You are on page 1of 103

Szangvin Melncholis

Versei

A költő körforgása

Ti neveltetek

Engem ilyen vaddá,

Törékeny, harapós dúvaddá!

A kifolyt szemek útját járom.

Mellettem fekélyes virágok ébrednek.

Rajtam szintén kelés párolog,

De én mélabús beletörődéssel

Megyek.

Kinőtt hajam és mellem.

Farkam ma este leszáradt.

Hát ilyen lehet nőnek lenni!

Inkább visszanövesztem tüstént,

Ne legyen galiba,

Mégiscsak istennek teremtett a férfi.

A kifolyt szemek ösvényén állok,

Még mindig.

Vérben tocsog a bőrcipőm,

Pedig most vettem leárazva

A Deichmanban.

Szerencsére lefújtam impregnálóval,

Így az alvadt latyak könnyen lejön,


De bazdmeg, a gatyám is belelógott!

Kifutok a sínekre.

Közben az íriszekkel teli,

Fehér-vörös szemlé

A lábamra fröcsköl.

Mondjuk most már mindegy.

Aztán a fekély-virágok kikelnek,

És kék-barna szemeket lőnek rám.

Mindeközben jön a vonat hátam mögött,

Meg elindul a múltbeli én.

Hát így került szemlé a lábamra!


Esőfogadó

Félrészeg régészek

kutatják a lelkemet.

Énbennem a fél rész egy.

Űrhajósok végzik

szívemen a bedokkolást.

Ezt a bedeau-kolázst

elmém kapujában látod.

Vágod?

Színesre vált,

mint gyönge kölökszívem.

Apám színeset hányt

a pólyába

és megszülettem.

A kapun túl éjszakai sivatag.

Sírok, homok, szép nagy adag.

Én éretlen kókuszba harapok.

A pálmafák az arabok,

Fogvatartják őket a rabok.

Ez kékszagú szinesztézia.

A kisgyerek a színed nézi a

tévén keresztül,

s megmondja,

hogy maradj-e, vagy menj haza.

Haza!

Haza!

A szó ötszáz éve be van égve kisagyunkba.


ET is magyar volt.

Hova akart menni?

Haza.

Vajon voltak ET-éknél űrmigránsok?

Nem tudom…

Én csak a Napon akarok feküdni.

Nem akarok sosem fázni.

És nem akarom, hogy a szívem ne kezdjen el fájni.

A bánat barlang,

ahol a ritka fényt

örök szentségként tiszteljük.

A boldogság sztyepp:

a tűző Nap nagy melegétől

örömünknek nem örvendünk.

Most mindkét égen felhők gyűlnek.

Porladt lelkem füstjét fújom:

így hódolok be az űrnek.


Az AB CD-jén túl

Arab lovon araszolnak alattomban a rablók.

A rab lovak meg karamboltak,

Alattuk a mentőautók.

Beleimben bálterem, a bulis halott báltetem.

Bele ingben eleinkkel búcsúzunk,

És bál terem, de

Semmi dráma.

Cukkolt cica Cirmit csikar,

Carom cerült a macskába.

Dikk, a Deák dalát dúdol, ja

De hát ezt túl jól tolja.

Disztichonos, gonosz Soros,

A magyarban a diss nem honos.

Elementál ementál, e mentál metál betalál.

Fú, de fajin szófaragó,

A farostlemez szóbanforgó,

Felderítő ferdítő,

Felet ütő léhűtő.


Gecsemáni gyökér gyerek,

Gurulnak az úthengerek.

Görögösen glájdolnak,

A rímem látva elbújnak.

Herbálházban hőség őrség,

Hűvös helyen hűvös hölgyék,

Hazamennek Hűvösvölgyig,

Házaikban hős mindegyik.

Iramodnak, Irma, Vona,

Indul már a huzavona.

Igazánjó ismertető,

Ha a tetű versem szóbahozza.

Jódlizó, jó jojógolyó,

Jelbeszédel Jukacsenkó,

Neki még a lyuka sem kő,

Jól elrejt a jelölt nő.

Kemény komám, ketten kólát

Küldünk kajakra torkunkra,

Karibb tenger kalózai,

Callol már kecses Tortuga.


Levezetésnek leevezés

A lemezesőben, s levelezés.

Lefety a vész, ha lefele mész,

Aki gyenge, az lefele néz.

Magyar ménkü megbassza már,

Mert már mekeg ma a szamár.

Node nosza haza mostmár,

Nejem néha még hazavár.

Ó, de oroszosan osztom

Ódám. Orosz lányok prosztón

Ordibálják, s oroszlánok kisketrecben karmolnak,

Oligarchák, ó de hányok,

Odaányjak, mit akarták.

Pedig pöpec pélópenna

Pöndörödik odalent, a

Piszoáros, sáros város

Pöcegödrös putrijában.

Qval Qrvára nincs szavunk,

Qtyafáját, hát beszarunk!


Remek róka róla remeg,

Rebben, mereng répaverem,

Rőfös répám rőtre verem.

Sunyin sezlanyomra szállok,

Sejtem, hogy majd kiheverem,

És sok szuflával somfordálok,

S gondolom, nincs sihederem,

Míg siketül ki nem verem.

Tátott tájjal tátong tata,

Matisz talán tökönrúgta.

Telitalálat, talajodon,

Tanulmányozlak, többszögű síkidom.

Valahogy vár vermes ágyam,

Vele valósítom vágyam.

Váram vemhes, véreres,

Varsahálóm vérveretes.

Úristen! Az ú kimaradt!

Ú, rízstej, ú, rízs, zabfalat!

Xantus Xavér szexszel kelt fel,

Szexárd megvár, dobd meg stexszel.


Yolo yolo,

Jó ló, móló,

A szappanért

Leha-yoló.

Yolo yolo,

Jön a kopó,

Jól kimér és

Jól lő, Jenő.

Zoltánt zengje zengő mező,

Zoltanovicst izomból nemző,

Szerződtető.

Esik eső?

Szerz ő tetőt!

Zekéd zedd le ’z munka előtt,

Zoltán zétráz zort kis tetű!

Írásjelek, síráshelyek,

Tegyük már le azt a pontot!

Hol ér véget versem, kérded,

Megmutatom:

Éppen pont ott.


Dal

Csöpögj, eső, csöpögj sokat!

Mossad el a hullámokat!

Folyjon hó és essen zápor!

Elmenekülök hazámból.

Magas hegyen egyetlen fa,

Már réges régen rohad bele.

Nincsen már föld, mi megtartsa.

Gurulok a hegyről vele.

Lent a völgyben sivatagok.

Rég nem láttak esővizet.

Ott nem él más, csak árny-alakok.

Ő mindenért csak vérrel fizet.

Vihar züllött a tengeren,

Nincsen hajó, ki túlélje.

Kivágom a két szép szemem,

Hogy az igazat megértse.

Csöpögj, eső, csöpögj sokat!

Mossad el a hullámokat!

Folyjon hó és essen zápor!

Elmenekülök hazámból.
Most a fekete kőn fekszem.

Fekete kő, sötét mező.

Fény felé már nem törekszem,

Elmém immár repedező.


Izé

Balaklavás, baklavás imázs;

Azt hitted, a versem más?

Csak bolondgombás susmákolás;

Értelmetlen, mint a káromlás,

S lám, oltás, minek útjába nem áll dekoltázs

Ami kiugrál a számból,

Tizig gyors elszámol, azt elrámol,

Mert elég volt a szűgyhámból,

S szittyákból,

Akik szivét csak alkohol

Szitja s bor,

Egy kiló por,

Meg herbál,

Jöjjön, Herr, már vár a bál.

Elég nagy herebál vár,

Ami ma bálvány,

De járvány,

Minek útját járván

Elcsúszol a szaron.

Ez itt a szorzatom,

Bár baszhatom, mert nulla.

Hulla munka hullik magukra,

S anyjukra, aki forog csak a sötét lyukba’

Most már igazán fogjuk be

A szánkat,

Aki meg beszél, fogjuk le


És tömitsük vele Tiszánkat!

Egy kis ártás sosem árthat,

Mert a mártás magába nem márthat.

De Márta!

Lázár is fölkelt harmadnap.

Azt hitte még ő is,

Fűbe harap,

És feltámadt, mint gondolta, hamarabb.

Feltámad most minden arab

És szájbakúrja a lovasokat,

Közben a maláj mosogat,

A japó meg löki a kawaii fosokat.

A fekák meg csak éheznek,

Meg egymás torkán éleznek

Macsétát,

Míg én teszem azt a nagy sétát,

Tudod, ott az élet körút 61-nél,

Bár úgy lenne csak mégszebb,

Ha nyolcat még rátennél

És elmennél.

Szóval igy állunk.

Igy várjuk

Önnön kis halálunk,

És pár kicsi slágerslukk,

Boroscsukk-

Lás, ami segit, hogy ne lásd

Amit kéne,
És sirod meg ne ásd

Idő előtt végre,

Mert ezt teszi, kinek van esze,

Vagy csak szeme.

Rage quittel

És kit érdekel végül is az élet ezután?

Utánam az özönviz,

Bukjatok rá halál után,

Bután,

Ahogy hozzátok illik.


Otthonaink

Magam slisszolgatok haza.

A lépőcském nyoszog,

Lábaskám csoszog.

Mit gondol erről ön, maga?

Belőlem a cukibb porcika kimurdelt.

Elnyiszikolták cérnáját

A nyehegő-nyihogó hiénák.

Belőletek egy pöppet elég lett.

Ti nyiszáltátok el a hajam.

Azt a csodálatos csumpiséróm!

Magam meg jól kisírom.

Kinyuvadt a jobbra hajlam.

Bambulva bámulok a blakra.

Gagyogó festmény a sötét.

Cuppogtassad meg az ölét,

Blörögj rá a fehér falra!

Zúgó zacskók koslatnak keményen.

Kebelükben mohó majmok.

Idegen, hideg, hülye hajók;

Remegve rohadt el reményem.


Válasz magamnak

Beszéljek a légbe,

De miért pazáljam lélegzetem?

Úgyis törekszünk a fényre,

Tán az utat megfejthetem

Versben.

Mert nem látom értelmét,

Hogy jó ok nélkül szóljak.

Másban ne ébresszek reményt

És akként araszoljak?

Minek?

Aljas hernyó, ahogy mászik

Előre, a sárban, földben.

Gondolataiból látszik,

Milyen lepke lakik ott bent,

Mélyen.

És legyenek szépek

Az ízelt lábacskái,

Tetsszenek a népnek,

A szép szövegmunkái,

Fölös.
Moly lakik odalent,

Mert szavakkal játszik, tudatlan.

Ábrázolja istent,

De elveszik a hasonlatban.

És ez kár.

Így is bután, sárban kapar

A bizonyos árva magyar.

Melegbárban az egy szép lány:

Rossz helyre sodorta az

Általány.

Csöpögő csap csak csekély cselekvésem.

És értelmetlen érmem érem,

Míg kidobom a kelevézem

S magyarnak mondjuk a szebb jövőt remélem.


Piros

Meditálok a pirosnál.

Fülembe rikácsol a rádió.

Átrobog rajtam egy rendőrautó.

Visítja egyre, hogy nínó, nínó!

Anyádnak sikíts!

Mosd zöld fényű erdőben ülök.

Fejemben zeng egyre az ohm.

Tuskón ülök és szédülök.

Fel bírok-e állni, nem tudom.

De fel kéne.

Koporsóban fekszem.

Itt a sírás az, mi tossza fülem.

Kimásznék és megbasznám a száját,

De jobban fájok így, nélkülem.

A lámpa zöldre vált.


MAGYAR

Nem figyeltek

Ti rám nem figyeltek.

Még azt sem látjátok,

Ha az utcára vizeltek.

Ilyenért nem visz el a TEK.

Háztartási helyett

Mónika showval eszitek a vacsorát,

Közben meg mindenki követi

A csordát.

Az parancsol rád.

Ahogy sorba rendeződve megyünk,

Sorosban fedezzük fel

A világ rossz sorát,

Vagyis annak a rossz okát.

Mi mindenütt látjuk az intrikát.

Tisztánlátó egy nép vagyunk,

Minden hatalmat hátrahagyunk!

Nem vagytok süketek, csak

Ti rám nem figyeltek.

Elfordulnék inkább tibetnek,

Vagy úgy általában keletnek,

Arra néz az ország úgyis.

Bár nem egészen.

Már a kelet is

Lehagyott minket a big race-ben.


Mi egy helyben küszködünk,

És közben teremtjük a szürke ködünk;

Még véletlen se lássunk!

Nem is féljük a halálunk,

Mert magunk európa élén látjuk.

Rút kiskacsafejben hattyúk

Jövőjéről álmodunk,

De mi kiskacsák maradunk.

De csak ne figyeljetek rám,

Úgyis baromságot beszél a szám.

Annyira vagytok műveltek, mint a káreszom,

Eskü, jobban járok, ha alszom.

Vagy az egészet leszarom

A világom a nagy magyar valóság,

De előttem már ezren megírták,

Mégsem sikerült változtatni rajta.

Elmondja, hogy a nép milyen fajta.

Ha tehetné, szeszbe fulladna.

Ti csak igyatok meg inkább még egy sört,

Aztán mondjatok hangosan egy

"Mégöccör"'-t!

Még egyszer, vagy még ötször?

Utóbbit a magyar ember

inkább támogatja.

Talán jobban is jártok bebaszva.

Vakon jobban jár az,


Akinek nincs semmi haszna.

Magyarország, te mihaszna!

Szeretnélek szeretni,

Rólad nem búsan beszélni.

Hinni, hogy jövőd van,

Csak épp ballábbal keltél

És a kövi ezer év alatt

Összeszednéd magad!

Ideje lenne abbahagynom az álmodozást.


Posztapokaliptikusjövőképakárpátmedencében

Kukkeron kukkolok, beton bunkerból buzgón.

Elemzem nemzetem, el nem veszthetem, bár fáj szemem, hogy nézem.

Sashoz somfordál sokbordás ősember,

Csonka csontjait csámcsogva rágcsálja, csillog lánc végén csaja.

Maga után csalja.

És vadul vakarózik vele – vagy mögötte –

Redvás, rühes népe.

Unják undok bőrüngüket,

Tótágas tógába vágynak ez helyett,

Bár bunkót barom egy sem moccant,

A pipogya pondrók pumpájában

Véres vágy vert sátrat; ott van:

Új vezér kell nekünk!

Közben a Totemsast tökre tönkrevágták.

Tetszelgő tollait tépett tűkre rágták,

Csücsülve, csöndben rágódva rágták.

Én már inkább nem is nézem:

Bunkerban bongba lopva tekintetem,

Hogy minden jó; magammal elhitetem.


Koldusné szegény gyermekei

Mi nem járunk kocsmába.

Mi, írók, az emberiség emelkedett fajtája;

Nekünk kávéházban a helyünk.

Nekünk nem szabad züllenünk,

Hisz mi többek vagyunk;

Mi az emberi érzésről dalolunk.

Én mégis kocsmázok.

Mégis züllök.

Mégis borost hányok.

Mégis ivóban üdülök.

Azt hinnénk, faluban nincs koldus.

Pedig van.

Szegénynek neve sincs.

Úgy hívjuk hát, Koldusné.

„Valahol mind fiai vagyunk.”

-Mondta nekem boros pofával valaki-

„Koldusné törzsgyökeres udvarhelyi”

-„Vagy Udvarhely gyökeres koldusi.”

-Bölcs mondat, pedig végig sem gondoltam.

Koldusné olyan szegény,

Hogy még a figyelmünk sem érdemli ki.

Vagy talán mi vagyunk sóherek


Annyira, hogy nem adjuk meg neki.

Csak pár alki költő írt róla néhány rövid verset,

De ki is értékelne pár drogfüggő gyökeret?

Még ha nemesebbről írnának is!

„Rokonunk pedig, mondom!”

-„Leköpöm, legyen bármilyen rokonom!”

-Gonosz mondat, de mind ezt tesszük.

-„Hallottátok? Koldusnét holnap temetik!”

-„Furcsa. Már ezer éve férgek eszik.”

Szarkazmus a számon,

De nagy bánat gyuhámon.

Már most bűntudat rág Koldusné miatt.

Ekkor eszméltem rá;

Koldusnét nem láttam még sosem.

Valahányszor láttam, mindig csak leköptem.

De nem néztem.

Sosem néztem.

Pedig Koldusné valahol mindegyikőnk anyja.

Hát ez voltam én; csúnya, aljas fatyja.

„Én őt mindig is szerettem.

Bár folyton megvetettem,

Örökké köveztem.
Most már bánom, hogy ezt tettem.”

Így hangzott a beszéd

Kinn, a temetőben.

Az egész falu sírt, rítt.

Pedig senki sem segitett sohase Koldusnén.

Koldusné, szerelmem,

Ha még ma is élné’,

Az egész gyászos falu

A fröccseid fizetné.
Modern magyar gulyásleves

Elmondom ma este

Ezt az ínyenc kis receptet.

Maga Gordon Ramsey leste;

Ő is elégette.

Ebbe nem kell hagyma;

Könnyed csordul úgyis,

Ha picit is a tálba nézel.

Ajánlott hát ezért hozzá

Három evőkanál vakság,

Négyszer ennyi panasz, bánat,

Nameg a jó tudatlanság!

Ízesítés célja végett

Tegyél bele Mónika showt!

Felhasználás előtt viszont

Sótlanítsál vörösborsót!

Nehogy elfeledd a sört se!

Kell bele vagy három korsó.

Lófaszt!

Legyen három hordó;

Az életedet felvillanyzó.
Ne hagyd ki a büszke vért sem!

Büszkét írtam? Tisztát értem:

Olyan nem-kék, hogy már bordó!

Könyvtől hevesen óvd főztöd;

Még a végén életre kel.

És el kell tőle költözködnöd,

Mert övé ezer éve a hely.

Bár ezt így is hajtogatja,

De nem tud mit kezdeni vele.

Elrotyog a fazekadban

Az életbe meg szarik bele.

Büszke séffé váltál mostan:

Megfőztél egy igaz magyart.

Bár a múltkor hánytam, fostam,

Mikor megkóstoltam ezt a levest: fanyart.


Flash

Valójában elég szar, hogy jól élek.

Ha egész nap itthon henyélek,

A kezemmel jókat kefélek.

Fuldokol a lélek,

Hogyha szabadon léleg-zik.

Egy picikét félek itt,

Hogy végül nyugalmam miatt

Olyan bechill leszek, hogy már nem mondok újat.

Ne húzz velem ujjat, mer’ letépem.

Adsz egy kis füvet és én eltépem.

Aztán izomból sikítom; betéptem!

Ezt a szöveget levédem.

Híres lesz, remélem.

Ezért jár a bajnok érem!

De a királyságot én mégsem élem.

Inkább a kezemet kefélem.

Amúgy nem olyan jó szívni.

Csak azért szeretek mokizni,

Mert a jólétemmel meg tudok így vívni.

Nem fáj, hogy kényelmes,

Mert a szarkész fejem szerelmes.

Bolond faszságokkal vemhes.

A te fejedben mi les?

Csak nem kell egy füves?

Te mocskos, drogos, narkós, füves!

Örülök, hogy te lehetek.


Veled röpülnek a hetek.

A hetekkel meg röpülhetek.

Valami tyúkféle lehetek,

Vagy valami sólyom izé.

Megnyalintom majd a véred ízét.

Szétadom majd ezt a bordó, sós lét!

Szóval ja.

Én is csak túl jól élek.

Néha fáj. Nagyon fáj.

Ezért a piáér’ rohannék menedéknek,

Aztán csak gügyög ez az ostoba száj;

Többé nem fáj.

Szeretek magyarnak lenni.

Szeretek a vérben kenni,

Levertnek lenni,

Életem feledni,

Reményt elveszni,

És lófaszt se tenni!

Ez a lét.

Itt a létem a tét,

Amikor a lelkem fagy szét.

Itt a posztbolsevista

Világban, amiben Pista

Sohasem hitt.

Szívott voln’ mokit

Az a szerencsétlen fasz!
Virágosabb lenne ez a

Megújult huntavasz!

De a múltunk a sárba tapaszt,

Te meg csak lógassál faszt,

Én is azt teszem.

A károm az egészbe

Beleverem,

Ti meg hagyjatok!

Csak röhögök rajtatok,

Mocskos embirkák!

Járjon a szátokba

Méretes néger kákk!

Ti kurvák!

Nyaljátok a seggem!

Ti úgysem álltok velem,

Csakis énellenem.

Ti kurvák!

Sosem hallotok rólam,

Mert elveszik a szólam,

Amit mondok.

A levegőn csak rontok.

De nektek csak meredjen a faszotok

A valóvilágra,

Meg a többi, őrültes

Tévéfaszságra!

Én befogom.

És magamat elhordom;
Húzzatok!

Meg cumizzatok,

Ti kurvák!

Belétek méretes néger kákk;

Csak ez jár belétek,

Kínotok vigyétek,

Mert más ember azt

Úgysem fogja.

Csak a faszotokra harap

Az éles kis fogja,

De neki már van mokkja.

Hát övé a létetek,

Ti meg a rabja,

Ti kurvák!

Sosem leltek jobb hazát!

Nincsen nektek hely,

Innejd, vagy odaát,

Ti kurvák!

Ez a ti sarkotok,

Csakis itt repedezhet

Össze a sarkotok,

Kurvák!

Nem leltek jobb helyre

Innejd, vagy át.

Felejtsd is el a szabadság szagát,

Ti kurvák!

Mi már csak raboknak születtük,


Örök létre,

Nem futja nekünk már

Takarékbetétre,

Kurvák!

Többet nem is mondok, hát.

Keserű a sorsunk

A nagy árral sodródunk,

Kurvák!

Emlékünk elporlad mindörökre,

Tiszteletem szálljon hát

Mind önökre,

Maguk kurvák!

Mi így is túl jól élünk.


Szabadvers

avagy

Ki írja meg a poszt-posztmodernt?

Szép dolog a rímes irodalom

És lásd: íme, írom dalom,

Közben megy a dínom-dánom

A többi költő közt.

Szép dolog a rímes irodalom.

Szép dolog az aranyból megkovácsolt kard,

Amit gyémántokkal rakunk ki

És olyan giccses, mint az állat, de…

Semmi haszna.

És béke idejében kajak jobb ezen ámulni,

Mint valami vértől ázott, gyilkosra fent

Emberöltős, emberölő valamin.

De az irodalom háború.

Az irodalom háború

Az emberi szellem minden kis részével.

Vérízű, kéjes csók

A bennünk élő ördögnek

És pirosló pofon a puha arcú szeretőnknek.

Jó dolog a szépben gyönyörködni.

Idő is kell rá mindig,


De mi nem vagyunk sajnos

Buddhisták az erdőben,

Ahol csak ülünk és ámulunk.

A magyar ember mindig harcol,

Meg panaszkodik.

És ne mondja senki, hogy nem így van;

Magyar vagyok.

Néha szégyenemre szolgál ez a tény,

De azért máskor büszke vagyok a trikoloromra.

Mégis sajnálkozom a legtöbbet,

Mert leggyászabb félelmem megtestesítője a magyar.

Nekem mindig azt mondták,

Tehetséges gyerek vagyok,

Meg hogy zseni és nehogy elpazaroljam az adottságom.

Ezek után félek.

Félek, hogy nem vagyok a legjobb,

Ami Deákból születhet

És félek, hogy csak majom vagyok;

Tudatlan mellet düllesztek.

De attól félek leginkább,

Hogy a magyarság,

A fényes ország, ami lehetne,

Szíve szerint

Egyre tönkrébb menne.


Szomorú látni, hogyha testvéred eródál.

És most nyolcszázezer bátyám és nővérem


A Dunaparton áll

És üres üvegekkel

Kis galamb létükre a légbe száll.

És mint hetven éve a zsidókat,

Őket is fehér hab nyeli el mindörökre.

Én csak attól félek,

Hogy ez a szám csak ugrani fog

És hogy szilvaágyba harap

Az elesett magyar foga,

Mert az ölte meg, amit szeretett.

Így hát nem kéjelgés ideje ez.

Azt már ötszáz éve lekéstük

És azóta vér és veríték kell,

Hogy táplálja a földünk.

Úgyhogy vessük el végre a díszpengét a falról

És harcoljunk meg együtt

A fájdalomban megnyomorult tesókért!

Szépen szólva,

Mélyet mondva

Keresse kenyerét kevés költő,


Míg mardosott hátán

Cipeli kövét

És tenyerén

Hordozza a kígyót,

Aki mérge és gyógyszere.

Ellene,

De mégis

Örökké testvére.
Magyarnak lenni

Chillezve csücsülök csorbuló csöveken

A reggel magam helyre teszem.

Mérgezve mokizom magam a mélybe,

Életem bajait félreteszem.

Színtiszta szittya szív szítja tüzem,

Ami ég lenn, lenn a mélyben.

Nem vagyok többé a boldog kisfiú

Anyám két drága, kék szemében.

Ilyen hát magyarnak lenni, kérem.

Nem kell a vagyon,

Nem kell a zsé sem,

Csak lehessek valamitől igazán készen!

Alkohol alkotta alkotás elkapta,

És megfojtja magába hű fivérem.

Lehet ma szeretni, messzi földre menni,

Akkor is utolér majd a vérem.

És hiába vagyok ma nagykirály a sportba’

Felesre cserélem el az érmem.

Útszéli árokban, esővízben mosdva

Nem terít el soha az a szégyen.


Ilyen hát magyarnak lenni, kérem.

Nem kell a csajom,

Nem kell reményem,

Csak lehessek valamitől, jaj, de készen!

E két szem hadd legyen vörösbe’!

Ez az én sorsom: szarkészen örökre.

A részem nem lelem örömben.

Önökben haragom harapom ködökben.

A rímelést meg szép lassan unom.

Nem mondok újat:

Inkább befogom.

Vicceltem tesók,

A vakert azt mondom,

A gondom is

Mint az élet-sók

Ez kultursokkos sziréncsók,

Lecsós

Becsinált, s az íze szégyen.

Olyan csupasz, mint a károm régen,

De adjatok bort, mert kitisztulok.

Kipusztulok, mint egy régi őstulok

És végem.
Ilyen hát magyarnak lenni, kérem.

Nem kell a házam,

Nem kell a lényem,

Csak legyek már valamitől tényleg készen!

De tényleg!

Chillezve csücsülök csöndben a csöveken,

A reggel sírom mélyebbre tesz.

Zokogva szorong a zár túloldalán

És csattan is onnan a hideg retesz.


KORKRITIKA

Örökről

Nyári este ülök az Ég alatt.

A fák tövében megfagytam,

Míg mindenki más szaladt.

A csillagokat néztem.

Más a vacsoráját,

Én köztük helyemet reméltem.

Úgy táncolnék csillagokkal!

Fagyos lét – mondják –

Ezrek kerülik elég jó indokkal.

Engem a fagy nem zavarna.

Tudnám; ezer évre innen lesz,

Aki a helyemet akarja.

Aki a fényemet csodálja.

Már megérné Petrovicsnak,

Hogy elfagyjon a hája.

Talán mégis földbe esek.

Fényem végleg elfakul és

Tényleg halott leszek.


Csontom pora, vérem nedve:

Ezekből fa

Cseperedne.

De Petrovics az mégsem lenne,

Csak a szén és csak a homok,

Ami harminc évig sarjadt benne.

Végülis névtelen veszünk mindnyájan.

Én sem hagyok örök nyomot,

Hogy valamikor erre jártam.


Slam
Mikor belevágtam ebbe,
Ötletem sem volt,
Hogy mi a rákról is slammeljek. …
Nagyról kéne beszélnem,
Hátha kiszemelnek,
Vagy legalább talán ki nem vernek…
…A színpadról.
Le ne mondjatok a színvakról,
Vidékről;
Csak most kóstolgatom a szavaim erejét,
Meg járom a művészi utamnak elejét. …
Elejét veszem most a beszédnek,
Azt’ engedem a szavakat a szélnek.
Talán holnap azt hallom, hogy énrólam beszélnek.
„Jó retek volt ez a paraszt!”
„Te sem értetted ezt a faszt?”
„Óriás király volt! Kibaszottul menő!
Az idei EB-t tutira megnyerő!”
„Eh, ez közepes volt.
Semmi újat nem szólt.”
„Szerintem a csávó egy kétszáz éve jó volt.” …
Király lettem volna, ha kétszáz éve élek!
Sírna V. Martyka, ha vele egy percben regélek!
Juj, bocsánat!
Ha vele verset írok!
Néha archaizál a szám,
Ettől okos leszek, azám! ...
Vagyis remélem.
Mer’ amúgy a kortárst
Én annyira nem élem.
Olyan piszoáros fíling
A Dávid szobor mellett,
Közben meg dülleszted a büszke mellet;
Művész vagy.
Hát egy mű vész vagy,
Még bajt sem mersz kavarni!
Tudod, mit kellene?
Ezt a retket hátrahagyni.
Szóval ja,
Szerintem az eléggé posztmodern,
Ha egy korstílust tolsz, poszt mortem.
Romantikus költő, kétszáz évvel később,
A jelen is elévül, hamarabb, vagy… utóbb. …
Meg itt már mindenki Petőfi Sándor,
Lopjuk a rímet a nyíregyi lánytól.
Mondandóm meg egyáltalán nincsen,
Majd megkérek egy költőt, hogy ezügyben segítsen…
De amúgy szétadom, hogy nincs kötöttség:
Bármit leírhatok, az mégse lesz hülyeség.
Lekörmölöm nektek, hogyan jön a barnám,
Meglátjátok benn a nagy világkritikám.
Vagy flesselgetek nektek, csuma herbálon,
Aztán ti úgy néztek, mint nagy táncost a bálom.
Azt mondjátok, igen tudok,
Pedig sötét vagyok, mint a szurok.
Inkább egy jó nagyot lazulok.
Meg befogom…
Mostmár tán elég lesz,
A végén még mindenki
A gatyájába élvez.
Játék

Megint csak szám pattan,

Megállni nem tom soha, hogy ne jártassam.

Eltemet a várkatlan,

Bár várhattam,

Mert már adtam rá okot,

Hogy rám verjék a lakatot.

Mikor a vak a bottal

Elesik,

Szívem úgy zakatol,

Mindhalálig.

Ajtótól az ágyig.

A prűdségtől a vágyig,

Aki a szépségtől behányik,

De a csúf meg nem hiányzik.

Az élet ma hiánycikk.

És nincs hely, ahol beszerezzed,

Csak magadnak rakhatod össze,

Hamár anyádék is megcsináltak.

Ők sem rinyáltak.

Kiálltam magukért

És egybásból kiálltam, amíg ért.

Remélem, hogy valaki megért.

Tegnap az orvosom megmért.

Halálosan kevés a követőm.

Azt mondta, ha így folytatom,

Élettelem csíra leszek,


És ki sem nyitják nekem a temetőt.

Valami jót teszek,

Lefotózom, hogy mit eszek,

Meg kiírom fészbukra,

Mikor vagyok részeg.

Ezek szarkészek.

Vizsgálnak majd instaposztot

Száz év múlva netrégészek?

Bennünk már a fél is egy.

Az egy

Az messze el nem érhető,

Olyan, mint a féltető.

Nem érted?

Nem is érthető.

Csak bolond rímekkel rukkolnék elő.

Jönne a csontvelő,

Ha rágom,

Aztán kiköpöm,

Mint okosságom.

Kilyukadt a folt a zsákon

Én meg feladom a legszebb álmom.

Most csak remete szeretnék lenni.

Nem akarok többé kenni

Kenyeret se, nőt sem.

Csúf leszek, mint lőtt seb,

Amit nem csodál meg senki,

De azért bámulja mindenki.


Aludnák!

Valahol léket kapott a szívem

És ürül belőlem a lelkesedés.


Nagyvilág?

I.
Világom

Ma már mindent tudunk.

Mindent megtanultunk.

A természet már nem akadály.

Tőlünk függ az apály, dagály.

Rágóztam az utcán.

Lépegettem egyre messzebb a bolttól.

Alig vettem be a rágót,

Elment az íze és kiköptem.

Nagyot kongott a földön.

A föld rézzé vált.

Csillogón dermedt előttem a járda.

Mindenki más szobrot állt.

A rágó meg a táncát járta.

Még énekelt is közben;

„Dúskáló számlámon

Egy végtelen lázálom.

Szeretlek a minap,

Eltaszítlak holnap.”
Kezemben új mobilteló.

Ő lett az én boldogságom.

Bárcsak lenne ájfón tízem!

Nélküle nő bolondságom.

Új ruhákat húztam.

Mindenkinek tetszik.

Milliónyi klónom

Katonásat játszik.

Most meg hópihe hull.

Milyen szép és milyen juník!

Ne hullana 7 milliárd!

Így egyforma mindegyik!

Jó volt ez a réz-álom, lázálom,

De ide többé soha!

Bye!
II.
Hazám

Hazajöttem a világból.

A réztől fényes mennyországból.

Valójában az a pokol,

De végre újra itt!

Ezüst vidék.

Hideg, rideg,

Szürke

És elemészt.

Bármily gyorsan futsz is,

Elemészt.

A múltad meggyanúsít

S elemészt.

Valójában nincs különbség.

Itt is ugyanúgy szelfizünk.

Máshol ejfeltornyon,

Itt bús, magyar ugaron.

Kinek mi a nemzeti érték.

De papáink nem ezt remélték…

…„A kocsmában 400 lett egy korsó?

Ez vérlázító!”
Node sebaj.

Otthon van kenyér, vaj.

Nameg 8 méter kolbász is.

Megesszük még a bombát is.

A bombát nem!

Nálunk – ugye – nincsen.

Ebben különbözünk;

Nincs vérontás keleten.

Húzzad, dyló!

Zsamózsassé!

Lesz még a világ

Szent magyaré!
III.
Virágom

Rágóval, korsóval

Rögös az út hátam mögött.

De a szép ideje végre eljött!

Ott a híd,

Mögötte az erdő.

Úristen!

Béke.

Magány.

Millió éneklő csalogány!

Én lefekszem.

Mit nekem ugar, Páris!

Itt vagyok, erdő. Bolondíts!

Fekszem.

A fák ragyognak fölöttem.

Hangyák másznak a fülemben.

Virágok jönnek, az inda benő.

Eméssz el magadba, Istennő!


Hópihe
Nekem azt mondták kiskoromban,

Bármi lehetek.

Hogy egyedi kis hópihe vagyok,

Akiből nincs még egy ugyanolyan

És aki valamikor sokra viszi.

Halljátok?

Még ma is visszhangoznak a szavak a fülemben.

Bolond büszkeségem táplálják.

Nagy, népszerű, szépnevű vagy.

Óriás, jó király válják belőlem;

Ezt várják.

Azt mondták, én szerzem majd vissza Erdélyt.

Azt mondták, legyőzök lejtőt, meredélyt.

És itt vagyok. Ennyit ért.

Azt mondták, ha írok,

Írjam meg a valót.

Ne valami színes, bolond álomhajót!

Én inkább magamat írom le.

Aztán nőttem kicsit.

A büszkeségmag gyökeret eresztett,

Közben Petrovics csak mellet düllesztett.

Olyan hitelesen csináltam,

Hogy köröttem mindenki elhitte,

Hogy kiválasztott vagyok.

Közben ma mindent elhagyok.

Egyedi hópihe.
Ott vagyok ezrek közt,

A hóember hasában,

És vágyok arra,

Hogy én legyek a nagy golyó…

De nincs hópihe, aki golyó.

Szeretnék lenni a hóember kalapja!

„Menj csak, le ne beszéljen senki róla!”

Szeretnék én lenni a szájában a pipa!

Szén akarok lenni szemében! És gomb is!

Az izmos hókezéről

Leríjon, hogy kondis,

Így hát felépítem neki.

Hátha nevem is megjegyzi.

Nem érdekel barát, szerelem,

Valamikor szerzek arát, s megszerelem

Életem kis gondjait,

Mikor már elég híres hópihe lesz…

De látom már a Napot.

Meleg sugárja elkapott.

Lassan elolvadok,

Nem lettem még senki…

Miért nem mondja nevem

Egyszerre mindenki?
Kiben az megmondókrúl ír

Olyan a vers, mint a fingom.

Befosok, ha nagyon nyomom.


Korjelenségahuszonegyedikszázadban

Tiszavirághírnév
Esti józanság

Az ágyban ülök.

Hajnali részegségben, este tízkor.

Pici lelkecském meg hörög,

Torkomban a nagyváros karistol.

Kint sárga fények

Másznak elő az utcalámpákból.

Megújult remények,

Ahogy a betonszív tombol.

Meg nem áll,

Ő sosem áll.

Benne százezer idegen mászkál

És inkább telefonba mászik,

Semmint hogy beszéljen.

Emberektől mégis mire vártál?

Hogy kedveset szóljon?

Hogy előre köszönjön?

Talán mosolyogjon?

Lépjen túl közönyön?

Nem úgy megy az városhelyen.

Itt eleven fényt csak az árny nyújt.

Csak szürke az igazi szín.


Az életkedv már rég elavult,

Már nem is ámulunk igazin.

Műanyag kell nekünk!

Olyan, ami butít,

Mert ez a város így

Józanul megvadít.

Hát bolondot keresünk.

Most már aludni sem tudunk,

Mert belül rág a bűntudatunk.

Mondd csak, mi merre mutatunk?

Ennél szebb jövőt kutatunk?

Dehogy.

Így csak nagyot csalódhatunk.

Inkább majd én leszek kedves,

Hogy ha rám néz majd a szürke ember,

Élő lesz és újra lelkes,

Aki kék szemével többé nem ver.

Talán szeretni is megtanul majd,

S ha mást bánat ér, nagyot sóhajt.

De ha más nem, hát utáljon!

Csak szívébe egy érzés járjon!


Kései gyermek

A hetedik nap megszülettem.

Gyümölcsöt termett már számba a föld

És az ég kéklett már felettem.

Minden szót elmondtak,

Ami mondható volt;

Új ötlet nem járt énnekem.

Magvasat fölös hát mondanom,

Előttem már úgyis megtették százan,

Szóval csak szórakoznom kell.

Paradicsom. Mégis pokol.


Fehérzaj

Az élet, mint egy tévéreklám.

Ha tehetném, az egészet átugranám.

Akár betiltanám,

Vagy csak feljelenteném

A hatóságnak.

Nem hívom baróságnak,

Csak is baromságnak.

Minek kéne fejem árnyába rejtenem?

Hát egy varrózsáknak.

Itt többé nincs szava a valóságnak,

Csak a női seggnek,

Meg a sok-sok zsónak,

Sok-sok stexnek.

Ezzel sokan henceghetnek.

Legyen csak a hercegeknek

Luxuscsónak,

Csak érezzék magukat atomjónak.

Engem is efféle álmok illettek,

Mivel megihlettek,

De ma már behódoltam az atomdzsónak.

Ezek a szövegek már illetlenek?

Ilyenre neveltek!

Törékeny, mégis vad,

Vak dúvaddá.

A pénzedbe kívánom,

Hogy megfulladjá’!
Ma csak fekszem.

Ebéd helyett sörömet

Megreggeliztem.

Ez nekem az elég olcsó

Varázslisztem.

Kéred?

Nem hiszem.

Na, viszem

És kiköpöm a földre

Azt a szenteltvizem,

Mit a pápa szürcsölget magába’

És nem gondol többé a világra,

Csak az egyházi villákra.

Villára, kanálra,

De nem megy a halálba.

Ma csak itt, a sárban fekszem.

Meg se rágom már a kekszem,

Kiköpöm szárazon.

Mit látok szájadon?

Csalódtál?

Az a gyerek ott állt

A választottak között?

És hitted, hogy mára már

Rég a nagyok fölött?

Inkább csak
Ég lenn, mélyen,

Gyilkos fagyok között.

Hideg veremben

Csak térdét öleli,

A mokkot, a piát

Többé meg nem veti.

Már nem hiszi,

Ha vetíti az a tévéreklám,

Hogy lehozza a csillagot

És királlyá lesz talán.

Tűz és Sár gyermeke;

A növényekkel él már;

Ez lesz a végzete.

Mert a dzsólámpásból előjön a Dzsinni,

Aki, ha kívánja, haza is repíti.

És nem félti;

Tudja, jó helyen van.

Nem érdekli már őt

Az a fagyos katlan.

Holt szellem módjára

Jön újra sok emlék

És élőbbnek tetszenek

A rég elhalkult zenék.


Újra kitágultak

A szürke, szűkült elmék

És kiszínesednek

A szép, női kelmék.

Még mindig csak az ágyban fekszem.

A tévé már csak zörög, meg háborog.

Rég elveszett hitem,

De a világ az csak forog.


MAGÁNY

Késő romantikus

Poros erdőből jött be a városba.

Mezítláb jött.

Kezében vér

És rózsa ósdi lánca.

Vajon ki kél vele kétszázéves táncra?

Senki.

Fehér köpenyben csattogott,

Talpát forró aszfalt marta.

Nem erre készült;

Itt nem lelhet udvarra.

Csak battyog magányosan.

Hosszú időt késett.

Itt már szabályra nincs szükség.

Többé nem kell lelkesültség.

Álszent rím ne szóljon

Elvénült ajkadból!

Tedd le a lantodat!

Talán várban lennénk?

Dobd el a gitárod!

Itt a dallam? Már csak emlék.

Ne nyomd alapodat! Nem vagy te repper.


Ennyi vagy te csupán;

Románcos vénember.
Légy

Menne légy ablakon

Nem mehet.

Nem zúzza be soha

Az üveget.

Örök rab marad;

Az lehet.

Bár Mekkája odaát,

Nem mehet.
Álom

Miért hagytál el,

szép álmom, szép álmom?

A fajtádat imádom,

imádom.

Úgy szeretlek téged, álmom,

te álmom,

mint öreg Buddha mindent

a világon, világon.

De múlsz, mint minden más pillanat.

Benned csak az fáj, hogy sosem leszel.

Melletted már nem vágyok igazat,

Inkább örök ködödbe elveszek.


Magányom, a komám

A Magányom muzsikálva mozog mellém.

Táncával teremti meg tökhosszú életét,

Falon falióra, forog mutatója,

Kattogva kutatja percei értelmét.

Magányom magamutogató manus.

Bolond bulikat csap bekészülve,

De engem nem hív meg; részem csupán rohadt rímek.

Levél lapulok ereszünkben.

Magányom virtuóz víz.

Csobogó csatlósaival csárdát nyitnak

Hólepte házamban, bár helyem nincs ottan.

Magányomék boldogan mokiznak.

Én reszketve guggolok a téli ajtó előtt.

Ha bemennék, meggyaláznának.

Hidegen haldoklok helyemen,

Talán reggel elmennek szívemből.


Néha

Néha vak vagyok a természetre.

Néha nem érzem a Nap melegét.

Néha nem érzem a vizek ízét.

Néha nem érzem a szelek hössét.

Néha.

Néha elveszek fejem betonlabirintusában,

Pedig általában zöld erdők ölében csücsülök.

Néha nem látom, hogy a sok virág nekem nyílik.

Néha nem látom, hogy ami nekem jár, az örök,

És hogy az életem ezer színben fénylik.

Néha bezárnak a Hét toronyba

És nem találok sehol kulcsot.

Pedig a Hét torony az tárva-nyitva,

A kulcs meg amúgyis övemen lócorog.


Szeretnék lenni

Szeretnék lenni

A szent erény

Fehérlő temploma.

Szeretnék lenni

A buzgó vadság

Véres, éles kardja.

Szeretnék lenni

Minden jó

És minden gonosz.

Szeretnék lenni

Az isten, ki

Fényt ad és ostoroz.
Magány

A magány egy tolongó villamos,

Amiben megszorultál az emberek közt.

A magány para lell világ,

Amiben a villa mos,

Koszos inged levetkőzöd.

A magány a kosz a talpadon.

Ezer baktérium halott bőrödön.

A magány rád váró madárszar

A hideg, szürke alupadon.

Lötyögő kerék a samsonite bőröndön.

A magány száz lájk instagrammon.

Megosztás a fészbukon.

Veled van és mégsincs senki

Senki, aki meghallgasson.

Délben vakító fénybuszok.

A magány üveg bor, mit iszol.

Barna hasis cigid mélyén.

A magány a csend;

Senki sem szól,

Hogy „a cigit végre kérném!”


Aztán ülhetsz kinn, a fák közt,

Kerek erdő hideg mélyén,

A magány lesz csak veled.

Acélpulóvert köt,

Nehogy színesedj a végén!


Kondor úr

Hajóban ül.

Sodródik elfele a tengeren.

Néha beáll a hajóorrba;

Sziklaszilárd

Szimbád-szobor

Gyanánt néz a távolba...

Legalább, mintha pózolna.

Ő ilyen.

Nem is gondol rá senki,

De valójában hősi.

Hős, leginkább.

Sziklatermet;

Mint a szobor.

Papírhajón úszik elfelé,

De el sosem süllyed.

Én már elsüllyedtem volna rég.

Néha osztozok hajóján;

Az árbócra ülök le

És nézem, amint evez

Viharban, vagy csöndben.

Máskor távolról figyelem.

Néha nem is kell a szemem,

Úgy figyelem.

Ő az útját járja.
Én meg röptömmel az övét.

Követem röptömmel,

Menjen csak szerteszét!

De sosincs egyedül.

Ne is legyen!

A magány nem szabad,

Hogy erős sziklát egyen,

Féregmód.

Hát elűzöm.

Még ha nem lát is,

Mögötte repülök.

Néha testvéremnek érzem.

Úgy evez a vízen,

Mint én fent, a fellegben.

Jól utánzok.

Így sodródik.

Nagy a tenger,

Szinte végtelen.

Ő mégis tudja,

Hogy jó irányba halad;

Az albatrossz az mindig

Földközelben marad.
Szieszta

Már nem akarok boldog lenni.

Már nem akarok kompót enni,

És nem akarok jó nőt kenni.

Hadd olvadjak szét az ágyon!

Nincs énem átadni szerepnek.

Ma már nincs erőm mondani: szeretlek.

Összecsúsztam: kinevetnek.

Naiv, kutyaagyra vágyom.

Ráncos alma most a lelkem.

Ha megkérdeztek, jól feleltem,

De rosszul voltam; nem felejtem.

Nem lőne-e bárki agyon?

Testem oltáron füstölög.

Tudatom csak villámlik, dübörög.

A buta állat bennem hörög,

Minden lélegzettel nagyobb.

Jobb, ha inkább abbahagyom.


Csúszómászók

Földön kúszik hernyó, féreg.

Hernyó majd az egeken száll,

A féreg meg a földben csúszkál.

Többet érne bármelyik is?


Strand

Porból lettünk,

Porrá leszünk.

Szerintetek is OP közhelyjel nyitni?

Ezzel nem foghatunk mellé,

Mert mindenki szerint nagy igazság.

Akkor hát miért ne hallgassák?

Porból lettünk,

Porrá leszünk.

Közben meg izomból gürizünk,

Hogy homokvár épüljön belőlünk.

Hogy a strandon ne valami random bucka,

Hanem valami várrahasonlító random bucka legyünk.

Persze néha feladjuk.

Elmegyünk bulizni,

Aztán boldogan flesselünk,

Feledve az életünk nagy gondját.

Mondd hát,

Van értelme homokvárnak lenni?

Az egész életünk

Erre feltenni?

Porból lettünk,

Porrá leszünk.

Tudod te, hányezer homokvár

Magaslott a strandon?
Most meg ott van a pora a talpadon.

Hát nem adod?

Ez leszel te is, ó homokvár,

Régóta vár a többi homok már.

Egyik sem tudja,

Hogy valaha is voltált,

Milyen okosakat szóltál,

Milyen szépen álltál,

Mit meg nem csináltál.

Ledőltél, homokvár.

Elszállott a neved is már.

Porból lettél,

Porrá leszel.

És az idő szele,

Meg a feledés tengere

Már bontja ezerrel faladat.

Nekik ez nem feladat,

De vigasztald csak magad:

Örök vagy.

Itt állsz majd,

Ha esik, ha fagy,

Homokvár…

A végtelenség csak terád vár.

Por voltál

És porrá lettél,

Talán sohasem léteztél.


Nyárbúcsúztató

Csak egy este kellett

És el is szállt a nyár.

A hegytetőkön pedig

Ezer akasztott vár.

Az Ég kéke sohasem létezett,

Csak az Optimista ecsetjei.

Azok most vörös máglyán égnek,

Lángnyelvük mennyei.

Bíbor madár volt a szívem,

Az Optimista festményein.

Most már látom; fekete kő,

Feketébb, mint reményeim.

Félig telt a borospohár,

Én, az aranyhal fuldoklok.

Istenvérű cseppek között

Ezer rémálmot alhatok.

Fekete tölgy a domb tetején.

Benne száz boszorkány elvarázsol.

Varázsgombákat köpködve

Kopott szívemért harácsol.


Már a viharnak sem telik sokra,

A tenger örökké elhalkult.

Benne papírhajón sodródok el,

A szerzetes, ki megbolondult.

Most már bálna sem

Esz meg bennünket.

Nincs, ki megméri

Hitünket.

A hajó átázott, lezuhan.

A tölgy ezüstös lángra kap.

A szent bor meg penészes lett

Az Optimista lassan rohad.

Az akasztottak újra járnak,

A hegytető meg vízbekopott.

Ezer év és nem lesz tavasz;

A nyár mostmár végleg itthagyott.


Színház

Ha a világ színház volna,

Nem lelnénk benne otthonra.

Egy színpad van; ez szép, igéző.

S a lelátó; rajt a néző...

Ezer néző.

Maga köré mégsem lát,

Porondról várja a csodát.

Csoda pedig nem létezik,

Ejj, a nézőket nem nézik.

Talán ott rejlik a darab nyitja

Valahol az ülések közt.

De mind a fényes művet sírja,

Amiben magából kivetkőz.

Sírásra vak, a sorok közül.

A színésszel sír, de nem színesül.

Egyre szürkül.

Néma város: a tömegek.

Üres házak: emberfejek.

Hideg szempár: ablaküveg.


És ott a színpad, reflektorfény.

Sok szem lapul a fenekén

Az éppeni színésznek,

A sosem igaz őszintének.


Szigeten

Mára már magamra maradtam.

Sikert? Sohasem arattam.

Omlik a tető alattam,

Estére talán elnyel.

Izzik a szívem, nem titok,

Ti csak babonázni tudtok!

És bár díszes, üres a tok.

Hajtsatok innen, messze el!

Ma csak kis kenyeret ettem.

Nagyra tőle nem is nőttem.

El, a csillagokra lőttem,

De játék sült el, nem a fegyver.

Fák tövén, az éjjel sírok.

Nem hallják, mert ők is hangok.

Csak a kirakatban lógok,

De látszik: mosolyom nem kóser.


SZERELEM

Virágozik bármi nyáron?

Ja.

A nők után a csurgó nyálom.

Szép-e vajon ez a virág?

Tán, ha hozzáérek, összerág?

Rágjon.

Én is majd jól visszarágom.

Ez hát a virágom;

A csámcsogó rágásom.
Sakk

Már nyitott vagy a mattra;

Többé nem is védekezel.

Kár, hogy nem tudok sakkozni.

Pedig úgy ledöntenélek!


Modern szerelem

Ki ne hallott volna olyat,

Hogy vadásszák a vadászt?

Hogy a lőcsénél ragadják

A szegény kis mitugrászt

És nem menekül soha.

Ez a sors igen csak mostoha.

Mikor nem nő hordja a gatyát,

Mert letolta bokáig és

Szívalakú segged – azaz –

Seggalakú szíved

Úgy megtolta, hogy megbolondulsz.

A mai napig arról koldulsz.

Érzékeny kis lelked

Dühből megsorozta.

Szárazon sorozta,

Aztán a véreddel lucskolta.

A szád meg sikította: Elég!

Ő csak elélvezett beléd.

És elhagyott.

De a szívedben meg bennragadott.

Most épp másokat ken izomból,

Vagy más segíti ki a jóból,

Mert talán te nem tudtad.

Gondoltad, szerelem és dühből meg nem dugtad.

Pedig az járt volna neki.

Mint fesztiválon eki;


Szétbasz, de kell.

És hiába vagy jófej.

Csak benne legyen jó fej.

Utána meg sokáig fej.

De mostmár vége,

Ennyi volt.

Akart már kenni,

Hát elhagyott.

Ilyen ez a ribancélet.

Nem is értem, miért nem éled.

Te sem érted.

Hát elkezded.

És ha jó nőd van,

Kibelezed

Fasszal.

Azt’ otthagyod;

Lesz más, aki vigasztal.

Így lesz üres

Az a kerekasztal.

A csajodból meg „kurva” lesz,

Mert gyötört.

Nyomorék lelkéből

A rossz oldal előtört.

És ő is töri össze a szíveket.

Terjed a világban ez a betegség,


Mikor csak egy este élvezzük

Egymás retkes testét,

Azt’ csá.

A világ meg megy tovább.

Élünk, kenünk,

Gyereket nevelünk.

És emlékezünk.

Emlékezünk arra,

Aki szétzúzta a szívünk.


Késem

Ő a legjobb késem.

Ő sosem veszti élét.

Ő az, aki legnagyobb szerelmünkben is

Úgy vág, mint mikor még idegen volt.

Mikor még hideg volt.

Mikor – hogy úgy mondjam –

Nem élt; halott volt.

Aztán életre kelt.

Véremet kóstolta, azzal növesztettem.

És bár folyton meg-megvágott,

Mégis – vagy pont ezért –

Szívemből szerettem.

- Szeretem

Ő a legjobb késem.

Míg a többi hozzám nő, eltompul,

Ő részem lett, de vág vadul.

Mi ez, ha nem szerelem?


Annamarival a diszkóban

Fejemben dübörög a techno.

Ott flashelek izomból a buliban.

Az élet bulijában.

Ott örökké szól a mix.

Az az igazi rotyogós mix.

Én is ott zúzom.

Zúzom a táncot a zenére,

Míg minden chica engem néz.

Én nem törődöm velük.

Nekem már megvan a -me julie-

So to say.

Én a kedvesemmel rotyogok.

A táncparketten.

Ő a királynő, én a lovag.

Guinevre és Lancelot együtt

A technobuli legnagyobb flasheiben.

Majd eljön a reggel

És mi a zöld erdőbe távozunk

Éppen.
Aztán hazaérünk és

Az áldott tavaszi

Virágillatban

Ringva elalusszuk

Mézédes álmainkat

És szeretjük egymást,

Mint a cukrot.
Szerelmesvers

Szeretlek, mint a cukrot.

Karamellás, édes cukrot.

Azúr színű, rózsabokrot.

Eszegetem a pici szád,

Úgy vágyódom tehozzád.

Símogatnám barna fürtöd,

Ez megadna sok örömöt.

Kilenc páva, viola.

Derekad szép karcsúja;

Megfognám.

Úgy táncolnék veled

A magas Hold fényében.

Zenegépről szólna e szelíd,

Zöld hang.

A mi szívünknek zeng.

Ordít.

Mi metálra pogózunk.

Szétadom!

Megmásíthatatlanul nagy

Flashekben rohanunk.
Izomból.

Ragyogón átugrunk kerítésen,

Majd együtt letelepszünk

A magas rétek tövében.

Megkövezett kertünkben

Majmokat tenyésztünk

És vígan tevegelünk.

Ezek az álmaim veled.


Oroszlán

Kóbor szemed huncutul pásztáz.

Bivalyként lépdel át arcom szavannáján.

Rajta ott magaslik egy rozoga vadászház,

A hajam a sásos nádfedele.

Zöld szemed figyel a végtelen mezőn.

Oroszlánszív a nyúl felszínen.

Ijesztő, de rám ez hat kedvezőn;

A rémes, gyilkos, nagy vicsorod.

Kinyílt hassal ernyedezek.

Te meg rágod tüdőm, májam, szívem.

Örömömben felnevetek;

Végre eggyé válok veled!


Egy szerelmesvers

Mi újat mondhatnék azontúl,

Hogy te lehetsz írja sebemnek?

Már minden szép szó megíródott.

Minden mondat lezáródott,

De a világra még nem raktak pontot.

Szóval mégis kéne valamit szólnom rólad.

A "szépséges hajadnak hulláma",

Meg az "ajakid harmatozása"

Mégis túl mainstream.

Meg mégsem a testiség minden...

Miért szeretlek hát?

Baró alkatod van.

Előttem az asztal koppan,

Ha meglátlak;

Merednek a sátrak.

Rohadt sok szép lány van,

De a te arcodra szeretem, ha cuppan

Az enyém.

Az életem kemény.

Melletted mégis eléggé szétadom,

Veled az óriás szélmalom,

Egy szarhalom.

Easyben lezúzom.

De mégsem a testiség minden.

Ha az lenne,

Nagycsöcsű bimbo lenne a kincsem,


De nem hiszem.

Őt a műanyagba viszem.

Talán újrahasznosul,

Ami jó lenne, mert öli a Földet piszkosul.

Miért szeretlek hát?

Mert a jó bulkid csak bónusz.

Szép vagy, mint a lótusz a glóbuszon,

Míg utazok a jó buszon,

Rajtad jár a kókuszom.

Miért szeretlek hát?

Mert te elfogadsz.

Melletted nyugodtan finghatok,

Bármilyen faszságot írhatok,

Te szétadod, de kioktatod

Gyökér kölökfejem.

Veled megtalálom a helyem.

És elvesztem kételyem

A világban...

Veled.

Nélküled

Beveszem a nagy brét.

A magányt már nem adom szét.

Csövi vagyok, aki nem találja helyét.

Kasztrált kutya; fájlalja heréjét,

Mert valami hiányzik

És nincs rendben.

Melletted rend van a lelkemben.


Miattad nyáladzok már sorok óta,

Mint valami idióta,

Mióta meggajdult.

Hát elég csuma elmém van,

De szerencsére téged nem zavar.

A szélben elszáll az avar,

Meg a faszság is,

Jó neked a szög is, meg a zsák is.

Mellettem nyugodtan ásíts, ha untatlak

És befogom.

Csak a kezed fogom,

Meg a seggedet,

Mert a szerelem azért ott a szex alapon.

De hol a pont?

Most már leteszem,

Tiszta nyál lett az írástól a kezem.

Úgyhogy csá,

Meg szeretlek,

Majd dicsekszek veled

A többieknek.
Tejesember

Zúgva suhanunk a tejben.

Talán sosem hallanak felőlünk.

Talán már itt vagyunk a mennyben,

Talán nem is emlékszik kedvesünk

Miránk többé.

Itt talán örök Nappal van

És nem bánt soha a fagyos éj.

Tán nincs oxigén a sóhajban.

Állni látszunk.

Nem az idő, mi magunk is.

Bolond gondolattal játszunk;

Milyen jó lenne ugrani.

Odalent placcsanni;

Véres tejeszacskó

A negyedikről.
Szerelmekről

Szeretlek, mint a cukrot.

Sajnos úgy szeretlek, mint a cukrot;

Légy édes és nyalogatlak.

Nagy szerelem? Nincs.

Mi úgy szeretünk, mint ahogy

A rágót is szeretjük;

Ha már nincs íze, kiköpjük.


Hajón

Itt sodródok az idő tengerében,

A Telihold árnya alatt.

Ezüst árny, ami világít,

Fénynek mégsem mondom.

Ma éjjel is ő ural.

Az égen ezüstös felhők vonulnak,

Mint a birkák a karámok felé,

Mint a spliffből a sűrű füst,

Úgy táncolnak ők is a szélben.

Egy családból valók, de ők a nemesebbek.

Papírból a hajóm.

És tollamból az evezőm.

Eképp török előre az Idők óceánján.

Közben megsárgult emlékek repdesnek felém;

Elfeledett arcok.

Elfeledett nevek.

Elfeledett érzések.

Ezek a képeslapok,

Amiket a Szél küld régi földekről,

Ahol megfordultam.

Folyton utolér a Szél,

Bár nem akarom.

A haladáshoz RÁ nincs szükségem.

Még nincs vitorlám.


Talán ha tanulok a fényképekből!

Vagy végleg elégetem őket!

Vagy talán…

Belőlük kéne vitorlát ácsolnom.

Fonnom.

Ragasztanom.

Szép az éj.

Nem akarom, hogy a Telihold árnya elhagyjon.

Örök éje alatt

Örök álmom élném…

Úgy vízbefúlnék!
Csend

Hallgasd a csöndet!

Fogd a fejed kis magnóját

És állítsd le!

Hallgasd a csöndet!

Hogy hangzik?

Papír sercegése,

A lélegzetem szele,

Az autók zúgása kint,

Az óra tikktakkja int

A nappaliból.

Hallgasd a csendet!

A bútorok sóhaja,

A falak halk robaja,

Ahogy egér kapar bennük.

Miért kell velük rosszban lennünk?

Hallgasd a csöndet!

Az óra lassan lemerül,

Az út kint lassan kiürül.

Az egérke meg aludni tér,

Kiüresedett most a tér.

Nagyot sóhajts!

Legyed nagyot sóhajt s

Elhalkul a szekrény.

Mit gondolhat szegény?

Hallgasd a csöndet!

Leáll most a tollsercegés,


Leáll most a légzés,

Csönd van.

Halkan suttog a füledbe,

Ahogy a porszemek keringőznek.

Ahogy az atkák emésztenek,

A sejtek füledbe robognak,

Hozzáadva semmihez a hangnak.

Az atomok is táncolnak.

Dervisek az elektronok,

A protonok,

A neutronok.

Köztük vagyok,

Nyomot meg nem hagyok,

Csak ülök

És hallgatok.

Hallgasd a csöndet!

Végtelen szünet van,

Ennyi hát a világ:

Csönd.

--------

--------

--------

--------