Mary Higgins Clark

A hasonmás
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Mary Higgins Clark: I'll Be Seeing You.
Simon & Schuster, New York.
Copyright © 1993 by Mary Higgins Clark

Hungarian translation © Dezsényi Katalin, 1995

Magyar Könyvklub, Budapest, 1995

Felelős kiadó: Dr. Kratochwill Balázs igazgató
Irodalmi vezető: Ambrus Éva
Műszaki vezető: Szedlák György
Felelős szerkesztő: Szappanos Gábor
A könyvet tervezte: Horváth Tibor Szedte: Omigraf Kft.,
Budapest Nyomta: Graphischer Grossbetrieb Pössneck,
Germany
Megjelent 15,3 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 548 185 3
 Meghan Collins, a csinos tévériporternő egy New York-i
kórház baleseti osztályáról tudósít, amikor behoznak egy lányt –
leszúrták egy sikátorban, s Meghan legnagyobb
megdöbbenésére szinte megszólalásig hasonlít őrá! Annál is
inkább megrázza az eset, mivel anyjával együtt már jó ideje
feszült idegállapotban élnek. Meghan apjának, Ed Collinsnak
kilenc hónapja nyoma veszett. Egy hídon történt szörnyű közúti
baleset során látni vélték a Cadillacjét, amint a Hudson folyóba
zuhant. Azonban a többi szerencsétlenül járt autó roncsaival és
utasaival ellentétben Collins kocsiját és holttestét nem lelik.
Halotti bizonyítvány nélkül a biztosítók nem hajlandók fizetni –
mi több, olyasmire gyanakszanak, hogy a férfi a katasztrófát
kihasználva elmenekült, hogy új életet kezdjen valahol.
Feltevésüket az is alátámasztani látszik, hogy eltűnése előtt
tekintélyes összeget vett föl biztosítása terhére…
Nem sokkal Meghan „hasonmás”-ának halála után furcsa
dolgok kezdenek történni egy mesterséges megtermékenyítéssel
foglalkozó klinika háza táján. A köztiszteletben álló, elismert
szaktekintélynek tartott Petrovic doktornőt a klinikához annak
idején a híresen becsületes és megbízható Ed Collins – egy
fejvadászcég vezetője – közvetítette ki. Mint utólag kiderül, a
doktornőnek hamisak a papírjai…
Meghan Collins hivatásos nyomozókat megszégyenítő
elszántsággal és leleményességgel igyekszik kibogozni az egyre
szövevényesebb ügy szálait, közben saját magát is halálos
veszedelembe sodorva.
 LEGÚJABB UNOKÁMNAK,
JEROME WARREN DERENZO
„SCOOCHIE”-NAK, SZERETETTEL
 Köszönetnyilvánítás

E könyv megírása komoly kutatómunkát igényelt. Hálás

szívvel mondok köszönetét mindazoknak, akik
munkámban segítséget nyújtottak:
B. W. Webster, Kansas City Mesterséges
Megtermékenyítő Központjának igazgatóhelyettese; Robert
Shaler, törvényszéki orvosszakértő, a New York Városi
Kórbonctani Intézet munkatársa; Finian I. Lennon, a
Mruk & Partners Ügynökség tanácsadója; Leigh Ann
Winick, a Fox/5 TV hírszerkesztőségének producere; Gina
és Bob Serobogna ingatlanügynökök, Scottsdale, Arizona;
Jay S. Watnick, a Namco Pénzintézeti Központ elnöke;
George Taylor igazgató, a Nemzeti Biztosítási Társaság
magánnyomozói egységének vezetője; James F. Finn, a
Howard Needles Tammen & Bergendoff
mérnöktanácsadója; Ken Lowman Stamford,
rendőrőrmester.
Örök hálám Michael V. Kordának, állandó
szerkesztőmnek és munkatársának, Chuck Adamsnek
szenzációs és lényegbevágó segítségükért. Sine qua non.
Mint mindig, köszönetem ügynökömnek, Eugene H.
Winicknek, és kritikusomnak, Lisl Cade-nek, akik
munkám minden lépését figyelemmel kísérték.
Külön gondolok Judith Glassmanra, aki meglátta azt
is, amit én nem, valamint lányomra, Carol Higgins Clarkra
az ötleteiért, s amiért a segítségemre volt a kirakós játék
darabjainak végső összerakásánál.
 És drága családomnak, barátaimnak most, hogy A
hasonmás végére értem, boldogan jelentem, hogy újra
láthatjuk egymást!
Erénye romlásban gyökerezett,
Hűtlen hittől lett álnokul igaz.

Alfréd, Lord Tennyson

 Első rész

Meghan Collins kicsit távolabb állt a többi újságírótól a

manhattani Roosevelt Kórház baleseti osztályán. Néhány
perccel korábban az Egyesült Államok egyik nyugalmazott
szenátorát leütötték a Central Park nyugati részén, és ide
szállították. A lapok tudósítói mind ott malmoztak, és
várták a sajtótájékoztatást a sebesült állapotáról.
Meghan a földre eresztette nehéz táskáját. A
drótnélküli mikrofon, a rádiótelefon és a jegyzettömbök
súlyától a táska szíja mélyen a lapockájába vágott. A
falnak dőlt, szemét lehunyta, egypercnyi pihenőt
engedélyezett magának. A többi riporter is mind fáradt
volt. Kora délutántól a bíróságon ültek, az ítélethirdetést
várták egy csalási ügyben. Indulóban voltak éppen,
amikor kilenckor átirányították őket a kórházba, hogy a
szenátor ügyéről tudósítsanak. Most tizenegy felé járt. A
csípős októberi nappal borús estébe ment át, ami a korai
tél beköszöntőnek kellemetlen ígéretét hordozta.
A kórházban igencsak nagy volt a forgalom. Fiatal
szülők hozták vérző kisgyereküket – az eligazítóból
egyenesen a vizsgálóba irányították őket. Egy autóbaleset
kisebb sérülést szenvedett utasai egymást vigasztalták,
miközben az elsősegélyre vártak.
 Odakinn szünet nélkül vijjogtak az érkező és induló
mentőautók, jócskán hozzájárulva a New York-i forgalom
kakofóniájához.
Egy kéz érintette meg Meghan karját. – Mi újság,
ügyvédasszony?
Jack Murphy volt az 5-ös Csatornától. A felesége együtt
járt Meghannel a New York Egyetem jogi karára. Liz azóta
is jogi gyakorlatot folytat. Meghan Collins jogi doktor hat
hónapig dolgozott egy Park Avenue-i ügyvédi irodában,
aztán kilépett, és a WPCD rádió híradós stábjánál
helyezkedett el riporterként. Azóta, immáron három
esztendeje ott dolgozik, de az utóbbi hónapokban már a
PCD 3-as Csatornája, a tévétársaság is rendszeresen
igényt tartott a munkájára.
– Minden a legnagyobb rendben – mondta a férfinak
Meghan. Ekkor megszólalt a telefonhívója.
– Vacsorázzunk együtt valamikor – mondta Jack. –
Régen találkoztunk. – Azzal csatlakozott az operatőrhöz,
Meghan pedig benyúlt a táskájába, hogy fölvegye a
telefont.
Ken Simon hívta a WPCD rádió hírszerkesztőségéből.
– Meg, az EMS szkenner az imént vette egy, a
Rooseveltbe tartó mentőautó jelzéseit. Az Ötvenhatodik
utca és Tizedik sugárút sarkán leszúrtak egy nőt. Vess rá
egy pillantást.
A közelgő mentőautó vészterhes nínózása belefolyt a
sietős lábdobogásba. Az intenzív csoport sietve a
mentőbejáró felé nyomult. Meg megszakította a
beszélgetést, belepottyantotta a telefont a táskájába, és
megindult az üres hordágy nyomában a félkörös
kocsifelhajtó felé.
 A mentőautó csikorogva megállt. Gyakorlott kezek
segédkeztek az áldozat hordágyra tételében. A nő arcára
oxigénmaszk volt erősítve. A karcsú testet borító lepedő
csupa vér. A zilált, barna haj kiemelte nyakának kékes
sápadtságát.
Meg a sofőr ajtajához sietett. – Tanú van? – kérdezte.
– Senki nem jelentkezett. – A sofőr arca fáradt és
barázdált, a hangja tárgyilagos. – Van egy sikátor két öreg
lakóház között, a Tizedik sugárút közelében. Valószínű,
hogy hátulról követte valaki, belökte oda, és megkéselte.
Feltehetőleg másodpercek alatt történt az egész.
– Milyen az állapota?
– A lehető legrosszabb.
– Személyazonosság?
– Nincs. Kirabolták. Bizonyára valami kábítószeres
vetette rá magát, akinek újabb löketre volt szüksége.
A hordágyat begurították. Meghan ott vágtatott a
nyomában az elsősegély-helyiség felé.
– A szenátor orvosa mindjárt nyilatkozik! – kiáltott az
egyik riporter.
A sajtó képviselői a helyiségen átloholva az íróasztal
köré tömörültek. Meghan nem értette, miféle ösztön
szögezi oda a hordágy mellé. Csak nézte, hogy az orvos,
aki az infúziót készült beindítani, levette az áldozatról az
oxigénmaszkot és fölhúzta a szemhéját.
– Vége – mondta.
Meghan a nővér válla fölött lebámult a halott fiatal nő
üveges, kék szemébe. A lélegzete is elakadt, amint a
szemére, a széles homlokára, az ívelt szemöldökére, széles
arccsontjára, egyenes orrára és telt ajkára meredt.
Mintha tükörbe nézett volna.
A saját arcába bámult.
 2

Meghan taxival ment haza a Manhattan csücskében, a

Battery Park Cityben levő lakásába. Jó sokba került, de
késő volt, és ő nagyon elfáradt. Mire hazaért, nemhogy
elhalványult volna, inkább fokozódott a halott nő
látványának bénító hatása. Az áldozatot mellbe szúrták,
feltehetőleg négy-öt órával azelőtt, hogy megtalálták.
Farmert viselt, bélelt farmerdzsekit, futócipőt és
atlétazoknit. Bizonyára rablás volt az indíték. A nő le volt
sülve. A csuklóján és több ujján a világosabb keskeny csík
arra engedett következtetni, hogy az óráját és több
gyűrűjét leszedték. A zsebei üresek, kézitáskának nyoma
se.
Meghan felkattintotta az előszobában a lámpát, és
körülnézett. Az ablakból az Ellis Islandre és a Szabadság-
szoborra látott. Megfigyelhette a Hudson folyón a
kikötőhelyükre kalauzolt cirkálókat. Szerette New York
belvárosát, a keskeny utcákat, a World Trade Center
mindent túlszárnyaló magasztosságát, a pénzügyi központ
sürgés-forgását.
Kellemes méretű műteremlakás volt, egy
hálóhelyiséggel és konyhával. Meghan az anyja
kiselejtezett bútoraival rendezte be, és persze feltett
szándéka volt, hogy idővel majd egy nagyobbra cseréli a
lakást, és új bútorokat vesz. Az elmúlt három
esztendőben, amióta a WPCD-nél dolgozott, erre nem nyílt
lehetőség.
Egy székre hajította a kabátját, bement a
fürdőszobába, és pizsamába, majd köntösbe bújt. A lakás
kellemesen meleg volt, de őt rázta a hideg, mint akinek
magas láza van. Rájött, hogy nem mer a tükörbe nézni.
Aztán mégiscsak rászánta magát, szemügyre vette az
arcát, miközben az arclemosó krém után nyúlt.
Az arca krétafehér volt, a tekintete kába. A keze
reszketett, ahogy kibontotta vállára omló haját.
Dermedten, hitetlenkedve kereste a halott nő és a
maga vonásai közti különbségeket. Eszébe jutott, hogy az
áldozat arca kicsit teltebb volt, a szeme formája inkább
kerek, mint ovális, az álla kisebb. De a bőre árnyalata, a
haja színe és a nyílt, üveges tekintete pontosan olyan,
mint az övé.
Tudta, hol van e percben az áldozat. A boncteremben
fényképezik, ujjlenyomatot vesznek róla. Felmérik a
fogazatát.
Aztán következik a boncolás.
Meghan rájött, hogy remeg. Sietve a konyhába ment,
kinyitotta a jégszekrényt, és kivett egy doboz tejet. Forró
kakaó. Az talán segít.
Letelepedett a díványra, maga alá húzta a lábát, előtte
a gőzölgő csésze. Megszólalt a telefon. Bizonyára az anyja,
úgyhogy remélte, a hangja eléggé magabiztosan fog
csengeni, amikor beleszól.
– Meg, remélem, még nem aludtál.
– Nem, most értem haza. Mi újság, mama?
– Semmi különös. Itt voltak a biztosítótársaságtól.
Holnap délután megint eljönnek. Csak abban
reménykedem, hogy több kérdést már nem tesznek fel a
kölcsönnel kapcsolatban, amit a papa a biztosítási
kötvényére felvett. Képtelenek felfogni, hogy sejtelmem
sincs, mit csinálhatott a pénzzel.
 Január vége felé Meghan apja hazafelé hajtott
Connecticutba a newarki repülőtérről. Egész nap havazott,
és csúszósak voltak az utak. Hét óra húszkor Edwin
Collins felhívta kocsitelefonon Victor Orsinit, az
üzlettársát, hogy megbeszéljék a másnap reggeli találkozó
időpontját. Azt mondta Orsininek, hogy épp a Tappan Zee
hídhoz közeledik.
Mindössze néhány másodperc telhetett el, amikor egy
olajszállító tartálykocsi fölött a sofőr elveszítette az
uralmát, belefutott egy vontatóba, robbanások követték
egymást, majd hét vagy nyolc kocsira kiterjedő tűzgömb
keletkezett. A vontató a híd korlátjának rohant,
felszakította, majd a Hudson folyó hömpölygő, jeges árjába
zuhant. Az olajat szállító tartálykocsi utána, magával
rántva a többi, felismerhetetlenné vált járművet.
Egy komoly sérüléseket szenvedett szemtanú, akinek
sikerült kievickélnie a tartálykocsi közvetlen közeléből,
állította, hogy egy sötétkék Cadillac szedán épp előtte
pördült ki és tűnt el a tátongó szakadékban. Edwin Collins
sötétkék Cadillacet vezetett.
A híd történetében ez volt az eddigi legnagyobb
katasztrófa. Nyolcan vesztették életüket. Meg
hatvanesztendős apja aznap este nem érkezett haza.
Feltételezték, hogy a robbanássorozatban vesztette életét.
A New York-i Autópálya Főfelügyelőség megbízottai azóta
is kutatnak a roncsok és áldozatok után, de majd kilenc
hónap elteltével még sem a kocsinak, sem a férfinak nem
bukkantak nyomára.
A baleset után egy héttel gyászmisét tartottak, de mert
halotti bizonyítványt kibocsátani nem állt módjukban,
Edwin és Catherine Collins közös vagyonát
befagyasztották, és az életbiztosítási kötvény után járó
hatalmas összeg kifizetését megtagadták.
Épp elég baj a mamának a papa halála, s ráadásul itt
vannak ezek az alakok, akik nem hagyják békében,
gondolta Meg. – Kimegyek holnap délután, mama. Ha
tovább kötözködnek, lehet, hogy be kell perelnünk őket.
Habozott, aztán úgy döntött, hogy az anyjának már
más se hiányzik, mint hogy ő most beszámoljon a rá
elképesztően hasonlító nőről, akit halálra késeltek.
Helyette inkább a tárgyalásról mesélt, amit délután
végigült.

Meghan sokáig feküdt az ágyban, de nem bírt elaludni.

Végre aztán mély álomba zuhant.
Vékony cirpelésre ébredt. A fax szólalt meg. Az órára
pillantott: negyed öt. Mi a manó – gondolta.
Felkattintotta a lámpát, felkönyökölt, és nézte, hogy a
papír lassan kibukik a gépből. Kipattant az ágyból,
átvágtatott a szobán, és felkapta.
TÉVEDÉS. Annie TÉVEDÉS VOLT. Így az üzenet.

Tom Weicker, a PCD 3-as Csatornájának ötvenkét

esztendős hírigazgatója egyre gyakrabban kérte ki Meghan
Collinst a rádiótársaságtól. Riportert keresett a
hírszerkesztőségbe, az élő adásokhoz, és sorra vizsgálta a
jelölteket, de most határozott: Meghan Collins kell neki.
 Azzal érvelt, hogy jó a kiállása, könnyen beszél
szabadon, és valahogy a legkisebb hírt is izgalmasan és
érdekfeszítően tudja tálalni. A jogi gyakorlata pedig komoly
előny, ha tárgyalásokról kell tudósítani. Ráadásul
iszonyúan csinos, és természetes báj árad belőle. Szereti
az embereket, és könnyen teremt kapcsolatot.
Péntek reggel Weicker üzent Meghanért. Mikor a lány
kopogtatott a nyitott ajtón, a férfi betessékelte. Meghan
sápadtkék-rozsdavörös kosztümkabátot viselt. Ugyanabból
a finom gyapjúszövetből készült szoknyája a csizmája
száráig ért. Jól öltözik, gondolta Weicker, a munkára
kiválóan alkalmas.
Meghan Weicker arckifejezését tanulmányozta,
igyekezett a gondolataiban olvasni. A férfi arca keskeny,
vonásai élesek, az orrán keret nélküli szemüveg. Ez meg a
gyérülő haja öregebbnek tüntette fel, mint amilyen
valójában volt, s inkább keltette bankpénztáros, semmint
médiaszakember benyomását. Mihelyt azonban beszélni
kezdett, ez a benyomás szertefoszlott. Meghan kedvelte
Tomot, de tudta, hogy becenevét, a „Weicker, a Gyilkos”-t
nem véletlenül kapta. Amikor a férfi elkezdte kikérni
Meghant a rádiótól, elismerte ugyan, hogy rohadt ügy,
hogy apja életét vesztette a hídszerencsétlenségben, mégis
nyomatékosan kérte Meghant, hogy nyugtassa meg: ez a
dolog a munkáját a legkisebb mértékben sem fogja
befolyásolni.
Nem is befolyásolta, következésképp Meghannek e
percben fölajánlották az állást, amire oly igen vágyott.
Az első gondolat, ami az agyán átvillant, ez volt: alig
várom, hogy elmondhassam a papának!
Harminc emelettel lejjebb, a PCD épületének garázsában
Bernie Heffernan, a parkőr Tom kocsijában ült és a
kesztyűtartóban kotorászott. Valami genetikai tréfa
következtében Bernie vonásai egy vidám ember
benyomását keltették. Arca kitelt, álla, szája kicsi, a szeme
nagy, a tekintete őszinte, a haja sűrű, kócos, alkata
erőteljes, kissé telt. Harmincöt éves korára azt az érzést
keltette a megfigyelőben, hogy ő az az ember, aki a legjobb
öltönyében is hajlandó kicserélni bárki defektes
autógumiját.
Anyjával élt egy lerobbant házban Jackson Heightson,
a Queensben, ugyanott, ahol született. Csak azokban a
sötét, rémálomszerű időszakokban volt távol, amikor épp
lecsukták. Először a tizenkettedik születésnapját követő
napon zárták a kiskorú bűnözők intézetébe. Aztán még
vagy tucatszor. Húszas évei elején három évet töltött egy
pszichiátriai intézményben. Négy évvel ezelőtt tíz hónapra
ítélték Riker’s Islanden. Akkor épp egy egyetemista
kocsijában kapta el a rendőrség. Már vagy egy tucatszor
figyelmeztették, hogy tartsa távol magát a lánytól. Muris,
gondolta Bernie, valahogy nem is emlékszik, hogy nézett ki
a lány. Se őrá, se a többire nem emlékezett. Pedig
akkoriban mind milyen fontosak voltak neki.
Bernie nem akart börtönbe kerülni. Rettegett a többi
elítélttől. Kétszer is megverték. Megesküdött a mamának,
hogy többé nem rejtőzik el bokrokban, nem bámul be
ablakokon, és egyetlen nőt se követ, csak hogy
megpróbálja megcsókolni. Egyre nagyobb önuralomra tett
szert. És gyűlölte a pszichiátert, aki folyvást mondogatta a
mamának, hogy egy szép napon ez az átkozott természete
még komoly bajba sodorja Bernie-t. Bernie tudta, hogy
tőle többé senkinek nem kell tartania.
 Az apja még Bernie csecsemőkorában meglépett.
Megkeseredett anyja többé nem merészkedett ki a világba,
odahaza Bernie folyvást a siránkozását hallhatta, hogy
neki az elmúlt hetvenhárom esztendőben mennyit kellett
szenvednie, és hogy a fia milyen sokkal tartozik neki.
Nos, bármennyivel „tartozott” is neki, azért a pénze
java részét elektromos berendezésekre költötte. Volt egy
rádióvevője, amivel le tudta hallgatni a rendőrség hívásait,
meg egy másik rádiója, aminek akkora volt a
teljesítménye, hogy a világ minden részéről fogni tudta az
adásokat, aztán volt egy hangtorzító berendezésé is.
Esténként kötelességtudóan nézte a tévét a mamával.
Aztán, amikor az anyja tíz órakor lefeküdt, Bernie sietve
kikapcsolta a tévét, leügetett a pincébe, beindította a
rádióit, és hívogatni kezdte az élő adások műsorvezető
riportereit. Neveket talált ki magának, különböző
foglalkozásokat. Föltárcsázott egy jobboldali érzelmű
műsorvezetőt, és lökte a liberális vakert, aztán egy liberális
műsorvezetőt, és annak meg az ultrajobb dicséretét
zengte. Imádott a telefonban vitatkozni, sértéseket vágni a
másik fejéhez.
Ugyancsak az anyja tudtán kívül volt a pincében egy
egyméteres tévéje és egy videója, amin gyakran nézett
pornóüzletekből kölcsönzött filmeket.
A rendőrségi lehallgató egyéb ötletekre is buzdította.
Lapozni kezdte a telefonkönyvet, és éjnek évadján
magányos nőket tárcsázott fel telefonon, mondván, hogy
rádiótelefonon hívja a lakása elől, ahová épp betörni
készül. Belesuttogta a készülékbe, hogy még nem döntötte
el, egyszerű látogatás lesz-e, vagy meg is öli. Aztán csak
ült, és kuncogva hallgatta, hogy a rendőrségi szkennerek
máris irányítják a rádiókocsit a megadott címre. Majdnem
olyan jó volt, mint a kukucskálás, a nők követése,
ráadásul többé nem kellett tartania a rendőrautók
ráirányított reflektorától vagy a hangosbeszélőn „Állj!”-t
ordító zsarutól.
Tom Weicker kocsija információk aranybányája volt
Bernie számára. Weicker elektronikus telefonjegyzéket
tartott a kesztyűtartójában. A tévés stábtagok nevét, címét
és telefonszámát tárolta benne. A nagyágyúk, gondolta
Bernie, miközben átmásolta a számokat a maga
elektronikus adattárolójába. Egy éjszaka Weicker feleségét
is fölhívta. A nő sikoltozni kezdett, mikor közölte vele, hogy
a hátsó bejáratnál áll, és épp behatolni készül.
Bernie még órákkal később is vihogott, ha csak eszébe
jutott, hogy a nő mennyire megrémült.
A helyzetét az nehezítette, hogy amióta Riker’s
Islandről kiszabadult, most először tapasztalta, hogy
egyvalakit képtelen kiverni a fejéből. Egy riportert. Olyan
csinos, hogy amikor kinyitja neki a kocsiajtót, alig bírja
megállni, hogy hozzá ne érjen.
A nőt Meghan Collinsnak hívják.

Meghannek sikerült higgadtan fogadni Weicker ajánlatát.

Az a hír járta, hogy ha valaki ilyenkor örömében táncra
perdül, hogy juhé, hurrá, köszönöm, jaj-de-jó, akkor Tom
Weicker menten gondolkodóba esik, hogy vajon jól
választotta-e meg emberét. Neki olyan ambiciózus,
elkötelezett fiatalokra volt szüksége, akik úgy érzik, hogy a
megtiszteltetés, amiben részesültek, már régóta esedékes
volt.
Meghan nyugodtan megmutatta a férfinak a faxon
érkezett üzenetet. Miközben Weicker elolvasta, felvonta a
szemöldökét. – Ez mit akar jelenteni? Mi a „tévedés”? Ki az
az Annie?
– Nem tudom. Ott voltam a Roosevelt Kórházban,
amikor tegnap este behozták a leszúrt áldozatot.
Azonosították már?
– Még nem. Miért, mi van vele?
– Azt hiszem, el kell mondanom valamit – kezdte
Meghan vonakodva. – Pontosan úgy néz ki, mint én.
– Úgy érti, hasonlít magára?
– Az ikertestvérem lehetne.
Tom összevonta a szemöldökét. – Arra céloz, hogy ez a
fax ennek a nőnek a halálával lehet kapcsolatban?
– Lehet, hogy merő véletlen, de gondoltam,
megmutatom.
– Örülök, hogy megtette. Majd megérdeklődöm, ki
vezeti ebben az ügyben a nyomozást, és szólok neki.
Meghan kifejezetten megkönnyebbült, amikor a
diszpécsertől megkapta az aznapi feladatait.

Viszonylag szelíd nap volt. Egy sajtókonferencia a

polgármester irodájában, ahol a polgármester bejelentette,
hogy kit nevezett ki új rendőrfőnöknek; egy gyanús tűzeset
Washington Heightson, ahol csak a puszta falak maradtak
meg. Késő délután Meghan felhívta a kórboncnoki irodát.
A halott lányról készített rajzot és a személyleírást már
közzétette az Eltűnt Személyek Hivatala. A lány
ujjlenyomatát elküldték Washingtonba, hogy ellenőrizzék a
kormányzati és bűnügyi kartonokban. A lány egyetlen
mély szúrást kapott a mellébe. A belső vérzés lassú volt,
de kiterjedt. Néhány éve mindkét lábát és kezét eltörte. Ha
harminc napon belül senki nem keresi, számozott sírban
elföldelik a szegények temetőjében. Újabb Jane Doe.
Aznap este hatkor Meghan hazaindult a munkából.
Mint apja halála óta megannyiszor, a hétvégét
Connecticutban készült tölteni az anyjával. Vasárnap
délután a Manning-klinikáról kell tudósítania, vagy
negyvenpercnyire newtowni otthonuktól. A klinika évi
rendes összejövetelét tartja azon gyerekek számára, akik
az ottani mesterséges megtermékenyítés eredményeképp
jöttek világra.
A feladatot kiosztó szerkesztő még elkapta Meghant a
felvonó előtt. – Vasárnap a Manningben Steve lesz az
operatőröd. Megmondtam neki, hogy háromkor ott
találkoztok.
– Oké.
Hétközben Meghan a tévétársaság kocsiját használta.
Aznap reggel a saját autóján ment be a városba. A felvonó
a garázs szintjén állt meg. Elmosolyodott, amint Bernie
megpillantotta és ügetve megindult az alsó parkolószint
felé. Felvitte Meghan fehér Mustangját, és kitárta előtte a
kocsi ajtaját.
– Van valami újság a papával kapcsolatban? – kérdezte
együttérzőn.
– Nincs, de kösz az érdeklődést.
A férfi lehajolt, egészen közel Meghan arcához. – A
mama meg én imádkozunk magáért.
Milyen aranyos fickó! – gondolta Meghan, miközben a
kijárat felé gurult a kocsiján.
 5

Catherine Collins haja mindig olyan volt, mintha épp most

lépett volna ki a fodrásztól. Rövid, hullámos, jelenleg épp
hamvasszőke, ami jól hangsúlyozta szív alakú arcának
csinos hetykeségét. Mondta is Meghannek időnként, hogy
micsoda szerencse, hogy az apja határozott állát örökölte.
Különben ötvenhárom éves korára most úgy festene, mint
egy lencsibaba, már csak azért is, mert olyan apró
termetű. Alig százhatvan centi magas lévén, gyakran
nevezte magát kerti törpének.
Meghan nagyapja, Patrick Kelly tizenkilenc évesen
Írországból érkezett Amerikába, „egy szál öltönyben és a
hóna alá dugott váltás fehérneművel”, így a történet.
Miután nappal mosogatóként dolgozott az egyik Ötödik
sugárúti szálloda konyháján, éjszakánként pedig egy
temetkezési vállalat takarítóbrigádjában takarított, arra a
következtetésre jutott, hogy miközben rengeteg mindent
képesek nélkülözni az emberek, az evés és a halál állandó
velejárója életüknek. S mivel sokkal vidámabb dolog
étkező embereket figyelni, mint felvirágozott koporsóban
nyugodni, Patrick Kelly úgy határozott, hogy minden
energiáját a vendéglátóiparba feccöli.
Huszonöt évvel később megépítette álmai fogadóját a
connecticuti Newtownban, s a szülőfalujáról elnevezte
Drumdoe-nak. Volt benne tíz szoba és egy híresen jó
étterem, ami ötven mérföldes körzetből vonzotta oda az
embereket. Pat azzal tette fel a pontot az i-re, hogy rendbe
hozatta a szomszédos telken álló bájos tanyaházat, és
berendezte állandó lakhelyének. Ezután feleséget keresett
magának, gyermeket nemzett, ez volt Catherine, és
nyolcvannyolc éves korában bekövetkezett haláláig vezette
a fogadót.
Lánya és unokája gyakorlatilag a fogadóban
nevelkedtek. Catherine most azzal az elszántsággal vezette
a Drumdoe-t, amit még Patrick nevelt belé, és a munkája
segítségére volt abban is, hogy megbirkózzon a
sokkhatással, amit a férje halála idézett elő.
Ugyanakkor a kilenc hónapja történt hídkatasztrófa óta
képtelen volt tudomásul venni, hogy soha többé nem fog
kinyílni az ajtó, hogy vidáman besétáljon rajta Ed, és
elkiáltsa magát: – Lányok, hol vagytok? – Néha még most
is azon kapta magát, hogy hallgatózik, nem a férje hangját
hallja-e.
És most, a nagy trauma és bánat tetejébe még itt
vannak a sürgős megoldásra váró anyagi problémák. Két
éve Catherine hat hónapra bezárta a fogadót,
jelzálogkölcsönt vett fel, és hatalmas újjáépítési és
átrendezési munkálatokba fogott.
Rosszabbul nem is időzíthette volna. A fogadó újbóli
megnyitása egybeesett a gazdasági élet hanyatlásával. A
jelenlegi bevételből lehetetlenség volt törleszteni a
jelzálogkölcsönt, és a negyedévenkénti adó is esedékes
volt. Catherine személyi számláján alig néhány ezer dollár
maradt.
A baleset után Catherine hetekig igyekezett
megacélozni magát a telefonhívásra, amelyben értesítik,
hogy a férje tetemét megtalálták a folyóban. Most már
azon imádkozott, hogy fusson be végre az a hívás, és
vessen véget ennek a bizonytalanságnak.
A levegőben függött minden. Catherine gyakran gondolt
rá, hogy azok, akik nem hajlandók temetésre járni, nem
értik, hogy az ember lelkének szüksége van a befejezettség
érzésére. Ő szeretett volna kijárni Ed sírjához. Pat, az apja,
gyakorta emlegette, milyen a „tisztességes katolikus
temetés”. Ő és Meg még tréfálkoztak is rajta. Amikor Pat
szeme az újság halálozási rovatában megakadt egy
hajdanvolt barát nevén, Catherine és Meg gyakran
bosszantották, mondván: „Csak azt remélem, hogy
megkapta a tisztességes katolikus temetést.”
Most már nem tréfáltak az ilyesmivel.

Péntek délután Catherine odahaza volt, épp átmenni

készült a vacsora idejére a fogadóba. Péntek van, tehát
Meg hamarosan itthon lesz a hétvégére.
A biztosítótól bármelyik pillanatban itt lehetnek az
emberek. Ha legalább részben kifizetnék azt az összeget,
amíg a búvárok meg nem találják a kocsi roncsait,
gondolta Catherine, miközben brosstűt szúrt a kabátja
hajtókájába. Szükségem van arra a pénzre. Ki akarnak
bújni a kétszeres összeg kifizetésének kötelezettsége alól,
és én hajlandó vagyok elállni a követeléstől, amíg be nem
szerzik a szükséges bizonyítékokat.
De amikor a két komor tisztviselő megérkezett, fel sem
merült, hogy legalább részletekben fizessenek.
– Mrs. Collins – kezdte az idősebbik –, remélem,
megérti a mi helyzetünket. Mi mélyen együttérzünk önnel,
és tudjuk, milyen nehéz helyzetben van. A dolog azonban
úgy áll, hogy halotti bizonyítvány nélkül a férje
biztosítására nem fizethetünk, azt pedig nem hajlandók
kiadni.
Catherine a férfira bámult. – Azt akarja mondani, hogy
addig nem adják ki, amíg a halál ténye abszolút
mértékben nem bizonyított? És ha, teszem azt, az áramlás
kisodorta a férjem testét az Atlanti-óceánba?
 A két férfi kínosan feszengett. Végül a fiatalabbik
szánta el magát a szólásra. – Mrs. Collins, a New York-i
Autópálya Főfelügyelőség, mint a Tappan Zee híd
működtetője, alapos kutatásokat végzett, hogy mind a
kocsinak, mind az áldozatnak nyomára akadjon.
Feltételezzük, hogy a robbanás darabokra szaggatta a
járműveket. Mindazonáltal a nagyobb darabok, mint
amilyen például a motor vagy a fogaskerék-áttétel, nem
esnek szét. Amellett egy olajszállító, egy vontató és hat
gépkocsi zuhant le a mélységbe, illetve hét, ha a férje
kocsiját is közéjük számítjuk. A többi kocsi részeit
megtalálták. A többi tetemet úgyszintén. De a Cadillacből
egy kormánykerék, egy kerék, egy ajtó- vagy motorrész
sem került elő a baleset színhelyén.
– Szóval azt akarja mondani… – Catherine-nek
nehezére esett kimondani.
– Azt akarjuk mondani, hogy az Autópálya
Főfelügyelőségnek a balesetről készült részletes jelentése
határozottan állítja, hogy Edwin Collins aznap este nem
lehetett a hídon bekövetkezett baleset áldozatai között. A
szakemberek véleménye szerint lehetséges, hogy a híd
közelében tartózkodott, de azt senki nem hiszi, hogy az
áldozatok között volt. Véleményünk szerint a baleset során
elakadt kocsik között valahogy egérutat nyert, és
megragadta az alkalmat, hogy nyomtalanul eltűnjön,
amely cselekedet minden bizonnyal már régóta
szándékában állt. Véleményünk szerint úgy
okoskodhatott, hogy magáról és a lányáról majd a
biztosítási összeg gondoskodik, ő pedig új életet kezdhet
valahol.
 6

Dr. Jeremy MacIntyre, közismertebb nevén Mac, hétéves

fiával a Collins családtól nem messze, a kanyaron túl
lakott. A Yale-en töltött egyetemi évei alatt Mac a nyári
szünidőben a Drumdoe fogadóban pincéreskedett.
Olyannyira megszerette, hogy el is határozta, egy szép
napon ott akar élni.
Ahogy felnőtt, Mac rájött, hogy a férfiaknak ahhoz a
feléhez tartozik, amelyiket a lányok egyszerűen észre se
veszik. Átlagmagasság, átlagsúly, átlagkinézet.
Meglehetősen akkurátus jellemzés, pedig valójában Mac
túl szigorú volt magával. Ha egy második pillantásra is
méltatták, a nők igenis felfigyeltek barna szemére, kérdő
tekintetére, hirtelenszőke, fiúsan borzas hajára, amelybe
mintha mindig belekapott volna a szél; és magabiztos
viselkedése is szembeszökő volt, amint a táncparkett felé
vezette vagy egy jeges estén könyöküknél fogva irányította
őket az utcán.
Mac mindig is tudta, hogy egy szép napon orvos lesz
belőle. Mire orvosi tanulmányait a New York Egyetemen
megkezdte, már mély meggyőződése volt, hogy az
orvostudomány jövője a genetikában rejlik. Most,
harminchat esztendős korában a LifeCode genetikai
kutatócsoportban dolgozott, egy westporti
laboratóriumban, Newtontól vagy ötvenpercnyire
délkeletre.
Álmai állása volt, és ideális a gyermekét egyedül nevelő
elvált apa számára. Mac huszonhét esztendős korában
nősült. A házasság másfél évig tartott, ezalatt született
Kyle. Aztán egy szép napon Mac arra jött haza a
laboratóriumból, hogy egy idegen bébiszitter ül a
lakásban, és az asztalon egy üzenet: „Mac, ezt nem nekem
találták ki. Gyatra feleség vagyok és gyatra anya. Tudjuk
mindketten, hogy ez így nem mehet tovább. Nekem
karriert kell csinálnom. Viseld gondját Kyle-nak. Ég
áldjon: Ginger.”
Gingernek azóta felvitte az isten a dolgát. Kabarékban
énekelt Las Vegasban és luxushajókon. Készített néhány
lemezfelvételt is, és a legutolsóval be is futott.
Születésnapjára és karácsonyra drága ajándékokat küldött
Kyle-nak. Az ajándékok még vagy már nem voltak a
gyereknek valók. Amióta Ginger elment, hét év alatt
mindössze háromszor látta a gyerekét.
Habár szinte megkönnyebbült, Mac még mindig
keserűen gondolt vissza arra az időre, amikor az asszony
elhagyta. Valahogy a válás sohasem tartozott hozzá a
jövőről alkotott képéhez, és mind ez idáig nem is békélt
meg a gondolattal. Tudta, hogy a fiának hiányzik az anyja,
épp ezért nagyon igyekezett, hogy legalább ő minél
figyelmesebb és gondosabb apa legyen.
Péntek esténként Mac és Kyle gyakran a Drumdoe
fogadóban vacsorázott. A kicsi, barátságos grillteremben
ettek, ahol a péntek esti különleges menü egyedi pizzákat
és sült halat-krumplit is magában foglalt.
Catherine vacsoraidőben mindig a fogadóban
tartózkodott. Ahogy felcseperedett, Meg is állandó
bútordarab lett ugyanott. Amikor Meg tízéves lett, ő meg
tizenkilenc évesen náluk pincérkedett, a lány szomorkásan
megjegyezte, hogy milyen mulatságos odahaza enni. – A
papával néha azt is csináljuk, ha itthon van.
Apja eltűnése óta Meg majd minden hétvégét odahaza
töltött Connecticutban, és anyjával vacsorázott a
fogadóban. De ezen a péntek estén nyoma nem volt se
Megnek, se Catherine-nek.
Mac csalódott volt, de Kyle, aki mindig alig várta, hogy
együtt lehessen Meggel, így intézte el a lány távollétét: –
Ha nincs, hát nincs. Úgy is jó.
Az „úgy is jó” Kyle kedvenc szavajárása volt. Akkor is
használta, ha lelkesedett valamiért, vagy ha utálkozott,
vagy hűvös távolságtartással nyilatkozott. Ma este Mac
nem könnyen tudta eldönteni, hogy a kijelentés milyen
érzelmeket takar. Ugyan, adjunk már egy kis időt a
gyereknek, gondolta magában. Ami ki akar jönni, előbb-
utóbb úgyis kibukik belőle. És a dolognak nyilvánvalóan
Meghez van a legkevesebb köze.
Kyle szótlanul falta fel a pizza maradékát. Dühös volt
Meghanre. Mindig úgy tett, mintha érdekelné, amit Kyle
művel, de szerda délután, amikor a fiú odakinn tanítgatta
Jake-et, a kutyáját, hogy a hátsó lábára állva pitizzen,
Meghan elhajtott mellettük, és még csak egy pillantásra se
méltatta. Pedig milyen lassan vezetett, és Kyle rá is
kiáltott, hogy álljon meg. Kyle tudta, hogy a lány
észrevette, hiszen egyenesen ránézett. De aztán gázt adott
és eltűnt, arra sem vesztegette az idejét, hogy egyetlen
pillantást vessen Jake legújabb mutatványára. Úgy is jó.
De az apjának nem szól róla. A papa úgyis azt
mondaná, hogy Meghan bánkódik, amiért Mr. Collins
olyan rég eltűnt, és könnyen lehet, hogy azok között van,
akiknek a kocsija a hídról a vízbe zuhant. Meg azt
mondaná, hogy néha, amikor az emberek nagyon
elgondolkodnak valamin, úgy elmennek az ismerőseik
mellett, hogy észre sem veszik. De Meg igenis látta Kyle-t
szerdán, és még csak nem is integetett neki.
Úgy is jó, gondolta a gyerek. Nagyon is jó.
 7

Amikor Meghan hazaért, anyját az elsötétített nappaliban

találta, ölbe tett kézzel.
– Mami, valami baj van? – kérdezte Meg izgatottan. –
Majdnem fél nyolc. Nem mész át a Drumdoe-ba?
Felkattintotta a lámpát, és pillantása Catherine
könnyáztatta, vörös arcára esett. Letérdelt, és megragadta
az anyja kezét.
– Úristen, megtalálták? Erről van szó?
– Nem, Meggie, nem erről. – Azzal Catherine akadozva
előadta a biztosító embereinek látogatását.
A papa ugyan nem, gondolta Meghan. Nem tehetett
ilyesmit a mamával, nem is lett volna képes rá. Biztosan
valami tévedés. – Még ilyen ostobaságot életemben nem
hallottam – jelentette ki határozottan.
– Ezt mondtam nekik magam is. De, Meg, miért vett fel
akkora kölcsönt a biztosításra? Nem megy ki a fejemből.
Még ha befektette is, fogalmam sincs, mibe. Halotti
bizonyítvány nélkül meg van kötve a kezem. Nem bírom
fedezni a kiadásokat. Phillip azóta is küldi a papa havi
fizetését, de ezt nem fogadhatom el a végtelenségig.
Tudom, hogy alapvetően maradi gondolkodású vagyok, de
ezzel a tatarozással éppen nem voltam az. Túlzásba vittem.
Most aztán, úgy látszik, el kell adnom a Drumdoe-t.
A fogadót. Ez péntek este történt. Az anyja most már
biztosan elemében van a fogadóban, üdvözli a vendégeket,
le nem veszi a szemét a pincérekről, italosfiúkról, a
terítékekről, a konyhában előkészített ételekről. Minden
részletet újra és újra ellenőriz.
 – A papa ilyet veled nem tehetett – mondta Meg fakó
hangon. – Ebben egészen biztos vagyok.
Catherine hangosan felzokogott. – Lehet, hogy a papa
arra használta a hídon történt balesetet, hogy tőlem
megszabaduljon. De miért, Meg? Hisz annyira szerettem.
Meghan megölelte az anyját. – Ide hallgass – mondta
határozott hangon. – Az előbb volt igazad. A papa soha
nem tenne veled ilyet, és ezt így vagy úgy, de be is fogjuk
bizonyítani.

A Collins és Carter Menedzser Közvetítő Iroda Danburyben

székelt, Connecticut államban. Edwin Collins huszonnyolc
éves korában alapította a céget, miután már öt évet
ledolgozott a Furtune 500 társaságnál, és arra a
következtetésre jutott, hogy az ilyen nagy érdekképviseleti
rendszereket nem neki találták ki.
Miután feleségül vette Catherine Kellyt, áttette az
irodáját Danburybe. Connecticutban akartak élni, s hogy
Edwin irodája helyileg hol van, az nem sokat számított,
hisz úgyis rengeteget volt úton az ország különböző
vidékein, miközben az ügyfeleit fölkereste.
Az eltűnése előtt tizenkét esztendővel vette be a cégébe
Phillip Cartert.
Carter a Whartonon végzett, ráadásul jogi diplomával
is rendelkezett, korábban maga is Edwin ügyfelei közé
tartozott, mígnem Edwin különböző feladatokkal kezdte
megbízni. Az utolsó ilyen megbízatást, mielőtt partnerekké
váltak, egy marylandi multinacionális cégnél végezte.
 Mikor Collins a cégnél járt, Carterrel együtt ebédeltek,
vagy megittak valahol valamit. Az évek során üzleti jellegű
barátság fejlődött ki közöttük. A nyolcvanas évek elején,
miután túljutott egy igen fájdalmas váláson, Phillip Carter
végre otthagyta marylandi állását, és Collins partnere és
üzlettársa lett.
Sok tekintetben ellentétei voltak egymásnak. Collins
magas, klasszikusan jóképű, makulátlanul öltözködő,
csendes modorú férfi volt, Carter viszont nagy dumás,
joviális, vonzóan szabálytalan vonásokkal és sűrű, őszülő
sörénnyel. Drága ruhákat viselt, de azok valahogy
sohasem illettek össze. Nyakkendője gyakorta
félrecsúszott. Belevaló férfi volt, a pohár ital mellett
előadott történetei mindenkit megnevettettek, amellett a
hölgyek nyelvén is jól értett.
A partneri kapcsolat nagyon jól bevált. Egy ideig Phillip
Carter Manhattanben élt, onnan ingázott fordított
irányban Danburybe mindennap, ha ugyan nem épp a
társaság képviseletében utazott vidékre. A nevét gyakran
emlegették a New York-i lapok társasági rovataiban,
amikor díszvacsorákon jelent meg, vagy jótékonysági
estélyeken, különböző hölgyek oldalán. Aztán idővel vett
magának egy kis házat Brookfield-ben, tízpercnyire az
irodától, és egyre gyakrabban tartózkodott ott.
Most, ötvenhárom éves korára Phillip Carter Danbury
környékének közismert alakja volt.
Rendszeresen még órák hosszat az íróasztalánál
dolgozott, amikor a többiek már rég hazamentek. Rengeteg
ügyfél és potenciális érdeklődő odakinn volt a
Középnyugaton meg a Nyugati Partvidéken, és velük a
kora esti órákban lehetett legkönnyebben kapcsolatot
teremteni. A hídkatasztrófa óta Phillip ritkán ért haza este
nyolc előtt.
Amikor aznap este nyolc előtt öt perccel Meghan
felhívta, épp a kabátjáért nyúlt. – Sejtettem, hogy ez lesz a
vége – mondta a lánynak, aki beszámolt a biztosítási
emberek ottjártáról. – Eljönnél holnap úgy déltájban?
Miután letette a hallgatót, Carter sokáig ült az
íróasztalánál. Aztán fölemelte a kagylót, és feltárcsázta a
főkönyvelőjét. – Azt hiszem, jó lesz, ha most rögtön
ellenőrizzük a számlakönyveket – mondta halkan.

Amikor Meghan szombat délután két órakor megérkezett a

Collins és Carter Menedzser Közvetítő Irodába, az
asztalnál, amelyen általában a folyóiratokat és növényeket
tartották, most három férfi dolgozott, számológéppel a
kezében. A lánynak nem volt szüksége Phillip Carter
felvilágosítására ahhoz, hogy megállapítsa: számvizsgálók.
Carter javaslatára mindketten bementek Meghan apjának
magánirodájába.
Meghan álmatlanul vergődte végig az előző éjszakát,
agyában kérdések kavarogtak, tele volt kételyekkel,
tagadással. Phillip becsukta az ajtót, és az íróasztal előtt
álló egyik székre mutatott. Ő maga a másikba ült,
tapintatát a lány komolyan méltányolta. Rosszulesett
volna neki, ha a férfi csak úgy beül az apja székébe.
Tudta, hogy Phillip őszintén fog beszélni. – Phillip –
kérdezte –, szerinted elképzelhető, hogy apám még életben
van, és egyszerűen úgy határozott, hogy nyomtalanul
eltűnik?
A pillanatnyi hallgatás, mielőtt a férfi megszólalt,
önmagáért beszélt. – Komolyan elképzelhetőnek tartod? –
nógatta a lány.
– Meg, régóta vagyok én már forgalomban ahhoz, hogy
tudjam, minden lehetséges. Őszintén megmondom, jó
néhányszor jártak itt a nyomozók és a biztosító emberei,
és bizony meglehetősen nyíltan kérdezősködtek.
Néhányszor a legszívesebben kilöktem volna őket az ajtón.
Mint mindenki, én is arra számítottam, hogy Ed kocsiját,
de legalább egy darabját megtalálják. Elképzelhető, hogy a
nagy része kisodródott az áramlással, vagy besüppedt a
folyómederbe; de az nem segít, hogy semmit, de semmit
nem találtak meg belőle. Hogy a kérdésedre válaszoljak,
igen, elképzelhetőnek tartom. És nem, elképzelhetetlennek
tartom, hogy az apád ilyesmire vetemedne.
Meghan pontosan ezt akarta hallani, de a helyzete ettől
még semmivel sem lett könnyebb. Egyszer, még
kiskorában, Meghan villával próbált kipiszkálni a
kenyérpirítóból egy darab megégett kenyeret. Mintha most
is annak az áramütésnek az éles fájdalma futott volna
végig a testén.
– És persze nem segít, hogy a papa néhány héttel az
eltűnése előtt készpénzt vett fel az életbiztosítása terhére.
– Nem bizony. Tudomásodra akarom hozni, hogy ezt a
mostani ellenőrzést anyád kedvéért csináltatom. Mire ez
köztudomású lesz, ami persze elkerülhetetlen, addigra
nekem bizonyítékok kellenek, hogy a könyvelésünk a
legtökéletesebb rendben van. Ilyen esetekben gyakran
kelnek szárnyra pletykák, gondolom, ezzel te is tisztában
vagy.
 Meghan lehorgasztotta a fejét. Farmert és hozzá illő
dzsekit viselt. Eszébe jutott, hogy a halott lány is így volt
öltözve, akit a Roosevelt Kórházba vittek. Elhessegette a
gondolatot. – Szerencsejátékos volt az apám?
Megmagyarázná ez, hogy miért volt szüksége készpénzre?
Carter a fejét rázta. – Az apád nem foglalkozott
szerencsejátékokkal, én azokat az alakokat jól ismerem,
Meg. – Elfintorodott. – Meg, bárcsak találnék rá
magyarázatot, de nem találok. Ed üzleti és magánéletében
semmi nem engedett arra következtetni, hogy az
eltűnéshez akarna folyamodni. Másrészt viszont a fizikai
bizonyítékok teljes hiánya – hogy ott lett volna a baleset
helyszínén – gyanús, legalábbis a kívülállók szemében.
Meghan az asztalra s a mögötte álló igazgatói
forgószékre nézett. Maga előtt látta apját, amint hátradől,
hunyorog, a kezét összekulcsolja, ujjaival fölfelé bök –
anyja ezt nevezte Ed szent és mártír pózának.
Látta magát; amint gyerekként apja irodájába rohan.
Ed mindig tartott cukorkát, mézes csokoládérudat,
mályvacukrot, mogyorógrillázst a számára. Anyja nem
örült, ha a gyereket ilyesmivel tömték. – Ed – próbált
tiltakozni –, ne add neki ezt a vacakot. Tönkreteszed a
fogait.
– Édesség kell a kicsi édesnek, Catherine.
A papa lánya. Mindig is az volt. Ő volt a kedvenc szülő.
A mama volt az, aki elküldte gyakorolni, lefeküdni. – Az ég
szerelmére, Meg – könyörgött az anyja hat hónapnál azért
tovább várhatnál, hát ennyit ér neked az egyetemi
végzettség?
A papa megértette. – Hagyd békén, kedvesem – mondta
határozottan. – Meg nagyon jófejű lány.
 Egyszer, még kiskorában, Meghan megkérdezte az
apját, hogy miért utazik olyan sokat.
– Ó, Meg – sóhajtott fel a férfi. – Bárcsak ne volna
muszáj. Lehet, hogy vándorénekesnek születtem.
És mert oly sokat kellett utaznia, amikor hazajött,
mindig fáradt volt. Ezért javasolta, hogy ne menjenek a
fogadóba enni, inkább rittyent valamit kettőjüknek
odahaza. – Meghan Anne – mondta neki –, ez a mi közös
programunk.
Ez az iroda tele van az aurájával, gondolta Meghan. A
vidám cseresznyefa íróasztal, amit apja egy
üdvhadseregbeli üzletben talált, legyalult és maga újított
fel. Mögötte egy másik asztal Meghan és az anyja képeivel.
Az oroszlánfejes állványú könyvespolc, rajta a bőrkötéses
könyvek.
Meghan kilenc hónapig halottként gyászolta. S most
eltűnődött, vajon e percben nem gyászolja-e még jobban.
Ha a biztosítónak igaza van, idegen lett belőle. Meghan
Phillip Carter szemébe nézett. – Nincs igazuk – mondta ki
fennhangon. – Én hiszem, hogy apám meghalt. Hiszem,
hogy a kocsi darabjai még elő fognak kerülni. –
Körülnézett. – De neked tartozunk annyival, hogy ne
tartsuk fenn tovább az irodáját. Jövő héten eljövök, és
összecsomagolom a személyes dolgait.
– Azt majd mi elintézzük, Meg.
– Ne. Nagyon kérlek. Én itt szívesebben válogatom szét
a dolgokat. A mama enélkül is eléggé rossz állapotban van,
szeretném megspórolni neki ezt az élményt.
Phillip Carter bólintott. – Igazad van, Meg. Én is
aggódom Catherine miatt.
– Ezért is nem mondtam meg neki, ami a minap
történt. – Látta, hogy a férfi arcára kiül az együttérzés,
miközben beszámolt a leszúrt fiatal nőről, aki annyira
hasonlított rá, és a faxról, ami éjnek évadján érkezett.
– Meg, ez nagyon bizarr – mondta a férfi. – Remélem, a
főnököd valóban a dolog végére jár a rendőrségnél. Már
csak az hiányzik, hogy veled is történjen valami.

Amikor Victor Orsini elfordította a kulcsát a Collins és

Carter iroda ajtajának zárjában, meglepve tapasztalta,
hogy nincs bezárva. Szombat délutánonként általában
egyedül az övé volt a terep. Egy coloradói üléssorozatról ért
haza, és át akarta futni a postát és az üzeneteket.
A harmincegy esztendős, mindig barnára sült, izmos,
vállas, kisportolt alkatú férfi úgy festett, mint aki folyvást
a szabadban él. Szénfekete haja és markáns vonásai olasz
származásra engedtek következtetni. Átütő pillantású kék
szemét minden bizonnyal brit nagyanyjától örökölte.
Orsini majd hét esztendeje dolgozott a Collins és Carter
cégnél. Pedig nem akart ilyen sokáig maradni, az igazat
megvallva, ezt az állást ugródeszkának akarta használni,
hogy egy nagyobb céghez bejusson.
Szemöldökét felvonta, amikor az ajtót kinyitva meglátta
a könyvelési szakértőket. Egyikük kedélyesen közölte vele,
hogy Phillip Carter és Meghan Collins odabenn ülnek
Edwin Collins irodájában. Majd tétován hozzátette, hogy a
biztosítótársaság arra gyanakszik, hogy Collins egyszerűen
lelécelt.
– Nevetséges. – Victor átvágtatott az előtéren, és
bekopogott a csukott ajtón.
Carter kinyitotta. – Ó, Victor, örülök, hogy látlak. Nem
is vártunk mára.
Meghan megfordult, hogy üdvözölje. Orsini észrevette,
hogy a könnyeivel küszködik. Szeretett volna mondani
neki valami megnyugtatót, de semmit sem tudott kiötölni.
Őt is kihallgatták a nyomozók azzal az utolsó
telefonbeszélgetéssel kapcsolatban, közvetlenül a baleset
előtt. – Igen – mondta akkor nekik –, Edwin azt mondta,
hogy épp hajt fel a hídra. Igen, egészen biztos, hogy nem
azt mondta, hogy épp most hajt le a hídról. Azt hiszik,
süket vagyok? Igen, másnap reggel akart velem találkozni.
És ebben nem volt semmi különös. Ed gyakran használta
a kocsitelefont.
Victor eltűnődött, vajon mikor fog valakinek is eszébe
jutni, hogy egyedül ő állította, hogy Ed Collins akkor este
felhajtott a Tappan Zee hídra. Nem került nagy
erőfeszítésébe, hogy a szemében részvét tükröződjön,
miközben a lány a kezét nyújtotta felé.

10

Vasárnap délután három órakor a Manning-klinika

parkolójában Meg találkozott Steve Boyle-lal, a PCD
operatőrével.
A klinika egy dombon állt, két mérföldnyire a 7-es
műúttól, Kent falusias csendjében, negyven perc autóútra
Meghan otthonától. 1890-ben építették, egy
üzletembernek volt a rezidenciája, akinek a felesége volt
olyan bölcs és előrelátó, hogy megakadályozta nagyra törő
férjét abban, hogy miközben üstökösként emelkedett a
kereskedelmi mágnás rangjára, hivalkodó kacsalábat
emeltessen magának. Az asszonynak sikerült meggyőznie,
hogy az általa elképzelt álpalota helyett egy angol uradalmi
kastély sokkal inkább összhangban van a szépséges tájjal.
 – Lélekben felkészültél a gyerekbulira? – kérdezte
Meghan a férfitól, miközben felsétáltak a gyalogjárdán.
– Vezet a Giants, a Munchkins meg lemaradt –
dohogott Steve.
Odabenn a tágas előcsarnokban tartották a fogadást.
Tölgyfa berakásos falakon sorakoztak azoknak a
gyerekeknek a bekeretezett fényképei, akik létüket a
modern tudomány zsenialitásának köszönhetik. A
hatalmas előcsarnok kellemes, otthonos nappalinak volt
berendezve, a bútorok úgy csoportosítva, hogy meghitt
beszélgetésre vagy akár kötetlen kiselőadás megtartására
is alkalmasak legyenek.
Az asztalokon szétterítve a szülők háláját bizonyító
brosúrák. „Olyan nagyon akartunk gyereket. Értelmetlen
volt nélküle az életünk. És akkor megbeszéltünk egy
időpontot a Manning-klinikán…” „Meglátogattam a
barátnőmet, amikor fürösztötte a csecsemőjét, és
igyekeztem nem bőgni az irigységtől. Valaki azt javasolta,
érdeklődjem meg, mi a helyzet az in vitro
megtermékenyítéssel, és tizenöt hónappal később
megszületett Jamie…” „Közeledett a negyvenedik
születésnapom, és tudtam, hogy hamarosan minden
késő..
Minden esztendőben, október harmadik vasárnapján
meghívták az IVM-mel született gyerekeket és szüleiket,
hogy megtartsák évi rendes közös ünnepségüket. Meghan
megtudta, hogy idén háromszáz meghívót küldtek ki, és
több mint kétszázan jelezték részvételüket. Hatalmas,
lármás, ünnepi hangulatú összejövetel volt.
Az egyik kisebb helyiségben Meghan interjút készített
dr. George Manninggel, a klinika hetvenesztendős,
galambősz igazgatójával, és megkérte, magyarázza el az
IVM lényegét.
– Hogy a lehető legegyszerűbben fogalmazzak – mondta
a férfi –, az IVM olyan módszer, amelynek a segítségével
azok az asszonyok, akik sehogyan sem tudnak teherbe
esni, alkalmassá válnak arra, hogy gyermeket vagy
gyermekeket hozzanak a világra. Miután megfigyelték a
menstruációs ciklust, megkezdődik a kezelés.
Termékenységet fokozó gyógyszereket visznek be a
szervezetbe, s ezek fokozott tüszőérésre serkentik a
petefészket, aztán az érett tüszőt kiszedik a petefészekből.
Az asszony párja szolgáltatja a spermát, amivel a
laboratóriumi körülmények között tárolt tüszőket
megtermékenyítik. Másnap az embriológus ellenőrzi, hogy
van-e a tüszők között olyan, amelyik megtermékenyült.
Amennyiben a kísérlet sikerült, egy orvos átültet az
asszony méhébe egy vagy több megtermékenyült tüszőt,
amit ettől fogva embriónak hívnak. Ha kívánják, a többi
embriót későbbi beültetés céljából fagyasztva tárolják.
Tizenöt nap elteltével vért vesznek, ez az első terhességi
vizsgálat. – Az orvos körbemutatott a hatalmas
előcsarnokban. – Mint a mai napon megjelent hatalmas
gyerekhad láttán megállapíthatja, meglehetősen nagy
számban pozitív ezeknek a terhességi próbáknak az
eredménye.
– Nem kétséges – hagyta helyben Meg. – Doktor úr,
megtudhatnám, hány százaléka sikeres és hány százaléka
sikertelen ezeknek a próbálkozásoknak?
– A siker aránya még nem elég magas, de egyre nő –
közölte az orvos ünnepélyesen.
– Köszönöm, doktor úr.
Az operatőrrel a nyomában Meghan interjút készített
néhány anyával, megkérte őket, mondják el személyes
tapasztalataikat az in vitro megtermékenyítéssel
kapcsolatban.
Egyikük, akit három kicsinyével örökítettek meg,
elmagyarázta: – Tizennégy tüszőt termékenyítettek meg, és
hármat ültettek be a szervezetembe. Egyikük terhességet
eredményezett, és lám, itt a kisfiam – mosolygott le
legidősebb gyermekére. – Chris most hétéves. A többi
embriót befagyasztották. Öt évvel ezelőtt visszajöttem a
klinikára, és Todd lett az eredmény. Aztán az elmúlt évben
ismét próbálkoztam, ennek a következménye Jill, aki most
három hónapos. Néhány embrió nem bírta ki a
felengedést, de még mindig van két befagyasztott embrióm
a laboratóriumban. Ha ugyan lesz még valaha annyi időm,
hogy ismét gyereket akarjak – mondta nevetve, miközben a
négyéves elügetett.
– Elég anyagunk van, Meghan? – kérdezte Steve. – Nem
bánnám, ha legalább a Giants utolsó negyedét még
elcsíphetném.
– Szeretnék még valakivel beszélni a klinikáról. Régóta
figyelem azt az asszonyt. Mintha mindenkit név szerint
ismerne. – Meg odament az asszonyhoz, és a mellére tűzött
kártyára pillantott. – Válthatnánk néhány szót, dr.
Petrovic?
– Természetesen. – Kellemes hangja volt, alig észlelhető
idegen kiejtéssel. Az átlagtermetű, barna szemű, finom
vonású asszony inkább volt udvarias, mint barátságos.
Mégis, Meg észrevette, hogy fürtökben lógnak rajta a
gyerekek.
– Mióta dolgozik a klinikán, doktornő?
 – Márciusban lesz hét esztendeje. Én vagyok a
laboratórium embriológusa.
– Mondana néhány szót arról, hogy milyen érzést
váltanak ki önből ezek a gyerekek?
– Szerintem minden egyes gyerek kész csoda.
– Köszönöm, doktornő.
– Most már elegendő az anyagunk – mondta Meghan,
amikor Petrovictól elbúcsúztak. – Viszont szeretnék még
egy csoportfelvételt. Egy perc, és összeterelik a társaságot.
Az évi rendes fényképfelvételt odakinn készítették, a
kastély előtti pázsiton. A megszokott zűrzavar előzte meg,
a sorba állítás totyogóstól kilencévesig, a leghátsó sorban
az anyák álltak, karon ülő gyermekeikkel, körülöttük a
klinika személyzete.
Ragyogó volt az őszi napsütés, és miközben Steve a
kameráját állítgatta, Meg arra gondolt, hogy minden egyes
gyerek rendkívül jól öltözött és boldognak látszik. Hogy is
ne lennének – gondolta. Hiszen olyan nagyon akarták
őket.
Egy hároméves az első sorból kirohant állapotos
anyjához, aki Meghan közelében állt. Kék szemű,
aranyfürtű, édes, félénk mosolyú kisfiú csimpaszkodott az
anyja térdébe.
– Kapja le gyorsan – szólt oda Steve-nek Meghan. –
Tündéri gyerek. – Steve a kisfiúra irányította kameráját,
akit a mamája biztatott, hogy álljon szépen vissza a
gyerekek közé.
– Nem megyek el, Jonathan – nyugtatgatta az anyja,
miközben visszavezette a sorba. – Látod, itt állok.
Megígérem, hogy el nem mozdulok innét. – Azzal visszatért
korábbi helyére.
 Meghan odament az asszonyhoz. – Válaszolna nekem
néhány kérdésre? – tartotta elé a mikrofont.
– Ezer örömmel.
– Megkérhetném, hogy mutatkozzon be, és mondja el
nekünk, hány éves a kisfiú?
– Dina Anderson vagyok, és Jonathan hamarosan
hároméves lesz.
– És a gyermek, akit vár, szintén in vitro
megtermékenyítés eredménye?
– Igen, ami azt illeti, Jonathan egypetéjű ikertestvére.
– Egypetéjű? – Meghan érezte, milyen megdöbbent a
hangja.
– Tudom, hogy képtelenül hangzik – közölte Dina
Anderson boldogan –, de ez az igazság. Rendkívül ritkán
fordul elő, de egy embrió a laboratóriumban ugyanúgy
kettéosztódhat, mint az anyaméhben. Amikor közölték,
hogy az egyik megtermékenyült petesejt kettéosztódott, a
férjemmel úgy határoztunk, hogy megpróbálom egymás
után megszülni az ikreket. Úgy éreztük, hogy külön-külön
nagyobb az esélyük, hogy a méhemben megmaradjanak,
és az igazat megvallva, így sokkal kényelmesebb a dolog.
Nekem komoly állásom van, és nem szívesen hagytam
volna a gyerekeimet dadára.
A klinika fényképésze közben rendre fényképezett.
Aztán egy pillanat múlva elkiáltotta magát: – Oké,
gyerkőcök. Köszönöm. – A gyerekek szétszaladtak, és
Johathan az anyjához rohant. Dina Anderson felkapta a
kicsit. – El sem tudnám képzelni az életet nélküle. És tíz
napon belül itt lesz Ryan.
Milyen érdekes emberi történet volna, gondolta
Meghan. – Mrs. Anderson, ha hajlandó közreműködni,
megpróbálom meggyőzni a főnökömet, hogy készítsünk
műsort az ikreiről.

11

Visszafelé Newtonba Meghan felhívta rádiótelefonon az

anyját. Megijedt, amikor az automata üzenetrögzítő szólalt
meg, de aztán megkönnyebbült, amikor feltárcsázta a
fogadót és közölték, hogy az édesanyja az étteremben van.
– Mondja meg neki, legyen szíves, hogy úton vagyok
hazafelé, és hogy ott várjon meg – mondta a recepciósnak.
A rákövetkező tizenöt percben Meghan úgy vezetett,
mint egy robot. Rettenetesen izgatott volt a nagyszerű
lehetőségtől, amit majd elő fog adni Weickernek. És
biztosan kap Mactől útmutatást. A férfi szakértője a
genetikának. Elláthatja szaktanácsokkal és ajánlott
irodalommal, hogy elmélyedhessen a mesterséges
megtermékenyítés témakörében, tanulmányozhassa a
sikeres és sikertelen kísérletek statisztikáit. Amikor a
forgalom lelassult, majd megtorpant, fölemelte a
rádiótelefont és a férfi számát tárcsázta.
Kyle vette fel. Meghan szemöldöke a magasba szökött
attól, ahogyan a gyerek hangja elváltozott, amikor
felismerte, hogy kivel beszél. Vajon mi baja – tűnődött,
amikor a gyerek nem is köszönt vissza, hanem szó nélkül
továbbította az apjának.
– Szia, Meghan. Miben segíthetek? – Mint mindig, Mac
hangja most is az ismerős fájdalommal járta át Meghant.
Tízéves korában a legjobb barátjának tekintette, bele volt
esve, amikor betöltötte a tizenkettőt, és tizenhat éves
korára komolyan beleszeretett. Három évvel később a fiú
elvette Gingert. Meghan ott volt az esküvőn, élete egyik
legnehezebb napjaként emlékezett vissza rá. Mac majd
megőrült a feleségéért, és Meghan gyanította, hogy még
most, hét év elteltével is ha Ginger a bőröndjével besétálna
az ajtón, a férfi nem tenné ki a szűrét. Meg magának sem
akarta elismerni, hogy bármennyire szeretné is túltenni
magát rajta, még most is szereti Macet.
– Némi szakmai segítségre volna szükségem, Mac. –
Miközben a kocsi ráhajtott a lezárt ösvényre és felgyorsult,
Meg elmesélte, hogy a klinikán járt és milyen sztorit akar
összehozni. – És szükségem volna gyors információra,
hogy az egészet érthetően tálalhassam a főnökömnek.
– Most nyomban megkaphatod. Kyle-lal épp a fogadóba
indulunk. Nincs kedved velünk vacsorázni?
– Nagyszerű ötlet. Akkor ott találkozunk. – Letette a
hallgatót.
Majdnem hét óra volt, mire a külvárost elérte. A
hőmérő higanyszála esett, és a délutáni szellő viharos
széllé erősödött. A kocsi fényszórója megvilágította a még
levelekkel ékes fákat, melyek az útra vezették nyugtalan
árnyékukat. E percben a Hudson sötét, hullámos vizére
emlékeztették Meghant.
Arra összpontosíts, hogyan fogod előadni Weickernek a
Manning-klinikával foglalkozó különszám ötletét,
figyelmeztette magát lázas igyekezettel.

Phillip Carter a Drumdoe-ban ült egy ablak melletti,

három személyre megterített asztalnál. Odaintette
Meghant. – Catherine a konyhában van, épp a szakácsnak
nehezíti az életét – mondta a férfi. – Azok ott – bökött a
szomszédos asztal felé – alig sülten kérték a
marhaszeletet. Anyád szerint, amit kaptak, az leginkább
egy hokikoronghoz volt fogható. Valójában közepesen sült
volt.
Meghan mosolyogva a székre roskadt. – Anyám akkor
volna a legboldogabb, ha a szakács fölmondana. Akkor
kénytelen volna maga beállni a konyhába. Legalább
elterelné a gondolatait. – Áthajolt az asztal fölött, és
megérintette Carter kezét. – Köszönöm, hogy átjöttél.
– Remélem, még nem ettél. Sikerült rávennem
Catherine-t, hogy csatlakozzon hozzám.
– Nagyszerű, de mi lenne, ha inkább a kávét innánk
együtt? Mac és Kyle bármelyik percben itt lehetnek, és
megígértem, hogy velük vacsorázom. Az igazat megvallva,
ki akarom használni Mac tudományát.
Vacsora közben Kyle továbbra is undok volt
Meghannel. Végül a lány kérdőn felvont szemöldökkel
Macre nézett, aki csak vállat vont, és azt motyogta, hogy: –
Ne engem kérdezz.
– Mac óvatosságra intette a tervbe vett különszámmal
kapcsolatban. – Igazad van. Nagy a hibaszázalék és az
eljárás igen költséges.
Meg az asztal fölött Macre és a fiára pillantott.
Mennyire hasonlítanak egymásra. Eszébe jutott, hogyan
szorította meg a kezét az apja Mac esküvőjén. Ő
megértette. Az apja mindig megértette.
Amikor indulni készültek, Meg megjegyezte: – Odaülök
anyához és Philliphez néhány percre. – Megölelte Kyle-t. –
Szia, haver.
A gyerek elhúzódott.
– Na, ugyan már – mondta Meghan. – Mondd, mi
bajod?
 Legnagyobb meglepetésére könnyeket fedezett fel a
kisfiú szemében. – Azt hittem, a barátom vagy. – Gyorsan
elfordult, és az ajtóhoz szaladt.
– Majd én kiszedem belőle – ígérte Mac, azzal a fia után
iramodott.

Hét órakor a közeli Bridgewaterben Dina Anderson az

ölében fogta Jonathant, és az utolsó korty kávéját itta ki
éppen, miközben beszámolt férjének a Manning-klinikán
tartott partiról. – Még a végén híresség lesz belőlünk –
mondta. – Meghan Collins, az a riporternő a 3-as
Csatornáról engedélyt akar szerezni a főnökétől, hogy ott
lehessen a kórházban, amikor a kicsi megszületik, és
felvételeket készíttethessen Jonathanról és a
kistestvéréről. Ha a főnöke hozzájárul, időről időre új
információkat akar szerezni arról, hogy hogyan jön ki a két
gyerek egymással.
Donald Anderson kétkedve nézett a feleségére. –
Szívecském, én nem hinném, hogy nekünk szükségünk
volna az ilyesfajta nyilvánosságra.
– Ó, ugyan már. Olyan muris. És én egyetértek
Meghannel abban, hogy ha több ember volna tisztában a
mesterséges megtermékenyítés különböző módszereivel,
többen jönnének rá az IVM előnyeire. Ez a kis lurkó itt
igazán megérte a sok pénzt és fáradságot.
– Ez a kis lurkó belelógatja a fejét a kávédba. –
Anderson felállt, megkerülte az asztalt, és elvette a
gyereket a feleségétől. – Bonzo, ideje lefeküdni – közölte,
majd még hozzátette: – Ha neked van kedved hozzá, én
nem bánom. Talán nem is ártana, mert így hozzájutnánk
néhány profi felvételhez a gyerekekről.
 Dina elérzékenyülten figyelte, amint kék szemű, szőke
férje felviszi az ugyancsak szőke, kék szemű gyereket a
lépcsőn. A keze ügyében tartotta Jonathan összes
fényképét. Milyen mulatságos lesz majd összehasonlítani
Ryan képeivel. És van még egy befagyasztott embriója a
klinikán. Két éven belül megpróbálkozunk egy újabb
gyerekkel, és hátha az éppen énrám fog hasonlítani,
gondolta, miközben a tálalóasztal fölé függesztett tükörbe
nézett. Tanulmányozta arcvonásait, csillogó bőrét, barna
szemét és szénfekete haját. – Az se volna megvetendő –
mormogta magában.

A fogadóban Meghan már a második csésze kávét itta, s

közben hallgatta, hogy anyja és Phillip az apja eltűnésén
meditál.
– Az, hogy Edwin annyi készpénzt vett fel a biztosítása
terhére anélkül, hogy neked egyetlen szót szólt volna,
éppenséggel a biztosításiak malmára hajtja a vizet. Mint
mondták is, olybá vették, hogy valamilyen személyes okból
Ed készpénzt halmozott fel. És ahogy az életbiztosítását
nem hajlandók kifizetni, úgy engem is értesítettek, hogy a
partneri biztosítást sem veszik figyelembe, amely összeg
neked járna végkielégítésképpen őutána.
– Vagyis ez azt jelenti – jegyezte meg csendesen
Catherine Collins –, hogy mivel nem tudom bebizonyítani,
hogy a férjem meghalt, mindent elveszítek. Phillip, járt
Edwinnek még pénz már elvégzett munkáért?
– Nem – felelte a férfi egyszerűen.
– Hogy áll idén a fejvadászüzlet?
– Nem valami fényesen.
– Te odaadtál nekünk negyvenötezer dollár előleget,
amíg arra vártunk, hogy Edwin tetemét megtalálják.
 A férfi nagyon komolyan nézett rá. Catherine, örülök,
hogy megtehettem. Szívem szerint megemelném az
összeget. Ha meglesz a bizonyíték Ed haláláról, majd
visszafizeted a biztosítási összegből.
Az asszony Phillip karjára tette a kezét. – Phillip, ezt
nem fogadhatom el. A vén Pat forogna a sírjában, ha
tudná, hogy kölcsönpénzen élek. A dolog úgy áll, hogy
amennyiben nem kerül elő valami bizonyíték, hogy Edwin
a baleset során meghalt, elveszítem ezt a fogadót, amit
apám az élete munkájával létrehozott, valamint az
otthonomat is kénytelen leszek eladni. – Az asszony
Meghanre nézett. – Ezer szerencse, hogy ott vagy nekem
te, Meggie. – Ekkor határozta el Meghan, hogy nem
autózik vissza New Yorkba, ahogy eredetileg eltervezte,
hanem ott tölti az éjszakát.

Mikor anyjával visszamentek a házba, valami hallgatólagos

megegyezés következtében többé egy szót sem szóltak a
férfiról, aki egyikük férje és másikuk apja volt. Ehelyett
megnézték a tízórás híreket, majd lefekvéshez kezdtek
készülődni. Meghan bekopogott anyja hálószobájába, hogy
jó éjszakát kívánjon. Most jött csak rá, hogy már nem a
szülők szobájaként gondol a hálószobára. Amikor
benyitott, beléhasított a fájdalom az ágy láttán, amelynek
anyja a közepébe telepítette át a párnáját.
Meghan Collins ebből jött rá, hogy ha Edwin Collins
netán még az élők sorában van, többé nincs helye ebben a
házban.
 12

Bernie Heffernan anyjával töltötte a vasárnap estét, tévét

néztek lerobbant Jackson Heights-i nappalijukban. Bernie
persze sokkalta szívesebben ügyködött volna odalenn a
pincében, az alig bútorozott kis médiacentrumában, de
tízig, amíg az anyja le nem feküdt, mindig odafenn maradt.
A tíz évvel ezelőtt történt nagy esése óta anyja nem ment
többé a roskatag pincelépcső közelébe.
Meghannek a Manning-klinikán készült riportja a
hatórás hírekben került adásba. Bernie csak bámulta a
képernyőt, a homlokán verítékcseppek gyöngyöztek. Ha
most odalenn volna, fölvehette volna Meghant a videóra.
– Bernard! – hasított bele anyja éles hangja az
ábrándozásába.
A fiú azonnal mosolyt tűzött magára. – Bocsáss meg,
mama.
Anyja szeme egészen kitágult a keret nélküli bifokális
szemüveg lencséje mögött. – Azt kérdeztem, megtalálták-e
ennek a nőnek az apját?
Bernie egyszer említést tett Meghan apjáról a
mamának, és azóta is bánja. Most megpaskolta a kezét. –
Megmondtam neki, hogy imádkozunk érte, mama.
Valahogy cseppet sem tetszett neki, ahogyan a mamára
nézett. – Ugye, nem jár a fejedben az a nő, ugye nem,
Bernard?
– Nem, mama. Természetesen nem, mama.
Miután az anyja lefeküdt, Bernie lement a pincébe.
Fáradt volt és kedvetlen. Ilyenkor egyetlen módját ismerte,
hogy könnyítsen a lelkén.
 Azon nyomban telefonálgatni kezdett. Először az
atlantai egyházi adót hívta. A hangtorzító használatával
addig ordibálta sértéseit a pap fülébe, amíg levágták a
kagylót. Ezután feltárcsázott egy massachussettsi talk-
show-t, és közölte a műsorvezetővel, hogy kihallgatott egy
beszélgetést, amelyből megtudta, hogy el akarják tenni láb
alól.
Tizenegykor nőket kezdett feltárcsázni, akiknek a
számát a telefonkönyvből írta ki. Egymás után közölte
velük, hogy épp betörni készül a lakásukba. A hangjuk
után igyekezett elképzelni, hogyan nézhetnek ki. Fiatalok
és csinosak. Öregek. Közönségesek. Karcsúak. Molettek.
Maga elé képzelte az arcukat, a hiányzó vonásaikat az
elhangzott szavak alapján rajzolta meg.
De ma nem. Ma mindnek egyforma volt az arca.
Ma este mindegyik olyan volt, mint Meghan Collins.

13

Amikor Meghan hétfőn reggel fél hétkor lement a lépcsőn,

anyját már a konyhában találta. Kávé illata töltötte be a
helyiséget, a gyümölcslé a pohárban, a kenyér a pirítóban
várakozott. Meghan tiltakozni akart, hogy minek kelt fel az
anyja ilyen korán, de ajkára fagyott a szó. Elég volt egy
pillantást vetnie Catherine-re, hogy tudja, anyja egész éjjel
le se hunyta a szemét.
Mint ahogy én sem, gondolta Meghan, miközben a
kávéskanna után nyúlt. – Anya, sokat gondolkodtam –
kezdte. Szavait óvatosan megválogatva folytatta: –
Egyetlenegy okot sem tudok elképzelni, apa miért döntött
úgy, hogy nyomtalanul eltűnik. Tegyük fel, hogy volt
valakije. Ez kétségkívül előfordulhat, de apa akkor
megmondta volna neked, hogy el akar válni. Persze
összeomlottál volna, én meg dühös lettem volna rá, de
végső soron realisták vagyunk mindketten, és apa ezt jól
tudta. A biztosítótársaság abba az egyetlen ténybe
kapaszkodik bele, hogy se a tetemét, se a kocsi roncsait
nem találták meg, meg hogy apa a biztosítási összeg
terhére vett fel nagy kölcsönt. De hát a biztosítási kötvény
apáé volt, és mint mondottad, könnyen lehet, hogy valami
befektetést akart eszközölni, amiről tudta, hogy te
egyetértenél vele. Ez elképzelhető.
– Minden elképzelhető – jegyezte meg Catherine Collins
csendesen –, többek között az is, hogy nekem fogalmam
sincs, mitévő legyek.
– Én viszont tudom. Pert indítunk, és követeljük, hogy
fizessék ki azt az összeget, ami a biztosítás alapján jár,
ráadásul a kétszeres összeget, hiszen véletlen baleset
következtében az jár. Nem fogunk itt ölbe tett kézzel ülni,
és hallgatni, hogy ezek az alakok lyukat beszéljenek a
hasunkba, hogy apa ezt azért rendezte, mert így akart
tőled megszabadulni.

Hét órakor Mac és Kyle egymással szemközt ült a

konyhaasztalnál. Kyle úgy feküdt le aludni, hogy továbbra
sem volt hajlandó közölni, miért viselkedik olyan
elutasítón Meggel, de reggelre megváltozott a hangulata. –
Gondolkodtam a dolgon – kezdte.
Mac elmosolyodott. – Kezdetnek nem rossz.
– Komolyan mondom. Emlékszel, hogy tegnap este Meg
arról a tárgyalásról mesélt, amin szerdán egész nap ott
ült?
 – Igen.
– Akkor szerda délután nem lehetett itt.
– Nem is volt.
– Akkor viszont nem őt láttam elhúzni a ház előtt.
Mac a fia komoly szemébe nézett. – Nem, szerda
délután őt nem láthattad. Abban egészen biztos vagyok.
– Akkor biztosan nagyon hasonlított rá valaki.
Kyle megkönnyebbült mosolya két foghíjat villantott
elő. Lenézett az asztal alatt nyújtózkodó Jake-re. – Mire
jövő hét végén Meg hazajön, Jake-nek már tökéletesen fog
menni a pitizés.
A neve hallatán Jake felugrott, és a levegőbe emelte két
mellső mancsát.
– Véleményem szerint már most is tökéletesen megy
neki – mondta Mac szárazon.

Meghan egyenesen a PCD épületének nyugati

Ötvenhatodik utcai garázsbejáratához hajtott. Bernie
abban a pillanatban nyitotta az ajtót, hogy Meg a kocsit
parkolóállásba tette. – Helló, Miss Collins. – A ragyogó
mosoly és a kellemes hang Meg arcára is mosolyt csalt. –
Tegnap a mamával láttuk ott a klinikán, mármint este, a
híradóban. Muris lehetett azok között a kölykök között. – S
már nyújtotta is a kezét, hogy kisegítse a kocsiból.
– Iszonyúan aranyosak voltak, Bernie – ismerte el Meg.
– A mama azt mondja, nagyon fura lehet – érti, mire
gondolok –, hogy ezek az emberek így szülnek gyereket. Én
a magam részéről nem vagyok odáig ezekért az eszement
tudományos hóbortokért.
Vívmányok ezek, nem hóbortok, gondolta Meghan. –
Értem, mire gondol – mondta hangosan. – Egy kicsit
mintha a Szép új világból volna az egész.
 Bernie értetlenül bámult rá.
– Viszlát – indult Meg a felvonó felé, bőrdossziéját a
hóna alá szorítva.
Bernie figyelte, ahogy távolodik, majd beült a
kocsijába, hogy levigye az alsó garázsszintre. Szándékosan
a legtávolabbi fal mellé, a sarokba állította.
Ebédszünetben a garázsban dolgozók mind kiszemeltek
maguknak egy-egy járgányt, amelyben kipihenik magukat;
ott ettek, kiolvasták az újságot, és szundítottak egy sort.
Az egyetlen kikötés az volt, hogy vigyázzanak, szét ne
kenjék a ketchupöt a kárpiton. Amióta valamelyik ütődött
alak kiégette egy Mercedes bőr karfáját, tilos volt a
dohányzás, még olyan kocsiban is, amelyik tele volt
csikkekkel. A dolognak az volt a lényege, hogy a fiúk
untak mindig ugyanabban a kocsiban vagy kocsikban
ejtőzni. Bernie viszont boldogan beérte Meghan
Mustangjával. Alig észlelhetően, de érződött benne a lány
parfümjének illata.

Meghan íróasztala a szerkesztőség harmincadik emeleti

helyiségében állt. A lány sietve átfutotta az aznapi
feladatokat. Tizenegykor meg kell jelennie egy
tőzsdeügynök vádemelésén.
Megszólalt asztalán a telefon. Tom Weicker volt az. –
Meg, át tudna jönni most rögtön?
Két férfi várakozott Weicker irodájában. Meghan az
egyiküket azonnal megismerte; Jamal Nader volt, a halk
szavú, színes bőrű detektív, akivel a bíróságon már
többször összefutott. Szívélyesen üdvözölték egymást.
Weicker a másik férfit Story főhadnagyként mutatta be.
 – Story főhadnagy vezeti a nyomozást azzal a
gyilkossággal kapcsolatban, amelyről az elmúlt este
tudósított. Odaadtam neki a faxot, amit kapott.
Nader hitetlenkedve ingatta a fejét. – Az a halott lány
valóban a kiköpött mása, Meghan.
– Azonosították már? – kérdezte Meghan.
– Nem. De úgy tűnik, ismerte magát – tette hozzá
tétovázva.
– Hogy engem? – bámult rá Meghan. – Erre miből jött
rá?
– Amikor csütörtök este behozták a hullaházba,
átvizsgálták a ruházatát, és nem találtak nála semmit.
Mindenét átküldték megőrzésre a főügyészségre, mint
bizonyítékot. Az egyik ürge újból átvizsgált mindent. A
dzseki bélésének volt egy mély zsebe. Abban egy papírcetlit
talált a Drumdoe fogadó fejlécével. A maga neve volt rajta
és a WPCD-beli telefonszáma.
– Az én nevem!?
Story főhadnagy a zsebébe nyúlt. A papírfecnit már
műanyag tokkal látták el. Feltartotta. – A keresztneve és a
telefonszáma.
Meghan és a két detektív Weicker íróasztalánál állt.
Meghan megmarkolta az íróasztalt, miközben a lendületes
kézírásra és a megdőlt számokra meredt. Érezte, hogy a
torka kiszárad.
– Miss Collins, felismeri ezt a kézírást? – kérdezte Story
élesen.
– Igen – bólintott a lány.
– Kicsoda…?
Meghan elfordította a fejét, nem akart többé arra az
írásra nézni. – Ez az apám írása – suttogta.
 14

Hétfőn reggel Phillip Carter nyolckor ért be az irodájába.

Mint mindig, most is elsőnek érkezett. A gárda kicsi volt,
Jackie-ből, ötvenesztendős titkárnőjéből állt, akinek
kamasz gyerekei voltak; Millyből, a nagymamakorú
részidős könyvelőből, valamint Victor Orsiniból.
Carter saját komputere ott állt az íróasztala mellett.
Olyan fájlokat tartott benne, amelyekhez csakis ő férhetett
hozzá, amelyek a személyi adatait tartalmazták. A barátai
mindig tréfálkoztak, hogy mennyire kedvel földárverésekre
járni, de ők csodálkoztak volna a legjobban, ha megtudják,
mennyi földtulajdont szerzett észrevétlen az elmúlt évek
során. Pechére az olcsón vásárolt földtulajdonok nagy
része ráment a válási vagyonmegosztásra. Azt az ingatlant,
amire csillagászati összeget áldozott, a válás után vette.
Miközben belehelyezte a kulcsot a komputer zárjába,
arra gondolt, ha Jackie és Milly tudomására jut, hogy
Edwin Collins állítólagos halálát a hatóságok kétségbe
vonják, meglesz az ebéd közbeni pletyka témája.
Élt benne a magánélet szentségének alapvető igénye,
ezért még a gondolatától is elborzadt, hogy jórészt
lucernacsírából álló salátaebédjük fogyasztása közben
Jackie és Milly egyszer netán őrajta köszörüljék a
nyelvüket.
Ed Collins irodájának ügye aggasztotta. Helyénvalónak
tűnt, hogy érintetlenül maradjon, amíg megtörténik a
hivatalos halottá nyilvánítás, most azonban már, hogy
Meghan bejelentette, össze akarja csomagolni az apja
holmiját, maga se bánta volna a dolgot. Egy biztos, Ed
Collinsnak már nem lesz rájuk szüksége.
 Carter a homlokát ráncolta. Victor Orsini. Ez az ember
valahogy sehogy se tetszett neki. Orsini mindig is közelebb
állt Edhez, de veszettül jól végezte a munkáját, és
szakértelme az orvosiműszer-gyártás terén teljességgel
nélkülözhetetlen, és kivált most rendkívül fontos, hogy Ed
nincs többé. Üzleti tevékenységüknek ez a részlege teljesen
az ő területe.
Carter tudta, elkerülhetetlen, hogy Orsininak adja Ed
irodáját, ha Meghan eltüntet belőle mindent. Victor
jelenlegi helyisége zsúfolt, és csak egy parányi ablaka van.
Nos, igen, pillanatnyilag szüksége van erre az emberre,
ha kedveli, ha nem.
Mindazonáltal Phillip ösztönei azt súgták, hogy Victor
Orsini viselkedése valahogy gyanús, és erre oda kell
figyelni.

Story főhadnagy másolatot készíttetett Meghan számára

arról a kis papírfecniről.
– Mikor kapta ezt a telefont a rádióban? – kérdezte a
lányt.
– Január közepén.
– És mikor látta utoljára az édesapját?
– Január tizennegyedikén. Kaliforniába indult, üzleti
útra.
– Milyen jellegű üzleti útra?
Meghan nyelve alig forgott, ujjai, melyekkel a fehér
papírlapot szorongatta, egészen eljegesedtek. Beszámolt a
férfinak a Collins és Carter Menedzser Közvetítő Irodáról.
Nyilvánvaló volt, hogy Jamal Nader felügyelő már
elmondta Storynak, hogy Meg apja eltűnt.
– Az apjának megvolt ez a telefonszám, amikor
távozott?
 – Minden bizonnyal. Én nem beszéltem, nem is
találkoztam vele tizennegyedike után. Huszonnyolcadikán
kellett volna hazaérkeznie.
– És aznap este baleset érte a Tappan Zee hídnál.
– A kollégájával, Victor Orsinival beszélt telefonon,
amikor rágördült a hídra. A baleset alig egy perccel a
beszélgetésük után történt. Egy szemtanú beszámolt róla,
hogy látta, amint egy sötét Cadillac belerohan á
tartálykocsiba, majd átbukik a korláton és a mélybe
zuhan.
Semmi értelme nem lett volna hallgatni arról, amit ez
az ember egyetlen telefonhívással amúgy is megtudhatott.
– Annyit még elmondanék, hogy a biztosítótársaság nem
hajlandó fizetni az életbiztosítása után, azon az alapon,
hogy a többi jármű roncsait legalább részben megtalálták,
de az apám kocsijának egyetlen kis darabját sem. Az
Autópálya Főfelügyelőség búvárai azt állítják, hogy ha az
autó azon a ponton a mélybe zuhant, akkor meg kellett
volna találniuk. – Meghan felszegte a fejét. – Anyám pert
indít a biztosítótársaság ellen.
Mindhárom férfi tekintetéből kiolvashatta a kételyt.
Neki magának is – ezzel a papírdarabbal a kezében – úgy
hangzott ez az egész, mint azoknak a szerencsétlen
tanúknak a vallomásai, akiknek a tárgyalására kiküldték
tudósítani – az emberek megátalkodottan kitartanak a
tanúvallomásuk mellett, annak ellenére, hogy szemük
előtt a cáfolhatatlan bizonyíték, hogy vagy tévednek, vagy
hazudnak.
Story a torkát köszörülte. – Miss Collins, az a fiatal nő,
akit csütörtök este meggyilkoltak, feltűnően hasonlít
magára, és a zsebében volt a maga neve és telefonszáma,
méghozzá az apja kézírásával. Tud rá valami
magyarázatot?
Meghan mereven kihúzta magát. – Fogalmam sincs,
hogy került ahhoz a fiatal nőhöz ez a papír. Fogalmam
sincs, hogy jutott hozzá. Valóban nagyon hasonlított rám.
Akár az is megtörténhetett, hogy apám megismerkedett
vele valahol, megemlítette, hogy mennyire hasonlít a
lányára, és azt mondta: „Ha New Yorkban jár, szeretném,
ha felkeresné a lányomat.” Az emberek hasonlítanak
egymásra. Ez közismert tény. Apám a munkájából
kifolyólag rengeteg emberrel találkozott, énszerintem egy
ilyen jellegű javaslat nagyon is rá vallott volna.
Egyvalamiben egészen biztos vagyok, ha apám élne, a
maga jószántából soha nem hagyná anyámat így,
anyagilag teljességgel gúzsba kötve.
Tomhoz fordult. – A Baxter-ügy vádemelési tárgyalásán
van jelenésem. Azt hiszem, ideje indulnom.
– Amúgy jól van? – kérdezte Tom. Szánalom csengett a
hangjában.
– Teljes mértékben – jegyezte meg Meghan halkan. Nem
nézett Story és Nader felé.
– Meghan, felvettük a kapcsolatot az FBI-jal – mondta
ekkor Nader. – Ha van valami fejlemény a csütörtök este
meggyilkolt nővel kapcsolatban, hamarosan megtudjuk.
Akkor bizonyára sok mindenre megtaláljuk a választ.

15

Helene Petrovic nagyon szerette a Manning-klinikán

végzett embriológusi munkáját. Amikor huszonhét éves
korában megözvegyült, kivándorolt Romániából az
Egyesült Államokba, és hálásan elfogadta a család
barátainak nagylelkű segítségét, kozmetikusként dolgozott
náluk, és közben esti iskolába járt.
Most, negyvennyolc esztendős korában karcsú, jóképű
asszony volt, akinek a szeme soha nem mosolygott. Hét
közben Helene a connecticuti New Milfordban lakott, öt
mérföldnyire a klinikától, egy bútorozott bérlakásban.
Hétvégeken hazament Lawrenceville-be, a New Jersey
állambeli kellemes kis koloniál stílusú házába. A háló
melletti dolgozószobájának falait elborította azoknak a
gyerekeknek a fényképe, akiknek a világra jöttében
segédkezett.
Helene egy kitűnő kórház vezető csecsemőorvosának
tartotta magát. Mindössze annyi a különbség, hogy a
gondjaira bízott embriók sebezhetőbbek a
legkiszolgáltatottabb újszülötteknél. Helene halálosan
komolyan vette a munkáját.
Végignézett a laboratóriumban található apró
kémcsöveken, s mert ismerte a szülőket és néha az
ivadékokat is, lelki szemei előtt megjelentek azok a
gyermekek, akik majdan meg fognak születni. Szerette
mindet, de volt egy, akit mindenkinél jobban szeretett, az
a gyönyörű kis hirtelenszőke, aki annyira emlékeztette a
férjére, akit oly fiatalon elveszített.

A Baxter nevű tőzsdeügynök elleni vádemelésnek a Centre

Street-i bíróság volt a színhelye. Két ügyvédjével az oldalán
a makulátlanul öltözött vádlott ártatlannak vallotta magát,
határozott hanghordozása arra engedett következtetni,
megszokta, hogy ura legyen a helyzetnek. Meg oldalán
ismét Steve volt az operatőr. – Micsoda szélhámos.
Ahelyett, hogy Connecticutban lehetnék a Munchkins
mérkőzésén.
– Írtam egy feljegyzést, és ott hagytam Tom asztalán.
Arról, hogy szeretnék egy különkiadást csinálni a
klinikáról. Ma délután megpróbálom beadni neki – mondta
Meghan.
– Ha nekem valaha is gyerekeim lesznek, én
szívesebben csinálnám őket a hagyományos módszerrel –
kacsintott Steve.
Meghan elmosolyodott. – Értem, mire gondol – mondta.

Négy órakor Meghan Tom irodájában volt megint. –

Meghan, tisztázzuk a dolgokat. Azt akarja mondani, hogy
ez a nő most készül megszülni a hároméves kisfia
egypetéjű ikertestvérét?
– Pontosan erről van szó. Az ilyesfajta szétválasztott
szülésekre Angliában már volt példa, de itt ez idáig még
nem. Ráadásul az anya ebben az esetben rendkívül
érdekes. Dina Anderson egy bank alelnöke, nagyon csinos,
kitűnően beszél, és látnivalóan szenzációs anya. A
hároméves gyerek meg tüneményes. Ráadásul több
tanulmány rámutatott, hogy az egypetéjű ikrek még ha
más-más időpontban születnek is, azonos ízlésűek.
Nagyon mulatságos lehet. Esetleg ugyanolyan nevű párt
választanak maguknak, a gyereküknek ugyanazt a
keresztnevet adhatják, ugyanazokkal a színekkel
dekorálhatják a házukat, ugyanazt a frizurát csináltatják,
ugyanazt a ruhát választják maguknak. Érdekes volna
megfigyelni, hogy ez a kapcsolat hogyan változik, ha az
egyik iker lényegesen idősebb a másiknál. Gondolja meg –
fejezte be végül. – Mindössze tizenöt év telt el azóta, hogy
az első lombikbébi a világra jött, és most már több ezer
van belőlük. Nap mint nap újabb és újabb vívmányok
születnek a mesterséges megtermékenyítés területén.
Véleményem szerint hatalmas érdeklődésre tarthatna
számot az új eljárások ismertetése – különös tekintettel az
Anderson ikrekre.
Meg lelkesen beszélt, egészen belemelegedett a
mondókájába. Tom Weickert nem könnyű meggyőzni
valamiről.
– Mennyire lehet biztos Mrs. Anderson abban, hogy a
gyerekek egypetéjű ikrek?
– Száz százalékig. A befagyasztott embriókat külön-
külön fiolában tárolják, rajta van az anya neve, biztosítási
száma és születési időpontja. És minden fiolát külön
megszámoznak. Miután Jonathan embrióját beültették,
Andersonéknak két embriójuk maradt, Jonathan
egypetéjű ikertestvére és egy másik. Az egypetéjű
ikertestvért tartalmazó kémcsövet külön megjelölték.
Tom fölállt az íróasztala mellől, és kinyújtózott.
Levetette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét és
kigombolta inge legfelső gombját. Csak hogy enyhítsen
meglehetősen merev megjelenésén.
Az ablakhoz ment, lebámult a nyugati Ötvenhatodik
utca kaotikus forgatagára, majd hirtelen megfordult. –
Tetszett, amit a Manning-klinikáról készített tegnap
délután. És kitűnő volt a visszhangja. Rendben van,
csinálja.
Beleegyezett! Meghan bólintott, s közben óva intette
magát, hogy csak semmi lelkesedés.
Tom visszament az íróasztalához. – Meghan. Vessen
erre egy pillantást. Ezt a rajzot arról a nőről csinálták, akit
leszúrtak csütörtök éjszaka. – Meg kezébe nyomta a rajzot.
 Bár látta az áldozatot, Meghan torka elszorult, amikor
a rajzra pillantott. Olvasta a személyleírást, kaukázusi
típus, sötétbarna haj, kékeszöld szem, százhatvanhat
centi, karcsú, hatvan kiló, huszonnégy-huszonnyolc
esztendős. Két centi híján megegyezik Meghan
személyleírásával.
– Amennyiben ez a fax a „tévedés”-ről megbízható, és
azt jelentené, hogy maga volt a kiszemelt áldozat, érthető,
hogy miért tették el ezt a lányt láb alól – jegyezte meg
Weicker. – Ezen a környéken történt, és a hasonlóság
megtévesztő.
– Egyszerűen nem értem. És persze azt sem, hogy
hogyan kerülhetett az a papírfecni az apám írásával a
zsebébe.
– Beszéltem azóta Story főhadnaggyal. Abban
állapodtunk meg, hogy amíg a gyilkos kézre nem kerül,
nem árt, ha magát levesszük a képernyőről, hátha annak
az eszementnek valóban magára fáj a foga.
– De Tom – tiltakozott Meg. A férfi a szavába vágott.
– Meghan, foglalkozzon ezzel a különszámmal.
Feltétlenül nagy érdeklődésre tarthat számot. És ha
sikeres lesz, további riportokat készítünk ezekről a
gyerekekről. De egyelőre nem híradózhat. Majd
tájékoztasson a dolgok állásáról – közölte a férfi
ellentmondást nem tűrően, majd leült, és kihúzott egy
íróasztalfiókot. Szemmel láthatóan végzett Meghannel.
 16

Az ünnepséget követően a Manning-klinika élete hétfő

délutánra visszazökkent a hétköznapi kerékvágásba. Az
ünnepség nyomait mind eltüntették, s az előcsarnok
visszanyerte megszokott, csendes eleganciáját.
Egy első vizitre váró, harmincas évei végén járó pár
képeslapokat nézegetett. Marge Walters, a recepciós
együttérző pillantást vetett feléjük. Neki nem okozott
különösebb problémát, hogy házassága első három
esztendejében világra hozza három gyermekét. Átellenben
egy húsz év körüli nő fogta a férje kezét, szemmel
láthatóan nagyon idegesen. Marge tudta, hogy a nő azért
jött, mert most ültetnek be egy embriót a méhébe.
Tizenkét petesejtjét termékenyítették meg a
laboratóriumban. Most hármat fognak visszaültetni abban
a reményben, hogy legalább az egyik terhességet
eredményez. Előfordul, hogy egynél több embrió fejlődik
ki, és akkor ikerterhesség áll elő.
– Az nagy öröm volna, nem pedig probléma –
biztosította a fiatal nő Marge-ot, amikor bejelentkezett. A
többi kilenc embriót befagyasztják. Ha ez a mostani
próbálkozás nem eredményez terhességet, a fiatal nő
visszajön, és beültetik a következő embriókat.
Dr. Manning ebédszünetre váratlanul értekezletet
hívott össze. Marge észrevétlen végigszántott az ujjaival
rövid, szőke haján. Dr. Manning közölte, hogy a PCD 3-as
Csatornája különkiadásban tudósít a klinika
tevékenységéről, különös tekintettel Jonathan Anderson
egypetéjű ikertestvérének világra jövetelére. Megkérte a
munkatársakat, hogy adjanak meg minden segítséget
Meghan Collinsnak, de természetesen mindvégig tartsák
szem előtt a betegek nyugalmát. Csak azokkal a
betegekkel lehet interjút készíteni, akik előzőleg írásban
beleegyezésüket adták.
Marge remélte, hogy majd ő is szerepel a
különkiadásban. A fiai biztosan örülnének, ha látnák a
mamát a tévében.
Az íróasztalától jobbra voltak az idősebb orvosok
szobái. Ott nyílt ki most az egyik ajtó, kilépett egy frissen
odakerült titkárnő, és fürge léptekkel megindult. Csak
annyi ideig állt meg Marge íróasztala előtt, amíg
elsuttogta: – Valami gáz van. Dr. Petrovic az imént jött ki
Manning irodájából. Nagyon feldúlt, és amikor bementem,
Manning úgy festett, mint aki menten infarktust kap.
– Szerinted mi a hézag? – kérdezte Marge.
– Fogalmam sincs, de Petrovic nekiállt kiüríteni az
íróasztalát. Azon tűnődöm, vajon felmondott-e, vagy
elbocsátották.
– Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy magától elmenne
innét – jegyezte meg Marge hitetlenkedve. – A laboratórium
az élete.

Hétfőn este, amikor Meghan lement a parkolóba a

kocsijáért, Bernie csak annyit mondott: – Viszlát holnap,
Meghan.
Meghan megmondta neki, hogy most egy ideig nem jön
be az irodába, mert egy különkiadáson fog dolgozni
Connecticutban. Bernie-t még könnyen elintézte, de
miközben hazafelé vezetett, azon törte a fejét, hogyan
mondja meg az anyjának, hogy alig került be a híradós
csapatba, máris áttették máshová.
 Majd egyszerűen azt mondja, hogy ezt a műsort minél
előbb el kell készíteni, hisz közeledik az Anderson bébi
megszületésének időpontja. A mama épp eléggé zaklatott
anélkül is, hogy közölném vele, hogy el akartak tenni láb
alól, gondolta Meghan, és biztosan kiborulna, ha a kezébe
kerülne ez a papírfecni a papa kézírásával.
A 84-es műútról rákanyarodott a 7-es számú
országútra. Néhány fa még nem hullatta le a levelét, bár az
október közepi élénk színek már megfakultak. Mindig is
kedvenc évszaka volt az ősz, jutott most eszébe. De idén
valahogy nem az.
Agyának egy része, a jogászi része, az, amelyik
elválasztja az érzelmeket a tényektől, egyre nógatta, hogy
gondolja már át, milyen módokon kerülhetett az a papír a
halott nő zsebébe. Nem hűtlenség számba venni a
lehetőségeket, mondta magának. Egy jó védőügyvédnek az
ügyész szemszögéből is látnia kell az esetet.
Anyja átnézte az odahaza, a faliszéfben elhelyezett
iratokat. De Meghan tudta, hogy az apja
dolgozószobájában álló íróasztal fiókjainak a közelébe se
ment. Ideje azoknak is nekilátni.
Meghan remélte, hogy a szerkesztőségben minden
dolgát rendben adta át. Mielőtt távozott, összeírta
folyamatban levő ügyeit Bill Evans, a cég chicagói
tévéállomásának riportere számára, aki helyettesíteni
fogja, amíg a gyilkosság ügyében tart a nyomozás.
Dr. Manninggel másnap délelőtt tizenegyre beszélte
meg a találkozót. Megkérte az igazgatót, hogy tartson neki
egy olyan jellegű eligazítást, amilyet az új pácienseknek
szokott. Az álmatlanul töltött éjszaka során más is eszébe
jutott. Aranyos ötlet volna megörökíteni, hogyan készül
Jonathan Anderson a kistestvér fogadására. Eltűnődött,
vajon van-e Andersonéknak videofelvételük az újszülött
Jonathanról.
Mikor hazaért, a házat üresen találta. Ezek szerint az
anyja odaát van a fogadóban. Helyes, gondolta Meghan. Az
neki a legjobb. Bevonszolta a munkahelyéről
kölcsönkapott faxot. Rákapcsolta apja dolgozószobájában
a második vonalra. Legalább nem vernek fel éj közepén az
eszement üzeneteikkel, gondolta, miközben a rohamosan
sötétedő helyiség ajtaját bezárta.
Meghan egyre sóhajtozott, míg körbejárt a házban.
Mindig is szerette ezt a helyet. A szobák nem nagyok.
Anyja mindig panaszkodott, hogy ezek a régi tanyaházak
kívülről sokkal nagyobbnak látszanak, mint amilyenek
valójában. „Ez a ház kész optikai csalódás”, siránkozott.
Meghan azonban rendkívül kellemesnek és barátságosnak
tartotta. Szerette a kissé egyenetlen, széles hajópadlózatát,
a kandallókat, a francia ablakokat, az ebédlő sarkában a
beépített pohárszéket. Tökéletesnek tartotta az összhangot
az antik juharfa garnitúra bensőséges hangulatot árasztó
patinája, a kellemes, kényelmes kárpitozás és a színes,
kézi horgolású szőnyegek között.
A papa olyan sokat volt távol, gondolta, miközben
kinyitotta Ed dolgozószobájának ajtaját, amit a baleset óta
anyjával egyetemben mindketten nagy ívben elkerültek. De
mindig tudtuk, hogy hazajön, és olyan jó mulatság volt
vele lenni.
Felkattintotta az íróasztal lámpáját, és beleült a
forgószékbe. A földszinten ez volt a legkisebb helyiség. A
kandallót mindkét oldalról könyvespolcok fogták közre.
Apja kedvenc széke, gesztenyebarna bőr, hozzá illő
kerevettel, mellette állólámpa, a másik oldalán világos
asztal.
 Az asztalon és a kandallópárkányon egy csomó családi
fotó: anyja és apja esküvői képe; Meghan
csecsemőkorában; hármasban, amikor már nagyobbacska
volt; az öreg Pat, nagy büszkén a Drumdoe fogadó előtt.
Egy boldog család emlékei, gondolta Meghan, miközben
egyik bekeretezett képet a másik után szemügyre vette.
Most apja anyjának, Aureliának a képét vette a kezébe.
A harmincas évek elején készült, huszonnégy éves
korában, s látszott rajta, hogy milyen gyönyörű volt. Sűrű
haja hullámos, hatalmas szeme beszédes, az arca ovális, a
nyaka karcsú, a bőre sötét. A beállítás az akkori idők
kedvenc fényképbeállítása, álmodozó arckifejezés. „Anyám
volt a legcsinosabb egész Pennsylvaniában – mondogatta
az apja gyakorta –, most meg nekem van a legcsinosabb
lányom Connecticutban. Nagyon hasonlítasz rá.” Anyja
még Ed csecsemőkorában meghalt.
Meghan nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna
fényképet Richard Collinsról. „Soha nem jöttünk ki
egymással”, mondta Meghan apja tömören. „Minél
kevesebbet találkoztunk, annál nagyobb volt a békesség.”
Megszólalt a telefon. Virginia Murphy volt, anyja
jobbkeze a fogadóban. – Catherine megbízott, hogy
derítsem ki, megjöttél-e már, és volna-e kedved átjönni a
fogadóba vacsorára.
– Anyám hogy van, Virginia? – kérdezte Meghan.
– Ha itt van, mindig jól, és ma estére van egy csomó
foglalt asztalunk. Mr. Carter hétre jön. Szeretné, ha az
édesanyád megtisztelné a társaságával.
Hmm, gondolta Meghan. Mindig gyanította, hogy
Phillip Carter egyre gyöngédebb érzelmekkel viseltetik
Catherine Collins iránt. – Megmondanád a mamának,
hogy egy interjút kell csinálnom holnap Kentben, és
alaposan fel kell készülnöm rá? Majd rittyentek
magamnak valamit.
Amikor letette, elszántan az aktatáskájáért nyúlt, és
kivette belőle mindazokat a mesterséges
megtermékenyítéssel foglalkozó újság- és folyóiratcikkeket,
amelyeket a rádióadó egyik kutatója összeszedett a
számára. Homlokát ráncolta, amikor több cikkben is arról
olvasott, hogy a szülők pert indítottak egy klinika ellen,
mert kiderült, hogy az asszony férje nem a biológiai apja a
gyermeknek. – Ez bizony nagyon súlyos vétség – jegyezte
meg fennhangon, és elhatározta, hogy ezzel a problémával
foglalkoznia kell a műsorban.
Nyolckor készített magának egy szendvicset és főzött
egy kanna teát, majd visszatért a dolgozószobába.
Miközben evett, igyekezett átrágni magát a Mactől kapott
technikai anyagon. Rájött, hogy Mac szabályszerűen
összeállított neki egy rövidített tanfolyamot a mesterséges
megtermékenyítési eljárásokról.
Nem sokkal tíz után a zár kattanása jelezte, hogy az
anyja hazajött. – Szia, idebenn vagyok! – kiáltott ki
Meghan.
Catherine Collins besietett. – Meggie, csak nincs valami
baj?
– Semmi. Miért volna?
– Épp az imént, amint felfelé jöttem a kocsifelhajtón,
olyan különös érzésem támadt, úgy éreztem, valami baj
történt veled… rossz előérzetem volt.
Meghan kacarászást préselt ki magából, majd
felpattant, és sietve megölelte az anyját.
– Baj, az volt is – mondta. – Próbáltam felfogni a
titokzatos DNSA-t, és nekem elhiheted, hogy nem ment
valami könnyen. Most már értem, miért mondta Elizabeth
nővér, hogy nincs érzékem a tudományokhoz.
Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy anyja arcáról
eltűnni látszik a feszültség.

Helene Petrovic idegesen nyeldekelt, miközben úgy éjféltájt

az utolsó bőröndjét is összecsomagolta. Csak a
piperecikkeit hagyta kinn, meg azt a ruhát, amit másnap
akart fölvenni. Alig várta, hogy elkészüljön mindennel. Az
utóbbi időben igencsak ingerlékeny volt. Túl nagy a
feszültség, állapította meg. Ideje véget vetni az egésznek.
Fölemelte az ágyról a bőröndöt, és odaállította a többi
mellé. A hallból alig hallható kattanás jelezte, hogy
elfordult a zárban a kulcs. Helene a szája elé kapta a
kezét, hogy elfojtsa a feltörni készülő sikoltást. Ma estére
nem várta. Megfordult, hogy szembenézzen a férfival.
– Helene? – A hang udvarias. – El sem akartál
búcsúzni?
– Én… írni akartam.
– Erre most már nem lesz szükség.
A férfi jobb kezével a zsebébe nyúlt. Helene fém
csillanását észlelte. A férfi felkapta az ágyról az egyik
párnát, és maga elé tartotta. Helene-nek nem volt ideje
menekülésre. Iszonyatos fájdalom hasított a fejébe. A
gondosan eltervelt jövő Helene-nel együtt veszett bele a
sötétségbe.

Hajnali négykor telefoncsengés tépte ki Meghant a

legmélyebb álmából. A hallgató után nyúlt.
Alig hallható, rekedt hang suttogta bele: – Meg.
– Ki beszél? – Kattanást hallott, és tudta, hogy az anyja
felvette a másik készüléket.
 – A papa. Meg, bajban vagyok. Valami rettenetes dolgot
műveltem.
A tompa hörgés hallatán Meg levágta a telefont, és az
anyja szobájába rohant. Catherine Collinst a párnára
zuhanva találta, az arca hamuszürke, a szeme lehunyva. –
Mama, ez valami beteg alak volt! – kiáltott. – Mama!
Az anyja eszméletlenül hevert.

17

Kedden reggel fél nyolckor Mac megvárta, hogy jókedvű

gyereke felpattanjon az iskolabuszra. Akkor beült a
kocsijába, hogy Westportba hajtson. Csípős hideg volt, a
szemüvege bepárásodott. Levette, sietve megtörölte, s
közben arra gondolt, bár volna boldog kontaktlencse-
tulajdonos, mint azok, akik vidáman mosolyognak vissza
rá a hatalmas plakátokról, valahányszor belép az
optikushoz, hogy megigazíttassa vagy kicseréltesse a
szemüvegét.
Ahogy a sarkon befordult, döbbenten látta Meg
hazaérkező fehér Mustangját. Rádudált, a lány lefékezett.
Mac beérte, s mindketten leengedték a kocsi ablakát. A
férfinak ajkára fagyott a vidám „Mi újság?”, mikor
alaposabban szemügyre vette Meghant. A lány arca
sápadt, csupa feszültség, a haja rendetlen, esőköpenye
alól csíkos pizsamafelső villant elő. – Meg, mi történt? –
kérdezte.
– Anyám kórházban van – felelte a lány fakó hangon.
A Mustang mögött kocsi közeledett. – Eredj tovább –
mondta a férfi. – Követlek.
 A kocsifelhajtón odasietett, hogy kinyissa az ajtót
Megnek. A lány egészen kábult volt. Milyen állapotban
lehet Catherine, aggodalmaskodott a férfi. A tornácon
kivette a kulcsot Meg kezéből. – Majd én kinyitom.
A hallban a vállára tette a kezét. – Mondd el, mi
történt.
– Először azt hitték, hogy szívroham. Szerencsére
tévedtek, de még az lehet belőle. Agyongyógyszerezték,
hátha így sikerül elejét venni. Legalább egy hétig benn
tartják. Azt kérdezték... van valami oka a feszült
állapotának? – Bizonytalan nevetése sírásba csapott át.
Visszafogta magát, és elhúzódott.
– Nekem semmi bajom, Mac. A vizsgálatok szerint ez
idáig a szíve nem károsodott. Kimerült, lelki beteg,
szorong. Pihenésre, nyugtatokra van szüksége.
– Egyetértek. És rád is rád férne. Gyere. Egy kis kávé
sem fog ártani.
Meg követte a konyhába. – Majd én megcsinálom.
– Ülj le. Nem akarod levenni a kabátodat?
– Még most is fázom – próbált mosolyogni. – Hogy vagy
képes egy ilyen hideg napon kabát nélkül elmenni
hazulról?
Mac végignézett a szürke tweedzakóján. – A
nagykabátomon lóg egy gomb, és nem találom a
varródobozt.
Mikor a kávé elkészült, a férfi mindkettőjüknek töltött
egy csészével, és leült az asztalhoz, a lánnyal szemközt. –
Gondolom, most, hogy Catherine kórházban van, egy ideig
kénytelen leszel itt aludni.
– Egyébként is feltett szándékom volt. – Azzal
csendesen beszámolt a történtekről: a leszúrt lányról, aki
hasonlított rá, a feljegyzésről, amit a zsebében találtak, az
éjnek évadján érkezett faxról. – És most – magyarázta – a
tévétársaság ki akar vonni egy időre a forgalomból, és a
főnököm megbízott a Manning-klinikáról készítendő
műsorral. És ma hajnalban megszólalt a telefon, és… –
Beszámolt a hívásról, aminek következtében az anyja
elájult.
Mac remélte, hogy a megdöbbenés nem látszik az
arcán. Igaz, Kyle velük vacsorázott vasárnap este. A gyerek
előtt Meg nyilvánvalóan semmit nem akart mondani. De
akkor is, még csak a leghalványabb célzást sem tette, hogy
alig három napja látta a meggyilkolt nőt, akit valószínűleg
helyette tettek el láb alól. És hasonlóképpen arról sem
számolt be Macnek, hogy a biztosítótársasággal
kapcsolatban hogyan határozott.
Meg tízéves kora óta, amikor a fiú érettségi előtt állt, és
nyaranta a fogadóban dolgozott, Mac boldog őrizője volt
Meg titkainak, a lány neki vallotta be, mennyire hiányzik
folyvást úton levő apja, és hogy mennyire utál gyakorolni a
zongorán.
Mac házasságának másfél esztendeje volt az egyetlen
időszak, amikor nem látogatta rendszeresen Collinsékat. A
válása óta, majd hét esztendeje itt élt, és szent
meggyőződése volt, hogy Meggel helyreállt a hajdani
kishúg-nagytestvér viszony. Vagy ha nem, hát nem,
gondolta.
Meghan most hallgatott, lekötötték a saját gondolatai,
látnivalóan sem nem igényelt, sem nem várt tanácsokat a
férfitól. Macnek Kyle megjegyzése jutott az eszébe: Azt
hittem, hogy a barátom vagy. És a lány, akit szerdán Kyle
elhúzni látott a ház előtt, akiről azt hitte, hogy Meghan.
Lehetséges, hogy az a lány volt, aki másnap meghalt?
 Mac úgy határozott, hogy nem vitatja meg a dolgot
Meghannel, amíg este ki nem faggatja Kyle-t és át nem
gondolja az egészet. Valamit azonban meg kellett
kérdeznie.
– Meg, bocsáss meg, de van valami eshetősége, ha
mégoly kevés is, hogy aki ma reggel telefonált, az valóban
az apád volt?
– Nem, nem. Megismerném a hangját. Anyám is. Az a
hang, amit hallottunk, megfoghatatlan volt, nem olyan
rémes, mint egy komputerhang, de nem is normális.
– Azt mondta, bajban van.
– Igen.
– És a leszúrt nő zsebében talált cédula az ő keze írása
volt.
– Igen.
– Emlegetett apád valaha is Annir nevű ismerőst?
Meghan Macre bámult.
Annie! Szinte hallotta, amint az apja csipkelődve
szólongatja, Meg… Meggie… Meghan Anne… Annie…
Annie-nak szólított a legszívesebben, gondolta
rémülten.

18

Kedd reggel az arizonai Scottsdale-ben Frances Grolier

házának elülső ablakában állt, s elnézte, hogy a kelő nap
első sugarai hogyan világítják meg a McDowell-hegyláncot.
Tudta, hogy hamarosan erősödni fog a fény, szétterül a
ragyogó fényesség, miközben szüntelenül változnak a
hatalmas sziklák színárnyalatai.
 Megfordult, és a hosszú helyiségben hátrament, a
hátsó ablakokhoz. A ház a hatalmas Pima indián
rezervátum peremén épült, és a Camelback-hegység
tövében elterülő érintetlen, tág és kérlelhetetlen ősi
sivatagra nézett – a sivatagot és a hegyet most sejtelmesen
megvilágította a napkeltét megelőző rózsaszínű ragyogás.
Ötvenhat éves korára Frances keskeny arcának mókás
kifejezése, sűrű, őszülő, barna haja, hatalmas, lenyűgöző
szeme mit sem változott. A szeme és szája körül ülő mély
ráncokat meg se próbálta sminkkel eltüntetni. A karcsú,
magas asszony előszeretettel viselt nadrágot és bő inget. A
nyilvánosság elől elzárkózott, de művészkörökben ismerték
a szobrait, és elsősorban a portréit tartották nagyra. Az az
érzékenység, amivel a felszín alatti kifejezéseket
megragadta, ékes bizonyítéka volt tehetségének.
Rég volt, hogy döntésre jutott, és azóta kitartott az
elhatározása mellett. És nem is bánta meg. Ez az életstílus
nagyon is megfelelt neki. De most.
Kár volt arra számítani, hogy Annie meg fogja érteni.
Állnia kellett volna a szavát, és hallgatni. Annie
végighallgatta a fájdalmas beszámolót, szeme tágra nyílt a
döbbenettől. Aztán átcsörtetett a szobán, és szándékosan
felborította a bronzszobor állványát.
Frances rémült kiáltására kirohant a házból, kocsiba
vágta magát és elhajtott. Aznap este Frances hiába
hívogatta a lányát San Diegó-i lakásán. Az üzenetrögzítő
volt bekapcsolva. Az elmúlt hét során mindennap
telefonált, de csak az üzenetrögzítőig jutott. Jellemző
Annie-ra, hogy csak úgy eltűnik bizonytalan időre. Tavaly,
miután felbontotta az eljegyzését Greggel, Ausztráliába
repült, és hat hónapig hátizsákkal járta az országot.
 Ujjaival, amelyek most valahogy nem
engedelmeskedtek az agyából érkező jelzéseknek, Frances
óvatosan tovább folytatta az Annie apját ábrázoló szobor
gondos rekonstrukcióját.

Mikor kedd délután két órakor belépett az irodájába,

Meghan rögtön megérezte, hogy dr. George Manning
viselkedése teljességgel megváltozott. Vasárnap, a nagy
összejövetelen barátságos volt, közlékeny és segítőkész,
büszkén dicsekedett a gyerekekkel és a klinikával. Tegnap,
a telefonban, amikor az időpontot egyeztették, már
mérsékelt volt a lelkesedés. Ma az orvos egyetlen nappal
sem látszott fiatalabbnak a hetven événél. Egészséges,
pirospozsgás arcszíne, amely korábban feltűnt
Meghannek, most átment szürkébe. Feléje nyújtott keze
kissé reszketett.
Ma reggel, mielőtt Westportba indult, Mac ragaszkodott
hozzá, hogy Meghan hívja fel a kórházat, és érdeklődjön az
anyja állapota felől. Közölték, hogy Mrs. Collins alszik, a
vérnyomása kielégítő és most már normálisnak tekinthető.
Mac. Mi az, amit búcsú közben a szeméből kiolvasni
vélt? Szokásos puszijával alig érintette az arcát, de a
szeme másképp beszélt. Mi volt az? Szánalom? Mert abból
nem kér.
Meghan néhány órára ledőlt, nem aludt, de legalább
szunyókált egy sort, levedlette a szemhéját elnehezítő
fásultságot. Aztán forró vízben hosszan lezuhanyozott, s ez
kiszedte a vállából a fájdalmat. Sötétzöld ruhát vett, hozzá
illő kabáttal, lábszárközépig érő szoknyával. Csinos akart
lenni. Észrevette, hogy a Manning-klinikán megforduló
emberek mind jól öltözöttek, s rájött, hogy aki egy
gyerekért megengedhet magának tíz- és húszezer dollár
közötti összeget, annak tekintélyes jövedelme kell hogy
legyen.
A Park Avenue-i cégnél, ahol jogászi tevékenységét
megkezdte, az volt a szabály, hogy a lehető legelegánsabb
ruhákat kell viselni. Korábban rádió-, most meg
televízióriporterként Meghan megfigyelte, hogy a
riportalanyok sokkal beszédesebbek, ha a kérdezővel egy
szinten érzik magukat.
Azt akarta, hogy dr. Manning tudat alatt úgy beszéljen
vele és úgy kezelje, mint lehetséges pácienst. Most, ahogy
a férfi előtte állt és tanulmányozta, az az érzése támadt,
hogy az orvos úgy tekint rá, mint a frissen elítélt az ítéletet
kihirdető bíróra. Áradt belőle a rettegés. De ugyan miért
tartana tőle dr. Manning?
– Nem is hiszi, milyen sokat várok ettől a
különkiadástól – kezdte Meghan, miközben az íróasztal
mögött ülő férfival szemben letelepedett. – Én…
– Miss Collins – vágott közbe a férfi –, attól tartok, hogy
mégsem tudunk közreműködni ebben a televíziós filmben.
Megbeszélést tartottam a munkatársaimmal, és általános
a vélemény, hogy a betegeinket kellemetlenül érintené, ha
ezen a helyen televíziókamerákkal találnák magukat
szemközt.
– De hát vasárnap igazán kedvesen fogadtak.
– Akik vasárnap itt voltak, már világra hozták a
gyermeküket. Azok az asszonyok, akik csak most kerülnek
ide, vagy akiknek ez idáig nem sikerült megfoganniuk,
többnyire idegesek és szoronganak. A mesterséges
megtermékenyítés a legteljesebb mértékben magánügy. – A
férfi hangja határozottan csengett, de a szeme idegességről
árulkodott. Vajon miért? – tűnődött Meghan.
 – Amikor telefonon beszéltünk, megállapodtunk, hogy
senki nem kerül kamera elé anélkül, hogy ehhez
előzetesen írásban hozzájárulását ne adná.
– Miss Collins, csak annyit mondhatok, hogy nem,
nagyon sajnálom. És most, elnézését kérem, de jelenésem
van egy értekezleten. – A férfi felállt.
Meghannek nem volt választása, felállt hát ő is. –
Doktor úr, mi történt? – kérdezte halkan. – Bizonyára sejti,
hogy e mögött a hirtelen változás mögött kénytelen vagyok
a páciensei magánszférájától eltérő okokra gyanakodni.
A férfi nem felelt. Meghan kiment az irodából, és a
recepcióhoz sietett. Barátságosan a recepciósra
mosolygott, majd az asztalra kitett névtáblájára pillantott.
– Mrs. Walters, van egy barátnőm, akit rendkívül
érdekelne a klinikával kapcsolatos irodalom.
Marge Walters kérdőn nézett rá. – Ezek szerint dr.
Manning elfelejtette odaadni magának mindazt, amit a
titkárnőjével előkészíttetett. Máris odaszólok. Majd
kihozza.
– Ha volna kedves – mondta Meghan. – Én úgy láttam,
hogy a doktor úr hajlandó közreműködni a tervbe vett
különkiadásban.
– Természetesen. Az egész stáb el van ragadtatva.
Nagyszerű propaganda a klinikának. Máris hívom Jane-t.
Meghan izgatottan várta, vajon az orvos közölte-e a
titkárnőjével, hogy mégsem hajlandó közreműködni a film
elkészítésében. Miközben figyelte, Walters mosolygós
arcára kiült az értetlenkedés. Amikor helyére tette a
hallgatót, nyílt és barátságos modora egy csapásra
megváltozott.
 – Miss Collins, gondolom, tisztában van vele, hogy nem
lett volna szabad elkérnem dr. Manning titkárnőjétől
azokat a prospektusokat.
– Én csak annyi információt szeretnék, amennyihez
bármelyik érdeklődő páciens hozzájuthat – mondta
Meghan.
– Ezt jobb lenne, ha dr. Manninggel beszélné meg. Nem
akarok barátságtalan lenni, Miss Collins – tette hozzá
zavartan –, de nekem ez az állásom. Utasításra
cselekszem.
Világos volt, hogy segítségre tőle nem számíthat.
Meghan megfordult, indulni készült, majd megállt. –
Egyvalamit megtudhatnék magától? Nagyon nagy
visszatetszést keltett a film gondolata a kollégák között?
Úgy értem, mindenki tiltakozott ellene, vagy csak
néhányan?
Látta, hogy a másik tétovázik. Marge Walters
iszonyúan kíváncsi természet volt. És a kíváncsisága
felülkerekedett.
– Miss Collins – suttogta –, tegnap délben tartottuk az
értekezletet, és mindenki el volt ragadtatva a hír hallatán,
hogy maga különkiadást készít rólunk. Még vicceltünk is,
hogy majd ki kerül a képernyőre. Egyszerűen nem értem,
hogy dr. Manning mitől változtatta meg a véleményét.

19

Mac a LifeCode Kutatólaboratóriumban a génterápia

szakértőjeként végzett munkáját értelmesnek,
kielégítőnek, gyümölcsözőnek tartotta.
 Amikor otthagyta Meghant, a laboratóriumba hajtott,
és nyomban munkához látott. Az idő múlásával azonban
kénytelen volt belátni, hogy egyre nehezebben tud
odafigyelni arra, amit csinál. Az aggódás mintha
megbénította volna az agyát, majd átterjedt az egész
testére, ujjai, melyekkel a kényes műszert kezelte,
elnehezültek, sután mozogtak. Az íróasztalánál kapta be
ebédjét, s miközben evett, igyekezett rájönni félelmének
okára.
Felhívta a kórházat telefonon, ahol közölték vele, hogy
Mrs. Collinst átszállították az intenzív osztályról a
kardiológiára. Alszik, és telefonhívásokkal nem lehet
zavarni.
Ez mind jó hír, gondolta Mac. A kardiológia minden
bizonnyal csak óvintézkedés. Biztosra vette, hogy
Catherine rendbe jön, és a kényszerpihenés csak jót tehet
neki.
A Meghan miatti aggódás volt az, ami nyomasztotta. Ki
fenyegetheti? Még ha igaz volna is, ami teljességgel
hihetetlen, hogy Ed Collins él, a veszély nyilvánvalóan
akkor sem az ő részéről fenyeget.
Nem, a férfi gondolatai visszaszálltak az áldozathoz, aki
annyira hasonlított Meghanre. Mire félrelökte félig
elfogyasztott szendvicsét és felhörpintette az utolsó korty
kihűlt kávéját, már tudta, hogy addig nem lesz nyugovása,
amíg el nem megy a New York-i hullaházba, hogy
megnézze annak a nőnek a tetemét.
Aznap este hazafelé menet Mac beugrott a kórházba
Catherine-hez, és meggyőződött róla, hogy az asszonyt
erősen nyugtatózzák. Sokkal lassabban beszélt, mint
rendesen. – Hát nem nevetséges ez az egész, Mac?
 A férfi odahúzott egy széket az ágy mellé. – Még
Írország erős lányainak is szükségük van időnként egy kis
pihenésre, Catherine.
Az asszony egyetértően mosolygott. – Igen, gondolom,
az utóbbi időben kissé túlfeszítettem a húrt. Feltételezem,
hogy tudsz mindent.
– Igen.
– Meggie az imént ment el. Átmegy a fogadóba. Mac, ezt
az új szakácsot, akit felvettem, bizonyára valami útszéli
csellóból szalasztották. Meg kell szabadulnom tőle. – Arca
elborult. – Már amennyiben egyáltalán kitalálom a módját,
hogy a Drumdoe-t valahogy megtarthassam.
– Szerintem az ilyesfajta problémákat egy időre le
kellene venned a napirendről.
– Tudom – sóhajtott az asszony. – Egyszerűen arról van
szó, hogy tudom, mi a teendő egy rossz szakáccsal. Arról
viszont fogalmam sincs, hogy mit csináljak a biztosító
embereivel meg azokkal a lökött alakokkal, akik éjnek
évadján telefonálgatnak. Meg azt mondja, hogy az ilyen
beteg elmék hemzsegnek a mai világban, de az ilyesmi
olyan aljas, olyan bántó. Ő igyekszik túltenni magát rajta,
de én igenis aggódom.
– Bízzál Megben. – Mac rettenetesen álszentnek érezte
magát, miközben igyekezett megnyugtató hangon beszélni.
Néhány perc múlva felállt, hogy távozzon. Megcsókolta
Catherine homlokát. Az asszony mosolyában volt valami
biztató.
– Támadt egy ötletem. Ha felmondok a szakácsnak,
majd beajánlom ide. Ahhoz képest, amit itt vacsora címén
felszolgáltak, az az ember a szakmája kiváló mestere.
Marie Dileo, a házvezetőnő éppen terített, Kyle pedig a
padlón hasalva írta a házi feladatát, amikor Mac hazaért.
Mac odahúzta maga mellé a gyereket a kanapéra. – Te
haver, szeretnék kérdezni valamit. A minap mennyire
alaposan nézted meg azt a lányt, akit összetévesztettél
Meggel?
– Nagyon is alaposan megnéztem – felelte Kyle. – Meg
itt volt ma délután.
– Tényleg?
– Igen. Azt akarta megtudni, miért voltam rá olyan
dühös.
– És megmondtad neki?
– Ühüm.
– És mit felelt?
– Ó, hát csak azt, hogy szerda délután a bíróságon ült,
és néha előfordul, hogy a tévében szereplő emberekről
egyesek ki akarják nyomozni, hogy merrefelé laknak.
Ilyesmit. És ahogy te, ő is megkérdezte, hogy alaposan
megnéztem-e azt a nőt. Én meg elmondtam neki, hogy a
nő nagyon, nagyon lassan vezetett. Azért is rohantam le a
kocsifelhajtón, és kiabáltam neki, amikor megláttam. És ő
megállította a kocsit, és rám nézett, és letekerte az
ablakot, és csak aztán ment tovább.
– Ezt nekem eddig nem mondtad.
– Azt mondtam, hogy meglátott és gyorsan elhajtott.
– De arról egy árva szót se szóltál, hogy megállt és
letekerte az ablakot.
– Hmm. Hát én azt hittem, hogy Meg volt. De a haja
hosszabb volt. Mondtam is Megnek. Tudod, úgy egészen a
válláig ért. Mint a mamáé azon a képen.
Ginger elküldte Kyle-nak az egyik legújabb
reklámfotóját, melyen a szőke haja a vállára omlik, az ajka
szétnyílik, tökéletes fogai kivillannak, a szeme tágra nyílt,
pillantása érzéki. A sarkába odaírta: „Édes kicsi Kyle
fiamnak, puszi, mami.”
Reklámfotó, gondolta Mac undorodva. Ha odahaza lett
volna, amikor a kép megérkezik, garantáltan nem kerül
Kyle kezébe.

Meghan beugrott Kyle-hoz, meglátogatta az anyját, és

benézett a fogadóba, végül fél nyolcra hazaért. Virginia
ragaszkodott hozzá, hogy vigyen magával egy kis csirkét,
salátát és egy meleg, sós zsömlét, amit annyira kedvelt. –
Ugyanolyan haszontalan, mint a mamája – zsörtölődött
Virginia. – Egyszerűen megfeledkezik az evésről.
Az bizony könnyen megesik, gondolta Meghan,
miközben pizsamába bújt és köntöst húzott magára. Ez
volt a kedvenc viselete még a hajdani, egyetemi időkből, s
csendes estéken, amikor olvasni, tévézni szándékozott,
mindig így öltözött.
A konyhában elszopogatott egy pohár bort és a zsömlét
csipkedte, miközben a mikrohullámú sütőben melegedett
a csirke.
Amikor elkészült, tálcán bevitte a dolgozószobába, és
letelepedett az apja forgószékébe. Holnap beleássa magát a
Manning-klinika történetébe. A tévéállomás
dokumentátorai hamar összeszedik a fellelhető irodalmat.
És mindazt, ami dr. Manninggel kapcsolatos, gondolta.
Kíváncsi vagyok, vajon az ő életében is van-e valami nagy
titok.
Ma estére azonban más elképzelései voltak.
Mindenképpen rá kell bukkannia valami nyomra, aminek
alapján kiderítheti, hogy apja kapcsolatba hozható-e a
halott nővel, aki annyira hasonlított rá, és akinek
elképzelhető, hogy Annie volt a neve.
Egy gyanú fészkelte be magát az agyába, olyan gyanú,
amivel érdemben még teljességgel képtelen volt
szembenézni. Csak azt tudta, hogy egy percet se
késlekedhet tovább, át kell néznie az apja személyes
iratait.
Nem meglepő, hogy a fiókokat a legnagyobb rendben
találta. Edwin Collins rendszerető ember volt. írólap,
boríték és bélyegek szép rendben sorakoztak az egyik
oldalsó fiókban. A naptár lapjai januárra és február elejére
beteltek. Attól kezdve csak az állandó időpontok voltak
bejelölve. Az anyja születésnapja. Meghan születésnapja. A
golfklub tavaszi kirándulása. A júniusra tervezett
hajókirándulás, amivel a harmincadik házassági
évfordulójukat akarták megünnepelni.
Ha valaki el akar tűnni, miért jelölné be ezeket az
időpontokat hónapokra előre a naptárjába? Meghan nem
értette.
Azokra a napokra, amelyeket januárban távol töltött,
vagy amelyeken februárban utazni készült, csak a városok
neve volt bejelölve. Meghan tudta, hogy az utakkal
kapcsolatban a részletes felvilágosítással az apja
előjegyzési naptára szolgálhat, amit mindig magával vitt. A
jobb oldali legalsó fiók kulcsra volt zárva. Meghan kereste
a kulcsot, nem találta, elbizonytalanodott. Holnap
elhívathatna egy lakatost, de nem akart várni. Kiment a
konyhába, elővette a szerszámosládát, és kivett belőle egy
acélreszelőt. Sejtelme igazolódott, az öreg zár könnyen
engedett.
 Ebben a fiókban gumiszalaggal összefogott borítékok
sorakoztak. Meghan fogta a legfelsőt, és végigfutotta. A
legfelső boríték kivételével mind ugyanaz a kézírás.
Az az egy a Philadelphia Bulletin újságkivágását
tartalmazta. A jóképű asszony fényképe alatt a következő
gyászjelentés.

Aurelia Crowley Collins, 75 esztendős philadelphiai

lakos, december 9-én a St. Paul Kórházban szívelégtelenség
következtében elhunyt.

Aurelia Crowley Collins! Meghan lélegzete is elállt,

amint a fényképet nézte. Messze ülő szempár, az ovális
arcot keretező hullámos haj. Ugyanannak az asszonynak
az időskori képe, akinek az arcképe főhelyen áll az
asztalon. A nagyanyja.
Az újságkivágás dátuma két évvel ezelőtti! Meghan
átlapozta a csomagban található többi borítékot. Mind
Philadelphiából jött. Az utolsót két és fél éve adták fel.
Elolvasott egyet, aztán még egyet, aztán még egyet.
Hitetlenkedve nézte át a többi borítékköteget.
Mindegyikben ugyanaz a könyörgés.

Drága Edwin!
Reméltem, hogy talán idén karácsonykor hallok felőled.
Imádkozom, érted és a családod egészségéért. Mennyire
szeretném látni az unokámat. Talán egy nap engedélyezed.
Szerető anyád

Drága Edwin!
 Az ember mindig előrenézzen. De aki öregszik, annak
sokkal könnyebb visszafelé tekinteni, és közben
ezerszeresen bánni a múltban elkövetett vétkeket. Nem
beszélhetnénk legalább telefonon? Olyan boldoggá tennél.
Szerető anyád

Egy idő után Meg nem bírta tovább, de az agyongyűrött

papírlapokból világosan kitűnt, hogy sokszor, nagyon
sokszor olvasták el őket.
Milyen kedves voltál, papa, gondolta. Miért mondtad
azt mindenkinek, hogy anyád meghalt? Mit követhetett el
ellened, hogy ennyire nem volt rá bocsánat? És miért
őrizted a leveleit, ha eszed ágában sem volt kibékülni vele?
Ismét fölemelte azt a borítékot, amelyik a gyászjelentést
tartalmazta. A feladó neve nem szerepelt, csak egy
Chestnut Hill-i cím volt feltüntetve. Meg tudta, hogy a
Chestnut Hill Philadelphia egyik legelőkelőbb negyede.
Ki lehetett a feladó? S ami még érdekesebb, miféle
ember volt az ő apja?

20

Helene Petrovic bájos otthonában, a New Jersey-beli

Lawrenceville-ben Stephanie, az unokahúga már nagyon
aggódott. Néhány hét és itt a gyerek, neki meg fáj a háta.
És mindig fáradt. Most meglepetésként meleg ebéddel
várta a nagynénjét, aki dél körülre ígérkezett.
Fél kettőkor Stephanie megpróbálta felhívni Helene-t,
de a connecticuti lakásban nem vették fel a kagylót. Most
már hat órára járt, és Helene még mindig sehol. Csak nem
történt valami baj? Talán az utolsó percben közbejött
valami, és Helene olyan régen él egyedül, hogy nincs
hozzászokva, hogy bárkit is értesítsen, ha valami
megváltozik a programjában.
Stephanie megdöbbent, amikor Helene az előző nap
közölte vele, hogy otthagyta az állását. – Pihenésre van
szükségem, és nem örülök, hogy te olyan sokat vagy
egyedül – mondta neki Helene.
Az igazat megvallva Stephanie szeretett egyedül lenni.
Először fordult elő, hogy reggel az ágyban kedvére
lustálkodhatott, amíg el nem szánta magát, hogy fölkel,
fölteszi a kávét és elolvassa a hajnali órákban bedobott
újságot. Igazi lusta-napokon még a délelőtti tévéműsort is
ágyból nézte.
Húszéves volt, de idősebbnek látszott. Kamaszkorában
álmai netovábbja volt, hogy olyan legyen, mint az apja
kisebbik húga, Helene, aki húsz éve, a férje halála után
kiment Amerikába.
Most ugyanaz a Helene volt támasza és reménysége egy
olyan világban, amely már nem olyan, mint amilyennek
ismerte. A véres, rövid romániai forradalomban a szülei
életüket vesztették, az otthona elpusztult. Stephanie
beköltözött a szomszédokhoz, akiknél még egy fő számára
nem volt hely.
Az évek során Helene néha-néha küldött neki egy kis
pénzt és ajándékot karácsonyra. Stephanie
kétségbeesésében írt neki, és segítséget kért.
Néhány hét elteltével már az Egyesült Államokba tartó
repülőgép fedélzetén ült.
Helene olyan kedves volt. Csak épp Stephanie
rettenetesen szeretett volna Manhattanben élni, munkát
szerezni valami szépségszalonban, és kozmetikusi
tanfolyamra járni esténként. Angolul már kiválóan beszélt,
pedig egy éve, amikor megérkezett, alig tudott valamicskét.
Már majdnem eljött a szülés ideje. Helene-nel
műteremlakást kerestek New Yorkban. Találtak is egyet a
Greenwich Village-ben, ami januárban felszabadul, és
Helene megígérte, hogy majd együtt megveszik mindazt,
amire szüksége van.
Ezt a házat meghirdették. Helene mindig azt mondta,
hogy a connecticuti állását és lakásást addig nem adja fel,
amíg a ház nincs eladva. Vajon mitől változtatta meg az
elhatározását ilyen egykettőre? – tűnődött Stephanie.
Világosbarna haját kifésülte a homlokából. Ismét
megéhezett, akár ehetne is. Majd fölmelegíti az ebédet, ha
Helene megérkezik.
Nyolc órakor éppen mosolyogva nézte az egyik
szappanopera ismétlését, amikor csengettek.
Stephanie megkönnyebbülten, bár csodálkozva
fellélegzett. Helene keze biztosan tele van csomagokkal, és
nem akar a kulcs után kutakodni. Még egy utolsó
pillantást vetett a képernyőre. Majdnem vége volt a
műsornak. Ha ennyit késett, igazán várhatott volna még
egy-két percet, gondolta Stephanie, amint az ajtóhoz
indult.
Árcáról lehervadt a vidám üdvözlő mosoly, amint
megpillantotta a fiús arcú rendőrtisztet. Hitetlenkedve
hallgatta, hogy Helene Petrovicot agyonlőtték
Connecticutban.
Mielőtt még átengedte magát a megdöbbenésnek és
bánatnak, agyán átcikázott a gondolat: velem mi lesz?
Helene épp a múlt héten hozta szóba, hogy meg akarja
változtatni a végrendeletét, amelyben mindenét a
Manning-klinika kutatói alapítványára hagyta. Most már
késő.

21

Kedden este nyolc órára alig volt már forgalom a

garázsban. Bernie, aki gyakran túlórázott, már tizenkét
órát lehúzott, ideje volt hazamennie.
Szeretett túlórázni. Jól fizették, és a borravaló is
magasabb volt. A hosszú évek során ezekből a
borravalókból vette az elektronikus berendezéseit.
Aznap este, amikor bement az irodába blokkolni,
aggódott. Nem látta, hogy aznap odabenn volt a
nagyfőnök, amikor ebédidőben beült Tom Weicker
kocsijába, hogy átnézze a kesztyűtartót, hátha talál benne
valami érdekességet. Aztán amikor felnézett, a nagyfőnök
nézett be rá a kocsiablakon. A főnök továbbment, egy szót
se szólt. Annál rosszabb. Ha ráordít, az legalább tiszta sor.
Bernie beütötte az időt. Az esti ügyeletes az irodában
ült, és odaintette. Az arca cseppet sem volt barátságos. –
Bernie, szedheted a sátorfádat. – A kezében boríték. –
Benne van a fizetésed és minden egyéb járandóságod:
betegállomány és két hét felmondási idő.
– De… – Bernie ajkára fagyott a szó, amint az ügyeletes
felemelte a kezét.
– Ide hallgass, Bernie, tudod te is, hogy több panasz
érkezett kocsikból eltűnt pénz és személyes tárgyak miatt.
– Én soha semmit el nem vettem.
– Bernie, semmi keresnivalód nem volt Tom Weicker
kesztyűtartójában. Ki vagy rúgva.
 Mikor Bernie zaklatottan, idegesen hazaért, megtalálta
a mikrohullámú sütőbe bekészített mirelit sajtos
makarónit. – Rémes napom volt – panaszkodott az anyja,
amint levette a csomagolópapírt az ételről. – Az utcabeli
kölykök itt ordibáltak egész nap a ház előtt. Kiszóltam,
hogy fogják már be a szájukat, mire azt mondták, hogy
vén szipirtyó vagyok. Tudod, mit csináltam? – Válaszra se
várt. – Kihívtam a rendőrséget, és panaszt tettem. Aztán az
egyik bejött, és gorombáskodott velem.
Bernie megragadta a karját. – Ide behoztad a zsarukat,
mama? Lementek a pincébe?
– Már miért mentek volna le?
– Mama, nekem ide zsaru soha többé be ne tegye a
lábát!
– Bernie, évek óta magam se jártam odalenn. Remélem
tisztaságot tartasz, ugye? Nehogy nekem felszivárogjon a
por. Nem bírja az orrom.
– Tisztaság van lenn, mama.
– Azért mondom. Mert te nem vagy valami rendes.
Ahogy az apád se volt.
Azzal bevágta a mikrohullámú ajtaját. – Megszorítottad
a karomat. Túl erősen. Ne csináld többé.
– Nem fogom, mama. Bocsáss meg.

Másnap reggel Bernie a szokott időben elindult dolgozni.

Nem akarta megmondani az anyjának, hogy elbocsátották.
Most azonban a néhány saroknyira lévő autómosó felé
vette az útját. Gyönyörűen lemosatta a nyolcéves Chevyjét.
Kiporszívóztatta, a csomagtartót is kitisztíttatta, a
műszerfalat kifényeztette, lemosatta, políroztatta. Mikor
visszakapta, továbbra is ütött-kopott volt, de ápolt
külsejű, eredeti sötétzöld színe felismerhető.
 Ő maga csak akkor mosta le a kocsiját, amikor az
anyja évente néhány alkalommal bejelentette, hogy jövő
vasárnap templomba készül. Az persze egészen más volna,
ha Meghant vihetné sétakocsikázni. Akkorra igazándiból
kifényesíttetné.
Bernie tudta, mit fog csinálni. Egész éjjel ezen
gondolkozott. Talán megvan az oka, hogy miért vesztette el
az állását a garázsban. Lehet, hogy mindez része egy
nagyobb tervnek. Már hetek óta kevesellte, hogy csak
abban a néhány percben látja Meghant, amíg a lány leadja
a Mustangját vagy a tévétársaság kocsiját.
A közelében akart lenni, felvételeket készíteni róla,
amit aztán lejátszhat éjszakánként a videóján.
Ma vesz magának egy videokamerát a Negyvenhetedik
utcában.
De pénzt kell szereznie. Nála jobban senki nem vezet,
úgyhogy kereshet feketefuvarral. És akkor megvan a
mozgási lehetősége. Mehet szabadon Connecticutba, ahol
Meghan Collins él, amikor nincs New Yorkban.
De vigyáznia kell, hogy észre ne vegyék.
Ezt nevezik „rögeszmének”, Bernie, mondta neki a
pszichiáter Riker’s Islanden, amikor arról faggatta, hogy
mi baja. Azt hiszem, sikerült segítenünk, de ha ez az érzés
újrakezdődik, keressen fel feltétlenül. Akkor lehetséges,
hogy gyógyszerezésre lesz szüksége.
Bernie tudta, hogy neki nincs szüksége segítségre. Neki
csak arra van szüksége, hogy Meghan Collins közelében
lehessen.
 22

Helene Petrovic teteme kedden egész nap abban a

hálószobában hevert, ahol megölték. A szomszédokkal
soha nem volt különösebben jóban, attól a néhánytól,
akivel egyáltalán köszönő viszonyban volt, már
elbúcsúzott, a kocsija pedig a bérelt lakás parkolójában
állt.
A lakás tulajdonosa késő délután beugrott, ő találta
meg a halott nőt az ágy lábánál.
A connecticuti New Milfordban élő embriológus halálát
csak futólag említették meg a New York-i tévéhíradókban.
Nem volt nagy szenzáció. Betörésnek, nyilvánvaló
erőszaknak nyoma sem látszott. Az áldozat pénztárcája,
benne kétszáz dollárral, ott volt a szobában, tehát rablásra
se lehetett gyanakodni.
Egy szomszéd a szemközti házból önként jelentkezett
tanúnak, és elmondta, hogy Helene Petrovichoz csak
egyetlen látogató járt, egy férfi, aki mindig késő éjszaka
érkezett. Alaposan szemügyre venni soha nem állt
módjában, de azt tudja, hogy magas ember volt.
Feltételezte, hogy az udvarlója, mert a kocsijával mindig
odaállt a Petrovic-garázs elé. És bizonyára még az éjszaka
során elment, mert reggel sohasem látta távozni. Milyen
gyakran látta a férfit? Talán ötször-hatszor. A kocsija? Új,
sötét színű szedán.

Miután a nagyanyja gyászjelentését megtalálta, Meg

felhívta a kórházat, ahol közölték, hogy az anyja alszik és
az állapota kielégítő. Holtfáradt lévén, a gyógyszeres
fiókban kotorászott valami altatóért, majd lefeküdt, és
aludt egyhuzamban, amíg a vekker fél hétkor meg nem
szólalt.
Azon nyomban felhívta a kórházat, ahol megtudta,
hogy az anyja jól aludt és az életfunkciói szabályosan
működnek.
Meghan kávézás közben a Times-t olvasta és a
connecticuti részben döbbenten értesült dr. Helene
Petrovic haláláról. Ott volt a nő fényképe is. A tekintete
szomorú, s ugyanakkor titokzatos. Beszéltem vele a
Manningben, gondolta Meghan. Ő volt a fagyasztott
embriók laboratóriumának vezetője. Ki ölte meg ezt a
csendes, intelligens asszonyt? Meghan eltűnődött. Újabb
részlet döbbentette meg. Az újság állítása szerint Petrovic
felmondott, és másnap reggel elköltözni készült
Connecticut államból. Vajon az elhatározásának lehet
valami köze ahhoz, hogy dr. Manning kerek perec
visszautasította a közreműködését a televízióműsorban?
Túl korai fölhívni Tom Weickert, de talán még nincs túl
késő ahhoz, hogy elkapja a munkába induló Macet.
Meghan tudta, hogy újból szembe kell néznie valamivel, s
ez esetben akár most rögtön szembenézhet vele.
Mac sietősen üdvözölte.
– Bocsáss meg, Mac. Tudom, hogy a lehető legrosszabb
időpontban zavarlak, de beszélnem kell veled.
– Szia, Meg. Persze, hogyne… Várj egy kicsit!
Bizonyára kezével takarta el a kagylót. Meg tompán
hallotta a hangját: – Kyle, a házi feladatodat az
ebédlőasztalon hagytad.
Majd amikor ismét beleszólt a telefonba,
magyarázkodni kezdett. – Ez így megy minden reggel. Este
rászólok, hogy tegye be a táskájába a füzetét. Nem teszi.
Reggel meg ordít, hogy elveszett.
 – És miért nem teszed be te este a táskájába?
– Mert abból nem tanul. – A hangja megváltozott. –
Meg, anyád hogy van?
– Jól. Tényleg azt hiszem, hogy rendbe fog jönni. Hál’
istennek nagyon erős.
– Akárcsak te.
– Én nem vagyok olyan erős.
– Szerintem nagyon is erős, például amikor egy szóval
sem említed a meggyilkolt nőt. De erről majd máskor.
– Mac, be tudnál ugrani három percre munkába
menet?
– Hogyne. Mihelyt a prücsköt föltettem az iskolabuszra.
Meghan tudta, hogy alig húsz perce van arra, hogy
megfürödjön és felöltözzön. Épp fésülködött, amikor Mac
csöngetett. – Igyál meg velem egy kis kávét – javasolta. –
Nem könnyű, amire kérni akarlak.
Lehetséges, hogy alig huszonnégy órája ültek
egymással szemközt ennél az asztalnál? – tűnődött Meg.
Sokkal régebbnek tűnt. De hát a tegnapi napot szinte
sokkos állapotban töltötte. Ma, hogy már tudja, majdnem
biztosan rendbe jön az anyja, képes volt szembenézni
bármivel, akár a meztelen igazsággal is.
– Mac – kezdte –, te DNS-specialista vagy.
– Igen.
– Az a nő, akit csütörtökön este leszúrtak, aki énrám
annyira hasonlít…
– Igen.
– Ha a DNS-tesztjét összehasonlítanánk az enyémmel,
meg lehetne állapítani, hogy van-e köztünk rokonság?
Mac a szemöldökét felvonva tanulmányozta a kezében
tartott kávéscsészét. – Igen, ez a dolog lényege. A DNS-
teszttel megállapíthatjuk, hogy két vagy több embernek
közös-e az anyja. Nagyon bonyolult, szívesen megmutatom
a laboratóriumban, hogy hogyan működik.
Kilencvenkilenc százalékos biztonsággal meg tudjuk
állapítani, hogy két embernek közös apja van-e. Nem olyan
abszolút biztos, mint az anya-gyermek kapcsolatban, de
megbízhatóan kimutatja, hogy két ember testvére-e
egymásnak.
– El lehet végezni ezt a tesztet a halott nőn és
énrajtam?
– Igen.
– Meg sem lepődsz, hogy ilyesmire kérlek, Mac.
A férfi letette a csészét, és nyíltan a lány szemébe
nézett. – Meg, én már amúgy is elhatároztam, hogy ma
délután elmegyek és megnézem a hullaházban annak a
nőnek a tetemét. Ott is van egy DNS-laboratórium. Utána
akartam járni, hogy tettek-e el mintát a véréből, mielőtt
elhantolják.
Meg az ajkába harapott. – Akkor te is arra gyanakszol,
amire én. – Pislogva igyekezett elhessegetni a halott lány
arcának élénk emlékét. – Ma délelőtt Philliphez kell
mennem, aztán beugrom anyához a kórházba – folytatta. –
Találkozzunk a boncteremnél. Neked mikor volna jó?
Két órában állapodtak meg. Miközben Mac kocsiba ült
és útnak eredt, arra gondolt, hogy neki semmikor se jó, ha
egy Meghan Collinsra hasonlító halott nő arcát kell
szemügyre vennie.
 23

Phillip Carter az irodába menet a hírekből értesült dr.

Helene Petrovic haláláról. Azon nyomban elhatározta, hogy
ráállítja Victor Orsinit, nézzen utána a Manning-klinikán
az asszony halála következtében megüresedett állásnak.
Végtére is az asszonyt a Collins és Carter cég közvetítette
ki a klinikának. Ezek jól fizető állások, és újabb komoly
összegre lehet számítani, ha a Collins és Carter új
jelentkezőt talál.
Háromnegyed kilenckor ért az iroda elé, és nyomban
meglátta a bejárat előtti parkolóban Meghan kocsiját. A
lány minden bizonnyal rá várt, mert mihelyt Carter
odaállt, kiszállt a kocsijából.
– Meg, micsoda kellemes meglepetés. – Átölelte a lányt.
– De az ég áldjon meg, hiszen van kulcsod. Miért nem
mentél be?
– Egy perce, hogy ideértem – mosolygott Meg. Amellett,
tette hozzá magában, úgy éreztem volna magam, mint egy
betolakodó.
– Catherine jobban van, ugye? – kérdezte a férfi.
– Egyre jobban.
– Hála istennek – mondta a férfi őszintén.
A kis váró kellemes látványt nyújtott az élénk
bútorhuzattal bevont kerevettel és székekkel, a kerek
dohányzóasztallal és a lambériás falakkal. Meghant ezúttal
is elfogta a szomorúság, ahogy keresztülsietett a
helyiségen. Ezúttal Phillip irodájába mentek. A férfi
mintha megérezte volna, hogy Meghan nem akar az apja
irodájába menni.
Lesegítette a lányról a kabátot. – Kávét?
 – Köszönöm, nem kérek. Már ittam ma reggel három
csészével.
A férfi az íróasztal mögé telepedett. – Én viszont
igyekszem kevesebbet inni, úgyhogy ráérek később. Meg,
úgy látom, valami probléma van.
– Valóban. – Meghan megnyalta a száját. – Phillip,
kezdem azt hinni, hogy egyáltalán nem is ismertem az
apámat.
– Milyen értelemben?
Meg beszámolt neki a levelekről meg a gyászjelentésről,
amit a lezárt fiókban talált, és közben látta, hogy Phillip
arckifejezése együttérzőből hitetlenkedőbe megy át.
– Meg, nem is tudom, mit mondjak – szólt, amikor a
lány a mondókája végére ért. – Évek óta ismertem az
apádat. És mindig úgy tudtam, hogy az anyja
gyerekkorában meghalt, hogy az apja újranősült, és hogy
vacak gyerekkora volt az apjával és a mostohaanyjával.
Mikor az apám a halálán volt, az édesapád mondott
valamit, amit örökre megjegyeztem. Azt mondta:
„Irigyellek, amiért van szülőd, akit meggyászolhatsz.”
– Ezek szerint te sem tudtad?
– Nem, természetesen nem.
– Csak azt nem értem, hogy mi oka lehetett a
hazudozásra – mondta Meg emelkedő hangon. Kezét
összecsapta, az ajkát harapdálta. – Úgy értem, miért nem
mondta el anyámnak az igazságot? Mi jó származhatott
abból, hogy becsapta?
– Gondolj csak bele, Meg. Ed megismerkedett
anyáddal, beszámolt neki a családi hátteréről, ugyanúgy,
ahogyan mindenki másnak. Aztán amikor érdeklődni
kezdtek egymás iránt, már kínos lett volna bevallani, hogy
hazudott neki. És el tudod képzelni, hogyan reagált volna
a nagyapád, ha megtudja, hogy apád bármilyen oknál
fogva elhanyagolja a tulajdon édesanyját?
– Igen, ez érthető. De a nagypapa már olyan rég
meghalt. Miért nem lehetett akkor…? – A lány hangja
elakadt.
– Meg, ha az ember arra rendezkedik be, hogy együtt
éljen egy hazugsággal, napról napra nehezebb egyenesbe
hozni a dolgokat.
Meghan hangokat hallott a kinti irodahelyiségből.
Felállt. – Ugye, ez a dolog kettőnk közt marad?
– Természetesen.
A férfi is felállt. – Mit szándékozol tenni?
– Mihelyt anyám olyan állapotban lesz, hogy itt
hagyhatom, elmegyek erre a Chestnut Hill-i címre, ami a
gyászjelentés borítékján volt. Talán ott megtudok valami
közelebbit.
– És hogy áll a Manning-klinikáról készülő
különkiadás?
– Sehogy. Hárítanak. Kénytelen leszek keríteni egy
másik helyet, ahol mesterséges megtermékenyítéssel
foglalkoznak. Várj csak. Te meg a papa, ugye elhelyeztetek
ott valakit?
– Az az apád ügye volt. Ami azt illeti, épp azt a szegény
asszonyt közvetítette ki, akit tegnap agyonlőttek.
– Dr. Petrovicot? Találkoztam vele a múlt héten.
A telefon felcsörgött. Phillip Carter fölvette. – Kicsoda?
Na jó, kapcsolja. Egy riporter a New York Posttól –
magyarázta Meghannek. – Csak a jóisten tudja, mit
akarhat.
Phillip Carter tekintete Meghan szeme láttára borult el.
– Ez teljességgel lehetetlen. – A hangjából kihallatszott,
milyen mérges. – Én… én nem nyilatkozom, amíg
személyesen nem beszéltem dr. Iovinóval a New York
Kórházban.
Letette a hallgatót, és Meghanhez fordult. – Meg, ez a
riporter utánajárt Helene Petrovicnak. Hírét se hallották a
New York Kórházban. A referenciái mind hamisak voltak,
és minket tartanak felelősnek azért, hogy azt az állást
megkapta a Manning laboratóriumában.
– De hát nem ellenőrizték a referenciáját, mielőtt
kiközvetítették a klinikának?
De még végig se mondta, már tudta a választ,
leolvashatta Phillip arcáról. Az apja kezelte Helene Petrovic
kartotékjait. Az ő dolga lett volna meggyőződni, hogy
valósak-e az életrajzában megadott adatok.

24

Hiába a Manning-klinika egész személyzetének legnagyobb

igyekezete, a kórházra rátelepedett feszült légkört nem
lehetett feloldani. Több új beteg rossz előérzettel figyelte,
hogy a CBS televízió feliratú közvetítőkocsi begördül a
kórház parkolójába, kiszáll belőle egy riporter és egy
operatőr, és sietve a bejárat felé indul.
Marge Walters a helyzet magaslatán állt, s
határozottan bánt a riporterrel. – Dr. Manning
mindennemű nyilatkozatot visszautasít, amíg a vizsgálat
be nem fejeződik – mondta. De az operatőrt, aki máris
munkához látott s videózni kezdett a helyiségben, képtelen
volt feltartóztatni.
Több ott várakozó beteg felállt. Marge odarohant
hozzájuk.
 – Elnézést, csak valami félreértésről van szó –
nyugtatta őket, s közben rádöbbent, hogy őt is felveszik.
Egy arcát eltakaró asszony majd szétrobbant a
méregtől. – Ez felháborító! Épp elég próbatétel, hogy az
ember egy ilyen beavatkozásra kénytelen elszánni magát,
hogy gyereke lehessen, és akkor még a tizenegy órás
hírekbe is bekerül. – Azzal kirohant a helyiségből.
– Mrs. Walters, én is megyek. Legyen szíves, törölje az
előjegyzésemet – közölte egy másik.
– Megértem – erőltetett magára Marge együttérző
mosolyt. – Mikorra kér új időpontot?
– Meg kell néznem az előjegyzési naptáramban. Majd
jelentkezem.
Marge figyelte a távozó asszonyokat. Nem, nem fog
jelentkezni, gondolta. Ijedten észlelte, hogy Mrs. Kaplan,
aki már második vizitre vár, odamegy a riporterhez.
– Mi folyik itt? – érdeklődött.
– Az folyik, hogy kiderült, hogy valaki, aki hat évig
vezette a Manning-klinika laboratóriumát, nem
rendelkezett orvosi diplomával. Állítólag kizárólag
kozmetikusi végzettsége volt.
– Te jó ég! A nővérem itt csinálta végig két évvel ezelőtt
a mesterséges megtermékenyítést. Elképzelhető, hogy nem
a saját embrióját ültették vissza a méhébe? – kérdezte
Mrs. Kaplan a kezét tördelve.
Jézusom, végünk van, gondolta Marge. Nekünk
befellegzett. Ő is megdöbbenéssel értesült a reggeli
hírekben dr. Petrovic haláláról. Csak amikor egy órája
beért a munkahelyére, akkor hallotta a pletykákból, hogy
valami hézag van Petrovic diplomája körül. De csak a
riporter közlése után és Mrs. Kaplan rémülete láttán
döbbent rá, hogy ennek az ügynek milyen messzemenő
következményei lehetnek.
Helene Petrovic felelt a befagyasztott embriókért. Több
tucat félmutatóujj hosszúságú kémcső, mindegyikben egy
potenciálisan életképes kis emberi lény. Ha csak egyet is
félrecímkéz, már rossz embriót ültetnek be egy asszony
méhébe, aki a gyermek vendég-, s nem biológiai anyja lesz
ezáltal.
Marge figyelte, hogy Mrs. Kaplan, nyomában a
riporterrel, kirohan a helyiségből. Kinézett az ablakon.
Újabb híradóskocsik gördültek be. Újabb riporterek
próbálták kérdőre fogni a váróteremből imént távozott
asszonyokat.
Látta, hogy a PCD 3-as csatornájának riportere kiszáll
a kocsijából. Meghan Collins. Így hívják. Ő akarta azt a
különkiadást csinálni dr. Manninggel, amit olyan
hirtelenében lefújtak…

Meghan nem volt benne biztos, hogy van-e itt

keresnivalója, különös tekintettel arra, hogy az apja neve
óhatatlanul fel fog merülni a Helene Petrovic ellen indított
vizsgálatok során. Amint kilépett Phillip Carter irodájából,
a keresője becsipogta, hogy Steve, az operatőr már úton
van és a Manning-klinika előtt várja. – Weicker zöld utat
adott – nyugtatták meg.
Megkereste Weickert már korábban, de a férfi akkor
még nem volt benn. Úgy érezte, meg kellene említenie,
hogy esetleg érdekellentét merülhet fel. E percben azonban
könnyebb volt simán tudomásul venni a kijelölt feladatot.
Nagy a valószínűsége, hogy a klinika ügyvédjei amúgy sem
járulnak hozzá, hogy dr. Manning interjút adjon.
 Meg nem is próbált csatlakozni a többi riporterhez,
akik a klinikáról menekülő pácienseket rohamozták meg
kérdéseikkel. Ehelyett megkereste Steve-et, és intett neki,
hogy kövesse az épület belsejébe. Halkan nyitott be az
ajtón. Mint remélte, Marge Walters ült a recepciós
asztalnál, és idegesen telefonált. – A mai bejelentkezéseket
mind le kell mondanunk – makacskodott. – És jó lesz, ha
megmondja a többieknek odabenn, hogy fogalmazzanak
meg egy nyilatkozatot. Különben a nézők mást se fognak
látni, mint a klinikáról menekülő betegeket.
Amikor az ajtó becsukódott Steve mögött, Marge
felnézett.
– Abba kell hagynom – mondta sietve, és levágta a
telefont.
Meghan nem szólt, amíg a Walters íróasztalával
szemközti székben kényelmesen el nem helyezkedett. A
helyzet tapintatot és körültekintést kívánt. Azt már
megtanulta, hogy egy védekezésben lévő riportalanyt nem
szabad kérdésekkel lerohanni. – Látom, meglehetősen
nehéz délelőttje van, Mrs. Walters – kezdte
megnyugtatóan.
Figyelte, ahogy a recepciós végighúzza a kezét a
homlokán.
– Meghiszem azt.
A nő óvatosan beszélt, de Meghan megérezte
viselkedésében ugyanazt a kettősséget, amit már előző nap
is. Tudatában volt, hogy itt és most diszkrécióra van
szükség, ugyanakkor majd meghalt, hogy megoszthassa
valakivel a szenzációt. Marge Walters született
pletykafészek volt.
 – Megismerkedtem dr. Petroviccsal az ünnepségen –
mondta Meghan. – Nekem nagyon kedves teremtésnek
tűnt.
– Az is volt – helyeselt Walters. – Nehéz elhinni, hogy
nem volt meg a képesítése arra a munkakörre, amit
betöltött. De talán Romániában szerezte meg az orvosi
gyakorlatot. Amennyire megváltozott az ottani rendszer,
fogadni mernék, hogy még majd kiderül, hogy rendben volt
minden papírja. Nem értem, miért állítja a New York
Kórház, hogy ott nem szerzett gyakorlatot. Biztosan ez is
csak félreértés. De mire kiderül, lehet, hogy késő. Ez a
hírverés tönkreteszi a renoménkat.
– Könnyen lehet – helyeselt Meghan. – Maga szerint
lehetett valami köze Petrovic felmondásának dr. Manning
elhatározásához, hogy lemondta a tegnapi interjút?
Walters a kamerára nézett, amit Steve tartott a
kezében.
Meghan sietve hozzátette: – Ha tudna nekem mondani
olyasmit, amivel sikerül helyrebillenteni a sok rossz hírt,
én szívesen beveszem az anyagba.
Marge Walters elszánta magát. Megbízott Meghan
Collins-ban. – Akkor hadd mondom el magának, hogy
Helene Petrovic olyan keményen dolgozott és olyan
komolyan vette a munkáját, hogy én még ilyennel
életemben nem találkoztam. Senki nem volt nála
boldogabb, amikor egy embriót sikerült visszaültetni az
anyja méhébe. Imádott a laboratóriumában található
minden egyes embriót, és állandóan ellenőriztette a
generátort, hogy áramkimaradás esetén működőképes-e,
és biztosítja-e a megfelelő hőmérsékletet.
Walters tekintete elhomályosult. – Emlékszem, dr.
Manning mesélte tavaly egy értekezleten, hogy rohant be a
klinikára egy rémes hóviharban decemberben, amikor
áramszünet volt mindenütt, csak hogy meggyőződjön róla,
működik-e a generátor. És mit gondol, ki volt az, aki egy
perccel őutána odaért? Helene Petrovic. Pedig hóban és
jeges úton rettenetesen gyűlölt vezetni. Eszelősen rettegett,
mégis idejött abban a viharban. Ennyire elkötelezett híve
volt a munkájának.
– Pontosan azt mondja, amit én is éreztem, amikor az
interjú során beszélgettem vele – jegyezte meg Meghan. –
Éreztem, hogy rendkívül megbízható teremtés.
Megítélhettem abból is, ahogy a gyerekekkel bánt a
vasárnapi fényképezkedésnél.
– Azon én nem voltam ott. Aznap egy családi esküvőre
voltam hivatalos. Most már kikapcsoltatná a kamerát?
– Természetesen. – Meghan intett Steve-nek.
Walters a fejét rázta. – Itt akartam lenni mindenáron.
De DodiE, az unokahúgom végül hozzáment a fiújához.
Mindössze nyolc éve éltek együtt. Csak hallotta volna a
nénikémet. Úgy viselkedett, mintha a zárdából frissen
kikerült, tizenkilenc éves lányka volna a menyasszony.
Bármibe lefogadnám, hogy az esküvő előtti este elmondta
Dodie-nak, hogyan születik a gyerek.
Walters elfintorodott, mert rájött, hogy az iménti
megjegyzés ezen a klinikán abszurdabbnak hat a
kelleténél. – Mármint hogy a legtöbb gyerek hogy születik –
tette hozzá.
– Van rá remény, hogy beszélhessek dr. Manninggel? –
Meghan tudta, hogy ha van remény, akkor csak ebben a
nőben reménykedhet.
Walters a fejét rázta. – Köztünk maradjon, de most is
egy helyettes államügyész ül nála két nyomozó
társaságában.
 Ez nem volt meglepő. Minden bizonnyal azt firtatják,
miért távozott Helene Petrovic olyan hirtelen a klinikáról,
és kérdéseket tesznek fel a magánéletére vonatkozólag. –
Voltak Helene-nek közelebbi barátai a kollégái között?
– Nem. Nem igazán. Nagyon kedves volt, de eléggé
távolságtartó... érti, mire gondolok. Gondoltam, ez talán
azért van, mert román. Bár, ha jobban belegondolok, a két
Gábor is odavalósi, és annyi közeli jó barátjuk van, mint
égen a csillag, kivált a Zsazsának,
– Abban egészen biztos vagyok, hogy a két Gábor
magyar és nem román. Tehát Helene Petrovicnak nem
voltak közeli barátai, sem egy közeli kapcsolata, amiről
magának tudomása volna?
– Dr. Williams állt hozzá a legközelebb. Ő volt dr.
Manning asszisztense, és én feltételeztem, hogy lehetett
valami közte és Helene között. Láttam őket egyszer együtt
vacsorázni, amikor a férjemmel elmentünk egy eldugott
kis helyre. Nem látszottak nagyon boldognak, amikor
odamentem az asztalukhoz, hogy köszöntsem őket. De hát
ez egyszer volt, hat évvel ezelőtt, közvetlenül azután, hogy
megkezdtük itt a munkánkat. Megvallom, attól fogva
figyeltem őket, de sohasem viselkedtek úgy, mint akiknek
közelebbi kapcsolatuk van egymással.
– Dr. Williams még itt dolgozik?
– Nem. Felajánlottak neki egy új intézetet, aminek ő
lehetett a vezetője, és ő elfogadta. A Franklin Központ,
Philadelphiában. Kitűnő hírnévnek örvendő hely. Köztünk
szólva, dr. Williams kiváló szakember. Ő hozta össze itt az
orvosi gárdát, és nagyszerű munkát végzett, nekem
elhiheti.
– Ezek szerint ő vette fel Petrovicot?
 – Gyakorlatilag igen, de a vezetőket mindig
fejvadászokon keresztül cserkészik be, akik már előzőleg
megszűrik őket. Akárhogy is, dr. Williams még vagy hat
hónapig itt dolgozott, miután Helen-t idevették, és higgye
el nekem, észrevette volna, ha Helene ismeretei
kívánnivalót hagynak maguk után.
– Szeretnék beszélni ezzel az emberrel, Mrs. Walters.
– Kérem, szólítson Marge-nak. Én volnék a
legboldogabb, ha beszélne vele. Őtőle megtudhatná,
milyen nagyszerű munkatárs volt Helene a
laboratóriumban.
Meghan hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Walters
felnézett. – Újabb kamerák! Meghan, mostantól fogva jobb,
ha hallgatok.
Meghan felállt. – Köszönöm a segítséget.
Miközben hazafelé vezetett, Meghan úgy határozott,
hogy nem adja meg dr. Williamsnek a lehetőséget, hogy
már telefonon elutasítsa. Elmegy a Franklin Központba,
Philadelphiába, és megpróbál személyesen beszélni vele.
Ha szerencséje van, rögzíthet egy beszélgetést, amit majd
használhat a mesterséges megtermékenyítéssel
kapcsolatos műsorban.
Vajon mit fog mondani Helene Petrovicról? Megvédi,
mint Marge Walters? Vagy fel lesz háborodva, hogy
Petrovic így becsapta, ahogy a többi kollégáját is?
És, tűnődött Meghan, vajon mi fog még kiderülni a
Philadelphiában felderítendő másik ügyben? A Chestnut
Hill-i házban, ahonnét értesítették az apját az anyja
haláláról.
 25

Victor Orsini és Phillip Carter soha nem ebédelt együtt.

OrsiNI tudta, hogy Carter Edwin emberének tartja. Amikor
majd hét esztendővel ezelőtt adódott ez a munkalehetőség
a Collins és Carternél, Orsini mellett volt egy másik jelölt
is. Orsinit Ed Collins választotta. Kapcsolata Carterrel
kezdettől fogva szívélyes volt, de sohasem baráti.
Aznap azonban, miután mindketten megrendelték a
sült nyelvhalat és házisalátát, Orsini kifejezésre juttatta
mély együttérzését Carter nyilvánvaló gondjai miatt.
Riporterek tűntek fel az irodában, és legalább egy tucat
telefonhívást kaptak különböző lapoktól. Mind az iránt
érdeklődtek, hogyan lehetséges, hogy a Collins és Carter
cég nem figyelt fel a Helene Petrovic életrajzában
feltüntetett szemenszedett hazugságokra.
– Az igazat mondtam nekik – mondta Phillip Carter,
miközben ujjaival idegesen dobolt az abroszon. – Ed
mindig alaposan utánanézett a jelentkezőknek, és ez az ő
ügye volt. Csak olaj a tűzre, hogy Ed eltűnt, és a rendőrség
nyíltan hangoztatja, hogy nem hiszi, hogy halálát lelte
volna a híd katasztrófája során.
– Jackie emlékszik valamire a Petrovic-ügyből? –
érdeklődött Orsini.
– Akkoriban állt nálunk munkába. A monogramja rajta
van a leveleken, de nem emlékszik. Miért is emlékezne? A
szokásos lelkendező ajánlólevél volt az életrajzhoz
csatolva. Miután dr. Manning megkapta, egyszer
találkozott Petroviccsal, azután fölvette.
– Mind közül az orvosi kutatás terén leleplezett csalók
a legveszélyesebbek.
 – Valóban – helyeselt Phillip. – Ha Helene Petrovic
bármi hibát elkövetett és a Manning-klinikát beperlik,
akkor nagy az esély, hogy a klinika viszont ellenünk fog
pert indítani.
– És meg is nyeri.
Carter szomorúan bólintott. – És bizony meg is nyeri. –
Hallgatott egy sort. – Victor, te inkább álltál Ed, mint az én
irányításom alatt. Amikor aznap este felhívott az
autótelefonon, azt mondta, hogy másnap reggel találkozni
akar veled. Mást nem mondott?
– Nem, mást nem. Miért?
– A francba, Victor! – csattant fel Phillip Carter. – Ne
játsszuk az eszünket! Ha Ed biztonságban átvergődött a
híd túloldalára, a beszélgetés alapján van róla valami
elképzelésed, hogy lehetett-e olyan lelkiállapotban, hogy
arra használja fel a baleset kínálta alkalmat, hogy
felszívódjon?
– Nézd, Phillip, azt mondta, hogy csak biztosra akarta
tudni, hogy másnap reggel benn leszek-e az irodában –
felelte Orsini feszülten. – Rossz volt a vonal. Csak ennyit
mondhatok.
– Bocsánat. Szünet nélkül keresek valamit, aminek van
valami értelme, amibe bele lehet kapaszkodni. – Carter
felsóhajtott. – Victor, már akartam veled beszélni. Meghan
szombaton elviszi az irodából Ed személyes holmiját.
Hétfőtől tiéd az a helyiség. Nem volt valami sikeres évünk,
de azért valamelyest felújíthatjuk.
– Azzal most ne törődj.
Sokkal több mondanivalójuk nem akadt.
Orsininak feltűnt, hogy Phillip Carter arra nem tett
célzást, hogy ha Ed Collins jogi helyzete valamelyest
tisztázódik, felajánlja a partneri viszonyt Orsininak. Tudta,
hogy soha nem is fogja felajánlani. Ami őt illeti, hetek
kérdése volt, hogy az az állás, amit a keleti parton tavaly
megpályázott és kis híján el is nyert, újból felszabadul.
Akit előtte felvettek, nem vált be. Ezúttal Orsininak
nagyobb fizetést ajánlottak, alelnökséget és tőzsdei
részesedést.
A legszívesebben már aznap felmondott volna.
Összecsomagol, és egyenesen odarepül. De a jelen
körülmények között ez lehetetlen. Meg kell találnia
valamit, aminek utána akar járni, és most, hogy
beköltözhet Ed régi irodájába, erre sokkal nagyobb lesz a
lehetőség.

26

Bernie megállt egy büfénél a 7-es műúton, közvetlenül

Danbury előtt. Odaült a pulthoz egy magas székre, és
deluxe hamburgert rendelt, szalmakrumplit és kávét.
Miközben evett-ivott, egyre elégedettebben szemlélte az
elmúlt mozgalmas órákat, amióta reggel eljött hazulról.
Miután a kocsit kisuvickolták, vett magának egy
sofőrsapkát és egy sötét zakót egy alsó-manhattani
használtruha-üzletben. Arra számított, hogy ez a szerelés
majd nagyobb bizalmat kelt iránta, mint a többi New York-
i fekete fuvarozó iránt. Aztán kiment a La Guardie
reptérre, leállt a csomagkiadó közelében, s a többi sofőrrel
együtt várta, hogy leintsék.
Azon nyomban szerencséje lett. Egy harminc körüli
alak jött le a lépcsőn, végignézte, milyen névjegyeket
tartanak a kezükben a sofőrök. Őrá nem várt senki.
Bernie olvasott a gondolataiban. Biztosan rendelt sofőrt
valami harmadosztályú cégtől, azok meg átverték. A
legtöbb sofőr, aki azoknak elszegődik, frissen érkezett New
Yorkba, és az első hat hónapot azzal tölti, hogy lépten-
nyomon elvész.
Bernie odament, felajánlotta, hogy beviszi a városba,
figyelmeztette, hogy nem luxusjárgánnyal, de tiszta,
rendes kocsival, és közölte, hogy nála jobb sofőrt az úr
keresve se találna. Húsz dollárért elviszi a nyugati
Negyvennyolcadik utcába, mondta. Harminc perc alatt ott
is voltak, és Bernie kapott tíz dollár borravalót. – Pokolian
jól vezet – közölte a férfi, miközben fizetett.
Bernie most mosolyogva emlékezett vissza a bókra,
miközben tömte magába a szalmakrumplit. Ha így dől a
pénz, akkor a felmondási időre járó összeggel és a
szabadságpénzzel elég sokáig kihúzza, és abban a hitben
tarthatja a mamát, hogy megvan még a régi állása. A
munkahelyére a mama sosem telefonált. Nem szeretett
telefonálni. Azt állította, megfájdul tőle a feje.
És most tessék, szabad madár, nem kell többé számot
adnia senkinek, mehet felderíteni, hol él Meghan Collins.
Megvette Newtown környékének utcai térképét, és
tanulmányozta.
Collinsék háza a Bayberry Roadon volt, és ő tudta,
hogyan kell odamenni.
Pontosan két órakor lassan elhúzott a fehér zsindelyes,
fekete zsalus ház előtt. Szeme összeszűkült, miközben
magába itta a részleteket. A nagy verandát. Milyen
kellemes. És elegáns. Eszébe jutottak Jackson Heights-
beli szomszédai, akik apró kertjük nagy részét felöntötték
betonnal, és most fellengzősen belső kertként emlegették a
göröngyös felületet.
 Bernie tanulmányozta a terepet. A köves kocsifelhajtó
bal sarkában hatalmas rododendron, a gyep közepén
szomorúfűz. A szomszéd telektől élénk örökzöldsövény
választotta el az ingatlant.
Bernie elégedetten lépett a gázpedálra. Ha netán bárki
figyelné, nem lesz olyan ostoba, hogy éppen itt forduljon
vissza. Bekanyarodott, majd hirtelen a fékbe taposott.
Majdnem elütött egy ostoba kutyát.
Egy srác vágtatott át a gyepen. Bernie az ablakon
keresztül hallotta, hogy ijedten szólongatja a kutyát. –
Jake! Jake!
A kutya a gyerekhez rohant, Bernie pedig magához
térve továbbhajtott. Az utca elég csendes volt, úgyhogy
még hallotta, hogy a gyerek utánakiált: – Köszönöm, uram!
Nagyon köszönöm!

Mac fél kettőkor ért a kórbonctani irodába a keleti

Harmincegyedik utcában. Meghan kettőre ígérkezett, de ő
telefonon bejelentkezett dr. Kenneth Lyonsnál, a
laboratórium igazgatójánál. Felkísérték az ötödik emeletre,
ahol dr. Lyons kis irodájában előadta, mitől tart.
Lyons a negyvenes évei végén járó karcsú férfi volt,
okos szemű, mindig mosolygós. – A nő esete eléggé
rejtélyes. Semmiképpen sem keltette azt a benyomást,
hogy csak úgy eltűnik, és aztán senki nem keresi.
Mindenképpen szándékunkban állt, hogy vérmintát
vegyünk tőle, mielőtt elhantoltatjuk a köztemetőben.
Semmi akadálya, hogy ugyanakkor vérmintát vegyünk
Miss Collinstól is, és megállapítsuk, hogy van-e rokonság.
– Meghan is ezt szeretné.
 Az orvos titkárnője egy íróasztalnál ült az ablak
közelében. Megszólalt a telefon, és ő felvette. – Miss Collins
odalenn várakozik.
Ahogy Mac kilépett a felvonóból, nem csupán a halott
megtekintése miatti természetes viszolygást olvashatta le
Meghan arcáról. Valami más is fokozta a szeméből,
összeszorított szája szegletéből áradó fájdalmat. Úgy
érezte, a belőle áradó szomorúságnak nincs köze az apja
eltűnése miatti fájdalomhoz.
De amikor Macet meglátta, gyorsan,
megkönnyebbülten elmosolyodott. Milyen csinos, gondolta
a férfi. Gesztenyebarna haja ziláltan vette körül az arcát –
erősen fújt a csípős délutáni szél. Fekete-fehér
tweedkosztümöt és fekete csizmát viselt. A cipzáras kabát
a csípőjéig, a szűk szoknya lábszárközépig ért. Arca
sápadtságát csak emelte fekete, magasnyakú pulóvere.
Mac bemutatta dr. Lyonsnak. – Odalenn alaposabban
szemügyre veheti az áldozatot, mint a boncteremben –
mondta Lyons.
A hullaház sterilen tiszta volt. A falon több sorban
rekeszek sorakoztak. Egy zárt ajtó mögül, melynek
hatalmas ablaka a folyosóra nézett, mormogás hallatszott.
Az ablak el volt függönyözve. Mac biztosra vette, hogy
boncolnak odabent.
Egy ügyelő végigvezette őket a folyosón, majdnem
egészen a legvégéig. Dr. Lyons biccentett neki, amikor a
férfi az egyik fiók fogója után nyúlt.
A rekesz hangtalanul kigördült. Mac lebámult a fiatal
nő mezítelen, hűtött testére. Egyetlen mély szúrás volt a
mellkasán. Vékony karja oldalt feküdt, az ujjai nyitva. Mac
végignézett a keskeny derekán, karcsú csípőjén, hosszú
lábán, magas rüsztjén. Végül tanulmányozni kezdte az
arcát.
Gesztenyebarna haja összekuszálódott a vállán, de Mac
ugyanolyannak látta, mint Meghan szélfútta haját. A szája
íve, barátságos görbülete ugyanaz. Szemére ereszkedő
sűrű szempillái, a sötét szemöldök, amely kiemelte magas
homlokát.
Macet mintha hirtelen gyomorszájon vágták volna.
Szédült, émelygett, elsötétült körülötte a világ. Meg is
lehetne, gondolta, ezt Megnek szánták…

27

Catherine Collins megérintette a keze ügyébe eső gombot,

és a kórházi ágy fejrésze hangtalanul emelkedni kezdett.
Félúton megállította. Amióta az ebédtálcát kivitték, vagy
egy órája aludni próbált, de hiába. Haragudott magára,
hogy az alvásba menekülne. Ideje visszatérni az életbe,
öreglány, mondta magának elszántan.
Bárcsak itt volna a számológépe és a fogadó
számlakönyve, gondolta. Ki kell számítani, meddig
csinálhatja még tovább, mielőtt rákényszerül, hogy eladja
a Drumdoe-t. A jelzálog, gondolta, a nyomorult jelzálog! A
papa soha nem fektetett volna bele ennyi pénzt. Felejtsd
el, és csak működtesd, ez volt a jelszava fiatal korában.
Hányszor hallotta Catherine?
De mihelyt megszerezte a fogadót és a házat, a lehető
legnagylelkűbb apa és férj lett belőle. Persze ha az ember
nem galoppírozta el magát a kívánságaival.
 Én pedig elgaloppíroztam magam, amikor a
berendezőnek szabad kezet adtam, gondolta Catherine. De
most már késő. Összerezzent. Eszébe jutott az
összeroncsolt kocsik borzalmas látványa a Tappan Zee
hídi szerencsétlenség után. Meghannel nagyítóval
tanulmányozták a fényképeket, szorongva, hogy mit
fognak találni, hogy felfedezik-e a sötétkék Cadillac
roncsait.
Catherine lerúgta a takarót, kiszállt az ágyból, és a
köntöse után nyúlt. Átvágott a szobán, bement a kicsiny
fürdőszobába, és vizet lötykölt az arcára, majd a tükörbe
pillantott és elfintorodott. Rakj fel egy kis harci festéket,
drágám, mondta magának.
Tíz perc múlva ismét az ágyban feküdt, és valamivel
jobban érezte magát. Rövid, szőke haját megfésülte,
arcfestékkel és rúzzsal eltüntette bőre sápadtságát, kék
selyem ágykabátja szalonképessé tette esetleges látogatók
számára. Tudta, hogy Meghan New Yorkban van délután,
de bármikor betoppanhat valaki.
Be is toppant. Phillip Carter kopogtatott a félig nyitott
ajtón. – Catherine, bejöhetek?
– De még mennyire.
A férfi lehajolt, és arcon csókolta. – Sokkal jobban
nézel ki.
– Jobban is érzem magam. Mi több, szeretnék kikerülni
innen, de azt akarják, hogy néhány napig még maradjak.
– Jó ötlet. – A férfi odahúzott egy kényelmes széket az
ágy mellé, és letelepedett.
Sárgásbarna zakót, sötétbarna nadrágot és barna-bézs
mintájú nyakkendőt visel, figyelte meg Catherine. Az
erőteljes, férfias jelenség csak felébresztette vágyát asférje
után.
 Edwin rendkívül jóképű férfi volt. Harmincegy
esztendeje, hogy megismerkedtek, a Harvard-Yale
rögbimeccs utáni összejövetelen. Catherine az egyik Yale-
beli játékossal ment oda. A táncparketten figyelt fel Edre.
A sötét hajára, mélykék szemére, magas, karcsú alakjára.
A következő fordulóban Edwin fölkérte, és másnap már
egy tucat rózsával a kezében állított be a tanyaházba. –
Szeretnék udvarolni – közölte ünnepélyesen.
Catherine most megpróbálta elpislogni feltörő könnyeit.
– Catherine? – Phillip megfogta a kezét.
– Semmi baj – mondta az asszony, és elhúzta a magáét.
– Néhány perc múlva nem ezt fogod mondani. Bárcsak
sikerült volna beszélnem Meggel, mielőtt idejöttem.
– Be kellett mennie a városba. Mi a baj, Phillip?
– Catherine, talán hallottál arról az asszonyról, akit
New Milfordban meggyilkoltak.
– Az orvosnő. Igen. Milyen rémes.
– Ezek szerint arról nem tudsz, hogy nem, volt orvos,
hogy az ajánlásai hamisak voltak, és hogy a mi cégünk
ajánlotta be a Manning-klinikára.
Catherine hirtelen felült. – Micsoda?
Egy nővér jött be sietve. – Mrs. Collins, két nyomozó
van itt a New Milford-i rendőrségtől, és beszélni akarnak
magával. Már jön a doktor úr. Itt akar lenni, de engem
előreküldött, hogy figyelmeztessem, hogy perceken belül itt
lesznek.
Catherine várt, amíg elhaltak a távolodó léptek, majd
megkérdezte: – Phillip, te tudod, hogy ezek az emberek
miért jönnek?
– Igen, tudom. Egy órája még az irodámban voltak.
– Miért? Fölösleges az orvosra várni. Nem fogok megint
elájulni. Nézd, tudnom kell, hogy mire kell számítanom.
 – Catherine, a nő, akit tegnap éjjel meggyilkoltak New–
Milfordban, Ed kliense volt. Ednek tudnia kellett, hogy a
bizonyítványai hamisak. – Phillip Carter elfordult, mint aki
nem akarja látni a fájdalmat, amit kénytelen volt okozni. –
Tudod, hogy a rendőrség nem hiszi el, hogy Ed a
balesetben életét vesztette. Egy szomszéd, aki a Helene
Petroviccsal szemközti házban lakik, azt állította, hogy a
nőt egy magas férfi látogatta rendszeresen, aki egy sötét
szedánnal érkezett.
– A férfi zord arccal elhallgatott. – Két hete is látta.
Catherine, amikor a minap Meg kihívta a mentőket, egy
rendőrkocsi is jött velük. Amikor magadhoz tértél, azt
mondtad a rendőröknek, hogy a férjed telefonált.
Catherine nyelni próbált, de nem ment. Az ajka, a
torka kiszáradt. Az a képtelen gondolata támadt, hogy
ilyen lehet, amikor valakit a szomjhalál környékez. – Nem
így mondtam. Úgy értettem, hogy Meget felhívta valaki, aki
azt állította, hogy az apja.
Kopogtak. Mihelyt az orvos belépett, beszélni kezdett. –
Catherine, ezt a dolgot nagyon sajnálom. A
főügyészhelyettes ragaszkodik hozzá, hogy a New Milford-i
gyilkossággal kapcsolatban nyomozó beosztottjai
feltegyenek magának néhány kérdést, és nyugodt
lelkiismerettel nem mondhattam nekik, hogy maga nincs
olyan állapotban, hogy a kérdéseikre válaszoljon.
– Tudok válaszolni a kérdéseikre – mondta Catherine
halkan. Phillipre nézett. – Itt maradsz?
– Természetesen. – A férfi felállt, ahogy a nővér
nyomában belépett a két nyomozó.
Catherine először meglepődött, hogy az egyikük nő, egy
fiatal lány, úgy Meghannel egyidős. A másik harmincas
évei végén járó férfi. A férfi szólalt meg először, elnézést
kért, amiért zavarni kényszerülnek, megígérte, hogy csak
néhány percét rabolják el, bemutatkozott, és a társát is
bemutatta. – Ez itt Arlene Weiss a különleges nyomozó
osztagtól. Az én nevem Bob Marron. – Azonnal a lényegre
tért. – Mrs. Collins, magát azért hozták ide sokkos
állapotban, mert a lánya telefonhívást kapott éjnek
évadján valakitől, aki azt állította, hogy a maga férje?
– Nem a férjem volt. A hangját minden körülmények
között felismerném.
– Mrs. Collins, elnézést, de kötelességem feltenni a
kérdést, hogy maga még mindig meg van-e győződve arról,
hogy a férje januárban meghalt?
– Teljes mértékben meg vagyok róla győződve, hogy
meghalt – jelentette ki Catherine határozottan.
– Virágot a virágnak, Mrs. Collins – ciripelt egy hang, s
az ajtó felpattant. Egy önkéntes volt, rózsaszín
egyenruhában, azok közül való, akik virágot vittek a
szobákba, körbetolták a könyveskocsit és segédkeztek az
idősek etetésében.
– Ne most! – csattant fel az orvos.
– Semmi baj. Csak tegye oda az asztalra. – Catherine
rájött, hogy örül, amiért félbeszakították. Szüksége volt
egy pillanatra, hogy összeszedje magát. Hogy további időt
nyerjen, kinyúlt a névjegykártyáért, amit az önkéntes a
virág mellé helyezett.
Odapillantott, majd megdermedt, szemébe kiült a
rémület. Miközben mindenki rábámult, reszkető ujjaival
feltartotta a kártyát, és próbálta visszanyerni a nyugalmát.
– Nem is tudtam, hogy a halottak is küldenek virágot –
suttogta.
 Majd fennhangon felolvasta: – „Drágám. Bízzál
bennem, ígérem, hogy minden rendbe jön.” – Catherine az
ajkát harapdálta. – Az aláírás: „Szerető férjed, Edwin.”
 Második rész
28

Szerda délután a connecticuti nyomozók megjelentek a

New Jersey-beli Lawrenceville-ben, hogy nagynénje
meggyilkolásával kapcsolatban kihallgassák Stephanie
Petrovicot.
Stephanie igyekezett nem foglalkozni a hasában
nyugtalanul rúgkapáló kicsivel, csak összekulcsolta kezét
a hasán, hogy ne reszkessen. Miután a Ceaucescu-
rezsimben nőtt fel Romániában, megtanulta, hogy a
rendőrségtől félni kell. A nagynénje nappalijában üldögélő
férfiak nagyon kedvesek voltak, és egyenruhát sem
viseltek, Stephanie mégsem bízott bennük. Azok, akik
hittek a rendőrségnek, gyakran börtönbe vagy még
rosszabb helyekre kerültek.
Ott volt Charles Potters is, a nagynénje ügyvédje, aki
viszont egy szülőfalujabeli tisztviselőre emlékeztette. Ő is
nagyon kedves volt, de Stephanie érezte, hogy a
kedvessége teljességgel személytelen. Már közölte is a
lánnyal, hogy az a dolga, hogy végrehajtsa Helene
végrendeletét, amiben a Manning-klinikára hagyja a teljes
vagyonát.
– Meg akarta változtatni a végrendeletet – mondta neki
Stephanie. – Engem is bele akart venni, hogy a
segítségével elvégezhessem a kozmetikai tanfolyamot és
lakáshoz jussak. Megígérte, hogy pénzt hagy rám. Azt
mondta, úgy szeret, mintha a lánya volnék.
– Megértem. De mivel nem változtatta meg a
végrendeletét, én csak annyit mondhatok, hogy élhet itt,
ameddig nem akad a házra vevő. Azután, sajnos, jogilag
kénytelen lesz a maga lábán megállni.
A maga lábán! Stephanie tudta, hogyha nem tud zöld
kártyát szerezni és munkához jutni, kénytelen lesz
elhagyni az országot.
Az egyik rendőr megkérdezte, volt-e olyan férfi, akivel a
nagynénje szorosabb kapcsolatot tartott fenn.
– Nem. Nem igazán – felelte Stephanie. – Néha
esténként elmentünk a románok rendezvényeire. Helene
egyszer-kétszer elment koncertre. Szombat- vagy
vasárnaponként előfordult, hogy három-négy órára elment
hazulról. Soha nem mondta, hová megy. – Stephanie
semmilyen férfiról nem tudott a nagynénje életében. És
megismételte, mennyire meglepődött, mikor Helene olyan
nagy hirtelen kilépett az állásából. – Akkor akarta
otthagyni az állását, amikor a házat már eladta. Egy időre
Franciaországba akart költözni. – Stephanie keresgélte az
angol szavakat. Annyira félt.
– Dr. Manning szerint nem adta tanújelét, hogy távozni
készül a klinikáról – mondta a Hugó nevű nyomozó
románul.
Stephanie hálásan fordult felé, és boldogan átváltott ő
is románra.
– Annyit mondott nekem, hogy dr. Manning biztosan
nagyon odalesz, és nem is tudja, hogyan közölje vele a
szándékát.
– Foglalkozott másik állás gondolatával? Mert az azzal
járt volna, hogy újból ellenőrzik az iratait.
 – Azt mondta, egy ideig pihenni akar.
Hugó az ügyvédhez fordult. – Milyen volt Helene
Petrovic anyagi helyzete?
– Megnyugtathatom, hogy igen jó – felelte Charles
Potters.
– Petrovic doktornő, helyesebben Miss Petrovic nagyon
körültekintően élt és jó befektetéseket eszközölt. Ez a ház
ki van fizetve, és volt nyolcszázezer dollárja kötvényben,
értékpapírokban és készpénzben.
Mennyi pénz! – gondolta Stephanie, és ebből ő egy
fillért se kap. A homlokát dörzsölgette. A háta sajgott. A
lába meg volt dagadva. Fáradt volt. Mr. Potters segített a
gyászmise megszervezésében. Pénteken tartják a Szent
Domokos-templomban.
Stephanie körülnézett. Ez a szoba olyan csinos a kék
brokát bútorhuzattal, a ragyogóan politúrozott
asztalokkal, a rojtos lámpákkal és a halványkék
szőnyeggel. Olyan kellemes az egész ház. Szeretett itt
lenni. Helen megígérte, hogy néhány dolgot magával vihet
a New York-i lakásába. Most mihez kezdjen? Mit is
kérdezett a rendőr?
– Mikorra várja a gyereket, Stephanie?
Miközben felelt, könnyek peregtek végig az arcán. – Két
héten belül. A gyerek apja azt mondta, az az én bajom,
azzal elköltözött Kaliforniába – tört ki belőle váratlanul. –
Nem hajlandó támogatni. Nem is tudom, hol keressem.
Fogalmam sincs, mitévő legyek.
 29

A sokk, ami akkor érte Meghant, amikor újra látta a halott

nőt, alábbhagyott, mire vért vettek a karjából.
Nem is tudta, miféle reakcióra számítson Mactől a
tetem láttán. Látni csak azt látta, hogy a férfi még jobban
összeszorítja a száját. Csupán annyit jegyzett meg, hogy a
hasonlatosság oly szembetűnő, hogy úgy érzi, a DNS-
vizsgálat elvégzése abszolút szükséges. Dr. Lyons hasonló
véleményen volt.
Sem Meg, sem Mac nem ebédelt. Mindketten a maguk
kocsiján hagyták el a kórboncnokságot, és Meg egyik
kedvenc helyére hajtottak, a Nearyhez az Ötvenhetedik
utcában. Egymás mellé ültek a padon a barátságos
vendéglőben, szendvicset ettek és kávét ittak, s közben
Meghan beszámolt Helene Petrovic hamis diplomájáról,
ajánlásairól és arról, hogy az apjának minden bizonnyal
köze volt a dologhoz.
Jimmy Neary odament, és Meghan anyjának hogyléte
felől érdeklődött.
Amikor megtudta, hogy Catherine kórházban van,
odavitte az asztalukhoz a hordozható telefont, hogy
Meghan felhívhassa az anyját.
Phillip vette fel a kagylót.
– Helló, Phillip – mondta Meghan. – Gondoltam,
odaszólok, hogy megtudjam, hogy van a mama.
Beszélhetnék vele?
– Meg, elég nagy csapás érte megint.
– Miféle csapás? – kérdezte Meghan.
– Valaki küldött neki egy rózsacsokrot. Ha felolvasom a
mellékelt kártyát, mindent meg fogsz érteni.
 Mac közben a bekeretezett ír tájképeket szemlélte.
Amikor Meghan lélegzete elakadt, odafordult, a lány szeme
ott előtte tágult ki a rémülettől. Történt valami Catherine-
nel, gondolta a férfi. – Meg, mi történt? – Kivette a telefont
a lány reszkető kezéből. – Halló…
– Mac, örülök, hogy vele van.
Phillip Carter hangja volt, érződött, milyen higgadt,
hogy ura a helyzetnek.
Mac átölelte Meghant, miközben Carter fakó hangon
beszámolt az elmúlt egy óra eseményeiről. – Egy darabig
itt maradok Catherine-nel – mondta. – Először nagyon
fölizgatta magát, de most már sokkal nyugodtabb. Azt
mondta, beszélni akar Meggel.
– Meg, az anyád – mondta Mac, és odatartotta neki a
hallgatót. Egy pillanatig azt hitte, Meg nem hallja, de aztán
a lány a készülékért nyúlt. Mac látta, mekkora
erőfeszítésébe kerül, hogy nyugalmat erőltessen magára.
– Mami, biztos, hogy jól vagy?… Hogy mit gondolok?
Szerintem is valami otromba tréfa. Igazad van, a papa ilyet
soha nem tenne… tudom… tudom, milyen rohadt egy…
Ugyan már, te elég erős vagy, hogy megbirkózz ezzel a
dologgal. Végtére is az öreg Pat lánya vagy, ne feledd. Mr.
Weicker-rel van egy megbeszélésem a tévében egy óra
múlva. Utána egyenesen a kórházba megyek… Én is
szeretlek. Hadd beszéljek egy percre Phillippel.
– Phillip, ugye, vele maradsz? Nem szabad most
magára hagyni… Köszönöm.
– Kész csoda, hogy anyám nem kapott azon nyomban
szívrohamot! – kiáltotta, miközben letette a kagylót. – Hogy
ott faggatják a nyomozók, és közben kézbesítik a papa
rózsáit.
– A szája reszketett, az ajkát harapdálta.
 Ó, Meg, gondolta Mac. Úgy szerette volna átölelni,
magához szorítani, lecsókolni a fájdalmat az ajkáról, a
szeméről. Ehelyett igyekezett megnyugtatni Meget azzal
kapcsolatban, amiről tudta, hogy a leginkább izgatja.
– Catherine nem fog szívrohamot kapni – mondta
határozottan. – Legalább ezt verd ki a fejedből. Komolyan
mondom, Meg. Nos, jól értettem, hogy a rendőrség
összefüggést keres apád és ennek a Petrovic nevű nőnek a
halála között?
– Nyilvánvalóan. Folyton visszatértek a szomszédra, aki
látta, hogy a magas férfi a vadonatúj, sötét szedánnal
rendszeresen látogatta Petrovicot. A papa magas volt.
Sötét szedánt vezetett.
– És még rajta kívül több ezer férfi. Teljesen
nevetséges.
– Tudom. A mama is tudja. De a rendőrség
határozottan állítja, hogy a papa nem halt meg a híd
katasztrófája során, amiből azt a következtetést vonják le,
hogy lehetséges, hogy él. Tudni akarják, hogy miért
falazott Petrovicnak a hamis papíroknál. Megkérdezték a
mamától, elképzelhetőnek tartja-e, hogy szorosabb kötelék
fűzte Petrovichoz.
– Meg, te elhiszed, hogy él?
– Nem, nem hiszem. De ha benyomta Helene Petrovicot
abba az állásba, tudva, hogy a nő csaló, akkor valami nem
stimmel. Hacsak a nő őt is át nem verte.
– Meg, gimnazista korom óta ismerem az apádat. Ha
van valami, amiben egészen biztos vagyok, az az, hogy
Edwin Collins nagyon tapintatos ember. Amit te
Catherine-nek mondtál, az egészen biztosan igaz. Az a
telefon az éjszaka közepén, meg a virágok az anyádnak…
ilyesmit Ed egyszerűen nem csinálna. Ez valami kegyetlen
alaknak a tréfája.
– Vagy egy elmebetegé – húzta ki magát Meghan Mac
ölelő karjából, mintha csak most észlelte volna. Mac
némán elhúzódott.
– Meg, a virágért fizetni kell, készpénzben vagy
hitelkártyával. Azokért a virágokért ki és hogyan fizetett?
– Feltételezem, hogy a nyomozók rávetették magukat az
ügyre.
Jimmi Neary konyakos kávéval kínálta őket.
Meghan a fejét rázta. – Biztos, hogy rám férne, Jimmy,
de majd legközelebb. Vissza kell érnem az irodába.
Mac is visszament a munkahelyére. Mielőtt ki-ki beült
a kocsijába, Meg vállára tette a kezét. – Meg, csak
egyvalamit kérek. Ígérd meg, hogy engeded, hogy segítsek.
– Ó, Mac – sóhajtott Meg –, véleményem szerint neked
alaposan kijutott a Collins család bajaiból. Mit mondott
dr. Lyons, mennyi idő alatt van meg az eredmény?
– Négy-hat hét alatt – felelte Mac. – Ma este még
felhívlak.

Fél óra múlva Meghan Tom Weicker irodájában

várakozott.
– Nagyszerűen sikerült a Manning-klinika
recepciósával készített interjú – mondta a férfi. – Senkinek
nincs ehhez fogható anyaga. De tekintettel az apja
kapcsolatára Petroviccsal, annak a helynek a közelébe se
menjen többé.
Meghan erre számított. – Kitűnő híre van a Franklin
Központnak Philadelphiában. A mesterséges
megtermékenyítéssel kapcsolatos műsort a továbbiakban
készíthetném ott a Manning-klinika helyett. – Meghan
rettegve várt, attól tartott, hogy a férfi majd onnan is
eltiltja.
Megkönnyebbült, amikor a férfi megszólalt: –
Szeretném, ha az a műsor minél hamarabb elkészülne. A
Petrovic-ügy miatt most mindenki ezzel foglalkozik. Az
időzítés kitűnő. Mikor tud elmenni Philadelphiába?
– Holnap.
Úgy érezte, őszintétlen volt, amikor elhallgatta Tom
előtt, hogy dr. Henry Williams, a Franklin Központ vezetője
valamikor munkatársa volt Helene Petrovicnak a
Manning-klinikán. De azzal érvelt magában, hogyha
sikerül interjút készíteni Williamsszel, akkor azt mint a
PCD riportere fogja elkészíteni, nem pedig mint annak az
embernek a lánya, aki Petrovic hamis ajánlásait lelkesen
kiközvetítette a klinikának.

Connecticutból Bernie hazafelé hajtott. Meghan házának a

látványa eszébe juttatta a régi időket, amikor hazáig
követett egy lányt, aztán elrejtőzött a kocsijában vagy a
garázsában, vagy akár a háza körüli bokrok közt, csak
hogy meglesse. Akkor mintha egy egészen más világba
csöppent volna, ahol csak ők ketten léteznek, még ha a
lány nem is tudott a jelenlétéről.
Érezte, hogy Meghan közelében kell lennie, de azt is,
hogy jó lesz vigyázni. Newtown elegáns kis település, és az
ilyen helyeken a zsaruk mindig ott ólálkodnak, és a
környéken cirkáló idegen kocsikra lesnek.
Ha, teszem azt, elütöm a kutyát, gondolta Bernie,
miközben átvágott a Bronxon a Willis Avenue-i híd felé, a
kis srác, a kutya gazdája biztosan fellármázta volna a
környéket. Az emberek pedig kirohantak volna a házakból,
hogy mi történt. Egyikük biztosan elkezdett volna
kérdezősködni, hogy hogy kerül ide, ebbe a zsákutcába
egy ilyen alak egy ilyen kocsival. És ha valaki kihívta volna
a zsarukat, biztosan rögtön előásták volna a kartonjaimat,
gondolta Bernie. És tudta, hogy ez mivel járna.
Csak egyet tehetett. Mikor beért Manhattan
központjába, a Negyvenhetedik utcában lévő
nagykereskedés felé vette az útját, ahol a legtöbb
elektronikus vacakját beszerezte. Már régen kinézte
magának az ottani videokamerát. Aznap megvette, és vett
még egy rendőrségi szkennert is a kocsiba.
Aztán a művészikellék-üzletbe ment, és rózsaszín
kartonlapokat vett. Idén a rendőrség rózsaszínű belépési
engedélyeket adott ki a sajtótudósítóknak. Volt neki egy
odahaza. Egy riporter ejtette el a garázsban. A
komputerével lemásolhatja, és csinálhat magának olyan
sajtóigazolványt, ami megtévesztésig hasonlít az eredetire,
és majd gyárt egy „sajtó” feliratú parkolóengedélyt, amit
kiragaszt a szélvédőre.
Van egy csomó helyi kábeltévé-társaság, amelyikre a
kutya se figyel oda. Majd azt mondja, hogy azokhoz
tartozik. Bernie Heffernan lesz, a tudósító.
Mint Meghan.
Csak az a baj, hogy rohamosan apad a pénze. Pénzt
kell szereznie. Szerencsére, mielőtt hazament, leintette
valaki, aki kivitette magát a Kennedy reptérre, sőt
visszafelé is akadt utas.

Vacsora közben az anyja tüsszögött. – Megfáztál, mama? –

kérdezte Bernie aggódva.
– Soha nem szoktam megfázni. Ez az allergiám –
csattant fel az öregasszony. – Azt hiszem, por van a
házban.
 – Mama, tudod, hogy nincs por. Hisz olyan nagy
tisztaságot tartasz.
– Bernard, te rendben tartod odalenn a pincét? Én
megbízom benned. A történtek után le sem merek menni a
lépcsőn.
– Mama, minden a legnagyobb rendben van.
Együtt nézték meg a hatórás híreket, amelyben
Meghan Collins riportja ment a Manning-klinikáról.
Bernie előrehajolt, itta magába Meghan profilját,
miközben a lány a kérdéseit feltette. A tenyere, a homloka
egészen beleizzadt.
Aztán a távkapcsolót kiragadták a kezéből. Miközben a
képernyő elsötétült, hatalmas pofon csattant az arcán.
– Már megint kezded, Bernard! – sikoltott az anyja. –
Látom rajtad, figyeled azt a lányt. Látom rajtad! Hát te már
soha nem tanulsz?

Amikor Meghan a kórházba ért, anyját utcai ruhában

találta.
– Virginia behozta a ruháimat. Ki akarok jutni innen –
közölte Catherine Collins határozottan. – Nem fekhetek itt
örökké a fejemet törve. Olyan idegtépő. A fogadóban
legalább lefoglalnak a tennivalók.
– Az orvos mit mondott?
– Először persze tiltakozott, de most már beleegyezett.
Legalábbis hajlandó kiengedni. – A hangja elcsuklott. –
Meggie, ne is próbálj lebeszélni. Hidd el, hogy jobb, ha
otthon vagyok.
Meghan szenvedélyesen megölelte. – Összecsomagoltál
már?
 – Az utolsó fogkeféig. Meg, még valami. Ezek a
nyomozók beszélni akarnak veled. Ha hazaérünk, fel kell
hívnod őket, hogy megbeszélj egy időpontot.

Amikor Meghan kinyitotta a bejárati ajtót, csöngött a

telefon. Meghan odarohant és felkapta. Dina Anderson
volt. – Meghan, ha még mindig érdekli a baba születése,
akkor meg kell állapodnunk az időpontban. Hétfőn reggel
kell befeküdnöm a Danbury Orvosi Központba, és
megindítják a szülést.
– Ott leszek. Van ellene kifogása, ha szombat délután
elmegyek az operatőrrel, hogy készítsünk néhány felvételt,
amint Jonathannal felkészülnek a baba fogadására?
– Nagyszerű.
Catherine Collins egyik szobából a másikba ment, és
sorra fölkapcsolta a villanyokat.
– De jó itthon – dünnyögte.
– Nem akarsz lefeküdni?
– Eszem ágában sincs. Megyek, megfürdök, rendesen
felöltözöm, aztán átmegyünk a fogadóba és
megvacsorázunk.
– Biztos, hogy ezt akarod? – Meghan elnézte, ahogy az
anyja felszegi az állát és a száját elszántan összezárja.
– Egészen biztos. A helyzet egyre rosszabb lesz, mielőtt
majd jobbra fordulnak a dolgok. Rá fogsz jönni te is, ha
már beszéltél a nyomozókkal. De azt legalább senki nem
gondolhatja, hogy fedezékbe vonulunk.
– Azt hiszem, a papa valahogy így mondta: „Ne hagyd,
hogy a szarháziak a kezükbe kaparintsanak.” Akkor minél
előbb fel kell hívnom az államügyész irodáját.
Jon Dwyler volt a Danbury Bíróság főügyészhelyettese. Az
ő hatáskörébe tartozott New Milford városa.
A negyvenéves férfi tizenöt éve dolgozott a
főügyészségen. Az évek során jó néhány ismert
állampolgárt, a közösség oszlopos tagjait juttatta börtönbe
csalástól a gyilkosságig terjedő vádakkal. És három olyan
ügye is volt, amikor valaki a saját halálhírét költötte, hogy
felmarkolja a biztosítási pénzt.
Edwin Collinsnak a Tappan Zee hídi szerencsétlenség
során bekövetkező tragikus halála együttérző cikkekre
indította a helyi sajtót. A családot a környéken jól
ismerték, a Drumdoe fogadó pedig helyi nevezetesség volt.
Az a tény, hogy Collins kocsija szinte biztosan nem
zuhant a mélybe a hídról, továbbá a Helene Petrovic hamis
papírjainak elfogadtatásában játszott szerepe nemzeti
botránnyá duzzasztotta a döbbenetes kertvárosi
gyilkosságot. Dwyer tudta, hogy a külügyminisztérium
egészségügyi osztálya orvos-egészségügyi felmérést
végeztet a Manning-klinikán, hogy meghatározzák Petrovic
mennyi kárt okozhatott az ottani laboratóriumban.
Szerdán késő délután Dwyer az irodájában találkozott
a New Milford-i rendőrség két nyomozójával, Arlene
Weissszel és Bob Marronnal. Addigra megszerezték
Petrovic kartotékját a washingtoni külügyminisztériumból.
Weiss összefoglalta Dwyernek a lényeget. – Petrovic
húsz éve jött az Egyesült Államokba, huszonhét éves volt
akkor. Aki támogatta, annak szépségszalonja volt a
Broadwayn. A vízumkérő lapján az szerepel, hogy
érettségizett és némi képzésben részesült egy bukaresti
kozmetikai iskolában.
– Orvosi gyakorlata nincs? – kérdezte Dwyer.
– A felsorolásban nem szerepel – erősítette meg Weiss.
 Bob Marron a jegyzeteibe pillantott. – A barátja
szépségszalonjában kezdett dolgozni, ott is maradt
tizenegy évig, és az utolsó néhány évben beiratkozott egy
esti titkárnőképző iskolába.
Dwyer bólintott.
– Ezután titkárnői állást ajánlottak neki a New Jersey-
beli Trentonban a Dowling Mesterséges Megtermékenyítő
Központban. Akkor vette a lawrenceville-i házat.
– Három év múlva Collins mint embriológust
kiközvetítette a Manning-klinikának.
– És hogy állunk Edwin Collinsszal? Az ő végzettségével
nincs baj? – kérdezte Dwyer.
– Nincs. A Harvard kereskedelmi szakán végzett. Soha
nem volt vele probléma. A cégnél ő az idősebb partner.
Vagy tíz éve fegyverviselési engedélyt kapott, miután
Bridgeport-ban egy piros lámpánál banditák
feltartóztatták.
Megszólalt a telefon. – Miss Collins jelentkezik Mr.
Marron hívására.
– Ez a Collins lány? – kérdezte Dwyer.
– Igen.
– Hívják be holnapra.
Marron fogadta a hívást, és beszélni kezdett
Meghannel, majd a főügyészhelyettesre pillantott: –
Holnap reggel nyolckor megfelel? Philadelphiába kell
mennie hivatalos ügyben, ezért akar ilyen korán jönni.
Dwyer bólintott.
Miután Marron megállapodott az időpontban
Meghannel és helyére tette a telefont, Dwyer hátradőlt a
forgószékében. – Nézzük, hogy állunk. Edwin Collins
eltűnt, és halottnak hiszik. De a felesége virágot kap tőle,
amit maguk szerint hitelkártyával fizettek.
 – A virágosnak telefonon adták fel a megrendelést. A
hitelkártyát senki nem érvénytelenítette. Ugyanakkor
január óta egészen ma délutánig nem használta senki –
mondta Weiss.
– És az eltűnése után senki nem nézett utána, hogy
forgalomban van-e a hitelkártya?
– Egészen mostanáig azt hitték, hogy Collins vízbe
fulladt. Nem volt rá ok, hogy a hitelkártyáit letiltsák.
Arlene Weiss a jegyzeteiben lapozott. – Szeretnék
rákérdezni valamire Meghan Collinsnál, amit az anyja
mondott. Az a telefonhívás, amitől Mrs. Collins a kórházba
került, amire esküszik, hogy nem is hasonlított a férje
hangjára…
– Mi van vele?
– Mintha azt hallotta volna, hogy a hívó valami ilyesmit
mond: „Rettenetes bajban vagyok.” Hogy vajon ez mit
akart jelenteni?
– Megkérdezzük a lányt, mire gondol, ha holnap
beszélünk vele – mondta Dwyer. – Nekem van
elképzelésem. Edwin Collinst még mindig az eltűntek-
feltételezett halottak listáján tartják nyilván?
Marron és Weiss egyszerre bólintott. Dwyer
főügyészhelyettes felállt. – Ezen lehet, hogy kénytelenek
leszünk változtatni. Véleményem a következő. Egy:
kiderítettük, hogy Collins kapcsolatban állt Petroviccsal.
Kettő: majdnem bizonyos, hogy nem halt meg a hídon
bekövetkezett balesetben. Három: hetekkel az eltűnése
előtt felvett minden készpénzt a biztosításáról. Négy: a
kocsijának nem bukkantak a nyomára, de a Petrovic nevű
nőt egy magas férfi rendszeresen látogatta egy sötét színű
szedánnal. Öt: telefonhívás, a hitelkártya használata, a
virágok. Szerintem ennyi elég. Adjanak ki körözést Edwin
Collins nevére. „Helene Petrovic meggyilkolásával
kapcsolatban akarjuk kihallgatni.”

30

Öt óra előtt valamivel befutott a telefonhívás, amitől Victor

Orsini tartott. Larry Downes, a Downes és Rosen elnöke
hívta, hogy közölje, ne adja még be a felmondását a
Collins és Carternél.
– Meddig még, Larry? – kérdezte Victor halkan.
– Nem tudom – hárított Downes. – Ez a cirkusz Petrovic
körül nyilvánvalóan előbb-utóbb elül, de túl sok a
nevedhez fűződő negatív visszajelzés ahhoz, hogy most
rögtön idejöhess. És ha kiderül, hogy Petrovic
összekutyulta azokat az embriókat a klinikán, akkor
iszonyatos kártérítést kell fizetni, tudod. Ti közvetítettétek
oda, tiétek a felelősség.
– Én akkor kerültem ide, amikor Helene Petrovic
jelentkezését továbbították a Manning-klinikára. Larry, az
elmúlt télen is benne hagytatok a pácban – tiltakozott
Victor.
– Sajnálom, Victor. De a dolog úgy áll, hogy te már hat
hete ott voltál, amikor Petrovic munkát kapott a klinikán.
Tehát ott kellett lenned, amikor átnézték a diplomáját és
az ajánlásait. A Collins és Carter kicsi cég. Ki fogja neked
elhinni, hogy fogalmad se volt az egészről?
Orsini nagyot nyelt. Amikor a riporterekkel beszélt, azt
nyilatkozta, hogy Petrovicnak a hírét se hallotta, hogy alig
került a céghez, amikor Petrovic megkapta a kinevezését a
Manningre. Nem jöttek rá, hogy nyilvánvalóan ott volt az
irodában, amikor a nő jelentkezését tárgyalták. Újabb
érvvel hozakodott elő. – Larry, én nektek az idén nagyon
sokat segítettem.
– Valóban, Victor?
– Három embert is kiközvetítettetek, ahová pedig mi is
ajánlottunk.
– Talán a mi jelöltjeink jobbak voltak.
– És kitől tudtátok meg, hogy ezek a cégek embert
keresnek?
– Sajnálom, Victor.
Orsini a telefonkagylóra meredt, miközben a vonal
megszakadt. Ne érdeklődj. Majd mi jelentkezünk,
gondolta. Tudta, hogy ezek után valószínűleg soha meg
nem kapja azt az állást a Downes és Rosennél.
Milly dugta be a fejét az irodájába. – Akkor én megyek.
Rémes nap volt, ugye, Mr. Orsini? Ezek a riporterek meg a
rengeteg telefon. – A szeme csak úgy csillogott az
izgalomtól.
Victor szinte látta maga előtt, amint odahaza, vacsora
közben előadja az aznapi pletykacsemegét. – Mr. Carter
visszajött már?
– Nem. Telefonált, hogy Mrs. Collins mellett marad a
kórházban, és onnan egyenesen hazamegy. Tudja,
szerintem irtó édesen viselkedik vele.
Orsini nem felelt.
– No, viszlát, Mr. Orsini.
– Viszlát, Milly.

Amíg az anyja öltözködött, Meghan észrevétlen

belopakodott az apja dolgozószobájába, és kivette az
íróasztal fiókjából a leveleket meg a gyászjelentést. A
táskájába rejtette őket, és azon imádkozott, hogy az anyja
észre ne vegye a kis karcolást, amit az íróasztal fáján
ejtett, miközben a reszelővel felfeszítette a fiók zárját. El
fogja mondani neki a leveleket meg a gyászjelentést is, de
nem most. Talán Philadelphiában megtudja a
magyarázatot.
Felment az emeletre a saját fürdőszobájába, hogy
kezet-arcot mosson és felfrissítse a sminkjét. Egy percig
tétovázott, majd úgy határozott, hogy felhívja Macet. A férfi
mondta, hogy majd telefonál, és ő nem akarta, hogy azt
higgye, valami baj van. Pontosabban több baj a már eddig
is meglevőknél.
Kyle vette fel. – Meg! – Ez már a régi Kyle volt, aki
boldog, ha a hangját hallja.
– Szia, haver. Mizujs?
– Minden oké. De majdnem baj történt.
– Micsoda?
– Jake-et majdnem elütötték. Dobáltam neki a labdát.
Egyre ügyesebben veti rá magát, de túl nagyot dobtam, és
kiröpült az utcára, ő meg utánavetette magát, és egy ürge
majdnem elütötte. Látnod kellett volna, ahogy az a pasas
megállt. Szinte leblokkolt. Az a kocsi beleremegett.
– Örülök, hogy Jake megúszta. Legközelebb inkább az
udvarban dobáld neki a labdát. Ott nagyobb a hely.
– A papa is ezt mondta. Itt nyúlkál a telefonért. Na,
szia.
– Nem nyúlkáltam – szólt bele Mac. – Csak nyújtottam
a kezemet. Szia, Meg. Rólunk már tudsz mindent. És veled
mi újság?
Meg elmondta, hogy az anyja kijött a kórházból. –
Holnap kocsival lemegyek Philadelphiába a különszám
miatt, amit össze akarok hozni.
– És a Chestnut Hill-i címnek is utánanézel?
 – Igen. Anya nem tud azokról a levelekről.
– Tőlem nem is fogja megtudni. Mikor jössz vissza?
– Nem hinném, hogy nyolc előtt itthon leszek. Majdnem
négyórás az út.
– Meg… – kezdte Mac tétovázva. – Tudom, hogy nem
akarod, hogy mindenbe beleavatkozzak, de annyira
szeretnék segíteni. Néha az az érzésem, hogy szándékosan
elhárítasz.
– Ne légy ostoba. Mindig a legjobb haverom voltál.
– De abban nem vagyok biztos, hogy most is az vagyok.
Talán elkerülte valami a figyelmemet. Történt valami?
Az történt, gondolta Meghan, hogy megalázottnak
érzem magam, ahányszor csak arra a levélre gondolok,
amit kilenc éve írtam neked, hogy ne vedd feleségül
Gingert. Az történt, hogy énrám soha nem fogsz másként
gondolni, mint a legjobb haverodra, nekem pedig sikerült
leválasztanom rólad magamat. Nem kockáztathatom, hogy
Jeremy MacIntyre másodszor is kivonja magát nálam a
forgalomból.
– Nem történt semmi, Mac – felelte könnyedén. – Most
is a legjobb haverom vagy. Arról nem tehetek, ha a
zongoraleckékkel kapcsolatban már nincs gyónnivalóm.
Évek óta felhagytam vele.

Aznap este, amikor bement az anyja szobájába, hogy

megágyazzon, kikapcsolta a telefon csengőjét. Ha lesz
újabb éjszakai hívás, azt csak ő fogja meghallani.
 31

Dr. Henry Williams, a Franklin Mesterséges

Megtermékenyítő Központ hatvanöt esztendős vezetője
Philadelphia rekonstruált régi városrészében olyan volt,
mint mindenki szeretett nagybácsija. Sűrű, őszülő haj,
barátságos arc, amely a legidegesebb pácienst is képes
megnyugtatni. Nagyon magas volt, és kissé hajlott háta
arra engedett következtetni, hogy gyakran kell lehajolnia,
hogy másokat meghallgasson.
Meghan felhívta telefonon a Weickerrel folytatott
megbeszélés után, a férfi pedig készségesen belement a
találkozóba. És most Meghan ott ült az íróasztalával
szemközt, a férfi lakályos irodájában, a falakon újszülöttek
és kisgyerekek bekeretezett képei.
– Ezek a gyerekek mind in vitro megtermékenyítéssel
születtek? – kérdezte Meghan.
– Mind mesterséges megtermékenyítéssel – helyesbített
Williams. – De nem mind in vitro eljárással.
– Értem, legalábbis érteni vélem. In vitro eljárásnak azt
nevezik, amikor a petesejtet kiveszik az anyaméhből, és
laboratóriumi körülmények között termékenyítik meg a
spermával.
– Igen. Gondolom, tudja, hogy előzőleg
fogamzásserkentő gyógyszereket adnak az anyának, minek
következtében egyszerre több petesejt érik meg.
– Igen. Tudom.
– Nos, egyéb eljárásokat is alkalmazunk, azok is mind
az in vitro megtermékenyítés különböző változatai. Talán
az volna a legjobb, ha rendelkezésére bocsátanám az ezzel
kapcsolatos ismertetőinket. Végül is hivatalos
megfogalmazásban azt mondja el, hogyan érheti el egy nő
a hőn óhajtott terhességet.
– Hajlandó lenne nekünk kamera előtt nyilatkozni, és
megadni a lehetőséget, hogy megörökítsük a felhasznált
berendezéseket és beszéljünk néhány pácienssel?
– Hogyne. Őszintén szólva, mi büszkék vagyunk az
intézményünkre, és örömmel üdvözöljük a jó szándékú
publicitást. Egyetlen kikötésem van. Fölveszem a
kapcsolatot a pácienseinkkel, és magam érdeklődöm meg,
hogy hajlandóak-e nyilatkozni magának. Nem akarom,
hogy maga keresse meg őket. Ugyanis vannak, akik
odahaza sem mondják meg, hogy mesterséges
megtermékenyítéssel hozzák világra a gyermeküket.
– Mi kifogásuk lenne? Az ember azt hinné, hogy
örülnek, hogy megvan a gyerek.
– Örülnek hát. Kivéve egy asszonyt, akinek az anyósa
megtudta, hogy mesterséges megtermékenyítés
segítségével született a gyerek, és nyíltan megmondta,
hogy mivel a fiának olyan kicsi a spermatermelő
képessége, kötve hiszi, hogy a gyermek a fiától van. A
kliensünk a DNS-tesztet is elvégeztette magán, a férjén és
a gyereken, hogy bebizonyítsa, hogy a gyerek igenis a
kettőjük gyereke.
– Persze vannak, akiknél donor embriót alkalmaznak.
– Igen, azoknál, akik maguktól képtelenek teherbe
esni. Ez lényegében az adoptálás egyik formája.
– Én is úgy vélem. Doktor úr, nem akarom siettetni a
dolgot, de visszajöhetnék az operatőrrel ma délután?
Ugyanis egy asszony Connecticutban hamarosan
megszülni készül a hároméves kisfia in vitro egypetéjű
ikertestvérét. És mi követni szeretnénk a gyerekek
fejlődésének történetét.
 Williams arckifejezése megváltozott, aggódni látszott. –
Néha kétségeim támadnak, nem megyünk-e túl messzire.
Pszichológiai szempontból sokat foglalkoztatnak a külön
időpontban született egypetéjű ikrek. Amikor az embrió
kettéhasad és az egyiket befagyasztják, azt mi nem
egypetéjű ikernek, hanem klónnak, hasonmásnak
nevezzük. De hogy a kérdésére válaszoljak, igen, ráérek
ma délután.
– Fogalma sincs, mennyire hálás vagyok. Odakint meg
a recepció környékén készítünk néhány felvételt.
Bevezetőben elmondom, hogyan kezdte meg a Franklin a
működését. Ha jól értesültem, hat éve.
– Szeptemberben volt hat éve.
– Aztán rátérek az in vitro megtermékenyítésre és a
hasonmás fagyasztásával kapcsolatos kérdésekre, például
Mrs. Anderson esetében.
Meghan fölállt, és menni készült. – Van néhány gyors
megszerveznivalóm. Négy óra önnek megfelelne?
– Kitűnő.
Meghan tétovázott. Félt Helene Petrovicról kérdezni dr.
Williamst, mielőtt létrejön köztük valami kapcsolat, de
most már nem várhatott tovább. – Dr. Williams, nem
tudom, hogy beszámoltak-e róla az itteni lapok, de Helene
Petrovic, az az asszony, aki a Manning-klinikán dolgozott,
gyilkosság áldozata lett, és kiszivárgott, hogy hamisak
voltak az ajánlólevelei. Maga ismerte és munkatársa volt,
ugye?
– Igen. – Henry Williams a fejét rázta. – Dr. Manning
asszisztense voltam, és tudomásom volt mindenről, ami
azon a klinikán folyt, és hogy ki csinálta a munkát. Helene
Petrovic kétségkívül túljárt az eszemen. Úgy vezette a
laboratóriumot, ahogy egy laboratóriumot vezetni kell.
Rémes, hogy hamisak voltak a papírjai, de tökéletesen úgy
látszott, mintha tudná, mit csinál.
Meghan úgy határozott, vállalja a kockázatot, és
elmondja ennek a kedves embernek, miért volt szüksége a
puhatolózó kérdésekre. – Doktor úr, az apám cégét és
személy szerint az apámat az a vád érte, hogy bevették
Helene Petrovic hazugságait. Ugye megbocsát, de
mindenképpen szeretnék több információhoz jutni erről az
asszonyról. A Manning-klinika recepciósa látta magát
Helene Petroviccsal vacsorázni. Mennyire voltak jóban?
Henry Williams derűsen nézett Megre. – Marge
Waltersről beszél, ugye? És említette magának azt is, hogy
udvariasságból minden új munkatársat elvittem
vacsorázni? Afféle nem hivatalos fogadtatásképpen…
– Nem, azt nem mondta. Ismerte Helene Petrovicot,
mielőtt a Manningre került?
– Nem.
– És volt vele bárminemű kapcsolatban, amióta eljött
onnan?
– Egyáltalán nem.
Megszólalt a telefon. A férfi felvette. – Várjon egy percet,
legyen szíves – mondta, majd Meghanhez fordult.
Meg vette a lapot. – Doktor úr, nem akarom tovább
feltartani. Nagyon köszönöm. – Azzal fogta a válltáskáját
és távozott.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, dr. Henry
Williams ismét a füléhez emelte a telefont. – Most
kapcsolja, legyen szíves.
Üdvözlést mormogott, hallgatott, majd idegesen kitört.
– Hát persze hogy egyedül vagyok. Most ment el.
Négyre jön vissza az operatőrrel. Csak azt ne mondd, hogy
legyek óvatos. Mégis, teljesen bolondnak nézel?
 Letette a hallgatót, hirtelen nagy-nagy fáradtság vett
rajta erőt. A rákövetkező pillanatban már ismét fölemelte,
és tárcsázni kezdett. – Odaát minden rendben? – kérdezte.

A skót ősei ezt második látásnak nevezték. Ezzel az

adománnyal mindig rendelkezett a Campbell klán egy
nőtagja. Fiona, a médium – akit rendszeresen segítségül
hívott a rendőrség az ország minden részéből, hogy vegyen
részt egy-egy bűntény felgöngyölítésében, meg egyes
kétségbeesett családok, akik az eltűnt szeretteiket
keresték – alázattal vette tudomásul rendkívüli
képességeit. Húsz éve volt férjnél, a connecticuti
Litchfieldben élt, egy kedves öreg városban, amelyet a
tizenhetedik században alapítottak.
Csütörtök délben Fiona férje, Andrew Black ügyvéd,
akinek a városban volt irodája, hazament ebédelni.
Feleségét a reggelizőasztal mellett találta, előtte kiterítve a
reggeli újság, a szeme réveteg, a feje félrebillent, mintha
valami hangot akarna hallani, mintha semmiképpen nem
akarná elmulasztani.
Andrew Black tudta, hogy ez mit jelent. Levetette a
kabátját, egy székre lökte; és így szólt: – Majd készítek
valamit.
Tíz perc elteltével, amikor a kezében egy tálca
szendviccsel és egy kanna teával visszatért, Fiona felvonta
a szemöldökét.
– Akkor történt, amikor ezt megláttam. – Azzal
fölemelte a helyi lapot Edwin Collins fényképével. – Ezt az
embert körözik, ki akarják kérdezni Helene Petrovic
halálával kapcsolatban.
Black kitöltötte a teát. – Olvastam.
 – Andrew, én nem akarom beleártani magam, de azt
hiszem, kénytelen leszek. Jön az üzenet vele kapcsolatban.
– Mennyire tisztán?
– Nem tisztán. Hozzá kell jutnom valamihez, ami az
övé. Hívjam a New Milford-i rendőrséget, vagy menjek
egyenesen a családhoz?
– Szerintem jobb a rendőrségen keresztül.
– Én is azt hiszem. – Fiona lassan végigfuttatta ujjait
Edwin Collins arcának szemcsés reprodukcióján. – Mennyi
gonoszság – mormogta –, mennyi halál és gonoszság veszi
körül.

32

Csütörtök reggel Bernie a Kennedy repülőtéren vette fel az

első utasait. Leparkolta a Chevyt, és oda sétált, ahol a
környékbelieket vették fel és tették le a buszok. Bernie
megnézte a menetrendet. Nemsokára bejön a westporti
busz, már vártak rá jó néhányan. Egy harminc körüli pár
két kicsi gyerekkel és rengeteg csomaggal várakozott.
Bernie úgy döntött, hogy velük próbálkozik.
– Connecticutba mennek? – kérdezte nyílt mosollyal.
– Nem taxira várunk! – csattant föl az asszony
türelmetlenül, miközben megmarkolta a kétéves gyerek
kezét. – Billy, velem maradsz – korholta. – Itt nem lehet
rohangálni.
– Negyven dolcsi meg az útvám – mondta Bernie. –
Westport környékére megyek valakiért, úgyhogy bármit
kapok, talált pénz.
 A férfi a visító háromévest igyekezett megfékezni. – Áll
az alku. – Nem fáradt azzal, hogy a felesége egyetértő
pillantását keresse.
Bernie ismét lemosatta és kiporszívóztatta a kocsiját.
Észrevette, hogy a Chevy tiszta belseje láttán a nő arcára
kezdetben kiült megvetés átvált elismerésre. Óvatosan
vezetett, sohasem többel a megengedettnél, nem váltott
hirtelen sávot. A férfi elöl ült, mellette. Az asszony hátul,
mellette beszíjazva a gyerekek. Bernie elhatározta, hogy új
üléshuzatot vesz, és beteszi a csomagtartóba.
A férfi a 17-es kijárathoz vezényelte Bernie-t a
connecticuti autópályáról. – Innen már csak másfél
mérföld. – Amikor a Tuxedo Roadon a kellemes téglaépület
elé értek, Bernie-nek tíz dollár borravaló ütötte a markát.
Visszament az autópályára, onnan a 15-ös kijárathoz,
majd rákanyarodott a 7-es műútra. Mintha magától ment
volna a kocsi oda, ahol Meghan lakott. Légy óvatos,
figyelmeztette magát Bernie. Még ha vele van is a
videokamera meg a sajtóigazolvány, akkor is gyanút
kelthet pont az ő utcájában.
Elhatározta, hogy megiszik egy csésze kávét, és
végiggondolja a dolgot. Megállt a következő büfé előtt. Volt
egy újságautomata a külső és belső bejárati ajtó között. Az
üvegen keresztül Bernie meglátta a főcímet, a Manning-
klinikával foglalkozott. Meghan ott készítette tegnap azt az
interjút, amit Bernie a mamával végignézett. Aprót
keresgélt a zsebében, és megvette az újságot.
Miközben a kávéját itta, elolvasta a cikket. A Manning-
klinika vagy negyvenpercnyire volt Meghan otthonától.
Biztosan ott a sajtó, mert folyik a vizsgálat a
laboratóriumban, ahol a nő dolgozott.
Talán Meghan is ott van. Tegnap ott volt.
 Negyven perccel később Bernie ráfordult a keskeny,
kanyargós útra, amely Kent fura belvárosából a Manning-
klinikához vezetett. Miután kijött a büféből, beült a
kocsiba, és olyan figyelmesen tanulmányozta a térképet,
hogy gyerekjáték volt megtalálni az odavezető legrövidebb
utat.
Mint remélte, több forgatókocsi tartózkodott a klinika
parkolójában. Távolabb állt meg tőlük, és a
parkolóengedélyét kitűzte a szélvédőre. Aztán
tanulmányozta a maga alkotta sajtóigazolványt. Szakértő
is nehezen jött volna rá, hogy nem eredeti. „Bernie
Heffernan, 86-os Csatorna, Elmira, New York II.” Ha bárki
megkérdezi, hogy azt a társaságot ugyan miért érdekli ez
az eset, majd azt mondja, hogy a Manning-klinikához
hasonló létesítményt készülnek létrehozni.
Elégedetten, hogy megvan a mese, Bernie kiszállt a
kocsiból, és felvette a széldzsekijét. A riporterek és
operatőrök nem szoktak kiöltözni. Bernie úgy határozott,
hogy napszemüveget vesz, majd kivette a videokameráját a
kocsi csomagtartójából. Kész műremek, mondta magában
büszkén. És nagy kalap pénzbe került. A hitelkártyájára
vette. Némi port kent rá a pincében, hogy ne látsszék
olyan újnak, és ráfestette az oldalára a 86-os Csatorna
emblémáját.

A klinika előcsarnokában vagy egy tucat tévériporter és

operatőr lebzselt. Egy férfival készítettek interjút, Bernie
rögtön észrevette, hogy köntörfalaz. – Ismétlem – mondta –
, a Manning-klinika büszke az elért sikereire, arra, hogy
nagyon sok, gyerek után vágyódó édesanyát sikerült a
szüléshez hozzásegítenie. Meggyőződésünk, hogy Helene
Petrovic a vízumkérő lapján feltüntetett információval
ellentétben igenis szerzett embriológusi gyakorlatot
Romániában. A mellette dolgozó szakemberek soha a
legcsekélyebb kivetnivalót nem találtak a munkájában
vagy a megnyilvánulásaiban, semmit, ami arra engedett
volna következtetni, hogy a szakmájának ne volna a
legkiválóbb művelője.
– És ha tévedett? – kérdezte az egyik riporter. – Tegyük
fel, hogy elcserélte a befagyasztott embriókat, és a nők
más férfitól származó gyereknek adtak életet?
– Bármelyik szülőnél és a gyerekénél kívánságra
megcsináljuk a DNS-tesztet. Az eredmény négy-hat hét
alatt készül el, de százszázalékos. Ha a szülők esetleg
másik klinikán akarják a vizsgálatot elvégeztetni, úgy
álljuk a költségeiket. Sem dr. Manning, sem a többi
kolléga nem tart ezen a téren semmi bonyodalomtól.
Bernie körülnézett. Meghan nem volt ott. Kérdezze meg
a többieket, hogy látták-e? Nem, az hiba volna. Csak
vegyülj el csendben a tömegben, mondta magában.
És mint remélte, valóban nem törődött vele senki. A
nyilatkozó férfira irányította a kameráját, és elindította.
Amikor az interjú véget ért, Bernie a többiekkel
távozott, gondja volt rá, hogy senkihez ne menjen közelebb
a kelleténél. Felfedezte a PCD operatőrét, de a
tagbaszakadt férfi, aki a mikrofont tartotta a kezében, nem
volt ismerős. A lépcsőfeljáró előtt egy nő állt meg a
kocsijával, és kiszállt. Állapotos volt, és rendkívül
zaklatott. Egy riporter megkérdezte: – Asszonyom, ön
ennek a klinikának a páciense?
Stephanie Petrovic igyekezett eltakarni az arcát a
kamera elől, miközben felkiáltott: – Nem, nem, csak azért
jöttem, hogy könyörögjek nekik, hogy valamit nekem is
juttassanak a nagynéném hagyatékából. Mindenét a
klinikára hagyta. Arra gyanakszom, hogy talán az itteniek
közül tette el valaki láb alól, mert féltek, hogyha felmond,
megváltoztatja a végrendeletét. Ha be tudnám bizonyítani,
ugye, én lennék az örököse?

Meghan hosszú percekig ült a kocsijában a tetszetős

mészkő épület előtt Chestnut Hillen, húsz mérföldre
Philadelphiától. A kétemeletes rezidencia kecses
körvonalait kiemelték a bordázott ablakok, az antik tölgyfa
kapu és a kora délutáni napsütésben mélyzölden csillogó
ferde tető.
A széles gyepen keresztül vezető ösvény mentén
azáleabokrok sorakoztak. Meghan szinte látta maga előtt,
milyen gyönyörűek lehetnek tavasszal, virágba borulva. A
telken imitt-amott tucatnyi nyírfa.
A levélszekrényre C. J. Graham volt felvésve. Hallotta
valaha ezt a nevet az apjától? Meghan nem emlékezett.
Kiszállt a kocsiból, és lassan végigment az ösvényen.
Egy percig tétovázott, majd csengetett, s hallotta odabenn
a halk csilingelőst. A rákövetkező pillanatban egyenruhás
cselédlány tárta fel az ajtót.
– Mit óhajt? – kérdezte udvariasan, de tartózkodón.
Meghan rájött, hogy fogalma sincs, kivel szeretne
beszélni.
– Szeretnék beszélni e ház bármelyik lakójával, aki
ismerőse lehetett Aurélia Collinsnak.
– Ki az, Jessie? – kiáltott ki egy férfihang.
A cselédlány mögött Meghan egy magas, hófehér hajú
férfit látott közeledni.
– Tessékeld be az ifjú hölgyet, Jessie – rendelkezett. –
Hideg van odakinn.
 Meghan belépett. Amint az ajtó becsukódott, a férfi
összehúzta a szemét. Közelebb intette. – Jöjjön be, kérem.
Ide a fényre. – Majd mosoly ült ki az arcára. – Annie, ugye?
Drágám, örülök, hogy megint látlak.

33

Catherine Collins korán megreggelizett a lányával, mielőtt

Meghan elindult Danburybe a bíróságra a nyomozókhoz,
majd utána Philadelphiába. Catherine felvitte magával a
második csésze kávét a szobájába, és bekapcsolta a
televíziót. A helyi hírekből értesült, hogy a férjét
hivatalosan már nem az eltűntek-feltételezett halottak,
hanem a kihallgatás céljából körözöttek között tartják
nyilván – a Petrovic-gyilkossággal kapcsolatban.
Amikor Meg felhívta, hogy megmondja, végzett a
nyomozókkal és indul Philadelphiába, Catherine
megkérdezte:
– Meg, tőled mit akartak?
– Ugyanazt kérdezték, amit tőled. Tudod, hogy meg
vannak győződve róla, hogy a papa él. E percben épp
csalással és gyilkossággal vádolják. A jó ég tudja, mivel
fognak még előrukkolni. Nem te mondtad tegnap, hogy
lesz még rosszabb is, mire jobbra fordulnak a dolgok?
Igazad volt.
Catherine kihallott Meg hangjából valamit, amitől
meghűlt az ereiben a vér. – Meg, van valami, amit nem
mondasz el.
– Mama, mennem kell. Este mindent megbeszélünk,
megígérem.
 – Nem akarom, hogy bármit elhallgass előlem.
– Esküszöm, hogy nem hallgatok el semmit.

Az orvos figyelmeztette Catherine-t, hogy pár napig

maradjon odahaza és pihenjen. Pihenjek, és addig
aggódjak, amíg valóban szívrohamot nem kapok, gondolta
magában, miközben felöltözött. A fogadóba készült.
Alig néhány napot volt távol, de máris észlelte a
változást. Virginia nagyon megbízható, de az apróbb
részletekre nem terjed ki a figyelme. A recepciós asztalon a
virágcsokor csak kókadozott.
– Ez mikor jött? – kérdezte Catherine.
– Ma reggel.
– Hívja fel a virágost, hogy küldjön másikat. – Az a
rózsa, amit a kórházban kapott, harmatosan friss volt,
jutott eszébe.
Az ebédlőben megterítették az asztalokat. Catherine
mindet végigjárta, megvizsgálta, nyomában egy italosfiú. –
Itt meg az ablak melletti asztalnál kevesebb a szalvéta. Ott
egy késsel van kevesebb, és az a sótartó piszkos.
– Igenis, asszonyom.
Catherine a konyhába ment. A régi konyhafőnök húsz
év után júliusban nyugdíjba ment. Clive d'Arcette, akit
fölvett helyette, huszonhat éves kora ellenére tekintélyes
tapasztalattal rendelkezett. Négy hónap után Catherine
arra a következtetésre jutott, hogy ha nincs ló, a szamár is
jó, bár a fiú kétségkívül irányításra szorul.
Épp az ebédspecialitásokat készítette, amikor
Catherine belépett. A zsíros gáztűzhely – láttán Catherine
a homlokát ráncolta. Teljesen nyilvánvaló, hogy még előző
este, a vacsora-előkészületek nyomán lett olyan. A
szemetet nem vitték ki. Megkóstolta a hollandi szószt. –
Miért sós? – kérdezte.
– Én nem mondanám, hogy sós, Mrs. Collins – jegyezte
meg d'Arcette nem kifejezetten udvariasan.
– Én viszont igen, és feltételezem, hogy mindazok, akik
megrendelik, hasonló véleményen lesznek.
– Mrs. Collins, ha jól tudom, főszakácsnak vett fel. Ha
nem én vagyok a főszakács, és nem végezhetem a
dolgomat a saját belátásom szerint, attól tartok, bajok
lesznek.
– Megkönnyítette a helyzetemet – mondta Catherine. –
El van bocsátva.
Épp kötényt kötött maga köré, amikor Virginia Murphy
besietett. – Catherine, Clive hová megy? Most viharzott el
mellettem.
– Gondolom, vissza a főzőtanfolyamra.
– Neked pihenned kellene.
Catherine hozzáfordult. – Virginia, ameddig bírom,
számomra ez a tűzhely a megváltás. Nos, milyen
specialitásokat állított mára össze Escoffier?
Negyvenhárom ebédet szolgáltak fel, valamint a
szendvicseket a bárban. Jó volt az ültetés. Amikor az új
rendelések már lassabban érkeztek, Catherine kimehetett
az ebédlőbe. Hosszú, fehér kötényében asztaltól asztalig
járt, mindenhol megállt egy pillanatra. Szívélyes mosollyal
üdvözölték, de mindenütt kérdés tükröződött a
szemekben.
Nem hibáztatom az embereket, amiért kíváncsiak, hisz
annyi pletyka kering, gondolta. Én is kíváncsi lennék. De
ezek a barátaim. Ez az én fogadóm, és bármi legyen is az
igazság, Megnek és nekem megvan a helyünk ebben a
városban.
Catherine késő délután a könyvelést nézte át az irodában.
Ha a bank hozzájárul, hogy átütemezzem a költségvetést,
és zálogba teszem vagy eladom az ékszereimet, még
legalább hat hónapig kitarthatok. Addigra talán kiderül
valami a biztosítással kapcsolatban. Lehunyta a szemét.
Legalább annyi esze lett volna, hogy a papa halála után ne
kettejük nevére írassa a házat…
Miért tettem? – tűnődött. Tudom, miért. Nem akartam,
hogy Edwinnek az az érzése legyen, hogy az én házamban
él. Még amikor a papa élt, Edwin akkor is ragaszkodott
hozzá, hogy ő fizesse a fenntartás költségeit. „Szükségét
érzem, hogy idetartozónak érezhessem magamat”, mondta.
Ó, Edwin! Minek is nevezte magát? Ja igen,
vándorénekesnek. Catherine ezt mindig jó tréfának
tartotta. Vajon Edwin tréfának szánta? Most már nem volt
benne olyan biztos.
Igyekezett felidézni Gilbert és Sullivan sorait,
amelyeket Ed annak idején énekelt. Csak a kezdő sora
meg még egy másik jutott eszébe. így kezdődött: „Én, a
foltos, rongyos vándorénekes.” És a másik: „És ha változik
a kedves, változik a dalom.” Szomorú szavak, ha az ember
jobban belegondol. Vajon Edwin miért érezte úgy, hogy rá
illenek?
Elszántan tovább tanulmányozta a számlakönyveket.
Amikor az utolsóval is végzett, megszólalt a telefon. Bob
Marron volt, az egyik nyomozó, aki a kórházban fölkereste.
– Mrs. Collins, mivel nem találtam odahaza, gondoltam,
megpróbálom a fogadóban. Fölmerült valami. Úgy éreztük,
továbbítanunk kell önnek az információt, bár az
együttműködésre természetesen nem kötelezhetjük.
– Nem értem, miről beszél – mondta Catherine fakó
hangon.
 Aztán meghallgatta Marron beszámolóját Fiona
Blackről, a médiumról, aki eltűnt személyek
felkutatásában már máskor is segítségükre volt. – Most
jelentkezett, és azt mondja, erős rezgéseket kap a férjével
kapcsolatban, és elképzelhető, hogy segítségünkre lehet az
ügyben – fejezte be Marron.
– Egy sarlatánt akar nekem ideküldeni?
– Én megértem, hogy így érez, de emlékszik a Talmadge
gyerekre, aki három évvel ezelőtt eltűnt?
– Igen.
– Mrs. Black mondta meg nekünk, hogy a kutatással
koncentráljunk a városháza közeli építkezésre. Annak a
gyereknek megmentette az életét.
– Értem. – Catherine a nyelve hegyével megnedvesítette
az ajkát. A sötétben tapogatózásnál jobb minden, mondta
magának. Erősebben markolta a kagylót. – És mit akar
Mrs. Black Edwintől? A ruháit? A gyűrűjét?
– Itt van nálunk. Szeretné felkeresni, és kiválasztani
valamit, ha lehetséges. Fél órán belül odaviszem.
Catherine eltűnődött, vajon várja-e meg Meget, amíg
ezzel az asszonnyal szóba áll. Aztán így szólt: – Fél óra
múlva nagyon jó lesz. Épp indulok haza.

Meghan egészen megdermedt, amint ott állt az

előcsarnokban az udvarias férfival, aki látnivalóan azt
hitte, hogy már találkoztak. Alig bírta kinyögni: – Nem
Annie a nevem. Meghan. Meghan Collins.
Graham alaposan szemügyre vette. – Edwin lánya,
ugye?
– Igen.
– Kérem, jöjjön velem. – Karjánál fogva az előcsarnoktól
jobbra, a dolgozószobába vezette. – Az időm java részét
idebenn töltöm – mondta a lánynak, miközben a díványra
ültette, maga pedig a magas hátú karosszékbe telepedett.
– Amióta a feleségem eltávozott, ez a ház rettenetesen nagy
lett nekem.
Meghan rájött, hogy Graham észrevette arcán a
döbbenetet és a szomorúságot, és azt igyekszik eloszlatni.
De nem volt olyan állapotban, hogy diplomatikusan
megfogalmazza a kérdéseit. Kinyitotta a táskáját, és
kivette belőle a borítékot, benne a gyászjelentést. – Ezt
maga küldte az apámnak? – kérdezte.
– Igen, én. Nem reagált, de nem is számítottam rá.
Őszintén sajnáltam, amikor olvastam a januárban
történteket.
– Honnan ismeri az apámat? – kérdezte Meghan.
– Bocsásson meg – mentegetőzött a férfi. – Hisz még be
sem mutatkoztam. Cyrus Graham vagyok. Az apja
mostohatestvére.
Mostohatestvére! Ennek az embernek a létezéséről nem
is tudtam, gondolta Meghan.
– Az imént Annie-nak szólított – mondta. – Miért?
A férfi visszakérdezett. – Van testvére, Meghan?
– Nincs.
– És emlékszik, hogy úgy tíz évvel ezelőtt találkoztunk
Arizonában? Apja és anyja is ott volt.
– Én soha életemben nem jártam Arizonában.
– Akkor végképp nem értem – mondta neki Graham.
– Maga szerint pontosan mikor és hol találkoztunk
Arizonában? – faggatta Meghan.
– Nézzük csak. Áprilisban volt, majd tizenegy éve.
Scottsdale-ben voltam. A feleségem egy hetet töltött az
Elizabeth Arden gyógyfürdőben, és én másnap reggel
készültem érte menni. Előző este a Safari Hotelban
szálltam meg, Scottsdale-ben. Épp kifelé indultam az
étteremből, amikor megpillantottam Edwint. Egy
negyvenes évei elején járó asszonnyal ült, és egy
kislánnyal, aki nagyon hasonlított magára. – Graham
Meghanre pillantott. – Az igazat megvallva, mindketten
rettenetesen hasonlítanak Edwin anyjára.
– A nagyanyámra.
– Igen. – A férfi együttérzőn nézett rá. – Meghan, attól
tartok, ezek lesújtó hírek.
– Nagyon fontos számomra, hogy mindent megtudjak
azokról az emberekről, akik akkor este az apámmal voltak.
– Nos, rendben van. Persze rövid találkozás volt, de
mert hosszú idő után először láttam Edwint, maradandó
emléket hagyott bennem.
– Előtte mikor találkoztak utoljára?
– Az érettségije óta nem láttam. De hiába telt el közben
harminc év, rögtön megismertem. Odamentem az
asztalukhoz, és rendkívül barátságtalan fogadtatásban
részesültem.
Úgy mutatott be a feleségének és a lányának, mint egy
régi ismerőst, akivel együtt nőtt fel Philadelphiában.
Vettem a lapot, és azon nyomban távoztam. Aureliától
tudtam, hogy a családjával Connecticutban él, és
egyszerűen feltételeztem, hogy Arizonában nyaralnak.
– Feleségeként mutatta be az asszonyt, aki vele volt?
– Azt hiszem, igen. Nem vagyok benne biztos.
Lehetséges, hogy valami olyasmit mondott, hogy: „Frances
és Annie, ez itt Cyrus Graham”.
– Abban egészen biztos, hogy a lányt Annie-nak
hívták?
– Igen. És tudom, hogy az asszonyt Francesnak
szólította.
 – Mennyi idős volt akkor Annie?
– Úgy tizenhat körül lehetett, gondolom.
Akkor most lenne huszonhat, gondolta Meghan.
Megborzongott. És helyettem fekszik a hullaházban.
Észrevette, hogy Graham figyelmesen nézi.
– Tán megihatnánk egy csésze teát – mondta, – Ebédelt
már?
– Kérem, ne csináljon gondot belőle.
– Tartson velem. Majd megkérem Jessie-t, hogy üssön
össze valamit.
Amikor kiment, Meghan a térde köré kulcsolta a kezét.
A lába erőtlen volt és remegett, úgy érezte, ha most
felállna, biztosan nem tartaná meg. Annie, gondolta.
Eszébe ötlött, hogy egyszer nevekről beszélgettek az
apjával. – Miért neveztél el Meghan Anne-nek?
– Mert ez a két kedvenc nevem, Meghan és Annie. így
lettél Meghan Anne.
Jól sáfárkodtál a kedvenc neveddel, apa, gondolta
Meghan keserűen. Amikor Cyrus Graham visszatért,
nyomában a nagy tálcát cipelő cselédlánnyal, Meghan
elvett egy csésze teát és egy vékonyka szendvicset.
– Nem is hiszi, mennyire meg vagyok döbbenve –
mondta, és közben örült, hogy legalább a hangja nem
remeg. – Kérem, meséljen róla. Úgy érzem, egy csapásra
teljesen idegen lett az apám.
Nem volt valami szép történet. Richard Collins, Meghan
nagyapja feleségül vette a tizenhét éves Aurelia Crowleyt,
aki teherbe esett. – Kötelességének érezte, hogy elvegye –
mondta Graham. – Sokkal idősebb volt nála, és szinte
nyomban elvált, de nagyvonalúan gondoskodott róla is
meg a kicsiről is. Egy évvel később, amikor én tizennégy
esztendős voltam, Richard és anyám összeházasodtak.
Apám nem élt. Ez volt a Graham család otthona. Richard
Collins beköltözött, és a házasság tartósnak bizonyult. Ő
is meg anyám is merev, örömtelen emberek voltak, ahogy
mondani szokták, zsák a foltját megtalálta.
– És apámat az anyja nevelte?
– Háromesztendős koráig, amikor is Aurelia őrülten
beleszeretett egy kaliforniai férfiba, aki viszont nem kért a
gyerekből. Egy reggel Aurelia betoppant, és bőröndjeivel és
játékaival egyetemben letette Edwint. Anyám majd
megpukkadt. Richard még inkább, a kis Edwin pedig
magánkívül volt. Imádta az anyját.
– Aki otthagyta valakiért, aki nem kért belőle –
hitetlenkedett Meghan.
– Igen. Anya és Richard kötelességüknek érezték, hogy
befogadják, de korántsem voltak elragadtatva. És azt
hiszen), a kicsi igencsak nehezen kezelhető gyerek volt.
Emlékszem, mindennap odaállt az ablakba, a kicsi orrát
nekinyomta, és várt, mert olyan biztosra vette, hogy az
anyja mindjárt megérkezik.
– És megérkezett?
– Igen. Egy év múlva. A nagy szerelem addigra véget
ért, ő pedig visszajött Edwinért. A gyerek majd kiugrott a
bőréből, a szüleim nemkülönben.
– És akkor.
– Amikor nyolcesztendős lett, Aurelia ismét összekerült
valakivel, és az egész cirkusz megismétlődött.
– Te jó ég! – mondta Meghan.
– Ezúttal Edwin valóban lehetetlenül viselkedett.
Bizonyára arra számított, hogyha nagyon rossz lesz,
visszaküldjük az anyjához. Jó kis cirkusz volt például,
amikor a kerti locsolócsőből vízzel töltötte fel anya új
szedánjának a benzintankját.
 – És hazaküldték?
– Aurelia ismét elment Philadelphiából. Edwint
bentlakásos iskolába küldték, nyáron pedig táborba. Én
már kollégiumban voltam, aztán a jogi karra jártam, és
csak alkalmanként találkoztunk. Egyszer meglátogattam
az iskolájában, és döbbenten tapasztaltam, hogy a pajtásai
között iszonyúan–népszerű. Már akkor is azt mondta
mindenkinek, hogy az anyja meghalt.
– És később találkoztak még?
– Edwin tizenhat éves volt, amikor az anyja visszajött
Philadelphiába. Attól fogva itt is maradt. Végre benőtt a
feje lágya, és munkát vállalt egy ügyvédi irodában. Úgy
tudom, megpróbált találkozni Edwinnel, de elkésett.
Edwin hallani se akart róla. Túl nagy volt a seb. Az évek
során Aurelia mindig nálam érdeklődött Edwin felől. Egy
barátom küldte meg az újságkivágást, amiből megtudtam,
hogy feleségül vette a maga édesanyját. Benne volt az
irodája neve és címe. Odaadtam az újságkivágást
Aureliának. Azt mondta, minden évben írt neki a
születésnapján és karácsonyra, de Edwin soha nem
válaszolt. Egyik beszélgetésünk során megemlítettem neki,
hogy találkoztunk Scottsdale-ben. Talán nem kellett volna
elküldenem neki a gyászjelentést.
– Nagyszerű apa volt, és anyámnak csodálatos férje –
mondta Meghan. Igyekezett elpislogni a minduntalan
szemébe szökő könnyeket. – A munkája miatt rengeteget
kellett utaznia. Nem tudom elhinni, hogy kettős életet élt
volna egy másik asszonnyal, akit a feleségének nevezett, s
hogy egy másik lánya is lett volna, akit ugyanúgy
szerethetett. De kezdem azt hinni, hogy mindez igaz.
Különben hogyan magyarázzam Annie-t és Francest? És
anyám meg én hogyan bocsáthatjuk meg ezt az átejtést?
 A kérdést magának tette fel, nem Cyrus Grahamnek, a
férfi mégis megválaszolta. – Meghan, forduljon meg. – A
dívány mögötti kicsi ablaksorra mutatott. – A mögött a
középső ablak mögött állt kicsi gyerekként, és leste az
anyját minden áldott délután. Akit így elhagynak, annak a
lelke komolyan megsérül.

34

Mac négykor felhívta Catherine-t, hogy megérdeklődje,

hogy érzi magát. Amikor az asszony nem vette fel, a
fogadódban próbálkozott. Amikor a központ épp kapcsolta
volna Catherine irodáját, Mac asztalán megszólalt a másik
telefon.
– Hagyja – mondta Mac sietve. – Majd később
megpróbálom.
Az elkövetkező órában sok dolga volt, nem jutott
telefonközelbe. Már Newtown külterületén járt, amikor a
kocsitelefonon feltárcsázta. – Catherine, gondoltam, hogy
otthon vagy, beugranék néhány percre.
– Komolyan örülnék a lelki támasznak, Mac. –
Catherine sietve beszámolt a médiumról, meg hogy a nő és
a nyomozó útban vannak a házához.
– Öt perc és ott vagyok – tette le Mac a hallgatót a
homlokát ráncolva. Nem hitt a médiumokban. Csak a jó ég
a megmondhatója, milyen értesüléseket szerez ma Meg
Edwinről Chestnut Hillen, gondolta. Catherine az erői
végén jár, már csak egy sarlatán hiányzik, meg a vele járó
újabb bonyodalmak.
 Amikor begördült Collinsék kocsifelhajtójára, épp egy
férfi és egy nő szállt ki egy autóból a ház előtt. A nyomozó
és a médium, gondolta Mac.
A verandán érte őket utol. Bob Marron bemutatkozott,
majd bemutatta Mrs. Fiona Blacket, de csak annyit közölt,
hogy a segítségével remélnek Edwin Collins nyomára
bukkanni. Mac arra számított, hogy igazi
hókuszpókusznak lesz a szemtanúja. Ehelyett azon kapta
magát, hogy a csodálatát váltja ki a fegyelmezett és
nyugodt asszony, aki őszinte együttérzéssel köszöntötte
Catherine-t. – Nagyon rossz idők járnak magára – kezdte. –
Nem tudom, segíthetek-e, de azt érzem, hogy meg kell
próbálnom.
Catherine nyúzott arcán Mac a remény szikráját vélte
felcsillanni. – Őszintén hiszem, hogy a férjem meghalt –
mondta Fiona Blacknek. – Tudom, hogy a rendőrség más
véleményen van. Annyival könnyebb lenne elviselni, ha
volna valami bizonyosság, ha valamiképpen bizonyítékot
sikerülne szerezni, ha egyszer s mindenkorra
megtudhatnánk az igazat.
– Talán meg is tudjuk. – Fiona Black a kezébe fogta
Catherine kezét. Lassan bement a nappaliba, alaposan
körülnézett. Catherine Mac és Marron nyomozó mellett
állt, és az asszonyt figyelte.
Fiona Catherine-hez fordult. – Mrs. Collins, itt vannak
még a férje ruhái és személyes holmijai?
– Igen. Jöjjön fel – mondta, és előreindult.
Amint megindult a nyomukban, Mac érezte, hogy a
szíve egyre hevesebben ver. Volt ebben a Fiona Blackben
valami. Érezte, hogy nem sarlatán.
Catherine bevezette őket a hálószobába. Az
öltözőasztalon kettős képkeret. Az egyik kép Meghané. A
másik Catherine-t és Edwint ábrázolta ünneplőruhában.
Tavaly szilveszterkor a fogadóban, gondolta Mac. Nagy
ünnepség volt.
Fiona Black tanulmányozta a fényképet, majd
megkérdezte: – Hol vannak a ruhái?
Catherine kinyitotta a gardróbszobába vezető ajtót.
Mac emlékezett, hogy évekkel ezelőtt Catherine és Edwin
áttörették a szomszédos hálószoba falát, és két
gardróbszobát alakítottak ki maguknak. Ez volt Edwiné.
Több sorban zakók, nadrágok, öltönyök. Mennyezetig érő
polc, ingekkel, pulóverekkel. Cipőállvány.
Catherine a szekrény tartalmát vette szemügyre. –
Edwin-nek nagyszerű ízlése volt. „Apám mindig velem
választatta ki magának a nyakkendőt”, mondta. Mintha
magamagát akarná emlékeztetni.
Fiona Black belépett a gardróbszobába, ujjával
könnyedén végigsimította az egyik zakó hajtókáját, egy
másiknak a vállát. – Vannak kedvenc mandzsettái vagy
esetleg egy gyűrűje”
Catherine kihúzott egy fiókot. – Ez volt a jegygyűrű,
amit neki adtam. Egy nap eltette valahová. Azt hittük;
elveszett. Annyira odáig volt, hogy vettem neki helyette egy
másikat, aztán meglett, hátracsúszott az öltözőasztal
mögé. Addigra kicsit szűk lett, úgyhogy az újat viselte.
Fiona Black megfogta a vékony aranykarikát. –
Magamnál tarthatom néhány napig? Megígérem, hogy nem
veszítem el.
Catherine tétovázott, majd így szólt: – Ha gondolja,
hogy segítségére lehet.

A PCD philadelphiai állomásának operatőre háromnegyed

négykor várta Meghant a Franklin Központ előtt.
 – Sajnálom, hogy így kell kapkodnunk – mentegetőzött
a lány.
A hórihorgas operatőr, aki Lennek mutatkozott be, a
vállát vonogatta.
– Megszoktuk.
Meghan örült, hogy kénytelen erre az interjúra
összpontosítani. A Cyrus Grahammel, apja
mostohabátyjával eltöltött óra oly fájdalmas volt, hogy
száműznie kellett agyából a gondolatot, legalább addig,
amíg képes napirendre térni fölötte. Megígérte az
anyjának, hogy semmit nem titkol el előle. Nem lesz
könnyű, de állni fogja a szavát. Ma este mindent
megbeszélnek.
– Len – mondta –, először szeretnék egy nagytotált az
épületről. Ha az emberek Philadelphiára gondolnak, nem
ilyen macskaköves utcákat látnak maguk előtt.
– Látta volna ezt a vidéket a rekonstrukció előtt –
mondta Len, azzal futtatni kezdte a szalagot.
Odabent a Központban a recepciós fogadta őket. A
váróteremben három nő ült. Mindegyik jól öltözött és
gondosan kikészített. Meghan biztosra vette, hogy ezek
azok a betegek, akiket dr. Williams szerzett az interjúra.
Igaza lett. A recepciós bemutatta Meget a három
nőnek. Egyikük állapotos volt. A kamera előtt elmondta,
hogy ez lesz a harmadik, mesterséges megtermékenyítéssel
szült gyereke. A másik két nőnek is volt már egy-egy
gyereke, és most kívántak újabb terhességet a már
meglevő befagyasztott embriójukból.
– Nekem nyolc befagyasztott embrióm van – mosolygott
egyikük boldogan a kamera lencséjébe. – Most hármat
fognak beültetni, abban a reményben, hogy az egyik
megfogan. Ha nem, várok néhány hónapig, és ismét
megpróbálkozom a többivel.
– És ha sikerül elsőre teherbe esnie, jövőre ismét
visszajön? – kérdezte Meghan.
– Á, dehogy. A férjemmel csak két gyereket akarunk.
– De továbbra is megmaradnak itt a lefagyasztott
embriói, ugye?
A nő rábólintott. – Igen – felelte. – Fizetünk azért, hogy
tárolják. Mit lehet tudni. Még csak huszonnyolc éves
vagyok. Meggondolhatom magamat. Néhány éven belül
még visszajöhetek, és mégiscsak megnyugtató érzés, hogy
azok az embriók itt vannak elraktározva.
~ Már amennyiben kibírják a kiolvasztást.
– Természetesen.
Ezután bementek dr. Williams irodájába. Meg az
interjú idejére a férfival szemközti székbe telepedett. –
Doktor úr, ismételten szeretnék köszönetet mondani,
amiért fogadott bennünket. Először is arra kérném, hogy
magyarázza el az in vitro megtermékenyítés folyamatát
olyan egyszerűen, ahogyan nekem előzőleg megtette.
Azután, ha megengedné, hogy néhány felvételt készítsünk
a laboratóriumban és megmutatná nekünk, hogyan
tárolják a lefagyasztott embriókat, nem is tartóztatnánk
tovább.
Dr. Williams kitűnő interjúalanynak bizonyult.
Csodálatosan tömören, néhány szóban elmondta, milyen
akadályai lehetnek annak, hogy egy asszony megfoganjon,
majd ismertette az in vitro megtermékenyítés menetét. – A
páciensnek fogamzást elősegítő gyógyszereket adnak, hogy
fokozzák a petesejtek termelődését; a petesejteket kinyerik
a méhéből; a laboratóriumban megtermékenyítik, és máris
megvan az életképes embrió. A kezdeti stádiumban lévő
embriót visszaültetik az anyaméhbe, többnyire kettőt-
hármat egyszerre, abban a reményben, hogy legalább egy
megmarad. A többit esetleges későbbi felhasználás céljából
lefagyasztják.
– Doktor úr, néhány napon belül, amint megszületik,
meg fogunk örökíteni egy csecsemőt, akinek az egypetéjű
ikertestvére három esztendővel ezelőtt született – mondta
Meghan. – Volna szíves elmagyarázni a nézőinknek,
hogyan lehetséges, hogy egypetéjű ikrek három év
különbséggel jöjjenek a világra?
– A dolog lehetséges, bár igen ritka, hogy az embrió két
azonos részre oszlik a petri-csészében, akárcsak az
anyaméhben. Jelen esetben az anya nyilvánvalóan úgy
határozott, hogy az egyik embriót azonnal megszüli, a
másikat csak később. Szerencsére, a komoly
rizikófaktorok ellenére mindkét művelet sikeres volt.
Mielőtt dr. Williams irodájából kiléptek, Len
végigpásztázta kamerájával a falat, amelyet a Központ
segítségével megfogant gyerekek fényképei díszítettek.
Ezután a laboratóriumban forgattak, különös tekintettel a
hosszú távú tárolókra, ahol a fagyasztott embriókat
tartották folyékony nitrogénben.
Már majdnem fél ötre járt, amikor Meg közölte: – Oké,
végeztünk. Nagyon köszönöm, doktor úr. Igazán hálás
vagyok.
– Én is – mondta az orvos. – Egészen biztosra veszem,
hogy az ilyesfajta interjú sok gyerektelen pár érdeklődését
fogja felkelteni.
Odakinn Len betette a kameráját a forgatókocsiba,
majd a kocsijához kísérte Meghant. – Azért döbbenetes,
ugye? – kérdezte a férfi. – Úgy értem, nekem is van három
gyerekem, de azt hiszem, nem örülnék a tudatnak, hogy
embrió korukban ilyen mélyhűtőben kezdték a
pályafutásukat.
– Ugyanakkor ezek az embriók olyan életek, amelyek
máskülönben nem jöttek volna létre – mondta Meghan.
Miközben Meghan hazafelé hajtott Connecticutba,
rájött, hogy a dr. Williamsszel készített sima interjú kész
pihenés volt.
Most viszont gondolatai visszatértek ahhoz a
pillanathoz, amikor Cyrus Graham Annie-ként
köszöntötte. Újra lepergett a fejében minden egyes szó,
ami az együtt töltött idő során elhangzott.

Aznap este negyed kilenckor Fiona Black feltárcsázta Bob

Marront. – Edwin Collins nem él – mondta halkan. –
Hónapok óta nem él. A teste víz alatt van.

35

Fél tíz volt, mire Meghan csütörtök este hazaért, és

megkönnyebbülten vette észre, hogy Mac ott van az
anyjával. A férfi kérdő tekintetének láttán Meg bólintott.
Anyja figyelmét a mozdulat nem kerülte el.
– Meg, mi van?
Meg beszippantotta a hagymaleves finom illatát. –
Maradt belőle valami? – intett a konyha felé.
– Nem vacsoráztál? Mac, tölts neki egy pohár bort,
amíg megmelegítek valamit.
– Csak levest kérek, mami.
Amikor Catherine kiment, Mac odalépett hozzá. –
Nagyon rémes volt? – kérdezte halkan.
 Meg elfordult, nem akarta, hogy a férfi észrevegye a
váratlanul szemébe toluló könnycseppeket. –
Meglehetősen.
– Meg, ha négyszemközt akarsz beszélni anyáddal,
akkor eltűnök. Csak úgy éreztem, jobb, ha nincs egyedül,
és Mrs. Dileo felajánlotta, hogy vigyáz Kyle-ra.
– Irtó rendes vagy, Mac, de nem kellett volna
otthagynod Kyle-t. Mindig annyira várja, hogy hazaérj. A
gyerekeknek nem szabad csalódást okozni. Ne csapd be
sose.
Meg érezte, hogy a nyelve akadozik. Mac a kezébe fogta
az arcát, és maga felé fordította.
– Meggie, mi van?
Meg a szájára nyomta az ujját. Nem omolhat itt össze.
– Hát csak, hogy...
Nem bírta folytatni. Érezte, hogy Mac átöleli. Ó,
istenem, ha elereszthetné magát, ha Mac mindig így
tartaná. A levél. Kilenc éve is eljött hozzá a levéllel a
kezében, amit Meg írt neki, azzal a levéllel, amiben
könyörgött, hogy ne vegye el Gingert…
– Gondolom, neked is az a véleményed, hogy ezt ne
őrizzük meg – mondta Mac akkor. Akkor is így átölelt,
emlékezett vissza Meg. – Meg, egyszer majd te is
beleszeretsz valakibe. Amit irántam érzel, az valami
egészen más. Mindenki így érez, amikor a legjobb barátja
megházasodik. Mindig ott a rettegés, hogy attól fogva
másképpen lesz minden. Miközöttünk nem lesz
másképpen. Mi mindig haverok leszünk.
Az emlék éles volt, mint a késpenge. Meg elhúzódott és
hátralépett. – Semmi baj. Csak fáradt vagyok és éhes. –
Hallotta anyja közelgő lépteit, aki hamarosan meg is
jelent. – Mama, meglehetősen kellemetlen híreim vannak.
 – Gondolom, jobb, ha megyek, hogy nyugodtan
beszélhessetek – mondta Mac.
Catherine tartotta vissza. – Mac, családtag vagy.
Szeretném, ha maradnál.
Leültek a konyhaasztal köré. Meghan érezni vélte az
apja jelenlétét. Ő ütötte mindig össze a késő esti vacsorát,
ha túl zsúfolt volt az étterem és az anyjának annyi ideje
sem volt, hogy bekapjon valamit. Tökéletesen bohóckodott,
magára öltve a nyűgös vendég kegyeit leső főpincér
modorosságát. – Ez az asztal nem megfelelő? Talán a
bankettasztalhoz? Természetesen. Hogy huzat van? De
hisz minden ablak csukva.
A fogadó hermetikusan van lezárva. Talán a két füle
között nagy a huzat, madame.
A borát szopogatta, a gőzölgő leves ott állt előtte
érintetlenül, amíg össze nem szedte magát, hogy
beszámoljon Chestnut Hillről, az apjáról. Először
szándékosan a gyerekkorát adta elő, és Cyrus Graham
meggyőződését, hogy azért fordított hátat az anyjának
egyszer s mindenkorra, mert nem bírta volna elviselni,
hogy az újból cserbenhagyja.
Meghan az anyja arcát figyelte, és fel is fedezte rajta azt
a reakciót, amire számított, az együttérzést a nem akart
kisfiú iránt, a felnőtt férfi iránt, aki nem merte vállalni a
kockázatot, hogy harmadszor is csalódást okozzanak neki.
Ezután viszont be kellett számolnia a Cyrus Graham és
Edwin Collins közötti találkozásról Scottsdale-ben.
– A feleségeként mutatott be egy másik asszonyt? –
kérdezte az anyja szenvtelenül.
– Mami, nem tudom. Graham tudta, hogy a papa nős
és van egy lánya. A papa valami olyasmit mondott neki,
hogy „Frances és Annie, bemutatom Cyrus Grahamet”.
Mama, volt a papának más rokona, akiről neked
tudomásod volt? Lehetséges, hogy unokatestvéreink élnek
Arizonában?
– Az ég áldjon meg, Meggie, ha arról sem volt
fogalmam, hogy ennyi éven át a nagyanyád életben volt,
akkor honnan tudhatnék az unokatestvérekről? –
Catherine az ajkába harapott. – Bocsáss meg. –
Arckifejezése megváltozott. – Azt mondod, az apád
mostohatestvére összetévesztett Annie-val. Annyira
hasonlítasz rá?
– Igen. – Meg könyörgő tekintetet vetett Macre.
A férfi elértette a célzást. – Meg – mondta –, semmi
értelmét nem látom, hogy anyád ne tudja, hogy tegnap
New Yorkban jártunk.
– Nem, valóban nincs. Mama, van még valami, amit
tudnod kell… – Magabiztosan nézett az anyjára, majd
beszámolt arról, amit szeretett volna eltitkolni.
Amikor a végére ért, az anyja csak bámult a semmibe,
mint aki próbálja megérteni a hallottakat.
Végül határozott, szinte monoton hangon megjegyezte:
– Leszúrtak egy lányt, aki úgy nézett ki, mint te? Volt
nála egy papírcetli a Drumdoe fogadó fejlécével, a te
neveddel és telefonszámoddal, apád kézírásával? És
órákkal a lány halála után kaptál egy faxot azzal a
szöveggel, hogy „Tévedés. Annie tévedés volt”?
Catherine szemébe kiült a rémület.
– És elmentél DNS-vizsgálatot csináltatni, hogy
megtudd, rokonságban állsz-e azzal a lánnyal?
– Azért tettem, mert a választ keresem.
– De örülök, hogy ma este itt volt ez a Fiona! – tört ki
Catherine. – Meg, gondolom, nem fogsz örülni, de
telefonált Bob Marron a New Milford-i rendőrségtől ma
délután.
Meg figyelmesen hallgatta anyja beszámolóját Fiona
Black látogatásáról. Bizarr, gondolta, de persze semmivel
sem bizarrabb, mint mindaz, ami az elmúlt hónapok során
történt.
Fél tizenegykor Mac felállt és menni készült. – Ha
szabad valamit javasolnom, nem ártana, ha mind a ketten
lefeküdnétek-mondta.

Mrs. Dileo, a takarítónő tévét nézett, amikor Mac hazaért.

– Kyle nagyon csalódott volt, hogy nem jött haza, mielőtt
elaludt – mondta. – No, akkor én megyek.
Mac megvárta, amíg az asszony kocsija kigördül, akkor
eloltotta a kinti világítást és bezárta az ajtót. Bement, hogy
benézzen Kyle-hoz. A kisfiú összekucorodva aludt, a párna
a feje alá gyömöszölve.
Mac eligazgatta a takaróját, lehajolt, és megcsókolta a
homlokát. Kyle rendes, normális kisfiú benyomását
keltette, de Mac most feltette magának a kérdést, nem
lehetséges-e, hogy a gyerek jelzéseket küld, amelyeket ő
nem fog fel. A legtöbb hétéves gyerek az anyja mellett nő
fel. Mac nem is tudta, hogy az a gyengédség, amely most
eluralkodott rajta, valóban a fiának szól, vagy a kis Edwin
Collinsnak, ötven évvel ezelőtt, Philadelphiában. Vagy
Catherine-nek és Meghannek, akik kétségkívül áldozatai a
férj és apa boldogtalan gyerekkorának.

Meghan és Catherine hallotta a tizenegy órás hírekben

Stephanie Petrovic szenvedélyes nyilatkozatát a Manning-
klinika bejáratánál. Meg hallgatta a tudósítót, aki közölte,
hogy Stephanie Petrovic a nagynéniével élt annak New
Jersey-i otthonában. – A holttestet hazaszállítják
Romániába, a gyászmisét délben tartják a trentoni
románok Szent Domonkos-templomában – fejezte be a
tudósító.
– Elmegyek a misére – mondta Meghan az anyjának. –
Beszélni akarok azzal a lánnyal.

Péntek reggel nyolc órakor Bob Marront telefonon keresték

odahaza. Egy tilosban parkoló kocsit, egy sötétkék
Cadillac szedánt megbüntettek a Battery Park Cityben,
Manhattan-ben, Meghan Collins lakása előtt. A kocsi a
nyilvántartásban Edwin Collins nevén szerepel, és az a
kocsi, amit a férfi akkor este vezetett, amikor nyomtalanul
eltűnt.
Miközben Marron John Dwyer államügyészt tárcsázta,
megjegyezte a feleségének: – A médiumunk ezúttal
alaposan mellétrafált.
Tizenöt perccel később Marron beszámolt Meghannek,
hogy megtalálták az apja kocsiját. Megkérdezte, hogy Mrs.
Collinsszal meg tudnának-e jelenni John Dwyer
irodájában. Ha lehetséges, együtt szeretne velük beszélni a
főügyészhelyettes.

36

Pénteken hajnalban Bernie ismét lejátszotta a Manning-

klinikán felvett interjút. Rájött, hogy nem tartotta elég
biztosan a kamerát. Ugrál a kép. Legközelebb óvatosabb
lesz.
 – Bernard! – kiabált le anyja a lépcső tetejéről. Bernie
kelletlenül kikapcsolta a videót.
– Máris megyek, mama.
– Kihűl a reggelid. – Anyja flanelköntösbe bújt. Oly
gyakran mosta, hogy a nyakánál, az ujjánál és az ülepénél
egészen elvékonyodott. Bernie mondta neki, hogy túl
gyakran mossa, de a mama azt felelte, hogy ő a tisztaság
híve, az ő házában enni lehet a padlóról.
Aznap reggel a mama rossz hangulatban volt. – Tegnap
este rengeteget tüsszögtem – mondta neki, miközben
tányérjára tette a zabkását. – Úgy érzem, most is porszag
árad a pincéből. Ugye, rendesen felmosol odalenn?
– Igen, mama.
– Nem ártana, ha rendbe hoznád a lépcsőt, hogy
magam is lemehessek körülnézni.
Bernie tudta, hogy az anyja soha nem merészkedne le
azokon a lépcsőfokokon. Az egyik lépcsőfok eltört és a
korlát lötyögött.
– Mama, az a lépcső veszélyes. Emlékszel, mi történt a
csípőddel… és most, ezzel az ízületi gyulladásoddal, meg
még a térded is fáj…
– Ne hidd, hogy még egyszer megkockáztatom! –
csattant föl az öregasszony. – De gondod legyen rá, hogy
odalenn egy szem por se maradjon. Különben sem értem,
minek vagy annyit odalenn.
– Dehogyisnem érted, mama. Nekem nincs szükségem
annyi alvásra, és ha a nappaliban szól a tévé, akkor nem
tudsz tőle aludni. – A mama nem is sejti, mennyi
elektromos berendezést halmozott fel odalenn, és nem is
fogja megtudni.
– Ma éjjel nem sokat aludtam. Ez az allergia nem
hagyott nyugodni.
 – Sajnálom, mama. – Bernie végzett a langyos
zabkásával.
– Megyek, mert elkésem. – Azzal felmarkolta a
dzsekijét.
Anyja az ajtóig követte. Már távolodott, amikor
utánakiáltott. – Annak viszont örülök, hogy a
változatosság kedvéért rendben tartod a kocsidat.

Bob Marron telefonhívása után Meghan sietve

lezuhanyozott, majd lement a konyhába. Anyja már a
reggelit készítette.
Catherine vidám jó reggellel akarta köszönteni, de az
ajkára fagyott a szó, amint Megre pillantott. – Mi történt? –
kérdezte. – Jól hallottam, hogy a telefon szólt, miközben
zuhanyoztam?
Meg megfogta az anyja mindkét kezét. ~ Mami, nézz
rám. Teljesen őszinte leszek. Én hónapokig azt hittem,
hogy a papa odaveszett abban a katasztrófában. Az elmúlt
hét eseményeinek tükrében ügyvédként és riporterként is
végig kell gondolnom a dolgokat. Egyenként mérlegelnem
az eshetőségeket.
Megpróbáltam belegondolni, hogy esetleg életben lehet-
e, méghozzá nagy bajban. De tudom… biztos vagyok
benne… hogy ami az elmúlt néhány napban történt, olyat
a papa, ha élne, nem csinálna velünk. Az a telefon… a
virágok… és most… – Itt elhallgatott.
– És most mi történt, Meg?
– A papa kocsiját megtalálták a városban, tilosban
parkolt a lakásom előtt.
– Te jóságos atyaisten! – Catherine arca hamuszürkévé
vált.
 – Mama, valaki más vitte oda. Nem tudom, miért, de
biztosan megvan az oka. A főügyészhelyettes vár
bennünket. A nyomozóival együtt majd megpróbálják
bedumálni nekünk, hogy a papa él. Nem ismerik. Mi
ismertük. Bármi probléma volt is az életében, soha nem
küldte volna neked azokat a virágokat, és nem hagyná ott
a kocsiját, ahol biztos, hogy megtalálják. Tudná, hogy a
frász törne bennünket. Odamegyünk, de továbbra is
ragaszkodunk a meggyőződésünkhöz, és megvédjük a
papát.
Reggelizni egyikük sem kívánt. Kivitték a gőzölgő kávét
a kocsihoz. Miközben Meghan kifarolt a garázsból, a tőle
telhető legjózanabb hangon megjegyezte: – Lehet, hogy fél
kézzel vezetni tilos, de a kávé határozottan jót tesz.
– Mert mindkettőnket a hideg lel, kívül-belül. Nézd
csak, Meg. Az első hószemcsék a pázsiton. Hosszú télnek
nézünk elébe. Mindig szerettem a telet. Apád gyűlölte.
Ezért is nem bánta, hogy annyit kell utaznia. Arizonában
egész évben meleg van, ugye?
Amikor a Drumdoe fogadó előtt elhajtottak, Meghan
megjegyezte: – Mami, ha visszajövünk, leteszlek a fogadó
előtt. Te végzed a dolgodat, én meg keresem a választ.
ígérd meg, hogy egy szót se szólsz arról, amit Cyrus
Grahamtől hallottam tegnap. Ne feledd, hogy csak
feltételezte, hogy a nő meg a lány, akivel a papát tíz éve
látta, te meg én voltunk. A papa csak a nevüket említette,
hogy Frances és Annie. De amíg a dolognak mi magunk
utána nem járunk, ne adjuk meg a lehetőséget a
főügyészhelyettesnek, hogy a papa jó hírét tönkretegye.

Meghant és Catherine-t azon nyomban bekísérték John

Dwyer irodájába. A férfi Bob Marron és Arlene Weiss
nyomozók társaságában várt rájuk. Meghan leült az anyja
mellé, és védelmezőn megfogta a kezét.
Hamar kiderült, mit akarnak. Mindhárman, a
főügyészhelyettes és a két nyomozó azon
meggyőződésüknek adtak hangot, hogy Edwin Collins él,
és személyesen szándékozik kapcsolatba kerülni a
feleségével és a lányával. – A telefon, a virágok és most a
kocsi – mutatott rá Dwyer. – Mrs. Collins, volt róla
tudomása, hogy a férjének van fegyverviselési engedélye?
– Igen, volt. Úgy tíz éve kapta.
– És hol tartotta a fegyverét?
– Az irodájában, bezárva, vagy odahaza.
– És maga mikor látta utoljára?
– Nem emlékszem, hogy az elmúlt évek során láttam
valaha is.
– Miért érdekli az apám fegyvere? – vágott közbe
Meghan. – Megtalálták a kocsiban?
– Igen – mondta John Dwyer csendesen.
– Ez igazán nem meglepő – jegyezte meg Catherine
sietve. – Végül is a kocsiban kellett neki. Volt egy rémes
élménye Bridgeportban, vagy tíz éve feltartóztatták a piros
lámpánál.
Dwyer Meghanhez fordult. – Maga egész nap
Philadelphiában volt, Miss Collins. Lehetséges, hogy az
apja nyomon követi, és tudta, hogy Connecticutból
eltávozott. Feltételezhette, hogy a lakásában tartózkodik.
Nyomatékosan szeretném kérni önöket, hogy amennyiben
Mr. Collins bármelyikükkel érintkezésbe lép,
ragaszkodjanak hozzá, hogy jöjjön ide és beszéljen velünk.
Hosszú távon neki is így a jobb.
 – A férjem nem fog érintkezésbe lépni velünk – közölte
Catherine határozottan. – Mr. Dwyer, azon az éjszakán a
hídon senki más nem menekült ki a kocsijából?
– De igen, ha jól tudom.
– Ugye, egy asszonyt, aki otthagyta a kocsiját,
majdnem elütött egy másik autó, s utána majdnem a
tátongó lyukba sodorta?
– Igen.
– Akkor mi a véleménye a következőkről? Tegyük fel,
hogy a férjem otthagyta a kocsiját, aztán belekerült abba a
vérfürdőbe. És valaki más beleült a kocsiba és elvitte.
Meghan látta, hogy a főügyészhelyettes arcán
bosszúsággal elegy együttérzés villan át.
Látta Catherine Collins is. Fölállt, menni készült. –
Általában mennyi időre van szüksége Mrs. Blacknek, hogy
egy eltűnt személy hollétéről nyilatkozzon? – kérdezte.
Dwyer összenézett a nyomozókkal. – Már megtörtént. –
közölte vonakodva. – Meggyőződése, hogy a férje régóta
nem él, hogy víz mélyén fekszik.
Catherine lehunyta a szemét, és nagyot nyelt. Meghan
önkéntelenül elkapta az anyja karját, attól tartott, hogy
elájul.
Catherine egész testében reszketett. De amikor a
szemét kinyitotta, a hangja határozottan csengett: – Sose
hittem volna, hogy egy ilyen üzenetben fogok vigaszt
találni, de itt, magát hallgatva, igenis vigaszt lelek benne.

A média azt a következtetést vonta le Stephanie Petrovic

nyilatkozatából, hogy egy csalódott örökösjelöltről van szó.
Vádaskodását, hogy esetleg a Manning-klinikáról tette el
valaki láb alól a nagynénjét, nevetségesnek tartották, és
nem foglalkoztak vele. A klinika egy befektetőcsoportnak
volt a tulajdona, és dr. Manning irányítása alatt állt,
akinek a feddhetetlenségéhez kétség nem férhetett. Ő a
továbbiakban sem volt hajlandó nyilatkozni a sajtónak, de
az egyértelmű volt, hogy személy szerint neki semmi
haszna nem származik abból, hogy Helene Petrovic a
Manning-klinika embriólaboratóriumára hagyta a
vagyonát. Kirohanása után Stephanie-t a Manning-klinika
egyik vezetőjének az irodájába kísérték, aki nem
nyilatkozott a kettejük között lefolyt beszélgetésről.
Helene ügyvédje, Charles Potters döbbenten értesült az
eseményekről. Péntek reggel a gyászszertartás előtt
felkereste Stephanie-t, és alig leplezett felháborodással
közölte vele a véleményét. – Bármi derüljön is ki a
nagynénje végzettségéről, ahhoz nem fér kétség, hogy a
klinikának elkötelezett munkatársa volt. Biztosan
elborzadt volna a jelenet láttán, amit maga ott rendezett.
Amikor látta a kétségbeesést a fiatal nő arcán,
megenyhült.
– Tudom, hogy mi mindenen ment keresztül – mondta
neki.
– A gyászmise után majd kipihenheti magát. Azt
hittem, Helene barátai a Szent Domonkos-templomból
idejöttek, hogy ne legyen egyedül.
– Hazaküldtem őket – mondta Stephanie. – Alig
ismerem ezeket az embereket, és jobban elvagyok
egymagam.
Miután az ügyvéd távozott, Stephanie párnákat
tornyozott a díványra, és lefeküdt. Ormótlan teste
nehezítette, hogy kényelembe helyezze magát. A háta most
már szünet nélkül fájt. Rettenetesen egyedül érezte magát.
De azokból az öregasszonyokból, akik csak méregetik és
pletykálkodnak, nem kért.
 Örült, hogy Helene a halálával kapcsolatban úgy
rendelkezett, hogy a holtteste mellett ne virrasszanak, és
hogy küldjék vissza Romániába, és temessék a férje mellé.
Elszundított, majd a telefon csörgésére ébredt. Már
meg kicsoda? – tűnődött kimerültén. Kellemes női hang
szólt bele.
– Miss Petrovic?
– Igen.
– Meghan Collins vagyok, a PCD 3-as Csatornájától.
Nem voltam ott a Manning-klinikán, amikor tegnap
nyilatkozott, de láttam a tizenegy órás hírekben.
– Erről nem akarok beszélni. A nagynéném ügyvédje
nagyon haragszik miatta.
– Én viszont szeretném, ha beszélne velem. Talán
tudok magának segíteni.
– Hogyan tudna segíteni? Hogyan tud nekem bárki
segíteni?
– Megvan a módja. Most a kocsitelefonomon hívom,
úton vagyok a gyászmisére. Utána hajlandó volna velem
ebédelni?
Olyan barátságosnak hallatszik, gondolta Stephanie, és
nekem szükségem van egy barátra. – Én nem akarok
többé szerepelni a televízióban.
– Én nem arra kérem, hogy nyilatkozzon. Hanem, hogy
beszéljen velem.
Stephanie tétovázott. A gyászmise után nem akarok
Mr. Pottersszel lenni, meg az öregasszonyokkal sem a
Román Társaságtól. Mind rólam pletykálkodnak. –
Rendben van, magával ebédelek – mondta.
Meghan letette az anyját a fogadó előtt, aztán amilyen
sebesen csak mert, Trentonba hajtott.
 Útközben még Tom Weicker irodáját is felhívta, hogy
közölje vele, megtalálták az apja kocsiját.
– Tud róla valaki, hogy a kocsit megtalálták? – kérdezte
a férfi gyorsan.
– Még nem. Titokban akarják tartani. De mindketten
tudjuk, hogy ki fog szivárogni. – Igyekezett higgadtan
beszélni. – Legalább a 3-as Csatornának legyen
betekintése.
– Egyre dagad ez a sztori, Meg.
– Tudom.
– Rögtön bemondjuk.
– Azért szóltam.
– Meg, igazán sajnálom.
– Ne sajnálja. Mindenre megvan az ésszerű
magyarázat.
– Mikorra várja Mrs. Anderson a gyereket?
– Hétfőn fekszik be a kórházba. Hozzájárult, hogy
vasárnap délután fölkeressem az otthonában, és
fölvegyem, amint Johathannal elrendezik a szobát a
kicsinek. Vannak csecsemőkori felvételek Jonathanról,
amelyeket felhasználhatunk. Ha a kicsi megszületik,
összehasonlíthatjuk a róla készített felvételekkel.
– Ezzel foglalkozzon, legalábbis egyelőre.
– Kösz, Tom, és kösz a támogatást.

Phillip Carter a péntek délutánt azzal töltötte, hogy az

Edwin Collinsszal kapcsolatos kérdésekre válaszolt. Egyre
fogyatkozó türelemmel válaszolgatott az egyre élesebben
megfogalmazott kérdésekre. – Nem, még soha máskor nem
fordult elő, hogy hamis referenciákkal volt dolgunk. A
hírnevünk ez idáig makulátlan.
 Arlene Weiss a kocsiról kérdezte. – Amikor New
Yorkban megtalálták, huszonhétezer mérföld volt benne. A
szervizkönyv szerint tavaly októberben volt utoljára a
szervizben, alig több mint egy éve. Akkor huszonegyezer
volt az óra állása. Havonta átlag hány mérföldet utazott
Mr. Collins a kocsijával?
– Ez teljesen az úti programjától függött. A kocsi a
vállalaté és háromévenként cseréljük. Hogy mikor küldjük
szervizbe, az tőlünk függ. Én eléggé odafigyelek. Edwin
ebben nem volt annyira akkurátus.
– Akkor hadd fogalmazzák másképp – mondta Bob
Marron. – Mr. Collins januárban tűnt el. Tavaly október és
január között elképzelhető, hogy hatezer mérföldet utazott
a kocsijával?
– Nem tudom. Meg tudom mondani, hogy hol voltak
megbeszélései azokban a hónapokban, és a
költségelszámolásaiból próbálják meg kiszámítani, hogy
ezek közül hány helyre ment el.
– Azt szeretnénk felmérni, hogy a kocsit mennyit
használták január óta – mondta Marron. – Továbbá a
januári kocsitelefon-számlát is látni szeretnénk.
– Gondolom, annak akarnak utánanézni, hogy mikor
beszélt Victor Orsinival. A biztosítótársaság ennek már
utánanézett. A hívás alig egy perccel a Tappan Zee hídon
bekövetkezett szerencsétlenség előtt történt.
Érdeklődtek még Collins és Carter anyagi helyzetéről. –
A könyvelésünk a legnagyobb rendben van. Alaposan
átnézettük. Az elmúlt néhány esztendő során, mint az
üzleti életben oly sokan, mi is megéreztük a gazdasági
hanyatlást. Azok a társaságok, amelyeknek a jelentkezőket
kiközvetítjük, inkább elbocsátottak, semmint fölvettek
embereket. Annak azonban nem tudom az okát, hogy
miért kellett Edwinnek több százezer dollár kölcsönt
fölvennie az életbiztosítása terhére.
– A maga cége kapott jutalékot a Manning-klinikától,
hogy Petrovicot kiközvetítette?
– Természetesen.
– Collins zsebelte be ezt a pénzt?
– Nem, a számvizsgálók megtalálták.
– És senkinek nem tűnt fel Helene Petrovic neve a
hatezer dolláros csekken, amikor az beérkezett?
– A kartonjainkon meghamisították a Manning-klinika
kísérőszövegét. Úgy szól, hogy „Második részlet dr. Henry
Williams kiközvetítéséért”. Nem volt esedékes semmiféle
második részlet.
– Ezek szerint egyértelmű, hogy Collins nem azért
közvetítette ki Petrovicot, hogy maga vágja zsebre a pénzt.
– Ez teljességgel nyilvánvaló.
Mikor végre elmentek, Phillip Carter megpróbált az
íróasztalán heverő aktára figyelni, de hiába. Hallotta, hogy
a külső irodahelyiségben cseng a telefon. Jackie átszólt
neki. Egy riporter volt valamelyik szupermarket
magazinjától. Phillip udvariasan elhárította. Ekkor jött rá,
hogy aznap csak a média emberei keresték. Ügyfél egy szál
se.

37

Meghan fél egykor óvakodott be a Szent Domonkos-

templomba, a Helene Petrovic emlékére tartott, gyér
közönségű mise közepén. Az elhunyt végakaratának
értelmében egyszerű szertartás volt, virágok és zene
nélkül.
Ott volt néhány szomszéd Lawrenceville-ből, meg
egypár idősebb asszony a Román Társaságtól. Stephanie-t
az ügyvéd mellé ültették, és amikor távoztak a
templomból, Meghan odament és bemutatkozott. A fiatal
nő szemmel láthatólag örült neki.
– Hadd vegyek búcsút a jelenlevőktől, és utána
csatlakozom magához.
Meghan végigvárta az udvarias részvétnyilvánításokat.
Különösebb bánatot senkinek az arcán nem fedezett fel.
Odament két asszonyhoz, akik az imént léptek ki a
templomból. – Jól ismerték Helene Petrovicot? – kérdezte.
– Csak ahogy mások – felelte az egyik udvariasan. –
Néhányan együtt járunk koncertre. Alkalmanként Helene
is csatlakozott hozzánk. Tagja volt a Román Társaságnak,
és minden megmozdulásunkról értesítést kapott. Néha
eljött.
– De nem túl gyakran.
– Nem.
– Voltak közelebbi barátai?
A másik nő a fejét ingatta. – Helen nagyon
magánakvaló volt.
– És a férfiak? Én ismertem Mrs. Petrovicot. Nagyon
csinos asszony volt.
Mindkét nő a fejét rázta. – Ha volt is férfi barátja, soha
nem tett róla említést.
Meghan észrevette, hogy Stephanie már a templomból
kijövő utolsó emberektől búcsúzik. Amikor odament hozzá,
meghallotta az ügyvéd intő szavát: – Jobb szeretném, ha
nem állna szóba ezzel a riporterrel. Szívesen hazaviszem a
kocsimon, vagy elviszem ebédelni.
 – Ne aggódjon.
Meghan megfogta a fiatal nő karját, miközben együtt
tették meg az utolsó lépcsőfokokat. – Meglehetősen
meredek.
– Én meg olyan suta lettem. Még magamnak is
állandóan útban vagyok.
– Most maga határoz – mondta Meghan, amikor
beültek a kocsiba. – Hol volna kedve ebédelni?
– Van ellene kifogása, hogy hazamenjünk? Annyi
ennivalót hagytak ott az emberek, és én olyan nagyon
elfáradtam.
– Hogyne, nagyon szívesen.
Amikor odaértek, Meghan ragaszkodott hozzá, hogy
Stephanie dőljön le, amíg ő elkészíti az ebédet. – Rúgja le a
cipőjét, és helyezze magát kényelembe a kanapén –
mondta határozottan. – A családomnak fogadója van, és
én annak a konyhájában nőttem fel. Hozzá vagyok szokva
a főzéshez.
Miközben megmelegítette a levest és kikészítette a
tányérokat a csirkének és a salátának, Meghan
tanulmányozta a környezetet. A konyha francia parasztház
stílusban volt berendezve. A csempézett fal és
terrakottapadló szemmel láthatóan rendelésre készült. A
konyhaeszközök a legújabb divatot képviselték. A kerek
tölgyfa asztal, körülötte a székekkel, mind antik.
Látnivalóan nagy gondot és sok pénzt fektettek bele.
Az ebédlőben ettek. Ezek a kecskelábú asztalt
körülvevő kárpitozott karosszékek is szemmel láthatóan jó
sokba kerültek. Az asztal a finom öreg bútorok patinájától
ragyogott. Honnan volt rá pénz? – tűnődött Meghan.
Helene kozmetikusként dolgozott, amíg titkárnői álláshoz
nem jutott a trentoni klinikán, ahonnan a Manningbe
került.
Meghannek nem kellett kérdezősködnie. Stephanie
magától is boldogan beszámolt mindenről. – Ezt a házat
eladják. Az árából befolyó pénz, valamint nyolcszázezer
dollár mind a klinikáé. De olyan igazságtalan. A
nagynéném megígérte, hogy megváltoztatja a
végrendeletét. Én vagyok az egyetlen rokona. Ezért
hozatott ki.
– És mi van a gyerek apjával? – kérdezte Meghan. – Ő
köteles magán segíteni.
– Elköltözött.
– Nyomára lehet bukkanni. Ebben az országban
törvények védik a gyermekeket. Hogy hívják?
Stephanie tétovázott. – Én nem akarok tőle semmit.
– De magának joga van hozzá, hogy gondját viseljék.
– Örökbe fogom adni a gyereket. Ez az egyetlen
lehetőség.
– Hátha nem ez az egyetlen lehetőség. Hogy hívják, és
hol ismerkedett meg vele?
– Én… én New Yorkban, a Román Társaságnál. Jannak
hívják. Helene-nek fájt a feje aznap este, és korán
hazament. Ő pedig fölajánlotta, hogy hazavisz. – Lenézett a
hasára. – Nem szívesen beszélek arról, hogy milyen ostoba
voltam.
– Gyakran találkozott vele?
– Néhányszor. '
– És tud a gyerekről?
– Felhívott, és közölte, hogy Kaliforniába költözik.
Akkor mondtam meg neki. Azt mondta, az az én bajom.
– Ez mikor történt?
– Márciusban.
 – Mi a foglalkozása?
– Műszerész. Miss Collins, nagyon kérem, én nem
akarok semmit attól az embertől. Tán nincs elég ember,
aki gyerekre vágyik?
– De igen. De amikor azt mondtam magának, hogy
segítenék, a következőre gondoltam. Ha megtaláljuk Jant,
akkor kötelessége eltartani a kicsit és támogatni magát,
legalább addig, amíg munkához jut.
– Kérem, hagyja békén. Félek tőle. Olyan dühös volt.
– Dühös volt, mert megmondta neki, hogy ő a gyerek
apja?
– Kérem; ne faggasson róla! – Stephanie ellökte a
székét az asztaltól. – Azt mondta, segíteni akar. Akkor
segítsen szülőket keríteni a gyereknek, akiktől kaphatok is
valami pénzt.
– Bocsásson meg, Stephanie – mondta Meghan
bocsánatkérőn. – Eszem ágában sem volt magát így
felizgatni. Igyunk meg egy csésze teát. Majd később
elmosogatok.
A nappaliban még egy párnát gyömöszölt Stephanie
háta mögé, és felpolcolta a lábát.
Stephanie bocsánatkérőn mosolygott. – Igazán nagyon
kedves. És én viselkedtem gorombán. Ez csak azért van,
mert oly sok minden történt gyors egymásutánban.
– Stephanie, magának támogatóra van szüksége, hogy
zöld kártyához és álláshoz jusson. Bizonyára volt legalább
egy jó barátja a nagynénjének, aki hajlandó segíteni.
– Úgy érti, hogyha valamelyik barátja kezességet vállal
értem, akkor maradhatok az Államokban?
– Igen. Nincs valaki, esetleg olyasvalaki, aki
lekötelezettje a nagynénjének?
 Stephanie arca felragyogott. – De igen. Valóban,
elképzelhető, hogy van valaki. Nagyon köszönöm, Meghan.
– Ki az a barát? – kérdezte Meghan sietve.
– Lehet, hogy tévedek – mondta Stephanie, akit egy
csapásra elfogott az idegesség. – Még meg kell gondolnom.
Egyetlen szóval nem mondott többet.

Két óra volt. Bernie-nek volt néhány fuvarja a La Guardia

reptérről a délelőtt során, aztán a Kennedyről vitt egy
utast Bronxville-be.
Aznap délután nem akart kimenni Connecticutba. De
amikor Cross Countyt elhagyta, mégis északnak fordult.
Vissza kellett mennie Newtownba.
Meghan házának kocsifelhajtóján nem állt autó.
Végighajtott a kanyargós úton a zsákutca végéig, azután
visszafordult. A kölyök meg a kutyája nem voltak sehol.
Helyes. Bernie nem akarta, hogy észrevegyék.
Ismét elhúzott Meghan háza előtt. Nem állhatott meg,
nem őgyeleghetett a közelben.
Elhaladt a Drumdoe fogadó előtt. Várjunk csak,
gondolta. Ez a hely az anyjáé. A tegnapi újságban olvasta.
A következő percben visszafordult, és beállt a parkolóba.
Biztosan van benne bár, gondolta. Talán megiszom egy
sört, és rendelek hozzá egy szendvicset.
És ha, teszem azt, Meghan ott van? Majd ugyanazt
mondja neki is, mint a többieknek. Hogy egy elmirai helyi
tévétársaságnak dolgozik. Semmi oka rá, hogy ne higgyen
neki.
A fogadó előcsarnoka középméretű volt, faburkolatos,
kék-piros kockás padlószőnyeggel. A pult mögött nem ült
senki.
 Jobbra Bernie látott néhány vendéget az étteremben,
és az asztalok körül szorgoskodó pincérfiúkat. Nos, az
ebédidőnek igencsak vége, gondolta. A bár balra volt. A
bárpincér kivételével nem volt bent senki. Bernie a
bárpulthoz ment, leült egy bárszékre, sört rendelt és
étlapot kért.
Miután elhatározta, hogy hamburgert rendel,
beszélgetésbe elegyedett a bárpincérrel. – Milyen kellemes
ez a hely.
– Az ám – helyeselt a férfi.
Mellére volt tűzve a névjegye – „Joe” –, és úgy ötven
körül járhatott. A helyi lap a hátsópulton feküdt. Bernie
feléje bökött.
– Olvastam a tegnapit. Úgy látszik, a tulajnak
meglehetősen sok problémája van.
– Az már biztos – helyeselt Joe. – Elég disznóság. Mrs.
Collins a legremekebb asszony, akivel valaha találkoztam,
Meg, a lánya pedig egy tünemény.
Két férfi lépett be és foglalt helyet a bár túlsó végében.
Joe kiszolgálta őket, majd ott maradt beszélgetni. Bernie,
miközben kiitta a sörét és megette a hamburgert,
körülnézett. A hátsó ablakok a parkolóra néztek. Azon túl
erdős rész, amely egészen a Collinsék házáig ér.
Bernie-nek érdekes ötlete támadt. Ha este idejönne,
parkolhatna itt az étterem parkolójában, és észrevétlen
bevehetné magát az erdőbe. Onnan talán készíthetne
felvételeket Meghanről a házában. Van állítható
gyújtótávolságú gumilencséje. Gyerekjáték az egész.
Mielőtt távozott, még megkérdezte Joe-t, hogy őrzik-e a
parkolót.
– Csak péntek és szombat esténként – mondta neki
Joe.
 Bernie bólintott. Úgy határozott, hogy vasárnap este
visszajön.

Két óra volt, amikor Meghan elbúcsúzott Stephanie

Petrovictól. Az ajtóban még így szólt: – Még jelentkezem, és
tudni szeretném, mikor megy be a kórházba. Rohadt érzés
megszülni egy első gyereket anélkül, hogy kéznél lenne
valami közeli ismerős.
– Én is rettegek tőle – vallotta be Stephanie. – Anyámra
is rájárt a rúd, amikor én születtem. Csak legyek túl rajta
minél előbb.
Meghan még sokáig maga előtt látta a kétségbeesett
fiatal arcot. Miért olyan hajthatatlan Stephanie a gyerek
apjával kapcsolatban? Persze, ha mindenáron örökbe
akarja adni a kicsit, nincs sok értelme erőltetni a dolgot.
Meghan még egy helyen meg akart állni, mielőtt
hazamegy. Trenton nincs messze Lawrenceville-től, és
Helene Petrovic ott dolgozott titkárnőként a Dowling
Központban, egy mesterséges megtermékenyítéssel
foglalkozó intézményben. Talán van ott még valaki, aki
emlékszik rá, habár hat éve, hogy Petrovic átment a
Manning-klinikára. Meghan mindenáron újabb
információkat akart róla szerezni.

A Dowling Mesterséges Megtermékenyítő Központ a Valley

Memórial Kórházhoz tartozó külön kis épületben
helyezkedett el. Ezt a kis helyet nyilvánvalóan nem lehetett
egy napon emlegetni a Manning-klinikával.
Meghan nem mutatta fel a PCD-igazolványát. Nem
riporterként jött ide. Amikor közölte a recepcióssal, hogy
Helene Petrovicról szeretne beszélni valakivel, az asszony
arckifejezése megváltozott. – Nincs több közölnivalónk az
ügyben. Mrs. Petrovic három évig volt itt titkárnő.
Semmiféle orvosi ügyhöz köze nem volt.
– Én ezt elhiszem – mondta Meghan. – De apámat
tartják felelősnek azért, hogy elhelyezte a Manning-
klinikán. Szeretnék beszélni valakivel, aki jól ismerte
Petrovicot. Meg kell tudnom, hogy apám cége kért-e
önöktől róla referenciát.
Az asszony tétovázni látszott.
– Nagyon kérem – mondta Meghan halkan.
– Megérdeklődöm, hogy elérhető-e az igazgatónő.

Jóképű, ötven körüli ősz asszony volt az igazgatónő.

Amikor Meghant az irodájába kísérték, dr. Keatingként
mutatkozott be. – Bölcsészdoktor vagyok, nem orvos –
tette hozzá sietve. – A központ gazdasági ügyeinek
irányításával foglalkozom.
Fiókjából elővette Petrovic dossziéját. – A connecticuti
ügyészségről két napja elkérték ennek a másolatát –
jegyezte meg.
– Megengedi, hogy kijegyzeteljem? – kérdezte Meghan.
– Parancsoljon.
A dossziéból csupa olyan információ került elő, amit az
újságokból már tudott. A Dowling jelentkezési lapján
Helene Petrovic az igazat írta. Titkárnői állásra
jelentkezett, „szakmai” múltként a kozmetikusi
tevékenységet jelölte meg, és a New Yorkban frissen
megszerzett titkárnőképzői tanfolyam elvégzéséről szóló
bizonyítványt mellékelte.
– Mindezeket az adatokat ellenőriztük – mondta dr.
Keating. – A nő kellemes benyomást tett ránk, és a modora
is megfelelő volt. Én vettem fel, és a három esztendő alatt,
amit nálunk töltött, meg voltam vele elégedve.
 – Amikor elment, közölte önökkel, hogy a Manning-
klinikára megy?
– Nem. Azt mondta, ismét kozmetikusként kíván
dolgozni New Yorkban. Azt mondta, egy barátja kozmetikai
szalont készül nyitni. Ezért is nem lepett meg bennünket,
hogy tőlünk sohasem kértek rá vonatkozó referenciát.
– Ezek szerint a Collins és Carter Menedzser Közvetítő
irodával semmilyen kapcsolatban nem álltak?
– Nem.
– Dr. Keating, Miss Petrovicnak sikerült átejtenie a
Manning-klinika teljes orvosi gárdáját. Véleménye szerint
hol szerezhette az embriók befagyasztásával kapcsolatos
ismereteit?
Keating a homlokát ráncolta. – Mint már a connecticuti
nyomozóknak is elmondtam, Helene az orvostudomány
bűvöletében élt, és kiváltképpen lenyűgözte a mesterséges
megtermékenyítés folyamata. Ha kevés volt a munka,
állandóan az orvosi könyveket bújta, és figyelemmel
kísérte a munkafolyamatokat. Hozzá kell tennem, hogy
soha magára nem hagytuk a laboratóriumban. Ami azt
illeti, mindig legalább két szakembernek kötelező egyszerre
jelen lennie. Ez egyfajta biztonsági rendszabály. És
véleményem szerint minden ilyen jellegű intézményben
kötelezővé kellene tenni.
– Tehát ön szerint az orvosi ismereteire könyvekből és
megfigyelés alapján tett szert?
– Nehéz elhinni, hogy olyasvalaki, aki semminemű,
irányítás alatt végzett gyakorlattal nem rendelkezik, lóvá
tudja tenni a szakembereket, de más magyarázatot nem
találok.
 – Dr. Keating, mindenütt azt hallom, hogy Helene
Petrovic nagyon kedves volt, nagy tiszteletnek örvendett,
de magányosan élt. Itt is?
– Igen, azt mondhatnám. Legjobb tudomásom szerint
egyáltalán nem barátkozott a többi titkárnővel, se
másokkal a kórházi állományból.
– Férfi barátja nem volt?
– Nem tudom biztosan, de mindig gyanítottam, hogy
van valakije a kórházból. Ha nem volt az íróasztalánál,
többször előfordult, hogy a kollégái vették fel a
telefonhívásait. Heccelték is egy bizonyos dr. Kildare-rel.
Az üzenet valószínűleg úgy szólt, hogy hívja vissza
valamelyik mellékállomást a kórházban.
– Nem emlékszik, hogy melyik mellékállomást?
– Hat éve volt.
– Igaz. – Meghan felállt. – Dr. Keating, nagyon
köszönöm a kedvességét. Megadhatnám a
telefonszámomat, ha netán eszébe jut még valami, amivel
esetleg segítségemre lehetne?
Keating a kezét nyújtotta. – Ismerem a körülményeket,
Miss Collins. Ha tudnék, szívesen segítenék.
Miközben beszállt a kocsijába, Meghan a Valley
Memórial Kórház tetszetős épületét tanulmányozta. Tíz
emelet magas, fél utcahossznyi, több száz ablak,
amelyekből már fények szűrődtek ki a késő délutáni
alkonyaiban.
Elképzelhető, hogy ezek mögött az ablakok mögött van
egy orvos, aki segített Helene Petrovicnak ennek a
veszélyes hazugságnak a tökéletesítésében és
kivitelezésében?
Meghan éppen ráfordult a 7-es műútra, amikor mondani
kezdték az ötórás híreket. A WPCD rádióállomás a
következőket közölte: „John Dwyer főügyészhelyettes
megerősítette, hogy a kocsit, amit Edwin Collins vezetett a
Tappan Zee hídi katasztrófa estéjén, megtalálták
Manhattanben, a férfi lányának lakása előtt. Ballisztikai
vizsgálatokkal bizonyítást nyert, hogy Collins fegyvere,
amit a kocsiban megtaláltak, azonos azzal, amivel Helene
Petrovic laboratóriumi dolgozót, aki hamis papírokkal
tevékenykedett a Manning-klinikán, megölték. Gyilkosság
alapos gyanújával körözést adtak ki Edwin Collins ellen.”

38

Dr. George Manning péntek délután öt órakor távozott a

klinikáról. Eddig három új páciens mondta le a megbeszélt
időpontot, és fél tucat aggódó szülő érdeklődött a DNS-
teszttel kapcsolatban, mert meg akart győződni afelől,
hogy a gyermeke biológiailag is a sajátja. Dr. Manning
tudta, hogy egyetlen elcserélt gyermek elegendő, hogy az
összes nő között, akik a klinika segítségével hoztak világra
gyermeket, kitörjön a pánik. Megvolt hát a jó oka rá, hogy
rettegve nézzen az előtte álló napok elébe.
Fáradtan tette meg az autóutat dél-kenti otthonába.
Micsoda szégyen, gondolta. Tíz év kemény munkájának és
az országos hírnévnek vége, gyakorlatilag egyik napról a
másikra. Alig egy hete még milyen boldogan ünnepeltek, ő
pedig békésén nézett a nyugállományba vonulás elé. Múlt
januárban, a hetvenedik születésnapján bejelentette, hogy
még egy évig, csupán csak egyetlenegy évig marad.
 A legbántóbb emlék az volt, hogy Edwin Collins
telefonált, amikor olvasta az újságban Manning
születésnapi ünnepségéről és visszavonulási szándékáról a
tudósítást, és megérdeklődte, hogy ugye a Collins és
Carter cég ismét állhat a Manning-klinika rendelkezésére!

Péntek este, amikor Dina Anderson ágyba dugta

hároméves kisfiát, erősen megölelte. – Jonathan, azt
hiszem, az ikertestvéred mégsem akarja a születésével
kivárni a hétfői napot – mondta neki.
– Hogy állsz, szivi? – kérdezte a férje, amikor lement a
lépcsőn.
– Ötpercesek a fájások.
– Talán nem ártana riasztani az orvost.
– Ennyit arról, hogy megörökítsük, amint megtesszük
Jonathannal az előkészületeket Ryan fogadására. –
Összerándult. – Szólj át anyámnak, hogy jöjjön most
rögtön, az orvosnak pedig, hogy útban vagyok a kórházba.

Fél óra múlva a Danbury Orvosi Központban már

vizsgálták Dina Andersont. – Lehetséges, hogy a fájások
leálltak? – kérdezte elképedten.
– Benn tartjuk – mondta neki a szülész. – Ha az
éjszaka során nem történik semmi, reggel intravénásán
megindítjuk a szülést. Don, nyugodtan hazamehet.
Dina magához húzta és megcsókolta a férjét. – Ne vágj
már ilyen aggódó képet, papa. Ja, és megtennéd, hogy
riasztod Meghan Collinst, és tudatod vele, hogy Ryan
holnapra minden bizonnyal megérkezik? Le akarja
filmezni, mihelyt a kicsi kikerül a csecsemőőrzőbe. És ne
feledd elhozni Jonathan újszülöttkori képeit. Együtt akarja
lefilmezni az újszülöttel, hogy mindenki láthassa,
mennyire egyformák. Értesítsd dr. Manninget. Olyan
aranyos az az ember. Ma is felhívott, csak hogy
érdeklődjön a hogylétem felől.

Másnap reggel Meghan Steve-vel, az operatőrrel a kórház

előcsarnokában várta, hogy értesítsék Ryan
világrajöveteléről. Donald Andersontól megkapták
Jonathan újszülöttkori képeit. Mihelyt a kicsi kikerül a
csecsemőőrzőbe, engedélyezik, hogy elkészítsék róla a
felvételeket. Jonathant Dina anyja behozza a kórházba, s
akkor készíthetne felvételeket a családi együttesről.
Meghan a riporter szemével figyelte a kórház
előcsarnokában folyó tevékenységet. Egy fiatal anyát,
csecsemőjével a karján, egy nővér tolt a kijárathoz.
Nyomában a bőröndökkel és virágcsokrokkal küszködő
férj. Az egyik csokron rózsaszínű luftballon libegett, rajta a
felirat: LÁNY!
Kimerült pár lépett ki a felvonóból egy begipszelt karú,
bekötött fejű négyéves gyerek kezét fogva. Egy várandós
anya vágott át az előcsarnokon, és lépett be a
BETEGFELVÉTEL feliratú helyiségbe.
E családok láttán Meghannek Kyle jutott az eszébe.
Miféle anya, amelyik faképnél hagyja a hat hónapos
csecsemőjét?
Az operatőr Jonathan képeit tanulmányozta. – Ugyan
abból a szögből fogom felvenni – mondta. – Fura
belegondolni, hogy az ember előre tudja, hogy fog kinézni a
gyerek.
– Nézd csak – szólalt meg Meghan. – Dr. Manning jön
befelé. Kíváncsi volnék, hogy Andersonék miatt van-e itt.
Odafenn a szülőszobán hangos sírás késztette mosolygásra
az orvosok, nővérek és az Anderson család tagjait. Dina
sápadtan és kimerülten nézett fel a férje arcába, s vette
észre rajta a döbbenetet. Rémülten félkönyékre húzta fel
magát. – Egészséges? – kiáltott. – Hadd látom.
– Egészséges, Dina – mondta az orvos, azzal feltartotta
a lángvörös hajú, üvöltő csecsemőt.
– Ez nem Jonathan ikertestvére! – sikoltotta Dina. –
Kinek a gyerekét hordtam a szívem alatt?

39

– Szombaton mindig esik – zsémbelt Kyle, miközben egyik

csatornáról a másikra kapcsolt. Törökülésben ült a
szőnyegen, mellette Jake.
Mac elmerülten olvasta a reggeli lapot. – Azért nem
mindig -jegyezte meg szórakozottan. Az órájára pillantott.
Majdnem dél volt. – Kapcsolj át a 3-as Csatornára. Látni
akarom a híreket.
– Oké – nyomta meg Kyle a távkapcsolót. – Nézd csak,
Meg!
Mac elhajította az újságot. – Hangosítsd fel.
– Mindig azért murizol, hogy halkítsam le.
– Kyle!
– Oké. Oké.
Meg egy kórház előcsarnokában állt. – Ijesztő
fejlemények a Manning-klinika ügyében. Helene Petrovic
gyilkosságán, valamint hamis papírjainak felfedezését
követően gyanú támadt, hogy a néhai Miss Petrovic esetleg
komoly hibákat követett el a befagyasztott embriók
tárolása során. Egy órával ezelőtt világra jött egy
csecsemő, hároméves bátyjának feltételezett egypetéjű
ikertestvére, a Danbury Orvosi Központban.
Mac és Kyle tágra meredt szemmel figyelt, miközben a
kamera egyre közelített.
– Mellettem áll dr. Allan Neitzer szülészorvos, aki az
imént vezette le Dina Anderson szülését. – Doktor úr,
mondana nekünk néhány szót az újszülöttről?
– Egészséges, négykilós fiúgyermek jött a világra.
– De ugye nem Andersonék hároméves kisfiának
egypetéjű ikertestvére?
– Ki van zárva.
– Dina Anderson biológiai gyermeke?
– Ezt csak a DNS-tesztek segítségével lehet eldönteni.
– Az mennyi időbe telik?
– Négy-hat hétbe.
– Hogyan reagáltak az esetre Andersonék?
– Nagyon felizgatták magukat. És rettenetesen
aggódnak.
– Dr. Manning itt járt önöknél. Felment, mielőtt
beszélhettünk volna vele. Találkozott Andersonékkal?
– Ezzel kapcsolatban nem nyilatkozhatom.
– Köszönöm, doktor úr. – Meghan egyenesen
szembefordult a kamerával. – Az esetre a továbbiakban
még visszatérünk. A szó a stúdióé.
– Kapcsold ki, Kyle.
Kyle megnyomta a gombot, mire a képernyő elsötétült.
– Miről van szó?
Komoly bajokról, gondolta Mac. Vajon még hány hibát
követett el Helene Petrovic a Manningben? S bármi légyen
is az, Edwin Collinst ugyanolyan felelősnek fogják tartani
az ügyben. – Bonyolult ügy, Kyle.
 – Megnek baja lehet belőle?
Mac a fia arcába nézett. A gyerek rakoncátlan szőke
haja, mely olyannyira hasonlított az övére, most is a
homlokába hullott. Gingertől örökölt barna szeméből
hiányzott az örökvidám hunyorgás. A szeme színétől
eltekintve Kyle tetőtől talpig MacIntyre. Milyen érzés lehet,
ha valaki belenéz a gyereke arcába, és kétkedni kezd, hogy
nem is az ő gyereke?
Átölelte Kyle-t. – Megre manapság meglehetősen rájár a
rúd. Ezért olyan aggodalmaskodó mindig.
– Utánad és Jake után ő a legjobb barátom – közölte
Kyle higgadtan.
A neve hallatán Jake kalimpálni kezdett a farkával.
Mac fanyarul elmosolyodott. – Biztosra veszem, hogy
Meg örülne, ha hallaná. – Az elmúlt napok során nem
először fordult meg a fejében, hogy elvakult ostobasága,
aminek következtében nem ismerte fel Meg iránt táplált
érzéseit, vajon egyszer s mindenkorra a barát és jó haver
státusába kényszeríti-e a lány szemében.

Meghan és az operatőr a Danbury Orvosi Központ

előcsarnokában ült. Steve mintha megérezte volna, hogy
Meg nem akar beszélgetni. Sem Donald Anderson, sem dr.
Manning nem jöttek le.
– Nézd csak, Meg – szólalt meg Steve váratlanul. – Ez
nem a másik Anderson gyerek?
– De igen. Bizonyára a nagyanyjával.
Mindketten felpattantak, a nyomukba eredtek, és a
felvonónál sikerült őket elkapniuk. Meg bekapcsolta a
mikrofont. Steve forgatni kezdett.
– Bocsásson meg, asszonyom, beszélhetnénk önnel egy
percet? – kérdezte Meg az asszonytól. – Ugye, Dina
Anderson édesanyjához és Jonathan nagyanyjához van
szerencsém?
– Igen, én vagyok. – A finom hang igen letört. Az
aggodalmas arcvonásokat ősz haj keretezi.
Arckifejezéséből ítélve Meghan rájött, hogy az asszony
tisztában van mindennel.
– Beszélt már a lányával vagy a vejével, amióta a kicsi
megszületett?
– A vejem felhívott. Kérem, szeretnénk felmenni. A
lányomnak szüksége van rám. – Belépett a felvonóba,
szorosan fogva a kisfiú kezét.
Meghan nem próbálta feltartóztatni.
Jonathan a szemével azonos árnyalatú kék öltönyt
viselt. Az arca pirospozsgás. A kapucnija leeresztve, Buster
Brown-fazonra vágott ezüstszőke haján esőcseppek
gyöngyöztek Mosolyogva integetett. – Szia, szia! – kiabált,
miközben a felvonó ajtaja összezárult.
– Ez aztán a jóképű kisgyerek – jegyezte meg Steve.
– Gyönyörű – mondta Meghan.
Visszaültek a helyükre. – Arra számítasz, hogy
Manning majd nyilatkozik? – kérdezte Steve.
– Én dr. Manning helyében az ügyvédeimmel
konzultálnék. – És a Collins és Carter irodának is
szüksége lesz az ügyvédeire, gondolta.
Megszólalt Meghan keresője. Elővette a rádiótelefonját,
feltárcsázta a hírközpontot, ahol közölték, hogy Tom
Weicker akar vele beszélni. – Ha Tom odabenn van
szombaton, akkor valami baj van – mormogta.
Volt is. Weicker azon nyomban a tárgyra tért. – Meg,
Dennis Cimini már úton van, hogy felváltsa. Helikopterrel
ment, úgyhogy hamarosan ott lesz.
 Meg nem volt meglepve. A három év különbséggel
született egypetéjű ikrek világrajövetele nagyobb port vert
fel a vártnál. És most már összekapcsolódott a Manning-
klinika botrányával és Helene Petrovic meggyilkolásával.
– Oké, Tom. – Meg érezte, hogy ez nem minden.
– Meg, maga beszámolt a connecticuti hatóságoknak a
halott nőről, aki hasonlít magára, és azt is elmondta, hogy
egy cédulát találtak a zsebében az apja keze írásával.
– Úgy éreztem, hogy nem hallgathatom el. Biztosra
vettem, hogy a New York-i detektívek előbb-utóbb fölveszik
velük a kapcsolatot.
– Valahol kiszivárgott valami. Azt is megtudták, hogy
maga elment DNS-tesztért a hullaházba. Most rögtön
foglalkoznunk kell az esettel. A többi állomás már
megkapta.
– Megértem, Tom.
– Meg, mostantól fogva szabadságon van. Fizetett
szabadságon, természetesen.
– Rendben van.
– Sajnálom, Meg.
– Tudom. Kösz. – Meg letette. Dennis Cimini éppen
belépett a forgóajtón az előcsarnokba. – Nos, ennyi. Steve,
még találkozunk – mondta. Remélte, hogy a férfi nem
olvassa le arcáról a keserű csalódást.

40

Rhode Island határának közelében telekaukciót hirdettek.

Phillip Garter úgy tervezte, hogy megnézi.
 Szüksége volt rá, hogy egy napra elszabaduljon az
irodából és az elmúlt hét során előállt millió problémától.
A média mindenütt jelen van. Ki-be járkálnak a nyomozók.
Egy műsorvezető már arra is felkérte, hogy vegyen részt
egy eltűnt személyekkel kapcsolatban rendezett
programban.
Victor Orsininak szempillája se rezdült, amikor közölte
vele, hogy Helene Petrovic hamis ajánlásaival
kapcsolatban minden elejtett szó vagy írásos nyilatkozat
egy-egy szög a Collins és Carter koporsójában.
Szombaton déltájban Carter már az ajtóban állt,
amikor megszólalt a telefon. Törte a fejét, hogy fölvegye-e
egyáltalán, aztán mégiscsak fölvette. Orsini volt.
– Phillip, be volt kapcsolva a tévé. Itt az olaj a tűzre.
Helene Petrovic első napfényre került tévedése épp most
született meg a Manning-klinikán.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Orsini elmagyarázta. Miközben Phillip hallgatta,
ereiben megfagyott a vér.
– És ez még csak a kezdet – mondta Orsini. – Mennyire
vagyunk biztosítva az ilyesmi ellen?
– Nincs az a biztosítás, ami erre elég volna – mondta
Carter halkan, majd letette.
Az ember azt hiszi, a legnagyobb rendben van minden,
gondolta, de persze sosincs rendben. A pánik nem volt rá
jellemző, de most úgy érezte, szorul a hurok a nyakán.
A rákövetkező pillanatban Catherine-re és Meghanre
gondolt. Már nem foglalkozott a kellemes vidéki kocsikázás
gondolatával. Majd később felhívja Meget és Catherine-t.
Talán velük is vacsorázik ma este. Tudni akarta, mit
csinálnak, hogyan vélekednek.
Amikor Meg fél kettőkor hazaért, Catherine kész ebéddel
várta. Látta a hírekben a kórházi közvetítést.
– Talán az utolsó tudósításom volt a 3-as Csatornán –
jegyezte meg a lány halkan
Némán ettek, egy ideig mindketten felindultabbak
voltak, semhogy beszélni tudjanak. Végül Meg szólalt meg:
– Mama, nekünk is eléggé rohadt, nem mondom, de el
tudod képzelni azokat az asszonyokat, akik a Manning-
klinikán vetették alá magukat a mesterséges
megtermékenyítési eljárásnak? Ezzel az Andersonék
esetében történt kavarodással szerintem mindegyik arra
gondol, hogy vajon a saját embrióját ültették-e vissza a
méhébe? Mi lesz, ha napvilágra kerülnek a tévedések,
aztán a biológiai és a fogadó anya egyaránt igényt tart
ugyanarra a gyerekre?
– El tudom képzelni, mi lenne akkor. – Catherine
átnyúlt az asztal fölött, és megragadta Meghan karját. –
Meggie, majd kilenc hónapja élek olyan érzelmi
zűrzavarban, hogy egészen belekábultam.
– Mama, tudom, milyen nehéz volt neked.
– Hallgass végig. Nekem fogalmam sincs, mi lesz ennek
az egésznek a vége, de egyvalamit tudok. Hogy téged nem
veszíthetlek el. Ha valaki, abban a hiszemben, hogy téged
tesz el láb alól, megölte azt a szegény lányt, én csak szánni
tudom a szívem legmélyéről, de térden állva adok hálát a
jóistennek, hogy te vagy az, aki életben maradt.
Amikor csengettek, mindketten felpattantak.
– Megyek én – mondta Meg.
Ajánlott küldemény volt Catherine nevére. Feltépte
Belül egy levélkét talált, és egy kis dobozt. Hangosan
olvasta a levelet: „Kedves Mrs. Collins, ezúton
visszajuttatom a férje jegygyűrűjét. Ritkán voltam olyan
biztos a dolgomban, mint amikor azt mondtam a
nyomozónak, hogy Edwin Collins hosszú hónapok óta
nincs az élők sorában.
Gondolatban és imáimban Önnel vagyok, Fiona
Campbell Black.”
Meghan örült, hogy könnyek mossák el az anyja arcára
kiülő fájdalmat.
Catherine kivette a vékony aranygyűrűt a dobozból, és
a markába zárta.

41

Szombaton késő délután a Danbury Orvosi Központban

Dina Anderson agyonnyugtatva, félálomban hevert,
mellette Jonathan aludt. Férje és anyja némán ültek az
ágy mellett. Dr. Neitzer, a szülész jelent meg az ajtóban, és
főbiccentéssel kihívta Dont.
A férfi kilépett: – Van valami hír?
A doktor bólintott: – És remélem, jó. Ellenőriztük a
maga vércsoportját meg a feleségéét, és arra a
következtetésre jutottunk, hogy lehetséges, hogy a kicsi a
biológiai gyerekük. Maga A pozitív, a felesége 0 negatív, a
kicsi 0 pozitív.
– Jonathan A pozitív.
– Ami a másik lehetséges variációja az A pozitív és 0
negatív szülők gyerekének.
– Nem tudom, mit gondoljak – mondta Don. – Dina
anyja esküszik, hogy a kicsi pontosan úgy néz ki, mint a
saját öccse, amikor megszületett. A családnak abban az
ágában előforduljak vöröshajúak.
 A DNS-teszt abszolút biztosan ki fogja mutatni, hogy a
baba biológiailag a maguké, de az minimum négy hétig
tart.
– És közben mitévők legyünk? – kérdezte Don
mérgesen. – Kötődjünk hozzá, szeressük, aztán derüljön
ki, hogy oda kell adnunk valaki másnak, aki szintén
kliense a Manning-klinikának? Vagy hagyjuk a
csecsemőőrzőben, amíg megtudjuk, hogy valóban a miénk
vagy sem?
– Egyetlen újszülöttnek sem tesz jót, ha élete kezdeti
szakaszán a csecsemőőrzőben hagyják – felelte dr. Neitzer.
– Még a legbetegebb kisbabákat is, amennyit csak lehet, a
mamák és papák kezébe adjuk. És dr. Manningnek az az
álláspontja…
– Amit dr. Manning mond, az engem nem érdekel –
szakította félbe Don. – Majd négy éve, amióta az embrió
kettéhasadt, mást se hallok, mint hogy Jonathan
ikertestvérének az embrióját egy különlegesen megjelölt
fiolában őrzik.
– Don, hol vagy? – hallatszott egy gyönge hang.
Anderson és dr. Neitzer visszamentek a szobába. Dina
is és Jonathan is ébren voltak. – Jonathan látni szeretné
az új testvérkéjét.
– Szívem, én nem is tudom…
Dina anyja felállt, és reménykedve a lányára pillantott.
– Én igen. Én egyetértek Jonathannal. Kilenc hónapig
hordtam azt a gyereket. Az első háromban véreztem és
majd halálra váltam, hogy elveszíthetem. Amikor először
mozdult meg a hasamban, örömömben elsírtam magam.
Szeretem a kávét, de egy kortyot nem ittam, mert a gyerek
nem szerette. Olyan erősen rugdalt, hogy három hónapja
nem aludtam ki magam rendesen. Hogy biológiai
gyerekem-e vagy sem, én ezért a gyerekért megszenvedtem
és akarom.
– Szívem, dr. Neitzer azt mondja, hogy a vérvizsgálat
alapján a mi gyerekünk is lehet.
– Helyes. Akkor légy szíves, hozasd be valakivel a
gyerekemet.

Fél háromkor dr. Manning az ügyvédje és egy kórházi

alkalmazott kíséretében belépett a kórház üléstermébe.
A kórházi alkalmazott egy bejelentéssel kezdte. – Dr.
Manning fel fogja olvasni előre megírt nyilatkozatát.
Kérdésekre nem válaszol, Utána, kérjük, mindenki hagyja
el a termet. Andersonék nem szándékoznak nyilatkozni, és
fényképfelvételek készítéséhez sem járulnak hozzá.
Dr. Manning ezüsthaja zilált, szívélyes arca csupa
feszültség, miközben előveszi a szemüvegét, majd reszelős
hangon olvasni kezd:
– „Csakis elnézést kérhetek mindazért a
szomorúságért, amit az Anderson család átélt. Mély
meggyőződésem, hogy Mrs. Anderson a mai napon a saját
biológiai gyermekének adott életet. Két befagyasztott
embriója volt a klinikánk laboratóriumában. Egyikük
Jonathan fiának egypetéjű ikertestvére; a másik a
testvére. A múlt hétfőn Helene Petrovic bevallotta nekem,
hogy amikor a petri-csészékben tárolt két embriót kezelte,
baleset érte a laboratóriumban. Megcsúszott és elesett.
Megütötte a kezét, és az egyik edény felborult, mielőtt még
az embriók átkerültek volna a kémcsőbe. Azt hitte, a
sértetlenül maradt edény tartalmazta az egypetéjű ikreket,
és azt tette bele a különlegesen megjelölt kémcsőbe. A
másik embrió elveszett.”
Dr. Manning levette a szemüvegét, és felnézett.
 – ”Amennyiben Helene Petrovic igazat mondott,
márpedig nekem nincs okom kétségbe vonni,
megismétlem, a mai napon Dina Anderson a biológiai
gyermekét hozta a világra.”
Záporoztak felé a kérdések. – Petrovic miért nem akkor
szólt magának?
– Maga miért nem mondta meg Andersonéknak azon
nyomban?
– Véleménye szerint még hány hibát követett el?
Dr. Manning mindenre fittyet hányva, bizonytalan
léptekkel kivonult a helyiségből.

A szombat esti híradó után Victor Orsini felhívta Phillip

Cartert. – Nem ártana azon gondolkodni, hogy a céget
melyik ügyvéddel képviseltessük – mondta Carternak.
Carter épp vacsorázni indult a Drumdoe fogadóba. –
Egyetértek, ez túl kemény dió Leibernek, de talán tud
ajánlani valakit.
Leiber volt a cég jogtanácsosa.
– Phillip, ha ráérsz ma este, ne vacsorázzunk együtt? A
mondás szerint a baj társaságot kíván.
– Ez esetben helyesen döntöttem, Catherine-nel és Meg
Collinsszal leszek együtt.
– Add át nekik üdvözletemet. Akkor hétfőn.
Orsini letette a kagylót, és az ablakhoz ment.
Candlewood Lake-ben nyugalom honolt aznap este. A
tavat körülvevő házakból élesebb fények szűrődtek ki a
megszokottnál. Vacsoravendégség mindenütt, gondolta
Orsini. Biztosra vette, hogy az ő neve mindegyik
társaságban elhangzik. Errefelé tudja mindenki, hogy a
Collins és Carternél dolgozik.
 A Phillip Carterral folytatott telefonbeszélgetésből
beszerezte a szükséges információt: Carter nem ér rá este.
Akkor most bemehet az irodába. Egészen biztosan egyedül
lesz, és eltölthet néhány órát Edwin Collins személyes
iratainak átvizsgálásával. Valami nagyon foglalkoztatta, és
ő mindenképpen utána akart járni a dolognak, mielőtt
Meghan elviszi onnan a papírokat.

Meghan, Mac és Phillip fél nyolckor találkozott a Drumdoe

fogadóban. Catherine négy óra óta a konyhában volt.
– Anyád fantasztikus mondta Mac.
– Az hát – helyeselt Meg. – Hallottad az esti híreket? Én
a PCD-t néztem, és a főhír az Anderson csecsemők
elkeverése, a Petrovic-gyilkosság, az én hasonlóságom a
meggyilkolt lánnyal és a papa ellen kiadatott elfogatási
parancs kotyvaléka volt. Feltételezem, hogy a többi
állomáson nemkülönben.
– Tudom – jegyezte meg Mac halkan.
Phillip tehetetlenül tárta szét a karját. – Meg, én
mindent megtennék, az égadta világon mindent, amivel
rajtad és anyádon segíthetnék, csak találnék valami
magyarázatot arra, hogy miért közvetítette ki Edwin a
Manningnek Petrovicot.
– Van rá magyarázat – mondta Meg. – Én hiszek benne,
anyám nemkülönben, és ez adta neki az erőt ahhoz, hogy
maga elé kösse a kötényt.
– Remélem, nem akarja az idők végezetéig egymaga
irányítani a konyhát? – tiltakozott Phillip.
– Nem. Tony, a főszakács, aki tavaly nyugdíjba vonult,
ma telefonált, és felajánlotta, hogy visszajön egy időre
kisegíteni. Megmondtam neki, hogy ez csodás, de eszébe
ne jusson kivenni a mama kezéből az irányítást. Minél
több dolga van, annál jobb neki. Tony most odabenn van,
és a mama hamarosan itt lesz velünk.
Meghan magán érezte Mac tekintetét, és félrefordult,
hogy ne kelljen kiolvasnia belőle az együttérzést. Tudta,
hogy ma este az étteremben mindenki őt fogja bámulni,
meg az anyját, látni akarják, hogyan tartják magukat.
Szándékosan öltözött pirosba: félhosszú szoknyába,
kámzsagalléros kasmírpulóverbe, és arany ékszert is vett
föl.
Gondosan kisminkelte, púderezte, rúzsozta magát, és
kifestette a szemét. Azt hiszem, nem hasonlítok egy
munka nélküli riporterre, mondta magának, miközben
indulás előtt a tükörbe pillantott.
Csupán az a tudat nyugtalanította, hogy Mac belát a
színfalak mögé. Rá fog jönni, hogy mindennek a tetejébe
most még a munkája elvesztése miatt is halálra izgatja
magát.
Mac bort rendelt. Mikor kitöltötték, Megre emelte
poharát.
– Üzenetem van Kyle-tól. Mikor megtudta, hogy együtt
vacsorázunk, telkemre kötötte, hogy mondjam meg,
holnap este átjön, hogy rád ijesszen.
Meg elmosolyodott. – Ja, persze, holnap
Mindenszentek. Kyle milyen maskarát ölt?
– Nagyon eredetit. Kísértet lesz, rettenetesen félelmetes
kísértet, legalábbis ő ezt állítja. Holnap délután néhány
gyerekkel házról házra járok vele, de téged estére tartogat.
Úgyhogy ha sötétedés után kopognak az ablakon, készülj
fel a legrosszabbra.
– Majd gondom lesz rá, hogy otthon legyek. Nézd, jön a
mama.
 Catherine mosolyogva vágott át az ebédlőn. Lépten-
nyomon feltartóztatták az emberek, akik az asztaluktól
felpattanva megölelték. Amikor csatlakozott hozzájuk,
csak annyit mondott: – Úgy örülök, hogy idejöttünk.
Sokkal, de sokkal jobb így, mint odahaza ülni és tépelődni.
– Szenzációsan nézel ki – mondta Phillip. – Mint egy
született színésznő.
Meg figyelmét nem kerülte el a férfi bámuló tekintete.
Macre pillantott. Ő is észrevette.
Csak óvatosan, Phillip. Ne rohand le a mamát,
gondolta Meghan.
Tanulmányozta az anyja gyűrűit. A gyémántok és
smaragdok csillogtak a kis asztali lámpa fényében. Aznap
délután az anyja bejelentette, hogy zálogba szándékozik
adni vagy eladja az ékszereit. Jövő héten komoly összegű
adó befizetése esedékes. – Csak azért sajnálom – jegyezte
meg Catherine –, mert szerettem volna rád hagyni.
Nem magam miatt, gondolta Meg, de…
– Meg, akkor rendelhetünk?
– Jaj, bocsánat – mosolygott Meg szabadkozva, és a
kezében tartott étlapra bámult.
– Próbáld meg a marhasültet Wellington módra –
mondta Catherine. – Szenzációs. Én csak tudom. Én
csináltam.
Vacsora közben Meg hálás volt, amiért Phillip és Mac
biztos vizek felé kalauzolta a beszélgetést; szó volt az utak
tervbe vett aszfaltozásától Kyle focibajnokságáig
mindenről.
Cappuccino közben Phillip megkérdezte Meget, hogy
mik a tervei. – Sajnálom, hogy a munkáddal így alakult a
dolog – mondta.
 Meg vállat vont. – Én sem örülök neki, de talán még
helyrejön a dolog. Tudod, egyre az jár a fejemben, hogy
Helene Petrovicról valójában senki nem tud semmit.
Mindennek ő a kulcsa. És én mindenáron a nyomára
akarok bukkanni valaminek, amiből esetleg kiderül
minden.
– Bár sikerülne – mondta Phillip. – Isten látja lelkem,
én bizony nagyon örülnék, ha kiderülne.
– És még valami – tette hozzá Meg –, még mindig nem
jutottam hozzá, hogy a papa irodájából elhozzam a
dolgokat. Mit szólnál, ha holnap bemennék érte?
– Eredj, Meg, amikor csak akarsz. Segíthetek?
– Köszönöm, nem. Elboldogulok.
– Meg, hívj föl, ha elkészültél – mondta Mac. – Érted
megyek, és kihordok mindent a kocsiba.
– Neked holnap Kyle-t meg a barátait kell fuvaroznod –
figyelmeztette Meg. – Majd én megcsinálom. – A két férfira
mosolygott. – Köszönöm, fiúk, hogy ma este eljöttetek.
Olyan jólesik ilyenkor, hogy az embernek vannak barátai.

Az arizonai Scottsdale-ben szombat délelőtt kilenc órakor

Frances Grolier sóhajtva tette le a körtefa nyelű kést.
Megbízatása volt egy negyvencentis bronzszoborra,
amelynek egy fiatal navaho fiút és lányt kell ábrázolnia –
egy jótékonysági vacsorán a fővédnöknek szánták
ajándékba. A határidő vészesen közeledett, Frances
viszont korántsem volt elégedett a gipszmodellel, amelyen
dolgozott.
Nem sikerült elkapnia azt a kérdő tekintetet, amelyet a
gyerekek arcáról leolvasott. A róluk készített felvételeken
sikerült elkapnia, de a keze nem tudta formába önteni a
kristálytiszta látomást, amilyennek a szobrot elképzelte.
 Az a baj, hogy sehogyan sem tud összpontosítani a
munkájára.
Annie. Majd két hete immár, hogy semmit nem tud a
lányáról. Az üzenetrögzítőjén hagyott üzenetekre válasz
nem érkezett. Az elmúlt napok során már Annie
legközelebbi barátait is sorra hívta. Senki nem látta.
Bárhol lehet, gondolta Frances. Talán elfogadott egy
megbízatást, hogy írjon úti beszámolót valami távoli,
istentől elrugaszkodott helyről. Szabadúszó
útikönyvíróként határozott időbeosztás nélkül élte az
életét.
Függetlenségre neveltem, mondta magában Frances.
Arra neveltem, hogy legyen szabad, merjen vállalkozni,
hogy a vágyainak megfelelően élje az életét.
Azért neveltem rá, hogy önmagamat igazoljam? –
tűnődött.
Az elmúlt néhány nap során többször is felötlött benne
a gondolat.
Ma este már nincs sok értelme, hogy dolgozni
próbáljon. A kandallóhoz ment, és fahasábokat hajított a
tűzre a kosárból. Napközben meleg volt, ragyogóan sütött
a nap, de a sivatagi esték metszően hidegek.
Milyen csöndes a ház. Talán soha többé nem fogja el a
szívdobogtató előérzet, hogy a férfi hamarosan itt lesz.
Kiskorában Annie gyakran kérdezősködött, hogy miért
utazik olyan sokat a papa.
– Nagyon fontos állása van, a kormánynak dolgozik –
mondta neki Frances ilyenkor.
Ahogy Annie növekedett, egyre kíváncsibb lett. – Miféle
munkád van, papa?
– Afféle kopó vagyok, kicsim.
– A CIA-nál?
 – Ha ott lennék, csak nem képzeled, hogy elárulnám?
– De ott vagy, ugye?
– Annie, a kormánynak dolgozom, és rengeteg
ingyenrepülőjegyet kapok, amiért annyit vagyok úton.
Miközben ezt fölidézte, Frances kiment a konyhába,
jégkockát tett egy pohárba, és jó adag whiskyt töltött a
tetejébe. Nem a legjobb megoldása a problémáknak,
gondolta magában.
Letette a poharat, kiment a hálószobából nyíló fürdőbe,
lezuhanyozott, lesikálta kezéről a rátapadt és odaszáradt
agyagot. Fölvette szürke selyempizsamáját, rá a köpenyét,
felmarkolta a poharát, és a kandalló elé telepedett a
díványra. Aztán fogta az AP által kibocsátott cikket, amit a
reggeli lap tizedik oldaláról tépett ki, ez a New York Állam
Autópálya Főfelügyelősége által a Tappan Zee híd
katasztrófájáról kibocsátott összefoglaló.
A cikkben többek között ez állt: „A baleset áldozatainak
száma nyolcról hétre csökkent. A legalaposabb kutatások
sem vezettek nyomra Edwin R. Collins tetemét, illetőleg
kocsijának roncsait illetően.”
Frances képtelen volt szabadulni a gondolattól:
lehetséges, hogy Edwin még életben van?
Olyan zaklatott volt valami üzleti ügy miatt akkor
reggel, amikor útra kelt.
Edwin egyre jobban rettegett, hogy kettős élete
kitudódik, és hogy mindkét lánya mélyen meg fogja vetni
emiatt.
Az utóbbi időben mellkasi fájdalmai voltak, amelyeket
az orvos a szorongásnak és izgalmaknak tulajdonított.
Decemberben Frances kezébe nyomott egy bemutatóra
szóló kötvényt kétszázezer dollárról. – Arra az esetre; ha
bármi történnék velem – mondta. Lehet, hogy amikor ezt
mondta, az járt az eszében, hogy mindkét életét
fölszámolja?
És hová lett Annie? Frances gyötrődött, rossz
előérzetek kínozták.
Edwinnek volt külön üzenetrögzítője az irodájában. Az
évek során, ha Francesnak el kellett őt érnie, kialakult a
gyakorlat, hogy keleti idő szerint éjfél és hajnali öt óra
között felhívja. Reggel hatkor Edwin beszólt az irodába az
üzenetért, aztán azon nyomban letörölte.
Persze az a szám már nem él. Vagy igen?
Arizonában tíz óra múlt néhány perccel, a keleti parton
éjfél elmúlt.
Fölemelte a hallgatót, és tárcsázni kezdett. Két
kicsengés után megszólalt Ed üzenetrögzítője: „Ön a 203-
555-2867-es számot hívta. A sípoló hang után, kérem,
hagyjon rövid üzenetet”
Frances úgy megdöbbent a férfi hangja hallatán, hogy
majdnem kiment a fejéből, miért is telefonál. Lehetséges,
hogy életben van? – tűnődött. És ha Ed él valahol,
visszahallgatja-e ezt az üzenetrögzítőt?
Nem volt vesztenivalója. Sietve bemondta az üzenetet,
amelyben jó ideje megállapodtak. – Mr. Collins, kérem,
hívja vissza a Palomino Bőráru Kereskedést. Ha még
érdekli az az aktatáska, most van belőle raktáron.

Victor Orsini Edwin irodájában volt, még akkor is a

kartonjait tanulmányozta, amikor a magántelefon
megszólalt. A férfi felugrott. Ki a ménkű tárcsáz fel egy
irodát ebben az órában?
Bekapcsolt az üzenetrögzítő. Orsini Collins székében
ülve hallgatta végig a dallamos hangon bemondott rövid
üzenetet.
 Amikor a hívás véget ért, Orsini percekig
mozdulatlanul a készülékre meredt. Ebben az órában
nincsenek aktatáskával kapcsolatos üzleti hívások,
gondolta. Ez valami jelbeszéd. Valaki arra számít, hogy Ed
Collins megkapja az üzenetet. Újabb bizonyíték, hogy
valami titokzatos személy azt hiszi, hogy Edwin életben
van valahol.
Néhány perc múlva Victor távozott. Amit keresett, azt
nem találta meg.

42

Vasárnap reggel Catherine elment a tízórai misére a Szent

Pál-templomba, de közben a gondolatai minduntalan
elkalandoztak. Ebben a templomban keresztelték, itt volt
az esküvője, innen temették a szüleit. Itt mindig vigaszra
lelt. Oly régóta imádkozik már, hogy találják meg Edwin
tetemét, hogy térjen végre napirendre az elvesztése fölött, s
legyen ereje tovább élni a férfi nélkül.
Most mit kér Istentől? Csak azt, hogy Meg legyen
biztonságban. Megre pillantott, aki nyugodtan ült mellette,
látszólag a szertartásra figyelt, de Catherine gyanította,
hogy a lánya gondolatai is messze járnak.
A Dies Irae néhány akkordja ötlött eszébe
önkéntelenül. „Napja haragnak és napja gyásznak. Lám, a
világ hamuvá és“
Haragszom is, gyászolok is, és a világom hamuvá égett,
gondolta Catherine. Elpislogta hirtelen előbukkanó
könnyeit, mikor a kezén érezte Meg kezét.
 Templom után bementek a pékhez kávézni és cukros
fánkot enni, az üzlet végében volt vagy fél tucat asztal. –
Jobban vagy? – kérdezte Meg.
– Igen – felelte Catherine élénken. – Ez a cukros fánk
mindig megteszi a magáét. Veled megyek a papa irodájába.
– Azt hittem, megállapodtunk, hogy ezt én intézem.
Ezért jöttünk két kocsival.
– Neked se könnyebb, mint nekem. Gyorsabban
végzünk, ha együtt csináljuk, és biztosan cipelni se lesz
könnyű egyedül.
Anyja hangja olyan határozottan csengett, hogy
Meghan érezte, vitának nincs helye.

Meghan kocsija tele volt dobozokkal a pakoláshoz.

Anyjával most behurcolták őket az épületbe. Amikor
benyitottak a Collins és Carter irodahelyiségébe, meglepve
tapasztalták, hogy meleg van és az iroda ki van világítva.
– Mibe fogadunk, hogy Phillip bejött kora reggel, hogy
előkészítse a terepet – mondta Catherine. Körülnézett a
tárgyalóban. – Meglepő, hogy milyen keveset jártam itt –
mondta. – Apád olyan sokat utazott, és ha nem volt éppen
úton, akkor is tárgyalt valahol. És engem persze lekötött a
fogadó.
– Lehet, hogy én többet jártam itt, mint te – mondta
Meghan. – Néha iskola után egyenesen idejöttem, hogy
aztán vele mehessek haza kocsival.
Kinyitotta apja irodájának ajtaját. – Pontosan olyan,
amilyennek itt hagyta – mondta az anyjának. – Philliptől
igazán szép dolog, hogy ilyen hosszú ideig érintetlenül
maradt az egész. Tudom, hogy már át kellett volna
engednie Victornak.
 Egy hosszú percig mindketten csak nézték a helyiséget:
az íróasztalát, mögötte a hosszú asztalt a fényképeikkel, a
beépített falat a könyvespolcokkal, iratszekrényekkel –
mindkettő ugyanabból a cseresznyefából, mint az
íróasztal. Az összhatás: levegős helyiség, ízlésesen
berendezve.
– Ezt az íróasztalt Edwin vette, és maga fejezte be.
Phillip biztosan nem bánja, ha elvisszük.
– Egészen biztos.
Először a képeket szedték össze és tették dobozba.
Meghan tudta, hogy mindketten érzik, minél
személytelenebb az iroda, annál könnyebb a dolguk. Majd
azt javasolta: – Mama, mi lenne, ha te a könyvekkel
kezdenéd. Én majd átfésülöm az íróasztalt és a dossziékat.
Csak amikor leült az íróasztal mellé, vette észre az
üzenetrögzítő villogó fényét. A készülék a forgószék mellett
egy alacsony asztalkán állt.
– Nézz csak ide!
Anyja odament az íróasztalhoz, – Lehetséges, hogy még
akad, aki üzenetet hagy a papa üzenetrögzítőjén? –
kérdezte hitetlenkedve, majd lehajolt, hogy szemügyre
vegye. – Egyetlenegy van. Hallgassuk meg!
Döbbenten hallgatták az üzenetet a gép
komputerhangján:
– Vasárnap, október harmincegyedike, hajnali 12 óra 9
perc. Vége az utolsó üzenetnek.
– Ez az üzenet alig néhány órája érkezett! – kiáltott fel
Catherine. – Ki hagy üzleti üzeneteket éjnek évadján? És
ugyan mikor rendelt volna a papa aktatáskát?
– Biztosan valami tévedés – mondta Meghan. – Bárki
volt is, nem adta meg a számát vagy a nevét.
 – Tán nem adja meg egy ügynök a telefonszámát, ha fel
akar venni egy megrendelést, kivált, ha az előjegyzés
hónapokkal azelőtt történt? Meg, ennek az üzenetnek
semmi értelme. És annak a nőnek a hangja egy cseppet
sem olyan volt, mint valami előjegyzéseket felvevő eladóé.
Meg kivette a szalagot a gépből, és a válltáskájába
tette. – Semmi értelme – hagyta helyben. – Csak az időnket
vesztegetjük, ha a fejünket törjük. Folytassuk a
csomagolást, és majd otthon újra meghallgatjuk.
Sietve átkutatta a fiókokat, de csak a szokásos
levélpapírokat, jegyzettömböket, gemkapcsokat, tollakat és
szövegkiemelőket találta. Eszébe jutott, hogy amikor apja
átnézte egy jelentkező életrajzát, a kedvező dolgokat
mindig sárgával, a kedvezőtleneket rózsaszínnel húzta alá.
Az íróasztal tartalmát sietve a dobozokba ürítette.
Ezután rátért a dossziékra. Az elsőben az apja
kiadásairól voltak jelentések. A könyvelő, úgy látszik,
megtartotta az eredeti példányokat, és fénymásolatot adott
vissza, ráütve a FIZETVE bélyegzőt.
– A dossziékat hazaviszem – mondta. – Ezek apa saját
példányai, az eredetiek úgyis megvannak a cég
könyvelésében.
– Van értelme hazavinni?
– Igen, hátha találunk valami utalást a Palomino
Bőráru-Kereskedésre. – Épp végeztek az utolsó dobozzal,
amikor hallották, hogy nyílik a bejárati ajtó. – Én vagyok! –
kiáltott be Phillip.
Bement, nyitott galléros inget, ujjatlan pulóvert,
kordzsekit és -nadrágot viselt. – Remélem, eléggé meleg
volt, mire ideértetek – mondta. – Beugrottam ma reggel egy
percre. Ez az iroda lehűl a hét végén, ha a termosztát le
van tekerve.
 Szemügyre vette a dobozokat. – Tudtam, hogy elkél
majd a segítő kéz. Catherine, volnál szíves letenni azt a
könyvekkel teli dobozt?
– Igazán nagyon rendes vagy, Phillip – mondta Meg.
Észrevette a költségeket tartalmazó dossziét, amely
kilógott az egyik doboz tetején. – Biztos, hogy szükségetek
van ezekre? Csupa érdektelen papír, és veled már
átnéztük, Meg, amikor a biztosítási szerződést kerestük,
ami nem volt benne a széfben.
– Akár el is vihetjük – mondta Meg. – Neked így is, úgy
is ki kellene dobnod.
– Phillip, az üzenetrögzítő villogott, amikor bejöttünk. –
Meghan kivette a szalagot, a gépbe csúsztatta és
lejátszotta.
Látta a férfi arcára kiülő elképedést. – Látom, te se
érted.
– Nem.
Szerencse, hogy az anyja is meg ő is külön kocsival
jöttek. A csomagtartók és a hátsó ülések zsúfolásig
megteltek, mire mindent lecipeltek.
Nem engedték, hogy Phillip utánuk menjen és segítsen
a kirámolásnál. – Majd felvitetem a pincérfiúkkal – mondta
Catherine.
Miközben Meghan hazafelé hajtott, rájött, hogy minden
szabad percét, amit nem azzal tölt, hogy Helene Petrovicról
próbál értesüléseket szerezni, azzal fogja tölteni, hogy az
apja iratainak minden egyes szavát elolvassa.
Ha volt valaki más is a papa életében, gondolta, és ha a
nő a hullaházban az az Annie, akivel Cyrus Graham tíz
évvel ezelőtt találkozott, talán talál valami szálat ezekben a
dossziékban, amely odavezet hozzájuk.
 Az ösztönei azt súgták neki, hogy esetleg épp a
Palomino Bőráru Kereskedés lesz az a szál.

Kyle úgy érezte, teljes siker volt az álarcos házról házra

járás, Vasárnap este szétteregette begyűjtött cukorka-,
sütemény-, alma- és aprópénzgyűjteményét a
dolgozószoba padlóján, miközben apja a vacsorát
készítette.
– Ne egyél most abból a sok vacakból – figyelmeztette
Mac.
– Tudom, papa. Már mondtad kétszer.
– Akkor talán előbb-utóbb eljut a tudatodig. – Mac
megnézte, jó-e már a grillen sülő hamburger.
– Miért eszünk vasárnaponként mindig hamburgert, ha
itthon vagyunk? – kérdezte Kyle. – A McDonald'snál sokkal
finomabbat adnak.
– Kösz. – Mac becsúsztatta a húst a meleg zsömlébe. –
Azért eszünk vasárnaponként hamburgert, mert ahhoz
értek a legjobban. Péntekenként vendéglőbe megyünk.
Szombatonként, ha itthon vagyunk, makarónit főzök, és
Mrs. Dileo igazán jól főz hétközben. És most egyél, ha
megint be akarsz öltözni, hogy ráijessz Megre.
Kyle harapott néhányat a hamburgerből. – Papa, te
szereted Meget?
– Igen. Nagyon is. Miért?
– Olyan jó lenne, ha gyakrabban jönne ide. Olyan
klassz.
Én is azt szeretném, ha gyakrabban jönne ide,
gondolta Mac, de erre kicsi az esély. Előző este, amikor
felajánlotta Megnek, hogy segít összecsomagolni az apja
holmiját a lány olyan sietve vágott a szavába, hogy csak
úgy nyekkent.
 Lassan a testtel. Ne gyere olyan közel. Csak barátok
vagyunk még. Akár ki is tűzhette volna magára.
Egy biztos, a tizenkilenc éves lány, aki bele volt esve s
megírta neki, hogy szereti, és kéri, hogy ne vegye feleségül
Gingert, igencsak felnőtt.
Mac most nem bánta volna, ha megvan még a levél. És
azt se, ha a lány most is úgy érez, ahogyan akkor. És
nagyon sajnálta, hogy akkor nem hallgatott rá.
Mac ekkor a fiára nézett. Nem, nem sajnálom,
gondolta. Semmiképpen nem szeretném, ha ez a gyerek
nem lenne.
– Papa, mi baj? – kérdezte Kyle. – Olyan aggódva nézel.
– Tegnap Megre mondtad ugyanezt, amikor a tévében
láttad.
– Hát úgy is volt, és te is úgy nézel.
– Csak az aggaszt, hogy úgy látszik, meg kell tanulnom
valami újabb ételkülönlegesség elkészítését. Fejezd be, és
öltözz.

Fél nyolckor indultak el hazulról. Kyle úgy vélekedett,

hogy kielégítően sötét van már odakinn kísértetek
számára. – Mibe, hogy igazi kísértetek is vannak odakinn?
– kérdezte. – Mindenszentekkor a halottak mind kikelnek
a sírból, és körbejárnak.
– Ezt meg ki mondta neked?
– Danny.
– Mondd meg Dannynek, hogy ez csak szóbeszéd, amit
Mindenszentekkor mindig fölemlegetnek.
Körbementek a kanyarban, és elérték a Collins-
birtokot. – Papa, te itt várakozzál a sövény közelében, ahol
Meg nem láthat meg. Én hátulról körbekerülök,
bezörgetek az ablakon, és majd huhogok. Oké?
 – Oké. Ne ijeszd meg túlságosan.
Koponya formára kivájt töklámpását lóbálva Kyle
körbenyargalt a Collins-ház mögé. Az ebédlőben szét
voltak húzva a függönyök, s ő látta, hogy Meg az asztalnál
ül, előtte nagy halom irat. Kyle-nak támadt egy ötlete.
Egészen az erdő széléig elmegy, onnan rohan rá a házra,
és azt kiabálja, hogy húú, húú, aztán bezörget az ablakon.
Ettől Meg egészen biztosan megijed.
Belépett két fa közé, karját széttárta és rebegtetni
kezdte. Ahogy a jobb keze visszahanyatlott, emberi bőrt
érzett, sima bőrt, majd egy fület érintett. Valaki lélegzett.
Odafordult, egy férfi alakját látta, négykézláb mászott, a
fény megcsillant egy felvevőgép lencséjén. Egy kéz ragadta
meg a nyakát. Kyle kitépte magát, és sikoltani kezdett.
Erre nagy erővel előrelökték. Zuhanás közben elhajította a
lámpását, kúszni kezdett a földön, s közben a keze
megmarkolt valamit. Még mindig sikoltozva felállt, és a ház
felé rohant.
Ez aztán az élethű visítás, gondolta Mac, amikor Kyle
sikoltását először meghallotta. Aztán amikor a rémült
sikongás tovább folytatódott, futva megindult az erdő felé.
Kyle-lal történt valami. Mac iszonytató sebességgel
átrohant a gyepen, és a ház mögé került.
Odabent az ebédlőben Meg meghallotta a sikoltást, és a
hátsó ajtóhoz rohant. Feltépte, és épphogy elkapta a
karjába zuhanó, rémülten zokogó Kyle-t.
Így talált rájuk Mac, hogy egymást ölelték, Meg ide-oda
ringatta Mac fiát, s közben csitítgatta. – Kyle, semmi baj.
Semmi baj – hajtogatta.
Percekbe tellett, amíg a gyerek annyira összeszedte
magát, hogy el tudta mondani, mi történt. – Látod, Kyle, ez
a sok ostoba történet miatt van, hogy a halottak járkálnak,
ezért képzelődtél – mondta Mac. – Nem volt ott semmi.
Kyle immáron higgadtan itta a forró kakaót, amit Meg
készített neki, de továbbra is kötötte az ebet a karóhoz. –
Igenis volt ott egy ember, és felvevőgép volt nála. Tudom.
Elestem, amikor ellökött, de fölkaptam valamit. Aztán
amikor Meget megláttam, elejtettem. Apu, menj oda, nézd
meg, mi az.
– Hozok egy zseblámpát, Mac – mondta Meg.
Mac kiment, és fel-alá világított a zseblámpával a
pázsiton. Nem kellett messzire mennie. Néhány lépésnyire
a hátsó verandától szürke műanyag dobozt talált,
amilyenben a videofelvevőket szokták vinni.
Fölkapta, és bement a fák közé, még mindig maga előtt
világítva a zseblámpával. Tudta, hogy reménytelen. Nincs
az a betolakodó, aki továbbra is ott bujkál és várja, hogy
elkapják. A talaj túl kemény ahhoz, hogy lábnyomokat
keressen, de megtalálta Kyle lámpását éppen egy vonalban
az ebédlő ablakával. Onnan, ahol állt, világosan látta Kyle-
t és Meget.
Itt volt valaki egy felvevővel, és Meget figyelte, talán fel
is vette. Miért?
Macnek eszébe jutott a lány a hullaházban, majd sietve
visszatért az épületbe.

Az az ostoba kölök! – gondolta Bernie, miközben a fák

között a kocsija felé rohant. A Drumdoe fogadó
parkolójának a vége felé állt meg, de nem olyan messze,
hogy felhívja magára a figyelmet. Vagy negyven kocsi állt
elszórva a parkolóban, úgyhogy az ő Chevyje semmi esetre
sem kelthetett feltűnést. Sietve belökte a kameráját a
csomagtartóba, bevágódott a kocsiba, és átvágott a
városon a 7-es műút felé. Ügyelt, nehogy akár öt
mérfölddel többel hajtson a megengedettnél. De tudta azt
is, hogy aki lassan hajt, az legalább olyan gyanús a
zsaruknak.
Vajon jól látta az a gyerek? Nem valószínű. Sötét volt, a
kölök meg holtra rémült. Ha csak néhány másodperccel
később jön, ő már elhúzódhatott volna onnét, és a gyerek
észre se veszi, hogy ott van.
Bernie-t majd szétvetette a méreg. Nagy élvezettel
figyelte Meghant a kamerájával, és olyan jól látta onnan,
ahol állt. Biztosra vette, hogy a felvételek nagyszerűen
sikerültek.
Másrészt viszont életében még ilyen rémületet nem
látott, mint annak a gyereknek az arcán. Reszketett és
egészen felélénkült; ha csak rágondolt; olyan érzés volt,
mintha áramütés érte volna. Micsoda lehetőség! Hogy
képes legyen megörökíteni valakinek az arckifejezéseit,
mozdulatait és titkos kis taglejtéseit, ahogyan Meghan ott
ült és folyton a füle mögé tűrte a haját. Hogy valakit
sikerült annyira megrémítenie, hogy az sikoltozva, zokogva
nekiiramodott, mint az a kis lurkó az imént.
Hogy figyelhette Meghant, a kezét, a haját…

43

Stephanie Petrovicnak rémes éjszakája volt, míg végre

sikerült nehéz álomba zuhannia. Amikor vasárnap délelőtt
fél tizenegykor fölébredt, lustán kinyitotta a szemét, és
elmosolyodott. Végre kezdenek alakulni a dolgok.
 Figyelmeztették ugyan, hogy soha a férfi nevét a száján
ki ne ejtse, felejtse el, hogy valaha is találkozott vele, de ez
még azelőtt volt, hogy Helene-t meggyilkolták, és mielőtt
Helene elszalasztotta a lehetőséget, hogy megváltoztassa a
végrendeletét.
A telefonban roppantul kedves volt. Megígérte, hogy
gondját viseli. Majd intézkedik a gyerek örökbeadásával
kapcsolatban, kerít nevelőszülőket, akik százezer dollárt
adnak a kicsiért.
– Olyan rengeteget? – kérdezte a lány elragadtatva,
A férfi biztosította, hogy nem probléma.
És azt is elintézi, hogy zöld kártyához jusson. – Hamis
lesz, de soha senki nem fogja felfedezni – mondta. –
Azonban azt javasolnám, hogy költözzön el egy olyan
környékre, ahol senki nem ismeri. Nem örülnék, ha bárki
felismerné. Még egy olyan hatalmas helyen is, mint New
York, az emberek egymásba botlanak, és a maga esetében
biztosan kérdezősködni kezdenének. Elmehetne
Kaliforniába.
Stephanie tudta, hogy Kaliforniát imádná. Talán tudna
ott állást szerezni valamelyik fürdőhelyen, gondolta. És
százezer dollárral a zsebében megszerezheti a megfelelő
képesítést. Vagy esetleg rögtön munkába állhat. Olyan,
mint Helene. A kozmetikussághoz mintha ösztönösen
értene. Imádta az ilyesfajta munkát.
A férfi este hétre kocsit küld érte. – Nem jó, ha a
szomszédok látják, hogy elköltözik – mondta neki.
Stephanie szívesen lustálkodott volna még az ágyban,
de megéhezett. Már csak tíz nap, és a kicsi megszületik, és
akkor elkezdek fogyókúrázni, fogadkozott.
Lezuhanyozott, felvette a kismamaruhát, amit
mostanra meggyűlölt. Aztán csomagolni kezdett. Helene
szekrényében vászonbőröndöt talált. Miért ne venném el?
– gondolta. Kit illet meg nálam jobban?
A terhessége miatt nagyon kevés holmija volt, de
mihelyt visszanyeri az eredeti alakját, ismét hordhatja
Helene dolgait. Helene hagyományosan öltözködött, de
minden darabja elegáns és drága holmi volt. Stephanie
átkutatta a szekrényt és a fiókokat, csak azt hagyta ott,
ami nagyon nem tetszett.
Helene szekrénye aljában volt egy kis kazetta.
Stephanie tudta, hol tartotta a kulcsokat, úgyhogy
kinyitotta. Nem volt benne sok ékszer, de azok kitűnő
darabok, a lány be is tette a neszesszerjébe.
Nagy kár, hogy a bútort nem viheti magával.
Ugyanakkor a folyóiratokban látta, hogy Kaliforniában
nem használnak ilyen régimódi, kárpitozott bútorokat és
sötét fát, mint amilyen a mahagóni.
Végigkutatta a házat, és kiválasztott néhány
porcelánfigurát, hogy azt is magával vigye. Aztán eszébe
jutott az ezüst evőeszközkészlet. A nagy dobozt
lehetetlenség cipelni, úgyhogy műanyag zsákokba tette át
az ezüstöt, és gumigyűrűkkel fogta össze, hogy ne
csörömpöljön a bőröndben.
Mr. Potters, az ügyvéd öt órakor felhívta, hogy
megérdeklődje, hogy van. – Nem volna kedve a
feleségemmel és velem vacsorázni, Stephanie?
– Ó, igazán nagyon köszönöm – mondta –, de a Román
Társaságtól megígérte valaki, hogy ideugrik.
– Helyes. Csak nem akartuk, hogy egyedül érezze
magát. Ne feledje, hogyha valamire szüksége van,
bármikor ideszólhat.
– Igazán nagyon kedves, Mr. Potters.
 – Nos, bár többet tehetnék magáért. Sajnos a
végrendelet ügyében teljességgel meg van kötve a kezem.
Nincs szükségem a segítségére, gondolta Stephanie,
miközben a hallgatót a helyére tette.
És most ideje megírni a levelet. Három változatot is
megfogalmazott, mire meg volt vele elégedve. Tudta, hogy a
helyesírásban vannak hibák, és néhány szót meg kellett
néznie a szótárban, de a végén jónak tűnt minden. Mr.
Pottersnek szólt.

Kedves Mr. Potters!

Örömmel értesítem, hogy Jan, a gyermekem apja az,
aki felkeresett. Össze fogunk házasodni, és ő
mindkettőnknek gondját fogja viselni. Neki rögtön vissza
kell térnie a munkahelyére, én pedig vele tartok. Jelenleg
Dallasban dolgozik.
Nagyon szeretem Jant, és tudom, hogy maga örülni fog
neki.
Köszönöm.
Stephanie Petrovic

Pontosan hétkor érte jött a kocsi. A sofőr kivitte a

csomagjait. Stephanie az ebédlőasztalon hagyta a levelet
és a ház kulcsait. Leoltotta a villanyt, behúzta az ajtót
maga után, és lesietett a sötétben várakozó kocsiba.

Hétfőn reggel Meghan telefonon kereste Stephanie

Petrovicot. A lány nem vette fel. Meghan letelepedett az
ebédlőasztal mellé, és kezdte átnézni az apja üzleti iratait.
Rögtön feltűnt neki valami. Hogy az apja öt napra
jelentkezett be a Beverly Hills-i Négy Évszak Hotelbe
január 23-tól 28-ig, s 28-án repült Newarkba, ahol nyoma
veszett. Az első két nap után semmi pluszterhelés nem
jelentkezett a számláján. Még ha javarészt máshol étkezik
is, gondolta Meghan, az ember akkor is felhozatja a
reggelit, vagy telefonál, vagy kinyittat valamit a szobában a
bárszekrényben, és megiszik egy pohárral – bármit.
Ugyanakkor, ha a földszinten volt a szobája,
elképzelhető, hogy az apja egyszerűen átment a
svédasztalhoz, elvett egy pohár juice-t, egy csésze kávét és
egy zsömlét. Kedvelte a könnyű reggelit.
Az első két napon azonban jelentkeztek extrakiadások
a számlán, az inas, egy üveg bor, egy könnyű vacsora,
telefonok. Meghan feljegyezte azt a három napot, amikor
nem volt extrakiadás.
Hátha megismétlődik, gondolta.
Délben ismét hívni próbálta Stephanie-t, de a lány
akkor sem vette fel. Kettőkor Meghan már megijedt, ezért
értesítette Charles Potterst, az ügyvédet. Az megnyugtatta,
hogy Stephanie a legnagyobb rendben van. Beszélt vele
előző este, és a lány várt valakit a Román Társaságtól.
– Igazán örülök – mondta Meghan. – Stephanie annyira
meg van rémülve.
– Valóban – hagyta helyben az ügyvéd. – Ugyanis
köztudott, hogyha valaki a teljes vagyonát egy jótékonysági
szervezetre vagy orvosi intézményre hagyja, mint amilyen
a Manning-klinika, s közben van közeli hozzátartozója, aki
szükséget szenved és meg akarja támadni a végrendeletet,
annak a jótékonysági vagy orvosi intézmény felajánlja a
csendes megegyezést. Miután azonban Stephanie azt a
cirkuszt rendezte a tévé nyilvánossága előtt, s a nagynénje
meggyilkolásával vádolta a klinikát, ilyen megállapodásról
szó se lehet. Még olybá tűnne, mintha le akarnák pénzelni.
 – Megértem – mondta Meghan. – Én továbbra is
hívogatom Stephanie-t, de megmondaná neki, hogy hívjon
fel, ha netán előbb sikerül beszélnie vele? Én még most is
azon az állásponton vagyok, hogy valakinek elő kéne ásnia
a férfit, aki teherbe ejtette. Ha örökbe adja a kicsit, egy
szép napon nagyon megbánhatja.
Meghan anyja átment a fogadóba a reggeli és ebéd
idejére, és épp akkor tért vissza a házba, amikor Meghan a
Pottersszel folytatott beszélgetés végére ért. – Hadd
segítsek – mondta neki Catherine, azzal leült mellé az
ebédlőasztalhoz.
– Ami azt illeti, át is veheted – mondta neki Meghan. –
Fel akarok menni New Yorkba ruhákért és a postámért.
November elseje van, és a csekkek már biztosan mind
bejöttek.
Előző este, amikor az anyja hazaért a fogadóból,
beszámolt neki Kyle és a videós ember kalandjáról. –
Megkértem valakit a tévétársaságtól, hogy nézzen utána a
dolognak, még nem jelentkeztek vissza, de biztosra
veszem, hogy az egyik ilyen fércműsor lesz, amiben rólunk
akarnak összehozni valamit, meg a papáról meg
Andersonékról – mondta. – Ezekre jellemző, hogy
ideküldenek valakit kémkedni. – Nem engedte, hogy Mac
értesítse a rendőrséget.
Megmutatta az anyjának, hogy mit csinált eddig a
dossziékkal. – Mama, keresd a szállodai számlákon azokat
az alkalmakat, amikor egyhuzamban három-négy napig
nincsenek extrakiadások. Kíváncsi vagyok, hogy ilyesmi
csak akkor fordult-e elő, amikor a papa Kaliforniában járt.
– Azt nem mondta, hogy Los Angeles repülővel félórányira
van Scottsdale-től.
 – És ami a Palomino Bőráru Kereskedést illeti –
mondta Catherine –, fogalmam sincs, miért, de valahogy
nem megy ki a fejemből. Mintha már hallottam volna róla
korábban is, de nagyon-nagyon rég.
Meghan még nem döntötte el, hogy hazamenet
beugrik-e a PCD-be. A kényelmes, öreg farmerját és a
kedvenc pulóverét viselte. Megteszi, gondolta. Ez is olyan
jó ebben a munkakörben, hogy a színfalak mögött senki
nem ad a külsőségekre.
Sietve megfésülködött, és közben rájött, hogy túl
hosszúra nőtt a haja. Ő úgy szerette, ha a gallérjáig ért. De
most már a vállát verdesi. A halott lánynak ért a válláig a
haja. A kezét hirtelen hidegnek érezte, sietve hátranyúlt,
összefogta a haját, és feltűzte kontyba. Amikor indult, az
anyja megkérdezte:
– Meg, miért nem mégy el vacsorázni a barátaiddal? Jót
tenne, ha egy kicsit kiszabadulnál innen.
– Nem igazán vágyom társasági életet élni – mondta
Meg –, de azért majd felhívlak. A fogadóban leszel?
– Igen.
– Nos, ha hazajössz, sötétedés után ne felejtsd el
összehúzni a függönyöket. – Kezét emelte, tenyerét
feltartotta, kifelé, ujjait szétterpesztve. – Ide a magas
ötöst… hogy Kyle-t idézzem.
Az anyja felemelte a kezét, és válaszképpen
megérintette a lánya tenyerét. – Nesze.
Hosszan néztek egymásra, majd Catherine sietve
hozzátette: – Vezess óvatosan.
Megszokott intő szó volt, amióta Meg tizenhat
esztendős korában megszerezte a jogosítványát.
Meg válasza szintén a megszokott: – Pedig arra
gondoltam, majd belemászom egy pótkocsis vontatóba. –
Aztán legszívesebben elharapta volna a nyelvét. A Tappan
Zee hídon az a tartálykocsi okozta a balesetet, amelyik
belemászott egy pótkocsis vontatóba.
Tudta, hogy az anyjának is ez jutott eszébe, amikor
megjegyezte: – Teremtőm, Meg, nem olyan ez az egész,
mint egy aknamező? Még a tréfák, amelyek pedig oly
szorosan hozzátartoztak a mindennapi életünkhöz, még
azok is elromlanak, ki vannak forgatva. Vége lesz ennek
valaha is?

Ugyanazon a hétfő reggelen John Dwyer főügyészhelyettes

irodájában ismét kihallgatták dr. Manninget. A kérdések
egyre élesebbek, már-már gunyorosak voltak. A két
nyomozó némán ült, miközben főnökük a kihallgatást
vezette.
– Doktor úr – kérdezte Dwyer –, megmagyarázná, miért
nem szólt nekünk azon nyomban, hogy Helen Petrovic
attól tart, hogy összekeverte az Anderson-embriókat?
– Mert maga sem volt benne biztos. – George Manning
válla meggörnyedt. Többnyire pirospozsgás arca most
hamuszínű. Még a gyönyörű ezüst haja is fakónak,
szürkésfehérnek tűnt e percben. Az Anderson bébi
megszületése óta szemmel láthatóan megöregedett.
– Dr. Manning, ön többször is hangsúlyozta, hogy a
klinika létrehozása és irányítása életének legnagyobb
sikere. Volt róla tudomása, hogy Helene Petrovic a
tekintélyes vagyonát az ön klinikájának kutatócsoportjára
szándékozik hagyományozni?
– Volt róla szó. Tudja, a kutatási területünkön elért
sikereink még most sem olyan jelentősek, mint
szeretnénk. Egy nő számára igen költséges az in vitro
megtermékenyítés, általában tíztől húszezer dollárig
terjednek a kiadások. Ha a terhességet nem sikerül
előidézni, az eljárás kezdődik elölről. Néhány klinika azt
állítja ugyan, hogy a megtermékenyítési arány egy az
öthöz, az igazsághoz azonban közelebb áll az egy a tízhez.
– Doktor úr, ugye önnek mindennél fontosabb, hogy ez
az arány javuljon?
– Igen, természetesen.
– Nem érte nagy csapásként, amikor az elmúlt hétfőn
Helene Petrovic nemcsak azt jelentette be, hogy kilép,
hanem hogy minden bizonnyal komoly hibát követett el?
– Rettenetes csapás volt.
– S mégis, amikor holtan találták, maga még akkor
sem árulta el, milyen nyomós oka volt rá, hogy
felmondjon. – Dwyer előrehajolt az íróasztalán. – Még mit
mondott magának Miss Petrovic hétfőn, azon a bizonyos
találkozón?
Manning összekulcsolta a kezét. – Azt, hogy
szándékában áll eladni a lawrenceville-i házát és
elköltözni, s lehet, hogy Franciaországban fog élni.
– És maga hogy vélekedett erről az elképzelésről?
– Meg voltam döbbenve – suttogta a férfi. – Úgy
értelmeztem, hogy menekül.
– Mi elől, doktor úr?
George Manning tudta, hogy mindennek vége. Többé
nem tudja megóvni a klinikát. – Úgy éreztem, fél, hogyha
kiderül, hogy az Anderson bébi nem Jonathan
ikertestvére, az vizsgálatot fog eredményezni, amelynek
során a laboratóriumban elkövetett újabb tévedésekre
derül fény.
– Na most a végrendelet, doktor úr. Arra is gondolt,
hogy Helene Petrovic majd megváltoztatja a végrendeletét?
 – Azt mondta, nagyon sajnálja, de kénytelen rá. Sokáig
nem szándékozik újra munkába állni, és most már a
családjára is gondolnia kell.
– Dr. Manning, mikor beszélt Ön utoljára Edwin
Collinsszal?
John Dwyer választ talált arra, amit eddig csak
feltételezett.
– Felhívott egy nappal azelőtt, hogy eltűnt. – Dr. George
Manningnek nem tetszett, amit Dwyer szeméből kiolvasott.
– Először kerültem vele kapcsolatba azóta, hogy Helene
Petrovicot elhelyezte a klinikámon – mondta, és
félrefordította a fejét, mert képtelen volt elviselni a
főügyészhelyettesből áradó bizalmatlanságot. Látta rajta,
hogy nem hisz neki.

44

Meghan végül úgy döntött, hogy nem megy be az irodába,

ezért négy órakor már otthon volt. A levélszekrénye majd
kicsordult. Kihalászta belőle az összes levelet, hirdetést és
reklámszöveget, majd lifttel fölment a tizennegyedik
emeleti lakásába.
Azon nyomban kinyitotta az ablakokat, hogy kieressze
az áporodott levegőt, majd egy percig csak állt, és bámulta
a vizet és a Szabadság-szobrot. Ma távolinak és
félelmetesnek tűnt a hatalmas hölgy a késő délutáni
napsütésben rá vetődő árnyékokban.
Ha a szoborra nézett, gyakran jutott eszébe Pat Kelly, a
nagyapja, aki kamaszkorában jött ki Amerikába, és
kemény munkával hozta össze a vagyonát.
 Vajon mit gondolna a nagyapja, ha megtudná, hogy a
lánya, Catherine elveszíthet mindent, amiért ő oly
keményen dolgozott, mert a férje éveken keresztül
becsapta?
Scottsdale, Arizona. Meg csak nézte a New York-i
kikötő vizét, és egyszer csak rájött, mi nem hagyja
nyugodni. Arizona délnyugaton van. Palominónak is olyan
délnyugatias hangzása van.
A telefonhoz ment, feltárcsázta a tudakozót, és
megkérdezte az arizonai Scottsdale számát.
Ezután az arizonai tudakozót tárcsázta.
Amikor az a központ is jelentkezett, megkérdezte: –
Nyilvántartásban van önöknél Edwin Collins vagy E. R.
Collins? Nem volt.
Meg tovább kérdezett. – Nyilvántartásban van önöknél
a Palomino Bőráru Kereskedés?
Szünet, majd a központos közölte: – Máris diktálom a
számát.
 Harmadik rész
45

Hétfőn este, amikor Mac hazaért a munkából, Kyle vidám

volt, mint rendesen. Közölte az apjával, hogy az iskolában
minden gyereknek elmondta, hogy járt az erdőben bujkáló
emberrel.
– És mind azt mondták, hogy ők bizony halálra
rémültek volna – magyarázta elégedetten. – És elmondtam
nekik, hogy milyen iszonyúan gyorsan rohantam, és hogy
menekültem meg előle. Te is elmesélted a barátaidnak?
– Nem, én nem.
– Ha szeretnéd, én megengedem – közölte Kyle
nagylelkűen.
Amikor Kyle elfordult, Mac megfogta a karját. – Kyle,
várj csak egy percet.
– Mi a baj?
– Meg akarok nézni valamit.
Kyle nyitott gallérú flanelinget viselt. Mac félrehúzta, a
gyerek nyakán sárgás, lilás ütésnyomok virítottak. –
Ezeket tegnap este szerezted?
– Nem mondtam, hogy elkapott az az alak?
– Azt mondtad, ellökött.
– Először megragadott, de én kiszabadítottam
magamat.
 Mac magában szentségelt. Hogy nem jutott eszébe,
hogy Kyle-t az előző este megvizsgálja. Kísértetnek volt
öltözve, alatta fehér garbó. Mac azt hitte, hogy Kyle-t csak
ellökte az a videokamerás betolakodó. Ehelyett a nyakánál
fogva megragadta. Előző este vonakodva bár, de
tudomásul vette, hogy Meghan nem akar a rendőrséghez
fordulni.
– Mac, eléggé rémes ez anélkül is, hogy a
tömegtájékoztatásnak újabb és újabb csámcsognivalót
szolgáltatnánk – mondta a lány. – Hidd el, a végén még
majd megírják, hogy a papa ólálkodik a ház körül. A
főügyészhelyettes biztosra veszi, hogy keresni fogja velünk
az érintkezést.
Meg épp elég soká visszatartott ettől a lépéstől,
gondolta Mac dühödten. De többé nem fog. Ez nem egy
közönséges tévés volt, aki ott ólálkodott.
A telefont első csengetésre fölvették. – Itt Thorne
törzsőrmester beszél.

Tizenöt perccel később rendőrautó gördült a ház elé. A két

rendőr szemmel láthatóan rossz néven vette, hogy nem
értesítették őket előbb. – Dr. Macintyre, tegnap
Mindenszentek estéje volt. Mi ilyenkor mindig attól
tartunk, hogy valami lökött alak a környéken ólálkodik, és
lecsap az egyik kölyökre. Az az alak máshová is elmehetett
a városban.
– Igazuk van, telefonálnom kellett volna – mondta Mac
–, de véleményem szerint az az alak nem gyerekekre
leselkedett. Pontosan a Collinsék nappalijával egy
vonalban rejtőzködött és tökéletes volt a rálátása Meghan
Collinsra.
 Látta, hogy a zsaruk összenéznek. – Azt hiszem, erről
értesítenünk kell a főügyész irodáját – mondta az egyikük.

A lakásától hazáig Meghan próbálta megemészteni a

keserű igazságot. Most már meg volt róla győződve, hogy
az apjának volt egy másik családja Arizonában.
Amikor feltárcsázta a Palomino Bőráru Kereskedés
üzletét, beszélt a tulajdonossal. A nő egészen megdöbbent,
amikor Meg rákérdezett az üzenetrögzítőn lévő üzenetre. –
Az a hívás nem tőlünk ment – mondta a nő határozottan.
Azt azonban megerősítette, hogy van egy Mrs. E. R.
Collins nevezetű ügyfele, akinek van egy húsz év körüli
lánya. Ennél több felvilágosítást azonban nem volt
hajlandó közölni a telefonban.
Fél nyolc volt, mire Meg Newtowrvba ért. Amikor
ráfordult a kocsifelhajtóra, meglepetten látta Mac piros
Chryslerét meg a ház előtt parkoló ismeretlen szedánt.
Már meg mi van? – gondolta rémülten. Megállt mögöttük,
kiszállt a kocsiból, és felsietett a verandalépcsőn. Rájött,
hogy a legkisebb váratlan eseménytől is heves
szívdobogást kap.

Arlene Weiss különleges nyomozó Catherine-nel, Mackel

és Kyle-lal a nappaliban ült. Mac hangjában nyoma sem
volt a mentegetőzésnek, amikor elmondta, hogy miért
kellett értesítenie a rendőrséget, majd a főügyészhelyettes
irodáját a betolakodó ügyében. Meg a pattogó hangjából
biztosra vette, hogy Mac nagyon mérges. Kyle-t
molesztálták és holtra rémítették, az az eszelős alak akár
meg is fojthatta volna, én meg nem hagytam, hogy
értesítse a rendőrséget, gondolta. Nem hibáztatta a férfit,
amiért olyan mérges.
 Kyle Catherine és Mac között ült a kanapén.
Lecsúszott, és odament Meghez. – Meg, ne légy olyan
szomorú. Semmi bajom. – Megsimogatta az arcát. –
Becsszóra. Semmi bajom.
Meg a kisfiú komoly szemébe nézett, és hevesen
megölelte.
– Ezer szerencse, haver.
Weiss nem időzött sokáig. – Miss Collins, ha hiszi, ha
nem, mi segíteni szeretnénk – mondta, amikor Meghan az
ajtóhoz kísérte, – Amikor nem jelenti vagy elejét veszi,
hogy mások jelentsék a tegnap estihez hasonló
incidenseket, akadályozza a nyomozást. Ha értesít
bennünket, perceken belül ide irányíthattunk volna egy
rendőrkocsit. Kyle szerint annál az embernél volt egy
jókora videokamera, ami biztosan lassította a mozgását.
Mondja, van más is, amit tudnunk kellene?
– Nincs semmi – mondta Meg.
– Mrs. Collinstól értesültem, hogy a lakásában járt.
Újabb faxot nem kapott azóta?
– Nem. – Meg az ajkába harapott, mert a Palomino
Bőráru Kereskedéssel folytatott telefonbeszélgetés jutott az
eszébe.
Weiss rábámult. – Értem. Nos, ha eszébe jut valami,
amiről úgy véli, hogy érdekelhet bennünket, tudja, hol
érhet el.
Amikor Weiss távozott, Mac így szólt Kyle-hoz: – Menj
be a dolgozószobába. Negyedóráig nézheted a tévét. Aztán
megyünk.
– Nincs semmi jó ilyenkor, papa. Maradok.
– Ez nem szerény javaslat volt.
– Jól van, na – pattant föl Kyle. – Nem kell rögtön
fölkapni a vizet.
 – Úgy van, papa – helyeselt Meg. – Nem kell mindjárt
fölkapni a vizet.
Kyle Meg feltartott tenyerébe csapott, ahogy elhaladt
mellette.
Mac várt, amíg meghallotta, hogy kattan a
dolgozószoba ajtaja. – Mit derítettél ki odahaza, Meghan?
Meg az anyjára nézett. – Hogy hol található a Palomino
Bőráru Kereskedés, és hogy van egy E. R. Collins nevű
vevőjük.
Majd mit se törődve azzal, hogy anyja levegő után
kapkod, beszámolt a scottsdale-i telefonbeszélgetésről.
– Holnap odarepülök – mondta Meg. – Tudnunk kell,
hogy az ő Mrs. Collinsuk azonos-e azzal az asszonnyal,
akit Cyrus Graham a papával látott. Amíg nem beszéltem
vele, addig nem lehetünk biztosak a dologban.
– Bárkiről derüljön is ki, hogy annak a lánynak az
anyja, nem lesz könnyű dolga.
Meg örült, hogy nem próbálják az útról lebeszélni.
Ehelyett Mac azt mondta: – Meg, ne mondd el senkinek, az
égadta világon senkinek, hogy hová mész. Mit gondolsz,
mennyi időt vesz igénybe?
– Maximum egy éjszakát.
– Ez esetben bárki keres, hazamentél a New York-i
lakásodba. Maradjunk ennyiben.
Mikor Kyle-lal menni készült, még megkérdezte: –
Catherine, ha holnap este felbukkannánk a fogadóban,
elképzelhető, hogy velünk tartanál vacsorára?
Catherine mosolyt erőltetett magára. – Ragyogó ötlet.
Mi legyen a menü, Kyle?
– Csirke McNuggets módra – közölte a gyerek csillogó
szemmel.
 – Hát tönkre akarsz engem tenni? Na, gyere be.
Hazahoztam egy kis sütit. Vigyél egypárat magaddal. –
Azzal kivezette a konyhába.
– Catherine nagyon tapintatos – mondta Mac. – Úgy
látszik, rájött, hogy szeretnék egy percre beszélni veled.
Meg, nem örülök, hogy egyedül mész oda, de persze
megértem. És most mondd meg az igazat. Van valami,
amit elhallgatsz?
– Nincs.
– Meg, többé nem hagyom, hogy bármiből kirekessz.
Szokd meg a gondolatot. Mondd, hogyan segíthetek?
– Hívd fel reggel Stephanie Petrovicot, és ha nem
találod, értesítsd az ügyvédet. Valahogy olyan fura
érzésem van Stephanie-val kapcsolatban. Háromszor vagy
négyszer is kerestem, és egész nap nem volt otthon Még a
kocsiból is hívtam egy órával ezelőtt. Tíz napon belül várja
a gyereket, és eléggé vacakul érzi magát. A múltkor
annyira kimerült a nagynénje temetése után, alig várta,
hogy lefekhessen. Lehetetlenség, hogy ilyen soká távol
marad otthonról. Megadom a számát.
Amikor egy perc múlva Mac és Kyle távoztak, Mac nem
a szokott baráti puszit nyomta az arcára, hanem, ahogy
korábban a fia, most ő fogta a két keze közé Meg arcát.
– Vigyázz magadra – utasította, miközben ajkát
erőteljesen az ajkára tapasztotta.

46

A hétfő rossz napja volt Bernie-nek. Hajnalban kelt,

beállította a videót a pincében, és nézni kezdte a
felvételeket, amelyeket rejtekhelyéről készített Meghanről
az erdőben. Már tegnap este meg akarta nézni, amikor
hazaért, de az anyja ragaszkodott hozzá, hogy őt
szórakoztassa.
– Túl sokat vagyok egyedül, Bernard – panaszkodott. –
Azelőtt hétvégeken sokkal többet voltál itthon. Csak nem
szedtél fel egy lányt, ugye nem?
– Ugyan már, mama – mondta Bernie.
– Tudod, mennyi bajod volt már a lányok miatt.
Mondtam neked, hogy a lányok az életed megrontói.
Tartsd magad távol tőlük.
– Igen, mama.
Amikor a mamára rájött, Bernie jobb híján csak
hallgatta. Még most is félt tőle. Elfogta a reszketés, amikor
eszébe jutottak a régi idők, amikor az anyja szíjjal a
kezében egyszerre csak ott termett előtte. – Láttam, ahogy
azt az ocsmányságot nézted a tévén, Bernard. Egy percig
se hidd, hogy nem tudom, micsoda mocsokságok forognak
a fejedben.
A mama soha meg nem értené, hogy neki Meghannel
kapcsolatban csak tiszta és gyönyörű gondolatai vannak.
Ö egyszerűen csak Meghan közelében akar lenni, látni
akarja, kell neki az az érzés, hogy a lány felnéz rá,
rámosolyog. Mint tegnap este. Ha akkor bekopogott volna
az ablakon és a lány felismeri, nem rémült volna meg.
Odaszaladt volna az ajtóhoz, és beengedi. Megkérdezte
volna: – Bernie, maga hogy kerül ide? – Talán egy csésze
teával is megkínálta volna.
Bernie előrehajolt. Most megint az a jó rész közeledik,
amikor Meghan olyan mélyen elmerül abban, amit csinál,
miközben ül az asztalfőn és előtte az a tenger sok papír. A
gumilencsével sikerült ráközelítenie az arcára. Volt abban
valami, ahogy a lány a szája szélét megnyalta, amitől
Bernie magánkívül volt. A blúza a nyakán kinyitva. Bernie
nem volt benne biztos, hogy valóban kitapintható az ér
verése, vagy csak képzelődik.
– Bernard! Bernard!
Anyja a lépcső tetejéről kiabált le neki. Vajon mióta
szólongatja?
– Igen, mama. Jövök.
– Jó sok időbe tellett! – csattant föl az asszony, amikor
Bernie a konyhába ért. – Elkésel a munkából. Mit
csináltál?
– Kicsit rendet raktam. Tudom, hogy szereted, ha
rendben hagyok mindent.
Tizenöt perc múlva kinn volt a kocsiban. Körbejárta a
háztömböt, nem tudta eldönteni, merre induljon. Tudta,
hogy a reptéren föl kéne csípni néhány utast. Sok
felszerelést szerzett be az utóbbi időben, kellene némi
pénzmag. Kényszerítette magát, hogy a La Guardia
irányába kanyarodjon.
Egész nap oda-vissza járt a reptérre. Késő délutánig jól
ment minden, akkor egy ürge panaszkodni kezdett a
forgalomra. – Az ég áldja meg, menjen már ki a jobb oldali
sávba. Nem látja, hogy ez teljesen bedugult?
Bernie ismét Meghanre gondolt, hogy vajon sötétedés
után már biztonságban elhajthat-e a háza előtt.
A rákövetkező percben az utas felcsattant. – Tudtam,
hogy jobb volna rendes taxiba ülni! Maga hol tanult
vezetni? Legalább tartson lépést a forgalommal, az ég áldja
meg!
Bernie az utolsó kijáratnál volt a Grand Central
Parkwayn, a Triborough híd előtt. Éles kanyarral a
járdasziget mellé fordult a kocsival.
 – Most meg mi a francot művel? – érdeklődött az utas.
A pasas hatalmas bőröndje Bernie mellett volt az első
ülésen. Odahajolt, kinyitotta az ajtót, és kilökte. – Tűnés –
közölte. – Üljön át egy taxiba.
Hátrafordult, hogy az utas szemébe nézzen. A
tekintetük egymásba fúródott.
Az utason kitört a pánik. – Jól van na, nyugi, nyugi.
Sajnálom, hogy felizgatta magát.
Kipattant a kocsiból, és elrántotta a bőröndjét, amikor
Bernie tövig nyomta a gázpedált. Bernie a mellékutcák felé
vette az irányt. Jobb lesz hazamenni, mert még
visszafordul, és beveri az ürge nagy pofáját.
Mélyeket lélegzett. A börtönbeli pszichológus mondta
neki, hogy így tegyen, amikor érzi, hogy elveszíti a fejét. –
Tanulj meg uralkodni a dühödön, Bernie – intette. –
Különben idebenn töltőd a hátralevő életedet.
Bernie tudta, hogy soha többé nem mehet vissza a
börtönbe. Mindent inkább, csak azt nem.

Kedden hajnali négykor megszólalt Meghan vekkere.

Foglalt helye volt a 7.25-ös járatra a Kennedy reptérről.
Nem esett nehezére a felkelés. Amúgy is rosszul aludt.
Lezuhanyozott, olyan forró vízben, amelyet csak a bőre
kibírt, örült, hogy nyakában a merev izmok valamelyest
ellazulnak.
Miközben a fehérneműjét és harisnyáját felhúzta,
meghallgatta a rádióban az időjárás-jelentést. New
Yorkban fagypont alatt volt a hőmérséklet. Arizona persze
egészen más. Az évnek ebben a szakában esténként
hűvös, de napközben kellemesen meleg.
Világosbarna könnyű kosztümkabát, farmer és könnyű
kartonblúz megfelelő öltözéknek tűnt. Majd ráhúzza a
béleletlen ballonkabátját. Gyorsan összekapkodta
mindazt, amire egyetlen éjszakai ott-tartózkodásnál
szüksége lehet.
Amikor a lépcsőn lement, kávéillat áradt a konyhából.
Anyja már ott volt. – Nem kellett volna felkelned – korholta
Meg.
– Nem aludtam. – Catherine a frottírköntöse övét
babrálta.
– Nem ajánlottam fel, hogy veled tartok, Meg, de most
meggondoltam magam. Talán nem kéne ezt egyedül
csinálnod. Csak ha kiderül, hogy valóban létezik
Scottsdale-ben egy másik Mrs. Edwin Collins, fogalmam
sincs, mit mondanék neki. Vajon neki sem volt tudomása
énrólam? Vagy tudta, és vállalta ezt a hazug életet?
– Remélem, estére már meglesz rá a magyarázat –
mondta Meg –, és egészen biztos, hogy szívesebben
csinálom végig egyedül. – Kortyolt néhányat a
grapefruitléből meg a kávéból,
– Indulnom kell. Messze van a Kennedy reptér. Nem
akarok belekerülni a csúcsforgalomba.
Anyja az ajtóig kísérte. Meg sietve megölelte. –
Tizenegykor érek Phoenixbe, ottani idő szerint. Késő
délután hívlak.
Érezte, hogy anyja le nem veszi róla a szemét,
miközben a kocsihoz ment.

Az út eseménytelenül telt, Meghan az ablak mellett kapott

helyet, és hosszasan bámulta a pihe-puha fehér
felhőtömböket Az ötödik születésnapja jutott eszébe,
amikor anyja és apja elvitték Disneylandbe. Akkor repült
életében először. Az ablak mellett ült, mellette az apja, az
anyja a folyosón túli ülésen.
 Apja évekig fölemlegette, amit akkor kérdezett: – Papa,
ha kiszállnánk a gépből, sétálhatnánk a felhőkön?
Apja sajnálattal közölte, hogy a felhők bizony nem
tartanák meg. – De én mindig megtartalak, Meggie Anne –
ígérte.
És meg is tartotta. Eszébe jutott az a rémes nap,
amikor lemaradt a futóversenyben, és nem került be a
győztes csapatba. Apja várt rá, amikor kiszökött az
iskolából, mert nem volt kíváncsi az iskolatársai vigasztaló
szavára, s a csalódást se akarta látni az arcukon.
Az apja megértő volt, nem próbálta vigasztalni. –
Vannak olyan események az ember életében, Meghan –
mondta neki –, amelyeknek az emléke még öregkorunkban
is fáj és kísért. Azt hiszem, most épp egy ilyen történt
veled.
A gyengédség hulláma vett erőt Meghanen, majd tűnt
tova, mihelyt eszébe jutott, hogy sürgős üzleti teendőire
hivatkozva milyen sokat volt távol az apja. Néha még
Hálaadásnapkor és karácsonykor is. Akkor vajon ővelük
ünnepelt Scottsdaleben? A másik családjával? Az ünnepek
alatt mindig nagy volt a forgalom a fogadóban. Mikor a
papa nem volt odahaza, ők ketten a mamával ott
vacsoráztak, barátokkal, de az anyja állandóan felugrált,
fogadta a vendégeket, ellenőrizte a konyhában folyó
munkát.
Eszébe jutott, amikor tizennégy éves korában
tánciskolába járt. Amikor apja az egyik útjáról hazajött,
bemutatta neki a legújabb lépéseket, amelyeket
elsajátított.
– Meggie – sóhajtott az apja –, a jazz jó zene s jó tánc,
de a keringő az angyalok tánca. – Azzal megtanította neki
a bécsi keringőt.
 Megkönnyebbült, amikor a pilóta bejelentette, hogy
megkezdték a leszállást a Sky Harbor nemzetközi
repülőtérre, az odakinti hőmérséklet huszonegy fok.
Meghan leemelte a csomagját a feje fölül, és
türelmetlenül várta, hogy kinyissák az ajtót. Szeretett
volna a nap végére érni, amilyen gyorsan csak lehetséges.
A Barry Goldwater állomásnál lehetett kocsit bérelni.
Meghan megállt, kikereste a Palomino Bőráru Kereskedés
címét, majd amikor kibérelt egy kocsit, megkérdezte, hogy
kell oda eljutni.
– 'Az Scottsdale bogotai negyedében van – mondta az
alkalmazott. – Szenzációs az ottani bevásárlóközpont, az
embernek az az érzése, egy középkori városba csöppent.
Bejelölte a térképen az útvonalat. – Huszonöt perc alatt
odaér – mondta.
Vezetés közben Meghan a távoli hegyek szépségében és
a felhőtlen, vakítóan kék égben gyönyörködött. Amikor
túljutott az üzleti negyeden, pálmafák, narancsfák és
óriáskaktuszok kezdték tarkítani a vidéket.
Elhaladt a vályogház utánzatú Safari Hotel előtt.
Virágzó leándereivel és magas pálmafáival derűs és
kellemes látványt nyújtott. Ez az a hely, ahol Cyrus
Graham találkozott a mostohatestvérével, Meg apjával,
majd tizenegy évvel ezelőtt.
A Palomino Bőráru Kereskedés még vagy egy
mérföldnyire volt a Scottsdale Roadon. Errefelé az
épületeket kastélyszerű tornyok és lőrésekkel teli
mellvédre emlékeztető falak díszítették. Az ódon város
hangulatát a macskaköves utcák csak fokozták. Az út
mentén apró butikok, lerítt róluk, milyen drágák. Meghan
befordult balra a Palomino Bőráru Kereskedés
parkolójába, és kiszállt a kocsijából. Nyomasztotta, hogy a
térde is reszket.
Amikor belépett, átható bőrszag csapta meg az orrát. A
polcokon és asztalokon tárcák, táskák, minden méretben,
a legkisebbtől a legnagyobbig. Egy vitrinasztalban
pénztárcák, kulcskarikák, ékszerek. Ha néhány
lépcsőfokot lement, az üzlet hátulsó felében aktatáskák és
bőröndök következtek.
Egyetlen személy tartózkodott az üzletben, egy fiatal
nő, jellegzetes indián arcvonásokkal és a hátára omló
sűrű, sötét hajzuhataggal. Felnézett a kassza mögötti
székéből, és elmosolyodott. – Segíthetek? – Viselkedésében
és hangjában nyoma sem volt a felismerésnek.
Meghan agya sebesen járt. – Remélem. Csak néhány
órára jöttem a városba, és bizonyos rokonaimat keresem.
Nem tudom a címüket, és a telefonkönyvben nincsenek
benne. De azt tudom, hogy ide járnak vásárolni, és
reméltem, talán öntől megkaphatom a címüket és
telefonszámukat.
Az alkalmazott tétovázott. – Én itt új vagyok. Talán ha
egy-két óra múlva visszajönne. Akkorra itt lesz a
tulajdonos.
– Nagyon kérem – könyörgött Meghan. – Nincs annyi
időm.
– Hogy hívják őket? Azt megnézhetem, hogy van-e
számlánk az ő nevükre.
– E. R. Collins.
– Ó – mondta az eladó –, nem maga telefonált tegnap?
– De igen.
– Én voltam itt. Miután beszélt magával, Mrs. Stoges, a
tulajdonos elmondta, hogy Mr. Collins meghalt. Rokona
volt?
 Meghan torka kiszáradt. – Igen. Ezért szeretnék
érintkezésbe lépni a családdal.
Az eladó bekapcsolta a számítógépet. – Itt a cím és a
telefonszám. Azt hiszem, kénytelen leszek odaszólni Mrs.
Collinsnak, és engedélyt kérni, hogy a címét és a számát
kiszolgáltassam.
Meghan jobb híján bólintott. És közben figyelte a
gombokat sebesen nyomogató lány kezét.
A következő pillanatban az eladó beszélni kezdett. –
Mrs. Collins? A Palomino Bőráru Kereskedésből hívom.
Van itt egy ifjú hölgy, aki beszélni szeretne magával,
valami rokon. Megadhatom neki a címét?
A lány hallgatott, és közben Meghant nézte. –
Megkérdezhetem, kihez van szerencsém?
– Meghan vagyok. Meghan Collins.
Az eladó megismételte, hallgatott, majd elköszönt, és
letette a hallgatót. Megre mosolygott. – Mrs. Collins arra
kéri, hogy egyenesen menjen oda. Alig tízpercnyire lakik
innen.

47

Frances a ház hátrafelé nyíló ablakában állt, és kinézett.

Az alacsony műmárvány fal, tetején a kovácsoltvas
kerítéssel, körbefogta a medencét és a kis zárt belső
udvart. A telek a hatalmas kiterjedésű sivatag szélén ért
véget, az volt a Pima Indián Rezervátum. A távolban a
Camelback-hegység ragyogott a déli verőfényben.
Túlságosan gyönyörű nap ahhoz, hogy minden titok
napvilágra kerüljön, gondolta.
 Szóval Annie végül is Connecticutba ment, felkereste
Meghant, és ideküldte. Miért tartotta tiszteletben Annie az
apja kívánságát, tette fel hevesen magában a kérdést
Frances. Miféle hűséggel tartozik akár nekem, akár az
apjának?
Az eltelt két és fél nap óta, hogy üzenetet hagyott
Edwin üzenetrögzítőjén, remény és kétségek között
vergődve várakozott. Semmiképpen nem a Palomino
Bőráru Kereskedésből kapott telefonra számított. De
Meghan Collinstól legalább megtudhatja, hogy hol látta
Annie-t, ott talán felveheti vele a kapcsolatot.
Megszólalt a csengő, halkan, dallamosan, mégis
hátborzongatóan. Frances megfordult, és a bejárathoz
indult.

Amikor Meghan az 1006-os számú ház előtt a Doubletree

Ranch Roadon megállt, földszintes, krémszínű
stukkóházat látott maga előtt vörös cseréptetővel, a
sivatag legszélén. A ház elejét élénk hibiszkuszok és
kaktuszok díszítették, mintegy kiegészítve a távoli
hegyláncolat szépségét.
Miközben a bejárat felé ment, megpillantotta az
ablakban álló asszonyt. Az arcát nem látta, de azt észlelte,
hogy magas, karcsú, a haját lazán feltűzte. Mintha
munkaruhát viselne.
Meghan becsöngetett, mire az ajtó kinyílt.
A nőnek a lélegzete is elállt. Arca hamuszürkére váltott.
– Te jóságos ég – suttogta. – Tudtam, hogy hasonlítasz
Anniera, de fogalmam sem volt, hogy… – Kezét a szája elé
kapta, az ajkára szorította, mint aki szántszándékkal
magába akarja fojtani a feltörő szavakat.
 Ez tehát Annie anyja, és nem is sejti, hogy Annie
meghalt. Annál rosszabb lesz neki, hogy én itt vagyok,
gondolta Meghan rémülten. Milyen érzés lenne a
mamának, ha Annie ment volna el Connecticutba, hogy
közölje vele, hogy meghaltam?
– Gyere be, Meghan. – Az asszony félreállt, még most is
a kilincset markolta, mintha abban akarna
megkapaszkodni. – Frances Grolier vagyok.
Meghan nem tudta, miféle jelenségre számított, de
kétségkívül nem erre a nagyon tiszta kinézetű asszonyra
az őszülő hajával, erős kezével és a keskeny, ráncos
arcával. Döbbent és szomorú volt a szempár, amelybe
belenézett.
– A palominóbeli eladó mintha Mrs. Collinsnak
szólította volna-jegyezte meg Meghan.
– Igen, a kereskedők általában Mrs. Collins néven
ismernek.
Az ujján arany jegygyűrűt viselt. Meghan feltűnően
rábámult.
– Igen – mondta Frances Grolier. – Apádtól kaptam, a
látszat kedvéért.
Meghannek eszébe jutott a pillanat, amikor az anyja
görcsösen markolta a jegygyűrűt, amit a médium
visszajuttatott. Elfordult Frances Groliertől, hirtelen
letaglózta a veszteségérzet. Körülnézett a helyiségben,
mintegy enyhítendő a pillanat nyomorúságát.
A ház földszintje nappalivá és műteremmé volt
kialakítva.
Elöl volt a nappali. A kandalló előtt kanapé. A padlón
földszínű kőburkolat.
A gesztenyebarna bőr karosszék és a hozzá illő
kárpitozott székek a tűzhely mellett – pont ugyanolyanok,
mint amilyenek apja dolgozószobájában vannak, fedezte fel
Meghan döbbenten. A könyvespolc a szék közelében. A
papa, bárhol volt is, úgy látszik, szerette otthon érezni
magát, gondolta Meghan keserűen.
A kandallópárkányon elhelyezett bekeretezett
fényképek mágnesként vonzották a tekintetét. Családi
csoportkép az apjáról, erről az asszonyról és egy fiatal
lányról, aki a testvére lehetett, és aki éppenséggel a
féltestvére – vagy legalábbis volt.
Az egyik felvétel különösképpen lebilincselte.
Karácsonyi jelenet. Apja, ölében egy hat év körüli
kislánnyal, körben ajándékok. Mellette a fiatal Frances
Grolier térdel, karja az apja nyaka körül. Mindegyik
pizsamában, köntösben. Boldog család.
Lehetséges, hogy ez volt az a karácsony, amikor én
azért imádkoztam, hogy csoda történjen, hogy a papa
hirtelen mégiscsak lépjen be az ajtón? – tűnődött Meghan.
Fájdalom és rosszullét környékezte. Elfordult, s ekkor
állványon egy mellszobrot fedezett fel. A lába alig bírta
megtartani, mégis arrafelé indult.
Ritka tehetség, aki ezt a bronzszobrot az apjáról
készítette. Szeretettel és megértéssel kapták el szemében a
mélabút, az érzéki ajkát, az állát támasztó hosszú ujjait, a
finom haját, melyből mintha mindig a homlokába hullott
volna egy tincs.
Észrevette, hogy a nyakán és a homlokán egy
törésnyomot gondosan restauráltak.
– Meghan…
Megfordult, rettegve attól, amit ezzel az asszonnyal
közölnie kell.
Frances Grolier átvágott a szobán, és odament hozzá.
Könyörgő hangon kezdte: – Én sejtem, hogy mit érzel
irántam, de könyörgök… tudnom kell, mi van Annie-val.
Tudod hol van? És az apád? Kapcsolatba lépett veled?

Ígéretéhez híven Mac kedd reggel kilenc órakor telefonálni

próbált Stephanie Petrovicnak. Óránként hívta, de senki
nem vette fel.
Negyed egykor felhívta Charles Potterst, az ügyvédet,
Helene Petrovic végrendeletének végrehajtóját. Amikor
Potters fölvette, Mac bemutatkozott, elmondta, miért hívja,
és Potters közölte vele, hogy már ő is aggódik.
– Én tegnap este hívtam Stephanie-t – magyarázta
Potters.
– Miss Collins hangjából éreztem, hogy mennyire
aggódik. Most odamegyek. Van kulcsom.
Megígérte, hogy visszahívja.
Másfél órával később felháborodástól remegő hangon
Potters beszámolt Macnek Stephanie leveléről. – A csalárd
perszóna! – kiáltott. – Magával vitt mindent, amit elbírt! Az
ezüstöt. Néhány jó minőségű porcelánt. Helene-nek majd
minden ruháját. Az ékszereit. Azok több mint ötvenezer
dollárra voltak biztosítva. Értesítem a rendőrséget. Ez
közönséges lopás.
– Azt mondja, a gyerek apjával ment el? – kérdezte
Mac. – Azok után, amiket Meghan nekem elmesélt, ezt elég
nehéz elhinni. Meghannek kifejezetten az volt a
benyomása, hogy a lányt rettegéssel tölti el a gondolat,
hogy a férfit előkerítsék és gyerektartást követeljenek tőle.
– Ami lehet, hogy nem igaz – mondta Potters. –
Stephanie Petrovic meglehetősen hidegvérű nőszemély.
Biztosíthatom afelől, hogy a nagynénje halálából leginkább
az izgatta, hogy az nem változtatta meg a végrendeletét,
pedig megígérte.
 – Mr. Potters, ön azt hiszi, hogy Helene Petrovicnak
szándékában állt megváltoztatni a végrendeletét?
– Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy néhány héttel a
halála előtt Helene meghirdette eladásra a házát és
bemutatóra szóló kötvényekre váltotta át a vagyonát.
Szerencsére azok nem voltak benne a kazettájában.
Amikor Mac letette a hallgatót, hátradőlt a székében.
Bárki amatőr, ha mégoly tehetséges is, mennyi ideig
járhat túl a szakemberek eszén egy olyan területen, mint
az in vitro megtermékenyítés és a reproduktív
endokrinológia? – tűnődött. És mégis, Helene Petrovicnak
évekig sikerült. Én biztosan nem lettem volna képes rá,
gondolta Mac, minden beható orvosi ismeretemmel
egyetemben.
Meghan szerint amíg Petrovic a Dowling Mesterséges
Megtermékenyítő Központban dolgozott, nagyon sok időt
töltött a laboratóriumban. Lehet, hogy közben
kapcsolatban állt egy orvossal a trentoni Valley Memórial
Kórházból, amellyel a központ szorosan együttműködött.
Mac elhatározásra jutott. Holnap kivesz egy nap
szabadságot. Van egy-két dolog, aminek a legjobb
személyesen utánanézni. Holnap elmegy a trentoni Valley
Memórial Kórházba, és beszél az igazgatóval. Jó lenne, ha
hozzájutna néhány adathoz. Mac ismerte és
szimpatikusnak találta dr. George Manninget, de
megdöbbentette a tény, hogy Manning nem értesítette
azon nyomban Andersonékat az eshetőségről, hogy az
embriót elcserélték. Nyilvánvaló, hogy el akarta kendőzni
az igazságot.
Mac most azon tűnődött, hogy Helene Petrovic hirtelen
elhatározásának, hogy otthagyja a klinikát, megváltoztatja
a végrendeletét, eladja a házát és átköltözik
Franciaországba, nem volt-e valami baljósabb oka, mint a
félelem, hogy valami hiba történt a laboratóriumban.
Kivált, érvelt Mac, hogy az még kiderülhet, hogy az
Anderson bébi azért biológiai gyerekük, ha nem is az
egypetéjű ikertestvér, akire számítottak.
Mac annak akart utánajárni, hogy dr. George Manning
állt-e bárminemű kapcsolatban a Valley Memoriallal
annak a néhány évnek a során, amíg Helene Petrovic a
kórházhoz tartozó intézményben dolgozott.
Nem Manning volna az első férfi a világtörténelemben,
aki sutba vágja egy nő kedvéért a szakmai karrierjét, és
nem is az utolsó. Petrovicot gyakorlatilag a Collins és
Carter köz vetítette ki a Manning-klinikának. De Manning
épp tegnap ismerte el, hogy egy nappal az eltűnése előtt
beszélt Edwinnel utoljára. Lehet, hogy összejátszottak
Petrovic hamis iratainak dolgában? Vagy esetleg a
Manning-klinika gárdájából segített neki valaki? A
Manning-klinika alig tízesztendős. Az évi jelentéseikben
szerepelnie kell az orvosi gárdának. Majd kiíratja magának
a titkárnőjével.
Mac előhúzott egy jegyzettömböt, és az orvosokra oly
kevéssé jellemző szabatos írásával bejegyezte a következőt:

1. Edwin Collinsot holtnak hiszik a január 28-i hídi

baleset óta; bizonyíték nincs.
2. A nőt, aki Megre hasonlít (Annie), leszúrják
október 21-én.
3. Kyle valószínűleg „Annie”-t látta a halála előtti
napon.
4. Október 25-én Helene Petrovicot agyonlövik,
néhány órával azután, hogy kilépett a Manning-
klinikáról.
 (Edwin Collins közvetítette ki Helene Petrovicot a
Manning-klinikának, felelősséget vállalva a hamis
ajánlási papírjaiért.)
5. Stephanie Petrovic azt állítja, hogy a Manning-
klinika összeesküvést szőtt, hogy a nagynénje nehogy
megváltoztassa a végrendeletét.
6. Stephanie Petrovicnak nyoma veszett valamikor
október 31. és november 2. között, egy levelet hagyott
hátra, amelyben azt állítja, hogy újra csatlakozik a
gyermeke apjához, ahhoz az emberhez, akitől láthatóan
rettegett.

Az egésznek semmi értelme. De egyvalaminek az

igazságában Mac egészen bizonyos volt. A történtek
valahogyan összefüggésben állnak egymással. Mint a
gének, gondolta. Mihelyt az ember megérti a
szerkezetüket, helyére kattan minden.
Félretette a noteszét. Dolgoznia kell, ha holnap
szabadságot akar kivenni, hogy a Dowlingba menjen. Négy
óra. Arizonában két óra. Törte a fejét, vajon Meg hogyan
boldogul, milyen nehéz lehet neki a végére járni ennek az
ügynek.

Meg Frances Grolierre bámult. – Hogy érti, hogy

hallottam-e apám felől?
– Meghan, amikor utoljára itt járt, éreztem, hogy szorul
a hurok a nyaka körül. Rettegett, depressziós volt. Azt
mondta, a legjobb volna, ha nyomtalanul eltűnne.
Meghan, mondd meg, légy szíves. Találkoztál Annie-val?
Alig néhány órája Meghannek eszébe jutott apja
mondása, miszerint vannak események, amelyek örökké
tartó fájdalmat okoznak. Elöntötte a részvét, és látta, hogy
Annie anyjának szemébe kiül az iszonyat.
Frances megragadta a karját. – Meghan, Annie-nak
valami baja esett?
Meghan egy szót se bírt kinyögni. Alig észrevehetően
megrázta a fejét.
– Annie… meghalt?
– Sajnálom.
– Nem. Lehetetlen. – Frances Grolier könyörgő
tekintettel nézett Meghanre. – Amikor kinyitottam az
ajtót… pedig tudtam, hogy te jössz… egy másodpercre azt
hittem, Annie az. Tudtam, mennyire hasonlíttok. Ed
megmutatta a fényképeidet. – Grolier térde megroggyant.
Meghan megragadta a karját, és a kanapéhoz vezette. –
Ne telefonáljak valakinek, nincs senki, akit szívesen
idehívna?
– Senki – suttogta Grolier. – Senki. – Arcszíne szürkére
váltott, úgy bámult a tűzbe, mint aki nincs is tudatában
Meghan jelenlétének.
Meghan tehetetlenül nézte, hogy Frances Grolier
pupillája kitágul, a tekintete üres lesz. Sokkos állapot,
gondolta Meghan.
– Kicsoda…?
Grolier nem fejezte be a kérdést.
– Valószínűleg leszúrták – mondta Meghan halkan. –
Nem volt nála személyazonossági igazolvány, csak egy
darab papír a nevemmel és a telefonszámmal.
– A Drumdoe fogadó fejléces papírján?
– Igen.
– És hol van most a lányom?
– A… a kórboncnokság épületében, Manhattanben.
– Vagyis a hullaházban.
 – Igen.
– És hogy találtál rám, Meghan?
– Az üzenet révén, amit a napokban hagyott, hogy
apám hívja vissza a Palomino Bőráru Kereskedést.
Kísérteties mosoly villant át Frances Grolier ajkán. –
Azért hagytam azt az üzenetet, hátha apád nyomára jutok.
Annie apja nyomára. Mindig te voltál neki az első, tudod.
Annyira rettegett, hogy anyád meg te valahogy tudomást
szereztek rólunk. Folyvást rettegett.
Meghan látta, hogy a döbbenet helyét átveszi a düh és
a bánat. – Igazán sajnálom. – Mi mást mondhatott. Onnét,
ahol ült, épp rálátott a karácsonyi csoportképre.
Mindannyiunkat sajnálom, gondolta.
– Meghan, beszélnem kell veled, de nem most.
Magamra akarok maradni. Hol szálltál meg?
– Majd megpróbálok kivenni egy szobát a Safari
Hotelban.
– Később ott felhívlak. Szeretnék magamra maradni.
Amikor Meghan becsukta maga mögött az ajtót,
meghallotta odabentről a zokogást, a ritmikus hangot,
amely a szívébe mart.
A hotelba ment, azon imádkozott, hogy legyen üres
szoba, hogy senki ne lássa, aki azt hinné, hogy ő Annie.
Hamar bejelentkezett, tíz perc múlva magára csukta a
szoba ajtaját, és az ágyra zuhant, érzései a szánalom, a
közös fájdalom és a jeges rettegés között kavarogtak.
Frances Grolier nyilvánvalóan azt hiszi, hogy a
szerelme, Edwin Collins életben van.
 48

Kedden reggel Victor Orsini beköltözött Edwin Collins

irodájába. Előző nap a takarítószolgálat lemosta a falakat
és az ablakokat és kitisztította a szőnyeget. A szoba most
sterilen tiszta volt. Orsini semmi jelét nem adta, hogy
szándékában állna átrendezni, kidekorálni. A dolgok
jelenlegi állása mellett ez teljességgel fölösleges.
Tudta, hogy vasárnap Meghan és az anyja elvitték
Collins személyes dolgait. Feltételezte azt is, hogy
meghallgatták az üzenetrögzítőn az üzenetet, és magukkal
vitték a szalagot. Elképzelte, mire vélhették.
Remélte, hogy Collins üzleti irataival nem foglalkoznak,
de azokat is magukkal vitték. Érzelmi okokból? Aligha.
Meghannek helyén van az esze. Keres valamit. Lehetséges,
hogy ugyanazt, aminek ő is olyannyira szeretne a nyomára
bukkanni? Lehetséges, hogy ott van valahol az iratok
között? És Meghan megtalálja?
Orsini percnyi szünetet tartott a könyvek rámolása
közben. A reggeli lapot kiterítette az íróasztalra, Edwin
Collins íróasztalára, amit hamarosan elszállítanak a
Drumdoe fogadóba. A Manning-klinika botrányával
foglalkozó legújabb címoldali tudósításból kiderült, hogy
hétfőn orvosnyomozók jártak a klinikán, és felmerült a
gyanú, hogy Helen Petrovic több komoly hibát is
elkövetett. Üres kémcsöveket találtak a befagyasztott
embriók kémcsövei között, ami arra engedett
következtetni, hogy Petrovic orvosi ismereteinek
hiányossága következtében több embriót nem jelöltek meg
kellőképpen, vagy pedig elpusztultak.
 Egy független forrás, aki nevének elhallgatását kérte,
rámutatott, hogy azoktól a betegektől, akik iszonyatos
összegeket fizettek az embriók tárolásáért, többet kértek a
kelleténél. Ami a legrosszabb, azok az asszonyok, akik
többé nem képesek petesejtek előállítására, könnyen lehet,
hogy elveszítették lehetőségüket a biológiai anyaságra.
Mellékelten közölték Edwin Collins dr. George
Manning-nek címzett meleg hangú ajánlólevelét „dr.”
Helene Petrovic alkalmazására.
A levelet majd hét esztendeje, március 21-én keltezték,
és 22-én érkezett meg rendeltetési helyére.
Orsini a homlokát ráncolta, szinte hallotta Collins
dühös hangját, amikor aznap este a kocsitelefonján
felhívta. Az újságra meredt, és Edwin határozott aláírására
az ajánlólevélen. Homlokát kiverte a verejték. Valahol
ebben az irodában vagy azok között az iratok között,
amelyeket Meghan Collins hazavitt, ott lapul a bizonyíték,
amitől össze fog omlani ez az egész kártyavár, gondolta. De
megtalálja-e valaki?

Bernie órákig képtelen volt úrrá lenni a dühén, miután a

kötözködő utas úgy felhúzta. Hétfőn este, mihelyt az anyja
lefeküdt, lerohant a pincébe, hogy lejátssza Meghan
videofelvételét. A híradóból felvett anyagon a hangja is
rajta volt, de neki mégis az volt a kedvence, amit az
erdőből vett fel, a ház mögül. És ahogy nézte, ismét elfogta
a legyőzhetetlen nyugtalanság, hogy megint a közelében
lehessen.
Egész éjjel újra meg újra végignézte a szalagot, csak
pirkadatkor feküdt le rövid időre, amikor a kartonpapírral
elsötétített pinceablakon beszűrődtek a hajnal első
sugarai. A mama észrevenné, ha az ágya érintetlen.
 Felöltözve bújt az ágyba, és épp időben húzta magára a
takarót. Az ágy nyikorgása a szomszéd szobában jelezte,
hogy az anyja éppen felkel. Néhány perc múlva kinyílt
Bernie ajtaja. Érezte, hogy az anyja figyeli. Nem nyitotta ki
a szemét. Még alhat egy negyedórát.
Miután az ajtó becsukódott, Bernie felkucorodott az
ágyban, és tervezni kezdte a napját.
Meghannek Connecticutban kell lennie. De hol?
Odahaza? A fogadóban? Talán besegít az anyjának. És a
New York-i lakás? Lehet, hogy ott van.
Pontosan hétkor fölkelt, levetette a pulóverét és az
ingét, fölvette a pizsamafelsőjét arra az esetre, ha a mama
meglátná, és kiment a fürdőbe. Vizet paskolt az arcára,
kezet mosott, megborotválkozott, megfésülködött.
Rámosolygott a faliszekrény tükörajtajáról ránéző
képmására. Mindig mindenki dicsérte a kedves mosolyát.
Sajnos a foncsor már lehámlóban volt az üvegről, és torz
képet adott, mint a vidámparkbéli elvarázsolt kastély
tükre. Most cseppet sem tűnt kedvesnek és
barátságosnak.
Aztán, ahogy a mamától tanulta, lenyúlt a mosdó alá a
tisztítószerért, alaposan beszórta a csikorgó porral a
mosdót, és szivaccsal alaposan kisikálta, majd leöblítette,
és megszárította a mosdót egy ronggyal, amit a mama e
célból a kád szélén tartott.
Visszament a hálószobába, beágyazott, összehajtogatta
a pizsamafelsőjét, tiszta inget vett, és kivitte az előző napit
a szennyesbe.
Aznap reggel a mama korpapelyhet tett a
reggelizőtálkájába. – Kimerültnek látszol. Bernard –
mondta az anyja éles hangon. – Mondd, eleget pihensz?
– Igen, mama.
 – Mikor feküdtél le?
– Gondolom, úgy tizenegy körül lehetett.
– Nekem fél tizenkettőkor ki kellett mennem a
fürdőszobába. Akkor még nem voltál ágyban.
– Lehet, hogy egy kicsit később feküdtem le, mama.
– És mintha a hangodat véltem volna hallani. Beszéltél
valakivel?
– Nem, mama. Mégis, kivel beszéltem volna?
– Mintha női hangot hallottam volna.
– Mama, az a tévé volt. – Közben nyelte a korpapelyhet
és itta a teát. – Ma korán kell bemennem.
Anyja az ajtóból figyelte. – Időben itthon légy a
vacsorára. Nem akarok egész este a konyhában vacakolni.
Bernie szerette volna megmondani, lehetséges, hogy
túlóráznia kell, de nem merte. Talán majd később
hazatelefonál.
Három háztömbnyire megállt egy telefonfülkénél. Hideg
volt, de a reszketést, ami Meghan lakásának feltárcsázása
közben végigfutott rajta, inkább a várakozás váltotta ki,
mint a hideg. A telefon négyszer kicsengett. Mikor az
üzenetrögzítő bekapcsolt, Bernie letette.
Ezek után a connecticuti házat tárcsázta. Egy női hang
szólt bele. Biztosan Meghan anyja, gondolta Bernie.
Hangját elmélyítve, tempósabban szólt bele. Tom Weickert
próbálta utánozni.
– Jó reggelt, Mrs. Collins. Meghan odahaza van?
– Kibeszél?
– Tom Weicker vagyok a PCD-től.
– Ó, Mr. Weicker. Meg nagyon fogja sajnálni, hogy nem
sikerült elérnie. El kellett utaznia.
Bernie törte a fejét. Meg akarta tudni, hol van a lány. –
Elérhetem valahol?
 – Attól tartok, hogy nem. De késő délután fel fog hívni.
Mondjam meg, hogy hívja vissza?
Bernie villámgyorsan fontolóra vette. Furán venné ki
magát, ha azt mondaná, hogy ne. De tudni akarta, hogy a
lány mikor kerül elő. – Igen, kérem, hogy hívjon fel. Este
odahaza lesz?
– Ha ma nem, holnap egészen biztosan.
– Köszönöm. – Bernie letette. Dühösen, hogy Meghant
nem sikerült elérnie, ugyanakkor örült, hogy nem ment ki
hiába Connecticutba. Visszaült a kocsiba, és megindult a
Kennedy reptér felé. Akár fel is szedhet néhány utast, csak
nehogy aztán dirigálni próbálják, hogyan vezessen.

Ezúttal a Helene Petrovic halála körülményeit felderíteni

próbáló különleges nyomozóosztag nem ment ki Phillip
Carterhez. Ehelyett kedden késő délelőtt felhívták, és
megkérdezték, megtenné-e nekik a szívességet, hogy ő jön
be a főügyészhelyettes irodájába egy nem hivatalos
beszélgetésre a Danbury bíróság épületében.
– Mikor gondolják? – kérdezte Carter.
– Minél előbb – mondta neki Arlene Weiss nyomozó.
Phillip a naptárjára pillantott. Semmi olyasmi nem volt
bejegyezve, amit ne lehetett volna más időpontra áttenni.
– Egy körül ott lehetek – mondta.
– Az nagyon jó lesz.
Miután letette a telefont, igyekezett a reggeli postára
összpontosítani. Egy csomó referenciát kellett átnéznie
olyan jelentkezőkkel kapcsolatban, akiket két fontos
megrendelőjüknek is kiközvetíteni szándékoztak. Legalább
ezek még nem vonták vissza a jelentkezést.
Lehetséges, hogy a Collins és Carter cég kiállja a
vihart? Nagyon remélte. A közeli jövőben mindenesetre
szándékában áll Phillip Carter és Társára változtatni a cég
nevét.
Hallotta, hogy a másik szobában Orsini költözik Ed
Collins irodájába. Kár nagyon berendezkedni, gondolta.
Bár még korai volna megszabadulni Orsinitól. E percben
szüksége van rá, de már megvoltak a jelöltek a helyére.
Eltűnődött, vajon a rendőrség újból kihallgatta-e
Catherine-t és Meghant.
Feltárcsázta Catherine otthoni számát. Amikor az
asszony fölvette, vidáman beleszólt: – Csak én vagyok.
Mindössze érdeklődni akartam, mi újság.
– Igazán kedves tőled, Phillip. – A hangja eléggé levert.
– Valami baj van, Catherine? – kérdezte a férfi sietve. –
A rendőrség újból zaklatott?
– Nem, nem igazán. Edwin aktáit nézem át, a
költségeiről készült másolatokat, ilyesmi. Tudod, mi tűnt
fel Megnek? – Nem várt válaszra. – Előfordult, hogy Edwin
négy-öt napra bejelentkezett egy szállodába, aztán az első
egy-két nap után megszűnnek a számláján a
pluszköltségek. Egy pohár italt meg nem iszik, semmit. Te
is észrevetted?
– Nem. Én soha nem néztem át Edwin kiadásait,
Catherine.
– Az a sok elszámolás csak hét évig megy vissza.
Szerinted van valami oka?
– Ez az előírás. Ennyi ideig kell tárolnunk, esetleges
ellenőrzés céljából. Persze a nyomozók, ha csalásra
gyanakszanak, sokkal tovább visszamehetnek a
vizsgálódásaikban.
– Érdekes, hogy valahányszor Edwin Kaliforniában járt,
ez a dolog, hogy a hotelszámláján nincs extraköltség,
mindig megismétlődött. Úgy látom, meglehetősen gyakran
járt Kaliforniában.
– Kaliforniával jók voltak a kapcsolataink, Catherine.
Rengeteg embert helyeztünk el ott. Csak az elmúlt néhány
esztendőben változott meg a helyzet.
– Ezek szerint te sosem tűnődtél el azon, hogy miért jár
olyan gyakran Kaliforniába?
– Catherine, Edwin volt az idősebb cégtársam.
Mindketten jártuk a magunk útjait, és igyekeztünk
üzleteket kötni.
– Sajnálom, Phillip. Nem akartam arra célozni, hogy
észre kellett volna venned valamit, ami nekem Edwin
feleségeként harminc éven keresztül nem tűnt fel.
– Egy másik nőre gyanakszol?
– Könnyen lehet.
– Neked aztán kijut mindenből – tört ki Phillipből. –
Meg hogy van? Ott van veled?
– Meg jól van. Ma nincs idehaza. És persze mikor
keresné a főnöke, ha nem éppen ma.
– Ma este ráérnél velem vacsorázni?
– Sajnos nem. Mackel és Kyle-lal találkozom a
fogadóban.
– Majd tétovázva megkérdezte: – Nem akarsz
csatlakozni?
– Nem hinném, kösz. Akkor inkább holnap?
– Az attól függ, hogy Meg mikor ér haza.
Visszahívhatlak?
– Természetesen. Vigyázz magadra. És ne feledd, hogy
én itt vagyok.

Két órával később Phillipet John Dwyer, a

főügyészhelyettes irodájában faggatták. Bob Marron és
Arlene Weiss is jelen voltak, amikor Dwyer föltette a
kérdéseit. Néhány közülük megegyezett azzal, amit
Catherine-től kérdeztek.
– Fölmerült önben valaha is a gyanú, hogy a főnöke
kettős életet él?
– Nem.
– És mostanában?
– A halott lánnyal kapcsolatban, aki hasonlít
Meghanre? Meg hogy Meghan maga kérte a DNS-teszt
elvégzését? Hát most természetesen.
– Edwin útvonalainak ismeretében van valami fogalma
arról, hogy az ország mely részében lehetett bensőséges
viszonyban valakivel?
– Fogalmam sincs.
A főügyészhelyettes kimerülten nézett Phillipre. – Mr.
Carter, az az érzésem, hogy mindenki, aki közeli
kapcsolatban állt Edwin Collinsszal, valahogy, a maga
módján védelmezni próbálja azt az embert. Hadd
fogalmazzak így. Mi azt hisszük, hogy él. Ha volt valakije,
ráadásul hosszan tartó kapcsolata, akkor feltételezhető,
hogy most nála van. Ha találgatnia kellene, mégis, mire
gondolna?
Egyszerűen fogalmam sincs – ismételte meg Phillip.
– Jól van, Mr. Carter – jegyezte meg Dwyer ridegen. –
Hajlandó hozzájárulni, hogy amennyiben szükségesnek
tartjuk, áttanulmányozzuk a Collins és Carter iratait, vagy
rákényszerít bennünket, hogy e célból lefoglaljuk az
iratokat?
– Csak nézzenek át mindent bátran! – csattant fel
Phillip. – Kövessenek el mindent, hogy erre az agyrémre
végre fény derüljön, és hogy ez a csomó kiszolgáltatott
ember élhesse a mindennapi életét.
 Miközben visszafelé hajtott az irodájába, Phillip Carter
rájött, hogy semmi kedve magányosan eltölteni az estéjét.
A kocsitelefonján ismét feltárcsázta Catherine-t. Mikor az
asszony felvette, közölte, hogy meggondolta magát. – Ha te
és Mac és Kyle hajlandóak vagytok elviselni a
társaságomat, nagyon szeretnék ma este veletek
vacsorázni.

Három órakor Meghan hazatelefonált a szállodából.

Connecticutban akkor öt óra volt, ő pedig beszélni akart az
anyjával, mielőtt beindul a vacsora előtti csúcsforgalom.
Fájdalmas beszélgetés volt. Képtelen volt megfelelő
szavakat találni, hogy enyhítse a hatást, miközben
beszámolt a rémes találkozásról Frances Grolierrel. –
Iszonyatos volt – mondta a végén. – Persze, magánkívül
van. Annie az egyetlen gyereke volt.
– Hány éves volt Annie, Meg? – kérdezte az anyja
halkan.
– Nem tudom. Azt hiszem, valamivel fiatalabb volt
nálam.
– Értem. Vagyis sokáig éltek együtt.
– Igen – hagyta helyben Meg, miközben eszébe jutott a
nemrég látott fénykép. – Mama, van még valami. Az az
érzésem, Frances azt hiszi, hogy a papa él.
– Hogyan hiheti, hogy él?!
– Azt hiszi. Ennél többet nem tudok. Itt maradok a
szállodában, amíg nem jelentkezik. Azt mondta, beszélni
akar velem.
– Mit akarhat még mondani neked, Meg?
– Még alig tud valamit Annie haláláról.
Meghan rájött, hogy túlontúl kimerült ahhoz, hogy
tovább beszéljen. – Mama, fejezzük most be. Ha módodban
áll minderről beszámolni Macnek anélkül, hogy Kyle
hallaná, tedd meg.
Meghan az ágy szélén ült. Mikor az anyjától
elbúcsúzott, hátrahanyatlott a párnára, és lehunyta a
szemét.
A telefon csengésére ébredt. Felült, s akkor jött rá,
hogy besötétedett és hideg van. A rádióóra világító
számlapján látta, hogy öt perccel múlt nyolc. Odahajolt, és
fölvette a telefont. Feszültnek és fátyolozottnak hallotta a
saját hallóját.
– Meghan, Frances Grolier beszél. Átjönnél hozzám
holnap reggel, amilyen korán csak tudsz?
– Igen. – Valahogy nem érezte helyénvalónak, hogy
megérdeklődje, hogy van. Hát hogyan is lehetne az ember
ebben a helyzetben? Ehelyett megkérdezte: – Kilenc óra
megfelel?
– Igen, és nagyon köszönöm.

Habár a bánat mélyen belevésődött arcvonásaiba, Frances

Grolier nyugodt és fegyelmezett volt, amikor másnap
reggel ajtót nyitott Meghannek. – Már kész a kávé –
mondta.
Leültek a díványra, fogták a csészéjüket, és úgy
helyezkedtek, hogy lássák egymást. Grolier nem
vesztegette az idejét.
– Mondd el, hogyan halt meg Annie! – parancsolt rá. –
Mondj el mindent! Tudnom kell!
Meghan hozzákezdett: – A Roosevelt-Szt. Lukács
kórházból tudósítottam, New Yorkban… – Ahogy az
anyjával folytatott beszélgetésben, úgy most sem
köntörfalazott. Beszámolt az üzenetről is, ami a faxon jött:
Tévedés. Annie tévedés volt.
 Grolier lángoló tekintettel előrehajolt. – Szerinted ez
mit jelent?
– Nem tudom. – Folytatta, nem hallgatott el semmit, az
Annie zsebében talált cédulától kezdve Helene Petrovic
hamis ajánlásaiig és haláláig, és végül megemlítette az
apja ellen kiadott elfogatási parancsot. A kocsiját
megtalálták. Nem tudom, van-e róla tudomása, hogy a
papának volt fegyverviselési engedélye. A fegyvere a
kocsiban volt, és megállapították, hogy azzal a fegyverrel
ölték meg Helene Petrovicot. Nem hiszem, képtelen vagyok
elhinni, hogy bárkinek is kioltotta volna az életét.
– Én sem hiszem.
– Tegnap este azt mondta, lehet, hogy az apám él.
– Elképzelhetőnek tartom. Meghan, remélem, mi a mai
naptól fogva többé nem látjuk egymást – mondta Frances
Grolier. – Borzasztóan nehezemre esne, gondolom, neked
is. De magyarázattal tartozom neked és anyádnak.
Huszonhét esztendővel ezelőtt a Palomino Bőráru
Kereskedésben ismerkedtem meg apáddal. Anyádnak
vásárolt táskát, és kettő közül nem tudott választani.
Megkért, segítsek neki dönteni, aztán meghívott, hogy
ebédeljünk együtt. így kezdődött.
– Akkoriban még csak három esztendeje volt nős –
jegyezte meg Meghan halkan. – Tudom, hogy apám és
anyám boldogok voltak együtt. Nem értem, miért volt
szüksége erre a kapcsolatra. – Úgy érezte, vádaskodón,
könyörtelenül hangzik, de nem tehetett róla.
– Tudtam, hogy nős – mondta Grolier. – Megmutatta a
fényképedet, az anyád képét. Edwinnek látszólag megvolt
mindene, ami kell: vonzó külső, kedves modor, ész,
intelligencia. Belül viszont a kétségbeejtő bizonytalanság.
Meghan, próbáld meg megérteni és megbocsátani. Apád
nagyon sok mindenben még mindig az a megbántott
gyerek volt, aki retteg, hogy ismét elhagyják. Szüksége volt
a tudatra, hogy van számára menedék, egy hely, ahol
befogadják.
Frances szemét ellepték a könnyek. – Ez így
mindkettőnknek megfelelt. Szerettem, de a házassággal
járó felelősséget nem akartam vállalni. Én csak szabad
akartam lenni, hogy a lehető legjobb szobrász váljék
belőlem. Számomra ez a nyitott kapcsolat, ez az
elkötelezettséggel nem járó élet bevált.
– Egy gyerek nem felelősség, nem elkötelezettség? –
kérdezte Meghan.
– Annie nem szerepelt a terveim között. Amikor teherbe
estem, akkor vettük ezt a házat, és azt mondtuk
mindenkinek, hogy házasok vagyunk. Ettől fogva apád
kétségbeesetten ketté volt tépve, állandóan jó apja akart
lenni mindkettőtöknek, és mindig úgy érezte, hogy egyik
helyen sem állja meg a helyét.
– És attól nem tartott, hogy mindez kiderül? – kérdezte
Meghan. – Hogy egyszer csak összefut valakivel, ahogyan
összefutott a mostohatestvérével?
– Állandóan ettől rettegett. Ahogy nőtt, Annie egyre
többet érdeklődött a munkája felől. Nem hitte el a mesét,
hogy az apja titkos munkát végez a kormánynak. Anni
egyre ismertebb lett az úti beszámolóival. Téged a tévében
mutogattak. Amikor Edwinnek azok a szörnyű mellkasi
fájdalmai voltak tavaly novemberben, nem hagyta, hogy
kivizsgálás céljából kórházba vigyék. Vissza akart menni
Connecticutba. Azt mondta: „Ha meghalok, Annie-nak azt
mondhatod, hogy valami kormánymegbízatásban jártam
el.” – Amikor legközelebb megjelent, a kezembe nyomott
egy kétszázezer dolláros, bemutatóra szóló csekket.
 A biztosítási kölcsön, gondolta Meghan.
– Azt mondta, ha bármi baja esik, rólad meg anyádról
kellőképpen gondoskodva van, de rólam nincs.
Meghan nem cáfolta meg Frances Groliert. Tudta, hogy
az eszébe se jut Groliernek, hogy mivel az apja tetemét
nem találták meg, a halotti bizonyítványt nem
szolgáltatják ki. Ahogy egészen biztos volt abban is, hogy
az anyja inkább elveszítené mindenét, semhogy
visszavegye a pénzt, amit az apja ennek az asszonynak
adott.
– Mikor látta apámat utoljára? – kérdezte.
– Január huszonhetedikén ment el innen. San Diegóba
ment, Annie-hoz, aztán huszonnyolcadikán reggel
hazarepült.
– Miért hiszi, hogy még most is él? – Meghannek fel
kellett tennie a kérdést, mielőtt elmegy. Arra vágyott a
leginkább, hogy minél messzebb legyen ettől az asszonytól,
akit mélységesen szánt, s akire ugyanakkor rendkívül
neheztelt.
– Mert amikor elment, nagyon zaklatott állapotban volt.
Megtudott valamit a beosztottjáról, ami halálra rémítette.
– Victor Orsiniról?
– Igen, így hívják.
– Mit tudott meg?
– Nem tudom. De az üzlet már évek óta rosszul ment.
Aztán olvasta azt a cikket a helyi újságban, hogy dr.
George Manning hetvenedik születésnapján a lánya, aki
harminc mérföldre lakik innen, partit rendez. Dr. Manning
a cikkben úgy nyilatkozott, hogy még egy évig kíván
dolgozni, azután visszavonul. Apád azt mondta, hogy a
Manning-klinika neki kliense, és felhívta dr. Manninget.
Javasolni akarta, hogy ő kapja a megbízatást, hogy
szerezzen utódot Manning helyére. Attól a beszélgetéstől
nagyon kiborult.
– Miért? – kérdezte Meghan türelmetlenül. – Miért?
– Nem tudom.
– Próbáljon visszaemlékezni. Kérem! Nagyon fontos!
Grolier a fejét rázta. – Amikor Edwin elment, azt
mondta:
„Ez már több, mint amit el bírok viselni…” A lapok tele
voltak a hídon történt balesettel. Én elhittem, hogy
meghalt, és azt mondtam az embereknek, hogy külföldön,
egy kisrepülő-szerencsétlenségben vesztette életét. Annie
nem érte be ezzel a magyarázattal. Amikor azon az utolsó
napon az apja meglátogatta, pénzt adott neki, ruhára. Hat
darab százdolláros bankjegyet. Nyilvánvalóan nem vette
észre, hogy közben a papírcetli a Drumdoe fogadó
fejlécével kicsúszott a tárcájából. Annie megtalálta, miután
Edwin elment, és eltette.
Frances Grolier ajka megremegett. A hangja elcsuklott,
ahogy folytatta: – Két hete Annie megjelent itt, amolyan
tetemre hívásra. Felhívta a számodat. Te felvetted, és
közölted, hogy Meghan Collins beszél, mire letette. Látni
akarta az apja halotti bizonyítványát. Hazudozónak
nevezett, és követelte, hogy mondjam meg, hol az apja.
Végül megmondtam neki az igazat, és könyörögtem, hogy
veled és anyáddal ne akarja fölvenni a kapcsolatot.
Földhöz vágta a szobrot, amit Edről csináltam, majd
kiviharzott innen. Többé nem láttam.
Grolier felállt, kezét a kandallópárkányon nyugtatta, s
a homlokát nekitámasztotta. – Tegnap este beszéltem az
ügyvédemmel. Holnap délután velem jön New Yorkba,
hogy azonosítsuk Annie tetemét, és hogy megszervezzük a
visszahozatalát. Sajnálom, hogy ez kínos lesz neked és
anyádnak.
Már csak egyetlen kérdés volt hátra, amit Meghannek
feltétlenül fel kellett tennie. – Miért hagyta azt az üzenetet
a papának akkor éjjel?
– Mert arra gondoltam, ha netán él, ha az a vonal még
mindig működik, talán csak megszokásból visszahallgatja.
Ha baj volt, mindig így értem el. Kora reggel mindig
lehallgatta, hogy van-e üzenet. – Ismét szembenézett
Meghannel.
– El ne hidd senkinek, hogy Edwin Collins képes volna
megölni bárkit is, mert nem igaz. – Elhallgatott. – De azt
nagyon is el tudom képzelni, hogy új életet kezd valahol
nélküled és anyád nélkül. Vagy Annie és énnélkülem.
Frances Grolier ismét elfordult. Már nem volt mit
mondania. Meghan még egy utolsó pillantást vetett apja
bronzszobrára, majd halkan becsukva maga mögött az
ajtót, távozott.

49

Szerda reggel, mihelyt a gyereket feltette az iskolabuszra,

Mac a New Jersey-beli Trentonba indult, a Valley
Memorial Kórházba.
Előző este, vacsora közben, amikor Kyle egy percre
kiment, Catherine sietve beszámolt Macnek és Phillipnek
Meghan telefonjáról. – Nem sokat tudok, csak annyit, hogy
ennek a nőnek tartós kapcsolata volt Edwinnel; azt hiszi,
hogy még most is él, és a halott lány, aki annyira
hasonlított Megre, a lánya volt.
 – Úgy látszik, jól viseled a dolgot – jegyezte meg Phillip
–, vagy van még valami?
– Már nem is tudom, hogy érzek – felelte Catherine –,
és nagyon aggódom Meg miatt. Tudod, mennyire imádta az
apját. Olyan iszonyúan megbántott volt a hangja, amikor
korábban telefonált. – Ekkor Kyle visszatért, ők pedig
témát váltottak.
Miközben a 684-es úton áthajtott Westehesteren, Mac
igyekezett elterelni a gondolatait Meghanről. A lány imádta
Edwin Collinst, igazi papa kedvence volt. Tudta, hogy az
elmúlt hónapokban, amíg az apját halottnak hitte, a lány
a kínok kínját állta ki. Hányszor szerette volna megkérni
Mac, hogy beszélje már ki magából, ne fojtson el mindent.
Talán jobban kellett volna igyekeznie, hogy megtörje a lány
ellenállását. Istenem, mennyi időt elvesztegetett azzal,
hogy a büszkeségén ejtett sebet nyalogatta, amit Ginger
okozott azzal, hogy otthagyta!
De most végre egyenesben vagyunk, mondta magában.
Mindenki tudta, hogy hibát követsz el, amikor Gingert
magadhoz láncolod. Érezted, hogyan reagálnak az
emberek, amikor az eljegyzésedet bejelentetted. Meg
összeszedte a bátorságát, és kimondta, amit gondol, pedig
mindössze tizenkilenc éves volt. A levélben megírta, hogy
szeret, és hogy lehetne annyi eszed, hogy tudd, ő az, aki
hozzád való. „Várj meg engem, Mac” – így végződött a levél.
Sokáig nem gondolt arra a levélre. Most viszont egyre
gyakrabban jutott az eszébe.
Nyilvánvaló volt, hogy mihelyt Annie holttestét
azonosítják, Edwin kettős élete napvilágra fog kerülni.
Lehet, hogy Catherine majd úgy határoz, hogy nem akar
többé azon a környéken élni, ahol őt és Edet mindenki
ismerte, és inkább új életet kezd valahol? Könnyen lehet,
kivált, ha a fogadót is el kell adnia. Akkor Meget se látom
többé. Erre a gondolatra Mac ereiben meghűlt a vér.
A múltat meg nem változtathatod, gondolta, de a
jövővel még kezdhetsz, valamit. Megkeresheted Edwin
Collinst, ha ugyan még él, vagy kinyomozhatod, mi történt
vele, ha meghalt, s ez megszabadítaná Catherine-t és
Meget a rettenetes bizonytalanságtól. Ha kinyomozod,
melyik orvossal járt Helen Petrovic, amikor titkárnőként
dolgozott a trentoni Dowling Központban, az talán az első
lépés lehet a gyilkosság megoldásának útján.
Mac általában szeretett vezetni. Közben nagyon jól
lehet gondolkodni. Ma azonban teljes káosz uralkodott a
gondolataiban, tele volt elvarratlan szálakkal. A
Westchesterbe vezető út a Tappan Zee hídon keresztül
hosszabbnak tűnt a szokásosnál. A Tappan Zee híd – itt
kezdődött minden, majd tíz hónappal ezelőtt, gondolta.
Onnan még másfél óra autóút Trentonig. Mac fél
tizenegykor ért a Valley Memorial Kórházba, és
megkérdezte, merre találja az igazgatót. – Tegnap
beszéltem vele telefonon, és mondta, hogy fogad.

Frederick Schuller negyvenöt körüli, köpcös ember volt,

aki hamari, szívélyes mosoly mögé rejtette elmélkedő
hajlamát.
– Már hallottam magáról, dr. MacIntyre. Ha jól tudom,
az emberi génterápia területén végzett munkája egyre
izgalmasabb.
– Valóban izgalmas – helyeselt Mac. – Küszöbön áll,
hogy megtaláljuk egy csomó rémes betegség gyógyításának
módját. A legnehezebb türelemmel végigcsinálni a
kipróbálás hosszadalmas mechanizmusát, miközben annyi
ember vár a megoldásra.
 – Egyetértek. Nekem nincs is türelmem hozzá, ezért
nem voltam soha jó kutató. Amiből következik, hogy ha
maga kivesz egy nap szabadságot azért, hogy idejöjjön,
bizonyára jó oka van rá. A titkárnőm mondta, hogy sürgős
ügyről van szó.
Mac bólintott. Örült, hogy a tárgyra térhet. – A
Manning-klinikán bekövetkezett botrány ügyében vagyok
itt.
Schuller a homlokát ráncolta. – Valóban rémes helyzet.
Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy egy nő, aki a
Dowlingban dolgozott titkárnőként, képes volt bemesélni a
világnak, hogy embriológus. Ezt csak úgy kitalálta valaki.
– Vagy esetleg valaki betanított egy tehetséges
növendéket, aki végső soron mégsem bizonyult eléggé
tehetségesnek. Sorra derülnek ki a problémák abban a
laboratóriumban, és most már olyan főbenjáró vétkekről is
szó esik, mint hogy esetleg rosszul címkézték fel a
kémcsöveket, amelyekben az embriókat tárolták, vagy
hogy szándékosan megsemmisítették őket.
– Ha van olyan terület, amelyet állami törvénykezés alá
kell vonni, akkor a mesterséges megtermékenyítésnek első
helyen kell állnia a listán. Óriási a tévedés lehetősége. Ha
a rossz ondósejttel termékenyítik meg a petesejtet, aztán
sikeresen beültetik az anyaméhbe, akkor olyan csecsemő
születik, amelyiknek ötven százalékban eltér a genetikai
felépítése attól, amire a szülők joggal számíthattak. A
gyerek genetikusan örökölhet előre nem látható orvosi
problémákat. Ez… Hirtelen elhallgatott. – Elnézést, tudom,
hogy megtért embernek prédikálok. Miben segíthetek?
– Meghan Collins a lánya Edwin Collinsnak, annak az
embernek, akit azzal vádolnak, hogy Helene Petrovicot
hamis ajánlásokkal és referenciákkal helyezte el a
Manning-klinikán. Meg a PCD 3-as Csatornájának
riportere New Yorkban. Múlt héten beszélt Helene Petrovic
ügyében a Dowling Központtal. Kiderült, hogy néhány
kolléga állítása szerint a nőnek volt valakije, aki ebben a
kórházban dolgozik, de senki nem tudja, ki volt az. Én
segíteni szeretnék, hogy Meg a nyomára bukkanjon.
– Ha jól tudom, Petrovic több mint hat éve távozott a
Dowlingtól.
– Majdnem hét éve.
– Van róla fogalma, doktor úr, hogy mekkora a
kórházunk orvosi gárdája?
– Van – mondta Mac. – Továbbá azt is tudom, hogy
vannak konzultánsaik, akik nincsenek állományban, de
akiket időről időre behívnak. Sötétben tapogatózunk, de a
nyomozás jelenlegi stádiumában, amikor a nyomozók
ráadásul meg vannak győződve, hogy Edwin Collins
Petrovic gyilkosa, képzelheti, hogy a lánya milyen
kétségbeesetten szeretne nyomára bukkanni valami
kézzelfogható bizonyítéknak, hogy lehetett-e Petrovic
életében valaki, akinek volt oka rá, hogy eltegye láb alól.
– Igen, el tudom képzelni. – Schuller jegyzetelni
kezdett. – Van valami elképzelése, hogy Petrovic mennyi
ideig volt együtt ezzel az orvossal?
– Tudomásom szerint egy-két évig, azt megelőzően,
hogy Connecticutba ment. De ez csak feltevés.
– Legalább kiindulópontul szolgál. Akkor vegyük elő
annak a három évnek az aktáit, amíg a nő a Dowlingban
dolgozott. Maga feltételezi, hogy ez lelhetett az a személy,
akinek a segítségével Petrovic olyan gyakorlatra tett szert,
hogy annak alapján kitűnő ismeretekkel rendelkező
embriológusnak adhatta ki magát?
– Igen, feltételezésem szerint így van.
 – Helyes. Gondom lesz rá, hogy összeállíttassak egy
listát. És azokat sem fogjuk kihagyni, akik a DNS-
laboratóriumban vagy a magzatkutatás terén
tevékenykednek. Nem minden laboratóriumi
munkatársnak van orvosi végzettsége, de értik a dolgukat.
– Felállt. – És mihez kezd ezzel a listával? Jó hosszú lesz a
névsor.
– Meg bele akarja ásni magát Helen Petrovic
magánéletébe. Össze akarja gyűjteni Helene barátainak és
ismerőseinek a nevét a Román Társaságból. És majd
összevetjük a személyes kapcsolatok listáját azzal a
listával, amit magától kapunk.
Mac a zsebébe nyúlt. – Itt van annak a névsornak a
másolata, amit az orvosi gárda állított össze, amelyik
akkor dolgozott a Manningben, amikor Helene is ott volt.
Nem tudom, segít-e, de szívesen itthagyom. Hálás lennék,
ha először ezeket a neveket futtatná végig a komputerén.
Felállt, menni készült. – Nagyon nehéz lesz kiszűrni, de
hálásak vagyunk a segítségéért.
– Beletelhet néhány napba, de megszerzem a kért
információt – mondta Schuller. – Magának küldjem?
– Talán egyenesen Meghannek. Megadom a címét és a
telefonszámát.
Schuller az irodája ajtajáig kísérte. Mac lifttel ment le
az előcsarnokba. Amint kilépett a folyosóra, egy Kyle korú
kisfiú mellett haladt el, akit tolókocsiban toltak. Központi
bénulás, gondolta Mac. Egyike azoknak a betegségeknek,
amelyekre a génterápia segítségével hamarosan
megtalálják a gyógymódot. A fiú szélesen rámosolygott. –
Szia. Te orvos vagy?
– Olyan orvos, aki nem kezel betegeket.
– Az kell nekem.
 – De Bobby! – tiltakozott az anyja.
– Van egy veled egyidős fiam, biztosan jól
összebarátkoznátok. – Mac megsimogatta a fiú haját.
A recepciós fölött lógó óra negyed tizenkettőt mutatott.
Mac úgy határozott, hogy vesz egy szendvicset és egy
dobozos kólát a büfében, és majd menet közben megeszi.
így legkésőbb kettőre beérhet a laboratóriumba, és a
délutánt még végigdolgozhatja.
Amikor az ember elhalad egy ilyen tolókocsis gyerek
mellett, nem akarja többé elvesztegetni az idejét, ha
munkája a genetikai úton történő gyógyítás lehetőségeinek
felfedezése.

Legalább összetaxizott tegnap pár száz dollárt. Amikor

szerdán reggel felébredt, Bernie egyedül ebben a tényben
lelt némi vigaszt. Éjfélkor feküdt le, és azon nyomban
elaludt, mert valóban nagyon fáradt volt. De most már jól
érezte magát. A mai minden bizonnyal sokkal jobb nap
lesz; lehet, hogy Meggel is találkozik.
Az anyjának ezzel szemben nagyon rossz kedve volt.
– Bernard, fél éjszaka ébren voltam, annyira fájt a
fejem. Rengeteget tüsszögtem. Azt akarom, hogy hozd
rendbe a lépcsőt és erősítsd vissza a korlátot, hogy megint
lejárhassak a pincébe. Biztos, hogy nem tartod elég
tisztán. Biztos, hogy onnan szivárog fel a por.
– Mama, én nem nagyon értek az ilyen javításokhoz.
Ócska az egész lépcső. Érzem, hogy már egy következő
lépcsőfok is leválni készül. Csak nem akarod, hogy bajod
essen?
– Azt nem engedhetem meg magamnak. Akkor ki
tartana itt tisztaságot? Ki főzne rád? És kinek volna
gondja rá, hogy bajba ne keveredj?
 – Mama, nekem nagy szükségem van rád.
– Az embernek ennie kell, ha felébred. Én mindig jó
reggelit készítek neked.
– Tudom, mama.
Aznap langyos zabpehely volt reggelire, Bernie-nek a
börtönreggelit juttatta eszébe. De azért kötelességszerűen
az utolsó cseppig kikotorta a tálkából, és szépen megitta
az almalét.
Nyugodt volt, amikor kihátrált a kocsifelhajtóról és
búcsút intett a mamának. Örült, hogy azt hazudta neki,
hogy már egy újabb lépcsőfok is kilazult. Egy este, vagy tíz
éve, az anyja kijelentette, másnap szemügyre akarja venni
a pincét, hogy lássa, rendet tart-e Bernie.
És ő tudta, hogy erre nem kerülhet sor. Akkoriban
vette az első rendőrségi szkenneres rádióját. A mama
rájött volna, hogy nagyon sokba került. A mama azt hitte,
van egy öreg tévéje odalenn, és azt nézi, amikor ő már
lefeküdt, hogy ne zavarja.
A mama soha nem ellenőrizte Bernie
hitelkártyaszámláját. Azt mondta, tanuljon meg
gondoskodni magáról. A telefonszámlát is anélkül nyomta
a kezébe, hogy előzőleg megnézte volna. – Én nem
telefonálok senkinek – mondta. Nem is sejtette, Bernie
mennyit költ a felszereléseire.
Akkor éjjel, amikor Bernie hallotta az anyja mély
hortyogását és tudta, hogy az igazak álmát alussza,
kilazította a felső lépcsőfokokat. A mama jókorát zuhant. A
csípőjét ripityára törte. Bernie hónapokig ápolta, de
megérte. Hogy a mama ezek után még lemerészkedne?
Soha többé.
Bernie vonakodva úgy döntött, hogy legalábbis délelőtt
dolgozni fog. Meghan anyja azt mondta, hogy Meghan ma
hazamegy. Erre bármikor sor kerülhet a nap folyamán.
Nem hívhatja ismét, mondván, hogy Tom Weicker keresi.
Meghan azóta biztosan visszahívta már a tévéállomást, és
megtudta, hogy a főnöke nem is kereste.
Utasok szempontjából nem volt valami jó nap. Odaállt
a csomagkereső közelébe a többi feketefuvarra váró
sofőrrel meg néhány csicsás limuzin pilótájával, akik
kezükben szorongatták annak az utasnak a kartonlapra
írt nevét, akire vártak.
Odament a lépcsőn leérkező utasokhoz: – Tiszta kocsi,
olcsóbb a taxinál, nagyszerű sofőr. – Ajkára dermedt az
állandó vigyor.
Az volt a baj, hogy túl sok feliratot rakott ki a
repülőtéri felügyelőség, amelyben óva int az engedély
nélküli taxi- és limuzinbérléstől. Már többen odaintették,
majd utóbb meggondolták magukat.
Egy öregasszony a járda széléig vitette vele a
poggyászát, majd azt mondta, itt megvárja, csak menjen a
kocsijáért. Magával akarta vinni a csomagokat, de az
öregasszony rárivallt, hogy tegye le.
Az emberek odafordultak, megnézték maguknak.
Ha elkaphatta volna az öregasszonyt! Hogy így bajba
akarja keverni valaki, amikor ő csak kedveskedni akart.
De persze nem akarta a figyelmet magára irányítani, ezért
csak annyit mondott, hogy: – Hogyne, asszonyom. Máris
hozom a kocsit.
Mire öt perc múlva kocsistul visszatért, az öregasszony
nem volt sehol.
Ennyi elég is volt, hogy kiboruljon. Ma nem fog ilyen
alakokkal szórakozni. Rá se hederített egy házaspárra,
akik odakiáltottak, hogy mennyiért vinné be őket
Manhattanbe, elhúzott, rákanyarodott a Grand Central
Parkwayre, majd miután megfizette az útvámot a
Triborough hídon, a bronxi kijáratot választotta, azt,
amelyik New Englandbe vezetett.
Délben már a Drumdoe fogadóban ebédelt, hamburgert
evett egy pohár sörrel, Joe a bárpultnál már mint régi
vendéget üdvözölte.

50

Szerda reggel Catherine átment a fogadóba, és az

irodájában dolgozott fél tizenkettőig. Húsz helyfoglalás volt
ebédre. Még ha figyelembe veszi a váratlan betérőket is,
tudta, hogy Tony akkor is tökéletesen elboldogul a
konyhával egymaga. Ő hazamegy, és tovább keresgél
Edwin iratai közt.
Amikor elment a recepciós pult előtt, bepillantott a
bárba. Már vagy tízen-tizenketten ültek ott is, néhányan
közülük étlappal a kezükben. Hétköznaphoz képest nem is
rossz. Nem kétséges, az üzlet fellendülőben van. A vacsora
vendégek száma még inkább megközelítette a régi,
recesszió előtti időkét.
Amiből korántsem következik, hogy megtarthatja a
fogadót.
Beült a kocsiba, és eltűnődött, micsoda ostobaság,
hogy nem gyalog teszi meg a rövid távolságot a ház és a
fogadó között. Mindig úgy sietek, gondolta, de sajnos,
lehetséges, hogy a közeljövőben már nem lesz rá szükség.
Az ékszerekért, amelyeket hétfőn zálogba tett, közel
sem kapott akkora összeget, amekkorára számított. Egy
ékszerész felajánlotta, hogy átveszi az egészet bizományba,
de figyelmeztette, hogy gyenge a kereslet. – Ezek nagyon
szép darabok – mondta –, és a piac fel fog lendülni.
Hacsak nincs égetően nagy szüksége a pénzre, én
lebeszélem, hogy megváljon tőlük.
Nem vált meg. Amennyit az elzálogosításért kapott,
abból kifizethette a negyedévi adót. De három hónapon
belül ismét fizetnie kell. Egy erőszakos telekspekulánstól
üzenetet talált az asztalán. „Foglalkoztatja önt a fogadó
eladásának gondolata? Lehet, hogy volna rá érdeklődő
ügyfelünk.”
Azt akarja a hiéna, hogy akkor adjam el, amikor meg
vagyok szorulva, gondolta Catherine, miközben a
kockaköves úton a parkoló kijáratához gördült. És a végén
még kénytelen leszek élni a lehetőséggel. Egy pillanatra
megállt, és visszanézett a fogadóra. Apja egy drumdoe-i
tanyaház mintájára terveztette, amelyet kölyökkorában
olyan fenségesnek tartott, hogy feltételezte, oda biztosan
csak a legnagyobb előkelőségek merik betenni a lábukat.
– Mindenféle megbízatást elvállaltam, csak hogy
odamehessek – mesélte Catherine-nek. – És a konyhából
kukucskáltam befelé, hogy minél többet lássak belőle. Egy
szép napon a család nem volt odahaza, és a szakácsné
megszánt. „Szeretnéd megnézni a többit is?” – kérdezte,
azzal megfogta a kezemet. Catherine, az a jóasszony az
egész házat megmutatta nekem. És ez a miénk most
éppen ugyanolyan.
Catherine érezte, hogy a torka összeszorul, miközben
tanulmányozta a György korabeli udvarházat a barátságos
ablakszárnyaival és masszív, faragott tölgyfa ajtajával.
Mindig az az érzése támadt, hogy a papa odabenn lófrál,
akár valami jő szándékú kísértet, még most is le-
letelepedik a kandalló előtt a nappaliban, hogy pihenjen
egy sort.
Biztosan kísértene is életem végéig, ha eladnám,
gondolta Catherine, miközben a gázra lépett.

Szólt a telefon, amikor a kulcsot a zárba tette. Odarohant,

hogy fölkapja. Meghan volt.
– Mama, sietnem kell. Már szállnak befelé a gépbe. Ma
délelőtt újra találkoztam Annie anyjával. Az ügyvédjével
ma este New Yorkba repülnek, hogy azonosítsák Annie
holttestét. Majd mindenről beszámolok, amikor hazaérek.
Úgy tíz felé.
– Itt leszek. Ó, Meg, igazán sajnálom. Tom Weicker, a
főnököd megkért, hogy hívd vissza. Tegnap eszembe se
jutott, amikor beszéltünk.
Az irodában már amúgy sem értem volna el. Mi lenne,
ha most felhívnád, és elmondanád neki, hogy holnap, ha
hazaérek, visszahívom. Biztos, hogy nem valami újabb
feladatot akar rám bízni. Na, sietek. Szeretlek.
Ez az állás olyan fontos Megnek, korholta magát
Catherine. Hogv is felejthettem el, hogy szóljak neki Tom
Weicker hívásáról Fölcsapta a telefonkönyvét, és keresni
kezdte benne a 3-as Csatorna telefonszámát.
Fura, hogy nem adta meg a közvetlen számát,
gondolta, miközben várt, hogy a központ kapcsolja
Weicker titkárnőjét. Aztán eszébe jutott, hogy hiszen Meg
tudja magától is.
– Biztosra veszem, hogy Mr. Weicker személyesen kíván
beszélni önnel, Mrs. Collins – mondta a titkárnő, amikor
bemutatkozott.
Catherine vagy tíz éve ismerkedett még Weickerrel,
amikor Meg megmutatta neki a tévéállomást.
Szimpatikusnak találta, bár utólag megjegyezte: „Nem
szeretnék Tom Weicker szeme elé kerülni, ha valamiért
nem volna rendben a szénám.”
– Hogy van, Mrs. Collins, és hogy van Meg? – szólt bele
Weicker ekkor a telefonba.
– Jól vagyunk, köszönöm. – Majd elmondta, miért
keresi.
– Én tegnap nem beszéltem magával – mondta a férfi.
Te jó ég, gondolta Catherine, már csak az hiányzik,
hogy mindennek a tetejébe meg is bolonduljak. – Mr.
Weicker, valaki telefonált, és a maga nevén mutatkozott
be. Megbízott valakit azzal, hogy telefonáljon?
– Nem. És mit mondott az illető?
Catherine keze elnehezült. – Érdeklődött, hogy Meg hol
van és mikor jön haza. – Még mindig kezében szorongatva
a telefont, egy fotelba rogyott. – Mr. Weicker, valaki az
elmúlt este filmezte Meget a ház mögül.
– Tud róla a rendőrség?
– Igen.
– Akkor értesítse őket erről a telefonhívásról is. És
kérem, szóljon feltétlenül, ha történik valami. És mondja
meg Megnek, hogy nagyon hiányzik.
Hallani lehetett, hogy komolyan gondolja. Catherine
érezte, a hangjából kihallotta az őszinte együttérzést.
Catherine rájött, hogy Megnek Weicker rendelkezésére
kellene bocsátania az egész scottsdale-i sztorit a halott
lánnyal, aki úgy hasonlított rá.
Nincs mit takargatni a média elől, gondolta Catherine.
Meg mondta, hogy Frances Grolier holnap New Yorkba
jön, hogy azonosítsa a lánya holttestét.
– Mrs. Collins, jól van?
 Catherine határozott. – Igen, és van valami, amiről
tudnia kellene, előbb, mint másoknak. Meg tegnap az
arizonai Scottsdale-ben járt, mert…
Azzal elmondta neki, amit tudott, majd válaszolt a férfi
kérdéseire. A legutolsó volt a legnehezebb.
– Mint újságíró kénytelen vagyok feltenni ezt a kérdést
is, Mrs. Collins. Hogyan érez most a férje iránt?
– Nem tudom, hogyan érzek a férjem iránt – felelte
Catherine. – Azt viszont tudom, hogy nagyon, nagyon
sajnálom azt a nőt. A lánya meghalt. Az én lányom él, és
ma este már itt lesz mellettem.
Amikor végre képes volt helyére tenni a hallgatót,
Catherine átment a nappaliba, és leült az asztalhoz, ahol
még most is szétteregetve hevertek a dossziék, úgy,
ahogyan hagyta őket. Ujjával a halántékát dörzsölte. Fájt a
feje, tompa, kitartó fájás hasogatta.
Szelíden megszólalt a bejárati csengő. Istenem, add,
hogy ne a főügyész emberei legyenek, ne riporterek,
gondolta, miközben fásultan fölállt.
A nappali ablakából látta, hogy egy magas férfi áll a
verandán. Ki az? Egy pillantásra látta az arcát. Meglepve
sietett ajtót nyitni.
– Helló, Mrs. Collins – mondta Victor Orsini. –
Elnézését kell kérnem. Telefonálnom kellett volna, de itt
jártam a közelben, és gondoltam, megpróbálom, hátha
itthon találom. Abban reménykedem, hogy néhány irat,
amire szükségem van, belekerült Edwin dossziéiba. Volna
ellene kifogása, ha átlapoznám?

Meghan a 292-es nyugati járatra szállt fel Phoenix

repülőterén 1 óra 25-kor. A gép este 8 óra 05-kor volt
esedékes New Yorkban. Örült, hogy ablak melletti ülést
kapott. A középső ülésen nem ült senki, de a belső ülésen
ülő, negyvenes éveiben járó asszonyról lerítt, hogy nagy
dumás.
Hogy ne kelljen beszédbe elegyednie, Meghan hátradőlt
az ülésen, és lehunyta a szemét. Gondolatban
végigpergette a Frances Grolierrel töltött idő minden
másodpercét. Közben az érzései mintha hullámvasúton
nyargalnának, mindig a két véglet között.
Düh az apja iránt. Düh Frances iránt.
Féltékenység, hisz volt egy másik lány, akit az apja
ugyanúgy imádott.
Kíváncsi volt Annie-ra. Útleírásokat írt. Biztosan
intelligens volt. Úgy nézett ki, mint én. Féltestvérem volt,
gondolta Meghan. Még élt, amikor a mentőkocsiba tették.
Ott voltam mellette, amikor meghalt, de addig a létezéséről
sem volt tudomásom.
Szánalom mindenki iránt: Frances Grolier és Annie
iránt, az anyja és saját maga iránt. És a papa iránt,
gondolta Meghan. Talán valamikor képes leszek olyannak
látni, amilyennek Frances. Sérült kisfiúnak, aki csak
akkor érezhette magát biztonságban, ha volt számára
menedék, egy hely, ahol szükség volt rá.
De hát az apjának két otthona volt, amelyben
szerették, gondolta. Kettőre volt szüksége, hogy
kompenzálván gyerekkori két otthonát, ahol nem is
akarták, nem is szerették?
Megjelent a bárpultos kocsi. Meghan kért egy pohár
vörösbort, és lassan elszopogatta, örült a melegségnek,
ami a bor hatására átjárta a testét. Oldalt pillantott.
Szerencsére a középen ülő nő elmerülten olvasott.
Felszolgálták az ebédet. Meghan nem volt éhes, de
megette a salátát és a zsömlét, és megitta a kávét.
Tisztulni kezdett a feje. Táskájából jegyzetfüzetet vett elő,
és a második csésze kávé mellett jegyzetelni kezdett.
A papírcetli a nevével és telefonszámával azt
eredményezte, hogy Annie összezördült Francesszal,
követelte, hogy mondják meg neki az igazat. Frances azt
mondta, hogy Annie felhívott, és letette a kagylót, amikor
bemondtam a nevemet, gondolta Meghan. Bárcsak akkor
beszélt volna velem. Talán soha fel nem jön New Yorkba.
Talán még most is élne.
Kyle nyilvánvalóan Annie-t látta, amint körbekocsizott
Newtownban. Vajon látta-e más is?
Vajon megmondta-e neki Frances, hogy a papa hol
dolgozik, jutott Meghan eszébe, majd gyorsan lefirkantotta
ezt is.
Dr. Manning. Frances azt állította, hogy a papa nagyon
kiborult, amikor az eltűnése előtt egy nappal beszélt vele.
Az újságok azt írták, hogy dr. Manning szerint a
beszélgetés szívélyes hangnemben folyt. Akkor mitől borult
ki a papa?
Victor Orsini. Ő volna a kulcs mindenhez? Frances azt
mondta, hogy a papát elborzasztotta valami, amit róla
megtudott.
Orsini. Meghan háromszor aláhúzta a nevét. Akkoriban
kezdett ott dolgozni, amikor Helene Petrovicot
kiközvetítették a Manning-klinikának. Van valami
összefüggés?
Meghan utolsó feljegyzése három szóból állt: Él-e a
papa?
A gép pontosan nyolc órakor ért földet. Miközben
Meghan kikattintotta a biztonsági övét, a középen ülő
asszony becsukta a könyvét és hozzáfordult. – Ebben a
pillanatban jöttem rá – mondta boldogan. – Utazási
ügynök vagyok, és jól tudom, hogyha valaki nem akar
beszélgetni, azt békén kell hagyni. De tudtam, hogy
találkoztunk már valahol. Egy ASTA-konferencián, tavaly,
San Franciscóban. Ugye, maga Annie Collins, az
útikönyvíró?

Bernie a bárban ült, amikor Catherine elmenőben

benézett. A fiú figyelte a tükörképét, de azon nyomban
elfordult és kezébe vette az étlapot, amikor az asszony
feléje nézett.
Nem akarta, hogy észrevegye. Nem jó, ha az ember
magára irányítja a figyelmet. Esetleg még kérdéseket
tesznek fel. Elég volt egy pillantás a tükörképére, és Bernie
máris tudta, hogy Meghan anyja okos asszony. Nem
nagyon lehet átverni.
Hol van Meghan? Bernie rendelt egy újabb pohár sört,
aztán eltűnődött, hogy Joe, a bárfiú nem olyan szemmel
méregeti-e már, mint a zsaruk, amikor megállítják és
megkérdezik, miben sántikál.
Elég nekik annyit mondani, hogy „Csak erre lófrálok”,
és máris záporoznak a kérdések. „Miért?” „Kit ismer ezen a
környéken?” „Gyakran jár ide?”
Szerette volna, ha ezek a kérdések a környékbelieknek
még a gondolataiban sem fordulnának meg.
Az a fontos, hogy a jelenlétét megszokják az emberek.
Ha az ember hozzászokik, hogy valaki folyton ott van, már
meg se látja. Beszélgettek erről a börtönpszichiáterrel.
Valami belül figyelmeztette, hogy veszedelmes volna
ismét az erdő felől kerülni Meghan háza mögé. Ahogy az a
kölyök sikoltozott, valaki biztosan értesítette a zsarukat.
Lehet, hogy azóta figyelik a terepet.
 De ha munka ürügyén sosem fut össze Meghannel,
mert szabadságon van, és a házához se férkőzhet közel,
akkor hogyan fog vele találkozni?
Miközben a második pohár sört kortyolta, rájött az
egyszerű, kézenfekvő megoldásra.
Ez nem egy közönséges vendéglő, hanem fogadó is. Az
emberek itt megszállnak. Odakinn tábla hirdette, hogy
SZOBA KIADÓ. A déli fekvésű ablakokból egyenesen oda
kell látni Meghan házára. Ha szobát bérel, jöhet-mehet
anélkül, hogy az bárkinek is feltűnne. És állhat ott a
kocsija nyugodtan, egész éjszaka. Mondhatja, hogy az
anyukája kórházban van, de napokon belül kiengedik, és
egy olyan nyugodt helyre van szüksége, ahol pihenhet,
ahol nem kell főznie.
– Sokba kerülnek itt a szobák? – kérdezte a bárfiút. –
Anyámnak keresek egy nyugodt helyet, ahol erőre kaphat,
érti, ugye? Már nem beteg, de nagyon gyönge, és nem
bíbelődhet egymaga a háztartással.
– Nagyszerűek a vendégszobáink – mondta neki Tony. –
Két éve, hogy felújították mindet. Jelenleg nem is drágák.
Nincs szezon. Három hét, és úgy Hálaadásnap körül
fölmennek az árak, és úgy is maradnak végig a
síszezonban. Aztán áprilisig, májusig megint lejjebb
mennek.
– Anyám a napos helyet kedveli.
– Tudom, hogy a szobák fele üres. Beszéljen Virginia
Murphy-vel. Ő segít Mrs. Collinsnak, és ő intéz mindent.
A szoba, amit Bernie kiválasztott, maga volt a tökély. A
fogadó déli részén, épp szemben Collinsék házával. Még a
sok elektronikus felszerelés ellenére is, amit az utóbbi
időben megvett, maradt pénz a hitelkártyáján. Sokáig
elidőzhet itt.
 Murphy kellemes mosollyal vette tudomásul a
bejelentést.
– Mikor akar a mamája bejelentkezni, Mr. Heffernan? –
kérdezte.
– Még néhány napig nem jöhet – magyarázta Bernie. –
Szeretném használni a szobát addig is, amíg kijön a
kórházból. Túl hosszú az út naponta Long Islandre és
vissza.
– Kétségtelen, ráadásul sokszor nagyon nagy a
forgalom. Van poggyásza?
– Majd később elhozom.
Bernie hazament. Miután megvacsorázott a mamával,
megmondta neki, hogy a főnöke egy rendelt kocsit akar
vele leküldeni Chicagóba. – Három-négy napig is oda
leszek, mama. Drága, új kocsi, és nem akarják, hogy
gyorsan vezessek. És busszal küldenek haza.
– Mennyit kapsz érte?
Bernie a hasára ütött, úgy mondta be az összeget. –
Napi kétszáz dollárt, mama.
Az öregasszony felhördült. – Rosszul vagyok, ha arra
gondolok, milyen keményen megdolgoztam, fillérekért,
hogy eltartsalak, te meg napi kétszáz dollárt kapsz azért,
hogy elvezetgess egy szép, új kocsit.
– A főnököm azt akarja, hogy még ma este induljak. –
Bernie bement a hálószobájába, és behajított néhány
ruhadarabot a fekete műanyag bőröndbe, amit anyja kéz
alatt vett néhány éve. Egészen jól festett. A mama szépen
rendbe hozta.
Jó sok tekercs filmet összeszedett a videokamerájába,
meg az összes optikát, meg a rádiótelefonját.
Búcsút vett a mamától, de puszit nem adott. Sosem
puszilkodtak. A mama nem volt híve a puszilkodásnak.
Szokása szerint csak állt az ajtóban, és figyelte, hogy
Bernie kigördül.
Az utolsó szavai ezek voltak: – Nehogy bajba keveredj,
Bernard.

Meghan valamivel fél tizenegy előtt már otthon volt. Anyja

sajtot, sós kekszet, szőlőt készített ki a dohányzóasztalra,
és behűtött egy üveg bort. – Gondoltam, nem fog ártani
egy kis szíverősítő.
– Rám fér. Mindjárt lejövök. Csak átöltözöm.
Fölvitte a csomagját, pizsamát húzott, köntöst,
papucsot, megmosta az arcát, megfésülködött, és egy
hajpánttal összefogta a haját.
– Így már egészen más – mondta, amikor visszatért a
nappaliba. – Mit szólnál, ha nem tárgyalnánk végig az
egészet ma éjjel? A lényeget tudod. A papának és Annie
anyjának huszonhét évig tartott a kapcsolata. Utoljára
akkor találkoztak, amikor a papa hazaindult, aztán soha
meg nem érkezett. Frances és az ügyvédje a 11.25-ös éjjeli
járattal jönnek fel ma Phoenixből. Holnap reggel hat körül
érnek New Yorkba.
– Miért nem várt holnapig? Miért akar valaki egész
éjszaka repülni?
– Feltételezem, hogy végezni akar New Yorkban,
amilyen gyorsan lehet. Figyelmeztettem, hogy a rendőrség
biztosan ki akarja hallgatni, és a média nagy
terjedelemben fog foglalkozni az üggyel.
– Meg, remélem, helyesen cselekedtem. – Catherine
tétovázott. – Beszámoltam Tom Weickernek a scottsdale-i
utadról. A PCD beszámolt Annie-ról a hatórás hírekben, és
biztosra veszem, hogy a tizenegy órásban megismétlik.
Amennyire lehetséges, tapintatosak voltak veled is, velem
is, de hát ez nem valami fényes történet. És bevallom,
kikapcsoltam a telefon csengőjét, és bekapcsoltam az
üzenetrögzítőt. Már járt itt néhány riporter, de felismertem
a közvetítőkocsikat a ház előtt, és nem nyitottam ajtót. A
fogadóban is próbálkoztak, de Virginia azt mondta nekik,
hogy elutaztam.
– Örülök, hogy Tomnak adtad a sztorit – mondta Meg. –
Szerettem neki dolgozni. Neki akarom adni az exkluzív
riportot. – Megpróbált az anyjára mosolyogni. – Helyén volt
az eszed.
– Nem is árt. És Meg, nem ő hívott téged tegnap.
Akárki volt is, azt hiszem, azért tette, hogy kinyomozza,
hol vagy. Értesítettem a rendőrséget. Szemmel tartják a
házat, és rendszeresen átfésülik az erdőt. – Catherine
önkontrollja egyszerre csődöt mondott. – Meg, annyira
rettegek miattad.
Ki a csudának juthatott eszébe, hogy Tom Weicker
nevében telefonáljon? – tűnődött Meg.
– Mama, fogalmam sincs, mi folyik itt. De a vészcsengő
be van kapcsolva, ugye?
– Igen.
– Akkor akár a híreket is megnézhetjük. Tizenegy óra.

Egy dolog, hogy helyén van az ember esze, és más dolog,

amikor néhány százezer ember nézi a tévében, hogyan
csinálnak apróvagdaltat a magánéletemből, gondolta
elkeseredetten Meghan.
Nézte és hallgatta, ahogy Joel Edison, a PCD tizenegy
órás híradójának műsorvezetője bekonferálja a híreket. –
Mint már hatórás híreinkben jelentettük, Edwin Collins,
aki január 28-án tűnt el és a Manning-klinikai gyilkosság
gyanúsítottja, apja annak a fiatal nőnek, akit tizenkét
nappal ezelőtt leszúrtak Manhattanben. Mr. Collins…
Ugyancsak édesapja Meghan Collinsnak, híradós stábunk
riporterének… elfogatási parancs… két családja volt…
Arizonában Frances Grolier, ismert szobrásznő férjeként
élt…
– Úgy látszik, a saját szakállukra is nyomoznak –
mondta Catherine. – Mert ezt nem tőlem tudják.
Végül a reklám.
Megnyomta a távkapcsoló KI gombját, és a képernyő
elsötétedett. – Egyvalamit megtudtam Annie anyjától, hogy
amikor apa utoljára járt Arizonában, valami borzasztó
dolog jutott tudomására Victor Orsiniról.
– Victor Orsiniról?!
Meg egészen megdöbbent az anyja arcára kiült rémület
láttán. – Igen. Miért? Kiderült róla valami?
– Ma itt járt. Azt mondta, hogy szeretné átnézni Edwin
dossziéit. Azt állította, hogy közéjük kerültek olyan iratok,
amelyekre szüksége van.
– Elvitt magával valamit? Magára hagytad az iratokkal?
– Nem. Legfeljebb egy percre. Úgy egy órát volt ott. És
csalódottnak tűnt, amikor távozott. Megkérdezte, hogy
biztosan itt van-e az összes dosszié, amit hazahoztunk.
Meg, és megkért, hogy egyelőre ne szóljak Phillipnek arról,
hogy itt járt. Megígértem, de igazán nem tudtam, mire
véljem.;
– Én arra vélem, hogy kell lennie ezek között az iratok
között valaminek, amit nem akar, hogy mi találjunk meg.
Meg felállt. – Szerintem feküdjünk le mindketten. Afelől
biztosíthatlak, hogy holnap a média ismét meg fogja
rohamozni a házat, de te meg én azzal töltjük a napot,
hogy átböngésszük ezeket a dossziékat.
 Elhallgatott, majd hozzátette: – Istenem, csak tudnám,
mit kell keresnünk.

Amikor Meg hazaért, Bernie a szobája ablakában állt a

Drumdoe fogadóban. A keze ügyében készenlétben tartotta
teleszkópos lencsével felszerelt kameráját, és azon
nyomban filmezni kezdett, ahogy a lány a szobájában
felkattintotta a villanyt. Boldogan felsóhajtott, amikor Meg
levetette a kabátját és kigombolta a blúzát.
Aztán Meg az ablakhoz ment, és rézsútra állította a
reluxát, de nem zárta teljesen össze, így Bernie követhette,
amikor vetkőzés közben fel-alá járt a szobában.
Türelmetlenül várt, amikor a lány lement. A háznak arra a
részére nem volt rálátása.
Amit látott, abból viszont rájött, hogy milyen okosan
járt el. A Collins ház előtt úgy húszpercenként húzott el a
járőrkocsi. Amellett az erdőben felvillanó
zseblámpafényeket is jól látta. A zsaruk megkapták róla a
drótot. Őt keresik.
Vajon mit szólnának, ha tudnák, hogy itt van az orruk
előtt, figyeli és kineveti őket? De óvatosnak kell lennie. Ki
kell lesnie az alkalmat, hogy Meghannel lehessen, de arra
már rájött, hogy a házuk közelében ez lehetetlen. Meg kell
várnia, amíg egyedül beül a kocsijába és elhajt. Amikor
meglátja, hogy a lány a garázs felé megy, más dolga sincs,
mint hogy sietve lemenjen, bevágódjon a saját kocsijába,
és készenlétbe álljon, hogy azon nyomban
kikanyarodhasson a parkolóból, amikor a lány kocsija
elhúz a fogadó előtt.
Egyedül kell lennie vele, beszélnie kell, mint egy igazi
baráttal. Látni akarta, hogyan kunkorodik fel a szája
szeglete, miközben elmosolyodik, hogyan mozog a teste,
mint az imént is, amikor levetette a kabátját és kigombolta
a blúzát.
Meghan meg fogja érteni, hogy ő nem akarja bántani.
Csak azt akarja, hogy barátok legyenek.
Bernie aznap éjjel nem sokat aludt. Annyira érdekes
volt figyelni a fel-alá cirkáló zsarukat.
Fel-alá.
Fel-alá.

51

Csütörtök reggel Phillip telefonált elsőként. – Tegnap este

hallottam a híreket, és ma reggel már tele vannak vele a
lapok. Átugorhatnék egypár percre?
– Természetesen – mondta neki Catherine. – Már
amennyiben keresztül tudod verekedni magadat a sajtó
képviselőin. Letáboroztak odakinn a bejárat előtt.
– Majd körbekerülök.
Kilenc óra volt. Meg és Catherine épp reggeliztek. – Az
a gyanúm, hogy van valami fejlemény – jegyezte meg
Catherine. – Phillip meglehetősen izgatottnak tűnt.
– Ne feledd, hogy megígérted, egy szóval sem említed,
hogy tegnap este itt járt Victor Orsini – figyelmeztette Meg.
– És különben is, ennek a dolognak szívesen járnék utána
magam.
Amikor Phillip odaért, nyilvánvaló volt, hogy valóban
baj van.
– Átszakadt a gát – mondta –, ha ugyan ez a megfelelő
hasonlat. Tegnap benyújtották az első keresetet. Egy
házaspárt, aki komoly összeget fizetett a Manning-
klinikának tíz befagyasztott embrió tárolásáért,
értesítettek, hogy csak hét van meg belőlük a
laboratóriumban. Nyilvánvaló, hogy Petrovic hibát hibára
halmozott, és hamisította a nyilvántartást, hogy fedezze
magát valamivel. A Collins és Cartert a klinika vádlott-
társának nevezték meg.
– Nem is tudom, mi mást mondhatnék, mint hogy
nagyon, nagyon sajnálom – mondta neki Catherine.
– Talán nem is kellett volna mondanom. Ráadásul nem
is ezért vagyok itt. Láttátok a Frances Grolierrel készített
interjút, amikor ma reggel megérkezett a Kennedyre?
– Igen, láttuk-válaszolt Meg.
– És hogyan vélekedtek arról az állításáról, miszerint
azt hiszi, Edwin él, és könnyen lehetséges, hogy új életet
kezdett valahol?
– Mi ebben egy percig se hittünk – mondta Meghan.
– Kénytelen vagyok figyelmeztetni benneteket, hogy
John Dwyer olyan biztos benne, hogy Ed rejtőzködik
valahol, hogy agyon fog szekálni a dologgal. Meg, amikor
kedden Dwyer-nél jártam, gyakorlatilag megvádolt azzal,
hogy akadályozom az igazságszolgáltatás munkáját. Azt
kérdezte: „Tegyük fel, hogy Ednek kapcsolata volt
valakivel, maga szerint hol? Magának nyilvánvalóan
tudomása van róla, hogy merrefelé kell keresgélnünk.”
– Phillip – kezdte Meghan –, csak nem arra gyanakszol
te is, hogy az apám él, és én tudom, hogy hol van? Ugye
nem?
Carter vidámságának és magabiztosságának most
valahogy nyoma sem volt. – Meg, azt egy percig se hiszem,
hogy te tudod, hogy hol lehet Edwin. De az a nő, Frances
Grolier olyan jól ismerte. – Elhallgatott, mint aki
teljességgel tudatában van a kimondott szavak hatásának.
– Már megbocsáss.
Meghan tudta, hogy Phillip Carternek igaza van, hogy a
főügyészhelyettes egészen biztosan fel fogja tenni a
kérdést, hogy honnan tudta, hogy Scottsdale-be kell
mennie.
Amikor távozott, Catherine megjegyezte: – Phillip is
rámegy erre az egészre.
Egy órával később Meg ismét megpróbálta felhívni
Stephanie Petrovicot. Ekkor se vette fel. Erre feltárcsázta
Macet az irodájában, hogy megkérdezze, neki sikerült-e
elérnie.
Amikor Mactől megtudta, milyen levelet hagyott hátra
Stephanie, Meghan kerek perec közölte: – Mac, az a levél
hamis. Stephanie azzal a férfival el nem ment a maga
jószántából. Láttam, hogy reagált, amikor javasoltam,
hogy kerítsük elő a férfit a gyerektartás miatt. Halálosan
retteg tőle. Azt hiszem, Stephanie Petrovic eltűnéséről
értesítenie kellene az ügyvédnek a rendőrséget.
Újabb titokzatos eltűnés, gondolta Meghan. Ma már
késő New Jersey déli részébe autózni. Majd holnap,
pirkadat előtt elindul. így legalább a sajtót is megússza.
Beszélni akart Charles Pottersszel, és megkérni, hogy
vigye el a Petrovic házba. Beszélni akart a lelkésszel, aki
Helene gyászmiséjét tartotta. A férfi biztosan ismeri azokat
a román asszonyokat, akik a szertartáson jelen voltak.
Fennállt a rémes lehetőség, hogy Stephanie, a szülés
előtt álló fiatalasszony tudhatott valamit a nagynénjéről,
ami Helene Petrovic gyilkosára nézve veszélyes lehetett.
 52

Bob Marron és Arlene Weiss különleges nyomozók

engedélyt kaptak a manhattani államügyészségtől, hogy
csütörtökön késő délelőtt kihallgassák Frances Groliert.
Martin Fox, az ügyvédje, a hatvanas évei végén járó
ezüst hajú, nyugállományba vonult bíró volt mellette ott a
Doral Hotelban vagy egy tucat saroknyira a kórbonctani
intézettől. Fox fürgén utasította el a nem helyénvalónak
ítélt kérdéseket.
Frances járt a hullaházban, és azonosította Annie
holttestét, amit repülőn visznek Phoenixbe, ahol átveszi a
scottsdale-i temetkezési vállalkozó. A bánat oly mély
nyomot hagyott arcvonásain, mintha ő maga véste volna
szoborba, de nagy önuralomról tett tanúbizonyságot.
Ugyanazokra a kérdésekre felelt Marronnak és
Weissnek, mint a New York-i gyilkossági csoport tagjainak.
Nincs tudomása senkiről, aki Annie-t elkísérte volna New
Yorkba. Annie-nak nem voltak ellenségei. Edwin Collinsról
csak annyit volt hajlandó nyilatkozni, hogy kijelentette,
igen, elképzelhetőnek tartja, hogy csak úgy eltűnjön.
– Hangot adott-e valaha is Edwin Collins annak a
vágyának, hogy vidéki környezetben szeretne élni? –
kérdezte Arlene Weiss.
A Kérdés mintha eloszlatta volna Grolier letargiáját. –
Erre miért kíváncsi?
– Mert a kocsiján, amit lemostak nem sokkal azelőtt,
hogy Meghan Collins lakása előtt megtalálták, sár- és
szalmanyomokat találtak a gumi recéi között. Miss Grolier,
az ön véleménye szerint elképzelhető, hogy ilyen jellegű
helyet választott magának rejtekhelyül?
 – Lehetséges. Néha vidéki egyetemeken és főiskolákon
készített interjút a tanszéki dolgozókkal. Amikor ezekről az
utakról mesélt, mindig mondogatta, hogy az ilyen eldugott
vidéki helyeken sokkal egyszerűbbnek tűnik az élet.

Weiss és Marron New Yorkból egyenesen Newtownba

ment, hogy ismét beszéljenek Catherine-nel és Meghannel.
Ugyanazt a kérdést tették fel nekik is.
– A világon a legkevésbé egy farmon tudom elképzelni a
férjemet – mondta nekik Catherine.
Meghan hasonlóképpen vélekedett. – Van valami, ami
nem hagy nyugodni. Nem furcsállják, hogy ha valóban
apám vezette a kocsiját, olyan helyen hagyta, ahol
biztosan észreveszik, sőt meg is bírságolják, s ráadásul
még a gyilkos fegyvert se vette ki belőle?
– Mi semmilyen lehetőség előtt nem zártuk be az ajtót –
mondta neki Marron.
– De őrá összpontosítanak. Talán ha nem
foglalkoznának a személyével, egészen más kép állna
össze.
– Beszéljünk inkább arról, hogy miért ment olyan nagy
hirtelen Arizonába, Miss Collins. A televízióból kellett
értesülnünk róla. Mondja el személyesen. Mikor tudta
meg, hogy az apjának ott is volt lakása?
Amikor a nyomozók egy órával később távoztak,
magukkal vitték a Palomino-üzenetet tartalmazó
magnószalagot.
– Szerinted akad egyáltalán valaki az egész
rendőrségen, aki máshol keresi a megoldást, mint a
papánál? – kérdezte Meghan az anyját.
– Nem, és nem is áll szándékukban – jegyezte meg
Catherine keserűen.
 Visszamentek a nappaliba, ahol az iratokat
tanulmányozták. A kaliforniai hotelszámlák évről évre
kimutatták, hogy mikor tartózkodott Edwin Collins
Scottsdale-ben.
– De ez nem az a fajta információ, ami Victor Orsinit
érdekli – mondta Meg.

Csütörtökön a Collins és Carter cég irodájában Jackie, a

titkárnő, és Milly, a könyvelő suttogva tárgyalták, mitől
olyan feszült a hangulat Phillip Carter és Victor Orsini
között. Arra a következtetésre jutottak, hogy Mr. Collins
ügyének rémes nyilvánosságra hozatala az oka
mindennek, meg a perek, amelyek a cég nyakába
zúdultak.
Mr. Collins halála óta a dolgok egyetlen percig sem
voltak többé egyenesben. – Vagy inkább azóta, hogy mi
halottnak hisszük – mondta Jackie. – Nehéz elhinni, hogy
ha valakinek olyan kedves, csinos felesége van, mint Mrs.
Collins, az ilyen hosszú éveken keresztül kapcsolatot
tartson fenn más nővel. Úgy aggódom – folytatta. – A
keresetemből minden fillért a fiúk iskoláztatására rakunk
félre. Ez az állás olyan kényelmes. Rémes lenne, ha
elveszteném.
Milly hatvanhárom éves volt, és még két évig
szándékozott dolgozni, hogy ezáltal magasabb legyen a
nyugdíja. – Ha a cég megszűnik, ugyan hol
helyezkedhetnék el? – Szónoki kérdés volt, amelyet
manapság igen gyakran feltett magának.
– Egyikük bejár ide éjszakánként – suttogta Jackie. –
Tudod, meglátszik, ha valaki az iratok között keresgélt.
 – De hát minek tennék? Velünk kikerestethetnek
bármit, amire szükségük van – tiltakozott Milly. – Ezért
kapjuk a fizetést.
– Csak arra tudok gondolni, hogy annak a levélnek a
másodpéldányát keresik, amelyben Helene Petrovicot
beajánlottuk a Manning-klinikának – mondta Jackie. – Én
is kerestem, de sehol sem találom.
– Alig néhány hete voltál itt, amikor azt legépeltették
veled. Akkor tanultál bele a kartotékrendszerünkbe – hívta
fel Milly a figyelmét. – És különben is, mit számít? A
rendőrségen ott az eredeti, a többi lényegtelen.
– Talán nagyon is számít – mondta Jackie. – Az igazat
megvallva, egyáltalán nem emlékszem, hogy velem íratták
volna le a levelet, de hát végül is hét éve, és a levelek felére
sem emlékszem, amelyeket postázunk. Holott rajta van a
monogramom.
– Na és?
Jackie kihúzta az íróasztal fiókját, kivette a tárcáját, és
elővett belőle egy összehajtogatott újságkivágást.
– Amióta megláttam kinyomtatva az újságban a
Manning-klinikának írt levelet, valami nem megy ki a
fejemből. Nézz csak ide.
Milly kezébe nyomta a kivágást. – Látod, hogy néz ki
minden bekezdés első sora? Én valóban így gépelem Mr.
Carter és Mr. Orsini leveleit. Mr. Collins viszont mindig
bekezdés nélkül, tömören íratta a leveleit.
– Ez igaz – hagyta helyben Milly –, de ez kétségkívül
Mr. Collins aláírása.
– A szakértők szerint az ő aláírása, de én mégiscsak
nagyon furcsállom, hogy egy általa aláírt levél ilyen
formában van írva.
Három órakor Tom Weicker telefonált. – Meg, csupán
tudomására akartam hozni, hogy leadjuk a Franklin
Klinikán, Philadelphiában készített interjúját, azt,
amelyiket az egypetéjű ikrekről tervezett műsorához
csinált. Ma este mindkét híradó mellékletébe betesszük.
Nagyon jó, tömör darab az in vitro megtermékenyítésről, és
kapcsolható a Manning-klinika eseményeihez.
– Örülök, hogy leadják, Tom.
– Csak azt akartam, hogy nézze meg – mondta a férfi
meglepően szívélyes hangon.
– Köszönöm, hogy szólt – felelte Meg.

Mac fél hatkor telefonált. – Mi lenne, ha a változatosság

kedvéért ma ti jönnétek át Catherine-nel vacsorára?
Feltételezem, hogy ma este úgysem esztek a fogadóban.
– Nem – ismerte el Meg. – És örülnénk a társaságnak.
Fél hétkor megfelel? Meg akarom nézni a 3-as Csatornán a
híreket. Leadják az egyik riportomat.
– Gyertek át most, és nézzük meg együtt. Legalább Kyle
eldicsekedhet, hogy megtanult felvételt rögzíteni.
– Oké.

Jó riport volt, és volt benne egy kedves pillanat, amikor dr.

Williams az irodájában körbemutatott a falon, amit
elborítottak a gyerekek fényképei. – El tudják képzelni,
mennyi örömöt hoznak ezek a gyerkőcök az emberek
életébe?
Meg utasította az operatőrt, hogy lassan kocsizzon
végig a fényképeken, miközben dr. Williams tovább
beszélt. – Ezek a gyerekek kizárólag annak köszönhetik az
életüket, hogy mi itt mesterséges megtermékenyítéssel
foglalkozunk.
 – A cég reklámja – jegyezte meg Meg. – De nem túl
feltűnő.
– Nagyon jó riport volt, Meg – mondta Mac.
– Igen, szerintem is. Akár ki is kapcsolhatjuk. Úgyis
tudjuk, mi következik.

Bernie egész nap a szobájában maradt. Közölte a

szobalánnyal, hogy nem érzi jól magát. Azt mondta,
bizonyára megviselte a sok éjszaka, amit az anyja ágya
mellett álmatlanul a kórházban töltött.
Virginia Murphy néhány perc múlva bekopogott. – Mi
rendszerint csak nagy reggelit viszünk fel a szobákba, de
ha úgy érzi, szívesen felhozunk önnek bármit.
Felküldték az ebédet is, aztán Bernie később
fölrendelte a vacsorát. Feltámasztatta a párnákat, úgyhogy
olyan hatást keltett, mintha ágyban pihent volna egész
nap. Mihelyt a pincér távozott, Bernie visszatért az
ablakhoz, ahol olyan szögben ült, hogy akkor se lássa meg
senki, ha véletlenül felpillant.
Látta, hogy Meghan és az anyja valamivel hat előtt
elmentek otthonról. Sötét volt, de a verandán égett a
villany. Tétovázott, hogy eredjen-e a nyomukba, de aztán
rájött, hogyha az anyja is ott van, csak az idejét vesztegeti.
Aztán örült, hogy erre az elhatározásra jutott, amikor a
kocsi jobbra fordult. Sejtette, hogy csak ahhoz a házhoz
mehetnek, ahol az a kölyök lakik. Merthogy a zsákutca
végéig több ház nem is akadt.
A járőrkocsik egész nap rendszeresen cirkáltak, de már
nem húszpercenként. Este csak egyszer észlelt
zseblámpafényt villanni az erdő felől. A zsaruk kezdenek
lekopni. Helyes.
 Meghan és az anyja tíz körül értek haza. Egy órával
később Meghan levetkőzött és lefeküdt. Még vagy húsz
percig írogatott valamit az ágyban egy jegyzetfüzetbe.

53

Donald Anderson kivett két hét szabadságot, hogy

odahaza segítsen az újszülött körül. Sem ő, sem Dina nem
kívánt külső segítséget fogadni. – Te csak lazíts – mondta
a feleségének. – Majd Jonathan meg én mindent
elintézünk.
Az orvos előző este írta alá a zárójelentést. Csak
helyeselni tudta, hogy ha lehetséges, tartsák távol a
médiát. – Bármibe fogadok, hogy kilenc és tizenegy körül
lesz néhány fotóriporter a kórház előcsarnokában –
jósolta. Az anyákat és az újszülötteket általában ebben az
időpontban bocsátották el.
A telefon egész héten csöngött, riporterek akartak
interjút készíteni. Don az üzenetrögzítővel szűrte ki őket,
és senkit sem hívott vissza. Csütörtökön az ügyvédjük
telefonált. A Manning-klinikán már határozott bizonyíték
van a hűtlen kezelésre. Figyelmeztette őket, hogy
számítaniuk kell arra, hogy megkapják a felszólítást, hogy
csatlakozzanak a klinika ellen indított közös perhez.
– Szó se lehet róla – közölte Anderson. – Bárkinek
megmondhatja, aki magánál érdeklődik.
Dina a díványon feküdt, és Jonathannak olvasott. A
Nagy Madár történetei volt a legújabb kedvence. Dina a
férjére pillantott. – Mi lenne, ha egyszerűen kikapcsolnánk
a telefont? – kérdezte. – Épp elég baj az is, hogy órákig rá
se néztem Nickyre, miután megszületett. Már csak az
hiányzik, hogy amikor felnő, megtudja, hogy pereskedtünk
valakivel, amiért ő született és nem egy másik gyerek.
Dina nagyapja után nevezték Nicholasnak, akire Dina
anyja szerint olyan nagyon hasonlít. A közeli
mózeskosárból mocorgás, nyekergés, majd szívet tépő
ordítás hallatszott.
– Meghallotta, hogy róla beszélünk – mondta Jonathan.
– Lehet, szívecském – hagyta helyben Dina, miközben
megpuszilta a kicsi selymes, szőke feje búbját.
– Már megint éhes – közölte Don. Lehajolt, fölemelte és
Dina kezébe nyomta a visongó csomagot.
– Biztos, hogy nem az ikertestvérem? – kérdezte
Jonathan.
– Igen, biztos – mondta Dina. – De a testvéred, és az
legalább olyan jó.
Mellére tette a csecsemőt. – A sötét bőrét tőlem
örökölte – mondta, miközben gyöngéden megsimogatta az
arcocskáját és szoptatni kezdte. – Az én kis paisanóm.
A férjére mosolygott. – Tudod mit, Don. Szerintem
nagyon is rendjén való, hogy legalább az egyik gyerekünk
rám hasonlítson.

Mivel Meghan pénteken reggel korán indult, fél tizenegyre

már könnyűszerrel a trentoni Szent Domonkos-templom
lelkészi hivatalában lehetett.
Előző este rögtön vacsora után feltárcsázta a fiatal
lelkipásztort, hogy időpontot kérjen tőle másnapra.
A lelkészi hivatal keskeny, kétemeletes, tipikus Viktória
kori favázas épület volt, körbefutó verandával és
mézeskalácsház-díszítéssel. A nappalija kopott, de
kényelmes, túltömött székekkel, faragott olvasóasztallal,
régimódi állólámpákkal és fakó keleti szőnyeggel rendezték
be. A kandallóban – a hideg előcsarnok után kellemes
meleget árasztva – barátságos tűz lobogott.
Radzin atya ajtót nyitott, betessékelte, majd elnézését
kérte, hogy épp telefonál, s azzal fölszaladt a lépcsőn.
Miközben Meghan várakozott, eltűnődött, hogy ez hát az a
helyiség, amelyben az emberek megszabadulhatnak a
lelküket nyomasztó terhektől anélkül, hogy elítéléstől vagy
rosszallástól kellene tartaniuk.
Nem tudta biztosan, mit is akar a lelkésztől. A rövid
méltatásból, amit a pap a gyászmisén elmondott, arra
következtetett, hogy ismerte és kedvelte Helene Petrovicot.
Meghallotta a férfi közeledő lépteit. Amikor a szobába
belépett, ismét elnézést kért, amiért megvárakoztatta.
Leült a Meghannel szemközti székre, és megkérdezte: –
Miben segíthetnék, Meghan?
Nem „Mit tehetek önért?”, hanem „miben
segíthetnék?”. Az alig észlelhető különbség furcsán
vigasztalóan hatott.
– Meg kell tudnom, kicsoda volt valójában Helene
Petrovic. Ön tud a Manning-klinikán kialakult helyzetről?
– Hogyne, természetesen. Figyelemmel kísértem az
eseményeket. Továbbá láttam a ma reggeli lapban a maga
fényképét, meg a szerencsétlen meggyilkolt lányét. A
hasonlatosság egészen feltűnő.
– Az újságot nem láttam, de tudom, mire gondol. Ami
azt illeti, innen indult ki az egész. – Meghan előrehajolt,
ujjait egymásba kulcsolta, két tenyerét összezárta. – A
Helene Petrovic halálával kapcsolatban nyomozó
főügyészhelyettesnek meggyőződése, hogy apámat terheli a
felelősség Helene Petrovic haláláért, valamint azért is, hogy
alkalmazta a Manning-klinika. Én ugyanennek az
ellenkezőjéről vagyok meggyőződve. Túl sok dologra nincs
magyarázat. Miért lett volna jó neki, hogy a klinika
olyasvalakit alkalmaz, akinek arra a munkakörre nincs
meg a megfelelő képesítése? És különben is, ő maga mit
nyert volna azzal, hogy Helene-t elhelyezi a
laboratóriumban?
– Az emberek minden cselekedetének van oka, néha
több is.
– Én is ezt mondom. Én viszont nemhogy többet, de
egyetlenegyet se találok. Egyszerűen érthetetlen. Ugyan
miért foglalkozott volna az apám Helene ügyével
egyáltalán, ha tudomása van róla, hogy csaló? Tudom,
hogy lelkiismeretesen végezte a munkáját. Büszke volt rá,
hogy a megfelelő embereket közvetítette ki a megfelelő
helyekre. Gyakran beszélgettünk erről. Elítélendő dolog
egy nem megfelelő képesítésű embert helyezni egy ilyen
rendkívül igényes orvosi állásba. Minél alaposabban
vizsgálják meg a Manning-klinikát, annál több hibát
találnak. Nem értem, hogy az apám miért akart volna
szántszándékkal ilyen helyzetet előidézni. És Helene? Őt
nem bántotta a lelkiismeret? Nem aggasztotta, hogy
embriók sérülhetnek meg és pusztulhatnak el az ő
hanyagsága, gondatlansága és tudatlansága miatt?
Legalább néhányat az elraktárolt embriók közül azzal a
céllal tároltak, hogy valamikor beültessék őket, hogy
világra jöjjenek.
– Beültessék őket, hogy világra jöjjenek – ismételte
Radzin atya. – Érdekes etikai kérdés. Helene nem volt
rendszeres templomjáró, de ha mégis eljött, akkor kivétel
nélkül a vasárnapi utolsó misén jelent meg, és itt maradt
kávézni. Az volt az érzésem, hogy motoszkál valami az
agyában, amiről képtelen beszélni. De annyit
megmondhatok magának, hogyha nekem kellene rá
jelzőket keresnem, akkor a hanyag, gondatlan és tudatlan
volna az utolsó három.
– És a barátai? Kikkel állt közeli kapcsolatban?
– Tudtommal senkivel. Néhány ismerőse járt nálam e
héten. Panaszkodtak, hogy milyen kevéssé ismerték
Helene-t.
– Attól tartok, hogy történhetett valami Stephanie-val,
az unokahúgával. Ön találkozott valaha is a
fiatalemberrel, aki a gyermeke atyja?
– Nem. És más sem, ha az értesüléseim nem csalnak.
– Hogyan vélekedett Stephanie-ról?
– Össze sem lehetett hasonlítani Helene-nel. Persze
nagyon fiatal, és alig egy éve él ebben az országban. És
most egyedül van. Könnyen elképzelhető, hogy a gyerek
apja újra felbukkant, és a lány úgy határozott, hogy ismét
megpróbálkozik vele.
A férfi a homlokát ráncolta. Mac szokott így csinálni,
gondolta Meghan. Radzin atya a harmincas évei végén
járhatott, talán valamivel idősebb volt Macnél. Miért
hasonlítgatja össze őket? Mert mindkettejükben van
valami jó és egészséges, döntötte el végül.
Felállt. – Épp elég idejét elraboltam, Radzin atya.
– Maradjon még egy-két percet, Meghan. Kérem, üljön
vissza. Felvetette a kérdést, hogy vajon mi indíthatta az
apját arra, hogy Helene-t elhelyezze a klinikán. Ha
képtelen információt szerezni Helene-ről, azt tanácsolnám,
hogy addig kutasson, amíg nyomára nem bukkan annak,
hogy az apja miért volt hajlandó közreműködni a
dologban. Maga szerint érzelmi okok nem játszhattak
közre?
 – Erősen kétlem. – Meghan vállat vont. – Az az
érzésem, hogy épp eléggé nyomasztotta, ahogy
egyensúlyozni igyekezett és megosztani az idejét az anyám
és Annie anyja között.
– Anyagiak?
– Semmi nem indokolja. A Manning-klinika a szokásos
összeget fizette a Collins és Carternek Helene és dr.
Williams elhelyezéséért. A jogi tanulmányaim során
szerzett tapasztalat arra tanít, hogy a szerelem vagy a pénz
áll a legtöbb bűnelkövetés mögött. Itt azonban egyikről
sincs szó. – Felállt.
– Most már valóban mennem kell. Helene ügyvédjével
van találkozóm a lawrenceville-i házban.

Amikor Meghan megérkezett, Charles Potters már várta.

Meghan futólag ismerte a gyászszertartásról. Most, amikor
alaposabban szemügyre vette, rájött, hogy olyan,
amilyennek a családi ügyvédet a nagykönyvben leírták.
Sötétkék öltönye a lehető legkonzervatívabb, az inge
ropogós, fehér, keskeny kék nyakkendője szolid, a bőre
rózsaszín, gyér ősz haja gondosan fésült. Keret nélküli
szemüvege mögül meglepően élénk barna szempár villant
elő.
Bármit vitt is magával a ház felszereléséből Stephanie,
amikor beléptek, a szoba látványa ugyanazt a benyomást
keltette. Pontosan olyan volt, amilyennek Meghan alig egy
hete látta. A megfigyelés ereje, gondolta. Összpontosítás.
Ekkor észrevette, hogy a kedves kis porcelánfigurák,
amelyeket annyira megcsodált, eltűntek a
kandallópárkányról.
– A barátja, dr. McIntyre lebeszélt, hogy azonnal
jelentsem Helene értékeinek eltulajdonítását, de attól
tartok, Miss Collins, hogy tovább nem várhatok. Mint a
vagyon letéteményese, felelős vagyok mindenért, ami
Helene tulajdonát képezte.
– Megértem. Én csak azt szeretném, ha megpróbálna
tenni valamit annak érdekében, hogy Stephanie
előkerüljön és visszaszolgáltassa mindazt, amit magával
vitt. Mr. Potters – folytatta –, engem sokkal komolyabb
dolgok foglalkoztatnak, mint hogy mit vitt magával
Stephanie. Magánál van az üzenet, amit itt hagyott?
– Igen, itt van.
Meghan elolvasta.
– Találkozott valaha is ezzel a Jannal?
– Nem.
– Helene hogyan vélekedett az unokahúga
terhességével kapcsolatban?
– Helene jó asszony volt, tartózkodó, de jó. Csakis
együttérzőn nyilatkozott ezzel a terhességgel kapcsolatban.
– Mióta volt az ügyvédje?
– Vagy három éve.
– Maga úgy tudta, hogy orvos?
– Nem volt rá okom, hogy kétségbe vonjam.
– Nem gondolja, hogy jókora vagyont összeszedett?
Persze a Manningben nagyon jó fizetést kapott.
Embriológusként fizették. De az azt megelőző három
esztendőben titkárnőként igazán nem kereshetett sokat.
– Úgy tudtam, hogy kozmetikus volt. Az nagyon
jövedelmező foglalkozás, és Helene nagyon ügyes
befektetőnek bizonyult. Miss Collins, nekem nincs sok
időm. Ha jól emlékszem, azt mondta, szeretné végigjárni
velem a házat. Meg akarok győződni róla, hogy gondosan
be van-e zárva, mielőtt távozom.
– Igen, szeretném végigjárni.
 Meghan felment vele az emeletre. Itt is mintha a
legnagyobb rendben lett volna minden. Stephanie
látnivalóan nem kapkodva csomagolt.
A legnagyobb hálószoba luxusigényeknek megfelelően
volt berendezve. Helene Petrovic nem fosztotta meg magát
az anyagi jóléttel járó luxuscikkektől. A gondosan
megválogatott faldíszek, az ágytakaró és a függönyök igen
drágának látszottak. A kis nappaliba dupla ajtó vezetett.
Az egyik falat gyerekek fényképei borították. – Ezek a
Manning-klinikán látható fotók másolatai – jegyezte meg
Meghan.
– Helene megmutatta nekem – mondta Potters. –
Nagyon büszke volt a klinika közreműködésével létrejött
sikeres élveszülésekre.
Meg tanulmányozta a képeket. – Láttam néhányat ezek
közül a gyerekek közül a klinikai ünnepségen. – Felfedezte
Jonathant. – Ez az Anderson gyerek, akinek a családjáról
olvasott. Ez az az eset, amely miatt megindították a
Manning-klinika laboratóriuma ellen a nyomozást. –
Elhallgatott, egy fényképet tanulmányozott a felső
sarokban. Két gyerek volt rajta, egy fiú és egy lány,
hasonló pulóverben, egymást átölelve. Mi van ezen a
képen, ami olyan ismerős?
– Most már valóban be kell zárnom a házat, Miss
Collins.
Az ügyvéd hangja kissé élesen csengett. Nem
tartóztathatja tovább. Meg még egy utolsó pillantást vetett
a hasonló pulóvert viselő gyerekekre, igyekezett jól
emlékezetébe vésni a képet.

Bernie anyja nem érezte jól magát. Már megint az

allergiája. Rengeteget tüsszögött, a szeme viszketett. És
mintha huzatot érzett volna valahonnan. Eltűnődött, nem
felejtett-e Bernard odalenn nyitva egy ablakot.
Tudta, hogy még napi kétszáz dollárért sem lett volna
szabad eleresztenie Bernardot Chicagóba. Néha, amikor
túl sokat van egyedül, elragadtatja magát. Álmodozni
kezd, és olyasmit vesz a fejébe, amitől bajba keveredhet.
Aztán eluralkodnak rajta az indulatok. Olyankor pedig
neki a közelében kell lennie – ő elejét tudja venni a
rohamnak, amikor kitörni készül. Gondja is volt rá, hogy a
fia le ne térjen az egyenes útról. Gondoskodott róla, tisztán
tartotta, finomakat főzött neki, odafigyelt, hogy időben
elinduljon a munkába, aztán mellette maradjon esténként,
és együtt nézzék a tévét.
Most már olyan régóta jól volt. De az utóbbi időben
megint furán kezdett viselkedni.
Megígérte, hogy telefonál. Miért nem hívja? Amikor
Chicagóba ért, csak nem vetette magát azon nyomban
valami lánynak a nyomába? Nem mintha bárkit is bántani
akarna, de túl sokszor előfordult, hogy Bernard ideges lett,
amikor egy lány sikoltozni kezdett. És néhány lányt
alaposan helybenhagyott.
Azt mondták, ha ismét előfordul, többé nem eresztik
haza. Be fogják zárni. Bernie is tudja.

Ennyi idő alatt kizárólag annak sikerült a nyomára

bukkannom, hogy hányszor csalt meg a férjem, gondolta
Catherine, miközben pénteken késő délután eltolta maga
elől a dossziékat. Már egy cseppet sem vágyott rá, hogy
átböngésszen mindent. Ugyan mi értelme az egésznek? És
annyira fáj, gondolta.
 Felállt. Odakinn zajlott a novemberi délután. Három
hét és itt a Hálaadásnap. Olyankor mindig sok a dolog a
fogadóban.
Virginia áttelefonált. Az ingatlanügynökség nem tágít.
Eladó-e a fogadó? Biztosan komoly az érdeklődő,
jelentette. Még az irányárat is megnevezték. Ha a Drumdoe
nem eladó, van egy másik lehetőség, legalábbis azt
állították. Akár igaz is lehet.
Catherine eltűnődött, hogy Meghannel vajon meddig
állják a vihart.
Meg. Megint olyan zárkózott lesz és mogorva az apja
miatt, amilyen akkor volt, amikor Mac elvette Gingert?
Catherine soha nem adta tanújelét, hogy tudja: Meg szíve
majd megszakadt Mac miatt. A lánya mindig Edwinhez
ment vigaszért. Természetes. A papa kedvence. Családi
hagyomány. Én is a papa kedvence voltam, gondolta
Catherine.
Catherine észrevette, hogyan néz Macre a lánya
manapság. Remélte, hogy nem késő. Edwin soha meg nem
bocsátotta az anyjának, hogy eltaszította. Mackel szemben
Meg falat emelt maga köré. És ha mégoly nagyszerűen
bánt is Kyle-lal, úgy határozott, hogy nem vesz tudomást
arról, hogy a férfi milyen reménykedve fordul felé.
Catherine megpillantott egy mozgó árnyat az erdőben.
Megdermedt, majd megkönnyebbülten fellélegzett. Egy
rendőr. Legalább szemmel tartják a házat.
Kulcs csikordult a zárban.
Catherine magában hálaimát rebegett. A gyermek,
akiért mindent elvisel, biztonságban van.
Most legalább egy pillanatra szabadul a látványtól,
amely egész nap üldözte: az a két kép egymás mellett az
újságban, a Megről készített hivatalos kép, amit a 3-as
Csatornánál használtak, és az Annie úti cikkeihez
mellékelt szakmai portré.
Catherine ragaszkodott hozzá, hogy Virginia átküldje
neki a fogadóba érkező összes lapot, még a bulvárlapokat
is. A Daily News nemcsak a két fényképet közölte, hanem
annak a faxnak a másolatát is, amit Meg kapott azon az
éjszakán, amikor Annie-t megölték.
A cikk a következő cím alatt jelent meg: LEHET, HOGY
A MÁSIK TESTVÉR HALT MEG?
– Szia, mama. Megjöttem.
Catherine, hogy erőt merítsen, még egy pillantást vetett
az erdő szélén álló rendőrre, majd a lányához fordult.

A Drumdoe fogadóban Virginia Murphy volt a félhivatalos

másodtiszt. Gyakorlatilag vendéglátó házigazda a
fogadóban, és szükség esetén recepciós, valójában
Catherine szeme és füle, amikor Catherine nem volt a
közelben, vagy el volt foglalva a konyhában. A tíz évvel
fiatalabb és vagy tizenkét centivel magasabb, teltkarcsú
asszony jó barátnője és hűséges alkalmazottja volt
Catherine-nek.
Mivel tisztában volt a fogadó anyagi problémáival,
Virginia azon iparkodott, hogy ahol senki nem látja,
lefaragjon a kiadásokból. Mindenáron szerette volna, ha
Catherine meg tudja tartani a fogadót. Tudta, hogy ha
ennek a rémes szenzációhajhászásnak vége, Catherine
csakis ezen a vonalon kezdhet új életet.
Rettenetesen bántotta Virginiát, hogy amikor az a
lökött belső-berendezőnő az észveszejtően drága
szövetminta-gyűjteményével, a csempemintáival és
csaptelep-katalógusaival megjelent, ő még biztatta
Catherine-t. Ráadásul mindezt a nagyon is szükséges
tatarozás után!
A fogadó nagyon barátságos, ezt Virginia elismerte, és
a plasztikai műtétre igenis rászorult, de hogy ennyi
rémséget végigcsináljanak, anyagilag tönkremenjenek,
csak azért, hogy felbukkanjon valaki és megvegye az
egészet!
Virginiától igencsak távol állt, hogy Catherine
aggodalmait újabbakkal tetézze, de most már aggódott a
3A szobába beköltözött férfi miatt. Ágyban fekszik, amióta
megérkezett, azt állítja, kimerült, mert annyit rohangált
oda-vissza Long Island és New Haven között, ahol az
anyját kórházban ápolják.
Nem nagy ügy felküldeni egy tálcát a szobájába. Az
még hagyján. De elképzelhető, hogy a férfi komolyan beteg.
És hogy festene, ha éppen az itt-tartózkodása alatt
történne vele valami?
Még nem szólok miatta Catherine-nek, gondolta
Virginia. Még várok egy napot. Ha még holnap este is
ágyban fekszik, felmegyek és magam beszélek vele.
Ragaszkodom hozzá, hogy orvost hívassunk.

Frederic Schuller a trentoni Valley Memorial Kórházból

péntek délután felhívta Macet. – Az éjszakai postával
elküldtem Miss Collinsnak az orvosok jegyzékét. Lesz mit
böngésznie, hacsak nem tudja, ki az, akit keres.
– Ez igazán gyors munka volt – mondta Mac
elismerően. – Nagyon hálás vagyok.
– Meglátjuk, segít-e valamit. Egyvalami van, ami
esetleg érdekelheti. Átnéztem a Manning-klinika listáját,
és felfedeztem rajta dr. Henry Williams nevét. Jól ismerem.
Ő vezeti most a philadelphiai Franklin Klinikát.
 – Igen, tudom – mondta Mac.
– Lehet, hogy nincs jelentősége. Williams sohasem volt
nálunk állományban, de emlékszem, hogy a felesége két
vagy három évig is az elfekvő osztályunk betege volt,
azalatt, hogy Helene Petrovic a Dowlingban dolgozott.
Alkalmanként össze is futottam vele.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy ő volna az az orvos,
akivel Petrovic találkozgatott, miközben a Dowlingban
dolgozott? – kérdezte Mac sietve.
Némi tétovázás után Schuller folytatta: – Ez persze
csak pletykaszintű információ, de utánaérdeklődtem az
elfekvő osztályon. A főnővér húsz éve van nálunk. Nagyon
jól emlékszik dr. Williams feleségére.
Mac várt. Istenem, hátha ez az a kapocs, amit
keresünk, imádkozott.
Nyilvánvaló volt, hogy Frederick Schuller nem szívesen
folytatja. Újabb rövid szünet után megjegyezte: – Mrs.
Williamsnek agy daganata volt. Romániában született, és
ott is nevelkedett. Amikor az állapota romlott, már
képtelen volt angolul beszélni. Dr. Williams alig néhány
szót beszélt románul, és rendszeresen egy barátnőjük jött
el Mrs. Williamshez, hogy lefordítsa, amit az asszony
mond.
– Helene Petrovic volt az? – kérdezte Mac.
– A főnővérnek soha be nem mutatták. Azt mondta,
sötét hajú, barna szemű asszony volt, úgy a negyvenes
évéi elején vagy közepén, igen vonzó jelenség. – Schuller
még hozzátette: – Mint látja, nem valami komoly támpont.
Nem, nem az, gondolta Mac. Igyekezett higgadt hangon
megköszönni Schuller segítségét, de amikor a hallgatót
letette, magában hálaimát rebegett.
 Az első áttörés! Meg elmondta neki, hogy dr. Williams
tagadta, hogy ismerte volna Petrovicot, mielőtt a Manning-
klinikára került. Williams az a szakember, akitől Petrovic
megtanulhatta mindazt, ami alapján embriológusnak
adhatta, ki magát.

54

– Kyle, nem volna itt az ideje, hogy hozzáláss a házi

feladatodhoz? – unszolta szelíden a gyereket Marie Dileo, a
hatvanéves házvezetőnő.
Kyle a videoszalagot nézte, amit Megnek a Franklin
Klinikán készített interjújáról rögzített. – Egy perc, és
máris megyek, Mrs. Dileo, becsszóra.
– Tudod, mit gondol a papád a túl sok tévézésről.
– Ez ismeretterjesztő film. Ez más.
Dileo a fejét rázta. – Mindenre meg tudsz felelni. –
Szeretetteljesen nézegette a gyermeket. Olyan helyes
gyerek ez a Kyle, vág az esze, mint a beretva, mulatságos
és olyan kisfiú még.
Meg filmje véget ért, és Kyle kikapcsolta a gépet. – Ez a
Meg valóban jó riporter, ugye?
– Az bizony.
Kyle követte Marie-t a konyhába, Jake a nyomában.
Marie érezte, hogy valami baj van. – Nem jöttél a
megbeszéltnél kicsit hamarabb haza Dannytől? – kérdezte.
– Ühmm. – A kisfiú megpenderítette a gyümölcsöstálat.
– Ezt ne csináld. Még levered. Történt valami Danny-
éknél?
– A mamája kicsit begurult tőlünk.
 – Hogyhogy? – nézett fel Marié a fasírtgyúrásból. –
Biztosan jó oka volt rá.
– Új szennyescsúszdát szereltek be a házukba.
Gondoltuk, kipróbáljuk.
– Kyle, ti ketten nem fértek rá a szennyescsúszdára.
– Nem, de Penny ráfér.
– Felraktátok Pennyt a csúszdára!
– Danny ötlete volt. Fenn rárakta Pennyt, én meg lenn
elkaptam, és a csúszda aljára odatettünk egy nagy
folttakarót és egy csomó párnát, hátha mégse sikerül
elkapnom, de sikerült, minden alkalommal. Penny nem
akarta abbahagyni, de Danny mamája nagyon begurult.
Most egy hétig nem játszhatunk együtt.
– Kyle, én a helyedben kész házi feladattal várnám a
papát, mire hazajön. Nem lesz elragadtatva ettől a
dologtól.
– Tudom. – Kyle hatalmas sóhajjal a táskájáért indult,
majd a tartalmát a konyhaasztalra borította. Jake a
lábához kucorodott a padlón.
Kár volt azért a gyönyörű íróasztalért, amit a
születésnapjára kapott, gondolta Marie. Épp teríteni
készült. Nos, azzal várhat. Még csak tíz perccel múlt öt.
Általában megfőzte a vacsorát, aztán, amikor Mac hat
körül megérkezett, ő hazament. Mac nem szokott enni
azon nyomban, hogy hazaért, úgyhogy a vacsorát ő maga
szolgálta fel, amikor Marie már elment.
Megszólalt a telefon. Kyle felpattant. – Majd én
felveszem.
– Odament, felvette, hallgatott, majd átnyújtotta Marie-
nak. – Magát keresik, Mrs. Dileo.
A férje volt, aki közölte, hogy Marie apját az öregek
otthonából kórházba szállították.
 – Valami baj van? – kérdezte Kyle, amikor Marie letette.
– Igen. Az apám régóta beteg. Nagyon öreg. Most rögtön
a kórházba kell mennem. Elviszlek Dannyékhez, és
hagyok egy cédulát a papádnak.
– Dannyékhez ne – mondta Kyle ijedten. – A mamája
nem örülne. Inkább Meghez mennék. Majd átszólok neki. –
Megnyomta a telefon automata tárcsagombját. Meg száma
rögtön a rendőrség és a tűzoltóság után következett. A
rákövetkező pillanatban ragyogva közölte: – Azt mondta,
mehetek most rögtön.
Mrs. Dileo egy levélkét firkantott Macnek. – Kyle, vidd
magaddal a házi feladatot.
– Oké. – Berohant a nappaliba, és felkapta a
videoszalagot, amit Meg riportjáról készített. – Hátha meg
akarja nézni velem még egyszer.

Meg iszonyúan fürge volt, Catherine nem is tudta

követni. Az eltelt két órában, amióta Trentonból
megérkezett, végzett Edwin irataival, félretett közülük
néhányat, és lebonyolított néhány telefont a
dolgozószobából. Aztán Edwin íróasztalához ült, és veszett
tempóban írt valamit. Catherine-nek azt az időszakot
juttatta eszébe; amikor Meg még a jogi karra járt.
Valahányszor hazajött a hétvégére, ideje javát annál az
íróasztalnál töltötte, figyelmét teljességgel lekötötték az
esettanulmányok.
Ötkor Catherine benézett hozzá. – Gondoltam, gombás
csirkét csinálok vacsorára. Hogy viszonyulsz hozzá?
– Nagyon jó lesz. Ülj csak le egy percre, mami.
Catherine az íróasztal közelében álló kis karosszékbe
telepedett. Tekintete elsiklott Edwin gesztenyebarna
bőrfotelje és a kanapé mellett. Meg elmondta neki, hogy
Arizonában mindkettő pontos mása megtalálható. Ami
eddig kedves emlék volt, az most már rossz viccnek tűnt.
Meg az íróasztalra könyökölt, összekulcsolta a kezét és
rátámasztotta az állát. – Elbeszélgettem ma délelőtt Radzin
atyával. Ő tartotta Helen Petrovic gyászmiséjét.
Elmondtam neki, semmi okát nem látom, miért
közvetítette volna ki a papa Petrovicot a Manning-
klinikának. Ő valami olyasmit válaszolt, hogy az ember
cselekedeteinek mindig megvan az oka, és ha én nem
találom, akkor elölről kell megvizsgálnom a premisszákat.
– Hogyhogy?
– Úgy, mama, hogy több traumatikus élmény is ért
bennünket egyszerre. Láttam Annie tetemét, amikor
beértek vele a kórházba. Megtudtuk, hogy a papa
majdnem egészen bizonyosan nem halt meg a hídon
bekövetkezett balesetben, és gyanítani kezdtük, hogy
kettős életet él. Mindennek a tetejébe a papát kezdték
vádolni Helen Petrovic hamis papírjai miatt, majd a
meggyilkolásával is. Meg előrehajolt. – Mama, ha nem
sokkol minket ez a kettős élet és Petrovic halála, amikor a
biztosító megtagadta, hogy fizessen, biztos sokkal
alaposabban elgondolkodtunk volna azon, hogy hogyan
került a papa a hídra, amikor a baleset bekövetkezett.
Gondolj csak belel
– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Catherine
elképedjen. – Victor Orsini beszélt apáddal, aki épp
felhajtott a hídra. És valaki a hídon látta, hogy a kocsi a
mélybe zuhant.
– Az a valaki a hídon nyilvánvalóan tévedett. És,
mama, mi csakis Victor Orsinitól tudjuk, hogy a papa épp
felhajtott a hídra. Tegyük fel, csak tegyük fel, hogy a papa
már átért a hídon, amikor felhívta Orsinit. Lehet, hogy
látta a hídon bekövetkezett balesetet. Frances Grolier
emlékezett rá, hogy a papa dühös volt valamiért, amit
Orsini csinált, és hogy amikor felhívta dr. Manninget
Scottsdale-ből, magánkívül volt. Én New Yorkban voltam.
Te nem voltál itthon aznap éjjel. Nagyon is elképzelhetőnek
tartom, hogy a papa azt mondta Victornak, hogy azon
nyomban beszélni akar vele, nem pedig másnap reggel,
ahogyan Victor állította. Lehet, hogy a papa magánélete
tele volt bizonytalan tényezőkkel, de szakmai téren nem
kétséges, hogy szilárdan állt a lábán.
– Arra célzol, hogy Victor hazudik? – kérdezte
Catherine elképedten.
– Ez a hazugság bizonyíthatatlan, igaz? A papa valóban
abban az időben hívta, ez ellenőrizhető. Mama, Victor vagy
egy hónapja dolgozott a papánál, amikor Petrovicot
beajánlották a Manning-klinikára. Könnyen lehet, hogy ő
csinálta. Végül is a papa keze alatt dolgozott.
– Phillip soha nem kedvelte – mormogta Catherine. –
De Meg, ezt semmi módon nem lehet bizonyítani. És te is
csak azt kérdezgeted, hogy miért? És ha a papa nem,
Victor mi okból akarta volna elhelyezni Petrovicot abban a
laboratóriumban? Mit nyert volna vele?
– Még nem tudom. De nem érted, hogy amíg a
rendőrség abban a hitben ringatja magát, hogy apa él,
addig egyszerűen nem hajlandók komolyan megvizsgálni,
hogy ki más lehet Helene Petrovic gyilkosa?
Megszólalt a telefon. – Mibe, hogy Phillip, és téged
keres – mondta Meg, amikor fölvette. Kyle volt az.
– Vacsora vendégeink lesznek – mondta Catherine-nek,
amikor a hallgatót a helyére tette. – Remélem, elég lesz a
gombás csirke.
– Mac és Kyle jön?
 – Igen.
– Helyes. – Catherine felállt. – Meg, bárcsak
oszthatnám a lelkesedésedet ebben a feltevésben.
Kitaláltál valamit, ami jó érv apád mellett. De lehet, hogy
nem több annál.
Meg feltartott egy papírlapot. – Ez a papa
kocsitelefonjának januári számlája. Csak nézd meg,
mennyibe került az a beszélgetés. Nyolc percig beszélt
Victorral. Ha csak egy időpontot beszéltek volna meg,
ahhoz, ugye, ennél kevesebb is elegendő?
– Meg, a papa aláírása szerepel a Manning-klinikának
kiküldött papíron. A szakértők ellenőrizték.

Vacsora után Mac javasolta, hogy Kyle segítsen Catherine-

nek kihordani a konyhába a tányérokat. Amikor magukra
maradtak a nappaliban, a férfi beszámolt Megnek arról,
hogy dr. Williams kapcsolatban állt a Dowlinggal és
minden valószínűség szerint Helene-nel.
– Dr. Williams! – bámult rá Meghan. – Mac, hiszen
körömszakadtig tagadta, hogy ismerte volna Petrovicot,
mielőtt a Manning-klinikára került. A Manning recepciósa
látta őket együtt vacsorázni. Mikor erre rákérdeztem, dr.
Williams közölte, hogy az új orvosokat mindig ő vitte el
vacsorázni, afféle baráti gesztusként.
– Meg, én úgy érzem, itt rábukkantunk valamire, de
biztosak még mindig nem lehetünk afelől, hogy Helene
Petrovic volt az, aki Williams társaságában felkereste az
orvos feleségét – figyelmeztette Mac.
– Mac, minden összevág. Williamsnek biztosan
viszonya volt Helene-nel. Azt tudjuk, hogy Helene-t
rettenetesen érdekelte a laboratóriumi munka. Williams
tökéletesen alkalmas volt arra, hogy segítséget nyújtson az
életrajza meghamisításában, és irányíthatta is a
munkáját, amikor a Manningre került.
– De Williams hat hónappal azután, hogy Petrovic
odakerült, otthagyta a Manninget. Miért tette volna, ha
viszonya volt vele?
– Petrovic otthona New Jerseyben van, nem messze
Philadelphiától. Az unokahúga azt mondta, hogy
szombatonként és vasárnaponként sokszor hosszú órákra
elment valahova. Az idő nagy részét akár Williamsszel is
tölthette,.
– És hol jön be a képbe apád ajánlólevele? Ő helyezte el
Williamset a Manningben, de miért segítette volna hozzá
Petrovicot is az álláshoz?
– Van erről egy feltevésem, és Victor Orsini is beleillik.
Most már kezd összeállni az egész.
Felmosolygott a férfira, szinte igazi mosollyal, amilyet
Mac hosszú ideje nem látott az arcán.
A kandalló előtt álltak. Mac átölelte Meg vállát. A lány
azon nyomban megmerevedett, és igyekezett kibújni az
ölelésből, de Mac nem hagyta. Maga felé fordította a lányt.
– Na, öntsünk tiszta vizet a pohárba, Meghan – kezdte
Mac. – Neked kilenc évvel ezelőtt igazad volt. Bárcsak
akkor is így gondoltam volna. – Elhallgatott. – Te vagy
számomra az egyetlen. Most már tudom, és tudod te is.
Nem vesztegethetjük tovább az időnket.
Szenvedélyesen megcsókolta, majd eleresztette és
hátralépett. – Nem tűröm, hogy továbbra is elutasíts.
Mihelyt az életed visszatér a megszokott kerékvágásba,
leülünk és alaposan megtárgyaljuk a kettőnk dolgát.

Kyle könyörgött, hogy hadd játssza le a Meg riportjáról

készített felvételt. – Papa, csak három perc az egész. Meg
akarom mutatni Megnek, hogy milyen jó felvételt
csináltam.
– Szerintem csak az időt akarod húzni – mondta neki
Mac.
– Danny mamája éppen elért otthon, amikor Mrs. Dileo
üzenetét olvastam. Lebuktál. Játszd le Megnek a szalagot,
de utána egy hétig közelébe se mehetsz a tévének.
– Mit műveltetek? – kérdezte Meg suttogva, amikor Kyle
leült mellé.
– Mindjárt elmondom. De most nézd.
A szalag végigfutott. – Nagyon ügyesen csináltad –
biztosította Meg.

Aznap éjjel Meghan sokáig ébren feküdt, nem bírt

elaludni. Az agya lázasan dolgozott, számba vette az új
fejleményeket, a dr. Williams és Petrovic közötti
kapcsolatot és a Victor Orsinira vonatkozó gyanúját.
Macet. Megmondtam a rendőrségen, hogy ha nem a
papára összpontosítanák a figyelmüket, már megtalálták
volna a helyes választ, gondolta. És Mac? Most nem akart
rá gondolni.
Mindez és még valami. Most jött csak rá, valami, ami
eddig mintha elkerülte volna a figyelmét, valami
rettenetesen, iszonyatosan fontos dolog. Mi lehet az? A
Franklin Központban készített interjúhoz van valami köze.
Majd holnap megkérem Kyle-t, hogy hozza át még egyszer
a szalagot, gondolta. Meg kell néznem megint.

A péntek hosszú napja volt Bernie-nek. Aludt fél nyolcig,

ami nála nagyon sok. Rögtön gyanította, hogy Meghant
elszalasztotta, hogy a lány már korábban elment. Az
ablakán fel volt húzva a reluxa, és Bernie látta, hogy az
ágy be van vetve.
Tudta, hogy telefonálnia kellene a mamának.
Megmondta a mama, hogy hívja fel, de Bernie félt. Ha
megneszeli, hogy nincs is Chicagóban, nagyon meg fog
haragudni. És kényszeríteni fogja, hogy azonnal menjen
haza.
Egész nap az ablak mellett ült, figyelte Meghan házát,
várta, hogy a lány visszatérjen. Amennyire lehetett,
odahúzta maga mellé a telefont, hogy addig se tévessze
szem elől a házat, amíg fölrendeli a reggelit és az ebédet.
Aztán kinyitja az ajtót, és amikor a pincér kopogtat,
beugrik az ágyba és kiszól, hogy „Tessék”. A gondolatára is
rosszul volt, hogy esetleg éppen azalatt fogja elszalasztani
Meghant, míg a pincér a tálcával babrál.
Amikor a cselédlány bekopogott, majd a maga
kulcsával megpróbálta kinyitni az ajtót, a biztonsági lánc
útját állta. Bernie tudta, hogy a lány nem tud belátni.
– Megengedi, hogy törülközőt cseréljek?
Bernie jobbnak látta, ha legalább ez ellen nem
tiltakozik. Nem akarta felhívni magára a figyelmet.
De amikor a lány elment mellette, mégis érezte, hogy
olyan furcsán néz rá, mintha alaposan meg akarná nézni
magának. Bernie igyekezett rámosolyogni, és azon volt,
hogy a hangja őszintén csengjen, amikor megköszöni.
Késő délutánra járt, amikor Meghan fehér Mustangja
végre ráfordult a kocsifelhajtóra. Bernie az ablaküvegre
nyomta az orrát, egyetlen mozdulatát se akarta
elmulasztani, miközben a lány a házhoz gyalogol. Ahogy
meglátta, ismét elöntötte a boldogság.
Fél hat körül látta, hogy a srácot leteszik Meghan
házánál. Ha ez a gyerek nem jön közbe, Bernie most
nyugodtan rejtőzködhetne az erdőben. És közelebb lehetne
Meghez. Fölvehetné videóra, hogy megtarthassa magának.
Nézhetné, vele lehetne, amikor csak akar. Csak ez az
ostoba kölyök ne volna. Gyűlölte.
Eszébe se jutott vacsorát rendelni. Nem volt éhes.
Végre féltizenegykor elérte a célját. Meghan fölkattintotta a
villanyt a hálószobájában és levetkőzött.
Milyen gyönyörű!

Péntek délután négy órakor Phillip megkérdezte Jackie-t:

– Hol van Orsini?
– Egy házon kívüli megbeszélése van, Mr. Carter. Azt
mondta, fél öt körül ér vissza.
Jackie Phillip irodájában állt, és próbálta eldönteni,
mitévő legyen. Ha Mr. Carter ideges, kicsit ijesztő. Mr.
Collins soha nem volt ideges.
De most Mr. Carter a főnök, és tegnap este Jackie-nek
azt mondta a férje, hogy annyival igazán tartozik a
főnökének, hogy megmondja neki: Victor Orsini
éjszakánként böngészi a dossziékat.
– De hátha Mr. Carter csinálja – aggodalmaskodott az
asszony.
– Ha ő csinálja, akkor méltányolni fogja, hogy
odafigyelsz a dolgokra. Ne feledd, ha van kettejük között
valami probléma, akkor Orsini fog elmenni, nem pedig
Carter.
Bobnak igaza volt. Jackie most elszántan belevágott: –
Mr. Carter, lehet, hogy semmi közöm hozzá, de egészen
biztos vagyok benne, hogy esténként Mr. Orsini visszajön
és a dossziékat böngészi.
 Phillip Carter egy hosszú percig csak hallgatott, majd a
vonásai megkeményedtek, és közölte: – Köszönöm, Jackie.
Küldje be hozzám Mr. Orsinit, ha megérkezett.
Nem szeretnék Mr. Orsini helyében lenni, gondolta
Jackie.
Húsz perccel később ő és Milly már leplezni se
próbálták a hallgatózást, amikor Phillip Carter irodájának
csukott ajtaján keresztül meghallották a Victor Orsinit
leckéztető főnök emelt hangját.
– Régóta gyanítom, hogy összejátszol a Downes és
Rosen-nel – mondta neki. – Ez a cég most bajban van, és
te biztonságban át akarsz hajózni hozzájuk. Csupán arról
feledkeztél meg, hogy a szerződésed szigorúan tiltja, hogy
másoknak játszd át az ügyfeleinket. Most pedig tűnj el
innen, a csomagolással fölösleges fáradnod. A kartonjaink
jelentős részét bizonyára már így is eltüntetted. A
személyes holmidat majd utánad küldjük.
– Szóval ebben mesterkedett – suttogta Jackie. –
Disznóság. – Se ő, se Milly nem nézett fel, amikor kifelé
menet Orsini elhaladt az íróasztaluk előtt.
Ha felnéznek, láthatták volna, hogy Orsini arca egészen
fehér a dühtől.

Szombaton Catherine a reggeli idejére átment a fogadóba.

Átnézte a postát és a telefonhívásokat, majd hosszan
tárgyalt Virginiával. Úgy határozott, hogy az ebédet nem
csinálja végig, ezért már tizenegykor hazament. Meg
addigra bevitte a dossziékat az apja irodájába, és
egyenként áttanulmányozta őket.
– Az ebédlőben olyan rendetlenség van, hogy nem
tudok koncentrálni – magyarázta. – Victor valami fontos
iratot keresett, mi pedig nem látjuk a fától az erdőt.
 Catherine figyelmesen nézte a lányát. Kockás
selyemblúzt és gyapjúszoknyát viselt. Hátrafésült barna
haja már majdnem a válláig ért. Ez az, gondolta Catherine.
A haja lett valamivel hosszabb. Annie Collins képe jutott
eszébe az előző napi újságból.
– Meg, végiggondoltam a dolgot. Elfogadom a Drumdoe-
ra tett ajánlatot.
– Hogy mit csinálsz?
– Virginia is egyetért. Egyszerűen túl nagy a rezsi. És
nem akarom, hogy a végén elárverezzék az egészet.
– Mama, a Collins és Cartert mégiscsak a papa
alapította, és még a jelenlegi körülmények között is kell
valami végkielégítést kapnod utána.
– Meg, ha volna halotti bizonyítvány, akkor a biztosítás
is érvényes lenne. Ezekkel a nyakukba akasztott perekkel
sokáig üzleti forgalomra se lehet számítani.
– Phillipnek mi a véleménye? Ami azt illeti,
mostanában elég sokat jár errefelé – mondta Meg –,
lényegesen többet, mint az előző évek során, amikor a
papa partnere volt.
– Igyekszik kedves lenni, és én ezt méltányolom is.
– Csupán kedvességről volna szó?
– Remélem, hogy igen. Különben nagy hibát követne el.
Nekem túl sok mindennel kell megbirkóznom, mielőtt
abban az irányban kezdenék gondolkodni. – Majd
hozzátette: – De rád ez nem áll.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy Kyle nem éppen a legtapintatosabb bárfiú.
Meglesett benneteket, és rettentő elégedetten jelentette,
hogy Mac megcsókolt.
– Engem nem érdekel…
 – Hagyd abba, Meg – szólt rá Catherine erélyesen.
Megkerülte az íróasztalt, kirántotta a legalsó fiókot,
kirántott vagy egy fél tucat levelet, és az asztalra hajította.
– Ne légy olyan, mint az apád, lelki nyomorék, csak mert
képtelen volt túltenni magát azon, hogy elutasították.
– Minden oka megvolt rá, hogy ne bocsásson meg az
anyjának!
– Gyerekként igen. De egy felnőtt ember, olyan
családdal, amelyik őszintén szereti, nem. Talán nem lett
volna szüksége Scottsdale-re, ha elmegy Philadelphiába és
kibékül az anyjával.
Meg felvonta a szemöldökét. – Te aztán szigorúan
ítélkezel.
– De még mennyire. Meg, szereted Macet. Mindig is
szeretted. Kyle-nak szüksége van rád. Akkor meg, az ég
szerelmére, állj sorompóba, és ne rettegj attól, hogy Mac
olyan ostoba lesz, hogy majd megint Gingert akarja, ha
valaha is előkerül.
– A papa mindig Óriásegérnek nevezett téged. – Meg
érezte, hogy könnyek égetik a szemét.
– Valóban. Ha visszamegyek a fogadóba, felhívom az
ingatlanügynökséget. Egyvalamit megígérek neked. Olyan
összeget fogok kérni, hogy majd kegyelemért könyörögnek.

Fél kettőkor, mielőtt visszament volna a fogadóba,

Catherine bedugta a fejét a dolgozószobába. – Meg,
emlékszel, hogy említettem, milyen ismerősen hangzik a
Palomino Bőráru Kereskedés? Azt hiszem, Annie anyja
egyszer ugyanezt az üzenetet hagyhatta a papának a mi
üzenetrögzítőnkön. Hét éve volt, március közepén. Azért
emlékszem rá ilyen pontosan, mert iszonyúan dühös
voltam, amiért a papa nem jött haza a huszonegyedik
születésnapi ünnepségedre, aztán mikor végül előkerült és
hozott neked egy bőrtáskát, azt mondtam neki, hogy a
legszívesebben azzal vágnám fejbe.

Szombaton Bernie anyja egyszerűen nem bírta abbahagyni

a tüsszögést. Már fájt az orrnyálkahártyája, kapart a
torka. Érezte, hogy tennie kell valamit,
Bernard nem portalanított a pincében, ebben egészen
biztos volt. Teljesen nyilvánvaló, hogy erről van szó. És
most a por fölszivárog a házba.
Percről percre izgatottabb és dühösebb lett. Végül
kettőkor már nem bírta tovább. Le kell mennie
kitakarítani.
Először a seprűt, a lapátot és a felmosórongyot lökte le
a pincébe. Aztán egy műanyag szatyorba rongyokat és
tisztítószereket tett, és azt is lehajította a lépcsőn. A
felmosórongyon kötött ki.
Végül felkötötte a kötényét. Megmarkolta a korlátot.
Nem is lötyög olyan nagyon. Meg fogja tartani. Majd szép
lassan megy, egyenként veszi a lépcsőfokokat, és
mindegyiket próbára teszi, mielőtt teljes súlyával
ránehezedik. Még most sem érti, hogy tíz évvel ezelőtt
hogyan eshetett akkorát. Épp hogy elindult a lépcsőn
lefelé, és a következő pillanatban már a mentőkocsiban
tért magához.
Nagy gonddal, lassan lépegetve, szépen leérkezett. Nos,
ezzel megvolnánk, gondolta, azzal a pince padlójára lépett.
Cipőorra azonban beakadt a rongyokkal teli szatyorba, és
teljes súlyával az oldalára zuhant, a bal lába a teste alá
szorult.
A mama bokájának kettéreccsenő csontja hatalmas
visszhangot vert a nyirkos pincében.
 55

Miután az anyja visszament a fogadóba, Meghan fölhívta

odahaza Phillipet. Mikor a férfi fölvette, így kezdte: –
Örülök, hogy elértelek. Féltem, hogy netán New Yorkban
vagy, vagy valamelyik aukción.
– Rohadt hetem volt. Tegnap délután kénytelen voltam
elbocsátani Victort.
– Miért? – kérdezte Meg; elkeserítette az eseményekben
bekövetkezett váratlan fordulat. Neki elérhető közelségben
lett volna szüksége Victorra, amíg sikerül összefüggésbe
hoznia a Petrovic-féle ajánlólevéllel. Hátha elhagyta a
várost? Ez idáig Megnek semmi bizonyítéka, nem mehet a
rendőrségre a puszta gyanúval. Az még odébb van.
– Megfoghatatlan az az alak, Meg. Lopta a klienseinket.
Őszintén szólva, apád egy-két rá vonatkozó
megjegyzéséből, amelyet közvetlenül az eltűnése előtt tett,
arra kell következtetnem, gyanította, hogy Victor
valamiben sántikál.
– Én is gyanítom – mondta Meg. – Azért is hívlak. Az a
gyanúm, hogy ő küldte ki Petrovic papírjait, amikor a papa
nem volt ott. Phillip, a papa előjegyzési naptárai közül
egyetlenegy sincs nálunk. Az irodában vannak?
– Azok között a dossziék között kellett lenniük,
amelyeket hazavittetek.
– Én is azt hittem, de nincsenek. Phillip, én Annie
anyját igyekszem elérni. Amilyen ostoba vagyok, nem
szereztem meg a telefonszámát, amikor ott voltam. A
Palomino Bőráru Kereskedésből tárcsázták föl nekem,
aztán csak elmagyarázták, hogyan jutok el a házáig. Az a
gyanúm, hogy a papa esetleg nem volt az irodában azon a
napon, amikor a Petroviccsal kapcsolatos levelet postázták
a Manningnek. Március 21-e a keltezése, ugye?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor lehet, hogy nyomon vagyok. Annie anyja
igazolni tudja. Az ügyvédet, aki elkísérte, már elértem.
Nem adta meg a számot, de azt mondta, átadja az
üzenetet.
Elhallgatott, majd folytatta: – Phillip, van még valami.
Azt hiszem, dr, Williams és Helene Petrovic kapcsolatban
álltak egymással; akkor, amikor munkatársak voltak,
mindenképpen, de valószínűleg előbb is. És ha igaz,
elképzelhető, hogy ő az a férfi, akit a szomszéd látott,
amikor Petrovicot fölkereste.
– Meg, ez hihetetlen. Van valami bizonyítékod?
– Még nincs, de azt hiszem, nem lesz nehéz szerezni.
– Csak légy óvatos – figyelmeztette Phillip Carter. –
Williams igen nagy szaktekintélynek örvend orvosi
körökben. Ne is említsd a nevét, amíg bizonyítékokkal alá
nem tudod támasztani az állításodat.

Frances Grolier háromnegyed háromkor hívta vissza. –

Beszélni akartál velem, Meghan.
– Igen. A minap említette, hogy csak néhányszor
használta a Palomino rejtjeles üzenetet annyi sok év alatt.
Telefonált valaha mihozzánk is ezzel az üzenettel?
Grolier nem kérdezte, miért akarja tudni Meghan. –
Igen. Majdnem hét éve volt, március 10-én. Annie
frontálisan ütközött, és úgy nézett ki, hogy nem marad
életben. Próbálkoztam az irodai üzenetrögzítővel, de mint
kiderült, véletlenül éppen kihúzták a dugóját. Tudtam,
hogy Edwin Connecticutban van, és el kellett érnem
mindenképpen. Még aznap este ideröpült, és két hétig itt
is maradt, amíg Annie túl nem jutott az életveszélyen.
Megnek eszébe jutott a hét évvel ezelőtti március 18-a,
a huszonegyedik születésnapja. Estélyi ruhás
táncmulatság a Drumdoe-ban. Az apja telefonja aznap
délután. Vírusos influenzája van, és túl rosszul van ahhoz,
hogy repülőgépre üljön. Kétszáz vendég. Mac Gingerrel,
Kyle képeit mutogatva.
Meg egész este mosolyogni próbált, igyekezett leplezni
keserű csalódottságát, amiért az apja még ezen a
rendkívüli estén sincs vele.
– Meghan? – hallatszott Frances Grolier fegyelmezett
hangja a vonal túlsó végén.
– Elnézést. Mindenért elnézést. Amit most megtudtam,
rettenetesen fontos. Igen szorosan kapcsolódik a
történtekhez.
Meghan a helyére tette a hallgatót, de percekig
képtelen volt elereszteni. Majd ismét tárcsázta Phillipet. –
Megvan a bizonyíték. – Azzal beszámolt mindarról, amit
Frances Groliertől az imént megtudott.
– Meg, te egy boszorkány vagy – mondta neki Phillip.
– Phillip, csöngetnek. Biztosan Kyle. Mac mondta, hogy
kiteszi. Megkértem, hogy hozzon el valamit.
– Menjél csak. És Meg, ne beszélj semmiről, amíg
teljesen össze nem áll a kép, hogy tényekkel
szolgálhassunk Dwyernak.
– Én ugyan nem. A főügyészhelyettes amúgy sem bízik
bennem. Majd jelentkezem.

Kyle széles vigyorral lépett be.

Meghan lehajolt és megpuszilta.
 – Ezt a barátaim előtt ne merészeld – figyelmeztette a
gyerek.
– Miért ne?
– Jimmyt az utcán várja a mamája, és megpuszilja,
amikor leszáll az iskolabuszról. Nem undorító?
– Miért hagytad, hogy megpusziljalak?
– Négyszemközt nem bánom. Nem látott senki. Tegnap
este megcsókoltad a papát.
– Ő csókolt meg engem.
– És örültél?
Meg tanakodott. – Maradjunk annyiban, hogy nem
találtam undorítónak. Kérsz sütit és tejet?
– Igen, kérek. Elhoztam a szalagot, hogy megnézhesd.
Miért akarod megnézni megint?
– Nem is tudom pontosan.
– Oké. A papa azt mondta, hogy egy óra múlva értem
jön. Elment vásárolni.
Meghan bevitte a süteményt és a két pohár tejet a
dolgozószobába. Kyle a padlón ült a lába előtt, kezében a
távkapcsoló, ismét beindította a Franklin Központban
készült interjú felvételét. Meg szíve erősen kalapált. Mit
láthattam ezen a szalagon? – tette fel a kérdést magának.
Az utolsó jelenetben dr. Williams irodájában, amikor a
kamera végigpásztázott az in vitro megtermékenyítéssel
született gyerekek fényképein, megtalálta, amit keresett.
Kikapta a távkapcsolót Kyle kezéből, és lenyomta az Állj
gombot
– Meg, mindjárt vége – tiltakozott Kyle.
Meg csak bámulta a hasonló pulóverben egymást ölelő–
kisfiú és kislány képét. Ugyanezt a képet látta Petrovic
lawrenceville-i nappalijában a falon. – Vége, Kyle. Tudom
az okát.
 Megszólalt a telefon. – Mindjárt jövök – mondta a
gyereknek Meg.
– Addig visszatekerem. Tudom, hogy kell.
Phillip Carter volt. – Meg, egyedül vagy? – kérdezte a
férfi sietve.
– Phillip! Megvan a bizonyíték, hogy Helene Petrovic
ismerte dr. Williamst. Azt hiszem, tudom, mit csinált a nő
a Manning-klinikán.
A férfi mintha meg se hallotta volna. – Egyedül vagy? –
kérdezte.
– Kyle a dolgozóban van.
– Haza tudnád vinni? – A férfi hangja halk, izgatott.
– Mac nincs otthon. De beadhatom a fogadóba. A
mama ott van. Phillip, mi van?
Most Carter hangja volt hitetlen, majdnem hisztériás. –
Az imént kaptam üzenetet Edwintől! Mindkettőnket látni
akar. Azon töri a fejét, hogy feladja magát. Meg, kétségbe
van esve. Ne szólj róla senkinek, amíg nem beszéltünk
vele.
– A papa? Felhívott téged? – kapkodott Meg levegő
után. Hápogva megkapaszkodott az asztal sarkában. A
döbbenettől alig hallható hangon suttogta: – Hol van? Oda
kell mennem.

56

Amikor Bernie anyja visszanyerte eszméletét, megpróbált

segítségért kiabálni, de persze tudta, hogy egyetlen
szomszéd meg nem hallhatja. Az életben föl nem jut ezen a
lépcsőn. Be kell vonszolnia magát Bernard
tévéhelyiségébe, ahol ott a telefon. Mindennek Bernard az
oka, mert nem tartja tisztán a pincét. A bokája iszonyúan
fájt. A fájdalom kisugárzott az egész lábába. Kinyitotta a
száját, és nagyokat nyelt. Borzalmas volt, amíg
végigvonszolta magát a mocskos, durva betonpadlón.
Végre eljutott a kis fülkébe, amit a fia berendezett
magának. Még a legnagyobb fájdalmak közepette is
elképedt dühében, a szeme egészen elkerekedett. Micsoda
hatalmas tévé! És ezek a rádiók! Ezek a gépek! Mit képzel
ez a Bernard, hogy ennyi sok pénzt dob ki ilyesmikre?
A telefon a régi konyhaasztalon állt, amit a fia az
utcasarkon szedett össze, amikor az egyik szomszéd
kihajította. Nem érte el, ezért zsinórjánál fogva lehúzta.
Nagyot csattant a padlón.
Abban a reményben, hogy azért el nem tört, Bernie
anyja tárcsázta a 911-et. Amikor a központos várva várt
hangja végre beleszólt, ezt mondta: – Küldje a mentőket.
Még megadta a nevét és a címét, és röviden elmondta,
mi történt, majd újból elájult.

– Kyle – mondta Meg sietve –, le kell adjalak a fogadóban.

Majd egy üzenetet hagyok az ajtón apunak. Csak annyit
mondj a mamámnak, hogy közbejött valami, és azonnal el
kellett indulnom. Maradj vele. És ne menj ki, oké?
– Meg, miért aggódsz olyan nagyon?
– Nem aggódom. Egy szenzációs eset történt. Nekem
kell tudósítanom.
– Hú, de jó!
A fogadó előtt Meg addig várt, amíg Kyle elért a
bejáratig. A gyerek integetett, ő pedig mosolyt erőltetve
magára visszaintett. Aztán a gázba taposott.
 A West Redding-i útkereszteződésnél fog találkozni
Phillippel, vagy húsz mérföldnyire Newtowntól. – Onnan
jöhetsz a nyomomban – mondta neki a férfi sietve a
telefonba. – Nincs messze, de egyedül képtelen lennél
odatalálni.
Meg nem tudta, mire vélje. Agyában zavaros érzelmek
és zavaros gondolatok keveredtek. A szája egészen
kiszáradt. Nyelni se bírt. A papa él, és kétségbe van esve!
Miért? Nyilvánvalóan nem azért, mert ő gyilkolta meg
Helene Petrovicot. Édes istenkém, bármit, csak ezt ne.
Amikor Meg elért a keskeny út kereszteződéséhez,
Phillip fekete Cadillacje már ott várt rá. Azonnal
felismerte. Más kocsi nem is volt a közelben.
A férfi nem vesztegette beszéddel az idejét, csak
fölemelte a karját és intett, hogy Meg kövesse. Fél
mérfölddel arrébb lefordult egy keskeny, hepehupás
földútra. Ötven méterrel odébb az út bekanyargott egy
erdőbe, és Meghan kocsija eltűnt minden arra járó szeme
elől.

Victor Orsinit nem lepte meg Carter péntek délutáni

jelenete. Nem volt kérdés, hogy bekövetkezik. A kérdés
csak az volt, hogy mikor.
De legalább megtalálta, amit keresett, mielőtt kitették a
őzűrét az irodából. Amikor Cartertól távozott, egyenesen
hazament a Candlewood Lake-i házába, töltött magának
egy pohár martinit, és leült egy fotelba, ahonnét kilátott a
vízre, majd fontolóra vette, hogy mitévő legyen.
A megszerzett bizonyíték önmagában nem elegendő, és
hitelesítés nélkül nem fogadja el a bíróság. És különben is,
mennyit mondhat el nekik anélkül, hogy fényt ne derítene
olyasmire, ami kárára lehet?
 Majd hét éve volt már a Collins és Carternél, de most
egyszerre csak az az első hónap számított. A tengely, ami
körül az elmúlt időszak eseményei forognak.
Victor a péntek estét annak latolgatásával töltötte,
hogy fölkeresse-e a főügyészhelyettest, és fölfedje-e, hogy
szerinte hogyan zajlottak az események, vagy pedig ne.
Másnap reggel egy órát futott a tó körül, a hosszú
egészséges futás kitisztította a fejét és megacélozta
elhatározását.
Végre szombat délután fél háromkor föltárcsázta azt a
számot, amelyet Marron nyomozó megadott neki. Talán
arra számított, hogy Marron szombat délután nem lesz az
irodájában, de a férfi az első kicsengés után fölvette.
Victor bemutatkozott. Nyugodt, megfontolt hangján,
amelynek hallatán az ügyfeleiben rögtön feltétlen bizalom
támadt, megkérdezte: – Nem zavarom, ha úgy egy fél óra
múlva odaugrom? Azt hiszem, tudom, ki ölte meg Helene
Petrovicot…

A Drumdoe fogadó bejárata elől Kyle nézte, hogyan húz el

Meghan a kocsijával. Riportra mégy. Bombajó. Bárcsak
vele mehetett volna ő is, Korábban orvos akart lenni, mint
a papa, de most rájött, hogy a riporterség sokkal
izgalmasabb.
A következő pillanatban egy kocsi tépett ki a
parkolóból, egy zöld Chevy. Ez az az ürge, aki nem ütötte
el Jake-et, gondolta Kyle. Sajnálta, hogy nem volt rá
alkalma, hogy beszéljen vele, hogy megköszönje neki. Kyle
látta, hogy a Chevy abba az irányba fordul, amerre Meg
elhaladt.
Kyle bement az előcsarnokba, s rögtön meglátta Meg
anyját és Mrs. Murphyt a recepciós pultnál. Mindketten
nagyon komolyak voltak. Odament hozzájuk. – Sziasztok –
köszönt.
– Kyle, te hogy kerülsz ide? – Szép dolog, így fogadni
egy gyereket, gondolta Catherine. Megborzolta a haját. –
Úgy értem, átjöttetek Meggel fagyizni egyet, vagy mi
történt?
– Meg kitett. Azt mondta, maradjak veled. Valami
riportra ment.
– Ó, csak nem telefonált a főnöke?
– Valaki telefonált, és ő azt mondta, hogy azonnal
indulnia kell.
– De nagyszerű volna, ha visszahelyeznék a munkájába
– mondta Catherine Virginiának. – Olyan jót tenne az
önbizalmának.
– Meghiszem azt – hagyta helyben Murphy, – No,
szerinted mit csináljunk ezzel a 3A-ban lakó ürgével?
Catherine, őszintén, szerintem valami nincs rendben vele.
– Nekünk már csak ez hiányzott.
– Hány emberrel fordul elő, hogy három napig ki sem
mozdul a szobájából, aztán meg úgy vágtat el, hogy sorra
fellöki az embereket? Te épp nem láttad, de hidd el nekem,
hogy van valami beteges ebben a Mr. Heffernanben.
Lerobogott a lépcsőn, és videokamerával a kezében
átvágtatott az előcsarnokon.
– Nézzünk körül a szobában – javasolta Catherine. –
Gyere velünk, Kyle.
A 3A-ban áporodott volt a levegő. – Takarították ezt a
szobát, amióta bejelentkezett? – kérdezte Catherine.
– Nem – felelte Murphy. – Betty azt mondta, csak annyi
időre engedte be, amíg kicserélte a törülközőket, és amikor
takarítani akart, kihajította.
 – Pedig ki kellett kelnie az ágyból. Nézd, hogy odahúzta
azt a széket az ablak mellé – jegyezte meg Catherine. –
Várj csak! – Átvágott a szobán, beült a székbe, és kinézett.
– Te jó ég! – suttogta.
– Mi van? – kérdezte Virginia.
– Innen egyenesen belátni Meg hálószobájába. –
Catherine a telefonhoz rohant, egy pillantást vetett a
felsorolt segélykérő állomások listájára, és máris
tárcsázott.
– Rendőrség. Thorne őrmester beszél.
– Catherine Collins vagyok Newtownból a Drumdoe
fogadóból. Azt hiszem, egy férfi, aki nálunk lakik, a
házunk körül kémkedett. Napokig bezárkózva élt a
szobájában, és most őrült sebességgel elrobogott. –
Hirtelen a szája elé kapta a kezét. – Kyle, amikor Meg letett
a ház előtt, észrevetted, hogy egy kocsi a nyomában indul?
Kyle érezte, hogy valami nagy baj van, de hát biztosan
nem az a kedves ürge az oka, aki olyan jól vezet. – Ne
aggódj, az az ürge a zöld Chevyben nem veszélyes. Ő
mentette meg Jake életét, amikor a múlt héten elhúzott a
házunk előtt.
Catherine kétségbeesetten a telefonba kiáltott: – Biztos
úr, a lányom nyomába eredt! A lányom fehér Mustangot
vezet. A férfi kocsija zöld Chevy. Keressék meg a lányomat!
Meg kell találniuk!

57

A járőrkocsi befordult a lerobbant Jackson Heights-i

földszintes, favázas épület kocsifelhajtójára, s azon
nyomban kiugrott belőle két rendőr. A közelgő mentőautó
nínózása túlharsogta az alig egysaroknyira, az állomáson
fékező magasvasút csikorgását.
A zsaruk futva körbekerültek a hátsó bejárathoz,
kifeszítették, és dobogva lerohantak a pincébe. Egy laza
lépcsőfok beszakadt az újonc lába alatt, de a fiú elkapta a
korlátot, és így elkerülte a zuhanást. Az őrmester
megbotlott a lépcső aljában a felmosórongyban.
– Nem csoda, hogy összetörte magát – motyogta. – Ez a
hely tele van csapdákkal.
Valami hörgés Bernie ajtaja felé terelte a figyelmüket. A
rendőrtisztek rátaláltak a padlón elterült öregasszonyra,
mellette a telefon. Egy roskatag, zománcozott acéltetejű
asztal közelében feküdt, amelyen toronyban álltak a
telefonkönyvek. A kilencvencentis képernyőjű
tévékészülékkel szemközt ócska dívány. Rövidhullámú
rádió, rendőrségi szkenner, írógép és fax egy öreg
öltözőasztalra összezsúfolva.
A fiatalabbik rendőr fél térdre ereszkedett a sebesült
asszony mellett. – David Guzman rendőrtiszt vagyok, Mrs.
Heffernan – mondta nyugtatólag. – Már hozzák a
hordágyat, hogy a kórházba vigyék.
Bernie anyja beszélni próbált. – A fiam nem akar
rosszat. – Alig bírta kipréselni magából. Lehunyta a
szemét, képtelen volt folytatni.
– Dave, nézzen ide!
Guzman felpattant. – Mi az, őrmester?
A Queens telefonkönyve kinyitva. És ahol nyitva állt,
ott kilenc vagy tíz név be volt karikázva. Az őrmester
odabökött.
– Nem ismerősek? Az elmúlt hetek során ezek az
emberek mind jelentették, hogy telefonon fenyegették őket.
 Hallották a mentőautó személyzetét. Guzman kirohant
a lépcső aljára. – Vigyázzanak, mert a nyakukat szegik,
míg leérnek – figyelmeztette őket.
Alig öt perc leforgása alatt Bernie félig eszméletlen
anyját a hordágyra kötözték és felvitték a mentőkocsiba.
A rendőrök maradtak. – Elég alapos okunk van
körülnézni – jegyezte meg az őrmester. Fogta a fax körül
heverő papírlapokat, és átnyálazta őket.
Guzman kihúzta az asztal gomb nélküli fiókját, és
megpillantott egy csinos erszényt. – Úgy látszik, Bernie
mellékállásban rablással is foglalkozott – jegyezte meg.
Miközben Guzman Annie Collins fényképét bámulta a
jogosítványában, az őrmester megtalálta a faxüzenet
eredetijét.
– „Tévedés. Annie tévedés volt” – olvasta fennhangon.
Guzman felkapta a telefont a padlóról. – Őrmester, talán
nem ártana beszólni a főnöknek, hogy gyilkost találtunk.

Még Bernie-nek sem volt könnyű olyan messze lemaradni

Meghan kocsija mögött, hogy észre ne vegyék. Távolról
figyelte, hogy a lány követni kezdi a sötét szedánt. A
kereszteződés után majdnem nyomát vesztette a két
kocsinak, mintha eltűntek volna szem elől. Tudta, hogy
valahol el kellett kanyarodniuk, úgyhogy visszafordult. Az
erdőbe vezető földút lehetett az egyetlen hely, ahová
mehettek. Óvatosan ő is rákanyarodott.
Most egy tisztáshoz ért. Meghan fehér kocsija és a sötét
szedán föl-alá bukdácsolt, miközben az egyenetlen, rögös
úton haladtak. Bernie megvárta, amíg átjutottak a
tisztáson, be a következő erdős szakaszba, majd maga is
átvágott a Chevyvel a tisztáson.
 A második facsoport korántsem volt olyan sűrű, mint
az első. Bernie-nek úgy kellett a fékbe taposnia, hogy meg
ne lássák, amikor a keskeny út ismét belefutott egy
tisztásba. Az út most egyenesen egy távoli házhoz és
mellette egy fészerhez vezetett. A kocsik arrafelé tartottak.
Bernie megragadta a kameráját. A gumilencséjével
követni tudta őket, mígnem a fészer mögé kerültek.
Csendesen ült, és törte a fejét, hogy mitévő legyen. A
ház közelében örökzöldek. Talán amögé elrejtheti a
kocsiját. Meg kell próbálnia.

Négy óra elmúlt, és a halványuló napot végképp eltakarták

a sűrűsödő felhők. Meg kocsijával követte Phillipet a
kanyargós, hepehupás úton. Kiértek a fás részből,
átvágtak a mezőn, majd újabb erdős rész következett. Az
út kiegyenesedett. A távolban Meghan épületeket látott,
egy tanyaházat és egy fészert.
Itt volna a papa, ezen az istentől elrugaszkodott
helyen? – tűnődött Meg. Csak azon imádkozott, hogy ha
szemtől szembe kerülnek, megtalálja a megfelelő szavakat.
Papa, szeretlek! – kiabált volna benne a gyermek.
Papa, mi történt veled? Papa, miért? – szeretett volna
felsikoltani a megbántott felnőtt.
Papa, hiányoztál. Hogyan segíthetek? A legjobb volna
talán így kezdeni?
Követte Phillip kocsiját a roskadozó épületek mögé. A
férfi leparkolt, kiszállt a szedánból, odament és kinyitotta
Meg kocsija ajtaját.
Meg fölnézett rá. – A papa hol van? – kérdezte.
Kiszáradt ajkát megnedvesítette.
– Itt a közelben. – Phillip mélyen a lány szemébe nézett.
 Meg figyelmét az keltette fel, ahogy ezt nagy sietve
rávágta. Éppolyan ideges, mint én, gondolta, miközben
kiszállt a kocsiból.

58

Victor Orsini három órára ígérkezett John Dwyer

irodájába, a Danbury bíróságra. Amikor odaért, Weiss és
Marron különleges nyomozók már várták. Kifejezéstelen
arcukról egy óra elteltével sem volt képes leolvasni, hogy
elhisznek-e bármit abból, amit mondott nekik.
– Akkor vegyük végig újból az egészet – mondta Dwyer.
– Már vagy egy tucatszor végigvettük – csattant fel
Victor.
– Újra akarom hallani – közölte Dwyer.
– Jól van, jól van. Edwin Collins felhívott a
kocsitelefonján január 28-án, este. Vagy nyolc percig
beszélgettünk, amikor is letette, mert felfutott a Tappan
Zee híd feljárójára, ahol nagyon csúszós volt az út.
– Mikor mondja már el, miről beszélgettek? Miről
tárgyaltak nyolc percig?
A történetnek ez volt az a része, amit Victor igyekezett
elsumákolni, de tudta, hogy amíg a teljes igazságot el nem
mondja, nem fognak hinni neki. Vonakodva közölte: – Ed
egy-két nappal azelőtt tudta meg, hogy egy
versenytársunknak átjátszom néhány álláslehetőséget,
amit a mi ügyfeleink is megpályáztak. Fel volt háborodva,
és utasított, hogy másnap reggel jelenjek meg az
irodájában.
– És akkor beszélt vele utoljára?
 – Január 29-én reggel nyolc órakor az irodájában
várakoztam. Tudtam, hogy Ed ki fog rúgni, de nem
akartam, hogy azt higgye, anyagilag is megkárosítottam a
céget. Azt mondta, ha bizonyítékot talál arra, hogy
csúszópénzt fogadtam el, annak meglesz a következménye.
Akkor azt hittem, a fizetésemből akar levonni. Most
viszont arra gondolok, hogy Helene Petrovicra célzott.
Szerintem nem tudott róla semmit, aztán amikor
tudomására jutott, valószínűleg arra gyanakodott, hogy az
én kezem van a dologban.
– Tudjuk, hogy a Petrovic elhelyezéséért befolyt összeg
a cég folyószámlájára ment – mondta Marron.
– De ő azt nem tudhatta. Én utánanéztem, és kiderült,
hogy szándékosan összekeverték a dr. Williams ugyanott
történt elhelyezéséért befolyt összeggel. Nyilvánvaló, hogy
Edwinnek soha nem akarták tudomására hozni a
Petroviccsal kapcsolatos dolgokat.
– Akkor ki ajánlotta be Petrovicot a Manningbe? –
kérdezte Dwyer.
– Phillip Carter. Nem lehetett más. Amikor a nő
ajánlópapírjait tartalmazó levél majd hét évvel ezelőtt,
március 21-én elment a Manningbe, én még csak rövid
ideje voltam a Collins és Carternél. A nő nevét két hete
hallottam életemben először, amikor meggyilkolták. És
bármibe fogadok, hogy Ed se hallott róla. Március végén
nem volt benn az irodában, 21-én sem. – A férfi kis időre
elhallgatott. – Mint említettem, amikor az újságban
megláttam az állítólag általa aláírt levél másolatát, tudtam,
hogy hamisítvány.
Orsini a papírlapra bökött, amit Dwyernek adott. – A
régi, kincset érő titkárnőjével az volt a szokása, hogy
otthagyott egy nagy halom aláírt, fejléces levélpapírt, amit
a nő elővehetett, ha Ed telefonon akart neki lediktálni
valamit. Teljes mértékig megbízott benne. Amikor az
asszony nyugdíjba ment, az utódjától, Jackie-től Ed
korántsem volt úgy elragadtatva. Emlékszem, hogy
összetépkedte az aláírt, üres levélpapírokat, mondván,
hogy mostantól a maga szemével akar látni mindent, ami
az ő aláírásával a cégtől kimegy. Az üres levélpapírokat
mindig ugyanazon a helyen írta alá, ahol a titkárnő
ceruzával alig láthatóan előzetesen megjelölte: harmincöt
sor kihagyás után az ötvenedik leütés helyén. Egy ilyet
tart most a kezében. Végigböngésztem Ed kartonjait abban
a reményben, hogy hátha találok köztük aláírt levélpapírt,
ami esetleg mégis megmaradt. Azt az egyet, amit a kezében
tart, Phillip Carter íróasztalában találtam. Egy lakatossal
csináltattam hozzá kulcsot. Gondolom, Carter abból a
célból tartogatta, hátha még egyszer szüksége lesz egy
Edwin Collins által aláírt papírra. Akár hiszik, akár nem –
folytatta Orsini –, de ahogy visszagondolok január 29-e
reggelére, amikor Edwin irodájában várakoztam, az az
érzésem volt, hogy nemrég ott járt. A H-tól O-ig dossziékat
tartalmazó fiók nyitva állt. Esküdni mernék, hogy a
Manning kartonjai között Helene Petrovic iratait kereste. –
Amíg ott várakoztam, Catherine Collins telefonált,
mondván, hogy aggódik, mert Ed nem ment haza. Ő maga
Hartfordban volt egy osztálytalálkozón előző este, és
amikor hazaért, a házat üresen találta. Betelefonált az
irodába, hátha mi tudunk a férjéről valamit. Mondtam
neki, hogy este beszéltem Edwinnel, amikor felfutott a
Tappan Zee híd feljárójára. Akkor még semmit se tudtam a
balesetről. Neki jutott eszébe, hogy Ed talán az áldozatok
között van. Persze rájöttem, hogy lehetséges. Ed utoljára
azt mondta, hogy igen csúszós a feljáró, és tudjuk, hogy a
baleset alig egy perc múlva következett be. Miután
Catherine-nel beszéltem, megpróbáltam felhívni Phillipet.
A telefonja foglaltat jelzett, s mivel alig tízpercnyire lakik
az irodától, kocsiba ültem és odamentem. Arra gondoltam,
hátha oda kell mennünk a hídhoz, és megnézni, hogy
szedik-e már ki az áldozatokat a vízből. Amikor odaértem,
Phillip a garázsban volt, épp beült a kocsijába. Ott volt a
dzsipje is. Emlékszem, mondta, hogy szervizbe hozta fel
vidékről. Tudtam, hogy van egy dzsipje, amit a farmján
szokott használni. Felmegy oda a szedánnal, azután átül.
Akkor nem törődtem ezzel. De a múlt hét során arra a
következtetésre jutottam, hogy ha Ed megúszta azt a
katasztrófát, és bement az irodába és talált valamit, amitől
meg se állt Carter otthonáig, bármi történt is vele, annak
ott kellett történnie. Carter elvihette Edet a saját kocsiján,
és elrejthette valahol. Ed mindig emlegette, hogy Phillip
rengeteg vidéki ingatlannal rendelkezik.
Orsini végignézett vallatóinak kifürkészhetetlen arcán.
Megtettem, amit tennem kellett, gondolta. Ha nem hisznek
nekem, legalább megpróbáltam.
– Elképzelhető, hogy segített rajtunk – mondta Dwyer
diplomatikusan. – Köszönjük, Mr. Orsini. Még hall rólunk.
Amikor Orsini távozott, a főügyészhelyettes közölte
Weiss és Marron nyomozókkal: – Egybevág. És
megmagyarázza a törvényszéki laboratórium leleteit. – Épp
azelőtt kapták a hírt, hogy Edwin Collins kocsijának
csomagtartójában vérnyomokat találtak.
 59

Majdnem négyre járt, amikor Mac végzett a bevásárlással,

és hazaindult. A hentes, a pék, a gyertyaöntő, gondolta.
Járt a borbélynál, beugrott a tisztítóba és bevásárolt a
szupermarketben. Könnyen lehet; hogy Mrs. Dileo nem fog
visszatérni a papájától hétfőre, hogy elvégezze a heti
bevásárlást,
Mac elégedett volt. Kyle örült, hogy átmehet látogatóba
Meghez. Kyle részéről biztosan nem lesz probléma, ha
Macnek sikerül felélesztenie Meg iránta érzett korábbi
érzéseit. Meggie, semmi esélyed, fogadkozott magában.
Még egyszer nem hagylak futni.
Hideg, borús nap volt, de Macet, miközben befordult a
Bayberry Roadra, nem foglalkoztatta az időjárás. Arra
gondolt, miként gyúlt ki a remény Meg arcán, amikor a
Petrovic és dr. Williams közötti kapcsolatot tárgyalták,
meg annak a lehetőségét, hogy Victor Orsini hamisította
Edwin nevét Petrovic ajánlólevele alá. Meg ekkor jött rá,
hogy elképzelhető, hogy az apját ártatlannak fogják
nyilvánítani a Petrovic-ügyben és a Manning-klinika
botrányában.
Azon a tényen persze semmi sem változtat, hogy Ed
ennyi évig kettős életet élt, gondolta Mac. De ha a nevét
sikerül tisztázni a gyilkosság és hamisítás vádja alól, attól
sokkal, de sokkal könnyebb lesz Catherine és Meg
helyzete.
Az első jelzést, hogy valami nincs rendjén, Mac akkor
látta, amikor a fogadó felé közeledett. Rendőrautók álltak
a kocsifelhajtón, és a parkolót lezárták. Épp leszállt egy
rendőrségi helikopter. Már a földön volt egy másik, a New
Haven-i tévéállomás emblémájával,
Mac felhajtott kocsijával a gyepre, és futva indult a
fogadó felé.
A fogadó ajtaját feltépték, és Kyle kirobogott. – Papa,
nem is a főnöke küldte Meget tudósítani – zokogta. – Az az
ember ólálkodott Meg után, aki nem ütötte el Jake-et. És
most is a nyomában van a kocsijával.
Meg! A másodperc egy törtrészéig Mac agya elsötétült.
A hullaházban látta magát, amint a halott Annie Collinst,
Meg féltestvérét nézi.
Kyle megragadta az apja karját. – Itt vannak a zsaruk.
Helikopterekkel keresik Meg kocsiját meg az ürge zöld
Chevyjét. Mrs. Collins sír – csuklott el Kyle hangja. – Papa,
ne hagyd, hogy Megnek baja essen!

Bernie, miközben a Cadillacet követő Meghan nyomában

haladt, érezte, hogy egyre mérgesebb. Ő egyedül akart
lenni a lánnyal, úgy, hogy ne legyen senki a közelében. És
akkor Meg csatlakozott ehhez a másik kocsihoz. És ha,
tegyük fel, az az alak, akivel Meg van, megpróbál
belekötni? Bernie megpaskolta a zsebét. Igen, ott van.
Sosem emlékezett, hogy magához vette-e. Nem lett volna
szabad magánál hordania, és meg is próbálta otthon
hagyni, a pincében. De ha megismerkedett valakivel, aki
megtetszett neki és attól fogva csak rá gondolt, elfogta az
idegesség, és valahogy másképpen alakult minden.
Bernie az örökzöldek mögött hagyta a kocsiját, fogta a
kameráját, és óvatosan megindult a romos épületek felé.
Most, hogy ott volt a közelében, látta, hogy a tanyaház
kisebb, mint amekkorának messziről látszott. Amit ő
messziről fedett verandának vélt, az valójában egy
raktárnak használt pajta volt. Mellette a fészer. A ház és a
pajta között alig volt annyi hely, hogy oldalvást
benyomakodjon.
Az átjáró sötét volt és dohos, de tudta, hogy
rejtekhelynek kitűnő. Onnan hátulról hallotta minden
szavukat. Tudta, hogy akárcsak az ablak a fogadóban, ez
is megfelelő hely arra, hogy mindent lásson, miközben őt
nem látja senki.
Ahogy a szűk átjáró végére ért, épp csak annyira dugta
ki az orrát, hogy lássa, mi folyik.
Meghan egy férfival volt, akit Bernie soha azelőtt nem
látott, és egy régi kút közelében álltak, vagy hat méterre.
Egymással szemben álltak, beszélgettek. A szedán
közöttük és a között a hely között parkolt, ahol Bernie állt,
így a kocsi fedezékében lekuporodva előremászhatott.
Aztán megállt, fölemelte a kameráját, és filmezni kezdte
őket.

60

– Phillip, mielőtt a papa ideér, el akarom mondani, hogy

azt hiszem, rájöttem, mi volt a dolga Helene Petrovicnak a
Manningben.
– Micsoda, Meg?
A lány nem figyelt fel Phillip furán szenvtelen hangjára.
– Amikor tegnap Helene Petrovic házában jártam, gyerekek
fényképét láttam a dolgozószobája falán. A képek
némelyikét dr. Williams falán is láttam a philadelphiai
Franklin Központban. Phillip, azok a gyerekek egyáltalán
nem a Manning-klinika közreműködésével születtek, és
egészen biztosan tudom, mi köze hozzájuk Helene-nek.
Petrovic nem gondatlanságból vesztette el a Manningben
tárolt embriókat. Biztos vagyok benne, hogy ellopta őket,
és dr. Williamsnek adta, hogy alkalmazza őket a Franklin-
beli donorprogramjában.
Miért néz Phillip ilyen különösen? – tűnődött el Meg
hirtelen. Nem hisz neki? – Csak gondolj bele, Phillip –
hajtogatta tovább. – Helene hat hónapig dr. Williamsszel
dolgozott a Manningben. Előtte három évig, amíg titkárnő
volt a Dowlingban, állandóan ott lógott a laboratóriumban.
És most már tudjuk, hogy akkoriban is kapcsolatban állt
Williamsszel.
Phillip mintha megkönnyebbült volna. – Meg, minden
stimmel. És arra gondolsz, hogy Victor, nem pedig az apád
küldte Petrovic ajánlólevelét a Manningbe?
– Meg vagyok róla győződve. A papa ugyanis
Scottsdale-ben volt. Annie-t baleset érte, és majdnem
meghalt. Be tudjuk bizonyítani, hogy a papa nem volt az
irodában, amikor az a levél elment.
– Nem kétséges, hogy be tudod bizonyítani.

Phillip Carter hívása szombat délután negyed négy tájban

futott be dr. Henry Williamshez. Carter kierőszakolta, hogy
Williamset hívják ki a helyiségből, ahol egy beteget
vizsgált. A beszélgetés rövid volt és vérfagyasztó.
– Meghan Collins rájött, hogy összeköttetésben álltál
Petroviccsal – mondta neki Carter bár azt hiszi, hogy
Orsini küldte el az ajánlólevelet. És tudom, hogy Orsini
sántikál valamiben, könnyen megeshet, hogy gyanítja is,
mi történt. Azért még megúszhatjuk, de bármi áron is,
tartsd a szádat. Semmilyen kérdésre ne válaszolj.
 Henry Williamsnek valahogy sikerült végigcsinálnia a
rendelését. Az utolsó beteggel fél ötkor végzett. Szombaton
ebben az időben zárt a Franklin Mesterséges
Megtermékenyítő Központ.
A titkárnője bedugta a fejét. – Dr. Williams, van még
valami tennivaló?
Értem senki nem tehet semmit, gondolta a férfi.
Mosolyt préselt ki magából. – Nincs semmi, Eva,
köszönöm.
– Doktor úr, jól van? Nagyon rosszul néz ki.
– Semmi baj. Csak kicsit elfáradtam.
Háromnegyed ötkor mindenki távozott, Williams
magára maradt. Az elhunyt felesége fényképe után nyúlt,
hátradőlt a székén, és elmélyülten tanulmányozta. – Marie
– mondta elérzékenyülten –, nem tudtam, mibe mászom
bele. Őszintén azt hittem, hogy a jó ügy érdekében teszem,
amit teszek. És Helene is azt hitte.
Visszahelyezte a fényképet, állát a kezére támasztotta,
és maga elé bámult. Észre se vette, hogy odakinn egyre
mélyülnek az árnyékok.
Carter megőrült. Meg kell fékezni.
Williams a fiára és a lányára gondolt. Az ifjabb Henry
szülész Seattle-ben. Barbara endokrinológus San
Franciscóban. Mennyit árthat nekik ez a botrány, kivált,
ha vele jár egy hosszú tárgyalássorozat?
Az igazság kitudódik. Elkerülhetetlen. Ebben egészen
biztos volt.
Meghan Collinsra gondolt, a kérdésekre, amelyeket a
lány feltett neki. Vajon gyanította-e, hogy hazudik?
És az apja. Épp elég borzasztó a tudat, hogy Carter,
nem mintha bevallotta volna, de megölte Helene-t, hogy
elhallgattassa. Lehetséges, hogy Edwin eltűnéséhez is köze
volna? És szabad Edwin Collins nyakába varrni mindazt,
ami mások lelkét nyomja?
Szabad Helene-t felelőssé tenni olyan hibákért,
amelyeket nem követett el?
Dr. Henry Williams jegyzettömböt vett elő az
íróasztalabol, és írni kezdett. Meg kell magyaráznia,
világossá kell tennie, jóvá kell tennie a kárt, amit okozott.
Amikor befejezte, a teleírt papírlapokat borítékba tette.
Meghan Collins megérdemli, hogy ő adja át ezt a hivatalos
szerveknek. Neki és az ő családjának okozta a legnagyobb
kárt.
Meghan otthagyta a névjegyét. Williams megtalálta,
megcímezte a borítékot a 3-as Csatorna címére, és
gondosan fölbélyegezte.
Egy hosszú percig tanulmányozta azoknak a
gyerekeknek az arcát, akik annak köszönhetik az életüket,
hogy anyjuk fölkereste az ő klinikáját. A boldog
gyerekarcok láttán kissé fölengedett a szívét átjáró
sivárság.
Dr. Henry Williams eloltotta a villanyt, majd távozott a
rendelőjéből.
Kivitte a borítékot a kocsihoz, megállt a közeli
postaláda előtt, és bedobta a levelet. Meghan Collins
kedden megkapja.
De neki az már nem számít.

Egyre alább szállt a nap. A szél lelapította a fű megsárgult

leveleit. Meghan reszketett. Az átmeneti kabátját kapta
magára, amikor elrohant hazulról, el is felejtette, hogy a
scottsdale-i úthoz kivette belőle a bélést.
Phillip Carter farmert viselt és bélelt dzsekit. Kezét a bő
zsebébe süllyesztette. Nekidőlt a nyitott kőkútnak.
 – Szerinted Victor ölte meg Helene Petrovicot, mert az
ott akarta hagyni az állását? – kérdezte a férfi.
– Victor vagy dr. Williams. Elképzelhető, hogy Williams
pánikba esett, mert Petrovic túl sokat tudott. Az a nő
mindkettőjüket sok évre börtönbe juttathatta volna, ha
kinyitja a száját. A parókián mondta a pap, hogy úgy
érezte, valami nagyon nyomja Petrovic lelkét, de képtelen
szavakba önteni.
Meghan reszketni kezdett. Vajon csak az idegek játéka
vagy a hideg az oka? – Phillip, beülök a kocsiba, amíg a
papa ideér. Milyen messze van?
– Nincs messze, Meg. Mi több, elképesztően közel van.
– Phillip kihúzta a kezét a zsebéből. A jobb kezében
pisztolyt tartott. A kút felé bökött. – A médiumodnak igaza
volt, Meg. Apád valóban víz alatt van. Régóta.

Ne hagyd, hogy Meggel történjen valami! – suttogta Mac

maga elé könyörögve, miközben Kyle-lal beléptek a
fogadóba. Odabenn a recepciós pultnál rendőrök és
riporterek nyüzsögtek. Az alkalmazottak és a vendégek az
ajtóban álldogáltak. A szomszédos társalgóban Catherine-t
mintha odaszögezték volna a kis kanapéhoz, mellette
Virginia. Catherine arca hamuszürke.
Amikor Mac odament hozzá, karját nyújtotta, és
megragadta a férfi kezét. – Mac, Victor Orsini vallott a
rendőrségen. Phillip áll az egész mögött. El tudod hinni?
Olyan tökéletesen megbíztam benne. Arra gyanakszunk, ő
telefonált Megnek, mintha Edwin volna. És van egy ember,
aki Meg nyomában van, egy veszedelmes férfi, aki
kényszeresen üldözi a gyanútlan nőket. Valószínűleg ő az,
aki mindenszentekkor agyonijesztette Kyle-t. A New York-i
rendőrség értesítette róla John Dwyert. És Meghan eltűnt,
és fogalmunk sincs, miért, vagy hogy hová ment. Annyira
rettegek, azt se tudom, mitévő legyek. Nem veszíthetem el
azt a lányt, Mac. Azt nem élném túl.
Arlene Weiss rontott be a társalgóba. Mac megismerte.
– Mrs. Collins, egy forgalom-ellenőrző helikopterről
jelentették, hogy valószínűleg nyomára bukkantak a zöld
kocsinak egy elhagyatott tanyán West Redding közelében.
Megmondtuk, hogy tartsák magukat távol a környéktől.
Tíz percen belül ott leszünk.
Abban a reményben, hogy megnyugtatja, Mac
megölelte Catherine-t. – Megtalálom Meget – ígérte. – És
nem lesz semmi baja.
Azzal kirohant. A riporter és az operatőr épp a
helikopterükhöz futottak. Mac a nyomukban, be is
préselte magát a helikopterbe. – Hé, ide nem lehet csak
úgy beszállni! – ordította túl a riporter a gép robaját.
– Dehogyisnem – felelte Mac. – Orvos vagyok. Szükség
lehet rám.
– Csukd be az ajtót! – ordította a riporter a pilótának. –
Nyomás!

Meghan zavartan bámult. – Phillip, én… nem értem –

dadogta. – Apám teste abban a kútban van? – Meg
előrelépett, kezét a kút durva kávájára tette. Ujjait a
peremére kulcsolta, érezte a kő nyirkosságát. Már nem
volt tudatában a rászegeződő pisztolynak, a férfi háta
mögött a kopár mezőnek vagy a csípős, hideg szél
süvítésének.
Lebámult a tátongó mélységbe, s elképzelte, hogy az
alján ott van az apja teteme. – Nem fogod meglátni, Meg.
Nem sok víz van odalenn, már évek óta alig van benne, de
őt éppen elfedi. Már nem élt, amikor belöktem, ha ugyan
ez szolgál némi vigasszal. A hídon bekövetkezett tragédia
éjszakáján lőttem agyon.
Meg feléje penderült. – Hogy tehettél ilyet? A barátod
volt, a cégtársad. Hogy tehetted meg Helene-nel és Annie-
val?
– Nagyobb dicsőséget tulajdonítasz nekem, mint
amekkorát megérdemlek. Annie halálához semmi közöm.
Engem akartál megölni. Te küldted a faxot, hogy Annie
halála tévedés volt. – Meg rémülten körülnézett. Van-e
valami lehetőség, hogy a kocsihoz jusson? Nem, a férfi
lepuffantja, mielőtt egyet lép.
– Meghan, a faxot te mondtad el nekem. Úgy jött, mint
egy nem várt ajándék. Szükségem volt rá, hogy a világ azt
higgye, hogy Ed még él, és te tálcán szállítottad az ötletet.
– Mit csináltál az apámmal?
– Ed felhívott az irodából a baleset éjszakáján. Sokkos
állapotban volt. Arról beszélt, hogy kis híján belekerült a
hídon bekövetkezett robbanásba. Elmondta, hogy rájött,
Victor összejátszik más cégekkel. Hogy a Manning szerint
mi helyeztünk el náluk valami Petrovic nevű embriológust,
akinek Ed soha a nevét se hallotta. Egyenesen az irodába
ment, rávetette magát a Manning dossziéjára, és nyomát
se találta a nő kartonjainak. És Orsinira gyanakodott.
Meghan, próbálj megérteni. Vége lett volna az egésznek.
Megmondtam neki, hogy jöjjön el hozzám, hogy majd
végiggondolunk mindent, és reggel együtt tetemre hívjuk
Orsinit. Mire odaért, már engem vádolt. Összeállt neki a
kép. Apád nagyon okos ember volt. Nem volt választásom.
Tudtam, hogy meg kell tennem.
Úgy fázom, gondolta Meghan, úgy fázom.
– Egy ideig a legnagyobb rendben volt minden –
folytatta Phillip. – Akkor Petrovic kilépett, elmondta a
Manningben, hogy elkövetett valami hibát, amiből még
nagy baj lesz. Nem vállalhattam a felelősséget, hogy
beszélni kezd, gondolom, megérted. Azon a napon, amikor
eljöttél az irodámba, és megemlítetted a lányt, akit
leszúrtak és aki annyira hasonlított rád, akkor mesélted el
a faxot is. Tudtam, hogy apádnak van valami kapcsolata
nyugaton. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy ott is lehetett
egy lánya. Szinte kínálkozott az alkalom, hogy
feltámasszuk.
– Lehet, hogy a faxot nem te küldted, de tőled jött a
telefon, amitől a mama kórházban kötött ki. Te rendelted a
rózsákat, aztán ültél mellette, amikor kiszállították. Hogy
tehettél vele ilyet?
Csak tegnap volt, amikor Radzin atya azt mondta, hogy
az okát kell keresni mindennek, gondolta Meghan.
– Meghan, a válás nekem nagyon sokba került.
Rengeteg pénzt öltem bele az ingatlanaimba, és nem
akarok tőlük megválni. Nyomorúságos gyerekkorom volt.
Tízen voltunk testvérek, és egy háromszobás házban
nevelkedtünk. Williamsszel megtaláltuk a módját, hogyan
csináljunk jó pénzt, miközben senkinek nem okozunk
kárt. És Petrovic is rendesen bedolgozott.
– Úgy, hogy embriókat lopott a Franklin Központ
donorprogramjához?
– Te nem vagy olyan okos, mint hittem, Meghan. A
dolog ennél sokkal bonyolultabb. A donorembriózás piti
dolog.
Fölemelte a pisztolyt. Meg látta, hogy a szívére céloz.
Látta, hogy a férfi ujja megfeszül a ravaszon, hallotta, hogy
így szól: – Múlt hétig itt a fészerben tartottam Edwin
kocsiját. Most majd a tiédet állítom be a helyére. Te pedig
csatlakozol hozzá.
 Meghan reflexszerűen elvetette magát. Phillip első
golyója elsüvített a feje fölött. A második a vállát érte.
Mielőtt újból célozhatott volna, egy sötét alak rontott
elő a semmiből. A zömök férfi mereven előrenyújtotta a
karját. A kést markoló ujjai szinte összeolvadtak a
reszkető pengével, a bosszúálló fegyver Phillipre talált és a
torkába mélyedt.
Meghan érezte, hogy pokoli fájdalom hasít a vállába.
Aztán elborította a sötétség.

61

Amikor Meghan visszanyerte az eszméletét, a földön

feküdt, a feje valakinek az ölében. Erőnek erejével
kinyitotta a szemét, és az üdvözülten mosolygó Bernie
Heffernant látta maga előtt, arcán, száján és nyakán
érezte nedves csókjait.
Valahonnan a távolból zúgást hallott. Repülő?
Helikopter. Aztán elhalkult, eltűnt.
– Boldog vagyok, hogy megmentettelek, Meghan.
Szabad kést használni, ha az ember megmenti valakinek
az életét, ugye? – kérdezte Bernie. – Én soha, senkit nem
akarok bántani. Akkor este Annie-t se akartam bántani.
Tévedés volt. Annie tévedés volt – ismételte meg szelíden,
mint egy gyerek.

Mac hallgatta a rendőrségi helikopter és a helyszín felé

száguldó rohamkocsik között folyó beszélgetést. A
hadműveletet hangolták össze.
 Meg két gyilkossal van – jött rá a férfi hirtelen –, a
lökött alakkal, aki az erdőben leselkedett vasárnap, és
Phillip Carterrel.
Phillip Carterrel, aki elárulta és meggyilkolta a
cégtársát, aztán Catherine és Meghan védőszentjének
szerepében tetszelgett, s közben első kézből értesült Meg
nyomozásának minden lépéséről.
Meghan. Meghan.
Kiértek a vidéki övezetbe. A helikopterek leszálláshoz
készülődtek. Mac hiába pásztázta tekintetével odalenn a
terepet. Tizenöt percen belül teljesen besötétedik. Hogy
találják meg azt a kocsit, ha sötét van?
– West Redding peremén vagyunk – jelentette a pilóta,
és előrebökött. – Alig néhány percre onnan, ahol a zöld
Chevyt megpillantották.

Ez őrült, gondolta Meg. Ez Bernie, a kedélyes őr a

parkolóból, aki gyakran mesélt a mamájáról. Hogyan
kerülhetett ide? Miért követte? És azt mondja, ő ölte meg
Annie-t. Édes istenem, ő ölte meg Annie-t!
Meghan megpróbált felülni.
– Nem akarod, hogy tartsalak, Meg? Téged soha nem
tudnálak bántani.
– Persze, miért is bántanál. – Tudta, hogy meg kell
nyugtatnia, kordában kell tartania. – Csak a föld nagyon
hideg.
– Jaj, bocsánat. Gondolhattam volna. Majd segítek. –
Átkarolta a lányt, magához ölelte, miközben igyekeztek
talpra vergődni.
Ahogy a férfi megszorította, a vállában egyre fokozódott
a golyó okozta fájdalom. Nem szabad magára haragítania.
– Bernie, ha lehetséges… – Érezte, hogy ismét elájul. –
Bernie – könyörgött –, a vállam… nagyon fáj.
Látta, hogy a kés, amivel Phillipet megölte, a földön
hever. Ezzel ölte meg vajon Annie-t is?
Phillip még mindig szorongatta a pisztolyát.
– Jaj, elnézést. Ha akarod, viszlek ölben. – Az ajka a
lány haján. – De állj csak meg egy percre. Hadd
fényképezzelek le. Látod a kamerámat?
A kamerája. Persze. Biztosan ő filmezett az erdőben, ő
volt, aki majdnem megfojtotta Kyle-t. Meg a kútnak dőlt,
miközben Bernie lefilmezte, majd nézte, ahogy körbejárja
Phillip testét, és őt is lefilmezi.
Aztán letette a kamerát, és odament hozzá. – Meghan,
hős vagyok – kérkedett. A szeme csillogó kék gomb.
– Az vagy, bizony.
– Megmentettem az életedet.
– Valóban.
– De nincs fegyverviselési engedélyem. A kés fegyver.
Megint visszadugnak a börtönkórházba. Gyűlölöm, amikor
bezárnak.
– Majd én beszélek velük.
– Nem, Meghan. Annie-t is ezért kellett megölnöm.
Sikoltozni kezdett. Nem tettem mást akkor éjszaka, mint
hogy odamentem a háta mögé, és azt mondtam: „Ez egy
veszélyes környék. Majd én vigyázok magára.”
– Ezt mondtad?
– Azt hittem, te vagy az, Meghan. Ugye, te örültél volna,
ha vigyázok rád?
– Igen, persze hogy örültem volna.
– Nem volt időm magyarázkodni. Jött egy járőrkocsi.
Nem akartam én őt bántani. Akkor este nem is tudtam,
hogy kés van nálam. Néha nem is emlékszem, hogy
magamhoz vettem-e.
– Örülök, hogy most magadhoz vetted. – A kocsi,
gondolta Meghan. Benne van a kulcs. Ez az egyetlen
lehetőség. – De Bernie, szerintem nem szabad itt hagynod
a kést, hogy a rendőrség megtalálja – mutatott a késre.
A férfi a válla fölött visszanézett. – Ó, köszönöm,
Meghan.
– És ne feledd a kamerádat.
Ha nem elég gyors, a férfi rájön, hogy szökni akar. És a
kés a kezében. De amikor Bernie megfordult és indult,
hogy megtegye azt a pár lépést Phillip teteme felé, Meghan
megpenderült, és legyöngült állapotában botladozva, sietve
feltépte a kocsiajtót és beugrott a kormány mögé.
– Meghan, mit csinálsz? – sikoltott Bernie.
Keze megragadta a kocsiajtó kilincsét, miközben Meg
belülről lenyomta a zárat. Bernie belekapaszkodott a
kilincsbe, ezalatt Meghan sebességbe kapcsolt és tövig
nyomta a gázpedált.
A kocsi előrelendült. Bernie vagy három méteren
keresztül szorította tovább a kilincsét, ordított, aztán
elengedte és elzuhant. Meghan az épületek között
száguldozott. Bernie a ház és a pajta közötti átjáróból
lódult elő, amikor Meghan a mezőn keresztül
rákanyarodott a földútra.
Még nem ért a fák közé, amikor a visszapillantó
tükörben meglátta, hogy a férfi kocsija nekilódul és
üldözőbe veszi.

Az egyik erdős részen hajtottak keresztül. Előttük a

rendőrségi helikopter. A fotóriporter és az operatőr a
szemét meregette.
 – Odanézz! – kiáltott fel a pilóta. – Ott a tanyaház.
Macnek fogalma sem volt, mi késztette arra, hogy
visszanézzen. – Forduljon meg! – ordított, – Forduljon meg!
Meg fehér Mustangja kilőtt az erdőből, a zöld autó alig
valamivel mögötte, újra meg újra belehajtott. Miközben
Mac figyelte, a Chevy beérte a Mustangot, súrolta,
megpróbálta leszorítani az útról.
– Szálljon le! – ordította Mac a pilótának. – Meghan van
a fehér kocsiban. Nem látja, hogy meg akarják ölni?!

Meghan kocsija gyorsabb volt, de Bernie jobban vezetett.

Sikerült egy kis egérutat nyernie, de most már nem volt
menekvés.
Bernie újra meg újra nekiment a bal ajtónak. Meghan
teste előre-hátra zuhant, ahogy a légzsák a kormányból
felfúvódott. Egy másodpercig nem is látott, de a lábát le
nem vette a gázpedálról, s a kocsi vad cikcakkban
száguldott keresztül a mezőn, miközben Bernie újra és
újra belerohant.
Az ajtó Meghan vállába nyomódott, amint a Mustang
az oldalára billent. A rákövetkező pillanatban lángok
csaptak ki a motorháztetőből.

Bernie látni akarta, hogyan ég Meghan kocsija, de a

rendőrség közeledett. Egyre közelebbről hallotta a
szirénákat. Feje fölött helikopter búgott. El kell tűnnie.
Egy szép napon még kárt teszel valakiben, Bernie… Ez
aggaszt bennünket. Ezt mondta neki a pszichiáter. De ha
sikerül hazajutnia, a mamának gondja lesz mindenre.
Majd szerez magának állást egy másik parkolóban, és
odahaza lesz a mamával minden este. És mostantól fogva
csak nőknek fog telefonálgatni. Arra senki nem fog
rájönni.
Meghan arca eltűnt a gondolataiból. Majd elfelejti,
ahogy elfelejtette a többit is, akik megtetszettek neki.
Azelőtt soha nem bántottam senkit igazán, és Annie-t sem
akartam bántani, ismételgette magában, miközben csak
tépett az egyre növekvő sötétségben. Talán majd hisznek
nekem, ha elkapnak.
Átvágott a második erdős szakaszon, és elérte a
kereszteződést, ahol rákanyarodtak a földútra. Fényszóró
vágott a szemébe. – Rendőrség, Bernie – mondta a
hangosanbeszélő. – Tudod, mi a dolgod. Szállj ki a
kocsiból, és tartsd fel a kezedet.
Bernie sírni kezdett. – Mama, mama – zokogta,
miközben kiszállt a kocsiból és fölemelte a kezét.

A kocsi az oldalán feküdt;. Az ajtó a vállába nyomódott.

Meghan a gombot kereste, hogy kioldja a biztonsági övét,
de nem találta. Nem tudott tájékozódni.
Füstszagot érzett. Dőlt be a szellőzőnyíláson.
Teremtőm, gondolta Meghan. Csapdába kerültem. A kocsi
rajta feküdt a másik ajtón.
Hullámokban dőlt befelé a hőség. Füst ülte meg a
tüdejét. Sikoltani próbált, de nem jött hang a torkán.

Mac vezette a tébolyult hajszát Meg kocsijához a

helikopterről. Egyre magasabbra csaptak a lángok, ahogy
odaértek. Mac látta, hogy Meg odabenn szabadulni próbál,
a testét megvilágító lángok már a kocsitetőt nyaldosták. –
A másik ajtón kell kihúznunk! – ordította Mac.
 Mac, a pilóta, a riporter és az operatőr egy emberként
esett neki a Mustang átforrósodott tetejének. Tolták,
hintáztatták, tolták, hintáztatták.
– Most! – kiáltott Mac. Hörögve, teljes súlyukkal
belefeküdtek, és nem eresztették, pedig a tenyerük
azonnal összeégett.
Aztán a kocsi megmozdult, lassan, vonakodva, végül
megadta magát, és ismét a kerekére zöttyent.
Egyre elviselhetetlenebb volt a hőség. Mint az álomban,
Meghan előtt felrémlett Mac arca, és valahogy sikerült
odanyúlnia és kiengedni az ajtózárat, mielőtt elvesztette az
eszméletét.

62

A helikopter a Danbury Orvosi Központban szállt le. A

fájdalomtól kábult Meghan még érezte, hogy kiszedik Mac
karjából és hordágyra teszik.
Ujabb hordágy. Annie-t az elsősegély-helyiségbe
gurítják. Nem, gondolta, nem. – Mac.
– Itt vagyok, Meggie.
Vakító fények. Műtő. Maszk az arcán. A maszkot
leemelik Annie arcáról a Roosevelt Kórházban. Egy kéz a
kezén. – Itt vagyok, Meggie.

Az őrzőben tért magához, érezte a vastag kötést a vállán,

és egy nővér nézett le rá. – Minden rendben.
Később begurították egy szobába. Az anyja. Mac. Kyle.
Várták.
 Az anyja szeme, csodásan nyugodt, amikor egymásra
néztek. Mintha a gondolataiban olvasna. – Meg,
megtalálták a papa testét.
Mac karja az anyja körül. A két keze kötésben. Mac, az
erő bástyája. Mac, a szerelme.
Kyle az övéhez nyomja könnyáztatta arcát. – Nem
bánom, ha mások előtt adsz puszit, Meg.

Vasárnap este megtalálták dr. Henry Williams holttestét a

kocsijában, a pennsylvaniai Pittsburgh peremvárosában,
azon a csendes környéken, ahol a feleségével együtt
felnőttek és kamaszkorukban megismerkedtek. A férfi
halálos adag altatót vett be. A fiához és lányához intézett
búcsúlevélben a szeretetéről biztosította őket,
mentegetőzött és a bocsánatukért esedezett.

Hétfőn reggel Meghan elhagyhatta a kórházat. A karját

felkötötték, a vállában tompa, állandó fájdalom. Egyébként
rohamosan javult.
Amikor hazaért, fölment a szobájába, hogy átöltözzön
és kényelmes köntösbe bújjon. Amikor vetkőzni kezdett,
megtorpant, majd az ablakhoz ment, és határozott
mozdulattal leeresztette a reluxát. Remélem, előbb-utóbb
túlteszem magam rajta, gondolta. Tudta, hogy sok időbe
fog telni, amíg sikerül szabadulnia Bernie képétől, amint
föléje tornyosul.
Catherine befejezte a beszélgetést. – Épp most
mondtam vissza a fogadó eladását – közölte. – Kiadták a
halotti bizonyítványt, vagyis minden, ami a papával közös
tulajdon volt, felszabadult. A biztosítási kárbecslők
elindítják a papa szeméilyi biztosításainak a kifizetését,
valamint az üzleti biztosítását is. Rengeteg pénz, Meg. Ne
feledd, hogy a személyi biztosítás értéke balesetnél
megkétszereződik.
Meg megcsókolta az anyját. – Úgy örülök a fogadó
miatt. A Drumdoe nélkül nem is tudom, mi lenne veled. –
Kávé és narancslé mellett átfutotta a reggeli lapokat. A
kórházban látta a kora reggeli híreket, benne a jelentést
Williams öngyilkosságáról. – Átnézik a Franklin Központ
kartonjait, hátha ki tudják deríteni, hogy kik kapták
azokat az embriókat, amelyeket Petrovic lopott a
Manningből.
– Meg, milyen rémes érzés lehet azoknak, akik
befagyasztott embriókat tartottak a Manningben, hogy
most törhetik a fejüket, vajon kiféle idegen adott életet a
biológiai gyereküknek – mondta Catherine Collins. – Van
annyi pénz a világon, amiért valaki ilyesmire képes?
– Úgy látszik, van. Phillip Carter azt mondta nekem,
hogy pénzre volt szüksége. De mama, amikor
megkérdeztem tőle, hogy ezt csinálta-e Petrovic, embriókat
lopott-e a donorprogramhoz, ő azt felelte, hogy nem is
vagyok olyan okos, mint gondolta. Volt más is. Csak
abban reménykedem, hogy a központ kartonjaiból majd
kiderül, hogy mi.
Meghan belekortyolt a kávéba. – Vajon mit értett ezen?
És mi történt Stephanie Petroviccsal? Phillip megölte
szegény lányt? Mama, az a lány nagyjából mostanra várta
a gyerekét.

Aznap este, amikor Mac átment, Meghan közölte: – A

papát holnapután temetik. Frances Groliert értesíteni
kellene a tényről és a papa halálának körülményeiről, de
én nem merem felhívni.
Mac ölelő karja. Mennyi évig kellett várnia rá.
 – Nem akarod rám bízni a dolgot, Meggie? – kérdezte
Mac.
Aztán beszélgettek. – Mac, még mindig nem tudunk
mindent. Dr. Williams volt az utolsó reménysugár, hogy
megtudjuk, mire célzott Phillip.

Kedd reggel kilenckor Tom Weicker telefonált. Ezúttal nem

tette fel az előző napi csipkelődő-mégis-komoly kérdést:
Kész arra, hogy munkába álljon, Meg?
Azt sem kérdezte meg, hogy hogy van. Még mielőtt
kiejtette a száján, hogy: – Meg, van egy szenzációs sztorink
–, a lány megérezte a hangszínében a változást
– Mi van, Tom?
– Van itt egy boríték magának, „Saját kezébe,
szigorúan bizalmas” megjelöléssel, és a feladója dr.
Williams.
– Dr. Williams! Nyissa ki. Olvassa fel.
– Biztos, hogy akarja?
– Tom, nyissa már ki!
Csend. Meg szinte maga előtt látta, amint a férfi
felhasítja a borítékot és kihúzza a tartalmát.
– Tom!
– Meg, ez Williams vallomása.
– Olvassa fel.
– Nem. Ott a fax, amit hazavitt magával az irodából?
– Igen.
– Adja meg a számát. Majd lefaxolom. És együtt
olvassuk.
Meghan megadta neki a számot, és lerohant a lépcsőn.
Épp időben ért a dolgozószobába, hogy meghallja a fax
visítását. Dr. Henry Williams nyilatkozatának első oldala
lassan mászni kezdett kifelé a vékony, csúszós papíron.
 Öt oldal volt. Meg végigolvasta, majd újrakezdte. Végre
működésbe lépett benne a riporter, és válogatni kezdte a
bekezdéseket és mondatokat.
Megszólalt a telefon. Meg tudta, hogy Tom Weicker az.
– Mi a véleménye, Meghan?
– Benne van minden. A felesége hosszú betegsége miatt
volt szüksége pénzre. Petrovic tehetséges ember volt, aki
orvosnak született. Nem bírta elviselni, hogy kárba
vesznek a befagyasztott embriók. Ő látta bennük a
gyereket, aki boldoggá tehetne gyerektelen családokat.
Williams olyan gyerekeket látott bennük, akiknek az
örökbefogadásáért az emberek nagy pénzeket fizetnének.
Megnyerte az ügynek Cartert, aki visszaélve az apám
aláírásával, lelkesen kiközvetítette Petrovicot a
Manningnek.
– Mindent megszerveztek – mondta Weicker –, az
eldugott házat, ahová illegálisan vitték az idegen nőket,
akik elvállalták, hogy tízezer dollárért és hamis zöld
kártyáért világra hozzák a gyerekeket. Nem nagy ár, ha
belegondol, hogy Williams és Carter legkevesebb százezer
dollárt kaptak minden gyerekért.
– Az elmúlt hat év során – folytatta Weicker – több mint
kétszáz újszülöttet helyeztek el, és újabb létesítmények
létrehozását tervezték.
– És akkor Helene kilépett ~ mondta Meghan –
bejelentette, hogy valami hibát követett el, ami
nyilvánosságra fog kerülni. Dr. Manningnek első dolga
volt, miután Petrovic felmondott, hogy felhívja dr
Williamst, és beszámoljon neki. Manning megbízott
Williamsben, és beszélnie kellett valakivel. Elrémítette a
gondolat, hogy a klinika elveszíti a jó hírnevét. Elmondta
Williamsnek, hogy Petrovic mennyire ki volt borulva, és
hogy azt hitte, elveszítette az Anderson bébi egypetéjű
ikertestvérét, amikor elcsúszott a laboratóriumban.
Williams felhívta Cartert, aki azonnal elvesztette a fejét.
Carternek kulcsa volt Helene connecticuti lakásához.
Érzelmi kapcsolat nem volt közöttük. Néha Carternek
olyan embriókat kellett szállítania, amelyeket épp hogy
megtermékenyítettek, de még nem fagyasztottak be. Ó
száguldott le velük Pennsylvaniába, hogy azon frissiben
beültessék egy vendéganyába.
– Carter elvesztette a fejét, és megölte Petrovicot –
hagyta helyben Weicker. – Meg, dr. Williams annak a
helynek a nevét is megadta magának, ahol azokat az
állapotos lányokat tartotta. Részünkről a megtiszteltetés,
hogy ezt a címet megadhatjuk a hatóságoknak, de ott
akarunk lenni, amikor odaérnek. Fel van rá készülve?
– De még mennyire. Tom, küldhetne értem egy
helikoptert? Egy nagyot, jó? Williams a vallomásában
egyvalamire nem figyelt fel. Ő volt az, akivel Stephanie
Petrovic felvette a kapcsolatot, amikor segítségre volt
szüksége. Ő ültetett be a méhébe egy embriót. És a szülés
időpontja most esedékes. Ha valamit Henry Williams
javára írhatunk, az az, hogy nem árulta el Carternek, hogy
elrejtette Stephanie Petrovicot. Ha megteszi, keresztet
vethetnénk a lányra.

Tom megígérte, hogy egy órán belül ott lesz a helikopter

Meghanért a Drumdoe előtt. Meghannek két telefont
kellett lebonyolítania. Az egyiket Macnek. – El tudsz
szabadulni, Mac? Azt akarom, hogy velem legyél. – A
második hívás egy újdonsült anyának ment. – Itt
tudnának lenni a férjével együtt egy órán belül?
 A menedék, amelyről dr. Williams a vallomásában
beszámolt, negyven mérföldnyire feküdt Philadelphiától.
Tom Weicker és a 3-as Csatorna stábja már ott várakozott,
amikor a Meghant, Macet és az Andersonékat szállító
helikopter leszállt a közeli mezőre.
Fél tucat állami kocsi parkolt a közelben.
– Kikötöttem, hogy a hatóságokkal együtt megyünk be
– mondta nekik Tom.
– Miért vagyunk itt, Meghan? – kérdezte Dina
Anderson, miközben beszálltak a 3-as Csatorna egyik
várakozó kocsijába.
– Ha biztos lennék a dologban, megmondanám –
mondta Meghan. De az ösztönei azt súgták, hogy jól sejti.
Vallomásában Williams a következőt írta: „Fogalmam sem
volt róla, amikor Helene elhozta hozzám Stephanie-t és
megkért, hogy ültessek be a méhébe egy embriót, hogy a
terhesség létrejövetele esetén Helen a sajátjaként akarja
fölnevelni a gyereket.”

A fiatal nők az öreg házban a terhesség más-más

stádiumában voltak. Meghan látta, hogy arcukra kiül a
rettegés, amikor szembesülniük kellett a hatóságokkal. –
Könyörgök, ugye, nem küldenek haza? – jajveszékelt egy
kamasz lány. – Én csak azt tettem, amire vállalkoztam. Ha
a kicsi megszületik, ugye, megkapom a pénzemet?
– Vendéganyák – súgta Meghan fülébe Mac. – Utalt rá
dr. Williams, hogy vezettek-e nyilvántartást azokról a
csecsemőkről, akikkel ezek a lányok teherben voltak?
– A vallomásából kiderül, hogy ezek az anyák mind a
Manningből kicsempészett embriókat hordják – mondta
Meghan. – Helene Petrovic rendszeresen lejárt ide, hogy
ellenőrizze, megfelelően gondoskodnak-e a lányokról. Azt
akarta, hogy minden egyes befagyasztott csecsemő
megkapja a lehetőséget, hogy világra jöjjön.
Stephanie Petrovic nem volt ott. Egy gyakorló ápolónő
zokogva közölte: – A kórházban van. Minden lányunk
odajár szülni. Most vajúdik. – Miért vagyunk itt? –
kérdezte megint Dina Anderson egy óra elteltével, amikor
Meghan visszament a kórház előcsarnokába.
Meghant a szülés előtti utolsó percekben beengedték
Stephanie-hoz.
– Néhány perc, és meglátjuk Stephanie babáját –
mondta.
– Helene-nek szülte. Megállapodtak.
Mac félrevonta Meghant. – Arra gondolsz, amire én?
Meghan nem felelt. Húsz perc múlva a szülész, aki világra
segítette Stephanie gyermekét, kilépett a felvonóból, és
odaintette őket.
– Most már feljöhetnek – mondta.
Dina Anderson megfogta a férje kezét. Túlságosan
megrendült volt ahhoz, hogy szólni tudjon, csak magában
tűnődött:
– Lehetséges volna?
Tom Weicker és az operatőr velük tartott és filmezni
kezdett, mihelyt a mosolygó nővér, kezében a bebugyolált
kicsivel megjelent az ablak mögött s feltartotta a csomagot.
– Hisz ez Ryan! – sikoltott Dina Anderson. – Ryan!

Másnap, a Szent Pál-templom zártkörű temetési

szertartásán Edwin Richard Collins földi maradványait
visszaadták a földnek, amelyből vétetett. Mac, Catherine
és Meghan mellett állt a sírnál.
 Annyi könnyet ontottam érted, papa, gondolta Meg.
Úgy érzem, mostanra egy csepp se maradt. Aztán némán,
hogy senki se hallja, azt suttogta: – Papa, szeretlek.
Catherine arra a napra gondolt, amikor csengettek, és
az ajtóban ott állt a jóképű Edwin Collins a hamari
mosolyával, amit annyira kedvelt benne, egy tucat rózsával
a kezében. Szeretnék udvarolni, Catherine.
Egy idő múlva csak arra fogok emlékezni, ami szép
volt, ígérte magának.
Mindhárman kézenfogva mentek a kocsihoz.