You are on page 1of 4

Bendek Szabolcs

Vörös, mint a vér

Helikon Kiadó, 2019

Késő délután lecsapott a vihar. Hogy honnan érkezett, arról megoszlottak a holtbiztosnak vélt
értesülések. Volt, aki úgy tudta, hogy keletről, mások esküdöztek, hogy már a reggeli órákban
látták a nyugat felől tornyosuló fellegeket. De jöttéig igazából nem figyelt rájuk senki. És
mikorra megérkezett, Budapest népe elmerült a mulatozásban. A parancsot felváltotta a
lelkesedés. Ahogy a nap a felhők közül időnként előbukkanva az ég tetejére hágott, az
arcokról eltűnt a reggeli gyűröttség, a korán keléstől vöröslő szemek is kitisztultak, a megállás
nélkül harsogó muzsikaszó pedig meghozta a jókedvet.
Szokatlan volt a hétközi vurstli, ám az emberek úgy voltak vele, hogy ha már parancsba
adták, hogy mulatni kell, akkor mulassanak rendesen. A régi krónikák is följegyezték, hogy a
nagy pestisjárványok idején, amikor a fekete halál több hullámban végigsöpört Európán, a
népek féktelen zene mellett zabolátlan táncra perdültek a szabad ég alatt, mondván, ha már a
végzetet nem kerülhetik el, legalább kacagva, önfeledt sikolyok között nézzenek farkasszemet
vele.
Talán soha nem volt még egyszerre ennyi ember Budapest utcáin. Már jócskán benne jártak a
délelőttben, ám egyre csak érkeztek a tömegek a külvárosok felől. Így volt ez hét évvel
korábban is, a nagy háború előtt, egy másik csütörtökön, amikor a szociáldemokraták arra
szólították föl a munkásokat, hogy vonuljanak a Parlament elé, és követeljék az általános
választójogot. A kormány fegyverrel válaszolt – amikorra meg a szociáldemokrata párt
kétségbeesetten kérte, sőt könyörgött a fölajzott tömegnek, hogy vonuljanak vissza
otthonaikba, addigra a betört kirakatok üvegén, a felszedett macskaköveken és a felborított
villamosokon kívül sebesültek és halottak hevertek a pesti belvárosban.
Hét évvel korábban a munkások kifolyt vérétől volt vörös az utca, most viszont a proletárok
vörös zászlókat lengetve, vörös drapériák alatt vonultak végig az egykori összecsapások
vérrel borított helyszínein. De hát akkor se volt ilyen hatalmas a tömeg, amikor a mostanihoz
hasonlóan szeles időben, az előző ősszel, megint csak a Parlament előtt, letépdesték a
katonasapkákról a császári-királyi címert, őszirózsát tűztek a helyére, és kikiáltották a
népköztársaságot. Nem, a vak is látta, hogy ezen a szeles-felhős május elsején minden
korábbinál többen voltak: egymás sarkára tapostak, egymás vállára kapaszkodva igyekeztek
minél többet megnézni a számtalan látnivaló közül. Az ablakokban nem voltak
kíváncsiskodók, nem látszott kikandikáló fej, hiszen mindenki fölvonult.
Nemcsak az ünneplőknek nem volt se szeri, se száma, de a zenészeknek sem. Nem győztek
egymásnak köszöngetni, végül feladták, elvégre fontos dolog az udvariaskodás, de a munka
még fontosabb, ha minden kollégának odabiccentenének, a sok üdvözlés közé nem férne be
egyetlen hang sem. Talán az övék az egyetlen szakma, amelynek képviselői nem vonultak föl,
mégis annyian voltak, amennyit megint csak nem látott egyszerre Budapest. Nemcsak az
utcákon és a tereken húzták a talpalávalót, hanem megjelentek az erkélyeken is – ki ülve, ki
állva, ahogyan a helyzet megkívánta. A Mátyás-templomban és a Bazilikában toronyzene
szólt, már ha éppen nem nyomta el a város fölött köröző és röplapokat szóró repülőgép
brummogása. Amennyiben lett volna ember, aki a sürgésforgásban odafigyelt volna ilyesmire,
pusztán a Berlini tér és az Oktogon között öt zenekart számolhatott volna meg – mindegyik
más-más műfajt képviselt. De az Andrássy út belső szakaszán megint csak hasonlókat
tapasztalhatott a járókelő.
– Arra azért odafigyelhettek volna, hogy a műfajok adekvátak legyenek – merengett Gádor,
miközben igyekezett átverekedni magát az időnként annyira összesűrűsödött tömegen, hogy
egy gombostűt se lehetett volna benne elejteni.
Az Operaház előtt katonai rezesbanda fújta az Internacionálét, akár egy végtelenített
gramofon, amelynél a kar, amint a lemez végéhez ér, rögvest az elejére ugrik. A Drechsler-
palotánál cigányok zenéltek az összekeveredett bámészkodók és vörösőrök között. A Japán
Kávéház mellett növendék filharmonikusok adtak koncertet, ám hegedűik és csellóik hangját
elnyomta a Király Színház nagyzenekarának az Abbázia kávéház előtt tartott szimfonikus
hangversenye.
Miután hazavitte a Makovszky gyerekeket, és a lelkükre kötötte, hogy többet ne kóricáljanak
el – nem kellett könyörögnie, azok annyira meg voltak szeppenve, hogy csak némán, sírásra
görbült szájjal reszkettek, szerencsére a szomszéd, özvegy Jakabné pártfogásába vette őket, és
a ki tudja, milyen rejtekhelyről előkerült hozzávalókból csodás habos kakaót csinált nekik –,
Gádor visszament az Erzsébet hídhoz, hátha kielégítheti a föltehetően nem csak benne
fölgyülemlett kíváncsiságot, és valamit megtudhat a gyilkosságról. A templom környékét
azonban lezárták a vörösőrök, akik az ajtóban korábban posztoló békebeli, nagy bajuszú,
kövérkés emberüket véglegesen lecserélték egy rossz arcú másikra. Gádor kérdezősködni nem
akart, az gyanakvást kelt, így mielőtt túlságosan fölhívta volna magára a figyelmet, nekivágott
a városnak.
A Váci utcán észak felé haladva ért ki a Fürdő utcához, ahol újabb, fából ácsolt, vörösre
festett diadalív fogadta az ünneplőket, rajta a nemzetközi proletariátus közelgő világuralmát
jósló feliratokkal, valamint Marxnak és Engelsnek gipszből kiöntött mellszobrával. Itt is
szakadatlanul áramlott a tömeg, nagy részük a Lánchídon át tartott Buda felé, ki gyalog, ki
biciklivel. Gádor szemben haladt velük, egyre-másra kerülgetnie kellett az embereket, egyszer
meg is kellett állnia, mert előbb egy csapatnyi, hófehér ruhába öltözött matróz masírozott
végig a macskaköveken, rögtön utánuk meg egy Csepelről érkezett munkásosztag, amelyet
saját fúvószenekar kísért.
Egyszerre tragikus és szürreálisan komikus látvány volt a vörös lepelbe borított belváros,
amelynek összes lakója az utcán tolongott, és nem győzött választani a megannyi program, a
mutatványosok, az utcai színelőadások, a térzene, az atlétikai versenyek és a futballmeccsek
között. A népbiztosok szónoklataira is szép számmal összeverődött hallgatóság. Ám a
látnivalók ellenére Gádornak egyre csak a reggeli tragédia járt az eszében. Borzalmas élmény
volt látni a halott papot a templom kövezetén, akkor is az lett volna, ha nem ilyen
hátborzongató módon gyilkolják meg, így azonban Gádor úgy érezte, hogy retinájába égett az
elvágott torkú, kivérzett atya látványa. Nem járt templomba, de azt azért tudta, hogy hiába
van közelebb az angolkisasszonyok temploma, a házból mégis többen inkább István atya (így
hallotta Gádor emlegetni) miséit és szentségeit választják. A pap fiatal volt, és népszerű.
Politikai krédójáról Gádor ugyanakkor semmit nem tudott. Azt senkitől nem hallotta
emlegetni. Így arról se lehetett tudomása, hogy István atya a konzervatív egyházfiak közé
tartozott-e, avagy a radikálisabbak közé. Utóbbiak már a forradalom előtt általános
reformokat sürgettek – a leghangosabbnak és legismertebbnek Hock János számított, aki
parlamenti képviselőként és gyakorló plébánosként egyaránt az általános választójogot
követelte, az elmúlt ősszel pedig a Nemzeti Tanács elnöke lett.
Egy pap megölése – merengett Gádor a Fürdő utcából továbbmenve az Andrássy út felé –
akár politikai gyilkosság is lehet. Persze könnyű manapság mindenben politikát keresni.
Évtizedek teltek el úgy, hogy amennyiben az egyszeri ember nem lapozott az újságok
bizonyos oldalaira, akár teljes mértékben kiiktathatta életéből a politikát, az azonban mostanra
mindent átszőtt, belemélyesztette mindenhova a karmait, és fogva tartott mindenkit, akár a
pók hálója, amelyben hiába verdes a légy, a bestia már lépésről lépésre araszolgat feléje, hogy
végül szőröstül-bőröstül megegye.
Egyszóval – folytatta a töprengést Gádor, már amennyire a pesti utcákon harsogó
kakofóniában gondolkodni lehetett – a pap megölése lehetett politikai gyilkosság, de simán
lehetett más indoka is. Például betörés. A pénz rohamosan elértéktelenedik, ráadásul hiába
követeli ellenkezőjét a rendelet, az emberek nem fogadják el minden formáját. Azt a
változatot például, amelyet manapság nyomnak, és az egyik oldala üres, hófehér, miután
hiányzik róla a korábbi német feliratú szöveg, a kereskedők nagy része visszadobja, még
annak kockázata árán is, hogy feljelentik, ami után lehet, hogy egyenesen a Batthyány-
palotába viszik, ahol kap egy jókora verést. (Gádornak éppen akkor jutott eszébe ez, amikor
az Abbázia kávéház előtt álldogálva, a Király Színház zenészei fölött elnézve a nevezett
palotát pillantotta meg, homlokzatán jókora felirattal: „Lenin-fiúk”, valamint egy kisebbel:
„Kun–Vágó laktanya".) A régi, jól ismert, a mostaninál sokkal boldogabb évekre emlékeztető,
kéknyomatú bankjegyekből viszont egyre kevesebb van, ráadásul az alapvető élelmiszereket
jegyre adják – már persze ha lehet éppen kapni őket –, az ékszer és más arany- és ezüstnemű
tehát igazi kincs. Elképzelhető, hogy valakinek a belvárosi plébániatemplom kézzel fogható
javaira fájdult meg a foga, ezért betört oda a díszes miseserlegek és egyéb, vagyonná tehető
tárgyak miatt, István atya pedig megzavarta, a rabló pedig elvágta a nyakát.
Gádor eredetileg úgy tervezte, hogy megpróbálja kikerülni a tömeget, és a körút helyett a
Gyár utcán elindult a Berlini tér felé, ám menet közben meggondolta magát, és a környező
mellékutcákon át nyugat felé tartva inkább a Parlamentnek vette az irányt. Az Országház tér
szélére érve ismét vörösőrökbe ütközött. Sorfalat álltak a parádézó népbiztosoknak, akik azért
gyülekeztek a Parlament épülete előtt, hogy előbb ünnepeljenek, utána pedig ünnepeltessék
magukat. Gádor lábujjhegyre állva, a vörösőrök sorfalán átnézve figyelte őket, és arra
gondolt, némelyiket ismeri is. Például a golyófejű Kun Bélára világosan emlékezett. Még a
háború előtt, lehamuzott kávéházi asztal mellett, üres zsebű, ám egymás szavába vágva
ordítozó, tintás ujjú firkászok társaságában találkozott vele, a sikkasztási ügyéről is tudott
(ahogy akkoriban majdnem mindenki).
Most meg ott parádézott Kun, arcán széles mosollyal, az elvtársai között. Messziről látszott
rajta az önelégült öröm. Végül is a maga szempontjából volt oka elégedettnek lennie: nincs
még fél éve se, hogy hazatért a hadifogságból, és máris övé az ország. Persze ez nem az ő
érdeme, a nagy tettekhez Kun sose volt elég okos és agyafúrt. Valószínűleg maga is tisztában
volt azzal, hogy ha csak nem történik valamiféle fordulat, akkor legföljebb középszerű
sajtómunkásként fogja leélni a maga kis életét. Még annak ellenére is – amivel szívesen
kérkedett a kávéházi asztal mellett –, hogy a zilahi gimnáziumban Ady Endre volt a
korrepetítora. A fordulat azonban bekövetkezett, és Kunnak csak ki kellett nyújtania a kezét.
Hiszen nem kellett a kormánypálca már jószerivel senkinek: se a ki tudja, hová bujdosott
királynak, se a kormányzói tisztében gyorsan leszerepelt József hercegnek, se Károlyinak, aki
viszont amilyen sokáig ácsingózott a hatalomért, olyan hamar föladta. Az első fenyegető
krach alkalmából be is nyújtotta a lemondását. Nem merte vállalni a kockázatot, hogy
szembenézzen az antanttal, amelynek pedig addig minden téren próbált a kedvére tenni.
Mondjuk – merengett tovább Gádor – az is igaz, hogy nem is lett volna mivel szembenéznie.
Hiába lepték el Pest utcáit onnantól fogva, hogy kiderültek a szomszéd államok területi
követelései, a „Nem! Nem! Soha!” feliratú plakátok, a románokat, a cseheket meg a szerbeket
nem lehet csupán tárgyalásokkal és szólamokkal megállítani. Károlyinak viszont nem volt
katonája. Aki lett volna, az meg nem hallgatott reá. Mindenki továbbdobta hát a
kormánypálcát, ami végül Kun Béla ölébe hullt. Aki februárban még börtönben ült – bár a
hírek szerint inkább szálloda volt az, miután a lapok mártírt csináltak a felforgatás vádjával
letartóztatott, Oroszországból ideküldött, és Lenin pénzén szervezkedő bolsevikokból –,
márciusban pedig már bársonyszékben. Most meg itt nevetgél az elvtársai között, félrecsapott
kalappal, szájában lógó szivarral, arra készülvén, hogy beszédet mondjon Budapest és rajta
keresztül az ország, de az egész világ proletariátusának.
Vajon akkor is vörösőrök fogják körbevenni? Vagy bátran a nép közé vegyül?
Csattogtak a fotómasinák, és forgott a filmfelvevő. Szorgos kezek dolgoztak azon, hogy
megörökítsék a világra szóló ünnepet. Maholnap itt vannak a románok meg a szerbek a
főváros alatt, ám Kun Béla a kameráknak pózol elvtársai között, és a jelen fenyegetései
helyett az örökkévalóságra gondol.
Gádornak az jutott eszébe, hogy vajon megismernék-e őt az ország új urai, ha odamenne
hozzájuk, és a régi kávéházi meg a Galilei-körös emlékeket fölidézvén odaköszönne nekik?
Vagy egyszerűen elnéznének mellette?
Fölösleges mélázni ezen, a vörösőrök úgyse engednék oda.
Félig ingerülten, félig sajnálkozva megrázta a fejét, és a teret megkerülve a Nádor utca északi
szakaszán elindult a Lipót körút felé.
Akkor ért a Dunához, amikor lecsapott a városra a vihar. Az estére készülődő esti kivilágítás
fényeit elnyomta a villámok villanása. Még szerencse, hogy a szervezők erre az időpontra
tették a kedvezményes vetítéseket a mozikban és az ünnepi szavalatokat az orfeumokban, így
aztán a tömeg nagy része távozott az utcákról. A szél előbb a rakpartokra és a hidakra
felállított lobogókat tépdeste le, rögvest utána a többit is. A leömlő eső leáztatta a deszkákról
és a drapériákról a hevenyészve fölvitt, még meg se száradt vörös festéket. Kisvártatva
olyanok lettek az utcák és a terek, mintha vértől volnának iszamosak: a macskaköveken, a
villamossíneken és a járdákon egyre csak zubogott a vörös patak. A mennydörgés elnyomta a
Gellért-hegyi tűzijáték és a dunai hajókon éneklő proletárdalárdák hangját. Néhányan, akik az
ítéletidő ellenére az utcán maradtak, lopva keresztet vetettek, mások az ég felé emelték
tekintetüket, mintha onnan várnák a további áldást vagy talán a megváltást. Talán azt hitték,
senki nem látja ezt – Gádor azonban igen, és ahogy figyelte őket, egyszeriben megint eszébe
jutott az, amit előző vasárnap óta érlelt magában, ám most úgy döntött, hogy tépelődés helyett
végre cselekedni fog. Kétszeresen is megvan rá az oka.