Titkosírás

A fordítás alapját képező kiadás:

Luka Bekavac

Viljevo

Fraktura, 2013

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Dr. Mund Katalin

Műfordító:

Radics Viktória

Olvasószerkesztő:

Cs. Fehér Katalin

Borító:

Varga Balázs

Az Európai Bizottság támogatást nyújtott ennek a projektnek a költségeihez. Ez a kiadvány a szerző nézeteit tükrözi, és az Európai Bizottság nem tehető felelőssé az abban foglaltak bárminemű felhasználásért.

ISBN 978 615 5859 13 7

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2013 by Luka bekavac

© Hungarian translation 2019, Radics Viktória

© Hungarian edition 2019, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

Augusztus

Nincs vége. [24 cm sérült] sose lesz vége... ez régen szentírás volt, és úgy tűnik, hogy még [8 cm sérült] körbe-körbe, kezdet nélkül, és sehol sincs vége. [csönd 58 másodpercig] Ha eszembe jut a lánc, amelynek láncszemei voltunk... amiből kiszakadtunk, ha egyáltalán kiszakadtunk [zaj 3 másodpercig] menteni az életünket... ha elképzelem... mondjuk, mint egy idővonalat, a vércsepp a jövő felé folyik, és nyomot hagy maga után... [kivehetetlen] valaki fogja a kezem, szorosan, vér a vérét, és én már nem is tudom, hogy hol van a másik kezem, szabad-e, vagy [zaj 2 másodpercig] Elizának... de annak a szép, régi asszonynak a másik keze, akinek az arcát nem látom, biztos egy még régebbi kézhez kapcsolódik, az pedig [4 cm sérült] egy még régebbihez: az egyik ember kézen fogja a másikat, a másik a harmadikat, s a lánc a messzi távolba ér... mintha voltaképpen nem is az idő iránya lenne, halott nemzedékek menete... volt életeké... hanem egyazon sejtszövet nyújtózása, mintha egyazon növény szárának gyűrűi lennének, talán egy virágé... ha lehunynám a szemem... a csúcsról megnyílna a kilátás... [csönd 5 másodpercig]... a későn, a legvégén kibomlott sziromról, a peremről többé nem látszik a föld, azaz annak a hajdani asszonynak az arca [zavar 4 másodpercig] ha ugyan egy nőtől indult a lánc... csak ez a millenniumi vonal, voltaképpen a zuhanása, a beláthatatlan íve, mintha a fellegekbe süllyedne, habár ez nem okvetlenül jelenti... nem okvetlenül jelenti azt, hogy a mi bukásunk valóban megszakította a láncolatot, lehet, hogy semmi mélység sincs ebben, azok a fellegek, amelyek a meredélyt nyaldossák, tulajdonképpen inkább vízfelszínre emlékeztetnek, vagy valami hasonlóra, folyékony massza, amibe nem hatolhatunk bele, de nem is süllyedünk el benne, szemlátomást túléltük, az áramlás pedig nem tudni, mely irányba sodor bennünket, a fejét vesztett virágot, vagy talán inkább egy holt szirmot, leheletnyi hímport: nem vagyunk többek ennél mi ketten. [csönd 7 másodpercig] Semmi több... Semmi különös. Mindaz korábban teljes mértékben [kivehetetlen] a mi mozgalmunk volt a legfontosabb, a történések forrása, súlypontja, de most már, hál’ istennek, világos, hogy rövidlátók voltunk, amikor azt hittük, hogy mi ketten vagyunk az utolsók, hiszen mi csak annyiban lehettünk ómega, amennyiben Petar az alfa: az egész mozgalom egyetlen láncszem volt csupán, a lánc közepéből pedig nem látni a végeit, Gerda is így vélekedett néha: az elsőnek és az utolsónak tulajdonképpen nincs köze az időhöz, ez a kettő soron kívül helyezkedik el... a szerencsés körülmény, hogy a káosz végül, úgy tűnik, kimerült, és feladta a harcot, legalábbis ebben a ciklusban, ebben a menetben, mely a mi életünket hordozza, nem jelenti azt, hogy egyúttal eljött a világvége és az idők végezete, hanem csak annyit jelent, hogy valószínűleg senki sem keres már bennünket, senki sem akar megölni bennünket... legalábbis nem tud többé elérni hozzánk... tehát ha most annak a vércsöppnek a foltján ülünk, vagy a családfa virágának a csúcsán, hímpor, por, vagy ilyesmi gyanánt, könnyen elfújhat bennünket a szél, de ez már senkit sem érdekel: kihalhatunk, tovább nőhetünk és szaporodhatunk, már senki sem fogja látni... ámbár, ha kicsit belegondolunk, arról szól ez az egész, hogy mi folyásiránt sodródunk a vérben, mások még messzebbre eljutottak, és egyikünk sem térhet vissza, de előre sem ugorhat arról a helyről, ahova bele van tapadva, ennek az egésznek egyáltalán nincs értelme, ha érvényben van az, amit annyiszor hajtogattunk a katasztrófa előtt, a kicsi nagy, a fölfelé vezető út és a lefelé vezető út ugyanaz, töredékben az egész [kivehetetlen] fraktális evangélium... Eliza azonban sosem rágódott ilyesmin... az ő fejében mi csupán ápolók voltunk, és mentők, dögeltakarítók, akik az elveszett sebesülteket szedik össze a csatatéren... nem tudom, látott-e valaha is valamit [zavar 5 másodpercig] vagy csak politikai mozgósítás, noha ő biztosan nem mondaná, hogy ez politika volt, túl kevesen voltunk a mozgalomban... nem emlékszem... biztos úgy gondolta, hogy velem úgyse lehet beszélni erről... megfájdul a hasam, ha eszembe jut az az egész... de az is lehet, hogy a szilvától van, kicsit túlzásba vittem... talán még nem elég érett... tele vagyok vízzel... [csönd 4 másodpercig]... valami megmozdult... mint az élőlények, nedveket szívnak [kivehetetlen] etetem a magzatot, tudattalanul, akaratom ellenére... ó, ezek butaságok, ugyan honnan tudhatnám én, hogy mi az a magzat, hogy mit érez egy terhes nő... [csönd 9 másodpercig]... jobb lenne, ha felülnék... de így kényelmesebb, itt olyan szép... a legszebb pokróc, amink van, legalábbis a fűre teríthetők közül... micsoda panoráma... mekkora égbolt... szeretem ezt a délutánt, két-három felhőfoszlány, akárha vatta lenne, vagy tollak, valami hintázik a levegőben [zaj 7 másodpercig] lélegzik a nyár... meleg van, forróság... hatalmas csend, semmi se történik, csak a szél lebben, és talán [zavar 7 másodpercig] meleg kezek... kinyílik egy ajtó, átlátni egy másik térbe, előgomolyog valami láthatatlan... itt van, itt van megint... ezek itt lombok, aranyoszöldek [kivehetetlen] foltok, ha kifordítom a nyakam, aranyrámát látok... napsugár szökdel, itt-ott kiemel egy-egy pontot, ibolyaszínűt vagy sárgát... és az a benyomásom támad, mintha a test, anélkül, hogy látna, átmenne a képkereten, mint egy kapun... mögötte egy egész világ, legalábbis egész Szlavónia... akkor is megvolt, amikor nekem még nem volt arcom, amikor még nem bújt a bőröm alá... erdők lombjai, tölgyek és bokrok, lóhere és vadmák, pitypanggal szórt mezők, szürke, áttetsző labdák, mezők, búzaföldek, kalászok, por, akárha arany porszemek lebegnének a levegőben... és még távolabb, a Dráván, akár egy lassított filmen, jégpálya [zaj 2 másodpercig] sárzöld kéreg... hát még korábban?... valószínűleg ott is megjelent, kezdetben, Eszéken, a tetőkön, az utcákon, a tereken... [csönd 20 másodpercig]... jól van, most már jobb, kicsit jobban vagyok... néha, amikor így heverészek a pokrócon, az az érzésem, hogy súlytalan vagyok... de nem félek attól, hogy elszállok, talán inkább attól tartok, hogy lesüllyedek a földbe... csak ez a háló tart fönn... kék és piros, piros és kék... ha nem emelem fel a fejem, úgy tűnik, mintha nem lennének szélei a pokrócnak, tovább folytatódik a kockás tájban, ott lenn: ösvények és fák, szabályos fasorok, tiszta geometria a szerves anyagba rajzolva, körök és vonalak, ha így magasból nézem, olyan absztraktnak látszik, mint a szövetminták... itt minden annyira rendezett... nehéz elhinni, hogy ezek privát gyümölcsösök, pedig egyértelmű, hiszen túl kicsik ahhoz, hogy nagyipari termesztésre gondolhatnánk... és mégis... ezek a szimmetrikus parcellák, különféle kultúrnövényekből szőtt négyzetek, a gyümölcsösök meg az ágyások tökéletes struktúrája, egyenes ösvények, minden szög pontosan bemérve, mindig 45°-os vagy 90°-os... fogalmam sincs, mit művelt a gyümölcsfákkal Eliza, mekkora hatása lehetett az éghajlati tényezőknek, mit örököltünk a hajdani tulajdonosoktól... ki tudja, még mi mindennek az összjátéka produkálja ezt... csillagok, teurgikus áramlatok hatottak ide, ezek az energiák szemlátomást még sokkal furcsább dolgokat is előidéznek... amikor megérkeztünk, a gyümölcsösök, a veteményeskertek, minden elhanyagoltnak tűnt, de nem nagyon, mintha a lakók néhány héttel korábban tűntek volna el, ez azonban nem stimmelt, mert a ház borzasztóan festett, mintha tíz éve üresen állna... gyönyörű, ehető gyümölcsök csüngtek az ágakról... emlékszem, rothadt terméseken gázoltunk a füvön, leszakítottunk az ágakról minden gyümölcsöt, ami érettnek látszott, gondolkodás nélkül faltunk, nem féltünk attól, hogy elrontjuk a gyomrunkat, azelőtt napokig vízen és leveleken éltünk, már ájuldoztunk a gyöngeségtől... a gyümölcsösök ránk vártak, teljesen sértetlenül, s miután mindent kitakarítottunk és berendeztünk, Eliza eltúlozta az érdemeit, és magának tulajdonította a dicsőséget a hihetetlen termésért meg a tényért, hogy megmenekültünk az éhségtől, méghozzá, úgy tűnik, örökre... [csönd 13 másodpercig]... no, ismét kezdődik... de valami megváltozott... talán már [zaj 6 másodpercig] minden égitest [kivehetetlen] gyümölcsök a fán, igaz, ma nincs hold, alig látszik, de én ilyenkor szeretem legjobban, meg a félholdat, ámbár talán szebb így, olyan, mint a kősarló... illetve... adular, ha jól emlékszem... estefelé majd [zavar 9 másodpercig] mintha megütöttem volna, hangot ad... hatással van mindenre, ami itt nő, ásványi fegyver... sajnálom, hogy sose tanultam biológiát, nyilván úgy vélték, hogy úgysem veszem hasznát, noha ez valószínűleg nem a biológiához tartozik, ez inkább olyasmi lehet, mint... talán valamiféle asztroagronómia... korábban azt hittem, hogy ezek csak afféle mendemondák, Gerda különösen allergiás volt a babonaságra, de... nem tudom... mintha mindebben lenne matematika [zaj 4 másodpercig] fejlemény, még ha mindez önkényes is, mint például itt... hol vagyunk most tulajdonképpen?... kilépünk az éjszakai házból, a Rákból... vagy már ki is léptünk?... végre... a totális vakság időszaka már csak ez a jel is, a 69, az introvertáltság szimbólumának tűnik, összegömbölyödő, kifejletlen, mint az embrió, vagy két  féreg, amint egymás farkába harap... igaz, a Rák állítólag az eloldódást is jelenti, solutio, és az előre-hátra, előre-hátra, előre-hátra mozgást, ennek van valami köze a kánonokhoz, a polifóniához, mintha Elizára szabták volna... vagy talán ahhoz a kígyóhoz van köze, amelyik zárt körnek látszik... de nem, az valami más volt, habár hasonlónak tűnik, de épp az ellentéte ennek, azt hiszem, az olyasmi, mint a mély bölcsesség, az elpusztíthatatlanság, az örök visszatérés, nem emlékszem pontosan, talán éppenséggel a kicsi nagy?... már nem vagyok biztos benne... de a Rák, nos, az aztán illik Elizára, efelől semmi kétségem, az ő túlfűtött érzelmei, amelyeket elővigyázatosságból visszaszív, bezárja őket a fölfújt keblébe, aztán ott szépen megérleli [kivehetetlen] mindent szét fog verni maga körül... [csönd 8 másodpercig]... ő tehet róla, nem más... azt hiszem, inkább megölném magam, semhogy úgy éljek, mint Eliza... na de mit csináljunk, ez van... szinasztrikus összeütközés... és nincs senki, aki segíthetne rajtunk, aki csökkentené a feszültséget, már késő... tehát, hol is hagytam abba, a Rák páncéljából, a vízből... a megnyílásba, a tűzbe, az Oroszlán torkába... a döntés ideje... de mi felől?... itt semmi se történik, már évek óta nem történt velünk semmi... igaz, az ilyesfajta időmérés tényleg értelmetlenné vált, már mióta... ha nincs Eliza meg a számolgatásai, nem tudnánk, hogy milyen nap van... azaz talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy Eliza hitegeti magát, hogy ma, mondjuk, szerda vagy péntek van, de a napoknak már nincs nevük, az az időszámlálás, amivel világra jöttünk, valahol megszűnt vagy elpárolgott, talán a katasztrófa idején, talán utána, amikor senkit sem érdekelt, így aztán a dátumokat, amelyekhez Eliza még mindig ragaszkodik, szokásnak vagy szórakozásnak tudom csak tekinteni, mint amivel a ráérő emberek babrálnak unalmukban, de már nem veszem megbízható rendszernek, olyan információnak, amelynek bármi értéke lenne [kivehetetlen]... ugyan mit jelentenek a hét napjai vagy egy hónap dátumai, amikor már nincsenek évszakok?... tél már egyáltalán nincs is, és alig vannak már olyan átmenetek, mint amit a tavasz meg az ősz jelentett régen, már nem lehet megkülönböztetni az évszakokat, csak éjszaka jön néha egy kis ideiglenes lehűlés, de már nem halnak el a fák... mindig örök nyár van, monoton, moccanatlan, akárha egy végtelen augusztus lenne csupán, habár már ennek a hónapnévnek sincs értelme... már csak a csillagokat lenne érdemes nézni, bár ahhoz egy sokkal okosabb és műveltebb nő kellene, ezen a téren én nem jutok messzire... nem hiszem, hogy ez a néhány könyv különösebben segítene... az eszéki asztronómiaórák feledésbe merültek, ha valaha is megtanultunk bármit... de mintha az asztronómiában lenne valami... valami, ami megfejtésre vár... ami a természetből maradt, az többé nem mond semmit, legalábbis nekem nem, Eliza, ő más, ő nem szűnik meg méricskélni, noha tulajdonképpen ő sem a természetet tanulmányozza, ha jól látom... az ég, a holdfázisok, a csillagok számolása és fölsorolása, ennyi... én nem változtatnám meg a csillagok nevét, hülyeség volna, nem adtunk új nevet a napoknak, a hónapoknak sem, pedig soha jobbkor, senkinek sem lett volna miért lázadoznia, ha egyáltalán lett volna valaki... minden megváltozott... de talán pont ezért kell az égi neveknek megmaradniuk... talán valakinek jelentett valamit a Földön, hogy csütörtök vagy szombat van-e, április vagy [zavar 8 másodpercig] fények az égen és politikai rezsimek, senkinek se jelenthetett valami sokat, hogy az α-t Aquilae Altairnek vagy Fomalhautnak nevezik-e... (csönd 9 másodpercig]... a Rák, egy pillanat... Asellus Australis, Asellus Borealis...ß Cnc, ez a legragyogóbb, erre emlékszem, Al Tarf, valahol olvastam, hogy ez arabul azt jelenti, hogy vége, de állítólag hibás a fordítás ... és még?... ó, igen, az ördögbe is, Praesepe, hogyhogy nem ez jutott eszembe elsőnek... régebben elvarázsoltak a csillagképek, mindenekelőtt a Fiastyúk, aztán a Praesepe, noha bizonyára más-más lapra tartoznak, csak az én szememben tűntek hasonlónak, sűrű rajok,