You are on page 1of 5

Az autizmus spektrumzavarban érintettek számára van vala

-
mi izgalmas és megnyugtató abban, hogy másokkal az interne-
ten keresztül kommunikálhatnak. Egyrészt mert a társalgószo-
bákban vagy e-mailekben történő beszélgetéshez nem szüksé-
ges tudnod, hogyan kezdeményezz beszélgetést vagy mikor
mosolyogj, nem kell érteni és használni a bonyolult testbeszé-
det, és a másik ember minden szavát érteni lehet, mert minden
le van írva. Az emotikonok használata, mint amilyen a J és a
L, a társalgószobákban megkönnyítik annak a megértését is,
hogyan érez a másik ember, mivel ezt egyszerű, vizuális mód-
szerrel mondja el neked.
Társamat, Neilt, az interneten ismertem meg 2000 őszén.
Számítógépes programok írásából él, így napi szinten használ-
ja a számítógépet. Hozzám hasonlóan Neil is nagyon gátlásos,
és ő is úgy találta, hogy az internet segít új embereket megis-
merni és barátságokat kötni. Szinte azonnal naponta kezdtünk
e-maileket váltani egymással: írtunk mindenféléről, a kedvenc
zeneszámunk címétől kezdve a reményeinkig és a jövőnkről
szőtt álmainkig. Rengeteg közös volt bennünk, és nem kellett

173
hozzá sok idő, hogy azt javasolja, cseréljünk egymással fotót
és telefonszámot. Neil szép volt: magas, a haja sűrű, sötét, a
sze­me ragyogóan kék, és amikor telefonon beszéltem vele, min-
dig roppant türelmes és udvarias volt, és a legnagyobb öröm-
mel vette, hogy főleg ő beszélhet. Majdnem egykorú volt ve-
lem, huszonnégy éves, Kentben élt és dolgozott, nem messze
az én londoni otthonomtól. Emlékszem, minél többet tudtam
meg róla, annál inkább azt gondoltam magamban: találkoztam
a lelki társammal.
A szerelem semmi máshoz nem fogható; nincs jó vagy rossz
módja annak, ahogy beleszeretünk valakibe, nincs matematikai
egyenlet a szerelemre és a tökéletes kapcsolatra. Az érzelmeket,
amelyeket nem tapasztaltam meg az évek során a kamaszkori
fellángolásom óta, hirtelen és erősen megéreztem, hosszú és
szűnni nem akaró pillanatokra, olyan mélyen, hogy az már fájt.
Képtelen voltam nem folyamatosan Neilre gondolni, bármivel
foglalatoskodtam is, és ennek következtében még az evés és az
alvás is nehezemre esett. Mindazonáltal, amikor 2001 elején
egy e-mailben megkérdezte, nem találkozhatnánk-e személye-
sen, haboztam. És ha a találkozás rosszul sikerül? És ha valami
rosszat teszek vagy mondok? Egyáltalán, olyan ember vagyok
én, akit szeretni lehet? Nem tudtam.
Mielőtt válaszolhattam volna Neilnek, úgy döntöttem, be-
szélnem kell a szüleimnek róla, ami annyit jelentett, hogy szem-
besítenem kellett őket az igazsággal velem kapcsolatban. A ház
csendes volt aznap délután; öcséim és húgaim mind a szabad-
ban játszottak vagy fent voltak a szobájukban, míg apám és
anyám televíziót nézett a nappaliban. Sokszor elpróbáltam fej-

174
ben, mit akarok nekik mondani, de amikor beléptem a szo­
bába, hirtelen egy pillanatra rosszullét fogott el, és fogalmam
sem volt, hogyan fognak reagálni; nem szeretem a helyzeteket,
amelyekben bármi történhet, mert szédelegni kezdek tőlük,
és hányinger jön rám. Mivel szerettem volna, ha kizárólag rám
figyelnek, odamentem a televízióhoz, és kikapcsoltam. Apám
méltatlankodni kezdett, de anyám csak felnézett, és várta, hogy
megszólaljak. Ahogy kinyitottam a szám, hallottam a saját han-
gomat – halk volt és elcsukló –, ami elmondta nekik, hogy me-
leg vagyok, és megismerkedtem valakivel, aki nagyon tetszik.
Rövid ideig csend volt, egyikük sem mondott semmit, csak néz-
tek rám. Azután anyám azt mondta, hogy ez nem probléma,
és azt szeretné, ha boldog lennék. Apám reakciója is pozitív
volt, ő azt mondta, reméli, hogy találok valakit, akit szeretni
fogok és aki viszontszeret. Én is ezt reméltem.
A következő héten beleegyeztem a találkozásba Neillel. Hi-
deg januári reggel volt, amikor kint vártam rá a ház előtt, vas-
tag kabátba burkolódzva, sapkában és kesztyűben. Pontosan tíz
óra előtt megállt az autójával, és kiszállt. Első szavai hozzám,
miközben kezet ráztunk, ezek voltak: – A valóság jobb, mint a
fotó. – Elmosolyodtam, bár nem értettem, mit akar ezzel mon-
dani. Neil azt javasolta, menjünk el autóval Kentbe a lakásába
aznap, így beültem mellé, és elindultunk. Különös utazás volt.
Pár perc beszélgetés után hallgatásba süppedt, és nem tudtam,
hogyan kezdjek újra beszélgetni, így hát csak ültem némán.
Nagyon ideges voltam, és azt gondoltam magamban, hogy
nyil­ván nem tetszem neki. Több mint egy órán át autóztunk,
mire megérkeztünk Neil lakásához Ashfordba, egy vásárváros-

175
ba Kent közepén. Akkor történt, hogy az ülése háta mögé ha-
jolt, elővett onnan egy gyönyörű csokor virágot, és átnyújtotta
nekem. Tehát akkor mégis tetszettem neki.
Neil lakása egy újonnan épült, modern részen állt, körülvéve
több ugyanolyan kinézetű házzal és egy parkkal, ahol volt egy
kis tó, hinták és körhinták. Bent csíkos volt a tapéta, piros volt a
szőnyegpadló, és Neilnek volt egy Jay nevű fekete-fehér macs-
kája. Letérdeltem a macska mellé, megsimogattam a fejét, és ő
dorombolni kezdett. Neil bevitt a nappaliba, leültünk a kanapé
két szélére, és beszélgettünk. Egy idő után megkérdezte, van-e
kedvem zenét hallgatni. Fokozatosan, öntudatlanul egyre kö­
zelebb húzódtunk egymáshoz a kanapén, míg végül Neil átka-
rolt, és én a vállára hajtott fejjel és behunyt szemmel hallgattam
a számokat. Nem sokkal ezután csókolóztunk. Ott és akkor el-
döntöttük, hogy a sors úgy akarja, mi ketten legyünk együtt. Ez
valami nagy dolog kezdetét jelentette.
Neil nem találta nehéznek, hogy elfogadjon olyannak, ami-
lyen vagyok. Őt is zaklatták az iskolában a társai, és tudta, mi-
lyen különbözni a többiektől. Mivel ő maga is otthon ülő ter-
mészetű volt, nem zavarta, hogy jobban kedvelem az otthon
csendjét és biztonságát a pubok és klubok zűrzavaránál. És ami
a legfontosabb, ő is – akárcsak én – válaszút elé érkezett az éle-
tében, és nem tudta, hogyan tovább. Az internetes megismer-
kedésünk lehetőséget nyújtott, hogy kölcsönös meglepetésünk-
re és örömünkre felfedezzük azt, ami mindkettőnk életéből
­hiányzott: a szerelmet.
A következő hetekben naponta írtunk e-maileket egymás-
nak, és rendszeresen beszéltünk telefonon. Amikor csak tudott,
Neil felautózott Londonba találkozni velem. Hat hónappal el-

176
ső találkozásunk után és hosszas közös megbeszéléseket köve­
tően, meghoztam a döntést, hogy Kentbe költözöm Neilhez.
Egy napon bementem a konyhába, és tárgyilagosan annyit
mondtam anyámnak: – Elköltözöm. – Szüleim örömmel fogad-
ták a hírt, bár aggodalommal is: hogy fogok tudni helytállni egy
kapcsolatban, az azzal járó összes hullámheggyel és hullám­
völggyel és felelősséggel együtt? Akkor csakis az számított, ami-
ben abszolút biztos voltam: hogy Neil nagyon fontos számom-
ra, hogy soha senki iránt nem éreztem azt, amit akkor iránta
éreztem, hogy nagyon szeretjük egymást, és együtt akarunk
lenni.
Az első hónapok a Neilhez költözésem után nem mindig vol-
tak könnyűek. Egyetlen fizetésből élni azt jelentette, hogy na-
gyon óvatosnak kellett lennünk a költekezéssel. Két és fél év-
nek kellett eltelnie, mire először el tudtunk menni együtt nya­
ralni. Napközben, mikor Neil Ramsgate környéki irodájában
dolgozott, én elvégeztem a házimunkát, és esténként főztem.
Ezenkívül írtam a környék minden könyvtárának, hogy meg-
kérdezzem, nincs-e náluk üresedés, és amennyire tudtam, hoz-
zájárultam a lakás rezsiköltségeihez. Egyik reggel levél érkezett
postán, amelyben tájékoztattak, hogy interjúra hívtak egy könyv­
tár irodájába, ahol kiválasztották, megrendelték és kirakás előtt
szétválogatták az új könyveket. Az interjú napján Neil kölcsön­
adta nekem az egyik nyakkendőjét, sőt meg is kötötte nekem,
és írásbeli útmutatót adott, hogyan jutok el busszal a levélben
megadott címre. Bár eltévedtem a különféle épületek között
gya­logolva és a helyes címet keresve, végül mégis sikerült oda-
érnem az interjúra a személyzet egyik tagjának segítségével, aki
elkísért a megfelelő házszámig.

177