You are on page 1of 16

Tartalom

Gyermekkor a Rákóczi úton
vers 7

Alvajáró
Az alvilági révész – Viktor fivéremről 11

Mitikus emlékezések
Végtelenbe nyíló Rákóczi udvar 21
Bevezetés 21
Képzeletspórák I. 23
Fantáziatükrök II. 26
Karácsonyszobák az Akashában III. 35
Dimenzió-padlások IV. 41
Kozmoszra táruló ablak V. 46
Mítoszokba vezető szekrények VI. 50
Lázuniverzumok VII. 57
A tudattalan birodalma VIII. 62
Körfolyosók függőkertjei IX. 66
Hádész kapuja X. 73
Hangfonadékok XI. 81
A Gellért-hegy boszorkányszombatja XII. 93

Az Oktogon
vers 113

5
Ecce Homo
A szenvedés misztériuma 115
Viktor fivérem emlékére, 1976

Őszi utazás
Újszülött rokonság 125
Bécs – Linz – Salzburg 134
Varázsdomb és állatparadicsom 144
A főn városa 149
Innsbruck 157
A láthatatlan tüskedrót 160
Olaszország az időben és az idő fölött 163
Termesz Bábel 165
Este 182
Fegyverszünet 183
Firenze 187
Recitativo 188
Pisa 189
Bölcső és koporsó 191
Intermezzo ködben 201
Poseidon szigete 203
Visszakanyarodó utak 211
Decrescendo 213
Ugyanaznap délelőtt 219
Budapest 222

Képzeletjáték
Háromsoros versek 223

6
Gyermekkor a Rákóczi úton

Piszkos nagy ház az ég alatt,
minden kövében jajszavak,
könnyek és gond gubbasztanak.
Mégis ragyog a régi gang.
Ott született a gondolat.
Séták alatt a végtelenbe nyúlt,
„Függőkert” – mondtuk, s az esti fény kigyúlt
az égi kockán. Bent a zongorán
szonáta repdesett. E tágas, csöndes este
a sejtés az örök dolgokat kereste,
s úgy leste meg az életet, ahogy
forrt lomha, kendőzött teste
az utcák szennyében leplezetlen.

Emeletek:

A hatodik:
Itt egy festő fest és álmodik.
Az ötödik:
egy jómódú polgár, kereskedő.
Egy szeminárium. Népes proletárcsalád
és fülledt szobájú artistanők.
A negyedik:
Vegyes. Író, zenész és szobák átutazóknak.
Bejárat a lépcsőházból is.

7
A harmadik:
nagy színésznő-család. Odébb egy kis
varjúözvegy a lányával, aki időtlen,
mert sohasem volt fiatal.
Egy őrült öregasszony, ki egyhangú jajjal
halott önmagát siratja éjről éjre.
A másodikon panziók:
Gyanúsan sok a lány és sok a razzia.
Az elsőn már irodák forrnak
fémes ütemben; s a tágas udvaron
néhány üzlet halódik.
Porosak bent. A dohos sötéttel
erőtlen lámpa harcol.
Dobol a szó. Valahol megint összevesztek
s a bősz színháznak tapsol a közönség.
Egy szegény utcalány leöntötte a panziósnét
valami sárga főzelékkel
s az rendőrért szaladgál
hátán a csöpögő borsópürével.
A lépcsőház. Durva ábrák,
gúnynevek a falon.
A bátyám angolul kente az ajtófára
tintaceruzával, hogy szamár vagyok.
Az ajtó mattüvegjén tavasszal
aranynyilat döf át a Nap
s a fény
a lépcsőre ömlik.
Kis vézna barátnőm, a házmester Elza,
s a gyerekcsapat bágyadtan gubbaszt
a fokokon. Dél van, a tombolás kilobbant.
Izzadtak most és piszkosak a harcos kalandtól.

8
Idegen ajtókon kopogtak, bűzbombát
dobtak egy parfőmös, buja szobába,
leköpték a házmestert
és csúfolták az öreg Cili nénit.
A vérszövetség akarta így, amelyet
nemrég megkötöttek. Ez a fellegvár.
A hatodik. Ide nem búg fel a lift,
mert a festő fest és álmodik.
Itt tágabb az ég és szagos a levegő,
s a szakácsnő is szövetségesünk.
Most március van. Vasárnap.
De mindegy. Az iskolában szénszünet,
mint mindig. Nemsokára nyílik már az orgona.
A festőnek szőke, karcsú a modellje.
Meztelen áll a fényben a férfi előtt,
így mesélték a vihogó házicselédek.
Azután…
Az övé lesz. A férfi és az asszony bűnét
ismerik már. Meglesték a rongyosredőnyű
panzióban. Csupa hideglelés volt akkor az este.
Reszkettek és furcsa, csömörös
lángra gyúltak…
Ez a titok… borzasztó…
… hogy mindenki… így… nem, nem!
Ők nem. A legszentebbek.
Csak a rosszak… a modellek, utcalányok
… meg cigány Anna az ötből…
Csak ők tesznek így,
Az elveszettek!
Kékestető, 1935.

Megjelent a Csillagpor című verseskötetben, 1994.
Alvajáró
Az alvilági révész

Viktor bátyám furcsa, zseniális képességei és bizarr „képte-
lenségei” mellett alvajáró volt. És miért ne lett volna moz-
galmas, zajos áloméleten kívül klausztrofóbiás is? Kisfiúként,
ha a dühtől összecsikordult fogú német Fräulein a fején át rá
akarta húzni csíkos trikóját, éppen olyan éles, fülhasogató
sikollyal tiltakozott, mint álmában valami rejtélyes agresszió
ellen, egészen kamaszkoráig. Azután már nem fagyasztotta
meg a vért környezetében vad vészsziréna üvöltésével, és nem
járkált holdkórosan, míg az ágy vagy asztal alatt nyöszörögve
fel nem ébredt a poros padlón bujkáló álommeneküléséből.
Nappali énjének fogalma sem volt róla, hogy került oda.
Klausztrofóbiáját élete végéig megőrizte. Nem fejen áthúzha-
tó, hanem elöl végiggombolható ingeket, pulóvereket viselt.
E genetikai csomagjához később tériszony társult, amelynek
voltak előnyei és hátrányai. Agyalkati hasonlóságunk, betű-
faló tudásszomjunk, merész közös fantázia-kalandozásunk
között belőlem hiányzott e két gátlás. Gazdag szellemű
művész szüleinktől, korán elhalt, beteg apánktól én csak
érzékeny idegrendszeremet kaptam, s ma úgy gondolom,
sokat köszönhetek e sajátos géneknek.
Vállalom a velük járó „vámot”, a nagy érzékenységet és
empátiát. Ilyen örökség nélkül nem írhattam volna meg több-
letkiterjedésekből zsákmányolt témáimat, s az ott tapasztalt
hatásokról különféle műfajokban pontosan beszámoló élet-
művemet. E „dimenziókirándulásokban” a nálam egy évvel

11
idősebb fivéremmel együtt vettünk részt, de utunk egy pon-
ton kettévált. Agyalkatunk, érdeklődéseink azonban „egy-
petéjű ikrek” maradtak. Ami az úgynevezett „terheltséget”
illeti, a genetika fiatal, mindmáig rejtélyes tudomány. Nincs
olyan látszólag makkegészséges család, amelynek felmenői,
szülei, ősei között ne akadnának „terhelő gének”, titkos vagy
felderített DNS-láncok, amelyek pszichokémiai vegyülete
kiszámíthatatlan változatokként jelenik meg az utódokban.
Vannak, akik zseniális tudósokká, művészekké lesznek
ilyen (al)kémiai feszültségektől. És vannak, akik szorongá-
sos neurózis, narcisztikus önimádat, pánikbeteg önkínzás,
paranoiás ámokfutás, szexuális, narkós pótcselekvések ön-
pusztító veszteglésébe menekülnek stresszhatásuktól. Vagy
egyszerűen szürke, közönséges senkivé, környezethatások
potenciális áldozatává válnak tőle. Génmagvaik elhalnak,
rossz talajba hulltak.
A mi családunkban e kényes töltésű csírák kivételesen
gazdag szellemi közegbe kerültek. Minden tehetségünk pro-
vokáló hatások közé fúródott be. Bohém, értelmes, színes
környezetünkből nem meredt fel magányos, gyulladt vég-
tagként saját érzékeny, különc fantáziánk. Sokféle rendhagyó
szín, megértő figyelem, kritikus, igényes okosság és óriási
humorérzék kovácsolta össze a családot, népes baráti kört.
Valamiféle létkarnevál szüntelen nyüzsgése volt ez körü-
löttünk, amelynek figyelő nézői, szereplői, egyéni karak-
ter-jelmezükbe burkolt részei voltunk bátyámmal együtt.
Különböztünk, ahogy mindenki különböző, egyedi karakter
volt: szubjektív, becsvágyó, szeszélyes, gyöngéd és agresszív,
sebezhető és sérült. Röviden: különös, komédiás bandának
számítottunk. Emlékük mérhetetlenül kedves, élő, és örökre
nosztalgikus ajándék bennem.

12
Bátyámmal egészen férjhez menetelemig egy szobában
aludtunk a nagy, pesti, Rákóczi úti lakásban, csak ágyaink
cserélődtek át hálós fekhelyekből két „felnőtt-ággyá”. Nem
egymás mellett álltak, hanem a szoba két sarkában, amely
azonban nem akadályozta hosszú éjszakai beszélgetésein-
ket lámpaoltás után. Rossz alvók voltunk mindketten, éjjeli
baglyok. S a háborús iskolai „szénszünetek” lehetővé tették
a reggeli későn kelést. Természetesen az első világháborúról
beszélek, amely 1914-ben tört ki egész földünk vesztére,
s a lelkesen várt 20. századot történelmünk legrémítőbb fe-
jezetévé tette.
Nem csak mi, gyerekek, a felnőttek sem tudták akkor, mi-
csoda lavinát indítanak el. És mekkora lelkesedéssel tették!
Világunk mindmáig nyögi a győztesek ostoba gyűlöletből,
bosszúból kikényszerített békediktátumának következmé-
nyeit.
Bátyám álmai e túlfeszült, hevült légkörben egyre zakla-
tottabb jelbeszéddel, jajduló hangokkal árulkodtak rejtőző,
menekülő tiltakozásáról. Álomjárásában bekúszott minden
menedékbe, mint egy vézna kis hüllő. Szűk zárlatában, emb-
rió-pozitúrában összehúzta magát. Fejét a mellére görbítette.
Fülét befogta, vagy hadonászva, védekezve tolt el magától
rejtélyes feléje-nyomulásokat. Láthatatlan csápokkal birkó-
zott. Később, kamaszkorában már többet értettem az érzé-
kelési képességein túlcsorduló hatások természetéből. Amit
álmában átélt, mérhetetlenül feszültebb volt annál, amit ér-
zékeny gyerekidegzete elviselhetett. Hatalmas intenzitásuk
emberfeletti mágneses erővel ömlött lényébe, pusztán azzal,
hogy szemlélte kifejezhetetlen misztériumukat. Látványuk,
éles karmokkal szaggató jelentőségük elől takarni próbálta
magát. Úgy érezte, lángok közé kényszerítik, amelyek ha-

13
muvá égetik. Éjről éjre elégett e máglyán, de mindig feléb-
redt belőle. Nappali valója meg sem pörkölődött. Élt. Sőt.
Várni kezdte a lángokba zuhanást, amelyben kínja gyerek-
ből kamasszá növekedése alatt határtalan ámulattá izzott.
Mintha sárkányvér védte volna, sértetlen maradt álmai záró-
tüzében.
Korán megismertem bátyám álmainak titkát. Velem, és
csakis velem beszélt róla nyíltan. Tudta, egyedül én érthetem
meg rokon agyalkatommal, szédítő távlatokba nyíló fantázi-
ánk következtében, és azért, mert az én különleges álmaim
is átcsordultak emberi fogalmakon.
Bátyám akkor volt ébren, mikor elaludt, és akkor tévengett
sorsában, mikor ébren látszott lenni. Bár furcsa ébrenlét volt
az övé, ha fel is tűnt a „józan, tevékeny ébereknek”. Bátyám
élete utolsó évtizedeiben ki sem lépett a lakásból. Zongorá-
zott, olvasott, írt, ezermester-csomagokkal babrált. Furcsa
gépezeteket csavarozott össze, amelyek semmiféle „praktikus
célt” nem szolgáltak. Már kisfiú korától kezdve utálta, nem
örült a hasznos ajándékoknak. Csak a különös, értelmetlen
dolgok érdekelték, de azokat is szétszedte. Azt kutatta, mi
van bennük belül. Az én játékaimat is mind összerombolta.
A babáim szemeit benyomta, parókáikat letépte, végtagjaikat
kicsavarta. Az úgynevezett beszélő babákat szerszámkészle-
tével addig kalapálta, véste, amíg eljutott a testükben lévő kis
szerkezetig, amely a mama szót nyekeregte. Nappal többnyi-
re aludt. Az éjszakát ébren töltötte. Járkált a szobában zöld
fürdőköpenyében, kiállt az erkélyre, és nézte a csöndes, sötét
utcát az egyetlen lámpa halvány fényében. Igen. „Töltötte az
időt.” Ténfergett éber idejében, nem volt otthon benne. Fe-
szülten várakozott. Egy jelképes pályaudvar indulási oldalán
várta a vonatát. Soha nem tükröződött annyira a tranzitutas

14
emberen ez a türelmetlen átmeneti lét, mint rajta. Az volt
a csoda, hogy megtehette ezt. Olyan családba született, ké-
sőbb azokat a karaktereket vonzotta maga köré, akik ezt az
„irracionális állapotot” nemcsak elfogadták, hanem minden
módon lefedezték.
Vissza kell térnem arra a pontra, amikor kisfiú korában
beszélni kezdett álomtitkáról, de akkor még lázainak önkí-
vületében. E gyakori, érthetetlen magas lázak félelmetesek
voltak számomra. Járt hozzánk gyermekorvos, bizonyos,
hogy adtak be neki orvosságokat is. Szüleink későn jártak
haza munkáikról, tárgyalásaikról. Mi egyedül maradtunk
gyerekszobánkban, mert Mariska nevelőnőnk és a szakács-
nőnk a konyhában fecsegtek egymással. Viktor kreol, hindu
arca átpirosodott ilyenkor. Határozottan úgy éreztem, hogy
a lámpa elsötétedik. Mélysárga, lázszíne volt a fénynek. Vik-
torból szaggatott szavak törtek ki.
– Megint a turbános… Mit akar fölöttem… Folyton le-
nyújtogatja a hüvelykujját.
Ez gyakran megismétlődött. Később, mikor már beava-
tott bizarr álmai rejtélyébe, szigorúan hozzátette:
– Tudod, hogy ez az álomtitok tilalom alatt áll. Soha
senkinek nem beszélhetsz róla.
– Tudom. Az én álmaimról sem lehet beszélni, mert nem
értik.
Lehettünk tizenöt-tizenhat évesek akkor, mikor már meg
tudtuk szövegezni a gondolatainkat.
– A többiek rajtunk kívül fordítva élnek. – Viktor így
fogalmazta meg ezt az állapotot. – Akkor alszanak, mikor
ébren vannak, és akkor vannak abban a mesés, csodálatos
világban, amelybe mi csak beleselkedhetünk, mikor alsza-
nak. Én azonban…

15
– Én azonban… – ismételtem meg a félbehagyott mon-
datát kérdően.
– Erről nehéz beszélni… – szeme elrévedt.
– Mégis. Próbáld meg – unszoltam. – Ki az a turbános,
akit emlegetsz magas lázadban?
– Ő a „Küszöb Őre”. Teljesen fölösleges, hogy ott van.
Úgyse tudnék lelépni arról a keskeny pallóról, amelyen to-
porgok minden éjszaka. Mert én sem itt nem vagyok, sem
ott. Az a palló a senki földje.
Furcsa, rossz szorongás fogott el.
– Miért ne tudnál lelépni arról a pallóról?
– Mert ennek a kölyöktestnek csontjai, húsai megbilin-
cselnek. Csak leselkedhetek belőle ide meg oda.
Szorongásomat szúró, mámoros kíváncsiság váltotta fel.
– Tulajdonképpen ott, ahová beleselkedsz, ott miket
látsz?
– Minden ott van, ami igazi. – Akkor már fotólemezeket
készítettünk, amelyeket állandóan használtak a felnőttek
körülöttünk. – Azok a lények, tájak, helyek, dolgok, ame-
lyeket álmomban figyelek, pozitív képek. Őket előhívták.
A mi nappali létünk, környezetünk negatív, minket valahogy
elfelejtettek előhívni.
Akkoriban még üveglapokra fotografáltak, olyan fény-
képezőgépek voltak. Bátyám is sok képet készített ajándék
gépével. Ezeket a párkányon, a napon szárítottuk. Felmu-
tatott nekem egy ilyen exponált üveget, amelyen gyerekek
egy csoportjával én is rajta voltam.
– Látod? Ezen a negatívon minden fordított. A fehér
fekete, és a fekete fehér. Ott az álomban minden csodá-
latosan színes, éles és pozitív. Szüntelen mozgásban van.
Határtalan. Folyton növekszik, tágul, átalakul. Gyönyörű

16
állatok, madarak változtatnak formát, beszélnek, énekelnek.
Paloták nyúlnak fel átlátszó falakkal, és a csillagok zengenek.
Nagyon furcsa álomhangjuk van. Különös, vékony, borzon-
gatóan jelentős, ijesztő és ünnepi. Furulya, oboa hangjaira
átlátszó alakok sűrűsödnek össze. Táncolnak, majd tenger-
ként hullámzó vizek öntik el őket, és rázúdulnak álomszép
kastélyokra, hogy e ködanyagból megint új meg új formák
alakuljanak ki éles, pozitív körvonalakkal. Rettentően izgal-
mas, valóságos az egész. Mindennél intenzívebb, vonzóbb és
jelentősebb. Lényege mégis zárt előttem, mert nem hatol-
hatok a magjukba. Pedig semmit sem kívánok jobban, mint
belemerülni ebbe a vad, tüzes hullámjátékba. Rettenetes ez
a kirekesztettség innen és onnan. Iszonyú ez a bilincs rajtam.
Sok ilyenfajta beszélgetés hangzott el közöttünk. Foly-
ton új meg új, bizarr, kínzó és gyönyörűséges részleteket
tárva fel kalandos, néha üldözéses, de mindig mágnesesen
vonzó, szavakkal alig kifejezhető áloméletéből. És nappali
léte negatívjának értelmetlenségéből. Egyre nyilvánvalóbbá
lett előttem, hogy e „senki földje”, bilincsei, száműzetése
mennyire lázongóvá, elégedetlenné teszi sorsával. Előttem
érthetővé váltak azok a pótcselekvések, gátlások, amelyeket
környezetünk többi tagja nem ismerhetett meg. Pubertásától
kezdve nagyon nyugtalanító tünetekként kezdtek megmu-
tatkozni álomélményeinek halvány tükrözései. Kimászott
a Rákóczi úti körfolyosó rácsán, amely alatt öt emelet mély-
sége terjengett, és lelógatta magát. Mikor rémülten, sikoltva
kérleltem: – Ne, ne, ne! –, csak nevetett rajta.
– Te is repülsz álmodban, nem?
– De ha leesel, meghalsz!
– Na és? Ők sohasem halnak meg. Mi hozzájuk tarto-
zunk.

17
Később, amikor nappali életformája mások előtt érthetet-
lenül tétova lézengéssé változott, gúnyosan, cinikusan lein-
tette kérleléseimet, hogy ne lépje át közösségi élete normáit.
A hosszú évtizedek alatt visszavonultan, passzionátus
olvasással, tanulással, tanítással, zenével, kísérletezéssel telt
élete, ezek eredményeiről majd 50 kötetnyi írásában ad szá-
mot.
Amikor mágikusan felidézett tünetei organikussá váltak
fizikai szervezetében, élete súlyos veszélybe került, állapota
egyre romlott. Iszonyú szenvedéseit nemcsak némán viselte,
hanem gondolatait magnóra mondta közben. E felejthetetlen
párbeszédeimet vele őrzik is e kazetták.
Alig egy hónappal halála előtt, 1976. szeptember 17-i
születésnapján négy egyiptomi agyagtáblát adtam neki aján-
dékba. S ő nagyon örült nekik. Elmondta e négy kapu jelen-
tőségét, amelyek szörnyű beavatásokon át a nagy misztériu-
mok szentélyébe vezetnek. Akkor említette, és nem először,
az ősi egyiptomi dinasztiák testvérházasságának jelentősé-
gét, kiváltságát. Ami nem incesztus volt, hiszen mindkét
testvérnek megvolt a földi társa, hanem szellemi egyesülés,
tudás és uralkodás az elnyert hatalom fölött. Mert fáraó
csak beavatott főpap lehetett, aki templomalvásban elhatolt
a mélymúlt és a messze jövő valóságai közé. Olyan erő volt
ez, amellyel birtokosai sohasem élhettek vissza.
E halálos ágyon történt párbeszédünk dokumentációját
igyekszem közreadni majd egy külön műben.*

* Megjelent: A nevek mágiája című könyvben (2005), Az egyiptomi
agyagtáblák üzenete (Beszélgetés Viktor fivéremmel) – a szerk.

18
Kínjai szörnyű éveit ilyen felragyogó gondolatok fénye
is megvilágította rövid időszakokra. De nem javítottak ha-
nyatló, egyre nagyobb komplikációkat okozó betegségén.
E körülbelül három évig tartó szenvedések tüze katarzis
volt. Máglya, amelyben megtisztult. Nem véletlenül született
e földre. Rendkívüli szülők rendkívüli génjeivel terhelve és
áldottan. Halálos ágyán levetette írói nevét, a W. Charont,
amelyet dimenzió-filozófiája jelzéséül használt. Művei nagy-
szerű gondolatokat tartalmaznak, de olyan fogalomrendszert
talált ki hozzá, amelyek egyetlen értelmező szótárban sem
lelhetők fel. Valamit tudott ugyan szanszkritul, de ez a sok
kötetes életműve, igazi hazája, Morfeusz nyelvén íródott.
Mikor idézek tőle, mindig odaírom a nevét, amelyet halálos
ágyán levetett. „Nem akarok többé W. Charon lenni. Nem
vagyok alvilági révész. Ha testemet levetem, a csillagokon
túli személytelen mindenségbe kívánok szétoldódni szelle-
mileg.” – Ezek az ő szavai voltak.
Idekívánkozik az igazság kedvéért az is, hogy együtt
nőttünk fel hasonlíthatatlanul gazdag szellemi családunk-
ban, nagyszerű emberek között. Játékaink, olvasmányaink,
intellektuális élményeink közös forrásból fakadtak. Spi-
rituális beavatásaink, titkaink gyökerei éppúgy azonosak
voltak, mint agyalkatunk. Viktor katarzisa a halálos ágyán
következett be. Rajtam kívül sok tanúja volt e félelmetes
misztériumnak.
Haldoklása alatt megzendült az ég tiszta, csillagos éj alatt.
Éles villámok cikáztak. Hatalmas vihar dördülései rázták
éberségre a környező házak lakóit, és olyan dörömbölés az ő
lakásuk ablakán az éjszaka kellős közepén, hogy az emberek
kitódultak az erkélyekre. Az ablakokban villany gyúlt. Riadt
arcok jelentek meg: vajon mi történik? Tanúja volt e süketítő

19
dörömbölésnek, viharzúgásnak, villámlásnak feleségén és
rajtam kívül az éjjeli ápolónő is.
Szívbetegsége, amiben hitt, mert előidézte tüneteit, nem
volt valóságos. Az volt a legerősebb, legtartósabb szerve.
Végre e motor is megállt 1976. október 22-e hajnalán. Kö-
vetkező életének képlete egy bölccsé vált, megtisztult fehér-
mágus tanító sorsát vetíti a jövőbe a földön, vagy egy másik
bolygón. Ez a jellem már nem ismétli meg előző létformája
hibáit, tévedéseit. De magával viszi minden tapasztalatát és
tehetségét.
Kívánsága szerint a temetésén nem vett részt feleségén,
férjemen és rajtam kívül senki. Ott voltunk, két összefüggő
csoda tanúi. Katolikus vallású volt, keresztény pap búcsúz-
tatta. Mi beszédéhez semmiféle támpontot nem adtunk
dátumain kívül. És a pap azt mondta: „Viktor testvérünk,
te levetetted életed terheit, tévedéseit, súlyait, és most felre-
pültél a csillagokon túli, rejtélyes égi világ fénymindenségé-
be.” A másik csoda az volt, hogy mikor sírjára ráhelyezték
a rózsakeresztes sírkövet, felnéztünk, és fölötte egy repü-
lőgép meredeken tartott egyre magasabbra, hosszú, fehér
kondenzcsíkot húzott maga után, és elmosódott a végtelen
kékségben. E kettős jelkép félreérthetetlen üzenet volt szá-
munkra. Bátyám kívánsága beteljesedett.

Budapest, 2004

20