You are on page 1of 19

Andrea Owen

Hogyan ne érezd magad sz*rul
14 rossz szokás, ami a boldogságod útjában áll
BEVEZETŐ

2007 elején padlót fogtam.
A pasi, akivel együtt éltem, rábeszélt, hogy hagyjam ott a
munkámat, adjam fel a lakásomat, és költözzek el vele egy
másik városba. Már a költözés részleteit tervezgettük, amikor
kiderült, hogy egész közös életünk során több fronton is hazu-
dott nekem, kezdve azzal, hogy a drogfüggőségét leplezendő,
rákosnak mondta magát. Több ezer dollárral megrövidített, és
hogy csak még egyszerűbb legyen a helyzet, ugyanazon a héten
megtudtam azt is, hogy terhes vagyok. Nagyjából egy hónapra
rá, amikor már egy fillér sem maradt a bankszámlámon, végleg
lelépett. Alaposan átvert.
Megalázva, nincstelenül, munka és lakás nélkül, terhesen
magamra maradtam. És csak hogy még teljesebb legyen a kép a
megsemmisülésemről, az egész előjátékaként egy évvel koráb-
ban elhagyott a férjem egy másik nőért.
Elviselhetetlenül sajnált mindenki, a családom, a barátaim,
aki csak ismert. Tapintható volt a feszengésük, fogalmuk sem
volt, mit mondhatnának, hogyan vigasztaljanak. Akadtak, akik
inkább elkerültek, mintha attól tartottak volna, hogy elég a
közelembe jönniük, és elkapják tőlem a szerencsétlenséget.
Gyűlöltem az életet, gyűlöltem magamat, hogy annyit nyeltem,
és tessék, mire jutottam vele.
Megbénított a magány és a szégyenérzet. Az volt az érzé-
sem, hogy körülöttem mindenki vagy boldogan él a párjával és

11
a gyönyörű gyerekeivel, vagy, ha egyedülálló is, hát nem olyan
elsőosztályú balfék, mint én. Úgy tűnt, én vagyok a romlott
áru és persze a valaha élt legostobább nőszemély is egyben.
Folyvást azt hajtogattam magamban: hogy juthattam idáig, hogy
lehettem ennyire ostoba? Mi a baj velem?
Utólag persze már belátom, hogy a nagy mélyrepülést
megelőző évek alatt magam alakítottam olyanná az életemet,
amiről úgy véltem, hogy az emberek szemében szimpatikus
és szerethető lehetek. Mondanom sem kell, hogy összeomlot-
tam, gőzöm sem volt már, hogy vannak-e egyáltalán értékeim.
Halálra rémisztett a világ. Pánikoltam, hogy mi lesz, ha az
emberek előtt kiderül, milyen is vagyok valójában. Lebénított
a gondolat, hogy másoknak is nyilvánvalóvá válik, mennyire
elveszett vagyok. Ha kide­rül, mennyire tébolyodottan csakis
az számít, hogy valaki szeressen, és hogy én is szerethessek.
Maximalizmus, önszabotázs és állandó irányítási kényszer
börtönében tengődtem, a szokásaim és a viselkedésem csak-
is azt célozta, hogy biztonságban érezhessem magam. Naná,
hogy nem vált be, és gallyra ment minden.
Ahogy elkezdtem helyrejönni és újra összerakni az életemet,
lassan, de biztosan derengeni kezdett a felismerés, hogy nem
én vagyok az egyetlen nő a világon, aki ezekre a szokásokra
húzta fel az életét. Ahogy beindítottam a coach praxisomat, és
egyre több olyan nőnek nyújtottam segítséget, akik a megté-
vesztésig emlékeztettek régi önmagamra, megfogalmazódott
bennem, hogy rengeteg nő fejlesztette tökélyre ugyanazokat
az önpusztító viselkedési formákat, amelyek engem is zátonyra
futtattak. És hozzám hasonlóan azon töprengenek, hogy miért
is érzik olyan végtelenül szarul magukat a bőrükben.
Ami azt illeti, immár tisztán láttam, hogy van egy létező min-
tázat, hihetetlenül közhelyes és elterjedt szokások gyakorlata,­
amely a nők életét elcseszi, és amelyből nehéz kike­veredni.­

12
Ahogy a számtalan fájó szívű, becsődölt életű nővel beszélget-
tem, kikristályosodott bennem az a tizennégy szokás, gondol-
kodási mechanizmus, amely többé-kevésbé mindenkinél közös.
Ekkor sorra vettem és nevén neveztem mindegyiket.
Miután a lista összeállt, megértettem azt is, hogy ha az
élet maga alá is gyűr bennünket, de minket, akik lent is ma-
radunk, ezek a rossz szokások tartanak fogva, nem hagyják,
hogy változtassunk. De ha odafigyelünk, beazonosítjuk őket és
megvívunk velük, hogy végre lerázzuk magunkról őket, akkor
visszatalálhatunk a cselekvőképes, boldog élethez.
Amikor elindultam a pályán, sőt, már korábban, amikor
tanítani kezdtem másokat, végig abban a meggyőződésben
léteztem, hogy vagy „helye­sen” éljük az életünket vagy „hely-
telenül”. Hittem, hogy aki behódol az olyan szokásoknak, ami-
lyenekről ebben a könyvben olvashatsz, arra szükségszerűen
boldogtalanság és pusztulás vár.
Kapaszkodj meg. Most valami meglepőt fogok mondani.
A következő fejezetekben bemutatott szokások… teljesen
normálisak. Nincs ember, aki a fejét ingatná, hogy na, ilyet
aztán soha nem tennék. Mert teljesen átlagosak. Néha még
akár szükségesek is, hogy védekezz, mert az élet fájdalmaitól
nagyon is meg kell óvnunk magunkat. És mindenki ezeket a
hárító mechanizmusokat sajátítja el, mert megteszik a hatásu-
kat, legalábbis egy ideig. Csak akkor van baj, ha annyira csak-
is rájuk hagyatkozunk, hogy képtelenek leszünk kitekinteni a
fala­ik mögül. Olyankor már akadályoznak bennünket, és ezért
kerülünk egyre nagyobb bajba miattuk.
Akadnak önsegítő könyvek, amelyek szerint az ember
csak azt kapja vissza az univerzumtól, amit maga ad. Hogy
az energiáink és a viselkedésünk határozzák meg életünk
körülményeit­és a valóságunkat. Régebben én is hittem ebben,
de minél inkább beleláttam mások életébe és minél többet

13
megtudtam róluk, annál biztosabb lettem benne, hogy valami
másról lehet itt szó…
Hogy az élet egyszerűen ilyen.

Az élet nehéz. Nem mintha bármit is rosszul
csinálnánk, hanem mert az élet egyszerűen nehéz.
(Glennon Doyle Melton)

Válságok jönnek, seggfejek mindenütt vannak,
mindannyiunkat átver­nek és átejtenek néha, mindenkinek
hisztiznek néha a gyerekei, mindenki virraszt át a kamaszlánya
vagy -fia miatt aggódva éjszakákat, és az orvos mindenkinek
mondhat olyat, amit soha nem akarna hallani. Akkor sem fel-
tétlenül mi rontottuk el valahol, nem a „kisugárzásunk rossz”.
Az élet ilyen.
Csak azért merül fel benned, hogy talán te fuseráltál el vala­
mit, mert mintha mindenki mást elkerülne a baj, másoknak
minden klappolna, nekik sikerül, csak neked nem. A vége pedig
az, hogy összezavarodsz, elveszett és magányos leszel.
Amikor ez bekövetkezik, talán szert teszel néhány önsegítő
könyvre, meghallgatsz pár lelkesítő podcastot, hátha bennük
rejlik a válasz, a megoldás. Mert lennie kell, nem? Van a titok-
nak nyitja. Van magyarázat. És egyre több a feladat: meditáció,
jóga, zöld turmixok, ennek meg annak a követése az Instán és
persze elolvasni az összes könyvet.
Én azonban biztosan tudom: hiába pipálod ki a listán az
összes tételt, ettől még nem leszel boldogabb.
A „válasz”, vagyis a boldog élet titka abban rejlik, hogy fel-
ismerd a múltad és a jelen viselkedésed közötti összefüggése-
ket, és reflektorfénybe helyezed a fájó dolgokat. Szembe kell

14
nézned az akadályokkal, neki kell futnod, és át kell tornáznod
magadat rajtuk, és mindeközben még szeretned is kell önma-
gadat. El kell fogadnod minden érzelmedet és érzésedet (még
ha értelmetlennek vagy akár helytelennek tűnnek is), és újra
meg újra végig kell hajtanod magadat ezen a folyamaton. Mert
ez a szabadság és a béke.
Ez a könyv megtanít rá, hogyan ismerd fel a romboló szo-
kásokat, hogyan válassz helyettük újakat, és hogyan sajátítsd
el az új viselkedésmintákat. Ha elrontod, fuss neki újra. Ele­
sik, feláll, leporol, újra nekifut. Ez a könyv arról szól, hogyan
vedd kezedbe a dolgokat. Ne csak olvass és arra gondolj, hogy:
„hm… ez nem is hangzik rosszul”. Ne bizony, semmiképp!
Ahogy olvasod, gondold inkább azt, hogy „hm… ez nem is
hangzik rosszul, még ha kicsit kellemetlen is első hallásra. Ki is
próbálom. Persze nyilván el fogom cseszni. De akkor is végig-
csinálom, mert unom már, hogy szarul vagyok.”

15
HOGY HOZD KI A LEGTÖBBET EBBŐL
A KÖNYVBŐL?

Tíz évvel ezelőtt, amikor a válásom után elmentem terápiára,
ahogy leültem a terapeutámmal szemben, rögtön megkérdeztem:
„Mennyi idő kell, hogy helyrejöjjek? Mert készen állok megtenni
mindent, most rögtön belevágok.”
Szerintem még az órámra is rápillantottam közben – talán
abban reménykedtem, hogy az az egyórás ülés elég is lesz, és
megoldódik minden. Mert megoldást akartam, méghozzá gyor-
san.
Manapság már nem titok, hogy a személyiségfejlődés hosszú
folyamat, nem megy egyik pillanatról a másikra. Ettől még
mindenki világos, egyértelmű választ akar. Megoldást. Egy ala-
pos és részletes listát, amelyen egymás után kipipálhatóak a
megtett lépések, és szemmel láthatóan egyre közelebb jutunk
a végcélhoz: a boldogsághoz, belső békéhez, az összetört szí-
vünk gyógyulásához. Gurukat és szakértőket keresünk, akik-
kel egy hullámhosszra kerülünk, akiket csodálunk; nekilátunk,
és várjuk, hogy kitáruljon előttünk az önsegítő mennyország
dicsőséges kapuja.
A kapu vagy megnyílik vagy nem. Mindenkinek másképp fest
az útja, mindenkinek más válik be. Van, aki gyorsabban változik,
van, akinek csak egészen lassan megy. De ez mind nem számít,
mert a lényeg, hogy megtanuld megérteni önmagadat. Mert pél-
dául, amikor az ember megtartja az évszázad buliját, és másnap

17
reggel bedagadt szemmel kitámolyog a konyhába, mindenkép-
pen össze kell takarítania. Már csak az a kérdés, hogy hogyan
lát hozzá. Belép a sötét helyiségbe, és? Mi az első lépés? Úgy, a
sötétben neki is lát a melónak? Dehogy! Először is felkapcsolja
a villanyt! Hogy lássa, mivel áll szemben, mit kell a szemétbe
hajítania, mit kell elmosogatnia, elpakolnia.
Ugyanez érvényes a személyiség fejlődésére is. Az első lépés
ebben a folyamatban is az, hogy lásd, min kell mindenképpen
változtatnod – ha már leltárba vetted az életedet, tudni fogod,
hogy milyen módszerek segíthetnek.
Azért írtam ezt a könyvet, hogy felgyorsítsuk az éntudatosság
ébredését. Mert ha tudod, hogy mi az, ami kigáncsol, és eltérít
a boldogságtól, akkor tudni fogod azt is, min változtass. Azt
szeretném, hogy épp olyan jól átlásd, hogy mitől érzed magad
szarul, hogy mik az értékeid, mint a napi bevásárlólistádat.
Ha egyszer tisztában vagy azzal, hogy hogyan szereted a kávé-
dat meg hogy kinek kellett volna megnyernie a Nagy Őt, akkor
azt sem ártana tudnod, hogy hogyan akarsz élni, nem? Minden
áldott napon. Felismered, hogy mi az, ami kiborít? Mert ha
igen, akkor pontosan fel tudod mérni a rossz lépéseket és azt is
tudni fogod, hogyan javítsd ki őket, hogy ne térj le a remekbe
szabott, tökéletesen felépített életpályádról.
És ha ez nem lenne elég, összeállítottam egy listát, hogy
hol találhatsz még több támogatásra. És hogy a későbbiekben
tanult­eszközökhöz még könnyebben hozzáférhess: irány a
www.yourkickasslife.com/HTSFLS-study, ahol a meditációtól
kezdve a munkalapokig minden a rendelkezésedre áll.
A lényeg, hogy vedd górcső alá a szokásaidat, vedd észre,
hogy mi az, ami visszafog, és kövess el mindent, hogy azokat,
amelyek nem válnak hasznodra, elkerüld. Ha ezt megléped,
elindultál a boldogsághoz vezető úton.

18
A SIKER KULCSA

Így visszatekintve világos, hogy mi volt az a létfontosságú
dolog, amit már az utam elején megtanulhattam. Hogy az
elmúlt évtizedben mi töltött be kulcsfontosságú szerepet az
életemben, akár párkapcsolatról, barátságról, gyereknevelésről,
karrierről vagy épp a testemről volt is szó, hogy mi hozta meg
a sikert. Nem az, hogy okosabb lettem volna másoknál vagy
hogy ráakadtam volna valamilyen rejtélyes megoldásra, eszköz-
re. A kulcs a kitartásban és az eltökéltségben rejlett. Méghozzá
egész életre szólóan. Nem elég elolvasni egy bizonyos könyvet,
elmenni erre vagy arra a kurzusra, ahogy az sem elegendő, ha
csak akkor dolgozol magadon, amikor már tényleg a plafonig ér
a trutyi. A lényeg a folyamatos gyakorlás. Hogy ha valami nem
jön össze, akkor fuss neki még egyszer. És még egyszer. Kisebb
és nagyobb győzelmek révén haladsz előre, váratlan felismeré-
sek és olyan pillanatok mentén, amikor olyasmire csodálkozol
rá, amiről koráb­ban soha nem hitted volna, hogy gáz.

A kulcs a kitartás és az eltökéltség volt.

Mindegy, min mentél keresztül, az sem számít, hogy épp
most vagy egy év múlva milyenek a körülményeid, ahhoz,
hogy elérd a számodra patent boldogságot, elég kitartónak
lenned és eltökélten dolgoznod magadon. És ha erre most azt
mondod, hogy nincs időd az eltökélt, kemény munkára, akkor
már most elárulhatom neked, hogy a végén mire lesz majd
időd: hogy szarul érezd magad. Igenis van időd. Egyszerűen
csak fel kell állítanod a fontossági sorrendet. Mit sem ér ez a

19
rengeteg szó ebben a könyvben, ha nem vagy hajlandó szem-
benézni a saját életeddel és cselekedni.
Minden egyes fejezet végén találsz egy sor fontos és kihí-
vó kérdést. Mert nem elég végigolvasni a fejezeteket, számba
venni a szokásokat, amelyek akadályoznak, és hevesen bólogat-
ni közben, hogy „Igen, én is ezt csinálom!” vagy „Ja, ezt érzem
én is!”, aztán olvasni tovább, és folytatni mindent ugyanúgy,
ahogy korábban. A kérdések segítségével bepillanthatsz az éle-
ted mélységeibe, és kreatívan (írásban) összegezheted azokat
az ötleteket és elképzeléseket, amelyekkel tényleges változáso-
kat hozhatsz a saját működésedbe. Fogj hát egy darab papírt
és válaszolj a kérdésekre akár magadban, akár egy barátod se-
gítségével, vagy akár egy csoportos foglalkozáson.

FIGYELJ ODA

A kitartás és elkötelezettség mellett még valamire szeretném,
ha odafigyelnél, ha a lehető legtöbbet szeretnéd kihozni ebből
a könyvből. Arra, hogy figyelj oda. Mindenféle szokásról fogsz
a későbbiekben olvasni, gondolkodásmódokról, amelyekben
fel fogod ismerni önmagadat. Azt szeretném, hogy ha majd
elérsz az utolsó oldalhoz, tisztán lásd, hogy nálad miben és
hogyan öltenek testet ezek a szokások (már ha megjelennek),
és pontosan ismerd azokat az eszközöket és módszereket,
amelyekkel kiiktathatod a régi mechanizmusokat, amelyekkel
változtathatsz. Mert a változás a valóságban akkor következik
be, ha a mindennapokban gyorsan és hatékonyan felismered,
mit csinálsz éppen.
Ha észbe kapsz, amikor épp rábólintottál egy olyan vállalás-
ra, amihez igazából semmi kedved, és tíz másodperc sem kell,
hogy elismerd magadban, hogy „na, ezt most azért csináltam,­

20
mert azt akartam, hogy szeressenek”. Vagy ha épp elszomo-
rodsz, mert beadtad a kicsit az első nap az oviba, és hazavezetsz
az üres házba, és hiába, hogy a könnyeidet nyeled, nekilátsz
takarítani. Akkor ismerd fel, hogy ez most csupán figyelemel-
terelés, hogy ezzel érzelmileg el akarsz távolodni attól a szo-
morúságtól, ami a lelkedre nehezedik. Ha felismered, hogy
most kemény próbálsz lenni. Akkor nyert ügyed van. Nem kell
rögtön ostoroznod magad, csak mert valakinek akaratod elle-
nére a kedvében akarsz járni, vagy épp menekülsz a kellemet-
len érzelmek elől, ha felismered, hogy éppen ezt csinálod, és
rögtön próbálod is bevetni ellene az ebből a könyvből újonnan
elsajátított módszereket.
Ez az, amikor figyelsz.
Hátránya is van ugyanakkor annak, ha mindig résen vagy, és
minden egyes érzelmedet rögtön boncolgatni kezded. Az már
a „túlkombinálás” kategóriája. A személyiség fejlesztésében
gyakori jelenség a nőknél, hogy átesnek a ló túloldalára, és
már minden rezzenésüket kielemzik, felcímkézik. Most akkor
ez jó? Mert ugye a tudatosság az jó, igaz? Vagy inkább mégis
rossz? Mert ha már megszállottság, az már nem annyira pozi­
tív, nem? Honnan tudjuk, hogy mikor kell valamit alaposabban
megvizsgálni, és mikor nem? Mikor kell felhagyni az agyalás-
sal? És ha erre képtelenek vagyunk? Mi történik, ha állandósul
az önelemzés?
A túlgondolást „túlzott azonosulásnak” nevezzük, ez az a
késztetés, amikor nagyítóval vizsgáljuk minden rezdülésünket.
Okos, magasan teljesítő nőknél kifejezetten gyakori.
Ha tehát ezen kapnád magad, nem kell megrémülni, teljesen
normális vagy, és dicséretes, hogy ennyire elszánt lettél. Arra
azért ügyelj, hogy ne akard minden érzelmi és lelki rezdülése-
det kategorizálni, megérteni, agyonelemezni. Igyekezz figyel-
ni, de ne told túl. Csípd fülön, amikor hibázol, azonosítsd be

21
azokat a helyzeteket, ahol még bőven van miben fejlődnöd, és
légy résen, hogy mikor csúszol vissza a régi, rossz magatartási
modelljeidbe, próbálkozz az új stratégiákkal, változtass. Ennyi
legyen is elég. Ne bánj túlzottan kemény kézzel önmagaddal.

A SZÉGYENÉRZET FELISMERÉSE

2014 nyarán a texasi San Antonióban részt vettem egy The
Daring Way™ kurzuson. Ez a módszer Dr. Brené Brown
kutatásain alapszik. Minden ízemben hatással volt rám ez a
munka, személyes és szakmai értelemben egyaránt. Lelkesítő,
hogy végre a szégyen is a személyiségfejlesztés előterébe kerül,
és örökké hálás leszek Brenének a kutatásaiért, és mindazért,
amit elért. A későbbiekben többször is használom ezeknek a
kutatásoknak az eredményeit, bemutatom majd az alapvető
fogalmakat, eszközöket.
Manapság tényleg egyre többen hangsúlyozzák a szégyen-
érzet fontosságát, ami jó, mert ez is egy olyan érzelem, amelyet
fel kell az embernek tárnia magában, ha ténylegesen boldog
akar lenni. Sokszor szembesülök azonban azzal, hogy sok nő
állítja, nem tapasztalta még soha a szégyen érzését, pedig nagy
valószínűséggel akadt már részük benne. Olyan, mintha sokan
képtelenek lennének beazonosítani magukban ezt az érzést.
Meg is értem. Amikor elképzeljük, hogy milyen is az, ami-
kor valaki megszégyenül, akkor mindig olyasmire gondolunk,
hogy valaki nagy plénum előtt művel valami egészen felfog-
hatatlant. Mondjuk például rajtakapják, ahogy lenyúlja a pénzt
a helyi gyülekezet perselyéből, és persze az egész gyülekezet
értesül róla. Vagy épp viszonyt folytat a terapeutájával, és erről
pletykál az egész város. Vagy esetleg valaki más miatt kell szé-
gyenkeznie: hogy az anyja, aki iszik, részegen jön el érte az

22
iskolába, vagy a gyerekét bolti lopásért elítélik, és intézetbe,
börtönbe zárják.
Világossá vált azonban a számomra, hogy a szégyen egy
nagyon általános és gyakori jelenség, és igen gyakran teljesen
személyes, zárt közegben ér utol bennünket. Nem szívesen
vágom azoknak az arcába, akik úgy érzik, őket nem érinti a
szégyenérzet,­az ő életük ettől mentes, de sajnos azt kell mon-
danom, hogy mindannyian megtapasztaljuk valamikor az éle-
tünk során. És ha nem nézünk vele szembe, ha nem nevezzük
nevén magunkban, ha nem azonosulunk vele teljes őszinte-
séggel, vagyis nem dolgozzuk fel, nem tanulunk meg túllépni
rajta, akkor a szégyen vég nélkül ott fog munkálkodni bennünk.
És akkor egy olyan érzelem elől fogunk menekülni egész éle-
tünkben, amelynek a létezéséről még csak nem is tudunk.
Brené Brown definíciója szerint a szégyen „az a meghatá-
rozóan fájdalmas érzés vagy tapasztalat, amikor úgy érezzük,
hogy selejtesek vagyunk, tehát nem érdemeljük meg, hogy sze-
ressenek és mások velünk akarjanak lenni, mert valami, amit
tapasztaltunk, tettünk vagy épp nem tettünk meg, értéktelenné
tesz bennünket.”
Csodálatos meghatározás ez, nagyon hasznos, hiszen sokunk­
ban nem is tudatosul, hogy „elértéktelenedettnek” érezzük ma-
gunkat. Hadd magyarázzam meg pontosabban, mit is jelent ez,
hogyan mutatkozik meg felnőttként az életünkben. Hogy mi
köze ahhoz, amiről a későbbiekben olvasni fogsz.
Először is hozok egy példát a saját életemből, amit még az
iskolában éltem meg, és a nyilvános megszégyenülés tipikus
esete.
Nyolcadikos ballagásomkor történt. Azt a csini ruhát visel-
tem, amelyet direkt erre az alkalomra vettünk anyával, és még a
legszebb kardigánját is kölcsönadta hozzá, hatalmas válltömé-
sekkel, de hát 1989-et írtunk, akko­riban ez volt a menő. Ahogy

23
a szüleimmel a parkolóból mentünk be az iskolába, két oltári
menő lány kiszúrt, az egyikük rám mutatott, és hallottam, ahogy
röhögve azt mondja a társának: „JESSZUSKA, ez meg mit
húzott magára?” Aztán hisztérikusan vihogni kezdtek. Addig
magabiztos voltam, csinosnak éreztem magam, ezután viszont
nevetségesnek és boldogtalannak.
Ez a szégyen.
Nem ritka jelenet, még ha első ránézésre apróságról van
is szó. Hason­ló közröhej tárgyává válást, megszégyenülést
megtapasztaltunk már majdnem mindannyian. Mindenkinek
akad egy (vagy tíz) ilyen története a suliból. Kiskorunkban
mindannyiunkkal megesik, hogy a családban, az iskolában,
baráti körben szégyenben maradunk. Felnőttként hasonló
helyzetek adódhatnak a párkapcsolatunk terén, a munkahelyi
környezetünkben és persze a barátaink vagy a családunk tár-
saságában is.
Van egy sokkal frissebb példám is arra, hogy a kultúránkban
„elfogadhatatlannak” bélyegzett viselkedésünk felemlegetése,
közszemlére tétele milyen szégyenérzetet válthat ki belőlünk.
Néhány éve új helyre költöztünk, és így a gyerekeknek új isko­
lát kellett találnom. Az általános iskolában, ahová a fiamat
írattam be, találkoznom kellett az igazgatóval és a speciális
képzésért felelős pedagógussal, mert a fiam autistagyanús, és
a korábbi helyről az iskolapszichológus átküldte a szakvélemé-
nyét, mert ő fedezte fel a fiamnál a szindróma tüneteit.
Kellemesen indult a megbeszélés, míg a segítő pedagógus
hangosan fel nem olvasta a fiam esettanulmányát. Teljesen
jószándékúan olvasta: „Colton az édesanyjával, édesapjával és
a nővérével él. Az édesanyjának korábban alkoholproblémái
voltak…” és innentől fogva semmi emlékem sincs arról, mi
következett, mert csak a fülemben dübörgő szívverésemet hal-
lottam. A tenyerem izzadt, a hónaljam zsibogott.

24
Épp berendezkedtünk egy teljesen új környezetben, egy új
városban, ahol egy lelket sem ismertem. Pár perce még vidá-
man beszélgettünk, rokon­szenveztünk egymással mind a hár-
man, akár össze is barátkozhattunk volna, de miután hangosan
elhangzott a mondat, hogy „az édesanyjának korábban alko-
holproblémái voltak…”, már csakis az zakatolt az agyamban,
hogy hogyan szóljak közbe, hogy már évek óta egyetlen kortyot
sem ittam? Most akkor majd a szájára vesz a város? Ennyi elég is,
hogy meglegyen rólam a véleményük? Ilyen és hasonló gondola-
tok bénítottak, és egyszerre szerettem volna kifutni a világból,
kiállni magamért és egyszerűen sírva fakadni.
Az a nagy közös pont a megszégyenülésről szóló történe-
tekben, hogy aki átéli, és utána beszámol róla, pocsékul érzi
magát. Szó szerint, förtelmesen és szarul. Nincs még egy
ehhez hasonló érzelem. Brené Brown szerint a „szégyen egész
lényün­ket érintő érzelem”. Annyira általánosan gyűlölt érze-
lem, hogy aki egyszer megtapasztalja, soha többet nem kér
belőle. De tényleg soha. Tudatosan talán nem fogalmazódik
meg bennünk, de lelkünk legmélyén akkor is ez munkál. Hogy
ezt nem akarjuk még egyszer.
A ballagáskori megszégyenülésem több mint huszonöt éve
esett meg velem, és mégis olyan kristálytisztán emlékszem rá,
mintha tegnap történt volna. Minden egyes részlet beleégett
az agyamba, emlékszem mind a két lány nevére. Az érzelem,
amit ez a jelentéktelennek tűnő esemény kiváltott belőlem,
gyökeret vert bennem, és mélységesen meghatározta, ha nem
is azt, hogy milyen ember lett belőlem, de a további viselke-
désemet mindenképpen.
Ezért annyira lényeges, hogy tisztán lássuk, mi is a szégyen,
mielőtt még rátérnénk arra a tizennégy viselkedési mintára,
amelyről a könyv szól. Tudnunk kell, hogy mindenki ösztö-
nösen kerüli a szégyent. Akár tudatában vagyunk ennek, akár

25
nem, úgy éljük az életünket, hogy erősen igyekszünk minden-
áron megúszni a megszégyenülést, és ez a késztetés az egyik
olyan erő, amely a rossz szokásainkat mozgatja. A szégyentől
való rettegés hívja életre az olyan szokásainkat, mint a ma-
ximalizmus, a mindenáron tetszeni vágyás, az önostorozás,
az önszabotálás, a menekülés, a bezárkózás és az elkerülés, a
túlteljesítés,­az állandó irányítási vágy meg a többi. Ha gyakran­
folyamodsz ezekhez a viselkedési mintákhoz, tudnod kell,
hogy ki ül a volán mögött. Nem más, mint a SZÉGYEN.
Ha nem tárod fel a saját életedben a szégyenérzetet, akkor
simán bele­taszít az említett viselkedésmintákba. Ha abban
a hitben élsz, hogy a te életed mentes ettől, ha te soha nem
tapasztaltad meg a szégyent, akkor nagy valószínűséggel folya­
matosan menekülsz előle.
A szokások, amelyekről olvasni fogsz, mind-mind védekező­
mechaniz­musok. Tudd, hogy azért csinálod őket, hogy megóvd
magadat a szégyentől, és értékeld bennük, hogy képesek is
megvédeni… aztán lassan engedd el őket, szabadulj meg tőlük.
Mert amikor maximalisták vagyunk, másoknak akarunk
megfelelni, menekülünk a jelentől és még mi mindent elkö-
vetünk, akkor a valós problémát nem oldjuk meg. A legjobb
esetben is csak átmeneti, gyors kötést nyomunk a sebre, ame-
lyet azonban ki kellene tisztítani, gondosan ápolni, kezelni.
Ez a kezelés valami ilyesmi kellene legyen:

1. Tisztán a tudatában kell lenned, hogy milyen visel-
kedési formákhoz folya­modsz, amelyek egyébként
nem tükrözik azt a személyiséget, aki lenni szeretnél.
Tudom, hogy nem az a célod, hogy mindig úgy tán-
colj, ahogy mások fütyülnek. Tudom, hogy szívesebben
kötődnél másokhoz, ahelyett, hogy bezárkózol, amikor
pofonok érnek. Tudom, hogy szívesebben hoznád a
legjobb formádat az állandó maximalizmus helyett.
Ha már tudatosul benned, hogy épp így visel­kedsz,
akkor tudsz tenni ellene.
2. Ismerned kell az értékeidet. Legalább olyan pontosan,
mint ahogy azt is tudod, hogy hogyan iszod a kávédat
(lásd a 15. fejezetet). Hogy mi fontos a számodra. Fel
tudod sorolni mindazokat a dolgokat, amelyek a leg-
lényegesebbek a hétköznapi életedben? És mivel jár
az, ha erre épül a fontossági sorrended?
3. Gyakorolnod kell. Nem fog mindig minden egyből
sike­rülni, sőt, több kudarcot élsz majd meg, mint sikert.­
Mert nehéz és zavaros ügy a változás: lesz, hogy min-
dent összezavarsz, és lesz, hogy összejön. Lesz, hogy
büszke lehetsz magadra és így tovább. Végül azonban
minél többet próbálkozol, annál jobban elsajátítod
az új viselkedési formákat, amelyek ténylegesen a te
érdekeidet szolgálják, és akkor beköszönt majd a bol-
dogság.

Akadnak majd fejezetek, ahol találkozhatsz a „mutasd magad”
fordulattal. Ami első hallásra is elég egyértelműen hangzik,
nem? De azért csak hadd magyarázzam el.
Ha mutatod magad, akkor képes vagy egy számodra kel-
lemetlen helyzetben is vállalni, amit akarsz, még ha szíved
szerint sarkon is fordulnál, és elhúznál onnan. Ha mutatod
magad, akkor nem küzdesz a rémületed ellen, hagyod, hogy
kínosan és esetlennek érezd magad. Viszont ez nagyon mo-
tiváló lesz! Mert mélyre merülsz, beleveted magad a munka
kellős közepébe és ettől bátorságra lelsz.
Ezt mind jelenti a mutasd magad.

27