You are on page 1of 26

knut

hamsun

pá n
Glahn hadnagy
feljegyzéseiből

Budapest, 2019
I

Mostanában sokszor gondolok az északi


nyár örökös nappalára. Üldögélek itt, és arra
a nyárra gondolok, meg egy kunyhóra, amely-
ben laktam, meg az erdőre a kunyhó mögött,
és nekiállok, hogy leírjak valamit időtöltés-
képpen, csak úgy, a magam örömére. Az idő
nagyon lassan halad, sehogy se sikerül olyan
gyorsan múlatni, mint szeretném, bár semmi
bánatom, és a legvígabb életet élem. Jól megy
minden dolgom, és ez a harminc év igazán
nem kor. Pár napja két madártollat kaptam,
igen messziről küldte valaki, aki nem is tar-
tozott vele, de csakugyan, két zöld tollat egy
címeres levélpapirosban, ostyával leragasztva.
És örültem is, hogy láthatom ezt a két ördö-
gien zöld madártollat. Máskülönben pedig
nincs egyéb bajom, csak egy kis köszvény

5
bántja olykor-olykor a bal lábamat. Egy régi
lőtt seb után maradt, ami azóta begyógyult.
Emlékszem, hogy két évvel ezelőtt nagyon
gyorsan telt az idő, mérhetetlenül gyorsab-
ban, mint most, észre se vettem, és már vége
is volt a nyárnak. Két év előtt volt az, 1855-
ben, leírok egyet-mást róla, csak úgy, a ma-
gam mulatságára, mert akkor valami történt
velem, vagy talán álmodtam. Most már sok
mindent elfeledtem az akkori élményeim-
ből, mert azóta jóformán sosem gondoltam
rájuk; de arra emlékszem, hogy nagyon vilá-
gos éjszakák voltak. Meg aztán sok minden
olyan visszásnak tetszett, az év tizenkét hó-
napból állt, de az éjszakából nappal lett, és
csillagot sosem láttunk az égen. És az embe-
rek, akikkel találkoztam, igen furcsa emberek
voltak, egészen mások, mint akiket eddig is-
mertem; sokszor egyetlen éjszaka elég volt,
hogy valakit gyerekből pompás virágba szök-
kentsen, megérleljen és fölneveljen. És nem
volt benne semmi boszorkányság, csakhogy
addig sose értem ilyesmit. Igazán nem.

6
A tengerparton, egy nagy, fehérre meszelt
házikóban találkoztam valakivel, aki egy da-
rabig fogva tartotta minden gondolatomat.
Most már nem gondolok rá mindig, ó nem,
most már egészen elfelejtettem; de a többire
azért gondolok még, a sirályok vijjogására,
a vadászatokra, fönn az erdőn, meg az éjsza-
káimra, a forró nyár minden órájára. Egyéb-
ként merő véletlenség volt, hogy megismer-
kedtem vele, és ha ez a véletlen nem történik,
hát egy napig se járt volna az eszemben.
A kunyhómból kiláttam a szigetek, a szir-
tek és zátonyok sokaságára, oda látszott a ten-
gernek egy darabja meg egy pár kéklő szikla-
csúcs, s a kunyhó mögött ott volt az erdő,
a rengeteg erdő. Öröm fogott el, ha megcsa-
pott a gyökerek és lombok illata, meg a fe-
nyők zsíros párája, ami a velő szagára emlé­kez-
tetett; csak az erdőben nyugodott el a bel­sőm,
ott elsimult a lelkem, és megtelt hatalommal.
Naponta bejártam a hegyeket Aesopusszal,
és nem kívántam egyebet, mint hogy továbbra
is ott barangolhassak, bár a vidék nagy részét
még lágy hó és jég takarta.

7
Egyetlen pajtásom Aesopus volt, most Cora
van itt, de akkor Aesopus volt velem, a ku-
tyám, akit aztán lelőttem.
Esténként, ha vadászatról hazatértem a
kunyhómba, sokszor végigbizsergetett az ott-
hon kellemes melege, megesett, hogy édesen
megremegett a belsőm, és odamentem Aeso-
pushoz, és elbeszélgettünk arról, hogy mi-
lyen jó dolgunk van. Így, most szépen tüzet
rakunk, mondom, és megsütünk egy ma-
darat itt a parázson – mit gondolsz, pajtás?
És mikor készen voltunk és megvacsoráltunk
mind a ketten, Aesopus odakullogott a he-
lyére, a sutba, én meg pipára gyújtottam, és
lehevertem egy kicsit a lócára, hallgattam az
erdő alélt zúgását. Gyenge áramlás járt a le-
vegőben, a kunyhó szélirányba esett, és egész
tisztán kivehettem a fajdkakas dürrögését
fönn, a hegyoldalon. Máskülönben minden
csendes volt.
És mindahányszor elaludtam ott ruhástul,
úgy, ahogy voltam, és nem ébredtem fel előbb,
csak a sirályok visítozására. Ilyenkor, ha kite-
kintettem az ablakon, láttam a kereskedő-

8
városka nagy, fehér épületeit, a sirilundi rak-
tárakat, meg a boltot, ahol kenyeret szoktam
venni, és egy darabig még fekve maradtam,
csodálkozva, hogy én most Észak-Norvégiá­
ban, egy kis kunyhóban fekszem az erdő szé-
lén.
Egyszer csak Aesopus megrázta hosszú, kes-
keny testét a tűzhely mögött, a lánca megcsör-
rent, ásított és a farkát csóválta, én fölpattan-
tam, három-négy órai alvás után, pihenten és
telve örömmel – mindenért-mindenért, ami
van.
Így telt el nem egy éjszaka.

9
II

Van úgy, hogy esik és vihar dühöng, de az


nem fontos, sokszor esős napon is akad olyan
apró öröm, ami betölti az embert, úgy, hogy
magába vonul a boldogságával. Ilyenkor az
ember megáll és maga elé bámul, olykor-oly-
kor halkan fölnevet és körültekint. Ugyan
mire gondol? Nem is kell több: egy fényes
ablaküveg – napsugár villanása az üvegen,
kilátás egy kis patakra, vagy egy kék hasadék
az égen.
Máskor még rendkívüli élmények se tud-
ják az embert kizökkenteni egyhangú tompa
hangulatából, ülhet bálteremben, és lehet
nyugodt, közömbös, fásult. Mert az örömök
és bánatok forrása maga az ember lelke.
Emlékszem az egyik napra. Éppen lemen-
tem a kikötőbe. Megeredt az eső, és én be-
ültem addig egy nyitott csónakházba. Dudo-

10
rásztam, de nem valami jókedvűen és nem is
hangosan, csak hogy elüssem az időt. Aeso-
pus velem volt, egyszerre fülelni kezdett, én
is elhallgatok és fülelek, kívülről hangok hal-
latszanak, emberek közelednek arra. Véletlen
– egészen egyszerű véletlen. Egy kis társaság
ront be hozzám lélekszakadva – két úr meg
egy lány. Kacagva kiabálnak egymással:
Gyertek gyorsan! Itt meghúzódhatunk ad-
dig!
Én felállok.
Az egyik úr puha, keményítetlen ingmell-
ben volt, ami most ráadásul még el is ázott
az esőben, és bugyrosan lógott rajta; az ázott
ingmellbe egy gyémántcsat volt tűzve. A lá-
bán hosszú, hegyes cipőt viselt, ami egy kicsit
ficsúros jellegű volt. Köszöntöttem az úriem-
bert, Mack úr volt, a kereskedő, ismertem,
mert nála szoktam vásárolni. Meg is invitált
egyszer, hogy látogassam meg otthon, de én
még nem voltam náluk.
Ó, ismerősök! – mondta, amikor meglá-
tott. Útban voltunk a malomhoz, de vissza
kellett jönnünk. Micsoda bolond idő! De mi-

11
ért nem néz el hozzánk egyszer Sirilundba,
hadnagy úr? Bemutatta a mellette álló kis
fekete szakállas urat, egy doktort, aki a ká-
polna mellett lakott.
A lány fölemelte fátylát az orráig, és hal-
kan beszédbe elegyedett Aesopusszal. Meg-
néztem a kabátját, a gomblyukon meg a bé-
lésen meglátszott, hogy színehagyott. Mack
úr őt is bemutatta, a lánya volt, és Edvardá-
nak hívták.
Edvarda rám pillantott a fátyla alól, aztán
tovább sugdosott a kutyával, és a nyakörvét
betűzgette:
Úgy, hát Aesopusnak hívnak… Doktor,
mondja, ki is volt Aesopus? Csak annyit tu-
dok róla, hogy meséket írt. Frígiai volt? Nem
is tudom.
Gyerek még. Iskolás lány. Megnéztem.
Nyúlánk termetű volt, de még formátlan, úgy
tizenöt, tizenhat éves, kesztyűtlen keze hos�-
szú és barna. Talán kikereste ma délután egy
lexikonban Aesopust, hogy kéznél legyen,
ha kell.

12
Mack úr kikérdezett, milyen volt a vadá­
szat. Mit lőttem? Akármikor rendelkezésemre
áll egyik csónakja, csak egy szavamba kerül.
A doktor nem szólt egy szót se. Mikor elmen-
tek, észrevettem, hogy a doktor egy kicsit
sántít és bottal jár.
Hazamenet is éppen olyan fásult hangu-
latban voltam, mint korábban, és unalomból
dúdolgattam. Ez a találkozás a csónakházban
nem sok nyomot hagyott bennem; a legjob-
ban még Mack úr átázott ingmellére emlékez-
tem, és a gyémánttűre, amely szintén nedves
volt, és nem valami nagyon fénylett.

13
III

Egy nagy kő állt a kunyhóm előtt, egy ma-


gas, szürke kő. Úgy állt ott, mintha barátság-
gal volna hozzám, mintha megnézne, mikor
arra megyek, és megismerne. Reggel a kuny-
hómból kijövet szívesen mentem el a kő előtt,
olyan volt, mintha egy jó barátot hagynék ott,
aki vár rám, míg visszajövök.
És fönn az erdőn megkezdődött a vadá-
szat. Volt úgy, hogy lőttem valamit, volt úgy,
hogy nem.
A szigeteken túl, súlyos csendben pihent
a tenger. Sokszor megálltam fönn a hegyte-
tőn, mikor jó magasan jártam, és lenéztem
rá; szélcsendes napon szinte alig jutottak előre
a hajók. De volt úgy, hogy megfordult a szél,
és akkor egyszerre eltűntek a távoli hegyor-
mok, vihar kerekedett, délnyugati széllel, szín-
játék, ahol én voltam a néző. Minden füstöl-

14
gött. Ég és föld összefolyt, a tenger eszeve-
szett légtáncban vonaglott, embereket, pari-
pákat formált, meg tépett zászlókat. Én egy
kiugró szikla alá húzódtam, és sok mindent
gondoltam, a lelkem megfeszült. Isten tudja,
gondoltam magamban, mi megy itt végbe,
miért nyílik meg előttem a tenger. Talán
a Föld agyába tekintek most, és látom, ahogy
dolgozik, forrong belül! Aesopus nyugtalan-
kodott, néha-néha föltartotta az orrát és szi-
matolt, a vihartól betegen, a lába erősen re-
megett, hogy én nem szóltam hozzá, lehe-
veredett a két térdem közé, és ő is kibámult
a tengerre, akárcsak én. És sehol emberi hang,
se kiáltás, semmi, csak a tompa zúgás körös-
körül. Messze kinn egy szirt állt a tengerben,
magányosan; a hullámhegy, mikor átcsapott
rajta, fölágaskodott, mint valami őrült csa-
var, nem, inkább mint egy tengeristen, aki
felbukkan csuromvizesen, és szétnéz a világ-
ban, és úgy zihál, hogy a haja meg a szakálla
kerék gyanánt forog a feje körül. Aztán le-
merül újra a sustorgásba.

15
És a dúló viharban egy kis szénfekete gő-
zös igyekszik befelé a tengerről…
Mikor délután lementem a kikötőbe, a kis
fekete gőzös már megérkezett, a postahajó
volt. Sok ember gyűlt össze a parton, hogy
megszemléljék a ritka vendéget, nekem fel-
tűnt, hogy kivétel nélkül valamennyinek kék
szeme van, ha másképpen különböznek is
egymástól. Kicsivel arrébb fiatal lányka állt,
fehér gyapjúkendővel a fején, nagyon sötét
haja volt, és a fehér kendő erősen elütött a haj-
színétől. Kíváncsian nézett rám, megnézte
a bőrruhámat, a puskámat; mikor megszólí-
tottam, zavarba jött és félrefordult. Azt mond-
tam neki: mindig ilyen kendőt kell hordanod,
jól áll neked. Ebben a pillanatban odalépett
hozzá egy tagbaszakadt, gyapjúinges ember,
és Evának szólította. Nyilván a lánya lehetett.
A tagbaszakadt embert ismertem, a kovács
volt, a helység kovácsa. Pár nappal ezelőtt új
ütőszeget tett az egyik puskámba…
Az eső meg a szél elvégezték a maguk dol-
gát, és elolvasztottak minden havat. Pár na-
pig rideg és barátságtalan hangulat borult

16
a földre, rothadt ágak recsegtek, varjúcsapa-
tok gyülekeztek és károgtak. Nem sokáig tar-
tott, a nap közel volt, egy reggel csak felkelt
az erdő mögött. Mikor a nap felkel, valami
végighúzódik rajtam, mint egy édes sáv, és
halk ujjongással vetem a vállamra a puskát.

17
IV

Ekkoriban nem voltam szűkében a vadnak,


azt lőttem, amit akartam, nyulat, hófajdot,
nyírfajdot, és ha éppen úgy esett, hogy ép-
pen lenn jártam a parton, és lőtávolba került
egy sirály, hát azt is lelőttem. Jó idők jártak
akkor, a napok hosszabbak lettek, és a leve-
gő tisztább, elláttam magamat két napra, és
nekivágtam a hegyeknek, a sziklaormoknak,
rénszarvast terelő lappokkal találkoztam, akik-
től sajtot kaptam, kis, zsíros, gyógyfüves saj-
tokat. Nem egyszer jártam ott. Hazamenet
mindig lőttem valami madarat, és bedugtam
a tarisznyámba. Leültem, és pórázra fűztem
Aesopust. Egy mérfölddel alattam volt a ten-
ger; a szirtek feketén és nedvesen csillogtak
a víztől, amely végigpergett, csorgott rajtuk,
lepergett, csurgott, mindig ugyanazt a kis
melódiát csobogva. Ezek a kis melódiák itt

18
benn, mélyen a sziklák között sokszor meg-
kurtították az órákat, ha így üldögéltem, szem-
lélődtem magamban. Lám, gondoltam, ez
a kis hangocska itt csobog magában, végtele-
nül, és senki sem hallja, senki sem gondol rá,
de ő azért csobog magának időtlen időkig,
időtlen időkig! És most, hogy ezt a csobogást
hallgattam, már nem éreztem egész kopár-
nak a hegyormokat. Hébe-hóba történt va-
lami: dörrenés rázta meg a földet, egy szikla-
tömb levált és legördült a tengerbe, füstölgő
kőtörmeléket hagyva maga után; Aesopus
nyomban felütötte a fejét, és csodálkozva
szimatolta az égésszagot, amit sehogy sem
értett. Mikor a hóolvadás repedéseket vájt
a sziklába, egy lövés, de még egy erősebb kiál-
tás is elég volt, hogy leválasszon egy nagy kő-
tömböt, és legördítse a hegyoldalon…
Talán egy óra telt el, talán több is, olyan
gyorsan múlt el az idő. Eloldoztam Aeso-
pust, a tarisznyát a másik vállamra vettem, és
hazafelé indultam. Alkonyodott már. Lenn
az erdőben a régi nyomon, egy csodálatosan
kanyargós keskeny ösvényen jártam. Követ-

19
tem szépen minden kanyarulatát nagy kényel-
mesen, nem kellett sietni, otthon nem várt
rám senki; szabad voltam, akár egy fejede-
lem, ballagtam a csöndes erdőn, olyan lassan,
ahogy éppen jólesett. A madarak mind hall-
gattak, csak a fajdkakas dürrögött valahol
messze, dürrögött szakadatlan.
Az erdőből kijövet két embert láttam ma-
gam előtt, két vándort; beértem őket, az egyik
Edvarda kisasszony volt, őt felismertem és kö-
szöntöttem; a doktor is vele volt. Meg kellett
mutatnom a puskámat, nézegették az irány-
tűmet, a tarisznyámat, meginvitáltam őket
a kunyhómba, és ígérték, hogy benéznek egy-
szer.
Közben beesteledett. Hazamentem, tüzet
raktam, megsütöttem egy madarat és meg-
vacsoráztam. Holnap is lesz nap…
Csönd és némaság körös-körül. Egész este
heverek és bámulok kifelé az ablakon. Tün-
déri fény ömlött el ilyenkor erdőn, mezőn,
a nap leszállt, és a látóhatárt sűrű piros szín-
nel festette meg, amely megállt, mint az olaj.
Az égbolt tiszta és felhőtlen volt mindenütt,

20
én belebámultam ebbe az átlátszó tengerbe,
és olyan volt, mintha szemtől szemben állnék
a világ mélyével, és a szívem otthonosan vert a
világ kristálytiszta mélye felé. Isten tudja, mi-
ért öltözik esténként lila és arany színekbe
a horizont, gondoltam magamban, ki tudja,
nincs-e ilyenkor ünnep odafönn, fényes ün-
nep, amikor a csillagokon muzsikálnak, és
ünnepi bárkák siklanak a hullámokon. Való-
ban olyan! És behunytam a szememet, és én
is velük voltam az ünnepi bárkán, és agya-
mon egymás után siklottak át a gondolatok.
Így telt el sokszor a nap.
Bejártam a hegyeket, és elnéztem, hogy vá-
lik vízzé a hó, és hogy olvad el a jég. Megesett,
hogy egész nap nem sütöttem el a puskámat,
mert volt elég ennivaló a kunyhómban, csak
éppen csatangoltam nagy szabadságomban,
és múlattam az időt. Akármerre néztem, min-
denütt volt elég látni- és hallanivaló, minden
egy kicsit más lett napról napra, még a fűzfa-
cserjék és a boróka is javában várta a tavaszt.
Elmentem például egyszer a malomhoz, még
be volt fagyva, de körülötte a földet évek

21
hosszú során összevissza túrták, és meglát-
szott, hogy emberek jártak ott, gabonával
a hátukon, amit aztán visszakaptak meg-
őrölve. Olyan volt, mintha emberek sokasá-
gában járkálnék, a falakra is betűk és évszá-
mok voltak vésve.
Na, lám!

22
V

Írjak még? Nem, nem, csak kicsit, a magam


örömére, no meg az idő is gyorsabban múlik,
ha elmesélem, hogy jött el a tavasz két évvel
ezelőtt, és milyen volt akkor a vidék. A föld
és a tenger egyszer csak szagosodni kezdett,
a tavalyi, rothadó lomb édeskés kénszagot
árasztott az erdőben, és szarkák gallyakat
hordtak a csőrükben és fészket raktak. Még
egypár nappal később megdagadtak a pata-
kok, és tele lettek tajtékkal, itt-ott megjelent
egy káposztalepke, és a halászok hazajöttek
a nyílt vizekről. A kereskedő két bárkája hal-
lal megrakodva érkezett meg, és ott horgony-
zott a szárítóhelyek előtt; egyszerre elevenség,
sürgés-forgás támadt a legnagyobb szigeten,
ahol a tőkehalat szokták szárítani a kövön.
Én az ablakból láttam mindent.

23
De a zaj nem hatolt el a kunyhómba, to-
vábbra is egyedül maradtam. Néhanapján arra
vetődött valaki, láttam Evát is, a kovács leá-
nyát, egy-két szeplő látszott az orrán.
Hová mész? – kérdeztem.
Tűzifát szedni, felelte halkan. A kezében
kötelet vitt, hogy összekötözze a rőzsét, és
a fehér kendője volt a fején. Utánanéztem,
de nem fordult hátra.
Aztán eltelt megint jó pár nap úgy, hogy
egy lelket sem láttam.
A tavasz nyomult előre, és az erdő felra-
gyogott; nagy öröm volt nézni, mikor a rigók
fönn ültek a facsúcsokon, a nap felé bámultak
és rikoltoztak; valahányszor én is talpon vol-
tam már hajnali két órakor, hogy kivegyem
a részem a közös örömből, ami napkeltekor
elfogott minden állatot, madarat.
A tavasz biztosan hozzám is eljött, és a vé-
rem meg-megdobbant, mintha lépések do-
bogtatták volna. A kunyhóban üldögéltem,
és eszembe jutott, hogy jó lenne megnézni
a horogvesszőket meg a zsinegeket, de egy
ujjamat se mozdítottam, hogy elvégezzek va-

24
lamit; homályos édes nyugtalanság járta át
meg át a szívemet. Egyszer csak Aesopus hir-
telen felszökött, mereven megállt, és kurtán
vakkantott. Emberek közeledtek a kunyhó-
hoz, gyorsan lekaptam a sapkát a fejemről, és
már hallottam is Edvarda kisasszony hangját
az ajtóban. Kedvesen, minden ceremónia nél-
kül lépett be a doktorral együtt, hogy meglá-
togasson, amint ígérte.
Hallottam, amikor azt mondta:
Igen, itthon van.
És már benn is volt, kislányosan kezet
nyújtott.
Tegnap is itt jártunk, mondta, de akkor
nem volt itt.
Leült a priccsemre, a takaróra, és szétné-
zett a kunyhóban; a doktor mellettem ült,
a lócán. Beszélgettünk, fecsegtünk jóízűen,
egyebek közt elmondtam nekik azt is, hány-
féle vad van az erdőben, és melyikre tilos
most lőni. Épp a fajdkakasra van tilalom.
A doktor most se szólt sokat; de mikor
meglátta a lőporszarumat, amelyen egy Pán-

25
figura volt, nekifogott a Pán-mítosz magya-
rázásának.
És mit eszik majd, kérdezte Edvarda hir-
telen, ha minden vadra tilalom lesz?
Halat, feleltem. Főleg halat. Valami ha-
rapnivaló mindig akad.
De hiszen eljöhetne hozzánk étkezni,
mondta. Tavaly egy angol lakott itt ebben
a kunyhóban, az is gyakran evett nálunk.
Edvarda rám nézett, én meg őrá. Ebben
a pillanatban megmozdult valami a szívem
körül – mint egy kedves, futó üdvözlés. A ta-
vasz volt az oka, meg a ragyogó napsütés, ké-
sőbb gondolkodtam ezen. Külön megcsodál-
tam a szemöldöke magas ívét.
Mondott egy-két szót az otthonomról.
A falakat teleaggattam különféle állatbőrök-
kel meg madárszárnyakkal, a kunyhó belül-
ről olyan volt, mint egy lompos medvebar-
lang. Megnyerte a tetszését. Igen, medve-
barlang, mondta.
Semmim se volt, amivel megkínálhattam
volna őket, eszembe jutott, hogy megsütök
egy madarat mulatságból; majd vadász módra

26
tálalom fel, egyenest a kezükbe. Legalább el-
szórakozunk vele egy kicsit.
Megsütöttem a madarat.
Edvarda az angolról mesélt. Furcsa öreg-
ember volt, hangosan beszélt magában. Ka-
tolikus volt, és jártában-keltében mindig ma-
gával hordozta a kis imakönyvét, amelyikben
fekete és piros betűk voltak.
Akkor talán ír volt? – kérdezte a doktor.
Ír volt, igazán?
No persze, ha katolikus volt.
Edvarda elpirult, félrenézett és halkan
mondta:
Na, igen, lehet, hogy ír volt.
Ettől fogva nem volt már olyan eleven. Én
megsajnáltam, és helyre akartam tenni a dol-
got, ezért azt mondtam:
Nem, magának természetesen igaza van,
az illető angol volt, ír ember nem utazik Nor-
végiába.
Megbeszéltük, hogy valamelyik napon ki-
evezünk, és megnézzük a tőkehalszárítást…
Mikor a vendégeimet elkísértem egy da-
rabon, hazamentem, és nekiültem a horgász-

27
szereléket rendbe szedni. A hálóm egy szegen
lógott az ajtó fölött, és néhány szeme meg-
rongálódott a rozsdától: megélesítettem egy-
pár horgot, megkötöztem őket, megvizsgál-
tam a zsinegeket. Milyen nehezen megy ma
minden! Zavaró gondolatok motoszkáltak
a fejemben, úgy rémlett előttem, hogy hiba
volt Edvarda kisasszonyt egész idő alatt itt
hagyni a priccsen, a lócára kellett volna ül-
tetni. Hirtelen megláttam napbarnított arcát
és nyakát. A kötényét egy kicsit lejjebb húzta,
hogy hosszú dereka legyen, a divat szerint,
a hüvelykujja kislányosan szemérmes kifeje-
zése egész ellágyított, és a csuklóján az a pár
kis ránc olyan kedves volt. A szája nagy és
égővörös.
Felálltam, kinyitottam az ajtót és füleltem.
Nem hallottam semmit, és nem is volt mire
fülelnem. Becsuktam újra az ajtót; Aesopus
előjött a vackáról, és látta, hogy nyugtalan
vagyok. Eszembe jutott, hogy leszaladhat-
nék Edvarda kisasszony után, és kérhetnék
tőle egy kis selyemfonalat, amivel a hálómat
rendbe hozzam; ez nem lenne kifogás, meg

28
is mutathatnám neki a hálót és a rozsda-
ette szemeket. Már kiértem az ajtón, amikor
eszembe ötlött, hogy nekem is van selyemfo-
nalam, a műlégy-mappámban, több, mint,
amire szükségem van. És bementem újra las-
san és elszontyolodva, mert hiszen nekem is
volt selyemfonalam.
A kunyhóban idegen lehelet csapott meg,
és amikor beléptem, olyan volt, mintha nem
lennék egyedül.

29