You are on page 1of 161

Írta: Anne-Laure Bondoux

A m ű eredeti cím e: Le temps des miracles

Fordította:
Burján Monika

Borítóterv :
Magocsa-Horv áth Év a

Le temps des miracles © Bay ard Editions, 2 009

ISSN 2 06 0-4 7 6 9
ISBN 9 7 8 9 6 3 2 4 5 9 9 4 3

A sorozatterv , annak elem ei és az olv asókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona


Ildikó m unkája.
© Katona Ildikó, 2 01 4

© Kiadta a Köny v m oly képző Kiadó, 2 01 4 -ben


Cím : 6 7 01 Szeged, Pf. 7 84
Tel.: (6 2 ) 551 -1 3 2 , Fax: (6 2 ) 551 -1 3 9
E-m ail: info@kony v m oly kepzo.hu www.kony v m oly kepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Matejka Gy örgy , Gerencsér Gábor, Zsibrita László,


Korrektorok: Budai Zita, Réti Attila
Ny om ta és kötötte a Kinizsi Ny om da Kft., Debrecen
Felelős v ezető: Bördős János ügy v ezető igazgató
Édesanyámnak.
1

BLAISE FORTUNE- NEK HÍVNAK és a Francia Köztársaság


állampolgára vagyok. Ez a színtiszta igazság.

Amikor a vámosok megtaláltak a kamion mélyén, tizenkét éves


voltam. Úgy bűzlöttem, mint a kukatároló, ahol Abdelmalik
aludt, és ezt az egy mondatot hajtogattam:
„blezfortünnékhívnákésáfránsziaköztársaságállámpolgárávágyokészas
Gyakorlatilag minden értékes holmimat elveszítettem
útközben. Szerencsére az útlevelem megmaradt; Gloria jó
mélyen a dzsekim zsebébe süllyesztette, amikor a benzinkútnál
voltunk. A benne szereplő adatok bizonyították, hogy 1985.
december 28-án születtem a Mont-Saint-Michelen, a La Manche
csatorna partján, ami a zöld atlasz 16. oldalán található. Ott állt
fehéren-feketén. A gond a fényképemmel volt: le lett áztatva,
majd vissza lett ragasztva, s jóllehet Ha bácsi gondosan
visszabűvészkedte a hivatalos bélyegzőt is, a vámosok nem
hitték el, hogy igazi kis francia vagyok. El akartam nekik mesélni
a történetemet, de nem volt hozzá elég szókincsem. Ezért aztán a
grabancomnál fogva megragadtak, kiráncigáltak a kamionból és
beültettek egy autóba.
Így ért véget a gyermekkorom goromba hirtelenséggel az A4-
es autópálya szélén, amikor rádöbbentem, hogy Gloria eltűnt, s
nekem nélküle kell boldogulnom az emberi jogok és Charles
Baudelaire hazájában.
Aztán hosszú-hosszú napokon át egy várakozási övezetben
maradtam, majd egy befogadóközpontba kerültem.
Franciaország falak, kerítések, kapuk sora volt csupán. Olyan
hálótermekben aludtam, melyek a Matasin padlására
emlékeztettek, csak éppen nem volt padlásablak, amin át látni
lehetett volna a csillagokat. Egy szál egyedül voltam a világban,
értitek? Mégsem volt szabad hagynom, hogy a csüggedés csontig
marja a lelkemet. És legfőképpen el kellett jutnom a Mont-Saint-
Michelre, hogy megkeressem anyámat! Könnyű lett volna ezt
elmondanom, csak éppen nem ismertem a nyelvet. Nem
mesélhettem el a Szörnyű Balesetet, sem az élet váratlan
fordulatait, melyek ideáig sodortak. És amikor az ember nem tud
mesélni, az az érzése, hogy megfullad.
Ma már más a helyzet. Elmúltak az évek, s én minden dolgot
meg tudok nevezni, ismerem a mellékneveket és a kötőszavakat,
tudom ragozni az igéket. A zsebemben vadonatúj útlevél lapul,
ami teljesen megfelel a világ törvényeinek.
Nem sokkal ezelőtt levelet kaptam Franciaország tbiliszi
nagykövetségéről, melyben azt írták, hogy talán sikerült Gloria
nyomára bukkanniuk. Hát ezért ülök most a Roissy-Charles-de-
Gaulle repülőtér tranzitjában egy bőrönddel, nehéz szívvel, de
azzal a bolond reménnyel, hogy végre viszontláthatom. Előbb
azonban rendbe kell szednem a gondolataimat.
Tehát: Blaise Fortune-nek hívnak. A Francia Köztársaság
állampolgára vagyok, jóllehet életem első tizenkét évét a
Kaukázusban éltem le, ami a Fekete- és a Kaszpi-tenger között
húzódik, a zöld atlasz 78. oldalán. Akkoriban oroszul beszéltem,
és az emberek Kumailnak hívtak. Ez furcsának tűnik, de
egyszerű lesz megérteni, csak el kell mesélnem. Mindent. Szép
sorjában.
2

A LEGRÉGEBBI EMLÉKEIM az 1992-es évre nyúlnak vissza, amikor


Gloriával a Nagy Házban lakunk, más menekült családokkal. A
város nevére nem emlékszem. Hétéves vagyok. Tél van, nincs
áram, nincs fűtés a háború miatt.
Ecetszaggal vegyes mosóporillat érződik.

Az asszonyok egy hatalmas bádogdézsát állnak körül az udvar


közepén, alatta fahasábok lobognak. Csupasz karjukon a bőr
könyékig vörös. Beszélgetnek, nevetgélnek, nagyon hangosak.
Gőzfelhő száll fel, sűrű párát lehelve az emeleti ablaküvegekre, a
mocskos tajtékban rotyog a szennyes.
Távolabb, az előtető alatt a rémséges Szergej feni a borotváját.
Csissz-csussz.
Egymás után szólít magához minket:
– Te! Gyere csak ide!
A rémséges Szergej nem tudja a keresztnevünket. A Nagy
Házban túl sok a kölyök, és az iszákos férfi memóriája már
megkopott. Egyszerűen csak elbődül: „Te!”, rábökve
valamelyikünkre a borotvájával, és egyikünknek se jut eszébe,
hogy ne engedelmeskedjen, annyira félelmetes a kifordult
szemével meg a szétlapított orrával.
Mielőtt borbély lett volna, a rémséges Szergej bokszoló volt,
állítólag a legjobb a városban, míg egy napon egy keménykötésű
örmény padlóra nem küldte. Ez még a háború előtt történt.
Aznap Szergej közeli ismeretségbe került a halállal, mondta
Gloria. Ezért olyan furcsa és ezért érdemel tiszteletet. Így aztán,
amikor felém bök a borotvájával, már iszkolok is az előtető alá.
Leülök a háromlábú székre, háttal neki, és kalimpáló szívvel
döntöm hátra a fejem. Szergej borotvája hideg barázdákat húz a
koponyámon, módszeresen dolgozik rajta, míg az összes hajam
libegve a kockakőre nem hull. Utána a rémséges Szergej egy
törölközőt márt az eceteshordóba és bedörzsöli vele a fejemet.
Elpityeredem. Taszít rajtam egyet, hogy lependerítsen a székről.
– Lódulj anyádhoz, taknyos!
Felállok, kopaszra nyírt fejem tompán sajog, Gloriához futok,
és a szoknyájához bújok. Nem az anyám, tudom jól, de nekem
csak ő van.
– Pompás! – kiáltja Gloria, és habos kezével végigsimít a
koponyámon.
Arcomat az arca felé nyújtom. Lehajol, megcsókol és azt
suttogja:
– Tényleg ragyogóan fest, Monsieur Blaise!
A könnyeimen át rámosolygok. Annyira szeretem, amikor
franciául „Monsieur Blaise”-nek nevez, amit senki nem ért!
– Na, menj játszani, Kumail! – teszi hozzá aztán hangosan. –
Látod, hogy dolgom van!
Megtörlöm a szemem és már spurizok is, hogy csatlakozzam a
többi lekopasztott gyerkőchöz, akik szanaszét széledtek az
udvaron.
Mosás, nevetés, borotva, ecet… Így csatázunk a tetvek, a
bolhák és minden egyéb élősködő ellen, beleértve azt is, amely
Gloria szerint a legfélelmetesebb: a csüggedést. Ez az élősködő,
mondja, agyafúrtabb és veszélyesebb, mint az örmény, aki
kiütötte Szergejt. Láthatatlan és mindenhová beférkőzik. Ha
nem teszel semmit, csontig rágja a lelked. Honnan lehet tudni,
aggodalmaskodom, hogy elkaptuk-e a csüggedést, ha még csak
nem is látjuk? Mit lehet ellene tenni, ha még borotvával sem
lehet eltávolítani? Gloria magához szorít. Egyetlen orvosság van
ellene, magyarázza. Amíg mellette maradok, addig semmi
komoly nem történhet velem, OK?
– OK.
3

A NAGY HÁZ EGY HÁROM ÉPÜLETBŐL ÁLLÓ EGYÜTTES, amely U


alakban öleli körbe az udvart. Az első emeleten van egy szobánk.
Faltól falig hat lépést tudok tenni, megkerülve a fatüzelésű
kályhát. A falról foszlik a tapéta, mögötte mállik a vakolat is. Ha a
körmömmel megkaparom, előbukkannak a téglák. A Nagy Ház
repedezik, roncsolja a talajból felszivárgó nedvesség, ugyanis a
folyó közelében épült. Olyan roskatag, hogy már le is kellett
volna bontani, de szerencsére a háború leállította a buldózereket.
Most ez a mi menedékünk, jó kis búvóhely, megvéd bennünket a
széltől és a milíciától.
A szelet, azt jól ismerem: egy lavina sebességével zúdul le a
hegyekből, besüvít az ajtók alatt, hidege csontig hatol. Ellenben
arról, hogy mi a milícia, csak ködös elképzelésem van. Mindössze
annyit tudok, hogy jobban rettegek tőle, mint a rémséges Szergej
kifordult szemétől, s hogy itt mindenkinek jó oka van rá, hogy
tartson tőle. Ezért vezettük be, hogy váltásban őrködünk: éjről
éjre szemmel tartjuk a Nagy Ház bejáratát, négyes csoportokban
váltva egymást. A kisebbek, mint én, elkísérik a nagyobbakat, ha
azok úgy kívánják.
A lelkemre kötötték, hogy ha csizmás embereket látok
közeledni, ha meglátom a bőrdzsekijüket és a gumibotjukat,
kirohanok az udvarra és irtó nagyot ütök az előtető alá akasztott
harangra.
Három másik eset is van, amikor irtó nagyot kell csapni a
harangra:
– ha a Nagy Ház kigyullad;
– ha a Nagy Ház összedől;
– ha kiönt a Pszezkaja folyó.
Ha valaki ezen körülményektől függetlenül szórakozna a
haranggal, az máris szedheti a sátorfáját a Nagy Házból, világos?
Amikor megkérdezem Gloriát, mit csinálna a milícia, ha netán
elkapna minket, az arca megkeményedik, és én már bánom is,
hogy feltettem a kérdést.
– Egy hétéves kisfiúnak nem szükséges minden részletről
tudnia. Te csak tartsd be szépen a házirendet, Kumail.
Csak annyit mondok franciául, hogy „OK”, ahogy tanította, és
kimegyek a többiekhez játszani a lépcsőházba, ami a pillanatnyi
kedvünktől függően hol vár, hol csatahajó szerepét tölti be.
Abban az időben a játszópajtásaimat Emilnek, Baksának,
Rebekának, Tamsinnak és Fainának hívják. Soványak,
szutykosak, és fürgék, mint a gyík. Némelyikük oroszul beszél,
akárcsak én, van, aki nem, de hát mióta van a gyerekeknek
szükségük szavakra ahhoz, hogy megértsék egymást?
Kifulladásig rohangászunk. Föl-le vágtázunk a lépcsőkön,
elbújunk a vécében, vagy a tetőn száradó lepedők között, hogy
megijesszük Hanska nénit, azt a vén csoroszlyát. A kacagásunk
végignyargal a Nagy Házon, gyorsabban, mint a huzat.
Gloria azt mondja, hogy szereti a nevetésemet hallani, hogy ez
a legfontosabb dolog a világon.
Én is szeretem az ő nevetését hallani, csakhogy Gloria elég
gyakran köhög, s azt viszont nem szeretem: hirtelen ellilul,
fulladozik, az a benyomásom, mintha egy kutya ugatna benne.
Nem vagyok orvos, de azt azért sejtem, hogy ez a köhögés
gonosz, mint a halál. Mi lenne velem, ha Gloria meghalna?
– Cöcöcö! – neveti el magát, amint elmúlik a köhögésroham. –
Ne vágjon már ilyen gyászos képet, Monsieur Blaise! Tudja jól,
hogy erős vagyok, akár a fák! Na, gyerünk, Kumail, nyomás!
Hozzál vizet, ha akarsz ma vacsorázni!
A vödörrel elgaloppozok az udvari csapig. Mindig kapható
vagyok rá, hogy segítsek, vagy valami szívességet tegyek, mivel
mielőbb fel akarok nőni. Homályosan érzem, hogy a világ,
amelyben élünk, ellenséges a kicsi és gyenge lényekkel. Arról a
napról álmodozom, amikor a lábam elég hosszú lesz ahhoz, hogy
nagyon gyorsan futhassak, és elég erős, hogy egyedül
cipelhessem azt a khakiszínű vászonzsákot, amit Gloria a
„málhánknak” nevez.
Amióta a Nagy Házban élünk, a málhazsák az ajtó fölé van
téve, egy polcra. Pillanatnyilag csak az a fémdoboz van benne,
amelyben Gloria a titkait rejtegeti, és amelyet nekem nem
szabad kinyitnom.
A többi holmi szanaszét hányódik a szobában: a ruháink, a zöld
atlasz, a takarók, a konyhafelszerelés, a hegedű, amelynek
egyetlen húrja sincs már, a rádiókészülék és Vaszilij szamovárja,
amivel teát lehet főzni. Ha egyszer meghallom a harangot,
tudom, mi a teendőm: felállok a székre, lekapom a polcról a
zsákot, és villámgyorsan belegyömöszölöm a holminkat. Néha
gondolatban elgyakorlom a vészhelyzet-mozdulatokat – fel a
székre, le a zsákot, bele a holmit –, és elképzelem, hogyan ürülne
ki egy csapásra a Nagy Ház, kicsit úgy, mint a fürdőkád, aminek
kihúzzák a dugóját. Megkérdezem Gloriát, mit csinálunk majd
utána. Vállat von:
– Amit mindig is csináltunk, Kumail: megyünk egyenesen
előre, más látóhatárok felé.
– OK.
A Nagy Házban mindenkinek megvan a maga története.
Földrengések és bányaomlások, börtönben töltött napok és
pókerpartik a kereskedelmi kikötőkben, szülések, elszakadások
és egymásra találások, sőt az öreg Max még azt is elmeséli,
hogyan veszítette el három ujját, amikor egy vágóhídon
dolgozott. Nekem minden új, folyton kérdezek és gyorsan
tanulok, de egyik történet sem bűvöl el annyira, mint a sajátom,
amikor Gloria este, elalvás előtt suttogva elmeséli.
– Megint? – kérdezi, s egy fahasábot dob a kályhába.
– Igen, megint! Az összes részlettel!
Gloria leül az ágyra. Az arca remeg a kályha fényében. A
birkabőr takarót felhúzza az orromig és elkezdi:
– Nyár vége volt, és én apámnál, a vén Vaszilijnél laktam.
– Tőle kaptad a szamovárt, ugye?
– Igen, Kumail. Akkoriban Vaszilijé volt a Kaukázus legszebb
gyümölcsöse. Te jó ég, azt látnod kellett volna! Alma, körte,
őszibarack, sárgabarack: sok-sok hektár, mind teleültetve
gyümölcsfákkal! Egyik oldalról a folyó húzódott, a másikról a
vasúti sínek…
– Azok mellett sétálgattál Zemzemmel!
Gloria szeme felizzik.
– Várj, ne olyan gyorsan… – csitít. – Mindent szép sorjában,
tudod.
Megfogom a kezét, és nem szólok többet. Hallgatom a
történetemet. Szép sorjában.
4

A VÉN VASZILIJ HEGYESRE NYÍRT nagy bajuszt visel meg


hózentróglit, ami jó erősen tartja a nadrágját. Amikor mosolyog,
a bajusza csiklandozza a fülét, amikor meg az ég felé nyújtja a
karját, a hózentrógli olyan magasra húzza a nadrágját, hogy látni
lehet szőrös lábszárát.
Vaszilij nem mosolyog gyakran, nem bizony. Ellenben a karját
napjában többször is az ég felé emeli, s kétségbeesett arcot vág
az élet sok nyűge-baja miatt. Szidja az egész világot, de
legfőképpen a munkásait:
– Csipkedjétek magatokat, kétbalkezes banda! Óvatosan az
őszibarackkal! Finoman a sárgával! És javítsátok meg nekem azt
a teherautót, mielőtt le nem csap rátok a haragom, mint a
ménkű!
A munkások serénykednek, amíg nem adódik újabb gond,
Vaszilij pedig egyik kezével a bajszát pödri, a másikkal fekéllyel
lyuggatott gyomrát masszírozza.
Szerencsére csodálatos felesége van: Ljuba, aki, ahogy
mondani szokta, olyan, mint a méz az élet érdes nyelvén. Hat
gyermekkel ajándékozta meg. Hattal! Közöttük egyetlen lány
van: Gloria.
Esténként a fából épült házban összegyűlik a család,
énekelnek, húspástétomot esznek, teát isznak a szamovárból.
Letelepszenek körben a szőnyegre, a legkisebbek az anyjuk lába
közé, a nagyobbak közrefogják Vaszilijt. Gloria mindig az apja
balján foglal helyet.
– Egy napon, ami már nincs messze – magyarázza a fiainak
Vaszilij –, minden, amim van, a tiétek lesz. Ennek a földnek a
gazdagsága, csodás gyümölcsei, de a velük járó vesződség is.
Mindent rátok hagyok! Boldoguljatok, ahogy tudtok! Én meg
elvonulok pihenni, nem hallotok többet mérgelődni, és akkor
végre a gyomrom sem fog fájni.
Aztán Gloriához fordul:
– Rád ez nem vonatkozik. Te magad választasz.
Gloria összevonja a szemöldökét és faggatni kezdi. Rá miért
nem vonatkozik? Hogyhogy ő maga választ?
– Te vagy az egyetlen lányom – feleli Vaszilij. – Ha úgy
akarod, ez a ház a tiéd lesz. S akkor természetesen te leszel itt az
úrnő. Csakhogy ismerlek én téged! És azt gyanítom, el fogsz
innen menni.
Gloria a testvéreire néz: az atlétavállú Fotjára és Olegre, a
vastag szemüvege mögül kancsalító Anatolijra, Jefremre, aki
göndörebb, mint a birka, és az angyali mosolyú Dobromirra.
Aztán az anyjára néz, Ljubára, aki arcát haja fekete hullámai
mögé rejti, aztán a ház díszes bútoraira, a szőnyegekre, a
lámpákra, melyek fényköröket vetítenek a falakra. Hallja, ahogy
odakinn az esti szélben susog a gyümölcsös. Miért ne lehetne
neki helye ebben a paradicsomban?
– Tévedsz, Vaszilij! Semmi kedvem elmenni innen!
Hogy ezt bebizonyítsa, Gloria ugyanúgy tesz, mint a fivérei.
Minden áldott nap kezeslábasba bújik, haját kendő alá szorítja, és
megy dolgozni a gyümölcsösbe. Megtanulja gondozni a fákat,
megvédeni őket az élősködőktől, hálóval letakarni őket, hogy a
madarak ne csipegethessenek a gyümölcsükből. Szüretkor ő az
első, aki nyakában egy zsákkal felkúszik a létrára, és elsőként
mászik is le róla, s már fut is, hogy belezúdítsa a teherautó
pótkocsijába a több kiló almát.
Megnő. Olyan erős lesz, mint legidősebb bátyja, Fotja. És olyan
kitartó, mint Oleg, aki a második a sorban.
Tizenhat évesen megtanul teherautót vezetni.
Tizenhét évesen éppúgy megjavítja a motort, megolajozza a
dugattyúkat, mint Vaszilij bármelyik munkása. Esténként
gépolajtól fekete karral telepszik le apja bal oldalára, kieresztett
hajával olyan szép, akár egy vadvirág.
– Semmi kedvem elmenni innen! – ismételgeti. – Miért
mondod, hogy én más vagyok?
Vaszilij megcsattintja a hózentrógliját, ami azt jelenti, hogy
nincs kedve válaszolni.
Egy napon azonban Gloria rájön, hogy ő tényleg nem olyan,
mint a fivérei. Azon a napon, amikor találkozik Zemzemmel, a
sárgabarackfasorok legmélyén, a vasúti sínek mentén.
Zemzem teherautón érkezik, a Vaszilij által felfogadott alkalmi
munkásokkal. Sokan vannak, fiatalok, szegények, porosak, de
Zemzemben van valami más. Isten tudja, mi… Mintha egy nap
ragyogna a feje fölött. Így aztán természetes, hogy Gloria csak őt
látja a többiek között, kis híján lepottyan a létráról, amikor a fiú
ránéz.
Délben, szokásával ellentétben, nem vegyül a szedők közé.
Járnia kell egyet, gondolkozni, meg aztán valahogy nem is éhes.
Elindul a vasúti sín mentén.
Amikor megfordul, Zemzem ott van mögötte.
– Láttam, hogy nem vittél magaddal innivalót – mondja neki a
fiú. – Nem jó víz nélkül lenni a tűző napon. Nesze.
Azzal odanyújtja neki a kulacsát.
Gloria azon nyomban leroskad egy vasúti talpfára, kóvályog a
feje.
– Látod, máris elhagyott az erőd – mosolyog Zemzem.
Gloria elfogadja a vizet. Az arca lángol.
– Láttalak dolgozni – folytatja a fiú. – Bámulatos! Gyorsabban
jár a kezed, mint bárki másé!
Gloria egy árva mukkot sem tud kinyögni. Állítólag így van, ha
az ember szerelmes. Hirtelen azonban megremegnek a sínek.
– A vonat!
Gloria oldalra taszítja Zemzemet, kővé dermedve tapadnak
egymáshoz.
Amikor a vonat melléjük ér, meleg, fémes légörvény kapja el
őket. Gloria szíve a szerelvény ritmusára zakatol, takataktak-
takataktak, ez ifjúsága legszebb napja.
Ezután rendszeresen találkoznak itt délidőben. A síneken
egyensúlyoznak, mintha kötéltáncosok lennének, és fogadást
kötnek, mennyire pontosan érkezik a gyors. Öreg, szeszélyes
masina ugyan, de ebédidőben általában előbb-utóbb meghallják,
hogy jön.
Így esik meg aztán, hogy a szüret végén, amikor már vagy
százhuszonhétszer csókolóztak, tanúi lesznek a Szörnyű
Balesetnek…
5

MIRE GLORIA ELBESZÉLÉSÉNEK ehhez a pontjához ér, én már


lerúgtam magamról a takarót, térdelek az ágyon, minden
fáradtságom elszállt. Az öklömmel püfölöm a matracot:
– Ne felejtsd ki a részleteket! A sebesülteket, a felhasadt
oldalú vagonokat, a tüzet, semmit!
Gloria rosszallóan rám néz, ilyenkor le kell higgadnom,
szófogadóan vissza kell feküdnöm és kivárni, míg rászánja magát
a folytatásra.
Ötvenig elszámolok, úgy bámulom a foszladozó tapétát, mintha
unatkoznék, és amikor a légzésem megnyugszik, Gloria azt
mondja:
– Először Zemzem hallotta meg a gyorsvonatot.
Tüstént a szavába vágok:
– Éles hallása volt, igaz?
– Nagyon éles, Kumail. Egy távoli vidékről származott,
vadászó népből, az édesapja pedig…
– …a falu vezetője volt! Tudom! Még a holtak suttogását is
meghallotta…
– Úgy bizony! Ezért hallotta meg Zemzem jóval előbb, mint én,
a vonat csikorgását és fütyülését. Nagyon erősen megszorította a
kezemet, mert rájött, hogy itt valami nincs rendjén. Futni
kezdtünk a vágányok mentén, és akkor hirtelen…
– A dörrenés!
– Irtózatos dörrenés, Kumail. Egy robbanás, amit fülsértő zaj
követett, mintha valami szétrepedt volna. Hátborzongató volt
hallani… Aztán láttuk, hogy felcsap a füst. Amikor kifulladva,
verejtékben úszva odaértünk…
– Pont a kanyar után, ugye?
– Igen, ott, ahol a körtefák nőttek. Ott pillantottuk meg a
lángokban álló mozdonyt. A vagonok kisiklottak, úgy borultak
egymásra, mint a dominók. A roncsok alá szorult emberek
üvöltöztek. Azok, akik ki tudtak menekülni, kábán ültek a földön,
közben a tűz már a gyümölcsfákba is belekapott.
– Égtek az emberek? Láttad?
– Nem, Kumail, nem láttam. A szag volt elviselhetetlen.
– Mint disznópörzsöléskor!
– Még annál is rosszabb. Nem tudom leírni azt a szagot.
Zemzem azt mondta, menjek, segítsek a sebesülteknek, ő pedig
elrohant apám házába, hogy erősítést hozzon.
– Meg a tartálykocsit!
Gloria bólint. Tudja, hogy sosem felejtek ki egyetlen részletet
sem. Én magam is el tudnám mesélni a történetet, mintha
átéltem volna. De jobban szeretem hallgatni.
– Az utolsó kocsikhoz szaladtam, segítettem két férfinek
felemelni egy fadarabot, ami összezúzta egy öregember lábát.
Körülöttünk mások is segítségért kiáltoztak, de nem voltunk
elegen. Két gyereket egy hasadékon át ki tudtam húzni az ötödik
vagonból. És ekkor hallottam meg egy asszony kiáltásait.
Sipítós kis hangomon én is kiáltozni kezdek, megpróbálva
utánozni a francia segélykiáltást:
– Oszökúrédémoá! Segítség, segítsen valaki!
– Pontosan. Oszökúrédémoá! Bebújtam a résen…
Nevetve nézek Gloriára:
– Akkoriban sovány voltál, mint a piszkafa! Azért tudtál
bemászni, igaz?
Gloria megcsippenti az arcom. Úgy tesz, mintha megsértődne,
de én jól tudom, hogy nem haragszik.
– Hát, mi tagadás, meghíztam, Monsieur Blaise… De most
hagyjuk ezt a részletet, rendben? Szóval becsusszantam a
kocsiba, az elgörbült ülések között elvergődtem az asszonyig. Az
egyik sarokban kuporgott összegömbölyödve, véres arccal.
Ettől kezdve nem szakítom többé félbe Gloriát. Minden egyes
szó, amit mond, rettentő fontos.
– Amikor odaértem mellé, láttam, hogy egy kisbabát ölel
magához. Könyörgő tekintettel nézett rám, s én megértettem,
mit vár tőlem.
Gloria a homlokomra teszi a kezét. Olyan gyengéden mosolyog
rám, hogy belesajdul a szívem.
– Annak az asszonynak eltört a háta, nem tudott mozogni. A
karomba vettem a kisbabát és felemeltem. A nő értésemre adta,
hogy francia, a nevét is megmondta: Jeanne Fortune. Aztán a
fiára mutatott, és azt suttogta: Blaise. Hát így mentettelek meg.
Amikor megérkezett a segítség a tartálykocsin Zemzemmel és
Vaszilijjal, én a körtefák alatt álltam. Sírtam. A férfiak elkezdték
eloltani a tüzet, majd fejszét ragadtak, meg láncfűrészt, hogy
szétvágják a kocsikat és kihúzzák belőlük a túlélőket. Én ott
várakoztam veled. Elszenderültél a hasamon. Nem láttad,
amikor a férfiak kihozták az édesanyádat.
Tágra nyitott szemmel remegek a takaró alatt. Mindent látok
magam előtt: anyám holtsápadt arcát, vértől ragacsos mézszínű
haját, testét, ami olyan petyhüdt, akár egy rongy. A szemhéja
csukva. A tűztől rozsdásra mart füvön fekszik. Meghalt volna?
– Csak elájult, biztos vagyok benne – folytatja Gloria. – A
városból mentőautók érkeztek. Be akartam szállni abba, amelyik
az édesanyádat vitte, de az orvosok nem engedték. Olyan sok
volt a sebesült! Nekik kellett a hely… Zemzem odajött hozzám.
Megmutattalak neki. Megsimította az arcodat, és azt mondta, te
egy csoda vagy. Ekkor kinyitottad a szemed. Mintha csak
értetted volna!
Már rég beesteledett. Hallom a Nagy Ház meghitt zajait:
hangokat a lépcsőházból, lépések koppanását a fölöttünk lakók
padlóján, és Tálja kisasszonynak, a Nemzeti Opera hajdani
énekesnőjének a skálázását. Soha nem sikerül teljesen
elszomorodnom, amikor Gloria a Szörnyű Balesetről és anyám
törött hátáról mesél. Mintha csak ősrégi eseményekről,
legendákról mesélne. Gloria felkel és tölt magának egy utolsó
csésze langyos teát. A testem súlyosan nehezedik a matracra.
Ásítok egyet.
– Zemzemmel mindenütt kerestétek anyámat, de sehol nem
találtátok. A neve nem szerepelt a kórházak nyilvántartásában,
ugye? És még ha vissza is akartál volna adni, senkinek nem lett
volna ideje, kedve egy kisbabával foglalkozni: ezért tartottál
meg.
Gloria sóhajt egyet, látom rajta, hogy álmos, de tudja, hogy
addig nem hagyom nyugton, amíg be nem fejezi a történetet.
– Minden bonyolulttá vált, mert kitört a háború. Valójában a
vonat nem véletlenül siklott ki: merénylet volt. A gyümölcsöst
elvette tőlünk a milícia, azt mondták: a „háborús
szükségletekre”. Elvették a házat, a teherautót, még a fákat is!
Csak egy kunyhót hagytak meg nekünk. Zemzemet és a
fivéreimet besorozták a hadseregbe. Mielőtt elmentek,
mindegyikük egy-egy értékes ajándékot adott nekem.
Fejből tudom az értékes ajándékok listáját:
– Fotja a rádiókészülékét adta neked, de az elemekről
megfeledkezett. Oleg a régi hegedűjét, amin már nem volt húr.
Jefrem a zöld atlaszát. Dobromir a jó meleg, birkabőr takaróját.
Anatolij pedig egy verseskönyvet, amit sajnos elveszítettél.
Mint mindig, ugyanazzal a kérdéssel fejezem be:
– És Zemzem? Tőle mit kaptál?
Gloria az ujját az ajkához emeli, és azt mondja, titok. Az, amit
Zemzemtől kapott, annyira értékes és annyira szép, hogy arról
nem mondhat semmit. Mint mindig, most is csalódott vagyok.
Követelőzöm, unszolom, könyörgök neki, de hiába.
Gloria rám mosolyog:
– Egyszer talán majd elmondom…
– Mikor?
– Egyszer.
Legyőzötten sóhajtok egyet és a történet végét kérem.
– Miután Zemzem és a fivéreim bevonultak, apámék elé
álltam és bejelentettem nekik, hogy én is elhagyom őket. Felelős
voltam érted, el kellett, hogy vigyelek a katonák és a harcok
közeléből. Ljuba, az édesanyám odaajándékozta a
konyhafelszerelését. A vén Vaszilij a szamovárját adta nekem.
„Látod, tudtam, hogy el fogsz menni – mondta. – Eredj, lányom,
keress egy olyan helyet, ahol boldogan élhetsz.”
Ekkor hozzáteszem azt, amit Gloria oly sokszor elmondott
már:
– Ezért nevezett el Gloria Bohème-nek. A „Bohème” azt
jelenti, hogy az ember mindig szabad és átmehet a határokon.
– Úgy van, Kumail. Utána Vaszilij megcsattintotta a
hózentrógliját. Nem akart többet beszélni.
Gloria tekintetét szomorú árnyék sötétíti el. Elnyúlik a másik
matracon; látom, hogy a hasa dombként hullámzik a takaró alatt.
Köhög, köhög csillapíthatatlanul. Majd’ kiszakad a tüdeje.
Nyelek egyet, hogy oldjam a torkomat fojtogató gombócot.
Vigasztalni próbálom:
– Egy napon te majd megtalálod Zemzemet, én pedig az
anyukámat.
A fahasáb elparázslik a kályhában. Gloria újra levegőhöz jut, és
én felteszek egy utolsó kérdést:
– És az apám? Őt nem láttad a vagonban?
– Nem, Kumail, őt nem láttam.
A Nagy Házra csend borul. A sűrű sötétben Gloria azt suttogja
nekem:
– Most már aludj, kicsi csoda. Holnap szebb lesz az élet.
6

A NAGY HÁZBAN MINDENFÉLE emberek vannak: parasztok, akiket


elűztek a földjükről a rekvirálások miatt, munkások, akik
elveszítették a munkájukat, öregek, akiknek már nincs egészen a
helyén az eszük, zátonyra futott tengerészek, férj nélküli nők,
katonaszökevények, egy meditáló szerzetes és Tálja kisasszony,
aki régen az Operában énekelt. Van egy nagydarab, fekete bőrű
fiú is, Abdelmalik.
Abdelmalik közvetlenül Emilék mellett lakik, a kukatárolóban.
Persze, amióta laknak a tárolóban, senki nem viszi oda a
szemetet, de a bűz beleivódott a falakba, semmit nem lehet tenni
ellene, és hiába mosakszik Abdelmalik, hiába dörzsöli véresre a
bőrét, belőle is avas vaj és rohadt zöldséghéj szaga árad.
– Elnézést – mentegetőzik, valahányszor csak be kell mennie
valakikhez.
Eleinte befogjuk az orrunkat, aztán hozzászokunk.
Emil szerint Abdelmalik tizenkilenc éves és egy börtönből
szökött meg. Ott tanult meg verekedni.
– Kénytelen volt! – magyarázza Emil. – A börtönben, ha nem
verekszel, véged!
Abdelmalik a szórakoztatásunkra bemutatókat tart az
udvaron, vagy a Nagy Ház tetején, ha nem túl erős a szél.
Körbeálljuk, és ő elkezdi: egyik lábáról a másikra billen, az ökleit
az arcához emeli… Puff! A levegőbe suhint. Lehajol, hogy
elkerülje képzeletbeli ellenfele visszavágását, és durr! egy rúgás.
Ide fordul, oda perdül. Karjai láthatatlan állkapcsokat csépelnek,
lábai ollóznak, járnak, mint a motolla. Ütemesen tapsolunk neki.
Olyan, mintha táncolna.
– Na jaaa… – sóhajtja Emil. – Ez így túl könnyű! Én igazi
harcot szeretnék látni, valódi ellenféllel.
– Szergejt kellene megkérni – mondom.
Egyetértünk: egyedül a rémséges Szergej tudna megküzdeni
Abdelmalikkal. Csakhogy túlságosan félünk tőle ahhoz, hogy
ilyen javaslattal álljunk elébe.

Bizonyos napokon Hanska néni, a vén csoroszlya tanít


bennünket. Azzal dicsekszik, hogy hajdanában leánynevelő
intézetet vezetett. Nem igazán tudjuk, mit jelent a „leánynevelő
intézet”, de ő így mondja, és fontoskodva kidülleszti a keblét.
Szerinte ez feljogosítja arra, hogy megtanítsa nekünk a lényeget.
Senki nem berzenkedik, mert az iskola voltaképpen jó
mulatság, változatosságot hoz a napi feladatokba és a
lépcsőházban való fel-le rohangászásba. Bezsúfolódunk Hanska
néni pici lakásába: az elsőként érkezők a díványra, a székekre, a
padlóra telepszenek. Az utolsók állva maradnak, hátukat
nekivetik a bejárati ajtónak. Télen jó, mert melegben vagyunk.
Nyáron Hanska néni lakását nyirkos homlokok és izzadságtól
csepegő halántékok népesítik be.
Hanska néni az órák anyagát egy elnyűtt könyv lapjairól
szedegeti össze, egy halom olyan dolgot ismételtet velünk, amiből
nem sokat értünk: közmondásokat, a világ hét csodáját, a
földrengések erősségét mérő Richter-skálát, Herkules tizenkét
próbáját és a Naprendszer bolygóit, de recepteket is, meg
dalokat, a világ fővárosait és a virágok nyelvét.
Az ismereteim szerteágazóak és vegyesek. Bár hamarosan
nyolcéves leszek, alig tudom leírni a nevemet, viszont egytől tízig
csalhatatlan pontossággal fel tudom sorolni keménységük szerint
az ásványokat: zsírkő, gipsz, kakit, fluorit, apatit, földpát, kvarc,
topáz, korund, gyémánt.
Egyik nap, amikor Hanska asszony egy karácsonyi dalt tanít
nekünk, Tálja kisasszony pipacsvörösen beront a lakásba, és azt
ordítja: „Elég!”
Keresztüllépdel a földön ülőkön, aztán lecövekel előttünk,
kinyitja a száját és egyetlen folyamatos, végtelen hangot bocsát
ki rajta. Majd a jobb kezével olyan mozdulatot tesz, mintha egy
legyet kapna el, mire hirtelen beáll a csönd. Elmosolyodik.
– Most ti!
Félszegen nyitjuk ki a szánkat. Harminc különféle hang koccan
egymásnak. Tálja kisasszony elhúzza a száját, és elkap egy
legyet: csönd. Jó. Tétován megvakarja az állát, majd újrakezdi a
saját szájával, aztán megint és megint, mindaddig, amíg képesek
nem vagyunk együtt ugyanazt a hangot produkálni, mint ő.
– Uff! – sóhajt megkönnyebbülten. – Nem ígérem, hogy egy
napon a Traviatát fogjuk énekelni, de talán sikerül úgy
megünnepelnünk a karácsonyt, hogy ne szakadjon ki a
dobhártyánk.
A Nagy Házban egy-kettőre szétfut a hír, hogy Tálja
kisasszony, a Nemzeti Opera énekesnője zenét tanít a
gyerekeknek. Nosza, ez másoknak is ötletet ad. A felnőttek
egymás után kopogtatnak Hanska néni ajtaján, hogy felajánlják a
szolgálataikat. Így megtanuljuk:
– a tehenek fajtáit és a marha részeit Maxszal;
– a fűszerek és a gyógynövények nevét és gyógyhatását az
öreg Linnéi;
– a mártír szenteket és az imákat a meditáló szerzetessel;
– a fontosabb arab szavakat Dzsalallal és Nazírral, a
katonaszökevény ikrekkel;
– a póker, a bridzs és a blackjack szabályait Kuzmával, a régi
matrózzal;
– és varrni tanulunk Bettyvel, Rebeka anyukájával.
Végül már mindennap van iskola és a Nagy Ház a „szegények
egyetemévé” válik, ahogy Gloria fogalmaz. Mindent megjegyzek,
válogatás nélkül, ömlesztve. Fütyülök rá, hogy milyen hasznát
vehetném én ennek. Az ismeretek csak gyűlnek, gyűlnek a
fejemben és mindenhová elkísérnek.
Tavasszal azzal nyaggatjuk Abdelmalikot, hogy tanítson meg
bennünket harcolni. Belemegy, és mi csupasz felsőtesttel ott
billegünk egyik lábunkról a másikra az udvaron. Öklök az
archoz… Puff! Egy ütés a levegőbe. Lehajolunk, hogy elkerüljük
az ellenfél visszavágását és durr! egy rúgás. A kezünk
állkapcsokat csépel, vézna lábaink ollóznak, járnak, mint a
motolla; együtt táncolunk Abdelmalikkal.
Egyszer csak a rémséges Szergej jelenik meg az udvaron.
Ezúttal nem a borotváját tartja a kezében, hanem a régi
bokszkesztyűjét. Odalép Abdelmalikhoz.
– Bűzlesz! – provokálja.
– Elnézést – mentegetőzik a fiú.
– Te kis puhány! – üvölti Szergej. – Mire tanítottak a
börtönben?
Felveszi a kesztyűjét. Remeg a keze, merthogy piás, de attól
még félelmetes.
– Na? Mire tanítottak?! Gyerünk! Mutasd meg!
Abdelmalik felénk fordul és sajnálkozó pillantást küld felénk.
Szergej kihasználja a helyzetet és Bumm! egy jobbhorog az
orrára! Riadt, izgatott moraj fut végig a csapatunkon. Emil reagál
elsőként:
– Abdelmalik, védekezz!
A nagydarab néger egy szempillantás alatt a bajnokunkká
válik. Harminc hang skandálja a nevét, a visszhang visszaverődik
a Nagy Ház falairól, olyannyira, hogy minden ablakban kíváncsi
arcok jelennek meg. Gloriáét is észreveszem az első emeleten. A
szemöldökét ráncolja.
Elkezdődik a meccs.
Abdelmalik felvillanyozva fogja munkára az izmait, és mi
semmi mást nem látunk már, csak őt: az erejét, a pimasz
fiatalságát. Kitér, ugrik, egymás után viszi be ütéseit az iszákos
szikkadt ábrázatába, az többször is meginog, de sosem esik el. Az
öreg helytáll, lassan a lábmunkája is megélénkül. Abdelmalik
szemöldöke felhasad. Vérfátyol ereszkedik a bal szemére.
Emil torkaszakadtából üvölt:
– Vigyázz! Védd magad! Hajolj le! Gyerünk, adj neki!
Szergej egészséges szeme gyűlölettől izzik. A földre köp,
minden harag, ami felgyülemlett benne az örmény iránt, aki
egyszer kis híján megölte, most tör ki belőle. Tajtékzik:
– Leszámolok veled, te koszos jöttment!
A nézők köréből szitkok harsannak.
– Egyenesítsd ki az orrát, nem lesz olyan rusnya! – kiáltja oda
a bajnokunknak Emil. – Rajta, húzz be neki!
Abdemalik a tanácsot megfogadva nekiront. Három jól
elhelyezett ütéssel kicsinálja az öreget, két fogát is kiveri. Egy
utolsó roham, és a rémséges Szergej összetört testtel a nedves
kockakőre roskad.
A Nagy Ház udvara felett csend lebeg, olyan sűrű, akár egy
ködtakaró. Abdemalik állva marad, büszkén és csodálatra
méltóan, készen arra, hogy újrakezdje. De vége. Az iszákos a
bejárat felé vonszolja magát. Folyik a nyála, vinnyog a
megszégyenüléstől.
Még aznap este elterjed a hír, hogy Szergej elment,
összecsomagolta a holmiját, soha többé nem látjuk.
Gloria a fejét csóválja.
– Az istenfáját, nem tetszik ez nekem! Nagyon nem…
Észreveszem, hogy egy futó pillantást vet a polcra tett
málhazsákunkra.
Néhány nappal később Emil és Baksa beugrik értem, és
lemegyünk a kukatárolóhoz, ahol Abdelmalik lakik. Befogjuk az
orrunkat, olyan erős a bűz.
Kopogunk az ajtón. Csönd. Lenyomom a kilincset. Az ajtó
résnyire kinyílik, s olyan dögletes szag dől ki rajta, hogy
felkavarodik a gyomrunk.
Az öreg Max jelenik meg a lépcsőházban.
– Olyan szag van itt, mint a vágóhídon, eridjetek onnan!
Mögötte maradunk, amikor belép az ajtón. Még akkor is
morog:
– Sötétebb van itt, mint a tyúk seggében! Várjatok…
Az öreg Max megtalálja a villanykapcsolót; felgyújtja a
lámpát… Abdelmalik teste a fal mellett hever. A torka el van
vágva. Borotvával.
7

I SMÉT TÉL VAN , S én nyolcéves vagyok. Abdelmalik halála óta


mind attól félünk, hogy Szergej visszajön, vagy hogy feldob
bennünket a milíciánál. Tálja kisasszony nem ad több énekórát,
Hanska néni kikergetett minket a lakásából. Azt mondta,
maradjunk csak szépen a helyünkön, és ne akarjunk túl sokat
tudni, gyerünk, sipirc!
Az öreg Max továbbra is szívesen mesélne nekünk a marha
részeiről – dagadó, tarja, felsál, hátszín, oldalas, feketepecsenye
–, de annyira éhesek vagyunk, hogy már a puszta felsorolás
valóságos kínszenvedés.
Újrakezdjük a lépcsőházi játékainkat. Érzem azonban, hogy
Tasminnak, Rebekának és Fainának már nincs kedve hozzá.
Szívesebben tereferélnek egymás haját fésülgetve, innen-onnan
guberált szöveteket tekerve magukra. Nem tudják már beleélni
magukat a süllyedő hajós történeteinkbe. Emil, aki mindig
dörzsöltebb nálam, a könyökével bökdös, s bimbózó mellükre
mutogat:
– Láttad?
Alig ismerek rá a hangjára.
Duzzogva vonulok vissza a mi kis szobánkba. Ledobom magam
a matracra, Gloria megkérdezi, mi a baj. Előrukkolok a
feltételezésemmel:
– Elkaptam a csüggedést.
– Cöcöcö!
Gloria kinyújtóztat a matracon, és tetőtől talpig szakértő
szemmel átvizsgál. Szétnyitja a lábujjaimat, megtapogatja a
hasamat, megbökdös, megcsiklandoz. A végén már fetrengek a
nevetéstől.
– Ha a véleményemre kíváncsi, Monsieur Blaise, nem kapta el!
– jelenti ki.
Ahogy újra levegőhöz jutok, elmagyarázom neki, mi gyötör.
Abdelmalik halála óta minden megváltozott. Az „egyetem” nélkül
olyan, mintha egy üres gyomor lenne az agyam helyén.
– Így van ez, ha félnek az emberek – mondja Gloria. –
Mindenki csak magával törődik. De hamarosan elmegyünk. Ott
majd jobb lesz, meglátod.
– Hol van az az ott?
Gloria bizonytalan mozdulatot tesz a kezével.
Vaszilijra gondolok, a kackiás bajuszára, a csattogós
hózentróglijára. A körtefákra, a barackfákra, a vasútra,
Zemzemre és Gloria Bohème öt fivérére. Jeanne Fortune-re
gondolok és a Francia Köztársaságra. Több vágy is egymásnak
feszül bennem, és én nem tudok választani.
A szamovárban duruzsol a víz.
– Miért van háború? – kérdezem.
– Hogy ezt megértsd – sóhajtja Gloria –, el kellene
magyaráznom neked a Kaukázust…
– És nem tudod?
– Nem. Senki nem tudja elmagyarázni a Kaukázust.
Kézbe veszem a zöld atlaszomat és tovább faggatom:
– Mikor lesz vége a háborúnak?
– Nyilván, amikor belefárad a nép. Amikor nem lesz több
harcos. De jó ideig eltarthat, mert sokan vagyunk. Minden nap
születnek gyerekek, megnőnek és új katonák lesznek belőlük.
– Belőlem is katona lesz?
– Isten őrizz, dehogy! – hőköl hátra Gloria. – A francia
állampolgároknak semmi közük ehhez a háborúhoz, ezt te is
tudod!
Körbe-körbe járkálok a szobánkban, a karomat dörzsölgetem,
hogy felmelegedjek. Hangosan gondolkozom:
– Senki nem tudja, hogy francia vagyok, igaz? Az emberek azt
gondolják, hogy orosz vagyok és hogy Kumailnak hívnak. Még
csak a hajam sem mézszínű, mint az anyukámé…
– Pedig hasonlítasz rá.
– Tényleg?
Gloria határozottan állítja, hogy igen: ha figyelmesen nézi
valaki, ha kicsit széthúzza a sötét tincseket, világos csillogást
lehet látni. Mézszínű fényeket.
Egy csésze teát nyújt nekem. Pár hete már cukrunk sincs, a
hasam egy keserű víztől duzzadó tömlő.
– Egyébként apádra is hasonlítasz – teszi hozzá Gloria.
Megcsóválom a fejem. Honnan tudhatja ezt, ha sosem látta?
– Minden gyerek hasonlít az apjára, Monsieur Blaise. A
genetika miatt.
Sejtelmem sincs, mi az a genetika, úgyhogy nem szólok. Annyi
a titok a múltam körül, hogy jobban szeretek a jövőre gondolni.
Az atlaszom 16. oldala előtt ábrándozom: Párizs, Nizza, Orléans,
Brest, az Atlanti-óceán és a Mont Blanc.
Hirtelen elfog a nyugtalanság:
– Ha egy nap visszamegyek Franciaországba, te is velem jössz
majd, ugye?
Gloria tompa hangon felel:
– Olyan messzire elkísérlek, Kumail, amennyire csak lehet.
8

AZON A TÉLEN GLORIA MEGENGEDI, hogy kimenjek vele a Nagy


Házból. Erről idáig szó sem lehetett. Amikor a felnőtteknek
munkájuk adódik odakinn, a legfiatalabbaknak biztonságban kell
maradniuk odabenn, ez a szabály. De annyit nyafogok, hadd
mehessek el vele, hogy végül beleegyezik.

Hódara esik aznap reggel, még fel sem kelt a nap. Az összes
rongyunkat felvesszük egymás tetejére, hogy kibírjuk a kinti
hőmérsékletet. Emil és Baksa csipetnyi irigységgel nézi, hogy
elmegyek, nekem meg dagad a keblem a büszkeségtől.
Huzattól süvítő utcákon, fekete, sáros telkeken vágunk át.
Gyárak fala mentén baktatunk, mögöttük kémények törnek a
magasba. Görcsösen markolom Gloria kezét. Szomorúnak,
nyomasztónak találom a városnak ezt a részét. A járókelők,
akikkel találkozunk, gyors léptekkel haladnak, lehajtott fejjel.
Végül egy térre érünk, sínek futnak rajta keresztbe-kasul.
Villamosra szállunk, magyarázza Gloria.
Amikor megérkezik a jármű, engem feltol hátulra, s fújtatva ő
is felkapaszkodik mögém. A pocakja akadályozza a mozgásban;
én hozzábújok megnyugtató gömbölydedségéhez. Ott állunk, a
nyirkos tömegbe szorulva. Ismeretlen arcok bólogatnak
körülöttünk fáradtan és némán a rázkódás ütemére. A vonatra
gondolok, amin anyámmal utaztam, amikor kisiklott.
A végállomáson szállunk le. Ez a városrész teljesen más, mint a
miénk, a széles körutakkal, az üzletekkel, az utcai árusokkal, a
bérházak tetején virító reklámplakátokkal. Miközben felfelé
bámészkodom, Gloria rohamléptekben vonszol a legnagyobb
áruház bejárata felé. Kopekoska – betűzöm a nevét.
– Itt dolgozol?
– Hol itt, hol ott – mosolyog rám Gloria.
A Kopekoskában dolgozni annyit tesz, hogy az ember leül az
előcsarnokban, az automata ajtó közelében, és a kezét
nyújtogatja a vásárlók felé, akik kifelé vagy befelé igyekeznek
szatyrokkal felpakolva. A meleg és a jéghideg az ajtó nyílásának
ritmusára váltakozik. Odabújok Gloriához és az emberek
járásából megpróbálom kitalálni, ki lesz az, aki megáll, hogy
odacsúsztasson nekünk egy kis aprót. A többség úgy megy el
mellettünk, hogy meg se lát bennünket, mintha nem is
léteznénk. Időnként valaki kinyitja a pénztárcáját és lehajol.
– Köszönöm – mondja Gloria. – Isten áldja meg!
Meghökkenve sandítok fel rá. Gloria rendszerint akkor
emlegeti Istent, ha káromkodik, vagy hogy kijelentse, nem is
létezik, máskülönben már rég rendet tett volna a Kaukázusban.
Akkor meg? Talán hazudik Gloria?
– Cöcöcö! Én sosem hazudok, Monsieur Blaise. Legfeljebb
időnként kissé megszépítem a dolgokat, ez minden.
Aztán a hajamat megsimogatva hozzáteszi:
– Muszáj kitalálni meséket, hogy az élet elviselhetőbb legyen…
Az ajtó kinyílik és összezárul. Az emberek jönnek-mennek.
Addig-addig, míg elalszom Gloria ölében. Már nem érzem se a
meleget, se a hideget, csak Gloria illatát, a mosópor- és teaillatot,
amit ezer közül is felismernék.

Felráz, amikor a nap már lemenőben van. Megnyújtózom és


megdörzsölöm a szemem, azt sem tudom, hol vagyok. Gloria
megmutatja, milyen nagy halom fémpénz gyűlt össze.
– Gyere – mondja. – Most mi vásárolunk!
Végigböngésszük a Kopekoska polcait. Liszt, tea, cukor, barna
rizs.
A végén az összes pénzérme, amit a munkanap során
kerestünk, eltűnik a kasszában, egy kivételével.
– Tessék, Monsieur Blaise! – súgja oda nekem Gloria. – Ez a
magáé.
Elveszem a pénzt és megpuszilom Gloriát.
Amikor kijövünk a Kopekoskából, látom, hogy mások is ülnek
a földön, a huzatban, és kéregetnek. Közelebb megyek egy fekete
bőrű férfihoz, aki Abdelmalikra hasonlít. Egy kutyát tart pórázon
és vacog. Odaadom neki a pénzérmémet.
Mielőtt újra villamosra szállnánk, Gloria meglepetést ígér
nekem. A körúttal párhuzamos utcácskákban vonszoljuk a
szatyrainkat, a szél marja az arcom, majd’ szétfagy a kezem. A
járda szintjén lévő pinceablakokból ételillat kígyózik fel, kínozza-
gyötri az orrunkat. Annyira éhes vagyok, hogy szédelgek.
Gloria egy jókora fémkonténerre mutat, ami egy török
étterem hátuljánál, a fal mellett terpeszkedik.
– Én túl kövér vagyok ahhoz, hogy bemásszak, de te, Kumail,
menj, kukkants bele!
Leteszem a szatyromat és nekiveselkedek, hogy
belekapaszkodjak a szélébe.
– A tetején keress! – tanácsolja Gloria. – Válogass!
Hihetetlen, mi minden van ebben a kukában! Egy nagy darab
hússal mászom vissza – szerintem gömbölyű felsál, ha kíváncsiak
vagytok a véleményre –, meg méztől csöpögő süteményekkel,
mindent bepakolunk egy ott hányódó dobozba.
– Bolondok ezek, hogy ilyesmit kidobnak! – mondom csorgó
nyállal.
Gloria rám kacsint.
– A szakács barátom, megegyeztem vele. Csak nem gondolod
már, hogy a kukában kotorásztatnálak!

Aznap este szólok Emilnek és Baksának, hogy jöjjenek ki a


lépcsőházba. Kinyitom a dobozt. Szó nélkül, a tökéletes boldogság
érzésével maszatoljuk össze magunkat mézzel.
– Legközelebb kérd meg a szakács haverodat, hogy lukumot is
tegyen bele – sóhajtja Emil. – Imádom a lukumot!
Megígérem neki, és vagy egy órán keresztül túlcsordulóan
krémes, csokoládéval töltött lehetetlen csemegékről álmodozunk.
Életem nagyon szép pillanata ez, ahogy ott ülünk a lépcsőn,
ragacsos ujjakkal, és a barátaim szája fülig ér: olyan pillanat,
amikor mindenki megfeledkezik a háborúról és a vele járó
gondokról-bajokról.
Még aznap éjszaka, amikor úgy durmolok, mint egy jóllakott
medve, Gloria kiemel a takarók közül.
Az arca holtsápadt: az udvaron valaki őrülten kongatja a
harangot.
9

A SZÉKET ! A ZSÁKOT ! A holmijainkat! Gyorsan!


A Nagy Ház megrázkódik és szokatlan zajoktól visszhangzik.
Az udvar kövezetén glingek és bongok hallatszanak, a
szomszédaink az ablakon át hajigálják le a holmijukat. A
lépcsőház beleremeg a sietős léptekbe. De senki nem kiabál,
senki nem sír.
Gloria felkapja a khakiszínű vászonzsákot, s már rohanunk is
az U kijárata felé, kéz a kézben, zakatoló szívvel, a zsákból
kikandikáló szamovárral.
A sötétben lökdösődünk, nem ismerjük fel egymást, olyanok
vagyunk, mint a tehenek a vágóhídon, ahol az öreg Max
elveszítette három ujját. Végül felismerem Kuzmát, Dzsalalt és
Nazírt, az őreinket: hogy a menekülésünket fedezzék, lapáttal és
kalapáccsal felfegyverkezve zárják le az utcát. Távolabbról lárma
hallatszik. Hangfoszlányok, csizmák dobbanása. „A milícia
átfésüli a környéket!” – suttogja valaki.
A Nagy Ház egy szempillantás alatt kiürül, s mi zilált
áradatként zúdulunk a Pszezkaja folyó partja felé. Gloria majd’
összeroppantja az ujjaimat. Tolja maga előtt a pocakját, ahogy
csak bírja, én megpróbálok könnyű lenni, alig létezni.
Nem látom Emilt. Se Baksát, se Tasmint, se Rebekát.
A folyóhoz érve egy hidat pillantunk meg. A sodródó
jégtömbökön megcsillan a hold fénye. Más menekülők közé
vegyülünk, ők is talicskákat tolnak, csomagokat, kimustrált
matracokat cipelnek, velük együtt megindulunk a hídon.
– Majd meglátod, milyen szép a túlpart – súgja Gloria. –
Szabadok vagyunk, Kumail, és a föld olyan hatalmas!
Belecsimpaszkodok, és arra gondolok, Vaszilijnak igaza volt,
amikor Gloria Bohème-nek nevezte, mert nincs olyan milícia,
nincs olyan folyó, nincs olyan félelem, amely visszatarthatna egy
olyan nőt, mint Gloria. És ha kíváncsiak vagytok a
véleményemre, átkozottul nagy szerencsém van, hogy pont ő
talált meg a Szörnyű Baleset napján.

Később, amikor már órák óta gyalogolunk, és a hajnal fénye egy


dermedt tájra vetül, megkérdezem tőle, visszamegyünk-e majd
a Nagy Házba. Azt mondja, nem.
– A Kopekoskába se?
– Máshol még jobb áruházak vannak – bizonygatja.
– És a barátod a török étteremből? Aggódni fog, ha nem
visszük el az ajándékait a konténerből!
– Majd valaki mást ajándékoz meg vele, és kész.
Körülnézek: zúzmarával telehintett völgyek, sűrű fenyvesek
meg a messzeségbe vesző út. A menekülők szétszóródtak, csak
néhány fáradt sziluettet látok és egy családot, amely egy szekér
mögött bandukol. Fázom és éhes vagyok, szokás szerint.
Szeretném megérteni, miért acsarkodik ránk a milícia, miért
nincs jogunk sokáig maradni valahol. Gyakran faggattam már
Gloriát erről, de ő mindig kitér a válasz elől. A világ tele van
titkokkal, akár tetszik, akár nem, ez már csak így van. Az
egyetlen dolog, ami megnyugtat az, hogy tudom, egy nap majd
elmegyek Franciaországba. Gloria azt mondja, ott nincs háború.
– Franciaországban minden ember gazdag?
Gloria arca kipirult a kendője alatt. Amikor megszólal, a
szájából fehér felhő gomolyog elő.
– Mit nevezel gazdagnak, Kumail?
– Hát, nem is tudom… Például ott az emberek több aprót
adnak, amikor kéregetünk?
– Papírpénzt adnak – jelenti ki.
– Nahát! – mondom mélyen megilletődve. – OK!
Hanska néni óráinak köszönhetően tudom, hogy egy papírpénz
általában többet ér, mint a fémpénz. Még a pénzek nevét is
ismerem: frank, dinár, peso, dollár, korona, rubel, cruzado, zloty,
lej, forint, jen… Sőt azt is tudom, hogy van olyan ország, ahol
cukorral fizetnek, furcsa, nem?
– Megígértem Emilnek, hogy viszek neki lukumot – mondom,
szipogva a hideg miatt.
Gloria rám mosolyog és nem szól többet. Egy idő után, amikor
nagyon hideg van, már beszélni is fájdalmas. Ilyenkor kellemes
dolgokra kell gondolni csöndben, és ha a lábad is fáj, tegyél úgy,
mintha nem is a tiéd lenne. Mondd azt magadnak, hogy ez valaki
másnak a lába. Más lába nem fájhat neked, OK?
10

AZ ÚJ MENEDÉKÜNKET Szuma-Szulának hívják. Egy óriási falu a


hegyek közelében, az egész innen-onnan összeguberált téglákból,
deszkákból, bádoglemezekből, nejlonból épült. Minden csálén áll,
de mindenki találhat magának helyet, ha akar, és Gloria azt
mondja, úgy élünk majd itt, mint hal a vízben. Nem akarok
ellenkezni vele, de én mégis azt gondolom, Szuma-Szula nem
olyan jó, mint amilyen a Nagy Ház volt.
– Ugyan, ugyan, Monsieur Blaise, ne fárasszon már a franciás
kényeskedésével – tréfálkozik. – Jöjjön inkább, és segítsen
megszögelni ezt a tetőt!
Összeismerkedtünk a Betov családdal, ők mentek előttünk az
úton a szekérrel. Apa, anya, nagymama és öt gyerek. Ők az új
szomszédaink. Kaptunk tőlük kölcsön kalapácsot meg szögeket,
és a legidősebb fiú, Sztambek, segített összeszedni mindazt, ami
egy kalyiba építéséhez kell. Most már rajtunk a sor.
Megtanulom, hogyan kell összekeverni a földet, a szalmát és a
kavicsot, hogy kitöltsük vele a deszkák közötti réseket. Ások és
kalapálok, beverek és emelgetek. Gloria csodát művel a két
kezével, annak köszönhetően, amit régen Vaszilijnál tanult:
nejlon feszül az ablakon, kallantyúval záródik az ajtó.
Elmagyarázza, hogy a bádogtetőnek lejtenie kell, különben
összegyűlik rajta a hó, és az egész összeroskad.
Végezetül egy sarokra mutat a fal mögött, hogy ássak ott egy
lyukat.
– Az meg mire kell?
– Hát… a személyes ügyeinkre! – kacsint rám.
– Ja… OK!
Murisnak találom, hogy én magam ásom ki a toalettünket. A
Nagy Házban a velünk egy szinten lakókkal osztoztunk a vécén,
itt viszont saját zugunk lesz: Gloria azt mondja, polgáriasodunk.
Nem értem ugyan a szót, de Gloria annyira nevet, hogy én is vele
nevetek, ott, a jövendőbeli kakásgödrünk szélén.

Sztambek nemsokára tizenöt éves. Két fejjel magasabb nálam, a


válla olyan széles, akár egy férfié. Abdelmalikra emlékeztet, csak
fehérben. Mi ketten nagyon szeretjük, és jól kiegészítjük
egymást: én beszélek, ő hallgat.
Betov bácsi, az apukája, gyakran megütögeti a fejét. Utána
csendre int minket és azt mondja:
– Hallgassátok csak, hogy kong odabenn!
Hegyezem a fülem, akárcsak Sztambek, meg se moccanunk,
még hunyorgunk is, de nem hallunk semmit. Betov bácsi sóhajt
egyet, és dohogva odébbáll:
– Sebaj! Itt úgyis csak az számít, hogy meglegyen a két
karunk. Sztambek elmosolyodik és felhúzza a ruhája ujját: a
karja izmos, szőrös és erek hálózzák be, az atlaszomba rajzolt
folyók jutnak róluk az eszembe. Int, hogy én is gyűrjem fel a
ruhám ujját. Elfintorodom. Az én karom olyan vékony az övé
mellett, mint egy gallyacska.
Szó, ami szó, Betov bácsinak igaza van. Itt, Szuma-Szulában
mindenki a két karjával dolgozik, még a gyerekek is. Így van ez,
ha meg akarunk élni.

Alig szegeltük fel a tetőt a kunyhóra, Gloriával máris


jelentkezünk a munkásfelvételen. Ezúttal szó sincs arról, hogy
leülünk és nyújtogatjuk a kezünket, ahogy a Kopekoska
áruházban, bizony, hogy nem! A munkásfelvétel főnöke, akit mi
egyszerűen csak „Főnöknek” nevezünk, egy óriási, hepehupás
halomra mutat, ami több kilométeren át szürkéllik. Egyfajta
hegy, amin semmi sem nő. Látom, hogy imitt-amott
csoportokban emberek guggolnak rajta.
– A szeméttelepet kell átforgatni – magyarázza a Főnök. – Az
eszközt én kölcsönzöm, de minden este visszahozzák nekem. Ha
elveszítik, vagy ellopják maguktól, meg kell téríteni az árát.
Világos?
– És mit kell keresnünk? – kérdezi Gloria.
– Ezt! – húz elő a Főnök a zsebéből egy kis fémhengert, amiből
egy drót áll ki.
– Villanykörte-foglalatot? – csodálkozik Gloria.
– Úgy bizony, hölgyem! De ami bennünket érdekel, az
kizárólag a nikkelszál. Turkálnak, kiszedegetik a foglalatokat,
kitépik belőle a drótot. A nap végén a nikkel súlya után fizetjük
magukat. Világos?
Sietve bólogatok, ugyanis foszlányokban eszembe jut az
elemek listája, amit Hanska néni ismételtetett velünk: neon,
neptúnium, nikkel… Roppant elégedett vagyok, hogy
hasznosíthatom a tudásomat.
És Gloriával már kapaszkodunk is felfelé a hegyre a
szerszámunkkal, ami horgonyra hasonlít. A Főnök kijelöl nekünk
egy parcellát, a Betov családdal osztozunk rajta. Még a
nagymama a rossz lábával is ott van, és dolgozik.
– Vigyázzatok – figyelmeztet bennünket Betov bácsi –, sok itt
az üvegszilánk. Könnyen a bőrötökbe fúródik, ha nem figyeltek.
Leguggolok Sztambek mellé. Hihetetlen ütemben turkál, úgy
válogatja szét a foglalatokat és a nikkelszálakat, mintha
világéletében ezt csinálta volna.
A nap végén annyira fáradtnak érzem magam, hogy meg sem
számolom a pénzérméket, amit a Főnök a kezembe nyom.
Robotként cammogok vissza a kalyibánkba, arcomat a birkabőr
takarómra fektetem, és éhgyomorra elalszom, még egy csésze
teához sincs erőm.
Gloria Bohème öt fivéréről álmodom. Látom háború mocskolta
arcukat. Látom Fotja és Oleg véres vállát. Anatolij összetört
szemüvegét. Jefrem sártól megkeményedett göndör haját. És
Dobromirt, ahogy lovaglóülésben ül egy ágyúcsövön,
legyőzhetetlen angyalmosolyával.
Az éjszaka közepén Gloria köhögésére riadok fel. A kutya
csahol és morog a mellkasában; befogom a fülem, hogy ne
halljam ezt a rettenetes hangot.
11

NÉHÁNY HÉT MÚLVA már profi módon gyűjtöm be az üveghegyen


a nikkelt. A horgonyommal átkotrom a felszínt, az ujjaim
megragadják a foglalatot, reccs, már ki is téptem a fémszálat: a
legelső napoktól kezdve megduplázom a fizetésem, több
ennivalót tudunk vásárolni a szuma-szulai kis vegyesboltban.
Büszke vagyok magamra, Gloria miatt viszont aggódom. Egyre
jobban köhög, Betov bácsi szerint ez a por miatt van.
– Ez a ocsmányság belepi a torkot, le, végestelen végig! –
mondja. – Borzasztóan kell vigyázni!
– Cöcöcö! – zihálja Gloria. – Ez csak egy kis hörghurut, majd
elmúlik. Ne felejtsd el, Kumail, hogy erős vagyok, mint a fák!
Munka közben, amikor Sztambek mellett guggolok,
mindenféléről beszélek neki. Elmesélem Abdelmalik és Szergej
történetét. Mesélek Vaszilijről és Zemzemről. Elmondom, mit
ígértem Emilnek: hogy viszek neki lukumot. Megtanítom neki a
marha részeit és az ásványok keménységi fokát, de Sztambek
feje olyan, mint a szita. Hiába ismételgeti, amit mondok, nem
ragad meg benne.
– Sebaj! – vigasztalom. – Így akár ugyanazt is mesélhetem
mindennap, sosem fogsz ráunni, hm?
Sztambek elvigyorodik, és vidáman ásunk tovább a hegy éles
zsigereiben. Jó cimbora. Kár, hogy estére túl fáradt vagyok
ahhoz, hogy játsszunk… Az a színtiszta igazság, hogy sajnálom azt
az időt, amikor még Baksával, Emillel és a többiekkel vágtáztam
le-föl a lépcsőkön. De hát az élet telik, muszáj felnőni.

Egy nap szemtanúja vagyok egy balesetnek, amit egy részeg


sofőr okoz. Ott történik, ahol kipakoljuk a nikkelt a zacskóinkból,
akkor, amikor mindenki sorba áll a méréshez. A teherautó
hirtelen elindul a rakományával, de ahelyett, hogy előre menne,
tolatni kezd. Az emberek kiáltoznak, lökdösődnek… Késő. Egy
kislányt eltaposnak a kerekek.
Az anyja a földre veti magát, s olyan üvöltéssel rántja ki a
lánya testét, hogy a hajam is az égnek áll. A sofőr tántorogva
kászálódik le a fülkéből. Amikor felfogja, mit tett, a szája elé
kapja a kezét. A szeme kiguvad. Az anya üvölt, a tömeg a sofőrt
nézi. A férfi, mint egy eszelős elrohan, messze maga mögött
hagyja az autót, a holttestet.
Megérkezik a Főnök, látja a szerencsétlenséget. Az emberek
segítenek az anyának bevinni halott kislányát a kalyibába. Aztán
csend lesz. Egyedül a teherautó motorja jár még mindig üresen,
értelmetlenül. Ekkor a Főnök beül a volán mögé, és ő maga
vezeti el a feldolgozó üzemig, az üveghegy túloldalára.
Egész éjszaka a történtek járnak a fejemben, a sötétben
töprengek, miközben Gloria úgy köhög, hogy majd kiszakad a
tüdeje.
Másnap reggel, amikor elmegyek a Főnökhöz a horgonyomért,
megkérdezem, hogy visszajött-e a részeg sofőr. A Főnök
megrázza a fejét:
– Ha betenné a lábát Szuma-Szulába, az emberek kinyírnák.
– Ismerek valakit, aki helyettesíteni tudná – mondom. –
Valakit, aki sosem iszik alkoholt. Csak teát, Főnök!
– Valakit, aki tud teherautót vezetni? – kérdezi gyanakvóan.
– Úgy bizony, Főnök! Még a motorhoz is ért, meg tudja
olajozni a dugattyúkat, nem fél könyékig bekoszolni a karját.
Attól a naptól kezdve Gloria otthagyja a helyét a hegyen. A
teherautó kormányánál zötykölődik a kátyúkkal teli úton a
szeméttelep és az üzem között. Elégedett, és én is az vagyok.
Amikor annak a parcellának a közelében halad el, ahol a Betov
családdal turkálunk, felegyenesedek és a karommal kalimpálok
neki. Sztambek utánoz, s mindketten azt kiabáljuk: „Huhúúúúú!”
Gloria hármat dudál és megvillantja a fényszórót. Az összes
nikkelszedő összerezzen, Sztambek úgy nyerít, mint a ló, míg az
apja fejen nem legyinti. Akkor lehiggadunk és folytatódik a
munka, mindig ugyanúgy. Az a lényeg, hogy mostanában Gloria
már nem köhög annyit éjszaka.

Sztambeknek négy húga van. A legkisebb még csak hatéves, a


legnagyobb tizenhárom. Közöttük vannak az ikrek, Szuki és
Maja, a kedvenceim. Betov bácsi adott egy tippet, hogy tudom
megkülönböztetni őket: Szukinak a szája mellett van egy
anyajegy, míg Majáé a két szemöldöke közé került, mint pont két
mondat közé. Hiába nézegetem őket igen-igen gyakran, képtelen
vagyok eldönteni, kettőjük közül melyik a szebb. És ha
szerencsétlenségemre egyikük megszólít, az maga a vég:
hebegek-habogok, összezavarodok, olyan ostobának
mutatkozom, mint a szamár. Ugyanaz történik velem, mint
Gloriával, amikor Zemzem odanyújtotta neki a kulacsát, és ő egy
árva szót sem tudott kinyögni.
Még Sztambek is rájött, hogy a húgai megdobogtatják a
szívemet. Valahányszor feléjük vándorol a tekintetem,
csücsöríteni kezd az ajkával és csókot utánoz. Cupp, cupp!
– Hagyd abba! – hurrogom le. – Ez undorító.
Elszontyolodik.
– Tényleg? Undorító?
– Az!
De aztán szokás szerint elfelejti, és újrakezdi a csücsörítést, s
az arcom jobban izzik, mint a széndarabok a szamovár alatt.
Esténként a kalyibánkban álmodozom. Gloria átlát a szitán.
– Miért sóhajtozol ennyire, Kumail? – kérdezi.
– Semmi, semmi…
– Az van, amit gondoltam… Szerelmes vagy.
Dohogok, Gloria pedig magában nevetgél, miközben a
gabonalepényeket készíti.
– Nem szégyen a szerelem! – mondja. – Tudod, valószínűleg
ez a legeslegszebb dolog a világon. Soha nem voltam olyan
boldog, mint abban az időben, amikor Zemzemmel a vasút
mentén sétálgattunk…
Hangosan felsóhajt, és ő is ábrándozni kezd, szeme az ablak
nejlonján át a messzeségbe réved. Egy idő múlva összerezzenek:
– Mi ez az égett szag?
– Az istenfáját! – kapja le a tűzről Gloria a megfeketedett
lepényeket.
Elhúzom a számat.
– Szénné égett!
– Cöcöcö! Épphogy csak alaposan megsült!
Leülök a földre, a ponyvára, amit szintén úgy guberáltunk, és
szőnyeg gyanánt szolgál. Egymásra mosolygunk, ahogy megégett
vacsoránkat ropogtatjuk. Néha az az érzésem, hogy a szívem
közvetlen összeköttetésben van a Gloriáéval.
– Még ha szerelmes vagyok is, téged örökké szeretni foglak,
ugye? – szegezem neki a kérdést.
– Még szép, Monsieur Blaise! De az igazi anyukájáról se
feledkezzen ám meg! Rá is kell gondolnia!
Bólintok, hogy örömet szerezzek neki.
De hiába minden erőfeszítésem, hogy elképzeljen Jeanne
Fortune törékeny sziluettjét és sápadt arcát, nem tudom
másmilyennek látni anyámat, mint magasnak, barnának,
pirospozsgásnak és gömbölydednek.
12

EGY TAVASZI NAPON Sztambekkel megjelenünk a


munkafelvételnél, a Főnök azonban nem hajlandó odaadni a
horgonyunkat: azt mondja, ma senki nem dolgozik, a vallás így
rendelkezik, gyerünk, sipirc!
Ahogy visszafelé kullogunk, ógok-mógok a bajuszom alatt.
– Rendben van a vallás, rendben a pihenőnap, de mit fogunk
enni ma este?
Ekkor támad Sztambeknek az az ötlete, hogy megmutat
nekem egy helyet, amire csatangolás közben bukkant. Ha
Sztambeknek ötlete támad, azt semmiképpen sem szabad
elszalasztani! Úgy döntök, vele megyek; így fedezem fel a tavat.
Egy órányi járásra van a bádogtetejű viskóktól, egy vad
környéken, ahol süvítve nyargal a szél. Sztambek elmagyarázza,
hogy véletlenül keveredett ide, amikor nyomába szegődött a
pecabotot cipelő embereknek. Csakugyan: a tó partja teli van
horgászokkal.
– Ma este hal lesz! – rikkantja a barátom.
Horgászbotunk ugyan nincs, de értünk a barkácsoláshoz, s
annyiféle szemét hányódik szanaszét, hogy alapanyagot is
találunk hozzá. Egy régi rádióantenna, egy darab műanyag
zsineg, egy rozsdás szög – s már kész is a felszerelés.
Elindulunk a süppedős parton, a cipőnk belemélyed az iszapba.
A szemközti oldalon félig összedőlt betonépületeket pillantunk
meg. Sztambek szerint ezek a hajdani villanykörtegyár romjai.
Megpróbálom magam elé képzelni azt az időt, amikor a sok ezer
villanykörte még új volt és ép, és izzott bennük a nikkelszál – de
nem sikerül. Annak az időnek már vége, ahogy Vaszilij
gyümölcsöskertjének, a babakoromnak édesanyám karjai között,
vagy a békének a Kaukázusban.
Kukacokat keresek az iszapban, Sztambek ráhúzza őket a
szegre. Nézzük, ahogy tekeregnek, majd bedobjuk a horgot a
tóba. Aztán csöndben, mozdulatlanul várjuk, hogy harapjanak a
halak.
Horgászni kicsit olyan, mint a Kopekoska előcsarnokában
kéregetni: sokáig tart és az ember gyakran hoppon marad. Ha a
szél nem fújna olyan erősen, el is aludnék.
Egy idő múlva azonban a zsinór megmozdul és hirtelen
megfeszül. Összerezzenünk. Sztambek felpattan. Teljes erejéből
húzni kezdi.
– Egy nagy! Egy nagy! – kiabálja, ahogy meglátja felbukkanni
az ezüstös hátat és uszonyokat. – Gyorsan, Kumail!
A segítségére sietek. Lehajolok, hogy elkapjam a zsinórt, de
megcsúszok a síkos parton, és belebucskázok a tó jeges vizébe.
Elmerülök. Egy csomó vizet nyelek. Oszökúrédémoá! Segítség!
Sztambek csapot-papot otthagy, hogy kihalásszon engem,
szerencsétlen ázott verebet. Az ajkam kék, a fülem sajog. A nagy
hal kereket oldott, elragadta az antennát, a zsineget, a szöget. Az
egyedüli fogás én vagyok.
A tüdőmből kiköhögöm a bűzös vizet, hányok, Sztambek
azonnal hazaindul velem.

A kalyibába visszaérve annyira vacogok, hogy Gloria szerint


olyan, mintha spanyol kasztanyettákat csattogtatnék.
Káromkodik egyet és levetkőztet. A ruháim a hidegtől
megmerevedtek, akár ha kartonból lennének.
– Az istenfáját, Kumail! – mérgelődik. – Micsoda ötlet ilyen
időben fürödni?!
Olyan erősen dörzsöl, hogy majd letépi rólam a bőrt, de még
mindig reszketek, egyetlen szót sem tudok kinyögni. A
gondolataim belefagytak a fejembe.
Sztambek és Betov bácsi átjönnek, a karjukon egy halom
takarót hoznak. Átvisznek a helyiségnek abba a sarkába, ahol
Gloria tűzhelyt alakított ki, több réteggel bebugyolálnak, és
jókora tüzet gyújtanak. Míg Sztambek bocsánatkérő szavakat
makog, az apja többször dühösen a fejére csap:
– Hát ebben tényleg nincs semmi! Semmi más, csak szél!
Olyan mély álomba merülök, hogy az a benyomásom, a föld
középpontja felé zuhanok.
13

BETEG VAGYOK. Képtelen vagyok felkelni, mindenre képtelen


vagyok.
Gloria nem hagyhatja abba a munkát, mert akkor egyáltalán
nem lenne pénzünk. Ezért aztán Betov bácsi megkéri Szukit és
Maját, hogy felváltva legyenek mellettem, míg Gloria a
teherautót vezeti.
– A mi családunk nagy, a tiétek kicsi – mondja. – Igazán
kölcsönadhatom nektek a lányaimat pár napra!

A betegségem pontosan hat napig tart.


Az ikrek felváltva őrködnek az ágyamnál. Illatos füveket
égetnek, nedves ruhával törölgetik lázas homlokomat, hűvös
kezükkel a tarkóm alá nyúlnak, hogy segítsenek felülni. Teát
itatnak velem. Literszámra. Mézes teát és
gyógynövényfőzeteket.
Megpróbálom felidézni azoknak a gyógynövényeknek a nevét,
amiket az öreg Lintől tanultunk a szegények egyetemén. A láz
ködében sorolom: „Az őrölt szömörcemag kitűnő élénkítőszer…
Az eukaliptuszolaj gyógyítja a homloküreg-gyulladást… A fahéj
illóolaja csillapítja a köhögést és a lázat… A kámfor jó
bedörzsölésre…”
Szuki megtapintja a pulzusomat. Ujjai könnyűek, törékenyek,
akár a madár lába. Mindenféle butaságot összehordok neki, és
amikor nevet, az anyajegye eltűnik egy gödröcskében.
Maja énekel nekem. A hangja elringat, már nem is köhögök,
elszenderülök, elnyel valami lágy hullám. Amikor felébredek,
arcát ott érzem az enyém közelében, anyajegye pontot tesz
szemöldöke mondatai közé. Megkérdezem tőle, mi van oda írva.
Kicsit kancsalít, és nevetve azt feleli:
– Szukinak igaza van! Te tücsköt-bogarat összebeszélsz,
Kumail!
Sztambekkel ellentétben Majának és Szukinak nem csak szél
van a fejében. Elmesélik, milyen volt az életük a háború előtt.
Egy téglából épült nagy házban laktak, messze Szuma-Szulától.
Egy napon bomba találta el, s a ház összeomlott. Sztambek
három napot és három éjszakát töltött a romok alatt, már
mindenki halottnak hitte.
– De amikor a mentőcsapat tagjai kihúzták, egészben volt! –
mosolyog Maja. – Nem vettük észre rögtön, hogy az esze a ház
alatt maradt…
– Lehet, hogy egyszer majd azt is megtaláljuk? – sóhajtja
Szuki. – A háború sok embertől elvett sok mindent.
A takaróim alatt dideregve azt mondom:
– De ha… ha nem dőlt volna össze a házatok, ha nem siklott
volna ki a vonat, ha a milícia nem vette volna el Vaszilij
gyümölcsösét, és ha bennünket nem kergetett volna át a
Pszezkaja folyó túloldalára… akkor én nem estem volna bele a
tóba, nem igaz?
– És akkor? – kérdi Szuki elbizonytalanodva.
Elpirulok és lehunyom a szemem. A háború rossz, ezt persze
elismerem. Sok mindent elvett sok embertől. Ugyanakkor tőle
kaptam Gloriát és az első szerelmet… Hogy lehet
megmagyarázni egy ilyen furcsa dolgot?
Amikor Gloria visszaér a munkából, arcán vastag porréteggel,
amitől Abdelmalikhoz hasonlít, megkérdezem tőle, szabad-e
boldognak lenni háborús időkben.
Súlyos pillantással rám néz, s mielőtt válaszolna, megtörli
piszkos arcát:
– Boldognak lenni minden időben ajánlatos, Monsieur Blaise!
14

SAJNOS, AMINT AZT BIZONYÁRA ti is tudjátok, egyszer még a


legjobb pillanatoknak is vége szakad. Muszáj meggyógyulnom és
visszamennem dolgozni a hegyre. Ezentúl tilos Sztambekkel
csatangolnom, és neki sem szabad többé a tóhoz mennie. Szuki és
Maja viszont továbbra is átjár hozzánk esténként.
Most, hogy hozzászoktunk a kemény munkához, már nem
vagyunk annyira fáradtak. Letelepszünk a ponyvára és
kártyázunk; a lapokat én gyártottam, kartonpapírból vágtam ki
őket. Megtanítom őket pókerezni, bridzselni és blackjacket
játszani úgy, ahogy azt Kuzmától tanultam, vagyis csalva. Szuki
remekül szórakozik, Maja viszont mindig felhúzza magát, mert
nem szeret veszíteni. Amikor egy negyedik játékosra is szükség
van, áthívjuk Sztambeket.
– Pofonegyszerű – magyarázom neki. – Van öt lapod. Ha kettő
azonos értékű, az egy pár. A három, az egy drill. Ha az összes
kártyád ugyanolyan színű, az flös…
Sztambek koncentrál és izzad. Az ajkai remegnek. Annyira
szomorú így látni, a lyukas agyával! Megfogadom, hogy egy nap
fogom a horgonyomat, és ahelyett, hogy nikkelszálat keresnék,
átkotrom a romokat, hogy megtaláljam Sztambek elveszett
eszét.
– Na jó, én elálmosodtam – szólal meg egyszer csak Maja.
– Igen, én is majd’ összeesek a fáradtságtól – teszi hozzá Szuki.
Gyorsan elpakoljuk a kártyát, Sztambek megkönnyebbül,
hogy hazamehet. Mielőtt elindulnának, az ikrek egy-egy puszit
cuppantanak az arcomra. A szívem lángra kap, mint a száraz
szalma. De amint átlépik a küszöböt, a tűz kialszik, és valamiféle
ürességérzés váj a hasamba. A szerelem olyan betegség, amitől
az ember hol fázik, hol melege van; nem vagyok benne biztos,
hogy túlélem, ez a színtiszta igazság.

Egyre több rokkant katona vetődik Szuma-Szulába. Némelyik a


fél szemét veszítette el, más a lábát, karját. Olyan is van, amelyik
az eszét: ide-oda kóborol és ordít, mint a szamár. Mi csak ennyit
látunk a háborúból. Betov bácsi azt mondja, a „hadszíntér”
messze van innen, északabbra, és hogy mi menekültek vagyunk.
Szeretem ezt a szót, hogy „menekült”. Minden bizonnyal azt
jelenti, hogy mi már megmenekültünk, biztonságban vagyunk, és
ez megnyugtat.
A tudatomban a háború egy állandóan éhes, kegyetlen
állatként jelenik meg, ami a zöld atlasz 79. oldalán húzódó hegyek
közötti völgyekben meg a sűrű erdők sötét mélyén lapul. Ujjamat
végigvezetem a tekervényes utakon, elképzelem az egymást
kereső seregek elkerülhetetlen előrenyomulását. Bombák
hullanak, falvak dőlnek össze. A háború elűzi a családokat,
felzabálja a legelőket, bekebelezi a katonák hadoszlopait;
iszonyúan falánk.
Olykor Zemzemre és Gloria Bohème fivéreire gondolok, arra,
hogy talán már őket is felfalta ez a mohó fenevad. Nem merem
megkérdezni Gloriától, hogy ő mit gondol erről, túlságosan félek,
hogy elszomorítanám. Mindössze annyit mondok:
– És mi lesz, ha majd a háború Szuma-Szulába is elér? Akkor
mit fogunk csinálni?
– Azt, amit mindig is csináltunk, Kumail: megyünk egyenesen
előre, más látóhatárok felé.
– OK, de… ugye Betovékkal együtt?
– Ki tudja? Rengeteg út van, ahol elveszíthetjük egymást.
Főként a Kaukázusban!
Újra belemerülök a térképek tanulmányozásába, és meglátom
a határok szaggatott vonalát, ahogy egymásba szaladnak egyik
völgyből a másikba. Látom Grúziát, Abháziát, Örményországot,
Csecsenföldet, Észak- és Dél-Oszétiát, Ingusföldet, Dagesztánt…
Gloria megcsóválja a fejét.
– Túl sok ország! – mondja. – Túl sok nép! A határok
mozognak, a nevek szüntelenül változnak… A végén majd nem
marad más, csak romok és szerencsétlen emberek. Fölösleges
megpróbálni megérteni a Kaukázust, Monsieur Blaise. Hagyja
ott, ahol van. Ez nem tartozik egy francia kisfiúra, OK?
– OK.
Továbblapozok, az ujjam nyugat felé siklik, követve a
kanyargós vonalakat, és szokás szerint Franciaországban kötök
ki. Ott nincs se háború, se milícia, a dolgok sokkal egyszerűbbek,
hála a Köztársaságnak.
– Az lenne a jó, ha mindnyájan odamennénk – mondom. –
Még Vaszilij is, Zemzem, a fivéreid, Emil és Baksa! És az apám is,
ha sikerülne megtalálnunk! Meglepnénk anyámat. Rendeznénk
egy jó kis ünnepséget az egymásra találás örömére!
Egyre jobban belelkesedem: akár még tovább is mehetnénk, a
17. oldalra, Angliába! Gloria áthajol a vállam fölött, hogy velem
együtt tanulmányozza az utat. Átlépünk a hegyeken, a szaggatott
vonalakon, a folyókon, és amikor a mutatóujjam Franciaországba
ér, egészen fönn, ott, ahol egy Calais nevű város van, azt
mondom:
– Majd hajóra szállunk, mert úgy látom, nincs híd.
– Nemsokára lesz egy alagút – feleli Gloria. – A mérnökök már
régóta keresik a legjobb módszert, amivel kiáshatják.
– Egy alagút a tenger alatt?
– Úgy bizony! – erősíti meg Gloria. – Egy alagút, benne egy
vonattal.
Eláll a szavam egy ilyen hóbortos ötlet hallatán, az ujjam ott
marad a világnak azon a részén, ahol komoly emberek a víz alatt
áskálódnak. Borzasztóan tetszik ez nekem, és ünnepélyesen
kijelentem, hogy jegyet fogok venni az első vonatra, ami átmegy
majd a la Manche alatti alagúton.
– OK?
Gloria sosem veszi el a kedvem az álmodozástól. Azt mondja,
igen, bizonyára, minden esélyem megvan rá, de előtte aludni
kéne, merthogy későre jár. Arra kérem, mesélje el a
történetemet, ahogy szokta, az összes részlettel. Félálomban a
vonatok összekeverednek a fejemben, a lángoló gyorsvonat a
habokat szeli, félrelökdösve az elképedt halakat.
15

A TÉL VISSZATÉR SZUMA -SZULÁBA , és kalyibáról kalyibára száll a


hír, hogy a tó környékén lakókat átok sújtja. Állítólag több
asszony is szörnyszülöttet hozott világra.
– Az elsőnek nem volt feje! – jelenti nekem Szuki.
– A másodiknak meg kettő is volt! – fintorog Maja.
– Ki mondta ezt nektek?
– A Főnök! Ő látta!
Némi nyomozás után kiderül, hogy a Főnök nem látott
semmit, ismer viszont egy öreg oroszt, akinek a sógornője egy
porontyot szült három karral.
– Pfuj! – borzonganak a lányok. – Egy porontyot! Három
karral!
A felnőttek nem hajlandók hinni nekünk mindaddig, amíg
Gloria nem találkozik az üzembe vezető úton egy különleges
konvojjal:
– Férfiak páncélautókban – meséli. – Overall volt rajtuk,
szemüveg, a szájuk előtt maszk…
– Mint az űrhajósoknak?
– Pontosan! És egyenesen a tó felé tartottak. Az istenfáját, ez
már nem tréfadolog!
Pillanatok alatt megtudjuk, hogy betiltották a horgászatot, és
hogy a partra vezető utat egészségügyi kordon zárja le. Az
overallos férfiak sátrakat vertek fel. Betov bácsi hírei szerint
tudósok, akiket a kormány küldött, hogy vizsgálják meg a vizet, a
földet, de még a halak zsigereit is. Valószínű, hogy a tó vizét a
régi villanyégőgyár mérgező hulladéka beszennyezte. Ez
magyarázatot adna arra, miért születtek torz gyerekek. Hogy
hogyan? Azt senki sem tudja! A félelem azonban már kicsírázott:
több család elhagyta a bádogvárost, és mások is szedik a
sátorfájukat.
Betov bácsi egyszeriben sandán kezd méregetni, mintha
nekem se lenne fejem, vagy egy harmadik kar nőtt volna ki a
hátamból. Hirtelen szörnyen rosszul érzem magam.
– Sajnálom, Kumail, de te beleestél abba a mérgezett vízbe –
vágja a fejemhez. – Vigyázni kell ezzel. Addig, amíg nem tudunk
többet, Szuki és Maja nem jöhetnek át hozzád. És megkérünk,
hogy távolabb dolgozz tőlünk, érthető?
Ez a kirekesztés a legrosszabb, ami csak történhet velem.
Sokáig zokogok Gloria karjaiban, ez igazságtalanság, kiabálom, én
már nem vagyok beteg, és ha nem esem bele a tóba, akkor
bizony ettünk volna halat, és akkor tényleg megfertőződtünk
volna!
De már késő, megvan a baj.
Szuki és Maja kerülnek. Leszegik a fejüket, és megszaporázzák
a lépteiket, amikor meglátnak. Sztambek, bár gyászos képet vág,
szintén engedelmeskedik.

Nincs többé helyem az üveghegyen. Kitaszított lélek vagyok,


egyedül a horgonyommal és a bánatommal. Hogy vigasztaljam
magam, húrokat keresgélek a szemétben Oleg régi hegedűjéhez,
még működő elemet Fotja rádiójához. Összekaparok mindent,
ami kell, és esténként a kártyapartik helyett az értékes holmikat
javítgatom. Végül a hegedűből elő lehet csikarni pár gyászos
cincogást, a rádióból pedig némi recsegést.
– Ez is több a semminél! – biztat Gloria.
De jól látom rajta, hogy erőlteti a mosolygást.
A családok közül egyre többen mennek el, a hadsereg toborzói
úgy csapnak le ránk, mint jégeső a termésre. Önkénteseket
keresnek, akiket kiküldhetnek a frontra. Egy napon a Főnököt
látom más férfiakkal elmenni egy katonai teherautón. Ujjaival V
betűt mutat nekem, s én ott maradok egyedül a süvítő őszi
szélben, míg ő egyre távolodik.
Az utcákon kószálok, a szerencsétlenség dermedt légkörében,
miközben Gloria a most már csak félig megrakott teherautóval
gürizik. Ameddig csak lehet, vezetni fog, mert minden egyes
pénzdarab egy lépés a jövő felé, bizonygatja.
– Miféle jövő felé? – sóhajtom.
– Ugyan, ugyan, Kumail, ne lógasd már az orrod! Túl fiatal
vagy ahhoz, hogy ilyeneket mondj!
Egyik reggel azonban felfedezem, hogy Betovék kalyibája üres.
Semmi nincs benne. Se egy lábas, se egy takaró… Úgy mentek el,
hogy el sem köszöntek.
Állok az elhagyatott helyiségben, a torkom úgy elszorul, hogy
attól félek, megfulladok.
Amikor megfordulok, az egyik kártyalapomat pillantom meg,
rajzszöggel fel van tűzve az ajtóra. Leveszem. A kör ász: ez az
egyetlen szerelmes üzenet, amit Szukinak és Majának ideje volt
hagyni nekem.
16

I TT VAGYOK HÁT TÍZÉVESEN , összetört szívvel, vérző lábbal, korgó


gyomorral, s megint csak az ismeretlen felé lépkedek Gloriával
meg a málhazsákkal, végtelenbe nyúló utakon. Immár menedék
nélküli menekültek vagyunk, és attól tartok, elkaptam a
csüggedést.
– Cöcöcö! – mondja Gloria. – Biztos vagyok benne, Kumail, ha
megvizsgállak, egyetlen élősködőt sem találok!
Vállat vonok.
– Ugyan már, ne fáraszd magad! Megnőttem. Tudom, hogy
ennek semmi köze a tetvekhez.
Gloria hirtelen megtorpan, rám sandít, a földre dobja a zsákot
és kinyitja. Egy hómező kellős közepén állunk, a súlyos felhőkkel
borított égen hollók keringenek. Mit csinál? Azt hiszi talán, hogy
kedvem van itt letáborozni?
– Az igaz, hogy nagyon megnőttél, Kumail – dugja be a fejét a
zsák nyitott száján. – Itt az ideje, hogy megmutassam neked az
én titkos orvosságomat.
Felsóhajtok. A hó térdig átnedvesítette a nadrágomat,
mindenem fáj. Legalább egymillió kilométert megtettünk.
Szuma-Szula óta gyalogolunk, amit a tudósok utasítására
„veszélyes zónának” nyilvánítottak és végleg kiürítettek:
gyerünk, sipirc innen! Mit keres Gloria, amivel megvigasztalhat?
Előhúzza tán a zsákjából Szukit, Maját és Sztambeket, mint egy
bűvész?
– Á, itt van! – mutatja fel mosolyogva a régi kekszes dobozát.
Lehúzza a kesztyűjét, és most először kinyitja előttem. A
kíváncsiságom felülkerekedik a rosszkedvemen, közelebb
somfordálok.
– Tudtam, hogy egyszer szükségünk lesz rá – mondja Gloria. –
Most eljött ez a nap.
Először nem látok mást, csak egy halom papírt. Aztán Gloria
széthajtja, s nekem kikerekedik a szemem, amikor rájövök, mi
az: egy nagy köteg papírpénz, amerikai dollár. Közöttük két kis
füzet lapul, rajtuk mindenki által érthető felirat: Passeport. Belül
több sor írás, melynek a betűit nem ismerem, de Gloria
elmagyarázza:
– Ez az útlevél a te nevedre szól, az áll benne, hogy Blaise
Fortune. A másik pedig édesanyádé, Jeanne Fortune-é. Csak a
fényképek hiányoznak, de majd csináltatunk bele újat, mielőtt
hajóra szállnánk.
– Hajóra szállnánk? De hát…
Hiába nőttem meg, nem vagyok biztos benne, hogy értem;
Gloria nevet, látva, milyen képet vágok.
– Az egyetlen hatékony orvosság a csüggedés ellen, Kumail, a
remény! Tessék, ez van az én dobozomban: remény!
Elégedetten csukja le a fedelet.
– Használni fogjuk az útleveleket? – kérdezem hitetlenkedve.
– Úgy bizony!
– De akkor… te fogod anyámat játszani?
– Igen – mosolyodik el Gloria. – Te pedig végre hivatalosan is
Monsieur Blaise leszel.
Nem térek magamhoz. Körülöttünk csak hó és ég és hollók,
egy elmosódó, végtelen táj, ahol dollárnak és útlevélnek semmi
haszna.
– Hová megyünk? – teszem fel neki a kérdést.
– Franciaországba! – vágja rá vidáman Gloria, és újra a hátára
emeli a zsákot. – Na? Jössz?
17

A KÖVETKEZŐ MILLIÓ KILOMÉTERT , úgy érzem, ezerszer


könnyebben teszem meg. Ha az embernek van úti célja, attól
szárnyakat kap! Jöhet hómező, kősivatag, csupasz erdő, ahol
láthatatlan baglyok huhognak, mindegy, én fáradhatatlanul
megyek előre. És fáradhatatlanul bombázom kérdésekkel
Gloriát: OK, hogy Franciaországba megyünk, de pontosan hová?
Annyi város van! És milyen hajóra fogunk felszállni? Hogy fogják
hívni? És ha egyszer ott leszünk, mit csinálunk? És az hogy lehet,
hogy nála van az anyám útlevele, hm?
Gloria elmeséli, hogy Jeanne-tól kapta az enyémmel együtt,
még a vasúti kocsiban, mielőtt elájult volna.
– Ezt eddig sose mondtad! – ellenkezem.
– Hát, most mondom.
– És a fotók?
– Féltem. Jobbnak láttam elégetni őket.
Összeráncolom a szemöldököm.
– És a pénz?
– Zemzemtől kaptam a dobozt. Azt akarta, hogy legyen
esélyünk elmenni innen, átjutni az ellenőrzési pontokon és a
határokon. Nem elég, ha az embert Bohème-nek hívják, hogy
elhagyhasson egy háborús övezetet, érted?
– Szóval akkor ez volt az ajándéka? Egy doboz és a dollárok?
– Ez csak egy része az ajándéknak – vallja be Gloria. – Majd
egyszer talán a többit is elmondom. Később…
Egyszerre vagyok zaklatott és sértődött, hogy Gloria eddig
sosem beszélt nekem az útlevelekről. Ha így áll a helyzet, nem a
színtiszta igazat mondta a Szörnyű Balesetről és az anyámról…
De jó, muszáj hinnem neki, nem igaz?
Falvakon haladunk át, a sáros utcák mentén telefonpóznák
sorakoznak, a leszaggatott kábelek úgy himbálóznak a szélben,
mint akasztott emberek. Elárasztott mezőkön vágunk keresztül.
Utakon, melyek nem vezetnek sehová, és nagy térségeken, ahol
semmi sem nő.
Az embereknek, akikkel találkozunk, girhes kutyáik és
ellenséges ábrázatuk van. Bereteszelik az ajtajukat, mihelyt
meglátnak minket. Lehet, hogy tudják, hogy a szuma-szulai
„veszélyes zónából” jövünk? Rá lenne írva az arcunkra?
– Ne is törődj velük! – tanácsolja Gloria. – Menj úgy, mintha
kísértet lennél.
Megpróbálom elképzelni, hogy nem vagyok semmi, csak
puszta légáramlat… A napok azonban nagyon nehezen telnek,
érzem, hogy a bánat újra rátelepszik a mellkasomra, rosszabb,
mintha lenyeltem volna egy horgonyt.
Időről időre, amikor már fogytán az erőnk, kénytelenek
vagyunk ennivalót lopni: ablakpárkányon gőzölgő kenyeret,
szárított húst, ecetes uborkát.
Ponyvás teherautókkal is találkozunk, lassabban döcögnek,
mint a halottaskocsi, észak felé tartanak sápadt
katonarakományukkal. Egy sem mutatja a győzelem jelét.
Éjjelente pajtákban, templomokban húzzuk meg magunkat, sőt
még tyúkólban is. Reggelre tyúkszartól és rohadt szalmától
bűzlünk.
– Kitartás! – hajtogatja Gloria. – Hamarosan megérkezünk.
Pedig sehol nem látok kikötőt. Hajót, amire felszállhatnánk,
még kevésbé. Franciaország egy távoli, elérhetetlen álom,
különösen, hogy már egy darabka szenünk sincs, hogy vizet
forraljunk a szamovárban.
Gloria megfogja a kezem.
– Hamarosan kiérünk a hegyek közül, Kumail – magyarázza. –
A völgyben majd meglátod a folyót. A folyó a végén kiszélesedik
és egy nagy tengerbe torkollik, s mellette ott lesz egy város,
amely egy kikötőre nyílik. A levegő enyhe lesz, és pálmafákat
látsz majd, Kumail. Ott majd találunk olyan embereket, akik
segítenek nekünk. Elrendezem a dolgokat, légy nyugodt.
Megyek hát tovább, magam elé képzelve ezt a valószínűtlen
várost, ahol hajóra szállunk más valószerűtlen városok felé. Egy
kérdés azonban sehogyan sem hagy nyugodni.
– Az ellenőrzéskor látni fogják, hogy nem vagy francia…
– Cöcöcö! Ugyan miből látnák?
– Még csak nem is tudsz franciául…
– És aztán? Maga se tud, Monsieur Blaise! Pedig ön francia,
igen vagy nem?
Ha végiggondolom a szókincsemet, mindössze két szót tudok
annak az országnak a nyelvén, ahonnan származom: OK és
Oszökúrédémoá. Gloria érvelésétől elakad a szavam. Így aztán
az út hátralévő részét csendben teszem meg, megpróbálom azt
hinni, hogy a lábam másvalaki lába.

Végre elérjük a folyót, aztán a torkolatot és Szuhumi kikötőjét. A


pálmafákon túl kereskedelmi hajók és ágyúktól meredező
katonai naszádok koccannak egymásnak.
Az éjszaka romos épületekre száll le. Esik. A rakpart tele van
szeméttel, meg emberekkel is, férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel,
akiknek nincs hová menniük, és szanaszét alszanak,
vitorlavászonnal takarózva. Annyira ki vagyok merülve, hogy
akár az esőben is képes lennék elaludni, a kutyák és a szemét
között.
– Cöcöcö! – mondja Gloria. – Nekünk sokkal jobb helyünk lesz
ma este! Gyere!
Hátsó udvarokon és bűzös sikátorokon át egy kocsma
bejáratához vezet. A neve Matasin.
A teremben félhomály van, billegő asztaloknál férfiak
szivaroznak, fürkészve néznek ránk. Gloria egy pad felé tol, arra
kér, várjam meg ott, érthető?
Összegömbölyödöm, a fejemet a ragacsos karfára hajtom, amíg
ő odamegy a pulthoz. Nem hallom, mit mond a férfinak, aki a
sörösüvegeket bontogatja. Sokáig beszélgetnek, nagyon sokáig…
Olyan mély álomba merülök, hogy akár száz évig is eltarthatna.

Amikor Gloria felébreszt, az arcán széles mosoly ül.


– Minden el van rendezve – mondja. – Néhány nap múlva
hajóra szállunk. Egyelőre ott fenn fogunk letelepedni.
Ujjával a Matasin mennyezete felé bök.
Egy meredek létrán felmászunk egy szűk csapóajtóhoz. Gloria
zsémbel a pocakja miatt. Végül a málhánkat a padlás egy ferde
tetejű zugában tesszük le: ez az új menedékünk.
A hely csupa por, tele van zsúfolva ládákkal, de van rajta egy
kis ablak, amely az égre nyílik. Gloria kinyit két kempingágyat és
pont alá állítja. Így láthatjuk a csillagokat, és az csodálatos lesz,
magyarázza.
Elnyúlok. Nézem az ablakot. Az ég kis négyzete koromfekete.
– Légy türelemmel! – suttogja Gloria. – A felhők mögött
mindig vannak csillagok. Ez sosem változik. Ne aludj el, Kumail,
figyeld az eget!
Az ablaküvegen esőcseppek ploccsannak, és Gloria köhög egy
kicsit. Magam köré csavarom Dobromir takaróját, jól bevackolok,
és igyekszem nyitva tartani a szemem. Megpróbálom felidézni a
csillagok nevét, amit Hanska néni az elnyűtt könyvből tanítgatott
nekünk. Betelgeuze, Aldebaran, Merak, Vega…
A padlásablakom túloldalán hirtelen fényes pontok milliárdja
ragyogja át a feketeséget.
– Ott vannak! – mondom.
Gloria nem felel. Elaludt.
A fényes pontok eltűnnek, és én motorok berregését hallom,
majd tompa csattanást, amibe beleremegnek a Matasin falai.
Ezek nem csillagok.
A fejemet a takaró alá dugom, és lehunyom a szemem. Messze,
Szuhumi kikötőjében, bomba robban.
18

MÉG KORÁN VAN , S nekem fogalmam sincs, hová megyünk. Gloria


a romos utcákon vonszol maga után, rühes kutyák és kétkerekű
kiskocsit húzó emberek között. Azt mondja, a háború előtt
Szuhumi szép város volt. Fürdőhely, ahová az emberek nyaralni
jöttek, élvezni a napsütést és a strandot. Nyáron a pálmák és a
virágzó mandarinfák alatt mindenki fagyit nyalt, mezítláb,
szandálban, ez a színtiszta igazság. Most azonban Szuhumi
csúnya, és csak az jár mezítláb, akinek a cipőjét maga alá temette
a háza omladéka. A letűnt pompából már csak üres nagyszállók
maradtak, kiszáradt szökőkutak, leomlott házfalak, a parton
rozsdás pontonhidak. Azért megpróbálom elképzelni a hajdani
csodálatos életet, azt, ami a bombák, a katonák, a félelem előtt
volt. Szeretném megérteni, miért lett vége, de tudom, hiábavaló
próbálkozás. Gloria megint csak azt mondaná, hagyjuk a
Kaukázust ott, ahol van, ezek a dolgok nem tartoznak egy francia
kisfiúra. És amúgy is igyekeznünk kell.
– Miért nem mondod meg, hová megyünk? Meglepetés?
Mivel továbbra sem hajlandó válaszolni, gyanakodni kezdek:
– Jó vagy rossz?
Gloria csak húz maga után a kezemnél fogva. Átugrálok a
sugárút mély kátyúiban összegyűlt tócsák felett.
Végül egy hodályszerű épület előtt állunk meg. Az ajtó fölött
félig elmosódott betűk sorjáznak. KÖ… FÜ… DŐ… – olvasom.
– Köfüdő?
Gloria rám kacsint.
– Gyere!
Belépünk az ajtón, és egy visszhangos előcsarnokba jutunk.
Asszonyok állnak sorba gyerekekkel egy pénztárablak előtt, ahol
egy fáradt tekintetű, kövér hölgy ül. Néhány fémpénzt adunk
neki, majd elindulunk egy lépcsőn, ami a föld alá vezet.
– Tudtam, hogy szerencsénk lesz – mondja Gloria. – Még nem
zárták el a vizet.
Ahogy leérünk, fojtogatóan meleg pára és tömény szappanillat
csap meg. Ekkor jövök rá, mit jelentett volna a felirat, ha meglett
volna az összes betűje: KÖZFÜRDŐ.
Gloria leveszi a cipőjét és minden mást is, olyannyira, hogy
meglátom kibuggyanó hasát. Upsz! Olyan mozdulatlanná
dermedek a kövezeten, akár egy szobor.
– Az istenfáját, Kumail, ne kényeskedj! – nevet Gloria. – Ettől
nehezebb próbákat is kiálltál már!
Arra gondolok, mi mindent éltem már meg a Szörnyű Baleset
óta, és igazat adok neki. Nem sokkal később mindketten
anyaszült meztelenül tűnünk el a törökfürdő kellemesen forró
gőzfelhőjében.

Amikor kijövünk, olyan vörösek vagyunk, akár az újszülöttek. A


fáradtságot, a félelmet, sőt még egy kicsit a bánatot is
lefolyattam a zuhanyzóban, könnyebbnek érzem magam.
Gloria orcái a Vaszilij kertjében termett almákra hasonlítanak,
harapnivalóak és fényesek. Megfésül, begombolja az ingemet, és
elégedetten végigmér.
– No, most aztán patyolattiszta vagy! Biztos vagyok benne,
hogy tetszeni fogsz Ha bácsinak.
Még sosem hallottam Ha bácsiról. Egy újabb meglepetés? De
először is: miért kellene tetszenem neki?
– Ne kérdezősködj annyit, csak gyere velem – mondta Gloria.
– Nagyon fontos dolgot kell elintéznünk még a kijárási tilalom
kezdete előtt.
Belekapaszkodom a kezébe, és újra elindulunk az ellenkező
irányba, végig az utcákon.

Ha bácsi kínai, és egy kifőzde mélyén vár bennünket, ahol más


kínaik kanalazzák csöndben fűszeres levesüket. Összefut a nyál a
számban, de sajnos nem azért jöttünk, hogy megtöltsük a
bendőnk.
Ha bácsi egy függönnyel elválasztott másik helyiségbe vezet
minket, alig nagyobb, mint egy beépített szekrény. Gloria
elővesz a zsebéből egy nagy marék dollárt meg az útleveleinket.
Ha bácsi átlapozza őket.
– Á igen, Franciaország! – mosolyodik el. – Szép ország!
Zsebre vágja a dollárokat, majd egy hokedlire mutat.
Megborzongok. Ő is leborotválja a fejemet, mint a rémséges
Szergej?
– Gyerünk, indulj, nincs mitől félned! – bátorít Gloria.
Óvatosan leülök. Ha bácsi a függöny mögött matat, majd egy
háromlábú állványra szerelt csillogó-villogó fényképezőgépet húz
ki elém. Gloria felé fordulok. Aha, rájöttem! Új fotó készül rólam
az útlevelembe! Hát ezért kellett előbb elmenni a Köfüdőbe!
– Nézz ide! – utasít Ha bácsi. – Remek. Most pedig le ne vedd
a szemed az objektívról, s közben gondolj az Eiffel-toronyra!
Felvonom a szemöldökömet. Tejfeltoronyra??
– Ugyan már, fiacskám, mindenki ismeri az Eiffel-tornyot!
Megrázom a fejem. Én csak az atlaszom oldalait ismerem, a
városok, folyók, hegyek nevével – még azt is meg tudom
mondani, hány kilométerre van Párizs Marseilles-től –, de még
semmiféle toronynak a nevével nem találkoztam.
Ha bácsi sóhajt egyet, és visszamegy a függöny mögé. Egy
katalógusszerűséggel jön vissza. Minden egyes oldalon más fotó
van, és mindegyik egy-egy francia nevezetességet ábrázol.
– Ez itt! – bök az egyikre. – Ez az Eiffel-torony! Nézd meg jól!
A képre meredek, amelyen egy nyílformájú, nagy
vasépítmény magasodik a kéklő égbolt előtt. Az orosz nyelvű
képaláíráson ezt elolvasom: „Eiffel-torony, Mars-mező, Szajna,
Iéna-híd, sétahajók.”
– Nos, fiam? Készen állsz?
A szememet az objektívre emelem. Erősen koncentrálok arra a
hegyes toronyra, arra az íves hídra a Szajna fölött, és azt
képzelem, rajta állok. Klik-klak.
– Nagyszerű! Egy igazi kis párizsi! – tréfálkozik Ha bácsi. – Na,
sipirc, add át a helyed!
Most Gloria ül a hokedlire, és miközben fényképezik, én a
katalógust lapozgatom. Így fedezem fel a Montmartre-ot a
festőivel, a Champs-Élysées-t a sétálóival, a Napkirály kastélyát
Versailles-ban, Chartres gótikus katedrálisát, a római kori
vízvezetéket, a Pont du Gard-t, és a vízzel körbeölelt Mont-
Saint-Michelt.
Ha bácsi áthajol a vállam fölött, velem együtt bámulja a
tengert, a fövenyt és az aranyozott angyalt az apátság tornyának
legtetején.
– Neked adom a könyvet, ha akarod. Tanuld meg fejből az
egészet, fiacskám, szükséged lesz rá.
Azt mondja, két nap múlva jöjjünk vissza, és a levest kanalazók
tekintetétől kísérve elhagyjuk a kifőzdét.
Odakinn már lemenőben van a nap. Nemsokára kezdődik a
kijárási tilalom, épp ideje visszatérni a menedékünkbe. Ha bácsi
katalógusát a hónom alá szorítom, s megkérdezem Gloriától,
mihez kezdünk majd akkor, ha meglesz az útlevelünk.
– Oda mehetünk, ahová akarunk – válaszolja Gloria. – Jeanne
és Blaise Fortune szabad állampolgárok lesznek!
Elgondolkodom. Kicsit össze vagyok zavarodva. Hiába tudom,
hogy igazából Blaise-nek hívnak, elszomorít a gondolat, hogy meg
kell válnom Kumailtól. Amikor majd hajóra szállunk, bizonyára
az lesz majd az érzésem, hogy a lényem egy darabja Szuhumiban
marad, akár egy peronon felejtett bőrönd. Egy emlékekkel és
sajnálattal teli bőrönd.
Hirtelen eszembe jut valami, visszarántom Gloriát a ruhája
ujjánál.
– Ha te leszel Jeanne, igazából úgy kell, hogy szólítsalak majd,
hogy „mama”, ugye?
Gloria olyan komoly arccal néz rám, hogy még a lélegzetem is
elakad.
– Szerinted menne? – kérdi.
Egy pillanatra elgondolkozom, majd bólintok, és elismétlem azt
a mondatot, amit ő mondott akkor, amikor a Kopekoska
áruházban ültünk a földön:
– Muszáj kitalálni meséket, hogy az élet elviselhetőbb legyen,
nem igaz?
19

Az ÉJSZAKAI BOMBÁZÁSOK egyre hevesebbek. A kikötő állítólag


már csak egy romhalmaz, és Ha bácsi nagyot sóhajt, amikor
átadja az útleveleinket. Tökéletesen sikerültek, úgy, ahogy az a
nagykönyvben meg van írva, meg minden, de egyelőre
lehetetlen hajóra szállni, fiacskám! Túl veszélyes! Sehol nem
lehet átjutni! Várni kell.
– Türelem! – mondja Gloria, csalódott arcom láttán. – A sors
mindig tartogat váratlan fordulatokat. Valahogy majd csak lesz.
A Matasin padlására szorulva várakozunk tehát, a kis ablakon
át a repülőgépeket lessük, fegyverszünetben reménykedve.
Szerencsére nem unatkozom, mert ott van a katalógus
Franciaországról, amit meg kell tanulnom kívülről. Gloriát a
rómaiakkal fárasztom, Vercingetorixszel és Nagy Károllyal. A
katalógus természetesen oroszul van, kivéve az utolsó oldalakat,
ahol egy kis szójegyzék található, a leggyakrabban használatos
szavak kiejtés szerinti átírásával.
– Mondd utánam – nyaggatom Gloriát. – Köszönöm. Kérem.
Merszi. Zsövuzanpri…
– Merszizsövuzanpri.
– Nem is rossz. Egy kávét, legyen szíves! Önkáfészilvuplé.
– Önkáfészilvuplé.
– Szuper. Elnézést, uram, az Eiffel-toronyhoz szeretnék
eljutni. Pardonmöszjözsövudreálléáláturefel.
– Pardonmöszjözsö… Az agyamra mész, Kumail! Túl nehéz.
– OK, akkor egyedül tanulok. De nekem aztán ne panaszkodj
majd, ha eltévedsz a Montmartre utcáin!

Gloria gyakran lemegy a kocsmába, hogy beszéljen a


sörösüvegeket nyitogató férfival. Nekem nem szabad vele
mennem, mert ezek a dolgok nem tartoznak rám. Amikor
visszajön, hoz ennivalót. Aztán a fülét Fotja rádiójára tapasztja,
és órákon át úgy marad, összpontosítva. Azt mondja, a háborús
híreket hallgatja, de szerintem főleg csak sercegést hall.
Aztán, egyik este felnyílik a csapóajtó, és a padló szintjén két
fej jelenik meg. A sörösüvegeket nyitogató férfi közli velünk:
– Ez itt Nur és Fatima. Kicsit húzódjatok összébb, nincs más
megoldás.
Még két ágyat kinyit, Gloria pedig szenet rak a szamovárba.
Én közben guvadt szemmel bámulom Fatimát.
Leül az ágyára, és kicsomózza a haját összefogó kendőt. Még
soha nem láttam ilyen szép lányt. Abban a szent pillanatban,
életemben másodszor is szerelmes leszek. Ez ellen sem lehet
semmit tenni. A sors mindig tartogat váratlan fordulatokat, nem
igaz?

Fatima tizenhét éves. Nem hasonlít Szukira és Majára. Fatima


kivételes.
Az arca aranybarna, az ajka nagyon finom rajzolatú, a
hangjától mélabús leszek, amikor énekel – ami igen gyakran
előfordul. Sokat mesél nekem a korábbi életéről, amikor még
iskolába járt a városában. Legjobban a számtan- és a
mértanórákat szerette. Alakzatokat rajzol a levegőbe: kúpokat,
egyenlő szárú háromszögeket, rombuszokat… Mintha táncot
lejtene a keze. Én is elmondom neki, mit tanultam a szegények
egyetemén, és Fatima megdicsér:
– A korodhoz képest sok mindent tudsz, Kumail! Később majd
fontos ember lesz belőled!
Elpirulok, de szerencsére Fatima ezt nem láthatja, mivel
mindig csukva tartja a szemét. Azóta van ez így, amióta a milícia
megölte az édesapját, valahol a Kelet-Kaukázusban.
– Benyomultak a házunkba a kalasnyikovjaikkal – meséli Nur,
az édesanyja. – Rálőttek a férjemre. Fatima látta, ahogy
összecsuklik. Ott, az imaszőnyegén. Azóta nem hajlandó kinyitni
a szemét.
Nur sokat sír, Gloria a keblére vonva vigasztalja. Mindenféle
felnőttszavakat suttog neki – etnikai kisebbségek, népirtás,
Nemzetközi Törvényszék –, Nur azonban elkapta a csüggedést,
ezt még a vak is látja.
Én az ágyamon üldögélek, és azon tűnődöm, milyen színű lehet
Fatima szeme. Meg azon, vajon mit érzékelhet szemhéja
függönye mögött? A padlásablak fényes négyszögét? Vagy régi
életének képeit látja maga előtt? Az édesapja vérét? Vagy
csupán feketeséget? Nem merem megkérdezni tőle.
Mindannyian együtt élünk a magunk kísérleteivel, tudom én ezt,
és nem nagyon szabad zavarni őket, mert annak az lesz a vége,
hogy felébrednek a mellkasunkat kínzó fájdalmak. Jobb, ha
beérjük a jelennel, úgy, ahogy van, itt, a menedékünkben, a
szamovárban duruzsoló teával, és a vággyal, hogy
továbbmenjünk új látóhatárok felé.
– Mit olvasol? – kérdi Fatima.
– Honnan tudod, hogy olvasok?
– Hallottam, hogy zizeg a papír, tökfej! A fülem nincs bedugva!
Mesélek neki Ha bácsiról és a katalógusról. Leírom neki az
Eiffel-tornyot, a Notre-Dame székesegyházat, és a Riviérát, ami
a háború előtti Szuhumihoz hasonlít. Fatima elmosolyodik.
– Szerencséd van, hogy te oda mész. Anyámmal mi Szaúd-
Arábiába megyünk.
Megnézem az atlaszomat. Szaúd-Arábia a 80. oldalon van, a
Kaukázustól délre. A térkép szerint egy irdatlan homoksivatag.
Azt javaslom Fatimának, gondolják meg magukat és jöjjenek
inkább velünk Franciaországba, de ő megrázza a fejét. Nekik
egyszerűbb Arábiába menni, egyrészt a nagynénje miatt, aki ott
dolgozik, meg a vallás miatt is.
– Franciaország nem muzulmán ország – magyarázza. –
Hanem keresztény.
Annyira lehangol ez a vallásdolog, hogy Gloriához fordulok
felvilágosításért.
– Franciaország keresztény ország?
– Franciaországnak nincs vallása, Kumail.
– Tényleg? De azért vannak ott muzulmánok is?
Gloria azt feleli, hogy igen. Franciaországban mindenki abban
hihet, amiben akar, azt mondhatja, amit akar, azt tehet, amit
akar, mert az az emberi jogok hazája.
– Ha Fatima Franciaországba jön, imádkozhat Allahhoz a
szőnyegén? Senki nem fogja háborgatni, ha a haját kendő alá
rejti? Senki nem fog rálőni kalasnyikovval?
Gloria határozottan kijelenti: Franciaország maga a Szabadság,
Egyenlőség, Testvériség. Ott senki nem ítéli el a szomszédját egy
szőnyeg vagy egy kendő miatt, azon egyszerű oknál fogva, hogy
nem érdemes ilyesmivel foglalkozni, OK?
– OK!
Gyorsan továbbadok mindent Fatimának: annyira szeretném
meggyőzni, hogy ők is szálljanak velünk hajóra! De ő továbbra is
csökönyösen rázza a fejét. Mindenkinek a maga sorsát kell
követni, és kész. És ha Allah úgy akarja, a Kaukázusban újra
béke lesz, és mindenki visszatérhet az otthonába.
– Szóval lehet, hogy még viszontlátjuk egymást, Kumail.
– De az még biztosan sokára lesz! – lázadozom. – Az is lehet,
hogy… soha! Miért kellene várnunk Allah akaratára?
Fatima lezárt szemhéja alól két apró könnycsepp gördül ki.
Egy ilyen kérdésre nincs válasz.
Megérintem a kezét, és elnyúlunk egymás mellett a
kempingágyainkon, miközben a padlásablak mögött bátortalanul
kigyúlnak a csillagok.
– Ha Allah úgy akarja, ki fogod nyitni a szemed – ábrándozom
hangosan. – Béke lesz. Látni fogod, ahogy az emberek
szandálban sétálgatnak Szuhumi pálmái alatt. Én nagy leszek.
Olyan erős, olyan izmos, mint Sztambek. És akkor feleségül
kérlek majd. Oda viszlek, ahová akarod. Vaszilij gyümölcsösébe
vagy a Mont-Saint-Michelre. Mindenki ott lesz: Zemzem, Gloria,
az öt fivére, Emil és Baksa… mindenki.
Csak mondom, mondom, ami eszembe jut, gyerekes butaságok
ezek, persze, tudom. De Fatima nem nevet ki. A kezemet az
övében tartja, jó szorosan, és énekel. Tudja, hogy nem szabad
összetörni az álmaimat, különben még egy darabot elveszítek a
szívemből, és a végén már csak morzsák maradnak belőle.
20

Az ÉRTÉKES HOLMIJAINK KÖZÜL Oleg hegedűje tetszik a legjobban


Fatimának. Az ölébe fektetem a vonóval együtt. Ujjai
végigsiklanak a görbületek mentén, megsimítják a csigát, majd
megpendítik a húrokat.
– Hm… Furcsa hangja van!
– Nem voltak húrjai. Én magam javítottam meg drótokkal,
amiket egy szeméttelepen találtam.
Fatima megfogja a vonót, a hangszert az álla alá illeszti, és már
játszik is. Eleinte még tétova a hangzás, de hamarosan magára
talál, nekilendül, a hangok egymásnak felelgetnek. Valóságos
csoda ez, földbe gyökerezik tőle az ember lába.
Amikor befejezi, ragyog az arca.
– Nem hasonlít semmire, de azért szép – mondja. –
Édesapámtól tanultam muzsikálni. Megpróbálod te is?
Odanyújtja nekem a hegedűt, és átül mellém. Tapogatózva
megfogja és irányítja a kezemet. Haja az arcomat súrolja. A
tarkómon érzem a leheletét.
– Félsz? – kérdi tőlem.
– Nem.
– Akkor meg miért remegsz, tökfej?
Megpróbálom féken tartani szívem heves dobogását, nagyon
iparkodom, de Oleg hegedűje makacsul ellenáll, Fatima fülsértő
cincogásomat hallva elneveti magát. Sebaj! Akár ezer zeneórát is
vennék én, csak hogy a bőrömön érezhessem Fatima leheletét…
Mutasd meg még egyszer! Taníts! Segíts nekem!
Az egyetlen gond, hogy mindenkinek hasogatom a fülét, Gloria
végül már könyörög, hagyjam abba.
– Nem szereted a zenét, ugye, így van? – vágom oda neki
sértődötten.
– Az istenfáját, Kumail! Épp ellenkezőleg!
Fatima még mindig nevetve visszarakja Oleg hegedűjét a
tokjába. Megígéri, hogy majd akkor gyakorlunk újra, amikor
Gloria és Nur lemennek a kocsmába az ügyeiket intézni, ami
naponta legalább egyszer előfordul.
Amúgy pont az a kedvenc időszakom. Amikor kettesben
vagyunk Fatimával. Ilyenkor felolvasom neki a katalógusomból a
gyakran használatos francia szavakat, mint például:
Upüizsötruvéönbonresztoren? Hol találok egy jó éttermet?
Vagy: Zsöszüimáládézsövudrévoárönmédszen. Beteg vagyok,
orvoshoz kell mennem. Ő pedig a száját erre-arra tekergetve
megismétli. Van egy közös játékunk is, az utcáról jövő zajokat
figyeljük. Fatima megmondja, mit hall, én pedig a padlásablakon
kihajolva elmondom neki, mit látok – egy fékező biciklit, két
veszekedő férfit, autóbalesetet, verekedő macskákat… Sok
mindent kitalál, és azt hiszem, ugyanolyan kifinomult hallása
van, mint Zemzemnek.
– Tudod, mit jelent Zemzem arabul? – kérdi tőlem. – „A víz
morajlása”.
– Tényleg?
– És hogy a te neved, Kumail, mit jelent, azt tudod?
– Nem.
– Azt jelenti: „egyetemes”.
Nem merem bevallani neki, hogy ez nem az igazi nevem, hogy
én csak egy francia kisfiú vagyok, aki elveszett a Kaukázusban.
Aztán Nur és Gloria visszajönnek a padlásra
kukoricalepénnyel, rizzsel, sőt még hagymás húsgolyót is hoznak.
A lakomát négy egyenlő részre osztjuk, és letelepszünk a földre,
a szamovár köré.

Minden jól megy egészen addig a napig, amíg Fatimával


kiáltozást nem hallunk a Matasinból, majd hangos ricsajt az utca
felől. Fatima elsápad.
– A gyűlölet és a harag zúgását hallom! – suttogja. – Valami
történt! A következő pillanatban Nur és Gloria bukkan fel a
csapóajtón, zihálnak, szemüket árnyék sötétíti.
– A lázadók! – rebegi Nur.
– Nem maradhatunk itt tovább! – teszi hozzá Gloria.
Hatalmas űrt érzek a mellkasomban, mintha vákuum
keletkezett volna benne. Fatima azonnal letérdel elém.
– Allah akarta így – mondja. – Ígérd meg nekem, Kumail,
hogy nagyra fogsz nőni, mikor Franciaországban leszel! Gyere,
állj fel!
Engedelmeskedem, pedig mintha mázsás súly nehezedne
hirtelen rám. Fatima magához húz és egyik kezét a fejemre teszi.
– Nézd csak, Kumail, meddig érsz most nekem! Épp a
vállamig! Hátrébb lépek, hogy jobban felmérhessem a köztünk
lévő centimétereket.
– Ha el akarsz venni feleségül, legalább idáig kell, hogy érjél!
A keze megáll a levegőben a saját feje fölött. Hatalmas kihívás!
Teljesíthetetlen! Hogy is tudnék egyszer ilyen magasra nőni?
– Tudsz, Kumail. Feltéve, ha vigyázol magadra.
Gloriára pillantok, aki épp a takaróinkat, a rádiót, a
konyhafelszerelést, a katalógusomat szedi össze, és gyömöszöl be
mindent a zsákba. Nur már készen van, a csapóajtó mellett várja
Fatimát.
– Siessünk! – könyörög neki. – A zavargások nemsokára a
környéket is elérik!
Fatima nyakába vetem magam. Gyorsan magához ölel, aztán
kész, vége. Kapkodva lemászunk a létrán. Lenn a sörösüvegeket
bontogató férfi épp a kocsma ajtaja előtti vasredőnyt ereszti le.
– Gyerünk, szedjétek már a lábatokat! Tűnjetek el! Veszélyes!
S már ki is vagyunk lökve az utcára, a menekülők tolongó
áradatába, a vasredőny lezúdul mögöttünk. Fatima hagyja, hogy
az anyja maga után húzza, én pedig Gloriába csimpaszkodom és
rádöbbenek, hogy mindjárt el fogom veszíteni. Pontosan úgy,
ahogy azon az éjszakán, mikor a milícia elkergetett bennünket a
Nagy Házból, elveszítettem Emilt, Baksát, Rebekát és a
többieket… A félelem miatt van ez. A félelem miatt szaladnak
szanaszét az emberek, a félelem zűrzavart szül, utána pedig
lehetetlen újra megtalálni egymást.
Pánikba esve kiáltom:
– Fatima, nyisd ki a szemed! Nézz rám! Még csak azt sem
tudod, milyen az arcom! Nem fogsz tudni emlékezni rám!
Fatima egy kurta pillanatra ellenáll az utcán hömpölygő
tömegnek. Visszafordul. Makacsul lezárt szemhéjjal azt feleli:
– Az arcod ugyan nem ismerem, tökfej, de ismerem a szíved és
a hegedűd hangját! Én erre fogok emlékezni!
21

Az ÉLETBEN SEMMI nem úgy történik, ahogy szeretnénk, ez a


színtiszta igazság.
Örökké szeretnénk szeretni valakit, erre el kell válnunk
egymástól.
Békét szeretnénk, erre kitör a felkelés.
Hajóra szeretnénk szállni, erre teherautóra kell
felkapaszkodnunk.
Teherautóra, ami hamisított üzemanyagtól, izzadságtól és
ázott-kutyaszagtól bűzlik. Teherautóra, ami elakad a sárban, ami
ide-oda dülöngél a hegyi utak keréknyomaiban. Teherautóra,
ami tucatnyi menekültet szállít, szegényes holmijukkal tömött
málhazsákjaikkal.
Az a legrosszabb, hogy senki nem ért semmit. Ha létezne Isten
vagy Allah, ő is kínban lenne, hogy magyarázattal szolgáljon erre
a sok csapásra, nem igaz?
Semmibe révedő szemmel közlöm Gloriával, hogy elegem van
az élet váratlan fordulataiból. Hamarosan tizenegy éves leszek,
és nem ismerek mást, csak menekülésszerű elindulásokat,
elkapkodott búcsúzkodásokat, elszakadásokat. Ha ez így megy
tovább, leugrok a teherautóról, megvárom, hogy lelőjenek a
katonák, és kész.
– Á, valóban? – kérdezi Gloria. – És aztán?
– Aztán halott leszek. Egyértelmű.
– Azzal előrébb leszel, annyi biztos.
A teherautó hátsó részét takaró ponyva hasadékán át látom,
hogy egy sűrű erdő mellett haladunk el. Olyan sötét van benne,
mint a tyúk seggében. Mi lenne, ha leugranék? Talán
elrejtőzhetnék, és százhét évig is ellakhatnék benne, mint a
medve…
– És az anyád? Rá nem gondolsz? – dünnyögi Gloria. – Azt
hiszed, örülne neki, ha megtudná, hogy meghaltál?
– Az anyám nem ismer. Tesz rá, hogy meghaltam-e vagy se.
És még az is előfordulhat, hogy ő is meghalt…
– Cöcöcö! Jeanne Fortune nem halt meg. Él.
– Honnan tudhatod? Azért mesélsz nekem mindenféle
történeteket, hogy élni kényszeríts, mi? Gloria összefonja a
mellén a karját. Gondolkodik, miközben a teherautó cikkcakkban
kerülgeti a pocsolyákat. Körülöttünk a többi menekült aludni
próbál. Ömlesztve hányódnak a padlón. Mint valami árucikkek.
– Ülj le ide, és maradj nyugton! – mondja Gloria. – Valami
nagyon fontosat akarok neked mutatni.
Gyanakvó vagyok. Mi ez már megint? Gloriának más titkok is
lapulnak még a dobozában?
– Nem a dobozomban, Monsieur Blaise. A zsebemben.
Dühös vagyok, de azért leülök. Odakinn esik, és mi a semmi
közepén döcögünk. Hogy őszinte legyek, inkább maradok fedél
alatt Gloriával, még ha idegesít is.
A kabátja alá nyúl, és egy gyűrött borítékot húz elő.
– Nesze, nyisd ki!
Széthajtom a papírlapot. A bal fölső sarokban színek: kék,
fehér, piros. És egy női fej. Alatta franciául írt sorok. Hiába
tanultam meg a katalógusomból a leggyakrabban használatos
szavakat, a más ábécé miatt nem tudom elolvasni, mi van
odaírva.
– Mi ez?
– Egy hivatalos irat – feleli Gloria egy titkos ügynök
hanghordozásával. – A Külügyminisztériumtól. Látod azt a
képecskét ott fenn? Az Franciaország emblémája. Alatta az áll:
Szabadság Egyenlőség Testvériség. Lefordíttattam Ha bácsi
egyik barátjával.
– Tényleg?
– Tényleg. És tudod mit írnak benne?
Szünetet tart, és olyan áthatóan néz rám, hogy libabőrös
leszek tőle.
– Azt írják benne, hogy anyád él, Monsieur Blaise. Jeanne
Fortune személyesen! Ott áll benne fehéren-feketén! És tudod
mit? A Mont-Saint-Michelen lakik. Ez hivatalos tény.
Akkora szemeket meresztek, mint egy csészealj. Ez a papír
Franciaországból érkezett! Az anyámról van benne szó! A Mont-
Saint-Michelt említik benne! Zaklatottan bámulom a lapot, olyan
erős érzések kavarognak bennem, hogy legszívesebben
elbőgném magam. Gloria kiveszi a kezemből, és visszateszi a a
borítékba: nehogy a végén még elkallódjon, vagy kivigye a huzat.
– Ne aggódj! – mondja. – Az utazás hosszabb és nehezebb lesz,
mint hajóval, de jó úton járunk.
Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, és nem tudom
eldönteni, szomorú vagyok-e, elégedett, vagy mi. A szívem úgy
megduzzadt, akár egy szivacs.
– És Fatima? – kérdezem. – Szerinted megtalálja a nagynénjét
Szaúd-Arábiában? Szerinted boldog lesz ott, abban a
homokrengetegben?
– Inch Allah – feleli Gloria.
A karjába vesz, mint amikor kicsi voltam. Simogat, ringat, és
én megvigasztalódom attól, hogy magamba szívom az illatát, a
mosópor- és teaillatot, ami balzsamnál jobban enyhíti a
bánatomat.
– Rajta… aludjál, kicsi csoda – suttogja. – Holnap szebb lesz az
élet.
22

ELÉG MEGNÉZNEM AZ ATLASZOMAT a 67. oldalon, hogy megértsem:


a Fekete-tenger komoly akadály. Ha nem terpeszkedne ott, ahol,
a Kaukázus sokkal közelebb lenne Európához. De hát egy tengert
nem lehet csak úgy eltörölni, és errefelé még egyetlen
mérnöknek sem jutott eszébe, hogy alagutat ásson alatta, hogy
vonatok közlekedhessenek benne. Ezért kell nagy kerülőt
tennünk, átkelni több országon, több határon, ami veszélyes.
Nem tudom, ki találta ki a határokat, Isten, Allah, vagy ki, de
szerintem nem volt valami jó ötlet. A határon, még ha hivatalos
útleved van is, szabályszerű fényképpel, le kell ugranod a
teherautóról. A háború miatt van így. Ellenőrzés. Szögesdrót.
Kutyák. Kamerák. Lehetetlen átjutni egy rakás éhes
menekülttel. Gyerünk, sipirc! A sofőr nem megy tovább. Azok,
akik szerencsét akarnak próbálni, kövessék ezt az embert, ő úgy
ismeri az utat, mint a tenyerét, ő majd vezet titeket.
– És utána? – kérdezzük.
– A teherautó majd felvesz benneteket a túlsó oldalon, minden
ki van itt találva! Gyerünk, gyerünk!
Mivel nincs más választásunk, lekászálódunk. Az Ember
vezetési díjat szed, amit dollárban, halál pontosan kell leperkálni
neki, aztán elindul velünk az erdőbe.
Úgy tizenöten lehetünk, libasorban követjük az Embert, aki az
elemlámpájával tör utat nekünk. Körülöttünk az éjszaka kitátja
sűrű és fenyegető száját; ha csak kicsit is eltávolodnánk, képes
lenne szőröstül-bőröstül elnyelni minket. De ha akarunk valamit,
némán szenvednünk kell, nem igaz? Így hát megyek tovább, a
bokám meg-megbicsaklik, megpróbálok megfeledkezni a
félelemről, a fáradtságról és az éhségről; hozzá vagyok már
szokva.
Esik. A sár dagonyává válik a cipőnk talpa alatt, és ha
kíváncsiak vagytok a véleményemre, fölösleges volt lecsutakolni
magunkat a közfürdőben, ha a végén úgyis minden
ellenőrzőpontnál újra és újra koszosak leszünk az erdőben.
– Cöcöcö! Hagyja már abba a morgást, Monsieur Blaise, és
menjen tovább csöndben, OK?
Azért azt nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz szabadnak
lenni. Nem beszélve arról, hogy a nyirkos levegő és a málha súlya
miatt Gloria újra köhögni kezd. Görcsbe rándul a gyomrom,
ahogy meghallom ezt a rettenetes kutyát csaholni a mellkasában.
– Franciaországban vannak jó orvosok?
Gloria csípőre tett kézzel megáll, levegő után kapkod.
– Nincs szükségem orvosra. Ez semmiség… Csak rám tört a
köhögés.
Még hosszú-hosszú órákon át kutyagolunk a fák között. A
lábunk ide-oda csúszkál, kavicsok, száraz faágak, láthatatlan
dolgok gördülnek ki alóla. Hogy bátorságot öntsek magamba, a
gyakran használatos szavakat ismételgetem:
Bonzsúrzsövudréünsambr. Jó napot, egy szobát szeretnék.
Upüizsetruvéönbonresztoran? Hol találok egy jó éttermet?
Pardonmöszjőzsövudréalléáláturefel. Bocsánat, uram, az Eiffel-
toronyhoz szeretnék eljutni.
Később egy falu széléhez érünk, és az Ember azt mondja,
rejtőzzünk el, ott, abban a pajtában és várjunk. Kis csapatunk
összebújik, hogy melegítsük egymást, én végül el is alszom.

Amikor kinyitom a szemem, már felkelt a nap. Gloria a többi


menekülttel beszélget, hogy mitévők legyünk? Várjunk még?
Induljunk neki? Megkérdezem tőle, hol van az az Ember, azt
mondja, eltűnt. Zsebre vágta a dollárjainkat és lelécelt anélkül,
hogy megtartotta volna az ígéretét. Egész egyszerűen egy
szemétláda, egyedül kell boldogulnunk.
Fáradt szemmel kitámolygunk a pajtából, és elindulunk befelé
a faluba. Az utca tele van eldobált, lyukas autógumikkal és üres
benzineskannákkal. Az első élőlény, amivel találkozunk, egy
sárga szőrű kutya: odajön és megszaglász minket. Aztán, ahogy
haladunk tovább, sorra nyílnak ki az ajtók. Gyerekek bukkannak
elő, majd nők és öregek, egyetlen szó nélkül bámulnak minket,
mintha a Marsról pottyantunk volna ide.
Az utca végén csapatba verődött férfiak állnak. Az arcuk
viaszszínű. Csikket szívnak, köpködnek, egyiküknek puska van a
hóna alatt. Akaratlanul is a kalasnyikov jut eszembe, amely
megölte Fatima édesapját az imaszőnyegén. Megborzongok.
– Menekültek? – kiáltja oda nekünk a puskás férfi, amikor a
csoportosulás közelébe érünk. – Honnan jönnek?
Elmeséljük nekik Szuhumit, a zavargásokat, a teherautót, a
gyaloglást az erdőben, és az Embert, aki zsebében a
dollárjainkkal faképnél hagyott minket.
– Az embercsempészekben nem szabad megbízni – sóhajt fel a
férfi. – A nyomorúság vámszedői! Alig egy hónap alatt már
harmadszor fordul elő ilyesmi!
A csoport komoran bólogat, és én már nem félek a puskától.
Látom, hogy ezek az emberek egyszerűen csak szegény
parasztok, akik próbálnak megbirkózni az élet váratlan
fordulataival. Azt mondják:
– Túl sokat nem tehetünk magukért, de jöjjenek.
Egy nagy barakk ajtajához vezetnek, ahová mindnyájan
becsődülünk. Benn meleg van, a falak között finom
bergamottillat lebeg. A helyiség végében bekapcsolt tévé.
Egy bábuska int, hogy üljünk le a ládákra. Mintás kis
poharakba teát tölt, aztán gőzölgő lepényt tesz elénk meg egy-
egy tányér főtt káposztát. Ha kíváncsiak vagytok a
véleményemre, ez a világ legízletesebb lakomája.
– Látod – mondja Gloria –, sosem szabad teljesen feladni a
reményt az emberi fajt illetően. Ha egy ember fellök, találsz majd
tíz másikat, aki segít felállni. Rendben?
– Rendben.
A tévé egyszer csak Szuhumiról mutat képeket: katonai
csapatokat, tankokat, repülőgépeket, lángokban álló házakat. A
menekültek csoportja, ahogy meglátja, abbahagyja az evést, a
bábuska pedig feljebb csavarja a hangot, hogy hallhassuk a
híreket a háborúnkról. Fürkészve bámulom a képernyőt, abban
reménykedve, hogy a menekülő emberek tömegében
megpillantom Fatimát és Nurt, de minden túl gyors. A végén egy
gyakorlóruhás katona jelenik meg a kamera előtt.
Gloria felpattan, olyan hirtelen, hogy feldönti a teáját, a pohár,
bling, a földre gurul.
– Mi baj? – kérdezem.
Nem válaszol. Remeg.
Odamegy a tévéhez, miközben a gyakorlóruhás férfi felnőtt
szavakkal beszél a mikrofonba. Én csak azt látom, hogy a neve
megjelenik a képernyő alján: Zemzem Dabajev. Gloria elsápad, a
szeméből csorogni kezd a könny.
Odamegyek hozzá. Megfogom a kezét. Soha nem éreztem még
ilyen hidegnek!
– Mama? – mondom.
Odahajol hozzám, azt suttogja, „Kumail”, és összecsuklik a
barakk padlóján.
23

AMIKOR AZ EMBER MÉG tizenegy éves sincs, sok olyan dolog van,
amit lehetetlen megértenie, többek között a szerelemmel, a
háborúval, a szakadárokkal, a nemzetek stratégiai érdekeivel
meg Zemzem Dabajevvel kapcsolatban. Ezek miatt roskadt össze
Gloria a barakk padlóján, de többet most nem mondhat. Amikor
majd nagy leszek, akkor talán elmagyarázza.
– De nem most, Monsieur Blaise… Nem most.
Most, ha törik, ha szakad, folytatnunk kell az utunkat, és ha
még egy kérdést felteszek Zemzemmel kapcsolatban, kitekeri a
nyakamat, érthető?
– OK.

A falut egy szekéren hagyjuk el, amit a puskás férfi hajt. Egy
sötét völgy mélyéig fuvaroz bennünket, ami olyan, mintha
baltával hasították volna ki a környező hegyek oldalából: most
már igazán Oroszországban vagyunk. A vezetőnk elköszön
tőlünk, majd visszaindul a falujába, a menekültek csoportja pedig
szétszéled, ki-ki a maga sorsát követi, inch Allah.
Gloria és én gyalog megyünk tovább. Vagy amikor ránk
mosolyog a szerencse, stoppal. Teherkocsikon, ütött-kopott
személyautókon, végig az utakon, folyók, mocsarak mentén…
Rögtönzött menedékekben alszunk, melyek nem nagyon
nyújtanak védelmet. Gyakran fázom, ilyenkor Fatimáról
ábrándozom, elképzelem Szaúd-Arábia homokdűnéi között, és ez
felmelegít.
Mindent összevetve Oroszországról annyit mondhatok, hogy
sok duzzasztógátat lehet látni, de nem túl sok embert.
Az ukrán határon nincs szögesdrót. Csak fegyveres őrök és
kutyák. Gloria egyezséget köt egy félig üres turistabusz
sofőrjével. Az utolsó dollárjainkért cserébe csatlakozhatunk az
utasokhoz, akik fényképezőgéppel a nyakukban bóbiskolnak az
üléseiken. Amikor az ember látta a háborút, a bombákat, különös
dolog turistákkal találkozni. És ha kíváncsiak vagytok a
véleményemre, szerintem jobban tennék, ha máshová
mennének fényképezni.
– Lássuk, jól végezte-e a munkáját Ha bácsi! – súgja oda
Gloria, és a kezembe nyomja az útlevelemet.
Belelapozok, szemügyre veszem a portrémat, amin kis
párizsiként feszítek, tisztán, jól fésülten, nem tetvesen, nem
bolhásan. Minden stimmel, biztos vagyok benne. Mégis elfog egy
kicsit a remegés, amikor a határőr elkezdi átvizsgálni a buszt.
Zömök fickó, előírásszerű egyenruhában, bikanyakkal és
birkatekintettel, ami halványan Sztambekére emlékeztet.
Mintha ő is elhagyta volna valahol az eszét; ez a mi szerencsénk.
– Franciák? – kérdezi tőlünk oroszul.
Lelkesen bólogatunk, de látom rajta, hogy tétovázik a Ha bácsi
rajzolta pecsétek fölött. Ekkor odahajolok Gloriához, és
gondolkodás nélkül darálni kezdem neki a leggyakrabban
használatos szavakat, amiket a katalógusból tanultam. Az egész
egy nagy zagyvaság, aminek az égvilágon semmi értelme, de
erről a határőrnek fogalma sincs. Az is elképzelhető, hogy még az
Eiffel-toronyról meg a soissons-i vázáról se hallott! Rám bámul a
birkaszemeivel, aztán Gloriára, majd megint rám.
Végül becsukja az útleveleinket.
– Üdvözlöm önöket Ukrajnában!
Lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy a busz átmenjen a sorompón
és kissé felgyorsuljon.
– Ezt nevezem! Maga egy két lábon járó szótár, Monsieur
Blaise! – lelkendezik Gloria.
Somolyogva gondolok a halandzsámra, Gloria azonban
szemlátomást komolyan el van ragadtatva a nyelvi bravúromtól.
– Lehet, hogy az emlékezetem mélyén megmaradt egy kis
francia a Szörnyű Baleset óta? – vetem fel. – Lehet, hogy
emlékszem bizonyos dolgokra, csak nem tudok róla?
– Lehet… – dünnyögi Gloria. – Mindenesetre, ha anyád látna,
büszke lenne rád.
Fejemet a vállára hajtom, és behunyom a szemem. Lehet,
hogy ha alaposabban keresgélni kezdenék, előáshatnám Jeanne
Fortune arcát a vastag emlékrétegek alól? Ha koncentrálnék,
talán még a hangját is sikerülne meghallanom?
– És az apámat, mit gondolsz, ismertem? – kérdezem. –
Szerinted hordozott a karjában a Szörnyű Baleset előtt?
Gloria válla egy picit megrezzen.
– Igen, azt hiszem – feleli.
– Azt hiszed, de valójában sejtelmed sincs.
– Amikor az ember nem tudja, elképzeli, Monsieur Blaise. Az is
több a semminél, OK?
Annyi a rejtély a múltam körül, és annyi a bizonytalanság a
jövőmet illetően, hogy beleszédülök, ezért inkább nem is
gondolok nagyon bele. Miközben a busz Odessza felé gurul
velünk, beérem azzal, hogy kiszámolom, hány határon kell még
átmennünk Franciaországig: legalább haton. Hosszú lesz, de csak
az számít, hogy az ember megy egyenesen előre, nem igaz?
24

AZ ODESSZAI RENDEZŐ pályaudvaron egy marhavagon végében


húzzuk meg magunkat. A padló kemény és tehénhúgytól bűzlik,
de én arról álmodom, hogy a Matasin padlásablaka alatt fekszem
Fatimával, és a mindig változatlan csillagokat nézzük.
Ezen az éjszakán ellopják tőlünk a szamovárt és a rádiót. Az
ukrán tolvajok rettentő csendesek, s ez annyira elszomorít, hogy
mindentől elmegy a kedvem.
– Cöcöcö! – mondja Gloria. – A zsák ettől csak könnyebb lett.
Tulajdonképpen jó szolgálatot tettek nekem ezek a tolvajok!
25

BIZONYOS NAPOKON , SAJNOS, árnyékot látok átsuhanni Gloria


szemén. A bánat miatt van. Még ha titkolja is, tudom, hogy
Zemzemre gondol, meg az öt fivérére, Ljubára, gyermekkora
kertjének csodás gyümölcseire. Nincs semmi, amivel
megvigasztalhatnám. Mindössze annyit tehetek, hogy nyafogás
nélkül megyek tovább, és néha Charles Baudelaire-verseket
szavalok, amiket a katalógusomból tanultam.
Ommölibrötuzsúrtüsérirálámer! „Szabadság embere, tengert
imádni hű!”{1 }
26

MOLDÁVIÁBAN VAGYUNK, egy teljesen lapos vidéken, ahol már


kezdenek szűkülni a búzatáblák. Két napja nincs semmi a
gyomrunkban.
Megpillantunk egy tanyát. Lábujjhegyen odalopakodom, és
besurranok a tyúkólba, hogy tojást lopjak. Négyet találok, már
iszkolok is kifelé a zsákmánnyal.
Felbukkan a gazda. Rám kiabál a saját nyelvén. Teljes erőmből
futok, hogy visszaérjek Gloriához, aki a bozótban elrejtőzve vár.
Az üldözőmnek azonban hosszú lába van és vasvillája. Nyakon
csíp. Elcsúszom. A tojások leesnek és összetörnek.
A moldáv gazda megráz, megbök a villával, de engem ez
csöppet sem érdekel, én csak az összetört tojásokat látom, a
szegényes kis vacsoránkat, ami szétfolyik a fűben.
A férfi azzal fenyegetőzik, hogy hívja a rendőrséget: nem kell
ahhoz moldávul tudni, hogy megértsük.
Könyörgök, sírok, foggal-körömmel hadakozok.
Gloria előbújik a rejtekéből. Sápadt, alig áll lesoványodott
lábain. Odalép a gazdához, és két akkora pofont kever le neki,
hogy az élete végéig emlékezni fog rá.
A fickó annyira meglepődik, hogy elereszt.
Gloria üvölt, szégyen egy gyereket bántani, jobban tennéd, ha
felakasztanád magad, vén smucig!
Elnevetem magam a moldáv elképedt ábrázata láttán.
Illa berek, már ott sem vagyunk, indulunk tovább a
szántóföldeken át. Üres hassal, igen, de méltósággal és még
mindig szabadon. Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, nem
született még olyan, aki megállíthatná Gloria Bohème-et!
27

EGY PATAK PARTJÁN megállunk, és a bokrokról bogyókat szedek,


amiknek még nem volt idejük megérni. Ez minden táplálékunk.
Amikor leszáll az éjszaka, letelepszünk egy fa tövébe, és arra
kérem Gloriát, mesélje el a történetemet.
– Megint?
– Igen, megint! Az összes részlettel!
Fejemet a mellkasára fektetem. Tarkóm alatt érzem kiugró
bordáit. Betakargat a birkabőr takaróval, és sóhajt egyet.
– Nyár vége volt, és én apámnál, a vén Vaszilijnél laktam,
akitől a szamovárt kaptam…
– …amit az ukrán tolvajok elloptak tőlünk!
– Ne is gondoljunk rá többet, Kumail! Akkoriban Vaszilijé volt
a legszebb gyümölcsös egész Kaukázusban. Almafák, körtefák…
sok-sok hektár, teleültetve gyümölcsfákkal. Egyik oldalról a folyó
húzódott, a másikról a vasúti sínek…
Felemelem a fejemet és megkérdezem tőle, tudja-e, mit jelent
Zemzem arabul.
– Te tudod? – kérdez vissza csodálkozva.
– ”A víz morajlása” – mondom. – Fatima mondta. Szép, ugye?
Gloria hallgat, s egy jó ideig a patakot hallgatjuk, ahogy a
hullámait görgeti a sötétben. A fák ágai között előbukkannak a
csillagok. A számban érzem a vadon termett bogyók savanyú
ízét, a gondolataim erre-arra kalandoznak.
– Szerintem Zemzemből nagyon fontos ember lett – jelentem
ki. – Ezért beszélt a televízióban. Csak a fontos emberek
szerepelnek a televízióban, nem igaz?
– Nem tudom – motyogja Gloria. – Nem tudom…
A hangja kialszik, mint gyertya a huzatban. Fölösleges
erőltetnem: ma este Gloriának nincs ereje mesélni. Lehunyom a
szemem. Hogy ne féljek annyira a sötéttől és az ismeretlentől,
megidézem a kísérteteimet: Vaszilijt, a kackiás bajuszával, Fotját
és Oleget az atlétavállukkal, Anatolijt, aki kancsalít a
szódásüvegtalpú szemüvege mögött, Jefremet, aki göndörebb,
mint egy bárány, Dobromirt az angyali mosolyával és Ljubát, aki
ha énekel, lágyan hullámzik fekete haja. Bárhová megyek is,
tudom, hogy mindig velem lesznek. És Zemzem is, a titkával és a
katonai gyakorlóruhájával.
Megfogom Gloria kezét, és megpróbálok elaludni, bár fáj a
hasam az éretlen bogyóktól.
28

MIRE ROMÁNIÁBA ÉRÜNK, Gloriáról leolvad minden


gömbölydedség. Szörnyű köhögésrohamok kínozzák, égnek áll
tőlük a hajam. Hiába ismételgeti, hogy erős, mint a fák, már nem
hiszek neki. Sajnos nem tudom románul mondani, hogy
zsöszüimáládézsövudrevodrönmédszen, nem beszélve arról,
hogy nem is lenne miből kifizetni a gyógyszereket.
Ezért míg ő egy padon pihen, én úgy döntök, dolgozni megyek.
Ahogy arra a Kopekoska áruházban tanított, leülök a piacon a
földre, és kinyújtom a kezem.
Mielőtt még egyetlen pénzdarabot is begyűjthetnék,
körbevesz egy csapat gyerek. Nem beszéljük ugyanazt a nyelvet,
de a sértegetéshez nem kell tolmács. Azt mondják, húzzak el
innen, nem otthon vagyok. Egyikőjük fülbevalót visel meg egy
csomó karkötőt: ő a bandavezér. Ellök. Amikor felállok, Emil és
Abdelmalik jut eszembe: „Ha nem verekszel, véged!”. És máris
egyik lábamról a másikra billegek, az ökleimet az arcomhoz
emelem. Puff! Egy ütés a levegőbe. És durr! egy rúgás. Lábaim
ollóznak, járnak, mint a motolla, egy kivédhetetlen horgot lódítok
a Fülbevalós arcába.
A kör széjjelebb húzódik. Fülbevalós a földön, elterülve. Az
orrából folyik a vér, s nekem mindjárt ellátják a bajomat, attól
tartok. Már fel is készülök rá, de ahelyett, hogy rám rontana, a
Fülbevalós elneveti magát.
Annyira nevet, miközben vérző orrát a pulóvere ujjába
törölgeti, hogy a többiek is utánozni kezdik: most aztán már
semmit se értek. A végén Fülbevalós felemeli az egyik
hüvelykujját, ami azt jelenti, „bravó”, és megkérdezi, hogy
hívnak.
Lazítok a készültségen. Kicsit még habozok, de aztán kibököm:
– Kumail.
Fülbevalós hív, hogy menjek vele, de én Gloriára mutatok, aki
elaludt a padon. Felvonja a szemöldökét.
– Mama?
Bólintok.
Fülbevalós gondolkodik, aztán elmosolyodik. A kezével
mutogat, hogy „enni”, s közben tökéletes franciasággal
ismételgeti, hogy „OK, OK!”. Ekkor megértem, hogy új barátot
szereztem, és szaladok, hogy felébresszem Gloriát.
Így kerülünk a cigánytáborba.
29

A CIGÁNYTÁBORT EGY CSOMÓ lakókocsi alkotja, egy


folyókanyarulatban állították fel őket, nem messze egy
cementüzemtől, amely engem a szuma-szulai villanykörtegyárra
emlékeztet. Van itt minden: kutyák, disznók, tyúkok, rozoga
autók, összegubancolódott elektromos vezetékek, fák között
száradó ruhák. Gyerekek futkároznak, asszonyok beszélgetnek,
közben kosarat fonnak. Rögtön látszik, hogy ezek az emberek
meg tudnak birkózni az élet váratlan fordulataival.
A vajdát Babiknak hívják. Bölcs ember, fekete kalapja van és
tetoválások a karján. Születése óta annyit utazott, hogy a világ
összes nyelvét beszéli, többet ér, mint egy enciklopédia.
Fülbevalóssal együtt invitál minket a lakókocsijába, leülünk az
egyik padra. Babik hosszú perceken át szótlanul figyel
bennünket. Hunyorog, főleg, amikor Gloria köhög, és azon
tűnődöm, vajon mire várhat. Hogy csináljak valamit,
megmutatom neki az útleveleinket. Erre elneveti magát.
– A papírok a hivataloknak kellenek! – mondja. – Tedd el!
Engem csak az érdekel, hogy halljam a lelkedet.
– Hogy hallja a lelkemet?
– Úgy biz’ ám!
– De hát azt… hogyan?
Babik összefonja tetovált karjait.
– Tudsz énekelni?
Szontyolodott képpel rázom meg a fejem.
– Tudsz muzsikálni?
Elmesélem neki a hegedűórákat Fatimával és az én szánalmas,
fülsértő cincogásomat.
– Jó… – sóhajtja Babik – Mesélni tudsz?
Felcsillan a szemem. Azt igen, azt tudok!
– Remek, hallgatlak – mondja.
Egy olyan vajdának, mint amilyen Babik, fölösleges hazudni,
ezt azonnal látja az ember. Így hát az igazságot mondom el
magamról, Gloriáról, Jeanne Fortune-ről és a vonatbalesetről.
Beszélek a milíciáról, a harangról az előtető alatt, Abdelmalik
haláláról, a háborúról, a tó mérgezett vizéről, az üvegporról,
amely mélységes mélyen belepi a tüdőt; beszélek neki az
utazásunk minden állomásáról a Pszezkaja folyótól addig a faluig,
amelynek a piacán betörtem Fülbevalós orrát, és minden
emberről, akivel találkoztam, akit megszerettem, aztán pedig
elveszítettem. A lista hosszú, de Babik egyszer sem szakít félbe.
A végén kijelenti:
– Szép a lelked, Kumail. Bátor és üde, mint a harmat. Gloriáé
viszont törékeny és fáradt. Pihenésre van szüksége.
Fülbevalóshoz fordul, és utasításokat ad neki cigányul. Aztán
rám néz és hozzáteszi:
– Nuka lakókocsijában fogtok aludni. A védelmem alatt álltok
mindaddig, amíg csak szükséges.
Gloria túl kimerült ahhoz, hogy mosolyogjon, de érzem, hogy
megkönnyebbült. Milliószor megköszönöm Babiknak, Fülbevalós
pedig elvezet minket Nukához, aki a tábor végében lakik, a
legutolsó kocsiban, egy szomorúfűz alatt.
Nuka aprócska asszony, se nem öreg, se nem fiatal, vörös haja
kilóg a kendője alól. Gloriát egy elnyűtt bársonykanapéra fekteti,
ami tele van macskaszőrrel.
Nuka kézfejét festett kacskaringók díszítik. Ugyanolyan jól
beszél oroszul, mint Babik. Régen a felesége volt. Most már nem.
Most már senkinek nem a felesége, szabad asszony.
Nuka a fák, a felhők, a rovarok és a föld nyelvét is beszéli.
Előtte semmi sem ismeretlen. Még a tudatunkban kísértő titkok
sem. Szükségtelen bármit is mondanom neki Gloria lelkével
kapcsolatban. Kezét előbb a homlokára teszi, majd a torkára, a
mellkasára, s kis idő múlva határozott hangon odaszól nekünk:
– Menjetek ki, gyerekek! Gondoskodnom kell erről az
asszonyról.

Az életben többször volt már szerencsém, amint azt ti


magatok is láthattátok. Erre a napra, ott Nuka lakókocsijában,
különösen érvényes ez. Ela ugyanis nem tanulok meg bokszolni
Abdelmaliktól, nem töröm be Fülbevalós képét, akkor nem
találkozunk Nukával, és azt hiszem, akkor Gloria halott lenne.
És ha Gloria meghal, én magam is ott haltam volna meg
mellette, ez a színtiszta igazság.
30

A CIGÁNYTÁBORBAN AZ ÉLET arra hasonlít, amilyen a Nagy Házban


volt. Huzat van, azzal fűtünk, amivel tudunk, az asszonyok
lavórban mossák a ruhát, tartunk a rendőrségtől és a folyó
áradásától. De ami a legfontosabb: újra gyerekként tudok
játszani.
A legjobb barátom Fülbevalós, de ott van Angelo is, meg Titi,
Sara, Panch és Nanos. Megtanulok velük halászni, nyúlcsapdát
állítani, táncolni, énekelni és roma nyelven beszélni.
Megmutatják nekem, hol lehet a legjobban koldulni, hogy lehet
átmászni a gyár falán, hogy pár zsák cementet lopjunk, amit
aztán átadunk Babiknak a közösség szükségleteire.
Esténként a férfiak nagy tüzet raknak. Aztán fogják a
harmonikát, gitárt, hegedűt, és órákon át játszanak, sziluettjük
árnyjátékként rajzolódik ki a lángok előtt. A földön kuporogva
hallgatom őket, mozdulatlanul, akár egy kavics. A zenéjüktől
egyszerre vágyom élni és meghalni. Mintha kihúzná a szívemet a
mellkasomból, akár egy pecabot horga.
– Sírsz? – kérdi tőlem Fülbevalós.
– Dehogyis! – törlöm meg a szemem.

Éjszaka Nuka lakókocsijában minden békés. Egy kis zugban


alszom az öreg macskával, aki átpasszolja nekem a bolháit. Gloria
a bársonykanapén fekszik, és a betegséggel harcol.
Nuka tudja, milyen orvosság kell a bajára. Az erdő mélyen
gyógynövényeket szed, aztán egy lábasban főzni kezdi őket, az
illat arra az időre emlékeztet, amikor Szuki és Maja ápoltak. Ha
én meg tudtam gyógyulni, Gloria is meg tud, nem igaz?
Azt mondom neki:
– Pihentesd csak a lelkedet, OK? Meg kell erősödnöd!
Énfelőlem nyugodt lehetsz, én remekül megvagyok itt. Babik jó
vajda.
Gloria a szemével mosolyog.
Alig tud beszélni.
Olykor megragadja a kezemet, megszorítja, ez minden.
31

ELÉRKEZIK A NYÁR. A folyóban fürdök, és Fülbevalós megtanít a


víz alá merülni. Lefröcsköljük a lányokat, olyan éles a
visongásuk, mint a madarak csipogása. Hasam szinte a meder
alját súrolja, addig úszom, míg hiányozni nem kezd az oxigén.
Nem félek a haláltól.

Néha Fülbevalós azt mondja, „pszt!”, s lábujjhegyen a nádashoz


osonunk, mögüle rálátunk a lapos kövekre, ahol a lányok
sütkéreznek. Úgy lapulunk, mintha vadászaton lennénk, és ha
szerencsénk van, egyikük leveszi a bikinifelsőjét.
Amikor visszamegyünk a lakókocsikhoz, furcsán érzem
magam, és Fülbevalós is csak hallgat.
Egy augusztusi napon gyermek születik a közösségben, és ez
mindannyiunknak felemelő pillanat. Tökéletes a csend, amikor
Nuka odalép a bölcsőhöz, amelyben a baba alszik. Szemügyre
veszi a picurka tenyereket. Majd hangosan bejelenti:
– A jövendő szép! Ez a gyermek száz évig fog élni!
Mindenfelől üdvrivalgás hallatszik, és hajnalig táncolunk, hogy
megünnepeljük az eseményt.
Másnap megkérem Nukát, nézze meg Gloria tenyerét. Nuka
lehajol, megvizsgálja, végül valamit Gloria fülébe súg.
Dobogó szívvel ülök a dívánnyal szemben, várom, hogy Nuka
elmenjen, és megtudhassam a jövőnket.
– Nos? – kérdezem.
Gloria megsimogatja a hajamat.
– A jövendő szép, Kumail. Nuka azt mondja, olyan sokáig fogok
élni, ameddig szükséges.
– Száz évig?
– Addig, amíg szükséged lesz rám.
Megkönnyebbülten felsóhajtok:
– Nekem mindig szükségem lesz rád!
– Cöcöcö – sóhajtja Gloria.
Csókot dob nekem, és azt mondja, menjek játszani, s én már
szaladok is Fülbevalós után a folyóhoz. Igen, a jövendő szép! S
gyermeki gondtalanságom erős falat emel a szorongás és közém.
De egy idő után szükségképpen a nyár is véget ér.
32

ELJÖTT AZ ŐSZ. AZ első fagyok megdermesztik a tócsákat a


lakókocsik kerekei között, a mosott ruhát is be kell szedni.
Hamarosan a hó is leesik.
Gloria jobban van, erőre kapott, a kutya már nem csahol a
mellkasában. Nukának nem kell több gyógynövényt gyűjtenie.
– Gloria lelke még törékeny. De folytathatjátok az utat –
mondja biztatóan.
A táborban mindenki indulásra készülődik. A cigányok sosem
maradnak sokáig ugyanazon a helyen, ide-oda vándorolnak a
földön, a napot és a szerencsecsillagjukat követve, mert a sorsuk
így akarja.
– Irány dél! – sóhajtja Fülbevalós, miközben elpakolja a
horgászfelszerelését.
Én is sóhajtok egyet. A dél azt jelenti, hogy el fogunk válni, és
erősnek kell lenni, hogy kiálljuk a próbát – mint mindig.
Fülbevalós még egyszer utoljára kivisz a mezőre, hogy
megkeressük a nyúlcsapdákat. Egymás után szedegetjük fel a
hurkokat. Az utolsóban egy kis nyestet találunk. Nem tudott
elmenekülni, kimúlt a kimerültségtől.
Fülbevalós meglazítja a hurkot.
– Vigyázz magadra, Kumail testvérem! – mondja. – Ott,
nyugaton, az embereknek állítanak csapdát. Ha fennakadsz,
ketrecbe zárnak és meghalsz. Úgy, mint ő.
A nyest testét fűágyra helyezi. Csöndesen állunk, vállunk
összeér.
Az indulás napján kiveszem Oleg hegedűjét a zsákból, és
megkeresem Babikot.
– A húrok furák ugyan, de azért tudsz majd játszani rajta,
igaz?
A vajda megsimogatja a hegedű fáját. Megpendíti a húrokat.
– Ez nagyon értékes ajándék, Kumail. Valahányszor játszani
fogunk rajta, rád gondolunk majd. Így továbbra is hallani fogjuk a
lelkedet.
A szívem összeszorul, mert Fatimára gondolok.
– Ha látsz egy gyönyörű lányt, aki közelebb megy hozzátok,
hogy hallgassa ennek a hegedűnek a hangját, ha a szeme csukva
lesz, és ha szebben énekel, mint bárki más, mondd meg neki,
hogy nem felejtettem el, rendben?
Babik elmosolyodik, és megígéri, hogy átadja az üzenetet.
Megcsókolom szúrós arcát. Aztán gyorsan megyek is, nehogy
elsírjam magam.
A lakókocsikat az autókhoz kapcsolják, és a karaván elindul.
Panch, Titi, Sara, Angelo és Nanos az ablakhoz tapadnak, hogy
még utoljára lássanak. Gloriával integetünk nekik. Fülbevalós
eltűnt, jobb is így.
Mi is sietve elindulunk nyugat felé, a torkunkat gombóc
fojtogatja, ismét az a szörnyű érzés motoszkál bennünk, hogy
valamit az út szélén hagyunk magunkból. Csöndben prédikálok
magamnak: „Gyerünk, csak semmi nosztalgiázás, csak semmi
nekibúsulás, az istenfáját neki! Nézz egyenesen magad elé,
fiacskám, a jövő szép!” És minden maradék reményemet
összekaparom, hogy elképzeljem a hólepte Eiffel-tornyot, és
anyámat, aki a Mont-Saint-Michel aranyozott angyala mellett
vár rám.
Egy meredek kaptató tövében egyszer csak észreveszem,
hogy gyorsabban haladok, mint Gloria. Visszafordulok, és azt
mondom neki:
– A málhazsák most már nem túl nehéz, és meg is nőttem.
Hadd vigyem én!
Gloria fürkészve néz rám.
– Cöcöcö! Biztos vagy benne?
Megmutatom neki a karomat, ami megerősödött, és a lábamat,
ami több centimétert nyúlt. Gloria szeme kikerekedik.
– Még ilyet! Igazad van!
Azzal habozás nélkül leteszi a zsákot a földre.
Hű, milyen büszkén emelem a vállamra! Lelkesedéstől fűtve
kijelentem:
– Nemsokára olyan erős leszek, mint Fotja és Oleg!
– És akkora bajuszod lesz, mint Vaszilijnek! – teszi hozzá
kacagva Gloria.
Én is vele nevetek, mert nehezen tudom elképzelni magam
szúrós arccal.
– Szerinted az anyám meg fog ismerni? – kérdezem.
– Egy anya mindig megismeri a fiát, Kumail.
Egy lendülettel kapaszkodom fel az emelkedőn, s mikor felérek
a tetejére, elfog a nyugtalanság. Megvárom Gloriát, hogy
kezemet a kezébe csúsztassam.
– Még ha nagy leszek, akkor is mindig szükségem lesz rád,
ugye?
Gloria nem felel. Lassan veszi a levegőt, ahogy megy, mintha
takarékoskodni akarna vele, és én azért fohászkodom, nehogy
Nuka jövendölése téves legyen.
– Amire mindenkinek szüksége van, Kumail, az egy
biztonságos hely, ahol élhet. Gyerünk, meséld el nekem még
egyszer, amit Franciaországról tudsz.
Az ő tempójában folytatom az utat. És csak beszélek, beszélek
és beszélek. Minden egyes szó csodákat fakaszt a látóhatáron.
33

GYERMEKKOROM UTOLSÓ EMLÉKE egyben a legfájdalmasabb is.


Szeretném elfelejteni, kitépni az emlékezetemből, mint
gyomnövényt a kertből, de képtelenség.
Hát lássuk. A magyar határ közelében történt, a zöld atlaszom
47. oldalán. Egy görög kamionos kitesz bennünket egy autópálya
mellett, a parkolóban. Pedig Gloria megegyezett vele. Csakhogy
a fickó fél a vámellenőrzéstől, nem akar bennünket tovább
bújtatni a fülkében, az ágyát rejtő függöny mögött, ezért aztán
sorsunkra hagy minket, inch Allah.
Sötét van és hideg szél fúj. Hogy menedéket keressünk,
bemegyünk a benzinkútra.
Nagyon szeretem ezt a fényben úszó helyet, ahol bárki
ingyenesen használhatja a mosdót, ihat a csapból,
megmelegedhet az elektromos kézszárítónál, és megcsodálhatja
az édességekkel teli polcokat. Így van ez a szabad és
demokratikus országokban: bemész, senki nem kérdez tőled
semmit, szép nyugodtan sétálgathatsz a sorok között. Ha fáradt
vagy, leülhetsz a műanyag székekre, senkit nem zavar.
– Ülj le! – mondja Gloria. – Ne mozdulj! Tégy úgy, mintha nem
is léteznél. Megpróbálok megegyezni valaki mással, OK?
– OK.
Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, Gloria szerintem az
egyezkedés királynője. Először is bizalmat ébreszt. Aztán meg
nagyon udvariasan beszél. És utána az emberek mindig
hajlandók segíteni nekünk, mint például az a férfi a Matasinban,
meg az összes szekeres, autós, busz- és teherkocsisofőr, akik a
Kaukázustól idáig hoztak minket.
Figyelem, ahogy odamegy a pulthoz, ahol a kamionosok
kávéznak. Arról a műanyag székről, amin ülök, nem hallom, mit
mond nekik. Csak a mosolyát látom, azt, ahogyan igyekszik szép
és megnyugtató lenni. A sofőrök kimeresztett férfiszemmel
bámulnak rá. Arrébb húzódnak, hogy helyet csináljanak neki a
pultnál, és az egyik kávét rendel neki. Aztán jól elnevetgélnek
együtt, és megállapítom, hogy Gloria arca kipirosodott a forró
kávétól.
Sokáig beszélgetnek, én pedig betartom az utasításokat, meg
se moccanok a székemen, megpróbálok olyan észrevehetetlen
lenni, akár egy kísértet. Mindenfélén gondolkodom, ami eszembe
jut, hogy mit csinálunk majd, amikor Franciaországban leszünk,
például vajas croissant-t eszünk és camembert sajtot. Azért
gondolok ilyesmire, mert persze most is éhes vagyok, és
szeretném, ha Gloria igyekezne, különben le fogok fordulni a
székről.
Végre meglátom, amint kart karba öltve a benzinkút kijárata
felé indul az egyik sofőrrel. No, több se kell nekem, gyorsan
felkapom a zsákot, hogy utánuk vessem magam, de ő
parancsolóan odaint, ami azt jelenti: „Ne! Maradj ott! Mindjárt
visszajövök!”
Bosszúsan leteszem a zsákot a lábamhoz, és újrakezdem a
várakozást. Csakhogy most már feszélyezve érzem magam
egyedül a körülöttem jövő-menő felnőttek között. Hogy
nyugodtnak mutatkozzam, előveszem a zsákból a katalógusomat.
Annyit lapozgattam, hogy már-már lapjaira hullik. De éppen
ezért fejből tudok minden apró részletet a Bastille bevételéről,
Napóleonról, aki Szent Ilona szigetén halt meg, a metróról, és
Coco Chanelről, aki a francia elegancia szimbóluma. Tudnám
használni az automata utcai vécéket, amiket „sanisette”-nek
hívnak, felismernék egy Citroen 2CV-t és a százfrankost Eugene
Delacroix fejével. El tudnám mondani nektek a Galeries
Lafayette nyitvatartási idejét, és hogy mekkora sebességre
képes a Párizs és Lyon között közlekedő szuperexpressz, ami a
technika csúcsteljesítménye. Még a Loire menti kastélyokat is fel
tudnám sorolni: Chambord, Azay-le-Rideau, Chenonceaux,
Amboise… De mire jó mindez, ha Gloria az idők végeztéig itt
hagy ezen a benzinkúton?
Mi a csudát csinálhat azzal a kamionossal, az istenfáját neki?
Amikor az aggodalmam már az elviselhetetlenségig fokozódik,
megjelenik az ajtóban. Egyedül van, zihál, a haja kócos, a kezében
egy doboz száraz sütemény, felugrok.
– Azt hittem, hogy elfeledkeztél rólam! – mondom.
– Cöcöcö, Monsieur Blaise! Tudod jól, hogy sosem felejtelek el!
Hm? Ugye tudod?
Odaadja a kekszet, és közli, hogy minden el van intézve: a
kamionos hajlandó elvinni minket Franciaországba. Vár
bennünket, hogy induljunk.
A katalógusomat és a kekszet berakom a zsákba. Gloria erősen
megmarkolja a vállam.
– Az a gond, hogy kettőnknek nincs elég hely a fülkében –
mondja.
– Akkor hogy csináljuk?
– Ne aggódj, kicsit csalni fogunk. Én elöl maradok a sofőrrel, te
meg szépen beslisszansz a raktérbe.
– Tényleg?
– Igen. Ez az egyetlen lehetőség.
Reszket. Furcsának találom, de ez most nem az a pillanat,
amikor húzhatjuk az időt. Nyugtalan gesztusokkal elmagyarázza,
mit kell tennem:
– Diszkréten követsz a kamionig. Nem szabad, hogy a sofőr
meglásson, megértetted?
– Meg.
– Utána fellopózol a pótkocsira, és elbújsz a végében. És nem
mozdulsz onnan addig, amíg Franciaországba nem érünk.
Megértetted?
Bólintok, még ha a terv nem is nyerte meg a tetszésemet.
Gloria kiveszi Jeanne Fortune útlevelét a zsákból, és rám
parancsol, hogy a többit tartsam magamnál. Ha fázom, majd
beburkolózom Dobromir takarójába. Ha unatkozom, ott lesz az
atlaszom és a katalógusom, OK?
– OK.
Az útlevelemet a dzsekim zsebébe dugja, abba, amit be lehet
gombolni, és a lelkemre köti, hogy nagyon vigyázzak rá, mert ez
a legértékesebb holmim.
– Tudod, hogy mit kell mondanod, amikor kérdeznek?
– Az igazságot mondom: „Blaise Fortune-nek hívnak és a
Francia Köztársaság állampolgára vagyok.”
– Franciául is el tudod mondani?
– Igen. És te?
– Én majd megoldom – kacsint rám. – Tudod, hogy mindig
elintézek mindent!
Gloria nagyon erősen magához szorít, az a benyomásom, hogy
a szívét az én mellkasomban hallom dobogni, mintha egyek
lennénk. Megcsókolja a homlokomat, két oldalról az arcomat,
olyan szokatlan sietséggel, hogy szinte beleszédülök.
– Gyerünk, Monsieur Blaise, nyomás! Azt mondtam a
sofőrnek, hogy indulás előtt még el kell mennem a mosdóba, már
biztosan azon morfondírozik, mit vacakolok ennyit!
Az ajtóhoz trappol, én meg néhány lépés távolságból követem.
Keresztülvágunk a nagy parkolón, ahol több tucat teherkocsi
áll. Átbújok a sövényen és a kerekek között osonok tovább,
közben le nem veszem a szemem Gloriáról. Végre megáll egy
nagy, sáros kamion mellett, amely spanyol rendszámot visel. Ez
lesz az.
A fülke tövében megáll, ahol a sofőr már várja. Felém fordul. A
kocsi hátuljára mutat. Válaszképpen felemelem a kezem,
ujjaimmal a győzelem „V” betűjét formálom. Gloria is így tesz.
Rámosolygok és lábujjhegyen elindulok.
Amikor sikerül elhúznom a reteszt, irdatlan bűz csapja meg az
orrom. A kamion állatokat szállít, és ha kíváncsiak vagytok a
véleményemre, ennél rosszabbat ki se foghattunk volna, de ez
most nem az a pillanat, amikor az ember finnyáskodhat.
Becsusszanok, és klang, behúzom magam mögött az ajtót.
Olyan sötét van benn, hogy az orromig se látok; lehetetlenség
tudni, pontosan milyen állattal is van dolgom. Kaparászást hallok,
röfögést, szuszogást. Tapogatózva botorkálok előre, neki-
nekiütközve a korlátok tartórúdjainak. Abban a pillanatban,
amint a hátsó falhoz érek, felzúg a motor.
Leteszem a zsákot, és leülök a remegő padlóra. Ez az,
indulunk! Beburkolózom a birkabőr takaróba, aztán kibontom a
kekszet: nagy vigasz éhesen korgó gyomromnak. Minden egyes
falatot élvezettel rágcsálok el. Ha egyedül vagy a sötétben, és
dögletes bűz facsarja az orrod, a legkisebb dologból kell erőt
meríteni, máskülönben egykettőre padlót fogsz, és már el is
kaptad a csüggedést.
A kamion rázkódása elringat, és arra gondolok, Gloriának igaza
van: mindig bíznunk kell, és menni az utunkon, ahogy a cigányok
teszik, nem törődve a határokkal.
Arra gondolok, hogy huszonnégy óra múlva Franciaországban
leszünk! A mi végső menedékünkben! Az emberi jogok, Victor
Hugo és Charles Baudelaire hazájában!
Igen, huszonnégy óra múlva véget ér az utazás, és csodálatos
élet kezdődik. Huszonnégy óra múlva elviszem Gloriát sétálni a
Montmartre békés kis utcáira. Végigmegyünk a Champs-
Élysées-n és foszlós croissant-nal tömjük magunkat. És akkor
végre szabadok és boldogok leszünk. Örökre.
34

DE MINT TUDJÁTOK, az álmok gyakran csak álmok maradnak.


Nem jutottam el a Montmartre-ra. Nem kalauzoltam Gloriát az
utcácskák szövevényében. Nem mentünk végig a Champs-
Elysées-n, és nem várt bennünket foszlós croissant érkezéskor.
Vámosok találtak rám a sertésszállítmány között az A4-es
autópályán, Moselle megyében, Sarreguemines közelében, 1997.
december 13-án, amikor a teherjárműveket ellenőrizték.
Kábítószert kerestek vagy csempészárut, ki tudja? Amikor
kinyitották a raktér ajtaját, engem láttak meg. Aludtam, fejem a
málhazsákon, a végén már az ürülék orrfacsaró bűzét sem
éreztem. Amikor az embernek nincs más választása, a
legrosszabb dolgokhoz is hozzászokik, nem igaz?
A benzinkút óta semmit nem ittam. A torkom lángolt, az ajkam
kicserepesedett. A kamionos alig tért magához, akkora szemeket
meresztett, mint a csészealj, és spanyolul szentséglit.
A vámosok a grabancomnál fogva megragadtak, úgy
ráncigáltak ki az állatszállító autóból. Még nem ébredtem fel
teljesen, arra sem volt időm, hogy felkapjam a zsákot.
Amint francia földre léptem, azonnal Gloriát kerestem.
Sehol se volt.
Nekirontottam a sofőrnek, könyörögtem neki, mondja meg, hol
van, de egy szót sem értett; olyan büdös voltam, hogy az orrát
befogva hátrált. Ezután a vámosok egy autó felé tuszkolták.
Én azt üvöltöztem, „Gloria! Gloria!”, de nem jött válasz. Csak a
forgalom zaja hallatszott az autópályán, és a szél süvítése.
A vámosok egy furgon felé vonszoltak. Annyira hadakoztam,
továbbra is azt kiáltozva, hogy „Gloria”, hogy megbilincselték a
kezemet; így van ez, ha az ember szembeszáll a hatóságokkal.
Betaszigáltak a furgonba, s nekem azonnal az elpusztult kis
nyest jutott az eszembe, és Fülbevalós figyelmeztetése;
beleestem az embercsapdába. Bang, a furgon ajtaja rám
csapódott, s elindultunk, lekanyarodva az autópályáról. Hol van
Gloria? Mégis, hol lehet? A fejem üres volt, a bilincs vasa a
bőrömbe vágott. Sírva omlottam össze: oszökúrédémoá!
Később két csukladozás között hadarni kezdtem:
„zsömápelblezfortünézsöszüiszitoájendölárépüblikdöfranszszélápürvérit
Blaise Fortune-nek hívnak és a Francia Köztársaság
állampolgára vagyok, ez a színtiszta igazság.
Elismételtem. Egyszer, kétszer háromszor. Mint egy imát,
mint egy dalt, de annyit sem ért, mint a pusztába kiáltott szó… A
vámosok sóhajtottak. Lesújtottnak tűntek.
A fejemet a térdemre hajtottam.
Gloria eltűnt. Talán kiesett a kamionból? Vagy tán elrejtőzött?
Vagy valami szörnyűség történt, miközben én a disznók között
aludtam?
Tizenkét éves voltam, a málhazsák az állatszállító autóban
maradt, és nekem egyedül kellett boldogulnom az emberi jogok
és Charles Baudelaire hazájában.
Soha életemben nem féltem még ennyire.
35

KEZDETBEN NEM LÁTTAM mást Franciaországból, mint falakat,


kapukat, kerítéseket, hálótermeket és folyosókat.
Emberek beszéltek hozzám. Egy árva szót sem értettem.
Ennivalóval kínáltak, de sose voltam éhes. A szomorúság miatt
van ez; s az én időm azzal telt, hogy megpróbáltam visszatartani
a könnyeimet.
Gloriát vártam, értitek? Minden pillanatban, minden ajtó
mögött, minden saroknál abban reménykedtem, hogy felbukkan.
Amikor fáj a lábad, persze képzelheted, hogy az valaki másnak
a lába. Amikor azonban túl nagy bánatod van, már képtelen vagy
azt hinni, hogy nem a te szíved fulladozik ott benn a
mellkasodban, így hát csak gubbasztottam dermedten a kis
zugomban, nem bírtam legyőzni a lelkemet rágcsáló csüggedést.
36

VÉGÜL A VÁRAKOZÁSI ZÓNÁBÓL átvittek egy fogadóközpontba, s


ekkor jött el hozzám Mogyeszt Kulevics.
Ősz hajú férfi volt, petyhüdt tokája rátüremkedett a
csokornyakkendőjére. Úgy nézett ki, mint egy karmester. Azon
tűnődtem, mit kereshet itt: talán ő is a Nemzeti Operából
menekült, mint Tálja kisasszony?
Azt mondta: „Szervusz, hogy vagy?” Oroszul! Végre valaki,
akivel beszélhetek! Ez olyan mérhetetlenül jólesett, hogy
zokogásban törtem ki.
– Ejnye no, ejnye – ütögette meg Mogyeszt Kulevics a
hátamat, mintha félrenyeltem volna.
Megtöröltem a szemem, ő pedig közölte velem, hogy tolmács,
és meg kell értenie a történetemet, hogy lefordíthassa franciára
az összes gyakorta használatos szóval: ez a mestersége.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Blaise Fortune-nek – feleltem két szipogás között.
– Rendben, ezt tudom. De mi az igazi orosz neved?
– Nincs igazi orosz nevem – mondtam. – Blaise Fortune-nek
hívnak, ez a színtiszta igazság.
– Jó – sóhajtotta, és egy számítógéppel felszerelt irodába
vezetett.
Egy teljes napot töltöttünk a képernyő előtt. Én oroszul
beszéltem neki, ő pedig legépelte a fordítást. Ugyanúgy
elmeséltem mindent az elejétől a végéig, mint Babik
lakókocsijában, csak Mogyeszt több részletet követelt.
Valamiképpen ő is a lelkemet akarta hallani.
Gyakran megállt, hogy megtörölgesse a homlokát.
– Pfú! – fújt ilyenkor egy nagyot. – Borzasztó meleg van itt,
nem?
És megrángatta a csokornyakkendőjét. A tokája remegett,
mint a kocsonya, és valahányszor ránéztem, arra a mondatra
gondoltam, amit Gloria mondott a parasztok falujában, miszerint
sosem szabad teljesen feladni a reményt az emberi fajt illetően.
A nap végére a történetem lényege bekerült a számítógépbe,
ott állt minden fehéren-feketén. Megkérdeztem Mogyesztet,
tudja-e, hová lett a málhazsákom az értékes dolgaimmal. Nem
tudta, de megígérte, hogy majd rákérdez az illetékeseknél, aztán
elköszönt.

Neki köszönhetően a hatóság végre megértette, miért preparálta


Ha bácsi az útlevelemet. Kitűnő munka volt, ahogy az a
nagykönyvben meg van írva, meg minden, de mégsem elég
tökéletes ahhoz, hogy megtévessze a szakértőket: ezért fogtak
gyanút. Pedig az az útlevél az én igazi útlevelem volt, hiszen az
anyám bízta rá Gloriára a Szörnyű Baleset napján.
– Rendben – mondta Mogyeszt, amikor újra eljött. – Csak
éppen a hatóságoknak bizonyítékokra van szükségük. Annyira
rendkívüli a történeted!
Hát, én nem láttam, mi rendkívüli volna benne. Egyszerű volt
megérteni, csak éppen a hatóság embereinek valószínűleg nincs
fantáziája. Amikor Vaszilij gyümölcsöskertjéről beszélsz nekik,
ahelyett, hogy csodálatos almákat, barackokat és körtéket
látnának maguk előtt, számokat akarnak, címeket, dátumokat,
egy halom adatot.
– Tu-do-má-nyos bizonyítékokat – tagolta Mogyeszt a
tenyerével ütögetve az asztalt.
Nagy szemeket meresztve néztem rá, nem értettem, mire
akar kilyukadni.
– Szerinted az a vonatbaleset a Kaukázusban történt… De
pontosan hol? A Kaukázus nagy!
Vállat vontam. Naná, hogy nagy a Kaukázus! Egy okkal több,
hogy hagyjuk ott, ahol van, és koncentráljunk az egyszerűbb
problémákra: példának okáért arra, hogy megtaláljuk Gloriát és
az anyámat.
– Na, pontosan ez az! – fakadt ki bosszúsan Mogyeszt. –
Jeanne Fortune, Gloria Bohème: teljesen komolytalannak
tűnnek! Olyan, mintha kitalált nevek lennének, érted?
Erre leesett az állam.
– Na jó – sóhajtotta Mogyeszt, és látszott rajta, hogy
megbánta, amit mondott.

Mindazonáltal a hatóság addig járt utána, addig kutakodott


ádázul, míg elő nem kerített pár újságcikket és katonai jelentést,
melyekben egy gyorsvonat kisiklásáról esett szó a Kaukázusban.
– Terrorista merénylet volt, a szeparatisták vállalták
magukra, még a háború legelején – mondta széles mosollyal
Mogyeszt. – A dátumok nem teljesen stimmelnek, de jól van.
– Ez már tudományos bizonyíték?
– Valamiféleképpen igen.
– Akkor ez azt jelenti, hogy hisz nekem?
– Ez azt jelenti, hogy folytatódik a kutatás.
– Hogy megtalálják az igazi anyámat?
– Igen.
– És Gloriát?
Mogyeszt Kulevics megtörölte a homlokát. Elmondta, hogy
kihallgatták az állatszállító teherautó sofőrjét. Megerősítette,
hogy valóban felvett a fülkéjébe egy nőt a magyar határ melletti
parkolóban.
– Szerinte egy prostituált volt.
– Hazudik! – csattantam fel.
– Meglehet. Mindenesetre a nevét nem tudta. Azt mondta,
lelécelt, amikor megállt pihenni Németországban.
– Hazudik! – ismételtem meg újra.
– Meglehet – hagyta rám Mogyeszt. – De amíg nincs
bizonyíték, nem lehetünk biztosak benne.
Én viszont biztos voltam benne, hogy a spanyol hazudott, mert
Gloria nem volt prostituált, és legfőképpen sosem hagyott volna
ott, abban a disznókkal teli pótkocsiban, ez nyilvánvaló. Szóval
továbbra is teljes volt a homály, és én nem tehettem semmit.
Csak annyit, hogy türelmesen várakozom a fogadóközpontban.
De mire várjak?
– Hát arra, hogy megtudjuk, ki is vagy valójában, és hogy
Franciaország befogadhat-e vagy sem – világosított fel
Mogyeszt.
A Köztársaság törvényei szerint én „kísérő nélküli külföldi
kiskorú”-nak számítottam. Ez már csak így volt, és Mogyeszt
Kulevics azt is elmagyarázta, hogy Franciaország nem engedhet
be akárkit a területére csak azért, mert az emberi jogok hazája.
Előbb le kell az illetőt nyomozni. Máskülönben túl könnyű lenne
bejutni, és az összes háborúban álló országból ide özönlenének a
gyerekek, hogy a lehetetlent követeljék.
– Érted?
Nem értettem, de azt mondtam „OK”, hogy békén hagyjon.

Még többet kellett mesélnem, és még több részletet megadnom,


és ezernyi űrlapot kitöltenem. Mogyesztről ömlött a verejték.
Azt mondta, meg fogom őrjíteni, addig ismételgetem, hogy a
Francia Köztársaság állampolgára vagyok, és hogy ez a színtiszta
igazság.
Én meg egyre csak Gloriát vártam.
Odaálltam az egyik ablakhoz, a szememet a látóhatárra
szegeztem, még ha az otthonban a látóhatár a szemközti épület
lábánál véget is ért.
Az eget néztem. Megpróbáltam megnyugodni. Azt
mondogattam magamban: akárhol vagyunk is a földön, az ég
mindenütt ugyanaz. Ez örök dolog, akárcsak a csillagok, a nap, a
bolygók. És elképzeltem Gloriát, amint ugyanezt az eget nézi,
amit én, és ettől egy kicsit megvigasztalódtam.

Aztán egy napon Mogyeszt Kulevics felolvasta nekem a


Gyermekjogi Egyezmény 20. cikkelyét: ami arról szól, hogy az
állam a védelmébe vesz.
– Addig, amíg nem találunk senkit, aki ismerne, és nem
tudjuk, hogy pontosan honnan is jössz, nem léphetünk tovább –
tette hozzá.
Egy másik otthonba küldtek, Poitiers városába, ami Vienne
megye székhelye, és ott beírattak az iskolába. Ezt is a törvény
írja elő. És ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, ez igen jó
ötlet volt, mert máskülönben csak vártam-vártam volna Gloriát,
mint egy eszelős, és a csüggedés előbb-utóbb végez velem.
37

FRANCIAORSZÁGBAN AZ ISKOLA nem hasonlít a szegények


egyetemére, de még csak Fatima iskolájára se, ahol mindenki
Allahhoz imádkozik a szőnyegén. Franciaországban senkinek
nem támadna az az ötlete, hogy a marha részeit, a mártír
szenteket vagy a póker szabályait tanítsa neked. Nem. Itt
először is a nyelvet kell megtanulni. És ez bizony egész más, mint
a fonetikusan leírt mondatok Ha bácsi katalógusában.

Az osztályomba tucatnyi „kísérő nélküli külföldi kiskorú” járt. A


többség Marokkóból vagy Tunéziából érkezett, mások feketék
voltak, mint Abdelmalik, ők a zöld atlasz 90. oldalán, azaz
Afrikában hagyták a családjukat. Némelyikük a világ más
vidékein született, mint például Kolumbiában vagy a Fülöp-
szigeteken, a bolygónk ugyanis nem szenved hiányt gyerekek
számára veszélyes helyekből.
Nem volt szükségünk szavakra ahhoz, hogy megértsük
egymást: valamennyien megszenvedtük az élet váratlan
fordulatait, az éhséget, a határátkelést az éjszaka kellős közepén,
a rettegést az ellenőrzéstől, a kalasnyikovok kattogását és azt a
fajta szorongást, ami a zsigereinkbe mar, amikor egy szál
magunkban vagyunk a világon. Az emlékeink és az érzéseink
cementként működtek: úgy kötődtünk egymáshoz, mint falban a
téglák. És ez borzasztó fontos, mert senki nem élhet emberi
melegség nélkül.
A fényképen, amit abból az időből megőriztem, mind rajta
vagyunk: Malik, Anissa, Fatu, Samy, John-Aristide, Sabado,
Wema, Dzsamal, Leandro és Prudence. Mögöttünk Georges
tanárnő, mosolya büszkeségtől ragyog. Neki köszönhetően
néhány hónap alatt mát kentük-vágtuk az igeragozást,
különösen az első csoportba tartozó igékét.

Telt-múlt az idő.
Tizenhárom éves lettem, és még mindig a poitiers-i otthonban
laktam, a Gyermekvédelmi Szolgálat oltalma alatt.
Az illetékes hatóságok nem találták meg a málhazsákomat.
Végérvényesen elveszett, így aztán nem mutathattam meg
senkinek a Mont-Saint-Michelre és anyámra vonatkozó
hivatalos papíromat. Arra gondoltam, hogy a disznók, amik
ugyebár mindenevő állatok, lehet, hogy befalták az atlaszom és a
katalógusom lapjait. Ki tudja?
Most már szinte akcentus nélkül tudtam szavalni Charles
Baudelaire versét: „Szabadság embere, tengert imádni hű!”
Képes voltam összetett mondatokban beszélni, egyeztetni a
mellékneveket, a francia királyok sora nem volt többé ismeretlen
előttem. Pedig hivatalosan még mindig nem voltam francia, és
Jeanne Fortune továbbra is fellelhetetlennek bizonyult.
Mogyeszt Kulevics, aki időnként meglátogatott, azt mondta, hogy
ez status quo.
– Az meg mi?
– Az, hogy semmi nem mozdul semerre, Blaise. Se francia nem
vagy, se semmi.
– OK.
Ez nem volt új nekem, hozzá voltam szokva, hogy kísértet
vagyok. Egy láthatatlan légáramlat.
Ami Gloriát illeti, az eltűnése továbbra is rejtély volt, s a
szívem újra és újra ezer darabra tört, valahányszor eszembe
jutott. Féltem, hogy végzett vele a mellkasában csaholó kutya,
vagy embercsapdába esett valahol Európában. A felnőttekkel a
világ törvényei sokkal szigorúbban bánnak, azon jó oknál fogva,
hogy ők nem kiskorúak. Georges tanárnő arca mindig nagyon
elkámpicsorodott, amikor Gloriáról beszéltem neki.
– Lehet, hogy visszatoloncolták – mondta.
– Ez azt jelenti, hogy visszaküldték a Kaukázusba?
– Igen.
– Még akkor is, ha beteg?
– Igen.
– Még akkor, is ha meghalhat a romok alatt?
– Igen.
Ezt igazságtalannak találtam Gloriára nézve, és elborzadtam a
gondolattól, hogy esetleg sosem látom viszont. Annyit
ábrándoztam békés életünkről, annyiszor elképzeltem, milyen
szép ünnepséget csapunk majd, amikor újra találkozunk Emillel,
Sztambekkel, Fatimával és a többiekkel, hogy a lelkem
lázadozott.
Éjjelente a párnámat harapdáltam, nehogy felordítsak.
Egyetlen reményem Nuka jövendölése volt. A cigányok
nagyon értenek a mágikus dolgokhoz, és én görcsösen
kapaszkodtam a gondolatba, hogy Gloria nem halhat meg addig,
amíg nekem szükségem van rá. Szívesebben hitettem el
magammal azt, hogy megtalálta Zemzemet, vagy menedéket lelt
a Vaszilij gyümölcsöskertjében álló kalyibában. Azt képzeltem,
hogy boldog, hogy vizet forral egy vadonatúj szamovárban.
Magam előtt láttam, amint felmászik egy fára, vagy teherautót
vezet. Hallottam, ahogy nevetgél az öt fivérével, akik túlélték a
háborút és visszatértek… Történeteket agyaltam ki, hogy
elviselhetőbbé tegyem a valóságot – ahogy ő tanította.
Ezerkilencszázkilencvenkilencben, abban az évben, amikor
tizennégy éves lettem, az osztálytermünk számítógépét
rácsatlakoztatták az internetre. Georges tanárnő szerint ez egy
rendkívül fontos esemény, és el volt ragadtatva, hogy bevezethet
minket az új technológiákba, amelyek majd útlevélül szolgálnak
nekünk az új évezredben.
– Ezzel az eszközzel mindent tudni fogtok mindenről! –
jelentette ki.
Csillogott a szemünk, mert mindannyian kerestünk valamit
vagy valakit a nagyvilágban. Dzsamal meg is kérdezte rögtön,
meg lehet-e tudni dolgokat azokról a személyekről, akik a
Földközi-tengerben lelték halálukat. A testvére miatt kérdezte,
aki a tengerbe veszett, amikor úton voltak Európa felé. Georges
tanárnő elkámpicsorodott arcot vágott és pontosított:
– Ezzel az eszközzel, szinte mindenről megtudhattok mindent.
Elmagyarázta, hogyan kell használnunk, és én elhatároztam,
hogy nyomozni kezdek a saját szakállamra, hogy kimozduljak a
status quóból.
Az első szó, amit beírtam a keresőbe a „Gloria” volt.
Találatok:
– egy sűrített tej márka
– egy amerikai színésznő, aki már jó ideje nincs az élők
sorában
– latin nyelvű keresztény imák szavai
– egy rakás étterem és szálloda.
A leghalványabb nyoma se volt az én Gloriámnak, még akkor
se, ha a keresőmezőbe azt is beírtam, hogy „Bohème”. A kidobott
találatok között volt egy európai országrész, egy dal, meg Arthur
Rimbaud egy verse.
Lógó orral próbálkoztam egy következő kereséssel: „Jeanne
Fortune”. Az eredmény még rosszabb lett, ugyanis látszólag
senki nem viselt ilyen nevet se a Mont-Saint-Michelen, se
másutt Franciaországban.
Végül begépeltem, hogy „Zemzem Dabajev”. Itt végre volt
valami: újságcikkek oroszul, melyek azt állították, hogy Zemzem
egy háborús vezér, egy terrorista, egy állig felfegyverzett
vérszomjas szörnyeteg, aki ártatlan emberek életét oltotta ki. Én
rögtön rájöttem, hogy itt valami tévedés van, hogy nem
ugyanarról a személyről beszélnek, Gloria Zemzemje ugyanis
nem szörnyeteg, amint az ti is tudjátok. Gloria Zemzemje
embereket mentett, ő rohant el a tartálykocsiért, ő a légynek se
tudott volna ártani soha.
Viszolyogva hagytam ott a képernyőt. Megkerestem Georges
tanárnőt, és ordítva adtam a tudtára, hogy az új technológiák
fabatkát se érnek! Mire jó a fene nagy modernség, ha az új
évezred egy szikrányi reményt se kínál nekem?
– Minden, amit írnak, hazugság, színtiszta hazugság!
Bevágtam az osztályterem ajtaját, és elvonultam, a düh
gombóccá sűrűsödött a hasamban.
Az otthont körbeölelő udvar végében feltelepedtem a
sportpálya melletti falra. Elegem volt mindenből. Még a
barátaimból is, még Mogyeszt Kulevicsből is, még Georges
tanárnőből és a kedvességéből is. Én csak Gloriát akartam.
Egyedül ő tudja az igazságot. Egyedül ő segíthet, hogy
megtaláljam anyámat, egyedül ő szolgálhat tudományos
bizonyítékkal arra, hogy én francia vagyok. És legfőképpen
egyedül ő tudná csillapítani a szorongásomat azzal, hogy a
karjába vesz, hogy magához ölel.
Sokáig sírtam, a falat rugdosva, mikor egyszer csak
megéreztem, hogy valaki áll mögöttem. Megfordultam: Prudence
bámult rám.
– Mi van? – mordultam rá. – Képet ne adjak magamról?
Nagyon rosszkedvű voltam.
Prudence elmosolyodott. Közelebb lépett.
– Ha leülök ide, azért nem fogsz megharapni, ugye?
Vállat vontam, mire leült.
Meg voltam lepődve, mivel Prudence volt a
legvisszahúzódóbb, a legfélénkebb lány az osztályban. Szinte
semmit nem tudtam róla, leszámítva azt, hogy Libériából jött, a
Guineai-öböl partjáról. Emlékeztem rá, hogy az a zöld atlaszom
91. oldalán volt.
Egy kis ideig hallgatott. Aztán hirtelen azt kérdezte, akarok-e
játszani.
– Játszani? Mit?
– Rendezzünk versenyt!
– Miféle versenyt?
– Balszerencse-versenyt.
Kíváncsian néztem rá, mire elmagyarázta:
– Egyszerű: mindenki mond egy balszerencsés dolgot, ami az
életében történt. Az nyer, akinek több balszerencse jutott.
Viccesnek találtam.
– OK – egyeztem bele.
És játszani kezdtünk.
Balszerencse balszerencse ellen.
Sokáig játszottunk, egymás mellett ülve a sportpálya előtti
falon.
Mindent előhoztunk a legtávolabbi emlékképünktől kezdve.
Prudence toronymagasan nyert, ez a színtiszta igazság.
Hihetetlen, mennyi minden történt vele létének röpke
tizenhárom esztendeje alatt! Egy hajmeresztő lista, rajta
mészárlások, menekülés az ellenséges őserdőben, mérges
csípések és harapások, levágott fejek, kínzásokat bizonyító hegek
a karján. A végén tátva maradt a szám. Az ujját a győzelem
jeleként V-alakban feltartotta, amitől csak még jobban patakzani
kezdtek a könnyeim, mert erről az jutott eszembe, amikor
utoljára láttam Gloriát a kamionparkolóban.
Prudence odanyújtott egy papír zsebkendőt.
Ettől kezdve elválaszthatatlanok lettünk mi ketten. Nem
igazán szerelmesek, mint amikor kicsi voltam. Épp csak
elválaszthatatlanok, ugye, értitek?
38

Az ÉLETBEN , HA ELVÁLASZTHATATLAN vagy valakitől, az rettentő


boldoggá tesz. Csak meg kell találni a megfelelő személyt, de
erről a véletlen dönt, vagy Allah, ha benne hiszünk.
Számomra Prudence volt a megfelelő személy, és újra azt
kezdtem mondogatni magamnak, hogy szerencsém van. Mert ha
nem alszom el a disznók között, ha a vámosok nem visznek
magukkal, ha nem létezne a 20. cikkely, és ha Prudence családját
nem darabolják fel, egyikünk sem kötött volna ki Poitiers-ban, és
akkor sosem találkoztunk volna, nem igaz?
39

ELMÚLT A 2000- ES ÉV IS. Tizenöt éves lettem. Aztán tizenhat,


majd tizenhét.
Bár a búskomorság orvul mindig rám tört, valahányszor csak
eszembe jutott Gloria, hozzászoktam az otthonbeli élethez,
reggelente a ropogós bagetthez és Georges tanárnő jó erős
kávéjának illatához, amely mindig belengte az osztályt, a július
14-i tűzijátékhoz és az évenkénti Tour de France versenyhez.
Hozzászoktam a békéhez, és készültem az érettségi vizsgámra.
Kéz a kézben jártunk Prudence-szal az utcákon, várva, hogy
nagykorú legyek, és megkapjam a francia állampolgárságot, hogy
véget érjen a kísértetlétem.

Hivatalosan ez 2003. december 30-án érkezett el, jól emlékszem


rá, mert nagyon hideg volt a prefektúra előtti téren. Mogyeszt
Kulevics és Georges tanárnő elkísért, és természetesen Prudence
is ott volt. Sorra megcsókoltak, mintha valami kimagasló
sportteljesítményt vittem volna véghez, olimpiai rekordot értem
volna el, vagy valami ilyesmi. A kezemben tartottam a személyi
igazolványomat és egy vadonatúj útlevelet.
– Ez fantasztikus! – pityergett Georges tanárnő.
Mogyeszt pedig újra és újra megveregette a hátamat, annyira
örült neki. Azt ugyanis tudni kell, hogy az utóbbi időben a
Köztársaság törvényei megváltoztak. Franciaország ugyan még
mindig a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hazája, de egy
halom különleges megkötéssel, melyek egyre jobban
megnehezítik az iratok megszerzését. Ez a bevándorlási politika
miatt van így, na meg a félelem miatt, ahogy az lenni szokott. De
számomra elrendeződött a dolog, fellélegezhettünk.
Elmentünk egy vendéglőbe, hogy megünnepeljük az eseményt,
és Georges tanárnő egy pohár pezsgőt rendelt mindenkinek.
Aztán megkérdezte, mihez kezdek a frissen kapott
szabadságommal.
Prudence a vállamnak dőlt. Ő tudta, hogy mihez, mivel neki
elmeséltem az álmaimat: összemosolyogtunk.
40

PRUDENCE ELALUDT . Egyébként én is elbóbiskoltam, fejemet a


busz ablakának döntve, a sofőrnek kellett felráznia bennünket,
hogy megérkeztünk.
Apály volt éppen. A hatalmas parkolóban szinte egy autó sem
állt, szürke tócsák voltak mindenütt. Sirályok röpködtek a fejünk
felett, éles hangon vijjogtak az egyhangú januári égen. Előttünk a
Mont-Saint-Michel valószerűtlennek tűnt, ahogy ott magasodott
a homokban, körülötte vékony ködpászma szállt fel a tengerből.
Prudence megfogta a kezem.
Nagy, súlyos cseppekben eleredt az eső, amikor beléptünk az
erődített városkába. Felhajtottuk a kapucninkat és szaladtunk,
hogy egy bolt eresze alatt keressünk menedéket.
– Ajaj… – nézett ki Prudence a kövezetet csapkodó
felhőszakadásra.
Azzal az eltökélt szándékkal jöttem ide, hogy kifaggatom az itt
lakókat anyámról. Ha kell, akár egyesével! A telefonkönyv
szerint nincsenek sokan, úgy negyvenen. Könnyűnek tűnt a
dolog, de a helyszínen, a szűk utcácskákban elbizonytalanodtam.
A nyirkos levegőben sült hal illata szállt. A szuvenírboltban
mindenféle Kínában gyártott műanyag vackot árultak. Csupa
turistacsalogató giccset, mégis kedvem támadt, hogy vegyek
valamit.
Mire kijöttünk a boltból, elállt az eső, és Prudence a csúcshoz
vezető lépcső felé húzott.
Felemeltem a szemem. A mohos tetők között az aranyozott
angyalszobor nézett le ránk.

Föntről csodás volt a kilátás. A záportól kitisztult az ég, a


horizonton nagy, üszkös felhők tornyosultak, az öböl hatalmas
vízfelülete szikrázott az előbújó nap sugarától.
Sokáig ott maradtam, hogy nézzem a tájat. A fejemben úgy
kavarogtak a gondolatok, hogy megszédültem, arrébb kellett
mennem a korláttól és leülnöm egy lépcsőfokra.
Prudence hallgatott. Várt. Ha a családotokat lemészárolják
Monrovia külvárosában, már semmi nem lep meg, nem igaz?
Gond nélkül el tudta képzelni, mit érzek, amikor végre itt vagyok
a születésem helyén, és nincs se apám, se anyám, hogy elmondja
nekem, ki is vagyok valójában.
A szédülés elmúlt. Kinyitottam a szemem. Az ég futólag
kitisztult, mögöttem csillogott az angyal, és én felnevettem.
– Mit nevetsz? – kérdezte Prudence.
– Nem tudom.
Mély levegőt vettem, ránéztem az apátságra, aztán
hozzátettem:
– Gyere, elmegyünk.
Nem tett megjegyzést arra, hogy hány órán át zötykölődtünk
az autóbusszal, mire ideértünk, sem a megtakarított pénzünkre,
amit elköltöttünk a jegyekre, sem az állhatatlanságomra. Elindult
utánam és leereszkedtünk a lépcsőn.
Ott fenn, a ragyogó kilátás előtt, egész egyszerűen rájöttem,
hogy az egésznek semmi jelentősége. A Mont-Saint-Michel és
Jeanne Fortune nem lényeges. Nem volt szükségem arra, hogy
végigkérdezzem a negyven lakót, már anélkül is tudtam:
számomra az a legfontosabb, hogy megtaláljam Gloriát.
41

HA AZ EMBER NAGYKORÚ, ha hivatalosan is a Francia Köztársaság


állampolgára és a kisujjában van az összes leggyakrabban
használatos szó, hegyeket tud megmozgatni. Még a Kaukázusban
is. Még akkor is, ha nagyon sokáig tart. Még akkor is, ha olykor
elfogy az ereje, még akkor is, ha úgy érzi, kárba veszett fáradság
az egész, akár tűt is kereshetne a szénakazalban.

Nekem két évembe telt, meg tucatnyi levélbe, telefonálgatásba


és e-mailbe – a részletektől megkíméllek benneteket. Aztán
végre a múlt héten kaptam egy levelet, a Kaukázusból érkezett,
Grúziából, a tbiliszi Francia Nagykövetségről.
A levél itt van a bőröndömben. Ez áll benne:

„Tisztelt Blaise Fortune úr! Úgy véljük, a személy, akit


keres, itt tartózkodik. A különleges helyzetre való
tekintettel azonban az lenne a legjobb, ha személyesen
ideutazna. Az alábbi címen találja meg.

Maradunk mély… és a többi és a többi.”

Ezért ülök hát a 2005-ös évnek ezen a júliusi reggelén a


Roissy-Charles-de-Gaulle repülőtéren, a mellkasomból majd’
kiugró szívvel, a fejemben kavargó gyerekkori emlékekkel, és
azzal a vacak kis made in China szuvenírrel, amit a Mont-Saint-
Michelen vásároltam.
Itt a beszállás ideje, és nekem Charles Baudelaire verse jut az
eszembe: „Horgonyt fel! itt az óra!”{2}
Odalépek a légikisasszonyhoz. Ellenőrzi az útlevelemet, rám
mosolyog és jó utat kíván.
42

Az ELSŐ ÉJSZAKÁMAT egy szállodában töltöm Tbiliszi


központjában, nem tudok aludni, csak állok a nyitott ablak előtt.
Fojtogató a hőség. A fényeket nézem, az elsuhanó autókat, a
templomok és mecsetek kivilágított homlokzatát. Vajon itt éltem
Gloriával a Nagy Ház időszakában? Vagy az egy másik város
volt? Semmit nem ismerek fel, és olyan lázas nyugtalansággal
várom a napfelkeltét, hogy már-már a rosszullét környékez.
A Kaukázusról nyolc évnyi távollét után annyit tudok, hogy
nem sokat változott. Hivatalosan ugyan már nincs háború, de
még mindig vannak, akik harcolnak, vannak kalasnyikovok,
változó határok és menekültek, akik kísértetként surrannak
völgyről völgyre. Időről időre előfordulnak merényletek,
emberrablások, eltűnések: az a fajta hely ez, amiből az ember
tulajdonképpen semmit nem ért. Mégis élnek itt emberek.
Lélegeznek, járkálnak az utcákon, dolgoznak, esznek-isznak, még
szórakoznak is.
Végre kezd világosodni az ég, s a hajnal egy kis felfrissülést
hoz.
Lezuhanyozom, megborotválkozom, begombolom az ingemet,
és megnézem magam a fürdőszobai tükörben: ugyanolyan
patyolattiszta vagyok, mint azon a napon, amikor kiléptem a
Köfüdőből. Egy igazi francia, nem tetves, nem bolhás, a hajam
középen elválasztva. Idegenné váltam gyermekkorom földjén?
Vajon megismer majd?
Elszorult torokkal hagyom el a szállodát. A kórház címe egy
összehajtogatott papíron van a zsebem mélyén. Fölösleges újra
elolvasnom, fejből tudom.
Leonidze doktor fogad, egy szelíd, elegáns férfi, csipetnyi
akcentussal beszél oroszul. A Francia Nagykövetség már
értesítette az érkezésemről, egy csésze teával kínál az
irodájában.
Még csak reggel nyolc óra van. A nap betűz az ablakon.
Izzadok a tiszta ingemben.
– Mielőtt bekísérném a szobájába, valamire figyelmeztetnem
kell – mondja Leonidze. – Hét éve egyetlen szót se szólt.
A teáscsésze remeg a kezemben.
– Hét éve itt van? – kérdezem.
Leonidze bólint.
– Amikor idekerült, rendkívül aggasztó egészségi állapotban
volt.
– Köhögött… Köhögött, ugye?
– Igen. Súlyos légúti fertőzése volt. Először tuberkulózisra
gyanakodtunk, de feltehetőleg inkább egy vegyi anyagok okozta
mérgezésről van szó. Most stabil az állapota.
Leteszem a csészémet, és a kézfejemmel megtörlöm
verejtékező homlokomat.
– Az elmúlt évek során – folytatja Leonidze –, mivel sem a
nevét nem tudtuk, sem azt, hogy honnan jött, Utsznobi Khalinak
becéztük, ami grúzul annyit tesz: az „Ismeretlen”… Még egy kis
teát?
Intek, hogy nem kérek többet. Egyetlen dolgot akarok: őt
látni. Azt mondom:
– Ha csakugyan az a személy, akit keresek, akkor…
A mondat vége függőben marad. Valójában fogalmam sincs, mi
lesz, ha tényleg az én Gloriám van itt. Mintha a súlytalanság
állapotában lennék, lebegek. A doktor kiissza a teáját, és a két
csészét elmossa a csap alatt.
– Néhány hónappal ezelőtt egy televíziós stáb riportot
készített a kórházunkról – szólal meg ismét. – A pácienseinket is
filmezték, megengedtük nekik, hogy bemutassák Utsznobi
Khalit. Nem sokkal azután, hogy leadták a riportot, jelentkezett
egy férfi. Azt állította, hogy felismerte. Szerinte a rejtélyes
betegünket Gloria Vaszilijevnának hívják. Az újságokban aztán
meg is jelent róla pár cikk.
A kezét a köpenyébe törli.
– Jöjjön, odavezetem.
Felállok. Elhagyjuk az irodát és végigmegyünk a folyosón. A lift
nem működik, egy sötét lépcsőn kell felkaptatni a harmadik
emeletre. Csak a lépteink dobbanását hallom a kövezeten és a
hangosan zakatoló szívemet.
Leonidze megáll egy ajtó előtt.
– A férfi, aki felismerni vélte a páciensünket, szintén látni
akarta őt úgy, mint ön ma reggel. Beszélt hozzá, és Gloria
Vaszilijevna sírva fakadt. Az volt az első alkalom, hogy valamiféle
érzelmet tanúsított… De szólni akkor sem szólt semmit. Szóval
nem szabad túl sokra számítania, ugye érti?
– Értem.
Alig állok a lábamon. Még az sem jut eszembe, hogy
megkérdezzem, hogy hívták azt a férfit, aki megríkatta Gloriát.
Csak az orvos kezét látom az ajtókilincsen.
43

EGY ÜLŐ ALAK SZILUETTJE látszik az ablak előtt. Hátulról.


Belépek.

Annyira erős a nap fénye… Hunyorgok, aztán megkerülöm az


ágyat és közelebb megyek. Fekete haja kontyba van fogva,
néhány tincs a tarkójára lóg. Még közelebb megyek. Most már
látom a profilját, az orra vonalát, az orcája ívét. A mellkasomban
bomba robban: a robbanás minden szervembe kisugárzik, és
milliónyi apró szilánkra hasít.
Ő az. Igen, ő. Az én Gloriám.
Felém fordítja az arcát. A szeme kihunyt csillag, fekete lyuk.
Lehajolok. A kezem tétován lóg.
– Gloria? – szólítom meg.
A szám olyan száraz, akár a sivatag.
– Én vagyok az, Gloria. Kumail.
Szemének kihunyt csillaga merőn néz rám. Életnek semmi
nyoma. Semmi. Üresség.
– Kumail vagyok – mondom még egyszer. – Visszajöttem.
Látod? Én vagyok az… Monsieur Blaise.
Úgy rémlik, mintha valami történne. Szemében távoli fény
gyullad. Letérdelek elé, nincs erőm állni. A torkom megszilárdult,
mintha betonnal öntötték volna ki, pedig muszáj tovább
beszélnem, hogy fenntartsam ezt a halvány fényt.
– Emlékszel? Nyolc évvel ezelőtt azt mondtad nekem, hogy
másszak be a spanyol állatszállító kamionba. Ott, a parkolóban, a
határnál. Emlékszel? Azt mondtad, ne mozduljak. Én
engedelmeskedtem, Gloria… Ott maradtam a disznókkal a
sötétben.
Ahogy beszélek, Gloria tekintete élettel telik meg. Minden
egyes szó izzítja a régi parazsat.
– Amikor megérkeztem Franciaországba, te már nem voltál
ott… Ott álltam egy szál magamban, és nem tudtam, hová
lettél… És…
Észre sem veszem, hogy már sírok. Kezemet Gloria térdére
teszem, érzem a melegét. Ugyanolyan sovány, mint a
cigánytábor idején, de él! Nem sokat változott, leszámítva ezt a
kifejezéstelen maszkot, amely fogva tartja az arcát, amitől úgy
tűnik, mintha gondolatban másutt járna.
Újra megismétlem:
– Én vagyok az, Kumail! Megnőttem, megváltoztam, az igaz…
De ugye megismersz?
Gloria bal keze felemelkedik, és lassan, tétován közelít az
arcomhoz, mintha attól tartana, hogy megégeti magát vagy
megharapják. Mozdulatlanul térdelek, és hirtelen Fatima
édesapja jut eszembe, aki a szőnyegén imádkozott, amikor
lelőtték. Csak ne most kelljen meghalnom, csak ne most!
Kezét az arcomra teszi, olyan könnyű, mint madár az ágon.
Végigsimítja a bőrömet, az arcom körvonalát követi.
A szája kinyílik, artikulálatlan hang tör elő belőle, valami olyan,
ami talán egy megsebzett állat vinnyogásához hasonlít. Aztán
csillapíthatatlanul zokogni kezd. A szemébe, amit le nem vesz
rólam, hirtelen visszatér az élet, szinte olyan az egész, mint egy
tündérmesében, ahol a száz éve alvó hercegkisasszony végre
felébred.
Megragadja a kezemet.
– Nukának igaza volt! – Most már én is zokogok. – Tudtam!
Nem halhattál meg! Amíg szükségem van rád, nem halhatsz
meg…
Gloria kitárja a karját. A keblére vetem magam, mint amikor
kicsi voltam, a mosópor és a tea illatát keresem rajta.
Gloria a hajamat simogatja. Ringat.
Végül a sok éves hallgatástól rekedt hangon kiejti azt a néhány
szót, ami lángba borítja a szívemet:
– Vártalak, Kumail.

Aznap reggel Gloria nem tud mást mondani, de ez nem baj,


hiszen most már előttünk az egész élet.
– Nem igaz? – kérdezem mosolyogva Dr. Leonidzétől, amint
visszaérünk az irodájába.
A doktor szelíden megrázza a fejét, két szeme két szomorú
karika az arca közepén.
– Nem az egész élet, Fortune úr: néhány hét, legfeljebb egy-
két hónap. Nem több. Sajnálom.
Értetlenül meredek rá.
– De hát azt mondta, hogy stabil az állapota!
– A stabil nem feltétlenül jelenti azt, hogy jó, Fortune úr.
Gloria Vaszilijevna tüdejét vegyi anyagok roncsolták szét. A
betegség progresszióját valamelyest késleltetni tudtuk, de sajnos
menthetetlen.
Vad harag hasít a zsigereimbe. Felpattanok, Leonidze elé állok
és azt üvöltöm:
– Ön nem ért hozzá! Elviszem magammal Franciaországba!
Ott jobb orvosok vannak! Ők meg fogják tudni gyógyítani!
Leonidze doktor rezignáltan süllyeszti a zsebébe a kezét.
– Mindenképpen lebeszélném erről az utazásról, Fortune úr –
sóhajtja. – Nincs hozzá ereje. Őt csak egy csoda tudná
megmenteni.
Győzedelmes vigyorral nézek rá.
– Akkor jó: ÉN VAGYOK a csoda!
44

VISSZAMEGYEK GLORIA SZOBÁJÁBA . Vagy inkább visszaviharzok. Az


ágy mellett lévő asztalkát arrébb lököm, és bejelentem:
– Gyere, menjünk! Lelépünk ebből a kórházból, máris
indulunk. Hol van a bőröndöd?
Gloria megrázza a fejét. Nincs neki semmiféle bőröndje, amúgy
is mit tehetne bele? A kórháztól kapott néhány ruhadarabon
kívül semmije sincs.
– Remek! – mondom. – Így még egyszerűbb!
Kinyitom a kis szekrényt, ahol néhány kötött holmi lóg, meg
egy esőkabát és egy nadrág, s mindent kihajigálok az ágyra.
– Elmegyünk a francia nagykövetségre. Meglátod, kiállítanak
neked egy vízumot, meg fogják érteni, hogy sürgős. A Francia
Köztársaság állampolgára vagyok, ezt ne felejtsd el! Hivatalos
útlevelem van! Szabad ember vagyok, senki nem akadályozhatja
meg, hogy magammal vigyelek Párizsba!
A szekrény aljából kikapok egy pár bakancsot, és tovább
hadarok, szinte remegek az idegességtől.
– Egy másodpercet nem maradsz tovább ebben a szobában!
Ezek az orvosok pancserek! Nem véletlen, hogy egyre jobban
gyengülsz! Majd én kézbe veszem a dolgokat, meglátod! Fel fogsz
épülni! Mert te még mindig erős vagy, akár a fák, ez az igazság!
Kész, a szekrény üres. Elkezdem összehajtogatni a ruhákat,
Gloria tekintete azonban megállít. Arra késztet, hogy
elhallgassak. Nem moccant a székéről. Csak ül, és titokzatos
szelídséggel mosolyog. Akár a Mona Lisa.
– Most mi van? Mi a baj? – kérdezem.
Gloria megpaskolja az ágy tetejét, mintha azt mondaná: „Ülj le,
ne háborogj már!”, engem viszont csak egyetlen dolog hajt, az,
hogy elvigyem innen, jó messze, hogy ne halhasson meg. Nem
azért vártam nyolc évet, nem azért mozgattam meg eget-földet,
hogy most feladjam!
– Majd a repülőben beszélünk – mondom. – Kerítek egy
táskát, hogy bepakoljuk a holmidat.
– Cöcöcö… – motyogja Gloria.
És a mosolya meginog.
Egyszeriben elhagy az erőm. Leteszem a pulóvereket, és
leroskadok mellé az ágyra.
A nap most már ferdén süt be az ablakon, valamelyest enyhült
a meleg. Az utcáról felhallatszik az autók dudálása.
Gloriával hosszan nézünk egymásra, és megpróbálom
megfejteni, mi az, amit nem sikerül kimondania. Könnyes
szemmel belátom, hogy őrültség lenne elutazni Grúziából.
– OK, igazad van, várunk. Nem olyan sietős, hm?
Gloria ismét mosolyog, megkönnyebbültnek látszik.
– De azért lenne kedved kijönni? – vetem fel. – Sétálni egy
kicsit?

***

Délután van, és Gloria lassan lépked a domb oldalán felfelé


kapaszkodó utcákban. Csak úgy találomra megyünk előre a
faragott erkélyek és az ablakokban száradó ruhák alatt. Kutyák
bóklásznak körülöttünk, megszaglásszák a falakat, aztán
odébbállnak. Gloria gyakran megáll, hogy erőt gyűjtsön.
Végül leülünk egy fa alá, aminek nem tudom a nevét, és
megosztozunk a palack vízen, amit még a szállodából hoztam el.
Annyi mindent kell elmondanunk egymásnak, hogy nem tudom,
hol kezdjem.
Csendesen ülünk, szemünket a völgyet kivájó folyóra
szegezzük. Madarak csiripelnek, rovarok zümmögnek az ágak
között, és ha itt-ott nem meredeznének a háborúban kibelezett
házak csupasz falai, azt hihetné az ember, hogy a Kaukázus
békés vidék.
– Amikor a Nagy Házban laktunk, az itt volt? – kérdezem. –
Úgy értem, Tbilisziben?
– Emlékszel rá? – csodálkozik Gloria.
– Hát persze! Onnantól kezdve mindenre emlékszem.
Leírom neki az első emlékemet, a mosásról és Szergejről,
amint borotválja a fejemet.
– És előtte?
– Arról, ami előtte volt, te meséltél nekem. Vaszilijről,
Zemzemről, a vonatbalesetről…
Gloria fúj egyet. A tekintete a távolban keres valamit, aztán
visszavándorol rám.
– Annyira megnőttél, Kumail! Boldog vagy Franciaországban?
Mit lehet erre a kérdésre válaszolni? Bizonyos értelemben,
igen, boldog vagyok: fedél van a fejem felett, nem fázom, nem
éhezem, jogosult vagyok segélyekre, hogy továbbtanulhassak az
egyetemen, gyakran sétálgatok a Montmartre-on, hideg sört
iszogatok a kávézók teraszán a barátaimmal, nevetek, moziba
megyek, ha van rá pénzem, és mindenekfölött ott van a
viszonzott szerelem Prudence-szal… Mégis életem minden egyes
napját valamiféle mély melankólia hatja át, egy vigasztalhatatlan
bánat, amitől az az érzésem, hogy egy lyuk van a szívem helyén.
Lehajolok, hogy letépjek egy fűszálat, az ujjaim között
csavargatom egy darabig, aztán kibököm:
– Nem találtam meg anyámat.
Amikor felemelem a fejem, Gloria merőn néz rám. A tekintete
megrémít, arca sápadtsága is.
– Vissza akarsz menni? – kérdezem nyugtalanul.
Int, hogy nem. A hátát a fa törzsének veti, és egy ideig a
gondolataiba merül, vagy a levelek között játszó napsugarakat
szemléli.
– Ideje, hogy elmeséljem neked a történetedet, Kumail –
sóhajt fel végül.
– A történetemet? De hiszen már milliószor elmesélted! Fejből
tudom! Csak kifárasztana.
– Cöcöcö… Ez egy új változat lesz.
– Tényleg?
– Gyere ide, úgy, mint régen. Nyolc éve várom ezt a pillanatot.
Sosem tudtam nem engedelmeskedni Gloriának. Így hát
kinyújtom a lábamat a fűben, és a hasára fektetem a fejem.
Pocak nélkül is még mindig kényelmes, megnyugtat, ahogy a
tarkóm alatt érzem a lélegzését.
– Egy dolgot meg kell ígérned – mondja bevezetésként.
– Mit?
– Hogy semmiképp nem fogsz félbeszakítani.
Megígérem, míg ő a homlokomat simogatja. Utána lehunyom a
szemem, hogy jobban halljam a hangját.
Egy szót sem szólok többet. Hallgatom a történetemet. Az új
változatában.
45

– NYÁR VÉGE VOLT – kezdte Gloria. – Egészen pontosan 1984.


Akkor én húszéves voltam, és a Kaukázus a Szovjetunióhoz
tartozott. Oroszok, grúzok, ingusok, örmények, csecsenek,
abházok – mind-mind Moszkva parancsai szerint éltünk. A
Történelem kiszámíthatatlan fordulatai alakították ezt így, és
senki nem hitte volna, hogy a közeljövőben változni fog.
Apám, a vén Vaszilij, orosz volt. Anyámmal, Ljubával
Abháziában telepedett le, hogy egy gyümölcsösben dolgozzon.
Nem az övé volt a gyümölcsös, a hózentróglija és a kackiás
bajusza ellenére Vaszilij csak egy egyszerű munkás volt. Semmije
nem volt, csak a két karja ereje meg a hat gyermeke. Emlékszel
rájuk, ugye? Az atlétavállú Fotjára és Olegre, Anatolijra, aki a
szemét vastag szemüveg mögé rejtette, Jefremre, aki bodorabb
volt, mint a birka, Dobromirra, az angyali mosolyával… És én
voltam az egyetlen lány.
Elmosolyodom, ahogy meghallom a neveket, melyek ezt a
fantomszerű, ideális családot alkotják, a családot, mely
gyerekkorom óta elevenen él a képzeletemben.
– Szóval azon a nyáron érkezett Zemzem a gyümölcsösbe.
Csecsenföldről jött, egy északabbra fekvő köztársaságból.
Ugyanolyan szegény volt, mint mi, de tanult ember. Nagyon
jóképű volt, első pillantásra egymásba szerettünk. A fák alatt
kószáltunk, ezeregy dologról beszélgettünk. Mindent csodáltam
Zemzemben: az életerejét, az intelligenciáját, a gondolatait, az
ismereteit… Ezért aztán, amikor néhány hónappal később
megtudtam, hogy gyermeket várok tőle, boldognak éreztem
magam, olyan boldognak, mint még soha.
A szívem ugrik egyet a mellkasomban, a lélegzésem felgyorsul.
Még a szememet sem merem kinyitni, nehogy félbeszakítsam
Gloria elbeszélését.
– Ezerkilencszáznyolcvanöt december 28-án egy gyönyörű
kisfiút hoztam világra – folytatta az elérzékenyüléstől lelassulva.
– Mindenki összegyűlt a házban: Ljuba, Vaszilij és az öt fivérem.
Ó, hogy emlékszem rá! Zemzem el volt bűvölve, dagadt a keble a
büszkeségtől. Az egyik kezét a fiára tette, és azt mondta: ez egy
csoda. Ez a gyermek te voltál. Kumailnak neveztünk el.
Már levegőt sem veszek. Kővé dermedtem.
A beálló csendben egy vízcsepp hullik a homlokomra.
Megborzongok. Amikor végre kinyitom szemem, látom, hogy
Gloria arcán könnyek csorognak.
Az ígéretemet megszegve azt suttogom:
– Én? Azt akarod mondani, hogy…
Gloria az ujját az ajkamra teszi. Egész testében reszket, ezért
visszanyelem a kérdéseimet, és várok.
– Néhány éven át nagyon boldogok voltunk, mindannyian
együtt – folytatja. – A dolgok azonban durván megváltoztak,
amikor Moszkva hatalma 1989 táján meggyengült. A különböző
kaukázusi népek függetlenséget kezdtek követelni maguknak.
Olyan volt, mintha ötven éven át fedővel fojtottak volna le egy
fortyogó fazekat. Amikor az ember leveszi a fedőt, megégeti
magát…
Zemzem cselekedni akart. Maga köré gyűjtötte a férfiakat
azzal a céllal, hogy megszervezze az elnyomott kis köztársaságok
felszabadítását. Sokat beszélt, olyan meggyőző erővel, hogy
számos munkásban felébredt a vágy, hogy kövesse. Velem az
élen! Forradalmat akartunk csinálni, érted? Azt akartuk, hogy
minden egyes nép szabadon élhessen a földön, hogy mindegyik
visszatérhessen ősei nyelvéhez, vallásához, kultúrájához…
Zemzem ezért nagy kockázatokat is kész volt vállalni, de én ezt
nem fogtam fel. Részt vettem a gyűléseken, hallgattam a
beszédeit és nekihevültem.
Egy kis csapat önkéntessel rendszeresen összegyűltünk
titokban egy kalyibában, a gyümölcsös végében. Itt voltam
szemtanúja a fegyverek, vegyi anyagok, háborús felszerelés
érkezésének… Zemzem azt hajtogatta, hogy békésen nem
győzhet a forradalmunk. Lelkesen és eltökélten avatott be
bennünket a bombagyártásba.
Látnod kellett volna, ahogy minden védőruha nélkül
fogdossuk, töltjük fémkannákba a mérgező porokat! Totálisan
felelőtlenek voltunk… Mert annyira fiatalok…
Vaszilij és Ljuba aggódtak. A fivéreim is. A családunk orosz,
mondta Vaszilij, nem kellene belekeverednünk az abházok,
csecsenek, grúzok dolgaiba. Mi csak egyszerű mezőgazdasági
munkások vagyunk, almaszedők! A politikát meg a fegyvereket
hagyjuk másra. De én túl szerelmes voltam ahhoz, hogy apámra
hallgassak. Azt hiszem, a lényem egy része nem volt hajlandó
elfogadni, hogy ez az egész valóban komoly.
Egyik éjjel, ez 1991 nyarának végén történt, Zemzemmel és a
többiekkel végigmentünk a vasúti vágány mentén. Minden kész
volt: leraktuk a robbanóanyagokat a sínekre.
Reggel, amikor a vonat felbukkant a láthatáron, hirtelen
rádöbbentem, milyen súlyos dologra készülünk. Elöntött a
félelem. Könyörögtem Zemzemnek, hogy tegyünk le róla, hogy
hatástalanítsuk a bombákat. Nem volt hajlandó. A gyors grúz
katonákat szállított, akiket ő az ellenségeinknek tartott. Kiabálni
kezdtem, hogy civilek is vannak a vonaton, nők, gyerekek… De ő
semmiről sem akart hallani. A szerelvény egyre közeledett. Én
meg ott álltam tehetetlenül.
A bombák felrobbantak.
Iszonyú robaj hallatszott.
Zemzem és a többiek a győzelem V-jét mutatták és elmentek.
Én képtelen voltam.
A vonat lángokban állt, az emberek ordítoztak. Közelebb
merészkedtem. Meghallottam egy asszony segélykiáltásait.
Bebújtam a kihasadt oldalú vagonba, végigmásztam az elgörbült
ülések között.
Az egyik sarokban kuporgott összegömbölyödve, véres arccal.
Egy kisbabát szorított a melléhez. Lehajoltam. Már túl késő volt,
a baba nem élt. Amíg megpróbáltam kihúzni a kocsiból, a nő is
meghalt. Ott maradtam mellette, sokáig csak sírtam-sírtam,
nem tudtam, mitévő legyek.
És aztán a törmelékek között megtaláltam a bőröndjét. Volt
benne egy birkabőr takaró, egy rádió, egy verseskönyv, francia
cigaretták, ruhák, egy hegedű… És mindenekelőtt egy nagy
köteg dollár meg két francia útlevél: az övé és a babáé.
Megfogtam a bőröndöt. Távolabb észrevettem egy nagy katonai
vászonzsákot, amit a robbanás szele kiürített. Átöntöttem bele a
bőrönd tartalmát, a málhazsákot a hátamra vettem, és
kimásztam a vagonból.
Odakinn közben lassan megérkezett a segítség. Közöttük ott
volt Vaszilij is, meg a fivéreim, akik a tartálykocsival próbálták
eloltani a tüzet. Elkaptam apám elborzadt pillantását:
megértette, mit tettem.
Még aznap este közöltem Zemzemmel, hogy soha többé nem
akarok részt venni a csoportja akcióiban, hogy barbár bűntett,
amit csinálnak. Viharosan összeszólalkoztunk. Te is ott voltál,
Kumail. Sírtál, ahogy kiabálni hallottál bennünket. Zemzem
lehiggadt, az ölébe vett, és megkérdezte tőled, te is úgy
gondolod-e, hogy apád egy barbár bűnöző. Persze te azt
mondtad, hogy nem. Zemzem a karjába zárt és azt mondta: „És
anyád? Nem találod gyávának?” Megint sírva fakadtál, nem
értetted, mi történik. Mindössze ötéves voltál. Teljesen meg
voltam rettenve.

Hirtelen fulladozni kezdek. Felülök és reszkető lábbal


feltápászkodom. Két kézzel a fa törzsének dőlök. Kinyitom a
számat, a hiányzó oxigén után kapkodok. A legzavarosabb
gondolatok cikáznak az elmémben. Legszívesebben ordítanék, és
képtelen vagyok meghatározni, mit is érzek. Haragot? Undort?
Megkönnyebbülést? Félelmet?
Egy kis idő múlva Gloria azt suttogja:
– Végig kell mondanom a történetet, Kumail. Amikor
befejeztem, ítélhetsz.
Erőtlenül leroskadok a fa tövébe, és fejemet a kezembe
temetve hallgatom Gloriát, aki gyenge hangján folytatja:
– Már régóta lehetett rá számítani, hogy ki fog törni a háború
az abházok és a grúzok között. A merénylet után hamarosan
súlyos politikai zavargások törtek ki azon a vidéken, és Zemzem
fejére vérdíjat tűztek ki. Nem volt más választása: illegalitásba
kellett vonulnia. Természetesen bennünket is magával akart
vinni. Amikor rád nézett, a tekintete eszelőssé vált. Azt mondta,
kegyetlen katonát, hőst nevel belőled… Belőled, egy gyerekből!
Ekkor döntöttem.
Meglátogattam Vaszilijt és Ljubát. Adtak ennivalót, s nekem
adták a szamovárt és azt a zöld atlaszt, amit annyira szerettél
nézegetni. A fivéreim megcsókoltak és elbúcsúztak tőlem. Fotja
még gyorsan a kezembe csúsztatott egy cetlit, rajta egy férfi
nevével és címével, akit Szuhumiban ismert. Egy megbízható
emberét, aki a Matasinban dolgozik, és akitől segítséget
kérhetek, ha úgy adódna, hogy el kell hagynom a Kaukázust.
Még aznap éjjel Vaszilij a legnagyobb titokban átvitt minket
teherautón a szomszéd városba. Otthagyott veled. Öreg
édesapámnak össze volt törve a szíve, de a bombát nem tudta
megbocsátani nekem, és én megértettem, hogy soha többé nem
akar látni.
Féltem, hogy Zemzem a keresésünkre indul, féltem, hogy a
grúz milícia rájön, hogy közöm van hozzá, féltem mindentől. Egy
valami világossá vált: senkinek nem szabad megtudnia, hogy
Zemzem Dabajev felesége vagyok, senkinek nem szabad
megtudnia, hogy te a fia vagy. Személyazonosságot kell
változtatnunk, el kell titkolni az igazságot, el kell szakítani a
köztünk lévő köteléket, még azt is, ami minket, kettőnket
egyesít: ez élet-halál kérdése volt.
Egy éven át úgy éltünk, hogy ide-oda vándoroltunk.
Találkoztam rossz emberekkel, akikre nem akarok emlékezni, de
jókkal is, akik segítettek. Minden reményem abban a két francia
útlevélben volt, amit elloptam. Arra gondoltam, egy nap meg
fogják menteni az életünket.
Ebben az időben kezdtem történeteket mesélni neked.
Annyira kicsi voltál még! Hogy is bírtad volna elviselni egy ilyen
szörnyű valóság megpróbáltatásait? Nem akartam, hogy egy
terrorista apa maradjon meg az emlékezetedben. Nem akartam,
hogy a vonat halottjai a te válladat nyomják. Nem akartam, hogy
szenvedj attól, hogy el kellett szakadnom a családomtól. Azt
akartam, az életed szép legyen, reménnyel és fénnyel teli, érted?
Így aztán átköltöttem a születésedet, a gyerekkorodat, egy
regényesebb múltat találtam ki neked.
Minden este újabb részleteket, újabb eseményeket tettem
hozzá. Kinyitottam a málhazsákot, és a tartalmát felhasználtam,
hogy hitelesebbé tegyem a meséimet. A könyv például egy olyan
francia nyelvű költőé volt, aki Oroszországban is élt, s akit úgy
hívtak, Blaise Cendrars. Az egyik versében fedeztem fel a
„Jeanne” nevet. Ami a „Fortune”-t illeti, azt egyszerűen egy
cigarettamárkáról vettem. Nem éreztem úgy, hogy hazudok
neked. Az egyetlen gondom az volt, hogy megvédjelek.

Mozdulatlanul gubbasztok a fa alatt, a nyári hőségben,


Tbilisziben. A fejemet se mozdítottam meg, még mindig a
tenyerembe temetem, a szívem olyan hangot ad, mint egy
szivattyú. Fölöttünk arrébb kúszott a nap, most már a folyó felől
kacsingat. Se éhes, se szomjas nem vagyok. Semmi mást nem
érzek csak reális döbbenetet.
Gloria ki van merülve, s azt hiszem, fél attól, mi következik.
Tanácstalanul teszem fel neki a kérdést:
– És a Mont-Saint-Michel?
Gloria sóhajt egyet.
– Amikor Ha bácsi meghamisította az útleveleinket, a születési
helyet kivakarta, hogy senki ne hozhasson összefüggésbe
bennünket azzal az asszonnyal, aki a kisbabájával együtt a
vonatmerényletben halt meg. Látta rajtad, hogy mennyire
megigéznek a katalógus képei. Neki jutott eszébe a Mont-Saint-
Michel. Hát ez az igazi történeted, Kumail.
Nézem a kaukázusi eget, csodálatos azúrszínét, rajta a kis
fehér felhőket. Megpróbálom összeszedni szálakra szakadozó
gondolataimat. Nem megy. Az a benyomásom, hogy akár száz
évig így tudnék maradni, egyetlen szót sem szólva. Gyökeret
ereszteni a száraz talajba, kővé válni vagy porrá omlani.

***

Később egy rovar száll az arcomra. A kézfejemmel elhessentem,


és ez a gépies mozdulat visszahoz az életbe. Azt suttogom:
– A fiad vagyok… Az igazi fiad…
Gloria visszanyeli a sírást, és azt mondja:
– Emlékszel az értékes dolgok listájára?
Bólintok.
– Folyton azt kérdezted: „És Zemzem? Ő mit adott neked?”
Akkor nem voltam hajlandó elárulni. Most már megtehetem. Ő a
legeslegértékesebb ajándékot adta nekem: téged.
Letérdelek a fűbe, hogy megnézzem azt, aki ezeket a szavakat
mondta. Gloriát, az én Gloriámat… Anyámat! Anyámat, aki
hangtalanul sír, és akit ráz a hideg, pedig olyan meleg van. Arra
gondolok: „Hazudott. Egész végig hazudott.” De egyszerűen csak
annyit mondok:
– A lelkem mélyén, azt hiszem, mindig is tudtam.
46

AZNAP ESTE NEM IS TUDOM eldönteni, hányadán állok.


Egyedüllétre van szükségem és időre, hogy gondolkozhassam.
Gloria kimerült: kicsit megkönnyebbülve hagyom ott a
szobájában.
Mielőtt elmennék a kórházból, visszanézek még Leonidze
doktor irodájába. Megkérdezem tőle, ki volt az az ismeretlen
férfi, aki felismerte Gloriát a tévériport után. Azt mondja, a
látogató nem volt hajlandó felfedni a személyazonosságát.
– Ilyesmi gyakran előfordul errefelé – magyarázza. – A
háború még nincs messze. Mindenkinek megvannak a maga
sebei.
Bólintok. Holnap reggel visszajövök, mondom neki, és
elmegyek.

Órákon át bolyongok a városban, nem törődve a követségen


kapott figyelmeztetéssel, hogy éjszaka nem tanácsos az utcán
tartózkodni. Nem félek. Érinthetetlennek érzem magam.
Amint visszaérek a hotelbe, egy notesszel és egy tollal leülök
az ablak mellé, az asztalhoz. Listát írok a gondolataimról,
franciául; Georges tanárnő tanította, hogy ezt tegyük, ha
problémánk van.
1. Az igazi nevem Kumail Dabajev.
2. 1985. december 28-án születtem egy gyümölcsösben,
Abháziában, ami a Kaukázusban van, a zöld atlaszom 68. oldalán.
3. Anyám Gloria Vaszilijevna Dabajeva.
4. Apám Zemzem Dabajev.
5. Az anyám révén orosz vagyok, az apámén csecsen.
Hazugság révén a Francia Köztársaság állampolgára.
6. Jeanne Fortune nem létezik.
7. Blaise egy költő neve. Fortune egy cigarettamárka.
8. Egy asszony és egy kisbaba meghalt a gyorsvonatban,
megölte őket egy bomba. A bombát anyám készítette, és apám
helyezte el.
9. Két bűnöző fia vagyok.
10. Vaszilij a nagyapám. Ljuba a nagyanyám. Öt nagybátyám
van. Vajon élnek még?
11. Zemzem él. Nyilvánvalóan ő ismerte fel Gloriát a
televízióban. Vajon még mindig Tbilisziben van?
12. Gloria hazudott nekem.
13. Gloria otthagyott az állatszállító kamionban.
14. Miért?

Leteszem a tollam, a listámat nézem. Olyan vagyok, mintha


kifacsartak volna. Üres.
Az ágyhoz támolygok és leroskadok rá.

Reggel, ahogy kinyitom a szemem, arra gondolok, nem


álmodtam-e. Úgy érzem magam, mint aki hosszú kómából
ébredt. A körülöttem lévő világ másnak tűnik, mint tegnap volt,
pedig ez ugyanaz az égbolt, ugyanaz a nap.
Forró zuhanyt veszek, aztán telefonálok Prudence-nak.
Párizsban nyolc óra van, és elképzelem a kis garzonunkban,
ahogy még hálóingben üldögél a kávésbögréje előtt. Félóra múlva
behúzza maga mögött az ajtót, és indul dolgozni a virágboltba,
hogy megkeresse a lakbér egy részét. Fáradtan ér majd haza,
mégis egész este tanulni fog, ugyanis szeptemberben teszi le a
tanári szakvizsgáját.
Örül, hogy hallja a hangom. Már várta, hogy hívjam.
– Nos? – kérdezi.
– Megtaláltam Gloriát.
– Hogy érzed magad, Blaise?
– Jól vagyok.
– És ő?
– Nagyon beteg. Azt hiszem, rövid időn belül meghalhat.
– Nem hiszem, hogy kibírná az utazást. Itt maradok mellette.
– Rendben.
– Annyira szerettem volna, hogy megismerd, hogy ő is
megismerjen téged…
– Én is – feleli Prudence. – Mutasd meg neki a képeinket.
– Jó.
Rövid ideig csak hallgatunk. Valami furcsa visszhangot hallok a
vonalban. Azt mondom:
– Majd mindent elmesélek, ha visszamentem… A teljes
igazságot Blaise Fortune-ről.
– Rendben.
Mielőtt letenné, még hozzáteszi:
– Szeretlek, Blaise.
47

DR. LEONIDZE A HARMADIK EMELETI szoba küszöbén fogad.


Kedvesen visszatessékel a folyosóra, de még annyi időm van,
hogy megpillantsam a Gloria orrába vezető csöveket, és
viaszfehér arcát a párnán.
– Jöjjön – sürget Leonidze –, előbb beszéljünk idekinn. Nem
fog sokáig tartani. Aztán kettesben hagyom vele.
A folyosó gyászos hangulatot áraszt a falat díszítő képek és a
világos festés ellenére is. Az orvos a vállamra teszi a kezét.
– Az állapota hirtelen romlott – mondja. – Éjszaka úgy
döntöttünk, légzéstámogatást kap.
– A csövek?
– Igen, a csövek.
Elmagyarázza, milyen nagy a baj, mennyire tönkre van menve
Gloria tüdeje. Azt is közli, hogy a tudatánál van, tud beszélni, de
nem túl sokat. Arra kér, kíméljem. Szükség esetén nyomjam meg
az ágya mellett lévő gombot, és bejön egy ápolónő.
Magamra hagy, és én visszamegyek a szobába.
Gloria szeme nyitva. Karja a teste mellett elnyúlva.
– Kumail… – mosolyodik el. – Féltem, hogy nem fogsz
visszajönni.
– Cssss… – mondom, ahogy leülök mellé. – Nem szabad túl
sokat beszélned.
– Cöcöcö… Nem kell az orvosokra hallgatni. Kevés időnk
maradt.
A torkom összeszorul.
– Ne beszélj ostobaságokat! – suttogom. – Fel fogsz épülni…
Hogy a szorongásomat elűzzem, megmutatom neki az
ajándékokat, amiket Franciaországból hoztam. Először is a
francia útlevelemet és személyi igazolványomat.
– Igazi iratok – mondom. – Hamisíthatatlan hologramokkal.
Ezeket szerintem még Ha bácsi sem tudná reprodukálni!
Gloria mosolyog a párnáján.
– Annyira boldog vagyok! – mondja. – Ez az, amit mindig is
akartam: jövőt biztosítani neked. Itt ez lehetetlen.
Franciaországban, ott, igen. Az egy jó ország.
Elrakom a papírjaimat.
– Lehet, de nem az én országom – sóhajtom.
– Most már igen! Most már a te országod.
– Nem tudom.
Előveszem a második ajándékot. A műanyag mütyürt, amit a
Mont-Saint-Michelen, a szuvenírboltban vettem: egy hógömböt,
benne a heggyel, rajta az apátsággal és az angyalszoborral. Ha
megrázzuk, felkavarodnak benne a hópihék. Kedves látvány.
– Amikor megvettem, arra a napra gondoltam, amikor majd
újra találkozunk. Tessék.
Gloria a kezébe veszi a gömböt. A belsejét nézi, a miniatűr
díszletet, körülötte a hamis tengert és a vitorlás hajókat.
– Csodálatos születési hely – mondja.
– Igen, de én nem ott születtem.
– Számít ez? – kérdezi Gloria. – Ha szép a történet, kedvünk
van hinni benne, nem?
– Nem tudom.
Előveszem a harmadik ajándékot: a fényképalbumot, amit
Mogyeszt Kulevics és Georges tanárnő segítségével készítettem.
Az összes felvételt beragasztottuk, amit csak elő tudtunk
keríteni. Az első abból az időből való, amikor megérkeztem a
poitiers-i otthonba. Ahogy Georges tanárnő is megjegyezte,
átkozottul gyászos arcot vágok rajta. Aztán jönnek az
osztályképek, évről évre, és a születésnapjaimon készültek,
azokon már többet mosolygok. Oldalról oldalra haladva látszik,
ahogy növekszem. Az utolsó fotókon Prudence-szal vagyok, a
párizsi nevezetességek előtt állunk: az Eiffel-toronynál, a Notre-
Dame-nál, a Diadalívnél, a Sacré Coeur templomnál, a Louvre-
nál és az üvegpiramisnál, az udvarában…
– Bemutatom neked Prudence Wilsont – mondom. –
Libériából jött. Hat éve elválaszthatatlanok vagyunk. Most már
együtt is lakunk egy kis garzonban, a 20. kerületben. Tanár akar
lenni. Milyennek találod?
– Csodálatosnak, igazán csodálatosnak – feleli Gloria, és
kicsordulnak a könnyei.
Összecsukom az albumot. Gloria elkapja a kezemet, és úgy
kapaszkodik bele, mint alpinista a kötelébe.
– Tudod, szerettem volna eljutni veled Franciaországba –
mondja. – Még ha elképzeltem is a legrosszabbat, azt hittem,
sikerülni fog… A legrosszabb azonban bekövetkezett, s nekem
megszakadt a szívem.
A kezemet gyúrogatja.
– Amikor rád parancsoltam, hogy mássz be a spanyol
kamionjába, rettegtem a gondolattól, hogy el kell válnom tőled.
Ugyanakkor ez volt az egyetlen lehetőség, hogy esélyt adjak
neked. Egy gyerek, aki egyedül érkezik Franciaországba, még ha
hamis útlevéllel is, megúszhatja.
– Azt akarod mondani… hogy tudtad, mi fog történni?
Gloria hevesen megrázza a fejét, látom, hogy a csövek
megfeszülnek.
– Nem, nem tudtam! Egy lapra tettem fel mindent, Kumail!
Teljes lelkemből reméltem, hogy veled együtt én is kijutok! De
saját magamnak nem hazudhattam: egy felnőttnek, akinek
hamis papírjai vannak, s akit a saját hazájában terrorista
cselekményekért köröznek, nagyon kevés esélye van átcsúszni a
hálón. Mitévő lehettem volna? Ha veled maradok a
Kaukázusban, mindkettőnk életét kockára teszem. Érted?
Rémülten, lesújtva, összezavarodva nézek rá. Szinte kiabálok:
– Nem tudom!
– Nézz rám, Kumail! Már akkoriban is beteg voltam, emlékszel
rá. Még ha neked az ellenkezőjét bizonygattam is, állandóan attól
féltem, hogy meghalok. Biztonságba kellett, hogy helyezzelek,
távol a háborútól, távol Zemzemtől, mielőtt történik velem
valami.
Az arcomat dörzsölgetem a kezemmel, lázadnék is, és le is
vagyok taglózva.
– A kamionsofőr azt mondta, leléceltél, amikor megállt pihenni
Németországban.
– És te hittél neki?
– Nem. Mi történt?
– Azt hiszem, félt az ellenőrzésektől – sóhajtotta Gloria. –
Ahogy megérkeztünk Németországba, elhitette velem, hogy
tankolnia kell. Sokan voltak a kútnál, adott aprót, hogy menjek,
hozzak kávét. Megbíztam benne. Kiszálltam a fülkéből. Mire
visszaértem a két pohárral, a kamionnak már híre-hamva sem
volt.
Gloria arca fájdalmas fintorba torzul. Reszketni kezd, mint a
nyárfalevél. Odabújok mellé és a csövek ellenére, a törékenysége
ellenére a karomba zárom.
– Azt hittem, beleőrülök a bánatba, Kumail. Megpróbáltam
gyalog folytatni az utat Franciaországba. Letartóztattak.
Visszaküldték a Kaukázusba. Az egyetlen dolog, ami segített
talpon maradni az elmúlt években, hogy elképzeltem, szabadon
és biztonságban élsz Franciaországban. A te életed most már ott
van! Francia vagy. Előtted az egész jövő, nem igaz?
– Emlékezz, mit mondtunk: menni előre…
A kezemet Gloria arcához emelem, és a mutatóujjamat az
ajkára teszem. Cssss. Hallgatnia kell, pihennie. És nekem túl sok
információt kell megemésztenem, a robbanás határán vagyok.
– Este visszajövök, jó?
Gloria igent int.
– A lehető legtovább meg akarlak tartani – mondom, ahogy
felállok. – Még mindig szükségem van rád.
A hógömböt és a fényképalbumot leteszem az ágy mellé, az
asztalkára. Már indulni készülök, de meggondolom magam. Még
van három fontos kérdés, amit fel kell tennem.
– Zemzem volt, aki felismert a televízióban?
Gloria a szemét a mennyezet felé fordítja. Habozik. Aztán
bólint, hogy igen.
– Tbilisziben van?
Újabb igen.
Az utolsó kérdésem valójában nem is kérdés, de muszáj
valahogy megfogalmaznom.
– Most már igazából is hívhatlak mamának?
Gloria összeszorítja az ajkát. Háromszor mozdítja meg a fejét:
háromszor bólint.
Igyekszem mielőbb kiérni a szobából és becsukni magam
mögött az ajtót; alig teszek egy lépést a folyosón, már hallom a
zokogását.
48

HÁROM HÉT TELIK EL így a nehéz nyári melegben.


Leonidze doktornak köszönhetően kiveszek egy kis szobát a
kórház közelében, egy aprócska és hűvös helyiséget egy olyan
ház földszintjén, amely összeomlással fenyeget. Az ablakom egy
udvarra nyílik, ahol a környékbeli kölykök gyűlnek össze.
Órákon át nézem őket, ahogy játszanak, hatalmába kerít a
nosztalgia, képtelen vagyok elűzni.
Gloria egészségi állapota teljesen változó. Bizonyos napokon
kipihentnek találom, a tekintete eleven, ilyenkor elmegyünk
sétálni. Máskor nincs hozzá ereje. Akkor leülök az ágya lábához,
és beérem azzal, hogy értékelem a pillanatot.
Kérdezget Franciaországról, a tanulmányaimról, az ezernyi
tervről, amit Prudence-szal szövögetünk. Annyi részletre
kíváncsi, hogy szinte belefáradok. Amikor eltelik a válaszaimmal,
én kezdem faggatni. Így próbáljuk áthidalni azt az árkot, amit az
idő vájt közénk.
A beszélgetéseink mindig ugyanúgy végződnek:
– Haragszol rám, Kumail?
– Nem, nem haragszom rád, mama.
– Biztos?
–…
Megcsókolom, ő is megcsókol, és mielőtt elköszönnék tőle
éjszakára, felolvasom neki Blaise Cendrars-nak azt a
költeményét, amelyikben Oroszországról, a transzszibériai
vasútról és a kis Jeanne de France-ról van szó. Prudence
megvette a kötetet egy párizsi könyvesboltban, és elküldte
nekem postán. Gloria azt a részt kedveli a legjobban, ahol a kis
Jeanne szüntelen azt kérdezi: „Mondd, Blaise, nagyon messze
vagyunk a Montmartre-tól?”
Franciául olvasom fel neki és Gloria egy szuszra ismétli:
– Diblezszommönubjenloándömonártr?

És aztán egyik este, amikor visszatérek a kórházba, Gloriát


megint úgy találom, hogy az orrából csövek lógnak, a karjában
infúzió, az arcán oxigénmaszk, és Dr. Leonidze közli velem, hogy
elveszítette az eszméletét.
Egy gép van odatolva mellé. Egy gép, ami helyette lélegzik.
– Vége – mondja az orvos.
Hallgatok.
– Ha akarja, itt töltheti az éjszakát.
49

A KAROSSZÉKBEN ÜLÖK, Gloria mellett, a zajos géppel szemben. A


városra leszállt az éjszaka. A levegő enyhe, kinyitottam az
ablakot, mert nem szeretem a gyógyszerek szagát.
Ezt írom a noteszembe:
Hát tessék: a csodák ideje véget ért. Anyám, Gloria
Vaszilijevna Dabajeva még csak negyvenegy éves, mégis megfog
halni. Attól félek, én használtam el a maradék erejét azzal, hogy
felbukkantam, hogy emlékezésre kényszerítettem. Leonidze
doktor azt mondja, hogy nem. Hogy a betegsége régi keletű.
Hogy az, hogy anyám idáig életben tudott maradni, éppen nekem
köszönhető… Talán igaza van. Talán Nuka jövendöléséhez híven
Gloria megvárta, hogy viszontlásson. Annyi titkot őrzött
magában! Cipelte a terhüket, akár egy láthatatlan málhazsákot,
ami arra késztette, hogy folytassa, hogy csak menjen tovább
előre. Most, hogy letette, Gloria Bohème már szabadon átmehet
az utolsó határon.
Felemelem a tollat a papírról.
Anyám szeme csukva. Fatima jut róla eszembe: Fatima, aki
nem volt hajlandó látni a világot, a benne lévő erőszakot. Vajon
mi lett vele? És Emillel? Meg Sztambekkel, Majával, Sukival,
Fülbevalóssal, Hanska nénivel, mindazokkal, akikkel találkoztam
útközben? Az életben annyi ígéret van, amit nem tartunk be…
Még ezt írom:
Van különbség a hazugság és a kitalált mese között?
A gép jelzőlámpái villognak a sötétben, és nekem nincs
válaszom erre a kérdésre. Csak egyetlen dologban vagyok biztos:
Gloria irántam való szeretetében.
Leteszem a noteszt és kikönyökölök az ablakon.
Langyos a szél. A szemem alatt ott húzódik a város, fénylő
pontok pettyezik, mintha a csillagos ég tükörképe lenne.
Emberek jönnek. Emberek mennek. Az útjukat járják, dacolva a
váratlan fordulatokkal, gondokkal, bánatokkal és
kalasnyikovokkal, ebben a Kaukázusban, amely még mindig a
béke és a háború között ingadozik. És én itt vagyok. Húszévesen.
Van egy apám, aki talán vár ebben a városban, van egy
kedvesem egy másikban, és a szívem hídként köti össze az atlasz
lapjait.
Hátrafordulok. Gloria már csak egy test, amely elnyúlik a
lepedő alatt, sejtem, hogy nem fogja megérni a nappalt.
Odalépek hozzá. Lehajolok, hogy megcsókoljam mozdulatlan
homlokát. A hatalmas bánat ellenére, ami letaglóz,
elmosolyodom, és megszorítom a kezét, nagyon erősen.
Mindazok között, amit tőle kaptam, ott van a csalhatatlan
orvosság a csüggedés ellen: a remény. S ekkor, miközben
kicsordulnak a könnyeim, megígérem neki, hogy úgy élem az
életem, ahogy ő tanította. Mindig csak menni előre. Új
látóhatárok felé.
{1 }
Tóth Árpád fordítása.
{2}
Tóth Árpád fordítása.
Table of Contents
Címoldal
Copyright
Ajánlás
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49