You are on page 1of 125

Szangvin Melncholisz

Meséi és gyötrelmei

1
Epe és vér
Nekem piros vért pumpál a szívem
És mulatságom ezrekben szerelem.
Lila ingem úri köpeny,
És könnyüded a finom lelkem.
De olykor elfog acél magány
És sötét tinta csorog bennem.
Aszott szívem odvassá lesz,
Csillagom meg oly halovány.

Ezért bolond az én átkom,


Üdvösségre sosem lelek;
Este barátot keresek,
Nappal mit lelek? Magányom.

2
Bemutatkozás

A nevem Szangvin Melncholisz.


Világ életemben író akartam lenni. Vagyis azóta, mióta
írni tudtam. Vagyis azóta, mióta tudtam rendesen olvasni
és több könyv sietős átlapozgatása után konstatáltam
magamban, hogy még senki sem írt olyan jót, amilyet én
tudnék. Ezzel indult fényes írói karrierem. Ez olyan
harmadikosztályos koromban lehetett. Akkortól fogva
folyamatosan körmöltem, gépeltem és gondolkodtam.
Mennyi mindennek neki nem álltam! Elkezdtem vagy
egy tucat fantasy regényt, amiből csak egy fejeződött be.
Elkezdtem történelmiregényeket, novellákat,
anekdotákat, amik mind, mind a kukában végezték.
Aztán tizenkétévesen költeni is elkezdtem. Mennyi verset
írtam és mennyi versem végezte a fiókom aljában!
De ez a könyv más. Ez a könyvem az, ami kiadásra kerül,
mert olyan faszán megírtam, hogy ha tehetné, Jézus
Krisztus visszatérne a Földre, csak hogy ezt olvashassa.
Miután meg kiolvasta, fogná a szent irományokat,
kibaszná őket a sárba és ebből a könyvből tanítaná a
XXI. század apostolait.
Ez a könyvem valójában nem is egy. Ez – hogy a
népszerű bolti kifejezéssel éljek – három az egyben.
Ebben a kötetben olvashatjátok a Faszságok könyvéből
származó vidám kis történeteket, a melankolikus

3
novellákat, amikben az élet és a világunk nagy
problémáira reflektálok – bár szerintem ezek nem olyan
fontosak. Mit tudhat egy tizennyolcéves suttyó a
világról? Miért is próbálnám megváltani a világot?
Kétezeréve már megváltották, aztán nézzétek meg, mi
lett belőle!
Ja, és harmadik rész pedig a verseskötet: Szangvin
Melncholisz Az maga kezével írt könyvébül.
Sokmindent fogtok itt olvasni. Mesélek nektek a
délsomogyi törzsi háborúkról a görögök és a magyarok
közt, beszámolok nektek a különös történetekről, amiket
szarkész állapotokban éltem át, írok beteg emberekről,
akikkel beszéltem, találkoztam és szinte el sem hittem,
hogy van ekkora állat a földön! Csupa olyanról írok,
amiről egyébként könyvben – vagy akár élőszóban – nem
szoktak, vagy nem illik írni, mert aki megemlíti, azt
lenézik, vagy kivetik a társadalomból. De én nem tartok
ilyenektől. Én tudom, hogy legbelül mindenkiben ott
rejlik a vadállat. Belül mindenkit érdekel az ivás, a
drogozás, a szex és még nagyon sok beteg dolog. Nem
fogok semmi konkrétra kitérni, nehogy már az első
oldalon elijesszem a drágajó olvasókat, akik potenciális
vásárlóim és mecénásaim. Olvassátok könyvecskémet és
ámuljatok; milyen beteg dolgok történnek a világban, a
fejemben, de legfőképp: milyen beteg dolgok történnek a
ti fejetekben!

4
I.
Háború

Menetel a sok ökör.


Menetel előre.
Menetel hátra, inkább.
Menetel bánattól, dühtől
Vért ontani.

Andalog a sok kivert kutya.


Andalog haza.
Otthonra többé nem lel.
Szívén esőfelhők hada;
Örökké villámlik.

Egyszer fennakadtam a világ dolgain. Tudod, mikor


sokat gondolkozol. Mikor túl sokat gondolkozol. Mikor
annyira sokat gondolkozol, hogy nem látod az emberek
hülyeségei mögött az értelmet. Mikor nem látod a saját
hülyeségeid mögött az értelmet. Fájdalmasan rossz.
Rettentően kellemetlen.

5
Erre szolgált volna hárommilliárd évnyi evolúció? Hogy
a végén te, te semmitérő szemét szar, azon gondolkozz,
milyen problémáid vannak, miközben más a túléléssel
küszködik? Én is a túléléssel küszködtem. Mindenki
azzal küszködik.
A túléléssel mindenki szembenéz, és mindenki életében
van egy megoldásra váró probléma, amely idővel
szembeállhat a túlélés igényeivel.
El sem hinnétek!
Komplexek, vágyak, alapvető szükségletek… Mennyi
mindenre is kell ügyelni, hogy ne dögöljünk meg és
esetleg még boldogok is legyünk! És milyen nehéz is
rájuk figyelni! Főleg másoknak.
Tehát ilyen időszak volt.
Kora húsvét ideje. De karácsony is lehetett volna.
Nemrég született a megváltó. Hó nem esett akkor, de az
évfordulón havak lepték az időszakot.
Akkoriban háborúztak a görög törzsek a délsomogyi
barbár többi néppel. Én is részt vettem ebben a
háborúban; nem egyszer szanaszét kaszaboltak; ezt a
harci sérüléseim is bizonyítják. Mennyivel könnyebb lett
volna görögtűzzel! Hát sajnos nem a régi már az akháj
nemzedék. Mi sem voltunk azok.
A magyar törzsek folyton rajtunk ütöttek és a brutális
vérengzéseket már alig bírta a mi nemzetségünk.

6
Én is fogságba estem így. Mindnyájan fogságba estünk,
nem számít, hányan is voltunk ott. A háború zárkája
minden résztvevőre rázárult.
Abban az időben minden zene haláldal volt. A táborban
pedig minden nap zuhogott-zuhogott. Nem volt soha
napfény, nem nyílt meg az ég. Nem simított az élet fénye,
bármennyire is kértük rá az isteneket. Fekete volt az ég,
vele együtt pedig a szívünk is fekete-fekete.
Hogy kerültem oda?
Magányosan baktattam az úton. Egy csatatér terült
előttem-mögöttem. Lábam előtt ott hevert az eljövendő
harcok tere, mögöttem, a felégetett hidak felé pedig az
elmúlt idők véres ütközetei hevertek színtelen, kivérezve.
Elnyomottan csoszogtam a sáros, latyakos, bukkanókkal
teli úton. Már páncélt se nagyon volt erőm hordani, főleg
nem pajzsot!
Így történt, hogy egy percről a másikra beértem egy sötét,
feketelombú erdőbe, valamilyen mély völgy ölén.
Nyilak süvítettek. Nyilak a fülem mellett.
Nekem már nem volt erőm küzdeni. Ledobtam
mindenem a földre és vártam az ítéletet; most rögtön
halál, vagy egy kicsit később.
Én az utóbbit választottam volna; még el kellett
rendeznem egy-két pénzügyet, meg volt egy könyvem a
könyvtárban, amit egy éve nem vittem vissza. Márpedig
egy bősz könyvtáros rosszabb, mint az ördög.

7
Szerencsémre megkíméltek; csak egy nagy láncra fűztek
rá és úgy hajtottak be a saját kicsi gulágjukba. Ott egy
bambuszzárkába tosztak és elfeledkeztek rólam.
Ott tengettem egy, két, három hónapot.
Közben visszaküldettem a könyvet a könyvtárba. Ha már
meghalok, legyen lerendezve mindenem.
Majd egy pár hét koplalás, kényelmetlen alvás és lelki
terror után kivezettek a barbár, szőrös állatok egy
bitóhoz.
„Utolsó szavak?”
Nekem erre óriási gondolathullám keletkezett a
fejemben; „Úristen, most jött el az én időm! Az ember
mindig az utolsó perceiben világosodik meg, olyankor
mondja a legjobbakat. Nekem is ezt kell tennem! Most
megalapozom az emlékezetem egyszer s mindenkorra.
Olyat mondok, hogy bekulnak!”
.
.
.
„Ááá!”
Pedig deszép utolsó mondatokat találnék ki így, utólag…
De hát lejárt az én időm is, feldobták rám a maszkot, meg
a kötelet, felállítottak a sámlira, azt’ uccu, akasztás!
Fúderossz volt! De mégis volt benne valami elragadó.
8
Először is persze kirúgták alólam a sámlit. Ez nagyon
kellemetlen volt, mert a nyakacskám hatalmasat rándult
az esés miatt, de nem tört el… nem olyan családból
származok én!
Szóval ott lógtam, mint sonka a gerendáról… csak én
kötélről.
Elkezdtem gondolkodni ott, az élet dolgain. Mi más
dolga lenne egy haldoklónak, amúgy? Az univerzumon
lógtam, szóval ő megsúgta a titkait a repülésem során.
Egész fentről indultam; el is mesélem most.

9
Vágyról

Csak a vágy élteti testem,


Ezt a férges parazitát.
Nincs szó, mi leírja tettem,
Hogy megbasznék egy prűd kis Zitát.

Tudod, sokat beszéltem rólad Matrivszkij barátommal.


Hogy mennyire a megszállottad lettem, és hogy folyton
te jársz a fejemben. Egyszer viccesen arra a konklúzióra
jutottunk, hogy neked varázs... hát hogy mondjam?
Varázslatos személyiséged van. Gyermekded tréfa, de
mégis… ahogy az idő múlt, rá kellett jönnöm, hogy ez
valóban az igazság. Veled minden perc olyan, mint a
mennyország. Mint a zsidóknak a Mekka. Olyan, mint
mikor egy zord, fagyos, hosszú téli gyalogútról hazaérni,
és egy meleg, egy forró fürdőt venni. Teljesen feloldasz.
A fürdőben végre lazíthatok. Végre lehunyhatom a
szemem, végre elkalandozhatok. Végre elfeledhetem a
viharos tél kegyetlen fájdalmát, a hosszú út fáradalmát,
az izzadság taszító bűzét. Benned feloldódok, mint party
drog az italomban. Benned egy leszek a világgal. Benned
én lehetek. Benned eggyé válok a mindenséggel. Benned
megvilágosodok. Benned olyan szintre jutok el,
amilyenre évezredek alatt egyetlen bölcs sem.

10
Én vagyok az apró pihe a hófehér kis bőrödön. Én
vagyok a csendes kis sejt minden porcikád hevében.
Úszok forró szerelmedben. Sodródom kényeztető
áraddal. Én leszek a hullám, én a hínár, én a kavics a
folyó alján. Én leszek minden vízcsepp, minden
fodrozódás vized felszínén.
De mégis… Forró fürdőt veszek; ha ázódok, megégek.
Nem időzhetek sokáig nedves ölelésedben. Tán a
fájdalom, ha tűrném, meglepetést hozna… de én gyönge
papír vagyok, amit a víz szétmar, és elold. Egy gyönge
érintés is bőven elég, és én teljes vagyok. Ezért szeretlek,
drága Folyóm. Sodorj sokáig, tápláljon tüzes forrásod,
mígnem egy nap együtt úszunk a hűs tenger fagyába.
Nyaldoss hullámoddal, de ne feledd: a viharodat nem
élem túl.

11
II.
Hádész ösvénye

Koponyákkal kirakott hegy,


A mi rút világunk vértől ázott bölcsője.
Előttem kanyargós ösvény megy.
Rajta nyomot hagyott a Bárány vérző sebe.

Követem.

Előttem hatalmas délibáb lebeg;


Megtermett, szőke, hős amazon.
Kezem a félelemtől remeg,
Bár, hogy a harcos kövessen, hagyom.

Vér és siralom szegélyezi utam.


Csak remélem, hogy lejjebb vidul,
De más vár lejjebb, amit én akartam,
Lejjebb méggyilkosabb harc dúl.

12
Piramist emeltek a millió csontból,
Teraszain lassan-lassan ereszkedek.
Ahogy mászok le – izomból –
Sírnak-sírnak az erényt elvesztettek.

Koponyák jönnek, koponyák mennek,


Csak a vijjogás, mi sosem enyhül.
Csupán reményeim szenderednek,
És az élet bennem egyre csak hűl.

A hősnőm megállt egy nagy kút szélén.


Én mellette lestem ott a mély sötétet.
Majd a valkűr megragadt – keze kemény –
S letaszított; hadd nézzem a tüzes mélyet.

13
Hét nap, hét éj zuhantam le,
Köröttem a tűzvész forog.
Hogy józanésznél maradtam-e?
Bolond kérdésre nem gondolok.

Csak a láva olvaszt végtelenül.


Csak a szalamander harap, kapar.
Aztán megérkeztem végezetül,
Ott meg kettő ördög; ölni akar.

Örök időn át ott beleznek,


Onnan nem lesz menekvésem.
Ezt meséld el a gyerekednek,
Riassza a mesterségem!

14
Kúrókönyv

Az életünk már túl érdekes.


Az izgalom is középszerű.
Vársz a reggel ezer újat;
Csak hogy este legyen, mit eldobhass.

Mostanában azt vettem észre, hogy nem olyan kiverni,


mint régen.
Tudjátok, amikor óriás izgalommal mentetek fel
pornhabra, hogy ott ámuljatok a hatalmas választékon és
a betegebbnél betegebb videókon.
Ez most már nincs.
Nem tudom, hogy azért-e, mert annyira megszoktam már
a rohanást és a másabbnál másabb benyomásokat a
fészbukról, instantgrammról meg az utcákról, de már
nem köt le két percnél tovább egy pornófilm sem.
Kedvtelenül görgetek három oldalon keresztül, míg végre
találok egy olyan vidót, ami egy picit érdekesebbnek
tűnik, mint a többi, aztán úgy csapom ki rá, mintha
munka lenne. Szinte már azt várom, mikor lesz vége.
Mikor meg végeztem, undorodom magamtól, hogy képes
voltam egy ilyen retek szarra kimárázni.

15
Nagyon brutálul kiüresedett az életem. Mikor még a saját
testem örömeit sem tudom élvezni, akkor mégis mit?
Megütöttem a mélypontot. Két hétig még egy gyöngéd
cirógatást sem kaptak a golyócskáim se tőlem, se mástól.
A kárszegem csak akkor fogtam meg, mikor fürödtem,
vagy hugyoztam.
Elmentem ezzel a pszichológusomhoz; hátha ő tud
valami megoldást. Bár nem cirógatta meg a zacsim, a
kezembe nyomott egy könyvet; Kúrókönyv. Én
érdeklődve néztem a fekete kötéses irományt, aminek a
gerince mentén egy rászerelt műpina dudorodott.
- Nekem ez segített – mondta a hölgy, amit nem értettem,
mert nem műfasz volt a könyv hátán, de vállat vontam.
És nekem is ez segített. Amint hazaértem, fellapoztam és
el is kezdtem olvasni a rövid sztorit a megrontott
takarítónőről. Nagyon tetszett. Úgy éreztem, megint egy
tizenkétéves vagyok, aki véletlenül egy olyan oldalra
jutott, ahol meztelen nős képek vannak és én meg atom
hokibajnokságot tartok. A következő történetnél már ki is
próbáltam a könyv alján lévő segédeszközt. Rendesen
jobb volt, mint a kenés. Csak olvasod, tolod és élvezed az
életet. És mekkora választék van benne! A szereplők
felsorakoznak a takarítónőtől a hűtlen háziasszonyon
meg a tanárnénin keresztül a megvadult kaukázusi
medveölőig. Ebben minden ember metalálja azt a
történetet, ami csak neki íródott meg speciálba!
Ez a könyv megváltoztatta az életem.

16
Miután megvettem, munkát találtam, barátnőm lett,
bestsellert írtam és az orvosok megállapították, hogy
kigyógyultam még a rákból is. Ezért a találmányért maga
Jézus Krisztus is visszajönne a Földre! Ezt a könyvet ott
tárolják a mennyei könyvtárakban és minden nap
angyalok olvassák és tisztogatják a következő
felhasználónak.
Vegyed meg te is most a saját Kúrókönyved!

17
III.
Új tavasz

Fehér hó és színes virág.


Ha zord télből menekül,
Zöldebb lesz a világ.

Azt hittem, örökké fog tartani a hádészi utazásom. Nem


is értettem, hogy kerültem a földre; köhögve, öklendezve,
az éltető levegőt újra magamba szívva. De örültem.
Sosem hittem volna, hogy ennyire fogok örülni friss
levegőnek, és annak, hogy én annyit szívok belőle
tüdőmbe, amennyit akarok.
Ott megállt velem az idő. A sárban ziháltam négykézláb
és zokogtam. Lila fejemen csorogtak a könnyek és én
egyre csak sírtam, mint egy újszülött. Újjászülettem!
Csodáltam a ragadós, átázott földet. Csodáltam a
férgeket, akik benne kúsznak. Csodáltam a magam kis
tömpe ujjait és a benne tökéletesen futó ereket. Dobogott
a szívem! Láttam! Szagoltam! Éltem!
Köröttem a magyarok dühösen egymásnak estek, hogy
miért hagyták, hogy éljek. Egyesek amellett érveltek,
hogy tíz perc alatt még mindig nem adtam ki a párám;
megérdemlem az életet, ha ilyen szívós vagyok. Mások
meg azt hangsúlyozták, hogy a krokodil sem bírja

18
örökké. Én mindkettővel egyetértettem, de azért mégis
hajlottam az én javamra döntők felé.
Egy öt perc után, ami egy örökkévalóságnak tűnt,
felálltam, eközben a magyarok tudomást sem vettek
rólam. Én egy kést vettem a földről – ez mentett meg
először – és elvágtam a kötelet, ami összefogta kezeim.
Szabad voltam végre. A magyarok közben már
egymásnak estek ökleikkel, lábaikkal, néhányan még
öveikkel is. Bolondok.
Én némán odébb álltam, úgy, ahogy újjászülettem; nem
kellett se vértem, se kardom, se pajzsom, se sisakom.
Elég volt nekem az az ócska rongy, amit rám aggattak
fogvatartóim és azonmód, mezítláb elbattyogtam
hazának.
Megvilágosultnak érzetem magam. Hatalmas béke és
megelégedés töltött el. Mint mikor egy favágó egy
hosszú nap után először végre kibonthatja a jól
megérdemelt pattintós zsömléjét. Jutalom a munka
végén. Nekik a sör, nekem az élet. Az értéke nem különb.
Mindketten megküzdöttünk érte. És mindketten elértük.
És most, hogy elértem, nem vágyok már semmire sem.
Legyen béke a szívemben és legyen béke a földemen.
Még aznap hazaértem a birtokomra. Nagy, macskaköves
út vezetett a mozaikkal díszített, görögös villához. Az út
mellett zöldellő kert, különböző mitológiai alakokra nyírt
tiszafákkal díszítve. Hatalmas korinthoszi oszlopok
mögött rejtőzött az előtér, mielőtt beléptünk volna a

19
házba. A mozaikok őseim tetteit ábrázolták; ahogy
Gennadiusz Szangvin lefejez egy törököt a
konstantinápolyi ostromkor, vagy, ahogy Euszebiosz
Szangvin megvédi családját a rabló keresztesektől. Ősök,
akikre büszke lehetek. De büszke vagyok?
Már nem érdekelt a vérontás. Már nem bántam, ha
„idegenek” leigáznak. Ember ember; nekem nincs
különbség többé. Úgyis mind Hádészben veszünk el.
A házban a család megkönnyebbülten fogadott engem;
azt hitték, fiuk veszett. Valójában elvesztem. Már nem az
voltam, aki pár napja még izomból gyaptam a
magyarokat. Már az voltam, aki még aznap este el fog
menni a hegyre és remetesorba vonul… ha nem is
örökké, egy időre; ki tudja meddig.
Ez szíven ütötte a családot, hisz alig láttak, és már
mennék is, de nekem ezt meg kellett tennem. A hegyen
volt a helyem. Ott, a ködök mélyén tovább követhetem a
nyomot, amit ma a bitó tövében felfedeztem.
Megettem hát utolsó vacsorám, majd rituálisan
megfürödtem; lemostam a régi énem minden
maradványát, és útnak indultam ugyanabban a szakadt
rongyban, amiben az „ellenség” fogvatartott.

Aznap éjjel újhold volt; a sötétben tapogatózva kellett


gyalogolnom. Sokszor elbotoltam a földesutak
buckáiban, kátyúiban, de mint a fogócskázó gyerekek,
akik szintén nyulat fogtak, én is felálltam és mentem

20
tovább, mintha mi sem történt volna. Nehéz volt
menetelni, de nem akartam egy perccel sem halasztani a
hegycsúcsra való érkezésem. Táskám szerencsére nem
volt. Itt már nem kell semmi. A hegyen csak én kellek és
a tudásom.
Az erdő olykor ijesztő volt; a fenyők fekete sziluettjeiben
olykor gonosz árnyakat véltem felfedezni. Gonosz
árnyakat, akik leragadnak magukkal Hádészbe, ahonnan
épp, hogy csak feljöttem. Ezekkel nem mertem túl sokat
foglalkozni; még a végén valóra válnak. Sokszor inkább
becsuktam a szemem, hogy véletlen se lássak baljós
árnyakat és mentem.
A hegy egy idő után erősen emelkedni kellett. Az útról
már rég letértem és a sűrű aljnövényzetben kellett
áttörnöm. Szeder és csalán karmolt és csípett, míg
mindenféle általam nem ismert növény indája
visszatartott. Már négykézláb kúsztam fölfelé, izzadtan,
kifulladva. Már-már azon gondolkoztam, hogy hagyok
mindent a fenébe és elalszom ott, ahol épp küszködök.
De aztán végülis szépen lassan feltörtem, oda ahol már
lankásabb volt a terep. Ott feltápászkodtam, és ahogy
keletre néztem, láttam, hogy az ég kezd halványodni; jön
a reggel.
A hegyoldali tisztáson, ahol álltam, egy apró csapás
szaladt át. Erre tértem rá, és reméltem, hogy egy
kellemes barlang felé vezet. Ahogy mentem, a felkelő
nap halovány fénye megvilágította előttem az utat; már
nem kellett tartanom attól, hogy elperecelek és lezakózok

21
a köves meredélyen. Ez már egy jó pont volt. Aztán
ahogy battyogtam, csuma izzadtan, át az erdőn, a
távolban, egy kiálló sziklaszirten egy törökülésben
meditáló alakra lettem figyelmes. Ez felbuzdított. Olyan
energia sugallt belőle, ami engem teljes erővel maga felé
vonzott. Rohanni kezdtem felé. Mikor odaértem, jobban
szemügyre tudtam venni. Mintha tükörbe néztem volna.
Kék szemem csillogott rám. Széles orra ki-kitágult,
ahogy szája vigyorra nyílt. Szakállát ugyanúgy hordta,
mint én, akárcsak a haját. Felállt és római módra kezet
fogott velem:
„Deák Péter.”
„Szangvin Melncholisz.”

22
I.
Táltos

Engem nem érthet meg senki fia.


Mert nem vagyok a pórnép része.
Lila köntösben trónolok
És engem követ Hungária.

Fekete szív, csillogó szem,


Egyik mögé sem lát senki.
Kiválasztott vagyok, asszem.

Nagy irodalomtudományaim során megtanultam, hogy


annyi, de annyi író, költő és művész állt a nép élére.
Hangoztatta, hogy ők igenis kiválasztottak, ők igenis az
embereket kell, hogy vezessék. Hogy ők azok, akik jobb
világba visznek minket. Gyönyörű kép. Minden művész
– köztük én, a legnagyobb is – vezető. És minden vezető
különleges képességekkel rendelkezik. Én is, mint
megannyi pionír, birtoklok egy ilyen készséget. Hadd
meséljem el, hogy is bukkantam rá.

23
II.
Képességem

Ott megy el szerelmem,


Nem is beszélt velem soha.
Kellene kis szívét szerelnem,
Soha többé nem lenne mostoha.

Minden táltosnak, nekem is van egy különleges


képességem. Valami, amit más nem tud. Valami, amire
csak én vagyok képes. Valami, ami egyedivé tesz. És
higgyetek nekem, én vagyok minden ember közül a
legegyedibb.
Egy téli buszozás során fedeztem fel a tálentumom, még
südő koromban, azaz kábé három hónapja. Meredten
bámultam ki a párás ablakon. Míg a busz meleget
sugárzott, kint az utcán mindenki dideregve mászkált
vaskos kabátjában.
A kabát elfed. A kabát melegít. A kabát jobban szeret
minket, mint mi az embereket. A kabát sosem bánt meg
szavakkal és sosem hagy cserben bennünket, mikor
legnagyobb szükségünk van rá. A kabát nem gondol
magára. Ezért szeretjük. Ezért hisszük azt, hogy szeret

24
minket. Bár ne gondolna senki másra, csak énrám! Olyan
boldog lennék.
De én átláttam a kabáton. Szemeim átláttak a népet fedő,
homályos szöveten és megcsodálhattam testüket, teljes
pompájukban. Láttam hol van szőrszál, ahol nem kéne,
hogy legyen. Láttam, hol van dudorodó anyajegy.
Láttam, hol van elrejtőzve pattanás, amit akármennyire is
szeretnének kinyomni, meg kell várniuk, míg valami
bizalmas emberhez érnek, aki ki tudja nyomni nekik,
mert ők maguk nem érik el. Aztán egy idegent mégsem
kérhetünk meg ilyenekre… milyen szomorú. Milyen
magányos. Hát ez a felebaráti szeretet, amire Jézus
Krisztus Pantokrátor urunk tanított minket?! Hát ez a
nemzeti összetartozásunk, amit a nagy államférfijaink
meg nőink olyan hevesen hirdettek? Hát ez az, hogy egy
vérből valók vagyunk?
Szóval átláttam. Mindenkit pucéran láttam. Láttam, a
férfiak többé-kevésbé szőrős karjait, a nők kisebb-
nagyobb mellbimbóit. Az egyik káddugó-szerű, a másik
picike és hegyes, a harmadik szélesebb, de lapos. Láttam
azokat a tetoválásokat, amiket még a madár sem nagyon
lát. És tudjátok, mi jutott eszembe?
Hogy elképzelem, milyen lehet ezekkel az emberekkel
lefeküdni!
Ez az én varázsképességem. Ez az én titkom. Ez az, ami
elválaszt engem meg a többi, középszerű embert.
Bárkivel létesíteni tudom a legintimebb kapcsolatot úgy,

25
hogy ő nem is tud róla! Hát nem nagyszerű? Hát nem
elképesztő? Ki tud még ilyet? Senki.
Sétált fel a nő, akit minden nap láttam előtte a boltban.
Láttam magam előtt úgy, ahogy az arany atyaúristen
megteremtette és elképzeltem. Előtte még sosem tettem
ilyet, de akkor elképzeltem. Elképzeltem, hogy szeretem
őt. Hogy ő a mindenem. Hogy őnélküle az életem semmit
sem ér. Olyan melegség öntött el! Olyan szeretet. Egyet
tudtam érteni az Úr tanításával. Szerettem mindenkit.
Nőt, férfit, öreget, kevésbé öreget. Furcsa volt.
Őszintén szólva, nem egy olyan ember volt, akit szívem
szerint visszagondolva nem képzeltem volna el. De
akkor… a pillanatban más volt. A nagy szerelemben
valahogy sohasem vesszük észre a hibákat, azt, ami
nekünk árt és megkeseríti az életünket. Nagy önismeret
és rengeteg erő kell az ilyen felismeréshez. És amikor
már túl vagyunk a szerelmen és rájövünk, mi is volt
lelkünk oly hatalmas fájdalma, rájövünk, hogy olyan
nyilvánvaló. Olyan szembetűnő. És ostorozzuk magunkat
vakságunkért, pedig nem szabadna. A vakság
természetes. Az elfogultság ajándék. Mi lenne a világból,
ha még a hozzánk közel állókat is kegyetlenül
kritizálnánk? Milyen szomorú, hogy az idegeneket
kritizáljuk! Milyen szép lenne, ha úgy szeretnénk
egymást, mint a szeretők.
Én így voltam akkor délután a buszon. Nem zavart a
vénasszonyok ráncos, lógós „elefántfüle”. Nem zavart a

26
sötét pihe egy-két nő hátán. Vagy a téli bunda, ami
egyébként a hosszúnadrág rejtekében pihent.
De bármennyire is szemléltem mindenkit, tekintetem
mégis csak őrajta maradt; a boltoson. Anyám lehetett
volna. Valahol az anyám is volt. Valahol… de nem ott.
Ott és akkor a szeretőm volt. A szeretőm, akivel a
„Jóreggelt! Köszönöm! Viszlát!” szóváltáson kívül
egyebet nem beszéltem. De szerettem. És ő is szeretett.
Fejemben együtt éltünk hosszú, hosszú évtizedeken át,
távol az emberi gyarlóságtól, kint, valahol a
Badacsonyban. Ott, az erdő mélyén neveltük
baromfiainkat és fiainkat, termesztettük vacsoránkat és
mindenféle varázsnövényeinket és boldogok voltunk.
Olyan boldogok! Soha sem fért oda hozzánk senki.
Elszigetelődtünk. Közben az egész emberiség kiirtotta
magát. A világ egy kegyetlen csontsivatag lett, a folyók
vértől áztak, de mi ott békében éltünk… Míg meg nem
haltunk. Akkor aztán végleg kihalt az emberiség és
végleg béke hullt a tájra. A természet fellélegezhetett. Az
állatok ismét nyugodtan járhatták az erdőket, mezőket. A
halak többé nem fulladtak olajba. Többé nem volt, aki
lepusztítsa az ózon lyukat. Egész furcsa volt így a világ,
emberek nélkül. Újra vad, újra kegyetlen, de mégis szép
és csábító.
Nem a megtörténtről írok itt. A lehetségesről. És ez, ami
a fejemben akkor megfordult, lehetséges és valós volt.
Épp olyan valós, mint az, hogy ti ezt itt olvassátok.

27
Szemlélgettem. Egy évezreden át néztem volna, és egy
évezrednek tűnt a hazaút a döcögős délsomogyi utakon.
Mégis egy perc alatt elrepült. Hát nem keserű? Azt
hisszük, örökké tart, és egy percig sem.
Megérkeztünk a szomszéd faluba. Ő leszállt és elsétált.
„Milyen szomorú” – gondoltam magamban.
„De milyen szép” – gondoltam rögtön. Ő most haza
megy, az otthonába, ahol meleg van, és ahol szeretik.
Ahová nem férkőzik be a téli fagy és az emberek
fanyarsága. Őt ott szeretik. És mikor hazaér, megcsókolja
a férjét és boldog lesz. Ezerszer boldog.
És nekem több már nem kellett aznap. A vének
bölcsességével mondtam le életem szerelméről, akivel
sosem beszéltem négy szónál többet.
Majd a sofőr egyesbe tette az ikaruszt és kigurultunk a
megállóból, közben pedig mindenki varázsütésre
felöltözött. Én meg keserédes szájízzel repültem haza, át
a hólepte, magányos, téli tájon.

28
Mama

Szia, Mama!
Képzeld, író lettem!
Már egy hete, hogy kiadták az első könyvem és pár nap
múlva lesz a bemutató! Sajnálom, hogy nem tudsz itt
lenni, de ha gondolod, majd akár olvashatok is fel belőle.
Szerintem tetszene; egy verseskötet. Vannak benne
boldog és szomorú dalok is, pont, mint az életben.
Remélem, büszke vagy rám. Édesanyáék azok. Egy nap
talán rólam is majd tanulni fognak az iskolákban, mint
Petőfiről, vagy József Attiláról. Milyen fura lenne! Az
unokádról tanulnak a jövőben!
Node elég az ábrándozásból! Remélem, neked jó sorod
van most. Valamikor majd én is meglátogatlak, de hisz
ezt te is tudod. Párszor már majdnem elindultam hozzád,
de mindig közbejött valami, ami miatt maradnom kellett.
De ami késik, nem múlik! Meg jobb is így… másképp
nem tudtam volna kiadni a könyvem.
Mamiék is jól vannak, de azért mindenkinek hiányzol.
Mégsem ugyanolyan az élet, hogy nem vagy itt… De
majd megyünk hozzád, ígérem.
Fura…
Sosem ismertelek. Egyáltalán. Mégis elszomorodom, ha
a hiányodra gondolok. Mami sokat mesélt rólad; hogy

29
mennyire örültél volna nekem, és hogy mennyire
szerettelek volna téged! Lehettem volna a kényes kis
unokád, akit szíved vágya szerint ronthatsz el, Mamiék
nagy bánatára. Adhattál volna nagymamás cukorkát,
amikor vigyáznod kellett volna rám, vagy degeszre
tömhettél volna, valahányszor véletlen beesek a házadba.
De ez nem történt meg.
Szomorú.
Valahogy pont elkerültük egymást… Pedig biztos
nagyon büszke lennél ránk. Rám, és a testvéreimre is.
Talán így is büszke vagy…
Remélem.
Remélem, hogy a helyen, ahol épp idődet töltöd, tudatják
veled minden eredményünket, hogy te kihúzhasd magad
és elmondhasd, hogy ők a te leszármazottjaid! Mi
vagyunk a véred. Mi visszük tovább a neved! Én tovább
viszem. Egyszer egy bölcs azt mondta, hogy nem az hal
meg, akit eltemetnek, hanem az, akiről már senki sem
szól.
Mama…
Nagyon szeretlek, így is, hogy sosem találkoztunk, és
hogy már a földben emésztődsz. Szeretem az emlékedet,
mert csak azt ismerem. És hiányzol. Rettentően hiányzol,
bár sosem találkoztunk. De majd még fogunk.
Mindnyájunk hajóját már ácsolják, és én kész vagyok
átevezni a folyón hozzád. Addig mindenképp büszkévé
foglak tenni, ha eddig még nem is sikerült.

30
Tessék: írtam egy verset is neked, drága mamám!
A szívemben örökké élsz.
Szerető unokád; Szangvin Melncholisz.

Az őseink sírjához
Egy nap mind le kell, boruljunk.
Rájuk emlékezni;
Ez az egy nagy dolgunk.

31
Mosakodás

Tornasorban állunk minden nap.


Vigyázzban, katonamódra.
Fegyelem szükséges, hogy ne lógjunk ki,
Mert ha kilógsz, mi lesz veled?

Hosszú este állt mögöttem. Furcsa álmok, furcsa versek,


mik születtek fejemben. De ma új nap virradt. Új reggel
süt le rám, míg a bőröm egyre szikkad, és egyre bűzölög
a pici szám.
A lustaság viszont nem enged. Nem hagyja, hogy
elhagyjam az odúm. Sátrat állítottam neked, de ne vedd
ezt a bókot szigorún.
Már órák óta süt rám a Nap. De én mégsem tudok
kikelni. Ma is korábban akartam, de engem innen nem
lehet, csak verni. Úgy imádok heverni!
Reggel hét és nyolc és kilenc is múlt. Dönget egyre már a
tízes, közben ég bennem a bolond húgyút; megyek,
ágyam, ne légy vizes!
Nyújtózva, ásítva szelem át a parkettot én, közben pedig
egyre jönne ki valami károm végén.

32
Elértem! Ezt reméltem, bár nem voltam biztos
sikeremben. De hát ki biztos pont ebben?
Mikor kiugrott az utolsó csepp és szabadon mehettem
mosdani, elöntött a csupa jókedv; végre mehetek fogat
mosdani!
Búcsút mondok büdös számnak. Most már tisztaság lesz
végleg az úr. Nem lesz többé olyan ember, kit rossz
szájszagom orrtövön szúr.
Kinyomtam a fogkrémet és dörzsölgetni kezdtem bőszen,
hogy ne legyen fogatlan vigyorom húsz év múlva, vagy
idősen. Percekig dörzsölgettem. Közben néztem magam
a tükröm mélyén… álmomban jó ocsmány lettem. De
most már tényleg vége ennek! Eljött hát a Nap ideje.
Ideje kinéznem embernek, aki ötszáz közé beillene.
Kiköptem a fogkrémet is, szám már csillog-villog,
illatozik. Most meg az a szép rész következik, miben
Szangvin fésülködik.
Megragadtam a fésűt bőszen, és elindultam fejem felé, de
útközben nem megütköztem? Fésülködik a faszom!
Ledobtam a fésűt a földre, összeborzoltam a hajam,
szakállam és kiléptem a fürdőből, még mindig csipásan,
kócosan; nem leszek a tömeg majma!

33
Új-cinikus

A legbuzgóbb tanítvány
Az háromszor megtagad.
Soha ne merészeld
Tanítványnak hívni magad!

Diogenész híres görög filozófus. Mégis egy magyar


mutatta be nekem, és azóta teljes egészében az ő tanainak
szentelem az életem. Ő az, aki teljesen jól
megfogalmazza az életet. Ő az, aki teljesen jól áll a
halálhoz, és hogy mit tehetünk vele kapcsolatban. Ő az,
aki felnyitotta a szemeimet. Köszönöm, Pepe, hogy
megismerhettem!
Akkor épp megint a hegyen voltam, mint remete.
Valamelyest már akkor is kutyaszerűen éltem. Minden
különösebb felelősség nélkül, az erdő mélyén. A
legnagyobb örömet az éppeni falat vadnövény megrágása
és lenyelése okozta. Vagy akár az, ahogy a kedvenc
bokrom tövében könnyíthettem magamon, miközben
fölöttem a madarak éneke vonta el figyelmem a guggolás
nehézségeiről. Életem legszebb percei! Életem legszebb
hetei! Pepével csak ritkán találkoztunk. Nem is igen
beszélgettünk, csak pacsiztunk egyet, vagy
versenyeztünk. Némán éltünk ketten, mint a kutyák.

34
Néha viszont mégis mesélt nagy bölcsekről, meg nagy
bölcsességeket. Néha vitatkoztunk. Olyankor tógás
öregnek éreztem magam, őshazámból. Egy ilyen alkalom
során hoztam fel Platót, hogy milyen bölcs ember volt,
hogy mekkora igazság rejlik a barlangmetaforája mögött.
Sosem olvastam a könyvet. Csak valahol hallottam és
úgy gondoltam, Pepe biztos értékelné, hogy van
fogalmam arról, hogy ilyesmi létezik. Persze normális
ember nem csinál ilyet, hogy töredékes tudásával
dicsekszik, de ki mondta, hogy én normális ember
vagyok? Tehát Platót istenítettem éppen, a sötét éjben,
szúnyogokat csapkodva és a barlangban égő tűz füstjét
belélegezve és olykor köhintve, mikor mondandóm
felénél Pepe felemelte kezét és így szólt;
- Plató egy bolond. Diogenész is megmutatta.
Én kérdőn néztem rá, és ő elmesélte, hogyan
szégyenítette meg az általam oly nagyra tartott bölcset az
ős-cinikus, azzal, hogy egy megkopasztott tyúkot lóbált;
ti is tudjátok, vagy ha nem, nézzetek utána, mi vagyok
én, Diogenész heroldja? Én is csak úgy hallottam!
A lényeg, hogy meggyőzött. És ettől fogva én is a vén
bölcs tanítványának hirdettem magam. Akkora hévvel
voltam az öreg iránt, hogy pár híján az összes történetét
elmondtattam Pepével. Ő szívesen el is mondta, sőt
többet is mondott volna, de én közben elfáradtam és úgy
voltam vele, hogy a történetek alapján Diogenész is
inkább aludni ment volna, mint hogy valami filozófusról
hallgasson meséket. Ezután pedig lemásztam a hegyről és

35
beköltöztem a városba. Ott csatlakoztam a csövik közé és
én is gondtalanul éltem a homelessek életét.
És nem hinnétek el, de én is követtem Diogenész példáját
cselekedeteimben. Volt, hogy én is vásártéren ettem.
Egyszer kimentem egy lámpással igaz embert keresni
fényes nappal – meglehetősen kevesen értették ezt az
elvileg köztudatba égett cselekedetet – és én is szó szerint
nincstelenül éltem. Gyakorlatilag minden tulajdonom az
általam viselt kevés ruhában merült ki. Szerencsémre
pont nyáron fogott el a cinikus hév, mert ha télen teszem
ezt, akkor meg is döglök tüdőbajban. De ilyen
problémám akkor nem volt. Akkor elég volt egy fehér
gatya, ami időközben szinte feketévé koszolódott az utca
aszfaltján, meg a parkok sarában. De én ezzel nem
foglalkoztam. Egyre szőrösödtem, büdösödtem és egyre
igénytelenebbnek éreztem magam, ami akkor jó érzésnek
hatott. Talán csak a fogaimmal foglalkoztam, mert azokra
érzékeny vagyok, és ki nem állhatom a lepedékes
szájüreget, de hát ez mégis elfogadható; az egészséghez
kapcsolódik az ápolt fogsor. Az egészség meg nyilván
Diogenész szerint is megtartandó… vagy nem?
Egy hónap után meg méginkább belelovaltam magam a
kutyaszerűség rejtelmeibe. Már gond nélkül vizeltem
nyílt utcákon – ami az elején a túlzott szemérmetességem
miatt nem igen ment. Már gond nélkül kakáltam a járdák
mellett. Sőt! Egy idő után gond nélkül levizeltem azt, aki
megrótt a gusztustalan viselkedésem miatt. Egyszer egy
kéket is lecsúrtam, mert meg akart büntetni
közszeméremsértés miatt. Erre jól elvert és bevitt az

36
őrsre, ahol el kellett töltenem egy éjszakát, vagy kettőt,
de legalább kaptam kaját, szóval ez is megérte.
Időközben pedig még verseket is írtam, amiket
elszavaltam az utcán. Pénzt sosem kértem, de mindig
dobáltak elém a macskakövek közé. Ezt később pedig a
többi alkohol, vagy egyéb függő sorstársam kikaparászta
és elköltötte „kajára”. Emiatt pedig nagy hírnevem kelt a
csövesek közt. Én lettem a csövi király, aki élelemre,
koccintósra, szipura, herbálra, meg mindenféle más
finomságra biztosítom az anyagiakat. Mindig a
nyomomban voltak a hobók, ami jól is jött, mert ezentúl
a testőrségemként működött a város legallja. A
kitaszítottak. Többé már nem jött oda rendőr, mikor épp a
dolgomat végeztem. Most már akár a járda közepén is
csinálhattam a nagy dolgomat, sőt! Egyszer az egész
főutat lezárták a hajléktalan tesókáim, hogy ott
kakálhassak. Ekkortól fogva a szexuális igényeimet is
kiélhettem a nyílt utcán, egyedül, vagy társsal, vagy
társakkal! Ez az élet, nem igaz? Még hogy a hobók világa
szenvedés! Arany életem volt. Boldogabb voltam, mint
valaha! Enyém volt a város! És mindezt Diogenésznek
köszönhettem! Köszönöm, Diogenész! Szeretlek!
Saját negyedem alakult ki a város eldugott szegletében.
Az egyik elhagyott gyárépületben saját királyi udvarom
termett. Kiszolgáltak. A kukázások során találtak egy
részét mindenki nekem adta ajándékba. Bármi
kívánságom volt, teljesítették. Saját háremem alakult ki
azok közül a nők közül, akik nálam kerestek menedéket
és oltalmat. Én voltam az isten. Én voltam a király. Én

37
voltam a fejedelem a nincstelenek között. Én voltam az,
aki még a szegénységben is a leggazdagabb. Aki a
szegényeket is kifosztottam úgy, hogy ők még örültek is
neki.
Picit mégis mintha hiányoltam volna valamit. Pedig
tényleg megvolt minden, amire vágyhattam, mint hobó.
Egy hajléktalan sem álmodhatta, hogy ilyen sorsa lesz!
És én, aki jó körülmények közé születtem, és aki önnön
akaratom miatt jöttem a kóborlók, drogfüggők és
kisiklott életűek közé, a királyuk lettem. Mégis egyre
inkább kezdtem érezni, hogy ez nem az én utam.
Hírnévre tettem szert, ami nagy vágyam volt, mert
mindig is szerettem volna híres lenni. Ráadásul a
költészetem vezetett a hírnévhez, ami szintén vágyam
volt. Nem akadt viszont senki, akivel elbeszélgettem
volna. Pepe, aki nyilván hallott a tetteimről, először
valószínűleg nevetett és azt mondta rám, hogy:
„Mekkora király!”
De mikor jobban belegondolt, hogy milyen úton jutottam
idáig és többet hallott a tetteimről, valószínűleg azt
gondolta;
„Baazdmeg, ez azért erős!”
Én ezzel akkor mit sem törődtem.
Hanem egy nap! Egy nap épp a kedvenc parkomban
sütkéreztem, mikor odajött fölém egy különös, öltönyös
alak.

38
Aznap gyönyörű, azúrkék volt az ég és a madarak
vidáman csiviteltek a zöldlombú fákon. A parktól nem
messze robogva, süvöltve mozgott a forgalom és
hatalmas hangzavart keltett a sokszáz ember beszéde,
ami összeadódott. Az aszfaltról és a kőfalakról erősen
visszasugárzott a hőség, de a parkban pont kellemes volt
az idő; lágy szél suhant végig a harmatos füvön, át az
árnyékos fák között. A Nap még nem volt különösebben
erős, így bármi kellemetlen érzés nélkül sütkérezhettem,
mint gyík a sziklákon, mikor odajött ez az alak.
- Kitakarod a fényem, Alexander! – utaltam én még
ekkor is rég elhagyott mesteremre.
Az illető odébb állt picit, de nem hagyott magamra.
- Szangvin úr – szólt hozzám – lehet egy filozófiai
jellegű kérdésem?
Szemem erre a kérdésre felcsillant. Lehet ez? A mondat,
amire már hetek óta várok, végre elhangzott, ráadásul
egy ilyen csodálatosan szép napon!
- Hát már hogyne lehetne! – mondtam és felültem,
köröttem a testőrség meg intrikáltan figyelte a
történéseket.
Végignéztem az úriemberen. Valójában semmi különös
nem volt rajta; úgy nézett ki, mint minden más öltönyt
viselő ember.
- Ha meghalna – kezdte – mit akarna, mi történjen a
testével?

39
A testőreim ezt fenyegetésnek vették és szinte lerohanták
az embert, de én intettem, hogy nyugi.
Utána meg izomból elkezdtem gondolkozni azon, hogy
vajon mi lenne a leginkább megfelelő, a cinizmus
filozófiája szerint. Arra jutottam, hogy nyilván az, ha
testemet elégetik és fa nőhet a hamvaimból.
Ezt nagy buzgón ki is fejtettem az úriembernek,
miközben büszkén csavartam a retkes szakállam.
Ő csak nevetett. És nevetett. És egyre csak nevetett.
- Ezt gondoltam – szólt, amikor már abbahagyta a
számomra meglehetősen kellemetlen hahotázást – Nem
csináltuk meg rendesen a házi feladatot, Melncholisz úr!
Én csak néztem. Mi az istent képzel ez magáról? Nagy
filozófus, aki leszólhatja Diogenész szellemi utódját?!
Hát felálltam. Ökölbe szorítottam kezem. Régen ilyet
nem tettem volna. Miért is verekednék össze bárkivel,
valami értelmetlen vita folytán? De ez az előtt volt, hogy
fejembe szállt volna a dicsőség és a büszkeség, hogy én
vagyok a csövikirály.
Ő felemelte kezét és folytatta:
- Na, na, na! Nem kell erőszakhoz folyamodni, ifjabb
Diogenész! De hadd frissítsem fel az emlékezetét ebben a
témában! Nyilván ismeri a cinikus minden mondatát és
cselekedetét, de ebben nem éppen az ő nyomdokaiba
lépett. Tudja, volt az a rendelkezése, hogy ha meghalna,
vessék ki a városkapun egy bottal.

40
Amikor az illető, aki elsősorban megkérdezte, mi legyen
a testével visszakérdezett, hogy miért pont egy bottal, a
mester így válaszolt;
Hát hogy megvédjem magam a vadállatok ellen.
Erre a kérdező tisztázta, hogy holtan nem tudna mit
kezdeni a bottal.
Diogenész erre visszakérdezett, hogy ha úgysem tud mit
kezdeni magával a halál után, mit rendelkezzen a teste
felől?

Én ekkor picikét megtörtem. Vagy talán nagyon. Ebben a


pillanatban még az ég is beborult. Az éltető Nap elbújt a
vastag, sötétszürke felhők mögé, én pedig elkeseredetten
szembesültem bolondságommal. Ráeszméltem, hogy
igazából semmit sem tudok Diogenészről, vagy
legalábbis pont annyit tudtam róla, mint Platóról, mikor
Pepe kioktatott. Ráeszméltem, hogy még az életmódom
sem volt olyan, mint a mesteré, hisz én mégis egy
szolgahaddal rendelkeztem, mikor ő még egy fatálat is
elhajított.
Akkor elküldtem mindenkit magam körül. Akkor a város
zaja valahogy megnőtt. Akkor hirtelen tudatomra
ébredtem és rájöttem, milyen gusztustalan és szennyes
vagyok kívül és belül is. Rohantam kifele a parkból. A
város minden apró zúga taszított. Taszítottak a járdák.
Taszítottak a hidak. Taszított minden járókelő, minden
öltönyös és minden kukásmellényes munkás. Taszított a

41
levegő, a pára, a gáz, amit beszívtam az ott eltöltött hetek
során. Futottam és futottam. Lerohantam a folyó partjára,
letéptem magamról minden ruhát és belevetettem magam
a sárga vízbe. Talán most nem tenném; abban is csak a
város mocska úszik, de akkor… akkor úgy éreztem,
lángolok és csak a víz segíthet. Bementem hát és
lebuktam a víz alá. Sokáig úsztam előre, csak előre a
végtelen sárgaságba. Mikor már nem bírtam tovább,
feljöttem és felfeküdtem a felszínre. Aztán csak
sodródtam lefelé. Sodródtam el a városból. És ahogy
sodródtam, eleredt az eső. Dehogy eső! Elkezdődött a
vihar. Mintha Isten megnyitotta volna a mennyei
csapokat, hogy segítsen a testem és lelkem
megmosásában és csak zúdult, zúdult a csapadék.
Éreztem, ahogy tisztul a lelkiismeretem, és ahogy szépen
kiűzöm magamból az önzőséget. Közben egyre úsztam.
Lassan elhagytam a városhatárt. Egyre messzebbre
kerültek a gyárak füstölgő kéményei; az utolsó épületek,
amelyek a városból látszottak. Aztán csak a fák
szegélyezték az utam. Mikor úgy éreztem, eleget
lebegtem a vizen, és pici, törékeny lelkem megnyugodott,
kiúsztam a partra és megráztam magam, mint a hitvány
kutya, aki voltam. Aki vagyok.
Ez után fogtam magam és elindultam a hegyre újra, hogy
Pepével töltsem a nyár hátralevő részét és kiverjem a
fejemből a sok ostobaságot, amit azon a nyáron
gondoltam, mondtam és tettem.
Mennyivel jobb és szebb volt mindez után az erdő!
Mennyivel nyugodtabb és csöndesebb az emberek zaja

42
után a fák és állatok csöndje! Ti mind, akik városban
éltek, ezt nem érthetitek. Ez maga a paradicsom! Az
emberek világa nem embernek való! Az erdő az, ami
békét, erőt és nyugalmat ad. Az erdőben az én helyem. A
halkan susogó fák zöldjében. A kellemes illatú földek
mélyén, ahol minden fájdalom nélkül elcsattoghatok
mezítláb. Az éneklő madarak fészke alatt, ahol a
csivitelés ellenére is nyugodtabban alszok, mint egy
hangszigetelt szobában. Ott az otthonom. Ott a békém.
Ott, a lemenő Napot szemlélve, ismét Pepével ültem és
megint egy szót sem kellett szólnom, hogy elmondjam
mindazt a hülyeséget, amin keresztülmentem, és hogy
nevessen azokon. Némán ültünk ott a szirten, mintha mi
sem történt volna.
Akkor megfogadtam, hogy hiányos ismerettel semmibe
sem vágok bele – ez a mese kivétel, mert ebben fontos
szerepe van a hiánynak! És azóta boldogan élem
konformista életem – mert azóta mégis lejárok falvakba
és városokba – és messze kerülök minden hobót, nehogy
felismerjen.

43
Rendőrösmese

Figyeld; a hatalom ma
A kisemberek mokkja.
A hatalmas meg menekül,
Menekül a drogba.

Egy téli, vagy tavaszi este Szklabin barátomnál


lazulgattunk. Már megnyílt és el is párolgott jó pár bor,
meg még talán sör is. Kis, bordó asztalkán állt a vízipipa,
amit oly buzgón és oly szorgalmasan pöfékeltünk, mint
legalább egy gőzmozdony, vagy valami egyéb gőzgép.
Nekem már kitágult az elmém, ahogy ott ültem, a
félsötétben a lila, bőrkanapén, köröttem olyan sűrű
köddel, amit vágni lehetett volna.
Ott fetrengtem és nézegettem a sárkányokat és a
füsttündéreket, ahogy előmásznak Gipasz és Szklabin
barátaim tüdejéből.
„Nekem is ki kell próbálnom!” – gondoltam, és nyúltam
a pipáért.
Meg is kaptam, ki is eregettem a gőzszörnyeket ajkaimon
és néztem, ahogy szépen, lassan a távolba vesznek és
eloldódnak a szoba többi füstjében.

44
Kinyílt az ajtó. Egy fehér hajú, hófehér lány lépett oda
hozzám. A többiek nem látták. Csak én láthattam. Fölém
hajolt, rátette selymes, meleg kezét a szememre és
gyöngéden lecsukta.
Kicsapódott az ajtó. Kékruhás, fegyveres rendőrök
rontottak be ütlegeikkel, és verték, gyapták barátaimat,
teljes erejükből, engem meg a földre taszítottak és
megbilincseltek. Fejemhez pisztolyt szegeztek és
fenyegettek, hogy ha nem nézem végig, ahogy „narkós
társaim” agyonverik, fejbelőnek.
Elég!
Újra nyugalom volt a szobában; csak én ziháltam egy
picikét, de Szklabin és Gipasz mit sem vett észre az
egészből.
Nem kéne aludnom.
Vagy haza kéne mennem, aludni.
Utóbbi mellett döntöttem.
De előbb még be kéne zúznom egy kis chipset; bolond
kajaflashem van.
És így is tettem. Úgy tetszett, hogy órákon át tolom
befele a végtelennek tűnő tortillát, mártással. Egy darab
megrágása szinte évtizedekbe telt. És mégis úgy tűnt,
hogy a pár perc alatt megettem legalább ötezer darabot.
Már szinte éreztem, hogy egyre csak növök és növök;
mire hazaérek, legalább egy mázsa leszek.

45
Aztán amikor az evés közepette egyre csak bólogattam az
álmosság miatt, Szklabin úgy döntött, ideje, hogy
aludjunk, mert ő maga is elég fáradtnak érezte magát. Én
ezzel csak egyet tudtam érteni. De én ma otthon alszom!
Felálltam. Átsuhantam a ködös szobán, kicsaptam az
ajtót, amin robbanásszerűen távozott a füst meg a zene az
utcára. Lekezeltem drágajó szarkész barátaimmal,
szépen, komótosan letápászkodtam a lépcsőn és útnak
indultam hazafelé.
Érdekes a falu így télen éjszaka, dolgok hatása alatt.
Egészen varázslatosnak tűnnek a párák, amik minden
egyes lehelettel távoznak testemből. A jég csillogása az
úton olyan érzetet kelt, mintha tündérországban lennél.
Hát még ha hó is lenne! Képzeld el, mennyivel
káprázatosabb lenne ez az éj hóval! Képzeld el, ahogy az
utcalámpák alatt táncolna a halovány gőz! Ahogy a
fényük meg-megcsillanna a jeges hó felszínén! Ahogy
minden lépted alatt mindig másképpen ropogna a kása!
Egy kocsi állt meg mellettem.
Ne rendőr! Ne rendőr! Ne rendőr! Ne ren- Baaaazdmeg!
Lehúzták az ablakot és odaintettek magukhoz.
Én akkor épp féltem. Nem. Rettegtem! Bolond
paraflashek jöttek rám. Hogy most megérzik új,
zöldüveges kölnim szagát – Cannabis for men – és azon
nyomban le is csuknak.

46
Hogy megjósoltam, gecó! Ott kellett volna aludnom
Szklabinnál és másnap, brutál lejövőn kellett volna
hazabattyogni. Kitisztultabb lett volna az elmém is, meg
az ég is. Mondjuk akkor lemaradtam volna a csillogós
hófantáziálásokról. De na… akkor nem lennék szarban
sem.
- Jóestét, uram! – szólt a rendőr.
- Jóestét, uram! – szóltam én.
- Merre járt ilyen késő este? – kérdezte a rendőr.
- Narkózni voltam – feleltem én.
Mit tagadjam? Lerí rólam. Szaglik is. Legalább értékeli
az őszinteségem. Talán kicsit kevésbé basz meg.
Mindjárt nyújtom is a kezem a bilincsnek.
- Tekerni tudsz? – kérdezte váratlanul a rendőr.
Én egy darabig igencsak értetlenül néztem rá, mire
felfogtam, hogy kurvára nem viccel az emberünk,
ráadásul – ha jól látom – az anyósülésen ülő egy mokis
pakit lóbál, jelezve, hogy mit is kellene
megorigamiznom.
- Hát… igen? – feleltem én, aki kb. egy hónapja
csavartam meg első cigarettámat, szóval még eléggé
szivarformájú, lazán becsomagolt szaloncukrokat
gyártottam.
-Szállj be!

47
És beszálltam. Csak a mokkot kértem el; akkoriban
papírral és dohánnyal a zsebemben mászkáltam
mindenfelé, bár nem dohányoztam, de na… sosem lehet
tudni, mikor jön jól. És milyen igazam volt! Ha nem
sietek a segítségükre, lehet, hogy még le is kapcsolnak.
Így viszont egy arany sztorim lesz; azért mégse tekert
mindenki rendőröknek!
Össze is aprítottam a belevalót, megcsavartam a tippet,
letéptem a papírt és már sodortam is azt a jó cigit.
Pár perc stresszes sodrás, izzadság, balfasz nyalogatás
után végül elkészült az a bizonyos „képességeimhez
mérten elég jó” szaloncukor.
- Te csavartad. Piríts alá és add balra! – mondta a sofőrúr
és közben lelkesen bólogatott hozzá a másik két
poliszmen a kocsiban.
Hát mondom, én nem vagyok semmi jónak az elrontója.
Leharaptam a papír lelógó végét, elkértem a gyújtót és
alápörköltem a cének, miközben izomból pumpáltam
befele. A kocsiban közben igényesen telt a füst. Ilyet sem
képzeltem volna; rendőrautóban fogok hotboxolni! De
hát isten útjai kifürkészhetetlenek.
Aztán ment körbe az a bizonyos „kék-spliff”. Közben
egyre csak köhögtünk, röhögtünk egymáson és a
pillanatban viccesnek tűnő beszólásokat toltunk, amik
valójában semmilyen humoros töltettel nem
rendelkeztek, de mi azért izomból szakadtunk rajtuk.
Közben néha meg is kínáltak a biztosurak egy üdítővel,

48
vagy volt náluk nagymama-féle szendvics is. Én ezeket
mind elfogadtam, mert mégis csak úgy élvezetes a
mokkolás, hogyha a földi élvezeteknek közben eleget
teszünk. Aztán közben egyre csak fogyott a rakéta, mivel
mégiscsak lazán csavartam meg, így picit gyorsabban
égett, mint kellett volna.
Nekem ez volt az elalvó cigi. Amikor az anyósülésen
kivégezte a hóhér; megette a püspökfalatot, én mondtam,
hogy mostmár igazán haza kéne zúznom, mert nekem ez
ma nem az első cé, de mindenképp az utolsó, még
megkértek, hogy az ő elalvócigijüket is csavarjam meg és
kifejtették, hogy ezek után örök adósaim lesznek. Én
mégnehezebben meghajtogattam azt a dzsót, – lévén
csuma herbál voltam – lekezeltem legújabb kék-
tesóimmal, kiszálltam és folytattam a strollt hazafelé.
Mintha mi sem történt volna; ugyanúgy csodáltam a
zúzmarától csillogó utat, amin szépen, füstölögve
elgurult a rendőrautó, benne az izomból rotyogó
biztosurakkal.
Útközben elgondolkoztam azon, hogy nem is értem,
miért féltem eddig a rendőröktől, hisz ők is csak
emberek, ők is csak boldogok szeretnének lenni. De ami
a legfontosabb, őket is érdekli a tabu, mindaz, ami
illegális, és amiről senki sem érti, hogy mivégre.
Közben szépen lassan megérkeztem a Szangvin-
rezidenciához és még egyszer megcsodáltam a különös
formákra nyírt tiszafákat, amik a csillogós zúzmarában
még misztikusabbnak tetszettek.

49
Otthon levettem vaskos kabátomat, kiraktam a szögre
szellőzni, aztán átcsattogtam a mozaikos padlón, be a
szobácskámba, ahol igényesen, de mégis izomból
rotyogva békés álomra szenderültem… DE! Előtte még
átgondoltam, mekkora király mese már ez, hogy a rend
őreinek tekertem, ezzel megtéve a hazafias kötelességem
a köz érdekében. Ha valaha könyvet írnék,
mindenképpen belesuvasztanám valamelyik eldugott
részlegébe; hadd ámuljon a világ és hadd
morfondírozzon, hogy vajon csak kamuztam, vagy
tényleg átéltem-e egy ilyen esetet.

50
A völgybeli faluról

Légy híve rendületlenül


Hazádnak, ó magyar.
Bölcsőd ez és fiad sírja is,
Mit kéz előled nem takar,
Ha nem őrzöd és ápolod,
Mint a szemed fényét.

Van számotokra még egy tanító jellegű mesém… vagyis,


azt hiszem, még jópár hátravan, kivéve, ha a szerkesztés
folyamán ez a bizonyos, amit most fogok elmesélni, a
könyv végére kerül.
Szangvin abban az időben éppen nagyot csalatkozott a
világban és az emberekben – ahogy az nála szinte minden
nap megtörténik. Nem is tudom, hogy ezalkalommal
pontosan mi is volt a kiváltó ok – másnapos volt talán,
vagy csak visszautasította egy neki tetsző lány –
tökmindegy. A lényeg az, hogy drágajó barátom és
fivérem akkor megelégelte az emberiséget – megint – és
felkerekedett, hogy elvonul a hegyek közé és ott keresi a
békességet meg a megvilágosodást, meg még sok
ilyesmit – megint.

51
Azt hiszem, hogy indulásában sokat segített a tegnap
elfogyasztottak jelenléte a szervezetében, mivel egy buli
utáni nap indult el. Szerintem át se gondolta igazán, hogy
hogyan utazik, mit eszik, vagy egyáltalán hol fog aludni,
de ment. Az alkohol táplálta buzgalommal kelt fel és
indult is útnak, rögtön az első órában. Ez valami olyasmi,
amit én – bármennyi szesz lett volna véremben – nem
tettem volna meg.
A véres görög sokat mesélt erről az útjáról. Ezt nevezte
az egyik legmeghatározóbbnak, de igazából ezt mondta
minden második dologra, amit átélt. A sok
sztorizgatásból kifolyólag nagyon részletesen
megismerhettem az egész útját, így nagyon részletesen le
is tudom azt írni nektek. Talán még Szangvin is örül
neki, hogy besegítettem a könyvébe.
Az elinduláskor elhatározta, hogy messze kerülni fogja
az emberiséget; minden emberi építményt és jelenséget,
így hát az erdei csapásokat követve tette meg az útját.
Én mégiscsak nagyra tartom emiatt; egy kést vitt
magával, meg egy kis kulacsot, illetve papírt és tollat,
amiket az írásra használt, mert egy ilyen költő, mint
Szangvin Melncholisz még a legnagyobb nehézségek és
éhínségek közepette is írt. Tájékozódni csak nagyjából
tudott a Nap alapján. Tudta, hogy keleten kel és nyugaton
nyugszik és ehhez igazodva haladt Románia felé;
keletnek.
Az is egy rejtély számomra, hogy miért nem a közelebb
eső hegyeket célozta meg. Azt kifejtette, hogy

52
magashegységre vágyott, ezért nem a szomszédos kis
dombszerű magaslatokhoz ment, de mégis, az a bolond a
köpésre fekvő osztrák csúcsok helyett az erdélyi
Kárpátokig sétált el, hogy majd ott találja meg az élet
nyitját. Hát egészségére! Mondjuk valóban gazdagodott
egy érdekes történettel, ami, ha az általam logikusabbnak
látott opciót választja, nem kerül itt és most elmesélésre.
Lehet, hogy minden bolondsága és irracionalitása
ellenére ez az ember tud valamit. Hányszor
gondolkoztam el ezen! Hányszor fordult meg fejemben,
hogy az ösztön többször ígérhet jót, mint rosszat, és
hányszor nem hallgattam erre a gondolatomra, ami miatt
az életem sokkalta szürkébb lett, mint reméltem!
De eltértem a témától. Szangvin elmesélte, hogy eleinte
nagyon könnyű és nagyon kellemes útja volt. Rengeteget
regélt nekem arról, hogy mennyire imádja az erdőket, és
hogy mennyire emberbarátabbak a rengetegek, mint a
városok. De ezt nyilván valahol a könyvben is
megfogalmazta már. A falunk földesútján indult, mert
azon keresztül tudott csak kiérni az erdőkbe, ahol a
legelső adandó alkalommal letért egy kis csapásra.
Késő tavasszal ment. A fák pont virágoztak. Nekem ez
azt jelentette volna, hogy végigprüszkölöm az utat, de
Szangvin a bimbózó növények szépségét csodálva haladt
keletnek. Magába szívta a tavaszi illatokat és a kellemes
májusi melegben felbuzdulva, mezítláb lépegetett egyre
közelebb az erdélyi magaslatokhoz. Szívében nagy
megkönnyebbülés ült; alig pár órája még komoran
bámult maga elé az ordító zene közepette, míg részeg és

53
beállt társai sikítoztak, ugráltak, vagy – amit a legjobban
gyűlölt – okították egymást, az alkoholtól felbuzdulva.
Ehhez képest a madarak csicsergése egy egyetemi
beszéddel ért fel. A méhek zümmögése egy erdei
szimfóniát alkotott. A falevelek zörgése a béke hangjait
képezték. Sokszor érzett így Szangvin úr. Lehet, hogy ez
a túlzott büszkesége miatt volt; hogy nagyobbra tartotta
magát, mint minden egyes embert, aki megfordult a Föld
hátán, de ennek ellenére máskor meg a legszívélyesebb
személy impresszióját teszi. Talán nem is társai érzik
magukat „okosnak” berúgva, hanem ő maga. Talán a
másokban gyűlölt tulajdonság benne gyökerezik.
Hányszor panaszkodott nekem, hogy mekkora
majmokkal vagyunk egy házba zárva a „bulik” során! Én
ilyenkor mindig vállat vontam. „Mindenki a maga
módján keresi a boldogságot. Ők is csak így tesznek.” –
szóltam, és közben én magam is nagy bölcsnek éreztem
magam. Szerintem ilyenkor irányomban is óriási
megvetéssel volt drágajó barátom. De nem az erdőkben!
Az erdőkben minden embert puszi pajtásának tartott…
főleg azért, mert nem voltak a közelben, hogy
idegesítsék.
Szangvin nagyon szépen elmesélte, hogy miket látott útja
során.
Eleinte egy sűrű aljnövényzetű rengetegen menetelt
keresztül; itt a csalán és a tüskés szederindák
összecsípték, karmolták, egészen, míg ki nem ért végre a
gyér avarú égereshez. Ezek a kedvenc fái; végtelen
magasba nyúlnak, hatalmas büszkeséggel, mindeközben

54
pedig szabadon átjárható a talaj. Mindez utazásának első
napján történt meg. Nem fogok belemenni az összes
üverbe, berekbe és egyéb részletbe, amin áthaladt, mert
nem terveztem leírni ebben a fejezetben a Gyűrűk ura
trilógiát. Elég, ha tudjátok, hogy első nap égeres és
tölgyes szegélyezte útját, egy kis akácossal megspékelve.
Aztán lehullt az éj. Csillagos volt; jól látszott az orion, a
kis- és a nagygöncöl, meg a többi csillagkép is, amit
Szagvin viszont már nem ismert. Az első éjszaka nehezen
telt. A sötétben egyre csak járt az agya, illetve muszáj
volt az ágyhoz szokott háta miatt folyamatosan
fészkelődni a kemény földön. Sokat gondolt a
legendákra, amiket mindenféle emberektől hallott az
erdélyi hegyek mélyébe rejtőzött, évszázados bölcsekről.
Olyan emberek, akik még ismerték az ősi magyar táltos
szokásokat és a Habsburg uralom után a magasba
vonultak és ott gyakorolták az elfeledett szertartásokat.
Ezek hosszú életet biztosítottak számukra. Szangivn
elképzelte, ahogy rátalál egy ilyen remetére és eltanulja
tőle az ősmagyarok titkait – bár ő maga görög volt.
Milyen nagyszerű lenne! Le se jönne többé. Ott maradna
örök életére, hogy a durva, hanyatló világtól távol és
békében élhessen, a természettel harmóniában.
Végül sikerült álomba ringatnia magát az efféle
gondolatokkal és másnap folytathatta útját a cél felé. Az
első bökkenőbe ekkor ütközött; keletnek nem folytatódott
az erdő. Kénytelen volt hát kimenni a repceföldre, ami
éppen izomból virágzott. Aznap nem egy, nem kettő, de
nem is három méh csípte meg, ami bosszúsággal töltötte

55
el ezt a megvilágosodni készülő elmét. Persze amint
lehetett, bemenekült a fák árnyéka alá, még ha ez azt is
jelentette, hogy csak egy aprócska fasziget állt a vetés
közepén. El sem tudjátok képzelni, mennyi repce van a
világon! És ez a végtelen föld milyen csekély része az
egésznek!
Sokat menetelt, frusztrálva a végeérhetetlen
virágmezőtől, de végül ez a nap is eltelt, viszont most
éjjel nyugodtan tudott aludni, elvégre
megpróbáltatásokkal teli órák álltak mögötte.
Nem részletezek minden napot; fölösleges. Szangvin
keletnek ment, hol erdőkön, hol mezőkön át, felment út
közben a Mecsekre, onnan szépen, igényesen le is
mászott, majd ment, ment a magyar őshaza irányába –
csak nem egészen olyan messze.
A második bukkanó a Dunánál várt rá. Rájött, hogy egy
folyón mégsem tud átúszni, hajót pedig nem tud ácsolni,
így hát megkereste a legközelebbi hidat és azon
battyogott át. Még hogy kerülni fogja az emberi
építményeket! Szangvin, azt hiszem, ez alatt az út alatt
kezdte megtanulni, hogy az emberi készítmények okkal
léteznek, bármennyire is idegenek tőle.
Még az ilyen apróságok mellett, mint az akadályokon
való átkelés, felmerülhet bennetek, hogy Melncholisz
hogyan táplálkozott zarándoklata során? Hát elmondom:
nyilván leírta nektek, hogy mennyi időt töltött a
vadonban már remeteként. Mert valóban sokat élt a
hegyekben, barlangokba száműzve magát. Itt eltanulta a

56
gyűjtögetés fortélyait. Megtanulta, melyik növény ehető
és melyik nem, illetve főzni is kénytelen volt megtanulni.
Így útjai során sose volt gondja önmaga eltartásával, bár
eléggé le tudott fogyni ilyenkor… de úgyis ez minden
mai nő álma, nem? Hát, íme; itt a Szangvin-féle
fogyókúra! Zarándokolj az erdőkbe és garantáltan
lefogysz!
De ismét eltértem a tárgytól. A Dunán való átkelés után
hősünk – ha nevezhetjük ennek – az Alföld végtelen
rónáin keresztül utazott. Ezeket nem szerette. Mi szeretni
való van egy kopár, forró pusztában? Ő nem látta ezt, de
valami nála nagyobb művész felfedezné ebben is az
értéket. Később aztán átkelt a Tiszán is, majd közeledett
a magyar-román határhoz. Nem kellett sokat várnia.
Leadta személyijét, megvizsgálták, hogy valóban ő ez az
illető, és átengedték, bár picit furcsállták, hogy gyalog
kel át a határon. De ezt semmi sem tiltja, hát vállat
vontak a határ őrei.
Erdélyben, ahogy haladt, jobban ámult a tájon, mint
itthon. Ahogy nyomult keletnek, egyre nőttek lábai előtt
a hegyek; egyre nagyobbra tátott szájjal lépdelt, szinte
már nem is nézett maga elé, csak a magasodó csúcsokra.
Itt kezdett megbizonyosodni döntése helyességéről. Az
első adandó alkalommal bevetette magát az erdők
mélyébe és ki sem jött, ha nem volt muszáj.
Igazából megállhatott volna ott, ahol volt, elvégre elérte
célját; hegyen élt. De valami mégis hajtotta előre. Valami
megmagyarázhatatlan. Valami, aminek hála végül egy

57
különös történetre tehetett szert. Szangvinnak rettentő jó
megérzései voltak. Szerintem ez volt az, ami végül is
előre hajtotta, egészen a Keleti-Kárpátok vonulatáig. Ott
volt aztán az első alkalom, a határ átlépése óta, hogy
emberekkel beszélt. Egy öreg székelyt szólított meg egy
aprócska falu utcáján, ahogy az idős úr a lócáján
üldögélt.
A hegyi emberekről kérdezte, akikről már írtam
korábban. Az öreg biztos, hogy nem hallott pont róluk,
ahogy ezt kifejezte irányomba maga Melncholisz is,
viszont hallott valami más hegyi emberekről, akik egy
kommunát alakítottak az egyik szorosban és elszakadva
élnek a modern világtól. Szangvin ezen felbuzdult,
útbaigazítást kért és el is indult fel, a magasba, hogy
megkeresse ezeket a modern bölcseket, akik, bár nem
azok voltak, akiket eredetileg keresett, mégis biztosan
elég bölcsek őhozzá és sokat tanulhat tőlük. Szinte rohant
fölfelé; a falutól csak pár kilóméterre fekszik a hegy, ahol
a bizonyos szoros rejtőzik. Rohant át árkon, bokron.
Rohant át patakon és odvas fákon. Szaladt, mint a tavaszi
szellő, ami felkelti a fákat és virágokat és hirdeti az
életet. Ő is hirdette az életet. A szemeiből csak úgy
sugárzott a boldogság. Ahova tekintett, virág nyílt!
Suhant át erdőn, tisztáson, majd hamarosan meg is
érkezett a várva várt helyre.
Tökéletes volt a helyzet. Szinte filmbeillő.
A szoros keletről nyílt, így a lenyugvó Nap pont
elrejtőzött a falucska faházai mögé, amik mesebelinek

58
tetszettek a narancsos, vörös fény előtt feketedve. A
házikók egy fasánc mögé bújtak, de a kapu nyitva állt.
Odabent emberek sétáltak, népi mintákkal díszített
ruhákban, készülve az éjszakára. Szangvin berohant a
kapun, amire az emberek felfigyeltek; nem élhettek
többen ötvennél itt, tehát mindenki ismert mindenkit és
egy idegen érkezése ritka és szemetszúró esemény volt.
Szangvin a hely főnöke iránt érdeklődött, mire az utca
emberei közül előlépett egy barna hajú, pödrött bajszú
magas ember és kezet nyújtott a görögnek. Az meg is
rázta a kezét, csodálkozott a kézfogás keménységén és
bemutatkozott.
- Huszár Barnabás – mutatkozott be illedelmesen a másik
férfi is.
Szangvin konstatálta magában, hogy az illető megfelelt a
nevének; valóban huszáros megjelenése volt. Ezután
pedig elmesélte az útját, a célját, valamint a
látogatásának okát is kifejtette. A Huszár mindeközben
csavargatta bajszát és egyre bólogatott. Melncholisz
megkérdezte, hogy kap-e szállást a helyen és esetleg
maradhat-e, mire a vezér, mintha ez a legtermészetesebb
kérdés lett volna a világon, szívélyesen bólogatott és
mutatott is egy üres házat, amit a következő
„testvérüknek” tartogattak. Ez – úgy tűnik – Szangvin
Melncholisz volt, aki csodálkozott a könnyű
beleegyezésen, de örült is neki. Mindezután még
megjegyezte Barnabás úr, hogy a maradás ára viszont az,
hogy a „költő úr” kiveszi részét a közösség munkájából.
Görög barátom természetesen beleegyezett – mi mást

59
tehetett volna – és alázatosan engedélyt kért, hogy az
utazás során felgyűlt fáradalmait hadd heverje ki a puha
ágyban, amilyet már hetek óta nem látott. Barnabás
mosolyogva bólintott, és magára is hagyta az újdonsült
lakost a házikójában. Szangvin az igazak álmát aludta
akkor. Több heti kutyagolást kellett kipihennie és ő nem
is restelkedett ettől. Álmaira nem emlékezett az éjből.
Csak annyi ragadt meg benne, hogy egy szívének kedves
lány volt vele álmában.
Másnap korán felkeltették görögünket, hogy a reggeli
misére elvigyék, mivel nagy hívők voltak a kommunában
élők. Szangvin ezt eltűrte, mert megbántani nem akarta
befogadóit, bár meglehetősen rossz véleménnyel volt az
egyházról. Ez a mise mégis más volt, mint amire
számított. Jóllehet, bibliai bölcseleteket is használtak
alatta, mégis egészen más körítést kapott; énekeltek
közben és egy hatalmas tüzet táncoltak körül, ami a falu
közepén lobogott. Valójában olyan volt ez a mise, mint
egy sámán szertartása – már ahogy azt elképzelték a
kommunabéliek. A táltos, aki a pap szerepét töltötte be,
tollakkal ékesített csuklyát hordott, meg nyakéket.
Ezeken kívül csak nadrágot viselt; teste többi részét
törzsi festések fedték. A magyarok ősi világképe terült el
rajta: a világfa és a különböző ágakon a különböző
birodalmak. Szangvin ezeknek teljesen idegen volt, de
remélem, ti ismeritek őket, hisz mégiscsak magyarok
vagytok.
A szertartás nagyon a tetszésére volt görög barátomnak.
A végetérte után pedig a közeli földre vezényeltek

60
mindenkit, hogy ott végezzék dolgukat, kivéve azokat,
akik egyéb mesterséggel foglalkoznak; kovácsok,
kézművesek, meg sok más, amihez Szangvin nem értett.
Ő a földművesek közt töltötte idejét. Velük dolgozott az
év nagyrészében, ugyanis ott maradt a hegyekben a
következő tavaszig. Tetszett neki a falu. A falu, amit a
lakói Albionnak neveztek. Nem értette, miért egy idegen
nevet adtak lakhelyüknek azok, akik viselkedésükben
meg igyekeztek annyira magyaroknak lenni, amennyire
csak lehetséges. De Melncholisz erre csak vállat volt;
nem az ő dolga, hogy viselkednek a magyarok, hisz
mégsem közéjük tartozik. Az év folyamán viszont mégis
közéjük tartozott.
Ezt egyszer meg is jegyezte egy hosszú szüretelő nap
után:
„Lehet, hogy azt a munkát végzem itt, amit otthon a
rabszolgáim, mégis jobban élek itt, mint otthon.”
Jött a tél és el is ment. Szangvin ezt az időt az alkotásra
fordította. Ekkor született az évben a legtöbb verse és
egyéb irománya. Ekkor tört elő belőle a Melncholisz-
oldal. Ilyenkor életunt volt. Ilyenkor többet ivott, mint
más, vagy mint az év egyéb idején. Ilyenkor, ha tehette,
rágyújtott, de nem dohányzott; ezzel enyhítette a tél
fájdalmait.
A tél ridegségét leszámítva tetszett neki a falu. Tetszett
az emberek felfogása, az életmód, ami annyival másabb,

61
mint otthon! Annyival keményebb, de mégis jobbnak
találja, mint az anyaországban.
Egy dolog volt csupán, ami szemet szúrt Szangvinnak;
nem voltak gyerekek. Ez már az első héten felmerült
benne, de azzal nyugtatta magát, hogy jó: nyilván nem
rég alakult a kommuna és még nem volt pár, aki gyereket
vállalt volna. De észre kellett vennie, hogy voltak
idősebb párok is, akik már bőven a gyerekvállalás idején
jártak. És egy-két nőnek olyan alkata volt, mint aki már
túl van a szülésen, korban mégsem lehetett annyi, hogy
már felnőtt gyereke legyen. Erről csak hallgatott. Aztán
az ősz folyamán megfigyelte, hogy az egyik nőnek már
mintha kerekedne a hasa. Igen. Ő terhes volt. Ő lenne az
első, aki szülni fog a közösségben? Mekkora
megtiszteltetés lesz, hogy láthatja az első ideszületett
gyereket világra jönni! És Szangvin várt. Ezzel telt a tél.
Munka, írás és várakozás.
Aztán eljött a tavasz. Eljött újra a könnyedség ideje. Az
idő, amikor a virágok újra kinyílnak, a hó elolvad, és a
madarak hazatérnek. Lassan egy éve már, hogy ott volt a
kommunában. A szívéhez nőtt. Életében először egyet
tudott érteni a magyarokkal. Az asszony hasa pedig egyre
csak kerekedett és kerekedett. És a tavasz kezdetén
megtörtént a csoda! A napéjegyenlőség másnapján
megszületett a gyermek. Különösebb fészkelődés
mégsem történt a faluban. Mindenki csinálta a dolgát,
egy öt percre benéztek a szerencsés családhoz, aztán
mentek vissza dolgozni. Szangvin viszont egész nap
odabent volt. Nézte az újszülöttet, csodálta: ez volt az

62
első alkalom, hogy látta, amint megszületik egy gyermek.
Szemlélgette, hogyan nézeget a baba. Figyelte, milyen
békésen és nyugodtan alszik. Aztán idővel ő is magára
hagyta a családot; hadd pihenjék ki a fáradalmakat.
Este pedig összegyűlt a falu. Valami ominózus derengés
terjedt a faházak között. Valakik a távolban kántáltak. Az
utca közepén pedig ismét tüzet gyújtottak, amit csak a
„misék” és az ünnepek során tettek. Talán újra ünnep
volna? De hát tegnap volt a napéjegyenlőség. Lehet,
hogy az újszülöttet ünnepeljük?
És egy hatalmas kádat helyeztek a tűz mellé. Szangvin
kiment akkor, mikor mindenki más is. Közben a kántálás
közeledett, ahogy a szerencsés család csuklyával a fején
lépegetett a lángoszlop felé. Ekkor a lakosok, akik
kivonultak a tűz köré, körtáncba kezdtek. Melncholisz
pedig járta velük. Egészen másvilági volt ez a szertartás.
A többi soha nem kápráztatta el ennyire görög barátomat,
mint ez. Lehet, hogy az este különös előérzete tette.
Lehet, hogy a tavasz újbóli eljövetele, de valami nagyra
számított. Nagyot is kapott.
Amíg a falu a táncát járta, a család odaballagott a
táltoshoz és kezébe nyomták az újszülöttet. A kántálások
közepette felemelte őt és belemártotta a vízbe. Szangvin
nem is számított másra: ez egy keresztelés! És várta,
hogy fölemelje a babát.
Várta.
Várta.

63
És hiába. Ekkor ki akart törni a körből, hogy ő maga
emelje ki a kisdedet a nedves sírból, de nem tudott; társai
visszafogták. Minden tagja megfeszült. Ordított, hogy ne,
de száját betömték. Elkeseredésében térdre rogyott és
onnét figyelte a fejleményeket.
A táltos zengő hangon felszólalt. Arca ördöginek tűnt a
tűz fényében:
- Mi elhagytuk az anyaországot, mert láttuk; neki így
nincs jövője. Fiat nem is nemzünk ilyen földre, mert
ilyen világ nem való magyarnak! Ilyen romlott világ nem
való magyarnak! Oda hát nem fialunk, mert fiunk többre
méltó, mint arra, ott! – és kelet felé mutatott.

Én lerángattam magamról a kezeket. A rongyot kiköptem


a számból és dühödten elviharzottam. Undorral figyeltem
a sáros utcát a faluban. A huzatos, rozoga kunyhókat,
amelyek már tövükben rothadtak. Ez neketek való, aljas
férgek! Mocskos rabszolgák! Ez jár nektek; Albion!
Jobb, mint az őshazád! Kiköptem mérgemben. Vissza
nem néztem, el sem köszöntem, hazajöttem. Ha ezt
jelenti nagy magyarnak lenni, örömmel leszek görög
idegen honban!

64
Gondolatok a vécén

Ülök egyre, de nem jön semmi


Fókuszál az összes sejtem.
Valaminek muszáj jönni,
De ha van gondolat, elfelejtem.

Mikor vécén vagyok, bölccsé válok. Sokezer fontos és


érdekes ötlet ötlik az agyamba. Hogy hogyan is
folytassam az írói karrierem. Meg hogy egyeseknek
mennyire könnyen összejöhet a hírnév és az elismertség,
míg azok, akik el vannak zárva a városoktól és a
potenciális irodalmi élettől, névtelenül vesznek el a
történelem lábjegyzeteiben. Talán még oda sem jutnak.
Talán úgy vesznek el, mint porszem az óceán fenekén;
ott van, de senki sem látja. Alig építi a tenger szépségét,
különlegességét, egyediségét. Holott a millió homokszem
az, amiből az azúr öblök fenekének oly jellegzetes
formája, képe alakult ki. A homok láthatatlan. Mégis a
homok az, ami kialakítja a megjelenés főbb arculatát.
Ennek ellenére a korall és a halak az, mi díszként
emelkedik ki a tengerek alján. Érdekesek. Különlegesek.
Speciálisak. De ugyanabból az ősanyagból származnak,
mint az apró homokszemcsék pár méterrel alattuk.
Milyen véletlenek kellettek, hogy abból az anyagból

65
kiemelkedő, színes lény váljék, míg a másikból
közönséges, elenyésző, aprócska szikla legyen?
Így válunk híressé. Így válnak egyesek örökéletűvé, míg
mások, csupán a véletlenek kevésbé számukra hasznos
módon és sorrendben való megtörténésének hála névtelen
senkik, elenyésző emlékekké válnak. Szomorú.
Elkeserítő. De a természet már csak ilyen. Az élethez
szerencse is kell. A gyengék elenyésznek. Az erősek
felküzdik magukat a ranglétra csúcsára. Elkötelezettek.
Vérszomjasak és eképp lesznek az igazi halhatatlanok. A
történelem királyai, akikről mindenki hallott. Akiktől
mindenki rettegett. A Júliusz Cézárok. A Nagy Sándorok.
A Napóleonok és a Hitlerek. Odaégnek a világba, mert
óriás nyomot hagytak, holott az a nyom lehet, hogy nem
is hasznos, vagy pozitív. De ők ott maradnak. Ők az idők
végezetéig élnek. Míg lesz ember a földön. Míg csak
lélegzet hagyja el torkot. Ők ott lesznek. Aztán kihalnak
az emberek. Végleg megszűnik a gyilkos hatás, amit
kisugárzunk a Földre és az emlékünk csak az anyagban
rejlik. Csak a belőlünk kivált korallok, madarak, fák,
állatok hordozzák emlékünket, de csak fizikailag. Az
elméjükben mi nem vagyunk. Mi sosem léteztünk. A
feledés homályában rejtekezünk, ami a tudatának születés
előtti részében rejlik. A seholban. Mégis hogy emlékezne
ránk egy állat? Egy senkiházi hal? Sehogy. Mi örökre
elveszünk. Érdemes-e hát a hírnévvel és a nyomunk
meghagyásával foglalkozni? Dehogy az. Mi
homokszemek vagyunk mind. Örökös, szónélküli,
agyatlan balfácánok, akik sosem hagynak nagy nyomot a

66
világban, de mégis jelentős részét kitesszük. Névtelen
gigászok. Értelmetlen zagyvaságok. Mi fontos lehetne
nekünk? Mi lehetne olyan elhalaszthatatlan, vagy olyan
véresen komoly, ami miatt mi magunk is komollyá
válunk? Hírnév? Szerelem? Az, hogy fontosak legyünk
másoknak?
Ú, várjatok! Végeztem.

67
Ti, magyarok…

A turul nemzetéről írok.


Ők a világ őrizői.
Nyaldoshatja ezer hullám,
Ez a szikla sosem rendül.

Büszkék lehettek, magyarok!


Ti vagytok Európa békés szigete, a nagy, viharos
óceánban. Ti vagytok a nép, akit mindig vert a sors,
mégis egyenesen álltok a sok viszontagság után. Ti
vagytok a nép, aki megőrizte nyelvét, bár sokszor törtek
ellenére, hűségetek miatt a legszebb és legkifejezőbb
nyelven szólalhattok meg. Áldottak vagytok. Ezerszer
áldottak. Tiétek a megtiszteltetés, hogy az egész világ
fejet hajthat előttetek a sok jóért, amit ezer év ittlét alatt
adtatok neki. Hálásak lehetnek a nyugatiak, hogy a ti
véretek árán nem muzulmán mecsetek magasodtak
anyaföldjeiken… napjainkig. Hálás lehet a világ a sok
találmányért, amivel tudósaitok árasztották el a
szűkölködőket!
Adósotok a világ. Nincs még egy ilyen szent és szívós
nép, mint a magyar. Legyetek büszkék, bár így is
büszkék vagytok. Jól teszitek!

68
Egy kőműves péntek délutánja

Arról a sasos népről írok.


Tudod, aki mindent ural.
Hunok, asszem, vagy magyarok.
Büszke ország, mégis ugar.

Nagy József kőműves. Nagy József a falumban él. Nagy


József a pécsi vásárnál messzebb nem merészkedett a
falutól. Nagy József egy tipikus magyar. Alkoholista
munkásember, aki esténként tévét néz és a kvótás
népszavazáskor nemmel szavazott. Kereszténynek vallja
magát, de a kocsmában többet dicsőíti istent, mint a
templomban. Még a neve is átlagos. Millió Nagy van.
Millió József.
Nagy József hatvankétéves. Három év múlva nyugdíjba
vonulhat, addig pedig kénytelen egy forgatókönyv szerint
élni mindennapjait. Nyolctól négyig dolgozik. Habarcsot
kever, vagy kevertet segédjével, csempéz, fugáz,
betonoz, figyel a vízszintesre, meg a derékszögre,
hallgatja a munkáltató elképzeléseit, utasításait,
mindeközben pedig meglokál egy jópár doboz sört, ami
erővel látja el a fárasztó melóhoz.
Egy meleg nyári napon történik, amit most elmesélek
nektek. Nagy József a fent leírtak szerint folytatta napját.

69
Már délután három óra volt, mikor a balfasz segéd
ráborította a malterral teli talicskát a lábára, amíg a
kőműves figyelmesen fugázta a ház északi falát.
Hogy az a román, tevenyereggyártó, kajlakucsmás,
zsíroshajú, vastagbajszú, rőtszakállas isten nyila basszon
agyon, te agyalágyult, semmirevaló kurafi! – hallatszott
el a jókívánság a segéd irányába, akihez izomból hozzá is
baszta a kőműveskanalat a majszter úr.
Ezután szép lassan kibicegett a fájó lábával a frissen
felhúzott falak közül és a fájdalom enyhítéseképp
megbontott egy buborékozó, jól behűtött, hideg sört.
Amint belekortyolt, úgy tetszett, az ég még világosabban
ragyog, a madarak hangosabban és szebben csivitelnek és
valamelyest a lába is kevésbé fájt. Be is húzta egy pár
perc alatt azt a fél litert, majd az izzadt sörhasára
cseppent hűs csöppeket eltörölte és elindult vissza, hogy
befejezze a falat a hátralevő időben. Közben a segédje
összetakarította a csúfságot, amit csinált és röstellkedve
várta a főnököt, hogy bocsánatot kérjen. Jóska erre csak
mormogott valamit aztán nekiállt a falnak, mert egy
perccel sem akart tovább itt maradni, mint kéne.
Az idő repült, ahogy a habarcs szépen felkerült a falra,
majd Jóska begyűjtötte a napi fizetését, felült a piros,
kopottas biciklire és el is indult a munka helyszínéről.
Nem haza ment. De! Majd délután négykor
hazabiciklizik, rögtön meló után! Nem, nem. Nagy József
a közeli presszóhoz tekert, hatalmas elszántsággal, hogy
ott beszélgessen a falu többi hatvanévkörüli munkásával,

70
megigyon velük egy-két sört, fröccsöt, vagy tüskét…
vagy mindhármat, aztán talán estefele hazatolja a jó
szolgálatot tett, kerekes fenevadat.
A még mindig tűző, nyári Napban átgurult a falu üres
utcáin, amiken csak a fák, az út, és itt-ott egy-egy padon
ülő néni díszelgett. Jóska bólintott nekik, néha köszönt is,
de általában kerülte a tekinteteket. Aztán elkanyarodott
jobbra és begurult a kocsma udvarába. Ott leparkolt
biciklijével és elindult az ajtó felé. A teraszon ott ültek a
veteránok; azok, akik többet vannak itt, mint otthon.
Mellettük egy-két fiatalabb csávó üldögélt, akik a jövő
veteránjai lesznek. Ők még egyelőre a munka után tértek
be. Van, aki annyira amatőr volt köztük, hogy csak kávét
ivott és semmi mást, míg a gyakorlottabbak már
fröccsöztek, vagy söröztek.
József őhozzájuk már szívélyesebben közeledett.
Mosolyogva kezet fogott velük, míg szájából rekedtesen
elhangzott a vidám
Szevasztok!
És ezzel kezdetét is vehette az aznap esti italozás. Annak
ellenére, hogy minden nap ugyanaz a forgatókönyv, Józsi
hatalmas izgalommal kezdett bele minden esti
programba.
Becammogott az ajtón. Odabent ventillátorok frissítő
hűse várta és pár lépésre előtte állt a pult, mögötte a
hűtőkkel, tele hideg sörökkel, borokkal, rövidekkel és
üdítőkkel – bár ezek ki a faszt érdekelnek? Jóska szinte

71
repült a pulthoz, míg leadta a rendelést. Bemelegítésnek
egy jutalom a munka végén.
Mikor lerendezte a matekot és megkapta a hűs,
gyöngyöző üveget, benne a szénsavas, kesernyés lével,
kiment a többiekhez és vidáman leült melléjük a
sörpadra.
Itt minden okosság elhallatszott, ami el szokott
hallatszani kocsmák környékén. Szó volt politikáról,
vallásról, szexről és régi sztorikról. Megszólaltak a nagy
szakértők a bevándorlással kapcsolatban, valamint
elhangzott az első „zsidó” is. Közben megittak egy sört,
meg még egyet, egy fröccsöt, egy tüskét, aztán bementek.
Később, olyan kilenc óra tájt megjelentek a falu fiataljai.
A suttyók. A tizenéves kölykök, akik még
boroskóláznak, vodka-narancsoznak, meg jégereznek. Ők
elkezdtek biliárdozni, meg dartsozni, míg Jóskáék a
pultnál ültek, beszélgettek és nézték, hogyan szórakoznak
a fiatalabbak. A vének csak a nagyon részegesek,
gátlástalanok álltak be a játékokba, de hát az alkeszoktól
mire számíthatunk?
Jóska közben elmélázott. A piától való bódulatban úgy
érezte, lebeg a kocsmapultnál és lelkileg el is röppent. A
tévét bámulta. Közben persze másutt járt az agya, de a
szemei a tévé képernyőjére szegeződtek.
A kiabáló, vihogó suttyók és a kocsma alapzaja mind
eltompultak. Minden a háttérbeszorult. Csak a tévé volt
és Józsi.

72
A kijelzőn egy rajzfilm ment. Birkákról szólt, akiknek a
farkas mesélt, miféle szörnyűségek mennek a karámon
kívül. Mennyi oroszlán, hiéna, párduc meg miegymás
várna rájuk, hogyha nem a karám biztonságos felén
lennének. A birkák mondjuk nem látták, hogy farkas van
az ő oldalukon.
Jóska elálmosodott. Kiitta a maradék sörét, ami
időközben már megmelegedett az üveg alján,
letápászkodott a székről, elköszönt és kitámolygott az
ajtón. Nagy nehezen felült biciklijére és elkezdte hajtani,
ki a főútra. Még mindig maga elé bámult. Fel sem fogta
igazán, mit lát. Ahogy tekert, azt figyelte meg, hogy a
templom környékén mintha jobbra lejtene az út. Meg úgy
egyáltalán, mintha minden jobbra dőlne. Nem értette.
Csak tekert egyre előre, mikor érezte, hogy valami
nekiütődött a halántékának. A padka.
Mikor a dolog érzékelése és a halál közötti pillanatban
idő volt utolsó gondolatra, ez futott át agyán;
Bazdmeg, még három év és nyugdíjas lettem volna!

73
Márvány és szurok

Én tisztának érzem magam


És jóllakottság lakik bennem.
De ha meghallom, hogy van, ki éhes,
Eltakarom két szép szemem.

Szangvin egyszer elmesélte azt az álmát, amiről úgy


tartotta, tartalma van. Azt mondta, csak ezt az egyet kell
elmesélnie, mert minden másik csak értelmetlen
zagyvaság, amit az agya alkot az előző nap margójára,
vagy éppen az aktuális bódulatában.
Egy márvány akropoliszról álmodott. Magasan, fenn a
hegyek legtetején, ahol a felhők elválasztják a felső és
alsó világot. Talán maga az Olümposz jelent meg előtte,
ahol Zeusz és az összes öreg isten trónol, évezredek óta.
Bár örök éj borította a csúcsot, mégis erős ragyogás áradt
a helyből. A hófehér márványoszlopok és szobrok
sugározták a fényt. Az egész várost – vagy templomot,
mert ennek sokkal inkább nevezném – szűzi asszonyok
éneke zengte be. Talán angyalok dalolásztak valamerre,
de hangjuk mindenütt kristálytisztán hallatszott és
mindenütt egy túlvilági rezgést keltettek.
Szangvin tátott szájjal meredt az egész helyre. Egy
belsőkertben üldögélt, egy borostyánnal átfutott

74
cseresznyefa alatti márványpadon. A fa örökké virágzott.
A görög vörös hümationt viselt, fekete szegéllyel. Ezzel
kitűnt a tömegből, mert rajta kívül minden ember fehéret
viselt. Minden férfi és nő ősz hajú és hófehér bőrű volt,
bár nem mindegyik volt öreg. Szemük színét nem
láthatta, mert a végtelen világosságban mindenki csukott
szemmel járt. Fejükben már benne volt a terület
alaprajza, hisz világ életüket itt élték, a paradicsomban.
Szangvin fölkelt a padról és nézelődött. A belsőkertben
mozaikból kirakodott utak vezettek kifelé, egy
korinthoszi oszlopokkal díszített templomba. A
mozaikok történetei nem ragadták meg Melncholiszt. Ő
az eget bámulta. A ragyogó csillagokat a sötétkék
selymen. Volt hat, ami erős, narancsos fényével
kiemelkedett a többi közül. Mellettük a fehér, apró foltok
elhalványultak, de a görög azzal vigasztalta magát, hogy
egy nap azok fognak sugározni és a másikak fakulnak el.
Ahogy menetelt, beért a templomba, aminek a fehér
padlóját fekete gránit díszítette. Szélül az istenek szobrai
álltak. Felsorakozott az összes antik istenség Zeusztól
kezdve Dionüszoszon és Héphaisztoszon át Pallasz
Athénéig. A férfiak rettentő izomzattal, a nők formás
idomokkal voltak ábrázolva. A gigászi épület végén
pedig parázstartóüstben kék láng lobogott. Előtte
virágkoszorús lányok járták kecses táncuk, a férfiak meg
zengték az imáikat rekedtes, mély hangjukon. Együtt
énekeltek az angyali hangokkal.

75
A templomon kívül, az utcán fesztiváli hangulat várta a
görögöt. Álarcos figurák ugráltak, tüzet köptek,
kurjongattak, doboltak, furulyáztak, és sikongattak.
Magas zászlók lobogtak az égen és körül mindenütt
drága, ékkövekkel díszített aranykupákból vedelték a
legfinomabb borokat. Az utcai füstölőkből erős
kenderszag áramlott és voltak, akik gombákat rágcsáltak.
Ezek magukból kivetkőzve, sokszor meztelenül
vergődtek az utcán. Ki tudja, mit láttak, vagy mit nem.
Szangvin bekeveredett a tömegbe. Kínálták mindennel,
ami jelen volt, de semmiből nem kért. Ez nem az
állatiaskodás ideje.
Amint ez megfogalmazódott benne, meg is pillantott egy
párt, ahogy a fal tövében, mindenki előtt heves baszások
közepette mardossák, harapják és karmolják egymást. A
pár mindkét feléből csorgott a vér, ahogy belemerültek a
fájdalmas és vad kéjekbe. Hangosan nyögtek és
morogtak, mintha senki nem lenne köröttük,
mindeközben pedig úgy sétált el mellettük a tömeg,
minta semmi nem történne.
Szangvin feje zúgott, ahogy a zaj egyre
elviselhetetlenebbnek tűnt. A fesztivál vad, ritmusos
hadiindulója zavart a még ekkor is tisztán hallatszó
túlvilági melódiák mellett. Hősünkbe a sok vak alak mind
beleütközött. A végére már annyira megelégelte a
mitugrászokat, hogy fehér hajuknál fogva rángatta őket
félre az útból, hogy kijuthasson a tömegből. A tömegből,

76
ami egyre inkább úgy tetszett, hogy rá akar mászni, meg
akarja fojtani.
Szangvin megijedt. Már szinte verekedett és zihálva
menekült az egyik épület felé, hátha ott békét lel.
Békét lelt. A suttyókat kizárta a vaskos tölgyajtóval és
végre fellélegezhetett. Ahogy körülnézett, észrevette,
hogy egy óriási fürdőházba keveredett, ahol kellemes,
meleg gőz szálingózott a forró vizekből. Benn és körül az
ősz emberek bort ittak és érett gyümölcsöket ettek, míg
ki-ki a maga párjával enyelgett és élvezték egymás testi
adottságait.
A görög békéje viszont nem tarthatott sokáig. Alig indult
meg a vizek felé, mintha az ősz alakok megérezték volna
az idegen szagát, felugrottak és mind elindultak
Melncholisz felé. Nem értette, mi folyik itt. Olyan szép.
Olyan békés. És el kell, hogy rontsák ezek a fehér hajú,
sápadt arcú vének!
Szangvin menekült. Kitárta a súlyos tölgyajtót és rohant
lefelé a fellegvár utcáin. Ahogy suhant át a macskaköves,
fehér úton, minden járókelő utána eredt. A zászlórudak
lándzsákká váltak, a konyhakések tőrré. Mindenki, aki
látta üldözte, mint valami közellenséget, aki betolakodott
az istenek palotájába.
Amikor a falhoz ért, meghökkent. Előtte megnyíltak a
felhők és meglátta, mi várja lent, ha lemerészkedik.
Szurok, kén és égett hús szaga mászott a görög orrába.
Gomolygó, fekete füstök emelkedtek az égbe, mint a

77
gonosz obszidiánoszlopok, melyekből sikítanak a benne
ragadt lelkek. Odalent nyomor volt. Fal és ajtónélküli
faviskók, meztelen, rongyos, koszos emberek. Leprások,
pestisesek, éhezők és koldusok.
Melncholisz szembefordult üldözőivel és könyörgött; ne
vessék le a magasak közül! Nem fog láb alatt lenni és
nem fog botrányt okozni. Ő is mulat, iszik, drogozik, és
nem törődik semmivel, csak hadd maradhasson!
Erre nem figyelt a tömeg. Ő nem odavaló és ezt jól tudta
az összes fehér hajú, fehér bőrű vak. Megragadták és
letaszították a szikláról, hogy még ma is sántikál.
Hosszan gurult. Már-már úgy tűnt, végtelen az út a
hegycsúcs és a lenti fertő között, de idővel megérkezett.
Mikor megállt a hegy tövében, nem kelt fel. Nem akarta,
hogy az emberekhez bármi köze legyen ezentúl. Ott
kuporgott egy szikla tövében és halkan sírdogált. Siratta
az emberiséget, hogy ilyen szörnyűségre képesek a
fentiek. Siratta az emberiséget, hogy ilyen nyomorban
élnek a lentiek. Siratta önmagát, hogy a paradicsomból
most a pokolba került. Siratta tagjait, amiket bevert a
leúton.
És egyre csak sírt, sírt. Zokogott. A könnyek
megállíthatatlan záporgént hullottak szemeiből, amik
máskor olyan szárazak és érzéketlenek.
Nem tudta, meddig hevert ott a törmelékben. Hét percig,
hét óráig, vagy hét napig, de egy kislány zökkentette ki a
keserűségéből.

78
Egy észak-afrikai forma kislány. Talán tuareg, berber,
vagy valami egyéb. Egy zsebkendőt vitt a görögnek, aki
egyre csak szemlélte a két ártatlan szempárt. Szangvin
örömében elmosolyodott, majd mosolya széles vigyorra
nyílt, és felnevetett. Szorosan átölelte a gyermeket,
megtörölközött, aztán újból vidáman elindult a
nyomorba.
Szerencséje, hogy jókedvvel indult a szenvedés városába,
mert ha bánatosan lép be, olyannyira elkeseredik, hogy
életét veszi. Körötte mindenütt beteg, nyomorult és
szenvedő emberek hevertek. A házak – vagy inkább
viskók – az összedőlés szélén álltak. Az itt élők egyedi
vonása volt a fáradtságtól karikás szem, az éhezéstől való
beteges soványság és a nyomor bűze, ami beleitta magát
mindenkinek a bőrébe, hajába, vérébe és szerveibe.
Idelent mindenféle ember volt. Ázsiai, néger, arab,
kaukázusi, indiai, amerikai. Együtt osztoztak a
szenvedésben, mint ahogy a föntiek a luxusban.
Idelent mindenhol tüzek égtek. Mindenki sárral és
kosszal volt elfedve és mindenkin tátongó sebek, hegek
és hólyagok csúfkodtak.
Szangvin akármerre nézett, akármerre kereste volna a
kiutat, nem találta. Az út a hegyre megmászhatatlan volt.
Oda születni kell. Az istenek hegye, bármennyire is közel
terült az emberek házaihoz, számukra elérhetetlen volt.
Hiába fogott volna össze mind az összes nyomorult, ez a
csata már eldőlt. A hegyen élők megközelíthetetlenek. A

79
hegyen élők védettek. A hegyen élők kényük, kedvük
szerint élhetnek, míg a völgybéliek nyomorra ítéltettek.
Melncholisz leült elkeseredettségében. Leült és csak
bámult maga elé, hogy a szúrós, füstös levegőben
patakzott a könny szemeiből. Csak nézett és vágyta, hogy
felébredjen. Ez nem lehet valóság! Ő nem arra született,
hogy a leprások között ragadjon! Senki sem azt érdemli,
hogy idelent szenvedjen, míg a föntiek csak híznak és
mulatnak.
Sokáig koncentrált és már-már teljesen
elreménytelenedett, de idővel mégiscsak felkelt. Reggel
tudta, hogy ő melyik oldalra született. Reggel
megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy ez az egész csak
egy álom volt. Reggel vígan indult volna, hogy
bőségesen megreggelizzen, de aztán eszébe ötlött az a
tuareg kislány és újból elkeseredett. Mégiscsak ott van az
a másik oldal…

80
Amiben megszülök

Lebegj, kisfiam, lebegj a tejben!


Véres fejecskéd megtörlöm törődve.
Ússz el, kisfiam, ússz el!
A Styx folyón magasló, szörnyű kikötődbe!

Forró nyári este volt. Vagyis inkább dél. Meg egyáltalán


nem is volt forró; borús, esős idő volt. De nyár. Ez az egy
biztos az állításomban. Az is biztos, hogy egészen
másnapos voltam, vagyishogy éppen a másnap és a
részegség határán. Tudjátok, mikor még picit
szédelegtek, meg mindenen nevettek, de a fejetek már
kezd sajogni és az alváshiány is kezd egészen
megmutatkozni.
Szóval így feküdtem az ágyamban. A lehúzott
redőnyökön szivárgott a déli, halovány, szürkés fény, ami
a felhősereg miatt nem ragyoghat teljes nyári
pompájában.
Szipogtam. Szemeim viszkettek. Allergia.
Igen. Ez az a nap volt, amikor olyan vörös lett a náthától
a szemem, hogy ha valaki meglátott volna – kiváltképp
borzos, hosszú hajammal és egyedi öltözködésemmel –
egyértelműen azt feltételezné rólam, hogy egy jó ciginyi

81
gandzsa már bennem van. Bár attól lett volna vörös a
szemem!
De ez nem így volt. Én akkor végtelenül szenvedtem az
orromba befészkelődő por miatt és szipogtam,
prüszköltem, a szememet dörzsöltem, miközben
próbáltam volna visszatérni a különös, de mégis egészen
hétköznapi álmomba, ami jobban vonzott, mint a
valóság, mert egy: sütött a nap. Kettő: ott nem gyötört az
egyre inkább kialakuló másnap.
Szép álom volt. A falumban mászkáltunk drága
szüleimmel, bátyámmal és a jegyesével. Úton voltunk a
kedvenc kocsmám felé, méghozzá az egész család!
Lenyűgöző, nem?
Amint mondtam, napsütéses idő volt, tikkasztó meleg és
kellemes illat derengett az egész faluban – ami szokatlan,
mert általában disznószarszag szokott derengeni, de hát
mégiscsak álomban voltam.
Szóval így menetelt a Szangvin család az aranyos kis
zöldépületes korcsma felé, mikor kitaláltam, hogy nekem
el kell mennem a nővérem volt férjéhez, méghozzá a
kedves legjobb barátaimmal; Gipasszal és Szklabinnal.
Nagy lokátormesterek ők is. Velük szoktam elereszteni a
hajamat meg elhadni a hadot, vagymi.
Seperc alatt ott is teremtünk II. Ulászló király
tróntermében, forróvízzel teli dézsákban ázódva, átlátszó
ruhájú szolgálólányok társaságában iszikáltuk az
eperpálinkákat, szépen egymás után. Aztán mikor

82
kedvünk már a tetőfokára hágott, a vizeink kihűltek, a
lányok meg már kezdték megelégelni pajzán és
szemtelen, itallal fűtött beszólásainkat és flörtöléseinket,
úgy döntöttünk, odébbállunk, elvégre vár a korcsma,
benne a véres kis családommal. El is indultam – egyedül,
mivel testvéreim a bajban valahova elpárologtak. A falu
közepén eszméltem rá, hogy mezítláb csattogok a forró
aszfalton, ráadásul egy szál fürdőnadrágban vagyok.
Visszafordultam hát, a királyi udvar fele, hogy
visszaszerezzem csíkos agyidasz melegítőmet, meg
lépőmet, meg fekete, mellszőrvillantós
hosszuujjúpólómat. Be is csattogtam. Csak a király anyját
találtam ott, aki savanyú pofával, szorosan felkötött
konttyal horgolt. Mondtam látogatásom okát, mire ő
vázolta, hogy itt soha nem volt és nem is lesz olcsó kínai
agyidasz utánzat, keressem másutt. Én odaköptem elé és
elindultam ki, hogy megnézzem a Süti nevezetű kis
bundást. A szájában megtaláltam dizájnos rúgdalózómat,
orrba vágtam az undok ebet; köpje ki a szövetem és fel is
húztam, az immár lyukas, kutyanyáltól foltos gatyóm.
Ezután persze az eb semmiképp sem akart békén hagyni.
Harapdált, ugrált, ugatott, de én mit sem törődtem vele;
kerestem a lépőm. Meg is lett, el is indultam – ma már
negyedjére – a korcsmába. Ismét a falu felénél jutott
eszembe, hogy a mellszőrvillantós hosszuujjjúpólóm
csakugyan még ott a királynál, és a szőrös, sebhelyes
testecském mindenki számára ki van állítva, legalább
úgy, mint a Mona Lisa a Müzé dö Lúvrban.

83
Álmom sajnos nem tartott addig, hogy vissza is
szerezzem a mellszőrvillantós hosszujjúpólóm, mivel
csikaró fájdalomra keltem az orromban. Vagy az
orromban csikaró fájdalomra keltem – nem tudom; a
lényeg, hogy fájt az orrom.
Mikor megtapintottam, egy hatalmas tumorszerűséget
éreztem raptorujjaim alatt: terhes lett!
Ideje hát megkezdenem a szülést– gondoltam én és
megragadtam egy ragadós, túlhajszolt ruhazsepit,
rátettem orromra, és fújtam. Fújtam, mint októberi szél a
sárga faleveleket. Fújtam, mint ittas vezető a poliszmen
szondáját. Fújtam, mint kisgyerek a szülinapi tortán lévő
színes gyertyákat. Fújtam, trombitáltam, csavartam,
prüszköltem. Mindez óráknak tűnt és hatalmas tusakodás
volt számomra. De aztán sikerült. Egy nagy csattanást
hallottam, utána pedig egy nyöszörgést; kijött!
Megszültem! Fiú lett!
Ó az emberiség! Ó a fájdalom! Hatalmas űr termett az
arcüregemben és méghatalmasabb fájdalom a szívemben
– viccelek, ez is az arcüregemben. Úgy éreztem, mintha a
megtermékenyítetlen petesejt felszívódott volna
orromban, majd az ösztrogén és progeszteron szintem
leesett volna. Ezt követően pedig orrocskám gyönge és
kiszolgáltatott méhnyálkahártyája levált volna és én épp
azt küldtem ki a gyilkos szövetbe.
Megöltem. Gyilkos voltam, holott azt hittem, életet adok.
Már vártam, mikor pislog rám elsőszülöttem, drága kis
gyermekem. Hát soha. Halott volt. Nyálkásan terült el a

84
fehér, kék csíkos zsebkendő szinte hószerű mezején,
vértől átitatva.
Aznap nem keltem föl. Aznap feküdtem, mint elhalt
magzatját sirató anya. Feküdtem, mint a fekvőrendőr.
Feküdtem és szipogtam, mert orrom még mindig irritálva
volt a portól. Meg persze sírtam is. Meghalt. Nem is élt.
És még fájt is a helye. Ez az élet. Remény önti el részeg
kis szívecskénk és mi lesz belőle? Csalódás. Egy nagy
kupac fika.
Aznap még sok zsebkendőt elhasználtam.
Azóta nem javult az allergia.

85
I.
Amiben beszerzem

A ház felépül, leomlik.


A tinta fakul, papír bomlik.
A mag kikel és szaporodik.

Elmesélem nektek, milyen, mikor be vagy állva.


Kora nyár volt. Túl voltunk már a vizsgákon, iskolán,
minden kötelezettségen. Én otthon szunyókáltam, bár
már dél is elmúlt. A Nap erőteljesen tűzött be a bíbor
függönyeimen, de még lustán fetrengtem, dagonyáztam a
párnákkal és takarókkal bélelt disznóólamban. Az előző
esti duhajkodásokat próbáltam kiheverni.
Végül telefoncsörgésre keltem: Gipasz hív.
Fölvettem, bár azt sem tudtam, hol vagyok. A retek
térerő miatt meg semmit sem hallottam, amit barátom
mond, de annyit kivettem: Lupus. Park.
- Oké, oké! – mondtam és leraktam.
Tudtam, mi a teendő.
Kifutottam a fürdőbe, megmostam az alvástól püffedt
arcom, beletúrtam a hajamba, hogy csak mértékkel

86
legyen kócos és fogat mostam, hogy ne legyen dögszagú
a szám.
Aztán berohantam a szobába, fölöltöztem, megfogtam
egy csomag roll papírt és szaladtam a park felé, mezítláb.
A park nem volt messze a villánktól. Száz métert kellett
csak csattognom az aszfalton, meg egy egészen picit a
szúrós füvön és már ott is voltam barátaimnál. A rövid,
mégis hosszúnak tűnő út alatt pedig izgatottan repesett a
szívem: Pirítunk!
Két szembefordított padon üldögéltek egy rozoga tölgy
tövében: Gipasz, Szklabin és még valaki.
Ez a valaki volt a mesterünk. Tőle tanultunk mindent,
ami ebben a szakmában szükséges. Ő mutatta meg a
tekerés fortélyait. Tőle tudtam meg, hogy a cigi mindig
balra megy, és hogy mindig az gyújtja meg, aki
megcsavarta. Ő vezetett be mindenbe. Ő: Lupus Malus,
aki még az aquincumi rómaiak leszármazottja. Hódítók
ősei és hódító ő maga is, bár a gladiuszt már a nyelvére
váltotta és szavaival nyeri meg a harcokat.
- Szangvin!
Kiáltották, mikor már hallótávba kerültem. Lekezeltem
velük és előkaptam a papírt.
Lupus nem húzta az időt. Belevágott a morzsolgatásba,
csavargatásba, origamizásba.

87
Mi ámulattal néztük, hogy milyen ügyességgel sodorja a
cét, és hogy a végén mennyire tökéletes rakéta vár ránk,
hogy begyújtsuk és kilőjük magunkat.
Lupusé volt a megtiszteltetés, hisz ő sodorta meg. Vele
szemben ültem én, tőlem balra Gipasz, vele szemben
pedig Szklabin. És ebben a sorrendben pöfékeltük
vidáman azt a bizonyos cigarettát.
Mikor begyújtotta, megcsapott a jól ismert, kellemes füst
szaga: a mokiszag. Mélyeket szívtam a repdeső füstből,
majd mikor hozzámért, jóízűen beleszívtam.
Az első körben még szinte semmit sem éreztem. A
másodikban viszont megcsapott. Hármazva pörgettük,
majd egy török kört is beiktattunk. Mindent azért, hogy
beálljunk.
Nekem sikerült. Én voltam az, aki mindig elsőre érzi a
dolgokat, és ez most is így volt. Éreztem, hogy a
szemeim begyulladnak. Testem minden porcikája
bizsergett a mokktól és úgy tűnt, a paddal valahol a
levegőben repülünk, és ott adogatjuk körbe a mokit, de
mégis egyhelyben ültük egész végig.
Fenn ültünk a kék égen. Mellettünk madarak suhantak el,
mégis alig öt méterre volt előttem az erdő és ott volt
alattam a föld.
A tagjaim bizseregtek. Nem éreztem az orrom, az arcom,
a szemeim, az ujjacskáim és a lábaim. Mégis mindegyik
olyan érzékenynek tetszett, hogy a ruha legfinomabb

88
érintése is odaterelte a figyelmem. A fejemben meg
ugyanígy játszott ez az ambivalencia.
A gondolataim lelassultak. Mindegyiket ízlelgettem,
fontolgattam, mint connaisseur a jó bort. Elméláztam a
szembeni, virágzó akácos szépségén, ahogy fái táncoltak
a nyári szélben. Ahogy leveleik zöldebbnek tetszettek az
erős Nap aranyló fényében és a zord tél emlékeivel
fejemben.
Milyen borzasztó is volt hidegben szívni! Milyen nehéz
volt a fagyban tekerni, mikor nem érzed a csípős időben
az ujjacskáid, amikkel összemorzsolod a zöldséget!
Milyen fájdalmas is volt a bizsergés mínuszokban!
De ez mind a múlté. A nyár melege kedves szeretőként
bánt velünk. Kényeztetett, simogatott minket, míg mi
élveztük imádatát és egyre csak kacagtunk a világ
szépségén és egymás történetein.
Mert míg fejemben mérföldekre jártam, addig Lupus –
szokásához híven – nyomta a történeteit, meséit, amiknek
felére sokszor azt mondtam volna, faszság, de ilyen
állapotban inkább vígan nevetgéltem rajtuk, mert igaz,
vagy nem igaz, az az ember olyan beleéléssel mondta
őket, hogy sokszor majdnem befostam a nevetéstől.
Rengetegszer csak szóbahoztunk egy közös ismerőst és
bolond történeteket találtunk ki, spekuláltunk, milyen
kínos és mélyen elzárt titkai lehetnek, vagy éppen
kibeszéltük a maga mindenki előtt nyilvánvaló
hülyeségeit. És közben boldogok voltunk. Ezerszer
boldogabbak, mint az utca átlagos embere. Ott lazítottunk

89
a park padjain, mint valami királyok és élveztük az életet,
mint annak a császárai.
Nem tudom, mennyi idő telt el így. Beállva egy perc egy
órának tűnik. Végtelen, csodákkal teli óráknak, amelyek
sosem múlnak el, de mégis azon kapjuk magunkat, hogy
már évekkel ezelőtt történtek.
Ahogy ott ültünk, felszólalt Lupus:
- Ideje a következő ciginek!
Én, mint a kísérletezés és a bepirítás nagy híve hevesen
bólogattam és támogattam az ötletet, míg Gipasz és
Szklabin csak csöndben szemlélték, hogy hogyan adom a
papírt és a pultot Lupusnak, hogy megcsavarja a
következő spliffet.
Felvetettem, hogy megtekerem én, de a római ezt
elutasította, mivel ha túl lazára csinálom, elég. Ez igaz
volt, sőt a tény, hogy már beálltam, csak erősített az
állításon, mivel beszmokkolva nem megy a tekerés.
Szóval megelégedtem azzal, hogy nézem, hogy készül a
kövi cigi.
Ahogy Malus morzsolgatta a mokit a pultba, keze
egyszer felemelkedett és egy kis magocskát tartott
előttem.
- Melncholisz – szólt – itt egy mokimag. Nem viszed
haza kikelteni?
- Hát – vakaróztam – végülis a kutyát nem zavarná, ha
kikelteném. Add oda, aztán gondolkozok rajta.

90
A mag a zsebemben végezte és szinte el is feledkeztem
róla, mert érkezett a rakéta ideje.
Ettől még jobban bepirítottunk és kedvünk egyre csak
felfele ívelt.
Sok időt töltöttünk ott. Sok, igazából értelmetlen időt,
amit nevetgéléssel, ivással és beszélgetéssel töltöttünk az
öreg tölgy árnyékában, néha meg mind be-beflasheltünk
valamit. Röhögőgörcsöt kaptunk, kicsúfoltuk egymást,
hogy milyen szarkész az ábrázatunk, vagy csak
elcsöndesedtünk és lebegtünk a padon.
Aztán közeledett a délután vége és mindenkinek menni
kellett a maga útján. Még egy búcsúcigi elpattant, aztán
megiramodtam hazafelé.
Útközben végig az járt az eszemben, hogy ha valaki
meglátna, tuti levágná, hogy nem vagyok tiszta. Ezért az
utcáról gyorsan letakarodtam, mikor hazaértem, akkor
pedig lassan lépdeltem a kertben és ámultam annak
szépségén.
A kert és a mozaikok sokkal több jelentéssel bírtak
ilyenkor. Valósággal beleéltem magam a
Konstantinápolyt védő öregemet ábrázoló képbe. Szinte
éreztem kezemben a kardot, amivel a törököket gyapom.
Éreztem a vér szagát az acélon és éreztem a füst és a
puskapor aromáját a levegőben, ahogy a harcban ziháló
tüdőm magába szívja őket. Éreztem a páncél súlyát és az
adrenalint, ami átrohan minden porcikámon, ahogy az
életemért és a végtelen, dicső városomért harcolok.

91
Közben meg egyre csak battyogtam az odum felé.
A szobámban pedig leheveredtem és csak néztem ki az
ablakon, a zöld kertbe, amit az immár narancsos Nap
sugarai világítottak meg.
Sokáig bámultam a növényzetet. Időközben meg is
vacsoráztam, meg olvasgattam, ami ilyenkor óriási flash.
Aztán egy hatalmasat tüsszentettem.
Ösztönösen a zsebemhez kaptam, zsebkendőért, de
valami más fogadta kezem. A pakk, benne a maggal.
Felültem és kikaptam a zsebemből, míg balommal
megtöröltem az orrom. Közben csak a magocskára
meredtem és gondolkodtam.
Végülis… miért ne? Miért is ne kelthetném ki?
Egy kósza pillanatig még figyeltem, aztán felpattantam,
kerestem egy vattát, belecsomagoltam a magot és
megöntöztem a pamacsot.
Aztán kiraktam az ablakra és vártam. Napokig vártam.

92
II.
Amiben kikeltem

A mag kikel és szaporodik.


Sűrű erdő burjánozik,
A világ pedig fellélegzik.

Napokig vártam. Féltem, hogy semmi nem lesz belőle, de


egy idő után az egyik szegletben megjelent egy aprócska,
fehér csíra.
Ez volt életem diadala. Végre alkottam valamit!
Aznap szinte ötpercenként rohantam, hogy megnézzem,
nőtt-e a növénykém. Izgalomban teltek az órák, majd a
napok.
Aztán szép lassan már egy nagyobbacska csíra burjánzott
a magból. Azt virágföldbe tettem és öntözgettem.
A csíra hajtássá vált, majd a hajtás aprócska bokorrá
cseperedett.
Hetek teltek. Én mindezt a legnagyobb titokban
tartottam. Szerencsémre a nyári hőségben a növényem jól
elvolt. Valahányszor úgy láttam, eleget nőtt, nagyobb
cserépbe tettem: legyen élettere szegény mokivirágnak.

93
És a nyár végére már termést is hozott a bokor, ami már
derekamig ért.
Termést hozott. Rengeteget. Annyi füvem volt, hogy nem
tudtam mit kezdeni vele. Az első időkben jó volt, mert
sokat piríthattam, amikor csak kedvem akadt. De
figyeltem arra, hogy ne váljon túl nagy függőséggé a
szívás. Elkezdtem hát árulni.
Először csak az ismerőseimet „segítettem ki” csekély
áron. Aztán szépen, lassan elterjedt a hír, hogy nálam van
moki és hogy jó áron adok pontokat.
Virágzott a weed-bizniszem. Minden az én javamra
történt. Mintha az egész dél-somogyi helyzet kezdetektől
úgy alakult volna, hogy én füvet árulhassak. A környéken
az, aki szívni akart, a lefújt, drága bio és az én,
természetes mokim közt kellett, válasszon.
Könnyű volt a választás. Jobb áron és jobbat kínáltam,
így hozzám özönlött mindenki, aki pirítani akart, hatvan
kilóméteres körzetben.
Arany életem volt. Költeni alig költöttem. Ruhákat sosem
vettem. Nem érdekeltek a drága telók, meg órák. Amik
lenyűgöztek, azok mások voltak: a kardok. A pengék.
Óriási antik gyűjteményt kezdtem felhalmozni.
Az első antik vételem egy szabadságharc-beli magyar
tiszt szablyája volt. Mikor megjött, napokig csak
bámultam a falon. Olajoztam, tisztítottam. Többet
törődtem vele, mint a szeretőmmel.

94
Utána pedig hamarosan vérszemet kaptam. Vettem
középkori buzogányt. Rendeltem török pajzsot. Jemeni
jambiyát, végvári szakállas puskát, háromszáz éves
muskétát.
Az óriási költekezésem bizonyára feltűnt. Mégsem ez
okozta a vesztem.
A konkurencia. A verseny örök. Az ellenfelet ki kell
iktatni egy, vagy más módon. A bio-termesztők nem
nézték jó szemmel, hogy több vevőm van, mint nekik.
Rámuszították a kékeket.

95
Európa új kutyája

Képzelnéd, hogy állatok


Jobban élnek nálatok?

Weissmann Fanni épp hazaért a gimiből. Vígan nyitott be


a hatalmas, kastélyszerű villába, hogy folytathassa
boldog és ideális, újgazdag életét. De ez mind
megváltozott, mikor megpillantotta Sir Lancelotot a
földön heverve, mozdulatlanul, legyekkel borítva.
Lancelot a család kutyája volt az elmúlt tizenhét évben.
Fanninak valósággal végigkísérte egész életét a golden
retriever és most a szeme láttára haldoklik!
Fanni tudta, mi a teendő. Ledobta táskáját, letérdelt az eb
mellé és kiegyenesítette nyakát, hogy szabad légutat
biztosítson számára, amint azt megtanították a kutya-
elsősegélyen.
A lány egyre csak fújta és fújta a levegőt a bundásba,
utána pedig stresszesen végezte a szívmasszázst, de
mindhiába.
Lancelot elhunyt. Már az örök vadászmezőkön űzi
Guinevre-ét, hátrahagyva minden földi bajságot.
Lassan hazaért a család többi tagja és megdöbbenve látta,
milyen sorsra jutott a kedvencük.

96
Hatalmas gyász köszöntött be a Weissmann családhoz.
A kislány ragaszkodott ahhoz, hogy az eltávozott
kedvencük méltó búcsúztatást kapjon, így Lancelotnak
tartottak misét, majd elhamvasztották, hamvait pedig
hazavitték, ahol urna emlékeztette az egykori gazdákat
arra, mennyire szerették az ebet.
Fanni élete kiüresedett kedvence nélkül. Feketében járt-
kelt, az iskolában nem beszélt többé barátaival és otthon
minden percét a sötét szobába zárkózva töltötte.
Szürke idők voltak ezek. A szülők, Weissmann György
és Weissmannné Róza mindent megpróbáltak, hogy újra
színt hozzanak lányuk életébe, de mindhiába. Csakis egy
dolog segíthet: egy újabb kutya.
György tudta ezt. Nem is röstellkedett menni a
tenyésztőhöz, majd egy-néhány kitérés után végre
betoppant az ajtón és büszkén jelentette be:
- Fogadjátok szeretettel Mumbaszát!
A ház felélénkült. A ház újraéledt. Mint ahogy a tavaszi
Nap első sugara felébreszti az erdőket, úgy ez a kijelentés
is felébresztette a villát.
Hatalmas zajjal rohant le Fanni a lépcsőn, közben
hisztérikusan nevetve, majd mikor a lépcsőfordulóhoz
ért, megtorpant, mosolya az arcára fagyott és csak bámult
az új családtagra.
- Ez mi? – kérdezte sipító hangon.

97
- Ő itt Mumbasza, az új kedvencünk.
- Ez? Kicsit sem olyan, mint amilyen Sir Lancelot volt.
Az ő szőre olyan selymes és olyan aranyló volt! Ez meg
fekete és alig borítja valami. Nem fázik egyáltalán?
- Ne aggódj, Fanni! Megkérdeztem az urat, akitől
Mumbasza van. Teljesen ellenálló és szívós lény,
ráadásul sokkal jobb génjei vannak, mint amilyenek
Lancelotnak voltak. A szín? Minimális különbség.
Ígérem, összeszoktok és őt is épp úgy fogod szeretni,
mint Lancelotot.
- És miért pont Mumbasza a neve? Gusztustalan.
- Hagyományos afrikai név, ő pedig afrikai tenyészet.
- Hát azt látom! És AZ mi? – mutatott a kislány
Mumbasza lábai közé, ahol jól megtermett kárszege
lócorgott.
- Mumbasza hím.
- Én nem vagyok hajlandó egy ilyet nézni éveken át! Ha
velem akar élni, kasztráljuk!
- Nem lehet. Mumbaszának családja van és tenyésztésre
tartják.
Még hosszasan folyt ez a kellemetlen és hisztériával teli
diskurzus a családfő és gyermeke közt, de végül Fanni
beleegyezett, hogy új házikedvencük maradjon.
Telt, múlt az idő. A tél tavaszba, a tavasz nyárba fordult
és Weissmannék szívükbe zárták ezt az új családtagot.

98
Fanni nagyon sokat játszott vele és hamar túl is tett
kezdeti undorán. Szinte elválaszthatatlanok voltak.
Együtt sétáltak, frizbiztek, úsztak és futottak.
A nyár eljöttével pedig eljött a nyaralás ideje is. A
családnál hagyomány volt, hogy a kedvencet mindenhova
magukkal viszik, még a tengerparti vakációra is.
Az indulás előtti nap pedig pont Mumbasza születésnapja
volt. Aznap Gyuri bácsi bement a kedvenccel a
kutyabarát bankba, hogy kivegyék megtakarításukat, amit
a vakációra szántak. Útközben büszkén lépdelt, mert
érezte, hogy mindenki megbámulja ritka, kecses és
csodálatos társát.
A banki kiruccanás után, este, a vacsoránál pedig Rozi
néni egy banános, csont alakú kutyatortával lepte meg
Mumbaszát, aki élete legszebb születésnapi ajándékát
kapta meg ezzel.
Másnap el is indultak a tengerpart felé, a hosszú úton
játékok tömkelegével ellátva a kedvencet.
Az idő állni látszott, ahogy a kocsival suhantak a hegyek,
völgyek között és el a többi autó mellett. De a várakozás
kifizetődő volt. Hét és fél óra üldögélés és unalom után
Mumbasza végre láthatta a tengert. Figyelhette, ahogy az
azúr felszínen miként csillan meg az aranyló déli
napfény.
A szállásra szinte oda sem értek, Fanni már rohant is hű
társával a kutyastrandra, hogy megmártózzanak. Indulás
előtt természetesen vastagon bekenték magukat kutya és

99
embernaptejjel, valamint vitték Mumbaszának a
kutyaúszódeszkát és a mentőmellényt, hogy véletlen se
érje rossz élmény a parton.
A kedvenc eleinte félt a víztől, hisz Afrikában nem túl
nagy divat, de idővel bemerészkedett Fanni után és
vidáman játszadoztak a hűs, sós hullámok között.
Az idő most repülni látszott. A délután órái csupán
pillanatoknak tűntek, és hamarosan már kezdett elbújni a
Nap a horizont mögé.
Hazafelé Fanni megállt egy fagyizóban, ahol nagy
szerencséjére árultak kutyafagyit, amivel lehűsíthette
Mumbaszát is. A desszertezés után hazamentek és úgy
aludtak mind a ketten, mint a bunda.
Másnap a család túrára ment egy közeli útvonalon.
Alaposan bekenték magukat naptejjel, akárcsak tegnap,
illetve fújtak magukra szúnyogírtót, Mumbaszára pedig
kutyaszúnyogírtót. Lábacskáira zoknit adtak, nehogy
megégesse a forró aszfalt a talpát, és útnak eredtek.
Hosszasan sétáltak. Fanni és az eb kergetőztek és
mindenki boldog volt. Egész délelőtt túráztak, utána
pedig újból lementek a kutyastrandra, hogy lemossák
magukról az út fáradalmát.
Ismét szép nap telt el, de még koránt sem volt vége!
Egy kívülállóban valószínűleg az fogalmazódott volna
meg, hogy Fanni és Mumbasza túl barátságos viszonyban
voltak.

100
Gyuribácsi persze ezt nem látta, csak az ártatlan
szeretetet a kedvenc és a kislánya között.
Az éjjel viszont különös, dulakodásszerű hangokra riadt
föl, és amikor benyitott Fannihoz, hogy mi történik,
hatalmas megbotránkozására lánya és a háziállat a
legnagyobb kúrások közepette voltak. Gyuribácsiban
valami elpattant és Mumbaszát úgy baszta ki az ablakon,
hogy csak nyekkent.
Másnap haza is utaztak, a kedvencet pedig visszaküldték
oda, ahonnan jött, megtérítve az árát.

Mumbasza vígan üldögélt a zimbabwei gépen,


visszagondolva élete legjobb évére, amit egy európai
kutyaként tölthetett, és amiért cserébe úgy fog otthon élni
családjával, mint a királyok.

101
III.
Amiben lebukok

A világ pedig fellélegzik.


Én keserűn sóhajtok:
Megjöttek a rendőrautók.

Én ajtót nyitottam nekik. Bántaos képpel fogadtam őket,


ők pedig bánatos képpel léptek be; jópárjukat ismertem.
- Ejnye, Szangvin – csóválták fejüket – te többre lennél
képes.
Én csak némán követtem őket. Csalódtak bennem és ez
rosszul esett. Valóban többre lettem volna képes, mint
ez! Mert mi is voltam most? Drogterjesztő és drogfüggő.
Pedig csak boldog akartam lenni. Talán azt is hittem,
boldog voltam. Boldog voltam?
Dehogy. Csak szarkész.
Csak leszedált. Behunytam szemem az égő házban, hogy
ne lássam a tüzet.
És mivel nem láttam, mondtattam:
Minden rendben.

102
Semmi sem volt rendben. Senkinek sem kívánnám, hogy
függjön bármitől. Aztán mégis én árultam. Vajon hányan
kaptak rá a fűre miattam?
Jobb is volt így. Elkaptak, mielőtt igazán belemerültem
volna. Mielőtt még nagyobb kárt teszek. Mielőtt igazi
drogokat árultam volna.
Kijózanító volt ez az este.
Hamarosan megindult a tárgyalás. Egy év javító intézetre
küldtek, mert nagykorú még nem voltam, utána pedig két
év fegyházra.
A múltbéli énem, ha látná magát, sírna. Öngyilkos lenne,
hogy véletlenül se váljék ez belőle. Talán bölcs döntés
lett volna, de ez nem fordult meg a fejemben,
bármennyire is odavoltam.
Kedvem alábbhagyott. Ezzel finoman fejeztem ki
magam, de a túlzások ideje még nem jött el.
Időm nagy részét a sötétben töltöttem, azon szorongva,
mi vár rám a börtönben. Csak csupa rosszat hallottam
róla. Az elképzelésem pedig az volt, hogy ha bekerülök,
annyira belemerülök a bűnözésbe, hogy onnan már nem
lesz kiút. Oda lesz a legitimitásom. Oda a jóhírem, még
azelőtt, mielőtt lett volna hírem!
Végül eljött a nap. Minden napnak el kell jönni; ezzel
nem ellenkedhetünk. Könnyes búcsút vettem a családtól
és beléptem a javítóba. Odabent minden vagyontárgyat,

103
ami épp nálam volt, leadtam. Levetkőztettek, átkutattak,
aztán rámaggatták az egyenruhát.
Bekísértek a cellámba, ahol rajtam kívül még négyen
voltak „elszállásolva”.
Egy kis, dzsipó testvérpár: az egyik hét-nyolc éves, a
másik tizenhárom-tizennégy. A másik két gyerek fehér
volt, mindketten tizenhat-tizenhét körül, akárcsak én.
Mindegyiknek nagyon rövid volt a haja, pont, mint
nekem, mivel nullásgéppel letolták. Mindegyiknek volt
valamiféle jól látható sebhely a testén. Az egyik fehérnek
a szemöldökén, a másiknak az orrán volt egy törésnyom,
a cigóknak pedig a kezei voltak itt-ott sebesek – mintha
késvágás lett volna.
- Dik, az új fiú! – röhögtek fel mély, bamba,
rosszindulatú hangon.
Én ekkor tudtam, hogy kibaszottul beszoptam. Úgy
körémgyűltek, mint legyek a szar köré. Kis szarnak
éreztem magam.
Soha életemben nem voltam jó a verekedésben és ez a
hiány itt az életembe fog kerülni.
- Fogjátok le!
A mondat elhangzottával a vérnyomásom az egekbe
szállt. Pulzusom hatvanról száznegyvenre ugrott, az
adrenalin a testemben pedig meghatványozódott.
Megpróbáltam dulakodni. Orrbabasztam az egyik
gádzsót, a sebhelyesarcú fehéret megpróbáltam lerúgni,

104
de elkapta a lábam és hanyattvágódtam. Innen már
menthetetlen volt. Még küszködtem izomból, de sajnos
nem voltam már olyan erős, mint korábban.
- A kurva anyádat, geci! – átkozott a csávesz, akit
orrbavertem, majd kicsapta a pillangóját.
Nem tudom, hogy került az intézetbe, de azt tudom, hogy
hogy karistolta vele végig jobb karom.
Kibaszottul fájt. Lassan csinálta, de úgy belenyomta az
élezett pengét a bőrömbe, hogy mélyen belevágott a
húsba. Lassan csinálta. Az elején. Aztán mikor már úgy
látta, kellőképp benn a bökő, lerántotta kezemen, hogy
ott a heg a kisujjamig.
Én közben sírva nyögtem átkaimat a fogaim közt.
Aztán mikor végeztek, otthagytak a könnyemben és a
véremben heverve. Összekuporodtam és próbáltam
elvonatkoztatni a hideg kőpadlótól. Próbáltam valami
meleg és vidám helyre gondolni. Milyen jó is volt otthon!
Bár ott lennék újra a mozaikos előtérben! Bár ott lennék
újra a tiszafás kertben! Bár megint szobám kellemes
sötétjébe húzódhatnék!
Az maga volt a paradicsom.
Elveszett paradicsom. Most kezdtem csak igazán
megsejteni, mit is jelent igazából ez a kifejezés. Most
kezdtem csak megsejteni, mennyire biztosnak vettem azt
a jólétet. Most pedig ez a sorom! Megkéseltek!

105
A rossz megélés ellenére viszont olcsón megúsztam.
Volt, akit azzal fogadtak be, hogy az öccsével szúratták
hasba. Én legalább csak felszíni sérülést szenvedtem.
Mindennek ellenére össze kellett szednem magam és
megágyazni, mert a végén még a nevelők is elpicsáznak.
Úgy kellett lefeküdnöm és ránézni a többiekre, mintha mi
sem történt volna. Mert valójában semmi sem történt. Itt
ez a mindennapi. Itt ez olyan, mint otthon meginni egy
csésze teát, vagy megreggelizni. A nap része.
Kegyetlen hetek következtek. Az elején rá kellett
jönnöm, hogy itt a nyers erő bizonyul hasznosabbnak az
ész felett. Elkezdtem hát újra edzeni. A nap nagyrészét a
konditeremben töltöttem. Igyekeztem minél izmosabbá
lenni. Minél megfélemlítőbbnek tűnni, hogy legyen
mivel takarnom a saját ijedtségemet.
Barátokra nem tettem szert. Az nekem itt nem adatott
meg. Csupán ferde tekinteteket kaptam másoktól. Ez volt
a jussom és soha nem is lehet más, mert nem idevaló
voltam.
Az idő viszont múlt. Eljárt fejem felett és elvezetett
érkezésem percétől életem sorsfordító pillanatáig. Ha
mindezt novellába írnám, ez lenne az, ami novellává
tenné a fejezetet. Ez lenne az, ami végzetes változást hoz
az életembe.
A reggel, mint minden végzetes nap reggele, úgy indult,
mint az összes többi. Szobácskánkba besütött a felkelő

106
Nap erős fénye és a nevelő hatalmas zajjal csapta ki a
súlyos vasajtót.
- Ébresztő!
Mi pedig engedelmeskedtünk parancsának: felébredtünk.
Aztán felöltöztünk. Aztán szépen, libasorban
lebattyogtunk az étkezőbe. Megkaptam a jussom és
leültem egy random asztalhoz, szokásomhoz híven.
Mélabúsan rágcsáltam a bádogasztal fölött, mikor egy
csoport ijesztő formájú csávesz odalépett hozzám.
- Te meg mi a devlát keresel itt? – kérdezték
felháborodottan, mire én a reménytelenek nyugalmával
és a felháborodottak passzív agressziójával feleltem:
- Eszek.
Ők tarkómnál fogva rángattak ki a padból és szórták elém
a földre a reggelimet, tálcástól.
Nekem ez rosszul esett. Éspedig mivel hogy
meglehetősen ballábbal keltem fel, rárontottam a banda
vezérére: egy megtermett, izmos cigányra. Felbőszültem
a sok heti edzéstől. Picit megéreztem az erőmet és ez lett
a vesztem.
Izomból gyaptam a csávót, míg a többiek engem
rugdaltak és próbáltak leszedni a vezérről. Én viszont
nem engedtem és addig ütöttem az ocsmány fejét
legújabb ellenségemnek, mígnem a nevelők jöttek és
vertek le engem a srácról.

107
Büntetésből külön szobába zártak: akár egy magáncella.
Ott kellett gondolkoznom a tetteim meggondolatlanságán
és helytelenségén. A sötétség, ami az ablaktalan, nyirkos
és jéghideg szobában uralkodott, beette magát a
szívembe és mély depresszióba taszított. Újra. Azt
hittem, sötétre vágyok. Tévedtem. A sötét az ellenségem.
Társa pedig a hideg. Pechemre pedig ez a kettő volt a
legfőbb attribútuma a zárkának. De ott volt valami
szörnyűbb. A félelmeim. A félelmeim, hogy mi vár rám,
ha kiengednek.
Végül persze idővel kiengedtek.
Bár ne tették volna!
Első „szabad” napomon, az udvaron történt meg a baj. Én
elvonultam egy eldugott, általam frekventált helyre és ott
próbálkoztam művelni a költészetem. Sötét volt az ég:
heves vihar közeledett. A madarak elhallgattak. A fák a
szélben zajosan susogtak. A távolban meg villámok
cikáztak. Én épp az eget kémleltem és akkor odajött
újdonsült nemezisem, bandájával együtt és elkezdtek
kóstolgatni. Azt akarták, én legyek az első, aki támad. Ez
azonban a korábbiakból okulva nem valósult meg, szóval
stratégiát kellett váltaniuk.
Ez egyszerűen volt megvalósítva. Négyen rámvetették
magukat, én pedig nemigen tudtam védekezni: azért
megfejeltem egyet-kettőt, meg ütöttem, rúgtam,
haraptam, de végül ők kerekedtek felül.

108
Volt egy sejtésem az amerikai börtönkultúra alapján, mi
fog velem most történni. Gyanúm sajnos beigazolódott.
Letépték egyenruhám és… hát nem tarkítom:
megbasztak, utána meg otthagytak, hogy a véremben és a
mocskomban bajlódjak. És eleredt az eső.

109
Késő
Hogy hull tarlóra a sok hó
A gyilkos erdőtüzek után?
Vérre, sárra és hamvakra,
Mintha vigasztalná, talán.

Hogy hull könny a friss sírokra


Anyák, lányok szemeiből?
Hevesen.
És gyászoltjuknak halála öl.

Hogy hull eső holt erdőre,


Miután már szénné égett?
Úgy fogadja por és hamu,
Mint áldozat, kit későn védett.

Vér már nem megy vissza többé


Nyílott erek zugaiba.
Nem tétetik soha jóvá
Az az egyetlen és kicsi hiba.

110
IV.
Amiben meghalok

Megjöttek a rendőrautók.
Én meg vérbefagyva fekszem;
Hadd rohadjon el a testem!

Hideg eső kezdett cseperegni a fekete felhőkből.


Szerettem volna eloldódni ott a földön. Beszívódni a
férgek közé és meleg sárburokban heverni, míg
körülöttem elrohan a világ és az én időm áll. Minden
hang eltűnt. Megsüketültem. Csak a zokogásom
hallottam, ahogy a remegésemtől horzsolgatott a kemény
beton. Sajt voltam a sajtreszelőn. Tojás a forró
serpenyőn. Elhagyott az összes erőm és takonyként
folytam a viharban.
Idővel észrevették a nevelők, hogy igen szokatlanul
heverek ott. Hogy mennyi időbe telt: nem tudom. Egy
perc, egy óra, egy hét, egy év, vagy egy örökkévalóság.
Mind egyformának tetszett. Többé már nem éreztem úgy,
hogy tudatomnál vagyok. Olyan voltam, mint az üres
báb, miután a pillangó kitör belőle. A szebbik rész kihalt
és most csak a száraz, élettelen hüvely az, ami
megmaradt.

111
Lélektelenül meredtem a férfira, aki segíteni jött hozzám.
Lélektelenül meredtem a fekete égre, aki megpróbálta
elmosni bánatom. Lélektelenül meredtem aztán az
elsősegélyszoba padlójára. Lélektelenül figyeltem a
pókokat, ahogy átrohannak a poros csempén.
Lélektelenül figyeltem az orvos megviselt cipőit, ahogy
átcsoszognak a pókokon.
Az idő hol gyorsítva múlt, hogy mindenki rohant, hol
pedig olyan lassan állt, hogy láttam, amint a Nap sugarai
elsétálnak a csillagtól hozzám. Csak azért, hogy az
hátamat süssék. Csak, hogy megmelegítsenek a fagyos
életben.
Szólni többé nem kívántam. Nem is tettem. Bólogatással
és fejcsóválással kommunikáltam, ha muszáj volt.
Minden más helyzetben pedig csak meredtem a
kérdezőre. Mesélni már nem is próbáltak semmit. Talán
már ők is feladták. Én feladtam.
Régebben azt hittem, hír nélkül nem érdemes élni, mert
elveszünk. Most tudtam, hogy büszkeség nélkül nem
érdemes élni, mert nem is létezünk. Én immár nem
léteztem. Egy bútor voltam a betegápolóban. Egy
porszem a szoba sarkában. Egy lepedő az ágyon. Egy
gép, aki csak szívja a levegőt, és ételből szart kever. Aki
néz, hallgat, szagol, tapint, de közben nem lát, nem hall,
nem érez szagokat és teljesen tompa.
A testem felépült. Ki is küldtek az ápolóból. Ismét
sántikálhattam a folyosókon. Ismét alhattam az ágyamon,
drágajó szobatársaimmal és ismét kulázhattam vécébe,

112
éjjeliedény helyett. Hatalmas változás! Hang viszont
ugyanúgy nem jött torkomból.
Egy hétig sodródtam értelmetlenül az intézet folyosóin.
Nem ettem és nem is ittam szinte semmit. A maradék
erőm is elhagyott. Már nehezemre esett felkelni az
ágyból. Nehezemre esett nyitvatartani a szemeim.
Egy őszi nap pedig megborotválkoztam. Ezzel a céllal
indultam, de ahogy a tükörben megpillantottam élettelen
tekintetem, sápadt, beesett arcom, egy halott embert
láttam. Halott, szőrös ember, aki az élők arcát próbálná
magára erőltetni, de az nem megy. Minek cifrázzam hát?
Aki halott, legyen is halott! – szólt belőlem a mindent
megmondó és határozott Szangvin (először az intézetben)
– aztán megragadtam a pengét, torkomhoz szorítottam, és
még egyszer belenéztem a tükörbe.
Megnéztem a hosszú, szőke hajamat, bajszomat,
szakállamat, könnyező, azúrkék szememet és egy
pillanatra csak álltam ott. Meredtem. Vérem felforrt a
félelemben. A szívem zakatolt. Agyam pörgött. Járkáltak
halálraítélt szemeim. Járkáltak halálraítélt gondolataim.
Aztán megelégeltem, erőt vettem magamon és
elnyisszantottam az eret. Aztán az alkaromat is és
hanyattdőltem a retkes csempére: kényelmesen fogok
meghalni, párnák és takarók közt. Párnám a vízköves,
gombás járólap, bíbor takaróm a tulajdon vérem.
Csak arra emlékszem, hogy kurvára fájtak a sebeim.
Aztán elszédültem.

113
Pontgyűjtőkártya

Etesd a birkát hazugsággal,


Végül már gidáját is megzabálja,
Mert az van tele tápanyaggal.

Cili néni hűséges vásárló a Marketszuper


szupermarketben. Ott volt, mikor az első üzletük
megnyílt Magyarországon és azóta mindig, mindent ott
vesz, a zöldségtől kezdve a kenyéren át egészen a
ruhákig. Még pontgyűjtő kártyáját is kiváltotta, hogy
minden háromezer forint fölötti vásárlásnak az egy
százaléka visszatérüljön.
Ezzel a hihetetlen módszerrel Cili néni az elmúlt húsz év
alatt bőségesen bevásárolt mindent: olyannyira, hogy
huszonöt kilót hízott, de a pontgyűjtőkártya segítségével
megspórolt egészen ötezer forintot!
Légy te is okos, mint Cili néni! Váltsd ki te is
pontgyűjtőkártyádat!

114
I.
Kocsma a faluban

Falu végén kurta kocsma.


Minden lakó oda jár
És együtt vígan bepiál.

Egyszer ellátogattam egy Hunvár nevű faluba. Bájos kis


település volt, a Pilis tövében, egy zöld erdő szíve
mélyén. Egyetlen utcája mentén aranyos kis, kendős
nénik, meg bajszos bácsik üldögéltek a lócáikon, és úton,
útfélen lovaskocsit láttam. A múlt egy kis szigetébe
csöppentem, ahol nincsen globalizáció, nincsen
bevándorlás, csak azok élnek ott, akik oda születtek és ez
így is lesz az örökkévalóságig, az ősi rend szerint.
Egy kis parasztházban szálltam meg. Egy hálószoba volt,
egy konyha és egy fürdő. Mellettem pedig ott volt a
korcsma, ahova a falu mind a száz lakója eljárt és ahol
minden este bált tartottak. Hát – gondoltam – én is
benézek.
Hatalmas ivó fogadott. Volt maga az épület, és volt egy
óriási belsőkert. A kertben asztaloknál ittak az alkalmi
vendéket: a falu túlnyomó része, akik csak esténként
ugrottak be egy-két pohár borra, vagy pár korsó sörre.
Fölöttük karácsonyfaégőszerű lámpák világítottak, a

115
színüket viszont a búraként használt zöld és barna
sörösüvegekből nyerték. A tömeg vígan iddogált, bár
voltak páran, akik folyton be-bejártak az épületbe.
Gondoltam, én is megnézem, mi folyik odabent.
Bor folyt. Meg sör. Meg pálinka. Meg minden
elképzelhető alkohol, ami a világon volt. Ez volt a falu
legfőbb importja: a szesz. Ezt hordta minden nap
tonnaszám a teherautó a település egyetlen, kátyús útján.
A pultnál az úgynevezett „törzsvendégek” támaszkodtak.
A falu egytucat alkesza, ami arányaiban rengeteg, de ki
vagyok én, hogy ezt elítéljem? Oda is masíroztam a
pulthoz és kértem egy jó korsó sört. A csapos késlekedés
nélkül kiszolgált és szívélyesen odanyújtotta nekem a
piámat, mint ahogy a fagyis nyújtja a jégkrémet a
csillogó szemű gyerekeknek.
Fizettem, majd kibattyogtam az udvarra, előkaptam az
otthon elkészített spliffemet és örvendve a falu
szabadlelkűségének, rápirítottam és kortyolgattam mellé
a söröm.
Azt hittem, hogy itt végre békében szmokkolhatok. Azt
hittem, hogy a falu van olyan elnéző a mokkal szemben,
mint az alkohollal szemben, hisz gyakorlatilag mindenki
fogyasztó.
Ohó, mekkorát tévedtem! Tudjátok, ami a saját szemben
szálka, az a máséban gerenda.
Úgy rámszálltak a piások, mint legyek a szarra!
Kiabáltak velem, hogy közben még le is köptek.

116
Kánonban ordibálták, hogy „Narkósok arra!” és közben
a korcsmaépület felé mutogattak.
Én nagyot sóhajtottam, eloltottam a cigit az asztalon,
megfogtam a söröm és elindultam befele. Mindeközben
hátam mögött loholt a falu, mint felbőszült kanok a
tüzelő szuka után. Odabent a bebaszott, tántorgó alkeszok
is rosszallóan néztek rám, mintha legalább embert öltem
volna!
Utam át az ivón, egy kis pincéhez vezetett. A levezető
lépcső fölött ez állt: Drogtanya.
Valamiért Dante jutott eszembe. De a falunak nyilván
ehhez semmi köze nem volt.
Eleinte hagyományos lépcsőn battyogtam le, miközben
mögöttem rosszalló mormogást kellett hallgatnom, aztán
egy ajtó fogadott. Benyitottam és csúszós, márvány lejáró
várt. Nem lépcső volt, hanem olyasmi, amilyen a
mozgáskorlátozottaknak szokott lenni, csak ez sokkal
meredekebb, korlát nélkül. Én óvatosan letotyogtam,
figyelve, hogy ne öntsem ki a drágán megfizetett söröm,
majd odalent körülnéztem. Két ajtó nyílt előttem. Balra a
„Fűszoba”, jobbra a „Buliszoba”

117
II.
Pince a kocsmában

Együtt vígan bepiál,


S a „drogosokat” szegregálja,
Megkövezi és szekálja.

Eleinte álldogáltam a válaszúton, mert nem voltam benn


biztos, mit takar a jobb oldali szoba. Rövid várakozás
után viszont megfigyelhettem, hogy a fenti ajtó
meglehetősen gyakran kinyílik és az esetek túlnyomó
részében egy divatos fiatal srác érkezik le, bemegy a
„Buliszobába”, aztán pár perc múlva kidülledt
szemekkel, meg nem álló állkapoccsal és rengeteg
energiával szalad föl, vissza a kocsmába.
Tehát ez az ekiszoba – gondoltam magamban és csak
nevettem, mert a fönt látott fiatalok közül hatalmas
többségben járogattak le ide és úgy futottak vissza fel,
mintha mi sem történt volna. Mintha ők csak a piától
lennének ennyire felvillanyozva. Hatalmasat mulattam. A
falunak gyakorlatilag a kétharmada lejárt vagy a jobb,
vagy a bal szobába, de fönt meg mindenki megkövezi
egymást, hogy micsoda bűnöző, hogy ilyen tilos dolgokat
tesz!

118
Végül a megfigyelés után szépen bebattyogtam a bal
szobába.
Odabent nagyon otthonos helyet alakítottak ki a
látogatók. Rengetegen voltak. És nagyrészük olyan volt,
hogy csak le-lejárogatott. A helységet karácsonyfaizzók
világították meg. Az egyik sarokban melegfényű lámpa
állt, papírbúrával lefedve, így nagyon kellemes
atmoszférát teremtve. A másikban egy infralámpa alatt
ott figyelt a Cannabisbokor, ami ellátta a szoba látogatóit
a napi adag fűvel.
A levegőben vágni lehetett a füstöt, a földön pedig színes
puffok hevertek egy óriási perzsaszőnyegen, ami az
egész szobát beterítette. A falakon afrikai maszkok,
hangszerek lógtak, birkabundák mellett és itt-ott
lávalámpa járta a táncát. Az emberek meg vígan szívták a
cigijeiket, vagy a vízipipáikat. Gondoltam, itt az idő
nekem is rápirítanom! Leültem egy raszta srác mellé és
megszólítottam:
- Besegítesz, főnök?
- Hát, egy ilyen ajánlatot nem tudnék visszautasítani –
felelte vigyorogva újdonsült barátom, majd
alápörköltünk.
Rákérdeztem a tesónál, hogy hogy is működik ez a lenti
pince, mire ő meg felbuzdulva válaszolt.
- Elmesélem neked, hogy mi van itt lent, tesó. A fentiek
mind képmutatók. Ebben a faluban mindenki narkós:
van, aki alkoholista, és van, aki pedig mást csinál, amiket

119
az átlagember csak drognak nevez. Minket ide
száműznek, legalább a felhasználás erejéig, de megvan az
esély, hogyha gyenge vagy, itt ragadj, vagy akár még
lejjebb csússz.
- Lejjebb? – kérdeztem.
- Persze, tesó. Ez a pince nagyobb, mint aminek tűnik.
Ahogy lejössz, látsz két termet: ezt, amiben a füvesek
gyűlnek, de idejárnak a trinyó, meg a varázsgomba rabjai
is. Szemben pedig a buliszoba, amibe a keményebb
partidrogok használói járnak. Ott leginkább a spuri megy,
az eki, meg a kóla. Oda kurvasok alkalmi vendég jár, aki
nagy ritkán benéz, bekap, vagy felszív valamit és aztán
fölfut a faluba, mintha mi sem történne. Oda járnak a
partyarcok, meg még a polgi is. De abból a szobából
nyílik még egy ajtó. Az vezet lejjebb.
Észrevehetted, milyen meredek és csúszós volt az ideút.
Az odavezető meredekebb, és a jóakaró falubeliek még
meg is olajozzák, hogy onnan véletlen se jöhessen föl
bárki, aki véget akarna vetni annak az életformának. Oda
az olyanok járnak, akik keményen tolják a herkát, meg a
mindenféle designer szart. Onnan végképp nincs feljárás.
Még tűt se nagyon kapnak: gyakorlatilag egy tömegsír.
Egy kútbörtön, amibe beleszórják a „nem kívánatos”
személyeket, aztán elfeledkeznek róluk.

Hát így álltunk. Meg kellett botránkoznom az emberi


aljasságon és az emberi bolondságon, aminek egy

120
tökéletes példája volt ez a falu, ahol mindenki izomból
piált és ahol az emberek többsége titokban „drogozik” is,
de ezt olyannyira tagadja, hogy a társát, akivel nem is
olyan rég eltoltak egy varázscigit, simán felakasztaná,
azzal az érvvel, hogy mocskos narkós.
Időközben mi elpirítottuk a mokinkat, aztán az újdonsült
raszta haverom meghívott egy körre vízipipázni, de
mondtam neki, hogy az engem nagyon megbolondít, és
hogy már ideje lenne mennem, mert ha nagyon
megborulok, a veremben ragadok.
- Megértelek. Béke veled, testvérem és vigyázz
Babilonnal!
Aztán óvatosan feltápászkodtam, kilépdeltem a
Fűszobából és felrohantam az emelkedőn, kitártam az
ajtót, és úgy fogadott mindenki, mintha mi sem történt
volna. Óriás, álszent mosollyal bámultak, mintha
legalább a megváltó volnék. Mintha egy eltévelygett
bárány lettem volna, akit ők nagyon féltettek, de annyira
azért nem, hogy megkeressék. Valójában ők űztek el a
nyájtól. Nem is akartam többet foglalkozni ezzel a
csürhével. Megittam még egy sört és aznap este sokat
jópofiztam az alkikkal, akik társaikat igen hamar elítélik.
Másnap pedig a lehető leghamarabb elviharzottam a
faluból, mert akinek ilyen szomszédjai vannak, annak
már nincs szüksége ellenségre.

121
2060

Forró lesz a világvége?


Kegyetlen és zajos, hangos?
Vérbe fullad a Föld férge,
Vagy eloldódik a nagy ködbe?

Kétezer-hatvan: Magyarország. A nagyhatalmak mind


kipusztultak a húsz évvel ezelőtti atomháborúban. A V4
országai szerencsére épp a háború kitörte előtt fejezték be
a bevándorláselleni üvegbúrát birtokaik fölött, így
Közép-Európa megmenekült a nukleáris holokauszttól. A
gazdaság jelentős része itt összpontosult, de pechükre a
menekülőknek, ezek a birodalmak mind elzárkóztak a
külvilágtól. Mindenkinek a Föld déli féltekére kellett
menekülnie, hogy a radioaktív hamuban ne fulladjon
meg. Olyan afrikai királyságok virágoztak fel, mint
például a Mumbasszik-dinasztia vezette ország, aminek
alapítója a legendák szerint egy kutyából változott
emberré.
Közép-Európa a búrának és a globális felmelegedésnek
köszönhetően trópussá vált: hatalmas hőség és esőzések
uralták a vidékeket, emiatt pedig a Balaton egy valóságos
tengerré nőtte ki magát, ami következtében
Magyarország lett a V4 országainak üdülője.

122
Az Alföldön megépülhetett a világ első és legnagyobb
kutyaformaegy pályája, ami több, mint kétszázezer
kilométer hosszú és a szövetség összes országának kutyái
idejártak, hogy megmérkőzzenek, melyikük a
leggyorsabb.
A kutyák Magyarországi bajnoka Fifi, Cili néni újdonsült
kedvese, akivel pár éve összeházasodtak. Mindez nem
lett volna lehetséges a hatalmas összeg nélkül, amit Cili
néni megspórolt a pontgyűjtőkártya által.
A hölgy mindig is különös vonzalmat érzett a kutyák
iránt, már akkor is, mikor volt férjével, Herolddal
megsétáltatták akkori családtagjukat, Bundást. Cili néni
ekkor vette észre, milyen lenyűgöző, és milyen vonzó
állatok az ebek. Ámuldozva figyelte, hogyan szeli át
szélsebesen a virágos mezőket, szőrén a csillogó
harmatcseppekkel. Letaglózva nézte, mint feszülnek, és
mint ernyednek el kifejlett izmai. Azóta a perc óta
folyton az ebekre gondolt és hála az ultraliberális magyar
rendszernek, végre összeköthette életét szíve kedvesével,
Fifivel.
Magyarországon 2030-ban leváltódott a demokratikus
rezsim és megalakult a Bohócmonarchia, aminek
államfőjét, a Bohóckirályt, a nép választja meg
tetszőleges időközönként, a választás után pedig
általában egy-két hónapig őt dicsőítik és őróla szól
minden médium, majd megtörténik az új választás és az
élet megy tovább.

123
A rend kialakítója és első uralkodója Szangvin
Melncholisz volt, aki az utolsó könyve debütálása után
akkora figyelmet és dicséretet kapott, hogy puccsot
hajtott végre az olvasói és a csövisereg segítségével és
kikiáltotta az új államformát. Azóta az oktatási rendszer
úgy tartja őt számon, mint Magyarország legnagyobb
írója és költője, Petőfi Sándor után. Érdekesség, hogy a
Görög kormány is ezt hangoztatta, egészen az
atomháborúig.
Most minden valamire való településben ott van
Melncholisz barátom mellszobra, amin tekintélyesen néz
Nyugatra, a haladás irányába.
Voltak, akik másképp értelmezték tanításait és kivonultak
az erdőkbe, hogy kommunákat alakítsanak ki. Ők
gerillaháborút folytatnak a rendszerrel szemben, de
Szangvin ultrapacifista tanításai miatt a háború
beszólogatásokban és heves vitákban merül ki.
Magyarország az új rendszer kialakulása óta hatalmasat
fejlődött. Az infrastruktúrát és minden adminisztratív
dolgot a helyi lakosoknak kell intézni maguk közt, a
központi kormány nem intézkedik. Az emberek minden
nyáron négy hónap szabadságot vesznek ki, hogy a
Balatonon sütkérezhessenek és lazulhassanak, ahol az
összes vendéglátóhelyen minden ingyen ki van tálalva,
hogy az vehessen belőle, aki csak akar. Voltak, akik
világvégéről hadováltak, ők óriásit tévedtek.
Magyarország a legboldogabb barakkból a legboldogabb
paradicsommá cseperedett. Az ország csak és kizárólag

124
megújuló energiákat használ és előreláthatólag a világ
végéig megmaradnak a V4 országai.
Ami engem illet, én a hegyekbe vonulva élek, távol
minden várostól és kommunától és folytatom elavult
költészetemet és remélem, hogy egy nap rátalálok a hegyi
remetékre, akikről Melncholisz mesélt nekem.
Vége.

125