You are on page 1of 19

éjjel

a kőhíd
PERUTZ alatt
LEO

Fordította
Tatár Sándor

Gondolat Kiadó
Budapest, 2018
A fordítás a Bundeskanzleramt Österreich támogatásával készült.

A fordítás alapjául az alábbi kiadás szolgált:
Leo Perutz: Nachts unter der steinernen Brücke.
Paul Zsolnay Verlag, Wien, 2007

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás,
illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás
a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

A címlap François Clouet A szerelmeslevél című
festményének felhasználásával készült
(1570 körül, Museo Thyssen-Bornemisza, Madrid, inv. no. 92)

Copyright © Paul Zsolnay Verlag Wien, 1975, 2000
Hungarian translation © Tatár Sándor, 2018

www.gondolatkiado.hu
facebook.com/gondolat

A kiadásért felel Bácskai István
Felelős szerkesztő Böröczki Tamás
A borítót tervezte Környei Anikó
Tördelő Lipót Éva

ISBN 978 963 693 891 8
Kedves barátomnak, G. P.-nek, hálával
éjjel a kőhíd alatt

a hogy az esti szél hosszan végigsimította a folyó
hullámait, a rozmaring virága szorosabban hozzásimult a
piros rózsához, és az álmodó császár ajkán érezte álom-
kedvesének csókját.
– Soká jöttél – suttogta a kedves. – Csak feküdtem és
vártalak. Olyan sokáig várattál.
– Végig itt voltam – felelte a császár. – Feküdtem és
az ablakon át kinéztem az éjszakába; láttam a felhők vo-
nulását, és hallottam zúgni a folyót. Fáradt voltam a nap
lármájától és nyűgeitől, úgy éreztem, menten leragad a
szemem, olyan fáradt voltam. És akkor, végre, jöttél.
– Jöttem? És most nálad vagyok? – kérdezte a kedves. –
De hogy jöttem ide, hozzád? Nem ismerem az utat, sosem
mentem végig rajta. Ki hozott ide, hozzád? Ki hoz engem
ide minden éjjel?
– Itt vagy nálam, és a karomban tartalak, csak ennyit
tudok – mondta a császár.
– Akkor bizonyára – suttogta a kedves – öntudatlanul
mentem végig az utcákon, mentem fel a lépcsőkön; az em-
berek, akikkel találkoztam, csodálkozva néztek rám, de
senki nem állt az utamba, senki nem tartóztatott fel. Föl-
tárult a kapu, kinyíltak az ajtók, és most itt vagyok, nálad.

102
Nincs rendjén, nem lenne szabad ezt tennem. Hallod,
hogy zúg a folyó?
– Igen, hallom. Éjszakánként, amikor nálam vagy, han-
gosabban zúg, mint máskor, mintha csak álomba akarna
dúdolni minket. Amikor először hallottad a zúgását, sírtál
félelmedben. Sírtál és azt kiáltottad: „Mi történik velem?
Hol vagyok?”
– Féltem. Fölismertelek, és nem tudtam fölfogni, hogy
nálad vagyok – mondta a császár kedvese. – Amikor elő-
ször láttalak, tejfehér paripán lovagoltál, vértesek követtek
hosszú sorban, villogott és fénylett minden, dübörögtek a
paták és ujjongtak a trombiták, és én hazaszaladtam és azt
mondtam: „Láttam a császárt az ő dicsőségében” – és azt
hittem, eláll a szívverésem a boldogságtól.
– Amikor először láttalak – idézte föl a császár –, egy
házfalhoz simulva álltál, kissé fölhúzva a vállad, mintha
menekülni akarnál vagy elrejtőzni, lapulva és riadtan, mint
egy kismadár, úgy álltál ott a homlokodba hulló barna tin-
cseiddel. Rád néztem, és tudtam, hogy nem foglak tudni
elfelejteni, hogy éjjel-nappal rád kell majd gondolnom. De
minél közelebb jöttem hozzád, annál távolibbnak tűntél,
pillanatról pillanatra messzebb kerültél tőlem; olyan el-
érhetetlen lettél számomra, akárha örök időkre elveszítet-
telek volna. S amikor azután eljöttél, nálam voltál és a ka-
romban tartottalak, az olyan volt, mint valami csoda vagy
mint egy álom. Csordulásig volt a szívem boldogsággal, te
pedig sírtál.
– Sírtam, és ma is sírni szeretnék. Hol vagyunk és mi
történt velünk?

103
– Hogy illatozol! – mondta a császár. – Mint egy finom,
kicsiny virágé, amelynek nem tudom a nevét, olyan az il-
latod.
– És te – susogta a kedves  –, ha veled vagyok, olyan,
mintha rózsakertben járnék.
Mindketten hallgattak. Zúgva hömpölyögtek tova a
folyó hullámai. Szél támadt, és csókban simult össze a roz-
maring és a rózsa.
– Te sírsz – mondta a piros rózsa –, nedves a szemed,
és könnycseppek ülnek az orcádon, mint a harmatgyön-
gyök.
– Sírok – mondta a rozmaring –, mert el kell jönnöm
hozzád, holott nem akarok. Sírok, mert el kell mennem
tőled, pedig maradni szeretnék.
– Nem kell elmenned. Az enyém vagy, és lásd, átka-
rollak, tartalak. Száz éjszakán fohászkodtam érted Is-
tenhez. S ő nekem adott, így most az enyém vagy.
– Igen, a tiéd vagyok. De nem Isten ajándékozott neked,
nem az ő keze volt, amely hozzád vezetett. Isten haragszik
rám, és én félek a haragjától.
– Nem haragszik rád – tiltakozott a császár. – Hogyan
haragudhatna rád! Rád néz, mosolyog és megbocsát.
– Nem! – suttogta a kedves. – Nem mosolyog. Vétettem
a parancsa ellen. Nem olyan isten ő, aki mosolyog és meg-
bocsát. De történjen, aminek történnie kell; ha elítél és el-
taszít is – itt vagyok nálad, és nem tudok elválni tőled.
És a rozmaring s a rózsa, megborzongva a félelemtől és
a boldogságtól, egymáshoz simultak.
– Milyen volt a napod? – kérdezte a rozmaring.

104
– A napom – sóhajtotta a rózsa – egy szegény ember
napja volt, gonddal, vesződséggel, fáradsággal. Nagy
urak és kisebb urak, gazfickók, fecsegők, csirkefogók és
hazugságok tálalói, kapitális bolondok és aprócska bo-
londok – mind ott nyüzsögtek: ez volt a napom. Jöttek
és teleduruzsolták a fülemet szavakkal, gonosz, balga
vagy üres és haszontalan szavakkal, az egyik ezt, a másik
azt akarta, zaklattak és kimerítettek. De ha behunytam a
szemem, téged láttalak. Ez volt az én napom, hát a tiéd
milyen volt?
– Hangok és árnyak körülöttem, ez az én napom. Úgy
vágok át rajta, mint a ködön, nem igazodom el, nem va-
lóságos, ami körülvesz, csupán káprázat. Fantomok szó-
lítanak, beszélni hallom magamat, és nem tudom, mit
mondok. Azután elmúlik a nap, ahogyan egy látomás
foszlik szerte, ahogy a füst oszlik szét, és én itt vagyok
nálad. Egyedül te vagy a valóság.
– A  nap sötét óráiban, amikor lidércnyomásként ne-
hezedik rám a zűrzavar – mondta a császár –, nyüzsög és
zajlik körülöttem a világ, hűtlenséggel, cselvetéssel, hazug-
sággal és árulással; olyankor hozzád menekülnek a gon-
dolataim, te vagy a vigaszom. Nálad a világosság; ha veled
vagyok, az az érzésem, értem a világ folyását, átlátom az
álnokságot és a hazugságot, belelátok a hűtlenség szívébe.
Olykor téged hívlak, mert magamban elveszettnek érzem
magam, hangosan szólítalak; persze azért úgy, hogy senki
más ne halljon – de te nem jössz. Miért nem jössz? Mi tart
vissza, amikor hívlak? Mi kötöz magához?
Nem jön válasz.

105
– Hol vagy? Hallasz? Nem látlak; itt vagy még? Az
előbb még átöleltelek, éreztem a szívverésed és a lélegzé-
sedet – hol vagy?!
– Itt vagyok, itt vagyok nálad – csendült fel a kedves
hangja. – Egy pillanatig olyan volt, mintha messze lennék
innen. Mintha otthon feküdnék a szobában; a párnámra
esett a hold fénye, egy madár csapongott át a szobán,
majd kirepült, ott volt a macska, a kertből jött és fölug-
rott az ablakpárkányra, és valami megcsörrent, és én fe-
küdtem és füleltem, és aztán hallottam, amint azt kiáltod:
„Hol vagy?”, és én itt voltam nálad; és a szobát, a hold-
fényt, a macskát és a rémült madarat – ezt mindet bizo-
nyára álmodtam.
– Olyanok az álmaid, mint egy gyermeké – mondta a
császár. – Míg gyerek voltam, magam is szántóról és er-
dőről álmodtam, meg vadászatról, kutyákról, madarakról
és mindenféle állatról, és amikor fölébredtem, egészen el-
töltött a reggeli jókedv és vidámság. Később azután jöttek
a nehéz álmok, a szorongást keltő álmok, és éjjelente
gyakran azt kívántam, bárcsak reggel lenne már. És mégis
szebb az éjszaka a nappalnál. Elnémul az emberi lárma; egy
harangkondulás, a szél hangja, a fák és a folyó zúgása, egy
madár szárnycsapása – már csupán ezek a világ hangjai, és
fölöttünk ott égnek az örök csillagok, amelyek az Isten aka-
rata szerint járják útjukat. Gyakran gondolkodom el azon,
hogy Isten ugyanúgy teremtette az embereket, ahogyan a
csillagokat, és odafönt mégis örök a rend és az engedel-
messég, idelent pedig békétlenség, harc és zűrzavar van. –
Hol vagy? Miért hallgatsz? Mire gondolsz?

106
– Arra gondolok, és sehogy sem tudom megérteni, ho-
gyan tudtam egykor élni és boldog lenni nélküled. Arra
gondolok, hogy a csillagok járják a maguk útját, pedig egy
helyben kéne állniuk, meg kéne állnia az időnek, amikor
nálad vagyok.
– De nem áll meg, és épp akkor rohan hajszolt állat
módjára, ha boldog valaki; akkor egyik óra a másik után
hullik alá a határtalanba. Gyere, csókolj meg! Hol vagy?!
– Itt vagyok az ajkadon, itt, a szíveden, nálad vagyok.

Álomtól és boldogságtól mámorosan vált el a rozmaring-
virág a rózsától.
– Mennem kell – suttogta. – Isten veled; nem marad-
hatok, mennem kell.
– Hová? Hová? Maradj még! Miért nem maradhatsz?
– Nem tudom. Hagyj, ne tarts vissza, nem maradhatok,
mennem kell.
– Maradj még, kérlek! Hol vagy? Az előbb még a ka-
romban tartottalak; hol vagy?! – Hová tűnt!?
– Hová tűnt!? – kiáltotta a császár és fejét fölvetve kö-
rülnézett.
Philipp Lang főkomornyik állt a hálószobában.
– Hallottam, hogy nyög és kiáltozik felséged, és be-
jöttem – jelentette. – Biztosan rosszat álmodott felséged, s
gondoltam, hogy talán jó lenne fölébreszteni, mielőtt rátör
felségedre a male di testa. Odakint néhányan meghallga-
tásra várnának. – Parancsolja felséged a reggelit?
– Hová lett?! – suttogta a császár.

107
A  Háromkút téri házában megébredt álmából a szép
Eszter, Mordecháj Meisl asszonya. A reggeli nap sugarától
haja vöröses árnyalatot kapott. Nesztelenül körözött a szo-
bában a macska; várta a tálkájába a tejet. Egy virágcserép,
amelynek az ablakpárkányon volt a helye, most törötten
hevert a padlón. A szomszéd helyiségben Mordecháj Meisl
föl-alá járva a reggeli imáját kántálta.
A szép Eszter fölült, és kisimította barna fürtjeit a hom-
lokából.
– Álom volt! – suttogta. – Éjszakáról éjszakára ugyanaz
az álom! Szép álom, de, hála a Teremtőnek, csak: álom.

108
epilógus

a   Zsidóvárost, amelyet akkor persze már rég
nem így, hanem „Josephstadt”-nak hívtak, a századfor-
duló táján láttam utoljára, tizenöt éves koromban, amikor
gimnazista voltam – egyébként rossz tanuló, aki folya-
matosan korrepetálásra szorult –, és ma is úgy él az em-
lékezetemben, amilyennek akkor mutatkozott: egymás
hegyén-hátán álló, a szűk utcákat eltorlaszoló, vénségtől
rozoga házak, a pusztulás végső szakaszában leledző
házak, mindenféle hozzátoldásokkal. Girbegurba, zeg-
zugos utcák, melyeknek zűrzavarában, ha nem figyeltem
nagyon, reménytelenül el tudtam tévedni. Sötét átjárók,
komor udvarok, rések a falakon, barlangszerű, boltozatos
üzletek, amelyekben ószeresek kínálták eladásra a por-
tékájukat, kerekeskutak és ciszternák, melyeknek vize a
prágai ragállyal, tífusszal volt fertőzött, és minden szög-
letben, minden sarkon egy-egy lebuj, ahol a prágai alvilág
gyűlt össze.
Igen, ismertem a Zsidóvárost. Minden héten háromszor
átmentem rajta, hogy eljussak az egykori gettó főutcájától,
a Széles Utcától a Moldva partjára vezető Zigeunergasséba.
Itt, „A  mészégető kemencéhez” címzett ház tetőgerendái
alatt volt házitanítóm, cand. med. Jacob Meisl diákszobája.

279
Ma is elevenen látom magam előtt; egy fél évszázad
alatt sem hullott ki a képe az emlékezetemből. Látom a
szekrényt a záródni sehogyan sem akaró ajtajával, amely
ily módon két öltöny, egy esőkabát és egy pár takarosan,
egyenesen álló magas szárú csizma látványát kínálta a lá-
togatónak. Látom a könyveket és az irkákat az asztalon, a
székeken és az ágyon, a szenesládán és a padlón; egyesével
és föltornyozva, s az ablakpárkányon a három virágcse-
repet, két fuksziával és egy begóniával, amelyekről házita-
nítóm azt mondta, hogy nem az övéi; csak kölcsön kapta
őket a szobát bérbeadó asszonytól. Az ágy alól kikandikált
a csizmahúzó, amely szarvasbogarat formázott, hatalmas
aganccsal. És látom a penészfoltos, füsttől megfeketedett,
itt-ott tintával befröcskölt falakat az ifjú cand. med. Meisl
úr egymást keresztező teniszütőivel, az öt porcelánfejű pi-
páját, amelyeket Schiller, Voltaire, Napóleon, Radetzky
marsall és a trocnowi Jan Žižka élénk színekben pompázó
arcképe díszített.
A  Zsidóvárosban tett utolsó látogatásom minden ko-
rábbinál elevenebben él az emlékezetemben. Már csak
néhány nap választott el a nagy nyári szünidőtől, és az
iskolai füzeteimmel, amelyeket egy szíjjal összekötözve
himbáltam, az egykori gettón haladtam át, amelyet épp
ezekben a napokban kezdtek lerombolni. A Joachim és az
Arany utcában meglepetésemre csákány ütötte széles foghí-
jakra bukkantam, amelyeken át korábban számomra isme-
retlen utcákba és sikátorokba láttam be. Sitt- és törmelékhe-
gyeken, törött téglák és tetőzsindelyek, görbe bádogcsövek,
korhadt gerendák és deszkák, kiselejtezett háztartási

280
holmik és egyéb szemét óriás kupacain vezetett át az utam.
Megkésve, kimerülten, mésszel és porral borítva érkeztem
meg cand. med. Meisl „diákszobájába”.
Ez az utolsó látogatásom a Zsidóvárosban ezért, to-
vábbá még egy okból maradt meg oly elevenen és éles kon-
túrokkal az emlékezetemben. Ezen a délutánon ugyanis
házitanítóm megmutatta nekem Mordecháj Meisl testa-
mentumát, amely öröklés révén került a birtokába. S az
volt az érzésem, hogy e két esemény, a gettó lerombolása
és a legendás végrendelet fölbukkanása összefügg valami-
képpen, s együtt alkotják ama történet zárókövét, amelyet
házitanítóm számos téli délutánon mesélt el nekem részle-
tenként: a „Meisl kincsé”-ről szóló történetét.
E két szót: „Meisl kincse”, azóta ismertem, mióta az
eszemet tudom. Ebben a két szóban a gazdagság teste-
sült meg, a birtokolt javak minden lehető fajtája, arany,
ékszerek, házak, ingatlanok és raktárak, teli a legkülönfé-
lébb árukkal: bálákban, ládákban és hordókban; a „Meisl
kincse” nem csupán gazdagságot jelentett, hanem a ha-
tártalan bőséget. És ha jóapám leszögezte, hogy valamit,
amiről azt reméltük, jósága és bőkezűsége révén megkap-
hatjuk tőle, nem áll módjában megvenni, hozzá szokta
tenni: „No persze, ha enyém lenne a Meisl kincse!”

Házitanítóm egy használattól kopott bőrmappából
(amelyben szemlátomást különböző dokumentumokat
és családi leveleket őrzött) vette elő Mordecháj Meisl vég-
rendeletét. A testamentum egy fólió-ívre volt írva, amely
erősen megsárgult, penészes volt, és öt vagy hat darabra

281
esett szét; nyilván a sok szét- és összehajtogatástól. Cand.
med. Meisl elővigyázatosan vette kézbe az egyes dara-
bokat, és az asztallapon kirakta belőlük a teljes ívet.
A  végrendelet csehül íródott; az Örökkön Élőnek és
Fennmaradónak, a Világ Megteremtőjének nevezett Is-
tenhez való felfohászkodással kezdődött. Az ezután követ-
kező néhány elmosódott és nehezen kibetűzhető sorban
Mordecháj Meisl szegény, sem pénzt, sem bármiféle ér-
téktárgyat nem birtokló embernek nevezte magát, akinek
semmije nem maradt néhány mindennapi használati tár-
gyon és az ünnepnapi kellékeken kívül, amelyekről ezúton
kíván végakaratilag rendelkezni.
Ezután így folytatódott a testamentum:

Az ágy, amelyben alszom, amiként a szekrényem is,
legyen Frummet húgomé, hogy emlékeztessék őt rám.
Legyen áldott; gyarapítsa Isten a szerencséjét, és őrizze
meg a szenvedésektől. A  hétköznapi és az ünnepi ka-
bátom, valamint a helyem az Alte Schul zsinagógában
Josef fivéremé legyen. Őrizze meg őt Isten a gyerekeinek
még hosszú évekig. A hétköznapi és a pergamenből ké-
szült ünnepnapi imakönyv legyen Simoné, Frummet
húgom fiáé, Mózes szintén pergamenre írott öt könyve
s hozzá a kovásztalan kenyérnek szolgáló cintál pedig
Baruché, Josef fivérem fiáé. Don Isak Abarbanel négy
könyve, cím szerint Az atyák öröksége, A  próféták
gyülekezete, Isten pillantásai és A világ napjai, szálljon
Eliasra, Josef fivérem fiára, a bölcsességhez fokról fokra
közelítő tudósra. És mindnyájuknak azt kívánom, ami

282
a szívüknek kedves, s hozzá egészséget és békességet a
Világ Urától, és hogy Isten adjon nekik gyermekeket és
unokákat, akik bölcsességben és a Tan szellemében élnek.

Ezen áldásokkal kísért rendelkezések alatt állt a két végren-
deleti tanú aláírása. Tanítóm kinyomozta, hogy egyikük a
prágai zsidó hitközség titkára volt, míg a másik a „Schul-
rufer” tisztét látta el, azaz arról kellett gondoskodnia, hogy
a hitközség tagjai pontosan és teljes számban jelenjenek
meg az istentiszteleten.
– Másnap, miután Mordecháj Meislt eltemették – me-
sélte házitanítóm –, a törvényszék és a cseh udvari kamara
emberei berontottak a házába, hogy mindama pénzre és
értéktárgyakra, amit találnak, valamint a raktárakban ta-
lálható összes árura rátegyék a kezüket. Csakhogy nem
találtak sehol semmit, amin nyilván igencsak megrökö-
nyödtek. Letartóztatták Philipp Langot, azzal gyanúsítván,
hogy benne volt a keze a pénz eltűnésében. Szintúgy őri-
zetbe vették Mordecháj Meisl rokonait, ám hamarosan
szabadon bocsátották őket, minthogy meggyőzően tudták
bizonyítani, hogy semmi nem került hozzájuk az eltűnt
pénzből. Ekkor a kincstár perbe fogta a prágai zsidó hit-
községet, visszakövetelvén a Meisl-féle vagyont. Nem ke-
vesebb mint 180 évig húzódott ez a per; csak II. József
császár idején ejtették. A periratokat a cs. és kir. Udvari és
Állami Levéltár őrzi Bécsben, de ha oldalról oldalra lelki-
ismeretesen végigolvasod is az anyagot, egyetlen szó em-
lítést nem találsz a tulajdonképpeni jogcímről, amelyre az
udvar a követelését alapozta.

283
Házitanítóm gondosan összeszedte a végrendelet da-
rabjait, és visszatette őket a bőrmappájába.
– Ez az Elias, aki fokról fokra közelített a bölcses-
séghez – mondta  –, az ősöm volt, Don Isak Abarbanel
négy könyve azonban nem szállt rám. Nyilván eltévedtek
valahol a három évszázadon átvezető útjukon: elvesztek,
vagy ki tudja, melyik ősöm vitte el őket a zálogoshoz. Hi-
szen mindannyian szegény emberek voltak, egyikük sem
igazán vitte semmire. Talán túlzottan belevesztek a töp-
rengésbe azon, miért nem jutottak hozzá semmihez Meisl
kincséből. Talán mindegyre csak visszafelé néztek, az elve-
szett örökségre, nem az életre, nem a jövőre tekintettek. Je-
lentéktelen kisemberek maradtak. S én ugyan ki vagyok?!
Egy félresiklott diák! De talán most, hogy Meisl kincse…
Nem mondta ki a fején átsuhanó gondolatot. Egy da-
rabig hallgatagon járkált fel-alá a szobában. S amikor
megszólalt, siratóénekként zendült meg a hangja a gettó
elpusztításra ítélt házaiért, mert minden kedves volt a szí-
vének, ami régi volt, és amire pusztulás várt.
– Lerombolták „A  rideg szálláshoz” címzett házat –
mondta –, és „A kakukktojáshoz” címzettet. Lerombolták
az öreg sütőházat, ahová anyám hétről hétre eljárt meg-
sütni a szombati kalácsot. Egyszer magával vitt, és láttam
a rézveretes asztalokat, amelyeken a kenyértésztát gyúrták,
meg a hosszúnyelű lapátokat, amelyekkel a kenyereket ki-
szedték a kemencéből. Romba döntötték „A  bádogkoro-
nához” címzett házat és a magasságos Löw rabbi házát a
Széles utcában, amelyet utoljára egy ládakészítő használt
raktárnak, és amikor kihordták belőle a ládákat, látták,

284
hogy minden falában mélyedések vannak. Ezeknek nem
volt mágikus rendeltetésük: a magasságos rabbi itt tartotta
a kabbalisztikus könyveit.
Megtorpant a járkálásban, s folytatta az immár nem lé-
tező házak sorolását.
– „Az egérlyukhoz” címzett ház. „A  balkezes kesz-
tyűhöz”, „A halálhoz”, „A mézespuszedlihez” címzett ház.
És az aprócska ház itt, az utcában, a különös „Nincs idő”
névvel. Ebben kevéssel ezelőttig egy libériaszabó tartotta
fenn a műhelyét; ő volt az utolsó, aki így nevezte magát.
Urasági szolgáknak varrt libériákat.
Odalépett az ablakhoz, s végigsiklatva tekintetét a tető-
ormokon, az udvarokon, az építkezéseken és a bontási ro-
mokon, elnézett a messzeségbe.
– Az ott – mondta – a járványkórház, amott pedig a
szegényház. Amit itt látsz, az Meisl kincse.
Közben két épületre mutatott, melyeknek már csak a
puszta falai álltak, és a buzgó csákányok mindegyre dol-
goztak rajtuk. S láttuk, hogyan omlik porrá és törmelékké
Meisl kincse, majd hogy emelkedik föl újra a földről: sűrű,
rőtesszürke porfelhő. Még mindig Meisl kincse volt, ahogy
tömören ott lebegett, s addig néztük, míg egy szélroham el
nem fújta és szerte nem foszlatta.

285
tartalom

Pestis a Zsidóvárosban 7
A császár ebédje 21
A kutyák beszélgetése 36
A sarabande 50
Heinrich a pokolból 65
Az elrabolt tallér 85
Éjjel a kőhíd alatt 102
Wallenstein csillaga 109
Brabanzio, a festő 155
Az elfeledett alkimista 173
A pálinkáskorsó 209
A császár hű szolgái 223
A kihunyó gyertyaláng 245
Ázáél angyal 272
Epilógus 279
A FORDÍTÓ OLDALA

Tatár Sándor 1962-ben született Budapesten. Felnőnie, a
szó általánosan elfogadott értelmében, azóta sem sikerült,
legalábbis némely tekintetben aligha, és már bajosan is
fog. Ezzel az esélytelenségével időközben megbékélt, annál
is inkább, mert megtanulta megbecsülni azt, ha (tehetsé-
gének, illetve az olykor kijátszhatatlanul zsarnoki hatalmú
körülményeknek a határain belül) fel tud nőni egy-egy fel-
adathoz. Így korántsem utolsósorban a verseskötetei mel-
lett (semmilyen értelemben nem másodrangú termékek-
ként) publikált műfordításaihoz: többek közt Hugo von
Hofmannsthal, Arthur Schnitzler, Siegfried Lenz, Ludwig
Tieck, Robert Menasse és Saša Stanišić prózájához, Durs
Grünbein, Jan Wagner vagy Heinrich von Kleist verseihez.
Gyerekkorának újbudai színhelyéről elköltözvén im-
már több mint negyedszázada Törökbálinton él feleségével
és (bő tizenöt esztendeje) fiukkal; kenyerét az MTA könyv-
tárában keresi.