You are on page 1of 14

Viola Stern Fischer–Veronika H.

Tóth

A Mengele-lány
Viola Stern Fischer–Veronika H. Tóth

A Mengele-lány
A négy koncentrációs tábort túlélő
szlovákiai magyar nő igaz története

Budapest, 2019
A mű eredeti címe: Mengeleho dievča
Text © 2016 by Viola Stern Fischerová, Veronika Homolová Tóthová
Borítófotó © Viola Stern Fischerová, Stanislav Gužák
Belívfotók © Jaroslav Čvančara (351. o.), Viola Stern Fischerová (8., 16., 17., 111.,
114., 346., 359., 362., 363. o.), Puntigán József (18., 59., 73. o.), az SNP (vagy SzNF
– Szlovák Nemzeti Felkelés) Múzeumának archívuma (81., 172. o.), Slovensky
národny archív (Szlovák Nemzeti Levéltár) (78. o.), a Yad Vashem archívuma (196.,
300. o.), Häftlingspersonalkarte KZ Ravensbrück, Rotzsi STERN 1.1.5.4/7729941,
ITS Digital Archive, Bad Arolsen (290. o.), Häftlingsfragebogen KZ Buchenwald,
Rozsa STERN 1.1.5.4/7729947, ITS Digital Archive, Bad Arolsen (303. o.), VHA
Bratislava (352. o.), Stanislav Gužák (202., 208., 210., 218., 219., 224., 234.,
280. o.), Miroslav Homola (20. o.), Veronika Homolová Tóthová (209., 220. o.)
Fordította: Mészáros Tünde
A fordító a Műfordítók Egyesületének tagja
A fordító munkája során a szlovákiai
Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.

This book was published with a financial support from SLOLIA, Centre for
Information on Literature in Bratislava.
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2019
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.

ISBN 978-963-324-637-5
ISSN 2559-8120

Kiadta a Central Kiadói Csoport 2019-ben


Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Felelős szerkesztő: Peiker Éva
Korrektor: Aranyossyné Bondi Judit
A borítót Juraj Šramko terve alapján Csöngető Csaba készítette.
Tördelés: Cirmosné
Nyomtatta és kötötte: Central Dabasi Nyomda Zrt.
Felelős vezető: Balizs Attila
Ez a könyv a Stern Rózsa Ibolyaként született Viola Fischerová életéről
szól. Viola a történtek után hetven évvel tér vissza az emlékeihez, és úgy
adja át a második világháború előtt, alatt és után történteket, ahogy az
emlékezetében megmaradtak.
6
Bevezetés

Mengele-lány voltam. Egyike a sokaknak, akiknek el kellett viselniük a


kísérleteit. Egyike a keveseknek, akik ezt túlélték. És talán az egyetlen,
aki legyőzte – a doktor és csapata olyasmiket művelt velem, hogy való­
já­ban soha nem részesülhettem volna az élet legnagyobb ajándékában:
nem tarthattam volna a kezemben a saját gyermekemet. Kétszer győz-
tem le őket. Két csodálatos lányom van.
  Voltam már életemben elképzelhetetlenül boldog, és voltam már dara-
bokra törve is. Elveszítettem egy nagy szerelmet, hogy aztán szép lassan,
fokozatosan találjak egy másikat, egész életen át tartót. Túléltem négy
koncentrációs tábort: Auschwitz–Birkenaut, Ravensbrücköt, Buchen-
waldot és Neustadt bei Coburgot, ahol a Siemens-gyárban dolgoztam;
szerveztem szökést, és szerepem volt az egyik legkegyetlenebb birkenaui
felügyelőnő kézre kerítésében.
  Én, a hajdani Stern Rózsa Ibolya, ma Viola Fischerová. A keresztneve-
met a háború után változattam meg. Azokon a területeken, amelyeket a
háború alatt Magyarországhoz csatoltak, negyvenöt után mindennapos
volt a magyar nevek szlovákosítása, sőt helyenként a hivatalos szervek ezt
meg is követelték. Engem nem zavart a dolog. A Rózsát meg az Ibolyát a
lágerekben hagytam, és az utóbbit a szlovákul is létező Violára módosí-
tottam. Ha velem tartanak a könyv végéig, kiderül, miért ilyen értékes
számomra ez a név, bármilyen formá­ban is.

7
A húszéves Stern Rózsa Ibolya

  Az én kezemen nincs tetoválás. Mire elértek hozzám, kifogyott a tinta,


így nem is tudom, milyen szám alatt írtak be a listájukra. Már ha beírtak
egyáltalán. Minket, az utolsó transzportokkal érkezőket néha már nem
is iktattak. Nem túlélni mentünk oda, hanem meghalni. De ha volna
ilyen tetoválásom, az lenne az én kitüntetésem. A férjemnek több is volt:
a legbüszkébbé a francia köztársasági elnöktől kapott Becsületrend tette.
Nekem szerencsém volt. Vele, a családommal, a túléléssel.

8
Az auschwitzi szelekció
1944 júniusa

A doktor viszonylag alacsony volt, sötét haja hátrasimítva. Az ember azt


gondolná, a női láger főorvosa, akinek ki kell találnia, hogyan alkossa
meg az árja fajt, szőke lesz és kék szemű, de az alig százhetven centis
Josef Mengele haja sötét volt, szeme barna, két elülső foga között rés.
És sokkal magasabbnak tűnt. Félelmetes volt. Leginkább azért, mert a
szelekciós káosz során mindvégig higgadt maradt. A többiek kiabáltak,
rohangáltak, hajtották a foglyokat a sorba, de ő csak fütyörészett vagy
cigarettázott, és békésen várakozott. Tudta, mire vár, és hogy amire vár,
attól azt kapja majd, amit a legjobban szeret – új kísérleti lehetőségeket.
Erről persze fogalmam sem volt, amikor először megpillantottam a dok-
tort. És tulajdonképpen neki sem. Pedig én, pont én lettem az egyik új
„örömforrása”. A játékszere. Az egyik új Mengele-lány. Mert így is nevez-
tek minket: a Mengele-lányok.
  A mi vagonunkból mindenkit kitereltek már a rámpára. Mindvégig
édesanyám mellett álltam, szorosan fogtam a kezét. A meleg júniusi este
ellenére reszkettem. Nem a hidegtől, hanem az idegfeszültségtől. Inkább
csak sejtettem, mint tudtam, hogy ami most következik, az végzetes lesz.
Hogy minden megváltozik. Végleg szertefoszlott a hamis illúzió, hogy
Losonc 1938-as visszacsatolásának köszönhetően megmenekültünk.
A szlovák területeken maradtaknak már negyvenegytől kellett viselniük
a csillagot, negyvenkettőben pedig indultak velük a transzportok. Eköz-

9
ben mi viszonylagos biztonságban tudhattuk magunkat – egészen 1944
júniusáig. Ekkor a magyarok, de legfőképpen a németek, Eichmann-nal
az élen, nyolc hét alatt négyszázezer zsidót indítottak útnak a marhava-
gonokban. Már nem az olcsó munkaerőt jelentettük számukra, hanem
egy likvidálandó tömeget. Ennek nem kellett volna bekövetkeznie. De
ők ezt akarták. Megsemmisíteni bennünket. Így most az auschwitzi rám-
pán személyesen a haláldoktor, Josef Mengele várt.
  Vagy harmincméternyire álltunk tőle. Aztán elindult a felsorakozta-
tott tömeg mellett, és csak az ujját mozdítva mutatta mindenkinél, hogy
merre. Ha balra, az a gázt jelentette, ha jobbra, az munkát, vagy hogy
kísérleti alany lesz az illető. Élet, halál, élet, halál… Felfogható egyálta-
lán, micsoda hatalma volt? Hogy nem arról döntött, ki megy jobb és ki
rosszabb barakkba. Hogy ki kap jobb ételt vagy rosszabb cipőt. Arról
döntött, ki fog élni, és ki nem.
  Láttam, ahogy megáll a mi sorunk elején. Nézte az embereket, és bil-
legett az ujja. Jobbra, balra. Mint valami élettelen anyagot, úgy szemlélt
minket. Tudtuk, hogy a lágerekben zajlik egy úgynevezett szelekció.
Hogy elkülönítik a férfiakat és a nőket, majd kiválasztják közülük azo-
kat, akik alkalmasak nehéz munkára. Tudtuk azt is, hogy igyekezni kell
a munkára alkalmasak közé kerülni, mert azok állítólag több ennivalót
és jobb ruhát kapnak, mint akik nem bírnak dolgozni. Legalábbis ez a
szóbeszéd járta.
  Lesütöttem a szemem, így nem láttam az arcát. Csak a kezét. A balját
az egyenruhája gombjai közé dugta. A  ruha tipp-topp volt, rendezett,
tiszta. Tökéletes. Olyan hatást keltett, mintha a gazdája sosem izzadna
bele, mintha egy kicsit sem gyűrődne meg, ha leül. Übermenschsé tette.
A mi szelekciónk során nem viselte a híres fehér köpenyét.
  Szóval abban a pillanatban Mengele legfontosabb testrészét láttam,
azt, amelyik rólam, rólunk döntött. Jobb keze kinyújtott mutatóujját.
Fogolytársak mesélték, hogy voltak szelekciók, amikor valcert fütyült, és
mintha táncolna a keze, ritmusra mutogatott. Pa-ra-raram, pa-pam, pa-

10
pam. A mi rostálásunk során csend volt, csak a mutatóujj intett jobbra
vagy balra.
  Mengele nem tudott rólunk semmit. Nem tudta, hogy édesanya süti
Losonc legjobb almás pitéjét, és azt sem, hogy milyen finom, meleg sála-
kat és zoknikat köt nekünk. Nem tudta, milyen jó vagyok számtanból, és
hogy a háború előtt orvos akartam lenni. Nem tudott rólunk semmit. És
nem is érdekelte semmi. Nem volt számára emberi értékünk.
  A kezét láttam. Balja az egyenruhája kabátjába dugva, jobbja csukló-
ban meghajlítva, mutatóujja akár a tájoló mágnestűje. Már csak hárman
voltak előttünk, egy tizenkét év körüli fiú az anyjával, meg egy idősebb
nő. A doktor a fiúra meg az anyára pillantott. Balra mutatott. Aztán az
idősebb nőre nézett. Balra mutatott. Ott már sokan zsúfolódtak. A másik
oldalon néhányan álldogáltak csupán. Köztük egy púpos fiú. Az jutott
eszembe, hogy nem lesz túl sok esélye, hiszen nem bír majd dolgozni.
Vagyis biztos a bal oldal a jobb. Akiket oda küldött, egészségesnek és elég
erősnek tűntek. Az anyákat pedig együtt hagyta a gyerekekkel. Ezt bölcs
és logikus döntésnek láttam, hiszen nyilván jobban dolgoznak a nők, ha
tudják, jó helyen van a gyerekük, gondoskodnak róla.
  Egyszeriben ott állt mellettünk. Lenézett a kezünkre, látta, milyen
görcsösen kapaszkodunk egymásba anyukával, és elmosolyodott. Nem
is mosoly volt. Megvető vigyor. Ahogy feljebb emelkedett a tekintete,
elfordítottam a pillantásomat. Nem akartam ott lenni, nem akartam,
hogy ránk nézzen, el akartam tűnni, szerte akartam foszlani, így ösz-
tönösen félrenéztem. Azt azonban, ami következett, nem tudtam szer-
tefoszlatni.
  Néztem a kezét. A kinyújtott mutatóujját. Balra. Balra mutatott! Mind-
kettőnket balra küldött. A  gázba. Ezt akkor persze nem tudtam még.
A korábbi elméletem szerint a jó oldalra kerültünk, nem is tiltakoztunk
hát. Megfordultunk, hogy csatlakozzunk a halálraítéltekhez, mikor egy-
szer csak megállt Mengele, és azt mondta, jó hangosan:
  – Komm her! Gyere ide!

11
  Körülnéztem, hogy vajon kihez beszél. Engem nézett. Jaj, istenem,
mit akar tőlem? Mit csináltam rosszul? Túl gyorsan léptem ki a sorból?
Vagy túl lassan? Odamentem hozzá. Tágra nyílt szemmel néztem rá.
Emlékszem, biztattam magam, hogy pislogj egyet, pislogj, ne mereszd a
szemed, de képtelen voltam nem mereszteni. Megálltam előtte.
  – Hány éves vagy? – kérdezte.
  – Huszonkettő. – A hang furcsa reccsenéssel tört fel a torkomból.
  Mengele hosszan nézett, egyenesen a szemembe. Az övé sötét volt,
mint az éjszaka. Átható, szúrós. Az enyém kék. A hajam világosbarna.
Sokkal árjábbnak néztem ki, mint ő. Alaposan végigmustrált – a sze-
memet, a hajamat, a termetemet –, aztán egyszer csak jobbra mutatott.
Jobbra! Elszakít anyukától! Ekkor döbbentem csak rá, hogy még mindig
görcsösen markolom a kezét. Ott állt mögöttem, igyekezett észrevétlen
maradni, de már nem tudott. Nem akartam őt elengedni. Nem bírtam.
Összetartoztunk, a lényem része volt, a lénye része voltam. Nem szeret-
tünk egymás nélkül létezni. Bárhova vinnének, egy a fontos: hogy együtt
menjünk oda. Mi ketten. Legjobb barátnők, rokonlelkek. Ő volt a vilá-
gom fix pontja. Nélküle nem is lett volna világom. Mengele azonban úgy
döntött, nélküle lesz.
  A doktort általában úriemberként írják le. Nekem sokkal durvább
emlékem van róla. Lehet, hogy már az aznapi ötödik transzport voltunk,
és lehet, hogy feldühítette, hogy meghalt műtét közben a „kedvenc” kí-
sérleti alanya (állítólag kioperálta a gyerek hangszálait, hogy ne zavarja
a sírása, miközben érzéstelenítés nélkül belevág a húsába). És lehet, hogy
csak az bosszantotta, hogy olyan eltökélten kapaszkodom anyukába.
Lepillantott összefonódó ujjainkra. Fehérek voltak, olyan szorosan
fogtuk egymást. Végignézett a szemmel láthatóan nem makkegészséges
édesanyámon, akinek csak egy veséje volt, a kezelés pedig akkoriban
még gyerekcipőben járt. És akkor egyszer csak belerúgott. Anyukába.
Mengele belerúgott az édesanyámba! Anyuka leesett a földre, és onnan-
tól kezdve nem voltunk többé együtt. Abban a pillanatban, ott, a rámpán

12
a doktor rúgásával véget ért az én addig csodásan hétköznapi, esemény-
telen, érdektelen kis életem. Megszűnt létezni a családom. Ott, a rámpán
vette el tőlem a vigyorgó fenevad azt, ami a legfontosabb volt nekem,
amit annyira szerettem.
  A kápók áttaszigáltak a másik oldalra. Nem álltam ellen. Nem omlot-
tam össze. Azt hittem, engem küld a „rossz” oldalra, és anyuka megme-
nekül. De csak míg a kápó, aki belökött a sorba, a fülembe nem sziszegte:
  – Kuss! Örülj, hogy te megvagy. Az anyádnak már mindegy.
  Szóval pont fordítva van minden, mint aminek látszik. Ránk, a jobbra
állók kis csoportjára rettegve, sajnálkozva néztek a többiek. Mi voltunk
a szemükben azok a szerencsétlenek, akiknek rögtön a megérkezés után
ilyen pechje van. Nem is sejtették, hogy épp ellenkezőleg: mi kaptunk
esélyt arra, hogy legalább az első napot túléljük. És ebben a csoportban
voltam én, a szemmel láthatóan egészséges, fiatal nő, és rajtam kívül még
tizenkettő magamfajta. Mindegyik kicsit más, csak a korunk hasonló,
tizennyolc és huszonöt év között. Itt állt továbbá a púpos fiú, meg egy
negyvenöt év körüli, dongalábú férfi. A két láb hossza közötti különbsé-
gen annak idején úgy segítettek, hogy a suszter vastag talpú cipőt varrt
az érintetteknek, ami gyakran úgy nézett ki, mintha patája lenne az il-
letőnek. Hozzánk került még hat állapotos fiatal nő, egy áthatóan kék
szemű fiú, meg tíz rendkívül jókötésű férfi; utóbbiaknál a kor szemmel
láthatóan nem számított, mert tizenhattól ötvenévesig akadt köztük
mindenféle. Harmincegyen voltunk összesen.
  Néztem anyukát a másik csoportban. A szelekció végeztével sok em-
ber állt a bal oldalon. Fiatalok, idősek, családok gyerekekkel. Mengele el-
ment, a kápók vették át az irányítást. Olyan zsidók, akik az SS parancsára
őriztek minket. Foglyok voltak ők is, de a németek kiválasztották őket a
többi lágerlakó közül, hogy segítségükre legyenek a piszkos munkában.
Egyikük odaállt elénk, és azt mondta:
  – Ez a csoport velem jön, kiállítjuk a papírokat. Ez meg – mutatott
anyukáék felé – csak ide, a közelbe. A hosszú út után biztosan szívesen

13
megmosakodnának. Zuhanyozás után majd jönnek kitölteni a blanket-
tákat, és az első csoport megy mosakodni. Indulás! – kiáltotta hirtelen,
és a kápók már tereltek is bennünket.
  Más-más irányba. Felesleges kérdésekkel, hogy például minek osztot-
tak bennünket két csoportra, nem foglalkoztak. Még egyszer egymásra
pillantottunk anyukával. Tágra nyílt szemmel, rémülten néztem, mert a
fülemben csengtek a kápó szavai, amelyeket nem akartam, nem tudtam
elhinni. Az anyádnak már mindegy! Anyuka biztos azt hitte, magamat
féltem, mert rám mosolygott, és odakiáltotta:
  – Ne félj, csillagom! Később találkozunk, valahol megvárlak.
  És tudom, hogy még mindig vár. Valahol.

14