. Ha őt is annyira megdöbbentette a feltűnésem, mint
engem az övé, akkor azt remekül leplezte.
– Hozz teát! – mondta a néger szolgálólánynak, aki hívására
megjelent.
– Abból a különleges fajtából, ami a kék dobozban van,
megértetted? És azokból a kis mogyorós süteményekből is hozz!
– Eszel egy falatot? – kérdezte, visszafordulva felém. – Végül is
ez egy egészen jeles alkalom. Kíváncsi voltam rá – mondta, fejét
oldalra döntve, pont, mint egy sirály, ami azt latolgatja, mekkora
esélye is van elkapni a halat –, hogy vajon keresztezik–e még az
útjaink egymást Cranesmuir után.
A szívverésem kezdett megnyugodni, a döbbenetemet pedig
leküzdötte a kíváncsiság hatalmas hulláma. Éreztem, ahogy
tucatjával buknak elő elmémből a kérdések, amikből csak úgy
találomra kiválasztottam egyet.
– Felismertél engem? – kérdeztem. – Amikor találkoztunk
Cranesmuir– ben?
Megrázta a fejét, mire krémfehér hajának tincsei kiszabadultak a
hajtűk fogságából, és lehullottak a nyakára. Szórakozottan
megböködte a kontyát, miközben még mindig érdeklődve vizslatott
engem.
 – Nem, először nem. Persze azt gondoltam, hogy van benned
valami rettentő furcsa… De nem én voltam az egyetlen, aki így
gondolta. Nem felkészülve jöttél át a köveken, igaz? Nem
szándékosan, úgy értem?
Először azt akartam felelni, hogy „Akkor nem”, de ezt lenyeltem,
és helyette azt válaszoltam, hogy:
– Nem, véletlen volt. Te viszont szánt szándékkal jöttél… 1967–
ből?
Geillis bólintott, rezdületlen tekintettel fürkészve engem. A
szemöldöke közti megduzzadt hús ráncba szaladt, a ránc pedig kissé
elmélyült, ahogy rám pillantott.
– Igen. Hogy segítsek Tearlach hercegnek. – Szájának egyik
oldala megrándult, mintha ráharapott volna valami rettentő rosszízű
dologra, majd teljesen váratlanul oldalra fordította a fejét és köpött
egyet. A nyálgolyó jól hallható fröccsenéssel a lakkozott padlónak
csapódott.
– An gealtaire salach Atailteach! – mondta. – Mocskos, gyáva
olasz! – A tekintete elsötétedett, és gonoszul csillogott. – Ha tudtam
volna, akkor elmegyek Rómába, és megölöm, amíg még van rá időm.
Bár valószínűleg Henry fivére sem lett volna jobb. Az a töketlen,
nyafogó pap. Nem mintha ez bármit is számított volna. Culloden
után mindegyik Stuart éppen annyira hasztalan, mint a másik.
Felsóhajtott, majd súlyos testével elhelyezkedett, mire nyögött
egyet alatta a rattanszék. Türelmetlenül legyintett egyet, el is
hessegetve a Stuartok témáját.
– De hát ennek az ügyében most semmit sem tehetünk. Véletlenül
jöttél át – átsétáltál a kövek közt a tűz ünnepén, nem igaz? Általában
így történik.
– Igen – mondtam döbbenten. – Bealtaine napján jöttem át. De mit
értesz az alatt, hogy „általában így történik”? Sok olyan emberrel
találkoztál, akik olyanok, mint… mi? – fejeztem be habozva.
Kissé szórakozottan megrázta a fejét.
 – Nem sokkal. – Úgy tűnt, mintha nagyon elmélkedett volna
valamin, bár valószínűleg csak azon, hogy még nem érkezett meg a
csemegéje; felkapta az ezüstcsengőt, és vadul megrázta.
– A pokolba ezzel a Clotildával! Mint mi? – kérdezte, visszatérve
a felvetett kérdéshez. – Nem, dehogyis. Rajtad kívül mindössze egyet
ismerek. Akár egy tollpihével is padlóra küldhettél volna, mikor
megláttam az aprócska kis heget a karodon, és tudtam, hogy olyan
vagy, mint én. – Megérintette saját, hájas felkarját, ahol az apró oltási
heg megbújt a puffos, fehér muszlin alatt. Ismét, mint egy madár,
oldalra fordította a fejét, és egyetlen, ragyogó zöld szemmel
fürkészett engem.
– Nem, mikor azt mondtam, hogy általában így történik, azt úgy
értettem, hogy a történetek alapján. Amikor az emberek eltűnnek a
tündérgyűrűkben meg a kőkörökben, úgy értem. Általában bealtaine
vagy samhain környékén sétálnak át. Páran a napünnepekkor, Szent
Iván–éjkor vagy a téli napfordulókor.
– Akkor hát ez volt az a lista! – mondtam hirtelen, ahogy eszembe
jutott a szürke jegyzetfüzet, amit Roger Wakefieldnél hagytam. –
Volt egy listád, csupa dátum és monogram – közel kétszáz darab.
Nem tudtam, hogy mi lehet, de láttam, hogy a legtöbb dátum április
végi vagy május eleji, vagy közel esik október végéhez.
– Igen, így igaz – bólintott, számító tekintetét még mindig rajtam
tartva. – Tehát megtaláltad az én kis könyvecskémet? Onnan tudtad,
hogy Craigh na Dunnál keress? Mert te voltál az, nem igaz? Aki a
nevemet kiáltotta, pont, ahogy átléptem a kövek közt?
– Gillian – mondtam, és láttam, amint a pupillája kitágul, ahogy
meghallja azt a nevet, ami valaha az övé volt, bár az arca
rezzenéstelen maradt. – Gillian Edgars. Igen, én voltam az. Nem
tudtam, hogy vajon láttál–e a sötétben. – Lelki szemeim előtt láttam
az éjfekete kőkört, annak a közepén a lángoló örömtüzet és a mellette
álló, vékony lányt, akinek fakó haja meglebbent a tűz melegében.
– Nem láttalak – mondta. – Csak később, amikor felkiáltottál a
boszorkányper alatt, akkor döbbentem rá, hogy már hallottam
korábban a hangodat. Aztán, amikor megláttam a heget a karodon…
– Megrántotta hatalmas vállát, amin megfeszült a muszlin, ahogy
ismét hátradőlt. – Ki volt veled azon az éjszakán? – kérdezte
kíváncsian. – Két másik embert is láttam. Egy helyes, sötét hajú fiút,
meg egy lányt.
Egy pillanatra összpontosítva becsukta a szemét, majd ismét
kinyitotta, és rezzenéstelen tekintettel rám nézett.
– Később úgy gondoltam, ismerem őt – de képtelen voltam
rájönni, hogy honnan, bár esküdni mernék rá, hogy már láttam az
arcát. Ki volt az a lány?
– Duncan asszony? Vagy most már Abernathy asszony? – szólt
közbe Jamie előrelépve, és illedelmesen fejet hajtott. A Geillis
feltűnése okozta sokk már kezdett elmúlni, de Jamie még mindig
sápadt volt, bőre ráfeszült markáns arccsontjára, még jobban
kiemelve azt.
Geillis rápillantott, majd ismét, mintha akkor vette volna őt észre
először.
– Hát nézzenek oda, ez csak nem a kis rókakölyök? – mondta, és
láthatóan szórakoztatta a helyzet. Tekintetét tüzetesen végighordozta
Jamie–n, a feje búbjától a cipőjéig, kíváncsian számba véve
megjelenésének minden egyes kis részletét.
– Egész fess férfivá értél, nem igaz? – mondta. Hátradőlt a
székében, ami hangosan nyögött egyet a súlya alatt, majd elismerően
Jamie–re hunyorgott. – Úgy nézel ki, mint egy igazi MacKenzie,
kölyök. Ez mindig is így volt, de most, hogy idősebb vagy, mindkét
nagybátyádat látom az arcodban.
– Biztos vagyok benne, hogy mind Dougal, mind Colum boldog
lenne, hogy ilyen jól emlékszik rájuk. – Jamie éppen olyan
rezzenéstelenül nézte Geillist, mint a nő őt. Jamie sosem kedvelte őt
– és kételkedtem benne, hogy ez a véleménye már valaha is
megváltozna –, de nem engedhette meg magának, hogy tiszteletlenül
bánjon vele. Akkor nem, ha Geillis valahol itt tartja Iant.
Megérkezett a tea, ami megzavarta Geillist, bármilyen választ is
tervezett adni. Jamie odalépett mellém, és leült a pamlagra,
miközben Geillis óvatosan teát töltött, és mindkettőnknek átnyújtott
egy–egy csészét, pontosan úgy, ahogy az egy ötórai tea
háziasszonyától elvárható. Mintha csak fenn kívánta volna tartani ezt
az illúziót, odakínálta a cukros tálat és a tejeskancsót, majd hátradőlt,
hogy könnyed beszélgetést kezdeményezzen.
– Ha nem bánja, hogy megkérdezem, Mrs. Abernathy – mondta
Jamie –, hogyan került ide? – A fontosabb kérdés udvarias módon
kimondatlan maradt: Hogyan menekült meg az elől, hogy
megégessék?
Geillis felkacagott, majd kacéran szeme elé eresztette hosszú
szempilláit.
– Nos, talán emlékeztek rá, hogy várandós voltam, akkor, ott
Cranesmuirben.
– Mintha rémlene valami ilyesmi. – Jamie belekortyolt a teájába,
miközben a füle hegye kicsit elvörösödött. Persze, megvolt rá az oka,
hogy emlékezzen erre; Geillis letépte a ruháit a boszorkányper
közepette, felfedve rejtegetett pocakját, ami megmentette az életét –
legalábbis ideiglenesen.
Geillis kidugta apró, rózsaszín nyelvének hegyét, és gyengéden
lenyalta a teacseppeket felső ajkáról.
– Te szültél gyereket? – kérdezte tőlem, egyik szemöldökét a
magasba emelve.
– Igen.
– Borzalmas egy tortúra, nem igaz? Úgy vonszolod magad, mint
egy mocskos anyadisznó, aztán meg majd’ szétszakadsz, mindezt
valami olyan kedvéért, ami úgy néz ki, mint egy vízbe fulladt
patkány. – Megrázta a fejét, miközben halk, undorodó hang tört fel a
torkából. – Az anyaság szépsége, nem igaz? Bár gondolom, azért
nem lenne szabad panaszkodnom – az a kis patkány megmentette az
életemet. És bármennyire is borzalmas a szülés, azért mégiscsak
jobb, mintha máglyára vetnék az embert.
– Gondolom – feleltem –, bár mivel még nem próbáltam az
utóbbit, ebben nem lehetek teljesen biztos.
Geillis félrenyelte a teáját, amit prüszkölve kiköpött, barna
cseppekkel borítva be a ruháját. Ezeket hanyagul letörölte, miközben
vidáman nézett engem.
– Nos, én sem próbáltam, de másokat láttam égni, drágám. És azt
hiszem, talán még az is jobb annál, mint mikor az ember egy sáros
lyukban fekszik, és nézi, hogyan nő a hasa.
– Egész idő alatt a tolvajok lyukában tartottak? – Az ezüstkanál
hideg volt a kezemben, a tenyerem azonban izzadni kezdett, ahogy
eszembe jutott a tolvajok lyuka Cranesmuirben. Három napot
töltöttem ott Geillis Duncannel, amikor boszorkánysággal vádoltak
meg minket, ő vajon meddig lehetett ott?
– Három hónap – mondta, miközben elmerengve bámulta a teáját.
– Három borzalmas hónap, ami alatt végig át volt fagyva a lábam, és
élősködők mászkáltak rajtam, és bűzös moslékot adtak ennem, és
kriptaszag tapadt a bőrömre, éjjel–nappal.
Felpillantott, és szája keserű mosolyra húzódott.
– De a végén aztán stílusosan hoztam világra a gyereket. Mikor
elkezdődtek a fájások, felhoztak a lyukból. Akkor már nincs rá sok
esély, hogy elszököm, nem igaz? És a baba végül a saját régi
hálószobámban született, a jogász házában.
A tekintete kicsit fátyolos volt, mire eltűnődtem, hogy a
poharában lévő folyadék vajon teljes egészében tea volt–e.
– Gyémánt alakú ablaktábláim voltak, emlékszel? A lila és a zöld
és a fehér minden árnyalatában. A legszebb ház az egész faluban. –
Elmerengve elmosolyodott. – A kezembe adták a kölyköt, és a zöld
fény az arcára vetült. Tényleg úgy nézett ki, mintha megfulladt
volna. Azt hittem, hogy majd hideg lesz a teste, mint egy hulláé, de
nem; meleg volt. Meleg, mint az apja töke. – Hirtelen undorító
hangon felkacagott.
– Miért akkora bolondok a férfiak? Bárhová el lehet őket vezetni a
farkuknál fogva – egy ideig. Aztán adj nekik egy fiút, és akkor máris
ismét a tökeiket szorongatod. De számukra akkor is csak ennyi
leszel, akár beléd mennek, akár belőled jönnek ki – egy picsa.
Hátradőlt a székében, aztán széttárta a combját, és poharát
ironikus pohárköszöntőt mondva a szeméremcsontja fölé emelte,
miközben lepillantott hasának hatalmas domborulata fölött.
– Nos, akkor igyunk rá, amondó vagyok! Ez a leghatalmasabb
dolog a világon. Ezt a niggerek is tudják legalább. – Hanyagul
nagyot kortyolt az italából. – Kis bálványokat faragnak, hatalmas
hassal és picsával és mellekkel. Ugyanazt csinálják, mint a férfiak
ott, ahonnan jöttünk – te meg én.
– Hunyorogva rám pillantott, megvillantott fogsorával jelezve,
mennyire szórakoztatja a helyzet. – Láttad azokat a mocskos
magazinokat, amiket a férfiak vesznek a pult alól akkoriban, ugye?
Véreres, zöld szemét hirtelen Jamie–re fordította.
– Te pedig tudod, milyen képeket meg könyveket cserélgetnek
egymás közt mostanában a férfiak Párizsban, nem igaz, kisróka? Ez
mind ugyanolyan. – Legyintett egyet, majd ismét ivott, nagyot
kortyolva a pohárból.
– Csak annyi a különbség, hogy a niggerekben van annyi
tisztesség, hogy mindezt bálványozzák.
– Nagyon figyelmes ez tőlük – mondta Jamie nyugodtan.
Hátradőlt a székében, hosszú lábát kinyújtotta maga elé, teljes
nyugalmat sugallva, de én láttam, milyen merevek annak a kezének
az ujjai, amivel a csészéjét szorította. – És honnan tud azokról a
képekről, amiket a párizsi férfiak nézegetnek… Abernathy asszony?
Ezt a nevet használja most?
Geillis lehet, hogy spicces volt, de közel nem részeg. Jamie
hangsúlyát egy éles pillantással viszonozta, majd rosszindulatúan
rámosolygott.
 – Oh, az Abernathy asszony megteszi. Amikor Párizsban éltem,
más nevem volt – Madame Melisande Robicheaux. Tetszik?
Szerintem egy kicsit nagyzoló, de Dougal bácsikádtól kaptam,
úgyhogy megtartottam – színtiszta szentimentalizmusból.
Szabad kezemet a szoknyám redői közé rejtve ökölbe szorítottam.
Amikor Párizsban éltem, hallottam Madame Melisande–ról. Bár nem
vette ki a részét a társasági életből, jövőbelátóként némi hírnévre tett
szert; az udvari hölgyek a lehető legnagyobb titokban kérték ki a
tanácsát a szerelmi életükről, a befektetéseikről és a terhességeikről.
– El tudom képzelni, milyen érdekes dolgokat mondhattál a
hölgyeknek – mondtam szárazon.
Ezúttal valódi jókedvvel kacagott fel.
– Ó, de még milyeneket! Bár csak ritkán tettem. Az emberek
általában nem az igazságért fizetnek, ugye tudod? De azért néha…
Tudtad, hogy Jean–Paul Marat anyja eredetileg Rudolphe–nak akarta
keresztelni a kölykét? Azt mondtam neki, hogy szerintem a
Rudolphe balszerencsés név a gyereknek. Ezen néhanapján
elgondolkodom. Vajon egy olyan névvel, mint a Rudolphe, is
szabadságharcossá nőne, vagy inkább minden gondját a verseibe
töltené? Elgondolkoztál ezen valaha is, kisróka, hogy mi mindent
befolyásolhat a nevünk? – Tekintete, mint zöld üveg, Jamie– re
szegeződött.
– Gyakran – felelte Jamie, majd letette a poharát. – Akkor tehát
Dougal menekítette el Cranesmuirből?
Geillis bólintott, elnyomva egy kis böfögést.
– Igen. Azért jött, hogy magával vigye a kicsit. Egyedül, mert
attól félt, hogy valaki rájön, hogy ő az apa, tudjátok? Csakhogy én
nem engedtem neki. És amikor odalépett hozzám, hogy kitépje a
kezemből, nos, akkor kikaptam a tőrt az övéből, és a gyerek torkához
szorítottam. – Az emlékre bájos ajka elégedett mosolyra húzódott.
– Azt mondtam neki, megölöm a kölyköt, hacsak meg nem
esküszik a bátyja életére és a saját lelkére, hogy biztonságban kijuttat
onnan.
– És Dougal hitt neked? – Kissé rosszul éreztem magam annak á
gondolatától, hogy egy anya kést szorítson újszülött gyermeke
torkához, akkor is, ha mindezt csak megjátssza.
A tekintete visszafordult felém.
– Ó, igen – mondta halkan, miközben a mosolya kiszélesedett. –
Dougal jól ismert engem.
A decemberi hideg ellenére izzadtan, miközben képtelen volt
levenni a szemét alvó fiának apró arcáról, Dougal beleegyezett.
– Mikor odahajolt, hogy elvegye a gyermeket, eszembe jutott,
hogy inkább az ő torkába szúrjam bele a tőrt – mondta Geillis
visszaemlékezve. – Csakhogy sokkal nehezebb lett volna egyedül
elmenekülnöm, úgyhogy nem tettem meg.
Jamie arckifejezése egy cseppet sem változott, de felvette a
teáscsészéjét, és nagyot kortyolt az italból.
Dougal odahívatta a börtönőrt, John MacRaet, meg a templom
sekrestyését, és diszkrét megvesztegetés útján biztosította, hogy a
csuklyás test, amit másnap reggel a hordágyon a kátrányos hordóhoz
cipelnek, ne Geillis Duncané legyen.
– Azt hittem, hogy talán majd szalmát használnak – mondta
Geillie –, de Dougal okosabb férfi volt ennél. Az öreg Joan
MacKenzie anyó három nappal korábban halt meg, és úgy volt, hogy
aznap délután temetik. Pár kő a koporsóba, aminek aztán jól
leszögezték a tetejét, és a probléma máris meg van oldva, nem igaz?
Ott egy valódi test, ami tökéletesen megfelel arra, hogy elégessék. –
Felkacagott, majd felhajtotta italának maradékát is.
– Nem mindenki láthatja a saját temetését; még kevesebben a saját
kivégzésüket, ugye?
Tél közepe volt, és a kis berkenyefaliget a falun kívül csupaszon
álldogált, a fák gyökerét eltakarták saját lehullott, halott leveleik, a
földön pedig itt–ott vércseppekre emlékeztető, kiszáradt, vörös
bogyók csillogtak.
 Az ég felhős volt aznap, ami ónos esőt vagy havat ígért, ennek
ellenére az egész falu eljött; a boszorkányégetés valami olyan
esemény volt, amit nem volt szabad kihagyni. A falu papja, Bain atya
ugyan három hónappal korábban meghalt, elvitte a láz, amit egy
begennyesedett kelés okozott, de az esemény miatt hozattak egy új
papot az egyik közeli faluból. Füstölőjével illatosítva maga előtt a
levegőt, a pap végigment a liget felé vezető ösvényen, miközben a
halotti mise szövegét kántálta. Mögötte ott ment a börtönőr és a két
segédje, maguk után húzva a hordágyat, rajta fekete csuklyába
burkolózó málhájukkal.
– Biztos vagyok benne, hogy Joan anyó örült volna – mondta
Geillie fehéren megvillanó foggal, ahogy felidézte az emléket. –
Biztos nem számított rá, hogy négy–öt embernél többen eljönnek a
temetésére, így meg ott volt az egész falu, meg volt még füstölő, meg
különleges imák is, amit csak akarsz!
MacRea kikötözte a testet, majd a magatehetetlen alakot
odacipelte a már készen várakozó kátrányos hordóhoz.
– Az esküdtszék megadta nekem azt a kegyelmet, hogy
megfojtsanak, mielőtt megégetnének – magyarázta Geillis
szarkasztikusan. – Úgyhogy már előre egy hullára számítottak – nem
lehetett ott semmi gubanc, ha már amúgy is halott vagyok. Az
egyetlen dolog, amit bárki észrevehetett volna, az volt, hogy Joan
anyó talán feleannyit nyomott, mint én, miután éppen akkor szültem,
de látszólag senkinek sem tűnt fel, hogy milyen könnyen felemelte őt
MacRae.
– Ott voltál? – kérdeztem.
Önelégülten bólintott.
– Ott, igen. Jól beleburkolózva a köpenyembe, mint mindenki, az
idő miatt. Ki nem hagytam volna.
Ahogy a pap befejezte az utolsó, a bűbájosság ártalmai ellen
mondott imáját is, MacRae elvette a fenyőfáklyát a segédjétől, és
előrelépett.
 – Uram, ne tagadd ki ezt a nőt szövetségedből, sem azt a rengeteg
gonoszságot, amit ebben a testben elkövetett – mondta, majd rádobta
a lángoló fáklyát a kátrányra.
– Az egész gyorsabb volt, mint gondoltam volna – mondta Geillis
kicsit meglepetten. – A tűz hatalmasat lobbant, forró levegőt lövellve
mindenfelé, mire a tömeg éljenezni kezdett, és semmit sem lehetett
látni, csak a lángokat, ahogy elég magasra csaptak ahhoz, hogy
megperzseljék a berkenyeágakat a magasban.
A tűz azonban egy percen belül lecsillapodott, a benne lévő alakot
pedig tisztán lehetett látni a sápatag, nappali lángokon keresztül. A
csuklya és a haj az első perzselő lánglöket alatt leégett, az arc maga
pedig annyira megégett, hogy már lehetetlen lett volna felismerni.
Még pár pillanat, és a csontok éles vonalú, sötét alakja feltűnt a
leolvadó hús alól, és mint egy levegős szerkezet emelkedett a
perzselő hordó fölé.
– Csak nagy, üres lyukak voltak ott, ahol valaha a szeme volt –
mondta Geilie. Moszatzöld szemét, amit elfátyolosított az emlék,
felém fordította.
– Azt gondoltam, hogy talán engem néz. De aztán a koponya
felrobbant, és ez egész véget ért, és az emberek elkezdtek
hazaszállingózni. Csak páran maradtak, abban reménykedve, hogy
emlékbe magukkal tudnak vinni egy kis darabka csontot.
Felállt, és bizonytalan lábakon odasétált az ablak melletti kis
asztalkához. Kezébe vette a kis ezüstcsengőt, és jó erősen megrázta.
– Igen – mondta, nekünk háttal állva. – A szülés talán könnyebb.
– Tehát akkor Dougal elszöktette magát Franciaországba –
mondta Jamie. Jobb kezének ujjai finoman megrándultak. – Hogyan
jutott ide, a Karib–térségbe?
– Az csak később történt – mondta hanyagul. – Culloden után. –
Ekkor megfordult, és előbb Jamie–re, majd rám mosolygott.
– És titeket kettőtöket ugyan mi hozott erre a helyre? Biztos nem
az én kellemes társaságom.
 Jamie–re pillantottam, és láttam, amint a háta finoman megfeszül,
ahogy kihúzza magát ültében. Az arca azonban nyugodt maradt,
mindössze a szeme csillogott elővigyázatosan.
– Azért jöttünk, mert az egyik ifjú rokonomat keressük – felelte. –
Az unokaöcsémet, Ian Murray–t. Megvan rá az okunk, hogy úgy
higgyük, itt lehet szerződéses szolgáló.
Geilie fakó szemöldöke a magasba szaladt, mire lágy hullámok
jelentek meg a homlokán.
– Ian Murray? – mondta, majd zavarodottan megrázta a fejét. –
Egyáltalán nem tartok itt szerződéses fehéreket. Jobban
belegondolva, egyáltalán nincsenek is itt fehérek. Az egyetlen szabad
ember a birtokon a felügyelő, és ő meg az, amit griffone–nak
neveznek: egynegyed rész néger.
Velem ellentétben Geillis Duncan remekül hazudott. Finoman
érdeklődő arckifejezéséből lehetetlen lett volna megmondani, hogy
vajon hallotta–e már korábban az Ian Murray nevet. Viszont
hazudott, ebben biztos voltam.
Ezzel Jamie is tisztában volt; a tekintetében megvillanó érzelem
nem csalódottság volt, hanem düh, amit gyorsan el is nyomott.
– Valóban? – kérdezte udvariasan. – És egyáltalán nem fél, itt
egyedül a rabszolgáival, ilyen távol a várostól?
– Ó, nem. Egyáltalán nem.
Szélesen Jamie–re mosolygott, majd megemelte tokával
bőségesen alápárnázott állát, és a Jamie mögötti terasz felé bökött
vele. Arrafelé fordítottam a fejemet, és láttam, hogy a franciaajtót
ajtófélfától ajtófélfáig egy hatalmas néger férfi tölti ki, aki jó pár
hüvelykkel magasabb volt Jamie–nél, és akinek feltűrt ingujja alól
dagadó izmú karok bújtak elő, olyan vastagok, mint egy fatörzs.
– Ő itt Hercules – mondta Geilie, és finoman felkacagott. – Egy
ikerfivére is van.
– Akit véletlenül csak nem Atlasznak hívnak? – kérdeztem kicsit
élesen.
 – Kitaláltad! Hát nem rettentő okos, mi, kisróka? – Összeesküvőn
Jamie–re kacsintott, mire a mozdulattól megremegtek arcának
hájredői. Ahogy elfordította a fejét, oldalról érte a fény, és így
megpillantottam a kifakadt hajszálerek alkotta vörös pókhálót, ami az
állkapcsát fedte.
Hercules minderre semmit sem reagált, ahogyan másra sem.
Széles arca ernyedt és üres volt, és az életnek még csak a szikrája
sem pislákolt mélyen ülő szemében, homlokának csontos szirtje alatt.
Nagyon kellemetlen érzés volt ránézni, nem csak fenyegető mérete
miatt; olyan volt, mint mikor az ember elmegy egy kísértetház előtt,
ahol valami rejtőzködik a vakon tátongó ablakok mögött.
– Ennyi elég is lesz, Hercules, most már visszamehetsz dolgozni.
– Geilie felvette az ezüstcsengőt, és egyszer finoman megszólaltatta.
Az óriás egyetlen szó nélkül megfordult, és levánszorgott a
verandáról. – Nem félek a rabszolgáktól – magyarázta Geillis. – Ők
félnek tőlem, mert azt hiszik, hogy boszorkány vagyok. A
körülményeket tekintve ez igencsak vicces, nem gondoljátok? –
Szeme csillogott a kis hájredők mögött.
– Geilie… ez a férfi… – Haboztam, mivel nevetségesnek éreztem,
hogy ilyen kérdést tegyek fel. – Ő ugye nem egy… egy zombi?
Ezen jókedvűen felkacagott, és összeütötte a kezét.
– Uram teremtőm, hogy zombi? Jézusom, Claire! – hahotázott
boldogan, miközben a nyakától a haja tövéig elpirult.
– Nos, az igaz, hogy nem túl okos – mondta végül, még mindig
zihálva és levegő után kapkodva –, de attól még nem halott! – És
azzal ismét kacagni kezdett.
Jamie összezavarodva nézett engem.
– Zombi?
– Ne is törődj vele! – mondtam, miközben az arcom közel olyan
vörös volt, mint Geilie–é. – Hány rabszolgát tartasz itt? – kérdeztem,
próbálva témát váltani.
– Hihi – mondta, ahogy kacagása kuncogássá szelídült. – Úgy
százat. Nem olyan nagy hely ez. Csak háromszáz holdnyi cukornád,
meg egy kis kávé a fenti dombokon.
Előhúzott egy csipkével szegett zsebkendőt a zsebéből, amivel
megtörölgette nedves arcát, majd szipogott kicsit, ahogy összeszedte
magát. Inkább éreztem, semmint hogy láttam volna Jamie
feszültségét. Biztos voltam benne, hogy ő is éppen annyira meg van
győződve arról, hogy Geilie tud valamit Ian Murray–ről, mint én – ha
más nem is, de az, hogy semmiféle meglepetést nem mutatott, mikor
megjelentünk itt, erről tanúskodott. Valaki mesélt neki rólunk, és ez a
valaki nem lehetett más, csakis Ian.
Jamie–nek természete ellen vallott, hogy megfenyegessen egy nőt
azért, hogy így csikarjon ki belőle információt, nekem viszont nem.
Balszerencsénkre azonban Hercules ikeroszlopainak jelenléte
megakadályozta, hogy ilyenekben gondolkodjunk. Ezután az tűnt a
legjobb ötletnek, ha a fiú bármiféle nyomát keresve átkutatjuk a
házat és a birtokot. Háromszáz hold jó nagy terület volt, ám ha Ian itt
volt a birtokon, akkor nagy eséllyel az egyik épületben vagy annak a
közelében lesz – a házban, a cukorfinomítóban vagy a rabszolgák
körleteiben.
Ahogy felocsúdtam a gondolataimból, rádöbbentem, hogy Geilie
kérdezett valamit.
– Tessék?
– Azt mondtam – ismételte türelmesen –, hogy amikor
találkoztunk Skóciában, nagyon értettél a gyógyításhoz. Talán most
már annál is többet tudsz?
– Gondolom, igen. – Körültekintően végignéztem rajta. Vajon
magának akarta a tudásomat? Nem volt egészséges; elég volt
egyetlen pillantás foltos bőrére és a szeme alatti, sötét karikákra,
hogy ezt lássam. De vajon valóban beteg is volt?
– Nem nekem kell – mondta, elkapva a pillantásomat. –
Legalábbis most nem. Van két beteg rabszolgám. Talán lennél olyan
kedves, és vetnél rájuk egy pillantást?
 Jamie–re néztem, aki aprót bólintott. Itt volt az esélyünk, hogy
bejussunk a rabszolgák körleteibe, és megkeressük Iant.
– Mikor bejöttünk, láttam, hogy valami problémája van a
cukormalommal – mondta Jamie, hirtelen felállva. Hűvösen Geilie
felé biccentett.
– Talán legjobb lesz, ha megyek, és vetek rá egy pillantást, amíg
ön és a feleségem a betegeket ápolják. – Anélkül, hogy megvárta
volna a választ, levette a kabátját, és az ajtó melletti szögre
akasztotta. Aztán a verandán keresztül kiment az udvarra, feltűrve az
ingujját, miközben a napfény megcsillant a haján.
– Igazi kis ezermester, nem igaz? – Geilie jókedvűen nézett utána.
– A férjem, Barnabas is ilyen volt. Képtelen volt távol tartani magát
bármiféle szerkezettől. Ugyanígy volt a rabszolgalányokkal is – tette
hozzá.
– Gyere! A betegek a konyha végében vannak.
Maga a konyha egy kis, különálló épület volt, amit egy virágzó
jázminokkal körbevett, fedett kis átjáró kötött össze a házzal. Olyan
volt végigsétálni rajta, mintha egy parfümfelhőn lebegnék, miközben
méhek zümmögése vett körbe, ami elég hangos volt ahhoz, hogy a
rezgést érezzem a bőrömön, akár a skótduda mély brummogását.
– Megcsíptek valaha is? – Geillis könnyedén meglegyintette az
egyik alacsonyan szálló, szőrös kis testet, kiütve a levegőből.
– Néhányszor.
– Engem is – felelte. – És mindannyiszor semmi bajom nem lett
tőle, csak lett egy kis vörös duzzanat a bőrömön. De múlt tavasszal
az egyik ilyen kis dög megcsípte az egyik konyhai rabszolgát, a
némber meg a szemem láttára úgy feldagadt, mint egy varangy, aztán
meg kimúlt. – Rám pillantott, a szeme kitágult, gúnyolódó. –
Csodákat tett a híremmel, én mondom neked. Az összes többi
rabszolga úgy mesélte, megbűbájoltam a kislányt; megátkoztam,
hogy megöljem, amiért megégette a piskótát. Azóta még csak egy
megperzselt edénnyel sem volt gondom. – Megrázta a fejét, majd
elhessegetett még egy méhet.
Bár taszított a durvasága, valamelyest megkönnyebbültem a
történet hallatán. Talán a többi pletykának, amit a kormányzó bálján
hallottam, is mindössze ennyi valóságalapja volt.
Megálltam, és a jázminok csipkeszerű levelein át kinéztem a lenti
cukornádmezőkre. Jamie ott volt a tisztáson a cukormalom mellett,
és éppen a szerkezet hatalmas keresztgerendáit nézte, miközben egy
férfi, aki, gondolom, a felügyelő lehetett, ott mutogatott és
magyarázott neki. Miközben figyeltem őket, Jamie mondott valamit
és intett a kezével, mire a felügyelő nyomatékosan bólintott, és
kezével hadonászva jó részletesen válaszolt. Ha én nem is leltem
meg Ian nyomát a konyhában, Jamie–nek talán sikerül majd valamit
megtudnia a felügyelőtől. Bárhogy is tagadta Geilie, minden
ösztönöm azt súgta, hogy a fiú itt van valahol.
A konyhában semmi nyomát nem láttam. Csak három–négy
tésztát gyúró és borsót fejtő nő volt ott, akik kíváncsian
felpillantottak, mikor beléptünk. Elkaptam az egyik fiatal nő
pillantását, majd biccentettem neki és rámosolyogtam; talán később
majd lesz rá esélyem, hogy visszajöjjek, és beszéljek vele. A szeme
kikerekedett döbbenetében, majd rögtön lehajtotta a fejét, tekintetét
pedig az ölében lévő, borsóhüvelyekkel teli tálra szegezte. Láttam,
ahogy lopva rám pillant, ahogy átvágtunk a hosszú helyiségen, és
észrevettem, hogy a tálat a terhesség korai szakaszában lévő, kis
pocakja előtt egyensúlyozza.
Az első beteg rabszolga a konyhából nyíló aprócska kamrában
volt, és egy szalmazsákon feküdt a gézbe csavart sajtokkal
megpakolt polcok alatt.
A páciens, a húszas éveiben járó fiatal férfi, pislogva felült, ahogy
a helyiséget hirtelen napfény töltötte be, amint kinyitottam az ajtót.
– Mi a baja? – Letérdeltem a férfi mellé, és megérintettem a bőrét.
Meleg volt, nedves, láznak viszont jelét sem láttam. Nem úgy tűnt,
mintha különösebb baja lett volna, egyszerűen csak álmosan
pislogott, miközben megvizsgáltam.
– Férges.
Meglepetten Geilie–re pillantottam. Az alapján ítélve, amit eddig
láttam és hallottam a szigeteken, úgy gondoltam, hogy a fekete
lakosság valószínűleg legalább háromnegyede – és nem kevés fehér
– valamiféle belső parazitától szenvedett. Ám bármennyire is
borzalmas és megterhelő volt ez, a legtöbb parazita csak a nagyon
fiatalokra és a nagyon idősekre jelentett valódi veszélyt.
– Valószínűleg jó sok lehet benne – mondtam. Finoman a hátára
nyomtam a rabszolgát, és elkezdtem végigtapogatni a hasát. A lép
érzékeny volt, és kicsit fel is dagadt – ez is megszokott tünet volt
errefelé –, de nem éreztem semmiféle gyanús csomót a hasüregben,
ami jelentős belső fertőzésre utalt volna. – Egészen egészségesnek
tűnik. Miért tartod itt a sötétben?
Mintha csak a kérdésemre akart volna felelni, a rabszolga hirtelen
elrántotta magát a kezemtől, éles hangon felsikított, majd
összegömbölyödött a földön. Kinyújtózkodva, majd ismét
összegömbölyödve, mint valami hernyó, odakúszott a falhoz, és még
mindig sikoltozva nekiállt verni bele a fejét. Majd, éppen olyan
hirtelen, mint ahogy kezdődött, a roham véget ért, a fiatal férfi pedig
levegő után kapkodva és izzadságban úszva visszahanyatlott a
szalmazsákra.
– Jézus H. Roosevelt Krisztus! – mondtam. – Ez meg mi volt?
– Egy loa–loa féreg – felelte Geilie, akit láthatóan szórakoztatott a
reakcióm. – A szemgolyóban élnek, közvetlenül a hártya alatt. Ide–
oda mászkálnak, az egyik szemből a másikba, és úgy hallottam,
rettenetesen fáj, mikor keresztülmennek az orrnyergen. – A rabszolga
felé biccentett, aki még mindig kicsit reszketve feküdt a
szalmazsákon.
– A sötétben nem mozognak annyit – magyarázta. – Az androsi
férfi, aki mesélt nekem róluk, azt mondta, akkor kell őket elkapni,
mikor pont átmentek az egyik szemből a másikba, mert akkor közel
vannak a felszínhez, és akkor ki lehet őket emelni egy nagy
stoppolótűvel. Ha vár az ember, akkor mélyebbre fúrnak, és nem
lehet őket kivenni. – Visszafordult a konyha felé, és kiáltott, hogy
csináljanak fényt.
– Tessék, hoztam egy tűt a biztonság kedvéért. – Beletúrt a
derekán függő táskába, amiből kihúzott egy filckockát, amin
keresztülszúrtak egy háromhüvelyk hosszú acéltűt, és ezt
segítőkészen odanyújtotta nekem.
– Elment az eszed? – néztem rá megütközve.
– Dehogy! Nem te mondtad, hogy jó gyógyító vagy? – kérdezte
észszerűen.
– Az vagyok, de… – Habozva a rabszolgára pillantottam, majd
elvettem a gyertyát, amit az egyik konyhalány odatartott nekem.
– Hozz nekem egy kis brandyt, meg egy kicsi, éles kést! –
mondtam. – Mártsd bele a kést – és a tűt is – a brandybe, majd tartsd
bele a hegyét egy pillanatra a tűzbe! Engedd kicsit lehűlni, de ne
nyúlj hozzá! – Miközben beszéltem, nagyon óvatosan felhúztam a
férfi egyik szemhéját. A rabszolga felém fordította a szemét. Furcsa
módon szabálytalan, foltos, barna írisze volt a véreres, zsíros
tejszínre emlékeztető, sárgás ínhártyán. Alaposan megnéztem a
szemet, olyan közel tartva hozzá a gyertyát, hogy a pupilla
összezsugorodjon, majd eltávolítottam a lángot, de semmit sem
láttam.
Megpróbáltam a másik szemével is, mire majdnem elejtettem a
gyertyát. Valóban ott volt egy kis, áttetsző szálacska, ami ott mozgott
a kötőhártya alatt. A látványra kicsit öklendezni kezdtem, de
összeszedtem magam, és még mindig felhúzva a szemhéjat, a frissen
sterilizált kés után nyúltam.
– Fogd meg a vállát! – mondtam Geilie–nek. – Ne engedd, hogy
megmozduljon, különben meg is vakíthatom.
A műtét gondolata rémisztő volt, ám magát a beavatkozást
elvégezni meglepően egyszerű. Gyorsan ejtettem egy kis bemetszést
a kötőhártya belső sarkában, amit utána finoman megemeltem a tű
hegyével, majd ahogy a féreg lustán végighullámzott a nyílt
területen, becsúsztattam a tű hegyét a teste alá, és kihúztam, éppen
olyan könnyedén, mintha egy cérnahurok lett volna.
Elnyomva az undorodó remegést, elhajítottam a férget. Az apró,
nedves csattanással a falnak csapódott, majd eltűnt a sajtok alatti
árnyékokban.
Egy csepp vér sem volt; rövid, önmagammal folytatott vitát
követően úgy döntöttem, hagyom, hadd tisztítsa ki a vágást a férfi
saját könnycsatornája. Annak aztán önmagától kell majd
begyógyulnia; nem volt kellően vékony sebbvarrócérnám, meg a seb
amúgy is elég kicsi volt ahhoz, hogy egy–két öltésnél ne kelljen több.
Egy, a feje köré tekert kötéssel egy tiszta ruhadarabot kötöztem a
férfi csukott szemére, majd, egészen megelégedve első, a trópusi
orvoslásba tett kitérőmmel, hátradőltem.
– Rendben van – mondtam, hátrasimítva a hajamat. – Hol van a
másik?
A következő páciens a konyha melletti fészerben feküdt, holtan. A
halott egy középkorú férfi volt, őszülő hajjal; leguggoltam a holttest
mellé, miközben egyszerre tombolt bennem a szánalom és a düh.
A halál oka több mint egyértelmű volt: elüszkösödött sérv. A
belek üszkös, összecsavarodott hurka a hasfal egyik oldalából
türemkedett elő, a ráfeszülő bőr pedig máris kezdett zöldes színt
felvenni, bár a test maga még mindig majdnem olyan meleg volt,
mintha a férfi még élt volna. Gyötrelmes kifejezés fagyott a
rabszolga széles vonásaira, a végtagok pedig még mindig görcsben
álltak, borzalmasan pontos bizonyítékul szolgálva azt illetően, hogy
milyen halálban is lehetett része szerencsétlennek.
– Miért vártál? – álltam fel, és néztem dühösen Geilie–re. – Az
isten szerelmére, ott itattad velem a teát és csevegtél, miközben
idekinn meg ez zajlott? Kevesebb mint egy órája halott, de már
hosszú ideje – napok óta! – borzalmasan lehetett! Miért nem hozták
ki ide rögtön?
– Már reggel eléggé odavolt – mondta, és láthatóan egyáltalán
nem zavarta a dühöm. Megrántotta a vállát. – Láttam már őket ilyen
állapotban, nem gondoltam, hogy sokat tehetnél érte. Nem úgy tűnt,
mintha megérné sietni.
Lenyeltem a további vádaskodásomat. Igaza volt; ha hamarabb
jövök, megoperálhattam volna, de annak az esélye, hogy ezzel
segítek rajta, gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. A sérv
helyrehozatala valószínűleg ment volna, még ilyen rossz
körülmények közt is, hiszen az egész nem volt több annál, mint hogy
az ember visszanyomta a kitüremkedő beleket, majd összehúzta és
összeöltötte a hasizom szétszakadt széleit; a fertőzés volt az egyetlen
igazi veszélyforrás. De amint a kiszabadult bélhurok annyira
megcsavarodott, hogy megszakadt a vérellátás, a tartalma pedig
elkezdett rohadni, az embernek befellegzett.
De az, hogy hagyta, hogy ez az ember itt, ebben a fülledt
fészerben haljon meg, egyedül… Nos, talán egyetlen fehér asszony
társaságát nemigen találta volna amúgy sem megnyugtatónak. De
ettől függetlenül még kicsit úgy éreztem, mintha elbuktam volna.
Mindig is így éreztem magam a halál jelenlétében. Lassan
megtöröltem a kezemet egy brandybe áztatott rongyban, miközben
rendbe szedtem az érzéseimet.
Egy győzelem, egy vereség – és Iant még mindig meg kellett
találni.
– Ha már amúgy is itt vagyok, talán az lesz a legjobb, ha vetek
egy pillantást a többi rabszolgádra is – vetettem fel. – Megelőzés
céljából, tudod.
– Ó, hát ők elég jól vannak – legyintett Geilie hanyagul. – De ha
arra akarod pazarolni az idődet, hát csak nyugodtan. De csakis
később. Vendéget várok ma délutánra, és előtte még szeretnék egy
kicsit beszélgetni veled. Most gyere csak vissza a házba, ezt majd
valaki elintézi. – Kurtán „ez” felé biccentett, ami a rabszolga görcsbe
rándult hullája volt. Az enyémbe fűzte a karját, és elkezdett a
súlyával finoman lökdösve kifelé noszogatni a fészerből, vissza a
konyha felé.
A konyhában elhúzódtam tőle, és a várandós rabszolga felé
intettem, aki most négykézláb állva pucolta a tűzhely köveit.
– Te menj csak! Én még szeretnék vetni egy gyors pillantást erre a
lányra. Egy kicsit betegesnek tűnik nekem – biztos nem szeretnéd,
hogy elvetéljen.
Geilie furcsán nézett rám, de aztán megrántotta a vállát.
– Már kétszer lekölykezett mindenféle probléma nélkül, de te
vagy az orvos. Hát rendben, ha te így képzeled el a szórakozást,
akkor csak hajrá. Csak ne maradj sokáig, az a lelkész azt mondta,
hogy négyre jön.
Egészen addig úgy tettem, mintha a rémült nőt vizsgálgatnám,
amíg Geilie ruhája el nem tűnt az átjáróban.
– Nézd – mondtam –, egy fiatal, fehér fiút keresek, akit Iannek
hívnak, a nagynénje vagyok. Van róla valami fogalmad, hogy merre
lehet?
A lány – nem lehetett több tizenhét vagy tizennyolc évesnél –
rémülten rám pillantott. Pislogott, majd lopva az egyik idősebb nőre
nézett, aki abbahagyta a saját munkáját, és odajött hozzánk, hogy
megnézze, mi folyik itt.
– Nem, asszonyom – mondta az idősebb nő a fejét rázva. –
Nincsenek itt fehér fiúk. Egy sem.
– Nem, asszonyom – visszhangozta engedelmesen a lány. –
Semmit sem tudunk erről a fiúról. – Csakhogy először még nem
merte ezt mondani, most pedig nem nézett a szemembe.
Mostanra az idősebb nőhöz még csatlakozott a két másik
konyhalány is, akik jöttek, hogy támogassák. Teljesen körbevett a
nyájas tudatlanság áthatolhatatlan fala, és semmi esélyem nem volt,
hogy áttörjek rajta. Ezzel egy időben azonban éreztem a nőkön
átfutó, őket összekötő áramlatot – egymás figyelmeztetését, a közös
óvatosságot és titoktartást. Lehet, hogy mindez csupán természetes
reakciójuk volt arra, hogy váratlanul egy fehér idegen jelent meg a
birodalmukban, de valami ennél több is lehetett.
Nem maradhattam tovább, különben Geilie utánam jött volna,
hogy megkeressen. Gyorsan belenyúltam a zsebembe, és kihúztam
belőle egy ezüstflorint, amit a lány kezébe nyomtam.
– Ha esetleg látnád Iant, mondd meg neki, hogy itt a nagybátyja,
és őt keresi. – Meg sem várva a választ megfordultam, és kisiettem a
konyhából.
A cukormalom irányába néztem, ahogy végigmentem az átjárón.
A malom magányosan álldogált, az ökrök pedig békésen legelésztek
a magas fűben a tisztás szélén. Nyomát sem láttam se Jamie–nek, se
a felügyelőnek; lehet, hogy Jamie időközben visszatért a házba?
A franciaajtón át tértem vissza a szalonba, és rögtön meg is
torpantam. Geilie ott ült a fonott székében, Jamie kabátja oda volt
terítve a karfára, Brianna fotói pedig ott feküdtek szétterítve Geilie
ölében. Geillis meghallotta a lépteimet és felpillantott, egyik fakó
szemöldökét felhúzva, miközben arcán fanyar mosoly terült szét.
– Micsoda csinos kislány, annyi szent. Hogy hívják?
– Brianna. – Az ajkam elzsibbadt. Lassan odasétáltam hozzá,
miközben végig azzal a késztetéssel viaskodtam, hogy kikapjam a
képeket a kezéből, és elrohanjak.
– Rettenetesen hasonlít az apjára, nem igaz? Gondoltam én, hogy
ismerős valahonnan az a vörös hajú lány, akit azon az éjjelen Craigh
na Dunnél láttam. Mivel tényleg ő az apja, nem igaz? – Fejével az
ajtó felé bökött, amin át Jamie távozott.
– Igen. Most add ide őket! – Ezzel semmit sem értem el. Már látta
a képeket. Ám így sem tudtam elviselni annak a látványát, ahogy
vaskos ujjaival Brianna arcát tartja.
A szája megrándult, mintha ellenkezni akart volna, de aztán
csinosan összerendezte a fotókat, és habozás nélkül átnyújtotta
nekem. Egy pillanatra a mellkasomhoz szorítottam a képeket, nem
tudva, mihez is kezdjek velük, aztán egyszerűen csak visszadugtam
őket a szoknyám zsebébe.
– Ülj csak le, Claire! Itt a kávé. – A kisasztal és a mellette lévő
szék felé intett. Követett a tekintetével, ahogy odaléptem az
asztalhoz, és közben végig láttam rajta, hogy valamit tervezget.
Intett nekem, hogy öntsek mindkettőnknek, majd egy szó nélkül
kézbe vette a csészéjét. Pár pillanatig némán iszogattunk. A csésze
megremegett a kezemben, mire a forró ital a csuklómra lötyögött.
Letettem, és megtöröltem a kezemet a szoknyámban, miközben az
agyam egy sötét kis zugában arról elmélkedtem, hogy ugyan miért is
kéne félnem.
– Kétszer – mondta Geilie váratlanul. Valami csodálatra
emlékeztető érzelemmel nézett rám. – Édes Jézus Krisztus, te kétszer
mentél át! Nem is! Háromszor! Biztos, hogy háromszor, mert most
itt vagy. – Csodálkozva megrázta a fejét, miközben egy pillanatra
sem vette le rólam ragyogó, zöld szemét.
– Hogyan? – kérdezte. – Hogyan voltál képes ennyiszer megtenni,
és túlélni?
– Nem tudom. – Láttam, ahogy az arcán szkeptikus kifejezés
villan fel, mire a védelmemre keltem: – Tényleg nem! Egyszerűen
csak… mentem.
– Hát neked nem volt olyan borzalmas, mint nekem? – A zöld
szemek kis résekké szűkültek, ahogy koncentrált. – Milyen volt, ott,
félúton? Nem érezted a rettegést? És nem hallottad azt a borzalmas
zajt, ami olyan hangos volt, hogy úgy érezted, mindjárt széthasad a
koponyád, és kifolyik az agyad?
– Igen, pontosan ilyen volt. – Nem akartam erről beszélni; nem is
szerettem az időn való átlépésre gondolni. Szánt szándékkal zártam
ki az elmémből a halálordítást, a pusztulást és a káosz hangjait, amik
arra biztattak, hogy csatlakozzak hozzájuk.
– Volt nálad vér, hogy megvédjen? Vagy kövek? Mondjuk nem
hiszem, hogy lenne gyomrod a vérhez, de aztán lehet, hogy tévedek.
Mivel annyi biztos, hogy erősebb vagy, mint gondoltam, miután
háromszor is megtetted, és túlélted.
– Vér? – Összezavarodva megráztam a fejemet. – Nem. Semmi.
Már mondtam neked, én… csak mentem. Ennyi az egész. – Aztán
eszembe jutott az az éjszaka, amikor Geilie átment a kövek közt
1968–ban. A lángoló tűz Craigh na Dunnél, és a kicsavarodott,
megfeketedett alak ott, annak a tűznek a közepén. – Greg Edgars –
mondtam. Az első férjének a neve. – Nem egyszerűen csak azért
ölted meg, mert rád talált, és meg akart állítani? Ő…
– A vér, igen. – Rezzenéstelen tekintettel nézett engem. – Nem
hittem volna, hogy egyáltalán véghez lehet vinni az utazást. A vér
nélkül nem. – Úgy hangzott, mintha kicsit le lett volna nyűgözve. –
A régiek, ők mindig vért használtak. Vért és tüzet. Nagy, fonott
ketreceket építettek, amit megtöltöttek a foglyaikkal, és
meggyújtották őket a körök közepén. Azt hittem, így nyitották meg
az átjárót.
A kezem és az ajkam jéghidegnek éreztem, mire felvettem a
csészémet, hogy azzal melegítsem fel őket. Hol az égben volt Jamie?
– És akkor köveket sem használtál?
Megráztam a fejemet.
– Milyen köveket?
Egy pillanatig csak nézett engem, azt fontolgatva, hogy vajon
elmondja–e. Apró, rózsaszínű nyelvével fürgén végignyalta az ajkát,
majd meghozta a döntését, és bólintott. Halkan felnyögve felküzdötte
magát a székből, aztán odament a hatalmas tűzhelyhez a szoba túlsó
végében, és intett, hogy kövessem.
Az alkatához képest meglepő kecsességgel letérdelt, és
megnyomott egy, a kandalló falába épített, zöldes színű követ, úgy
egy lábbal a tűz felett. A kő kicsit megmozdult, majd halk kattanás
hallatszott, ahogy a kandallópadló egyik lapja könnyedén
kiemelkedett habarcsos alapjából.
– Rugós szerkezet – magyarázta Geilie, ahogy óvatosan kiemelte
és arrébb rakta a palalapot. – Egy Leiven nevű, St. Croix–ból jött dán
fickó csinálta nekem.
Benyúlt az alatta lévő lyukba, amiből aztán kihúzott egy
nagyjából egy láb hosszú fadobozt. A simára csiszolt fán világosabb
barna foltok éktelenkedtek, és úgy tűnt, mintha feldagadt, majd pedig
meghasadt volna, mintha egy ideig tengervízben lett volna. Jó erősen
az ajkamba haraptam, ahogy megláttam, miközben reméltem, hogy
semmit sem lehet leolvasni az arcomról, ami elárulna. Ha eddig lett
is volna bármi kétségem afelől, hogy Ian itt van, most mind eloszlott
– mivel, hacsak nem tévedtem banális módon, ez volt a szelkik
kincse. Szerencsére Geilie nem engem nézett, hanem a dobozt.
– Egy indián mesélt a kövekről – de nem egy rézbőrű, hanem egy
hindu Kalkuttából – magyarázta. – Csattanó maszlagot keresett, azért
jött ide hozzám, aztán elmondta, hogyan kell gyógyszert csinálni az
ékkövekből.
Jamie–t kutatva hátrapillantottam a vállam felett, de színét sem
láttam. Hol a pokolban volt? Lehet, hogy megtalálta Iant valahol az
ültetvényen?
– Az őrölt köveket be lehet szerezni egy londoni patikából –
mondta Geilie, szemöldökét kicsit összehúzva, ahogy hátratolta a
doboz tolható tetejét. – De elég rossz minőségűek, és a bhasmas nem
működik olyan jól velük. Az a legjobb, ha az ékkő legalább
másodosztályú – azt hívják nagina kőnek. A nagina nagyobb méretű
kő, amit simára csiszoltak. Az első osztályú kő metszett, és lehetőleg
hibátlan, de a legtöbben nem engedhetik meg maguknak, hogy
azokat hamuvá égessék. A kövekből visszamaradó hamu a bhasmas
– magyarázta, miközben megfordult, hogy rám nézzen.
– És abból kell az orvosságot készíteni. Fogd csak! Te ki tudod
nyitni ezt a vackot? Tönkretette a tengervíz, és a zárrésze mindig
bedagad, amikor nedves az idő. Ami az évnek ebben a szakában azt
jelenti, hogy mindig – tette hozzá, ahogy grimaszolva hátrapillantott
az öböl fölött gyülekező felhőkre.
 A kezembe lökte a dobozt, majd nagyot nyögve, nehézkesen
felállt.
Ekkor láttam, hogy egy kínai titokdobozkával van dolgom; elég
egyszerű volt, egy kis, elcsúsztatható panel nyitotta a doboz tetejét
magát. A baj csak az volt, hogy a kis panel bedagadt, és beleragadt a
menetébe.
– Balszerencsét hoz, ha az ember eltör egy ilyet – jegyezte meg
Geilie, a próbálkozásaimat figyelve. – Különben már én is rég
földhöz vágtam volna, és már túl is lennénk rajta. Tessék, ez talán
majd segít! – Előhúzott egy kis gyöngyházberakásos zsebkést
ruhájának fodrai közül, amit aztán odaadott nekem, majd odament az
ablakpárkányhoz, és megrázta az egyik újabb ezüstcsengőjét.
A kés pengéjével finoman felfelé feszegettem a doboz tetejét.
Éreztem, ahogy beleakad a fába, mire óvatosan húzogatni kezdtem.
A kis fakocka apránként kiszabadult a helyéről, míg végül már a
hüvelyk– és mutatóujjam közé tudtam venni, és végig ki tudtam
húzni.
– Meg is vagyunk – mondtam, ahogy kicsit vonakodva
visszaadtam neki a dobozt. Nehéznek tűnt, és ahogy az oldalára
döntöttem, félreismerhetetlen, fémes csilingelés hallatszott belőle.
– Köszönöm! – Ahogy elvette tőlem, a szoba túlsó végében lévő
ajtón keresztül belépett a helyiségbe a fekete szolgálólány. Geilie a
lány felé fordult, hogy utasítsa, hozzon egy tányér friss
gyümölcslepényt, mire láttam, hogy a dobozt a szoknyája redői közé
csúsztatja, elrejtve azt.
– Minden lében kanál kis teremtmények – mondta, összehúzott
szemöldökkel a távozó szolgáló hátát nézve, ahogy a lány kiment az
ajtón. – Ez az egyik baj a rabszolgákkal; nehéz előttük titkot tartani.
– Letette a dobozt az asztalra, és hátratolta a tetejét; az egy halk, éles,
tiltakozó reccsenéssel megadta magát.
Geilie belenyúlt a dobozba, majd kihúzta belőle ökölbe szorított
kezét. Cinkosan rám mosolygott, majd így szólt:
 – A kicsi Jackie Horner a sarokban ült, ette, mi épp kisült.
Beledugta az ujját és kihúzott egy szilvát – színpadiasan széttárta az
ujjait –, és így szólt: „micsoda jó kislány vagyok!”
Persze tudtam, hogy mire számíthatok, de ettől függetlenül még
nem okozott problémát, hogy lenyűgözöttnek tűnjek. A valóságban
egy ékkő egyszerre sokkal elevenebb és megdöbbentőbb, mint a
leírása. Hat vagy hét drágakő csillogott és ragyogott Geilie
tenyerében, lángoló tűz és jégkristály, a napfényben megcsillanó
víztükör, és egy hatalmas, aranyszínű kő, ami az áldozatát éppen
becserkésző tigris szemére emlékeztetett.
Nem volt szándékos, de mégis elég közel mentem hozzá, hogy
alaposan meg tudjam nézni a kezében tartott köveket, és a látvány
letaglózó volt. „Elég nagyok”, mondta róluk egyszer Jamie, a
skótokra annyira jellemző, alábecsülésre való hajlammal. Nos, végül
is kisebbek voltak, mint mondjuk egy kenyértartó, gondoltam.
– Először a pénz miatt szereztem be őket – mondta Geilie,
elégedetten megbökdösve a köveket. – Mert könnyebb őket
szállítani, mint a súlyos aranyat meg ezüstöt, úgy értem; akkor még
nem tudtam, mi másra is használhatnám még őket.
– Mire, bhasmasnak? – Már csak az az elképzelés is, hogy
bármelyik csillogó kő hamuvá égjen, szentségtörésnek tűnt.
– Ó, nem, nem ezeket. – A köveket az öklébe szorította, amit
aztán beledugott a zsebébe, majd vissza a dobozba, hogy még többet
emeljen ki. Kis, folyékony tűzcseppek záporoztak a zsebébe, amit
aztán kedveskedve megpaskolgatott. – Nem, arra ott van egy csomó
a kisebb kövek közül. Ezek valami másra kellenek.
Eltűnődve vizslatott engem, majd fejével a szoba túlsó végében
lévő ajtó felé bökött.
– Gyere csak velem a műhelyembe! – mondta. – Van ott pár
dolog, ami talán érdekelhet.
Az „érdekelhet” még enyhe kifejezés, gondoltam.
A műhely hosszúkás, napfényes szoba volt, az egyik oldalán
munkapulttal. Csomókba kötött, száradó gyógynövények lógtak a
kampókról a fejünk felett, és feküdtek a gézzel letakart
szárítólapokon a belső fal mentén. Az összes többi falat polcozott
szekrények fedték, a szoba végében pedig egy kis vitrines
könyvszekrény kapott helyet.
A szoba enyhe déjà vu érzetet keltett bennem; egy pillanattal
később rájöttem, hogy azért, mert rettenetesen emlékeztetett Geilie
műhelyére Cranesmuir falujában, első férjének otthonában – nem, a
másodikéban, javítottam ki magamat, ahogy eszembe jutott Greg
Edgars lángoló teste.
– Hányszor mentél férjhez? – kérdeztem kíváncsian. Vagyonát a
második férje mellett kezdte építgetni, aki a kijelölt jogász volt abban
a körzetben, ahol éltek. Geilie megtanulta, hogyan hamisítsa meg az
aláírását, hogy így jusson hozzá a pénzéhez, majd megölte őt. Miután
ez az eljárás sikeres volt, gondolom, ismét megpróbálkozott vele;
Geilie Duncan a szokások rabja volt.
Egy pillanatra megállt, hogy összeszámolja.
– Ötször, azt hiszem. Amióta idejöttem – tette hozzá könnyedén.
– Ötször? – kérdeztem kicsit megszédülve. Úgy tűnt, nem csak
egyszerű megszokásról volt szó; sokkal inkább függőségről.
– A trópusok nagyon egészségtelen hely ám az angol ember
számára – mondta, majd ravaszul rám mosolygott. – Láz, kelések,
gyomorfekély; mindenféle apróság végezhet velük. – Láthatóan
ügyelt a szájhigiéniájára; a fogai még mindig remek állapotban
voltak.
Kinyújtotta a kezét, és finoman megcirógatott egy kis üveget, ami
az alsó polcon állt. Nem volt rajta címke, de láttam már korábban
finomítatlan, fehér arzént. Összességében örültem neki, hogy nem
ettem semmit sem.
– Ó, ez érdekelni fog – mondta, ahogy megpillantott egy üveget a
felső polcon. Halkan felnyögött, ahogy lábujjhegyre állt, levette,
majd odanyújtotta nekem.
 Valami nagyon durva szemcséjű por volt benne, láthatóan
többféle anyag keveréke: barna, sárga és fekete, közte valamiféle
félig áttetsző szemcsékkel.
– Ez meg mi?
– Zombiméreg – mondta, majd felkacagott. – Gondoltam, hogy
ezt szeretnéd majd látni.
– Tényleg? – mondtam hűvösen. – Azt hittem, azt mondtad,
ilyesmi nem létezik.
– Nem – javított ki, még mindig mosolyogva. – Azt mondtam,
hogy Hercules nem halott; és nem is az. – Elvette tőlem az üveget, és
visszatette a polcra. – De nincs értelme tagadni, hogy sokkal
könnyebb bánni vele, ha kap ebből az izéből hetente egy adagot,
szépen belekeverve a kásájába.
– Mi a pokol ez?
Hanyagul megrántotta a vállát.
– Egy kicsi ebből, egy kicsi abból. Úgy tűnik, a fő összetevő
valamiféle hal lehet – kis négyzetes lényecske, foltokkal; nagyon
viccesen néz ki. Fogja az ember a bőrét és kiszárítja, meg mellé még
a máját is. De van pár más dolog is, amit tenni kell bele. Bárcsak
tudnám, hogy mit! – tette hozzá.
– Nem tudod, hogy mi van benne? – kérdeztem elkerekedett
szemmel.
– Nem te csináltad?
– Nem. Volt egy szakácsom – mondta Geilie –, vagy legalábbis
szakácsként adták el nekem, de átkozott legyek, ha bármit is meg
mertem enni abból, amit kiküldött a konyhából az a ravasz fekete
ördög. De legalább houngan volt.
– Micsoda?
– Houngannak nevezik a niggerek az egyik gyógyító papjukat; de
hogy teljesen pontosak legyünk, azt hiszem, Ishmael azt mondta,
hogy az ő niggerei oniseegunnak, vagy minek nevezték őt.
– Ishmael, mi? – megnyaltam kiszáradt ajkamat. – Már ezzel a
névvel került ide hozzád?
– Á, dehogy! Valami pogány neve volt, legalább hat szótag
hosszú, a férfi meg, aki eladta nekem, „Jimmy”–nek nevezte. A
kikiáltók az összes mént Jimmynek nevezik. Én neveztem el
Ishmaelnek, amiatt a történet miatt, amit az eladó mesélt nekem róla.
Ishmaelt egy ideiglenes rabszolgatáborból hozták el az afrikai
Aranypartról, és egy volt a hatszáz rabszolgából, akiket a nigériai és
ghánai falvakból szedtek össze, majd bezsúfolták őket a Persephone
nevű, Antiguába tartó rabszolgahajó fedélközébe. Ahogy átjöttek a
Caicos–átjárón, egy hirtelen széllöket elkapta a Persephonét, mire a
partra sodródtak a Hogsty– zátonynál, Nagy–Inagua szigete mellett.
A hajó léket kapott, és még arra is alig maradt idő, hogy a legénység
elmeneküljön a mentőcsónakokon.
A rabszolgák, akik megláncolva, tehetetlenül ültek a fedélközben,
mind megfulladtak. Mindenki, egy embert leszámítva, akit korábban
felvittek a raktérből, hogy segítsen a segédszakácsnak, miután mind a
két konyhai inas belehalt a himlőbe útban Afrika felől. Ez a férfi, akit
hátrahagyott a legénység, ettől függetlenül túlélte a hajótörést,
méghozzá úgy, hogy belekapaszkodott egy hordó italba, ami két
nappal később kisodródott Nagy– Inagua partjaira.
A halászokat, akik ráleltek a hajótöröttre, sokkal jobban érdekelte
megmenekülésének eszköze, mint a rabszolga maga. Azonban ahogy
felnyitották a hordót, teljes döbbenetükre és megütközésükre egy
férfi hulláját találták benne, akinek testét tökéletlenül konzerválta az
ital, amiben ázott.
– Azért kíváncsi lennék, hogy ettől függetlenül megitták–e a
crème de menthe–ot – motyogtam, miután a saját szememmel láttam,
hogy Mr. Overholtnak a matrózok ivási szokásait illető megfigyelése
nagyrészt helytálló volt.
– Amondó vagyok – mondta Geilie, akit kicsit idegesített, hogy
félbeszakítottam a történetét –, bármi is történt, amint meghallottam
ezt a történetet, rögtön elneveztem Ishmaelnek. A lebegő koporsó
miatt, érted?
– Nagyon eszes – dicsértem meg. – Öhm… kiderítették, hogy ki
volt az a férfi a hordóban?
– Nem hiszem. – Geilie hanyagul megrántotta a vállát. – Odaadták
Jamaica kormányzójának, aki beletetette egy friss spiritusszal teli
üvegedénybe, kuriózumként.
– Micsoda?– mondtam megdöbbenve.
– Nos, nem is igazán a fickót magát, hanem csak valami furcsa
gombát, ami rajta nőtt – magyarázta Geilie. – A kormányzó odavan
az ilyen dolgokért. A régi kormányzó, úgy értem; úgy hallottam,
hogy most már új van.
– Valóban – mondtam enyhén görcsben álló gyomorral. Úgy
gondoltam, összességében a volt kormányzó inkább számíthatott
kuriózumnak, mint a halott férfi.
Geilie háttal állt nekem, ahogy kihúzogatta a fiókokat és feltúrta
őket. Vettem egy mély lélegzetet, és reméltem, hogy képes leszek
nyugodt hangon beszélni.
– Ez az Ishmael érdekes alaknak tűnik. Még itt van nálad?
– Nincs – mondta közönyösen. – Megszökött a nigger disznó.
Azonban ő csinálta nekem a zombimérget. Nem volt hajlandó
elmondani, hogyan, bármit is csináltam vele – tette hozzá egy kurta,
rosszindulatú kacaj kíséretében, mire lelki szemeim előtt hirtelen
élénken felrémlettek az Ishmael hátán lévő sebek. – Azt mondta, nem
illendő, hogy az asszonyok orvosságot csináljanak, hogy azt csak a
férfiak tehetik. Vagy a nagyon öreg asszonyok, mikor már
abbamarad a havivérzésük. Hmph!
Felhorkantott, majd belenyúlt a zsebébe, és kihúzott onnan egy
maroknyi követ.
– De mindegy is, nem azért hoztalak fel, hogy ezt mutassam meg.
Öt követ, nagyjából kör alakban, óvatosan letett a munkapultra.
Aztán levett a polcról egy kopottas bőrbe kötött, vastag könyvet.
– Tudsz németül olvasni? – kérdezte, ahogy óvatosan kinyitotta.
 – Nem igazán – feleltem. Közelebb léptem hozzá, és
lepillantottam a válla felett. Hexenhammer, állt a könyvön takaros
kézírással.
– Boszorkánypöröly? – kérdeztem, egyik szemöldökömet a
magasba húzva. – Bűbájok? Mágia?
A hangomból erősen kiérződhetett a szkepticizmus, mivel Geilie
haragosan rám pillantott a válla fölött.
– Nézz ide, te bolond! – mondta. – Ki vagy te? Vagy inkább mi?
– Hogy mi vagyok? – kérdeztem vissza döbbenten.
– Úgy ám! – Megfordult, és nekitámaszkodott a pultnak,
miközben összehúzott szemmel vizslatott engem. – Mi vagy te?
Vagy én, ha már itt tartunk. Mik vagyunk?
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, aztán be is csuktam.
– Úgy bizony – mondta halkan, és még mindig engem fixírozott. –
Nem mindenki tud átmenni a köveken, nem igaz? Mi miért?
– Nem tudom – feleltem. – Mint ahogy te sem, abban biztos
vagyok. De biztos nem azt jelenti, hogy boszorkányok lennénk!
– Nem–e? – Felhúzta az egyik szemöldökét, majd belelapozott a
könyvbe.
– Egyes emberek képesek elhagyni a testüket, és több mérföldet
utazni – mondta, és elmerengve bámulta a lapokat. – Mások meg
látják őket, ahogy kinn járnak az utcákon, és felismerik őket, és
mégis, a francba is, az ember bizonyítani tudja, hogy akkor, mikor
látták őket, ők éppen biztonságban szunyókáltak az ágyukban.
Láttam a feljegyzéseket, az összes szemtanú vallomását. Egyeseken
olyan stigma van, amit lát is az ember, és meg is érinthet – én is
láttam már olyat. De nem mindenkin. Csak bizonyos embereken.
Még egyet lapozott a könyvben.
– Ha mindenki képes rá, akkor tudománnyal van dolgunk. Ha csak
egy páran, akkor boszorkánysággal, vagy babonával, vagy ahogy
nevezni akarod – mondta. – De ez akkor is valós. – Felnézett rám,
zöld szeme úgy ragyogott, mint egy kígyóé a szakadt könyv felett. –
valósak vagyunk, Claire, te meg én. És különlegesek. Sosem
kérdezted meg magadtól, hogy miért?
Dehogynem. Számtalanszor. Azonban sosem kaptam észszerű
választ a kérdésemre. Azonban úgy tűnt, Geilie abban a hitben élt,
hogy ő igen.
Visszafordult a kövek felé, amiket a munkapultra helyezett, és
egyesével rájuk mutatott.
– Védőkövek: ametiszt, smaragd, türkiz, lapis lazuli és hímrubint.
– Hímrubint?
– Pliny azt mondja, hogy a rubintoknak neme is van; és ki vagyok
én, hogy vitatkozzak vele? – mondta türelmetlenül. – A lényeg az,
hogy az ember a hímeket használja; a nőstények nem működnek.
Elnyomtam a késztetést, hogy megkérdezzem, pontosan hogyan is
lehet megkülönböztetni a rubintok nemét, és helyette inkább így
szóltam:
– Mihez nem működnek?
– Az utazáshoz – mondta, ahogy kíváncsian rám pillantott. – A
köveken át. Megvédenék a… attól, bármi is legyen ott. – A tekintete
kicsit elködösült, ahogy az időutazásra gondolt, mire rájöttem, hogy
halálosan fél tőle. Nem csodáltam; én is.
– Mikor jöttél? Először? – nézett rám rezzenéstelen tekintettel.
– 1945–ből – mondtam lassan. – 1743–ba érkeztem, ha erre
gondolsz. –Vonakodtam attól, hogy túl sokat mondjak el neki;
ugyanakkor viszont alig bírtam saját kíváncsiságommal. Egy
dologban igaza volt; mi ketten mások voltunk. Lehet, hogy soha
többé nem lesz majd lehetőségem, hogy olyan emberrel beszéljek,
aki tudja mindazt, amit ő. Másfelől pedig minél tovább beszéltettem,
Jamie–nek annál több ideje volt, hogy Iant keresse.
– Hm – nyögött fel elégedetten. – Az elég közel van. A felföldi
mesékben, mikor az emberek elalszanak a tündérkörök mellett, aztán
egész éjjel a tündérnépséggel táncolnak, akkor általában kétszáz év
múlva térnek vissza az otthonukba.
 – Veled viszont nem így volt. Te 1968–ból jöttél, de már évek óta
Cranesmuirben voltál, mire én odakerültem.
– Öt éve, igen – bólintott elmerengve. – Igen, nos, a vér tehet róla.
– Vér?
– Az áldozat – mondta, hirtelen elveszítve a türelmét. Többet tud
utazni vele az ember. És egy kicsit irányítani is engedi a dolgokat,
hogy mégis legyen az embernek némi elképzelése arról, milyen
messzire is megy vissza. Hogyan utaztál háromszor is vér nélkül? –
kérdezte idegesen.
– Én… egyszerűen csak jöttem. – Mivel annyit meg kellett
tudnom, amennyit csak lehet, így hozzátettem még azt a keveset,
amit tudtam. – Azt hisz… Azt hiszem, annak is valami köze van
hozzá, hogy ha rá tudsz fókuszálni arra a személyre, aki abban az
időben él, ahová tartasz.
A szeme majdnem teljesen kikerekedett, annyira érdekelte a
dolog.
– Valóban? – mondta halkan. – Most, hogy belegondolok… –
Lassan, elmerengve megrázta a fejét. – Hm. Még igazad is lehet. De
attól még a köveknek is működnie kell; a különböző kövekből
különböző mintákat kell kirakni, tudod.
Kivett egy újabb maréknyi csillogó követ a zsebéből, és
szétterítette őket a falapon, végigbogarászva őket.
– A védőkövek alkotják a pentagramma csúcsait – magyarázta,
miközben a kövek rendezgetésére koncentrált –, de azon belül
különböző kövekből kell kiraknod a mintát, attól függően, hogy
merre akarsz menni, és milyen messzire. Aztán higanyból vonalat
húzol közéjük, és meggyújtod, amikor kimondod a varázsigét. Meg
természetesen gyémántporral meg kell rajzolnod a pentagrammát.
– Természetesen – motyogtam, teljesen lenyűgözve.
– Érzed a szagát? – kérdezte, ahogy egy pillanatra felnézett, és
szippantott egyet. – Nem gondoltad volna, hogy a köveknek van
szaga, mi? De van nekik, amikor porrá őrli őket az ember.
 Mély levegőt vettem, és valóban éreztem valami gyenge,
ismeretlen illatot a szárított növények aromája alatt. Amolyan száraz
illat volt, kellemes, de leírhatatlan – az ékkövek illata.
Kis diadalkiáltást hallatva felemelt egy követ.
– Ez az! Ez az, amire szükségem volt; a szigeteken sehol sem
találtam, aztán végül eszembe jutott a doboz, amit Skóciában
hagytam. – A kő, amit a kezében tartott, valamiféle fekete kristály
volt; az ablakon beömlő napfény átsütött rajta, ám mégis úgy
csillogott fehér ujjai közt, mint egy darabka lignit.
– Mi ez?
– Adamant; fekete gyémánt. A régi alkimisták használták. Azt
írják a könyvek, hogy ha adamantot visel az ember, akkor az
megmutatja neki az örömöt az élet minden területén. – Felnevetett,
röviden, élesen, amiből teljes egészében hiányzott megszokott,
kislányos bája. – Ha bármi is megmutathatja, hogy mi az örömteli
abban, mikor átmegyek a köveken, akkor kell!
Igencsak megkésve lassan kezdtem ráeszmélni valamire.
Lassúságomra az az egyetlen kifogásom, hogy egyszerre hallgattam
Geilie–t, és hegyeztem a fülemet, hátha meghallom, ahogy odalenn
visszaérkezik Jamie.
– Tehát vissza akarsz menni? – kérdeztem, olyan könnyedén,
amennyire csak tudtam.
– Lehet. – Halovány mosoly játszott a szája szegletében. – Most,
hogy mindenem megvan, ami csak kellhet. Én mondom neked,
Claire, nélkülük meg nem kockáztatnám. – A fejét rázva nézett rám.
– Háromszor, vér nélkül… – motyogta. – Tehát akkor lehetséges.
– Nos, az lesz a legjobb, ha most lemegyünk – mondta hirtelen
felélénkülve, ahogy összehúzta a köveket, és visszadugta őket a
zsebébe. – Mindjárt visszaér a kisróka – Frasernek hívják, ugye?
Clotilda mintha valami más nevet mondott volna, de az a buta liba
biztos eltévesztette.
Ahogy átsétáltunk a hosszú műhelyen, átszaladt előttem a padlón
valami kicsi és barna. Geilie a méretei ellenére fürge volt, apró
lábával rátaposott a százlábúra, mielőtt még reagálhattam volna.
Egy pillanatig csak nézte, ahogy a félig összezúzott állat ott
vonaglik a padlón, majd leguggolt, és alátolt egy papírlapot. Felvette
a rovart, majd ügyesen beleejtette egy dunsztosüvegbe.
– Nem akarsz hinni a boszorkányokban és a zombikban, meg
azokban a lényekben, amik az éjszakát uralják? – kérdezte, arcán
ravasz kis mosollyal. A százlábú felé biccentett, ami egyre csak rótta
az üvegben a rémült, kacska köröket. – Nos, a legendák soklábú
szörnyetegek, nem igaz? De általában legalább az egyik lábukkal a
valóságon állnak.
Levett egy átlátszó, barna üvegből készült dunsztosüveget, aminek
a tartalmát beleöntötte a százlábú üvegébe. A levegőt megtöltötte az
alkohol csípős illata. A százlábú, amit magasba emelt a folyadék, egy
pillanatig még vadul kapálózott, majd görcsösen rángatózó lábakkal
az üveg aljára süllyedt. Geilie gondosan lezárta az üveget, majd
indult is kifelé a szobából.
– Azt kérdezted, hogy szerintem miért tudunk átjönni a köveken –
mondtam a hátának. – Te tudod, hogy miért, Geilie? – A válla fölött
hátrapillantott rám.
– Ugyan miért? Hát, hogy megváltoztassuk a dolgokat! – mondta
kissé meglepett hangon. – Mi másért? De most gyere; úgy hallom,
visszajött az urad.

L
Akármin is ügyködött Jamie, kemény munka volt; az ingét izzadság
itatta át, amitől az rátapadt a vállára. Ahogy beléptünk a szobába,
megpördült a tengelye körül, mire láttam, hogy egészen addig a fa
titokdobozkát nézte, amit Geilie az asztalon hagyott. Egyértelmű volt
az arckifejezéséből, hogy helyes volt a feltevésem – valóban ez volt
az a doboz, amit a szelkik szigetén talált.
– Úgy hiszem, sikerült megjavítanom a cukormalmát, asszonyom
– mondta, illedelmesen meghajolva Geilie irányába. – Megrepedt az
egyik henger, de az ön felügyelőjével kitaláltuk, hogyan polcoljuk
alá. Ám még így is attól tartok, hogy hamarosan be kell szereznie
egy újat.
Geilie, élvezve a helyzetet, felhúzta a szemöldökét.
– Nos, lekötelezett, Mr. Fraser. Esetleg megkínálhatom valamivel
a kemény munka után? – Kezét ott tartotta a levegőben az
ezüstcsengők sora fölött, ám Jamie megrázta a fejét, majd felvette a
kabátját a pamlagról.
– Köszönöm, asszonyom, de attól tartok, indulnunk kell. Elég
messze van innen Kingston, és mennünk kell, ha még napvilágban
oda akarunk érni. – Az arcára hirtelen rémült kifejezés ült ki, és
tudtam, hogy biztosan megtapogatta a zsebét, és észrevette, hogy a
fotóknak nyoma veszett.
Gyorsan rám pillantott, mire én kurtán bólintottam, miközben
megérintettem a szoknyám oldalát, ahol a képek pihentek.
– Köszönjük a vendéglátást! – mondtam, ahogy felkaptam a
kalapomat, és fürgén megindultam az ajtó felé. Most, hogy Jamie
visszatért, semmit sem akartam jobban annál, mint minél gyorsabban
messze kerülni Rose Halltól és a tulajdonosától. Jamie azonban nem
indult el rögtön.
– Azon elmélkedtem, Abernathy asszony… Miután említette,
hogy egy ideig Párizsban élt… Hogy nem találkozott–e ott egy
úriemberrel, aki nekem szintúgy ismerősöm. Véletlenül nem ismeri
Sandringham hercegét?
Geilie krémszőke fejét kíváncsian Jamie felé döntötte, ám mikor
az nem mondott mást, Geilie bólintott.
– Igen, ismertem őt. Miért?
Jamie megvillantotta felé legsármosabb mosolyát.
– Nincs semmi különösebb oka, asszonyom. Csak kíváncsi
voltam, úgy is mondhatjuk.
Az eget már teljesen ellepték a felhők, mire kiértünk a kapun, és
egyértelmű volt, hogy nem fogunk visszaérni Kingstonba anélkül,
hogy bőrig áznánk. Jelen körülmények közt ez a legkevésbé sem
érdekelt.
– Nálad vannak Brianna képei? – Ez volt az első dolog, amit
Jamie kérdezett tőlem, ahogy egy pillanatra megállította a lovát.
– Itt ni – paskoltam meg a zsebemet. – Sikerült Ian nyomára
bukkannod?
Hátrapillantott a válla fölött, mintha attól félt volna, hogy
követnek minket.
– Semmit sem tudtam kiszedni a felügyelőből, sem a
rabszolgákból. Halálosan rettegnek attól a nőtől, és nem mondhatom,
hogy ezért egy cseppet is hibáztatom őket. De tudom, hogy hol van –
mondta igencsak elégedetten.
– Hol? Vissza tudunk szökni, és elhozni őt onnan? – Kicsit
megemeltem magamat a nyeregben, és hátrapillantottam. Rose
Hallból már csak a palatetejét lehetett látni a fák csúcsa felett. Soha
eszem ágában nem lett volna még egyszer betenni arra a helyre a
lábamat – kivéve Ianért.
– Most nem. – Jamie megfogta a lovam kantárját, és
visszafordította az állat fejét az ösvény irányába. – Segítségre lesz
szükségem.
Azzal a kifogással, hogy anyagot keres, amivel megjavíthatná a
cukormalmot, Jamie–nek sikerült a birtok nagyját bejárnia a ház
negyed mérföldes körzetében, beleértve a rabszolgák kunyhóinak
sorát, az istállót, a használaton kívüli dohányszárító fészert és az
épületet, amiben a cukorfinomító kapott helyet. Bármerre is ment,
senki sem állta az útját, leszámítva pár kíváncsi és ellenséges
pillantást – kivéve a finomító közelében.
– Az a nagy néger mélák, aki odajött a teraszra, ott ült a földön az
épület előtt – mondta. – Mikor túl közel mentem hozzá, a felügyelő
rettentő ideges lett. Folyamatosan szólongatott, hogy menjek onnan,
meg figyelmeztetett, hogy ne menjek túl közel ahhoz a fickóhoz.
– Ez amúgy remek ötletnek hangzik – mondtam finoman
megremegve. – Mármint az, hogy ne menj hozzá túl közel, úgy
értem. De szerinted lehet valami köze Ianhez?
– Egy kicsi, a földbe épített ajtó előtt ült, Sassenach. – Jamie
ügyesen elvezette a lovát egy, a földre zuhant fatörzs mellett. –
Biztos a finomító alatti pincébe vezet. – A férfi egy izmát sem
mozdította, mialatt Jamie ott szaglászott a finomító körül. – Ha Ian
ott van a birtokon, akkor ott lesz, a mögött az ajtó mögött.
– Abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy ott van. – Gyorsan
beavattam a látogatásom részleteibe, beleértve röpke beszélgetésemet
a konyhalányokkal. – De most mégis mit fogunk tenni? – fejeztem
be. – Nem hagyhatjuk egyszerűen csak ott! Végül is, nem tudjuk,
hogy Geilie mire készül vele, de semmi ártatlan dologról nem lehet
szó, különben nem tagadta volna, hogy Ian ott van, nem igaz?
– Egyáltalán nem ártatlan – értett egyet komor arccal. – A
felügyelő egy szót sem volt hajlandó beszélni velem Ianről, viszont
más dolgokról olyanokat mesélt, hogy begöndörödne tőle a hajad, ha
nem lenne már amúgy is olyan göndör, mint a juhgyapjú. – Rám
pillantott, mire jól látható aggodalma ellenére egy félmosoly villant
fel az arcán.
– A hajad állapotából ítélve, Sassenach, amondó vagyok, hogy
nagyon hamar esni fog.
– Hogy milyen jó megfigyelő vagy! – mondtam kesernyésen,
miközben teljesen hiába próbáltam visszatömködni a kalapom alá a
kiszabadult, göndör fürtöket. – Annak a ténynek, hogy az ég
koromfekete, a levegőnek meg villámszaga van, természetesen
semmi köze nincs ehhez a meglátásodhoz.
Körülöttünk a fák levelei mind úgy rezegtek, mint megzavart
pillangók, a vihar széle pedig megemelkedett felénk, ahogy csúszott
fel a hegy oldalán. A kis kiszögellésről, ahol éppen álltunk, láttam,
ahogy a viharfelhők ellepik a lenti öblöt, miközben az eső sötét
függönye ott lógott a felhők alatt, mint egy fátyol.
Jamie megemelte magát kicsit a nyeregben, és végignézett a tájon.
Az én tapasztalatlan szememnek körülöttünk minden áthatolhatatlan
dzsungelnek tűnt, de egy olyan ember számára, aki hét éven
keresztül a hangában élt, más lehetőségek is feltűntek.
– Legjobb lesz, ha keresünk valami menedéket, amíg még tudunk,
Sassenach – mondta. – Kövess!
Gyalogosan, a lovakat magunk mögött vezetve letértünk a
keskeny ösvényről, be az erdőbe, követve egy kis csapást, amit Jamie
szerint a vadmalacok törtek maguknak. Pár pillanattal később
megtaláltuk, amit keresett: egy kis patakot, ami mélyen belevájta
magát az erdő talajába. A partja meredek volt, és teljesen benőtték a
páfrányok meg a sötét, fényes levelű bokrok, amik közt itt–ott karcsú
facsemeték emelkedtek.
Elküldött, hogy gyűjtsék páfrányágakat, olyan hosszúakat, mint a
karom, és mire visszatértem, kezemben annyival, amennyit csak
elbírtam, ő már el is készült meghitt kis búvóhelyünk vázával, ami
ívbe hajlított facsemetékből állt, amiket egy kidőlt fatörzshöz
kötözött, és a közeli bokrokról levágott ágakkal fedett be. Miután
gyorsan befedtük a tetejét a páfrányágakkal, nem volt éppen vízálló,
de azért sokkal jobb volt, mintha a szabadban kapott volna el minket
az eső. Tíz perccel később már biztonságban ültünk benne.
Egy pillanatra minden teljesen elhallgatott, ahogy a vihar előszele
végigsüvített rajtunk. Nem csicseregtek a madarak, nem zümmögtek
a rovarok, ők is éppen annyira előre érezték az esőt, mint mi.
Lehullott pár hatalmas csepp, amik olyan kirobbanó hanggal
zuhantak a növényzetre, mintha csak gallyak pattantak volna el.
Aztán kitört a vihar.
A karibi viharok hirtelenek és vadak. Egy cseppet sem
hasonlítanak az edinburghi ködös, lusta csepergésre. Itt az ég
elfeketedik, aztán meg leszakad, és percenként lehullik vagy egy
gallon víz. Ameddig tart az eső, addig lehetetlen beszélgetni, a
földről pedig finom köd emelkedik fel, mint a gőz. Pára, amit a
becsapódó esőcseppek ereje kavar fel.
Az eső megütögette a fejünk felett lévő páfrányleveleket,
miközben finom pára töltötte meg zöld árnyékokba burkolózó
menedékünket. A zuhogó eső és a hegyek közt újra és újra felszólaló,
üvöltő mennydörgés mellett lehetetlen lett volna beszélni.
Nem volt hideg, de volt egy lyuk a tetőn, ahonnan egyenletesen
csöpögött a víz a nyakamra. Nem volt helyem, hogy arrébb
húzódjak; Jamie levetette a kabátját és a vállamra terítette, aztán
átölelt, hogy így várjuk ki a vihar végét. A kinti, borzalmas ricsaj
ellenére hirtelen biztonságban éreztem magamat, békére leltem, és
megszabadultam az utóbbi pár óra, az utóbbi pár nap feszültségétől.
Gyakorlatilag megtaláltuk Iant, és itt semmi sem bánthatott minket.
Megszorítottam a szabad kezét; rám mosolygott, majd lehajolt, és
finoman megcsókolt. Friss, földes illatot árasztott, és éreztem rajta
azoknak az ágaknak a gyantáját, amiket levágott, és saját, egészséges
izzadságát.
Már mindjárt vége, gondoltam. Megtaláltuk Iant, és ha Isten is
úgy akarja, nagyon hamar biztonságba is tudjuk majd helyezni. És
aztán mi lesz? El kell majd hagynunk Jamaicát, de léteznek más
helyek is – a világ hatalmas. Voltak francia kolóniák Martinique–en
és Grenadán, meg ott volt Eleuthera holland kézben lévő szigete.
Talán egészen a kontinensig eljutunk majd – kannibálok ide vagy
oda. Amíg Jamie ott van mellettem, nem félek semmitől sem.
Az eső éppen olyan hirtelen állt el, mint ahogy nekikezdett. Az
esőcseppek magányosan hullottak alá a bokrokról és a fákról, kis
kopogó hangot hallatva, ami ott visszhangzott a fülemben, ami még
mindig csengett a vihar ordításától. Lágy, friss szellő szállt végig a
patak medrének mentén, és cirógató hűvösségével megemelte a
nyakamra tapadó, nedves tincseimet.
A madarak és a rovarok ismét nekikezdtek éneküknek, először
halkan, aztán teljes hangerővel, és az egész tér mintha zöld élettel
táncolt volna.
Mocorogni kezdtem és felsóhajtottam, majd talpra kecmeregtem
és leráztam magamról Jamie kabátját.
– Tudod, Geilie mutatott nekem egy különleges ékkövet, egy
fekete gyémántot, amit adamantnak hívnak – mondtam neki. – Azt
mesélte, hogy ilyen köveket használtak az alkimisták; mindenben
megmutatja az örömet. Azt hiszem, itt alattunk is lehet most egy.
Jamie rám mosolygott.
– Egyáltalán nem lepne meg, Sassenach – mondta. – Tessék,
csupa víz az arcod!
Belenyúlt a zsebébe, hogy kihúzza a zsebkendőjét, de aztán
megdermedt.
– Brianna képei – mondta hirtelen.
– Ó, el is felejtettem. – Belenyúltam a zsebembe, és átnyújtottam
neki a képeket. Elvette tőlem, majd gyorsan átlapozta őket, majd
megállt, és még egyszer végigment rajtuk, ezúttal lassabban.
– Mi a baj? – kérdeztem hirtelen megrémülve.
– Az egyik eltűnt – mondta halkan. Kimondhatatlan rettegés
kezdett ébredezni a gyomrom mélyén, az öröm pedig, amit az előbb
még éreztem, gyorsan kezdett elapadni.
– Biztos vagy benne?
– Olyan jól ismerem őket, mint az arcodat, Sassenach – felelte. –
Igen, biztos. Az hiányzik, amin a tűz mellett ül.
Jól emlékeztem a kérdéses fotóra; Brianna már felnőttként volt
látható rajta, ahogy éppen egy sziklán ül kinn a szabadban, a tábortűz
mellett. A lábát felhúzta, az állát a térdén nyugtatta, és egyenesen a
kamerába nézett, de anélkül, hogy tisztában lett volna azzal, hogy az
ott van, miközben a tekintete a tűz fényében játszó álmokkal volt
tele, a haját pedig hátrafújta a forró levegő.
– Geilie biztos elvette. Megtalálta a kabátodban a képeket, amíg
én a konyhában voltam, mire én meg elvettem őket tőle. Biztos akkor
lophatta el.
– A pokolba azzal a nővel! – Jamie hirtelen megpördült és az út
felé nézett, miközben a tekintete elsötétedett a dühtől. Markában
erősen szorongatta a megmaradt fotókat. – Mégis mit akarhat vele?
– Talán csak a kíváncsiság hajtja – mondtam, de közben valami
olyan félelem dolgozott bennem, ami sehogyan sem akart magamra
hagyni. – Végül is, ugyan mit tehetne vele? Nem hiszem, hogy
bárkinek is megmutatná – mégis ki jönne ide?
Mintha csak erre a kérdésre adna választ, Jamie hirtelen felkapta a
fejét és megragadta a kezemet, ezzel jelezve, hogy maradjak
nyugton. Nem sokkal alattunk látni lehetett az út egy kanyarulatát,
egy keskeny, sárgás színű, sáros szalagot a növényzeten keresztül.
Ezen a szalagon jött lassan felfelé valaki lóháton, egy feketébe
öltözött férfi, aki ebből a távolságból olyan aprónak és sötétnek tűnt,
mint egy hangya.
Aztán eszembe jutott, hogy mit mondott Geilie. Vendéget várok.
Aztán kicsivel később, az a lelkész azt mondta, hogy négyre jön.
– Egy plébános az, valamiféle lelkész – mondtam. – Geilie
említette, hogy számít rá.
– Megmondom én, ki ez: Archie Campbell – mondta Jamie kicsit
komoran. – Mégis mi az ördögöt… Vagy talán lehet, hogy nem lenne
illő ezt a kifejezést használnom, Duncan asszonyra való tekintettel?
– Talán azért jött, hogy ördögűzést végezzen rajta – vetettem fel
egy ideges kis kacaj kíséretében.
– Ha igen, akkor meggyűlik majd vele a baja. – A szögletes alak
beleveszett a fák közé, de még több perc is eltelt, mire Jamie úgy
döntött, hogy Campbell tiszteletes már biztonságos távolságban van
tőlünk.
– Mit tervezel Iannel kapcsolatban? – kérdeztem, ahogy
visszatértünk az ösvényre.
– Segítségre lesz szükségem – mondta élénken. – Az a tervem,
hogy majd feljövök a folyón Innesszel, MacLeoddal meg a
többiekkel. Van ott egy kis kiálló földdarabka, ahol ki lehet kötni,
nem messze a cukorfinomítótól. Majd ott hagyjuk a csónakot,
kimegyünk a partra, elintézzük Herculest, meg Atlaszt is, ha galibát
okoz, aztán feltörjük a pinceajtót, megragadjuk Iant, és már ott sem
vagyunk. Két nap múlva lesz újhold – azt kívánom, bárcsak
hamarabb lenne, de valószínűleg szükségünk lesz ennyi időre, hogy
szerezzünk egy megfelelő csónakot meg fegyvereket.
– Mégis, milyen pénzből akarod ezeket beszerezni? – kérdeztem
kertelés nélkül. Az új ruhákra és cipőkre kiadott pénz miatt Jamie
része a denevérguanóból származó profitból igencsak megcsappant.
Ami megmaradt, abból még hetekig eléltünk, és talán arra is elég
volt, hogy egy–két napra béreljünk egy megfelelő csónakot, de arra
már semmiképpen sem futotta belőle, hogy nagy mennyiségben
fegyvert vásároljunk.
A szigeten se pisztolyt, se kardot nem gyártottak; az összes
fegyvert Európából importálták, és ennek nyomán igencsak drágák
voltak. Jamie–nek magának ott volt Raines kapitány két pisztolya, a
skótoknak azonban nem volt más fegyverük, mint a halkéseik, meg
egy–egy rövid kard – ami vajmi kevés volt egy fegyveres
rajtaütéshez.
Jamie megengedett magának egy kis grimaszt, majd oldalvást rám
pillantott.
– Kénytelen leszek segítséget kérni Johntól – mondta egyszerűen
–, nem igaz?
Egy pillanatig némán lovagoltam mellette, majd hallgatólagos
beleegyezéssel bólintottam.
– Attól tartok, hogy igen. – Ez nem volt éppen a kedvemre, de az,
hogy nekem mi tetszett, most egyáltalán nem számított; Ian élete volt
a tét. – Azonban van valami, Jamie…
– Igen, tudom – mondta rezignáltam – Velem akarsz jönni, nem
igaz?
– Igen – mondtam mosolyogva. – Végül is, mi van, ha Ian beteg,
vagy megsérült, vagy…
– Rendben van, jöhetsz! – mondta egy cseppet ingerlékenyen. –
Csak tegyél meg nekem egy egészen aprócska szívességet,
Sassenach. Tégy meg minden tőled telhetőt, hogy ne öljenek meg
vagy aprítsanak fel apró darabokra, rendben? Az olyan dolgok nem
tesznek jót az ember szívének.
– Megteszem, ami tőlem telik – mondtam megfontoltan. Aztán
közelebb noszogattam a lovamat az övéhez, és így, egymás mellett
lovagolva haladtunk Kingston felé, az esőtől csöpögő fák között.
 61

Krokodiltûz
Meglepően nagy volt a forgalom a folyón éjszaka. Lawrence Stern,
aki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen felfedezőutamra, elmondta,
hogy a legtöbb, a hegyekben lévő ültetvény lakói a folyót használták
fő kapcsolódási pontként Kingstonhoz és az öbölhöz, miután utak
vagy nem voltak, vagy rettenetes volt az állapotuk, ahogy minden
egyes esős évszakkal újra és újra elnyelte őket a dús növényzet.
Arra számítottam, hogy a folyó teljesen kihalt lesz, de két kis hajó
és egy uszály is elhaladt mellettünk lefelé a folyón, ahogy a
vitorlánkat nagy nehezen irányban tartva felfelé haladtunk a széles
vízfolyamon. Az uszály, ez a hatalmas, sötét folt, hordókkal és
bálákkal jól megpakolva, úgy siklott el mellettünk, mint egy fekete
jéghegy, hatalmasan, púposan és fenyegetően. Az uszályt póznákkal
előresegítő rabszolgák halk hangja, ahogy lágyan valami idegen
nyelven beszéltek, messzire elhallatszott a víz fölött.
– Kedves volt öntől, hogy eljött velünk, Lawrence – mondta
Jamie. Egy kis, nyitott, egyárbocos bárkánk volt, amiben alig fért el
Jamie, jómagam, a hat skót csempész és Stern. A zsúfoltság ellenére
rettenetesen hálás voltam, hogy Stern ott van velünk. Volt benne
valami közönyös flegmaság, ami ezen körülmények közt rettentő
megnyugtató volt.
– Nos, bevallom, valamilyen szinten a kíváncsiság hajt – mondta
Stern, meglebbentve ingének elejét, hogy kicsit lehűtse izzadó testét.
A sötétben nem láttam belőle mást, csak egy mozgó, fehér foltot. –
Tudja, már találkoztam korábban a hölggyel.
– Mrs. Abernathyvel? – Egy pillanatra elhallgattam, majd
óvatosan megkérdeztem: – Öhm… Milyen véleménnyel volt róla?
– Nos… Nagyon kedves asszony. Rettentő… előzékeny.
A sötétben nem láttam az arcát, de a hangja kicsit furán csengett,
mintha egyszerre lett volna számára kellemes és zavarba ejtő a
Geilie–vel való találkozás emléke, amiből arra következtettem, hogy
igencsak vonzónak találhatta az özvegy Mrs. Abernathyt. Amiből azt
szűrtem le, hogy Geilie akarhatott valamit a természettudóstól; sosem
láttam, hogy Geilie bármiféle tiszteletet mutatott volna egyetlen férfi
iránt is, csakis akkor, ha abból valami haszna származott.
– Hol találkozott vele? A saját házában? – A kormányzó báljának
vendégei szerint Mrs. Abernathy csak nagyon ritkán vagy egyáltalán
nem hagyta el az ültetvényét.
– Igen, Rose Hallban. Ellátogattam hozzá, hogy engedélyt kérjek
arra, hogy begyűjtsek egy ritka rovarfajt, egy ormányosbogár–félét,
amit egy csermely mellett találtam az ültetvény területén. Mrs.
Abernathy beinvitált, és… igazán remek házigazdaként viselkedett. –
Ezúttal egyértelműen önelégültség csendült a hangjában. Jamie, aki
mellettem ülve a bárka kormánylapátját kezelte, meghallotta ezt, és
kurtán felhorkantott.
– Mit akart öntől? – kérdezte, miután kétségtelenül hasonló
következtetésre jutott Geilie motivációját és viselkedését illetően,
mint én.
– Rettentő lelkesen érdeklődött azon állat– és növényfajok után,
amiket begyűjtöttem a szigeten, és több gyógynövény
tulajdonságairól és lelőhelyéről is kérdezett. Ó, és arról, hogy mi más
helyeken jártam még. Különösképpen érdekelték a Hispanioláról
szóló történeteim. – Egy pillanatnyi sajnálkozással felsóhajtott. –
Nehéz elhinni, hogy egy ilyen bájos asszony olyan borzalmas
dolgokra képes, mint amit mesélt, James.
– Bájos, mi? – kérdezte Jamie, hangjában száraz humorral. – Egy
kicsit elbájolta, nem igaz, Lawrence?
Lawrence hangjában ott visszhangzott Jamie mosolya.
 – Van egyfajta húsevő légy, amit vizsgáltam, James barátom. A
hím légy, ha kiválaszt magának egy nőstényt, fáradságot nem
kímélve kis darab húst vagy valamiféle más zsákmányt visz neki,
amit gondosan kis selyemdarabkába csomagol. Amíg a nőstényt
leköti, hogy kicsomagolja a kapott ajándékot, a hím ráveti magát,
közösül vele, majd gyorsan elrepül. Mivel ha a nőstény befejezi az
ajándék elfogyasztását, mielőtt a hím végezne a saját dolgával, vagy
ha esetleg olyan gondatlan lenne, hogy nem hozna neki valami
ízletes ajándékot, akkor a nőstény megenné. – Lágy nevetés hangzott
fel a sötétben. – Nem, érdekes élmény volt, de azt hiszem, nem
fogom még egyszer meglátogatni Mrs. Abernathyt.
– Ha szerencsével járunk, akkor nem is lesz rá szükség – értett
vele egyet Jamie.

L
A férfiak ott hagytak engem a folyóparton, hogy ügyeljek a bárkára,
majd beleolvadtak a sötétségbe, követve Jamie utasítását, miszerint
maradjanak csendben. Volt nálam egy töltött pisztoly, amit azzal a
szigorú paranccsal adtak a kezembe, hogy nehogy lábon lőjem
magamat. A fegyver súlya megnyugtató volt, de ahogy lassan teltek a
percek a fekete némaságban, úgy találtam a sötétséget és a magányt
egyre terhesebbnek.
Onnan, ahol álltam, pont ráláttam a házra, erre a sötét téglalapra.
Csak az alsó szint három ablakában égett fény. Az biztos a szalon
lesz, gondoltam, miközben azon elmélkedtem, hogy miért nem látom
sehol sem a rabszolgák nyomát. Azonban ahogy a házat figyeltem,
láttam, amint egy árny elhalad az egyik kivilágított ablak előtt, mire a
szívem rögtön a torkomba ugrott.
Teljes mértékben lehetetlen volt, hogy az Geilie árnyéka legyen.
Az ablakban látott alak magas volt, vékony, és nyurgán szögletes
testalkatú.
Rémülten körbepillantottam, keresve valakit, akinek szólhatok; de
már túl késő volt. A férfiak már mind hallótávolságon kívül voltak,
útban a finomító felé. Egy pillanatig haboztam, de tényleg nem volt
semmi más, amit tehettem volna. Feltűrtem a szoknyámat, és
beleléptem a sötétségbe.
Mire a verandához értem, már ragadtam az izzadságtól, a szívem
pedig elég hangosan vert ahhoz, hogy minden más hangot
elnyomjon. Némán odasettenkedtem a legközelebbi ablak mellé, és
megpróbáltam úgy belesni, hogy a bentiek ne lássanak meg.
Odabenn minden csendes és rendezett volt. A kandallóban apró
tűz égett, a lángok pedig megcsillantak a csiszolt parkettán. Geilie
rózsafa íróasztalkája nyitva volt, a polcát pedig kézzel írott lapok és
nagyon réginek tűnő könyvek borították. Ugyan nem láttam senkit
sem odabenn, viszont nem is láttam be az egész teret. A bőröm
bizsergett az elszabadult képzeletem miatt, ahogy eszembe jutott
Hercules halott tekintete, amint némán követ a sötétségben.
Továbboldalaztam végig a veranda mentén, és minden második
lépésnél hátrapillantottam a vállam felett.
Olyan furcsán kihaltnak tűnt ma este a hely. Sehol sem hallottam
a rabszolgák halk moraját, ami végigkísért korábbi látogatásom
alkalmával, ahogy egymást közt suttognak, míg a munkájukat
végzik. De ez lehet, hogy semmit sem jelent, mondtam magamnak. A
legtöbb rabszolga abbahagyta a munkáját, és visszatért a saját
körleteibe, amint lement a nap. Ugyanakkor viszont nem kellett
volna itt lennie néhány házi rabszolgának, akik ügyelnek a tűzre, és
ételt hoznak a konyhából?
A bejárati ajtó nyitva állt. A küszöbön a sárga rózsa lehullott
szirmai hevertek, amik úgy ragyogtak a bejárati csarnok gyenge
fényében, mint valamiféle ókori aranyérmék.
Megálltam és a fülemet hegyeztem. Mintha valami halk zörejt
hallottam volna a szalon irányából, mintha valaki lapozott volna a
könyvében, de nem voltam benne biztos. Minden bátorságomat
összeszedve átléptem a küszöbön.
Az elhagyatottság érzete itt még erősebb volt. Mindenfelé az
elhanyagoltság félreismerhetetlen jelei látszódtak; egy vázányi
elszáradt virág állt a komód fényezett tetején, egy asztalkán
ottfelejtett teáscsésze és csészealj árválkodott, miközben a bennük
maradt üledék barnás folttá száradt a csésze alján. Mégis hová a
pokolba tűnt mindenki?
Megálltam a szalon ajtajánál, és ismét fülelni kezdtem. Hallottam
a tűz halk pattogását, valamint ismét azt a finom susogást, mintha
lapoztak volna. Ahogy bedugtam a fejemet az ajtófélfa mellett, már
láttam, hogy valaki ül az íróasztalnál. Kétségtelenül egy férfi, magas
és keskeny vállú, aki sötét fejét az előtte lévő iratok fölé hajtotta.
– Ian! – sziszegtem, olyan hangosan, amennyire csak mertem. –
Ian!
Az alak megdermedt, hátratolta a székét, majd fürgén felállt, és
pislogva az árnyak felé pillantott.
– Jézusom! – mondtam.
– Mrs. Malcolm? – kérdezte döbbenten Archie Campbell
tiszteletes.
Nyeltem egyet, próbálva lecsitítani a torkomban dobogó szívemet.
A tiszteletes közel olyan döbbentnek tűnt, mint amilyen én
voltam, de mindez csak egy pillanatig tartott. Aztán a tekintete
megkeményedett, és tett egy lépést az ajtó felé.
– Mit keres maga itt? – kérdezte.
– A férjem unokaöccsét keresem – feleltem. Nem volt értelme
hazudni, és talán tudta, hogy hol van Ian. Gyorsan körbepillantottam
a szobában, de az teljesen üres volt, leszámítva a tiszteletest és a kis,
meggyújtott lámpát, amit használt. – Hol van Mrs. Abernathy?
– Fogalmam sincs – felelte összehúzott szemöldökkel. – Úgy
tűnik, távozott. Mit ért azalatt, hogy a férje unokaöccsét keresi?
– Távozott? – néztem rá pislogva. – Hová ment?
 – Nem tudom – nézett morcosan, miközben csúcsos felső ajka úgy
húzódott rá az alsóra, mint egy csőr. – Már elment, mikor ma reggel
felébredtem – és úgy tűnik, vitte magával az egész cselédséget is.
Micsoda viselkedés ez egy meghívott vendéggel szemben!
Rémületem ellenére kicsit megnyugodtam. Legalább nem
fenyegetett annak az esélye, hogy belefussak Geilie–be. Úgy
gondoltam, hogy Campbell tiszteletessel elbírok.
– Ó! – mondtam. – Nos, ez valóban igencsak udvariatlan,
beismerem. Gondolom, nem látott egy nagyjából tizenöt éves fiút,
nagyon magas és vékony, dús, sötétbarna hajjal? Nem, nem hiszem,
hogy találkozhatott vele. Ebben az esetben, azt hiszem, jobb lesz
ha…
– Állj! – Megragadta a felkaromat, mire megálltam, miközben
egyszerre lepett és ijesztett meg, milyen erős is a szorítása.
– Mi a férje valódi neve? – kérdezte durván.
– Hát mi lenne… Alexander Malcolm – mondtam, a fogságba
esett karomat ráncigálva. – Ezt maga is tudja.
– Valóban. És akkor mégis hogyan lehetséges, hogy mikor
meséltem önről és a férjéről Mrs. Abernathynek, ő azt mondta
nekem, hogy az ön vezetékneve Fraser – és hogy a férje valójában
James Fraser?
– Ó. – Vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam előrukkolni
valami hihetővel, de nem sikerült. Sosem voltam jó abban, hogy
hirtelen felindulásból hazudjak.
– Hol van a férje, asszony? – kérdezte.
– Nézze – mondtam, próbálva kiszabadulni a szorításából
rettenetesen téved Jamie–vel kapcsolatban. Semmi köze nincs az ön
húgához, ő maga mondta nekem. Ő…
– Mesélt neki Margaretről? – Egyre erősebben szorított.
Fájdalmamban halkan felnyögtem, és kicsit erősebben próbáltam
kiszabadítani a karomat.
– Igen. Azt mondta, hogy nem ő volt… Nem ő volt az a férfi, aki
után Margaret Cullodenbe ment. Hanem az egyik barátja, Ewan
Cameron.
– Maga hazudik – mondta egyszerűen. – Vagy a férje hazudik.
Nem sok a kettő közt a különbség. Hol van? – Kicsit megrázott, mire
jó erősen megrántottam a karomat, amivel sikerült is kiszabadítanom
a markából.
– Én mondom magának, a férjemnek semmi köze nem volt ahhoz,
ami a húgával történt! – Hátrálni kezdtem tőle, miközben azon járt az
eszem, hogyan meneküljek el előle anélkül, hogy szabadjára
ereszteném a birtokon Jamie után kutatva, hatalmas zajt csapva és
kéretlen figyelmet vonva a mentési kísérletre. Nyolc férfi elég volt
ahhoz, hogy legyőzzék Hercules ikeroszlopait, ahhoz viszont nem,
hogy kiállják száz felriadt rabszolga támadását.
– Hol? – A tiszteletes felém közelített, tekintetét az enyémbe
fúrva.
– Kingstonban van! – mondtam. Oldalra pillantottam; az egyik
franciaajtó mellett álltam, ami a verandára nyílt. Úgy gondoltam,
talán ki tudok rajta jutni anélkül, hogy elkapna, de aztán hogyan
tovább? Ha végigkergetne a birtokon az rosszabb lenne, mintha itt
tartom, és tovább beszéltetem.
Visszanéztem a tiszteletesre, aki összehúzott szemöldökkel,
hitetlenkedve bámult engem, aztán végre felfogtam, mit is láttam a
teraszon, mire kimeredő szemmel visszarántottam arrafelé a fejemet.
Valóban láttam. Egy hatalmas, fehér pelikán ült a veranda
korlátján, a feje hátrafordítva, a csőre kényelmesen belefúrva a tollai
közé. Ping An tollazata ezüstösen csillogott az éjszakában az ajtóból
kiömlő, halovány fényben.
– Mi az? – kérdezte durván Campbell tiszteletes. – Ki az? Ki van
odakinn?
– Csak egy madár – feleltem, visszafordulva felé. A szívem vad
ütemben dobogott. Mr. Willoughby minden bizonnyal a közelben
lehet. A pelikánok gyakoriak voltak a folyók torkolatánál, közel a
parthoz, de még sosem láttam egyet sem ennyire bent a szárazföldön.
Ám ha Mr. Willoughby valóban a közelben rejtőzködött, akkor
mégis mit kellene tennem ezzel kapcsolatban?
– Teljes mértékben kétlem, hogy a férje Kingstonban lenne –
mondta a tiszteletes, miközben dühében összehúzott szemét
gyanakodva rám szegezte. – Ugyanakkor viszont, ha most valóban
ott van, akkor gondolom, hamarosan idejön majd, hogy elvigye
magát.
– Ó, nem! – mondtam.
– Nem – ismételtem, olyan meggyőzően, amennyire csak bírtam.
– Jamie nem jön ide. Egyedül érkeztem, hogy meglátogassam
Geilie–t… Mrs. Abernathyt. A férjem a jövő hónapig nem vár vissza
engem.
Nem hitt nekem, viszont semmit sem tehetett. Száját apró
rozettává szorította, majd annyira elernyesztette, hogy annyit tudjon
mondani:
– Tehát akkor itt van vendégségben?
– Igen – feleltem, miközben örültem neki, ismerem annyira a
helyet, hogy vendégnek tettethessem magamat. Ha a szolgálók
valóban elmentek, akkor végül is senki sincs, aki azt mondhatta
volna, hogy nem vagyok vendég.
A tiszteletes mozdulatlanul állt, és egy hosszú pillanatig
összehúzott szemmel fürkészett engem. Aztán összeszorította az
állkapcsát, és kelletlenül bólintott.
– Nos, rendben. Akkor, gondolom, van némi elképzelése azt
illetően, hogy hová tűnhetett a háziasszonyunk, és mikorra
számíthatunk a visszatértére?
Bár a gondolat igencsak nyugtalanító volt, de kezdtem sejteni,
hogy hova – ha azt nem is, hogy pontosan mikor – mehetett Geillis
Abernathy, de Campbell tiszteletes nem éppen olyan embernek tűnt,
akivel ezt megoszthattam volna.
– Nem, attól tartok, nem – feleltem. – Én… ah, tegnap elmentem
meglátogatni a szomszédos ültetvényt, és csak éppen most tértem
vissza.
A tiszteltes szúrós szemmel vizslatott engem, ám valóban
lovaglóruhát viseltem – mivel ez volt az egyetlen rendes ruhám,
leszámítva a lila estélyit és két muszlinruhát –, így elfogadta a
történetemet anélkül, hogy megtámadta volna.
– Értem – mondta. – Mmphm. Nos, akkor… – Nyugtalanul
mocorogni kezdett, nagy, csontos kezét ökölbe szorította, majd
elernyesztette, mintha nem lett volna biztos benne, hogy mihez is
kezdjen vele.
– Nem is akarom tovább zavarni – mondtam bájosan
rámosolyogva, és az asztal felé biccentettem. – Biztos vagyok benne,
hogy éppen valami fontos dolgon munkálkodik.
Ismét összeszorította az ajkát, a maga rosszalló módján, amitől
úgy nézett ki, mint egy bagoly, ami éppen egy szaftos egeret vizslat.
– A munkám már kész. Mindössze csak másolatokat készítettem
pár iratról, amit Mrs. Abernathy kért.
– Milyen érdekes! – mondtam automatikusan, miközben az járt az
eszemben, hogy egy kis szerencsével némi bájcsevejt követően képes
leszek elszökni azzal az ürüggyel, hogy visszatérek a képzeletbeli
szobámba – az összes földszinti szoba a verandára nyílt, így hát
egyszerű lenne kisurrannom, bele az éjszakába, hogy aztán
megkeressem Jamie–t.
– Talán osztozik a háziasszonyunk és jómagam érdeklődésén a
skót történelem és tudományok iránt? – A tekintete kiélesedett, mire
kissé rémülten felismertem a szenvedélyes kutatót jelző, fanatikus
csillogást a szemében. Túlságosan jól ismertem ezt.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekfeszítő téma –
mondtam az ajtó felé araszolva de attól tartok, hogy igazán nem
sokat értek hozzá… – Ekkor megpillantottam a dokumentumkupaca
tetején pihenő lapot, és rögtön megdermedtem.
Egy leszármazási ábra volt. Frankkel élve rengeteg ilyet láttam,
ám konkrétan ezt a darabot fel is ismertem. Ez a Fraser család
családfája volt. A francos lap tetején még ott is állt, hogy „Lovad
Fraser”. Amennyire láttam, valahol az 1400–as években kezdődött,
és egészen a jelenig tartott. Láttam rajta Simont, az egykori, és
bizonyos körökben nemigen emlegetett jakobita lordot, akit
kivégeztek, amiért részt vett Stuart Károly felkelésében, és az ő
utódait, akiknek nevét fel is ismertem. És lenn az egyik sarokban,
egy kis jellel, ami a törvénytelen utódot jelezte, ott volt Brian Fraser
– Jamie apja. Alatta pedig, gondos, fekete betűkkel írva, James A.
Fraser.
Borzongás szaladt végig a hátamon. A tiszteletes észrevette a
reakciómat, és afféle száraz jókedvvel nézett engem.
– Nos, nem kifejezetten érdekes, hogy pont a Fraserekről szól,
nem igaz?
– Mi… mi szól a Fraserekről? – kérdeztem. Akaratom ellenére is
lassan az asztal felé léptem.
– A jóslat, természetesen – felelte kicsit meglepetten. – Nem
hallott még róla? De persze lehet, hogy miután az ön férje
törvénytelen utód…
– Nem hallottam még róla, nem.
– Ah. – A tiszteletes kezdte élvezni a helyzetet, és megragadta az
alkalmat, hogy kiokíthasson. – Azt gondoltam, hogy Mrs. Abernathy
talán már mesélt róla önnek. Miután őt annyira érdekelte a dolog,
hogy még Edinburghba is írt nekem ezt illetően. – Átlapozta a
kupacot, majd kivett belőle egy lapot, aminek szövegét, úgy tűnt,
keltául írták.
– Ez a prófécia eredeti nyelve – mondta, az orrom alá dugva az A
jelű bizonyítékot. – Brahan Seer keze alól; Brahan Seerről már biztos
hallott, nem igaz? – A hangsúlyából nem sok remény hallatszott ki,
ám az az igazság, hogy valóban hallottam Brahan Seerről, a
tizenhatodik századi skót prófétáról, akit a skót Nostradamusként is
emlegettek.
 – A lovati Fraserek, igen. A megfogalmazás igencsak költői,
ahogy azt Mrs. Abernathynek is megjegyeztem, de azért elég tisztán
érthető a tartalom. – Ahogy beszélt, egyre lelkesebb lett, nem
számított, mennyire is gyanakodott rám. – A prófécia azt állítja, hogy
Skócia új uralkodója a Lovat vérvonalból fog majd származni. Erre
majd a „fehér rózsa királyainak” bukása után kerül sor. Ami
egyértelmű utalás a pápista Stuartokra, természetesen. – A szőnyegbe
hímzett, fehér rózsák felé biccentett. – Ennél némelyest rejtélyesebb
utalások is vannak a jóslatban, természetesen. Arra vonatkozóan,
hogy milyen korszakban is fog feltűnni ez az új uralkodó, és hogy
király lesz vagy királynő… Az értelmezést igencsak megnehezíti,
hogy az eredeti szöveg megrongálódott…
Mondta tovább, én viszont már nem figyeltem rá. Ha eddig lett is
volna bármi kétségem azt illetően, hogy hová tűnt Geilie, az gyorsan
kezdett eloszlani. Olyan mániákusan rajongott Skócia uralkodóiért,
hogy tíz év java részét azzal töltötte, hogy a Stuartok újbóli trónra
ültetésén dolgozott. Ez a próbálkozása minden kétséget kizáróan
elbukott Cullodennél, és azóta csakis megvetést tanúsított a még élő
Stuartok felé. És egyáltalán nem meglepő, hogy most úgy gondolta,
tudja, hogy mi következik.
De ugyan merre menne? Vissza Skóciába, talán, hogy a Lovat
örökös kegyeibe férkőzzön? Nem, az járt a fejében, hogy ismét
ugorjon egyet az időben; ennyi egyértelmű volt a velem folytatott
beszélgetéséből. Erre készítette fel magát, gyűjtögette a forrásait,
elhozatta a kincset a szelkik szigetéről, és kutatómunkát végzett.
Amolyan lenyűgözött rémülettel bámultam a papírlapot. A
családfa, természetesen, csak a jelenig tüntette fel a család tagjait.
Vajon Geilie tudta, hogy kik lesznek Lovat leszármazottai a
jövőben?
Felpillantottam, hogy kérdezzek valamit Campbell tiszteletestől,
de a szavak az ajkamra fagytak. A veranda ajtajában ott állt Mr.
Willoughby.
 A kis kínai láthatóan nehéz időszakon volt túl; selyempizsamája
szakadt és foltos volt, kerek arcán pedig kezdtek látszódni az éhség
és a kimerültség árnyai. Tekintetét mindössze csak egy pillanatra
fordította felém, és csak éppen hogy megcsillant benne a felismerés
szikrája; minden figyelmét Campbell tiszteletesnek szentelte.
– Nagyon szentséges ember – mondta, olyan hangsúllyal, amit
még sosem hallottam tőle; olyan ronda, gúnyos mellékzöngével.
A tiszteletes olyan gyorsan pördült meg a tengelye körül, hogy a
könyökével levert egy vázát; víz és sárga rózsák borultak a rózsafa
asztalra, eláztatva az iratokat. A tiszteletes dühös ordítást hallatott,
kikapta a lapokat a tócsából, és vadul megrázta őket, hogy eltüntesse
róluk a vizet, mielőtt még elfolyna a tinta.
– Nézd, mit tettél, te gonosz, gyilkos hitetlen!
Mr. Willoughby felkacagott. Nem a megszokott, magas hangú
vihogásával, hanem mélyen kuncogva. Egyáltalán nem úgy tűnt,
mintha szórakoztatónak találná a helyzetet.
– Én gyilkos? – Lassan megrázta a fejét, miközben tekintetét a
tiszteletesre szegezte. – Nem én, szentséges ember. Te lenni gyilkos.
– Tűnj innen, mihaszna! – mondta Campbell hűvösen. – Több
tisztelet is lehetne benned, mint hogy betörj egy hölgy otthonába!
– Ismerlek. – A kínai lassan, egyenletesen beszélt, tekintete egy
pillanatra sem remegett meg. – Látlak. Látlak vörös szobában, a
nevető asszonnyal. Látlak két büdös szajhával, Skóciában. – Nagyon
lassan a torkához emelte a kezét, majd elhúzta előtte, olyan precízen,
mint egy pengét. – Te gyilkolni elég gyakran, szentséges ember, azt
hiszem.
Campbell tiszteltes egészen elsápadt, de hogy most a döbbenettől
vagy a dühtől, nem tudtam volna megmondani. Én is sápadt voltam –
a rémülettől. Megnyaltam a kiszáradt ajkamat, és beszédre
késztettem magamat.
– Mr. Willoughby…
– Nem Willoughby. – Nem is nézett rám; szinte már közönyösen
javított ki. – Én lenni Ji Tien Cso.
Kiutat keresve a fennálló helyzetből, abszurd módon azon
kezdtem el elmélkedni, hogy ugyan mi lehet az illendő megszólítás,
Mr. Ji, vagy Mr. Cso?
– Tűnjön innen most azonnal! – A tiszteletes sápadtságának oka a
düh volt. Hatalmas kezét ökölbe szorítva elindult a kis kínai felé. Mr.
Willoughby meg sem moccant, és úgy tűnt, egyáltalán nem rémiszti
meg a fölé tornyosuló tiszteletes.
– Legjobb lesz távozni, első feleség – mondta lágyan. –
Szentséges ember szeretni asszonyok. Nem farokkal. Késsel.
Nem viseltem fűzőt, de akkor úgy éreztem, mintha lett volna
rajtam. Képtelen voltam elég levegőhöz jutni ahhoz, hogy
megszólaljak.
– Őrültség! – mondta a tiszteletes élesen. – Most mondom
utoljára. Tűnjön innen! Vagy…
– Maradjon kérem nyugton, Campbell tiszteletes! – mondtam.
Remegő kézzel kihúztam a Jamie–től kapott pisztolyt a
lovaglóruhám zsebéből, és rászegeztem. Teljes meglepetésemre
valóban nyugton maradt, és úgy bámult engem, mintha két fejem lett
volna.
Még sosem fogtam előtte korábban senkire sem fegyvert; az érzés
igencsak furcsa módon megrészegítő volt, annak ellenére is, hogy
mennyire remegett a pisztoly csöve. Mindezzel egy időben valójában
fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem.
– Mr…. – feladtam, és a teljes nevét használtam. – Ji Tien Cso.
Látta a tiszteletest a kormányzó bálján Mrs. Alcott–tal?
– Látni, ahogy megöli – felelte Ji Tien Cso érzelemmentesen. –
Jobb lesz lőni, első feleség.
– Ne legyen nevetséges! Drága Mrs. Fraser, csak nem hihet egy
vadember szavának, aki maga is… – A tiszteletes felém fordult, és
próbált felsőbbrendűnek kinézni, ami nem igazán sikerült, hála az
apró izzadságcseppeknek, amik ott csillogtak a homlokán, ritkás haja
mentén.
– Pedig azt hiszem, hiszek neki – mondtam. – Maga ott volt.
Láttam magát. És akkor is Edinburghban volt, mikor megölték ott az
utolsó prostituáltat. Nellie Cowden azt mondta, hogy két éve élt ott;
pont annyi ideje gyilkolta ott a lányokat a Démon. – A ravasz
csúszós volt a mutatóujjam alatt.
– Ő is éppen annyi ideje élt ott! – A tiszteletes arcáról kezdett
elmúlni a sápadtság, és pillanatról pillanatra egyre vörösebb lett.
Fejével a kínai felé bökött.
– Elhiszi annak az embernek a szavát, aki elárulta a férjét?
– Kiről beszél?
– Róla! – A tiszteletes hangja reszelős volt az elkeseredettségtől. –
Ez az a gonosz kis lény, aki elárulta Frasert Sir Percival Turnernek.
Sir Percival maga mondta nekem!
Majdnem elejtettem a fegyvert. Az események túlságosan
felgyorsultak ahhoz, hogy követni tudjam őket. Rettenetesen
reméltem, hogy Jamie és az emberei megtalálták Iant és visszatértek
a folyóhoz. Biztos el fognak jönni a házhoz, ha látják, hogy nem
vagyok ott a találkahelyen.
Kicsit megemeltem a pisztolyt, és már éppen azt akartam mondani
a tiszteletesnek, hogy menjen végig a konyhába vezető átjárón; úgy
gondoltam, hogy jelen pillanatban az a legjobb lehetőségem, ha
bezárom őt az egyik kamrába.
– Azt hiszem, legjobb lesz ha… – kezdtem, ám ekkor rám vetette
magát. Reflexszerűen meghúztam a ravaszt. Ezzel egy időben hangos
durranás hallatszott, a fegyver a kezemben visszarúgott, és kis, fekete
puskaporfelhő lepte el az arcomat, amitől könnybe lábadt a szemem.
Nem találtam el őt. A robbanás megijesztette, ám mostanra az
arcán új, elégedett kifejezés jelent meg. Egyetlen szó nélkül benyúlt
a kabátja alá, és kihúzott onnan egy hat hüvelyk hosszú, veretes
fémtokot. Ennek az egyik végéből egy fehér szarvasagancsból
készített markolat állt ki.
 Azzal a borzalmas tisztánlátással, ami mindenféle krízishelyzetet
követ, minden egyes apró dolgot észrevettem, kezdve a kis hibával a
pengén, ahogy kihúzta azt a hüvelyből, a rózsák illatáig, amiket
összezúzott a talpa alatt, ahogy felém lépett.
Sehová sem tudtam menekülni. Felkészültem a harcra, tudva,
hogy úgysincs esélyem. A rövid kard vágta friss seb égett a karomon,
emlékeztetőül, hogy mi vár rám, amitől megfeszült a bőröm. A
szemem sarkából láttam, ahogy valami kéken villan, majd nedves
csattanás hallatszott, mintha valaki leejtett volna egy görögdinnyét a
magasból. A tiszteletes egy lábon állva nagyon lassan megfordult,
miközben a szeme kitágult, és teljesen üres tekintettel bámult maga
elé. Annak az egy pillanatnak az erejéig pontosan úgy nézett ki, mint
Margaret. Aztán összeesett.
Egyszerűen csak előrezuhant, még fel sem emelte a kezét, hogy
mentse magát. Felborította az egyik szaténfa asztalkát, potpurrit és
csiszolt kövecskéket szórva szét mindenfelé. A tiszteletes feje a
lábam előtt ért földet, ahonnan egy pillanatra visszapattant, majd
utána csak feküdt mozdulatlanul. Görcsösen tettem egy lépést hátra,
aztán csak álltam ott, csapdába esve a fal mentén.
Egy borzalmas, bezúzott mélyedés éktelenkedett a tiszteletes
halántékán. Miközben néztem, az arcszíne megváltozott, és a
szemem láttára fakult epevörösből sápadtfehérré. A mellkasa
megemelkedett, visszasüllyedt, egy pillanatra úgy maradt, majd
ismét megemelkedett. A szeme nyitva volt; csak úgy, mint a szája.
– Csej–mi itt, első feleség? – A kínai éppen visszatette a ruhája
ujjába a zacskót, amiben a kőgolyókat tartotta.
– Igen, itt van – valahol odakinn – összezavarodva a veranda felé
mutattam. – Mi… ő… maga tényleg…? – Éreztem, ahogy
hullámokban elönt a sokk, amit megpróbáltam leküzdeni –
becsuktam a szememet, és olyan mély levegőt vettem, amekkorát
csak tudtam.
– Maga tette? – kérdeztem, még mindig csukva tartott szemmel.
Ha az én fejemet is be akarta törni, akkor azt nem állt szándékomban
végignézni.
– Igazat mondott? Maga árulta el Sir Percivalnak, hogy hol lesz a
találkozó Arbroathnál? Aki mesélt neki Malcolmról és a nyomdáról?
Se választ, se mozgást nem hallottam, ezért egy pillanattal később
kinyitottam a szememet. Ott állt előttem, és Campbell tiszteletest
bámulta.
Archibald Campbell olyan mozdulatlanul feküdt, mintha halott
lett volna, pedig még nem volt az. A sötét angyal azonban útban volt
érte; a bőre felvette azt a sápadt, zöldes színt, amit már láttam
korábban haldokló embereken. Azonban a tüdeje még működött, és
magas, ziháló hangon szívta magába a levegőt.
– Tehát akkor nem egy angol volt – mondtam. A tenyerem nedves
volt, mire beletöröltem a szoknyámba. – Csak a volt angol.
Willoughby.
– Nem Willoughby – mondta élesen. – Ji Tien Cso vagyok!
– Miért?! – mondtam, majdnem ordítva. – Nézzen már rám, az
istenért! Miért?
Ekkor valóban rám nézett. A szeme fekete és kerek volt, mint két
üveggolyó, de többé már nem csillogott.
– Kínában – mondta – vannak… történetek. Jóslat. Mondani, hogy
egy nap szellemek jönni el. Mindenki fél szellem. – Bólintott
egyszer, kétszer, majd ismét a földön heverő alakra pillantott.
– Én jönni el Kína, hogy menteni életem. Ébredni fel hosszú ideje,
én látni szellemek. Mindenfelé szellemek – mondta halkan.
– Nagy szellem jön. Borzalmas, fehér arc, rettentő borzalmas, a
haja lángol. Én hinni, szellem megesz lelkem. – Tekintetét egészen
addig a tiszteletesre szegezte, ekkor azonban az arcomra emelte, és
olyan távoli és mozdulatlan volt, mint az állóvíz.
– Jól lenni – mondta egyszerűen, majd ismét bólintott. Egy ideje
már nem borotválta meg a fejét, de rövid, fekete haja alatt a fejbőre
csak úgy csillogott az ablaktáblákon megcsillanó lámpafényben.
 – Meg fog enni lelkem, Csej–mi. Én nem lenni többé Ji Tien Cso.
– Megmentette az életét – mondtam. Ismét bólintott.
– Én tudni. Jobb meghalni. Jobb meghalni, mint lenni
Willoughby. Willoughby! Ptah! – Oldalra fordította a fejét és köpött
egyet. Az arca görcsbe rándult, és hirtelen dühösnek tűnt.
– Beszéli enyém nyelv, Csej–mi! Megenni én lelkem! – Úgy tűnt,
a dührohama éppen olyan gyorsan el is múlt, mint ahogy jött. Izzadt,
pedig a szobában nem is volt annyira meleg. Remegő kezét az
arcához emelte, és letörölte vele az izzadságot.
– Látok férfi fogadóban. Kérdezi: hol Mek–dú? Én lenni részeg –
mondta érzelemmentesen. – Akarni nő, egy nő sem jönni velem.
Nevetnek, mondani rám, sárga féreg, mutogat… – Bizonytalanul a
nadrágja eleje felé intett. Megrázta a fejét, mire hajfonata halkan
megrezzent, ahogy nekisúrolódott a selyemnek.
– Nem számít, mit csinálni gwao–fe. Nekem mind lenni
ugyanolyan. Én lenni részeg – mondta újra. – Szellemember akarni
Mek–dú, kérdezni én ismer? Én mondani igen, én ismerni Mek–dú. –
Megrántotta a vállát. – Nem számít, én mit mondani.
Ismét a tiszteletest kezdte bámulni. Láttam, ahogy a keskeny,
fekete mellkas lassan megemelkedik, visszasüllyed… ismét
megemelkedik, visszasüllyed… majd mozdulatlanságba dermed. A
helyiségben némaság uralkodott, a zihálás abbamaradt.
– Ez lenni adósság – mondta Ji Tien Cso. A mozdulatlan test felé
biccentett. – Nekem nem lenni becsület. Én lenni idegen. De fizetni.
Te életed enyémért, első feleség. Te mondani Csej–mi.
Ismét bólintott, majd az ajtó felé fordult. A sötét verandáról tollak
halk zörrenése hallatszott. Ji Tien Cso visszafordult az ajtóból.
– Mikor ébredni fel kikötőben, én hinni szellemek eljöttek, ott
lenni mindenütt – mondta Ji Tien Cso halkan. A szeme sötét és
fénytelen volt, minden mélység eltűnt belőle. – De tévedni. Én lenni
szellem.
Lágy szellő fújt be a franciaajtón, aztán a következő pillanatban Ji
Tien Cso már ott sem volt. A filctalpú cipőbe bújtatott fürge léptek
halk zöreje végigvonult a verandán, amit a kitárt szárnyak suhogása
és halk, kesergő gágogás követett, ami hamar beleolvadt az ültetvény
éjszakai neszei közé.
Sikerült elérnem a pamlagot, mielőtt még a térdem megadta volna
magát. Lehajoltam, a térdemre hajtottam a fejemet, és azért
imádkoztam, hogy ne ájuljak el. A szívem ott dobogott a fülemben.
Már azt hittem, hogy ziháló lélegzetvételt hallok, mire rémülten
felkaptam a fejemet, de Campbell tiszteletes teljesen mozdulatlanul
feküdt.
Képtelen voltam egy szobában maradni vele. Felálltam, olyan
messziről megkerültem a testet, amennyire csak tudtam, ám még
mielőtt elértem volna a veranda ajtajáig, meggondoltam magam. Az
este összes eseménye úgy torlódott össze az elmémben, mint az
üvegdarabkák a kaleidoszkópban.
Most nem állhattam meg gondolkodni, hogy megpróbáljam
mindennek meglelni az értelmét. De emlékeztem arra, mit is mondott
a tiszteletes, még mielőtt Ji Tien Cso megjelent volna. Ha volt itt
bármiféle nyom, ami arra utalt, hogy hová ment Geillis Abernathy,
akkor az fenn lesz az emeleten. Elvettem egy gyertyát az asztalról,
meggyújtottam, majd elindultam a sötét házon át a lépcső felé, nem
engedve a késztetésnek, hogy magam mögé pillantsak. Rettenetesen
fáztam.

L
A műhelyben sötét volt, ám a munkapult túlsó vége fölött kísérteties,
lila ragyogás látszódott. Furcsa, égett szag terjengett a szobában, ami
csípte az orromat, és amitől tüsszentenem kellett. A finom, fémes
utóíz a torkom hátuljában egy régen a múltba veszett kémiaórára
emlékeztetett.
 Égő higany. A pára, amit kiadott, nemcsak kísértetiesen gyönyörű,
hanem erősen mérgező is volt. Előkaptam a zsebkendőmet, és az
arcomra szorítottam, ahogy elindultam a lila ragyogás felé.
A pentagramma vonalai beleégtek a munkapult falapjába. Ha
Geilie használt is valamiféle köveket, hogy jelölje a mintát, azokat
magával vitte, valami mást viszont hátrahagyott.
A fotó széle erősen megperzselődött, de a közepe érintetlen
maradt. A szívem hatalmasat dobbant a döbbenettől. Megragadtam a
képet, és pánikkal keveredő dühvel a mellemhez szorítottam Brianna
arcát.
Mégis mi volt a célja ezzel… Ezzel a megszentségtelenítéssel?
Nem lehetett egy egyszerű jel nekem vagy Jamie–nek, mivel nem
tudhatta, hogy valaha bármelyikünk is látni fogja.
Ez biztos valami mágia lehetett – vagy legalábbis mágia Geilie
elképzelése szerint. Kétségbeesetten próbáltam felidézni az ebben a
szobában zajlott beszélgetésünket. Mit is mondott? Arra volt
kíváncsi, hogyan jöttem át a kövek közt. Ez volt a központi kérdése.
És én mit feleltem erre? Valami homályos félválaszt adtam arról,
hogy egy személyre fókuszáltam a figyelmemet. Igen, ez volt az. Azt
mondtam, hogy a figyelmemet egy konkrét személyre fókuszáltam,
aki abban a korban élt, amibe húzódtam.
Vettem egy mély lélegzetet, mire észrevettem, hogy remegek,
egyrészt mert a testem csak most kezdett el reagálni arra, ami a
szalonban történt, másrészt pedig a borzalmas, egyre csak növekvő
aggodalomtól. Lehet, hogy csak arról volt szó, hogy Geilie ki akarta
próbálni a technikámat – már ha egyáltalán lehetett így nevezni –,
csakúgy mint a sajátját is, és Brianna képét használta támpontként az
utazásához. Vagy – eszembe jutott a tiszteletes szépen rendezett,
kézzel írt iratokból álló kupaca, és a gondosan rajzolt családfák, mire
úgy éreztem, mindjárt elájulok.
– Brahan Seer egyik próféciája – mondta. – A lovati Fraserekről.
Skócia uralkodója abból a vérvonalból fog származni. – De hála
Roger Wakefield kutatásainak, tudtam – és ezzel Geilie is minden
bizonnyal tisztában volt, amennyire a skót történelem megszállottja
volt –, hogy Lovat utolsó egyenes ági leszármazottja meghalt az
ezernyolcszázas években. Legalábbis minden ismert jel erre mutatott.
Ám valójában volt annak a vérvonalnak még egy tagja, aki életben
volt 1968–ban – Brianna.
Kellett egy pillanat, mire rádöbbentem, hogy a mély morgás, amit
hallok, a saját torkomból jön, és még egy, hogy nem kis erőfeszítés
árán ellazítsam az állkapcsomat.
Belegyömöszöltem a megsérült fotót a szoknyám zsebébe, majd
megpördültem a tengelyem körül, és az ajtó felé kezdtem rohanni,
mintha démonok éltek volna a műhelyben. Meg kellett találnom
Jamie–t – most rögtön.

L
Nem voltak ott. A bárka némán és üresen lebegett a nagy csalánfa
árnyékában, ahol hagytuk, de Jamie–nek és a többieknek híre–hamva
sem volt.
Az egyik cukornádmező nem messze, tőlem jobbra feküdt,
köztem és a cukorfinomító mögötte fenyegetően magasodó téglalapja
között. A mezőt belengte az égett cukor finom karamellaillata. Aztán
megfordult a szél, mire megéreztem a moha és a nedves sziklák
tiszta, nedves illatát, ami a patak felől érkezett, és amibe
belekeveredett a vízi növények minden apró kis szaga.
A patak partja meredeken emelkedett itt, majd beleolvadt egy
fűvel borított domboldalba, ami a cukornádmező szélén ért véget.
Felküzdöttem magamat az emelkedőn, ahol a tenyerem minduntalan
megcsúszott a puha, ragadós iszapon. Elnyomtam egy undorodó
nyögést, leráztam magamról a sarat, és beletöröltem a kezemet a
szoknyámba. Végigszaladt rajtam a rémület hulláma. Mégis hol a
pokolban lehet Jamie? Már régen vissza kellett volna érnie.
Két fáklya égett Rose Hall kapuja előtt, amik mindössze apró,
pislákoló fényfoltoknak tűntek ekkora távolságból. Azonban
közelebb is égett fény; valami ott ragyogott a finomítótól balra.
Lehet, hogy Jamie és az emberei bajba kerültek ott? Halk éneklést
hallottam abból az irányból, és valami mélyebb ragyogást is láttam,
ami nagy, a szabadban égő tüzet jelzett. Békésnek tűnt, de volt
valami az éjszakában – vagy ebben a helyben –, ami rettenetesen
nyugtalanított.
Hirtelen megéreztem egy újabb szagot a zsázsa csípős aromáján és
az égetett cukor illatán túl – valami erős, édes bűzt, amiben rögtön
felismertem a rothadó hús szagát. Tettem előre egy óvatos lépést,
mire rögvest elszabadult a pokol a talpam alatt.
Olyan volt, mintha egy darabka levált volna az éjszaka egészéről,
és mozgásba lendült volna, nagyjából a térdem magasságában.
Közvetlenül mellettem megindult valami hatalmas tárgy, azután
valami hatalmas erővel a lábszáramnak csapódott, és levert a
lábamról.
A belőlem önkéntelenül is feltörő sikoly egybeesett valami igazán
borzalmas hanggal – valamiféle hangos, nyögő sziszegéssel, ami
megerősítette ama sejtésemet, hogy rettentő közel vagyok valamihez,
ami nagy, él, és döghústól bűzlik. Nem tudtam, hogy mi lehet ez, de
nem is akartam, hogy bármi közöm legyen hozzá.
Hatalmas erővel a fenekemre zuhantam. Meg sem álltam, hogy
megnézzem, mi történik, hanem rögvest hasra fordultam, és
négykézláb elindultam, keresztül a sáron és a leveleken, miközben
egyre csak követett az újra és újra felhangzó sziszegő nyögés, csak
hangosabban, és valami gyors mozgás kaparászó, csúszkáló hangja.
Valami hatalmas erővel nekicsapódott a lábfejemnek, mire talpra
kecmeregtem, és rohanni kezdtem.
Annyira erőt vett rajtam a pánik, hogy észre sem vettem, hogy
hirtelen látok, egészen addig, amíg meg nem jelent előttem egy férfi.
Nekiütköztem, mire a fáklya, amit a kezében tartott, a földre zuhant,
és nagyot szisszent, ahogy hozzáért a nedves levelekhez.
Kezek ragadták meg a vállamat, miközben a hátam mögül
kiáltásokat hallottam. Az arcom egy szőrtelen mellkasnak
nyomódott, aminek erős, pézsmás illata volt. Levegő után kapkodva
sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, mire hátrahajoltam, és
rápillantottam a magas rabszolga arcára, aki tátott szájjal,
összezavarodott döbbenettel nézett le rám.
– Asszonyom, mit keres maga itt? – kérdezte. Ám mielőtt még
válaszolhattam volna, elterelte rólam a figyelmét az, ami a hátam
mögött zajlott. Szorítása a vállamon enyhült, mire megfordultam,
hogy én is lássam.
Hat férfi vette körül a szörnyeteget. Ketten fáklyát tartottak a
kezükben, amit a magasba emeltek, hogy világítsanak a négy
másiknak, akik mindössze csak ágyékkötőt viseltek, és akik
elővigyázatosan köröztek a bestia körül, készenlétben tartva a
kezükben lévő, hegyes falándzsákat.
A lábam még mindig fájt, a térdem pedig bizonytalanul remegett
az ütéstől, amit kaptam, és amikor megláttam, hogy mi ütött meg,
majdnem ismét összeestem. A lény közel tizenkét láb hosszú volt,
vastag bőrpáncéllal ellátott mellkasa pedig akkora, mint egy
rumoshordó. Hatalmas farka egyszer csak kicsapott oldalra; a hozzá
legközelebb álló férfi arrébb ugrott és rémülten felkiáltott, mire a
hatalmas gyíkfej feléje fordult, az állkapocs pedig kicsit szétnyílt,
hogy ismét fel tudjon sziszegni.
Az állat jól hallható kattanással összecsapta az állkapcsát, én
pedig megpillantottam a jellegzetes tépőfogat, ami komoran és
hamisan vidám kifejezéssel állt ki az alsó állkapocsból.
– Sose mosolyogj rá egy krokodilra – jegyeztem meg bután.
– Nem, hölgyem, én biztos nem fogok – mondta a rabszolga, majd
otthagyott engem, és óvatosan megindult az események sűrűje felé.
A lándzsákat tartó férfiak a bestiát böködték, láthatóan próbálták
felbőszíteni. És úgy tűnt, ez sikerült is nekik. A dagadt, szétálló
végtagok mélyen belesüppedtek a talajba, majd ezután a krokodil
üvöltve támadásba lendült. Lenyűgöző sebességgel vetette magát
előre; az előtte álló férfi felkiáltott és hátraugrott, ám elvesztette az
egyensúlyát a csúszós iszapon, és elesett.
A férfi, akinek nekiütköztem, a levegőbe ugorva előrevetette
magát, majd a krokodil hátán landolt. A fáklyákat tartó férfiak előre–
hátra táncikáltak, kiáltozva bátorították a többieket, mire az egyik
lándzsás ember, aki merészebb volt, mint a többiek, előresietett, és
lándzsájával rácsapott a széles, páncélozott fejre, hogy elterelje az
állat figyelmét, mialatt az elesett rabszolga hátrébb húzódott, csupasz
sarkával mély árkokat vájva a sárba.
A krokodil hátán lévő férfi próbálta megragadni – szerintem
öngyilkos mánia által hajtva – a szörnyeteg száját. Miután egyik
kezével átkarolta a vastag nyakat, a másikkal sikerült megragadnia a
pofa csúcsát, majd az állat száját csukva tartva, ordított valamit a
társainak.
A cukornád árnyékából hirtelen kilépett valaki, akit addig még
nem láttam. Letérdelt a birkózó pár elé, majd egy pillanatnyi habozás
nélkül ráhúzott egy kötélhurkot a gyík állkapcsára. A kiabálás
győzelemordítássá erősödött, aminek a térdelő alak éles felszólalása
vetett véget.
A férfi felállt és vadul hadonászni kezdett, miközben parancsokat
kiabált. Nem angolul beszélt, de az aggodalma egyértelmű volt; a
hatalmas farok még szabad volt, és egyik oldalról a másikra lendült,
akkora erővel, hogy bárkit képes lett volna a földre dönteni, aki elég
közel kerül hozzá. Látva, hogy mekkora erővel bír a farok suhintása,
teljesen elcsodálkoztam, hogy az én lábam mindössze csak pár
zúzódást szenvedett el, nem pedig eltört.
A lándzsás férfiak, felelve vezetőjük utasításaira, gyorsan
közelebb léptek. Éreztem, ahogy ellep a sokk szinte már kellemes,
zsibbasztó hatása, és ebben a valótlan állapotban egyáltalán nem
lepett meg, hogy a vezér az Ishmaelnek nevezett férfi volt.
– Huwe! – mondta, vadul felfelé mutatva a tenyerével, amitől
teljes mértékben egyértelmű volt, hogy mit is akar. Ketten a
lándzsások közül bedugták fegyverüket az állat hasa alá, a
harmadiknak némi szerencsével sikerült eldöfnie a vergődő fej
mellett, és bedugnia a lándzsáját a mellkas alá.
– Huwe! – ismételte Ishmael, mire mind a hárman teljes erejükkel
rávetették magukat a lándzsáik szárára. A hüllő hangos, nedves
cuppanással átfordult, és kapálózva a hátára érkezett, mire a hasa
hirtelen ott ragyogott fehéren a fáklyafényben.
A fáklyavivők ismét kiabálni kezdtek, lármájuk ott csengett a
fülemben. Aztán Ishmael egyetlen szóval elhallgattatta őket,
miközben kezét tenyérrel előre, parancsokban előretolta. Nem
tudtam, mit is jelenthetett a szó, amit mondott, de könnyűszerrel
lehetett az, hogy „Szikét!”. A hangsúly – és az eredmény – ugyanaz
volt.
Az egyik fáklyavivő gyorsan kikapta a nádvágó kést az
ágyékkötőjéből, és belecsapta a vezére kezébe. Ishmael ugyanazzal a
mozdulattal sarkon fordult, és jó mélyen belevágta a kést a krokodil
torkába, pont oda, ahol az állkapocs pikkelyei találkoztak a nyaki
redőkkel.
A kiömlő vér feketének tűnt a fáklyafényben. Ekkor mindegyik
férfi hátralépett, és biztonságos távolságból, hatalmas elégedettséggel
vegyes tisztelettel figyelte az óriásgyík vad haláltusáját. Ishmael
kihúzta magát, inge sápadt folt a cukornád sötétje előtt; a többiekkel
ellentétben ő teljesen fel volt öltözve, mindössze csak a lába volt
csupasz, és több apró bőrerszény lógott a derekáról.
Az idegrendszer valami furcsaságának hála egész végig állva
maradtam. Ezen a ponton a lábam adta, egyre sürgetőbb jelzések
eljutottak az agyamig, mire egészen váratlanul leültem, a szoknyám
pedig szétterült a sáros földön.
A mozdulattal magamra vontam Ishmael figyelmét; keskeny arca
felém fordult, a szeme pedig kikerekedett, őt látva a többi férfi is
felém fordult, amit különböző nyelveken felszólaló, hitetlenkedő
megjegyzések követtek.
Nem igazán figyeltem rájuk. A krokodil még mindig lélegzett,
hortyogva, bugyborékolva kapkodta a levegőt. Pont, mint én.
Tekintetem a hosszú, pikkelyes fejre szegeződött, a vágott pupillájú,
a turmalinzöldes–arany színében ragyogó szemre, cserébe pedig az
állat furcsa módon közönyös tekintete meg rám szegeződött. A
krokodil vigyora fejjel lefelé állt, de attól még ott virított a bestia
pofáján.
A sár hűvös és sima volt az arcom alatt, fekete, mint a sűrű
folyam, ami kifolyt a gyík pikkelyei közül. A kérdések és a
megjegyzések hangsúlya aggódóvá változott, ám többé már nem
figyeltem rájuk.

L
Valójában nem vesztettem el az eszméletemet; haloványan tudatában
voltam a tolakodó testeknek és a pislákoló fénynek, aztán valaki a
magasba emelt, és szorosan a karjában tartott. A férfiak izgatottan
beszélgettek, ám én mindössze csak egy–egy szót kaptam el abból,
amit mondtak. Felderengett bennem, hogy szólnom kéne nekik,
fektessenek le és takarjanak be valamivel, de a nyelvem nem
működött.
A levelek az arcomat simogatták, ahogy kísérőm a vállával
kegyetlenül félretolta a cukornádat; olyan volt, mintha egy
kukoricamezőn vágtunk volna át, ahol nem voltak csövek, csak
szárak és zizegő levelek. A férfiak már nem beszélgettek; a susogás,
ahogy áthaladtunk a nád közt, még a léptek zaját is elnyelte.
Mire elértünk a tisztásra a rabszolgák kunyhói mellett, a látásom
is visszatért, és az agyam is ismét működni kezdett. Leszámítva pár
horzsolást és zúzódást, sértetlen voltam, de nem láttam értelmét
annak, hogy kihirdessem ezt a tényt. Csukva tartottam a szememet,
és továbbra is elernyesztettem a tagjaimat, ahogy becipeltek az egyik
kalyibába, miközben próbáltam leküzdeni a bennem feltörő pánikot,
és abban reménykedtem, hogy elő tudok állni valami észszerű
tervvel, mielőtt még hivatalosan is fel kéne ébrednem.
Vajon hol a kénköves pokolban lehet Jamie és a többiek? Ha
minden jól ment – vagy, rosszabb esetben, ha nem –, mihez fognak
kezdeni, mikor odaérnek a kikötőhöz, és nem találnak ott engem,
miközben a helyen, ahol voltam, dulakodás nyomait – miféle
nyomait? Az a hely egy kész dagonya! – találják?
És mi a helyzet Ishmael barátommal? Mégis mi a jóságos
fittyfenét keres ő itt? Egy dologban biztos voltam – nem
szakácskodott.
A kunyhó nyitott ajtaján túl hangos ünneplés hallatszott, és valami
alkoholos ital szaga – nem rumé, ez valami nyers és csípős dolog volt
– is beszivárgott, és megfűszerezte a kunyhó áporodott levegőjét, ami
bűzlött az izzadságtól és a főzött jamgyökértől.
Az egyik szememet résnyire nyitottam, és láttam, ahogy a tűz
ragyogása visszatükröződik a keményre vert földpadlóról. A nyitott
ajtó előtt egyre–másra árnyékok haladtak el; nem tudtam volna úgy
távozni, hogy ne vegyenek észre.
Odakinn össznépi, győzedelmes kiáltás hallatszott, és hirtelen
mindenki eltűnt, mivel, gondolom, elindultak a tűz felé. Valószínűleg
a krokodillal csinálhattak valamit, ami velem egy időben érkezett,
fejjel lefelé lógva a vadászok lándzsáiról.
Óvatosan térdre emelkedtem. Vajon elszökhetek, amíg lefoglalja
őket az, amit éppen csinálnak, bármi is legyen az? Ha el tudnék jutni
a legközelebbi cukornádmezőig, akkor, egészen biztos voltam benne,
meg tudnának találni, abban viszont egyáltalán nem voltam ennyire
biztos, hogy képes lennék egyedül visszatalálni a folyóhoz, egyedül a
vaksötétben.
 Akkor esetleg a főépület felé kellene elindulnom, abban a
reményben, hogy belefutok Jamie–be és a mentőcsapatába? A ház és
a szalon padlóján fekvő magas, néma, fekete alak gondolatára
kirázott a hideg. Ám ha nem megyek se a házhoz, se a bárkához,
akkor mégis hogyan találjam meg őket egy ilyen holdtalan éjszakán,
ami olyan fekete, mint az ördög hónalja?
Terveim szövögetését félbeszakította egy árnyék az ajtóban, ami
egy pillanatra eltakarta a fényt. Megkockáztattam egy pillantást,
majd rögvest felültem, és sikoltozni kezdtem.
Az alak fürgén bejött a kunyhóba, és letérdelt a szalmazsákom
mellé.
– Ne sikoltozzon már, asszony! – mondta Ishmael. – Csak én
vagyok az.
– Persze – feleltem. Hideg izzadság folyt végig az állkapcsomon,
és éreztem, ahogy a szívem úgy dobog, mint egy légkalapács. –
Végig tudtam.
A krokodil fejét levágták, és kimetszették a nyelvet és a száj alsó
részét. Ishmael úgy viselte a hatalmas, jéghideg tekintetű szörnyfejet,
mint egy kalapot, szeme pedig nem volt több halovány csillogásnál,
mélyen a rostélyszerű fogak mögött. Az üres alsó állkapocs
megroggyant, a vaskos pofa komoran jókedvűnek tűnt, elrejtve
Ishmael arcának alsó felét.
– Az egungun nem bántotta? – kérdezte.
– Nem – feleltem. – Hála a férfiaknak. Öhm… Esetleg nem venné
ezt le, ha megkérhetem?
A kérésemet elengedte a füle mellett, majd leült a sarkára, és
elgondolkodva jó feltűnően végignézett rajtam. Az arcát nem láttam,
de testének minden egyes íve totális határozatlanságról árulkodott.
– Miért van itt? – kérdezte végül.
Mivel nem volt jobb ötletem, elmondtam neki. Nem állhatott
szándékában fejbe vágni, mivel már rég megtehette volna, mikor
összeestem a cukornádmező mellett.
 – Ah – mondta, mikor befejeztem a történetet. A hüllő pofája
kicsit felém billent, ahogy Ishmael elgondolkodva előrehajtotta a
fejét. Egy csepp nedvesség a csupasz kezemre hullott a vágott
orrlyukból, mire összerezzenve gyorsan beletöröltem a szoknyámba.
– Az úrnő nincs itt ma este – mondta végül, mintha azon
elmélkedett volna, vajon biztonságos–e ezt velem megosztania.
– Igen, tudom – feleltem. A lábamat magam alá húztam,
felkészülve arra, hogy felálljak. – Megtenné… Ön vagy az egyik
embere, hogy visszavisz a nagy fához a folyó mellett? A férjem már
biztos keres – tettem hozzá nyomatékkal.
– Valószínűleg magával viszi a fiút is – folytatta Ishmael, nem is
figyelve rám.
Egy kicsit megkönnyebbültem, mikor megerősítette, hogy Geilie
elment; most viszont a szívem rémült csalódással hatalmasat
dobbant.
– Magával vitte Iant? Miért?
Nem láttam az arcát, de a szeme a krokodilmaszk mögött furcsán
csillogott, ami csillogást részben a jókedv szülte. De csak részben.
– Az úrnő szereti a fiúkat – mondta, és rosszindulatú hangsúlya
teljesen egyértelművé tette, mit is ért pontosan ez alatt.
– Valóban – feleltem érzelemmentesen. – Nem tudja, mikor fog
visszatérni?
A hosszúkás, fogakkal teli pofa hirtelen felfelé fordult, ám mielőtt
Ishmael válaszolni tudott volna, megéreztem, hogy valaki áll
mögöttem, mire megpördültem a szalmazsákon.
– Én ismerem magát – mondta a nő, miközben széles, sima
homlokán apró ráncok jelentek meg, ahogy szemöldökét finoman
összehúzva lepillantott rám. – Ugye, hogy ismerem?
– Már találkoztunk – feleltem, miközben próbáltam lenyelni a
szívemet, ami egészen felugrott a számba rémületemben. – Hogy…
hogyan érzi magát, Miss Campbell?
Láthatóan jobban, mint mikor utoljára láttam, annak ellenére,
hogy takaros kis pamutselyem ruháját egy durva, fehér vászonból
készült, laza szabású ruhára cserélte, amit egy ugyanilyen anyagból
készült, indigóval kékre festett, széles, rongyosan eltépett övvel
kötött meg. Bár mind az arca, mind az alakja vékonyabb lett, attól a
sápadt, lagymatag kinézettől is megszabadult, amit az okozott, hogy
hónapokat töltött benn a házban.
– Jól vagyok, köszönöm a kérdését, asszonyom! – mondta
udvariasan. Sápadtkék szemében még mindig ugyanaz a távolba
meredő, összpontosításra képtelen tekintet ült, és az újonnan
napsütötte bőre ellenére egyértelmű volt, hogy Miss Margaret
Campbell még mindig nem egészen itt, és nem egészen a jelenben él.
Ezt abból is gondoltam, hogy szemmel láthatóan fel sem tűnt neki
Ishmael szokatlan öltözete. Vagy ha már itt tartunk, mintha Ishmaelt
magát sem vette volna észre. Egyre csak engem nézett, miközben
visszafogott érdeklődés suhant át pisze orrú vonásain.
– Rettentő kedves öntől, hogy meglátogatott, asszonyom –
mondta. – Esetleg megkínálhatom valamiféle frissítővel? Talán egy
kis teával? Bordói bort sajnos nem tartunk, mivel a bátyám úgy
tartja, hogy az erős italok a testi örömök kísértésébe vezetik az
embert.
– Amondó vagyok, hogy ez valóban így van – mondtam,
miközben úgy éreztem, nagyon is rám férne egy kevéske kísértés
jelen pillanatban.
Ishmael felállt, és mélyen meghajolt Miss Campbell előtt, mire a
hatalmas fej bizonytalanul előrebillent.
– Készen állsz, bébé? – kérdezte lágyan. – A tűz már vár.
– Tűz– mondta Miss Campbell. – Igen, természetesen. – Majd
felém fordult.
– Nem csatlakozna hozzám, Mrs. Malcolm? – kérdezte kegyesen.
– A teát hamarosan felszolgálják. Annyira élvezem, mikor nézhetem
a szépséges lángokat! – osztotta meg velem, karon ragadva engem,
ahogy felálltam. – Nem kapja néha azon magát, hogy alakokat lát a
tűzben?
– Néha–néha – feleltem. Ishmaelre pillantottam, aki ott állt a
küszöbön. Bizonytalansága jól látszódott a testtartásából, de ahogy
Miss Campbell feltartóztathatatlanul megindult felé, maga után
húzva engem, finoman megrántotta a vállát és arrébb lépett.
Odakinn egy kis örömtűz lángolt vidáman a tisztás közepén, a
kunyhók sora előtt. A krokodilt már megnyúzták; nyers bőrét
kifeszítették egy állványra az egyik kunyhó mellett, ami fej nélküli
árnyékot vetett a deszkafalra. A tűz körül több kihegyezett botot is a
földbe szúrtak, és mindegyikre húsdarabokat húztak, amik
étvágygerjesztő illatot árasztva sisteregtek, de amitől még így is
görcsbe rándult a gyomrom.
Talán úgy három tucat ember, nők, férfiak, gyerekek gyűltek a tűz
köré, beszélgettek és nevetgéltek. Egy férfi még mindig halkan
énekelgetett, egy ütött–kopott gitár fölé hajolva.
Ahogy megjelentünk, egy férfi észrevett minket, hirtelen
megpördült, és mondott valamit, ami mintha úgy hangzott volna,
hogy „Hau!”. A beszélgetés és a nevetés rögvest elhallgatott, és
tiszteletteljes némaság telepedett a tömegre.
Ishmael lassan feléjük sétált, miközben a krokodilfej egyértelmű
jókedvvel ott vigyorgott a fején. A tűz fénye úgy csillant meg az
arcokon és a testeken, mintha csiszolt ébenből és olvasztott
karamellából lettek volna, miközben a mély, fekete szemek mind azt
figyelték, ahogy közeledünk feléjük.
Volt egy kis pad a tűz mellett, ami valamiféle egymásra pakolt
lécekből készült emelvényen állt. Láthatóan ez volt a legnagyobb
tiszteletben álló személy helye, mivel Miss Campbell egyenesen
efelé indult el, majd udvariasan intett nekem, hogy üljek le mellé.
Éreztem a rám nehezedő tekintetek súlyát, amik ellenségességtől
óvatos érdeklődésig terjedő kifejezésekkel figyeltek minket, ám a
figyelem nagy része Miss Campbellre fókuszált. Ahogy lopva
végignéztem az arcokon körülöttünk, megdöbbentett, hogy mennyire
idegenek. Ezek itt Afrika arcai voltak, idegenek a számomra;
egyáltalán nem olyanok voltak, mint Joe arca, akinek vonásain éppen
csak látszódott őseinek lenyomata, akiknek örökségét felhígította a
több száz évnyi keveredés az európai vérrel. Fekete vagy sem, Joe
Abernathy sokkal jobban hasonlított rám, mint ezekre az emberekre
– akiktől egészen a csontjuk velejéig különbözött.
A férfi, aki eddig a gitáron játszott, most félretette azt, és
előhúzott egy kis dobot, amit a térde közé vett. A dob oldalát valami
pettyes állat bőre borította; talán egy kecskéé. Tenyerével lassan
ütögetni kezdte a hangszert, kissé bizonytalan ütemet verve,
olyasfélét, mint a szívdobogás.
Miss Campbellre pillantottam, aki teljes nyugalommal ült
mellettem, kezét kecsesen az ölében tartva. Egyenesen előre nézett,
bele a táncoló lángokba, miközben apró, álmodozó mosoly játszott az
ajkán.
A ringatózó rabszolgák tömege kettévált, és előrelépett két
kislány, akik egy hatalmas kosarat cipeltek. A kosár fülére fehér
rózsákat fűztek, a teteje pedig fel–le ugrált, ahogy valami ott
mozgolódott a belsejében.
A kislányok letették a kosarat Ishmael lába elé, lenyűgözött
pillantást vetve annak groteszk fejdíszére. Ishmael a lányok fejére
helyezte a kezét, elmormolt pár szót, majd elküldte őket, mire
feltartott tenyere megdöbbentő módon sárgás–rózsaszínen
megvillant, mintha csak pillangók szálltak volna fel a lányok
csomózott hajáról.
A közönség viselkedése egyelőre csendes és tiszteletteljes volt. Ez
továbbra is így maradt, most azonban közelebb tömörültek, és a
nyakukat nyújtogatva próbálták meglesni, hogy mi történik ezek
után, miközben a továbbra is halk dobszó kezdett egyre gyorsabbá
válni. Az egyik nő egy kőből faragott korsót tartott a kezében; tett
egy lépést előre, átnyújtotta az edényt Ishmaelnek, majd visszaolvadt
a tömegbe.
 Ishmael a magasba emelte az italt, és kiöntött belőle egy kicsit a
földre, óvatos kört rajzolva az itallal a kosár köré. A kosár, ami egy
pillanatig mozdulatlan volt, most rángatózni kezdett, miután
megzavarta vagy a mozgás, vagy az alkohol csípős szaga.
Előrelépett egy férfi, aki a kezében egy rongyokkal körbecsavart
botot tartott, amit aztán bedugott az örömtűz lángjai közé, és egészen
addig ott tartotta, amíg a rongyok ragyogó fénnyel lángra nem
kaptak. Ishmael egyetlen szavára a földhöz érintette ezt a fáklyát,
oda, ahová Ishmael az italt öntötte. A közönség tagjainak lélegzete
egyszerre akadt el, ahogy felcsapott a lángkör, egy pillanatig kéken
égett, majd olyan gyorsan ki is aludt, mint amennyire gyorsan
fellángolt. A kosárból hangos kukorékolás hallatszott.
Miss Campbell megmozdult mellettem, és tekintetét gyanakodva a
kosárra fordította.
Mintha a kukorékolás csak valami jel lett volna – lehet, az is volt
–, megszólalt egy furulya, a tömeg pedig egy kicsit magasabb
hangon kezdett el dúdolni.
Ishmael odajött a hevenyészett emelvényhez, amin ültünk,
kezében egy vörös fejkendőt tartott. Ezt Margaret csuklójára kötötte,
majd amikor ezzel végzett, a nő kezét finoman visszahelyezte az
ölébe.
– Ó, hát itt van a zsebkendőm! – szólalt meg vidáman Margaret,
majd mindenféle szégyenkezés nélkül megemelte a csuklóját, és
megtörölte az orrát.
Ezt a jelek szerint senki sem vette észre, csak én. A figyelem
Ishmaelre összpontosult, aki ott állt a tömeg előtt, és valami olyan
nyelven beszélt, amit képtelen voltam beazonosítani. A kakas a
kosárban ismét felkukorékolt, a fehér rózsák a fogantyún pedig vadul
megremegtek, ahogy megpróbált kitörni.
– Bárcsak ne csinálná ezt! – mondta Margaret Campbell elég
durcásan. – Ha még egyszer megteszi, akkor az már a harmadik lesz,
az meg balszerencse, nem igaz?
 – Valóban? – Ishmael most az ital maradékát az emelvény köré
locsolta. Reméltem, hogy a lángok nem fogják megijeszteni
Margaretet.
– Ó, igen. Archie mindig azt mondja. „Mielőtt a kakas háromszor
megszólalna, el fogsz engem árulni.” Archie azt mondja, hogy
minden nő áruló. Mit gondol, valóban így van?
– Attól függ, honnan nézi az ember a dolgokat, gondolom –
mormoltam, miközben az eseményeket figyeltem. Úgy tűnt, Miss
Campbell észre sem veszi a ringatózva dúdoló rabszolgákat, a zenét,
a rángatózó kosarat és Ishmaelt, aki éppen kis tárgyakat gyűjtött
össze, amiket a tömeg tagjai adtak át neki.
– Éhes vagyok – mondta Margaret. – Nagyon remélem, hogy
hamarosan kész lesz a tea.
Ishmael meghallhatta ezt. Meglepetésemre belenyúlt a derekáról
lógó egyik erszénybe, amiből kihúzott egy kis csomagot, ami, mint
kiderült, egy kis sérült és kopottas porceláncsészét rejtett, aminek
peremén még mindig látszódtak az aranyozás maradványai. Ezt
ünnepélyesen Margaret ölébe helyezte.
– Jaj, de jó! – mondta Margaret boldogan, és összecsapta a kezét.
– Talán kekszet is kapunk majd.
Én ebben egyáltalán nem voltam biztos. Ishmael a tömegtől kapott
tárgyakat elrendezgette az emelvény szélén. Pár apró csont, amikre
vonalakat véstek, egy jázmingally, két vagy három durván faragott
fabábu, mindegyik egy–egy darabka rongyba csavarva, aminek a
fejgumójára agyaggal dús hajat ragasztottak.
Ishmael ismét megszólalt, a fáklyát leengedték, mire hirtelen kék
lángok csaptak fel az emelvény körül. Ahogy ez kialudt, a
megperzselt föld és az égetett brandy nehéz szagát hagyva maga után
az éjjeli levegőben, Ishmael kinyitotta a kosarat, és kivette belőle a
kakast.
Nagy, egészséges madár volt, fekete tolla csillogott a
fáklyafényben. Vadul küzdött és fülsüketítően visított, de szorosan
gúzsba volt kötve, a lábát pedig rongyba csavarták, hogy ne tudjon
karmolni. Ishmael mélyen meghajolt, mondott valamit, majd
átnyújtotta a madarat Margaretnek.
– Ó, köszönöm! – mondta a nő hálásan.
A kakas kinyújtotta nyakát, a toroklebenye élénkvörös volt a
rémülettől, majd éles hangon felkukorékolt. Margaret megrázta.
– Rossz madár! – mondta dühösen, majd a szájához emelte az
állatot, és beleharapott, közvetlenül annak feje mögött.
Hallottam a nyakcsontok halk reccsenését, majd a kis, erőlködő
nyögést, ahogy Margaret felkapta a fejét és letépte a szerencsétlen
kakas fejét.
Margaret szorosan a melléhez szorította a gurgulázó, kapálózó,
gúzsba kötött tetemet, és gügyögött neki.
– Jól van, jól van, minden rendben, kedvesem – miközben a vér
egyre csak ömlött belőle, és belefolyt a teáscsészébe, és beterítette
Margaret ruháját.
A tömeg először felkiáltott, ám mostanra egészen elcsendesedett,
és csak figyelt. A furulya is elhallgatott, de a dob továbbra is szólt,
méghozzá sokkal hangosabban, mint eddig.
Margaret hanyagul oldalra dobta a kivérzett tetemet, mire egy
kisfiú kiszaladt a tömegből, hogy összeszedje. Igazából oda sem
figyelve végigsimított a szoknyájára folyt véren, majd vöröslő
kezébe fogta a teáscsészét.
– Előbb a vendégek! – mondta udvariasan. – Egy kockacukrot kér,
Mrs. Malcolm, vagy kettőt?
Szerencsére Ishmael megmenekített a válaszadástól. A kezembe
nyomott egy durván faragott, szarvból készített kupát, jelezve, hogy
igyak belőle. Tekintettel arra, hogy mi lett volna a másik
lehetőségem, habozás nélkül a számhoz emeltem.
Frissen lepárolt rum volt, elég éles ízű és nyers ahhoz, hogy
végigégesse a torkomat, mire zihálni és fulladozni kezdtem. Valami
gyógynövény erős íze visszaáramlott a torkomba és az orromba;
valamit vagy belekevertek, vagy beleáztattak az italba. Kicsit
kesernyés volt, de nem kellemetlen.
Az enyémhez hasonló kupákat adogattak körbe kézről kézre a
tömegben. Ishmael élesen intett, jelezve, hogy igyak még.
Engedelmesen az ajkamhoz emeltem a kupát, de csak annyit
engedtem, hogy a lángoló ital megnyalja a számat anélkül, hogy
lenyeltem volna. Bármi is zajlott itt, úgy voltam vele, valószínűleg
szükségem lesz rá, hogy tisztán tudjak gondolkodni.
Mellettem mindeközben Miss Campbell finoman kortyolgatott a
minden alkoholt mellőző csészéjéből. Egyre erősebben érződött,
hogy a tömeg vár valamire; mostanra már ringatóztak, és egy nő
énekelni kezdett, mélyen, rekedtes hangon, ami furcsa módon elütött
a dob szavától.
Ishmael fejdíszének árnyéka az arcomra vetült, mire
felpillantottam. Ő is lassan, előre–hátra ringatózott. Gallér nélküli
ingének vállát fekete vércseppek pöttyözték, az anyag pedig a
mellkasára tapadt az izzadságtól. Hirtelen felmerült bennem, hogy a
nyers krokodilfej legalább vagy harminc fontot nyomhat, ami
hatalmas súly az ember nyakának; a nyak– és vállizmai megfeszültek
az erőlködéstől.
Felemelte a kezét, és ő is énekelni kezdett. Éreztem, ahogy
végigfut a hideg a hátamon, és összegyűlik a gerincem tövénél, ott,
ahol a farkamnak kellett volna lennie. Az arca maszk mögé rejtve,
Ishmael hangja akár Joe–é is lehetett volna; mély volt és lágy, mint a
méz, és olyan erő pezsgett benne, ami figyelmet követelt. Ha
becsuktam a szememet, akkor valóban Joe–t láttam magam előtt,
ahogy a fény megcsillan a szemüvegén, és ahogy megvillan a hátsó
aranyfoga, ahogy mosolyog.
Amikor ismét kinyitottam a szememet, szinte meglepett, hogy
helyette a krokodil gonoszan ásító száját látom, a tűz aranyló zöld a
hideg, kegyetlen szemekben. A szám kiszáradt, és valami halkan
csengett a fülemben, ami körbefonta az erőteljes, édes szavakat.
 Ha a figyelmet akarta, hát megkapta; az éjszaka a tűz mellett tele
volt figyelő szemekkel, fekete és kikerekedett és csillogó szemekkel,
és halk nyögések és kiáltások jelölték a szüneteket a dalban.
Becsuktam a szememet, és jó erősen megráztam a fejem.
Megragadtam a fapad szélét, és belekapaszkodtam durva
valóságosságába. Nem voltam részeg, ezzel tisztában voltam; de
bármilyen szert is kevertek a rumba, az jó erős volt. Éreztem, ahogy
kígyó módjára végighalad az ereimben, mire szorosan összeszorítva
tartottam a szememet, így próbáltam leküzdeni a terjedését.
A fülemet viszont nem tudtam befogni, így egyre csak hallottam
azt a hangot, ahogy emelkedett és süllyedt.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Egyszer csak hirtelen
magamhoz tértem, és meglepetten tapasztaltam, hogy az éneklés és a
dobszó elhallgatott.
Teljes csend uralkodott a tűz körül. Hallottam a lángok finom
suhogását és a cukornád leveleinek zizegését az éjjeli szellőben; egy
patkány fürge lépteit a kunyhó pálmalevelekből készült tetején a
hátam mögött.
A drog még mindig ott volt a véráramomban, de a hatása már
kezdett elmúlni; éreztem, ahogy a gondolataim kezdenek kitisztulni.
Ugyanez nem volt igaz a tömegre; minden szem egyként, pislogás
nélkül meredt előre, mint egy tükörfal, mire hirtelen eszembe jutottak
a saját korom voodoo legendái – a zombikról, és az őket készítő
hounganokról szóló történetek. Mit is mondott Geilie? Minden
legenda legalább egy lábbal a valóságon áll.
Ishmael beszélni kezdett. Levette fejéről a krokodilfejet. Az ott
feküdt a földön a lábunknál, az árnyékok közt, elfeketedett szemmel.
– Ils sont arrivées – mondta Ishmael halkan. Megérkeztek.
Magasba emelte a kimerültség ráncai által szabdalt, izzadságban
fürdő arcát, és a tömeg felé fordult.
– Ki kérdez?
Mintegy válaszként, egy turbánt viselő, fiatal nő kilépett a
tömegből, még mindig imbolyogva és félig kábultan, majd a földre
vetette magát az emelvény előtt. Kezét rátette az egyik faragott
alakra, egy terhes asszonyt ábrázoló, durván faragott faikonra.
Tekintetében reménnyel pillantott fel, és bár nem értettem, mit
mondott, egyértelmű volt, hogy mit kérdezett.
– Aya, gado. – A hang mellőlem szólalt meg, de nem Margaret
Campbellé volt. Ez egy öregasszony hangja volt, reszelős és magas,
de magabiztos, és igenlő választ adott.
A fiatal nő lélegzete elakadt az örömtől, aztán elterült a földön.
Ishmael finoman megbökte a lábával; a nő gyorsan felállt, és
visszament a tömegbe, a melléhez szorítva a kis bálványt, és egyre
csak bólogatva, miközben halkan azt ismételgette, hogy „Mana,
mana”.
A követező egy fiatal férfi volt, az arca alapján az előző fiatal nő
testvére lehetett, aki tiszteletteljesen leguggolt, és megérintette a
fejét, mielőtt megszólalt volna.
– Grandmère – kezdte magas, nazális franciával. Nagymama?,
gondoltam.
Tekintetét zavartan a földre szegezve tette fel a kérdését.
– A nő, akit szeretek, viszonozza a szerelmemet? – Az övé volt a
jázmingally; úgy tartotta, hogy a szirmok éppen hozzáértek csupasz,
piszkos lábfejéhez.
A mellettem ülő nő felkacagott, ősöreg hangja szarkasztikus, de
nem gonoszkodó.
– Certainement – válaszolta. – Nagyon is viszonozza; és mellette
még három másik férfiét is. Találj egy másikat; valakit, aki kevésbé
nagylelkű, de jobban méltó rád.
A fiatalember csalódottan visszalépett, helyét pedig egy idősebb
férfi vette át. Ő valami olyan afrikai nyelven beszélt, amit nem
ismertem, a hangjában pedig keserűség csengett, ahogy megérintette
az egyik agyagfigurát.
– Setato hoye – mondta – kicsoda? A hang megváltozott. Ezúttal
egy férfi hangján szólalt meg, egy érett, de nem öreg férfién, aki
dühös hangon ugyanazon a nyelven válaszolt.
Lopva oldalra pillantottam, és a lángok melege ellenére
végigszaladt a hideg a karomon. Többé már nem Margaret arcát
láttam magam előtt. A vonások ugyanazok voltak, de a szeme
ragyogott, élénken és figyelemmel meredt az elébe járulóra, a száj
komoran megfeszült és parancsra állt, a sápadt torok pedig úgy
felpüffedt, mint egy békáé, hogy képes legyen annak az embernek az
erős hangján megszólalni, aki éppen ezzel a férfival vitatkozott, bárki
is legyen az.
– Itt vannak – mondta Ishmael. „Ők”, valóban. Ishmael oldalt állt,
némán, de mindenre ügyelve, és láttam, hogy a tekintete egy
pillanatra megpihen rajtam, mielőtt visszafordította volna
Margaretre. Vagy akárkire, aki éppen átvette Margaret helyét.
„Ők”. Az emberek egyesével előreléptek, letérdeltek és kérdeztek.
Néhányan angolul beszéltek, néhányan franciául vagy a rabszolgák
dialektusában, néhányan pedig elveszett afrikai otthonuk nyelvén
szólaltak meg. Nem értettem mindent, amit mondtak, ám amikor a
kérdések franciául vagy angolul hangoztak el, akkor gyakran
megelőzte őket egy tiszteletteljes „nagyapa”, „nagymama”, vagy
egyszer „néném” megszólítás.
A mellettem ülő orákulumnak mind az arca, mind a hangja
megváltozott, ahogy „ők” megjelentek, hogy válaszoljanak a nekik
feltett kérdésre; nők és férfiak, gyakran középkorúak vagy idősek, az
árnyékuk ott táncolt Margaret arcán a lobogó tűz fényében.
Nem kapja néha azon magát, hogy alakokat lát a tűzben? –
hangzott fel bennem ismét Margaret saját, halk hangjának
visszhangja, magasan és gyerekesen.
Miközben hallgattam, éreztem, ahogy a szőr feláll a nyakamon, és
akkor először megértettem, hogy mi hozta ide vissza Ishmaelt, mi
vette rá, hogy megkockáztassa, ismét foglyul ejtik és rabszolgasorba
taszítják. Nem a barátság, nem a szerelem, és még csak nem is
valamiféle rabszolgatársai irányába tanúsított hűség, hanem a
hatalom.
Milyen árat lehet kérni azért a képességért, hogy valaki képes a
jövőbe látni? Bármilyen árat, legalábbis ez volt az a válasz, amit a
gyülekezet tagjainak elbűvölt arcára pillantva láttam. Visszatért
Margaretért.
A szertartás még eltartott egy darabig. Nem tudtam, hogy meddig
tarthat a drog hatása, de láttam, ahogy az emberek itt–ott a földre
roskadnak és elbóbiskolnak; mások némán visszahúzódtak a
kunyhók sötétjébe, és némi idő elteltével már majdnem egyedül
maradtunk. Mindössze páran maradtak a tűz mellett, mind férfiak.
Mind erősek és magabiztosak voltak, és a viselkedésükből ítélve
hozzá voltak szokva, hogy megkapják a nekik járó tiszteletet,
legalábbis a rabszolgák közt. Meghúzódtak hátul, együtt, csapatként,
és onnan figyelték az eseményeket, mígnem az utolsó, egyértelműen
a vezér, előrelépett.
– Végeztek, mon – mondta Ishmaelnek, fejével a tűz körül alvó
alakok felé bökve. – Most te kérdezz!
Ishmael arcán egy apró mosolyt leszámítva semmi sem látszódott,
ám mégis úgy tűnt, mintha hirtelen elfogta volna az idegesség. Talán
azért, mert ezek a férfiak körbefogták. Nem volt bennük semmi
nyíltan fenyegető, azonban komolynak és elszántnak tűntek – ám
figyelmük, a változatosság kedvéért, nem Margaret, hanem Ishmael
felé irányult.
Végül bólintott, majd Margaret felé fordult. A kis szünet alatt a nő
arcáról mindenféle kifejezésnek nyoma veszett; senki sem volt
otthon.
– Bouassa – mondta neki Ishmael. – Gyere, Bouassa!
Önkéntelenül is arrébb húzódtam, olyan messzire tőle, amennyire
csak tudtam a padon anélkül, hogy beleestem volna a tűzbe. Bárki is
volt ez a Bouassa, rögvest megjelent.
– Hallgatlak – mondta egy hang, ami éppen olyan mély volt, mint
Ishmaelé, és aminek kellemesnek kellett volna lennie. Nem az volt.
Az egyik férfi önkéntelenül is hátrált egy lépést.
Ishmael egyedül állt; úgy tűnt, mintha a többi férfi elhúzódott
volna tőle, mintha valami fertőző betegségben szenvedne.
– Mondd el nekem, amit tudni akarok, Bouassa! – mondta.
Margaret kicsit oldalra döntötte a fejét, sápadtkék szemében pedig
megcsillant valami, ami arról árulkodott, élvezi a helyzetet.
– Mit akarsz tudni? – szólt a mély hang enyhe megvetéssel. – És
miért, mon? Így is, úgy is elmész, akár mondok neked valamit, akár
nem.
A mosoly Ishmael arcán Bouassáét tükrözte.
– Igaz, amit mondasz – szólt halkan. – De ezek itt… – Fejével
társai felé bökött, de tekintetét egy pillanatra sem vette le az arcról. –
Velem jönnek?
– Lehet – felelte a mély hang. Felkuncogott, olyan kellemetlen
hangon, hogy beleborzongtam. – A Féreg három napon belül meghal.
Nem lesz itt számukra már semmi. Ez minden, amit akarsz tőlem? –
Meg sem várva a választ, Bouassa nagyot ásított, mire egy hangos
büfögés tört fel Margaret kecses kis szájából.
Aztán becsukta a száját, rezzenéstelen tekintetébe pedig visszatért
az üresség, ám a férfiak ezt észre sem vették. Izgatott csevegés indult
meg köztük, aminek Ishmael egyetlen rám vetett, jelentőségteljes
pillantással véget vetett. Hirtelen elcsendesedve a férfiak odébb
álltak, még mindig motyogva, és lopva rám pillantottak, ahogy
távoztak.
Amint az utolsó férfi is elhagyta a tisztást, Ishmael becsukta a
szemét, a válla pedig előrezuhant. Én is egy kicsit kimerültnek
éreztem magamat.
– Mi… – kezdtem, de aztán elhallgattam. A tűz túloldalán a
cukornád rejtekéből kilépett egy férfi. Jamie volt az, olyan magasan,
mint a nád maga, miközben a haldokló tűz olyan vörösre festette az
ingét és az arcát, amilyen a haja.
 Ujját az ajkához emelte, mire bólintottam. Óvatosan magam alá
húztam a lábamat, és egyik kezemmel felhúztam a mocskos
szoknyámat. Fel tudnék állni, elszaladni a tűz mellett, majd eltűnni
vele a nád közt, mielőtt Ishmael elkaphatna. De mi lesz Margarettel?
Haboztam, majd megfordulva Margaretre pillantottam, és láttam,
hogy az élet ismét visszatért az arcába. A tekintete élénk volt, lelkes,
ajka finoman szétnyílt, csillogó szemét pedig annyira összehúzta,
hogy már kicsit ferde vágásúnak tűnt, ahogy a tűzön túlra bámult.
– Apa? – szólalt meg mellettem Brianna hangja.

L
Az alkaromon finom bizsergés futott végig, mire felállt a szőröm.
Brianna hangja volt az, és Brianna arca, kék szeme sötét és ferde a
lelkesedéstől.
– Bree? – suttogtam, mire az arc felém fordult.
– Mama – mondta a lányom hangja az orákulumon keresztül.
– Brianna – mondta Jamie, mire Margaret hirtelen felé fordította a
fejét.
– Apa – szólt teljes meggyőződéssel. – Tudtam, hogy te vagy az.
Álmodtam rólad.
Jamie arca falfehér volt a sokktól. Láttam, ahogy ajka némán azt
formálja, hogy „Jézus”, majd keze ösztönösen mozdult, hogy
keresztet vessen.
– Ne engedd, hogy mama egyedül menjen! – szólt a hang
határozottan. – Menj vele! Majd én vigyázok rátok.
A tisztásra teljes némaság borult, egyedül a tűz pattogását lehetett
hallani. Ishmael csak állt ott, és döbbenten bámulta a mellettem ülő
nőt. Ekkor Margaret ismét megszólalt, Brianna lágy, rekedtes
hangján.
– Szeretlek, apa. Téged is, mama. – Felém hajolt, én pedig
megéreztem a friss vér szagát. Ekkor ajka az enyémhez ért, én pedig
felsikítottam.
Fel sem fogtam, hogy talpra ugrottam, vagy azt, hogy átrohanok a
tisztáson. Egyedül csak annyiban voltam biztos, hogy Jamie–be
kapaszkodom, az arcomat belefúrom a kabátja anyagába, és remegek.
A szíve ott dübörgött az arcom alatt, és azt hiszem, ő is remegett.
Éreztem, hogy kezével keresztet vet a hátamra, majd karjával
szorosan átöleli a vállamat.
– Minden rendben – mondta, és éreztem, hogy a bordái
megemelkednek és megfeszülnek, hogy erőnek erejével meg tudjon
szólalni anélkül, hogy megremegne a hangja. – Elment.
Nem akartam odanézni, de aztán csak rákényszerítettem magamat,
hogy a tűz felé fordítsam a fejemet.
Békés jelenet tárult a szemem elé. Margaret Campbell csendesen
üldögélt a padján, magában dudorászott, és a térdén fekvő hosszú,
fekete faroktollal játszadozott. Ishmael ott állt mögötte, és egyik
kezével szinte már gyengéden hátrasimította a nő haját. Halkan,
könnyen folyó szavakkal súgott valamit Margaret fülébe – egy
kérdést –, mire a nő békésen elmosolyodott.
– Nem, egy cseppet sem vagyok fáradt! – nyugtatta meg Ishmaelt,
majd megfordult és szeretetteljesen felnézett a sötétben felette
lebegő, sebhelyes arcra. – Micsoda kellemes parti volt, nem igaz?
– Igen, bébé – felelte Ishmael gyengéden. – De most már itt az
ideje lepihenni, rendben? – Megfordult, és hangosan csettintett a
nyelvével. Hirtelen két turbános nő lépett ki az éjszakából; biztos
valahol hallótávolságon belül várták a jelet. Ishmael mondott nekik
valamit, mire azok rögvest Margaret felé fordultak, hogy a
gondjaikba vegyék őt; talpra állították, és maguk közé fogva
elvezették őt, miközben halk, kedveskedő szavakat suttogtak neki
afrikai és francia nyelven.
Ishmael ott maradt, és a tűz túlsó oldaláról figyelt minket. Olyan
mozdulatlan volt, mint Geilie egyik bálványa, amit mintha az
éjszakából magából faragtak volna ki.
– Nem egyedül jöttem – mondta Jamie. A válla fölött könnyedén a
háta mögött lévő cukornádmező felé intett, jelezve, hogy fegyveres
csapatok vannak ott.
– Ó, de hát egyedül van, mon – mondta Ishmael, arcán halovány
mosollyal. – Nem számít. A loa beszélt magához; biztonságban van
tőlem. – A tekintete köztünk cikázott, minket méregetve.
– Huh – mondta, hangjában pedig egy szikrányi érdeklődés
csillant. – Még sosem hallottam, hogy egy loa egy buckrához beszélt
volna. – Aztán megrázta a fejét, lezárva a témát.
– Most pedig távozzanak! – mondta halkan, de kifejezetten
parancsolóan.
– Még nem. – Jamie elengedte a vállamat, és kihúzta magát
mellettem állva. – Az Ian nevű fiúért jöttem; sehová sem megyek
nélküle.
Ishmael szemöldöke felszaladt, összenyomva a közé vágott
három, függőleges sebhelyet.
– Huh – ismételte. – Felejtse el azt a fiút! Már elment.
– Hová ment? – kérdezte Jamie élesen.
Ishmael keskeny arcát oldalra döntötte, ahogy óvatosan
végignézett Jamie–n.
– Elment a Féreggel, mon – felelte. – És bárhová is megy az a nő,
maga nem fogja oda követni. A fiúnak annyi, mon – mondta ismét,
teljes határozottsággal. – Maga is menjen. Maga bölcs ember. –
Elhallgatott, és a fülét hegyezte. Valahonnan távolról dobszó
hallatszott, pulzusa alig több egy kis dobogásnál az éjszakai
levegőben.
– A többiek is jönnek nemsokára – jegyezte meg. – Tőlem
biztonságban van, mon, de tőlük nem.
– Kik a többiek? – kérdeztem. A loával való találkozás okozta
rémületem kezdett elhalványodni, és már ismét képes voltam
beszélni, bár a gerincem még mindig bizsergett a hátam mögött lévő
sötét cukornádmezőtől való félelemtől.
– Számkivetetettek, gondolom – mondta Jamie. Egyik
szemöldökét felhúzva nézett Ishmaelre. – Vagy az te lennél?
A pap egyetlen ünnepélyes fejhajtással bólintott.
– Így igaz – mondta. – Hallották, mit mondott Bouassa? A loája
megáldott minket, mennünk kell. – A kunyhók és a mögöttük húzódó
sötét hegyek felé intett. – A dobszó lehívja őket a hegyekből, azokat,
akik elég erősek ahhoz, hogy jöjjenek.
Elfordult, ezzel egyértelműen jelezve, hogy a beszélgetés véget
ért.
– Várj! – szólt utána Jamie. – Mondd el nekünk, hová ment Mrs.
Abernathy és a fiú!
Ishmael visszafordult, vállát beterítette a krokodil vére.
– Abandawéba – mondta.
– És az hol van? – követelte a választ Jamie türelmetlenül. A
karjára helyeztem a kezemet.
– Én tudom, hogy hol van – mondtam, mire Ishmael szeme
kikerekedett döbbenetében. – Legalábbis… Azt tudom, hogy
Hispaniolán van. Lawrence mondta nekem. Ezt akarta tőle Geilie.
Megtudni, hogy hol van.
– De mi az? Egy város, egy falu? És hol? – Éreztem, ahogy Jamie
karja megfeszül a kezem alatt, és ahogy ott vibrál benne a sürgető
vágy, hogy máris indulhasson.
– Egy barlang – feleltem, miközben a balzsamos levegő és a tűz
közelségének ellenére is kirázott a hideg. – Egy régi barlang.
– Abandawe mágikus hely – szólt közbe Ishmael; mély hangja
halkan csengett, mintha félt volna hangosan kimondani. Eltökélten
rám nézett, újraértékelve, mit is gondol rólam. – Clotilda azt mondja,
hogy a Féreg felvitte önt az emeleti szobába. Esetleg tudja, hogy mit
csinált ott?
– Egy kicsit. – A szám kiszáradt. Emlékeztem Geilie kezére. Puha
és hájas és fehér, ahogy mintákba rendezi az ékköveket, miközben
könnyedén a vérről társalog velem. '
Mintha csak meghallotta volna e gondolatok visszhangját, Ishmael
hirtelen tett felém egy lépést.
– Kérdezem magát, asszony. Még mindig vérzik?
Jamie izmai megrándultak a kezem alatt, mire megszorítottam a
karját, hogy maradjon nyugton.
– Igen – feleltem. – Miért? Mi köze van ennek ehhez?
Az oniseegun láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Tekintetét
elfordította rólam, és ismét a kunyhók felé pillantott. Valami
mozgolódás látszódott a háta mögött a sötétben; számtalan test
járkált fel és alá, miközben pont úgy suttogtak, mint a
cukornádmező. Készülődtek az indulásra.
– Ha egy asszony vérzik, az megöli a varázslatot. Ha vérzik, ha
megvan a női hatalma, akkor a varázslat nem felel a szavára. Az
öregasszonyok varázsolnak. Megbájolnak embereket, elhívják a
loákat, megbetegítenek, meggyógyítanak. – Hosszan, fürkészőn rám
nézett, majd megrázta a fejét.
– Maga nem képes arra a varázslatra, amire a Féreg. A varázslat
megöli majd, persze, de magát is meg fogja. – Maga mögé mutatott,
az üres pad felé. – Hallotta, mit mondott Bouassa? Azt mondja, a
Féreg három nap múlva meghal. Magával vitte a fiút, hát ő is
meghal. Maga követi őket, mon, maga is meghal, biztosan.
Rezzenéstelen tekintettel Jamie–t nézte, majd maga elé emelte a
kezét, és keresztbe rakta a csuklóját, mintha csak össze lettek volna
kötve.
– Én mondom magának, amiki – mondta. Leengedte a kezét, majd
hirtelen szétrántotta őket, mintha csak elszakította volna a láthatatlan
kötelet. Hirtelen megfordult, és beleveszett a sötétségbe, ott, ahol a
léptek zaja egyre hangosabb lett, és amibe dobbanások keveredtek,
ahogy súlyos tárgyakat emeltek meg.
– Szent Mihály, védj meg minket! – motyogta Jamie. Kezével
lendületesen beletúrt a hajába, amitől a lángoló tincsek felálltak a
pislákoló fényben. A tűz gyorsan haldoklott, miután nem volt senki,
aki etette volna.
– Ismered ezt a helyet, Sassenach? Ahová Geillis vitte Iant?
– Nem, mindössze csak annyit tudok, hogy valahol fenn a távoli
hegyekben van, Hispaniolán, és hogy átfut rajta egy patak.
– Akkor magunkkal kell vinnünk Sternt – mondta határozottan. –
Gyere! A fiúk lenn vannak a folyónál, a bárkánál várnak.
Megfordultam, hogy kövessem, ám megálltam a cukornádmező
szélén, hogy visszapillantsak.
– Jamie, nézd! – Ott feküdt a hátunk mögött az egungun tüzének
parazsa, és a rabszolgák kunyhóinak árnyékos gyűrűje. Azon túl
Rose Hall épülete világos foltként látszódott a domboldalon. Ám
még azon is túl, a dombtető mögött, az ég halvány vörösben játszott.
– Az Howe birtoka lesz. Lángol – mondta. Furcsa módon
nyugodtnak hangzott, és semmiféle érzelem nem csendült meg a
hangjában. Balra mutatott, a hegy oldala felé, ahol egy kis,
narancssárga pont ragyogott, ami ebből a távolságból nem volt
nagyobb, mint egy tű hegye. – Az ott pedig Tucatfa lesz, gondolom.
A dobszó ott suttogott az éjszakában, végig a folyó mentén. Mit is
mondott Ishmael? A dobszó lehívja őket a hegyekből, azokat, akik
elég erősek ahhoz, hogy jöjjenek.
Rabszolgák kis sora lépett elő a kunyhókból, nők, kisbabákat és
csomagokat cipelve, lábosaik a vállukról lógtak, fejüket fehér turbán
fedte. Az egyik fiatal nő mellett, aki óvatos tisztelettel fogta a karját,
ott lépkedett Margaret Campbell, szintúgy turbánban.
Jamie megpillantotta őt, és előrelépett.
– Miss Campbell! – mondta élesen. – Margaret!
Margaret és kísérője megtorpant; a fiatal nő megmozdult, mintha
védence és Jamie közé akart volna lépni, ám Jamie mindkét kezét
felemelte, ahogy odasétált hozzájuk, hogy így mutassa, nem akar
ártani nekik, mire a nő vonakodva visszalépett.
– Margaret – mondta Jamie. – Margaret, hát nem ismersz meg?
 A nő kifejezéstelen tekintettel bámulta őt. Rettentő lassan, Jamie
megérintette őt, két keze közé fogva Margaret arcát.
– Margaret – mondta neki halkan, sürgetőn. – Margaret, figyelj
rám! Felismersz engem, Margaret?
Margaret pislogott egyszer, kétszer, majd sima, kerek arca
kiolvadt, és életre kelt. Nem olyan volt, mint mikor a loák hirtelen
átvették fölötte a hatalmat; ez lassú, habozó ébredés volt, kicsit
szégyenlős és félénk.
– Igen, felismerlek téged, Jamie – mondta végül. A hangja
csilingelő és tiszta volt, egy kislány hangja. Az ajka felfelé ívelt, a
szemében pedig ismét élet csillant, miközben Jamie még mindig két
kezében tartotta az arcát.
– Már jó régen nem láttalak, Jamie – mondta, férjem szemébe
nézve. – Akkor hát hallottál Ewanről? Jól van?
Jamie egy pillanatig teljesen mozdulatlanul állt, az arca óvatosan
elrendezett, kifejezéstelen álarc, ami erős érzelmet rejtett.
– Jól van – suttogta végül. – Nagyon jól, Margaret. Ezt odaadta
nekem, hogy vigyázzak rá, amíg nem találkozom veled. – Azzal
lehajtotta a fejét, és finoman megcsókolta a nőt.
Több nő is megállt, és csak állt ott némán, hogy figyelje a
jelenetet. Ezt látva megmozdultak és halkan beszélni kezdtek,
miközben kényelmetlenül egymásra pillantottak. Mikor Jamie
elengedte Margaret Campbellt és hátralépett, a nők körbeállták
Margaretet, védelmezőn és féltőn, miközben jelezték Jamie–nek,
hogy hátráljon meg.
Úgy tűnt, Margaret ebből mit sem vesz észre; tekintetét még
mindig Jamie arcán tartotta, és ajkán még mindig ott volt az a
mosoly.
– Köszönöm, Jamie! – kiáltotta, ahogy segítői megfogták a karját,
és noszogatni kezdték, hogy induljon. – Mondd meg Ewannek, hogy
nemsokára találkozunk! – A fehér ruhás nők kis csoportja
eltávolodott, és szellemek módjára belevesztek a cukornádmező
melletti sötétségbe.
Jamie szinte ösztönösen indult is volna utánuk, de a kezemet a
karjára helyezve megállítottam.
– Engedd, hadd menjen! – suttogtam, miközben felrémlett
bennem, mi is fekszik a ház szalonjának padlóján. – Jamie, engedd
el! Nem állíthatod meg; jobb neki velük.
Jamie egy pillanatra becsukta a szemét, majd bólintott.
– Igen, igazad van. – Megfordult, majd hirtelen megállt, mire én is
megpördültem, hogy lássam, mit látott. Most már fények táncoltak
Rose Hallban. Fáklyafény villódzott az ablakok mögött, a földszinten
és az emelten. Miközben néztük, a mogorva ragyogás elkezdett
duzzadni a titkos műhely ablakaiban az emeleten.
– Már éppen ideje indulnunk – mondta Jamie. Megragadta a
karomat, és gyorsan útnak indultunk, bevetettük magunkat a sötét,
suhogó cukornád közé, és átsiettünk a mezőn, miközben a levegő
hirtelen nehéz lett az égő cukor szagától.
 62

Abandawe

– Elvihetitek a kormányzói dereglyét; kicsi, de kibírja a tengert. –

Grey feltúrta íróasztalának fiókjait. – Majd írok egy parancsot a
kikötőmunkásoknak, hogy adják át nektek.
– Igen, szükségünk lesz egy hajóra. Az Artemist nem
kockáztathatom, mert Jaredé, de azt hiszem, jobb lesz, ha ellopjuk,
John. – Jamie bosszúsan összehúzta a szemöldökét. – Nem
hagyhatom, hogy bármilyen visszakövethető módon kapcsolatban
állj velem, értetted? Így is éppen elég sok gondod van, enélkül is.
Grey szomorkásan elmosolyodott.
– Gondom? Igen, hívhatjuk gondnak, miután leégett négy
udvarház, és több mint kétszáz rabszolgának nyoma veszett. Isten a
tudója, hová mentek! De erősen kétlem, hogy bárki is figyelne most
arra, kivel folytatok baráti viszonyt, ilyen körülmények között. A
számkivetettek és a kínai keltette félem közepette a szigetet olyan
pánik kerítette hatalmába, hogy egy egyszeri csempész a
legjelentéktelenebb probléma jelen pillanatban.
– Hatalmas megkönnyebbülést jelent számomra, hogy
jelentéktelennek gondolnak – mondta Jamie rettentő szárazon. – De
ettől függetlenül akkor is ellopjuk a hajót. Ha pedig elfognak minket,
akkor sosem hallottad a nevemet vagy láttad az arcomat, értetted?
Grey csak nézte őt, miközben egy miriádnyi érzelem küzdött az
elsőségért az arcán, amik közt ott volt a jókedv, a félelem és a düh.
– Az úgy rendben lenne? – mondta végül. – Engedjem, hogy
elfogjanak, nézzem végig, ahogy felakasztanak, és mindvégig egy
szót se szóljak, mert félő, hogy azzal foltot ejtek a hírnevemen? Az
isten szerelmére, Jamie, mégis kinek hiszel te engem?
Jamie ajka finoman megrándult.
– A barátomnak, John – felelte. – És ha elfogadom a barátságodat,
meg az átkozott hajódat, akkor neked is el kell fogadnod az enyémet,
és tartanod kell a szádat. Értetted?
A kormányzó az ajkát összeszorítva, dühösen nézte őt egy
pillanatig, de aztán a válla legyőzötten előrehanyatlott.
– Úgy lesz – mondta kurtán. – De a személyem irányába tett
hatalmas szívességnek tekinteném, ha igyekeznél, hogy ne ejtsenek
foglyul.
Jamie egyik bütykével megdörgölte a száját, így rejtve el
mosolyát.
– Minden tőlem telhetőt meg fogok majd tenni, John.
A kormányzó kimerülten helyet foglalt. Sötét karikák
éktelenkedtek a szeme alatt, makulátlan vászoninge pedig gyűrött
volt; láthatóan nem öltözött át a két nappal azelőtt történtek óta.
– Hát legyen. Nem tudom, hogy hová tartasz, és talán jobb is ez
így. De ha lehet, maradj távol az Antiguától északra eső tengeri
útvonalaktól. Reggel küldtem oda egy hajót, hogy annyi embert
kérjek, tengerészt és tengerészgyalogost egyaránt, amennyit csak a
kaszárnya küldeni tud. Legkésőbb holnapután már errefelé fognak
tartani, hogy őrizzék a várost és a kikötőt a megszökött
számkivetettektől, ha esetleg tényleges felkelésre kerülne sor.
Jamie elkapta a pillantásomat, mire az egyik szemöldökömet
kérdőn felemeltem, ám erre ő alig észrevehetően megrázta a fejét.
Meséltünk a kormányzónak a Yallahs–folyó mentén való felkelésről
és a szökött rabszolgákról – bár ez valami olyasmi volt, amiről
amúgy is hallott már más forrásokból. Arról viszont nem számoltunk
be neki, hogy mi mást láttunk még később azon az éjszakán, hogy mi
bújt meg a kis öbölben, a vitorlák leengedve, hogy elrejtsék
fehérségüket.
A folyó olyan sötét volt, mint az ónix, ám megcsillant rajta a
széles tenger szökevény fénye. Hallottuk, hogy jönnek, és így még
volt időnk elbújni, mielőtt a hajó elért volna minket. A dobszó és a
számos hang vademberekre emlékeztető ujjongása visszhangozva
betöltötte a folyóvölgyet, ahogy a Bruja elsiklott mellettünk, a lefelé
tartó áramlat által sodorva. A kalózok hullái kétségtelenül valahol
feljebb a folyón hevertek, hogy ott rohadjanak meg békességben a
frangipáni és a cédrus közt.
A Yallahs–folyó szökött rabszolgái nem menekültek Jamaica
hegyei közé, hanem hajóra szálltak, hogy minden bizonnyal
csatlakozzanak Bouassa követőihez Hispaniolán. Kingston lakóinak
semmi félnivalója nem volt a megszökött rabszolgáktól – de sokkal
jobb, ha a Királyi Haditengerészet ide összepontosítja a figyelmét,
semmint Hispaniolára, ahová tartottunk.
Jamie felállt, hogy így jelezze, indulunk, ám Grey megállította.
– Várj! Nincs szükséged egy biztonságos helyre, ahol a te… ahol
Mrs. Fraser meghúzhatja magát? – Nem rám nézett, hanem Jamie–re,
méghozzá rezzenéstelen tekintettel. – Megtisztelnél, ha rám bíznád a
védelmét. Itt maradhat, a kormányzói palotában, amíg vissza nem
térsz. Itt senki sem zaklatná. Még csak nem is kell tudniuk, hogy itt
van.
Jamie habozott, de ezt nem lehetett finoman megfogalmazni.
– Velem kell jönnie, John – mondta. – Nincs más választásunk;
kénytelen velem jönni.
Grey tekintete felém villant, majd gyorsan le is kapta rólam, de
nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne lássam a féltékenységet a
szemében. Sajnáltam őt, de nem volt semmi, amit mondhattam
volna; nem mondhattuk el neki az igazat.
– Igen – mondta, majd jól láthatóan nyelt egyet. – Értem. Teljes
mértékben.
Jamie felé nyújtotta a kezét. Grey egy pillanatig habozott, majd
megragadta.
– Sok szerencsét, Jamie! – mondta kicsit rekedtesen. – Isten
legyen veled!

L
Fergusszel kicsit nehezebb dolgunk volt. A végsőkig ragaszkodott
hozzá, hogy elkísérjen minket, egymás után hozva fel az érveket, és
csak még hevesebben kezdett el vitatkozni, mikor megtudta, hogy a
skót csempészek velünk tartanak.
– Őket magával viszi, viszont hajlandó elindulni nélkülem? –
Fergust majd szétvetette a düh.
– Még szép – jelentette ki Jamie határozottan. – A csempészek
mind özvegyek vagy agglegények, te viszont házas ember vagy. –
Jelentőségteljesen Marsalira pillantott, aki ott állt, figyelve a
beszélgetést, az arca feszült az aggodalomtól. – Eddig azt hittem,
hogy túl fiatal ahhoz, hogy férjhez menjen, és tévedtem; abban
viszont biztos vagyok, hogy túl fiatal ahhoz, hogy megözvegyüljön.
Itt maradsz. – És azzal a vitát lezártnak tekintve hátat fordított
Fergusnek.

L
Már teljesen besötétedett, mikor vitorlát bontottunk Grey
dereglyéjén, egy harminc láb hosszú, egyfedélzetes bárkán, magunk
mögött hagyva két megkötözött és felpeckelt szájú kikötőmunkást a
csónakházban. Kicsi, egyvitorlás hajó volt, nagyobb annál a
halászbárkánál, amivel felmentünk a Yallahs–folyón, de alig akkora,
hogy egyáltalán kiérdemelje a „hajó” megnevezést.
Ettől függetlenül azért elég stabilnak tűnt ahhoz, hogy tengerre
lehessen szállni vele, és hamarosan el is hagytuk a kingstoni kikötőt,
megdőlve a csípős, esti szélben, útban Hispaniola felé.
A csempészek intézték a hajó irányítását, így Jamie, Lawrence és
én leülhettünk az egyik hosszú padra, ami végigfutott a korlát
mentén. Először mindenféléről csevegtünk, ami csak eszünkbe jutott,
ám idővel elcsendesedtünk, és visszavonultunk a saját gondolataink
társaságába.
Jamie folyamatosan ásítozott, míg végül az unszolásomra
beleegyezett, hogy lefeküdjön a padra, a fejét az ölemben nyugtatva.
Én magam túl feszült voltam ahhoz, hogy aludni akarjak.
Lawrence is éber volt, és kezét a feje mögött összekulcsolva az
eget kémlelte.
– Nedves ma este a levegő – jegyezte meg, felfelé bökve a fejével,
a hold ezüst kiflije felé. – Látja azt a ködöt a hold körül? Lehet, hogy
még hajnal előtt esni fog; nem lenne szokatlan az évnek ebben a
szakában.
Az időjárásról beszélgetni éppen elég unalmasnak bizonyult
ahhoz, hogy megnyugtassa megfeszült idegeimet. Mindeközben
Jamie haját simogattam, ami puha és dús volt a kezem alatt.
– Valóban? – mondtam. – Úgy tűnik, mintha ön és Jamie is képes
lenne megjósolni az időt az égből. Én csak a régi szólást ismerem,
hogy „Ha vörös az ég éjjel, a matróz vízre kél kéjjel; ha vörös az ég
reggel, a horgonyt soha ne szedd fel”. Én észre sem vettem, milyen
színű ma éjjel az ég, és ön?
Lawrence könnyedén felkacagott.
– Eléggé világoslila – felelte. – Nem tudom megjósolni, hogy
vajon vörös lesz–e reggelre, de meglepő, hogy milyen gyakran lehet
hagyatkozni ezekre a dolgokra. De természetesen ennek is megvan a
tudományos alapja – hogyan törik meg a fény a levegőben lévő
nedvességen, pont úgy, mint ahogy az előbb megjegyeztem a hold
esetében.
Megemeltem a fejemet, és élveztem, ahogy a szellő megemeli a
nyakamra hulló, dús hajamat.
– De mi a helyzet a furcsa jelenségekkel? A természetfölötti
dolgokkal? – kérdeztem tőle. – Azokkal az esetekkel, amikre úgy
tűnik, nem vonatkoznak a fizika törvényei? – Tudós vagyok,
hallottam magamban a hangja emlékét, ahogy lágy akcentusa mintha
csak megerősítette volna kijelentése tényszerűségét. Nem hiszek a
szellemekben.
– Mégis milyen jelenségekre gondol például?
– Nos… – Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, mit is
mondhatnék, majd végül Geilie saját példáihoz kanyarodtam vissza.
– Mi a helyzet azokkal az emberekkel, akiken vérző stigma van,
például? Az asztrális utazással? Látomásokkal, természetfölötti
jelenésekkel… Furcsa dolgokkal, amiket nem lehet észszerűen
megmagyarázni.
Lawrence felnyögött, majd kényelmesebben elhelyezkedett
mellettem a padon.
– Nos, amondó vagyok, hogy a tudománynak csak megfigyelni
van joga – mondta. – Hogy megkeresse a dolgok okát, ahol lehet, de
közben el kell fogadnia, hogy rengeteg olyan dolog van a világon,
aminek nem lehet meglelni az okát; nem azért, mert nem létezik,
hanem azért, mert túl keveset tudunk ahhoz, hogy megtaláljuk. A
tudománynak nem az a dolga, hogy ragaszkodjon a magyarázathoz –
mindössze csak annyi, hogy megfigyeljen, és közben abban
reménykedjen, hogy a magyarázat majd magától megjelenik.
– Lehet, hogy a tudomány ilyen, az emberi természet azonban
nem – ellenkeztem. – Az emberek mást sem akarnak, csak
magyarázatot.
– Való igaz. – Kezdte érdekelni a téma. Hátradőlt, és kezét
összekulcsolta kis pocakja előtt, egy egyetemi előadó stílusában. –
Pont ebből az okból kifolyólag állítanak fel a tudósok hipotéziseket.
Felvetéseket, hogy mégis mi okozhatja a megfigyelt dolgot. De egy
hipotézist sosem szabad összekeverni a magyarázattal, a
bizonyítékkal.
– Rengeteg olyan dolgot láttam már, amit furcsaságnak lehetne
nevezni. Halesőket, például, amikor is rengeteg hal, mind egyazon
fajból, ha hiszi, ha nem, ráadásul ugyanakkorák, zuhan le hirtelen a
kristálytiszta égből a szárazföldre. Úgy tűnik, minderre nincsen
észszerű magyarázat. És ettől máris illendő lenne ezt a jelenséget
természetfölötti erők közbeavatkozásának tekinteni? Kívülről nézve
vajon mi tűnik valószínűbbnek: hogy valami égi lény azzal
szórakoztatja magát, hogy egész halrajokat dobál ránk az égből, vagy
hogy valami meteorológiai jelenséggel, mondjuk egy víztölcsérrel,
egy hurrikánnal, vagy valami hasonlóval van dolgunk, amit ugyan
nem látunk, de attól még folyamatban van? És mégis… – A hangja
kezdett egyre merengőbbé válni. – Miért, és főleg hogyan lehetséges
az, hogy egy természeti jelenség, mint például egy víztölcsér,
leszakítja az összes hal fejét… És csakis a fejét?
– Csak nem ön is látott már effélét? – kérdeztem kíváncsian, mire
felkacagott.
– És íme, most szólalt meg egy tudós elme! – mondta kuncogva. –
Az első kérdés, amit egy tudós feltesz, az az, hogy: Honnan tudod?
Ki látta? Láthatom én is a saját szememmel? Igen, láttam már effélét.
Háromszor is, ami azt illeti, bár az egyik alkalommal a csapadék
békákból állt, nem pedig halból.
– Esetleg közel volt a tengerparthoz vagy egy tóhoz?
– Egyszer a tengerhez, egyszer egy tóhoz. Akkor estek a békák.
Ám a harmadik alkalommal mindez mélyen a szárazföld belsejében
esett meg, úgy húsz mérföldnyire a legközelebbi nagyobb
vízlelőhelytől. És mégis, az égből olyan halak potyogtak, amiket
addig csak az óceán mélyén láttam. Egyik esetben sem láttam
semmiféle anomáliát a felsőbb légrétegekben. Nem voltak se felhők,
se nagy szelek, még csak a mesékben megjelenő, hatalmas
víztölcsérek sem, amik állítólag a tengerből emelkednek az ég felé.
És mégis haleső esett. És ez tény, mivel a saját szememmel láttam.
– És valami nem is tény, ha ön azt nem látta? – kérdeztem
szárazon. Lawrence élvezettel felkacagott, mire Jamie ébredezni
kezdett, és motyogott valamit a combomnak. Végigsimítottam a
haján, mire ismét ellazult és visszaaludt.
– Talán igen, talán nem. De ezt egy tudós nem mondhatja meg,
nem igaz? Mit is mond a keresztény Biblia? „Boldogok, akik nem
látnak és hisznek.”
– Igen, ez áll benne.
– Bizonyos dolgokat el kell fogadnunk tényként, anélkül, hogy
bizonyítható oka lenne. – Ismét felkacagott, ám ezúttal közel nem
akkora jókedvvel. – Tudósként, aki mellesleg zsidó is, talán más
rálátásom van az olyan jelenségekre, mint például a stigma vagy a
holtak feltámasztásának elképzelése, amit a civilizált világ igencsak
jelentős hányada megkérdőjelezhetetlen tényként fogad el. És mégis,
ezt a szkeptikus nézetet önön kívül másnak meg sem említhetném
anélkül, hogy hatalmas veszélyt ne hoznék a fejemre.
– Végül is Tamás, a Kételkedő is zsidó volt – mondtam
mosolyogva. – Ha már itt tartunk.
– Igen. És csak mikor felhagyott a kétkedéssel, akkor lett belőle
keresztény. És mártír. Az ember még amellett is érvelhetne, hogy a
bizonyosság volt az, ami a vesztét okozta, nem igaz? – Hangjából
csak úgy csöpögött az irónia. – Hatalmas különbség van azon
jelenségek közt, amiket az ember a vallásra alapozva elfogad, és
azok közt, amiket objektív hozzáállás bizonyít, bár mindkettő kiváltó
oka egyformán „racionálisnak” bizonyulhat, amint fény derül rájuk.
A legfőbb különbség pedig a következő: az emberek hajlamosak
megvetéssel kezelni az olyan jelenségeket, amikre érzékelhető
bizonyíték van, és gyakran meg is lehet őket tapasztalni – miközben
hajlandóak utolsó csepp vérükig védeni annak a jelenségnek a
valódiságát, amit nem is láttak, és nem is éltek át.
– A hit éppen akkora erővel bír, mint a tudomány – zárta le
monológját, a hangja lágyan csengett a sötétségben –, de sokkal
veszélyesebb.
Egy ideig némán ültünk, átpillantva az apró hajó orra fölött, a
vékony szelet sötétség felé bámulva, ami kettémetszette az éjszakát,
ami sötétebb volt, mint az ég lilás ragyogása vagy az ezüstszürke
tenger. Hispaniola fekete szigete, ami megállíthatatlanul közeledett.
– Hol látta a fejetlen halakat? – kérdeztem hirtelen, és egyáltalán
nem lepett meg, mikor Stern finoman a hajó orra felé bökött a
fejével.
– Ott – mondta. – Számtalan furcsaságot láttam ezeken a
szigeteken, de itt talán többet, mint bárhol másutt. Néhány hely már
csak ilyen.
Hosszú percekig meg sem szólaltam, és közben azon
elmélkedtem, hogy mi állhat előttünk – és közben azt reméltem,
hogy Ishmael nem tévedett, mikor azt mondta, hogy Geillis Iant vitte
magával Abandawéba. Ekkor eszembe jutott valami. Valami, ami az
elmúlt huszonnégy óra eseményei alatt vagy kiment a fejemből, vagy
félrelöktem az elmém margójára.
– Lawrence! A többi skót fiú. Ishmael azt mondta, hogy tizenkét
fiút látott, Iant is beleértve. Mikor átkutatták az ültetvényt… Nem
lelték valami nyomát a többieknek?
Lawrence élesen levegőt vett, de nem válaszolt rögtön. Éreztem,
ahogy ott forognak a fejében a szavak, és próbálta eldönteni, hogyan
mondja el azt, amit a csontomig hatoló jéghideg bizsergés már elárult
nekem.
A válasz, mikor megszületett, nem Lawrence–től, hanem Jamie–
től érkezett.
– Megtaláltuk őket – szólt halkan a sötétségből. Kezét a térdemen
nyugtatta, amit most finoman megszorított. – Ne kérdezz többet,
Sassenach! Mivel többet nem is fogok neked mondani.
Megértettem. Ishmaelnek igaza kellett, hogy legyen.
Mindenképpen Iannek kellett Geilie–vel lennie, mivel Jamie képtelen
lett volna elviselni bármilyen más lehetőséget. Kezemet a fejére
helyeztem, mire finoman megmozdult, és úgy fordult, hogy lehelete
a kezemet érje.
– Boldogok, akik nem látnak – suttogtam halkan – és hisznek.
 L
Már majdnem hajnalodott, mikor leengedtük a horgonyt egy kis,
névtelen öbölben Hispaniola északi partjai mentén. Az öböl egy
keskeny tengerparthoz ért, ami mögött sziklafal állt, a szikla egyik
hasítékában pedig keskeny, homokos ösvény látszódott, ami a sziget
belseje felé vezetett.
Jamie a karjában vitt ki a partra, majd ott letett, és Innes felé
fordult, aki vizet fröcskölve kievickélt a partra, kezében az egyik
csomag étellel.
– Köszönöm, a charaid! – mondta ünnepélyesen. – Itt most
elválnak útjaink; ha a Szent Szűz megáld minket, akkor négy nap
múlva ugyanitt találkozunk.
Innes keskeny arcát meglepett csalódottság rántotta össze; majd
rezignáltság vette át az uralmat vonásai felett.
– Rendben – mondta. – Akkor addig majd én vigyázok a
hajócskára, amíg vissza nem térnek.
Jamie látta az arckifejezését, mire mosolyogva megrázta a fejét.
– Nem csak te, barátom; ha egy erős karra lenne szükségem, a
tiédet szólítanám elsőként. Nem, mindannyian itt maradtok,
leszámítva a feleségemet és a zsidót.
A rezignáltságot teljes megdöbbenés váltotta fel.
– Maradjunk itt? Mindannyian? De hát nem lesz ránk szüksége,
Mac Dubh? – Idegesen a sziklák, és a rajtuk kacskaringózó, virágzó
indák felé sandított. – Rémisztő egy helynek tűnik ez, barátok nélkül.
– A legőszintébb barátság jelének tekintem, ha itt megvársz
engem, mint azt kérem is, Duncan – mondta Jamie, mire kicsit
megdöbbenve eszméltem rá, hogy eddig nem is tudtam Innes
keresztnevét.
Innes ismét a sziklákra pillantott, keskeny arca aggodalmas
ráncokba szaladt, majd beleegyezőn fejet hajtott.
– Nos, úgy lesz, ahogy akarja, Mac Dubh. Csak tudja, hogy mi
szívesen önnel tartanánk. Mindannyian.
Jamie bólintott, majd félrefordította az arcát.
– Igen, ezt jól tudom, Duncan – mondta halkan. Majd
visszafordult, kitárta egyik karját, Innes pedig átölelte őt, egyetlen
karjával sután ütögetve Jamie hátát.
– Ha esetleg jönne egy hajó – mondta Jamie, mikor elengedte őt –,
akkor azt szeretném, ha magatokat mentenétek. A Királyi
Haditengerészet keresni fogja ezt a bárkát, nem igaz? Nem hiszem,
hogy ezt kutatva ide is eljönnének, de ha mégis így történne, vagy ha
bármi más fenyegetne titeket, akkor menjetek. Hajózzatok el
nyomban.
– És hagyjuk itt önt? Nem, rengeteg mindent megparancsolhat
nekem, Mac Dubh, és én véghez is viszem őket, de ezt nem.
Jamie összehúzta a szemöldökét és megrázta a fejét. A felkelő nap
szikrákat csiholt a hajából és a borostájából, lángokkal koszorúzva az
arcát.
– Semmit sem segítenél nekem és a feleségemnek azzal, ha
megölnének, Duncan. Értsd meg, amit mondok. Ha jönne egy hajó,
menjetek. – Ekkor elfordult tőle, majd odalépett a többi skóthoz,
hogy elbúcsúzzon tőlük.
Innes nagyot sóhajtott, miközben az arcán rosszallás látszott, de
nem vitatkozott tovább.

L
A dzsungel forró és nedves volt, mi hárman pedig nem sokat
beszélgettünk, ahogy a sziget belseje felé haladtunk. Végül is nem
volt mit mondanunk; Jamie és én nem beszélhettünk Briannáról
Lawrence előtt, és addig terveket sem kovácsolhattunk, amíg el nem
értük Abandawét, és nem láttuk, mi is van ott. Éjszaka nyugtalanul
aludtam, többször is felébredtem, és mindig azt láttam, ahogy Jamie,
hátát egy hozzám közeli fa törzsének vetve ül, és anélkül bámul a
tűzbe, hogy látna valamit.
A második napon dél magasságában elértük a helyet. Meredek és
sziklás, szürke mészkőből álló sziklafal emelkedett előttünk, amin
itt–ott tüskés aloe és foltokban durva fű nőtt. A dombtetőn pedig ott
láttam őket. Hatalmas állóköveket, megalitokat, amik hevenyészett
körben álltak a domb csúcsán.
– Azt nem mondta, hogy van itt egy kőkör – mondtam. Úgy
éreztem, mindjárt elájulok, és nem csak a forróságtól és a
páratartalomtól.
– Jól érzi magát, Mrs. Fraser? – pillantott rám Lawrence kicsit
rémülten, derűs arca vörös a barnaság alatt.
– Igen – feleltem, de az arcom, mint mindig, most is elárulhatott,
mivel Jamie egy szempillantás alatt ott termett, megragadta a
karomat, és a derekamra helyezte a kezét, hogy úgy segítsen
megállni.
– Az isten szerelmére, légy óvatos, Sassenach! – suttogta. – A
közelébe ne menj azoknak az izéknek!
– Meg kell tudnunk, hogy ott van–e Geilie Iannel – mondtam. –
Induljunk! – Mozgásra kényszerítettem vonakodó lábamat, Jamie
pedig jött velem, még mindig motyogva valamit az orra alatt keltául.
Azt hiszem, imádkozott.
– Rettentő régen állították fel őket – mondta Lawrence, ahogy
felértünk a dombtetőre, alig pár lábnyira a kövektől. – Nem a
rabszolgák csinálták, hanem a sziget őslakosai.
A kőkör üres volt, és egész ártalmatlannak tűnt. Nem volt több,
mint csúcsukra állított, hatalmas kövek által kirajzolt, egyenetlen kör,
ami mozdulatlanul állt a napfényben. Jamie idegesen figyelte az
arcomat.
– Hallod őket, Claire? – kérdezte. Lawrence döbbentnek tűnt, de
egy szót sem szólt, ahogy óvatosan megindultam a legközelebbi kő
felé.
– Nem tudom – feleltem. – A mai nem egyike a megfelelő
napoknak. Nem napünnep vagy tűzünnep, úgy értem. Lehet, hogy
most nincs is nyitva. Nem tudom.
Jamie kezét szorítva lassan előrearaszoltam, a fülemet hegyeztem.
Mintha valami halk hümmögés hallatszott volna a levegőben, de
lehet, hogy az nem volt több a dzsungel rovarjainak megszokott
zajánál. Nagyon óvatosan a legközelebbi sziklára fektettem a
tenyeremet.
A tudatom határán érzékeltem, hogy Jamie a nevemen szólít.
Valahol az agyam fizikai szinten küzdött, tudatos erőfeszítést téve
arra, hogy megemelje majd visszasüllyessze a diafragmámat, hogy
összeszorítsa és ellazítsa a szívkamráimat. A fülemet megtöltötte ez a
pulzáló hümmögés, a vibrálás, ami túl mély volt ahhoz, hogy hangot
adjon, ami ott bizsergett a csontvelőmben. És valahol ennek a
káosznak a kellős közepén, egy apró, békés helyen, ott volt Geilie
Duncan, és zöld szemével mosolyogva az enyémbe nézett.
– Claire!
A földön hevertem, Jamie és Lawrence pedig fölém hajolt, az
arcuk sötét és aggodalmas az ég háttere előtt. Valami nedvesség volt
az arcomon, és kis vízcsík futott végig a nyakamon. Pislogtam egyet,
majd óvatosan megmozdítottam a végtagjaimat, hogy
megbizonyosodjak afelől, még mindig megvannak.
Jamie letette a zsebkendőt, amivel addig az arcomat törölgette, és
segített felülnöm.
– Jól vagy, Sassenach?
– Igen – feleltem, még mindig egy kicsit összezavarodva.– Jamie,
itt van!
– Ki? Mrs. Abernathy? – Lawrence vastag szemöldöke a homloka
közepére szaladt, majd gyorsan a háta mögé pillantott, mintha arra
számított volna, hogy Geilie mindjárt ott ölt alakot.
 – Hallottam őt… vagy láttam őt… vagy mi a szösz. – Lassan
kezdtem ismét képes lenni arra, hogy értelmesen gondolkodjak. – Itt
van. Nem a körben, de a közelben.
– Meg tudod mondani, hogy hol? – Jamie keze a tőrén pihent,
miközben tekintete ide–oda cikázott körülöttünk.
Megráztam a fejemet, becsuktam a szememet, és próbáltam, bár
vonakodva, felidézni a látomás pillanatát. Olyan benyomásom volt,
mintha a sötétben lennék, nedves hűvösség venne körül, és mintha
valahol vörösen megcsillant volna egy fáklya.
– Azt hiszem, a barlangban van – mondtam lenyűgözve. – Az a
közelben van, Lawrence?
– Igen – felelte, hatalmas kíváncsisággal figyelve az arcomat. – A
bejárata innen nem messze van.
– Vigyél oda minket! – Jamie már fel is állt, és engem is talpra
segített.
– Jamie! – állítottam meg őt, és a karjára tettem a kezemet.
– Igen?
– Jamie, ő is tudja, hogy itt vagyok.
Ez aztán valóban megállásra késztette. Elhallgatott, és láttam,
ahogy nyel egyet. Aztán megfeszítette az állkapcsát, és bólintott.
– A Mhicheal bheannaichte, dion sinn bho dheamhainnean –
mondta halkan, majd a domb széle felé fordult. Áldott Mihály, védj
meg minket a démonoktól.

L
Teljes volt a sötétség. Az arcom elé tartottam a kezemet; éreztem,
ahogy a tenyerem az orromhoz ér, de semmit sem láttam. Ez azonban
nem üres feketeség volt. A járat talaja egyenetlen volt, és kis, éles
darabokkal volt teleszórva, amik ropogtak a talpam alatt, a falak
pedig néhány helyen olyan közel hajoltak egymáshoz, hogy
elgondolkodtam rajta, Geilie vajon hogyan tudta átpréselni magát
rajta.
Még azokon a helyeken is, ahol a járat kiszélesedett, a sziklafalak
pedig túl távol estek egymástól ahhoz, hogy kinyújtott kezemmel
meg tudjam érinteni őket, még akkor is éreztem őket. Olyan volt,
mintha be lettem volna zárva egy sötét szobába egy másik emberrel –
valaki olyannal, aki teljes némaságba burkolózott, ám akinek éreztem
a jelenlétét, és aki sosem volt egy karnyújtásnál távolabb tőlem.
Jamie erősen szorította a vállamat, és éreztem magam mögött a
jelenlétét, ezt a meleg örvényt a barlang hűvös ürességében.
– Jó irányba tartunk? – kérdezte, mikor megálltam egy pillanatra,
hogy kifújjam magam. – Mellékfolyosók nyílnak oldalról; érzem
őket, ahogy elmegyünk mellettük. Honnan tudod, hogy merre kell
mennünk?
– Hallom. Hallom őket. Te nem hallod? – Nehezemre esett
beszélni, értelmes gondolatokat formálni. A hívó hang itt más volt.
Nem Craigh na Dun méhkaszümmögése, hanem inkább valami
olyasféle hümmögés, ami a levegő vibrálására emlékeztetett, miután
megszólaltatnak egy hatalmas harangot. Éreztem, ahogy
beleremegnek a karom hosszú csontjai, és ahogy visszhangozva
végigfut a vállövemen és a gerincemen.
Jamie erősen megszorította a karomat.
– Maradj velem! – mondta. – Sassenach, ne engedd, hogy
magukkal vigyenek! Maradj!
Vakon feléje nyúltam, mire megragadott, és a mellkasához
szorított. Szívének dobogása a halántékomnál hangosabb volt, mint a
zümmögés.
– Jamie. Jamie, csak ölelj! – Még sosem féltem jobban semmitől
sem. – Ne engedj el! Ha elragad engem… Jamie, akkor nem fogok
tudni újra visszajönni. Minden egyes alkalommal egyre rosszabb.
Meg fog ölni, Jamie!
Egyre csak szorosabban ölelt, mígnem már úgy éreztem,
megrepednek a bordáim, és nehezemre esett levegőt venni. Egy
pillanattal később elengedett, gyengéden félretolt, és elém lépett a
járatban, miközben végig ügyelt, hogy egy pillanatra se vegye le
rólam a kezét.
– Én megyek előre – mondta. – Tedd a kezedet az övemre, és
bármi történik, el ne engedd!
Így összekapcsolódva lassan haladtunk lefelé, egyre mélyebbre a
sötétségbe. Lawrence is velünk akart jönni, de Jamie nem engedte
neki.
A barlang szájánál hagytuk őt, hogy ott várjon meg minket. Azt
mondtuk neki, hogy ha esetleg nem térnénk vissza, akkor menjen
vissza a tengerpartra, és találkozzon ott Innesszel és a többi skóttal.
Ha esetleg nem térünk vissza…
Jamie biztos megérezhette, hogy erősebben szorítottam, mivel
megállt, és odahúzott maga mellé.
– Claire – mondta halkan. – Mondanom kell valamit.
Már előre tudtam, mit fog mondani, és próbáltam befogni a száját,
hogy megállítsam, de a kezem mindössze csak végigsimított az arcán
a sötétben. Megragadta a csuklómat, és biztos kézzel tartotta.
– Ha választani kell közte, és egyikünk közt… Akkor nekem kell
meghalnom. Ugye ezt tudod?
Tudtam. Ha Geilie ott is lesz, és egyikünk belehalhat, hogy
megpróbálja megállítani, akkor Jamie–nek kell vállalnia ezt a
kockázatot. Mivel ha Jamie halott, akkor én maradok, és én
követhetem Geilie–t a köveken keresztül, amire Jamie képtelen
lenne.
– Tudom – suttogtam végül. És azt is tudtam, amit ugyan nem
mondott ki, de tisztában volt vele; azt, hogy ha Geilie már
keresztülment a köveken, akkor nekem is mennem kell.
– Akkor hát csókolj meg, Claire! – suttogta. – És tudd, hogy
többet jelentesz nekem mindennél, és hogy semmit sem bánok.
Nem tudtam neki erre felelni, de megcsókoltam őt, előbb a kezét,
görbe ujjai melegek és erősek, aztán a kardforgatásban megedződött
csuklóját, végül a száját, és az a csók volt a biztos menedék, amiben
ott keveredett minden ígéret és fájdalom, miközben Jamie ízét
megfűszerezték sós könnyeim.
Aztán elengedtem őt, és a bal kéz felől nyíló járat felé fordultam.
– Erre! – mondtam. Tíz lépéssel később már láttam a fényt.
Nem volt több finom ragyogásnál a járat szikláin, de ahhoz elég
volt, hogy visszanyerjem a látás ajándékát. Hirtelen ismét láttam a
kezemet és a lábamat, bár csak halványan. A lélegzetem szinte
zokogásként tört elő belőlem, hála a megkönnyebbülésnek és a
félelemnek. Úgy éreztem magam, mint egy alakot öltő szellem,
ahogy a fény és az előttem megszólaló lágy csengőszó felé léptem.
A fény most már erősebb volt, aztán minden ismét sötétségbe
borult, ahogy Jamie elém lépett, háta pedig eltakarta előlem a
látványt. Aztán lehajolt, és kilépett az alacsony boltíven. Követtem
őt, majd már világosban álltam fel.
Elég tágas kamra volt, aminek a fáklyától legtávolabb eső falai
még mindig hidegek és sötétek voltak, ahogy a barlang szunnyadt.
Azonban az előttünk lévő fal már felébredt. Villódzott és ragyogott, a
beléágyazódott kristályrészecskék visszaverték az egyik hasadékba
beállított fenyőfáklya fényét.
– Tehát eljöttél, mi? – Geillis a földön térdelt, és tekintetét az
ökölbe szorított kezéből a földre hulló, csillámló fehér porra
szegezte, amivel egy vonalat húzott a sötét barlangpadlóra.
Hallottam, ahogy Jamie halk, félig megkönnyebbült, félig rémült
hangot hallat, ahogy megpillantotta Iant. A fiú a pentagramma
közepén feküdt az oldalán, a keze összekötve a háta mögött, a szája
felpeckelve egy fehér ronggyal. Mellette egy fejsze pihent. Csillogó,
fekete kőből készült, mint az obszidián, és éles, kicsit sérült éle volt.
A szárát giccses gyöngydísz fedte, rajta valami vonalakból és
cikcakkokból álló, afrikai mintával.
– Ne gyere közelebb, kisróka! – Geilie a sarkára ült, és
megvillantotta Jamie felé a fogait, bár az ehhez társult arckifejezés
egyáltalán nem mosoly volt. Egyik kezében egy pisztolyt tartott;
ennek a párja, megtöltve és kibiztosítva, be volt dugva a bőrövbe,
amit a derekán viselt.
Tekintetét Jamie–re szegezve belenyúlt az erszénybe, ami az övről
lógott, és kihúzott belőle egy újabb maroknyi gyémántport. Láttam
az izzadság– cseppeket széles, fehér homlokán; az időátjáróból áradó
csengés biztos őt is ugyanúgy elérte, mint engem. Úgy éreztem,
mindjárt hányok, és patakokban csorgott végig rajtam a veríték a
ruhám alatt.
Már majdnem kész volt a minta. A pisztolyt biztos kézzel tartva
kicsorgatott a kezéből egy kis vékony, csillogó folyamot, s ezzel
befejezte a pentagrammát. A kövek már el voltak rendezve a
belsejében – színesen szikrázva csillogtak a barlang padlóján, és a
közéjük folyatott ragyogó higany kötötte össze őket.
– Hát ezzel meglennénk. – Megkönnyebbült sóhajjal ült vissza a
sarkára, majd egyik kezével hátratolta dús, krémszínű haját. – így
már biztonságos. A gyémántpor kívül tartja a zajt – magyarázta
nekem. – Borzalmas, nem igaz?
Megpaskolta Iant, aki megkötözve és felpeckelt szájjal feküdt
előtte, a szeme kitágulva félelmében a fehér rongy fölött.
– No, semmi baj, mo chridhe. Ne aggódj, nemsokára túlleszünk
rajta!
– Veszed le róla a kezedet, te gonosz szuka! – Jamie tett felé egy
hirtelen lépést, keze a tőrén, ám aztán megállt, mivel Geillis egy
hüvelykkel megemelte a pisztoly csövét.
– Dougal bácsikádra emlékeztetsz, a sionnach – mondta, fejét
kacéran oldalra döntve. – Idősebb volt, mikor először találkoztam
vele, mint amennyi te vagy most, de azért hasonlítasz rá, ugye tudod?
Olyan embernek tűnsz, aki elveszi, amit akar, és senkivel sem
törődik, aki az útjába állna.
Jamie Ianre pillantott, aki összegömbölyödve feküdt a földön,
majd felnézett Geilie–re.
– Elveszem, ami az enyém – mondta halkan.
– Ám most nem tudod megtenni, nem igaz? – kérdezte Geilie
kedveskedve. – Még egy lépés, és megöllek. Most is csak azért
hagyom meg az életedet, mert úgy tűnik, Claire kedvel téged. –
Tekintete felém fordult, ahogy ott álltam az árnyékok közt, Jamie
mögött. Biccentett egyet felém.
– Életet életért, kedves Claire. Egyszer megpróbáltál megmenteni
Craigh na Dunnél; én pedig megmentettelek a boszorkányperkor
Cranesmuirben. így már kvittek vagyunk, ugye?
Geilie a kezébe vett egy kis üveget, kihúzta a dugóját, és a
tartalmát óvatosan Ian ruhájára öntötte. A levegőt betöltötte a brandy
erőteljes aromája, a fáklya lángja pedig élénkebben kezdett égni,
ahogy elért hozzá az alkoholpára. Ian rángatózott és rugdalózott, és
megfeszülve tiltakozó hangot hallatott, mire Geillis erősen bordán
rúgta.
– Maradj veszteg! – szólt rá.
– Ne csináld ezt, Geilie! – mondtam, tudva hogy a szavakkal
úgysem fogok semmit sem elérni.
– Kénytelen vagyok – felelte nyugodtan. – Ez a sorsom.
Sajnálom, hogy végeznem kell a lánnyal, de meghagyom neked a
férfit.
– Milyen lánnyal? – Jamie keze ökölbe szorult az oldalán, bütykei
fehéren világítottak még a halovány fáklyafényben is.
– Brianna. Úgy hívják, igaz? – hátrarázta dús haját, kisimítva azt
az arcából. – Ő Lovat vérvonalának utolsó tagja. – Rám mosolygott.
– Micsoda szerencse, hogy meglátogattál, nem igaz? Amúgy sosem
tudtam volna meg. Azt hittem, mind kihaltak még 1900 előtt.
Rettegés hasított belém. Éreztem, ahogy ugyanez a remegés fut
végig Jamie–n is, ahogy az izmai megfeszülnek.
Ez biztos az arcáról is leolvasható volt. Geilie élesen felkiáltott, és
hátraugrott. Elsütötte a fegyvert, ahogy Jamie rávetette magát. Jamie
feje hátrabicsaklott, a teste pedig kicsavarodott, miközben kezével
még mindig Geilie nyaka után nyúlt. Aztán összeesett, teste
ernyedten elterül a pentagramma csillogó szélén. Ian fájdalmas
nyögést hallatott.
Inkább éreztem, semmit hallottam a torkomból feltörő hangot.
Nem tudom, mit is mondhattam, de Geilie rémültem felém fordult.
Mikor Brianna kétéves volt, egy kocsi elővigyázatlanul belement
az enyémbe, egyenesen a hátsó ajtómba, ami mellett Brianna ült.
Lelassítottam és megálltam, egy pillanatra hátrafordultam, hogy
megnézzem, nem esett baja, aztán kiugrottam a kocsiból, és
megindultam a másik autó felé, ami kicsivel előttünk lehúzódott az út
szélére.
A másik sofőr a harmincas éveiben járó férfi volt, elég nagydarab,
és valószínűleg meg volt róla győződve, hogy a világon minden az ő
kénye–kedve szerint történik. Átpillantott a válla fölött, látta, hogy
felé közeledem, majd sietve feltekerte az ablakát, és visszasüppedt az
ülésébe.
Nem volt bennem semmi tudatos düh vagy bármilyen más
érzelem; egyszerűen csak tudtam, a kétely legcsekélyebb árnyéka
nélkül, hogy képes lennék – és meg is tenném – darabokra törni az
ablakot a puszta kezemmel, utána pedig kirángatni rajta a férfit.
Ezzel ő is tisztában volt.
Ennél tovább nem jutottam a gondolatmenetemben, és nem is volt
rá szükségem. A rendőrautó érkezése visszahívta normál
idegállapotomat, mire reszketni kezdtem. Ám azt, amit a férfi arcán
láttam, sosem felejtettem el.
A tűz nem túl jó világításra, de teljesen sötétnek kellett volna
lennie ahhoz, hogy elrejtse a Geilie arcára kiült rémületet; hirtelen
rádöbbent, mi is indult meg felé.
Kirántotta a másik pisztolyt az övéből, és a magasba emelte, hogy
célba vegyen; tisztán láttam a cső kerek nyílását – és egyáltalán nem
érdekelt.
 A lövés ordítása végigpattogott a barlang falai között, visszhangja
port és kavicsokat zúdított ránk, ám addigra már felkaptam a fejszét a
földről.
Egészen tisztán láttam a bőrrel fedett markolatot, amit
gyöngyökből kirakott minta díszített. Vörös volt, sárga
cikcakkvonalakkal és fekete pöttyökkel. A pöttyök ugyanolyan
ragyogó obszidiánok voltak, mint a penge, a vörös és a sárga pedig a
Geilie mögött lángoló fáklya árnyalataiban játszott.
Valami zajt hallottam a hátam mögül, de nem fordultam meg. A
tűz tükörképe vörösen égett Geilie pupillájában. Az a vörös dolog,
Jamie így nevezte. Átadtam magamat neki, mondta.
Nekem nem kellett átadnom magamat; átvette fölöttem az uralmat
magától.
Nem volt bennem se félelem, se düh, se kétség. Nem volt semmi,
csak a meglendített fejsze suhintása.
A becsapódás ereje végigszaladt a karomon, mire az ujjaim
elzsibbadtak, és elengedtem. Mozdulatlanul álltam, még akkor is,
mikor botladozva megindult felém.
A tűzfényben a vér fekete, nem vörös.
Tett előre egy utolsó, vak lépést, majd összeesett, minden egyes
izmát elhagyta az erő, és még csak meg sem próbálta tompítani
zuhanását. Az utolsó dolog, amit láttam az arcából, a szeme volt;
egymástól távol ülő szemei, olyan szépek, akár az ékkő, víztiszta
zöld, amit a halál közelének tudata csiszolt élesre.
Valaki beszélt, de a szavaknak nem volt értelme. A rés a kövek
közt vadul zümmögött, megtöltve a fülemet. A fáklya lángja
meglebbent, és hirtelen sárgán felvillant a huzatban; a sötét angyal
meglebbentette szárnyát, gondoltam.
Ismét meghallottam a hangot a hátam mögül.
Megfordultam, és Jamie–t láttam. Térdre emelkedett, és úgy
ingott. A fejéből csak úgy ömlött a vér, ami arcának egyik oldalát
vörösesfeketére festette. A másik fele olyan fehér volt, mint egy
színházi maszk.
Állítsd el a vérzést!, mondta valami ösztön maradványa a
fejemben, mire ügyetlen kézzel megpróbáltam előhúzni a
zsebkendőmet. Ám addigra Jamie már odamászott, ahol Ian feküdt,
és a fiú köteleit húzogatta, meglazítva a bőrszíjakat, miközben
vérének cseppjei a fiú ingére hullottak. Ian talpra emelkedett, az arca
olyan fehér, mint egy szellemé, majd kinyújtotta a kezét, hogy
segítsen a nagybátyjának.
Aztán Jamie keze már a karomon nyugodott. Felpillantottam, és
zsibbadtan felkínáltam neki a rongyot. Ő elvette, és durván
megtörölte vele az arcát, majd megrántotta a karomat, és elkezdett az
alagút bejárata felé húzni. Megbotlottam, és majdnem el is estem, ám
végül sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, és ezzel egy időben
a jelenbe is visszatértem.
– Gyere! – mondta Jamie. – Nem hallod a szelet? Odafenn vihar
készülődik.
Szél?, gondoltam. Egy barlangban? De igaza volt. A huzat nem
csak a képzeletem játéka volt. A bejárat melletti hasadékból érkező
finom szellő egyenletes, sikító széllé változott, ami szinte már sírva
zengett végig a keskeny járaton.
Megfordultam, hogy átpillantsak a vállam felett, de Jamie jó
erősen megragadta a karomat, és előrefelé lökött. Az utolsó kép, amit
a barlangról láttam, csak egy elhomályosodott benyomás volt ébenről
és rubintokról, ahol egy mozdulatlan, fehér alak feküdt a
barlangpadló közepén. Aztán a huzat üvöltve beszaladt a barlangba,
és kioltotta a fáklyát.
– Jézusom! – Ez az ifjú Ian hangja volt, telve rettegéssel;
valahonnan a közelből jött. – Jamie bácsi!
– Itt vagyok. – Jamie hangja a sötétségből hallatszott, közvetlenül
előttem, meglepően nyugodtan, de hangosan, hogy a zajon túl is
hallani lehessen. – Itt vagyok, fiam. Gyere ide hozzám, Ian! Ne félj,
csak a barlang lélegzik.
 Kár volt ezt mondania. Amint kimondta, már éreztem is, ahogy a
hideg kövek lehelete a nyakamhoz ér, mire minden szőrszálam az
égnek állt. Attól az elképzeléstől, hogy a barlang valami élő dolog,
ami ott lélegzik körülöttünk, vakon és rosszakaratúan, kirázott a
hideg, és eltöltött a rettegés.
Úgy tűnik, ez az elképzelés éppen annyira rémisztő volt Ian
számára is, mint számomra, mivel hallottam, ahogy szinte némán
elakad a lélegzete, aztán vadul kutató keze megtalált, és úgy
csimpaszkodott a karomba, mintha az élete függött volna rajta.
Egyik kezemmel megszorítottam az övét, míg a másikkal
előrenyúltam a sötétségbe, és szinte rögtön meg is leltem Jamie
megnyugtatóan nagy testét.
– Itt van Ian – mondtam. – Az isten szerelmére, tűnjünk el innen!
Válaszként megragadta a kezemet, összekulcsolta az ujjainkat,
majd megkezdtük utunkat visszafelé a kacskaringós alagútban,
botladozva a vaksötétben, és folyton egymás sarkára lépve. A
kísértetszél pedig mindvégig ott sírt a hátunk mögött.
Semmit se láttam; nem volt jele Jamie ingének az arcom előtt,
hiába tudtam, hogy hófehér, és azt sem láttam, ahogy saját, világos
színű szoknyám megremeg, pedig hallottam, ahogy a lábam körül
suhog, ahogy lépek, hangja összemosódott a széllel.
A kis szellő megerősödött, hangja mélyebbre váltott, suttogott és
sírt. Próbáltam rákényszeríteni az elmémet, hogy felejtse el, mit
hagytunk a hátunk mögött, hogy ne gondoljon arra a morbid
elképzelésre, hogy a szél morajába sóhajtozó hangok keveredtek,
amik titkokat suttogtak, olyan halkan, hogy nem érthettük őket.
– Hallom őt – szólalt meg Ian hirtelen a hátam mögött. A hangja
egyre magasabb lett, megbicsaklott a rémülettől. – Hallom őt!
Istenem, ó, istenem, jön utánunk!
Teljesen megdermedtem, és egy sikoly fészkelte be magát a
torkomba. A fejemben élő, nyugodt megfigyelő nagyon is tisztában
volt vele, hogy erről szó sincs – csak a szél volt az, és Ian rémülete –,
de ettől még színtiszta rettegés tört elő a gyomrom mélyéről, és
változtatta vízzé a beleimet. Én is tudtam, hogy jön utánunk, mire
hangosan felsikoltottam.
Aztán Jamie megragadott, engem és Iant is, szorosan magához
vont, egy–egy karjával tartva minket, fülünket a mellkasához
szorítva. Fenyő– füst–, izzadság– és brandyszaga volt, én pedig
majdnem zokogni kezdtem a megkönnyebbüléstől, hogy ott van
mellettem.
– Csitt! – mondta határozottan. – Csitt, mindketten! Nem fogom
hagyni, hogy bántson titeket. Soha! – Jó erősen magához szorított
minket; éreztem, hogy a szíve vadul dobog az arcom és Ian csontos
válla alatt, ami az enyémnek nyomódott, aztán a szorítás enyhült.
– Most pedig indulás! – mondta Jamie csendesebben. – Ez csak a
szél. Befúj a barlangokba a hasadékokon keresztül, mikor odafenn
megváltozik az időjárás. Már hallottam erről. Odakinn vihar
közeledik. Most gyertek!

L
Rövid vihar volt. Mire botladozva a felszínre értünk, pislogva a
hirtelen napfényben, az eső már el is állt, egy újraéledt világot
hagyva ott maga után.
Lawrence egy víztől csöpögő pálmafa alatt húzta meg magát,
közel a barlang bejáratához. Mikor megpillantott minket, rögvest
talpra ugrott, a megkönnyebbülés kisimította arca mély ráncait.
– Minden rendben? – kérdezte, rólam a vérfoltos Jamie–re
pillantva.
Jamie, arcán egy félmosollyal bólintott.
– Minden rendben – mondta. Megfordult, és Ian felé intett. –
Bemutathatom az unokaöcsémet, Ian Murray–t? Ian, ez itt dr. Stern,
aki rengeteget segített nekünk a felkutatásodban.
 – Hálásan köszönöm, doktor! – mondta Ian, és biccentett egyet.
Ruhája ujjával megtörölte mocskos arcát, majd Jamie–re pillantott.
– Tudtam, hogy el fog jönni, bácsikám! – mondta, arcán szétáradó
mosollyal. – De egy kicsit későn ért ide, nem igaz? – Mosolya előbb
kiszélesedett, majd elhervadt, aztán Ian remegni kezdett. Nagyot
pislogott, így próbálta visszatartani a könnyeit.
– Így igaz, és sajnálom, Ian. Gyere ide, a bhalaich! – Jamie
kinyújtotta felé a karját, és szoros ölelésbe zárta a fiút,
megpaskolgatva annak hátát, miközben keltául suttogott neki.
Egy pillanatig néztem őket, aztán rádöbbentem, hogy Lawrence
hozzám beszél.
– Jól érzi magát, Mrs. Fraser? – kérdezte. Anélkül, hogy megvárta
volna a választ, megragadta a karomat.
– Nem vagyok egészen biztos benne. – Teljesen üresnek éreztem
magamat. Olyan kimerült voltam, mintha éppen most szültem volna,
csak éppen az azzal járó örömöt nem éreztem. Semmi sem tűnt
igazán valósnak; Jamie, Ian, Lawrence, mind játékfiguráknak tűntek,
akik ott beszélnek és mozognak a távolban, olyan hangokat adva ki,
amiket nehezemre esett megérteni.
– Azt hiszem, talán itt kéne hagynunk ezt a helyet – mondta
Lawrence, a barlang szája felé sandítva, amiből éppen az imént
léptünk elő. Kicsit nyugtalannak tűnt. Mrs. Abernathyről semmit sem
kérdezett.
– Azt hiszem, igaza van. – A kép, ahogy magunk mögött hagyjuk
a barlangot, élénken élt a képzeletemben, ám éppen annyira nem tűnt
valóságosnak, mint a buja, zöld dzsungel és a szürke kövek
körülöttünk. Meg sem vártam, hogy a férfiak kövessenek,
megfordultam és elindultam.
A távolság érzete egyre csak nőtt, ahogy haladtunk. Úgy éreztem
magam, mintha valami robot lennék, amit vasmag köré építettek, és
az óraműnek hála járni tud. Követtem Jamie széles hátát a faágakon
és a tisztásokon keresztül, az árnyékokban és a napfényben, és fel
sem fogtam, merre is haladunk. Izzadság folyt végig az oldalamon,
és bele a szemembe, ám alig mozdultam meg, hogy letöröljem. Jóval
később, úgy naplemente körül, megálltunk egy kis tisztáson egy
patak mellett, és felállítottuk primitív táborunkat.
Már régen felfedeztem, hogy Lawrence a leghasznosabb személy,
ha az ember táborozni indul. Nem csak azért, mert éppen annyira jó
volt abban, hogy menedéket találjon vagy építsen, mint Jamie, de
elég jól ismerte a flórát és a faunát ahhoz, hogy képes legyen
beleveszni a dzsungelbe, hogy aztán fél órával később egy ölnyi
ehető gyökérrel, gombával és gyümölcscsel térjen vissza, amivel
kiegészíthettük a táskáinkban lévő, spártai ételadagunkat.
Ian azt a feladatot kapta, hogy gyűjtsön tűzifát, amíg Lawence étel
után nézett, én pedig, kezemben egy tál vízzel, leültettem Jamie–t,
hogy ellássam a sebet a fején. Lemostam a vért az arcáról és a
hajáról, és meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy a golyó valójában
nem hasított mély sebet a fejbőrébe, mint ahogy azt gondoltam.
Ehelyett átszúrta a bőrét közvetlenül a hajvonala fölött, majd, úgy
tűnt, beleveszett a fejébe. Nem láttam nyomát kimeneti sebnek. Ettől
megriadva egyre nagyobb rémülettel végigtapogattam a fejét,
mígnem a páciens egy hirtelen kiáltása jelezte, hogy megleltem a
golyót.
Volt egy nagy, érzékeny gumó a koponyája hátulján. A
pisztolygolyó a fejbőr alatt haladt végig, végigkövetve a koponyája
ívét, még végül közvetlenül a nyakszirt felett állt meg.
– Jézus H. Krisztus! – kiáltottam fel. Ismét megtapogattam, mivel
képtelen voltam elhinni, de valóban ott volt. – Mindig is mondtad,
hogy a fejed tömör csont, de átkozott legyek, ha nem volt igazad!
Közvetlen közelről lelőtt, és az a nyavalyás golyó gyakorlatilag
lepattant a koponyádról!
Jamie, aki a kezében nyugtatta a fejét, amíg vizsgáltam, valami
furcsa hangot hallatott, ami félúton volt a horkantás és a nyögés közt.
– Igen, nos – mondta, bár szavait kissé tompította a keze –, nem
azt mondom, hogy nem kemény a koponyám, de ha Abernathy
asszony nem sajnálta volna a puskaport, akkor közel nem lett volna
elég kemény.
– Nagyon fáj?
– A seb maga nem, bár azért sajog. Viszont borzalmas fejfájásom
van.
– Nem csodálom. Maradj egy kicsit nyugton, kiszedem a golyót!
Nem tudva, hogy milyen állapotban fogjuk megtalálni Iant,
magammal hoztam a legkisebb orvosságos dobozomat, amiben
szerencsére volt egy üveg alkohol és egy kis szike. Egy kis foltban
leborotváltam Jamie sörényét, közvetlenül a duzzanat alatt, majd
megtörölgettem a területet alkohollal, hogy fertőtlenítsem. Az ujjaim
elzsibbadtak az alkoholtól, de Jamie feje meleg volt, és az érintése
kellemesen élettel teli.
– Három mély lélegzet, aztán kapaszkodj meg erősen! –
mormoltam. – Meg foglak vágni, de gyors leszek.
– Rendben van. – A tarkója kicsit sápadtnak tűnt, de a pulzusa
egyenletes volt. Engedelmesen mély lélegzetet vett, majd sóhajtva
kiengedte. Fejbőrének azt a részét megfeszítettem a bal kezem
mutató– és középső ujjával. Mikor a harmadik lélegzethez ért, így
szóltam:
– Rendben van, most! – És azzal erősen és gyorsan végighúztam a
szikét a fejbőrén. Jamie halkan felnyögött, de nem kiáltott fel. A jobb
hüvelykujjammal megnyomtam a duzzanatot, kicsit erősebben – mire
a golyó kibukott a vágásból, és belepottyant a bal tenyerembe,
akárcsak egy szőlőszem.
– Megvan – mondtam, és csak ekkor döbbentem rá, hogy egészen
idáig visszatartottam a lélegzetemet. Beleejtettem a kis golyócskát –
ami egy cseppet kilapult, ahogy találkozott a koponyával – Jamie
tenyerébe, majd kicsit remegve elmosolyodtam. – Szuvenír –
mondtam. Rászorítottam egy rongydarabot a kis sebre, a feje köré
tekertem egy ruhacsíkot, hogy rögzítsem, aztán egészen váratlanul,
mindenféle figyelmeztetés nélkül, sírni kezdtem.
Éreztem, ahogy a könnyek végigfolynak az arcomon, és hogy a
vállam remeg, de mintha még mindig olyan távolinak érezném,
mintha a testemen kívül lettem volna. Leginkább csak valami enyhe
csodálatot éreztem.
– Sassenach? Jól vagy? – pillantott fel rám Jamie, a tekintete tele
aggodalommal hetyke kötése alatt.
– Igen – feleltem, dadogva a sírástól. – N–nem tudom, mi–miért
sírok. N–nem tudom!
– Gyere ide! – megfogta a kezemet, és a térdére vont. Körém
fonta a karját, és szorosan ölelt, arcát a fejem búbján nyugtatva.
– Minden rendben lesz – suttogta. – Már minden rendben, mo
chridhe, minden rendben. – Gyengéden ringatott, egy kézzel
simogatva a hajamat és a nyakamat, miközben kis semmiségeket
mormolt a fülembe. Aztán olyan hirtelen, mint ahogy kiszakadtam
belőle, visszatértem a testembe, melegen és reszketve, és éreztem,
ahogy a fémmag felolvad a könnyeimben.
Fokozatosan abbahagytam a sírást, és csak feküdtem ott a
mellkasára dőlve, egyszer–egyszer szipogtam kicsit, és nem éreztem
mást, csak nyugalmat, és jelenlétének megnyugtató erejét.
A tudatom határmezsgyéjén felfogtam, hogy Lawrence és Ian
visszatért, de nem is figyeltem rájuk. Egy ponton hallottam, hogy Ian
megszólalt hangjában több kíváncsisággal, mint rémülettel.
– Folyik végig a vér a nyakán, Jamie bácsi.
– Akkor talán újra beköthetnéd nekem, Ian – felelte Jamie. Hangja
lágy és nyugodt volt. – Most kénytelen vagyok a nénikédet ölelni. –
És mikor valamivel később elaludtam, még mindig szorosan a karjai
közt tartott.

L
Később egy pokrócon összegömbölyödve, Jamie mellett ébredtem. Ő
maga nekidőlt egy fának, és egyik kezét a vállamon nyugtatta.
Érezte, hogy felébredtem, mire finoman megszorította. Sötét volt, és
hallottam, hogy a közvetlen közelünkben valaki ütemesen horkol.
Biztos Lawrence volt az, gondoltam álomittasan, mivel Jamie másik
oldaláról hallottam az ifjú Ian hangját.
– Nem – mondta lassan. – Tényleg nem volt olyan rossz a hajón.
Mindannyiunkat egy helyen tartottak, úgyhogy ott volt a többi srác
társaságnak, és rendesen etettek is minket, és kettesével kiengedtek
minket, hogy sétáljunk egy kört a fedélzeten. Persze mindannyian
rémültek voltunk, mivel fogalmunk sem volt, miért ragadtak el
minket, és egyik matróz sem mondott nekünk semmit sem, de amúgy
egyáltalán nem bántak velünk rosszul.
A Bruja felvitorlázott a Yallahs–folyón, és egyenesen Rose Hallba
vitte emberi rakományát. Itt Mrs. Abernathy szívélyesen köszöntötte
a megdöbbent fiúkat, akiket aztán rögvest egy újabb tömlöcbe
vetettek.
A cukormalom alatti pincét elég kényelmesen berendezték, voltak
ágyak meg éjjeliedények, és leszámítva a fenti cukorkészítés zaját
napközben, egészen kellemes volt. Ám még így sem tudta egyik fiú
sem, hogy mit keresnek ott, bár számos ötlettel előálltak, amik közül
az egyik valószínűtlenebb volt, mint a másik.
– Aztán néhanapján egy nagydarab, fekete férfi lejött a cellába
Mrs. Abernathyvel. Mindig könyörögtünk, hogy mondják el, miért
vagyunk ott, és hogy a hölgy miért nem enged el minket, az isten
szerelmére. De erre ő csak mosolygott és megpaskolta az arcunkat,
és azt mondta, hogy majd megtudjuk. Aztán mindig kiválasztott egy
fiút, mire a néger megragadta annak a fiúnak a karját, és elcipelte
magukkal. – Ian hangja rémültnek hangzott, amin nem is
csodálkoztam.
– És a fiúk ezután visszatértek? – kérdezte Jamie. Kezével
finoman megpaskolt, mire utánanyúltam, és megszorítottam.
 – Nem – vagyis általában nem. És ez mindannyiunkat rettenetesen
megrémisztett.
Ianre nyolc héttel az érkezése után került sor. Addigra már három
fiút elvittek, akik sosem tértek vissza, és mikor Abernathy asszony
ráemelte ragyogó, zöld szemét, Iannek esze ágában sem volt
együttműködni vele.
– Megrúgtam a négert, és meg is ütöttem. Még bele is haraptam a
kezébe – mondta Ian szomorkásan. – És borzalmas egy íze volt. Az
egész teste valamiféle zsírral volt bekenve. De semmit sem értem el
vele; egyszerűen csak fejbe vágott, akkora erővel, hogy csengeni
kezdett tőle a fülem, aztán felkapott, és a karjaiban vitt ki onnan,
mintha csak valami kisbaba lettem volna.
Iant a konyhába vitték, ahol levetkőztették, megfürdették, tiszta
inget adtak rá – de csakis azt majd elvitték a főépületbe.
– Pont akkor állt be az éjszaka – mondta elmerengve –, és
mindegyik ablak ki volt világítva. Nagyon hasonlított Lallybrochra,
mikor az ember lejön a dombról rögvest sötétedés után, pont akkor,
amikor anya éppen meggyújtotta a lámpásokat. Majd’ beleszakadt a
szívem, hogy ezt látom, és közben az otthonomra gondolok.
Azonban nem sok esélye volt arra, hogy honvágya legyen.
Hercules – vagy Atlasz – felmasírozott vele a lépcsőkön, abba a
szobába, ami minden bizonnyal Abernathy asszony hálószobája volt.
Mrs. Abernathy ott várt rá, egy puha, bő szabású ruhában, aminek a
szegélyére vörös és ezüstszín fonallal furcsa alakokat hímeztek.
Elég barátságos és szívélyes volt, és itallal kínálta Iant. Az italnak
furcsa, de nem kellemetlen szaga volt, és miután nem is volt sok
választása a dolgot illetően, Ian megitta.
A szobában két kényelmes karosszék kapott helyet, egy hosszú,
alacsony asztal két oldalán, valamint még egy ágy is volt a
helyiségben, ami úgy volt kidíszítve, és olyan baldachin volt rajta,
mint egy királyén. Ian leült az egyik székbe, Mrs. Abernathy pedig a
másikba, és elkezdett kérdéseket feltenni neki.
 – Miféle kérdéseket? – kérdezte Jamie, finoman noszogatva Iant,
aki mintha kicsit habozott volna.
– Nos, az otthonomról, a családomról kérdezett. Megkérdezte az
összes testvérem, meg nénikém és bácsikám nevét – ezt hallva kicsit
összerázkódtam. Hát ezért nem lepte meg egy kicsit sem Geilie–t a
megjelenésünk! –, meg még mindenféle más dolgot, bácsikám.
Aztán… megkérdezte, hogy… hogy háltam–e már valaha is
leánnyal. Mintha csak azt kérdezte volna, hogy zabkását ettem–e
reggelire! – Úgy hangzott, mintha Iant sokkolta volna az emlék.
– Nem akartam válaszolni neki, de olyan volt, mintha képtelen
lennék megálljt parancsolni magamnak. Nagyon melegem volt,
mintha lázas lettem volna, és mintha a mozgás sem ment volna olyan
könnyen. De minden kérdésére megfeleltem, ő meg csak ült ott,
nagyon kedvesen, és csak nézett azzal a nagy, zöld szemével.
– Úgyhogy elmondtad neki az igazat?
– Igen, elmondtam. – Ian lassan beszélt, újra átélve azt az estét. –
Megmondtam neki, hogy igen, és meséltem neki… meséltem neki
Edinburgh– ról, és a nyomdáról, és a tengerészről, és a bordélyról, és
Maryről, és… mindenről.
Akkor először úgy tűnt, Geilie–nek nem tetszik a válasza. Az arca
megfeszült, szemét pedig összehúzta, és egy pillanatra Ian valóban
megrémült. Ekkor legszívesebben elrohant volna, ha nincsenek
elnehezülve a végtagjai, és nincs ott az az óriás, aki mozdulatlanul
állt az ajtóban.
– Mrs. Abernathy felállt, és toporzékolt egy kicsit, azt mondta,
hogy akkor én már tönkrementem, mivel már nem vagyok szűz, és
mégis mit képzel magáról egy olyan kis legény, mint én, hogy képes
összefeküdni a lányokkal, és elrontani magát.
Ekkor Geilie felhagyott dühös monológjával, öntött magának egy
pohár bort, és rögtön meg is itta, mire úgy tűnt, sikerült
megnyugodnia.
– Ekkor aztán felkacagott, és jó alaposan végignézett rajtam, és
azt mondta, hogy talán mégsem vagyok akkora veszteség. Ha arra
nem is voltam jó, amire eredetileg szánt, talán másképpen még a
hasznomat veheti. – Ian kicsit elhaló hangon beszélt, mintha a
gallérja túl szűk lett volna. Ám ekkor Jamie megnyugtató, kérdő
hangot hallatott, mire Ian vett egy mély lélegzetet, és eltökélten
folytatta.
– Nos… megfogta a kezemet, és azt mondta, álljak fel. Aztán
levette az inget, amit rám adtak, és – esküszöm, hogy így történt,
bácsikám! – letérdelt elém a földre, és a szájába vette a farkamat!
Jamie erősebben szorította a vállamat, és a hangjából csak
visszafogott érdeklődés hallatszott ki.
– Semmi baj, hiszek neked, Ian. És aztán szeretkezett veled?
– Szeretkezni? – Ian kábának hangzott. – Nem. Úgy értem… nem
tudom. Hát… öhm… nos, felállította a farkamat, aztán odavezetett az
ágyhoz, és mondta, hogy feküdjek le, aztán csinált dolgokat. De az
egész egyáltalán nem olyan volt, mint a kicsi Maryvel!
– Nem, nem hiszem, hogy olyan lett volna – mondta a nagybátyja
szárazon.
– Istenem, olyan furcsa volt az egész! – Már a hangszínéből
éreztem, hogy Iant kirázta a hideg. – A dolog közepén felnéztem, és
ott volt az a néger, ott állt közvetlenül az ágy mellett, a kezében egy
gyertyatartóval. Mrs. Abernathy megmondta neki, hogy tartsa
magasabbra, hogy jobban lásson. – Itt elhallgatott, én pedig halk,
lötyögő hangot hallottam, ahogy ivott az egyik üvegből. Hosszan,
remegve kifújta a levegőt.
– Bácsikám. Előfordult már önnel, hogy… hogy együtt hált egy
nővel, pedig nem is akarta megtenni?
Jamie habozott egy pillanatig, kezével szorosan fogta a vállamat,
aztán csendesen így szólt:
– Igen, Ian. Volt már ilyen.
– Ó. – A fiú elhallgatott, majd hallottam, ahogy megvakarta a
fejét. – Tudja, hogy milyen az, bácsikám? Hogyan képes rá az ember,
mikor egyetlen porcikája sem akarja megtenni, és gyűlöli, hogy ezt
kell tennie… És mégis… jó érzés?
Jamie halkan, szárazon felkacagott.
– Nos, mindössze arról van szó, Ian, hogy a farkadnak nincs
lelkiismerete, neked meg van. – Jamie elengedte a vállamat, ahogy
unokaöccse felé fordult. – Ne emészd magadat emiatt, Ian! – mondta.
– Nem tudtál ellene mit tenni, és valószínűleg ez mentette meg az
életedet. A többi fiú – azok, akik nem tértek vissza a pincébe –, nem
tudod, ők szüzek voltak?
– Nos… párról biztosan tudom. Mivel hát rengeteg időnk volt
beszélgetni, tudja? Néhány fiú azzal hencegett, hogy volt már dolguk
lánnyal, de én azt gondoltam… Annak alapján, amit mondtak,
tudja… Hogy valójában nem csináltak azok semmit. – Egy pillanatra
elhallgatott, mintha vonakodott volna feltenni azt a kérdést, amit fel
kellett tennie.
– Bácsikám… tudja, hogy mi történt velük? A többi fiúval, aki
velem volt?
– Nem, Ian – mondta Jamie nyugodt hangon. – Ötletem sincs. –
Nekidőlt a fának, és nagyot sóhajtott. – Mit gondolsz, tudsz aludni,
kicsi Ian? Ha igen, akkor jó lenne, ha aludnál, mert nagyon fárasztó
lesz holnap a séta a partig.
– Ó, tudok aludni, bácsikám – biztosította őt Ian. – De nem kéne
őrködnöm? Önnek kéne pihennie, miután meglőtték, meg minden. –
Egy pillanatra elhallgatott, aztán kicsit szégyenlősen hozzátette: –
Még meg sem köszöntem, Jamie bácsi.
Jamie felkacagott, ám nevetése ezúttal őszinte volt.
– Nagyon szívesen, Ian! – mondta, és hangjában még mindig
érződött a mosolya. – Hajtsd le a fejedet, és aludj, fiacskám! Majd
felébresztelek, ha szükség van rád.
Ian szófogadóan összegömbölyödött, és egy pillanattal később
már mélyen, egyenletesen lélegzett. Jamie felsóhajtott, és nekidőlt a
fának.
 – Te is szeretnél aludni, Jamie? – Ülő helyzetbe küzdöttem
magamat mellette. – Ébren vagyok; tudok őrködni.
Jamie szeme csukva volt, a haldokló tűz fénye ott táncolt a
szemhéján. Elmosolyodott, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét,
majd a kezem után nyúlt.
– Nem. De ha nincs ellenedre, hogy kicsit itt üldögélj velem,
akkor őrködhetsz. Kevésbé fáj a fejem, ha be van csukva a szemem.
Egy ideig elégedett némaságban ültünk, egymás kezét fogva. A
sötétségben néha–néha felhangzott valami furcsa zaj, vagy valami
dzsungelben élő állat sikítása a távolban, ám most semmi sem tűnt
fenyegetőnek.
– Most visszamegyünk Jamaicára? – kérdeztem végül. – Fergusért
és Marsaliért?
Jamie már kezdte rázni a fejét, aztán halkan felnyögött, és
felhagyott ezzel.
– Nem – mondta. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha Eleuthare
felé vesszük az irányt. Az a sziget a hollandok kezén van, és
semleges. Visszaküldhetjük Innest John hajócskájában, és ő átadhatja
az üzenetet Fergusnek, hogy jöjjön, és csatlakozzon hozzánk.
Mindent megfontolva, egy ideig most nem tenném a lábamat
Jamaicára.
– Igen, ezzel egyetértek. – Egy pillanatig csendben ültem, majd
így szóltam: – Kíváncsi vagyok, hogy fog Mr. Willoughby… Ji Tien
Cso, úgy értem, boldogulni. Nem hiszem, hogy bárki is rá fog
bukkanni, ha a hegyekben marad, de…
– Ó, remekül ellesz – szólt közbe Jamie. – Végül is ott van neki a
pelikánja, hogy halásszon neki. – Szájának egyik sarka mosolyra
húzódott. – Amúgy pedig, ha van egy kis esze, akkor majd lemegy
délre, Martinique–re. Van ott egy kínai kereskedőkből álló kis
kolónia. Meséltem neki róla; azt mondtam neki, hogy majd elviszem
oda, amint végeztünk a dolgunkkal Jamaicán.
– Most nem vagy rá dühös? – néztem rá kíváncsian, de az arca
sima és békés volt, majdnem ránctalan a tűz fényében.
Ezúttal óvatos volt, hogy ne mozdítsa meg a fejét, ám azért csak
grimasz ült ki az arcára, ahogy megrántotta az egyik vállát.
– Hm, dehogy. – Felsóhajtott, majd kényelmesebben
elhelyezkedett. – Nem hiszem, hogy nagyon belegondolt volna, mit
is tesz, vagy hogy egyáltalán megértette volna, hogy mi lehet az
egésznek a vége. És szerintem bolondság lenne azért gyűlölni
valakit, mert nem ad meg neked valamit, ami amúgy sincs a
birtokában. – Ekkor az ajkán halvány mosollyal kinyitotta a szemét,
én pedig tudtam, hogy John Greyre gondol.
Ian összerándult álmában, majd a karjait oldalra lendítve a hátára
fordult. Jamie rápillantott az unokaöccsére, mire a mosolya még
jobban kiszélesedett.
– Hála istennek! – mondta. – Na, ő az első Skóciába tartó hajóval
hazamegy az anyjához.
– Nem is tudom – mondtam mosolyogva. – Lehet, hogy ezután a
kalandja után nem is akar majd visszamenni Lallybrochba.
– Nem érdekel, hogy mit akar, vagy mit nem akar – jelentette ki
Jamie határozottan. – Akkor is megy, ha be kell csomagolnom előbb
egy ládába. Keresel valamit, Sassenach? – tette hozzá, miután látta,
hogy a sötétben tapogatózom.
– Megvan – feleltem, ahogy kihúztam a szoknyám zsebéből a
fecskendők lapos dobozát. Felpattintottam a tetejét, hogy
ellenőrizzem a tartalmát, és hunyorogva pillantottam a dobozba az
egyre gyengülő fényben.
– Ó, de jó! Még maradt elég egy jó nagy dózishoz.
Jamie egy kicsit kihúzta magát ültében.
– Egy kicsit sem vagyok lázas – jelentette ki, óvatosan vizslatva
engem.
– És ha az jár az eszedben, hogy a fejembe nyomod azt a mocskos
bökőt, akkor jobb lesz, ha ezt újra átgondolod, Sassenach!
– Nem neked lesz – mondtam. – Hanem Iannek. Hacsak nem áll
szándékodban szifilisszel és a tripper egyéb, izgalmas formáival
sújtva hazaküldeni Jennyhez.
Jamie szemöldöke egészen a hajvonaláig szaladt, majd
összerezzent a mozdulat kiváltotta fájdalomtól.
– Au. Szifilisz? Szerinted elkaphatta?
– Egy kicsit sem lennék meglepve. A súlyos dementia az
előrehaladott betegség egyik tünete. Bár azt azért hozzá kell tennem,
hogy ezt elég nehéz lenne megállapítani Geilie esetében. De azért
jobb a békesség, nem igaz?
Jamie kurtán felhorkantott; láthatóan humorosnak találta a dolgot.
– Nos, ez talán majd megtanítja Iannek, hogy mi a dévajkodás ára.
De talán az lesz a legjobb, ha majd lekötöm Stern figyelmét, amíg te
elviszed a srácot a bokor mögé, hogy megkapja a büntetését;
Lawrence zsidó létére rendes ember, de rettentő kíváncsi. Aztán nem
szeretném, ha máglyára vetnének Kingstonban.
– Gondolom, az igencsak kellemetlen lenne a kormányzó számára
– mondtam szárazon. – Bármennyire is élvezné magánemberként.
– Nem hiszem, hogy így lenne, Sassenach – éppen olyan száraz
hangnemben beszélt, mint én. – Eléred a kabátomat?
– Igen. – A ruhadarabot a földön találtam meg magam mellett,
összehajtogatva, és rögtön oda is nyújtottam neki. – Fázol?
– Nem. – Nekidőlt a fának, a kabátot pedig a térdére terítette. –
Csak szeretném a közelemben érezni a kicsiket, amíg alszom. – Rám
mosolygott, kezét gyengéden összekulcsolta a kabáton és a benne
rejlő képek tetején, majd ismét becsukta a szemét. – Jó éjt,
Sassenach!
 63

Kinn a mélybõl
A pihenésnek és a kekszből és sült banánból álló reggelinek hála,
másnap reggel felélénkülve és jó hangulatban indultunk el a part felé.
Még Ian is, aki még a tüntető sántikálással is felhagyott úgy negyed
mérföld után. Azonban ahogy elérkeztünk a hegyszoroshoz, ami a
partra vezetett, lenyűgöző látvány tárult a szemünk elé.
– Isten az égben, ezek ők! – fakadt ki Ian. – A kalózok! –
Megfordult, készen arra, hogy visszarohanjon a dombok közé, ám
Jamie megragadta a karjánál fogva.
– Nem kalózok – mondta. – A rabszolgák azok. Nézd csak!
Miután nem értettek a nagy hajók irányításához, a Yallahs–folyó
menti ültetvények szökött rabszolgái láthatóan lassan és bukdácsolva
tették meg a Hispaniola felé vezető utat, és mikor valahogy
mégiscsak eljutottak a szigetre, rögvest zátonyra futtatták a hajót. A
Bruja az oldalára dőlve feküdt a sekély vízben, a gerince jó mélyen
belesüppedt a homokos iszapba. A hajót egy rettentően zaklatott
rabszolgákból álló csoport vette körül, néhányan ordibálva fel–alá
rohangáltak a part mentén, míg mások a védelmet jelentő dzsungel
felé siettek, páran pedig hátramaradtak, hogy lesegítsék utolsó
társaikat a megfeneklett vitorlásról.
Elég volt egy gyors pillantás a tenger felé, hogy megtudjuk, mi a
rémületük oka. Egy fehér folt látszódott a horizonton, ami egyre csak
növekedett, ahogy néztük.
– Egy hadihajó – mondta Lawrence, és hangjában érdeklődés
csilingelt.
Jamie mondott valamit az orra alatt keltául, mire Ian megütközve
nézett rá.
– El innen! – mondta Jamie tömören. Arrébb rántotta Iant, és
meglökte őt, felfelé a hegyszorosban, majd megragadta a karomat.
– Várjanak! – mondta Lawrence, kezével árnyékolva a szemét. –
Egy másik hajó is jön. Egy kicsike.
Jamaica kormányzójának magánbárkája, hogy pontosak legyünk,
ami már életveszélyesen megdőlt, ahogy végigsietett az öböl ívének
mentén, miközben vitorláját megdagasztotta a hátulról belekapó szél.
Jamie a másodperc törtrészére megállt, végiggondolva a
lehetőségeinket, majd ismét megragadta a karomat.
– Indulás! – mondta.
Mire elértük a tengerpart szélét, a bárka kis csónakja már a
sekélyesen gázolt keresztül, ahogy Raeburn és MacLeod keményen
húzta az evezőket. Ziháltam és kapkodtam a levegőt, a térdem
remegett a futástól. Jamie a karjai közé kapott, és begázolt velem a
hullámok közé, Lawrence–szel és Iannel a sarkában, úgy fújtatva,
mint egy bálna.
Láttam, ahogy Gordon, úgy százyardnyira tőlünk, a bárka orrában
állva, puskával a kezében a partra céloz, amiből tudtam, hogy
követnek minket. A puska füstfelhőt eregetve sült el, mire Meldrum,
aki mögötte állt, rögtön a magasba emelte saját fegyverét, és tüzelt.
Egymást váltogatva, ők ketten fedeztek minket, ahogy mindenfelé
vizet fröcskölve haladtunk előre, mígnem a barátaink oda nem tudtak
minket húzni a bárka oldalához, hogy aztán felhúzzák a csónakot.
– Indulás! – kiáltotta a parancsot a kormánynál álló Innes, mire a
vitorla keresztrúdja rögtön megfordult, a vitorlák pedig
megfeszültek. Jamie talpra rántott engem, majd leültetett a padra,
aztán levegő után kapkodva ő is levetette magát mellém.
– Szentséges isten! – zihálta. – Hát nem… megmondtam neked…
hogy maradj távol… Duncan?
– Inkább meg se szólaljon, Mac Dubh! – mondta Innes, miközben
szája széles vigyorra húzódott a bajsza alatt. – Úgy sincs hozzá elég
levegője. – Odakiáltott valamit MacLeodnak, aki bólintott, és
megigazított valamit a kötélzeten. A bárka megdőlt, irányt váltott és
megfordult, egyenesen kifelé tartva a kis öbölből – és egyenesen a
hadihajó felé, ami mostanra már elég közel volt ahhoz, hogy lássam
az orrárbóc alatt vigyorgó, széles ajkú delfint.
MacLeod kiáltott valamit keltául, amit egy olyan kézmozdulat
kísért, ami után kétség sem férhetett ahhoz, mit is jelenthetett az,
amit mondott. Innes győzedelmes kiáltást hallatott, ahogy
elsuhantunk a Delfin mellett, közvetlenül a hajó orra előtt, és elég
közel ahhoz, hogy lássuk, amint a hajó matrózai, arcukon meglepett
kifejezéssel, kidugják fejüket a korlát felett.
Ahogy elhagytuk az öbölt, hátrapillantottam, és láttam, hogy a
Delfin még mindig befelé tart, a hajótest hatalmas a három magasba
szökő árboca alatt. A bárka sosem tudta volna lehagyni őt a nyílt
vízen, de a zárt térben a kis hajó olyan könnyen mozgott, mint egy
tollpihe a leviatáni méretekkel bíró hadihajóhoz képest.
– A rabszolgahajót üldözik – mondta Meldrum megfordulva, hogy
velem együtt tudja nézni. – Láttuk, ahogy a hadihajó kiszúrta, úgy
három mérföldnyire a szigettől. Gondoltuk, hogy amíg lefoglalja
más, mi addig akár ide is szökhetünk, és felvehetjük önöket a partról.
– Helyes döntés – mondta Jamie mosolyogva. A mellkasa még
mindig vadul emelkedett és süllyedt, de legalább már rendesen
kapott levegőt. – Remélem a Delfin egy ideig eléggé le lesz foglalva.
Raeburn figyelmeztető kiáltása azonban azt jelezte, hogy ez nem
így van. Hátrapillantva láttam, ahogy megcsillan a réz a Delfin
fedélzetén, ahogy lehúzták a leplet a két hosszú csövű, tatüldözőnek
nevezett ágyúról, és célzáshoz készülődtek.
Minket vettek célba, és igencsak kellemetlennek találtam az
érzést, amit ez kiváltott belőlem. Viszont továbbra is haladtunk előre,
méghozzá gyorsan. Innes hirtelen félrerántotta a kormánykereket,
majd vissza, amitől a bárka cikcakkvonalban haladt végig az öböl
szája mentén.
 A tatüldözők egyszerre ordítottak fel. Az egyik golyó balra a
bárka orrától fröcskölve a vízbe csapódott, jó húszyardnyira tőle, ám
még így is túl közel ahhoz, hogy biztonságban érezzem magamat,
mivel ha egy huszonnégy fontos ágyúgolyó átütötte volna a bárka
alját, akkor rögvest úgy elsüllyednénk, mint egy szikla.
Innes elkáromkodta magát, és vállával a kormánykerék fölé
görnyedt, s ebben a testhelyzetben hiányzó karja furcsa, féloldalas
megjelenést kölcsönzött neki. Az útvonalunk még vadabbá vált,
amitől a következő három lövés még csak a közelünkbe se ért. Aztán
egy hangosabb robbanás hallatszott, mire hátrapillantottam, és
láttam, hogy a feldőlt Bruja oldala mindenfelé szilánkokat köpve
felrobban, ahogy a Delfin lőtávolságon belülre ért, és első ágyúit a
megfeneklett hajóra szegezte.
Kartácseső hullott a partra, egyenesen a menekülő rabszolgák
csapatának közepébe. Testek és testrészek repültek az égbe, mint
fekete pálcikaemberkék, majd zuhantak a homokba, vörös foltokkal
szennyezve be azt. A parton mindenfelé leszakadt végtagok
feküdtek, mint az uszadék fa.
– Szentséges Szűz Mária, Isten anyja! – Ian, kifehéredett ajkakkal
keresztet vetett, miközben rémülten bámulta a partot, ahogy
folytatódon a bombázás. Még két lövés találta el a Bruját, hatalmas
lyukat ütve a hajó oldalán. Számos golyó ártalmatlanul a homokba
fúródott, és még kettő ért célba a menekülő emberek közt. Aztán
megkerültük az öböl száját, és elindultunk a nyílt tenger felé, mire a
tengerpart és az ottani mészárlás beleveszett a távolba.
– Imádkozz értünk, bűnösökért, most, és halálunk óráján. – Ian
suttogva fejezte be az imáját, majd ismét keresztet vetett.
Nem sok szó esett a hajón, azt leszámítva, hogy Jamie parancsot
adott Innesnek, hogy tartsunk Eleuthera felé, valamint azt, hogy
Innes és MacLeod megvitatta, hogy pontosan milyen irányba is kell
tartanunk. Minket, többieket túlságosan felzaklatott az, amit az imént
láttunk – és ezzel egy időben túlságosan meg is könnyebbültünk,
hogy sikerült megmenekülnünk –, hogy beszélgetni akarjunk.
Az idő kellemes volt, a nap sütött, erős szelet kaptunk, és jó
gyorsan is haladtunk. Naplementére Hispaniola szigetének nyoma
veszett a látóhatár mögött, miközben tőlünk balra már ott emelkedett
Nagy–Turk szigete.
Megettem a magam kis kekszadagját és ittam egy pohár vizet,
majd összegömbölyödtem a bárka padlóján Ian és Jamie közt, hogy
aludjak egy kicsit. Innes a bárka orrában tért nyugovóra ásítozva,
miközben MacLeod és Meldrum felváltva ügyelt a kormánykerékre
az éjszaka alatt.
Reggel egy kiáltásra ébredtem. Álomtól pislogva feltámaszkodtam
az egyik könyökömre, miközben a tagjaim merevek voltak a csupasz,
nedves deszkákon töltött éjszakától. Jamie ott állt mellettem, haját
hátrafújta a reggeli szellő.
– Mi az? – kérdeztem Jamie–től. – Mi folyik itt?
– Nem hiszem el! – mondta hátrafelé nézve a korlát fölött. – Már
megint az az átkozott hajó!
Gyorsan talpra álltam, és láttam, hogy igaza van; jóval a hajónk
mögött apró, fehér vitorlák látszódtak a távolban.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem hunyorogva. – Ilyen messziről
is látod?
– Én nem, dehogy – mondta Jamie őszintén –, de Innes és
MacLeod igen, és ők azt mondják, hogy persze, ezek a vérszívó
angolok. Valószínűleg kitalálhatták, hogy merre tartunk, és a
nyomunkba eredtek, amint végeztek azokkal a szegény néger
ördögökkel Hispaniolán. – A vállát megrántva hátat fordított a
korlátnak.
– Semmit sem tehetünk az ügy érdekében, mindössze csak annyit,
hogy reménykedünk, nem érnek utol minket. Innes azt mondja, van
rá esély, hogy le tudjuk őket rázni Cat–szigetnél, ha még sötétedés
előtt odaérünk.
Ahogy telt a nap, végig épp lőtávolságon kívül maradtunk, de
Innes egyre aggodalmasabbnak tűnt.

L
A tenger Cat–sziget és Eleuthera közt sekély volt, és tele volt
korallzátonyokkal. Egy hadihajó sohasem követett volna minket abba
a labirintusba – viszont mi sem tudtunk elég fürgén keresztülhaladni
rajta ahhoz, hogy ne süllyesszenek el minket a Delfin távolsági
ágyúi. Amint elérjük azokat a hűtlen zátonyokat és csatornákat, nyílt
célpont leszünk.
Végül nagy nehezen az a döntés született, hogy keletnek tartunk,
ki a nyílt tenger felé; nem kockáztathattuk meg, hogy lelassuljunk, és
még annak is volt egy csepp esélye, hogy lerázzuk a hadihajót a
sötétben.
Mire megérkezett a hajnal, már semmiféle szárazföldet nem
láttunk a közelünkben. A Delfin azonban, balszerencsénkre, még
mindig követett minket. Nem került közelebb hozzánk, de ahogy
egyre magasabbra hágott a nap, úgy lett egyre erősebb a szél is, mire
a Delfin még több vitorlát húzott fel, és kezdett beérni minket. Mivel
minden aprócska vitorlánkat felhúztuk már, és nem volt hová
bújnunk, nem tehettünk semmi mást, mint hogy menekülünk – és
várunk.
A hosszú, reggeli órák folyamán a Delfin egyre nagyobbra nőtt a
hátunk mögött. Az égen kezdtek felhők gyülekezni, a szél pedig
jelentősen felerősödött, ám ez a Delfinnek, hatalmas vitorláival, jóval
többet segített, mint nekünk.
Tíz órára már elég közel volt ahhoz, hogy megkockáztasson egy
lövést. A golyó mögöttünk csapódott a tengerbe, de attól még
rémisztő volt. Innes hunyorogva hátrapillantott a válla felett,
megsaccolva a távolságot, majd megrázta a fejét, és komoran tartotta
az irányt. Semmit sem értünk volna el vele, ha most állunk neki
cselezni; egyenesen előre kellett haladnunk, ameddig csak tehettük,
és csak akkor folyamodhatunk elkerülő technikákhoz, amikor már túl
késő volna bármi máshoz.
Tizenegyre a Delfin már alig negyed mérföldnyire volt tőlünk,
első ágyúinak monoton bömbölése pedig tízpercenként felhangzott,
ahogy a lövész megpróbálta bemérni a távolságot. Ha becsuktam a
szememet, akkor magam elé tudtam képzelni Erik Johansent, ahogy
izzadva és koromfoltos hassal az ágyú fölé hajol, kezében egy
füstölgő gyújtóssal. Reméltem, hogy Annekjét Antiguán hagyták a
kecskéivel.
Tizenegy harmincra esni kezdett, a hatalmas tenger pedig vadul
hullámzott. Egy hirtelen széláramlat elkapott minket oldalról, mire a
hajó annyira megdőlt, hogy a bal oldali korlát alig egylábnyira volt a
víztől. A hirtelen mozdulat a fedélzetre dobott minket, és miközben
mi kibogoztuk magunkat, Innes és MacLeod hozzáértőn ismét
egyensúlyba állította a bárkát. Önkéntelenül hátrapillantottam, mint
tettem azt pár percenként, és láttam, ahogy a tengerészek fel–alá
rohangálnak a Delfinen, behúzva a felső vitorlákat.
– Ez aztán a szerencse! – kiáltotta MacLeod a fülembe, arrafelé
biccentve, amerre néztem. – Ez majd lelassítja őket.
Tizenkettő harmincra az ég furcsa lilás–zöldes színt vett fel, a szél
pedig annyira felerősödött, hogy már kísértetiesen sikoltozott. A
Delfin még több vitorlát húzott be, ám még ennek ellenére is
elragadott a szél egy tarcsvitorlát, a darabka vászon pedig, ami
leszakadt a főárbócról, hogy aztán elsodorja a szél, úgy lebegett ott,
mint egy albatrosz. A hajó már régen feladta, hogy lőjön ránk,
miután képtelen volt célba venni egy ilyen kicsi pontot ekkora
hullámok közt.
Miután a nap elbújt a felhők közé, többé már nem tudtam
megsaccolni az időt. A vihar talán úgy egy órával később kapott el
minket igazán. Akkora volt a robaj, hogy lehetetlenség lett volna
bármit is hallani; Innes mutogatva és grimaszolva jelezte az
embereknek, hogy engedjék le a vitorlákat; ha fenn hagytuk volna a
vásznakat, akárcsak bevonva is, azzal azt kockáztattuk volna meg,
hogy a szél kitépi az árbocot a hajó padlójából.
Egy kézzel szorosan kapaszkodtam a korlátba, míg a másikkal Ian
kezét markoltam. Jamie mögöttünk guggolt, széttárt karokkal, hogy a
hátával védjen minket. Az eső végigvert minket, elég erősen ahhoz,
hogy csípje a bőrünket. Már majdnem vízszintesen esett a szél miatt,
és olyan sűrűn, hogy alig láttam a halovány foltot a horizonton, amit
Eleutherának hittem.
A tenger rémisztő magasságokba emelkedett, a hullámok vagy
negyven láb magasra csaptak. A bárka könnyedén meglovagolta
őket, ahogy a víz egyre csak fel– és felvitte, szédítő magasságokba,
hogy aztán hirtelen a mélybe dobja. Jamie arca halottsápadt volt a
vihar fényeiben, átázott haja a fejére tapadt.
Már majdnem besötétedett, mikor megtörtént. Az ég majdnem
fekete volt, ám rémisztő, zöld ragyogás futott végig a látóhatár
mentén, ami kiemelte mögöttünk a Delfin csontvázszerű alakját.
Újabb esővel kevert szélroham kapott belénk oldalról, ahogy ott
rángatóztunk és inogtunk egy hatalmas hullám csúcsán.
Ahogy talpra kecmeregtünk egy újabb fájdalmas zuhanás után,
Jamie megragadta a karomat, és mögénk mutatott. A Delfin főárbóca
furcsa szögben meghajlott, a teteje túlságosan kidőlt az egyik oldalra.
Mielőtt lett volna időm arra, hogy rádöbbenjek, mi is zajlik éppen, az
árbóc teteje, egy jó tizenöt láb hosszú darab, letört, és belezuhant a
tengerbe, magával rántva a kötélzetet és a keresztárbócot.
A hadihajó hirtelen megfordult e körül a rögtönzött horgony
körül, majd oldalvást lecsúszott a hullámról. A vízfal a hajó fölé
emelkedett, majd rázuhant, elkapva a Delfin jobb oldalát. A hajó az
oldalára dőlt, majd ismét megfordult. A következő hullám a magasba
emelkedett, és elkapta a hajó tatját, behúzva a víz alá a magas
tatfedélzetet, és úgy csapva át az árbócokat a levegőn, mintha csak
gallyakat tört volna ketté.
 Még három hullám kellett ahhoz, hogy a Delfin elsüllyedjen; ez
közel nem hagyott elég időt ahhoz, hogy a legénység szerencsétlen
tagjai megmeneküljenek, nekünk, akik csak néztük az eseményeket,
viszont bőven volt időnk arra, hogy osztozzunk rémületükben. Nagy,
bugyborékoló mozgolódás látszódott a két hullám közti völgyben,
aztán a hadihajónak nyoma veszett.
Jamie karja olyan merev volt a kezem alatt, mint az acél. Az
összes férfi hátrafelé bámult, az arcuk kifejezéstelen a rémülettől.
Mindenki, kivéve Innest, aki makacsul a kormány fölé hajolt,
szembenézve minden egyes hullámmal.
Újabb hullám emelkedett a magasba a korlát mellett, és mintha
csak lebegett volna ott, fenyegetőn fölém tornyosult. A hatalmas
vízfal olyan tiszta volt, akár az üveg; láttam a benne lebegő
roncsdarabokat és az elsüllyedt Delfin legénységének tagjait, a
végtagjaik szétterülve, mintha csak valami groteszk balettet járnának.
Thomas Leonard teste alig tízlábnyira lebegett tőlem, megfulladva,
szája nyitva meglepetésében, hosszú, puha haja pedig ott lebegett
kabátjának aranyozott gallérja körül.
Aztán lecsapott a hullám. Lekapott a fedélzetről, mire rögvest
körbevett a káosz. Vakon és süketen, képtelenül arra, hogy levegőt
vegyek, átbucskáztam a téren, a karomat és a lábamat elsodorta a víz
ereje.
Minden sötét volt; semmi sem létezett, csak az érzések, amik
közül mindegyik hatalmas erővel bírt, de lehetetlen volt
megkülönböztetni őket egymástól. Nyomás, zaj és lehengerlő
jéghideg. Nem éreztem, ahogy húzna a ruhám, sem a derekam köré
tekert kötél rángatását – már ha az még mindig ott volt. Hirtelen alig
érezhető melegség vette körbe a lábamat, olyan jól kivehető volt az
engem körülölelő hidegben, mint egy felhő a kristálytiszta égen.
Vizelet, gondoltam, de nem tudtam, hogy az vajon a sajátom–e, vagy
ez az utolsó alkalom, hogy egy másik emberi test érintését
tapasztalhatom, mialatt a hullám gyomrának fogságába estem.
 A fejem nekiütközött valaminek, mire gyomorforgató reccsenést
hallottam, és hirtelen a tüdőmet kiköpve köhögtem a bárka
fedélzetén, amit csodával határos módon még nem nyeltek el a
hullámok. Lassan, zihálva és fulladozva felültem. A kötelem még
mindig a helyén volt, és olyan szorosra rándult a derekam körül,
hogy biztos voltam benne, az alsó bordáim eltörtek. Erőtlenül
megrántottam, így próbálva levegőhöz jutni, aztán a következő
pillanatban ott termett Jamie, egyik karját körém fogva, míg a
másikkal az övéhez nyúlt, hogy elővegye a tőrét.
– Jól vagy? – kiáltotta, a hangja alig hallható az üvöltő széltől.
– Nem! – próbáltam visszakiáltani, de egy ziháló hangot
leszámítva semmi sem jött ki a torkomon. Megráztam a fejemet,
miközben a derekamat tapogattam.
Az ég furcsa lilászöldben játszott, valami olyan színben, amit még
sosem láttam annak előtte. Jamie elvágta a kötelet, a feje csuromvíz
volt az esőtől, amitől mahagóniszínt vett fel, haját pedig nekicsapta
az arcának a vad szél.
A kötél elszakadt, én pedig hatalmas lélegzetet vettem, nem is
törődve a szúró fájdalommal az oldalamban, és azzal, hogyan csíp a
lehorzsolódott bőr a derekam körül. A hajó vadul rángatózott, a
fedélzet úgy hullámzott fel és le, mint egy hintaágy. Jamie rázuhant a
fedélzetre, engem is magával rántva, majd négykézláb elindult az
árbóc felé, ami úgy hatlábnyira volt tőlünk, és engem is húzott
magával.
A ruhám teljesen átázott, és hozzátapadt a testemhez, miután
megmerültem a hullámban. Most a szél olyan erővel fújt, hogy
elrántotta a szoknyámat a lábamtól, és félig megszárítva a magasba
csapta, mire úgy verdesett az arcom körül, mint egy liba szárnyai.
Jamie karja acélpánt módjára szorult a mellkasom köré.
Belecsimpaszkodtam, és úgy próbáltam segíteni előrehaladásunkat,
hogy a lábammal löktem magamat előre a fedélzet csúszós deszkáin.
Kisebb hullámok csaptak át a korláton, újra és újra eláztatva minket,
ám több hatalmas szörnyeteg már nem követte őket.
Karok nyúltak ki, ragadtak meg, és húztak minket végig az utolsó
pár lábon, be az árbóc csekély védelmébe. Innes már régen lekötözte
a kormánykereket; ahogy előrepillantottam, láttam, ahogy egy villám
a tengerbe csap, amitől a kormánykerék küllői hirtelen elfeketedtek,
pókhálószerű mintát égetve a retinámba.
A beszéd lehetetlen volt – és felesleges is. Raeburn, Ian, Meldrum
és Lawrence összehúzódva ült az árbóc mellett, mindannyian
megkötözve; bármennyire is rémisztő volt a fedélzeten lenni, senki
sem akart lemenni a fedélközbe, hogy a hullámok odalenn oda–
vissza dobálják a sötétben, miközben fogalma sincs arról, mi folyik
odafenn.
A fedélzeten ültem, a lábam szétvetve, hátam az árbócnak döntve,
a kötél pedig elhúzva a mellkasom előtt. Az ég az egyik oldalon
ólomszürkére váltott, míg a másikon ragyogó sötétzöldre, és a
villámok teljesen véletlenszerűen csaptak le a víz felszínére, ragyogó
fénynyalábok a sötétségben. A szél olyan erővel süvített, hogy még a
mennydörgést is csak néha hallottuk meg, és akkor is csak tompa
dörrenésként érzékeltük őket, mintha a távolban elsült volna egy hajó
ágyúja.
Aztán egy villám közvetlenül a hajó mellé csapott be, egyszerre
villant a fény és hangzott fel a dörrenés, elég közel ahhoz, hogy
halljuk a felforrt víz szisszenését a mennydörgés csengő utószelében.
A levegőt az ózon éles szaga töltötte meg. Innes elfordult a fénytől,
magas, vékony alakja olyan élesen rajzolódott ki a villanásban, hogy
egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy csontváz, fekete csontok az ég
háttere előtt.
A pillanatnyi káprázat, és az, hogy megmozdult, azt az érzetet
keltette, mintha ismét teljes lett volna, mindkét karját kicsapva
oldalra, mintha hiányzó végtagja feljött volna a szellemvilágból,
hogy csatlakozzon hozzá, itt, az öröklét peremén.
Ó, a fejcsont csatlakozik a… nyakcsonthoz, énekelte Joe
Abernathy hangja halkan az emlékeim közt. És a nyakcsont
csatlakozik a… hátcsonthoz…
Hirtelen borzalmas kép tárult lelki szemeim elé, ahogy a
szétszóródott testrészek, amiket a tengerparton láttam a Bruja
holtteste mellett, életre kelnek a villámoktól, és mocorogni,
rángatózni kezdenek, hogy ismét egyesüljenek.

Azok a csontok, azok a csontok, majd itt sétálnak

Most pedig halld az Úr szavát!

Ismét villám dörrent, én pedig felsikoltottam, nem a hang miatt,

hanem mert hirtelen egy emlék is belém csapott. Egy koponya a
kezemben, az üres szemüreg valaha zöld, mint az ég hurrikán idején.
Jamie beleordított valamit a fülembe, de nem hallottam őt.
Mindössze csak arra voltam képes, hogy a sokktól elnémulva a
fejemet rázzam, miközben a bőröm hullámzott a rémülettől.
A hajam, csakúgy mint a szoknyám, kezdett megszáradni a
széltől; a tincsek ott táncoltak a fejemen, a fejbőrömet húzgálva.
Ahogy száradt, éreztem a statikus elektromosság csípését, ahol a
hajam az arcomhoz ért. A tengerészek hirtelen megmozdultak, mire
felpillantottam, és láttam, hogy fenn a keresztgerendákat és a
kötélzetet Szent Elmo tüzének kék fluoreszkálása borítja.
Egy tűzgolyó leesett és felénk gurult, kék ragyogást húzva maga
után. Jamie beleütött, mire az kecsesen a levegőbe emelkedett, majd
végiggurult a korlát mentén, égett szagot hagyva maga után.
Felpillantottam Jamie–re, hogy lássam, jól van–e, és láttam, ahogy
hajának kiszabadult szálai a magasba merednek, és tűz borítja őket,
ami hátrafelé patakzik, mint egy démonnak. Ragyogó kék foltok
húztak körvonalat az ujjai köré, mikor hátratolta a haját az arcából.
Ekkor lepillantott, meglátott engem, és megszorította a kezemet. Az
érintésre mindkettőnkön hirtelen elektromos kisülés szaladt végig,
ám ő mégsem eresztett el.
 Nem tudom megmondani, meddig tartott; órákig vagy napokig. A
szánk kiszáradt a széltől, és ragadós lett a szomjúságtól. Az ég
szürkéről feketére váltott, de lehetetlenség volt megmondani, hogy
éjszaka van–e, vagy csak az eső közeledik.
Mikor aztán esni kezdett, azt örömmel fogadtuk. A trópusi
záporok mindent eláztató üvöltésével érkezett, a cseppek dobolását
még a szél ordításán keresztül is hallani lehetett. Ami még ennél is
jobb, hogy jégeső volt, nem sima eső; a jégdarabok úgy ütögették a
koponyámat, mintha kis kavicsok lettek volna, de egyáltalán nem
érdekelt. Két tenyerembe gyűjtöttem a kis jéggolyócskákat, és még
félig elolvadva lenyeltem őket; a jég hűvös áldás volt megkínzott
tokomnak.
Meldrum és MacLeod négykézláb mászott körbe–körbe a
fedélzeten, vödrökbe és edényekbe gyűjtve a jégdarabokat, bármibe,
amiben vizet lehetett tartani.
El–elszundítottam, fejemet Jamie vállára hajtva, és minden egyes
alkalommal arra ébredtem, hogy a szél még mindig tombol.
Mostanra már túlságosan elzsibbadtam ahhoz, hogy rettegjek, így hát
csak vártam. Úgy éreztem, nem sok jelentősége van annak, hogy
túléljük–e, vagy meghalunk, csak azt kívántam, bárcsak
abbamaradna már a förtelmes zaj.
Nem lehetett megkülönböztetni a nappalt az éjszakától, nem volt
módja annak, hogy tudjuk, mennyi idő telt el, addig nem, amíg a nap
elbújt a felhők mögé. A sötétség néha–néha enyhülni látszott, de
hogy a nap vagy a hold fénye miatt, képtelen voltam eldönteni.
Aludtam, felébredtem, majd ismét elaludtam.
Aztán egyszer arra ébredtem, hogy a szél kicsit elcsendesedett. A
tenger még mindig vadul hullámzott, az apró hajó pedig úgy
vergődött, mint egy kagylóhéj, a hullámok a magasba taszítottak
minket, hogy aztán gyomorforgató rendszerességgel a mélybe
taszítsanak. De a zaj enyhült; hallottam, mikor MacGregor
odakiáltott Iannek, hogy adjon neki egy pohár vizet. A férfiak arca
kiszáradt és kivörösödött, az ajkuk felrepedt és vérzett a süvítő
széltől, de ennek ellenére mosolyogtak.
– Már vége. – Jamie hangja mély és rekedtes volt a fülemben,
rozsdás az időtől. – Elvonult a vihar.
És valóban; hasítékok látszódtak az ólomszürke égen, amiken át
apró foltokban sápatag világoskék szűrődött át. Úgy gondoltam, talán
kora reggel lehet, közvetlenül hajnal után, de nem voltam teljesen
biztos a dolgomban.
Bár a hurrikán elmúlt, a szél még mindig elég erősen fújt, és a
viharos széllöket elképesztő sebességgel hajtott minket előre.
Meldrum átvette a kormánykereket Innestől, majd ahogy lehajolt,
hogy rápillantson az iránytűre, meglepetten felkiáltott. A tűzgolyó,
ami a fedélzetre esett a vihar közben, senkit sem sebesített meg,
azonban az iránytűből nem maradt más, csak egy összeolvadt,
ezüstszínű fémtömeg, a faburkolat mellette érintetlen.
– Lenyűgöző! – mondta Lawrence, ahogy hatalmas áhítattal
megérintette egyik ujjával.
– Igen, és emellett igencsak kellemetlen is – mondta Innes
szárazon. Felfelé pillantott, a hatalmas felhők csapzott maradványai
felé. – Maga nagyon ért ahhoz, hogy az ég alapján megmondja, hol is
vagyunk, ugye, Mr. Stern?
Miután jó sokáig hunyorogtak a felkelő napra és az égen maradt,
reggeli csillagokra, Jamie, Innes és Stern megállapította, hogy
nagyjából északkeletnek haladunk.
– Nyugat felé kell fordulnunk – jelentette ki Stern, ahogy Jamie–
vel és Innesszel a durván megrajzolt térkép fölé hajolt. – Nem tudjuk,
hol is vagyunk, de bármilyen szárazföld minden bizonnyal tőlünk
nyugatra található.
Innes bólintott, és komoran a térképre pillantott, amin szétszórva
apró szigetek látszódtak, mint a durván őrölt bors, ahogy ott lebegtek
a Karib– térség vizeiben.
– Igen, így igaz – mondta. – Isten tudja, milyen régóta haladtunk
már a nyílt tenger felé. A hajótest egy darabban van, de mást nagyon
nem is lehet mondani róla. Ami az árbócot és a kötélzetet illeti – nos,
azok talán egy ideig még kibírják – mondta, ám úgy hangzott, mintha
efelől hatalmas kétségei lennének. – De csak Isten a tudója, hol
fogunk kilyukadni.
Jamie rávigyorgott, majd letörölt egy lefolyó vércseppet felrepedt
ajkáról.
– Nem igazán érdekel, hol is kötünk ki, Duncan, csak végre
szárazföld legyen a talpam alatt.
Innes egyik szemöldökét felhúzva nézett rá, ajkán apró mosollyal.
– Valóban? Én meg már azt hittem, hogy már egészen
megbarátkozott a tengerészélettel, Mac Dubh; nagyon virgonc a
fedélzeten. Hovatovább, az elmúlt két napban egyszer sem hányt!
– Azért, mert nem is ettem semmit az elmúlt két napban – felelte
Jamie fanyarul. – Nem igazán érdekel, hogy az első sziget, amit
találunk, angol, francia, spanyol vagy holland, viszont rettenetesen
leköteleznél, ha találnál egy olyat, amin van étel, Duncan.
Innes megtörölte az ajkát a kezével, majd fájdalmasan nyelt egyet;
az étel említésétől mindenkinek folyni kezdett a nyála, még kiszáradt
szánk ellenére is.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, Mac Dubh – ígérte.

L
– Föld! Föld a láthatáron! – Hangzott fel végül a kiáltás öt nappal
később, a széltől és a szomjtól olyannyira rekedt hangon, hogy az
alig volt több egy halk krákogásnál, de ettől függetlenül telve volt
örömmel.
Felsiettem a fedélzetre, hogy én magam is lássam, a lábam még
meg is csúszott a létra fokán. Mindenki ott tolongott a korlátnál, és a
látóhatár szélén emelkedő, göröngyös, fekete alakot bámulta. Messze
volt, de tagadhatatlanul szárazföld emelkedett előttünk, szilárdan és
jól kivehetően.
– Maguk szerint hol lehetünk? – próbáltam mondani, de annyira
berekedtem, hogy a szavak halk suttogásként hagyták el az ajkamat,
amit senki sem hallott. Nem számított; ha egyenesen az antiguai
tengerészeti laktanya felé tartottunk, az sem érdekelt.
A hullámok hatalmas, sima vízdombokként emelkedtek a
magasba, akár a bálnák háta. A szél mostanra felerősödött, Innes
pedig odaszólt a kormányosnak, hogy fordítsa a hajó orrát egy fokkal
közelebb a szélhez.
Láttam, ahogy hosszú vonalban elszáll előttünk egy csapat nagy
madár; tekintélyes menetük végighaladt a távoli part mentén.
Pelikánok, amik halak után kutattak a sekélyesben, miközben a nap
fénye megcsillant a szárnyukon.
Megrántottam Jamie kabátjának ujját, és rájuk mutattam.
– Nézd… – kezdtem, de nem tudtam tovább mondani. Éles
reccsenés hallatszott, aztán a világomat tűz és feketeség borította el.
A vízben tértem magamhoz. Kábultan, fulladozva ficánkoltam és
küzdöttem a sötétzöld világ ellen. Valami a lábam köré csavarodott,
és lefelé rángatott.
Vadul kapálóztam, rúgkapálva, hogy kiszabadítsam a lábamat a
halálos szorításból. Valami ellebegett a fejem mellett, mire
megragadtam. Fa, áldott fa, valami, amibe belekapaszkodhattam a
vad hullámok közt.
Egy sötét alak csússzant el mellettem, mint egy fóka a víz alatt,
majd egy vörös üstök bukkant fel tőlem hatlábnyira, levegő után
kapkodva.
– Kapaszkodj! – mondta Jamie. Két karcsapással odaért hozzám,
majd a fadarab alá bukva, amibe kapaszkodtam, alámerült. Éreztem,
hogy valami a lábamat rángatja, amit éles fájdalom követett, majd az
engem lefelé cibáló erő enyhült. Jamie feje ismét felbukkant, ezúttal
a keresztgerenda túloldalán. Megragadta a csuklómat, és csak
lebegett ott, levegő után kapkodva, ahogy a tajtékzó hullámok fel és
le cipeltek minket.
Sehol sem láttam a hajót; elsüllyedt volna? Egy hullám lecsapott a
fejem fölött, mire Jamie–nek egy pillanatra nyoma veszett. Pislogva
megráztam a fejemet, erre ismét ott termett. Rám mosolygott,
vigyora vad volt az erőlködéstől, miközben egyre nagyobb erővel
szorította a csuklómat.
– Kapaszkodj! – mondta ismét, reszelős hangon, én pedig
engedelmeskedtem. A fa durva és szálkás volt a tenyerem alatt, de
minden erőmmel belecsimpaszkodtam. Csak sodródtunk, majd’
megvakulva a víztől, úgy keringve, mint egy darabka uszadék fa,
úgyhogy néha a távoli partot láttam, néha meg semmi mást, csak a
nyílt tengert, ami felől jöttünk. Amikor pedig a hullámok maguk alá
temettek minket, nem láttam semmit sem, csak a vizet.
Valami nem volt rendjén a lábammal; furcsán zsibbadt, néha
pedig éles fájdalom hasított belé. Lelki szemeim előtt megjelent
Murphy falába, és egy nyitott szájú cápa pengeéles fogakkal teli
vigyora; lehet, hogy a lábamat letépte valami agyaras bestia? Meleg
vérem véges készletére gondoltam, ami most lehet, hogy ott patakzik
leharapott végtagom csonkjából, kifolyva a tenger hideg
végtelenségébe, mire pánikba estem, és megpróbáltam kirántani a
kezemet Jamie szorításából, hogy lenyúljak, és saját kezemmel
érezhessem, mi történt.
Jamie érthetetlenül morgott valamit, és halálbiztos szorítással
tartotta a csuklómat. Egy pillanatnyi rémült rúgkapálás után
visszatért a józan eszem, és lenyugtattam magamat, arra gondolva,
hogy ha valóban elvesztettem volna a lábamat, akkor már rég
elájultam volna.
Erre valóban kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Szürke foltok
jelentek meg a látóterem szélén, miközben lebegő, ragyogó pöttyök
takarták el Jamie arcát. Vajon valóban kezdek kivérezni, vagy csak a
hideg és a sokk tette ezt velem? Mindez nem igazán számított,
gondoltam szinte már unottan; a hatás ugyanaz.
Lassan bágyadtság és teljes nyugalom uralkodott el felettem. Nem
éreztem a lábamat, és egyedül Jamie csontzúzó szorítása a kezemen
emlékeztetett arra, hogy létezem. A fejem a víz alá bukott, és úgy
kellett emlékeztetnem magamat, hogy tartsam vissza a lélegzetemet.
A hullám visszahúzódott, a fa pedig kicsit megemelkedett, mire az
orrom a víz fölé került. Levegőt vettem, mire a látásom kicsit
kitisztult. Tőlem egylábnyira ott volt Jamie Fraser arca, haja a fejére
tapadt, nedves vonásai megfeszültek a fröcsögő vízben.
– Kapaszkodj! – kiáltotta. – Kapaszkodj, hogy az isten verne meg!
Gyengéden elmosolyodtam, alig hallva őt. A teljes béke érzése a
magasba emelt, túl a káoszon és a zajon. Nem éreztem fájdalmat.
Semmi sem számított. Maga alá temetett egy újabb hullám, és ezúttal
elfelejtettem, hogy vissza kell tartanom a lélegzetemet.
A fulladozás egy pillanatra magamhoz térített, éppen csak annyi
időre, hogy lássam a felvillanó rémületet Jamie szemében. Aztán
ismét elsötétült a világ.
– A pokolba veled, Sassenach! – mondta, valahonnan a messzi
távolból. Hangja megbicsaklott a szenvedélytől. – A pokolba veled!
Esküszöm, ha meghalsz itt nekem, én megöllek!

L
Halott voltam. Körülöttem minden vakító fehér volt, és halk, suhogó
hangot hallottam, ami az angyalok szárnyának zajára emlékeztetett.
Békés voltam, és mintha test nélkül lebegtem volna, megszabadítva a
félelemtől és a dühtől, telve csendes boldogsággal. Aztán köhögni
kezdtem.
Végül csak nem veszítettem el a testemet. A lábam fájt.
Rettenetesen fájt. Szépen lassan ráébredtem, hogy még rengeteg más
dolog is fáj, de minden kétséget kizáróan a bal lábszáram vitte a
prímet. Volt egy olyan halovány érzésem, mintha kivették volna
belőle a csontot, és betettek volna a helyére egy vörösen izzó
piszkavasat.
De legalább a lábam jól érezhetően a helyén volt. Mikor résnyire
kinyitottam a szememet, a fájdalomköd, ami ott lebegett a lábam
körül, szinte már látható volt, de aztán lehet, hogy ezt csak a
fejemben uralkodó, általános kábultság éreztette így velem. Akár
mentális, akár testi eredete volt, általánosságban úgy éreztem, mintha
kavargó fehérségben lettem volna, amiben néha fényesebb
világosság villant. Megfájdult tőle a szemem, ahogy néztem, így hát
ismét becsuktam.
– Hála istennek, ébren vagy! – szólalt meg egy
megkönnyebbültnek hangzó, skót hang a fülem mellett.
– Nem, nem vagyok – feleltem. A saját hangom sókérges
krákogásnak hangzott, ami berozsdásodott a lenyelt tengervíztől. Az
orrjáratomban is éreztem a tengervizet, amitől kellemetlen, gurgulázó
érzet volt a fejemben. Ismét felköhögtem, mire az orrom erősen
folyni kezdett. Aztán tüsszentettem egyet.
– Eugh! – mondtam, rettenetesen undorodva, ahogy ennek
hatására özönvízként folyt le a takony a felső ajkamra. A kezem
távolinak és erőtlennek tűnt, de azért megpróbáltam megemelni, és
sután megtörölni az arcomat.
– Maradj nyugton, Sassenach! Majd én a gondodat viselem. – Jól
érezhetően kicsengett a hangjából, hogy szórakoztatja a helyzet, ami
eléggé dühített ahhoz, hogy ismét kinyissam a szememet. A
másodperc törtrészére megpillantottam Jamie arcát, ahogy feszülten
engem figyelt, aztán a látóteremet teljes mértékben eltakarták egy
hatalmas, fehér zsebkendő fodrai.
Alaposan megtörölte az arcomat, mit sem törődve fojtott hangú
tiltakozásommal, és azzal, hogy mindjárt megfulladok, majd az
orromhoz tartotta a kendőt.
– Fújd ki! – mondta.
 Megtettem, amit kért. Komoly meglepetésemre egész sokat
segített. Most, hogy a fejem kitisztult, már képes voltam többé–
kevésbé értelmesen gondolkodni.
Jamie mosolyogva nézett le rám. A haja kócos volt és
megkeményedett a rászáradt sótól, és egy széles horzsolás volt a
halántékán, dühös, sötétvörös folt a bronzszínű bőrön. Úgy tűnt, nem
volt rajta ing, csak valami takaróféle a vállára terítve.
– Nagyon rosszul érzed magadat? – kérdezte.
– Rettenetesen – válaszoltam krákogva. És az is kezdett
idegesíteni, hogy életben vagyok, mivel ez azt vonta maga után, hogy
kénytelen voltam ismét észrevenni magam körül a dolgokat. Hallva,
hogy milyen reszelős a hangom, Jamie az ágyam melletti asztalon
álló vizeskancsóért nyúlt.
Összezavarodva pislogtam egyet, ám tényleg egy valódi ágyban
feküdtem, nem a hajó zsúfolt ágydobozában vagy egy függőágyban.
A vászon ágynemű nagyban hozzájárult a fehérség lehengerlő
érzéséhez, ami az előbb hatalmába kerített engem. Ezt pedig csak
megerősítették a fehérre meszelt falak és plafon, valamint a fehér
muszlinból készült, hosszú függönyök, amik, mint egy hajó vitorlái,
megduzzadtak és suhogtak a nyitott ablakokon át beszálló szellőtől.
A villódzó fények a plafonon játszó, ragyogó
visszatükröződésekből származtak; úgy tűnik, odakinn valahol a
közelben víz volt, és rásütött a nap. Mindent egybevetve, ez a hely
otthonosabbnak tűnt, mint Davy Jones ládája. Ám egy pillanatra még
így is hatalmas megbánás hasított belém, amiért elvesztettem a
végtelen békének ama érzetét, amit átéltem a hullám szívében – és a
megbánás csak tovább erősödött, mikor finoman megmozdítottam a
lábamat, mire villámcsapás módjára, fehéren izzó fájdalom hasított
belé.
– Azt hiszem, eltört a lábad, Sassenach – mondta Jamie teljesen
feleslegesen. – Valószínűleg nem lenne szabad nagyon mozgatnod.
– Köszönöm a tanácsot! – szűrtem összeszorított fogaimon
keresztül. – Hol a francos pokolban vagyunk?
Kicsit megrántotta a vállát.
– Nem tudom. Egy egész nagy házban, csak ennyit mondhatok.
Nem igazán figyeltem a dolgokra, mikor behoztak minket. Egy férfi
azt mondta, hogy a helyet Les Perles–nek hívják. – Odatartotta a
csészét az ajkamhoz, mire hálásan kortyolni kezdtem.
– Mi történt? – Amíg ügyeltem rá, hogy ne mozgassam, a
lábamban lüktető fájdalom elviselhető volt. Ujjaimat ösztönösen az
állkapcsom ívéhez emeltem, hogy ellenőrizzem a pulzusomat; az
megnyugtatóan erős volt. Nem voltam sokkban; a lábtörésem nem
lehetett túl súlyos, bármennyire fájt is.
Jamie megdörgölte kezével az arcát. Rettentő fáradtnak tűnt, és
észrevettem, hogy a keze remeg a kimerültségtől. Egy nagy zúzódás
éktelenkedett az arcán, és alvadt vér futott végig a nyaka oldalán,
mert valami megsebezte ott.
– Eltört az árbóc teteje, azt hiszem. Lezuhant az egyik
keresztgerenda, és lelökött téged a fedélzetről. Mikor belezuhantál a
vízbe, úgy süllyedtél le, mint egy darab kő, én meg utánad ugrottam.
Megragadtalak, és a gerendát is, hála az istennek! A kötélzet egy
darabja a lábad köré tekeredett, és lefelé rángatott téged, de sikerült
leszednem rólad. – Hatalmasat sóhajtott, és megdörzsölte a fejét.
– Egyszerűen csak tartottalak; és egy idő után homokot éreztem a
talpam alatt. Kicipeltelek a partra, aztán nem sokkal később ránk
talált néhány férfi, és idehoztak minket. Ennyi történt. – Megrántotta
a vállát.
Az ablakokon át beszálló meleg szellő ellenére is fáztam.
– Mi történt a hajóval? És az embereiddel? Iannel? Lawrence–
szel?
– Biztonságban vannak, azt hiszem. A törött árbóccal nem tudtak
utolérni minket – mire összeraktak egy hevenyészett vitorlát, nekünk
már rég nyomunk veszett. Durván felköhögött, majd kézfejével
megtörölte a száját. – De biztonságban vannak. A férfiak, akik
megtaláltak minket, azt mondták, láttak megfenekleni egy kis hajót
egy iszapos kiemelkedésen, innen úgy negyed mérföldnyire délre;
lementek, hogy mentsék a hajóból, ami menthető, és hogy
visszahozzák a matrózokat.
Kortyolt egyet a vízből, megforgatta a szájában, majd odament az
ablakhoz, és kiköpte.
– Homok van a fogaim közt – mondta grimaszolva, mikor
visszatért. – És a fülemben. És az orromban, és azon sem lennék
meglepődve, ha a segglyukamban is lenne.
Kinyújtottam a kezemet, és ismét megfogtam az övét. A tenyerét
végig vastag bőrkeményedés fedte, de még így is több helyen
érzékeny duzzanatok tarkították, ahol vízhólyagok képződtek, másutt
meg tépett volt a bőr és a nyers hús, ahol a korábbi hólyagok
kifakadtak és kivéreztek.
– Mennyi ideig voltunk a vízben? – kérdeztem, gyengéden
végighúzva az ujjamat feldagadt tenyerének vonásain. Az apró „C” a
hüvelykujja tövében szinte teljesen láthatatlanná fakult, ám még így
is éreztem az ujjhegyem alatt. – Mégis milyen sokáig kapaszkodtál?
– Elég sokáig – felelte egyszerűen.
Halványan elmosolyodott, és szorosabban fogta a kezemet, mit
sem törődve saját fájó tenyerével. Hirtelen rádöbbentem, hogy
semmilyen ruha sincs rajtam; a vászon ágynemű hűvös és puha volt a
csupasz bőrömön, és még a mellbimbóm ívét is láttam, ahogy
megemelkedtek a vékony anyag alatt.
– Mi történt a ruháimmal?
– Annyira húzott lefelé a szoknyád, hogy nem tudtalak megtartani,
úgyhogy letéptem rólad – magyarázta. – Ami megmaradt, azt nem
érte meg megmenteni.
– Gondolom, tényleg nem – mondtam lassan –, de Jamie… mi a
helyzet veled? Hol a kabátod?
Megrántotta a vállát, majd engedte, hogy az előrezuhanjon, és
szomorkásan elmosolyodott.
 – A tenger fenekén a cipőmmel, gondolom – mondta. És Willie és
Brianna képei is ott voltak.
– Ó, Jamie. Annyira sajnálom! – A keze után nyúltam, és
megszorítottam. Elfordította rólam a tekintetét, és pislogott párszor.
– Hát igen – mondta halkan. – Gondolom, majd így is emlékezni
fogok rájuk. – Arcán féloldalas mosollyal ismét megrántotta a vállát.
– Ha pedig nem, akkor meg elég belenéznem a tükörbe, nem igaz? –
Félig zokogva felnevettem; ő fájdalmasan nyelt egyet, de továbbra is
mosolygott.
Ekkor lepillantott megtépázott nadrágjára, és mintha eszébe jutott
volna valami, hátradőlt, és beledugta a kezét a zsebébe.
– Azért nem teljesen üres kézzel jöttem el – mondta, arcán fanyar
grimasszal. – Bár jobban örültem volna neki, ha a képek maradnak
meg, és ezeket veszítem el.
Kinyitotta az öklét, mire megpillantottam a csillogást és ragyogást
sebes tenyerében. Elsőrangú ékkövek, megvágva és csiszolva, amik
megfelelőek a mágiához. Egy smaragd, egy rubint – hím, gondolom
–, egy hatalmas tűzopál, egy türkiz, olyan kék, mint az ég, amit az
ablakon túl láttam, és egy aranyszínű kő, olyan, mint a mézben
foglyul esett nap, és Geilie furcsa, kristálytisztaságú fekete
gyémántja.
– Nálad van az adamant – mondtam, óvatosan megérintve. A kő
még mindig hűvös volt, hiába hordta Jamie olyan közel a testéhez.
– Így igaz – felelte, csakhogy engem nézett, nem pedig a követ,
arcán halvány mosollyal. – És mire is jó az adamant? Megmutatja az
örömöt az élet minden terén?
– Nekem legalábbis ezt mondták. – Az arcához emeltem a
kezemet és gyengéden megsimogattam, érezve a kemény csontokat
és az élettel teli húst, ami olyan meleg volt, és ezt látni mindennél
nagyobb örömet okozott.
– Itt van Ian – mondtam halkan. – És itt vagyunk mi egymásnak.
– Igen, így igaz. – Mosolya ekkor végre a szemét is elérte. A
kövek csillogó kupacát az asztalra ejtette, majd hátradőlt a székében,
és kezemet a kezében dédelgette.
Ellazultam, és éreztem, ahogy kezd eluralkodni rajtam a béke
meleg érzése, a sajgó testrészeim, horzsolásaim és a lábamban
lüktető fájdalom ellenére is. Életben voltunk, biztonságban és együtt,
és más nagyon nem is számított; a ruhák hiánya és egy megrepedt
sípcsont meg aztán semmiképpen sem. Idővel majd mindent
rendezünk – de nem most rögtön. Egyelőre elég volt, hogy
lélegeztem, és közben Jamie–t nézhettem.
Egy ideig békés némaságban ültünk ott, nézve a napfényben fürdő
függönyöket és a tiszta eget. Talán tíz perccel később, de lehet, hogy
egy óra is eltelt, halk léptek zaját hallottam odakintről, amit gyengéd
kopogtatás követett.
– Szabad! – mondta Jamie. Kihúzta magát ültében, de a kezemet
nem engedte el.
Kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy nő, kellemes vonású arcát
megvilágította a szívélyesség, amibe némi kíváncsiság keveredett.
– Jó reggelt! – mondta egy kicsit félénken. – Elnézésüket kell
kérnem, amiért nem köszöntöttem önöket hamarabb; a városban
voltam, és csak akkor szereztem tudomást az… érkezésükről – ennél
a szónál elmosolyodott –, mikor éppen az imént visszatértem.
– Hálásan köszönjük, madame, a nagylelkű vendéglátást, amit
irányunkban tanúsít – mondta Jamie. Felállt, és ünnepélyesen
meghajolt a nő előtt, de továbbra is fogta a kezemet. – Alázatos
szolgája, asszonyom. Esetleg hallott a társaink felől?
A nő enyhén elpirult, és egy gyors pukedlivel felelt Jamie
meghajlására. Fiatal volt, még csak a húszas éveiben járt, és úgy tűnt,
bizonytalan azt illetően, hogyan is illene viselkednie jelen
helyzetben. Világosbarna haja volt, amit hátul kontyba fogott össze,
világos rózsaszín bőre, és mintha gyenge nyugat–angol akcentusa lett
volna.
– Nos, igen – mondta. – A szolgálóim felhozták őket a hajótól;
most éppen a konyhában étkeznek.
– Köszönjük! – mondtam őszintén. – Ez rettentő kedves dolog
öntől.
Zavarában rózsavörösre pirult.
– Igazán semmiség! – motyogta, majd szégyenlősen rám
pillantott. – Elnézését kell kérnem a rossz modoromért, asszonyom –
mondta. – Rossz szokásom, hogy elfelejtek bemutatkozni. A nevem
Patsy Olivier, Mrs. Joseph Olivier, úgy értem. – Várakozón rólam
Jamie–re pillantott, egyértelműen arra várva, hogy viszonozzuk a
gesztust.
Összepillantottunk Jamie–vel. Pontosan hol is voltunk? Mrs.
Olivier angol volt, ez elég egyértelmű. A férjének francia neve volt.
A kinti öböl semmilyen támponttal nem szolgált. A Szél felőli
szigetek bármelyikén lehettünk – Barbadoson, a Bahamákon, az
Exumákon, Androson –, még a Virgin–szigeteken is. Vagy – hasított
belém – a hurrikán akár délre is sodorhatott minket észak helyett;
abban az esetben ez akár Antigua is lehetett – akkor egyenest a brit
hadsereg ölébe estünk! –, vagy Martinique, vagy Grenadines…
Jamie–re pillantottam, és megrántottam a vállamat.
Háziasszonyunk még mindig várt, várakozón pillantva
egyikünkről a másikra. Jamie megszorította a kezemet, és vett egy
mély lélegzetet.
– Remélem, nem fogja ezt furcsa kérdésnek találni, Olivier
asszony, de meg tudná nekünk mondani, hol is vagyunk pontosan?
Mrs. Olivier szemöldöke egészen hajvonalának csúcsáig szaladt,
majd megdöbbenve pislogott egyet.
– Nos… persze – mondta. – Mi Les Perles–nek nevezzük.
– Köszönjük! – szóltam közbe, mikor láttam, hogy Jamie levegőt
vesz, mielőtt megint megpróbálja. – De úgy értjük… milyen sziget
ez?
Egy széles, megértő mosoly jelent meg kerek, rózsaszín arcán.
– Ó, értem! – mondta. – Hát persze, elsodorta önöket a vihar.
Éppen tegnap este mondta a férjem, hogy még sosem látott ilyen
borzalmas orkánt az évnek ebben a szakában. Micsoda szerencse,
hogy megmenekültek! Akkor tehát a déli szigetek felől jöttek?
Délről. Ez nem lehetett Kuba. Lehet, hogy egészen St. Thomasig
vagy akár Floridáig jutottunk? Lopva összenéztünk Jamie–vel, majd
megszorítottam a kezét. Éreztem, hogy pulzusa ott dübörög a
csuklóján.
Mrs. Olivier elnézően ránk mosolygott.
– Egyáltalán nem szigeten vannak. Hanem a kontinensen. Georgia
kolóniában.
– Georgia – mondta Jamie. – Amerikában? – Kicsit döbbentnek
tűnt, amit nem is csodáltam. A vihar legalább hatszáz mérföldnyire
sodort minket.
– Amerika – mondtam halkan. – Az Újvilág. – Jamie pulzusa az
ujjaim alatt felgyorsult, mintha csak a sajátomat utánozta volna. Egy
új világ. Menedék. Szabadság.
– Igen – mondta Mrs. Olivier, miközben láthatóan fogalma sem
volt arról, mit is jelentett ez számunkra, ám még így is kedvesen
mosolygott előbb egyikünkre, majd a másikunkra. – Ez itt Amerika.
Jamie kihúzta magát, és visszamosolygott rá. A tiszta, gyenge
szellő meglibbentette a haját, mintha tincsei ébredező lángnyelvek
lettek volna.
– Ebben az esetben, asszonyom – mondta –, a nevem Jamie
Fraser. – Ekkor rám pillantott, szeme olyan kék és ragyogó volt, mint
az ég a háta mögött, miközben éreztem, ahogy szíve erősen ver a
tenyeremben.
– Ő pedig itt Claire – mondta. – A feleségem.