You are on page 1of 4

Másnap reggel édesanyámmal elsétáltunk a házunktól nem messze fekvő kis házikóhoz ahol a

boltunk volt. Gyalog szinte 5 perc volt és csodálkoztam az elrendezés belül, ugyan úgy nézett
ki, amire emlékszem. Egy-két újdonság árulkodott arról, anyám képes újítani és lépést tartani
a változó kórral. Tudtam nagyon jól. Akármennyire is nem látszik lassan negyven éves lesz.
Tervei pedig arra, hogy szüljön még egy gyereket egyre jobban csökkentek. Még is valahol a
szívem mélyén reménykedtem sikerül rájönni az okra miért nem sikerül ezt a tervet
megvalósítani.
A bolt egyszerű volt. A pénztárgép egyszerűen működött, mint ahogy a számológép is.
Hitelkártyának nem volt még helye aminek örültem. Forskban a hitelkártya szó továbbra is
szerencsére alig ismert volt. Minden kézpénzfizetéssel történt és örülök, hogy azért a lakosok
még sem akarnak olyan gyorsan lépést tartani a változás szelével. Vezettem pár napot a
botlott, anyám is ott volt és segített olyan dolgokban, amiket nem tudtam még. Majd
eltervezték, hogy hétvégére elmennek egy messzi ismerőshöz. Nagyapám legjobb barátjáról
volt szó és noha 22 éves vagyok máig nem tudom a nevét. Sohasem említették előttem. Azt
tudom, az évek múlásával születésem után, apám nyomozni kezdett és megtalálta azt aki a
medált adta, amit anyámtól örököltem . Régóta tervezték már, ezt a kirándulást és végre oly
sok év után ezt megtehették. Péntek reggel indultak. Alig volt látogató. Délután felé, így
ahogy anyu mondta négy felé bezártam .
Ám, mikor kiléptem a távolból először egy hatalmas fekete farkas állt... pár perccel később
pedig már Sam sétált felém. Én pedig, mint egy kisgyerek elengedtem az ajtót, lefelejtettem
mindent, amin épp az előbb gondolkoztam és felé rohantam. A karjaiba ugorva, hirtelen
komolysága megtört és felkacagott ő is.
- Jessy, az én Jessym! Isten hozott!
- Úristen, Sam! Annyira jól tartod magad. - Mutattam rá, ő megütögette a mellkasát, mint aki
nagyon is büszke a bókra.
- Mielőtt megkérdezed, igen az apád szólt nekem, tudod... mi már csak ilyenek vagyunk. -
Mondta kissé kínosan.
- Jaj már Sam bácsi, ne hülyéskedj!- Ez volt a varázsszó, Sam bácsi és már is kenyérre tudtam
kenni, újra átölelt, majd a fejéhez kapott.
- El is felejtettem, ez a közös ajándékunk neked. Jacke és az én munkám, na meg persze,
anyukádé és Emilyjé. Azért különleges, mert mindegyikünkből van egy kicsi.
- Jaj köszi, tudod mennyire, vágytam egyre. Tényleg! Ő, hogy van?
- Nagyon jól... megvan a kis feladata, négy gyerekkel.
- Tessék? - Lepődtem meg. - Mikor jött a negyedik?
- Két éve. - Vigyorgott.
- Lesz még? - Néztem rá kissé kikerekedett szemekkel, de ő intett.
- Á, nem hiszem. Ezek is kész rosszak. Mint egy csomó farkas kölyök. - Vigyorgott.
A házunkig kísért ott ismét átöleltem, rákötötte a lelkemre, hogy egyszer látogassam meg
őket, hisz nem is laknak tőlünk olyan messze, majd eltűnt, úgy ahogy jött.
Ettem pár falatot, és közbe gondolkoztam, majd Spikre néztem. Fura, valahogy ős sem
öregedett csak komorabb lett. Pedig tisztán emlékszem rá, már akkor megvolt mikor én
születtem. Nem tudom mennyire volt természetes egy kutyánál az a kor amit ő megélt már, de
szinte fürgeségén, mozgékonyságán, éberségén nem jelentkeztek az eltelt évek nyomai.
Sokáig gondolkoztam. Nagyon sokáig. Végül felemeltem a telefont és egy igen régi számot
tárcsáztam. Szinte fejből tudtam. Tudtam azt is mivel jár ha oda kell mennem, de bíztam
abban nem fog semmi baj történni. Sokáig vártam, amíg kicsengett végül csak felvették. Az a
hölgy vette fel, aki számomra az évek alatt nagyon a szívemhez nőtt.
Alice. Kedves dalolászó hangja szinte ujjongott mikor meghallotta, ki vagyok.
- Ó Jess! Itthon vagy. Annyira örülök neked!!
- Én is örülök neked Alice. - Mosolyogtam és szinte rám ragadt a jókedve. - Nessie otthon
van? Úgy halottam hazajött.
- Igen itt van – Átküldjem őt? - Kérdezte.
- Igen az jó lenne. - Mondtam őszintén.
- Tudod most én, vigyázom rá. A többiek mind nyaralni mente.
Nagyon jól tudtam mikor Alice nyaralásról beszél akkor az pontosan számomra az
ellenkezője. Vadászni mentek, ami számukra kis laza kikapcsolódásnak számított, amit akár
egy nyaralással is össze lehet hozni. Ám tény, ami tény mindennek az állatok kötve hiszem,
hogy örültek hisz ők voltak a játékszer. Viszont még mindig jobban örültem ennek, mintha
emberekre, vagyis ránk vadásznának ekkora élvezettel.
- Én most egy hétig egyedül leszek, anyámék is elugrottak a hegyekbe. Jó lenne ha átjönne,
így te is kitudnál kapcsolódni. (A szó végén próbáltam nem összerántani a számat. Viszont
tudtam nagyon jól, Alice sem maradhat sokáig Nessievel így miért ne jöhetne át hozzám?)
Két kis halandó együtt összefogna. Nem akkora nagy probléma. Alice végül megszólalt.
- Már nem vagytok gyerekek, azt hiszem, elengedhetem őt hozzád. - Morogta. - Nem sokára
odaér. Végül elköszöntünk egymástól én pedig csak ültem és vártam a konyhában. Szerettem
őket. Még így is. Olyan teremtmények, akikre mindig lehet számítani. Alice, anyám számára
mindig is afféle pót nagy nővér volt amióta csak az eszem tudom. Mikor pedig a nagypapa
meghalt, Dr. Cullen lett a pótapuka. Tudtam jól ez nem csak álca. Carlisle és anyám között
tényleg afféle apa lánya kapcsolat alakult ki és ezt még így is tartották, pedig tudtam, jól
odébb költöztek picivel, hogy ne tűnjön fel senkinek az évek múlásával egyikük sem
változott. Viszont bármikor kellet azonnal itt termett és bármelyik részére is volt szükség akár
orvos akár apai mindig itt állt anyám mellett. Jó érzéssel töltött el, noha elég fura barátság egy
félig halandó és egy halhatatlan között, de ez van. Az élet hozz néha fura dolgokat. Nessie
hamarosan meg is érkezett. Azt hittem egy drága autóval állít be, ám mostanában úgy látszik
visszatért a motorra, hisz egy vadító sárga kétkerekű csodával berengett a háztól nem messze.
Kimentem és megálltam előtte. Ő azonnal hozzám rohant, bukósisak a kezében és átölelt.
Most kivételesen jó illata volt és igenis halandónak érezhető. Sejtettem elindulás előtt jó
párszor megmosdott, hogy ne érezzem a vámpír illatot. Tudtam, ha sokáig marad köztünk
elég elviselhető lesz ez a rejtőzködés. A konyhába ülve, ahogy iszogatta a híres csokis teát,
amit én is úgy imádtam, elgondolkoztam mennyire, hasonlít Edwardra és Bellára. Ugyan az a
tökéletes külső, barnás karamella szemek, barna haj. Mint egy tökéletes topmodell, kecsesen
mozgott ugyan akkor még is halandó.
Ha nem ismertem volna ilyen jól azt hittem, volna már ő is olyan, mint a többiek a
családjából. Ekkor rám nézett elmolyosodott, mosolyában kellemes melegség volt. Tudtam,
mindez csak valami olyasmi, amit öröklött.
- Miért nem kerestél fel? - Kérdeztem, végül miközben iszogattam a forró teából.
- Tudod jól megígértem utána, nézek, miért küldtek el minket innen akkor… - Felnézett rám
és komor volt a tekintette. - Nem is tudod mekkora idióta voltam akkoriban. A nyomok
egészen idevezettek vissza. Ide Forks egyik kis eldugott helyére a hegyek felé. Ahol a
barlangok vannak. Nem messze a Pushtól. Nézd. Rejtet iratok szerint egy bizonyos, Dr.Henok
bújt meg itt. Kezdetben nem gyanakodtam. Úgy gondoltam bizonyára kikapcsolódik majd
valami miatt még is feltörtem az aktáit. Nézd meg. - Átvettem a papírokat majd hangosan
elkezdtem olvasni.
- Nézzük. 1976-ban megkezdte pályafutásait. Többszörös érmet nyert. 1986-ban elismert
géntechnológus. 1990-ben elismert kutató világszerte. 1993-ban laboratóriumi tűzvészben
többszörös sérülést szenvedett. 1995-ben arra hagyatkozott minden rendben van és
teljességgel új ötletekkel állt elő. 1998-ban előállította a …- Ekkor megakadt a szemem és
rémülten Nessire néztem.
- Olvasd. - Mondta határozottan.
- Egy farkast, melyet különböző génekkel bombázott mely állttal különleges képességekre tett
szert. Az állatnak köszönhetően most már tisztességgel bemutatható, hogy vámpírok igenis
léteznek. 1999-ben támogatás és pénzhiányában eltűnt több időre. Ez a legutolsó anyag?
- A legutolsó? - Kacagott . 2002-őt írunk. Fura nem, hogy egy géntechnológus újból feltűnik
ugyan itt négy évvel az után, hogy minket elküldtek. Jess. Ez a férfi összeállt valakivel úgy
érzem. Olyas valakivel, akinek elég pénze van ahhoz, hogy ezeket, a szörnyű dolgokat
támogassa. Kérdezem én miért pont négy évvel, ezelőtt jön, ide issza. Egy ilyen ember, aki a
vérfarkasokra állt leginkább rá, de nem veti meg magukat a vámpírokat sem. Itt Forksban
jelen pillanatban egyetlen egy vámpír család él nem messze a várostól.
- Ha ez igaz, … akkor ez a valaki olyan vámpír, aki kiakarja pusztítani a te családodat, az
enyémet. - Rémültem el .
- Akkor mikor elküldtek minket el sem tudod képzelni mennyire közel sodortalak ehhez az
emberhez. Akkor a veszélybe sodortalak amekkorában sohasem sodornálak és egyenlő lett,
volna az öngyilkossággal. Az a valaki ez a bizonyos Dr. Henok, ismerőse valakinek, aki
túlélte… aki szerintem túlélte a Volterui klán tűzvészt. Most ő magához toborozta ezeket, a
hatalmas embereket és több évvel azután most bosszút forral. Azért nem kerestelek fel, mert
Alicet meg akartam kérdezni mennyit lát a jövőnkből. Ekkor csendben maradt.
- Mi az miért nézel így rám? - Döbbentem le.
- Ha itt maradsz, még ma megfognak ölni egy szuper vérfarkas csapat akik ennek a dokinak
engedelmeskednek csak és az erőddel nem igen akadályozhatod meg.
Ekkor felpattantam és felszaladtam az emeletre Nessie pedig utánam rohant.
- Mi lesz most? - Rémült el. - Alice azért küldött ide, hogy a többieket tudja figyelmeztetni,
de tudod nagyon jól, hogy…
- Igen tudom. A Lapushi vérfarkasokra vonatkozik csak a törvény ezek nem azok lesznek.
Megölnek minket. Ha mindez igaz, mérföldekről kiszagolnak, téged engem, bárkit aki valaha
velünk érintkezett. Most pedig segíts! - Parancsoltam rá majd hozzá vágtam egy hátizsákot és
értetlenül rám nézett.
- Felmegyünk a hegyekbe, jó messzire innen. Több napos út gyalog. Muszáj lesz. Velünk jön
Spike is mutatja az utat elvezet anyámékhoz tudom, hogy képes rá. Volt már nem egyszer fent
. - Néztem Spikera.
- Jess ez egy kutya! - Fakadt sírva Nessi majd megálltam és rá néztem.
- Ez nem egy egyszerű kutya. Spike 25 éves. Nem egészen normális kutya szemmel nézze.
Nézd meg szinte alig látni az öregedés jeleit. Tudom jól, valamiért van ez. Tudom azt is egy
darabig, elvezet minket. Hallgass meg. Alice látomásai nem mindig igazak vagy nem úgy
történnek, de nincs kedvem itt ülni és végig várni amíg tényleg megtörténik minden. Mivel te
is itt vagy ezért téged is jól belerángattalak. Most, vagy elindulunk fel a hegyekbe az északi
törzs felé, és segítséget kérünk vagy itt keresünk valakit aki talán tudna segíteni. Szerinted,
Sam és a kis csapata eltudna bírni egy egész falka, átgénezett farkassal? Nem hiszem.
Figyelmeztetjük őket, és a lehető leghajmeresztőbb útra készülünk, amire valaha gondoltam.
Viszont, egyet nem szabad. Sírni, zokogni, megállni. Fogy az időnk. Most az egyszer,
kénytelen leszel kicsit vámpírként viselkedni ha nem is vagy az teljességében.
- Rendben. - Bólintott. Samék házához siettünk és egy kis levelet, hagytunk. Neki vágtunk a
sötétben az útnak amire igazából én is alig emlékeztem. Tudom egyszer félúton elsétáltunk
apuval, de most valahogy nem volt előttem. Spike viszont mintha sejtette volna, mire
készülünk bátran előre futott és szinte akadálytalanul haladt előre. Egy kislámpával követtük
nem akartunk nagy feltűnést kelteni az erdőben még is, úgy éreztük pár óra után valaki, figyel
minket. Lehet rossz döntés volt neki vágni az éjszaka kellős közepében a menekülésnek? Nem
tudtam biztosra, azt tudtam mind a ketten emberek vagyunk, és nem csak azoktól kell félnünk
akik üldöznek, hanem mástól is. Valami olyantól, amit Forksban közel 25 éve nem lehetett
tapintani. Idegen vérszívó szagát.