You are on page 1of 3

"Midőn az élet úgy hozza, hogy Vámpír és Vérfarkas egyszer egy csatára össze álljon, akkor

az nem egyszerűen jó lesz... hanem nagyon jó...."

Melissa Creven

Hihetetlen mennyire képes mindent megváltoztatni az idő kereke. Ahogyan elrepül felettünk
éveink anélkül, hogy mi észrevennénk. Sohasem tűnt fel, hogy én más vagyok, mint a többi
átlagosnak tűnő lány. A legjobb barátnőm is más volt. Mindig fehér bőr, hideg tekintett, hideg
érintés. Vérfagyasztó egy ember számára. Még is számomra ő volt az egyedüli legbiztosabb
pont ezen a magányos világon. Szüleim, noha 18 év telt el, hogy találkoztak, még mindig
fiatalosak voltak. Ugyanúgy ahogy legjobb barátnőm szülei is. Renessme, vagyis Nessie
ugyanúgy állt a dolgokhoz, ahogyan én. Szinte mindig hajtott minket valami vágy egyre
jobban az erdőbe, minél nagyobb örültségeket művelve ahol általában én húztam a
rövidebbet. Természetes volt, hogy Nessie helyet mindig mindennek én estem át, mint egy két
bal lábas. Édesanyja, Bella mosolyogva emlékezett vissza ön magára. Keresztanyám mindig
azzal nyugtatott, ne aggódjak, ez majd változik. Egy nap viszont mikor Sam Uley, apám
legjobb barátja megmentett egy medvétől, nagyon meg lettünk szidva. Akkor életembe
először, leültem a legjobb barátnőmmel, a kereszt szüleimmel és a szüleimmel. Elmesélték,
hogy noha lehet öröklődött a kis kíváncsiságunk, az erdőben nem a medve a legnagyobb
veszély számunkra. Ekkor elmondták, mi vagyok. Egy olyan lény gyermeke, amiről azt
hittem nem létezik. Ez vérfarkas lánya voltam, egy vérfarkasé, akiben vámpír vér is
csörgedezett. Erővel rendelkeztem, amiről nem is tudtam 18 éves fejjel. Noha sejtettem, hogy
tudat alatt valahogy mindig sikerült elrejtenem a gondolataimat, ám most… már minden
érthető volt. A dolog bizarr része azután következett. Nessie szülei ugyanis elmondták ők a
legveszélyesebbek itt az erdőben. A táplálék lánc csúcsa, a teremtés koronája, az a fenevad,
amitől mindenkinek rettegnie kell még magunknak halandóknak is. Egy vámpír család és
ennek Nessie az utolsó örököse. Félig halandó, félig vámpír képességekkel kissé
megdermedve néztünk szüleinkre. Először azt hittük talán viccelnek vagy nem normálisak, de
ahogyan néztünk a komor arcukba már tudtuk minden igaz. Úgy mentünk tovább tanulni ki az
egyik irányba, ki a másik irányba, hogy tudtuk ezzel a titokkal a birtokunkba kell magunkra
vigyázni. Ugyanakkor volt olyan érzésem, más oka is van annak, hogy szüleim a lehető
legtávolabb küldtek iskolába. Ám nekem akkor ez, nem is tűnt fel.
Megörököltem anyu medálját, amit még a jó öreg indiánok készítettek a családunk számára.
Sokszor nem értettem, mi is a jelentősége, ám ahogy öregedtem, egyre jobban vált bennem az
a tény világossá ennek a medálnak nagyobb a hírneve még annál a hírnél is mikor anyuból
egy nap alatt Crevenből, Balcke lett. Pedig annak is mekkora híre volt... úristen ha
belegondolok. Mintha valami híres sztár ment volna férjhez... na igen, híres volt még akkor is
mikor én már köztük voltam. Szüleim azt mondták a medálra akkor, kabala mely megvéd.
Nessivel, az eltelt évek alatt nem, hogy megszakadt volna a kapcsolat. Sőt, még erősebb lett.
Minden héten leveleztünk. Ő Londonból én pedig Amerikából. Továbbra is erős barátnők
voltunk. Noha én kicsit öregebb voltam, Nessie pedig egy évvel fiatalabb ez mit sem jelentett
nálunk. A tanulmányai éveim vége felé, egy szörnyű éjjelen 22 évesen lázasan és izzadtan
felriadva az ágyamba tudatosult bennem a tény... valami megváltozott. Amióta az eszem
tudom, sohasem tapasztaltam még ilyet, ám akkor azon az éjjelen előszór, épp csak betöltve
ezt a gyönyörű szép 22 éves kort tudtam, erőm melyet csak tudat alatt használtam tudatossá
vált. Halottam az emberek gondolatait és onnantól kezdve az összes pasi életét pokollá tetem.
Véletlenül fagytak meg vagy gyulladtak meg dolgok, amikről nagyon is jól tudtam, én
okoztam . A képességeim mely tűz és jég lassan, de biztosan kifejlődtek. Továbbá a
gondolatolvasás és az, miként tegyük az összes pasi életét tönkre, is nagyon jól bevált. Ám
így 22 éves félig érett nőként lassan, de biztosan tisztázódott bennem az, nekem nem itt van a
helyem.
Összepakoltam iskola végeztével és úgy döntöttem legutolsó levelem után, amit Nessinek
címeztem, végleg hazamegyek. Egész addig, míg itt voltam simán Jessie Black voltam. Ám
mikor végleg felszálltam a cuccaimmal a repülőre és neki vágtam az útnak újból fellobbant
bennem valami. Valami olyan dolog, amitől már nem Jessie voltam, hanem Jessamy, és
vágytam a hazatérésre. Édesanyám várt rám a repülőn. Szinte egy napot sem öregedett azóta,
hogy feltett 18 évesen a repülőre. Beszálltunk az autóba majd indított.
Útközben beszélgetni kezdtünk
- Nos Jess . Hazahúzott a szíved ? Talán nem kaptál munkát kislányom ? - Kérdezte aggódóan
anyu.
- Nem. Minden okes , anyu csak … honvágyon volt ennyi. - Mondtam őszintén.
- Forksban nehéz elhelyezkedni, de ha gondolod, majd besegítesz a boltban. - Boldog lettem.
Imádtam anyám kis boltját, amiben mindenféle kis gyógynövény illata szállingózott, a tea
levelek és jó lekvárok, nem is vágytam jobb helyre.
- Köszi anyu. Ere vágytam. - Mosolyogtam rá.
- Nos, hát, ha neked ez a vágyad. Akkor örülök, hogy visszajöttél! - Mondta boldogan és
felnevettünk. Imádtam anyámat, számára minidig én voltam a legfontosabb kincs. Nem is
értettem tizennyolc évesen miért voltam annyira ellenséges vele. Végül is vérfarkas,
képességek ide vagy oda. Ő szült engem és az anya lánya kötelék mindig is erősebb volt pár
butaságnál.
- Apád már annyira várja, hogy hazaérj kicsim. - Mondta kissé izgatottan anyám.
- Nekem is hiányzik már apu! - Mondtam őszintén. Igen. Anyás is voltam, apás is, és ez így
volt jó.
Így telt el az út nagyobb része. Forksba érkezni olyan volt, mikor egy beteg kikerül a kórház
nyomasztó falai közül egy mezőre és nagyot szippanthat a friss levegőbe. Szinte alig bírtam
abba hagyni a levegő szippantását anyám még jót kacagott is rajtam. Már majdnem a házhoz
értünk, amikor újabb témára vetődtünk.
- Anyu igaz az, hogy szeretnétek még egy gyereket? - Kérdeztem komoran anyámtól anyám is
elkomolyodott majd rám nézett.
- Hadd, találjam ki. Edwardtól tudod? Nessie kikotyogta mi? Ez van, ha elmondasz valamit
egy… - Erre félbeszakítottam.
- Anyu olvasok a gondolataidban.
- Az... más. - Nevette el magát. - Ügyes lány.
- Az - az igazság, sok mindenre megvilágosodtam. Leginkább a jeges módszer tetszik, mikor
megfagyasztok valamit.
- Jópofa emberek közelébe, ám én a vámpír rokonaimnál kissé fékezném magam. Jópofa, de
balul sülhet el. - Figyelmeztettetett intően.
- Azt akarod mondani, akár Bella néninek is árthatok? - Kérdeztem meglepődve.
- Az egész családnak is, ha nem vigyázol, tartsd ezt észbe Jessamy. - Na a régi név. Akkor
hívott mindig, így amikor valami véresen komoly dologról volt szó és ez most az volt.
Láttam az arcán. Kiszálltunk az autóból és apám a ház ajtajába várt. Eldobtam mindent és
egyesen apám nyakába ugrottam. Ő és édesanyám voltak a legelsők, akikre úgy vágytam.
- Jaj apu! Annyira hiányoztál!
- Édes kicsikém! - Ölelt szorosan magához. Úgy örült, mint egy kisgyerek, ha nem tudnám
milyen öreg, azt hinném simán kamasz még ő is... ám attól függetlenül az apám, volt és
imádtam őt.
Besétáltunk. Mikor apám behozta a csomagjaim, anyám öntött egy jó forró teát, ami az ő saját
receptje volt. Csokis tea. Imádtam. Még mindig elcsodálkozok azon mennyire, imádták a
szüleim egymást. Szinte ugyan úgy szerelmesek voltak egymásba, sőt ahogy öregedtek,
mintha ez egy kölcsönös bizalommá is nőtte volna magát, amire én büszke voltam. Egyetlen
egy probléma az, hogy édesanyám és apám gyermeket akartak a másik, hogy ők ketten
láthatóan egy napot sem öregedtek látványosan.
Ám a kistestvér projektre visszatérve az, valamiért nem igen jött össze nekik és ezért
haragudtam az életre. Úgy éreztem mindegy az a gyermek is vérfarkas lenne -e vagy nem.
Egyszerűen gonoszságnak találtam, hogy ez a kisebb kívánság nem jön össze. Noha így
huszonkét éve fejjel lassan, de biztosan én is elgondolkodtam talán meg kéne állapodnom, de
ki mellet? Nem igen engedtem egyetlen egy férfinak sem, hogy meghódítson. Ahogy ott
iszogattuk a teánkat apám megszólalt egyszer csak komoly hanggal.
- Edward kereszt apád keresett.
- A keresztpapa, ... még mindig olyan jól tartja magát az öreg? - Kérdeztem vissza, majd ittam
még egy korty teát.
- Ugyan olyan mintha el sem járt volna felette az idő. - Mondta nyugodt hanggal édesanyám.
- Ha az, jó neki, hogy hallhatatlan a kis feleségével. - Morgott apám.
- Jacke. Megígértük nem neheztelünk rájuk éppen ezért kértük fel Edwardot és Bellát
keresztszülőknek. Megígértük nem háborúzunk többet. Legalábbis a Cullenékkel nem. -
Figyelmeztette anyám, apámat a legújabb egyességgel. Undorodva elráncolta a száját majd
megerőltette magát és elmosolyodott. Fura volt, anyu nem szokta csak úgy megdorgálni aput.
- Jó, de Samék is azok. Tudod jól.
- Jaj, már megint? - Akadtam ki. - Jessykét annyira féltettetek, hogy egyszerre van két
keresztapja és két keresztanyja... szuper.
- Jut is eszembe. Renesmee is hazajött. - Vágott közbe, anya diplomatikusan mielőtt ez a vita
egy egész éjszakába nyúló vitatkozássá fajult volna.
- Tényleg? - Lepődtem meg és szinte hihetetlenek találtam, amit mond. Már el is felejtetem,
közbe mi volt az előző téma. Na igen, ha valaki, anyu értett hozzá, hogyan nyugtassa le a
magunk fajta Blacke-féle forrófejű egyéneket. Ekkor fura érdekes mosoly húzódott az
arcomra, és anyám fújt egyet.
- Utálom, mikor így nézel... ilyenkor annyira sajnálom, hogy nem tudok olvasni a
gondolataidban. Amúgy Nessinek is honvágya volt. - Mondta daloló hanggal, bár volt némi
szemrehányás is.
- Nem is mondta nekem. - Morogtam.
- Ne aggódj biztos fog keresni. - Nyugtatott meg apám. Kicsit meglepődtem. Apám ki nem
állhatja a vámpírokat, vagyis a vérivókat, ahogyan ő hívja. Ám Nessiet imádta viszont. Annak
ellenére, hogy a szülei vámpírok. Számára egy kis ártatlan halandó kislány volt, aki a legjobb
barátnőmnek számított.
Azon csodálkozom legtöbbször apám mennyit változott. Tudtam a lelke mélyén mindig is
utálni, fogja a vámpírokat. Ám, ha kellet tudott ő is diplomatikusan fellépni. Persze a másik
igen nyomós oka az volt, anyu és én is félig vérivók voltunk, vagyis az úgy mélyen volt
bennünk. Bár még soha sem ittam vért. Ám, legalább az erőm az elmondások szerint ennek
köszönhetem. Még is boldog voltam, hogy igyekszik majd azért Nessie barátnőm családjára
odafigyelni. Noha az illatukat nem igen bírtuk és Nessie is a szülei miatt sokszor olyan illatot
árasztott magából. Nem is tudom, mihez tudnám hasonlítani az illatukat, mint egy édes mézes
süti, ami tele van szórva mindenféle édességgel, és olyan erősen árad feléd, hogy már-már
nem azért vagy rosszul, hogy nem ehetsz belőle, hanem azért mert olyan tömören szál feléd az
illat.
Legbelül csak remélni tudtam, az élet olyan lesz, mint rég. Csendesen ültünk, iszogattuk a kis
forró csokis teánkat, és nem tudtam elképzelni mi rossz, történhetne itt ezen a békés kis
városkában.