You are on page 1of 3

A dob+basszus kislemez megjelenése 2000.

augusztus 5-ére esett, és mivel ezen a
szombati napon adtuk a hiperkarma első koncertjét is a Szigeten, ezt a napot tekintjük
a zenekar születésnapjának. A 1G Records, mint akkoriban sok más kiadó, minden
frissen piacra dobott kiadványa mellé szórólapokat és plakátokat is gyártatott.
Tojáspapírra nyomott, csillogó, fehér alapon piros logós hiperkarma-plakátunk volt,
baromi jól nézett ki. A 1G-s zenekarok szórólapjait meg különösen szerettük,
akárhányszor csak a kiadóban jártunk, mindig fölmarkoltunk belőlük egy jó nagy
adagot, mivelhogy tökéletes filteralapanyagnak bizonyultak. A cigisdobozt nem lehet a
végtelenségig hajtogatni, a papírlap meg túl vékony, arról nem is beszélve, hogy
szívnánk vele együtt a kátrányt is, a 1G-s szórólapok viszont mind anyagukat, mind
vastagságukat tekintve tökéletesen alkalmasak voltak spanglifilternek, egyetlen ilyen
szórólapból nyolc tip kijött. A tekerés akkorra már tényleg komoly problémának
számított, előfordult, hogy felforgattuk az egész lakást, mire sikerült filternek való
papírt találnunk. A szórólapokkal ez a gond egy időre megszűnt, sőt vérszemet
kaptunk: kitaláltuk, hogy a hiperkarma-szórólap legyen eleve perforált, mint a
bélyegek, hogy ne kelljen vacakolni a tépkedéssel, maguktól váljanak le a kis
darabkák, hogyha valaki tekerni szeretne. Ezzel saját kis hagyományt teremtettünk, a
későbbiekben még sokszor utánnyomattuk ezeket a perforált szórólapokat, a legvégén
már fehér alapon fehér logóval, tisztára, mint a Beatles Fehér Albuma, csak hogy a
lehető legkevesebb kátrányt kelljen elszívnunk. Sokaknak tett nagyon jó szolgálatot ez
a kivitelezés, komoly kereslet volt rá a rendszeresen füvezők körében. Az egyik
dealerünk például annyira beleszeretett, hogy külön ezer darabot gyártatott le magának
saját használatra, rajta a kereskedői álnevével, amiért cserébe tekintélyes mennyiségű
füvet és speedet adott nekünk, így a magunk módján üzletemberek is lettünk.
Ezen a 2000-es Szigeten a koncertet megelőző napokban mániákusan járkáltunk
körbe-körbe Pitével, fűnek-fának osztogattuk a szórólapokat, hogy helló, mi vagyunk a
hiperkarma, ekkor és itt játszunk majd, gyertek el! Nem úszta meg senki, aki az
utunkba került. Mutogattuk a perforálást is, sokan értették, vigyorogtak, hogy köszi,
mások nem igazán vágták, hogy mit akarunk vele, de semmi baj, adtunk nekik is.
Kemény kampány volt, lejártuk a lábunkat, közben szanaszét voltunk szívva, szombat
este már alig bírtam felkapaszkodni a Wanted-sátor színpadára. De a helyzet azért is
volt igazán groteszk, mert a műsorfüzetben aznap hajnali kettőre meg volt hirdetve
ugyanide egy BlaBla-koncert is, csakhogy addigra már annyira elsodortak az
események az előző zenekaromtól, annyira nem tartottam már a kapcsolatot velük,
annyira nem jártunk próbákra, hogy semmi értelmét nem láttam egy ilyen szigetes
bulinak. Se erőm, se kedvem nem volt ahhoz, hogy főműsoridőben lenyomjak egy
számomra fontos első hiperkarma-koncertet, majd azt követően még hajnalban öt
ember előtt is produkáljam magam a lucernaszagú sátorban, olyan dalokat játszva,
amelyeket halálosan unok. A gondolattól is felállt a szőr a hátamon, ha a dohos csepeli
próbateremre gondoltam. Eszembe jutott Frenk arca, amikor először belépett oda. Ti
komolyan itt próbáltok? Igen, már évek óta, miért? Atyaisten! Én sem értettem, hogy
hogyan voltam képes erre valamikor még nem is olyan régen. Már a februári
tatabányai BlaBla-koncert után úgy szálltam ki a kocsiból, hogy ennyi, elég volt, de
nem mondtam ki, egyszerűen csak nem mentem vissza hozzájuk, nem hívtam fel őket,
ők se engem, így fokozatosan elmaradt minden, ami a BlaBlához kötött. Aztán hogy
hogyan került a Sziget fellépői közé a zenekar, azt már a fene se tudja. A fesztivál
Pesti Est-különszámában megjelent egy interjú velem, amit Déri Zsolt készített, aki
kezdettől fogva a biztatóim közé tartozott, egyszer, amikor nagyon magam alatt
voltam, és telefonon beszéltünk, sokat sejtetően azt mondta nekem: „ők még nem
tudják, ki vagy.” Sok erőt adott nekem akkor ezzel a mondatával. A szigetes interjú
arról szólt, hogy van ez az új banda, a hiperkarma, első fellépés ötödikén, szombaton,
plusz egy fotó rólunk, és a végén néhány szó arról, hogy a BlaBla fellépése elmarad, és
hogy a tagok valószínűleg ebből az interjúból fogják megtudni, hogy feloszlott a
zenekar. Ennél pontosabban ezt nem is lehetett volna megfogalmazni: külön utakra
kerültünk. Andris abbahagyta a dobolást, pedig remekül játszott, ízes, egyedi
technikával, pont, mint kedvence, Chad Smith a Red Hot Chili Peppersből. Úgy
tudom, hogy Németországba költözött, ahogy Nándi is lelépett itthonról, jelenleg
Írországban él, tudtommal mindketten családos emberek lettek. Néhány szót váltottunk
a történtek után telefonon, mondták, hogy most már értik, amit akkor még nem, hogy
merre is indultam el, miben gondolkodtam. Nándi egyszer felugrott hozzám 2003
körül. Addigra már teljesen kész voltam, szintetikus drogokon éltem. Feljött,
megmutattam neki egy új instrumentális demót, a konyharegényét, és ahogy hallgattuk,
láttam, hogy könnybe lábad a szeme. Én sem így terveztem, egyszerűen így alakult.
Évekkel később belefutottam egy BlaBla-koncertfelvételbe a neten, és elképedtem,
hogy milyen témákat hallok, miket voltam képes kihozni a basszusgitárból. Sajnos
ebből az időszakból minden törlődött, nem tudnám felidézni se a dalok szerkezetét, se
a szövegeket, semmit. Úgy hallgattam a Kétségbeejtően átlagos dalait, hogy nem
tudtam, milyen rész következik éppen, mintha akkor hallanám őket először. Néha tátva
maradt a szám, hogy milyen jó kis témákat játszottunk annak idején együtt, és azon is
elcsodálkoztam, hogy képes voltam közben énekelni is. Kerek, frappáns dalok voltak,
de valami hiányzott belőlük. Nem volt elbagatellizálva a BlaBla, mindent megtettem
az akkori énemmel, de a hiperkarma egészen más volt. Az első koncerten piros
nadrágban, piros felsőben jelentem meg, ahogy a kis ember is a dob+basszus-maxi
borítóján. Úgy készültem, hogy én leszek majd a kijáratember, piros pipás fehér Nike-
futócipőben, pont, mint Forrest Gump. Mit szépítsem, nem volt 100%-os a szett:
turkálóban vett, csípőtájban feltűnően szűk női trapéznadrág gagyi mackófelsővel. A
koncert alatt végig azon paráztam, hogy kidudorodik a pöcsöm a slankított trapézban,
míg végül aztán valaki felkiabált a nézőtérről: „Robi, cerka balra!” Ez, befüvezve:
kegyelemdöfés.