You are on page 1of 29

A.F.

BRADY

VAKSÁG
OKTÓBER 18., 9:40

Az irodám padlóján térdelek, és a szemeteszsák száját csomózom össze,
miközben szokás szerint kipréselem belőle a felesleges levegőt. A takarítók
mindig hagynak pluszzsákokat a szemetesvödör alján, így a régit kicse-
rélhetem egy újra, abba pedig beledobhatom ezt. Tapasztalatom szerint
így lehet leginkább eltüntetni az undorító alkoholszagot, ha a szemetesbe
hányok. Szeretném azt hinni, hogy jobban bírom az italt annál, hogy
hánynom kelljen, de valójában az esetek többségében másnap reggel az
irodai szemetes előtt térdelek.
Samnek hívnak. Pszichológus vagyok, és egy pszichiátriai intézetben
dolgozom. A hely nem olyan, mint az Esőemberben vagy az Észvesztőben.
Ez Manhattan. Itt nincs zöld gyep meg szépen metszett sövények. Sem
széles folyosók és három méter magas ajtók, mint a Száll a kakukk fészkére
filmben. Itt fertőtlenítőszer- és rágógumiszag terjeng, mivel rágóillatot
kevertek a fertőtlenítőhöz. Fénycsövek világítanak, és mindig rosszak a
vécék. Akkora a lift, akár egy reptéri hangár, és mindig tele van. Hat éve
dolgozom itt, de még sosem voltam egyedül a liftben. És mindig akad
valaki, aki megnyomja a vészcsengőt.
A mennyezetborítás sarkaiban beázás nyomai látszanak. Az ajtókat szür-
kére festették, ovális ablakaikban drótüveg. Kivéve az irodáknál. Azokban
az ajtókban nincs ablak, és a színük halványsárga. Mindegyiken papír-
lapok lógnak, olyan feliratokkal, mint „Ebéd” vagy „Megbeszélés” vagy
„Ne zavarj”. Meglehetősen gyakran kell újakat készítenünk, mert a betegek
telefirkálják őket.
Mindig az az érzésem, hogy amint belép az ember az ajtón, összeszű-
kül a világ. A külvilág hangjai nem szűrődnek be, és hiába élek a világ

11
legzajosabb városában, innen semmit sem hallok belőle. Csupán egyetlen
csoportszoba néz a nap felé, ott vannak növények is, de az mindig poros,
és senki nem megy szívesen oda.
Nagyon sokféle betegünk van, összesen százhat fő. A legfiatalabb tizen-
hat, a legidősebb kilencvenhárom éves. Az előző kilencvenöt volt, de ő
néhány hónapja meghalt. Az egyik szárnyban laknak a férfiak, a másikban
a nők, és szinte mindenkinek van szobatársa. Ha egy beteg erőszakos,
vagy ilyesmi, saját szobát kaphat. Amikor erre rájönnek, szinte mind
erőszakosan kezd viselkedni. Amit viszont nem tudnak, hogy az egyágyas
szoba csupán egy harmonikaajtóval elválasztott kétágyas, melynek csak
az egyik felében van ablak. A helyet Typhlos Pszichiátriai Központnak
hívják, sosem kérdeztem, miért.
Tisztességtelennek tűnik, és hülyeségnek, sőt, néha viccesnek, de sem-
miben sem különbözöm az itt lakóktól. Az orvosoknak reményt kellene
adniuk. Fognunk kéne a tehetségünket, türelmünket, nehezen szerzett
diplomáinkat, és a tudásunkat mások fejlődése érdekében kéne használ-
nunk. Azzal büszkélkedünk, hogy mindenünk megvan hozzá. Pásztorok-
nak képzeljük magunkat. Azt mondják, a munkánk nemes és tiszteletre
méltó, és a társadalom javát szolgálja. Mindez azonban egy nagy rakás
szar. Nem vagyunk különbek náluk. Nincs határvonal. Mindent összevetve
nincsenek szakadékok, melyek elválasztanak bennünket egymástól. Még
hasadékok is alig. Nekem van kulcsom és irodám, nekik nincs. Azért jöttem
ide, hogy megmentsem őket; ők engem nem tudnak. De a határok néha
elmosódnak. Azt szokták mondani: „Ha csinálni nem tudod, tanítsd!” Hát,
ha önmagad nem tudod megmenteni, ments meg valaki mást.

12
OKTÓBER 19., 11:12

A héten új beteg érkezik. Senki nem akarja vállalni. Az aktája szinte üres,
az űrt a személyzet között keringő szóbeszéd tölti ki horrortörténetekkel
és ostobaságokkal. (Megölte a legutóbbi terapeutáját; papírmunkát nem haj-
landó végezni; rémálom lesz.) Még én sem akarok vele dolgozni, pedig én
azokat is vállalom, akiket senki más. Igazából senki sem tudja, milyen is
ez az ember: mi a valóság és mi a pletyka. Olyan kartonja van, amelyen
semmi sem egyértelmű. Láthatóan nem válaszolt a pszichoszomatikus
vizsgálat kérdéseire. A leírtak nagy része a fizikai megjelenésére és a fel-
vételi dokumentumokra épül. Börtönben volt, az biztos; azok az adatok
világosak. Huszonvalahány évig, habár a vádak valamiért nem szerepelnek
az aktában. Azután több év, különböző rehabilitációs központokban. Most
pedig a feltételes szabadlábra helyezése feltételeként kezelésre utalták.
A hatalmunkat annyira evidensnek vesszük, pedig valójában csak azért
létezik, mert a pácienseink nincsenek tudatában, hogy képesek lennének
harcolni ellene. És akkor jön ez a fickó, és mindent összezavar. Azt hiszem,
bizonyos szempontból tisztelem őt. Az irodámban szenderegve abban
bizakodtam, majdcsak megváltozik valami, és talán ez a fickó lehet, aki
ezt előidézi.

13
OKTÓBER 19., 13:15

– Jól van, emberek, mit jelent az, hogy „herediter”? – Épp csoportos tanács-
adást vezetek. Pszichoedukációs csoport, vagyis segítenem kéne a bete-
geknek megérteni a diagnózisukat. A pszichiáterek gyakran csak annyit
mondanak a páciensnek, hogy valami baja van, de nem magyarázzák el
érthetően, mit is jelent ez.
– Azt jelenti, hogy családon belül öröklődik, ugye? – szólal meg
Tashawndra. Tizenegy gyereke volt. Mindet elvette tőle a gyámhatóság.
Legtöbbjükről nem is tudja, merre van, és úgy gondolja, bár nem biztos
benne, hogy kettő meg is halt. Számára ez a valóság.
– Pontosan; ez azt jelenti, genetikai tényező van a dologban. Tehát,
milyen mentális betegségeknek van genetikai összetevőjük? – Az íróasz-
talon ülök, ahogy általában.
– A ráknak. Anyámnak mellrákja volt, ezért nekem is el kellett mennem
kivizsgáltatni magam, de nekem nem volt. – Lucy.
– Így van. A ráknál fontos a genetikai tényező, ezért kell kivizsgáltat-
nunk magunkat, ha a családban valaki rákban szenvedett. De mi a helyzet
a mentális betegségekkel? Az olyanokkal, amiket itt kezelünk?
– Hát, mindnél, nem? Tudom, hogy ha a szüleid vagy a bátyád dro-
gozik, valószínűleg te is fogsz. És ezért kezelik itt az embereket. Drog-
függőket kezelnek. És néha, ha a családod depressziós, te is depresszióba
eshetsz. – Tashawndra.
– Igen, ez telitalálat – emelem fel az ujjam. – A depresszió genetikai
tényezőn is alapul. Ahogyan a skizofrénia, a bipoláris zavar, illetve sok
egyéb betegség, amiket itt kezelünk.

14
– Akkor ráfaragtál, mi? Ha az anyád skizofrén, nem tehetsz semmit,
hogy veled ne történjen meg, nem? Mintha már a születésednél kibasztak
volna veled. Már eleve dilisnek születsz, mi? Haha, mint az a dal, a „Born to
be bad”? Őrültnek születni? – Tyler. Skizofréniás. Huszonkét éves korához
képest nagyon jól vág az esze. Mintha jobban értené a világot, melyet mi,
többiek valahogy figyelmen kívül hagytunk. Békében él mindazzal, amivel
mi küszködünk. Tyler megbocsátott.
– Nos, nem, nem mindig. És vigyázz, mit mondasz! Ha van egy gene-
tikai hajlam, vagyis a családban valaki rendellenességben szenved, akkor
az vagy kialakul nálunk is, vagy nem. Attól függ, mi más történik még az
életünkben. Olyan dolgoknak vagyunk-e kitéve, amelyektől jól érezzük
magunkat, vagy olyanoknak, melyek megbetegítenek. – Lábamat lógázom,
sarkam az íróasztal elején kopog.
– Miféle dolgok betegítenek meg? Például drogok, meg ilyesmi? –
Tyler. – Mert tudom, hogy a bátyám meg a haverja drogoztak a suliban,
aztán meg teljesen elment az esze. Bezárták, de megkattant, komolyan.
A kábítószerek előtt sosem viselkedett így.
– Igen, a kábítószerek. Ez tényleg fontos tényező. – Bólogatok és
magyarázok, csillogó szemmel. – Ezenkívül a szegénység, a bántalmazás,
ha csonka családban nő fel az ember, ha nem kapja meg a lehetőséget, hogy
rendesen egyen vagy iskolába járjon. Ezek olyanok, mintha csapásokat
mérnének ránk. Szóval, ha bennünk van a depresszióra vagy skizofréniára
hajlamosító gén, aztán ilyen csapások érnek az életben, ez lehet a vége.
– Mint a három ütés, aztán kész is vagy, mi? – Tyler. Baseballról szoktam
beszélgetni vele a folyosón. Félek, hogy egy nap összefutunk a Yankee
Stadionban.

15
OKTÓBER 20., 19:44

Közeledik az idő, hogy hazainduljak, és elkezd foglalkoztatni mindaz, amit
egész nap kerültem. Nincs nálam sem ital, sem cigaretta, hogy segítsen a
szembenézésben, mégis belepillantok a szakadékba.
Tudom, ha hazaérek, és egyedül leszek, és nem csörög a telefon, ez
következik, úgyhogy akár már most elkezdhetem. Talán enyhíti a fájdal-
mat. Talán otthon nem sírok majd annyira. Persze, csak annyit érek el
vele, hogy kénytelen leszek napszemüveget feltenni hazafelé a metrón,
mert az arcom feldagad, és könnyek gyűlnek a szemembe, melyek vala-
hogy minden áldott nap képesek ott maradni, míg csak ki nem nyílik a
lakásom ajtaja.
Nem volt mindig így. Néha volt a dolgoknak értelme. Amikor még úgy
éreztem, értem, mi történik, és nem csak úgy tettem.
Nem jár a metró. Tűz ütött ki az A/C vonalon, és a lakásomtól vagy
százsaroknyira kell leszállnom. Akárhogy is, most gyalogolok. Közben
általában töprengek, ami nem a legjobb, mivel nincs nálam készpénz,
és nem állhatok meg valahol egy italra, hogy leállítsam a gondolatokat.
Hideg van. Az a fajta, amitől fájni kezd az ember térde, a szája pedig
megdermed, hogy alig tud megszólalni. Könnyezik a szemem, bár nem
sírok. Egymás után szívom a cigiket, és mivel nincs rajtam kesztyű, vál-
togatnom kell a kezemet.
Bár meg lehet fagyni, családok vannak az utcákon. Azóta figyelem, hogy
leszálltam a metróról. Az utca másik oldalán egy anyuka tolja a babako-
csit, és már több sarok óta egy ütemben haladunk. Hasonlít rám. Vagyis
az anyámra hasonlít, és gondolom, én is. Szőkék vagyunk, és felteszem,
a nőnek is kék a szeme, mint nekünk, bár nem látok el olyan messzire.

16
Alacsony, ahogy az anyám is. Én jóval magasabb vagyok; mindig úgy
gondoltam,­apám elég nagydarab fickó lehetett. Na, most itt morfondí-
rozok a családomról, míg dél felé sétálok ebben a keserű városban.
Anyámmal nőttem fel. Apám is van valahol, de nem tudom, merre.
Soha nem találkoztam vele, de ez nemigen számított, mert anyám szinte
egymaga is túl sok volt. Néha ódákat zengett róla – Apád csodálatos ember.
Máskor acsarkodott rá – Csak egy ír idióta, aki meg sem érdemel engem.
Vajon az a bébi a babakocsiban ismeri az apját?
Samanthának hívnak, mert anyám is Samantha. Valószínűleg ezért let-
tem Sam. A vezetéknevünk James. Szóval két keresztnevem van. Mindig
azt mondtam, ne bízz olyan emberben, akinek két keresztneve van.
Már látom a lakásomat. Az emeleten az egyetlen, ahol nem ég a villany.
Egy régi, lift nélküli mészkő épületben, a háztömb közepén. Pár éve élek
New Yorkban. Stúdiólakásokban és apró garzonokban laktam itt-ott
Brooklynban és Manhattanben, amikor idejöttem posztgraduális képzésre.
Ebben a lakásban három beépített szekrény van, ami szinte példátlan, és
fürdőkád. Van íróasztalom és dohányzóasztalom, és rendes lakásnak is
elmenne, ha képes lennék ennivalót venni a hűtőbe. A kanapé barna, és
különböző színű párnahuzataim vannak a különböző évszakokra. Most a
sötétkék van fenn. Van egy szőnyegem, de mivel nyáron egész nap besüt
a nap a délre néző ablakok miatt, elég napszítta; régen tetszett a színe,
de most már nagyon kislányosnak érzem. A konyha tiszta, és a mosogató
fölött van egy ablak, így a borospoharak mosogatása közben nézegethetem,
mások mit csinálnak. A radiátor zajos, ami megnyugtató, mert nélküle
teljes csend lenne idebent. A tévét sosem kapcsolom be, mert csak kicsinek
érzem magam tőle.
Az épület bejárati ajtaján trükkös a zár, és mindig akkor tűnik úgy, hogy
beragadt, amikor feltámad a szél, és megfájdul tőle a fülem. Az előcsar-
nok sötétzöld padlócsempéje mintha mindig poros lenne, és attól tartok,
megcsúszom rajta, és betöröm a fejem. Széles, lekerekített lapok New
York rég feledésbe merült időszakából, és ahogy felfelé lépkedek a lakás
felé, úgy hántom lefelé magamról a külső rétegeimet.

17
Kinyitom az üveg bort, melyet tegnap este vettem a szemközti italbolt-
ban. Mindig figyelek rá, hogy kifinomultan, felnőtt módra igyak. Minden
este iszom, de nincs ezzel semmi gond, hisz drága bort, drága pohárból,
amit lefekvés előtt mindig elmosok. Ugyanígy kitakarítom a hamutartókat
is, mivel még én magam is undorodom a lakásban elhagyott csikkektől.
Párszor leszoktam már, de aztán leálltam a leszokással, mert úgyis elvisz
hamarabb valami más. Kétségbeesésében furcsa dolgokhoz ragaszkodik
az ember.

18
OKTÓBER 21., 8:55

Az előcsarnokban szerzett keserű, odaégetett kávét kortyolgatva várom
Rachelt, a főnökömet, hogy elkezdjük a megbeszélést. A körmeim pisz-
kosak, jórészt lepattogzott róluk a körömlakk. Felnézve észreveszem, hogy
Gary, a kollégám engem bámul. Amint találkozik a tekintetünk, elkapja
a szemét, de aztán gyorsan visszafordul.
– Igen? – kérdem.
Bal kézfejével megdörzsöli a halántékát, és felém böki az állát.
– Mi az?
Megismétli.
Leteszem a piros tollat és a csészét, és kétoldalt megdörzsölöm az
arcom. Bal kezem kisujjára egy csík el nem dolgozott alapozó kenődik.
Kis, száraz vardarabok pöttyözik.
Rachel megnyitja az ülést.
– Jó reggelt, csapat! Jó látni, hogy mindenki milyen friss és lelkes ma reggel.
Tompa nevetés és szarkasztikus horkantások jönnek válaszul.
– Tudom, hogy kezd kissé megterhelő lenni a sok, újonnan érkező
beteg, de ti is tudjátok, hogy egyes évszakok és időszakok befolyásolják
a mentális egészséget, és mivel hamarosan itt a tél, hiába van még csak
október – az ablakok felé rázza az öklét –, ahogy egyre rövidebbek és
hidegebbek a napok, gyakoribb a depresszió, a szezonális depresszió, a
reménytelenség és a többi. Ezzel nem mondok semmi újat. Most pedig,
mint tudjátok, van egy újabb betegünk, aki ma érkezik.
Az emberek idegesen körbekémlelnek; az ingüket kezdik igazgatni,
lehajtott fejjel a jegyzettömbjüket figyelik, igyekeznek láthatatlanná válni
a zajban.

19
– Sok szóbeszédet hallottam a folyosón. Megértem, hogy találgatások
folynak, azonban rendkívül nehéz fenntartani a feltétel nélküli pozitív
megítélést, a pártatlan hozzáállást és a nyitott szellemet, ha pletykák
keringenek az ügyben. Mindenki tudja, miről beszélek. – Úgy néz ránk,
mintha több eszünk kéne, hogy legyen.
– Nos, nem kaphatnánk egy kicsivel több információt erről a fickó-
ról? – Gary.
– Én sem igazán tudok többet, mint ti, úgyhogy egy csónakban evezünk.
De arra kérek mindenkit, tegye félre az előítéleteit, az elképzeléseit róla,
és koncentráljon arra a kevés információra, amivel valóban rendelkezünk.
Kezelésre, segítségért jön ide, és az a dolgotok, hogy ezt megadjátok neki
anélkül, hogy szörnyeteget csinálnátok belőle.
– Én abszolút a pozitív megítélés és pártatlan hozzáállás híve vagyok, de
nem fontos garantálni a személyzet biztonságát? – szól ismét Gary. – Úgy
értem, azt hallottam, azért hiányos az aktája, mert megtámadta a legutóbbi
terapeutáját. Hogy nem hajlandó válaszolni a felvételi kérdésekre, sem a
múltjáról beszélni, ha pedig feszegeti az ember, támadóvá válik. Végül is
elítélték, és nem biztos, hogy teljes lelki nyugalommal vállalnám egy olyan
beteg kezelését, aki állítólag megtámadta a pszichiáterét.
– Nos, nálunk nem szokás elutasítani a problémás pácienseket. – Rachel
kissé lehajtja a fejét, és szétnyitja a mappát. – És nincs itt semmi, ami a
személyzettel szembeni korábbi erőszakos magatartásra utalna.
– Mivel ott egyáltalán semmi sincs! Az akta majdnem üres. Annyi áll
benne, hogy nagydarab fickó, sapkát hord, és nem beszél. Meg az, hogy a
fél életét börtönben töltötte. De az valahogy kimaradt, milyen vádak miatt.
Hmm? Ez őrület! Nem engedhetjük, hogy egy börtönviselt beteg minden
előtörténet nélkül, pszichoszociális kockázatértékelés és diagnózis nélkül,
üres aktával csak úgy beszambázzon ide, mi meg találjunk ki mindent a
semmiből! – Gary dühbe jött. Korábban szociális tanácsadóként dolgozott
a pénzügyi világban. Egy vállalati elbocsátásokat intéző cég alkalmazásá-
ban, ahol az ő segítségét vehették igénybe, akik elvesztették a munkájukat.
Végül mindig úgy érezte, ő hozza a rossz hírt, és már nem bírta tovább,

20
így valami olyanra váltott, amit kellemesebbnek, kevésbé drámainak, napi
szinten fenntarthatóbbnak vélt. Csöbörből vödörbe esett, és még most is
csak kapkodja a fejét, hogy is került ide.
– És akkor pontosan mit is kellene csinálnunk szerinted, Gary? –
Ez David, aki általában kívül marad a vitákon az ülések során.
– Küldjék máshova!
– Ez nevetséges. Mi vagyunk a „máshol”. Ez az utolsó lehetőség. Jobban
örülnél, ha kint lenne az utcán? Kezelés nélkül? Esély nélkül? – Ez én
vagyok, miközben kávéfoltokat törölgetek a tárgyaló asztaláról.
– Nézzétek, én csak nem akarom az én eseteim között látni. Nincs
sok szabadidőm, és még azzal is foglalkozzam, hogy egy teljes aktát
megtöltsek a felvétel előtti adatokkal meg a többivel, ami még hiány-
zik, egy olyan fickónak, aki valószínűleg kést döf belém, és még csak
nem is beszél? Nem. Sajnálom, de kösz, nem! – Karba fonja a kezét, és
haragosan hátradől.
– Akkor minek dolgozol itt? – Shirley azonnal meg is bánja, amit
mondott, és visszasüpped a székébe, reménykedve, hogy megjegyzésének
köszönhetően nem ő lesz az új fickó terapeutája.
Rachel közbelép, és átveszi az irányítást. – Mindannyiunk számára fon-
tos, hogy legyen egy fórum, ahol megvitathatjuk a betegekkel kapcsolatos
aggályainkat, és nyíltan előhozhatunk mindent. Ezek az ülések épp ezt
célozzák. Nem azért vagyunk itt, hogy egymásnak ugorjunk. Szeretném,
ha velem és a többiekkel is beszélnétek mindarról, amit hallottatok, és
hogy miért vagytok ennyire idegesek, Richard, az új beteg miatt. De ismét
felhívom a figyelmeteket: a pletykák általában alaptalanok, és vigyáznunk
kell, milyen színben állítjuk be őt.
Gary még mélyebbre süllyed a székében, és kivonja magát a beszél-
getésből. Julie, a hercegnő nyafogni kezd, hogy félti a biztonságát, és
aggasztja, hogy fizikailag túl gyenge és védtelen ahhoz, hogy hatékonyan
kezeljen valakit, aki félelmet kelt benne. A többi kolléganő egyetértően
hümmög. Julie már kiügyeskedte magának, hogy hetekig ne kelljen új
embert felvennie a beteglistájára.

21
– Miért volt börtönben? – Shirley.
– Komolyan nem tudom. – Rachel. – Mint már mondtam, én is ugyan-
azokat az adatokat látom, mint ti, és erről nincs információm.
– De hát nem furcsa ez? Nem kellene tudnunk? – Julie.
– Az miben változtatna a dolgokon? – Én. – Ha szélhámosságért, fegy-
veres rablásért vagy akármiért ült is. Mit számítana? Lehetett kábítószer
is. Vagy háromszor ugyanaz a kisebb kihágás, és a „három csapás” szabály
alapján akár egész életében börtönben ülhet. Nem szexuális zaklató, mert
nincs jegyzékbe véve – utánanéztem. Tényleg nem kéne, hogy számítson,
miért volt börtönben. Azt viszont fontos tudnunk, hogy volt. Ez nyilván-
valóan hatással van a kilátásaira, és biztosan elég sok szörnyűséggel talál-
kozott odabent. – Ahogy ezt mondom, rájövök, egyáltalán nem nyugtat
meg, hogy nem tudom, miért volt ilyen sokáig börtönben.
– Én úgy hallottam, hogy egyáltalán nem beszél, és nagyon agresszív.
Nem hajlandó követni a szabályokat, nem jön ki a többi beteggel, nem
csinálja meg az írásos feladatokat. – Shirley.
– Nos, azt hiszem, egyértelmű, hogy nem működik együtt a papírmun-
kában, de ettől eltekintve arra kérek mindenkit, tudjuk be mindezt talál-
gatásnak és az információhiány keltette késztetésünknek, hogy drámával
töltsük ki a hézagokat. A lényeg az, hogy ez a férfi itt van, és velünk fog
dolgozni. – Rachel már nem néz senkire, és a bomba ledobására készül.
Húzza az időt. Mindenki kényelmetlenül fészkelődik.
– Sam… – néz fel, és egy feszes mosolyt küld felém – és Gary. – Gary
legyőzötten süpped vissza a székbe. – Hozzád osztom be Richardot, Gary,
és Sam fog segíteni. Nagyon sokat tanulhatsz ettől a betegtől, és úgy
érzem, készen állsz a kihívásra. Te pedig, Sam, te éred el a legtöbb sikert
a problémás betegekkel, és a szakmai csapatunk egyik rangidős tagja vagy.
Szívesebben teszem Richardot férfi tanácsadó mellé, és majd meglátjuk,
hogy megy a dolog. Mindannyian itt vagyunk, hogy segítsünk nektek, ha
kell, de meg vagyok győződve róla, hogy megbirkóztok vele.
Shirley és Julie túlontúl megkönnyebbült pillantásokat vetnek egymásra,
és mindenki felsóhajt. David együttérzően szorítja meg a vállam. Gary

22
dühös Rachelre, és oldalra billenti a fejét, amikor az Richard felvételi
anyagának egy példányát nyújtja felé. Nem szól semmit, inkább felvont
szemöldökkel, türelmetlenül felém fordul.
– Semmi gond, Rachel. Csinálom. – Összeszedem a papírjaimat meg
a kávémat, és kifelé menet Rachel nekem is ad egyet Richard aktájából.
Gary megnyugtat, hogy semmi gondja azzal, hogy elvállalja a férfit, és
nem lesz szüksége a segítségemre. Gary egy idióta.
– Ez mind szép és jó, Gary, mégis szeretném, ha bejönnél az irodámba,
hogy megbeszéljük az akciótervet. Nem azért, mert nem bízom benne,
hogy meg tudod oldani, csak szeretnék tisztában lenni a dolgokkal, ha
nekem kell a segítségedre lennem.
– Most tényleg nem érek rá, és még ma szeretnék túl lenni az első
ülésen ezzel a fickóval. – A tárgyaló ajtajában áll, és az irodája felé mutat.
– Na, gyere! Csak tíz perc. – Hatalmas, ideges nyögéssel utánam jön
az irodámba. – Foglalj helyet! – mondom a székre mutatva, ahol a páci-
ensek szoktak ülni. Teátrálisan leroskad, közben a szőnyegre löttyinti a
Gatorade-jét.
– Megkeresem, és beviszem az irodámba egy ülésre ma délelőtt. Férfi
módra beszélek vele, és úgy kezelem, mintha nem lenne ijesztő vagy nagy
ügy. Lefogadom, ez az egész duma azért van, mert börtönben volt, és a
raboktól tartanak az emberek. Hát, én nem, én nem félek. – A cipőjével
még jobban beletapossa az italfoltot a szőnyegembe.
– Ez a terved lényege? Hogy férfiként beszélsz vele? – Nem veszem a
fáradságot, hogy ezt leírjam.
– Aha. Nem agysebészet ez, Sam. Ő beteg, én meg terapeuta vagyok.
Így hát válaszolnia kell nekem. Nem is értem, miért okozott ez másoknak
eddig problémát.
Megrázom sajgó, másnapos fejemet, próbálok megszabadulni Gary
válaszának idétlenségétől. – Tudnál valami konkrétabbat mondani? Hogyan
tervezed megnyitni őt, ha eddig láthatóan senkinek sem sikerült?
– Mint mondottam, azáltal, hogy úgy beszélek vele, mint egy férfi. –
Az utolsó három szót lassan artikulálja.

23
– Mit is jelent az, hogy „mint egy férfi”? – Tollam a jegyzettömb fölött
várakozik, és elfordítom a tekintetem. Félek odanézni, vajon mit felel.
– Ezt nem értheted, hisz nem vagy férfi. – Indulásra készen feláll, és
leereszkedően megveregeti a vállam. – Majd beszélünk, ha kiszedtem
belőle valamit, rendben? – És már kint is van az ajtón.

24
OKTÓBER 23., 23:37

Már vagy egy hete halogatom a szemetes kiürítését, és a kuka túlcsordul.
Nincs sok hely a konyhámban a mosogató alatt, és miután többet iszom,
mint főzök, a bejárati ajtó és a hűtő között áll a nagy méretű szemeteskuka.
Inkább tűnik szennyestartónak.
Az üvegek súlya behúzta a kék, átlátszó nejlont, és a piros zsinóroknál
fogva kell előráncigálnom, hogy kihúzhassam a vödörből. Nem lehet
elviselni a csörömpölését. A zsák alja ereszt, és ahogy az egyhetes bor és
egyéb pia orrfacsaró bűze a ma reggeli Screwdriver koktélokhoz használt
narancslé üvegének savanyú szagával keveredik, émelygés fog el. Nem
véletlenül halogatom én ezt a feladatot a lehető legtovább.
A szőnyeggel borított folyosón húzott üvegek hangja elviselhetőbb,
mint ha Mikulás módra, a vállamra vetve kéne cipelnem a zsákot. A régi
zöld márványlépcsőn úgyis így kell majd levinnem az alagsorba.
Betaszítom a szeméttároló ajtaját, bogarak menekülnek szerteszét,
ahogy felkapcsolom a lámpát. Behúzódnak ide télire, ahol valódi terített
asztalt találnak a számukra első osztályú szarságokból. Egy műanyag
kukába borítom a nagy zsák piásüveget, a hang alapján több össze is
törik. Érzem, hogy a pizsamanadrágom hátulján végigfolyt a kiszivárgó lé,
amelyet az ajtó melletti kampón talált ronggyal igyekszem felszárítgatni.
Visszamegyek a lakásba, és feltakarítom a padlóról a foltokat. Két kima-
radt sörösüveget egy új, kék szemeteszsákba dobok, amivel azután kibélelem
a kukát. Van a könyvespolcon két üveg whisky, melyek sosem ürülnek ki.
Mindig marad legalább négyujjnyi mindkettőben, ami ízlésesnek és elegáns-
nak hat, ha vendégem lenne. Általában van egy-két üveg bor is a hűtőben.
Nem azért, mert tartalékolom, hanem mert nagy tételben vásárolok.

25
OKTÓBER 26., 15:35

Amikor visszatérek egy általam vezetett női csoportból, Gary ácsorog az
irodám előtt.
– Szia, Gary! Segíthetek valamiben? – Látom a szemében a kétségbe-
esést, és tudom, miről akar beszélni.
– Igen, beszélnem kell veled. Van egy perced?
– Persze, gyere csak be.
Mélyen belesüpped a páciensszékbe, és izzadt ujjaival a hajába túr. –
Teljesen kikészülök. Képtelen vagyok egy szót is kiszedni ebből a fickóból,
pedig péntek óta minden egyes nap tartottunk ülést.
– Richard McHugh-ra célzol? – Pontosan tudom, kire céloz.
– Igen. Pénteken hoztam be, ahogy mondtam, és megpróbáltam elkez-
deni a kiértékeléseket és a vizsgálatokat az aktájához. – Az asztalomra
támaszkodik, húsos kezét elhúzza az arcom előtt. – És nem szól egy szót
sem. Egy szót sem. Csak ült ott, én meg gondoltam, biztos süket, vagy
valami, hogy semmit nem mond. Nem jött dühbe, vagy ilyesmi; csak ült.
Újra és újra feltettem neki ugyanazokat a kérdéseket, ő meg csak nézett
rám, vagy kifelé az ablakon. Erre gondoltam, talán nem áll még készen.
Meséltem neki magamról, próbáltam kapcsolatot teremteni vele, mondtam
neki, hogy férfiként fogom kezelni, ha ő is engem, de semmi. – Tényleg
meg van lepve, hogy az önhitt macsó terve nem jött be. Egyik felem
legszívesebben az arcába nevetne, míg a másik profiként akar reagálni, és
segíteni neki, hogy terapeutaként fejlődhessen.
– Jól van. Tehát nem működött az eredeti terv. Azt mondod, azóta
mindennap találkoztál vele. Változtattál a hozzáállásodon?

26
– Igen. Úgy értem, megtettem minden tőlem telhetőt. Először kipróbál-
tam a „beszélj hozzá férfiként” dolgot, de nem vált be. Arra kértem, jöjjön
vissza hétfőn, és ő nem ellenkezett, vagy ilyesmi. Szóval, úgy gondoltam,
tárgyilagos leszek, és egyszerűen csak kiszedem belőle a tesztkérdésekre a
válaszokat. De egyetlenegyre sem felelt! Elkezdett újságot olvasni. Hozott
magával egy hatalmas köteg napilapot, és még csak rám sem nézett, amikor
feltettem a kérdéseket.
– Értem, és felteszem, a tegnapi és mai ülések is hasonlóan zajlottak.
– Már most unom ezt hallgatni.
– Igen, teljes csend. Még csak nem is köszön. – Elégedetten hátradől,
hogy ez most már az én gondom.
– Gary, négy kísérletet tettél, hogy szóra bírj egy olyan embert, aki
szemmel láthatóan nem nagyon szeret beszélni. Nem kell meglepődnöd
vagy elkeseredned, hogy nem működnek a hagyományos módszerek.
– Nem hiszem, hogy a módszereimmel van baj, inkább velem. Szerintem
egyszerűen nem kedvel engem. – Az egómra akar hatni, hogy felajánljam,
átveszem tőle, és ne neki kelljen megkérnie rá.
– Na és hogyan szeretnéd folytatni? – Azért ilyen könnyen nem enge-
dem el.
– Szerintem neked kellene átvenned. Nem igazán van időm olyasvalakire,
aki nem beszél, és nem akarja, hogy segítsenek neki. – Keresztbe fonja a
karját, és gyors, akadozó mozdulatokkal megrázza a fejét, amitől olyan,
mint valami rémült erdei állat.
– Ebben nem dönthetek egyedül. Rachellel kell beszélned.
– Jaj, ne már, Sam, nem tudnád ezt az egyet átvenni tőlem?
– Már Shawnt is átvettem tőled – sóhajtok. – De ha Rachel aláírja,
elvállalom. Addig is a tiéd. – Nyomatékosan becsukom a jegyzettöm-
bömet, és kinyitom az ajtót, hadd menjen, keresse meg Rachelt, és oldja
meg a dolgot.

27
OKTÓBER 28., 9:12

Szinte minden reggel kilenckor személyzeti megbeszélést tartunk, ahol a
betegekről és mindenféle adminisztratív baromságról van szó. Általában
mindenki csak bambul, kivéve engem és a főnökömet, Rachelt.
Rachel sorhátvéd. Félelmetes a megjelenése, dörgő hangjától és éles
eszétől mindenkit kitör a frász. Született intézetvezető, és a magánélet
hiánya csak hozzásegíti, hogy tökélyre vigye a feladatát. Szalmaszerű,
egérbarna haját fodros, bársony hajgumi fogja hátra, és folyton kötött
póló-kardigán szettet hord farmernadrággal, amely csípőben túl szűk, így
a zsebek kis fülekként állnak el tőle.
Kedvel engem, mert szüksége van a hitre, hogy én tényleg mindig ener-
gikus, meg pozitív, meg mosolybomba vagyok. Az intézetben szuperhős
vagyok. Problémaelhárító, és -megoldó, célirányos, „vágjunk bele” típusú
csaj. A kollégáim ezt ki nem állhatják bennem. Mindaddig, amíg le nem
vezetem a csoportjaikat, el nem viszem a betegeiket a sürgősségire, vagy
be nem fejezem az esettanulmányaikat/jelentéseiket/kezelési terveiket
– onnantól imádják. Védekező mechanizmusként lekicsinylő poénokat
mondok magamról. Megkérdezem, mit csináltak hétvégén, és hogy van-
nak, mert az emberek narcisztikusak, és nem kérdeznek vissza. Így nem
kell hazudnom nekik.
– Frankie megint kórházban van – kezdi Shirley a jelentését. – Állítólag
az út közepén állt, és irányítani próbálta a forgalmat a Broadway egyik
kereszteződésében. Kész csoda, hogy életben van. Azt mondják, amikor
a rendőrök megpróbálták leállítani és letartóztatni, vagy mi, elrohant,
neki a kocsiknak, cikázva közöttük… Kész felfordulás volt. Végül aztán
valahogy elkapták, és bevitték a Columbia Egyetem Orvosi Központjának

28
pszichiátriai osztályára. Jelenleg, tartva az öngyilkosságtól, megfigyelik, és
az orvosok folyton hívogatnak, hogy nem hajlandó együttműködni. Nem
tudom, mit tehetnék én ebben az ügyben. – Shirley egyrészt szerződés
nélküli, másrészt kiábrándult, és már évek óta kifogyott az empátiából.
– Menj el az egyetemre, Shirley – mondja Rachel ingerülten, valószínű-
leg klimaxosan. – Beszélj az orvosokkal. Értesd meg velük, hogy te vagy
a kulcsszemély az ügyében. Frankie végül ide fog visszajönni gondozásra,
ha elengedték, és tudnia kell, hogy nem maradt magára a pszichiátrián.
– Jegyezzétek ezt meg mindannyian. – Úgy néz ránk, mint a rossz
gyerekekre, akik megették az összes sütit. – Sok betegünk számára mi
vagyunk az egyetlen menedék. Mi vagyunk az anyjuk és az apjuk, a ház-
mesterük és a bizalmasuk…
Amikor erre az osztályra jelentkeztem, szó sem volt róla, hogy bárki
anyja vagy apja legyek, és neheztelek, amiért ezt mondta, ő meg csak
darálja tovább a már annyiszor hallott kiselőadást. Iszom egy kortyot a
kávémból, és kibámulok a tárgyaló egyetlen ablakán. Az út másik oldalán
építkezés folyik; kicsit hallom is, de főleg csak látom a farmeros, láthatósági
mellényes embereket fel-le siklani az épületen, ahogy az állvány pallóit
és rúdjait szerelik össze, és azon tűnődöm, mi lenne, ha valaki leugrana.
– Továbbá – folytatja Rachel – egy esetváltást is bejelentek ma reggel.
Gary keményen dolgozott, hogy közelebb kerüljön legújabb betegünkhöz,
Richard McHugh-hoz, sajnos azonban nem jutott vele sehova. Talál-
koztam tegnap Richarddal, hogy megbeszéljem vele a terapeutaváltást, ő
pedig név szerint téged kért, Sam. Szóval… te vagy a fogó. Sok szerencsét!
– Tegnap este a munkaidőm végén beszélt már nekem erről, úgyhogy ez
csak műsor a többieknek.
Félrehúz, és megköszöni, hogy belemegyek a dologba. Élvezem, hogy én
vagyok az üdvöskéje, és azzal, hogy hisz bennem, nekem is segít hinnem
magamban. Megismétli, hogy Richard konkrétan azt mondta, velem,
Samantha Jamesszel akar dolgozni.
Julie a tárgyaló előtt vár. – Nem csodálom, hogy Gary nem bírt azzal
a fickóval, te biztos sokkal jobban boldogulsz majd. El sem hiszem, hogy

29
Rachel arra fecsérelte az időnket, hogy ilyen inkompetensnek adja oda. –
Julie mindig arra vár, hogy valaki azt mondja, ő nem inkompetens. Mellém
húzódik, mintha húsz éve barátnők lennénk, megfogja a karom, meleg,
kávéillatú lehelete a hajamat éri.
– Szerintem tiszta hülyeség kora reggel tartani ezeket a megbeszélé-
seket, amikor mindenki másnapos, és még olvasni sem bír – mondom, és
igyekszem leválni róla.
– Te másnapos vagy?
– Csak képletesen mondom, Julie. Nem szó szerint vagyok másnapos.
– Hazug. Hazug. Hazug. Jelen pillanatban sokkal jobban érezném magam
egy vécére hajolva, de Julie nem kegyelmez.
– Ó… értem… csak azt gondoltam, tegnap este esetleg megint szóra-
kozni mentél. Mikor megyünk el együtt? Csinálsz valamit ma este?
Kedvel engem, és a barátom szeretne lenni, én viszont képtelen vagyok
kedvelni őt. Bármennyire értékelem is, hogy megmaradt egy idiótának,
aki nem képes túljutni a gimnazistakoron, még nem bírom hallgatni az
elsőbálozó barátnőiről meg a countryklubos életéről szóló üres fecsegését
és vattacukor súlyú problémáit. David megy el mellettünk, és kuncogva,
együttérző mosollyal pillant rám.
– Soha nem tervezek ilyen korán. De majd szólok, egyszer mindenképp
iszunk valamit. – Széles mosollyal bontakozom ki a karjából, ahogy az
irodámhoz közeledünk. A kávét és az aktáimat egyensúlyozva próbálom
előszedni a zsebemből a kulcsaimat, amikor észreveszem, hogy nincs is
becsukva az ajtóm.
Semmi baj. Biztos nem zártam be. Lehet, hogy még részeg vagyok.
Az iPodom még mindig a fejhallgató zsinórjába csavarva fekszik egy
könyvkupac tetején, az íróasztalomon. Nem lenne itt, ha valaki bejött
volna. A sportcipőm a sarokban, ahol reggelente hagyom. Pár hónapja
Shirley az egyik reggeli csoportfoglalkozása alatt nyitva hagyta az ajtaját,
és minden elektromos eszközéből kilopták az elemet.

30
OKTÓBER 28., 11:00

Már ma meglesz az első ülésem Richarddal, és egy órája rendezgetem az
asztalom, a hajam, az arcom és az irodám, hogy felkészüljek rá. Tartok tőle;
azóta nem éreztem így, amióta először kezdtem pszichiátriai osztályon
dolgozni, úgy tizenöt évvel ezelőtt. Épphogy betöltöttem a huszonkettőt.
Már soha nem érzek úgy többé. Üléseztem már elmebetegekkel és pszi-
chopatákkal, diplomatákkal és magas rangú tisztségviselőkkel; ma már
mind egyformák számomra. Ezer éve nem féltem így.
Az irodám az előírásoknak megfelelően van berendezve, az én székem
közelebb áll az ajtóhoz, mint a betegé. Arra az esetre, ha a páciens erősza-
kossá válna, és a terapeutának menekülnie kell, bár azt mondjuk, azért van
így, hogy a tanácsadó minél gyorsabban segítséget hívjon, ha a betegnek
szüksége lenne rá. Még soha nem dühöngött beteg a szobámban, általában
a nyílt, közös tereken teszik. Észreveszem, hogy az olló a páciensszékhez
van közelebb, és beteszem a fiókba. Néha felülök az asztalra, hogy kilássak
az ablakon, és eljátsszam, hogy nem is ez az életem.
A kopogás olyan hangos és kellemetlen, hogy megtépázott idegeim
szétrobbannak és a torkomban landolnak, nehezítve a megszólalást. Nyu-
godtnak kell látszanom, mindegy, mennyire félek.
– Jó napot, Richard! Jöjjön, foglaljon helyet! – Én állva maradok, tartom
neki az ajtót. Megvárom, míg leül, majd becsukom az ajtót, és elkezdek
szédülni. Ő leül a páciensszékbe, és egy nagy köteg újságot tesz az asztal
sarkára. – Én leszek a tanácsadója. Szerettem volna, ha kicsit megismerjük
egymást, ezért szerveztem meg a mai találkozót, és talán nekiláthatunk a
szükséges klinikai dokumentációnak is. – Közben leülök.

31
Richard nem felel. Ehelyett elveszi a legfelső újságot, látványosan
kinyitja, és kikeres egy részt. Leveszi a sapkáját. Barna, halszálkás rik-
kancssapka. Finoman az újságokra helyezi. Ahogy elfordítja a nyakát,
megpillantok két apró, kerek heget a gallérja alatt.
Megzizzentem kitöltetlen aktája lapjait, és ismét belekezdek. – Kezdjük
esetleg a családtörténeti résszel. Így mesélhet a családjáról, és nem kell
azonnal közvetlenül magáról beszélnünk.
Elfordul, ölébe hajtja a napilapot, és a szemközti állványzaton mászkáló
emberekre koncentrál.
– Rendben, hagyjuk a családtörténetet. Mit szól a kezelési célokhoz?
Lenne kedve arról beszélni, milyen eredményeket vár a Typhlosban töltött
időtől?
Felvonja a szemöldökét, fúj egyet, és úgy igazítja a székét, hogy jobban
lássa az építkezésen dolgozókat.
– Jól van, ez eléggé egyértelmű nem. Na, és ha saját magáról mesélne
nekem egy kicsit, csak úgy nem hivatalosan, én pedig majd kigyűjtöm az
információt, amelyre szükségem van? Ehhez mit szól?
Rosszallóan mered rám. – Azt akarja, hogy üljek itt, és magamról
meséljek? Mint egy állásinterjún?
– Ha így szeretné látni, igen. Az állásinterjú remek lenne.
– Nem. – Nyersen. Határozottan.
Nem haladok sokkal jobban Garynél. Úgy tűnik, kicsit többet kell
dolgoznom a fickón, mint vártam. Már a gondolatától is kimerülök.
Hatalmas, csalódott sóhajt hallatok, és direkt feléje fújom. Remélem,
bűzlik az alkoholtól, hányástól és kávétól, és felfogja, mennyire feldühít
az ellenállása.

32
OKTÓBER 28., 22:01

A metrón ülök, és az előttem vitatkozó embereket figyelem. Tömeg van,
odakint pedig hideg, de az utasok testmelegétől izzadni kezdek a sálam
alatt. A kocsi hintázása és zötykölődése egyfajta transzba ringat, és nem
hallok mást, csak az előttem ülő nő szövegelését arról, hogy elege van.
Mostanában járok valakivel. Nem tudom, miért ezt a kifejezést hasz-
náljuk rá, hogy „járok” valakivel; általában kezelésre vagy orvoshoz „jár”
az ember, mégis ezt használom a kapcsolat leírására, mivel nem akarom
„kapcsolatnak” nevezni. Egy ideje már ismerjük egymást.
Lucasnak hívják. Papíron az a típus, akihez hozzá kell menni. Pénzügyi
területen csinál valamit, ő úgy mondja, hogy „péénzügy”, amitől kedvem
lenne behúzni neki. Tudja, mi a különbség a cabernet és a merlot között, és
azt akarja, hogy érezzem a tanninokat. Van egy Maverick nevű King Charles
spánielje, emiatt természetesen nem az én súlycsoportom. A Cornellre járt,
és elválasztja a haját. Reggelente egy sűrű fogú fésűvel egyenes vonalat húz
a feje bal oldalára, és a kósza hajszálakat a választék mögé tolja. Én anális
visszatartó típus vagyok, kényszeresen kontrollált, ő viszont őrült. Sámfát
tesz a cipőibe. Nagyon fontosnak tartja, hogy ha a munkából hazaérve
leveszi a cipőjét, azon nyomban beletegye a sámfát, mivel még meleg a
viseléstől, így könnyebben eldeformálódhat. Jobban érdeklik a cipők, mint
engem. Piszkosszőke haja van, magas, és díszzsebkendőt tesz az öltönyzse-
bébe, amit megfelelően kell összehajtogatni. Csinosabb nálam.
Házasságról beszél. Szerintem ez nevetséges. Nem az a lány vagyok,
akit el akarnak venni. Az egyetlen ok, amiért ennyi ideje vele vagyok, hogy
próbálom megmenteni. Visszatérő minta ez az életemben, de csak az utóbbi
időben ismertem fel és fogadtam el, hogy ezt csinálom.

33
Megvan benne minden, amit egy lány keres: stabilitás, pénz, vonzó külső,
műveltség. Ám mindezek alatt egy nagyon sérült, nagyon bizonytalan
emberke rejtőzik, és én vele randizok.
Nekem nem kell ez a tökéletes kép; nem kell ez a jól fésült, sámfás,
elitista, countryklubos úriember. Az összetört kis kutyust akarom belül,
aki kétségbeesetten igyekszik megjátszani magát. Ezt a kutyust akarom
megtalálni, megvakarni a hasát, jó otthont nyújtani neki, azután, ha jobban
van, továbbállni. Ez a terv. Így tudom biztosítani, hogy én ne sérüljek, és
valaki értékeljen.
Odabentről nem tudok értéket előhozni, ezért kintről teszem. Amint
észreveszem, hogy kezd kimerülni a forrás, kisétálok az életéből, egészen
a következő alkalmas kútig. A helyzet az, hogy ez a terv nem működik,
és nem is működött, de egyelőre képtelen vagyok lemondani róla.

34
OKTÓBER 31., 10:25

Ma reggel Richard is a csoportomban van, és hirtelen úgy érzem, terápiás
foglalkozás helyett inkább színészkedem. Egy viszonylag új srác, Devon
mellett ül. Devon korombeli, és meglepően divatos. Ma márkás farmert és
koptatott fekete bőrcsizmát visel, amelynek túlzottan hosszú az orra, mint
a rajzfilmes cowboycsizmáknak, továbbá szűk, szürke pólót, és egy elég
vad, motoros bőrdzsekit. Nem azt, amelyiket kilencszáz dolcsiért veszel a
plázában, hanem amilyet a valódi motoros fickók hordanak. Hosszú fürtjeit
vastag lófarokba fogta. Ha máshol látnám, talán dögösnek is mondanám.
Leszámítva a csizmát.
Devonnál skizofréniát állapítottak meg, dezorganizált altípust. Ez nem
igazán gyakori itt; a legtöbb, skizofréniával kezelt beteg a paranoid altí-
pusba tartozik. E falakon kívül ezt paranoid skizofréniának nevezik, de
idebent pontosan kell fogalmaznom.
A szék szélén ül, összetekeredett lábakkal, egyfolytában a kezét mor-
zsolgatja, és összefonja a karját. A foglalkozás egy-egy pontján már úgy
látszott, felbukik a székével. Néhány alkalom után ebben a helyzetben állt
fel. Egyik behajlított lábára nehezedett, miközben a másikat köré fonta,
maga elé nyújtotta a karját, és végül olyan volt, mintha harcművészetet
gyakorolna. Ebben a pózban szokott képzeletbeli ellenfelével bokszolni,
karjával lassú, fókuszált, tajcsira emlékeztető mozdulatokat végezve. Egy-
szerre lenyűgöző és felkavaró.
Látom, hogy most is csavarodik és kuporodik, és összeszorul a gyomrom,
vajon hogy hat ez a többi betegre – különösen Richardra. Egyik szemem
rajta tartom, míg a másikkal a csoportot figyelem. Richard elvan magá-
ban, úgy rendezte, hogy egynél több szék legyen közte és más betegek

35
között, de azért fel-felnéz az újságjaiból, és a szemüvege mögül Devont
figyeli. A többiek kezdik gyanakvóan nézni Devon viselkedését, tartanak
tőle, páran kijelentik, nem akarnak ennek a dilisnek a közelében lenni, és
rúgjam ki a csoportból.
– Senkit nem rúgunk ki, Barry. Nyugodjon meg! – dőlök hátra az
asztalon.
– Ne már, ember, fura ez a tag, nem akarom, hogy itt idegesítsen a
hülyeségeivel. Zavarja a csoportot! Nem kéne itt lennie! – Barry szeret
békefenntartót játszani, miközben egyáltalán nem tartja fenn a békét.
Gyakran kelt zavargást az igazság, illetve a csoportfejlődés nevében. Sze-
rintem azért csinál nagyjeleneteket, hogy elterelje a figyelmét a fejében
hallható hangokról.
– Barry, miután kinevezte magát szóvivőnek, vezesse a csoportot, és
beszélgessünk a megbélyegzésről. – Mindenki utálja, ha ezt csinálom.
– Jaj, Miss Sam, hagyhatnánk ezt? Már elegem van abból, hogy a bélyeg-
zőkről beszéljünk.
– A bélyegzésről.
– Akárhogy is hívja. Elegem van belőle.
– Jól van. Kezdjük azzal, hogy mi az a megbélyegzés. Mit is jelent ez?
– A megbélyegzés olyan, mint az előítélet, nem? Amikor amiatt visel-
kedsz seggfejként valakivel, ahogy az kinéz, vagy, mert fekete, vagy
ilyesmi, nem? – szólal meg Lucy. Lucy tizenhét éves. Szexi ruhákban
jár, és túl erősen sminkeli magát. Bipoláris zavarban szenved. Néha
olyan értelmes, hogy a Harvardra küldeném, máskor a nevét sem tudja
megmondani.
– Így van, Lucy. Ügyes. A megbélyegzés nagyon hasonlít az előítéletre.
Negatív feltételezés egy csoport tagjáról, amely kizárólag a csoporthoz tar-
tozáson alapul. Tapasztalt már valaki ilyesmit? – Néha leginkább tanárhoz
hasonlítok. Ha jó beszélgetés alakul ki, elkezdem az íróasztal elejét ütögetni
a sarkammal. Nem kéne felülnöm az asztalra, egyike ez a szabályoknak,
melyek a megfelelő távolságot hivatottak megtartani „köztünk” és „köztük”.
Minél tovább vagyok itt, annál kevésbé érdekel ez a távolság.

36
Mindenki felemeli a kezét, jelezvén, hogy átéltek már megbélyegzést.
Még Richard is. Egyedül Devon nem reagál. Nekiszegezem a kérdést.
– Devon, látja, hogy mindenki felemeli a kezét? Magával nem történt
még ilyesmi? – Bevonni igyekszem, nem elidegeníteni, de tartok tőle,
hogy rossz benyomást keltettem. Rám néz, és mintha mondana valamit.
– Sajnálom, Devon, de nem hallom innen. Megismételné? – Újra vála-
szol, most kiemeli az állát a nyakából, láthatóan igyekszik.
– Sajnálom, de még mindig nem hallom.
– Azt mondja, próbálja kerülni az embereket. – Stephan.
– Köszönöm, Stephan. Néha nem lehet rendesen hallani. Tehát, Devon,
kerüli az embereket? Azért, hogy ne bélyegezzék meg?
Bólint.
– Fájdalmas dolog megbélyegzés áldozatává válni, ugye?
Bólint.
Mindenki más is.
– Mit gondolnak, miket képzelnek az emberek a mentális betegségek-
ben szenvedőkről? Milyen megbélyegzéssel találkoztak?
– Azt mondják, őrültek vagyunk. – Miközben Stephan beszél, elkezdem
felírni a szavakat a mögöttem lévő táblára.
– Lusták. Tanulatlanok. Hülyék. – Barry.
– Azt mondják, terhet jelentünk. Hogy nem teszünk semmit Ameri-
káért. – Ismét Lucy.
– Veszélyesek. – Meglep, ki mondja ezt. Adelle a legidősebb betegeink
közé tartozik. Maga a megtestesült törékenység, el sem tudnám képzelni,
hogy mentálisan veszélyes betegnek bélyegezzék. Azután eszembe jut,
hogy egyszer, amikor leállt a kezelésekkel, ollóval mellbe szúrt egy férfit.
– Piszkosak. Undorítóak. Az emberek nem akarnak a közelünkben
állni. Még mi sem akarunk egymás közelében állni – mondja Darryl.
Ő traumás agysérülés miatt van itt, mely egy önkezűleg elkövetett fejlövés
következménye. Még mindig súlyos depresszióban szenved, de esküszik
rá, hogy soha többé nem követ el öngyilkosságot. A felesége az eset után
elhagyta, mert nem volt képes ránézni az elcsúfított férfira.

37
– Rendben, én kimondom: azt mondják, dilisek vagyunk – helyesbít
Barry. Devonra néz. – Bocs, haver, nem kell, hogy még én is dilisnek
nevezzelek, ha mások úgyis megteszik.
Devon biccent.
– Köszönöm, Barry, ez nagyon kedves magától. Mi van még, fiúk?
Milyen bélyegeket tapasztaltak még a mentális betegség miatt? – Richard
Barryre néz, láthatóan tetszik neki a bocsánatkérés.
– Azt gondolják, elkaphatják tőlünk. Mintha bipolárissá válhatnának,
ha lefekszenek velünk. – Lucy.
– Tudja valaki, hogy ez igaz-e? – szólalok meg, próbálom tanítani őket
anélkül, hogy úgy érezzék, iskolapadban ülnek. Richardra pillantok, de ő
valahol máshol jár.
– Nem, AIDS-et meg más szarságot el lehet kapni, de az őrültséget
nem. – Barry.
Miközben felírom a szavakat a táblára, kezd lelkiismeret-furdalásom
lenni, mert mindegyiket gondoltam már én is. Egyszerre vagyok szomorú
és hárítom a dolgot.
Amikor a foglalkozás véget ér, megvárom, míg egyesével kivonulnak
a folyosóra. Körbejárok a szobában, visszarakom félkörbe a székeket,
összeszedem az itt hagyott szemetet. Elmegyek a szék mellett, melyet
Devon beszorított a sarokba, és apró, lepattogzott festékre vagy konfet-
tire emlékeztető forgácsokat veszek észre az ülésen. A földre söpröm, és
továbbmegyek.
Letörlöm a táblát, közben gondolatban jegyzetet készítek a szavakról,
és eltűnődöm, én hányszor éreztem már megbélyegezve magam. Vajon
melyiket gondolják rólam is ezekből? Nem először tűnődöm el, illik-e
rám a leírás.

38