You are on page 1of 4

1.

Augusztus 26., péntek

A sötét égből lassan hull az eső. Az épületek fakó fénye harmincmé-


ternyire emelkedik a tetők fölé. Szélcsend van, és a fénylő esőcseppek
homályos búrát borítanak egész Djursholmra.
A Germania-öböl csillogó víztükrének partján egy tágas villa áll.
Odabent – akár egy éber állat – egy fiatal nő fel-alá járkál a lakkozott
parkettán és a perzsaszőnyegen.
Sofia Stefanssonnak hívják.
Aggályosan megfigyel minden apró részletet.
A kanapé karfáján egy fekete távirányító pihen. Valaki körbetekerte
celluxszal, hogy az elemtartó fedele ki ne essen. Az asztalon poharak
halvány lenyomata látszik. A nagy szőnyeg rojtjaiba beleragadt egy
régi sebtapasz.
Sofia léptei nyomán recseg a parketta, mintha valaki lopakodva
követné a szobákon át.
Látni, hogy a kerti köves út sara felfröccsent a nő magas sarkú cipő-
jére és a lábszárára is. Még mindig izmos a lába, pedig a futballozást
már két éve abbahagyta.
Sofia a markába rejti a könnygázspray-t, hogy a férfi meg ne lássa.
Magában azt ismételgeti, hogy önként jött ide, képes uralni a helyzetet,
és valóban itt kell most lennie.
A férfi, aki ajtót nyitott neki, most az egyik fotel mellett áll, és lep-
lezetlenül figyeli.
Sofia arcvonásai szabályosak, az arca kerek, mint a fiataloké általá-
ban. Kék ruhája szabadon hagyja a vállát. A ruhát egy sor apró, szövet-
tel borított gomb díszíti a nyakától a melléig. Apró aranyszív himbáló-
zik a nyakában egy láncon. Nyaki ütőere gyorsan lüktet.
Tudja, hogy kereshetne kifogásokat. Mondhatná, hogy nem érzi jól
magát, és talán az lenne a legjobb, ha hazamenne. Lehet, hogy a férfi
megharagudna rá, de elfogadná.

7
Olyan iszonyúan kiéhezve néz a nőre, hogy Sofiának remegni kezd
a gyomra a félelemtől.
Hirtelen beléhasít a felismerés, hogy látta már a férfit valahol. Talán
valami nagyfőnök volt az egyik munkahelyén, vagy valamelyik régi
osztálytársa apja.
Sofia megáll, nem messze a férfitól, elmosolyodik, szaporán ver a
szíve. Úgy tervezi, távolságot tart tőle, amíg rá nem jön, mit akar.
A férfi nyugodtan áll, kezét a fotel háttámláján pihenteti. Nem tűnik
erőszakos fajtának.
Körmei ápoltak, sima karikagyűrűjén a karcolások arról árulkodnak,
hogy régóta házas.
– Szép ház – jegyzi meg a lány, majd hátrasimít egy fényes hajtincset
az arcából.
– Köszönöm – feleli a férfi, és elengedi a fotel támláját.
Nem lehet sokkal több ötvennél, mégis olyan komoran és nehézke-
sen mozog a saját otthonában, akár egy öregember.
– Taxival jöttél? – kérdi, és nagyot nyel.
– Igen – feleli a lány.
Ezután ismét csend támad, és a szomszédos szoba ingaórája éles
hangon kétszer elüti a felet.
Egy vázában álló, kinyílt liliomszál közepéből sáfrányszínű virágpor
hull alá.
Sofia régen rájött, hogy vonzzák az efféle szexuális együttlétek. Sze-
reti a megbecsülést, amelyben ilyenkor része van, kiváltságosnak érzi
magát, és még soha nem szeretett bele egyik kuncsaftjába sem.
– Találkoztunk már valahol? – kérdezi a férfitól.
– Ha úgy lenne, biztosan emlékeznék rá – feleli a férfi elhaló hangon.
Őszes szőke haja már ritkul. Hátrafésülve hordja. Ernyedt arca kissé
sápadt, és a homlokát keresztben mély ránc barázdálja.
– Maga műgyűjtő? – tudakolja a nő, fejével a fal felé biccentve.
– Érdekel a művészet – feleli a férfi.
Világoskék szeme a lányra mered szarukeretes szemüvegén keresz-
tül. Sofia hátat fordít neki, visszacsempészi az apró könnygázpalackot
a táskájába, azután odalép egy nagy méretű, aranykeretes festményhez.

8
A férfi követi őt, és talán túl közel kerül hozzá. Az orrán keresztül
lélegzik. Amikor jobb kezét felemeli, hogy mutasson valamit Sofiának,
a lány összerezzen.
– Tizenkilencedik századi… Carl Gustaf Hellqvist* alkotta – mondja
a férfi, mintha előadást tartana. – Fiatalon halt meg, kemény élete volt,
egy csomó fájdalmat kellett kiállnia, elektrosokk-kezelést is kapott…
de fantasztikus művész volt.
– Elbűvölő – jegyzi meg a lány halkan.
– Szerintem is – helyesel a férfi, majd az étkező felé indul.
Sofia követi, közben erőt vesz rajta a kísérteties érzés, hogy lépésről
lépésre csapdába csalják, és a háta mögött lassan a semmibe vész a
menekülőút, az óriási fogaskerekek úgy fordulnak, hogy centiméterről
centiméterre zárják le a kelepcét.
A hatalmas szobát, amelynek zsalugáteres ablakai a vízre néznek,
hasznavehetetlen ülőbútorokkal és fényesre lakkozott szekrényekkel
rendezték be.
Sofia észreveszi, hogy az ovális étkezőasztal peremén két vörös-
borral teli pohár áll.
– Megkínálhatlak egy pohár borral? – kérdezi a férfi, és ismét Sofiá­
hoz fordul.
– Inkább fehéret kérnék, ha van – feleli a lány, aki attól tart, hogy
az ismeretlen esetleg megpróbálja bedrogozni.
– Pezsgőt? – kérdezi a férfi, s közben nem ereszti tekintetével a lányt.
– Kérek – feleli Sofia.
– Hát persze, pezsgőznünk kell – dönti el a férfi.
Amikor egy eszkortlány belép egy vadidegen ember lakásába, kicsire
összehúzza magát, hiszen bármelyik szoba csapdát rejthet, és bármelyik
eszköz fegyverként szolgálhat.
Sofia ezért is szereti jobban a szállodákat, ahol könnyebben meg-
hallhatják, ha segítségért kiált.

* Carl Gustaf Hellqvist (1851–1890) svéd festő, többnyire történelmi témájú és humo-
ros zsánerképek alkotója. Pályája nagy részét Németországban töltötte, élete végén
elméje elborult. (A szerk.)

9
A férfi után megy a konyhába, ahol különös, nagyon magas frekven-
ciájú hang zümmög. Sofia nem tudja megállapítani, honnan jön. Úgy
tűnik, a férfi ügyet sem vet rá, ő azonban megtorpan, és a sötét ablak-
üvegre néz, s már éppen megszólalna, amikor egy koppanást hall,
mintha jégkockát ejtenének egy pohárba.
– Biztos, hogy senki sincs itthon? – tudakolja.
Arra gondol, hogy ha valami történne, pillanatok alatt lerúghatná a
cipőjét, és máris rohanna a bejárati ajtó felé. Biztosan sokkal gyorsabb
a férfinál, és ha ott hagyja a kabátját a fogason, megmenekülhet.
Ott áll a konyhaajtóban, amíg a férfi elővesz egy palack Bollingert
egy üvegajtós borhűtőből. Ki is nyitja, tölt két karcsú, antik üvegpo-
hárba, megvárja, amíg a hab leülepszik, rátölt még egy kicsit, majd
odalép a lányhoz.

2.

Sofia belekóstol a pezsgőbe, érzi, ahogy az ital aromája szétterjed a


szájában, és hallja a buborékok pattogását a pohárban. Valami ismét
arra készteti, hogy a konyhaablak felé nézzen. Talán csak egy őz, gon-
dolja. Sötét van odakint. Látja, hogy az ablaküvegen tükröződnek a
konyha berendezésének fényes kontúrjai és a férfi háta, a padok sima
felszíne, a késtartó és a citromokkal teli tál.
A férfi ismét felemeli a poharát, belekortyol, kissé remeg a keze,
miközben int a lánynak.
– Gombold ki egy kicsit a ruhádat – kéri halkan.
Sofia kiissza a poharát, észreveszi, hogy a rúzsa nyomot hagyott a
peremén, majd leteszi az asztalra, azután lágyan kipattintja a legfelső
gombot az apró gomblyukból.
– Melltartót viselsz – állapítja meg a férfi.
– Igen – hagyja annyiban a lány, és kigombolja a második gombot is.
– Mekkora?

10