You are on page 1of 265

J A N E T T E O K E

Ha szólít
a szív

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014
Irta: Janette Oké
A mű eredeti címe: When Calls the Heart

Fordította: Benedek Dorottya


A szöveget gondozta: Szakái Gertrúd

Originally published in English under the title


When Calls the Heart by Bethany House,
a division of Baker Publishing Group,
Grand Rapids, Michigan, 49516, U.S.A.
All rights reserved.

Copyright © 1983 by Janette Oke

ISBN 978 963 399 107 7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben


Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor


Korrektorok: Réti Attila, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve


rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást -
nem sokszorosítható.
Legidősebb nővéremnek,
Elizabeth Margaret (Betty) Coxnak,
amiért volt türelme kivárni,
hogy egyedül „találjam mega tüt”,
és sok minden másért is.
Elöszó
zeretnék megosztani olvasóimmal pár tényt az északnyugati lo-
vasrendőrségről. Ezt az alakulatot 1873-ban hozták létre válasz-
ként a tiltott szeszkereskedelemre és egyéb törvényszegésekre nyu-

S
gaton. A mountie-k állítólag azért viseltek piros kabátot, hogy köny-
nyen meg lehessen őket különböztetni az amerikai lovasságtól. A lo-
vasrendőrség feladata az indiánokkal való békekötés volt, nem pedig
a kiirtásuk, mivel több indián törzs, akikkel dolguk akadt, addigra
már összetűzésbe keveredett a határ déli részén áttörő csapatokkal.
Akár ezért, akár más okból kifolyólag, a vörös zubbony nemsokára
megkülönböztető jeggyé vált.
Ahogy az egyenruha, úgy a név is fokozatosan alakult ki. A Királyi
Északnyugati Lovasrendőrség címet VII. Edward király adományozta
1904-ben, elismeréseként az alakulat Kanadáért tett erőfeszítéseiért.
1920-ban a név Királyi Kanadai Lovasrendőrségre változott. Végül a
piros kabát a hivatalos ünnepségek egyenruhája lett és a mindennapos
használatra egy praktikusabb, barna zubbonyt választottak, mivel,
ahogy Steele rendőrkapitány fogalmazott, „még egy rendes, takaros
férfi számára is szinte lehetetlen feladat három hónapnál tovább tisztán
tartani a vörös zubbonyt”. Az eredeti, ellenző
nélküli kalap szintén sok változáson ment át, mielőtt a különböző formák
és stílusok után 1901-ben elfogadták a Stetson-kalapot.
A mountie-knak először az 1895-ös yukoni aranyláz miatt kellett a
messzi északra menniük. 1898-ra tizenkét tiszt és kettőszázötvennégy
őrmester, illetve közrendőr szolgált Yukonban. Addigra a Lo-
vasrendőrség már egy újfajta közlekedési eszközt használt - a kutya-
szánt. A huskyk segítségével több száz négyzetmérföldnyi hófödte
területen tudtak járőrözni. Prémvadászok, kereskedők útvonalait és
távoli indián falvakat vontak ellenőrzésük alá.
Bár igyekszem nem túl szentimentálisan gondolni a mountie-kra és a
kanadai nyugat fejlődésében betöltött szerepükre, számomra ők
Kanada élő szimbólumai. A Lacombe környékén élőknek üzenném,
hogy Spruceville, Blackfalds, Brookfield, Turville és Iowalta; Woo- dy
Nook, Jones Valley, Canyon és Eclipse; Eureka, Spring Valley, Arbor
Dale és Blindman; Central, West Branch, Birch Laké és Lincoln;
Milton, Mt. Grove, Sunny Crest és Morningside; Gull Lake, Lakeside és
Fairview nevei között egyetlen Pine Springset sem fognak találni.
Ugyanígy nem találhatnak egyetlen történelmi figurát sem, aki
hasonlítana Pearlie papájára Lacombe városában. A történet minden
egyes szereplője kitalált személy, és bármiféle hasonlóságuk élő vagy
holt személyekkel pusztán a véletlen műve.
Kiemelném még azt is, hogy miután Hoadley környékén nőttem fel
és Líarmonien kis, egytermes iskolájában töltöttem kisiskolás éveimet,
nagy szeretettel gondolok és sok szép emléket őrzök az albertai vidéki
közösségi életről.
EGY

Elizabeth
atalmas meglepetésként ért. Ó, nem maga a levél. Már mind-

H
annyian hozzászoktunk Jonathan bátyám leveleinek érkezé-
séhez. Bizonyos rendszerességgel kaptuk őket, és mindig kisebbfaj-
ta felbolydulást okoztak a házban. Nem, nem a levél, sokkal inkább
a tartalma volt az, ami teljesen váratlanul ért. És Mama reakciója
még annál is meghökkentőbb volt.
1910. április 12-e ugyanúgy kezdődött, mint akármelyik másik nap.
Korán keltem, kis időt csendes imádkozással töltöttem a szobámban,
felöltöztem, a családdal együtt megreggeliztem és nyolckor útnak
indultam, hogy megtegyem a tizenegy háztömbnyi távolságot az iskoláig,
ahol tanítottam. Mindig korán beértem, hogy bőven maradjon időm
elvégezni a reggeli előkészületeket, mielőtt a diákok megérkeznek.
Általában én jelentem meg elsőként a tanárok közül, de igazán élveztem
a kora reggeli csendet a máskülönben zajos épületben.
Ahogy azon a csodálatos tavaszi reggelen az utcán sétáltam, a világ
különösen gyönyörűnek és elevennek látszott. A virágillattal teli
levegő és a madarak éneke valamiért arra ösztönzött, hogy kivételes
önvizsgálatot tartsak.
És hogy vagyunk ezen a csodálatos tavaszi reggelen?, kérdeztem magamtól.
Egész jól, köszönöm, válaszoltam csendesen és szinte rögtön el is
pirultam, ahogy gyorsan körbepillantottam, hátha valaki képes olvasni a
gondolataimban. Nem vallott rám, hogy magamban beszéljek - még ha
csak gondolatban is -, főleg, amikor ezen a juharfákkal szegélyezett
úton mentem végig. De jelenleg rajtam kívül senki más nem sétált a
járdán, így folytattam a magánpárbeszédet.
Igazán? És mégis mi az, ami ilyen varázslatossá teszi ezt a napot-és ilyen
könnyeddé a lépteidet?
A reggel; maga az élet; a levegő illata.
Ez mind szép - de te végül is mindig olyan voltál, aki örömét leli az élet
szépségeiben. Bizonyára bárhol boldog és elégedett lennél kerek e világon.
Nem — nem igazán. Nem hiszem.
A beszélgetésben és az érzelmeimben beállt hirtelen változás meg-
lepett. Egy különös, ismeretlen érzés kezdett motoszkálni bennem.
Egyfajta nyugtalanság, arra várva, hogy elnyerje teljes figyelmemet.
Megpróbáltam visszaszorítani lényem távoli zugaiba, de mégis sikerült
a felszínre törnie.
Mindig ezt csinálod!, jelentette ki hevesen. Ha megpróbálok érvényesülni,
mindig elnyomsz, visszaszorítasz. Miért félsz tőlem ennyire? Félek?
Igen, félsz.
Én nem félek. Csak úgy hiszem — arra tanítottak —, hogy elégedettnek kell
lennünk azzal, amink van, főleg ha valakinek olyan sok jutott, mint nekem.
Szégyen — nem is, bűn!— elégedetlennek lenni, miközben
azokat a jó dolgokat élvezzük, amikkel az élet — és a Papa - megáldott minket.
Igen, valóban bűn lenne megfeledkezni az élet áldásairól. Ilyet sosem kívánnék
tőled. De talán, csak talán, megnyugtatná a lelkedet, ha egyszer s mindenkorra
megvizsgálnád, hogy mi okozza azt a kis szívszorongató vágyódást, ami olykor
elfog.
Ez már igazi kihívás volt; és bár még mindig féltem és talán nem kicsit
bűnösnek is éreztem magam, úgy döntöttem, jobb, ha alaposabban
szemügyre veszem ezt a nyugtalanságot, hátha így megfékezhetem ezt a
hangot.
1891. június 3-án láttam meg a napvilágot Elizabeth Marie Thatcher
néven, Ephraim és Elizabeth Thatcher harmadik gyermekeként. Apám
torontói kereskedő volt és egész jól keresett magára és a családjára.
Valójában a felsőbb osztályokhoz tartoztunk és én hozzászoktam
mindahhoz az anyagi előnyhöz, ami ezzel járt. Anyámnak ez volt a
második házassága. Először egy, a király seregében szolgáló kapitányhoz
ment hozzá. Ebből a kapcsolatból egy fiú született: a féltestvérem,
Jonathan. A Mama első férjét akkor ölték meg, amikor Jonathan nem volt
több háromévesnél; anyám ezért visszatért az édesapja házába, és
magával vitte a kisfiát is.
Apám egy karácsonyi vacsorán találkozott anyámmal, amit közös
barátaik rendeztek. A Mama épp akkor hagyott fel hivatalosan is a
gyásszal, de nem volt neki könnyű a gyászruhájával együtt minden bánatát
becsomagolnia és félretennie. Gyakran elgondolkodtam, hogy vajon mi
ragadta meg leginkább apámat, a fiatal özvegy szépsége vagy az a
nyilvánvaló tény, hogy szüksége volt valakire, aki szereti és gondoskodik
róla. Akárhogy is, apám udvarolni kezdett neki és végül elnyerte a kezét,
majd a rákövetkező novemberben ösz- szeházasodtak..
Egy évvel később megszületett a nővérem, Margaret. Öt két évvel
később Ruthie követte. Mama elveszített egy kisfiút Ruthie és az én
születésem között, amitől szinte megszakadt a szíve. Úgy hiszem,
csalódott volt, amiért nem fiú lettem, de valamiért mégis engem vá-
lasztott, hogy továbbvigyem a nevét. Julie két évvel utánam érkezett.
Majd két és fél évvel később a Mama - legnagyobb örömére - újabb fiút
szült, a kisöcsénket, Matthew-t. Nem hibáztathattam a Mamát azért,
hogy elkényezteti Matthew-t, mivel tudom, hogy ebből mindannyian
kivettük a részünket. Mióta megszületett, mind körülötte nyüzsögtünk
és lestük minden kívánságát.
Az otthonunkból semmi sem hiányzott. Papa mindent előteremtett,
Mama pedig mindent megtett, hogy megbizonyosodjon róla, a lányai
igazi hölgyekké érnek. A szüleink közösen vállalták a lelki
neveltetésünkkel járó felelősséget, és — bizonyos keretek között —
támogatták, hogy önmagunk legyünk.
Margaret igazi családanya volt. Tizennyolc évesen ment férjhez és
tökéletesen elégedett volt, hogy életét egy boldog otthon kialakí-
tásának, ügyvéd férjének és kis családjuknak szentelheti. Ruth volt a
család zenésze és apáék segítették, hogy tehetségét az elérhető legjobb
zongoratanárok keze alatt tudja kibontakoztatni. Amikor New
Yorkban találkozott egy fiatal és ígéretes hegedűssel és úgy határozott,
hogy őt fogja kísérni ahelyett, hogy szólista lenne, a szüleim áldásukat
adták rá.
Én inkább gyakorlatias voltam, az a valaki, akire bármikor lehetett
számítani. A Mama mindig engem hívott, ha valami fennakadás vagy
probléma akadt, amikor a Papa nem volt otthon és ilyenkor az én,
ahogy ő nevezte, „megfontoltságomra” és „gyors észjárásomra”
hagyatkozott. Már fiatalon is felismertem, hogy sokszor rám
támaszkodik.
Gondolom, a gyakorlatiasságom volt az, ami felkészített az önál-
lóságra és ezt észben tartva jelentkeztem tanárnak. Tudtam, hogy a
Mama szerint egy bájos, elbűvölő hölgynek - amilyennek engem is nevelt
- nincs szüksége karrierre, végül is egy kívánatos frigy csinos fejem
egyetlen jól irányzott biccentésén múlott. De anyám nem szólt semmit,
és még támogatott is céljaim elérésében.
Imádtam a gyerekeket, a tanterembe magabiztosan és örömmel
léptem be. Mérhetetlenül élveztem a harmadikosaim társaságát.
Julie volt a mi könnyelmű testvérünk, aki mindig a kalandokat kereste
és végtelenül romantikus volt. Szívből szerettem, de gyakran kétségbe
ejtett a bohósága. Kecses volt és csinos, így nem okozott neki gondot,
hogy magára vonja a férfiak figyelmét; de ez valahogy sosem volt elég
neki. Mindennap imádkoztam érte.
Matthew! Valószínűleg én voltam az egyetlen a családban, aki vi-
szonylag gyakran aggódott Matthew-ért. Láttam, mit tettünk vele a
túlzott dajkálásunkkal és féltem, hogy túl messzire mentünk. Most már
kamaszként nem érdemelte meg, hogy felelőtlen családunk túlzott
figyelme miatt szenvedjen. Ő és én sok időt töltöttünk kettesben, amikor
is megpróbáltam neki elmagyarázni a felnőtt élet kötelezettségeit.
Eleinte úgy éreztem, hogy az én egyszerű közeledésem nem hatott a
lelkére, de aztán észrevettem, hogy felfogja szavaim értelmét.
Kevesebbet követelőzött és a megfelelő módon kezdett érvényesülni,
önállósodni. Élt bennem a remény, hogy mégsem rontottuk el teljesen.
Egy erős egyéniség jeleit mutatta, ami a mások iránti szeretet- ben és
törődésben nyilvánult meg. Úgy tűnt, a mi Mattünk mégiscsak magára
talál.
Reggeli ábrándozásomat egy vörösbegy különösen szép éneke sza-
kította félbe. Olyan boldognak tűnt, ahogy magasan a fejem fölött
ült egy ágon, és a szívem egy pillanatra elszakadt a családomtól, hogy
csatlakozzon hozzá a dalolásban.
Nos, gondoltam, amikor a dalunk véget ért, a nyugtalanság nem abból
ered, hogy nem értékelem a javakat, amiket Istentől kaptam és nem is onnan,
hogy nem szeretem a családomat. Bűntudatom egy része elpárolgott. Sokkal
jobban éreztem magam, hogy ezeket a tényeket őszintén tisztáztam.
Akkor..., mentem tovább. Miért vagyok nyugtalan?Mi a baj velem?
Semmi baj nincs veled, felelte a belső hang. Mint mondtad, nem vagy
hálátlan, sem érzéketlen. De az igaz, hogy nyugtalan vagy. Ettől még nem vagy
kevesebb. Csak itt az ideje továbblépni, ennyi az egész.
Továbblépni? Annyira elhűltem, mintha a válasz egy idegentől ér-
kezett volna.
Persze. Szerinted mi hozza vissza a.vörösbegyet minden tavasszal? Nem
arról van szó, hogy ott már ne lenne meg a fészke vagy a táplálék- forrása. Csak
tudja, hogy ideje továbbállni.
Továbbállni, de MERRE? Hogyan?
Tudni fogod, ha eljön az ideje.
De nem vagyok biztos benne, hogy ez...
Csitt!
Eddig még fel sem merült bennem a „továbblépés” lehetősége.
Nagyon is ragaszkodtam az otthonomhoz. Még a házasság gondolata
sem foglalkoztatott különösképpen. Persze gondoltam, hogy valahol,
valamikor lesz majd valaki, de az egyáltalán nem állt szándékomban,
hogy a keresésére induljak és azoktól a férfiaktól sem voltam elájulva,
akik hozzám jártak. Ilyenkor többször is kimentettem magam és
vidáman irányítottam őket Julie-hoz. Ennek a rendszernek ő is örült; de
ami a fiatalemberek érzéseit illeti, szégyenkezve meg kell vallanom,
nem igazán érdekeltek.
És most a „továbblépést” fontolgattam?
A mélyen érzett nyugtalanságom új érzésbe csapott át - félelembe.
Gyakorlatias ember lévén, és mivel tudtam, hogy abban a pillanatban
képtelen lettem volna megbirkózni ezekkel az új szemléletekkel, fél-
resöpörtem őket, beléptem az iskola csendes téglaépületébe, majd a
harmadikos osztálytermembe és minden erőmmel az első órára tervezett
helyesírási feladatra koncentráltam. Robert Ackley-nek még mindig
nehézségei voltak. Mindent megpróbáltam, amit csak tudtam, hogy
segítsek neki. Mivel próbálkozzak legközelebb?
A napot olyan komolysággal és céltudatossággal dolgoztam végig,
ami még számomra is ismeretlen volt. Azelőtt még soha nem fektettem
ennyi energiát az óráimba, hogy minél érdekesebbé és érthetőbbé tegyem
őket. A nap végére kimerültem, ezért úgy döntöttem, hogy letörlöm a
táblát és hazamegyek. Általában még körülbelül egy órát a másnapi
feladatokra készülve töltöttem, de most úgy éreztem, ez nem menne.
Sietve kiporoltam a törlőt, a táskámba mélyesztettem pár tankönyvet,
gondosan bezártam magam mögött a terem ajtaját és elhagytam a
háromemeletes épületet.
A séta hazáig egy kicsit felfrissített; még azt a vörösbegyet is láttam,
akivel aznap reggel duettet énekeltünk! Ismét önmagam voltam, amikor
felmentem a bejárati lépcsőn és beléptem a házba. Mama a kis
télikertben volt, és épp kitöltötte a teát, amit Martha, a szolgálónk hozott
be. Nem tűnt meglepettnek, hogy ilyen korán itthon lát.
- Tedd le a kalapodat és ülj le mellém! - szólt. A hangjából izgatottság
érződött ki.
Letettem a könnyű sálamat és kalapomat az előszobai asztalra és
leültem Mamával szemben. Éreztem, hogy jól fog esni egy erős, forró
tea.
— Levelet kaptam Jonathantól — jelentette be Mama, ahogy át-
nyújtotta a csészét.
Feltételeztem, hogy izgatottsága Jonathan levelének vagy a benne
szereplő híreknek volt köszönhető.
Jonathan még mindig különleges volt a Mama számára. Mivel ő volt
az elsőszülöttje és az egyetlen gyermeke az első házasságából, sok
szempontból ő lett az első szerelme is. Julie egy alkalommal
megemlítette, hogy Mama jobban szereti Jonathant, mint minket,
többieket. Próbáltam meggyőzni Julie-t, hogy Mama nem szereti őt
jobban - csak másként.
Gyakran belegondoltam, hogy milyen nehéz lehetett neki elengedni
Jonathant, aki még csak tizenkilenc éves volt, amikor úgy döntött, hogy
nyugatra megy. Én akkoriban még csupán négyéves voltam és túl kicsi
ahhoz, hogy ezt megértsem, de miután elment, észrevettem, hogy
megváltozott az otthonunk és a Mama is, bár ő igyekezett, hogy ez
ránk, többiekre ne legyen hatással. Három hónappal az után, hogy
Jonathan elment, a kis Matthew megszületett és Mama élete új értelmet
nyert. De még Matt sem tudta átvenni a szívében Jonathan helyét.
És most a Mama itt ült velem szemben, nyugodtan szolgálva fel a
teát, bár én tudtam, hogy a nyugalom most nagyon is távol állt tőle.
Bármit is írt Jonathan a levelében, éreztem, hogy Mama inkább izga-
tott, mintsem aggódik miatta, így a nyugtalansága nem ijesztett meg.
— Hogy van? - kérdeztem úgy döntve, hogy hagyom a Mamát, hadd
válassza meg ő a megfelelő időt és a szavakat, amelyek felfedik
izgatottsága okát.
— Ó, jól. Mindenki jól van. Mary is jól érzi magát. Nemsokára eljön
az ideje. Jonathan fűrészüzlete egyre növekszik. Múlt hónapban újabb
alkalmazottat kellett felvennie.
Ez mind jól hangzott. Boldoggá tettek a bátyám sikerei, bár alig
emlékeztem rá. Most mégis úgy éreztem, hogy a Mama jelenlegi han-
gulata nem az előbb oly sietve elsorolt tényekből ered. Elmotyogtam egy
udvarias választ arról, hogy mennyire örülök Jonathan szerencséjének,
majd belekortyoltam a teámba. Azt kívántam, bárcsak a Mama a lényegre
térne.
Mama még csak fel sem emelte a csészéjét; ehelyett ruhájának de-
koltázsához nyúlt és. elővette Jonathan legújabb levelét. Már meg-
szoktuk, hogy ezt csinálja. Mindig, amikor levél jött Jonathantól, párszor
átolvasta, majd a ruhája kivágásába tűrte. Napokig cipelte magával, és
amikor csak ideje volt rá, elővette és újraolvasta.
Most óvatosan kihajtogatta a levelet. De ahelyett, hogy átadta volna
nekem, mint ahogy általában szokta, sietve elkezdte felolvasni. Jonathan
jókívánságain gyorsan túljutott, mintha már alig várná, hogy a legfőbb
üzenethez érjen. Miközben a teámat ittam, hallottam, ahogy egyre nő az
izgatottság a hangjában. Hirtelen lelassított és tudtam, hogy azt akarja,
minden egyes szót jól halljak és megértsek.
- „Itt nyugaton végtelen a lehetőségek sora. Számtalan férfit is-
merek, akik üres zsebbel érkeztek és mára már nagy házuk és virágzó
üzletük van. Csupán elhatározás és kitartás kérdése az egész, meg persze
az sem árt, ha az ember ért a lovakhoz.”
A Mama csak nem azt fontolgatja, hogy ráveszi a Papát, menjünk nyugatra?-
volt az első, ostoba gondolatom. A Mama folytatta.
- „Az utóbbi időben sokat gondolok a családomra. Olyan jó lenne,
ha az enyéim közül valaki itt lenne! Mindannyian annyira hiányoztok.
Főleg te, Anyám, de ezt úgyis tudod.
Sokan úgy gondolnak a nyugatra, mint a férfiak vidékére, és ez igaz is;
de sok lehetőség akad itt nők számára is. És hozzátenném, hogy mi,
nyugatiak kezdünk rájönni, hogy ha meg akarunk erősödni,
szükségünk van finom, fiatal hölgyekre, hogy otthont teremtsenek a
férfiaknak és biztosítsák a jövőnket jelentő családokat.”
Bizonyára enyhe grimaszt vágtam, miközben azt gondoltam, micsoda
rideg, számító megfogalmazása a házasságnak! De a Mama megszakítás
nélkül tovább olvasott — egy pár szóról lemaradtam.
- „...így tehát Elizabeth-re gondoltam.”
Zavaros gondolatok kavarogtak a fejemben. Elizabeth? Én? MIT
csináljak? Csak nem azt javasolja, hogy menjek és jó üzlet reményében
vadásszak le valami nyugati boltost vagy egy isten háta mögötti lótenyésztőt
férjnek? Én aztán nem! Soha! Soha! Úgy éreztem, inkább meghalnék.
A vér kifutott az arcomból, ahogy lassan felemelkedtem a szé-
kemből.
- Soha - suttogtam magam elé. De Mama nem figyelt alig hallható
elszörnyedésemre és folytatta.
- „Nagy szükség van itt tanárokra. Sok vidéki asszonynak még
mindig magának kell tanítania a gyermekeit. De ezeknek az anyáknak
kevés idejük van és híján vannak minden képesítésnek. Ezen
szeretnénk változtatni. Azt szeretnénk, ha a következő nemzedék
iskolázott lenne, mert a jövőben, úgy reméljük, a környék vezetőit saját
magunk közül tudjuk majd kiválasztani.
Azt írtad, hogy Elizabeth jó tanár és értelmes, fiatal nő, és biztos
vagyok benne, hogy ez így is van. Ma beszéltem egy főtanfelügyelővel,
akit ismerek. Nincs elég tanára, és akik neki dolgoznak, azok sem mind
megfelelőek. Azt mondta, ha Elizabeth kész nyugatra jönni, örömmel
adna neki állást és - ahogy már említettem - olyan jó lenne, ha a
családomból valaki itt lenne.”
Kábultan figyeltem, ahogy a Mama szeme lejjebb siklik a papíron, de
most már magában olvasott. Úgy tűnt, egy időre megfeledkezett
rólam, és a gondolatai szeretett Jonathan fia körül jártak valahol
nyugaton.
Hálás voltam ezért a pár másodpercért, így össze tudtam szedni a
gondolataimat, mielőtt megint rám nézett volna. Jonathan tényleg azt
akarta, hogy menjek nyugatra. Miért? Mielőtt a tanári állást megemlítette
volna, azt írta, szükségük van fiatal hölgyekre, hogy „biztosítsák a
jövőjüket jelentő családokat”. Nos, ebben semmiképp nem áll
szándékomban segíteni. Kizárt!
Reméltem, hogy Mama nem lesz túl szigorú Jonathannal, amikor
válaszol a levélre. Tudom, hogy a bátyám nem akart rosszat, de tudnia
kellett volna, hogy anyánk soha nem egyezne bele abba, hogy egyik
leánya, a tanítást használva álcaként, elinduljon a vadonba férjre
vadászni. Még akkor is, ha Jonathan nem így értette, érveltem, és csak
egyszerűen új tanárokat keres, van egy tökéletes tanári állásom itt, ahol most
vagyok.
Mama befejezte Jonathan viszonylag hosszú levelének olvasását, és
ismét a dekoltázsába csúsztatta azt. A teája kihűlt, de oda sem figyelve a
csészéjéért nyúlt és a távolba révedő tekintettel belekortyolt. Már épp
meg akartam szólalni, hogy „Mama, ne hagyd, hogy felbosszantson!
Jonathan nem akart rosszat és nem kell félned. Eszem ágában sincs ezen
komolyan elgondolkozni...”, amikor tekintetét a csészéről egyenesen rám
emelte. Pár, Jonathanra vonatkozó feddő szóra számítottam, de ehelyett
csak ennyit mondott:
— Nos? - Rám mosolygott, és hangjából nem volt nehéz kihallani
lelkesedését.
Zavarodottan rezzentem össze.
— Nos? - kérdeztem vissza azon töprengve, hogy ez vajon mit je-
lentett. Nem értettem Mama kissé szokatlan reakcióját Jonathan abszurd
javaslatára. Tényleg azt hiszi, hogy fontolóra veszem a dolgot?
HOGY teheti? Látnia kell, hogy ez mennyire... És ekkor eszembe jutott
valami. Én lennék a Mama szeretettel átnyújtott ajándéka Jonathannak,
„egy darabka a családból”, akit elküldhet neki a mesz- szi nyugatra. Az,
hogy odautazok hozzá, valamiféle megnyugvást jelentett a számára.
Szerettem a Mamát. Jó anya volt. Sosem akartam volna megbántani.
Nem mertem nyíltan kimondani, hogy az egész ötlet képtelenség és
hogy jonathan bolond, hogy egyáltalán előhozakodott vele. így, hogy a
Mama ott ült előttem, és a „nos” még mindig ott lebegett a
tekintetében, nem mondhattam nemet. De mondhattam igent? Azt
már nem! Ám egy talánt mondhattam, amíg lesz időm végiggondolni
ezt az egészet, helyretenni a dolgokat és kitalálni valamit, amivel
visszautasíthatnám anélkül, hogy ezzel megbántanám az anyámat.
- Nos...ez... ez ám a meglepetés! Én... én még soha nem gondoltam
arra, hogy itt hagyjam... hogy elmenjek...
A megfelelő szavakat kerestem, de egyet sem találtam, ami enyhítené
a Mama szemében megjelenő aggodalmat. Összeszedtem zavaros
gondolataimat és sietve hozzátettem:
— Érdekes... nagyon érdekesen... hangzik. — Ezt megpróbáltam
valamiféle lelkesedéssel mondani, de nem ment könnyen, mivel alig
tudtam kipréselni a szavakat elszorult torkomon.
Mama egy kicsit megnyugodott, és a szemei megint felragyogtak.
Beletelt egy pillanatba, míg rájöttem, hogy tekintete az el nem hullajtott
könnyektől csillog. Most még jobban megrémültem. Nem okozhattam
neki csalódást - legalábbis nem most. Igyekeztem lenyelni a torkomban
lévő gombócot és mosolyt erőltetni az arcomra, miközben letettem a
törékeny porceláncsészét.
-Ez...nos... én... én még átgondolom és majd... nos, majd meglátjuk...
Mama előrenyúlt és megfogta a kezemet. A könnycseppek kigör-
dültek a szeméből, benedvesítették a szempilláit és az arcára potyogtak.
- Beth - mondta -, nincs senki más, akit szívesebben küldenék
Jonathanhoz, mint téged.
Ez meghatott, de meg is ijesztett. Megint nyeltem egy nagyot,
megkísérelve egy újabb mosolyt, majd felálltam a székemből. Miután
gyors csókot nyomtam a Mama homlokára, kimentettem magam.
Egyedül kellett maradnom, hogy gondolkozni tudjak. Az egész világ
forgott velem és úgy éreztem, hogyha nem rendezem a gondolataimat,
akkor kicsúszik a lábam alól a talaj.
A Mama kedvéért hajlandó voltam fontolóra venni, hogy én legyek
Jonathan szeretetcsomagja otthonról. Igen, még azon is hajlandó voltam
elgondolkozni, hogy nyugaton tanítsak. De hogy hozzámenjek valami
faragatlan, ápolatlan, a vadon szélén élő emberhez, ennél a pontnál egy
határozott, vastag vonalat húztam. Soha!
Aznap este Papa halkan bekopogott a szobámba. Megpróbáltam az
ágyamban olvasni, egy különleges időtöltés, amit általában élveztem, de
Jane Austen fiatal hősnői ezúttal nem tudtak meghatni.
Papa az ablakhoz lépett, ahol megállt és a csendes várost figyelte. Az
utcai lámpák halványan pislákoltak az egyre sűrűsödő sötétségben.
Vártam, hogy megszólaljon, de amikor semmit sem mondott,
félretettem a könyvet, felültem és halkan megkérdeztem:
- Beszéltél a Mamával?
Megköszörülte a torkát, és elfordult az ablaktól. Még mindig nem
mondott semmit - csak bólintott.
- És mit gondolsz? - kérdeztem, titkon abban reménykedve, hogy
kijelenti, az egész ötlet felháborító és lehetetlen. De nem ezt tette.
- Nos... - mondta, és odahúzott egy széket az ágyam mellé. -
Először kissé váratlanul ért. De miután egy ideig eltöprengtem a
dolgon, megértettem, hogy anyád miért olyan izgatott miatta. Gon-
dolom, ez igazi kaland lenne neked, Elizabeth, és még csak nem is
lenne olyan veszélyes.
- Akkor úgy gondolod, hogy...
-Át kéne gondolnod? Igen, gondold át! Hogy menned kéne? Nem
feltétlenül. Ezt csak te tudod eldönteni. Tudod, hogy mi itt szeretünk és
ragaszkodunk hozzád, de ha ehhez van kedved...ehhez az újfajta
élményhez, mi nem tartunk vissza.
- Nem tudom, Papa. Ez annyira... annyira új. Nem tudom, mit
gondoljak róla.
- Elizabeth, bízunk benne, hogy olyan döntést fogsz hozni, ami
számodra a legmegfelelőbb. Édesanyád és én megegyeztünk, hogy
támogatunk. Akármi legyen is a döntésed, azt szeretnénk, ha az alapján
hoznád meg, ami neked a legjobb. Édesanyád, bármennyire is szeretné,
ha elmennél Jonathanhoz, nem akarja, hogy kényszerítve érezd magad,
ha te nem ezt akarod. Megkért, hogy ezt mondjam el neked, Elizabeth.
Attól fél, hogy a hűséged és a vágy, hogy örömet szerezz neki, arra
ösztönöz, hogy az ő kedve szerint cselekedj. Ez nem elég ok egy
sorsfordító döntés meghozatalához, Elizabeth.
-Jaj, Papa! Most olyan ideges vagyok. Soha nem is álmodtam róla,
hogy...
- Csak lassan, kedvesem. Egy ilyen döntéshez alapos megfonto-
lásra és sok imára van szükség. Édesanyád és én melletted állunk.
- Köszönöm, Papa.
Homlokon csókolt és megszorította a kezemet.
- Akárhogy döntesz is... - suttogta, majd kiment a szobából.
Nem vettem újra a kezembe a Jane Austen-könyvet. Tudtam, hogy
most úgysem tudnék a szavakra koncentrálni. így meghúztam a láncot,
hogy lekapcsoljam a lámpát, és felráztam a párnámat egy remélhetőleg
alvást segítő formába. A takarót magam köré tűrve elhelyezkedtem az
ágyban. Nem segített. Sok időbe telt, mire végre el tudtam aludni.
KETTŐ

Az első lépés

következő pár napot a lelkem megvizsgálásával töltöttem. Any-


nyira belemerültem a gondolataimba, hogy már azon töpreng-

A
tem, vajon tényleg tanítom-e a diákjaimat. Ők semmilyen változást
nem vettek észre rajtam, így — gondolom — mindent a megszokott
rendben csináltam.
Ahogy megígérte, a Mama nem sürgetett, mégis éreztem, hogy
idegesen várja a döntésemet. Tudtam, hogy ő is imádkozik. Reméltem,
hogy tényleg az Úr akaratára bízza magát és nem azt kéri Tőle, hogy
„küldjön oda”.
Bizonytalan voltam - ami nem volt rám jellemző. Az egyik pillanatban
a szeretteimre gondoltam: a családomra, a diákjaimra, a templombeli
barátaimra, és ilyenkor magamban felkiáltottam: „Nem mehetek,
képtelen lennék rá!” Egy másodperccel később a nyugaton élő rokonok
jutottak eszembe. Valami láthatatlan erő húzott a bátyám felé, akit sosem
ismertem igazán. Nem feledkezhettem meg az ottani gyerekekről sem,
akiknek nem volt tanáruk, és akik bizonyára szívesen tanulnának.
Még a nagy kalandot is számításba vettem, ami ezzel a lehetőséggel
járna, és azon kaptam magam, hogy úgy érvelek: Miért ne? Talán ez lesz a
válasz a bennem lévő nyugtalanságra. Talán mennem kellene...
Az érzéseim ide-oda ingadoztak, mint az inga a nagypapa órájában.
Hosszas belső vita, imádság és gondolkozás után mintha valami
Józsué könyvéhez vezetett volna: „Légy bátor és erős; ne félj, és ne
rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, amiben

jársz.
Hangosan is megismételtem ezeket a sorokat és éreztem, ahogy
szorongásom helyét békesség veszi át. Nyugatra megyek.
Mama majd kiugrott a bőréből az örömtől és az izgalomtól, amikor
megmondtam neki. Julie könyörgött, hadd jöhessen velem. Szerettem
Julie-t és biztos voltam benne, hogy a jövőben még szükségem lesz a
társaságára, de szinte beleborzongtam a gondolatba, hogy vigyáznom
kellene egy olyan lányra, mint ő, egy menyasszonyt kereső férfiakkal
benépesített vidéken. Megnyugodtam, amikor Papa és Mama azonnal
nemet mondtak neki.
Még egy hónap és a tanév véget ért. Elbúcsúztam a tanítványaimtól,
Összepakoltam a könyveimet és a tanításhoz használt eszközeimet, és
még egyszer utoljára óvatosan bezártam magam mögött a tanterem
ajtaját. Könnyeimet elfojtva elköszöntem a kollégáimtól és anélkül, hogy
visszanéztem volna, kisétáltam az iskolából.
Hagytam, hogy a Mama számoljon be Jonathannak a döntésemről és
a bátyám el volt ragadtatva, hogy tényleg megyek. Még nekem is írt
levelet, hogy ezt személyesen közölje. Az ő és a Mama izgatottsága

"Józsué könyve, 1:9, Károli Gáspár fordítása alapján.


ragadósnak bizonyult, és a vágy, hogy láthassam a bátyámat, napról napra
nőtt bennem.
Jonathan továbbította a hírt a főtanfelügyelőnek, aki szintén azonnal
írt nekem. Mr. Higgins (a név valahogy illett a róla kialakított
képemhez) biztosított, örül, hogy nyugatnak veszem az irányt, és, állt a
levélben, gondoskodik róla, hogy a szerinte legmegfelelőbb iskolában
kapjak helyet, és már alig várja, hogy találkozhasson velem.
A napok, amik vásárlással, pakolással és végül a csomagjaim el-
szállításával teltek, gyorsan elrepültek.
Jonathan azt írta, hogy mindent, amit nélkülözni tudok egy időre,
minél korábban küldjek előre. A tehervagonokat gyakran többfelé is
elirányították, így sokszor hosszabb utat tettek meg, mint az
utasszállító kocsik. Titokban elgondolkoztam, hogy ez vajon nem csak
egy trükk-e Jonathan részéről, az előre leszállított csomagokkal
biztosítva, nehogy az utolsó pillanatban meggondoljam ma- gam.
Ez is megtörténhetett volna. Amikor eljött a nap, amelyen a Papá- . val
kivittük a ládáimat a tehervagon-állomásra és átadtam a csomagjaimat a
pult mögött ülő férfinak, hirtelen belém hasított a tudat, hogy egy
hatalmas lépést teszek az ismeretlen felé. Kissé kábultan figyeltem, ahogy
a ládáimat lemérik, felcímkézik, és végül eltolják a pulttól egy kis kocsin.
Azokban a ládákban voltak a könyveim, az ágyneműim, a személyes
tárgyaim és szinte az egész ruhatáram. Úgy tűnt, mintha életem egy
nagyobb részét gurítanák el rutinszerűen. Egy pillanatra megint
összeszorította a torkomat a félelem, és legszívesebben előrerohantam
volna, visszaszereztem volna a csomagjaimat és visszasiettem volna az
otthonom és a szobám ismerős kényelmébe.
Ehelyett gyorsan megfordultam és kibotladoztam az épületből. Papának
tempósan kellett lépkednie, hogy utol tudjon érni.
- Nos, ezzel is megvolnánk - mondtam halkan, azt próbálva sejtetni,
örülök, hogy még egy feladatot kihúzhatok a végtelennek tűnő listáról.
Szerintem a Papa átlátott rajtam. Lelkesen, de mintegy mellékesen
megjegyezte:
- Láttam egy elragadó kis kalapot abban a kedves kis üzletben
Eatons mellett. Az jutott az eszembe, hogy épp, mintha neked készült
volna. Mit szólnál, ha elmennénk és vetnénk rá egy pillantást?
Egyes férfiak nem állhatják a női üzleteket. Apám nem tartozott
közéjük. Ennek talán ahhoz volt köze, hogy volt négy lánya és egy bájos
felesége. Papa imádta, ha a hölgyeit csinosan felöltözve láthatta és
örömét lelte abban, ha segíthet nekünk kiválogatni a legszebb darabokat.
Ráadásul tisztában volt vele, hogy egy új kalap gyakran a legjobb
orvosság a női bánatra - főleg, ha a probléma oka nem más, mint egy kis
idegesség.
Rámosolyogtam, hálásan a figyelmességéért. Ki fog engem ké-
nyeztetni, ha távol leszek a Papától? Belekaroltam és együtt elindultunk a
kis üzlet felé.
Papának igaza volt. A kalap tényleg jól állt; a smaragdzöld bársony
épp illett sötétszőke hajamhoz és mogyoróbarna szememhez. Azonnal
beleszerettem és örültem, hogy kiszúrta. Valójában már ott rögtön el is
határoztam, hogy ezt fogom viselni, amikor megérkezem Calgaryba.
Magabiztosságot kölcsönözne, és úgy éreztem, arra bőven szükségem
lesz.
Ahogy hazafelé zötykölődtünk az automobilunkon, megint arra
gondoltam, milyen figyelmes ember az apám. Előrenyúltam, és
kezemet az elegáns zakóba bújtatott karjára helyeztem. Hiányozni fog.
Elővettem a zsebkendőmet, hogy kitöröljek a szememből pár
könnycseppet, miközben elmotyogtam valamit az arcomat érő huzatról.
Még mindig hátravolt egy hét, mielőtt felszállok a vonatra. Nem volt rá
szükség, hogy máris gyenge és szentimentális legyek.
HÁROM

Úton
vonatülés elnyűtt bőrhuzatával babráltam, hogy megnyugtas-
sam az idegeimet és csillapítsam szívem zakatolását. Közel jár-
tunk Calgaryhoz. Már a név ismeretlen csengése is felkavart.
Nemsokára látni fogom Jonathan bátyámat. Emlékeim homályából
egy elmosódott, magas, nyakigláb, akaratos ifjú alakja bontakozott ki.

A
Találkozom majd a feleségével, Maryvel is, akiről a bátyám váltig
állította, hogy ő a legédesebb és legszebb nő az egész földkerekségen. És
négy kisgyereknek is bemutatnak — egy unokaöcsnek és három
unokahúgnak. Felkészültem a velük való találkozásra, a legutóbbi
megállóban vettem nekik édességet. A gyerekeket köny- nyű megnyerni,
de a bátyám és a sógornőm vajon elégedettek lesz- nek-e velem? Készen
állok-e rá, hogy kilépjek a vonat viszonylagos biztonságából egy idegen,
új világba?
A Pacific Westernen eltöltött négy hosszú nap, mialatt végig merev
tagokkal ültem a kényelmetlen üléseken, és a végtelennek tűnő éjszakák
lassan felkészítettek rá. Végre sikerült felülemelkednem mérhetetlen
honvágyamon. Az első három napban annyira hiányzott
a családom, hogy attól féltem, belebetegszem. Ám azután lassan elmúlt
a fájdalom és a helyén csak üresség maradt.
Ahogy jobban éreztem magam, érdeklődéssel kezdtem szemlélni a
tájat, ami teljesen más volt, mint amihez hozzászoktam. Jonathan
megpróbálta leírni a vidéket a leveleiben, de én képtelen voltam magam
elé képzelni a végtelen, sivár pusztaságot. Miközben kibámultam az
ablakon, úgy tűnt, soha nem fogunk megállni, alig láttam egy-két
embert útközben. Néha elhaladtunk egy-egy állatcsorda mellett -
antilopok, szarvasok meg egypár bölény mellett is —, ahogy lassan
átvonultak a prérin, olykor feltartóztatva a vonatot, amikor lustán
átkeltek a síneken.
Arra számítottam, hogy talán látok majd indián sátrakat is elszórva
itt-ott ezen a környéken. De valójában csak nagyon kevés indiánnal
találkoztunk, velük is szinte csak azokban a kis városokban, amelyeken
keresztülhaladtunk, és nagyon „kulturáltan” néztek ki. Harci festésnek
nyomát sem láttam rajtuk. A legtöbb indián nyugodtan sétált az
utcákon és láthatóan a saját ügyével volt elfoglalva.
Most már Calgarynak, a bátyám és sok más kalandvágyó ember
lakhelyének elővárosában jártunk. Vajon milyen lesz? Lesznek modern
részei? Miután elhatároztam, hogy útra kelek, Julie mindennek
utánanézett, aminek csak tudott, a nyugatról. Hogy honnan szedte az
információit, sosem tudtam meg; de a nap vagy az éjszaka bármelyik
órájában képes volt feltartóztatni és új, nemrég gyűjtött „tényekkel”
előállni. Szerinte nyugaton csupa vakmerő, merész férfi élt, akik
annyira vágytak egy feleségre, hogy gyakran loptak maguknak egyet.
(Nem voltam róla meggyőződve, hogy ezt helyteleníti.) Julie úgy
festette le a cowboyokat, fuvarosokat, bányászokat és favágókat, hogy
mindannyian a poros utcákon nyargalnak a hosszú utazástól kikopott
bőr- és bundakabátjukban, izgatottan keresve a
nőket, a gazdagságot és a veszélyt, bár nem feltétlenül ebben a sor-
rendben. És indiánok - mindenütt indiánok. Bár a legtöbbjük már egész
békés, biztosra vette, hogy egy percig sem haboznának, ha lehetőségük
nyílna megskalpolni valakit. A lerázhatatlan húgom még azt is a fülembe
súgta, hogy talán jobban tenném, ha levágatnám a hajamat, így egyikük
sem érezne kísértést sűrű loknijaim láttán. Figyelmeztetett, hogy még a
végén nem tudnak ellenállni sötétszőke, vöröses fürtjeimnek.
- A skalpom, beleértve a hajamat is, teljes biztonságban van az in-
diánoktól — biztosítottam Julie-t, de be kell vallanom, olykor meg-
borzongtam a szavaitól. Komoly arccal bólintott és azt mondta, lehet,
hogy igazam van és még szerencse, hogy most már ott van nyugaton az
Északnyugati Lovasrendőrség. Julie szerint ők voltak a nyugat vörös
szövetkabátos lovagjai és Calgary hemzsegett tőlük. Ha szükség lenne
rájuk, egy hölgynek csak kiáltania kell és a Vörös Uniformisok máris
odarohannak. Julie szemének ragyogásából ítélve, ahogy ezt a jelenetet
leírta, valószínűleg gyakran igénybe vette volna a szolgálataikat.
Julie azt is tudni vélte, hogy Calgary maga az örök fagy birodalma. A
havazás csak azért szűnt meg olykor, hogy a „chinook” szél
végigsöpörhessen a vidéken, majd a hideg és a nyakig érő hó ismét
átvette az uralmat.
Calgary már csak percekre volt a kalauz szerint és ezen az augusztusi
délutánon, miközben a forró nap kegyetlenül égette a fülledt vonatot,
rájöttem, hogy Julie legalább ebben az egyben tévedett - hacsak ez nem
épp a chinook ideje volt. Mégis, csak arra tudtam gondolni, hogy
Julie-nak talán a többi „tényben” sem volt igaza. Nemsokára kiderül.
Felálltam és türelmetlenül fel-alá kezdtem mászkálni a kocsiban.
Nem sok helyem volt sétálni, és az volt az érzésem, hogy járkáld-
som az ülések közötti keskeny folyosón idegesíti a többi utast. Leg-
bájosabb mosolyommal a hozzám legközelebb ülőkhöz fordultam.
— Ilyen hosszú üldögélés után egyszerűen muszáj megmozgatnom
sajgó izmaimat, mielőtt elérjük Calgaryt - magyaráztam. Reméltem,
nem vették észre, hogy igazából az idegeim és nem zsibbadt végtagjaim
miatt keltem fel.
Elsétáltam a kocsi végébe, és majdnem eltalált az ajtó, amikor a
visszatérő kalauz benyitott. Riadtan nézett rám, majd továbbment a
dolgára, ami most annyiból állt, hogy hangosan felkiáltott:
- Calgary...! Calgary! - Átvágott a kocsin, be a következőbe, még
mindig kiáltozva.
Nyomában hirtelen nyüzsgés támadt, ahogy az emberek össze-
szedték a holmijukat, elbúcsúztak a frissen szerzett ismerősöktől,
magukra öltötték a kabátjukat vagy a kendőjüket és felvették a ka-
lapjukat, ami addig az ülésen hevert. Az ablakot használva tükörnek a
fejemre igazítottam az új zöld kalapomat.
A vonat hosszú, mély, fütyülő hangot hallatott. Már belegondolni is
szörnyű, hogy mennyi gőz kell egy ilyen hang kiadásához. Majd a
kerekek kattogása lelassult, azoknak minden egyes fordulatát érezni
lehetett. Most már épületek mellett haladtunk el. Viszonylag újnak
tűntek és egymástól kissé távolabb álltak. Legtöbbjük inkább fából,
mint téglából vagy kőből épült, mely utóbbiakhoz otthon hozzá-
szoktam. A legújabbak közül néhányat homokkőből építettek. Az
utcák nem voltak kikövezve, hanem porosak és zsúfoltak voltak.
Férfiak siettek a dolgukra és - hál’ istennek - néhány nőt is láttam. A
vonat egy rándulással megállt, és vastüdejéből hangos sziszegés
hangzott fel, mint egy hatalmas sóhaj, hogy a hosszú utazásnak végre
vége. Én is felsóhajtottam, ahogy felálltam, és összeszedtem a
dolgaimat, amiket gondosan egy kupacba raktam az ülésen. Miközben az
ajtó felé araszoltam az utasok lassan mozgó sorában, le sem tudtam
venni a tekintetemet az ablakról. Annyira új volt, annyira más.
Megkönnyebbültem, amikor a várakozók tömegében több öltönyös
üzletembert is észrevettem. Egyfajta megnyugvás volt, hogy a nyugati
férfiak nem mindegyike elhanyagolt kalandor.
És aztán a tömegen keresztül, szinte kimagasodva a többiek közül,
észrevettem két férfit piros kabátban és széles karimájú Stetsonban. Julie
mountie-jai! Elmosolyodtam magamban a gondolatra, hogy milyen
izgatott lenne, ha itt lenne! Még a járásuk is céltudatosságról árulkodott,
és habár az emberek feléjük biccentettek, a tömeg szinte automatikusan,
tisztelettudóan szétvált előttük. Kissé lehajoltam, hogy jobban láthassam
őket az ablakon keresztül. Rögtön beleütköztem hátulról egy csomagba,
amit egy goromba képű férfi tartott a hóna alatt, szájában szivarral.
Elpirultam és gyorsan felegyenesedtem, de közben nem mertem a
szemébe nézni.
Amikor végre rám került a sor, óvatosan leléptem a vagonból a
csomagjaimmal és a kis bőröndömmel, hálásan megköszönve a kalauz
segítségét. Amikor sikeresen leszálltam, egy mosolygós szempárba
néztem fel, ami egy szinte idegen férfihoz tartozott - mégis valahogy
rögtön tudtam, hogy Jonathan az. Minden tétovázás nélkül eldobtam,
ami a kezemben volt és a nyakába ugrottam.
NÉGY

Calgary

egfelelő neveltetésem ellenére ellenállhatatlan vágyat érez-


tem, hogy mindent megbámuljak, ami mellett csak elmen-

M
tünk az automobillal, útban Jonathan házáig. Még soha életemben
nem láttam Calgaryhoz hasonló várost! Az automobilok és járóke-
lők között lovas cowboyok manővereztek precízen a poros úton. Két
hölgy haladt el gyorsan előttünk, szoknyájukat kecsesen megemel-
ve. És volt ott egy igazi indián is sötét kabátban és elegáns kalapban,
hosszú copfja a hátára lógott! Kétségbeesetten igyekeztem a körülöt-
tem zajló, érdekes események fölött érzett elragadtatásomat elnyom-
ni, de azt hiszem, ez nem sikerült.
Jonathanfelnevetett:
- Igazi magamutogató város, nem igaz, Elizabeth? - Ahogy az arcom
vörösödni kezdett, szemét udvariasan ismét az útra fordította, hogy ne
hozzon még inkább zavarba. Még nem élt olyan régóta nyugaton, hogy
elfelejtse, egy hölgynek nem illik bámészkodnia.
- Tudod, már közel tizenhat éve élek ebben a városban, de még
mindig nehezen tudom elhinni, hogy mi is történik itt - folytatta Jo-
nathan komolyabban. - Mintha minden egyes alkalommal, amikor
végigmegyek az utcákon, egy új épület bukkanna fel. Gyerekkorom
karácsonyaira emlékeztet. Amikor lefeküdtem, a szalon még olyan volt,
mint általában; de reggelre ott állt egy feldíszített fa, teleaggat- va
mindenféle szalaggal, gömbökkel és ragyogó gyertyákkal. Mint egy
varázslat! Nem csoda, hogy a gyerekek olyan könnyen elhiszik a
tündérmeséket. És ez is olyan, mint egy tündérmese, nem gondolod,
Elizabeth?
Csak bólintani tudtam, hogy kifejezzem egyetértésem, túlságosan
elbűvölt a táj ahhoz, hogy megszólaljak. Megfordultam, hogy
visszanézzek az útra, amelyen jöttünk. Amint elhagytuk Calgary
belvárosát, egy emelkedőn kaptattunk felfelé. Feltételeztem, hogy
Jonathan háza egy dombon áll, nem a völgyben, a folyó mellett.
Amikor visszanéztem magam mögé, Calgary épületeit pillantottam
meg a völgyben. Több helyen víz csillogott, visszaverve a délutáni nap
sugarait. Félelemmel vegyes áhítattal figyeltem a látványt, és végül
megszólaltam.
- A folyó... mintha ide-oda tekeregne. Bárhová nézek, egy újabb
szakasza jelenik meg.
Jonathan felnevetett.
- Két folyó találkozik odalent. A nevük Bow és Elbow.
- Szokatlan nevek.
- Igen, valóban azok. Nyugaton sok furcsa elnevezéssel fogsz ta-
lálkozni.
Elmosolyodtam.
- Nos — ismertem el —, meg kell vallanom, hogy nekünk is meg-
vannak a magunk furcsa nevei keleten.
Jonathan bólogatott, arcán széles vigyor jelent meg, és szinte láttam,
ahogy magában felidézi a Trois-Rivieres és a Cap-de-la-Made- laine
neveket.
- Mesélj Calgaryról! - Alig vártam, hogy megtudhassak valamit
erről a különös városról.
Jonathan megértően rám mosolygott.
- Hol is kezdjem? - kérdezte mintegy magától. - Calgary az
Északnyugati Lovasrendőrség erődjeként épült 1875-ben — nem is
olyan régen. Először Fort Brisebois-nak hívták, de Macleod, a pa-
rancsnok - gondolom - nem kifejezetten kedvelte ezt a nevet. Át-
nevezte Fort Calgarynak - ez egy kelta szó, azt jelenti, hogy tiszta,
csobogó víz - a skóciai szülővárosa után.
- Tiszta, csobogó víz - ismételtem. - Ez tetszik. Illik rá.
Ismét a völgyben elterülő épületek és vastag fák között felcsillanó
folyószakaszokra pillantottam.
Jonathan folytatta:
- Miután 1883-ban megépült a vasút, az emberek komolyan fon-
tolóra vették, hogy nyugaton telepedjenek le. Sokkal könnyebb volt a
csomagokat egy vonatra felpakolni, mint szekéren vágni neki az útnak,
keresztül az országon. És a vonatnak hala, a nők magukkal hozhatták
azokat az apróbb, kényesebb dolgokat is, amiket addig hátra kellett
hagyniuk.
Eleinte legfőképp kalandorok vagy szerencsevadászok jöttek nyu-
gatra, és bár ők még mindig nagyszámban érkeznek, sok elszánt férfi és
nő költözött ide minden évben abban a reményben, hogy ezen az új
vidéken építsenek maguknak otthont.
- De ez továbbra sem volt könnyű, nem igaz? - kérdeztem.
- Szerencsénkre a mountie-k még a telepesek tömege előtt ideér-
tek. Az újonnan érkezettek életét már legalább bizonyos törvények
szabályozták, ha a szükség úgy kívánta - és gyakran úgy kívánta. Az
indiánok addigra már tudták, hogy megbízhatnak a Vörös Unifor-
misban - hogy a törvényszegőnek, legyen bármilyen színű a bőre,
a törvény színe előtt felelnie kell. A mountie-knak köszönhetően
Calgary és környéke biztonságos hellyé vált a nők és gyermekek számára.
- Ez nem úgy hangzik, mint az a nyugat, amiről Julie mesélt.
- Ó, így is vannak összetűzések, az igaz, de nem sok és azok is rit-
kán; ráadásul az Északnyugati Lovasrendőrség idáig mindig gyorsan
visszaállította a rendet.
-Az indiánok ennyi problémát okoztak? - kérdeztem, hátha Julie-nak
mégis igaza volt.
- Az indiánok? Őket nem lehet ezért hibáztatni. A legtöbb felfor-
dulást a tüzes víz előállítói okozzák.
- Tüzes víz?
- Whisky. Mármint, gondolom, nem is lehet igazán whiskynek
hívni. Legtöbben - elnézést kérek - „bélbomlasztó” néven ismerték.
Alkohol volt az alapja, de a sörfőzők szinte bármit beledobáltak, amit
találtak, hogy ízt és színt adjanak neki - borsot, rágódohányt, szinte
akármit. Nem tudom, hogy tudta bárki is meginni azt a löttyöt, de
néhány indián eladta a prémeit, a pónijait - néha még a feleségét is —,
csak hogy szerezzen pár üveggel.
- Ez szörnyű!
- Sok kiváló fiatal indián férfit tönkretett. Olykor egész törzseket
veszélyeztetett. Pár törzsfőnök észrevette a veszélyt és megvetették a
rothadt löttyöt, de nehezen tudták irányítani a benne rejlő ördögöt.
Átkozott, borzalmas folyadék! Igazi szégyen a fehér férfi számára, aki
addig terjesztette, míg az életeket nem követelt. - Jonathan a fejét
csóválta és láttam rajta, hogy az illegális itallal való korábbi kereskedelem
mennyire felzaklatta.
-Akárhogy is - folytatta lelkesebben -, az Északnyugati Lo-
vasrendőrség megalakult, a rendkívüli nehézségek ellenére eljutott
nyugatra és azonnal nekiláttak a probléma megoldásának. Kezdve azzal,
hogy felszámolták a Fort Whoop-Upot.
- Whoop-Up - kuncogtam. - Ez még az Eíbow-nál is furcsább. Itt
van a közelben?
- Már nem létezik. Alberta déli részén állt, hat mérföldnyire onnan,
ahol most Lethbridge van. Azt mondják, olyan üzelmek folytak ott,
amitől égnek állna a hajad. Az öreg Johnny Healy irányította a helyet és a
hitvány főzetével bármit megvehetett, amit csak akart. Egy pohár
whiskyért pazar bölényprém takarót kapott. Az öreg Johnny
meggazdagodott. Maga köré gyűjtött egy csapat hasonlóan elzüllött
gazembert-szeszcsempészeket, farkasvadászokat, törvénykerülőket és
hasonló szerzeteket. Csinos kis erődöt épített maguknak, hogy legyen
hol összejönniük. Senki sem tudja pontosan hányan éltek ott; valójában
a becslések eléggé eltérőek, de mindegy is, a lényeg, hogy túl sokan
voltak. Néha túl messzire mentek, megitták a saját whiskyjüket és
őrjöngeni kezdtek. Végül pár farkasvadász vetett véget az egésznek. A
vezetőjük egy olyan férfi volt, aki gyűlölte az indiánokat. Azelőtt már
többször is kifejezte ellenszenvét. Amikor néhány fiatal diszkóit a
pónijaival, nem elégedett meg annyival, hogy visszaszerezze a lovait.
Helyette kihasználta a helyzetet és lövöldözni kezdett. Ő és az emberei
számtalan indiánt öltek meg a Cypress Hills nevű helyen - még az sem
érdekelte őket, hogy azok az indiánok még csak nem is a lótolvajok
törzséhez tartoztak.
- Nem tettek ellene semmit?
-A hír eljutott keletre, ahogy egy sürgős kérelem is Sir John A.
McDonald miniszterelnökhöz. Meggyorsította az új rendőri erő
szervezését, és amilyen hamar csak tudta, ideküldte őket. Ezért sietett az
Északnyugati Lovasrendőrség nyugatra.
- Hogy igazságot, törvényt és rendet teremtsen nyugaton?
- Pontosan! Elejétől kezdve jól végezték a dolgukat. Egyik feladatuk
az volt, hogy kivívják az indiánok bizalmát és tiszteletét. Azok után, ami
az indiánok és a fehérek között történt, képzelheted, hogy ez nem kis
munka volt. De sikerült nekik. A fehér törvényszegőket bíróság elé
állították, és az indiánok kezdtek rájönni, hogy a piros kabátos alakulat
tagjai a barátaik.
- Az új rendőrség mottója a „Maintien le Droit” volt - „Az igazság
mindenekelőtt”. Keményen és sokat dolgoztak, hogy ezt érvényre
juttassák.
- És az indiánok megtanulták elfogadni őket? - kérdeztem.
- Gondolom, Vörös Varjú, a Feketeláb Nemzetség vezetője lénye-
gében ezt foglalta össze, amikor 1877-ben aláírta a megállapodást. Ez a
bölcs és tapasztalt idős férfi akkor Macleod nevét említette, de ugyanazt
elmondhatta volna a rendőrség többi parancsnokáról is. Vörös Varjú azt
mondta: „Sok ígéretet tett, és mindet mégis tartotta?
Mozdulatlanul ültem és Jonathant hallgattam. Mi lett volna, ha ezt
Julie is hallotta volna? Köszönhetően mindannak a sok romantikus
elképzelésnek, amivel tele volt a feje, már csak a puszta lehetőségtől is
elájulna, hogy találkozhat a nyugat nagyszerű, piros kabátos hőseinek
egyikével! Még az én gyakorlatias hozzáállásommal is megindító volt
hallani a mountie-król és a kanadai történelemben játszott szerepükről
szóló információt. Minden bizonnyal sok férfi és nő - sőt, egy egész
nemzet! - tartozott nekik óriási hálával. A saját nevemet is hozzáadtam a
hosszú listához, majd a gondolataimat gyorsan visszatereltem a jelenbe,
az Északnyugati Lovasrendőrséget elégedetten a múltban hagyva, ahova
érzésem szerint tartoztak.
- Milyen messze vagyunk? — kérdeztem Jonathant.
- Be kell vallanom - felelte csillogó szemmel -, hogy a látványosabb
úton jöttünk. Már percekkel ezelőtt hazaérhettünk volna, de
alig vártam, hogy megmutassam neked a mi... — A mondat közepén
megállt és aggódva fordult felém. - Biztos elfáradtál, Elizabeth. Attól
tartok rosszul időzítettem a lelkesedésemet.
- Ó, nem! Jól vagyok. Igazán élveztem - biztosítottam gyorsan. -
Mindez annyira új és más, én...
- Csak még egy dolog, és aztán hazaviszlek... Marytől amúgy is
megkapom a magamét. Annyira várja már, hogy találkozzon veled!
Ahogy a gyerekek is.
Felértünk egy dombra, és a leggyönyörűbb kilátás tárult elénk, aminek
valaha szemtanúja voltam. Pár pillanatra láttam már a hegyeket, ahogy a
vonat Calgary felé robogott, de az előttem elterülő panoráma leírhatatlan
volt. A hegyek elég közelinek tűntek ahhoz, hogy érezzük a csípős
levegőt és a hűsítő szelet. Hallgattam. Képtelen voltam megszólalni.
Csak ültem és néztem magam elé, és e csoda minden egyes percét
imádtam. Jonathan elégedett volt. Szerette a hegyeket; ez látszott rajta.
— Ez - mondta hosszú idő után — az, amiért soha nem akarnám
elhagyni a nyugatot.
— Leírhatatlanul szép — sikerült végre kimondanom. Az izgatott
boldogság, mint egy szökőkút, úgy tört fel bennem. Azoknak a le-
nyűgöző hegyeknek az árnyékában élni, mozogni és dolgozni több volt
annál, mint amiről valaha is álmodtam. Gondolatban elrebeg- tem egy
rövid imát: Köszönöm, istenem, ezt a váratlan helyzetet! Köszönöm, hogy
kilöktél biztonságos fészkemből.
Jonathan megfordult az automobillal és - érzésem szerint túlságosan
is hamar - elindult lefelé a dombon, vissza a városba.
ÖT

Család

aryaz ajtóban várt, amikor megálltunk a ház előtt, és amint


leléptem az autóról, odarohant hozzám. A lábam még szin-

M
te nem is érte a földet, ő máris szorosan átölelt. Örültem a lelkes fo-
gadtatásnak, és rögtön éreztem, hogy családtagok között vagyok.
Alaposan szemügyre vettem Jonathan feleségét, a sógornőmet. Sűrű,
vörösesbarna haját laza kontyba tűzte fel. Pár göndör tincs az arcába és a
nyakára lógott, kissé lányos külsőt kölcsönözve neki. Zöld szemei
vidáman csillogtak és száját széles, barátságos mosolyra húzta.
Visszamosolyogtam rá.
- Ó, Elizabeth! - mondta. - Olyan jó, hogy végre láthatlak!
- Ez kölcsönös, Mary - feleltem. - Épp olyan vagy, amilyennek
Jonathan lefestett.
Gyorsan a ház felé terelt, hogy találkozzak a gyerekekkel, míg Jo-
nathan a csomagjaimmal volt elfoglalva.
Egyenesen végigmentünk a folyosón, ki a hátsó ajtón át egy árnyas
kertbe, tele kiáltozó, izgő-mozgó gyerekekkel. Ők voltak az unoka-
húgaim és az unokaöcsém. Egyszer csak megrohantak; nem voltak
tartózkodóak vagy szégyenlősek. Úgy tűnt, meg voltak róla győződve,
hogy egy nagynéni érkezése nagy esemény.
Amikor Mary visszaállította a rendet, nyugodtabban is szemügyre
vehettem őket.
A nyolcéves William, a legidősebb, úgy nézett ki, mint Jonathan,
kivéve, hogy a haja vöröses árnyalatú volt, amit Marytől örökölt. A
hatéves Sarah kis, kecses teremtés volt; ha a gyerekek közül ki kellett
volna választanom a legzárkózottabbat, Sarah lett volna az. Utána
Kathleen következett. Ez a négyéves kislány mintha csak fiúnak
született volna, átható kék szeme csintalanul ragyogott és kis, tün-
dérszerű arcával állandóan vigyorgott. A kis Elizabeth, akit anyám után
neveztek el, csak nemrég csatlakozott a családhoz, és még túl fiatal volt
ahhoz, hogy részt vegyen ebben az örömteli vendégfogadásban. Az
egész felfordulást átaludta.
Gyorsan körbevezettek a házban, majd feltálalták a vacsorát és
mindannyian az asztal köré gyűltünk. Jonathan szerint a családnak
együtt kell osztoznia a napnak e különleges eseményében, így a
gyerekek is leültek velünk az asztalhoz. Miközben figyeltem, ahogy
felkapaszkodnak a székekbe, arra gondoltam, hogy vajon a Mama mit
gondolna erről. Nálunk otthon a gyerekek, még a csendesebbek, jól
neveltebbek sem csatlakoztak a felnőttekhez az étkezéseknél tizenkét
éves korukig, vagy legkorábban a tizedik születésnapjukig.
Jonathan gyermekei elevenségük ellenére jól viselkedtek, és mi,
felnőttek nyugodtan tudtunk beszélgetni, nem nyafogtak félbeszakítva
a társalgást. Nyilvánvaló volt, hogy felvilágosították őket, hogyan
viseljék magukat. Talán jó ötlet korán a családi asztalhoz ültetni őket,
gondoltam, ahogy őket figyeltem. Azért azon eltöprengtem, miközben
Kathleent néztem, hogy vajon meddig tud olyan szépen
ülni, mint egy kishölgy. Úgy nézett ki, mint egy apró méretű vulkán, ami
bármelyik pillanatban kitörhet.
Az étel, amit Stacy, a konyhalány tálalt fel, nagyon finom volt.
Szégyenkeztem amiatt, hogy olyan sokat ettem. Jonathan megnyugtatott,
hogy a friss levegő kihat az étvágyra; Örültem, hogy volt valami, amire
ráfoghattam.
- Úgy örülök, hogy pár nappal korábban tudtál jönni - mondta Mary.
- Így legalább megismerhetünk, mielőtt nekilátnál tanári teendőidnek.
Szeretnénk körbevezetni és... - tette hozzá felcsillanó szemekkel - ..
.bemutatni pár embernek.
Rámosolyogtam.
- Igaz is — csipkelődött Jonathan van egy egész listám azokról a
fiatalemberekről, akik szeretnének veled megismerkedni. Egy idő után
már meg sem próbáltam számon tartani, hogy ki volt az első.
Megmondtam nekik, hogy ki kell várniuk a sorukat, de attól tartok...
Az arcom kipirosodott és félbeszakítottam Jonathant, mielőtt még
folytathatta volna.
- Örülök, hogy találkozhatok a barátaiddal — mondtam határo-
zottan de egy dolgot szeretnék tisztázni: azért jöttem nyugatra, hogy
tanítsak és nem azért, hogy megházasodjak. Ha foglalkoztatott volna a
házasság gondolata, keleten is maradhattam volna és találhattam volna
egy elfogadható kérőt. Julie, aki egyébként a családban a téma szakértője,
megesküdött rá, hogy a nyugati férfiak kalandorok - megbízhatatlanok,
nyersek és semmirekellők. Nem tudom, hogy mennyire lehet hinni a
szavának, de nem áll szándékomban kideríteni. Ha feleséget akarsz
találni az egyik barátodnak, inkább Julie-t hívd ide. Több mint lelkes
lenne a hír hallatára. Én? Soha!
Elég hosszú beszéd volt az adott körülmények között, és a körü-
löttem ülők arca előbb hitetlenséget, majd aggodalmat, végül pedig
elképedést tükrözött. Amikor befejeztem, láttam, hogy Jonathan
Maryre pillant, hogy lássa, ő komolyan veszi-e a szavaimat. Mary alig
láthatóan bólintott, és Jonathan ebből megértette, hogy igen.
Megköszörülte a torkát, majd pillanatnyi szünetet tartott.
- Látom - mondta lassan -, jobb, ha nem bosszantunk tovább ez-
zel. Ideát gyakran megfeledkezünk azokról a jó szokásokról, amiket
édesanyáink oly buzgón igyekeztek belénk verni. Egyfolytában tré-
fálkozunk és egymást ugratjuk. Ez segít kiegyengetni az utat, ami
amúgy talán nehezen járható lenne.
- Természetesen eszünk ágában sem volt téged kiházasítani - tette
aztán hozzá komoly hangon. - De akár már ma este személyesen be
tudnálak mutatni egy tucat jóvágású, tiszta, modoros, jól nevelt
fiatalembernek, akik mellett a te keleti piperkőceid eltörpülnének. De
nem teszem - tette hozzá gyorsan —, nehogy félreértsd a szán-
dékaimat.
Pontosan tudtam, hogy mire gondol, és zavartan döbbentem rá,
hogy megérdemeltem ezt az enyhe dorgálást a tapintatlanságomért és a
helytelen viselkedésemért. Hirtelen elsápadtam. Tudtam, hogy
bocsánatot kellene kérnem a kirohanásomért, de valahogy nem tudtam
kipréselni a szavakat elszorult torkomon.
Jonathan feikacagott, és bársonyos nevetése oldotta az asztal körüli
feszültséget.
- Megígérem, kis húgom - mondta színlelt komolysággal -, hogy
semmit nem teszek annak érdekében, hogy megházasítsalak, ha te ezt
nem akarod. De, ahogy elnézlek, azt mondanám, hogy ezt majd neked
magadnak is meg kell értetned pár fiatalemberrel.
Úgy tűnt, ebben Mary is egyetért vele. Nem mondott semmit - csak
mosolygott —, de mosolyának melegségével mintegy elismerte
sógornője kellemes megjelenését.
Arcom ismét vörös színt öltött, ezúttal más okból. Úgy éreztem,
hajlandó vagyok vállalni a felelősséget és megértetni a dolgot a férfiakkal,
ha szükség lesz rá.
- Már volt, hogy megtettem — mondtam nyugodtan —, és egészen
biztos vagyok benne, hogy legközelebb is menni fog.
Egy vékonyka hang közbeszólt.
- Amikor nagy leszek, én Dee felesége leszek.
Mindenki nevetésben tört ki; még én is, akinek halvány fogalma sem
volt, ki az a Dee.
Mialatt Mary a nevetés okozta könnyeit törölgette, megpróbált
felvilágosítani.
- Dee egy nagyon kedves barátunk. Már majdnem harmincéves, és
annyira eltökélte, hogy sosem házasodik meg, mint te, kedvesem.
- Ő az én barátom - javította ki Kathleen.
- Hát persze, aranyom. Most fejezd be a vacsorádat!
Amikor felálltunk az asztaltól, hirtelen fáradtság tört rám. Nem
tudtam, ébren tudok-e maradni addig, amíg Mary lefekteti a gyerekeket.
Még korán volt, és tudtam, nem kérhetem, hogy vezessenek a szo-
bámba, és mégis, ez volt minden vágyam. Jonathan ezt észrevette.
- Már biztos alig állsz a lábadon. Miért nem veszel egy forró fürdőt
és fekszel le ma korábban? Sosem tudtam azokon a zötykölődő
vonatokon rendesen aludni. Az időeltolódás is számít. Keleti idő szerint
már épp ideje lefeküdni.
Bevallottam, hogy szörnyen kimerültem.
- Akkor menj! - mondta. - Tied az első ajtó jobbra a lépcső tetején.
A fürdő a szomszédos szobában van. Biztos vagyok benne, hogy a
hosszú út után jól fog esni egy pihentető fürdőt venni. Már bevittem a
csomagjaidat a szobádba. Most megyek, meghallgatom a
gyerekek esti imáit és szólok Marynek. Meg fogja érteni. Rengeteg
időnk van még, hogy beszélgessünk.
Megköszöntem neki, és felmentem a lépcsőn. Alig vártam, hogy
beszállhassak a kádba. Őszintén reméltem, hogy marad még energiám
utána eljutni az ágyamig.
Arra gondoltam, nemsokára írnom kell a Mamának, hogy beszá-
moljak neki Jonathan csodás otthonáról és gyönyörű családjáról.
Minden jel arra mutatott, hogy a nyugati élet jót tett neki. Mama büszke
lesz. Jonathan elég szerényen fogalmazott a leveleiben, de én nem
voltam annyira gátlásos, hogy részletesen be ne számoljak Mamának
mindenről.
Jonathan otthona - egy nagy, háromemeletes, sokormú ház több,
kiugró ablakfülkével - elragadó vörös téglás épület volt; a szépen ki-
dolgozottfa díszítéseket mindenhol fehérre festették.
A belső tér tágas volt és hűvös, a bútorokat keletről hozatták. A
padlókat színes szőnyegek borították, az ablakokat gazdag drapériák
díszítették. Egyedül Jonathan dolgozószobája mutatott nyugatias
jegyeket. Itt helyben készített, masszív, súlyos bútorok álltak. A falakra
állatfejeket erősítettek. A kandalló előtt egy medveprém szőnyeg terült
el, míg a díványt egy bölényprém takarta.
De a levél még várhatott. Ma este túl fáradt voltam, az írásra még
csak gondolni sem akartam. Ma este csak egy ágyra vágytam. Holnap...
nos, holnap, reméltem, hogy vethetek még egy pillantást azokra a
káprázatos hegyekre. Megpróbálom majd a keleten maradt
családtagoknak is lefesteni őket, de már most tudtam, hogy bármit is
írok, az sosem tükrözné a valóságot.
HAT

Találkozások

alóban feltűnt, hogy Jonathan és Mary alig várták, hogy kör-


bevezessenek és bemutassanak a barátaiknak. Még soha nem
volt olyan sűrű tíz napom, mint a Calgaryba való megérkezésem

V
után. Úgy tűnt, mintha egyfolytában átöltöznék a következő alka-
lomra. De be kell vallanom, izgalmas volt, és attól féltem, hogy túl-
ságosan is a fejembe száll.
Egy pénteki napon érkeztem és Jon (rájöttem, jobban szereti, ha
Jonnak szólítják, így én is így tettem, bár sajnáltam így leegyszerűsíteni
egy olyan szép nevet, mint a Jonathan) - akárhogy is, Jón és Mary úgy
döntöttek, hogy a hosszú vonatút után szükségem van a szombati
pihenésre. Erre nem sok lehetőség adódott, mivel ki kellett pakolnom a
ruháimat. A nap nagy részét mosással és vasalással töltöttem.
Közelebbről is megismerhettem az unokaöcsémet és az unoka-
húgaimat, mert bármerre is mentem, ott voltak a sarkamban. Bűbájosak
voltak.
Wílliam már két évet elvégzett az iskolában, amivel kivívta húgai
tiszteletét és csodálatát. Sarah sokszor félénken kérte: „Mutasd
meg, William... mondd el... magyarázd el, William!” És William így is
tett. Szeme önérzetesen csillogott homlokába hulló, sűrű, vöröses haja
alatt.
Kathleen elbűvölő volt. Arca csintalanul ragyogott, ahogy fecsegett
és követte minden egyes mozdulatomat. Nyilvánvalóvá vált, hogy Jon és
Mary olyan szülők voltak, akik figyelmesen vezették és irányították a
gyermekeiket, mivel még az eleven és társaságkedvelő Kathleen sem
merészkedett messzire, bár tekintetéből látszott, hogy nehezére esik
megfékezni kitörni készülő heves lelkesedését.
Miközben kihajtogattam egy smaragdzöld bársonyruhát a papírból,
amibe óvatosan becsomagoltam, szeme felcsillant, és egyik kezével
előrenyúlt, hogy megérintse a lágy kelmét. Hirtelen megtorpant és
mindkét kezét a háta mögé dugta, ahol nem veszélyezteti őket a kísértés.
Rám emelte a tekintetét, szemével bocsánatért esedezett azért, amit
majdnem tett; de nemsokára már egy óvatos kérdés ült ki az arcára.
- Olyan a tapintása, mint a kis pipiké? - kérdezte szinte suttogva.
- Tudod — válaszoltam őszintén -, még soha nem adatott meg ne-
kem, hogy megfogjak egy kis pipit.
- Nem? - Szemei kikerekedtek és tudtam, hogy alig hiszi el, milyen
balszerencsés vagyok. Csodálkozó tekintete együtt érzővé vált.
- Megmondom a Papának - mondta komoly arccal és tudtam, tö-
kéletesen biztos benne, hogy a Papa majd gondoskodik erről a nyil-
vánvaló szükségletemről.
- Te már fogtál a kezedben kis pipit? - kérdeztem tőle.
- Ó, igen!
- Akkor fogd meg a ruhát, és mondd meg, hogy ugyanolyan érzés-e!
Nagy, csodálkozó szemeivel rám nézett, mintha nem lenne biztos
benne, vajon komolyan gondoltam-e. Közelebb tartottam hozzá a ruhát,
hogy megerősítsem az ajánlatomat. Lassan kinyújtotta az egyik kezét,
majd megállította, és szemében izgatott csillogással rám nézett.
- O-ó! - Mindkét kezét tenyérrel felfelé fordította. - Jobb, ha előbb
megmosom őket.
- Nekem tisztának tűnnek.
Vállat vont.
- Mégis jobb, ha megmosom őket. Mama szerint van olyan piszok,
ami nem lát... nem néz... - kereste a megfelelő szót.
- Nem látszik?
- Aha.
Sietve kiszaladt a szobából, majd nemsokára visszajött. Sietségében a
ruhája vizes lett és kezei, amik miatt úgy aggódott, még nedvesek voltak
ott, ahol a törülközőnek már nem volt esélye elvégezni a munkáját.
Kathleen kezeit ruhájának szélébe törölte, miközben közelebb jött a
bársonyhoz. Egy pillanatig csak állt és gyönyörködött az anyag
szépségében. Lassan előrenyúlt és megérintette az egyik re- dőjét. A kis
kezecske finoman végigsimított az anyagon, vigyázva, hogy csak egy
irányba simogassa.
- Ugyanolyan — suttogta. — És még olyan is, mint egy újszülött
kiscica.
Lehajoltam és magamhoz húztam.
- Biztos jó érzés lehet megérinteni egy kis pipit; és kiscicdt már si-
mogattam, így tudom, hogy az milyen puha... de tudod, hogy mi az, amit
még ennél is kellemesebb a karunkban tartani?
Hátrahajtotta a fejét és a szemembe nézett.
- A kis embereket - mondtam lágyan.
- Mint a kisfiúkat meg... meg a kislányokat?
- Mint a kisfiúkat meg a kislányokat.
Felkacagott, majd kezeit a nyakam köré fűzte és megölelt. Nagyot
nyeltem. Milyen csodálatos dolog úgy ölelni és feltétel nélkül szeretni
egy gyermeket, hogy az viszontszeret!
Ekkor Kathleent magához hívta Sarah, így hát elengedett.
- Biztos azt mondja majd: „Kathleen, moss kezet ebéd előtt!”, és
én már megmostam! - Nagy örömét lelte abban, hogy így nem kell szót
fogadnia. Indiánszökdelésben elindult kifelé, de még kicsi volt ahhoz,
hogy rendesen tudja csinálni. Az ajtóban megállt és visszafordult. -
Köszönöm, Beth néni - mondta. Dobott egy csókot, amit viszonoztam,
majd eltűnt.
Pár perccel később tényleg ebédhez gyülekeztünk. Williamre még
várnunk kellett, mert az egyik szomszéd gyerekkel elment fára mászni;
Sarahnak beletelt egy kis idejébe, míg megtalálta. Willi- am egy enyhe
dorgálás után elment mosakodni és átvenni az ingét, aminek egyik ujján
egy szakadás látszott. Pár perc után megint megjelent, tiszta inge
gondosan begombolva, de nem oly gondosan betűrve, arca és kezei
megmosva, bár az álla még vizes volt. Mary szomorkásán mosolyogva
elfogadta a megjelenését, és az ételt felszolgálták.
- Ebéd után szeretném, ha ti, gyerekek kint játszanátok - a kertben!
—, mondta Mary egyenesen Williamre nézve. — Beth néni talán
szeretne lepihenni.
- Ó, nem! - Majd sietve megmagyaráztam: - Még nem végeztem a
ruháim kicsomagolásával.
Még ha ezt mondtam is, rá kellett jönnöm, hogy tényleg szeretnék
egy kicsit pihenni.
- A kis Lis’beth még alszik - mondta Kathleen komolyan és lát-
szott rajta, nagyon büszke magára, amiért neki nem kell délután
aludnia.
- A kis Elizabeth szerencsés - jelentette ki Mary. Arra gondoltam,
sokszor ő is szívesen lepihent volna, ha lett volna rá lehetősége.
Kathleen nem mondott ellent, bár a tekintetéből egyértelmű volt,
hogy nem értett egyet az anyjával.
Másnap reggel, vasárnap, a házban nagy volt a nyüzsgés, ahogy a
templomi misére készülődtünk. Kathleen félénken kopogtatott be az
ajtómon, amikor a hajamat csináltam. Bejött, hogy megmutassa a
ruháját és a szalagjait. Úgy festett, mintha csak egy naptárról poty- tyant
volna le. Csinos ruhája és gondosan elkészített frizurája tökéletesen
illett tündérszerű megjelenéséhez. Szemei ragyogtak, ahogy kötényének
csipkéjét simogatta.
- Tetszik?
- Csodaszép.
- Mama készítette.
- Igazán?
- Igen - bólintott.
- Gyönyörű. A mamád nagyon ügyesen varr.
- Papa is ezt mondja.
Majd engem mért végig.
- Te is szép vagy. Te csináltad a ruhádat?
Megráztam a fejemet, a torontói üzletre gondolva, ahol a ruhát
vettem.
- Nem - mondtam lassan -, Madame Tanier készítette.
- Ő is ügyes - mondta Kathleen komoly hangon.
Elmosolyodtam a madame-ra és az áraira gondolva. Igen, ő is
ügyes volt.
A templom épülete új volt, de nem olyan nagy, mint amihez hoz-
zászoktam. Az emberek barátságosak voltak, így könnyű volt magamat
otthon ereznem, főleg, mivel Jon húgaként érkeztem. Világossá vált,
hogy Jon és Mary nagy tiszteletben állnak.
William és Sarah között ültem. Williamnek nehezére esett egy
helyben maradnia. Ide-oda tekergeti, előbb az egyik, majd a másik lábát
lóbálta, összcszorította a kezét, majd ellazította. Csak sajnálni tudtam
szegényt.
Kathleen sem boldogult jobban, mint William. Sarah azonban
nyugodtan ült. Egyszer, amikor felálltunk elénekelni egy zsoltárt, kicsi
kezét az enyémbe csúsztatta. Megszorítottam és rámosolyogtam. Úgy
bújt hozzám, mint egy kiskutya.
Miután a misének vége lett, számtalan embernek bemutattak. A
gyülekezet főleg fiatal párokból állt, bár több férfit is láttam, akik
mintha egyedül érkeztek volna. Hálás voltam Jonnak, amiért nem kísért
oda hozzájuk. Otthagyott engem Maryvel és pár barátjával, és egyedül
ment oda, hogy üdvözölje a férfiakat.
Jon és Mary meghívta a lelkészt, a feleségét és négy gyermeküket,
hogy csatlakozzanak hozzánk a vasárnapi vacsorán. Dickson tiszte-
letes három évvel ezelőtt érkezett nyugatra. Semmi másról nem volt
hajlandó beszélni, csak a nyugatról és arról áradozott, hogy milyen
nagyszerű dolgok történtek körülötte. Mrs. Dickson bármit szívesen
megvitatott, ami „odahaza” zajlott. Úgy éreztem magam a társalgás
közben, mint egy teniszlabda.
Másnapra Jon és Mary Mr. Higginst, a kerületi főtanfelügyelőt hívta
meg ebédre.
Türelmetlenül vártam, hogy találkozzak Mr. Higginsszel és hogy
megtudjak valamit új iskolámról, de aggódtam is miatta. Mi van,
ha úgy érzi majd, nem tudom rendesen elvégezni ezt a munkát? Egy ilyen
nagy felelősséggel bíró férfi, aki buzgón keresgélte a megfelelő tanárokat
rászoruló iskolái számára, lehet, hogy túl kényesen válogat, hogy betöltse
az üres állásokat.
Úgy képzeltem el Mr. Higginst, mint egy magának való, tanult férfit,
aki kopaszodik, talán egy kicsit túlsúlyos, de jól öltözött és komoly
megjelenésű. Testtartása, viselkedése, egész megjelenése arról a
komolyságról tanúskodik, amellyel kötelezettségeit ellátja.
Amikor Sarah bejelentette, hogy megérkezett Mr. Higgins, a szalonba
siettem, de egy pillanatra megálltam az ajtóban, hogy összeszedjem
magam erre a fontos találkozóra. Ám amit láttam, arra nem voltam
felkészülve.
Be kell vallanom, először szememmel egy harmadik személyt ke-
restem a szobában; biztos voltam benne, hogy a Jonnal nevetgélő és
viccelődő úriember nem Higgins főtanfelügyelő volt. Nem lehetett ő. De
míg tekintetemet körbejárattam a szobán, Jon megfordult és Mr.
Higginsként mutatta be a vendégét.
A férfi meglehetősen fiatal volt — körülbelül harmincöt éves lehetett.
Nem volt jól öltözött, sem méltóságteljes vagy komoly megjelenésű.
Külsejéből és beszédmodorából egy elhanyagolt, hangos, arrogáns és
arcátlan emberre következtettem. Ezek közül egyik tulajdonságot sem
kedveltem egy férfiban.
Magamra parancsoltam, gyorsan emlékeztetve magamat, hogy nem
szabad hirtelen ítéletet mondani az első benyomás alapján. Még így is
nehezemre esett udvariasan mosolyogni és kezet nyújtani, de megtettem.
Higgins majdnem eltörte az ujjaimat, miközben hosz- szan, férfiasan
kezet szorított.
- Hogy s mint? Hogy s mint? - mennydörögte.
Bár nem mondta, de azt a benyomást keltette, hogy örül a talál-
kozásnak, mivel minden gátlás nélkül tetőtől talpig végigmért. Úgy
tűnt, elégedett azzal, amit lát, mert továbbra is engem bámult. Erez-
tem, ahogy elpirulok.
Jon bátyám sietett a megmentésemre.
- Üljünk le! - mondta. - Miss Thatcher már biztosan alig várja, hogy
többet megtudjon az itteni iskolákról.
Gondolatban megköszöntem Jonnak, hogy a vezetéknevemet
használta. Ez talán majd megfékezi a szemtelen Mr. Higginst.
Megerősítettem, amit Jon mondott.
- Igen, minden érdekel a környéken lévő iskolákkal kapcsolatban,
főleg az, amelyikben majd tanítani fogok.
- Később! - mennydörögte Mr. Higgins. - Sosem rontok el egy jó
vacsorát olyan földi dolgok megtárgyalásával, mint a munka, mielőtt
ettem volna.
Hangosan felnevetett ezen az általa elmésnek tartott megjegyzésen,
és felém fordult, hogy a nyugatról való benyomásomról kérdezzen. A
hangjából érződött, úgy gondolja, nincs egyetlen olyan dolog sem a
világon, ami bármi módon is a közelébe érhetne az ő nyugatjának. Azt
feleltem, hogy olyan kevés időt töltöttem még itt, hogy még nem volt
lehetőségem a kiértékelésére. Nem voltam róla meggyőződve, hogy
elfogadta az állításomat. Mintha úgy érezte volna, nincs szükség
hosszabb időre ahhoz, hogy valaki észrevegye a nyugat
feljebbvalóságát. De ahelyett, hogy ellentmondott volna, valami
olyasmit morgott, hogy majd „körbevezet”. Jonathan ismét meg-
mentett azzal, hogy más témára irányította a beszélgetést és Mary
nemsokára szólt, hogy felszolgálják a vacsorát.
A marhasült isteni volt. Örültem volna, ha nyugodtan kiélvezhetem,
de Mr. Higgins ezt nem hagyta. Leplezetlenül követte minden
mozdulatomat, és olyan ideges lettem, hogy alig tudtam rendesen enni a
villával. Magamban konstatáltam, ez az első alkalom, hogy ilyen unalmas,
fárasztó férfival találkozok. Annyira el volt telve a fontosságával és a saját
véleményeivel, hogy ő uralta és irányította az egész beszélgetést. Az első
benyomásom helyesnek bizonyult: nem kedveltem Mr. Higginst, a
főtanfelügyelőt. Remélhetőleg nem minden nyugati férfi ilyen.
Egyszer sem hoztuk szóba az iskolarendszert, mégis hosszú óráknak
tűnt, míg végül volt benne annyi tapintat, hogy kimentse magát és
hazamenjen. Miközben szedelőzködött, megkérdezte, hogy eljöhet-e
megint.
- Nos — mondtam, remélve, hogy kiérzi a hangomból, mire is cél-
zok -, még beszélnünk kell az iskoláról, ahol tanítani fogok és tudnom
kell, hogy mire lesz szükségem. Erre még nem jutott időnk.
Jóízűen felnevetett, mintha valami elragadó dolgot mondtam volna,
és miközben kezet ráztunk, megszorította a kezemet. Elhúzódtam tőle.
- Szerdán találkozunk - mondta és kacsintott egyet. Megdöbbentett
szemtelen modora, és egy hitetlenkedő sóhaj hagyta el a számat. Nem
vette észre, hanem vidáman „jó éjt!” kiáltott, de úgy, hogy attól féltem,
felébreszti az alvó gyerekeket, majd fütyörészve elindult a sétányon.
- Valakinek hozzá kéne mennie ehhez az emberhez, hogy egy kicsit
csiszoljon rajta - mondta Mary halkan.
Megráztam a fejemet és azt mondtam:
- Ide több kell egy kis csiszolásnál. Ekkora feladatot egyik nőre sem
rónék.
Kedden Jon úgy döntött, itt az ideje meglátogatnom Calgary üzleteit,
így elvitt a belvárosba és magamra hagyott, amíg ő bement az
irodájába. Mary ágy tervezte, hogy csatlakozik hozzánk, de Willi- amnek
megfájdult a füle, úgyhogy vele maradt.
Az üzletek határozottan különböztek azoktól, amikhez hozzá-
szoktam. Egy olyat sem láttam, ami hasonlítana Madame Tanieré- hez,
de mindegyiket érdekesnek találtam. Mennyire szerettem volna, ha
Julie ott lehetett volna velem! Milyen jól éreztük volna magunkat!
Jon azt ígérte, hogy ebédnél találkozunk egy közeli hotelban, és
ahogy közeledett a dél, megéheztem. Elhatároztam, hogy elindulok az
étteremhez, amit korábban megjelölt. Ahogy a járdán sétáltam,
észrevettem, hogy több tekintet is rám szegeződik. A gyomrom kissé
idegesen összerándult. Talán elfogadhatatlan volt, hogy egy hölgy
egyedül közlekedjen Calgaryban. Meg kell majd kérdeznem Jona-
thant. Meggyorsítottam a lépteimet.
Calgary utcái a változatosságtól voltak elevenek. A sötét öltönyös
üzletemberek mellett voltak ott farmerek, indiánok és egyszerű lé-
zengek. Levegő után kapkodva, sietve elhaladtam négy marcona
kinézetű férfi mellett, akik hátukkal egy vaskereskedés oldalát tá-
masztották. Hallottam a megjegyzéseiket és a nevetésüket, de nem
próbáltam meg kibogozni szavaik értelmét. Nem voltam rá kíváncsi,
rám céloztak-e.
Amikor odaértem a hotel éttermébe, Jon már ott volt, tíz perccel a
megbeszélt idő előtt.
- Nem akartam, hogy előttem érj ide és itt kelljen várakoznod
egyedül - mondta. Igazán hálás voltam a figyelmességéért.
Odavezettek az asztalunkhoz, és miközben átvágtunk a termen, Jon
több ismerősét is üdvözölte. Néhányuknál megállt és engem is
bemutatott, másoknak köszönésképpen csak biccentett és a nevükön
szólította őket. Nemsokára megláttam mögötte a rendszert.
Amikor Jon megállt és bemutatott, azt mindig egy pár vagy egy nős férfi
esetében tette. Jon ilyenkor megemlítette, hogy Mr. XY a feleségével és a
családjával ebben és ebben az utcában lakik vagy ilyen és ilyen üzletet
vezet. A férfiak, akik mellett elhaladt, nyilvánvalóan egyedülállóak
voltak. Jon megtartotta a szavát és senkivel sem próbált meg
összehozni. Elmosolyodtam erre a feltűnő gesztusra, amivel eleget akart
tenni a kívánságaimnak.
Miközben leültem, láttam és éreztem, ahogy a tekintetek engem
követnek. Letettem a kesztyűmet és az erszényemet, majd a bátyámra
mosolyogtam. Reméltem, hogy idegességem leplezésétől
megnyugszom. Ez legalább részben sikerült. Jon beszélni kezdett, és
hamarosan éreztem, hogy sikerül feloldódnom még ebben az új kör-
nyezetben is. Kezdtem igazán ragaszkodni a bátyámhoz. Nem csoda,
hogy a Mama bálványozta. Azt kívántam, bárcsak most itt lehetne, hogy
lássa ebben a városban csodálatos feleségével és jól nevelt gyermekeivel,
a közösség megbecsült tagjaként. Olyan büszke lenne. Én is büszke
voltam, miközben vele szemben ültem és egy időre megfeledkezhettem
a bámuló tekintetekről.
- Egyébként - mondta Jon óvatosan - nagyon szépek a ruháid. Mary
is ezt gondolja. De Mary... nos... még ha irigyel is, azt... nos... azt
javasolta, hogy tapintatosan utaljak rá, hogy talán érdemesebb lenne pár
praktikusabb öltözéket venned a tanításhoz. A tantermeink nem olyan
díszesek és, hát... nem vagyok jó a tapintatos utalásokban, úgyhogy...
Felnevettem. Jon megkönnyebbültnek látszott.
- Hű! - mondta. - Örülök, hogy így fogod fel a dolgot. Nem tudtam,
hogy ideges leszel-e vagy megsértődsz. Egyszerűen nem megy nekem ez
a célozgatás. De Marynek igaza van; a divatos ruhatárad lenyűgöző, de
nem igazán praktikus a mi életkörülményeinkhez.
Jon komolysága és bájossága elvette mondanivalójának élét. Rá-
jöttem, hogy neki és Marynek igaza van; szeretetből javasolták ru-
határam lecserélését.
— Körülnézek, hátha találok valamit - ígértem meg, miközben
kihozták az ételt.
- Igaz is - kockáztattam meg a kérdést -, helytelen egy hölgynek
kíséret nélkül kimerészkednie Calgary utcáira?
- Miért? Egy hölgyet sem láttál délelőtt?
— De... de, ha belegondolok, láttam. Többet is. De...
Jon összehúzta a szemöldökét.
— Nos, olyan kívülállónak éreztem magam. Akárhová mentem, az
emberek megbámultak.
Jon elvigyorodott.
- Az emberek... vagy a férfiak?
Elpirultam. Ezt a beszélgetést nem volt értelme folytatni.
Jonathan ajánlott pár üzletet, ahol találhatok egy nyugati tanítónőhöz
illő ruhákat, és megígérte, hogy háromkor megint találkozunk, és akkor
hazavisz. Először azt gondoltam, nem fogom örömömet lelni olyan
dolgok vásárlásában, amiket szürkének és stílustalannak tartottam, de
minél többet keresgéltem, annál inkább tetszett, amit találtam és annál
jobban élveztem. Ismét Julie jutott eszembe. A jelenléte fantasztikus
élménnyé varázsolta volna ezt a bevásárlókörutat.
Találtam pár egyszerű pamutruhát, amiket majd könnyű lesz mosni
és vasalni és néhány csipke nélküli alsóneműt. Még vastag harisnyát is
vettem; bár, be kell vallanom, nem igazán tetszettek. Megkértem az
eladót, hogy csomagolja be az árukat, majd megnéztem, mennyi az idő.
Már elmúlt három óra. Kisiettem az üzletből, aggódva hogy Jon már
vár rám.
Ott volt, pár lépésnyire, lejjebb az utcán. Háttal állt nekem, de
megismertem széles vállát. Odasiettem, és akkor észrevettem, hogy egy
másik férfival beszélget. Elbizonytalanodtam. Odalépjek, hátha Jon már
indult volna haza, vagy várjak, amíg befejezi a társalgást?
Jon kissé arrébb lépett, és most már láthattam a férfit, akivel be-
szélgetett. Kicsivel magasabb volt a bátyámnál, amitől kifejezetten magas
növésűnek tűnt. Szemét egy széles karimájú kalap árnyékolta be, de
markáns, bár nem túl kiugró állkapcsát és formás orrát így is ki tudtam
venni. Tiszta, rendezett kinézetű volt, bár nem lehetett „szalonképes
úriembernek” nevezni. Volt benne egyfajta férfias keménység, ami
magabiztosságról és energikusságról árulkodott. Udvariasan mosolygott,
miközben Jonnal beszélt. Fesztelen, barátságos modorú embernek tűnt,
és olyannak, aki nem veti meg a jó tréfát.
Észrevehette óvatos mozdulatomat, mert fejét felém fordította.
Ezután Jon is hátranézett.
- Azonnal jövök, Beth - mondta, majd szívélyesen kezet fogtak
egymással. — Add át üdvözletünket Phillipnek! - szólt Jo, miközben
kezét a férfi vállára helyezte. Cserébe a férfi barátságosan hátba
veregette, majd felém fordult. Aprót biccentett, közben megemelve
kalapját, így láthattam a szemeit is. Mélykék szemei voltak - és
elszántságot tükröztek; de most tréfásan csillogtak, még ha a szája nem is
mozdult. Hirtelen azt kívántam, bár mosolyogna, szívből mosolyogna,
de még mielőtt bátorításképpen küldhettem volna felé egy mosolyt,
megfordult és hosszú léptekkel elindult.
Nem értettem azt az érzést, ami elfogott. Azt kívántam, bárcsak Jon
kivételt tett volna és bemutatott volna minket egymásnak. Azelőtt még
sosem találkoztam olyan férfival, aki ennyire felkeltette volna az
érdeklődésemet. Úgy bámultam utána, mint egy iskolás lány.
- Egy... egy barátod? - dadogtam, majd elvörösödtem ostobaságom
miatt, Jon biztosan butának tart; bárki számára egyértelmű lett volna,
hogy barátok.
- Igen.
A bátyám csak ennyit mondott. Nem említette a férfi nevét, vagy
hogy honnan származik. Semmit. Elhatároztam, hogy nem erőltetem a
témát.
Másnap Mr. Higgins kicsivel két óra után megjelent. Reméltem,
hogy már rátérhetünk a fontos ügyekre, de ehelyett ragaszkodott hozzá,
hogy elvigyen kocsikázni. Kelletlenül ugyan, de elmentem. Az egész
helyzet nagyon bosszantó volt, és örültem, hogy arra az estére volt egy
vacsorameghívásom, így megmondhattam, hogy haza kell érnem, mert
sok időre van szükségem a készülődéshez.
Rákérdeztem az iskolára, ahol tanítani fogok, de azt mondta, még
nem döntött. Emlékeztettem rá, hogy nemsokára tudnom kellene,
hogy megkezdhessem a szükséges előkészületeket. Továbbra is ki-
térően válaszolt. Megjegyeztem, hogy már csak egy hét van hátra az
iskolakezdésig. Jó kedélyűen azt felelte, hogy sok minden történhet egy
hét alatt, majd harsány nevetésben tört ki. Ejtettem a témát.
Kitett az ajtónál és megjegyezte, hogy milyen gyorsan eltelt a dél-
után. Megkérdezte, hogy láthatna-e pénteken is. Tehetetlenül azt fe-
leltem, hogy mivel egyre sürgetőbb lenne, hogy tudjam, mik a tervei a
jövőre nézve, találkozhatunk. Miközben kezet ráztunk, arcátlanul a
karomra tette a kezét.
- Ó, vannak terveim, kedvesem - mondta. — Vannak terveim a
maga számára.
Micsoda szemtelenség.!gondoltam, ahogy a lépcsőn mentem felfelé a
szobámba. Még sosem találkoztam ilyen visszataszító férfival. És ha
arra gondoltam, hogy helyzetemből kifolyólag az ő alkalmazottja
leszek! Őszintén reméltem, hogy saját feladataink ritkán teszik majd
lehetővé az egymással való találkozást.
Hirtelen Jon barátjának az arca jelent meg előttem. Milyen kár, hogy
nem ő Mr. Higgins, gondoltam, de rögtön össze is szidtam magam.
Micsoda ostobaság még csak gondolni is ilyen nevetséges dologra!
Csodálkozással töltöttek el ezek az erőteljes érzelmek. Csak egyszer
láttam azt a férfit, mindössze egy másodpercre. Miért volt rám ekkora
hatással? Nem tudtam, de azok a kék, mosolygós szemek velem
maradtak és kísértettek, ahogy kinyitottam a szobám ajtaját. Nagy adag
elhatározással kitöröltem a képet a fejemből, és inkább a hálóingem
kiválasztására koncentráltam.
HÉT

Mr. Higgins terve

r. Higgins pénteken tizenegykor érkezett. Éppen Sarah-nak


és Kathieennek olvastam fel, és teljesen váratlanul ért ez a

M
korai látogatás. Faragatlanul végigcsörtetett a házon, és bejelentet-
te, hogy piknikezni megyünk. Kezében egy piknikkosarat tartott,
hogy jelezze, mindent előkészített. Megpróbáltam eldadogni pár
visszautasító szót, de egy nevetéssel félbeszakított.
- Nem kell a kis csinos fejecskéjével emiatt aggódnia. Tudom, hogy
megleptem — de az emberek tanúsíthatják, hogy én tele vagyok
meglepetéssel.
Ügy tűnt, az emberek meglepetésekkel teli viselkedésére vonatkozó
megjegyzéseit bóknak vette.
Megragadta a kezemet és talpra állított, meg sem engedve, hogy
végigolvassam a megkezdett oldalt.
- Jöjjön... jöjjön! - mondta. - A piknikek nem szeretik, ha meg-
várakoztatják őket.
- Szeretek piknikezni - jelentette ki Kathleen reménykedve.
— És egy nap a nagynénéd és én majd magunkkal viszünk — de
nem ma. A mai piknik két személyre szól. - Felém fordult és rám
kacsintott. - Most siessen, kedvesem, és vegyen fel valamit, ami jobban
passzol egy piknikhez! - Rápillantott divatos cipőmre. - Főleg a lábára -
tette hozzá. - Azok a könnyű kis lábbelik nem igazán valók egy vidéki
sétához, és nekünk most nyugalomra és csendre van szükségünk, hogy
megbeszélhessük a jövőjét.
Az emeletre siettem és átöltöztem, közben végig bosszankodtam. A
legegyszerűbb ruhát választottam, amit Calgaryban vettem; de tiszta
szívemből azt kívántam, bár lenne egy liszteszsákom, hogy felvehessen!.
Előkerestem a szekrényből a trottőrcipőt, amit az iskolában használtam.
Szörnyen lehangoló — szinte már csúnya, gondoltam, mégis örültem, ahogy
lementem a lépcsőn.
Mr. Higgins, gondoltam, ma megmondja, holfogok tanítani —vagy Isten
segítsen magán...
Kiléptem a verandára, ahol a látogatóm várakozott, felvettem egy
vékony kendőt a hintaszékből, a helyére igazítottam a legelőnytelenebb
kalapomat, és kelletlenül a türelmetlen Mr. Higginshez fordultam, aki
hangosan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
Tekintetét végigjártatta rajtam, egyszerre hízelegve és méltatlan-
kodva.
— Arra a kalapra nem lesz szüksége. A nap jól fog esni...
— Egy hölgy nem lép ki a házból a kalapja nélkül — vágtam közbe.
— Itt nyugaton...
— Én keleten nevelkedtem.
Harsogva felnevetett, mintha egy jópofa viccet mondtam volna. De
gyorsan megfeledkezett a kalapról, amikor tekintete a cipőmre
vándorolt.
- Az a cipő... - mondta most hogy lesz képes járni benne? Túl-
ságosan...
- Mr. Higgins - szóltam közbe -, most már kezdek elbizonyta-
lanodni, hogy magával tartsak-e. Ha ezek a cipők nem jók, akkor meg
kell kérdeznem, hogy mégis hová megyünk.
Nem említette többet a ruházatomat, hanem a karját nyújtotta. Úgy
tettem, mintha nem venném észre, és egyedül indultam el a sétányon
egy elegánsnak tűnő, kétszemélyes fogat és az elé befogott ló felé.
Mr. Higgins nem győzte felhívni a figyelmemet az ősz színeire, amit
más társaságban még élveztem is volna. Hiányzott az otthoni tölgyek és
a juharfák mélyvörös színe, de lelkem örömmel itta be a folyó
völgyében álló, szélfútta nyárfák aranyát, amit az erdei- és a lucfenyők
zöld árnyalatai egészítettek ki. Tényleg lélegzetelállító volt.
Mr. Higgins a városból kifelé menet nyugat felé vette az irányt.
Közvetlenül előttünk egy domb magasodott, és tudtam, ha felmennénk
a tetejére, onnan láthatnánk a tündöklő hegyeket. De nem akartam Mr.
Higginsszel nézegetni a hegyeket. Őszintén megköny- nyebbültem,
amikor nem messze a dombtetőtől megállt.
Leugrott a fogatról, megkerülte a lovat, hozzám lépett és a kezét
nyújtotta, hogy lesegítsen. Nem tudtam anélkül visszautasítani, hogy ne
lettem volna szörnyen udvariatlan, de amint földet értem, elhúzódtam
tőle. Talált egy kedvére való helyet, majd leterítette a pokrócot és
elővette a piknikhez szükséges dolgokat. Szerencsére az étel jóízű volt.
Sok mindenről beszélgettünk, de emlékezetembe idézve korábbi
megjegyzését, miszerint evés közben nem beszél munkáról, nem
próbáltam a társalgást a tanári pozíciómra terelni. Elhatároztam
azonban, hogy amint az étel eltűnik, megemlítem a dolgot, ha Mr.
Higgins nem hozná fel magától.
Amint befejezte az evést, felállt.
-Jöjjön, kedvesem! - mondta, felém nyújtva a kezét.
Azt kívántam, bár ne használná ezt a bizalmaskodó kifejezést,
amikor hozzám szól. Ez elbátortalanított.
- Jöjjön! - mondta ismét. - Akarok magának mutatni valamit.
Kezemmel az ebédünk maradéka felé intettem.
- De a...
- Az még várhat. Majd összepakoljuk, amikor visszajöttünk -
mondta zavartalanul.
- Addigra a hangyák és a legyek...
- Ejnye. Magácska elég sokat aggodalmaskodik, nem igaz? -
Hangja szinte már ingerült volt, úgyhogy hátat fordítottam a pokrócnak
és a rajta heverő ételmaradékoknak. Végül is, ez az ő kosara, és ha ő
nem bánja, ha egy hangyakolóniát kell benne hazavinnie, akkor engem
miért zavarna?
Felsétáltunk a füves domboldalon. Most már értettem, miért ag-
gódott annyit a cipőm miatt. Nem volt ösvény a meredek emelkedőn,
és csak nehezen lehetett felfelé haladni. Mindig a kezét nyújtotta,
amikor egy kicsit lassítottam, így előresiettem. Mire szólt, hogy álljunk
meg, alig kaptam levegőt és örültem a pihenőnek.
Előrenyúlt és lassan megfordított, hogy visszanézhessek az ősz
színezte völgyre. A folyó és a város előttünk terült el. Onnan nézve
Calgary épületei védve voltak az időjárás viszontagságaitól. Megpró-
báltam megkeresni Jon és Mary házát, de nem találtam.
- Valamit el kell mondanom. — Mr. Higgins hangjából izgatottság
és bizakodás érződött ki.
- Az iskolám - eldöntötte már...?
Megint felharsant kedélyes, fülsértő nevetése. Felé fordultam és
némi kárörömmel állapítottam meg, hogy gyűrött az öltönye.
- Ez a birtok - itt, ahol éppen állunk - az enyém. Épp most vettem
meg.
Pislogtam és képtelen voltam megérteni, mi köze lehet ennek a
kijelentésnek hozzám. Majd, emlékezve a jó modorra, megszólaltam:
- Nagyon szép. Gratulálok. Igazán szép helyet választott. Mik a
tervei...?
- A házamat épp itt fogom felépíteni, ahonnan tökéletes, zavar-
talan kilátás nyílik a völgyre.
Visszanéztem a völgyre.
- Nagyon szép - feleltem alig figyelve oda.
- Tényleg tetszik?
- Igen. Igen, persze. Csodálatos. — Reméltem, hogy nem vittem
túlzásba. Tényleg csodálatos volt, de annyira azért nem lelkesített fel a
dolog.
- Tudtam, hogy így lesz. — A határozottság visszatért a hangjába. -
Pontosan ide fogjuk tenni a házat - mondta meglengetve a karját.
Észrevéve a többes számot, hirtelen rokonszenvezni kezdtem a
másik féllel és egyfajta hála is eltöltött, amiért még egy olyan férfi is,
mint Mr. Higgins talált valakit, akivel megoszthatja az életét.
- Erre fog majd nézni - a főbejárat, a nappali... — mondta hevesen
gesztikulálva a karjával. — Mit gondol?
El nem tudtam képzelni, miért engem kérdez, de azt motyogtam,
gondolom, ez így tökéletes.
- Szerintem inkább téglából, mint fából építjük, bár a fához köny-
nyebb hozzájutni. Négy vagy öt hálószoba legyen, mit gondol?
- Mr. Higgins, én...
- Nem kell Mr. Higginsnek szólítania, drága Beth-em — mondta
hízelegve.
Meglepett a merészsége, hogy a keresztnevemen szólít.
- Csak Thomas, Tom, ha úgy tetszik... - ahogy rám nézett, szemeit
elárasztották az érzelmek -, vagy bármi más, ahogy hívni szeretne.
- Mr. Higgins - ismételtem makacsul a vezetéknevét —, attól tartok,
nem értem. Azért jöttünk ide, hogy az iskolámról beszéljünk, és
ehelyett...
- Jaj, kedvesem! Látom már, hogy nem beszéltem világosan. Nem
kell tanári állást vállalnia. Nemsokára házasok leszünk és én...
- Házasok? - Ez szinte sikításnak hangzott. - Házasok? Miről
beszél?
- Ne szemérmeskedjen, kedvesem. Nem látom értelmét a haloga-
tásnak. Egyesek talán kissé elhamarkodottnak tartanák, de itt nyugaton
egy férfinak jogában áll gyors döntéseket hoznia. Nem kell csak a
szokások miatt várni. A házasság...
- De én azért jöttem nyugatra, hogy tanítsak!
- Persze - mondta fontoskodva —, amíg egy előnyös...
- Mr. Higgins, az hiszem, nem értett meg. - Mély levegőt vettem,
hogy megnyugodjak. — „Előnyös” férfiak voltak keleten is. Nem áll
szándékomban felhagyni a tanítással azért, hogy... férjhez menjek. ..
hogy magához menjek!
Jó pár percbe beletelt, mire meggyőztem Mr. Higginst, hogy ko-
molyan gondolom, amit mondtam. Nem akarta elhinni, hogy egy
épelméjű nő képes lenne visszautasítani az ajánlatát — ebből látható,
hogy milyen embernek tartott. Egyszer csak felháborodottan meg-
fordult és elindult lefelé a domboldalon, alig tudtam vele lépést tartani.
Szótlanul beleborította a maradékot tányérostul, hangyástul a
piknikkosárba, az egészet begyömöszölte a fogatba, és kínos csöndben
visszaindultunk Jon házához.
- Ne feledje - morogta végül, ahogy közeledtünk a bátyám házához
én vagyok a főtanfelügyelő. Alkalmazok és elbocsátok.
- Talán jobb szeretné, ha visszamennék keletre? Csak megmondom
Jonathannak...
- Micsoda abszurd ötlet! - vágott közbe. - Rengeteg iskolánk van,
ahol szükség lenne tanárra. Biztos vagyok benne, hogy találok egy
megfelelő helyet magának.
- Köszönöm - mondtam kimérten. - Épp ez az, amiért jöttem.
A kinevezést levélben kaptam meg. Az értesítő rövid volt és hivatalos.
Alapos megfontolás után, állt benne, Pine Springs iskoláját adják nekem.
A levél mellett volt egy vonatjegy is, ami a következő szerdára szólt. A
vonat Lacombe-ig visz majd, ahol találkozom Mr. Laverlyvel, a helyi
iskolatanács elnökével. A hátralévő napokban berendezkedhetek,
mielőtt a rákövetkező hétfőn elkezdődne a tanítás.
- Lacombe - mondtam hangosan. - Merre van Lacombe?
- Északra - mondta Jon az újságja mögül. - Miért?
- Oda kell mennem.
Az újság leereszkedett, és Jon arca előbukkant.
- Menned? Minek?
- Az iskolámba.
- Az nem lehet.
- Itt ez áll... még vonatjegyet is küldtek.
- De az... az több mint száz mérföldnyire van innen. Az nem lehet.
- Több mint száz?
- Így van. Biztos elírtak valamit.
Ekkor rájöttem. Mr. Higgins gondoskodott róla, hogy minél távolabb
kerüljek Calgarytól. Ezzel állt volna bosszút? Talán abban
reménykedett, hogy visszautasítom a kihelyezést és nyafogva vissza-
megyek keletre. Nos, nem állt szándékomban ezt tenni.
- Biztos vagyok benne, hogy ez nem elírás, Jon - mondtam nyu-
godtan. - Remekül hangzik.
- Úgy érted, fontolóra veszed...
- Természetesen.
- Tehát Lacombe?
- Nem, igazából Pine Springs.
- Az még távolabb esik a várostól!
- Remekül hangzik - mondtam megint.
- Az az isten háta mögött van, alig lakják. Ez biztos valami tévedés
lesz. Beszélek Thomasszal.
- Ne, Jón! Kérlek! - mondtam gyorsan. - El akarom vállalni.
Jon ijedt, sértődött tekintete láttán, sietve megmagyaráztam.
- Ó, borzasztóan sajnálom, hogy itt kell hagynom téged, Maryt és a
gyerekeket. Mindnyájatokat annyira megszerettelek! De tényleg jót fog
tenni nekem. Nem érted? Annyira óvtatok, annyira... annyira el voltam
kényeztetve. Szeretném megtapasztalni, vajon tudok-e magamról
gondoskodni, hogy meg tudok-e állni a saját lábamon.
- Biztos vagy benne? - Jon végignézett gondosan feltűzött haja-
mon, puha kezeimen, ápolt körmeimen, divatos ruhámon.
Megértettem a pillantását.
- Biztos - mondtam nyomatékosan.
- Nos, nem tudom, hogy Mama mit fog gondolni. Úgy volt, hogy
az én védőszárnyaim alatt leszel.
- A Mamának nem kell tudnia erről... egyelőre.
-De...
- Azt persze tudni fogja, hogy egyedül vagyok, de ami a köztünk
lévő távolságot illeti, amiatt csak feleslegesen aggódna.
- Ezzel nem győztél meg, de ha úgy gondolod...
- Úgy. Tényleg meg akarom próbálni, Jon.
Jon ismét felemelte az újságját, így jelezve, hogy a témát lezártnak
tekinti. Mozdulatlanul ültem a Lacombe-ba szóló jeggyel a kezemben.
- Hé, most jutott eszembe valami! - mondta Jon ismét előbuk-
kanva az újságja mögül. — Pine Springs... Wynn is odavalósi.
-Ki?
- Wynn, a barátom, akivel a minap láttál beszélgetni, amikor be-
vásároltál. Emlékszel?
Persze hogy emlékeztem! Próbáltam közömbös hangon válaszolni.
- Ó, igen, azt hiszem, tudom, kire gondolsz. Ő nem Calgary- ban
él?
- Nem igazán. Jön és megy. Aznap a bátyját, Phillipet jött meg-
látogatni. Phillip kórházban van.
- Ó, értem.
Ereztem, ahogy az izgatottság szétáramlik a testemben és vörösre
színezi az arcomat. Örültem, hogy Jon ismét az újságja mögé bújt.
Fogtam a rövid levelemet és a most már oly kedves vonatjegyet,
motyogtam valamit arról, hogy elkezdek csomagolni, majd a szobámba
indultam.
Tehát Jon barátja, Wynn Pine Springs-i volt. Talán ha megérkezem
Pine Springsbe, találkozhatok vele. Jon nem mutatott be neki, még ha
ott is volt rá a tökéletes alkalom. Ha jól értelmeztem a bátyám kis
kódját, ez azt jelentette, hogy Wynn nőtlen volt. Halványan
elmosolyodtam.
Ostoba liba! — szóltam magamra. — Úgy viselkedsz, hogy még Julié is
gyerekesnek nevezne. Azonnal hagyd abba ezt az ostobaságot! Őszintén nem
tudom, mi lelt téged.
Mégis, nem tudtam megállni, hogy, miközben a vonatjegyet a ke-
zemben tartottam, ne suttogjam el:
- Köszönöm, Mr. Thomas Higgins!
NYOLC

Azújiskola

özeledett a lacombe-i utazásom időpontja, és én egyszerre vol-


tam izgatott és szomorú. Hiányozni fog az újonnan megtalált

K
családom; Jón és Mary nagyon kedvesek lettek a számomra és a gye-
rekek mind különlegesek voltak. William folyton a közelemben lé-
zengett, hogy lesse, miben tud segíteni, és Sarah - úgy tűnt — bárme-
lyik pillanatban elsírhatja magát, miközben figyelte, ahogy csoma-
golok. Kathleen ragaszkodott hozzá, hogy segítsen összehajtogatni a
smaragdzöld selyemruhát, amikor visszaraktam a papírjába; bánato-
san jegyezte meg, hogy még csak nem is viseltem, amíg ott voltam.
Utoljára a karomba vettem a kis Elizabeth-et, aki ezt a legtündé- ribb
mosollyal viszonozta. Megcsókoltam puha, gödröcskés arcát, míg az
enyémen egy-két könnycsepp gördült le.
Mary egyfolytában emlékeztetett, hogy bármikor szívesen látnak az
otthonukban.
- Kérlek — könyörgött -, gyere, amikor csak tudsz, még ha csak egy
éjszakára is!
Megígértem, hogy megpróbálok.
- És ha ágy találod...
- Biztos minden rendben lesz. — Tudtam, azt készült felajánlani,
hogy bármikor visszamenekülhetek hozzá, ha nem vagyok elégedett a
helyzetemmel. Értékeltem az aggodalmát, de nem akartam meg-
futamodni. Ráadásul úgy éreztem, Mr. Higginsnek is be akarok bi-
zonyítani pár dolgot!
- De nem tudhatod, milyen családnál fogsz lakni - mondta Mary
bizonytalanul.
- Biztos vagyok benne, hogy nem helyeznének el egy kifogásolható
otthonban — mondtam, és igyekeztem határozottnak tűnni. Valójában
nem igazán hittem benne, hogy Mr. Higginst érdekelte a kényelmem.
Nem tudtam, milyen messzire menne el, hogy bosz- szát álljon.
-De ne feledd...! - szólt Mary és én biztosítottam róla, hogy nem
fogom.
Jon kivitt a vonathoz, William, Sarah és Kathleen pedig velünk
jöttek. Kathleen nagyon komoly hangon megkérdezte:
- Beth néni, emlékezni fogsz majd rám, ha felnövök, amíg távol
vagy?
- Persze, hogy emlékezni fogok, édesem - biztosítottam. - De közel
sem fogok olyan sokáig távol maradni.
Úgy tűnt, a válaszom megnyugtatta.
- Bárcsak az én tanárom lehetnél! - mondta William elbiggyesztett
szájjal.
- Az enyém is - visszhangozta Sarah mély érzelmekkel a hangjában.
A következő hétfőn kezdte az iskolát és, bár már alig várta, kicsit félt is
tőle.
- Az jó lenne - mondtam, és megöleltem őket. - De ígérem, hogy írok
és mindent elmesélek Pine Springsről és az ottani diákjaimról, ti pedig
írhattok az új tanáraitokról és barátaitokról.
A levél gondolatától jobb kedvre derültek.
Miután ismét elbúcsúztunk, felszálltam a vonatra és kiválasztottam
egy kényelmesnek látszó ülést. A másik oldalon ülő, szivarozó férfi
rádöbbentett, hogy rosszul választottam, de nem szívesen álltam fel,
nehogy udvariatlannak tűnjek. Végül a felesége rászólt, hogy oltsa el a
szivart; nem állhatta annak a „mocskos, bűzölgő vacaknak” a
közelségét. Megmenekültem.
Azt hittem a vonat sosem fog megérkezni Lacombe-ba. Lassan
haladtunk, minden egyes helyen megálltunk, ahol több mint egy épület
volt. Ezeken az apró állomásokon a vonat szinte véget nem érően
fújtatott, pöfögött, ide-oda ingott és nyikorgott, mielőtt végre
továbbindult.
Különösen sok időt töltöttünk egy Red Deer nevű városkában. Ér-
deklődve figyeltem, ahogy egyik szekér indul el a másik után, rajtuk
rengeteg rakománnyal - lisztes zsákokkal, jelöletlen ládákkal, még egy
tűzhellyel is. Végül, amikor már biztos voltam benne, hogy még az én
csomagomat is lerakodták, folytattuk korábbi vánszorgásunkat.
A táj mérföldről mérföldre változott. Magunk mögött hagytuk a
préri két és most erdős területen robogtunk keresztül. Itt-ott felbuk-
kant pár szántóföld, ahol telepesek tisztították meg a földet az eke
számára. Nagy halmokban állt a rönkfa és a földből kiforgatott fatönk,
némelyik rakás körül gabonamező.
Az elvetett termények már majdnem készen álltak az aratásra, és
utastársaim nagyrészt a termés minőségéről és az időjárásról beszél-
gettek. Ez a téma számomra ismeretlen volt, és azon kaptam magam,
hogy erősen fülelek.
Már jócskán benne jártunk a délutánban, amikor feltűnt a kalauz és
elkiáltotta magát:
- Lacombe! A következő megálló Lacombe!
Elkezdtem összeszedni a dolgaimat, amiket magammal hoztam.
Gondosan eltettem a csomagolópapírt, amiben az útravalóm volt. Mary
ragaszkodott hozzá, hogy pakolhasson nekem egy kis ebédet. Eléggé
ellenkeztem, amikor felvetette, de most örültem, hogy nem hagyta magát
lebeszélni róla. Minden falatot megettem és hálás voltam érte.
Lesöpörtem az ölemből a láthatatlan morzsákat és felálltam, hogy
kisimítsam a szoknyámat.
A vonat döccenve, nyikorogva megállt. Felkaptam a csomagomat és
előrementem, hogy találkozzak Mr. Laverlyvel. Még ettől a néhány
órányi vonatúttól is elzsibbadtak a tagjaim és piszkosnak éreztem
magam, el sem tudtam képzelni, hogy bírtam ki a négynapos utazást
Torontóból.
Ahogy leléptem a vonatról, gyorsan körbepillantottam egy olyan férfit
keresve, aki úgy néz ki, mint egy Laverly. Könnyen kiszúrtam azt, akit
értem küldtek; ő volt a másik ideges ember a peronon. Bemutatkoztam
és ő azt javasolta, hogy esetleg igyak meg egy csésze kávét, mielőtt
elindulunk. Ő addig ott marad és felpakolja a csomagjaimat. A lányát,
Pearlie-t előretolta és utasította, kísérjen el a helyi hotel teázójába.
Örültem, hogy lépést tudtam tartani Pearlie- vel. A hotel nem volt
messze és ő fürge tempót diktált.
A sarokban találtunk egy asztalt, és miután leadtuk a rendelést és én is
kifújtam magam, beszélgetni kezdtünk. Szerencsére Pearlie nem volt
szégyenlős és szívesen megosztotta velem az információit. Tü-
relmetlenül vártam, hogy minél többet megtudjak Pine Springsről.
- Hogy tetszik az iskola? - kérdeztem, feltételezve, hogy ez egy
hétköznapi kérdés egy tanár szájából.
- Teccik, de a legutóbbi tanáromat nem szerettem annyira, min’ a
előtte levőt. De - tette hozzá sietve, miután ellenőrizte a reakciómat -
mongyuk jobb vót, min’ az azelőtti.
- Minden évben új tanárod van?
- Többnyire. Egyikük eccer másfél évig vót.
Vállat vont, mintha ennek semmi jelentősége sem lenne.
- Milyen messze van Pine Springs?
- Papa szerint kábé fél óra lesz.
- Milyen hely?
- Nemtom. Még sosem vótam ott.
A válasz hallatán a szemeim biztosan kikerekedtek.
- Nem Pine Springsben laksz?
- A. Itt, Lacombe-ban.
- De azt hittem, hogy édesapád fog elvinni Pine Springsig.
- Úgy biza’. Pine Springsben senkinek sincs autója, ezér’ Mr. La-
verly felfogadta a Papát, hogy vigye ki magát. Szekéren sokáig tartana és
Mr. Laverly aszonta, hogy olyan soká érne oda a lóval meg a kocsival,
hogy addigra röktön összecsomagulna és visszamenne keletre. És eszt
Mr. Laverly bisztos nem akarja.
- Értem. - Elmosolyodtam, hogy Mr. Laverly ilyen véleménnyel
van a keleti nőkről. - Akkor te nem vagy Laverly.
- Nem. Mi Ainsworth-ék vagyunk.
- Itt laksz Lacombe-ban és ide jársz iskolába?
- Biza.
- Tudod esetleg, hogy hány gyerek jár a Pine Springs-i iskolába?
- Olyan még nem vót.
- Tessék?
- Tejjesen új. Most épült. Keresgéltek tanárt, de Mr. Higgins
egyecs- cse tanát. Két éve építették az iskolát - de tanár nem vót.
Asztán
múlt ősszel még mindig semmi. Most kaptak tanárt. Mr. Laverly nagyon
iszgatottnak hangzott. Ezer’ kérte meg a Papát, hogy vigye ki. Az én
papám szinte az egyetlen itten autóval - tette hozzá büszkén.
- Ez jól hangzik. Mivel foglalkozik a papád?
- Temetkezéssel és az üzlet különösen jól megy! Hallottam ahogy a
Mamának monta. Asztat is monta, hogy a mama most megveheti ászt a
új mosógépet, amit annyira akart. Nem kell mán kézzel mosnia.
Mosolyogtam és bólintottam.
- Édesanyád biztos örülni fog.
Pearlie minden mozdulatomat követte. Amint megittam a teát, felállt
a székéből.
- Jobb, ha visszamegyünk. Papa mán biztos felpakolta a cókmók-
ját.
- Te is jössz velünk Pine Springsbe? - kérdeztem, remélve, hogy
valóban velünk jön.
- Muszáj - jelentette ki. - Segítenem kell Papának beindítani a kocsit.
- Te segítesz? Mit kell csinálnod?
- Bepöffentem, míg Papa az indítókart tekeri.
Visszasétáltunk az állomásra. Ott találtuk Pearlie papáját, ahogy
gondterhelten fel-alá masírozott. Előtte, a peronon ott álltak az uta-
zóládáim. Abból a pillantásból, amit az állomásmester küldött felém,
kitaláltam, hogy ő és Pearlie papája összevesztek valamin. Mr.
Ainsworth minden felvezetés nélkül kijelentette:
- Ezeknek itt köll maradnijuk. Nincs helyöm efféle rakománynak a
kocsimon.
- De szükségem van rájuk! - ellenkeztem. - Bennük vannak a
ruháim, a...
- Nem tehetek semmiccse. Elvihetem aszt a csomagot, ami magánál
van, de a ládáknak itt köll maradnijuk. Valakinek majd visz- sza köll
jönnie szekérrel oszt felpakóni őket.
Láttam, hogy már döntött. Ráadásul úgy tűnt, igaza van. Az autóban
nem volt hely a ládáimnak.
-A többi dógát odarakom a háccsó ülésre. Odaülhet melléjük.
Úgy tettem, ahogy javasolta. Az állomásmestert magához intette, és
kiadta neki az utasításokat az utazóládáimat illetően. Azokat egy kis
kocsin máris betolták az apró faépületbe.
Pearlie elfoglalta a helyét a kormány mögött és szakszerűen huzigálta
és tekergette a fogantyúkat, míg a papája a motorháztető előtt állva
elkezdte tekerni a kurblit. Beletelt egy kis munkába, mire az automobil
felpöfögött. Mr. Ainsworth ekkor gyorsan visszaszökkent, beszállt és
arrébb taszigálta Pearlie-t. Arca vörös és izzadt volt az erőfeszítéstől.
Elindultunk és óvatosan pöfögtünk végig a kis városon, kikerülve a
kátyúkat, gyalogosokat és szekereket. A kutyák izgatottan eredtek a
szokatlan jármű nyomába, a kerekeivel játszottak, ugrándozva és
csaholva kísértek ki minket a városból. Visszatartottam a lélegzetemet,
nehogy elüssünk egyet, de Pearlie papája úgy vezetett, mintha ott sem
lennének.
Hosszú, poros, döcögős utazás volt. Az utat egyértelműen nem
gyorshajtók számára tervezték és Pearlie papáját ezzel nem is lehetett
volna megvádolni. De nem akarok hálátlannak tűnni, örültem, hogy
nem szekéren kellett jönnöm.
Kerestem a hőn szeretett hegyeimet, de csak erdős dombokat lát-
tam.
Több szántóföld mellett is elhaladtunk, amiket megtisztítottak a
környező vidék fáitól és több helyütt már érett a termés. Más
földeken marhák vagy lovak legeltek, és még néhány birkát is láttam. A
legtöbb ház és melléképület fából épült. Elbűvölőnek találtam őket.
Már épp meg akartam kocogtatni Pearlie vállát és megkérdezni,
milyen messze vagyunk, amikor eszembe jutott, hogy ő sem tudja, mivel
azelőtt még nem járt Pine Springsben. Körülbelül tíz perccel később
rákanyarodtunk egy kocsibehajtóra, és ott állt előttem egy faépület, ami,
mint rájöttem, minden bizonnyal az iskolám volt.
Elhajtottunk mellette, keresztül a barnás füvön, és egy kisebb épület
előtt álltunk meg balra, az iskola mögött.
- Megjöttünk — harsogta túl Pearlie papája a motorzúgást. Rájöt-
tem, hogy nem áll szándékában leállítani az autót. Nem kívánta új-
rakezdeni a fáradságos beindítást. Nem hibáztattam érte.
Biztosan észrevette a zavarodottságomat, mert ezt dörmögte:
- A tanári lak... ahun lakni fog.
Tanári lak? Összeszedtem a gondolataimat és a csomagjaimat, majd
kimásztam az autóból. Utazótársaim nem mozdultak a kocsiban.
- Nincsen kulcsom! — panaszoltam az autó ablakán keresztül.
- Kulcs?
Ügy tett, mintha még sosem hallott volna efféle tárgyról.
- Igen, kulcs... hogy bemehessek a házba.
- Nem köll ide kulcs. Nincse’ neki zárja. Viszonlátásra, asszonyom!
Azzal megemelte a kalapját, sebességbe tette az autót és csattog-
va-pöfékelve kihajtott az udvarról.
Néztem, ahogy elmennek. Pearlie hevesen integetett, én pedig
erőtlenül emeltem búcsúra a kezemet. Amikor látótávolságon kívülre
értek, felvettem a csomagjaimat és az ajtóhoz léptem. Pearlie
papájának igaza volt: egyetlen érintésemre kinyílt, és beléptem áj
otthonomba.
Meg voltam róla győződve, hogy egy közeli családnál leszek el-
szállásolva. Furcsa kis félelem kerített hatalmába. De rászóltam
magamra, hogy ne legyek ostoba, egyedül lakni sokkal inkább az
ínyemre való, és így legalább közel lehetek az iskolámhoz.
Később megtudtam, hogy a tanári lak az azelőtti télen épült, mintegy
ösztönzésképpen Mr. Higginsnek, hogy kerítsen végre egy tanárt. Én
voltam az első lakója.
Az ajtón át beléptem egy kis szobába, ami konyha és nappali is volt
egyben. Az egyik sarokban pár konyhaszekrény állt, mellette egy
réges-régi tűzhely. Benne tűz égett, így valakinek nemrég járnia kellett a
tanári lakban. A tűzhelyen egy teáskanna várakozott és vidáman, halkan
szuszogott, miközben gőzfelhőt eregetett. A kanna láttán valahogy
hirtelen sokkal otthonosabban éreztem magam. Éreztem, ahogy
megnyugszom. Szemeimet gyorsan végigjártattam a szobán. Volt még
benne egy asztal és két szék, amiket helyrehoztak és világoszöldre
festettek. Két karosszék, amiket házilag készített, foltvarrásos takarók
díszítettek, és közöttük egy kis asztalka tette ki a nappalimat. Az egyik
falnál egy láda állt.
Beláttam a másik szobába is, és miután sietve körülnéztem az el-
sőben, gyorsan beléptem a két helyiséget elválasztó ajtón, hogy jobban
szemügyre vegyem. Ebben a szobában egy ágyat és egy komódot
találtam. A bútorok használtnak, de tisztának tűntek. Az ágy matraca
egyenetlennek látszott, de egy frissen mosott vászonból új takarót
varrtak rá. Egy vadonatúj párna jelezte azt a helyet, ahová a fejemet
teszem; elgondolkodtam, hogy vajon puha töltetét az egyik szomszéd
baromfijának köszönhetem-e. Az ágy lábánál egy összehajtott, színes,
foltvarrásos paplan hevert.
Észrevettem, hogy a csomagjaim még mindig a kezemben vannak,
így visszamentem az első szobába, és az egyik karosszékbe poty-
tyantottam őket. Kissé még kábultan a tűzhelyhez mentem és ellen-
őriztem, hogy kell-e még rá fát rakni. Még soha nem használtam azelőtt
tűzhelyet, és fogalmam sem volt, hogyan is kéne kezelnem, de az elég
nyilvánvalónak tűnt, hogy hova kell a fát betenni.
Körbenéztem. Az asztalra odakészített valaki pár dolgot. Közelebb
léptem. Egy üzeneten akadt meg a szemem, megálltam, hogy elolvassam.

Kedves Kisasszony!
Gondúltam fáratt és éhes lesz az utazás után, így hosztam pár dolgot.
Holnap felkérésük hogy lásuk mire lesz szügsége. Reméjjük tecceni fog
magának itt. Nagyon örülünk hogy eljöt.
Martba Laverly

Az asztalon dobozok álltak tele teával, cukorral, kávéval és sóval,


valamint volt ott még sajt, friss kenyér és sütemény is. Odamentem az
egyik konyhaszekrényhez, és kinyitottam az ajtaját. Pár össze nem illő
tállal és edénnyel találtam magam szemben. Kivettem egy te- áskancsót,
aminek kicsorbult a teteje és egy kék csészét rózsával az oldalán. Ezt egy
halványsárga csészealjra helyeztem és nekiláttam, hogy főzzek
magamnak egy csésze teát.
Amíg a tea ázott, kinyitottam egy másik konyhaszekrény ajtaját, és kis
edényekben további élelmiszereket találtam. Mivel soha nem töltöttem
még sok időt a konyhában, hálásan tapasztaltam, hogy mindegyiket
gondosan felcímkézték.
A szekrényen egy lábas állt, tele vízzel, benne három üveg. Az
egyikben tejszín, a másikban tej, a harmadikban pedig vaj. Tehát
így tartják frissen a dolgokat, ha nincsen jégszekrény. Egyik ujjamat a vízbe
mártottam és meglepődtem, hogy milyen hideg.
A ládán, ami az ajtó közelében állt, volt egy hordónyi víz merőka-
nállal, egy mosdótál és egy bádogdoboz, benne egy darab szappannal.
Kis vizet mertem a mosdótálba, és megmostam a kezemet. Miután
rájöttem, hogy amíg a ládáim meg nem érkeznek, nincsen nálam
törülköző, amivel megszárítkozhatok, kimentem és leráztam a vizet a
kezemről, majd fel-alá sétáltam finoman összedörzsölve őket, amíg az
összes víz el nem párolgott.
Mire visszamentem a házba, elkészült a teám. Vágtam egy szelet friss
kenyeret, megvajaztam, majd a sajtból is levágtam egy nagyobb
darabot. Odamentem ahhoz a karosszékhez, amit nem foglaltakela
csomagjaim, és leültem az uzsonnámmal. Milyen jóízű a meleg tea és a
friss kenyér! Nem emlékeztem, hogy valaha is ettem volna ennél
nagyszerűbb menüt.
Most, hogy kicsit kipihentem magam, tüzetesebben szemügyre
vettem új lakhelyemet. Az ablakok előtt fehér, nem túl finom anyagú
függönyök lógtak. Az asztalt ugyanabból a szövetből készült terítő
takarta, de ezt keresztszemes öltések díszítették. A falak üresek voltak,
eltekintve egy naptártól. A padlót kis szőnyegek borították, élénk foltok
az egyszerű, csupasz faburkolaton. A bútorokon látszott, hogy mind
használtak. Ahogy elnéztem őket, azokra az emberekre gondoltam,
akik lemondtak róluk, hogy az új tanári lak megfelelően fel legyen
szerelve. Vajon ez nagy áldozat volt a részükről? Letettem az üres
csészémet, és ismét a hálószobába léptem.
A benti függönyök is ugyanabból a durva anyagból készültek. Két
steppelt takaró szépen összehajtogatva feküdt egy fali polcon. Ezeket is
házilag varrták, nyilván kinőtt ruhák legjobb darabjait foltozták össze.
Tehetséges, művészkezek alkották őket és nagyon csinosan
festettek. Gyönyörködtem a kézimunkában és értékeltem azt az időt,
amit rájuk szántak. Három szőnyeg hevert a földön, egy az ágy előtt, egy
a komód előtt és a harmadik az ajtónál. A falra egy tükör volt felakasztva,
egyik alsó sarkában recés repedés futott végig.
Tehát nem lesznek vendéglátóim, mondtam ismét magamnak. Teljesen
egyedül fogok élni ebben a kis, idáig lakatlan faházban.
Visszamentem a hepehupás karosszékhez, és töltöttem magamnak
még egy csésze teát. Végignéztem kis, szedett-vedett fészkemen, és
őszinte tiszteletet éreztem azok iránt, akik olyan keményen dolgoztak és
oly sok mindent feláldoztak, hogy idehozzanak. A pánikközeli hangulat
elhagyott, elmémet és lelkemet mély rokonszenv kezdte eltölteni az
itteniek iránt. Szinte boldogság árasztott el, ahogy a még ismeretlen
szomszédjaimra gondoltam. Szeretni fogom a gyerekeiket és legjobb
képességeim szerint tanítom majd őket, határoztam el akkor és ott.
Magamban elmosolyodtam, és belekortyoltam a meleg teába, majd
hangosan így szóltam:
— Köszönöm, Mr. Higgins. Ennél jobb helyre nem is küldhetett
volna.
Csak később, amikor a mosogatót és a meleg vizet kerestem, hogy
elmossam azt a néhány edényemet, találtam meg a letakart, pörkölttel teli,
párolgó fazekat a tűzhely hátuljában. Isteni illata volt, ahogy felemeltem a
fedelét és megkevertem, és bár az éhségemet tökéletesen csillapította a
kenyér és a sajt, nem tudtam megállni, hogy ne szedjek belőle egy kis
adagot. Tényleg isteni volt. A többit majd megeszem holnap.
KILENC

A vadon

nap hátralévő részét birtokom további felfedezésével töltöttem.


Az iskolán (aminek az ajtaja szigorúan be volt szögelve) és a

A
házon kívül volt még egy fészer a fának, egy kis csűr és két melléképü-
let „Fiúk” és „Lányok” részére. Az udvaron egy kút állt, és rájöttem,
hogy innen kell majd vizet húznom. Nem tudtam ellenállni és ki-
próbáltam a fogantyúját. Hosszú időbe telt, mire a víz elkezdett
csordogálni. Mikor végre megjelent, és kezemet a vízsugár alá tar-
tottam, olyan hideg volt, hogy megborzongtam. Leültem a kút mel-
lé, hogy kifújjam magam, és a még mindig hideg kezemet forró ar-
comhoz és homlokomhoz érintettem.
Közben végignéztem a gondozatlan udvaron, amire határozottan
ráfért a törődés. A magas füvet nemrég lenyírták, de nem szedték
össze, így megbámult. Kezdett büdösödni és a rovarok buzgón
zümmögtek körülötte.
Bekukucskáltam a kis iskola egyik ablakán, és néhány különböző
méretű és állapotú padot, az ajtó közelében egy nagy, öblös hasú
kályhát, egy házilag barkácsolt tábla előtt pedig egy tanári asztalt
pillantottam meg.
Nem tértem vissza a tanári lakba, míg a nap vissza nem vonult éj-
szakára. A napnyugta lenyűgöző látványt nyújtott. Azon tűnődtem,
vajon most csak az én kedvemre akar tenni vagy máskor is ilyen bá-
mulatos. Ritkán láttam ilyen pompás jelenetet; az élénk színek olyan
árnyalatokban ragyogtak az égen, amiket szavakkal nem tudtam leírni.
A madarak a nap utolsó dalát fütyülték, mielőtt nyugovóra tértek volna,
de a sötétség még váratott magára. Most már, gondoltam, értem, mit jelent
az „alkonyat” szó. Pontosan ezt a napszakot jelöli — pontosan ezen a vidéken.
A levegő lehűlt, és a sötétség végül leereszkedett. Lassan elindultam
kis menedékem felé, miközben legszívesebben hangosan is rá-
zendítettem volna arra a nótára, ami a szívemben visszhangzott, de
megtartóztattam magam. Ez az új világ annyira békés, harmonikus volt.
Az iskola épületének ablakánál elidőztem, még egy utolsó, hiábavaló
pillantást vetve a benti sötétségbe, amikor egy vérfagyasztó üvöltés
hasított az éjszakába. Kirázott a hideg. Mintha a csontomig hatolt
volna, megrémültem és reszketni kezdtem. A vonyítás alig halt el,
amikor egy másik követte, amihez egy újabb csatlakozott.
Ekkor magamhoz tértem. Egy farkashorda! És épp az én udva-
romban! Új vér szagát érezték, és most idejönnek, hogy öljenek.
Nagyot ugrottam, és a házam ajtajához szaladtam azért imádkozva,
hogy az Úr feltartóztassa őket, amíg be nem jutok. A lábaim ösz-
szeakadtak a frissen nyírt fűben, és négykézlábra estem. Jajveszékel- ve
kúszni kezdtem, meg sem próbálva lábra állni. A lekaszált fű és gyom
vastag szára szúrta a tenyeremet, de én csak kúsztam tovább. Újabb
üvöltés hasított az éjszakába.
- Ó, édes istenem! - kiáltottam, és arcomon könnycseppek gördültek
végig.
Az üvöltések mintha már mind körülöttem hangzottak volna fel.
Ami magánszámnak indult, azt most már egy teljes kórus fújta. Mit
mondhatnak egymásnak? Biztos voltam benne, hogy közelgő végemről
társalognak.
Valahogy eljutottam a bejáratig és bebotorkáltam. Álló helyzetbe
küzdöttem magam, és hátamat a tőlük elválasztó, vékony faajtónak
vetettem. Minden másodpercben a támadásukra számítottam. Nem
hallottam rohanó, párnás mancsok hangját, csak az itt- ott előtörő
vonyítást. De Julie azt mondta, hogy a nyugati farkasok ilyenek -
macskaszerűek és hangtalanok, csendesen cserkészik be áldozataikat.
Szememet az ablakokra emeltem. Az ablakok! Vajon megkísérelnek
áttörni az üvegen?
Erőt vettem magamon, és elléptem az ajtótól, először is valamiféle
zárat keresve. Találtam valami hasonlót, de az csak egy kampóból és
egy lyukból állt. Teljesen alkalmatlan egy megtermett farkassal
szemben.
Julie szerint ezek hatalmas állatok, szemük vörösen izzik a dühtől,
állkapcsuk ördögi vigyorba rándul és nyakukon a szőr egy lábnyira
meredezik, amitől úgy néznek ki, mint valami vastag, széles gallérú
hódprém kabátba öltözött gonosz emberek.
Reszkető ujjakkal erősítettem a kampót az ajtóra és a konyhába
siettem. Mi ijesztené el őket? Talán ha takarókat aggatok az ablakok elé,
vérem szaga nem jut el hozzájuk olyan könnyen. Mit is mondott Julie?
Tűz. Ez az! Tűz. A tűz az egyetlen dolog, ami visszatarthatja őket.
A tűzhelyhez rohantam. Hideg volt, a láng kialudt.
- Be kell gyújtanom a tüzet! Muszáj! — zokogtam és elkezdtem
papírt és gyújtóst hajigálni a tűzhelybe. Tudtam, hogy ezeket azért
hagyták itt, hogy másnap használjam fel, de nekem most volt rájuk
szükségem.
Az ujjaim a gyufával vacakoltak, amikor újabb üvöltések rázták meg
a levegőt. Nem hangzottak közelebbről, de lehet, hogy az volt a
stratégiájuk, hogy az áldozatuk felkészületlen legyen. Talán néhi- nyuk
nyugodtan ül és vonyít, míg a többiek csendesen közelebb lo- póznak,
hogy elvégezzék a piszkos munkát.
A papír végre meggyulladt, és a gyújtóst, oda sem figyelve, ráha-
jigáltam. Az éhes, friss lángok mohón emésztették el. Visszatettem a
fedelet a tűzhelyre. Aggodalmamra tűznek semmilyen jele sem volt a
hőségen kívül, amit a tűzhely fekete fém teteje kezdett árasztani.
- Nem takarhatom le...nem lehet, különben nem véd meg semmi -
mondtam magamban.
Megint felemeltem a fedelet. A lángok most már magasra csaptak.
Tettem még rájuk fát.
A szobában füst kezdett terjengeni, és ahogy a tűzhely fölött sür-
gölődtem, olyan közel a lángokhoz, amennyire csak mertem, köhögni
kezdtem. Elővettem a zsebkendőt a szoknyám zsebéből és a szám elé
tettem. Ekkor vettem észre, hogy a ruhám elszakadt és rongyosan
lógott alá a derekamról. Majdnem leszakítottam a szoknyámat a felső
részről. Biztos az eszeveszett kúszásom eredménye.
Folytattam a fa dobálását, és nem mozdultam a tűz mellől, miközben
köhögtem és könnyeztem a füsttől. Hirtelen rájöttem, hogy már jó pár
perce nem hallottam farkasüvöltést. Ez is egy trükk lenne?
Továbbálltak vagy csak arrébb akartak csalogatni a lángoktól? Azt
kívántam, bár alaposabban tanulmányoztam volna a vadállatok
szokásait, ahogy azt Julie javasolta. Ostobaság volt felkészületlenül a
vadonba merészkedni. Még fegyverem sem volt, bár azt sem tudtam,
hogyan kell egy puskát használni.
Zakatoló szívem hangja robajként hatott az újonnan támadt
csöndben. Néha egy bagoly huhogását hallottam, majd mintha az is
továbbállt volna. Mégis a tűznél maradtam, még az ablakig sem mertem
elmenni, hogy kinézzek.
A telihold hamarosan megjelent az égen. A ragyogásából tudtam,
hogy kerek és narancssárga, mint egy őszi tök. Ott maradtam, ahol
voltam, és két köhögőroham között kibámuitam az udvar végében álló
fákat szegélyező árnyakra. Mindent jól láttam az ablakon keresztül,
ahogy a hold egyre magasabbra emelkedett az égen, de hiába
meresztettem a szememet addig, amíg meg nem fájdultak a meg-
erőltetéstől, nem láttam, hogy valami is mozdulna. És akkor, legna-
gyobb döbbenetemre, két szarvas lépett elő az árnyékból, be a nyitott
udvarra, minden félelem nélkül. Zavartalanul falatozni kezdtek a
szétszóródott, letarolt fűből. Ekkor kicsit felbátorodtam. A szarvasok
nem merészkednének ide, ha a farkasfalka még a közelben lenne. De a
farkasok el tudnak úgy rejtőzni, hogy még a szarvasok se vegyék észre
őket? Az ellenszél - nem igaz? A ragadozó széllel szemben cserkészi be
prédáját. Fúj odakint a szél? Megint a környéket pásztáztam és a
fülemet hegyeztem, de egy levél sem rezdült; egy rebbe- nést sem
hallottam az éjszaka csendjében.
Tovább tápláltam a tüzet. A szobában a füst most már szinte el-
viselhetetlen volt. Egy perccel sem hagyhattam tovább szabadon a
tűzhely nyílását, különben biztosan megfulladok. Még úgy is alig
kaptam levegőt a szobában, hogy a zsebkendőmmel és a ruhám sze-
gélyével eltakartam az orromat és a számat is. A könnyem addig hullott,
amíg a zsebkendő át nem nedvesedett.
Mit tehettem? Ha visszarakom a fedelet, a tűz nem látszik, de ha
nyitva hagyom, nem maradhatok sokáig a házban. Talán épp erre
vártak a farkasok. Talán tudták, hogy már nem sokáig bírom a füstös
szobában. Lehet, hogy az ajtóm körül gyülekeztek ebben a pillanatban,
arra várva, hogy kitámolyogjak a házból, egyenesen kitátott áll-
kapcsaikba. Raktam még a tűzre, majd ráraktam a fedelet.
Lassan múltak a percek. Sok időbe beletelt, mire összeszedtem a
bátorságomat, hogy ellépjek a tűzhelytől. Még mindig azon gondol-
koztam, hogyan élhetném túl. A lámpái — jutott eszembe hirtelen. A
lámpa helyettesítheti a tüzet.
Addig motoszkáltam a sötét szobában, míg meg nem találtam a
lámpát és a gyufákat. Amikor a kis láng felgyulladt, egy füsttől kékes
szobát pillantottam meg. Nem csoda, hogy alig kaptam levegőt.
Kétségbeesetten néztem körül a helyiségben. Semmit sem láttam,
amivel megvédhettem volna magam, és már nagyon késő volt. Ilyenkor
senki sem jár az úton, ami az ajtóm előtt halad el. A hold állásából ítélve,
az éjszakának körülbelül a fele telt el. Minden pordkám sajgott a
kimerültségtől és a félelemtől, a kezeim és a térdeim égtek a
horzsolásoktól és zúzódásoktól. Mit tehettem?
Hirtelen ráeszméltem, hogy semmitsem tehetek, és ostobaság volt úgy
tenni, mintha megvédhetném magam.
Még több fát raktam a tűzre, a meggyújtott lámpát az ablaknál álló
asztalra tettem és bementem a hálószobámba. Valahol a csomagjaim
között volt egy hálóingem, de nem bajlódtam a keresésével. Behúztam a
függönyt és levettem szakadt, piszkos ruhámat. Otthagytam, ahová
hullott és ráejtettem az egyik alsószoknyámat is. A másikat magamon
hagytam, az ágyhoz léptem és ráterítettem a tűzött ágytakarót. Még
sosem aludtam lepedő nélkül, és más körülmények között talán zavart
volna, hogy így kell tennem. De most nem zavart. Már azon voltam,
hogy bemásszak az ágyba, amikor eszembe jutott a tiszta vászon a
matracon. Csak annyi időre torpantam meg, hogy felemeljem szakadt
ruhám szoknyáját, és gondosan
megtöröljem benne a kezemet és a lábamat. Majd lefeküdtem és a
paplant a fejemre húztam.
- Uram - imádkoztam minden tőlem telhetőt megtettem. Most már
rajtad a sor.
A paplan alatti fülledt levegő nem volt jobb a szoba füstjénél.
Nemsokára arra kényszerültem, hogy szabaddá tegyem az orromat,
hogy levegőt kapjak. Valahogy sikerült magamat álomba köhögnöm.
TÍZ

Lars

mikor másnap reggel felébredtem, a nap már magasan járt az


égen. Köhögve keltem fel, és beletelt pár percbe mire rájöttem,

A
hol vagyok és mi történt. Egyetlen pillantás a földön halomban fek-
vő ruháimra mindent világossá tett.
A pánikszerű félelem eltűnt. Julie azt is mondta, hogy a farkasok
nappal nem portyáznak. Lehámoztam magamról a paplant és
megmozdítottam lábfejemet, hogy felkeljek, de merev, fájó tagjaim
megállítottak. Rögtön eszembe jutottak lehorzsolt térdeim és rájöttem,
hogy rendesen le kellett volna őket kezelnem, mielőtt nyugovóra térek.
Lassan felültem és felhúztam az alsószoknyámat, hogy megvizsgáljam a
sérüléseimet. A sebek bevörösödtek és feldagadtak, de egyik sem tűnt
mélynek. Csupán pár napnyi ápolásra volt szükségük. Megfordítottam a
kezeimet és azokat is megnéztem közelebbről; ugyanolyan állapotban
voltak, mint a térdeim. De meglepődtem, hogy milyen piszkosak voltak.
Koszos csíkok és fekete foltok tarkították, beleborzongtam, ha arra
gondoltam, hogy ilyen állapotban feküdtem le.
Lassan és fájó tagokkal kimásztam az ágyból és körbebicegtem a
házban, hogy minden ablakomat kinyissam és kiengedjem a makacsul
bennragadt füstöt. Ezután olyan alaposan, amennyire csak tudtam,
megmosakodtam a hideg vízben, majd piszkos ruhám legtisztább
részében megtörülköztem.
Horzsolásaimba szúró fájdalom nyilallt, ahogy a szappannal ki-
mostam és óvatosan megtöröltem őket. Azt kívántam, bár eszembe
jutott volna, hogy hozzak magammal valamiféle kenőcsöt. Mivel nem
volt nálam ilyesmi, úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom egy kis adag
tejszínnel az üvegből, amit az étkezéseimhez szántak. Valamennyire
enyhítette a gyulladást. Kissé merev mozdulatokkal öltöztem fel, és a
frizurámból is igyekeztem a legjobbat kihozni. A hajamra már igazán
ráfért volna a mosás az Ainsworth-ék autóján megtett poros út és az
éjszakai füst után.
Alig rendeztem el magam körül a dolgokat, gyújtottam meg a tüzet
és tettem fel a kávét főni, amikor kopogtattak az ajtón. Épp akkor
készültem kimenni a fészerbe, hogy feltöltsem a fakészletemet. A
tűzhely mellett álló nagy faládából már szinte az összeset elégettem
nagy igyekezetemben, hogy távol tartsam a farkasokat az ajtómtól.
Egek, jó sok fa kellhet az ittenieknek, hogy átvészeljék a telet - a farkasokkal,
állandó hóviharokkal és hasonlókkal, gondoltam, amikor meghallottam a
kopogást.
Kinyitottam az ajtót és egy kisfiú állt ott, akit nyolc-kilenc év kö-
rülinek ítéltem meg. Foltos farmernadrágot és frissen vasalt pamutinget
viselt. Szőke haja kissé összevissza állt, de szeplős arca csillogott a kora
reggeli mosakodástól.
- Jó napot! — köszönt, félénk arcvonásain félszeg mosoly jelent
meg.
— Szervusz! — feleltem, és annyira megörültem neki, hogy legszí-
vesebben megöleltem volna. Biztos észrevette jókedvemet, mert mo-
solya szélesebbre húzódott.
— Gyere be! — invitáltam be én is egy mosoly kíséretében. — Én
Miss Thatcher vagyok.
Tétován előrelépett, szemét egy pillanatra szégyenlősen körbejár-
tatta, majd úgy döntött, hogy a lényegre tér.
- Mamám azér’ küldött, hátha tudnák segíteni valamiben. - Szavain
erős skandináv akcentus érződött.
Tudnék, javítottam ki magamban, de nem tettem szóvá.
- Ez nagyon kedves - mondtam.
- Tudnák hozni fát, vizet meg ilyenek - folytatta a fiú. Majd el-
hallgatott, és a levegőbe szimatolt. - Füst - jelentette ki egyszerűen. - Baj
van a tüzével?
— Nemsokára kiszelíőzik - biztosítottam, mivel nem akartam a
megbízható, öreg tűzhelyet okolni, de a farkas témát sem tudtam,
hogyan hozzam fel.
A kávé illatától megkordult a gyomrom.
— Mielőtt behoznád a fát és a vizet, nincs kedved velem reggelizni?
— Köszönöm, de má’ reggeliztem.
- Akkor legyen ez az ebéd! - javasoltam, és a fiú felnevetett.
- Ülj csak le! - mutattam a világoszöld székekre. - Amelyikre
szeretnél.
A közelebbi székhez lépett és leült. Négy szelet kenyeret megkentem
vajjal és eperdzsemmel, neki tejet, magamnak kávét töltöttem, majd
leültem hozzá az asztalhoz. Lehajtottam a fejemet és elmondtam egy
gyors imát; a fiú nem tűnt meglepettnek. A vaj és a dzsem finom volt, és
úgy látszott, neki is annyira ízlik, mint nekem.
- A lámpái még égnek — szólt hirtelen. A nappali világosságban
nem vettem észre. A kanóc leégett, így csak egy kis láng maradt.
Éreztem, ahogy zavaromban elpirulok, de a fiú minden további meg-
jegyzés nélkül előrehajolt és elfújta a pislákoló lángot.
Azon töprengtem, hogyan kezdhetnénk el a beszélgetést, hogy
megismerjük egymást. De ő megelőzött.
- Azon a farmon lakók, ótt - kezdte és ujjával északkelet felé mu-
tatott. - Nem messze azoktól a fáktól, innen jól látszik a ház és a tsűr.
Ez jó hír volt. Nem tudtam, hogy vannak ilyen közeli szomszédaim.
- Te is hozzám fogsz járni?
- Údj érti, az iskolába?
- így van.
- Én és a nővéreim, Else és Olga, és a bátjám, Peter.
- Ennek örülök - mondtam, és tényleg így gondoltam. - És hogy
hívnak?
- Lars... Lars Peterson. A nadjpapám után nevesztek el.
A hangjából érződött, hogy erre nagyon büszke.
- És édesapád neve?
- Henry Peterson. Mamá pedig Anna.
- És melyik osztályba fogsz járni, Lars?
- Még nem tóm. Sose vótam még iskolába, de Papa próbá’t taní-
tani nekünk pár betűt és szót. Mama nem nadjón ismeri még az angol
szavakat. Papa tanult kítsit angol, amikor először jött ide. Mama hat
hónappal később jött velünk, djerekekkel és nem volt ideje tanúni. De a
számokat egész jól tuggya. Gondolom, a számok nem nadjon
különböznek az országokban.
Bólintottam és mosolyogtam, de közben azon gondolkoztam, mi-
csoda szégyen, hogy egy tíz év körüli gyerek még sosem volt iskolában.
- Nadjon kítsi vótam, mikó eljöttünk abból a másik országból -
folytatta Lars. - Olga még nem vót három, és az ikrek tsak babák.
- Most hány évesek?
- Olga hét és fél, Else és Peter most lettek hatévesek.
- És te?
- Én kilenc vadjok.
Letörölte az utolsó morzsákat az arcáról, és felkelt a székből.
- Jobb, ha behozom ászt a fát - mondta -, alig maradt. - Meg-
könnyebbültem, hogy nem tett megjegyzést az elképesztő mennyiségre,
amit elhasználtam. - Köszönöm a finom reg... ebédet - fejezte be
vigyorogva. - Először hozók edj kis friss vizet.
Felálltam, hogy odaadjam neki a vizesvödröt, és ami még benne
maradt, azt a tűzhely víztárolójába öntöttem.
- Lars - mondtam lassan. Tudnom kellett, bár fogalmam sem volt,
hogy kérdezzek rá. - Az itteni emberek mit csinálnak a farkasokkal?
- Farkasók? - Meglepettnek és zavarodottnak tűnt. Majd maga-
biztosan válaszolta: — Itt níntsenek semmi farkas.
- De múlt éjjel hallottam őket. És ha ilyen közel van a farmotok,
nektek is hallanotok kellett.
- Ó, azok. Azok prérifarkasók.
- Prérifarkasók?
- Igen, tsak butta vén prérifarkasók. Papa szerint olyan félősek,
mint a njullak. Még a saját árnjékuktól is megijednek, biza. Sosem visznek
el edj tsirkénél vagy egérnél nadjóbb állatot.
- De a hangjuk...
- Udje, hodj jól szólnak? - A szeme felragyogott. - Szeretem nekik
hallgattni. Olyan közelről hallatszik, és mind edjszerre üvölte- uck és...
- Igen, tényleg nagyon közelinek hallatszottak - vágtam közbe,
megremegve az emléktől. - És emberre sosem támadnak?
-Nem, a prérifarkasók nem. Mindentől iszonyún félnek...főleg az
embertől. Údj futkosnak a farkukat behúzva. Többször próbáltam már
közel lopakodni hozzájuk, de amint kítsit közel kerül az ember,
megfordúlnak és elszelelnek, olyan djorsan szedve az irhájukat, áhodj
tsak tudják.
Megkönnyebbültem, és kínosan éreztem magam, amikor az éjszaka
átélt rémületemre gondoltam. Prérifarkasók - ártalmatlan, hangos
prérifarkasók! A megalázottság érzésétől elvörösödtem.
Lars hirtelen felém fordult, kezében még mindig az üres vizes-
vödörrel.
- Miss T’atcher, tudja mit? Amikor kítsi voltam, féltem tőlük. Údj
feküdtem az ádjban fejemen a takaróval, izzadva és sírva. - Kissé
elpirult. - De asztán a papám beszélte, hodj milyen féíősek. Ok jobban
megijednének, ha hirtelen találkoznánk. Papa szeretne majd pár kútját
venni, hodj távol tartsa a prérifarkasokat a tsirkéktől... tsak a tsirkéknek
kell félni a prérifarkasoktól. - Megfordult, hogy elinduljon, de aztán
megint rám nézett. - Nem mondja el, udje... hodj féltem a butta
prérifarkasoktól?
-Nem, nem mondom. Senki sem fogja megtudni... biztos lehetsz
benne - ígértem meg neki. Megkönnyebbülten ment ki a szó
bából.
Nem árulom el, mondtam magamban, a takaró alatti rejtözkö dóst, a
félelmet, a tüzet, sem az égő lámpákat...semmit sem. Sosem mondom el.
TIZENEGY

A Petersoncsalád

iután Lars visszatért a vödörnyi friss vízzel, elkezdte behor-


dani a fát. Addig nem állt le, amíg meg nem győztem, hogy

M
ha meg többet hoz, keptelen leszek kimenni a házból. Elvigyoro-
dott, majd nekilátott, hogy összevágjon egy nagy adag gyújtóst is.
Fel akartam ajánlani neki egy negyeddollárost, de valahogy úgy
éreztem, ennek az édesanyja, aki átküldte, nem örülne; így ehelyett
előkészítettem neki még pár szelet kenyeret és dzsemet. Leült a lép-
csőmre enni, én pedig mellé telepedtem.
- Mit gondolsz, hány tanítványom lesz?
- Kábé tizennyolc-tizenkilenc, vadj talán több, ha a nadjobb fiuk is
jönnek.
Talán húsz tanuló, mindenféle korosztályból és képességekkel. Nem
mindennapi feladatnak ígérkezik.
- Tsak tizenhatan férnek el a padokban, ídj a többieknek külön
asztalt és széket kell hozni - folytatta Lars.
-És ki fog gondoskodni a többi asztalról és székről? - kérdez- tem
tőle, mivel tudtam, hogy igaza van a padokat illetően. Előző
este megszámoltam őket, de asztaloknak és székeknek nyomát sem
láttam.
- Mr. Laverly megkérte Mr. Johnsont, hodj építse meg őket. Ő edj
ászt... ászt... építő.
Elmosolyodtam.
- Értem. Mit gondolsz, hétfőre elkészülnek?
- Údj tervezik.
Lars az utolsó falat kenyeret is megette.
-Jobb, ha medjek. Mamának szüksége van rám. Köszönöm a
kenyeret és a dzsemet. Ó, igen. Mama mondja „jöjjön át ma este
vatsorára”. Hatra. Edjenesen arra... át a mezőn. El tud jönni?
- Örömömre szolgálna.
Kissé összeráncolta a szemöldökét.
- Ez azt jelenti, hodj jön?
- Igen.
- Jó. - És vigyorogva elment.
- Köszönöm a fát és a vizet - kiáltottam utána.
A nap hátralévő részében végigjártam a házat és listát írtam azokról a
dolgokról, amiket még vennem kell, miközben elkeseredetten vágytam
az utazóládáim után. Mr. Laverly nem jött át, mint ahogy azt reméltem
és nem tudtam, hol, vagy hogyan léphetnék vele kapcsolatba.
Húsz perccel hat előtt megfésülködtem, leporoltam a ruhámat és
elindultam, hogy megkeressem a Peterson-birtokot. Larsnak igaza volt.
Amint átvágtam az iskola mögötti kis facsoporton, megpillantottam a
következő domb oldalán álló farmot. Néha elveszítettem szem elől,
ahogy a fák között sétáltam, de jó irányba haladtam; mindig ott bukkant
fel, ahol számítottam rá, amikor kiértem a fák közül.
Anna Peterson szívélyes mosollyal fogadott. Törte az angolt és erős
akcentussal beszélt, de szeme vidáman csillogott, amikor a saját hibáin
nevetett.
-Annyira örüllünk maga jönni. Nadjon kell már iskola... hodj djerekek
ne údj beszél, mint én.
Mr. Peterson szintén „nadjon örvendet” nekem, és őszinte kedves-
ségüket nem esett nehezemre viszonozni. Olga és Peter eléggé szé-
gyenlősek voltak. Else kicsivel nyitottabb volt, de ő is gyorsan elkapta a
tekintetét és visszahúzódott, ha egyenesen hozzá beszéltem.
Anna remekül főzött. Az egyszerű összetevők ínycsiklandó ételekké
álltak össze a konyhájában. Nagyon jó érzés volt ismét egy családi
asztalnál ülni.
Az este gyorsan eltelt, és még mielőtt feleszméltem volna, láttam,
hogy a nap lassan a fák koronáit súrolja. A táj szürkületbe borult, amitől
legszívesebben kényelmesen egy kanapéra kucorodtam volna.
- Mennem kell — jelentettem be. — Észre sem vettem... nemsokára
besötétedik, és még nem igazán ismerem a járást.
- Lars elkísérni. O jól ismer út.
Hálásan fogadtam el Lars társaságát.
Mrs. Peterson nem engedett el egy kosárnyi étel nélkül - tej, tejszín,
vaj, tojás, kenyér és friss zöldségek a kertjéből. Próbáltam elmagyarázni,
hogy még van elég tejem és tejszínem.
- Dobni ki tej. Nem lenni már jó - erősködött. - Őrizni meg tejszín
sütéshez talán. Tejfölből lenni sok finom étel. Küldünk még dolgok, Lars
viszi iskolába magának.
- Szívesen megveszem...
- Venni semmi. Én ajándék. Én örülni maga itt. Most fiaim és
lányaim tanulni... tanul beszélni, olvasni. Én nem tanít... nem tud. Most
ők tanít engem.
- Majd megmutatom, Mama - szólalt meg Else. - Mindent meg-
mutatok, amit tanulok.
- Igen, kítsi tanít nádj - mosolygott Mrs. Peterson, megsimogatva
Else fejét. - Ez jó.
Lars és én lassan sétáltunk az alkonyati fényben. Hosszas kérle- lése
után megengedtem, hogy vigye a kosarat. Máris megszerettem őt és a
családját, és alig vártam a hétfőt, hogy a közösség többi gyerekével is
találkozhassak.
Körülbelül félúton jártunk, amikor egy most már ismerős, de to-
vábbra is hajmeresztő vonyítás rázta meg a csöndet. Először legszíve-
sebben felemeltem volna a szoknyámat és hazáig rohantam volna, de
visszafogtam magam. Biztos vagyok benne, hogy teljesen elsápadtam és
kezemet a szívemhez kaptam, de úgy tűnt, Lars nem vette észre. Éppen
Holstein üsző borjújáról mesélt és meg sem állt a mondat közben.
Az üvöltés ismét felhangzott, amihez újabbak csatlakoztak. Lars
csupán felemelte a hangját, hogy túlharsogja a lármát. Mindent
megtettem, hogy ne essek pánikba. Végül Lars talán észrevette a re-
akciómat és így szólt:
- Butta vén prérifarkasók. Mitsóda zenebona! Mintha a következő
bokorban lennének, de a mezőn túl vannak.
Majd folytatta a történetet.
Larsnak az állatokat fölényesen kezelő stílusa megnyugtatott, és a
szívem már nem vert olyan hevesen.
Amikor elértük a tanári lakot, Lars bekísért. Megkereste a gyufát és
meggyújtotta a lámpát, majd a kosár tartalmát a kis szekrényemre
pakolta.
- Djújtsak tüzet?
- Nem, ma nem kell. Elég meleg van, és nem maradok fent sokáig.
Éreztem, hogy fáradt vagyok az előző napi kialvatlanságtól.
- Most má’ medjek - mondta Lars. Az ajtó felé indult, kezében a
kosárral.
- Köszönöm szépen, Lars, hogy hazakísértél... és hogy hoztad a
kosarat.
Sosem fogja megérteni, mennyit jelentett nekem a nyugalma, amikor
a prérifarkasok üvölteni kezdtek.
- Szívesen - vigyorgott.
-Jó lenne, ha nálam lennének a könyveim, küldenék belőlük neked és
a húgaidnak, hogy gyakorolhassátok az olvasást, de most nincsenek itt.
Az összes holmim az utazóládáimban van, és beszélnem kell Mr.
Laverlyvel, hogy hozzájuk juthassak.
- Szüksége van Mr. Laverlyre? Hol a bőröndjei?
- Még mindig Lacombe-ban. Nem volt elég hely az autón, hogy
elhozzuk őket.
- Szüksége van rájuk?
- Persze - mondtam nyomatékosan.
Bólintott, majd felemelte a kezét, és mosolyogva kinyitotta az ajtót.
- ’Éjt, Miss T’atcher!
- Jó éjszakát, Lars!
Figyeltem, ahogy távolodik a leszálló sötétségben. Nemsokára felkel
a hold, hogy megvilágítsa a világot, de egyelőre még sötét úton kellett
mennie - mégis magabiztosan és félelem nélkül haladt előre. A
prérifarkasok megint vonyítottak, de Lars nem figyelt rájuk, miközben
hazafelé sietett.
Most a prérifarkasok felé fordultam. Még most is beleborsózott a
hátam minden egyes gyászos üvöltésükbe, de nem engedtem, hogy
eluralkodjon rajtam a pánik.
— Ó, azt már nem! — mondtam nekik hangosan. - Tegnap éjjel
meghunyászkodtam és féltem tőletek, de soha többet...soha többet!
Mégis örültem, amikor beléptem a házba, és a kampót a helyére
illesztettem a kis tanári lakban, amit immár az otthonomnak nevez-
hettem.
TIZENKETTŐ

Kiruccanás a városba

ásnap reggel, még mielőtt befejeztem volna a reggelimet, két


ló és egy szekér fordult be az udvaromba. A kocsis odajött a

M
házhoz és bekopogott az ajtón, kalapját a kezében tartva. Mr. Laver-
lyként mutatkozott be. Lars, az én különleges jótevőm már átlova-
golt hozzá a farmjára aznap reggel és szólt, hogy szükségem lenne
a ládáimra.
— Elnézést, asszonyom — szabadkozott a férfi. - Mán tegnap be
akartam köszönni, de a szekeremnek eltört a’ egyik kereke és egész nap
azt javítottam. Természetesen nem tudhassam, hogy nincsenek meg a
holmijai, különbe’ kölcsönöztem vóna egy szomszédiul és máris itten
lettem vóna. - Kerek arcára őszinte bánkódás ült ki.
- Persze szörnyen bánom, hogy a dógai nem magával együtt értek ide
- folytatta gyorsan, miközben kezét és arcát megtörölte egy élénk színű
zsebkendőben. — Reméltem, hogy megkímélhetem attó’, hogy szekeren
kelljen végigzötykölődnie azon a hosszú, poros úton. Örömmel
bemegyek, oszt felveszem magának a csomagjait, maga pedig itten
várhat.
— Ó, én nagyon szívesen magával megyek, Mr. Laverly —
szakítottam gyorsan félbe. - Csodás idő van, és a fák is olyan szépek...
biztos vagyok benne, hogy az út nagyon kellemes lesz a por ellenére is.
Kissé megnyugodott - még mosolygott is.
- Kér egy csésze kávét, amíg felveszem a kalapomat? - kérdeztem,
és beleegyezően bólintott.
Az egyik zöld szék felé intettem, és kitöltöttem a kávét a legkevésbé
csorba csészébe, majd lepakoltam az asztalt. Miután mindent
elrendeztem, a hálószobába mentem.
Azt kívántam, bár lenne egy másik ruhám. Az, ami az érkezésemkor
volt rajtam, szomorúan és szakadtan lógott egy szegen a hálószo-
bámban. Nem volt nálam varrókészlet, hogy rendbe hozzam. Az a
ruha, amit most viseltem, volt az egyetlen váltásruhám. Azonkívül,
hogy kissé gyűrött és piszkos volt, nem ezt vettem volna fel az első
napomon egy új városban, és a kalapomhoz sem illett.
Csüggedten pillantottam tükörképemre a kis, repedt tükörben, és
gondosan feltettem a kalapomat, majd a helyére tűztem. Ameny- nyire
tudtam, kisimítottam a szoknyámat, felvettem a kézitáskámat és
kimentem Mr. Laverlyhez, hogy közöljem vele, készen állok, ha ő is.
Felhörpintette a maradék kávéját a csészéből, majd felállt, hogy
induljunk.
Mr. Laverly nem volt az ékesszólás embere, amennyire megálla-
píthattam, de arról beszámolt, hogy a Pine Springs-i szülők menynyire
vágytak már arra, hogy megfelelő oktatást biztosítsanak a gye-
rekeiknek. Lenyűgözött, hogy ezek az emberek milyen keményen és
sokat dolgoztak azért, hogy találjanak valakit, aki idejön tanítani, és
megtiszteltetés volt számomra, hogy én lehettem az a „valaki”.
Lacombe-ban Mr. Laverly kitett a vegyesboltnál, majd továbbment
az állomásra, hogy felvegye az utazóládáimat. Nem fecséreltem
az időt, hanem gyorsan munkához láttam, hogy mindent beszerezzek
hosszú bevásárlólistámról. Úgy tűnt, túl sok dologra van szükségem, de
igyekeztem megfékezni magam, és csak a legszükségesebbeket vettem
meg - egyetlen luxuscikket kivéve. Elhatároztam, hogy úgy fogom inni a
teámat, ahogy egy hölgyhöz illik, még egy faházban is; így vettem egy
teáskancsót, két csészét és csészealjat finom porcelánból. Ügy éreztem, a
Mama biztosan megnyugodna, ha tudná, hogy a teámat a megfelelő
stílusban fogyasztom. Végül is a civilizáció nem lehet olyan messze Pine
Springstől, ha ilyen kényelemben lehet részem!
Még nem végeztem a bevásárlással, amikor Mr. Laverly visszatért.
Kedvesen biztosított róla, hogy nem kell sietnem. Azt javasolta, ta-
lálkozzunk egy órakor, és talán szívesen ennék valamit a hotelben,
mielőtt ismét nekivágnánk a hosszú útnak. Egyetértettem vele, majd ő
elment, hogy a saját ügyeit intézze. Végül sikerült az összes dolgot
előkerítenem, amire szükségem volt a ház fenntartásához. Beszereztem
még pár alapvető élelmiszert, majd elindultam a hotel felé.
Amíg arra vártam, hogy az ételt kihozzák, írtam egy rövid levelet a
családomnak, valamint Jonnak és az ő családjának is. Megígértem, hogy
később még írok, de tudatni akartam velük, hogy szerencsésen
megérkeztem, elégedett vagyok a szállásommal, és már türelmetlenül
várom, milyen lesz az iskola. Mamának nem írtam meg pontosan, hol is
van az iskola. Nyugatra küldött Jonathanhoz, és azt hitte, hogy továbbra
is ő vigyáz rám. Megborzongtam, ha arra gondoltam, vajon hogyan
érezné magát, ha tudná, hogy körülbelül százötven hosszú, fárasztó
mérföldnyire vagyok tőle.
Az ételt kihozták, és a rövid üzeneteket a megcímzett borítékokba
csúsztattam. A pincérnő azt mondta, akár rögtön fel is adhatom, ott a
hotelben.
Mr. Laveriy, ígéretéhez hűen, egy órakor felbukkant. Visszamentünk
a vegyesboltba, ahol ő és az eladó felpakolták, amit vettem. Vágyakozva
néztem végig a barátságos kis városon, azt kívánva, bár lenne időm
felfedezni, de Mr. Laveriy most már indulni szeretett volna.
A szeptemberi, délutáni nap melegen tűzött és magasan járt az égen.
A lovak vidáman ügettek, míg a kocsi zötykölődött és nagyokat
huppant. Minden egyes mérfölddel jobban megértettem, miért akart
Mr. Laveriy megkímélni ettől az úttól. A városba menet az iz-
gatottságom, a csodás idő és látvány elvonta a figyelmemet a kényel-
metlenségről, de most kezdtem úgy érezni, hogy sosem érünk haza.
Mire megérkeztünk a tanári lakhoz, kimelegedtem, elfáradtam,
mindenem poros volt és sajgott. Semmire sem vágytam jobban, mint
egy nagy, forró fürdőre; de aztán eszembe jutott: nincs kádam, csak egy
kerek, fém mosóteknőm, amit aznap vettem a ruháimnak. Nos, most ez
is megteszi.
Mr. Laveriy lepakolta a csomagjaimat. A ládák túl nehezek voltak
egyetlen embernek, így ragaszkodtam hozzá, hogy én is segítsek. Nehéz
feladat volt mindent levenni a kocsiról és bepakolni a tanári lakba, és a
segítségem, bár szívesen ajánlottam fel, aligha bizonyult elegendőnek.
Mikor végre minden bent volt a házamban, és Mr. Laveriy barát-
ságosan visszautasította a csésze teát, amivel megkínáltam, eszembe
jutott, hogy rákérdezzek az iskola ajtajára. Pillanatok alatt kikapta a
szögeket, majd szekerén dübörögve kihajtott az udvarról.
A fürdő gondolata gyorsan elillant izgalmamban, hogy mindent
elrendezzek. Lázas izgatottsággal estem neki a ládáimnak és frissen
vásárolt csomagjaimnak, hogy nekilássak otthont varázsolni a „va-
donban”. Már sötétedett, de még mindig nem álltam meg pihenni.
Kimerültem, piszkos voltam és éhes, és ha nem állok le, összeestem
volna. Bár fáradt voltam, elégedetten pillantottam körbe. Most már
sokkal otthonosabbnak tűnt a ház, de tudtam, hogy nemsokára teljesen
besötétedik, és ha fürdeni akartam, el kellett mennem vízért.
Új vízmelegítőmet a tűzhelyre tettem, és beleöntöttem a vödörből a
vizet. Majd kiszaladtam még több vízért és pánikszerűen pumpáltam a
kutat. Ha a préri farkasok most kezdik el a vonyítást, nem voltam benne
biztos, hogy már elég erős lennék ahhoz, hogy egyedül nézzek szembe
velük. Szerencsére épp beléptem a házba a második vödör vízzel,
amikor az első üvöltés felhangzott. Különben sincs szükségem több vízre,
győzködtem magam, és bezártam az ajtót.
Meggyújtottam a tüzet a vízmelegítő alatt, és helyet csináltam a
tűzhelyen a teáskannának is. Egyszerű vacsorát készítettem, amit szinte
farkasétvággyal faltam fel, majd lassan megittam a teát az új csészémből,
miközben a párjában gyönyörködtem. Lesz valaha is még egy ember a
kis tanári lakban, akivel megoszthatom a teámat? Hirtelen a magány
hulláma söpört végig rajtam. Boldog voltam itt, de magányos is.
Hiányzott Julie, de aztán rájöttem, hogy még ő sem tudná kitölteni az
űrt, amit éreztem. Julie elbűvölő lenne, beszédes és könnyed. De nekem
valaki komolyabbra volt szükségem, aki erős, céltudatos, akivel
megoszthatom a gondolataimat és a napjaimat. Olyasvalakire, mint...és
ekkor önkéntelenül is megjelentek előttem azoknak a férfiaknak az arcai,
akiket ismertem. De mindegyiket gyorsan el is hessegettem. Aztán
hirtelen, minden előjel nélkül ismét Jon barátjának az arcát láttam. Azok
a kifejező szemek, a kedves mosoly és jellemének nyilvánvaló
határozottsága vonzó volt, mégis nyugtalansággal töltött el. Bár egy lélek
sem volt a közeiben, éreztem, ahogy zavaromban és ostobaságom
tudatában elpirulok. Biztonságosabb témák felé tereltem a
gondolataimat, és a teáscsészével
a kezemben felálltam, majd a tűzhöz léptem, hogy tegyek még rá fát. Ó,
mennyire vágytam már arra a forró fürdőre!
Amíg arra vártam, hogy a víz felmelegedjen, a kis mosóteknőt a
hálószobámba vittem és letettem a szőnyegre. Majd belekezdtem a
meleg víz kimerésének, szállításának és a teknő megtöltésének hosz-
szú procedúrájába. Mire végre befejeztem az előkészületeket, a víz
meglehetősen kihűlt. Legközelebb, közöltem magammal, tovább kell
melegítenem a vizet.
Beléptem a kis kádba és megpróbáltam belekuporodni. Miért is nem a
nagyobbat vettem meg?— korholtam magam. Ide-oda tekeregtem,
megfordultam, összehúztam magam, majd kinyújtóztam, de sehogy se
tudtam egész testemet egyszerre belemeríteni. Végül lelógattam a
lábaimat a széléről, hogy a meleg víz testem fájó tagjait érje. így sem
voltam vele megelégedve. A szekér huppanásaitól még mindig sajgó
tagokkal végül feladtam a próbálkozást. Alaposan megszá- rítkoztam,
felvettem a legmelegebb hálóingemet, és bebújtam a paplan alá. Majd
reggel kiöntöm a vizet a teknőből.
Az ágy biztonságában hallgattam az olykor felharsanó prérifar-
kas-üvöltést. Most már nem hangzott olyan vérfagyasztónak. Való-
jában el tudtam képzelni, hogy idővel egészen hozzá lehet szokni.
TIZENHÁROM

Szombat

mikor másnap reggel felébredtem, a tagjaim még mindig me-


revek voltak. Legszívesebben a paplan alatt maradtam volna,
de a testem nem engedte meg ezt a kiváltságot. A kis építményre

A
gondoltam „Lányok” felirattal a tisztás végében, és azon töpreng-
tem, hogy vajon a lábaim képesek lesznek-e megtenni ekkora távol-
ságot. Bárcsak építői gondoltak volna arra, hogy a tanári lakhoz kö-
zelebb húzzák fel!
Esetlenül felöltöztem és lassan elindultam. A nap már fent volt, és
ragyogóan sütött le a festői szépségű tájra. Mire megtettem az utat oda és
vissza, néhány görcs már elkezdett oldódni és úgy éreztem, mégiscsak
képes leszek szembenézni ezzel a nappal, még a hideg fürdővíz
kiürítésével is!
Amíg vártam, hogy megfőjön a reggeli kávém, kézbe vettem a Bib-
liámat és Nehémiás történetéhez lapoztam, ahol éppen tartottam. Bár
Nehémiás egy egész nemzet vezetője volt, és újjáépített egy várost,
találtam pár érdekes párhuzamot az ő és az én új életem között itt, a
kanadai határvidéken. A nap egyszerre megtelt új ígéretekkel.
A kanna vidáman sípolt még mielőtt befejeztem volna az imát, és
felkeltem, hogy előkészítsem a reggelimet.
Délelőtt a könyveimet és tanári kellékeimet hordtam át a kis isko-
laépületbe, majd gyorsan megebédeltem, és a délutánt pakolással töl-
töttem. A tanterem nemsokára megtelt élettel és hívogatónak látszott.
Még egypár egyszerű, összeadasi feladatot is felírtam a tablara.
Felakasztottam az ábécés és a szorzótáblát, kitettem pár térképet és
egyéb képet, amik segíthetnek a tanulásban, és a terem szinte élet- re
kelt.
Öt óra körül még mindig az iskolában voltam, hogy kiválasszam a
zsoltárt, amit majd hétfőn reggel nyitásként felolvasok, amikor ló-
szerszámok csilingelését hallottam. Mr. Johnson volt az, meghozta az
asztalokat és a székeket. Vele jött a már szinte felnőtt fia is, aki rám
pillantott, majd a haja tövéig elvörösödött. Úgy tettem, mintha nem
venném észre, nehogy még kínosabban erezze magát, majd
megmutattam nekik, hová tehetik a bútorokat. Mr. Johnson végignézett
a most már berendezett osztálytermen, és könnyek gyűltek a szemébe,
majd végigcsorogtak ráncos arcán.
- Áldott legyen az Úr! - kiáltott fel. - Úgy biza. Most mán ténleg van
iskolánk. Ugye?
Mély érzései engem is megérintettek.
Miután elmentek, ismét szemügyre vettem a termet, egyszerre
voltam büszke és rémült. Ahogy le-fel sétálgattam, minden egyes tárgyat
megérintve, ezt-azt még elrendezgetve, túlságosan is tudatára ébredtem,
milyen kevés kellékem van, amivel segíthetnék ezeknek a gyerekeknek a
tanulásban. Úgy szerettem volna, ha több mindenem lenne — de ez
ostobaság volt. Azzal kellett boldogulnom, amim van.
Miután nagy betűkkel felírtam a táblára, hogy „Az én nevem Miss
Thatcher”, kelletlenül megfordultam, hogy hazamenjek és
megvacsorázzak.
Hétfő, gondoltam, kérlek, jöjj el hamar... nem tudom, kibírom-e addig.
Miközben az ajtó felé mentem, megláttam egy nyomtatott listát, amit
kitűztek mellé. Eddig még nem vettem észre, és most megálltam, hogy
elolvassam. A tetején ez állt: „A tanító számára betartandó szabályok.”
Gyorsan végigfutottam az oldalt. A következő állt rajta:

1. Egy tanító nem házasodhat meg a tanév közben.


2. A tanítónők nem mutatkozhatnak férfiak társaságában.
3. A tanítónőknek este 8:00 és reggel 6:00 között otthon kell
tartózkodniuk, hacsak nem iskolai összejövetelen vesznek
részt.
4. Férfi tanítók nem rághatnak dohányt.
5. Se férfi, se hölgy tanítók nem lézenghetnek belvárosi üzle-
tekben vagy fagylaltozókban.
6. Egy tanító nem utazhat a kerület határain kívül az iskolai
bizottság elnökének engedélye nélkül.
7- Se férfi, se hölgy tanítók nem dohányozhatnak.
8. Kerülendő az élénk színek viselete mind az iskolában, mind
azon kívül.
9. Egy tanítónő semmilyen körülmények között sem festheti a
haját.
10. Egy tanítónőnek legalább két alsószoknyát kell viselnie.
11. A ruhák nem lehetnek rövidebbek bokahossznál.
12. Hogy a tanterem tiszta és szép maradjon, a tanítónak min-
dennap fel kell söpörnie a padlót és le kell törölnie a táblát.
13. A tanterem padlóját legalább hetente egyszer forró, szap-
panos vízzel fel kell súrolni.
14. Ha szükséges, a tanítónak reggel 8-ra tüzet kell gyújtania, hogy a
terem 9-re, a gyerekek érkezésére felmelegedjen.

Úgy gondoltam, nem lesz nehéz betartanom a hosszú lista pontjait;


mégis kissé zavart, hogy ilyen stílusban utasítanak rendre. Először az
egészért Mr. Higginst akartam okolni, de aztán eszembe jutottak más
hasonló listák is, amiket olvastam, és rájöttem, hogy ez sem sokban
különbözik tőlük. Úgy döntöttem, úgy teszek, mintha nem láttam
volna. Úgyis minden előírását betartottam volna.
TIZENNÉGY

Vasárnap
megszokáson kívül talán nem volt más okom korán kelni va-

A sárnap. Miután rendesen felöltöztem és megfésülködtem, kis


konyhámban ténykedtem, egy különleges reggelit készítve elő, ahogy
az otthon is szokás volt vasárnap reggelenként. Annyira azért még-
sem lett különleges, tekintve, hogy nem sok tapasztalatom volt a
konyhában. Elhatároztam, hogy időt és energiát szakítok pár ízle-
tes fogás elkészítésének a megtanulására. Nem számít, hogy valaki
mennyire müveit vagy milyen más képességei vannak, egy nőnek emelt
fővel kell járnia saját konyhájában, döntöttem el.
Miután eltakarítottam a rendetlenséget, amit csináltam, kimentem
sétálni. A napsütés jólesett a vállamnak és a hátamnak, ahol a szekérút
okozta merevségtől még mindig görcsösnek és ki facsartnak éreztem
magam. Le akartam feküdni a fűbe és hagyni, hogy a meleg napsugarak
megtegyék, amire szegényes fürdőm nem volt képes.
A délelőtti órák mintha vánszorogtak volna. Végül visszamentem a
házba, remélve, hogy az óra majd azt mutatja, ideje ebédet készíteni. Még
mindig nagyon korán volt, de azért nekiláttam az ebédnek.
Megint ettem, leszedtem az asztalt és elmosogattam, alig használva
fel pár percet a hosszú napból.
Délután tovább olvastam Nehémiásról, és imádkozással töltöttem
az időt. Az otthoni templomunk jobban hiányzott, mint azt valaha is
gondoltam volna. Eszembe jutott Jón, Mary és a családjuk is Cal-
garyban és azok a vasárnapok, amiket az ő templomukban töltöttem az
istentiszteleteken. Meg kellett volna kérdeznem Petersonékat, hogy
van-e itt a közelben egy templom, ahol vasárnaponként találkozhatnék
a többi hívővel. Nem tudtam elképzelni úgy az életet, egyik vasárnapot
a másik után, hogy ne mehessek istentiszteletre a közösség többi
tagjával. Milyen egyhangúak lennének a végtelen napok a vasárnapi
mise nélkül, amikor az ember lelke végre felfrissülhet és megtisztulhat!
Nagyon csábított a gondolat, hogy valamilyen indokot találva át-
mehessek a Peterson-farmra, de a keletről hozott tartózkodásom és
édesanyámtól tanult modorom megállított. Nem hívtak meg; nem illik
másokra erőltetnünk a társaságunkat.
Próbáltam olvasni; rövid, nyugtalan sétákat tettem, megfőztem a
délutáni teát; és mindvégig borzasztóan egyedül éreztem magam,
miközben az idő csigalassúsággal telt.
Fél hét körül hangokat hallottam. Lars és Else voltak azok. Nem
emlékeztem, hogy valaha is jobban örültem volna annak, hogy lá-
togatóim érkeznek. Szó szerint kifutottam eléjük! Biztos észrevették
örömömet, de Else hátramaradt, míg Lars az ajtómhoz kísért.
- Lars - suttogta Else -, ne feledd!
- Igen - felelte, de továbbment.
- De a Mama mondta - erősködött Else.
- Nem baj - mondta Lars kissé ingerülten.
- Mi a gond? - kérdeztem.
- Mama azt mondta, ne zavarjuk magát.
- Azt mondta „ha Miss T’atcher elfoglalt vadj nem akar társaságot”
— tudatta Lars Elsével. - Nem elfoglalt. — Hirtelen felém fordult. -
Udje?
- Ö, nem — biztosítottam őket gyorsan, nehogy elmenjenek. — És
igazán örülnék egy kis társaságnak.
Leültem a lépcsőmre, ők pedig mellém telepedtek. Olyan magányos
nap volt.
- Nem vagyok hozzászokva, hogy teljesen egyedül töltsem a va-
sárnapot, vagy, hogy ilyenkor ne menjek templomba. Van itt a közelben
templom?
- Nem, még nints - mondta Lars. - Mama szeretné, de tsak két
evangélikus tsalád él itt... az nem elég edj templomhoz.
- Van templomunk - javította ki Else a bátyját csodálkozva.
- Az nem igazi templom - válaszolta Lars.
- De templom - erősködött a húga.
- Hol? - kérdeztem, izgatottan bármilyen istentisztelet lehető-
ségétől.
- Az iskolában — mondta Else.
Összezavarodtam.
- De egész nap itt voltam... senki sem jött.
- Tudom - szólt Lars. - Mr. Laverly azt mondta ma ne ledjen. Azt
mondta, hodj az új tanár nem biztos, hodj örülne neki, ha mindany- nyian
idejönnénk és mindent felforgatnánk. Várnunk kell, és majd meglátjuk.
- Akkor erről van szó — mondtam, és hálás voltam, hogy nem kell
még egy vasárnapot úgy eltöltenem, mint a mait. - Beszélek Mr. La-
verlyvel, és jövő vasárnap megtartjuk az istentiszteletet, ahogy szoktátok.
Else szeme felragyogott, és láttam, hogy ő is hiányolta az aznapi
misét. Larsnak, úgy tűnt, ez nem annyira számít.
- Mama mondja: „Szüksége van valamire?”
- Nem... nem, nincsen. Olyan sok fát hordtál be, hogy még mindig
bőven van. A napok még kellemesek és melegek, és hagyom, hogy
kialudjon a tűz, amint végeztem a főzéssel.
- És víz?
- Azt be tudom hozni. Épp most vittem be egy vödörrel.
Lenéztem a kezeimre. A sebeim szépen gyógyultak, de a kezeim
máris elveszítették ápolt kinézetüket. Ez nem rázott meg túlságosan,
de az új formájukkal sem voltam teljesen kibékülve. Julie kinevetne
vagy ijedten felsikoltana, ha most látná a kezeimet. Elmosolyodtam.
Ahogy visszapillantottam Larsra, hirtelen eszembe jutott Matthew.
Milyen jó lenne, ha ő is itt lehetne velem! Valamiért, nem tudnám
megmondani, miért, úgy éreztem, ez a hely a kisöcsémnek,
Matthew-nak is tetszene.
Else halk kérdése terelte vissza a gondolataimat látogatóimra.
- Megkapta a könyveit? - kérdezte alig hallhatóan.
- Igen... igen, meg. Mr. Laverly rögtön azután átjött, hogy beszéltél
vele pénteken, Lars. Köszönöm, hogy ilyen hamar szóltál neki.
Lars kissé elpirult, így gyorsan folytattam:
- Bementünk Lacombe-ba szekéren, és elhoztuk minden holmi-
mat. Mindent kipakoltam és elrendeztem az iskolában és a házban is.
Akarjátok látni?
Else szemén láttam, hogy ő igen, úgyhogy bevezettem őket.
A ház egyáltalán nem volt túldíszített. Nagyon kevés dísztárgyat
hoztam magammal - néhány képet a családomról, egy ágytakarót, egy
puha szőnyeget, pár kedves csecsebecsét, néhány térítőt a
komódra és kispárnákat; de így együtt igazán barátságossá tették kicsiny
otthonomat. Else jól láthatóan le volt nyűgözve. Úgy tűnt, még Lars is
észrevette a különbséget.
— Szép - mondta.
Láttam, ahogy Else tekintete minden egyes tárgyon végigsiklik, majd
megakad a porcelán teáskancsón, csészéken és csészealjakon. Rögtön
tudtam, ki lesz az első, akit meghívok egy csésze teára - bár nem volt
több hatévesnél. Tejet is ihat a csészéből, ha azt szeretné.
Bár Else szemei meggyőztek, hogy tetszik neki a kis házam, azt is
elárulták, hogy valami még hiányzik. Nemsokára hangot adott
aggodalmának.
— Az ott az összes könyv? - mutatott a Bibliámra és a verseskötetre,
amivel a napomat próbáltam elütni.
-Jaj, nem. Mint látod, nincs könyvespolcom, így a könyveimet a
ládákban hagytam.
Felemeltem az egyik láda tetejét, hogy megmutassam neki a kö-
teteket, amik jó barátaim lettek az évek során. Végigjártatta rajtuk a
tekintetét.
— Talán szeretnétek megnézni az iskolát is. A tankönyveket oda
vittem át.
Izgatott pillantásokat váltottak egymással, így együtt átmentünk az
iskolába.
Ha kételyeim lettek volna a tanítással kapcsolatban, egy egyter- mes
épületben olyan diákokkal, akik még semmilyen oktatásban sem
részesültek, minden hasonló kétségem elszállt volna, amint megláttam
első reakcióikat a tanterem láttán.
Először megálltak és csak bámultak, tekintetük mindent magába
szívott. Lars elkezdte halkan megnevezni az ábécés tábla betűit, míg Else
odament az olvasó- és tankönyvek szerény kupacához,
ami a terem elejében lévő két kis polcon állt. Melléléptem, és felemeltem
egy könyvet.
- Tessék, kukkants bele! - bátorítottam. - Megnézegetheted a ké-
peket, ha szeretnéd.
Elvette a könyvet, az egyik padhoz ment és leült. Óvatosan lapozott
és mindent megfigyelt, ahogy szemével beitta a képeket, és fejében
megpróbálta összerakni a szavakat a nyomtatott oldalakon.
Az idő gyorsan elrepült. Mielőtt még észrevettük volna, a nap
nyugovóra tért. Lars, aki szintén választott egy könyvet és az egyik
padhoz vitte, hitetlenkedve pillantott fel.
- Mennünk kell - mondta gyorsan. - Mama aggódni fog. Djere,
Else!
Else vonakodva adta vissza a könyvet.
- Miért nem viszed haza és mutatod meg Olgának és Peternek?
Biztos vagyok benne, hogy ők is szívesen megnéznék. Holnap reggel
majd visszahozzátok.
Else tétovázott, azon tűnődve, vajon méltó-e rá, hogy egy ilyen
kincset rábízzanak.
- Vidd csak el! - mondtam. - Lars is elviheti az övét.
Ezután futva indultak neki, most már egy okkal több, hogy minél
előbb hazaérjenek. Lassan visszasétáltam a tanári lakba.
Most már jobb kedvem volt. Biztos voltam benne, hogy az esti
órákban élvezni tudom majd Wordsworth, Longfellow vagy Keats
verseit. Talán a szívem ma már nem fog kihagyni, ha meghallom a
prérifarkasok üvöltését. Kényelmesen elhelyezkedtem és betakaróztam
a hepehupás karosszékemben és a porceláncsészéből ittam a teát.
Tudtam, hogy a másnap tele van ígéretekkel.
TIZENÖT

Kezdödikaz iskola
étfő reggel a madarakkal együtt keltem. Túl izgatott voltam

H
ahhoz, hogy tovább aludjak. Mindig is élveztem a tanítást,
de eddig még nem volt rám ilyen hatással; az itteni emberek lelke-
sedése rám is átragadt.
A harangot kilenckor kellett megkongatnom. Mire ez az idő eljött,
úgy éreztem, már két teljes nap eltelt aznap reggel.
Különös figyelmet szenteltem a megjelenésemnek, és a hajamat a
legelőnyösebb módon tűztem fel. Ez talán túl sok volt az osztályte-
rembe, mégsem tudtam magam lebeszélni róla. Próbáltam megreg-
gelizni, de egyáltalán nem voltam éhes, így végül feladtam és rendet
tettem a konyhában.
Korán elindultam az iskolába, ahol port töröltem, mindent fényesre
suvickoltam, újra elrendeztem a tárgyakat és előkészültem, az óra
mutatói mégis alig mozdultak.
Az első diákok húsz perccel kilenc előtt érkeztek. Cindy és Sally
Blake-et a szüleik kísérték el. Mr. Blake csendes ember volt - de minden
családban elkél egy csendes ember, gondoltam. Mrs. Blake
már akkor fecsegni kezdett, mielőtt még leszállt volna a kocsiról, és el
sem hallgatott addig, amíg az iskola ajtaja be nem csukódott távolodó
alakja mögött.
A Clark gyerekek együtt jöttek - összesen heten. Beletelt pár percbe,
mire mindnyájukat sorra vettem, és minél jobban igyekeztem, annál
inkább belezavarodtam. Segített, mikor megtudtam, hogy valójában két
családhoz tartoznak, unokatestvérek — három az egyik, négy a másik
családból.
Mrs. Dickerson kézen fogva vezette be a kisfiát. Gondolom, azt
remélte, hogy a fiú félénk lesz, és alig meri majd elhagyni az oldalát, de
a fiú arca rögtön felragyogott, amint megpillantotta az iskoláját.
A többiek túl gyorsan érkeztek ahhoz, hogy minden egyes nevet
megjegyezzek, amikor beléptek. Meg kellett várnom, amíg megszólal a
harang, a gyerekek elfoglalják a helyüket - és a szüleik hazamennek.
Rámosolyogtam a Peterson gyerekekre. Else és Lars gondosan
átkötött csomagokat nyújtottak át nekem. Édesanyjuk azt szerette
volna, ha a becses könyvek biztonságban térnek vissza, és nem pisz-
kosan, így barna papírba csomagolta és szorosan átkötötte őket ma-
dzaggal.
A délelőtt a nevek bediktálásával és a diákok osztályba sorolásával
telt. Még az idősebbeknek is kevés lehetősége volt eddig a tanulásra, így
megállapítottam, hogy a tanítás első pár hete a „vissza az alapokhoz”
jegyében telik majd. Imádkoztam, hogy képes legyek az egyszerű
tananyagot is úgy előadni, hogy az ne legyen kellemetlen a
nagyobbaknak. Nem volt könnyű együtt tanítani egy tizennégy éves
lányt egy sor hatévessel úgy, hogy ne érezze rosszul magát, ha az ábécét
vagy a fonetikus hangokat vesszük, de ki kellett rá dolgoznom egy
tervet.
Nem mindenki lelkesedett azért, hogy iskolába kell járnia. Három
diákot is megfigyeltem, akikről lerítt, ebből vagy abból az okból
kifolyólag legszívesebben máshol töltenék ezt a csodás őszi napot.
Sally Clark figyelmetlennek és érdektelennek tűnt. Tizenöt éves volt,
és valószínűleg úgy gondolta, hogy ha eddig megvolt az iskola nélkül,
akkor most miért érdekelje. Ráadásul pár éven belül férjhez megy és már
tudott kenyeret sütni, paplant készíteni és kisbabákra vigyázni. A napot
egy tanteremben tölteni egy csomó kisgyerekkel számára puszta
időpocsékolás volt.
A nyolcéves Andy Pastachuck talán szeretett volna tanulni, de
nyilvánvaló volt, hogy nem képes egyszerre túl sok tudást magába szívni.
Megtudtam, hogy Andyt háromévesen megrúgta egy ló. Oldalt a fején
egy duzzadt, csúnya sebhely éktelenkedett, és úgy vettem észre, hogy
Andy kis fejében is mély sebek vannak. Elhatároztam, hogy mindent
megteszek érte, amit csak tudok. Nővérével, Teresával együtt meg
akartam védeni valahogy a kegyetlen, sötét világtól.
David Dickersonnak nem voltak problémái a képességeivel. Vékony
volt, de izmos, eszes, és csak úgy pezsgett a látszólag kontrollálhatatlan
energiától. Egyszerre akart ott lenni mindenütt, benne lenni mindenben
és nagyon nehezen bírt megmaradni egy helyben addig, míg agya
befogadja a tényeket. Ezt a hatévest jobban lekötötték a képzelgések,
mint az információk, és egyiktől a másikig ugrált. Ha valaha is befoghatnám
ezt a rengeteg energiát és a megfelelő irányba terelhetném, gondoltam, lenne egy
kivételesen tehetséges diákom.Ezalatt David, úgy tűnt, inkább a búzamezőn,
az udvaron, a póniján, egy fenyőfán lenne - bárhol, csak ne kelljen
nyugodtan ülnie az iskolapadban. Mégis fogékony volt a tudásra, és
biztos voltam benne, ha rá tudnám venni, hogy elég ideig maradjon egy
helyben, gyorsan tanulna.
Mire véget ért az első együtt töltött napunk, meg tudtam mutatni
diákjaimnak a tudás felé vezető nyitott ajtót, de tudtam, hogy még sok
fáradságos nap áll előttünk, mielőtt rendes osztályokba tudnám őket
sorolni. Az nyilvánvaló volt, hogy nem oszthatom fel őket kor-
osztályonként. Várnom kellett, amíg fel tudom mérni tanulási ké-
pességeiket.
Izgatottan és kimerülten tértem haza az első tanítási napom után.
Minden egyes diákomnak - akik tizenkilencen voltak - egyéni oktatásra
volt szüksége. Képes leszek ezzel megbirkózni? Honnan lesz ennyi
időm? Mennyi időbe telik, mire néhányan önállóan is képesek lesznek
dolgozni?
Úgy tűnt, az az egyetlen megoldás, ha személyre szabott feladatokat
állítok össze esténként iskola után, és reggelenként is, tanítás előtt. Így
minden gyereknek lesz mivel foglalkoznia, míg én egyenként tanítom
őket.
Nagyot sóhajtottam az előttem álló hatalmas feladatra gondolva.
Emlékeztettem magam, hogy ez kihívás ugyan, de cseppet sem
lehetetlen, majd kihúztam magam és beléptem a tanári lak ajtaján.
Főztem egy kis teát, majd a teáskancsót és a porceláncsészémet a
karosszékemhez vittem, és leültem. Miközben a szék töltetét nyom-
kodtam, hogy kényelmesebb legyen, úgy döntöttem, be kellene sze-
reznem egy zsámolyt, hogy a nap végén egy pár percre fel tudjam tenni a
lábamat. Eszembe jutott, hogy a fészerben láttam egy kis faládát. Biztos
találnék elég anyagot a varródobozomban, hogy bevonjam vele.
Elhatároztam, hogy ez lesz a következő szombati teendőm.
Ahogy a székben pihentem és a meleg teát kortyolgattam, sorra
vettem minden egyes diákomat, és elgondolkodtam, vajon hogyan
tudnám őket a legjobban tanítani. Amint megittam a teát, elkezdtem
összeállítani pár egyszerű feladatot. A pislákoló lámpa fényében egészen
késő estig dolgoztam. Azon az éjszakán még a prérifarkasok üvöltése
sem tudta elterelni a figyelmemet.

Sűrű hét volt. Minden reggel korán keltem, hogy felírjam a feladatokat a
táblára, és hogy még pár ötlettel kiegészítsem a papírra vetett
óravázlataimat. A napot teljesen a diákoknak szenteltem. Né-
hányuknalc máris megmutatkoztak a képességei egyik-másik tan-
tárgyból. Egy kis csoport nemsokára előreléphet a számtanban. Egy
másik csapat készen állt, hogy a másodikos olvasókönyvvel haladjanak
tovább. Két tanuló rajzból tűnt ígéretesnek, hárman pedig a zenében
jeleskedtek.
Mindennap bosszantott a segédeszközeim hiányossága. Bárcsak lenne
egy.., kezdtem gyakran magamban a mondatokat. De nem volt, így a
hiányt kreativitással igyekeztem pótolni.
A tanítás végén még egy pár percig a tanteremben maradtam, hogy
kijavítsam a feladatokat és megtervezzem a következő napot, majd
hazasiettem, megfőztem a teámat és néhány pillanatig a túlpárnázott
székben pihentem. Miközben ittam, az elmém nem tudott nyugodni.
Egyik ötlettől a másikig ugrált, egyik tervet a másik után vette számba.
Amint a csészém kiürült, visszamentem dolgozni a tanterembe, és
megpróbáltam rendszerezni a gondolataimat.
A hét végére fizikailag kimerültem, de talán akkor voltam a leg-
boldogabb egész addigi életemben. Úgy terveztem, hogy szombaton
elkezdek dolgozni a zsámolyon, de ehelyett megkérdeztem a diákjaimtól,
hogy tudnak-e valakit, akivel bemehetnék a városba. A tanításhoz
szükséges kellékek egyre bővülő listája ösztönzött erre a kérdésre.
Féltem egy újabb hosszú úttól a városba a zötykölődő szekéren,
de nem adhattam át a listát valaki másnak, hogy ő szerezze be nekem a
szükséges dolgokat.
Örömömre Sally Clark pénteken szólt, hogy a családja szombaton
bemegy a városba és szívesen felvesznek engem is másnap reggel
nyolckor.
TIZENHAT

Lakótársak

larkék, ahogy megígérték, nyolckor érkeztek. A listám és én in-


dulásra készen álltunk. Nem akartam minden héten bemen-
ni Lacombe-ba, így igyekeztem mindent összeírni, amire a közeljö-

C
vőben szükségem lehet.
Az egyik beszerzendő tárgyat akkor jegyeztem fel, amikor felfe-
deztem, hogy nem egyedül élek a házban. Hogy pontosan hány la-
kótársam volt, azt nem tudtam, de a nyomokból, amiket több reggelen is
találtam, egyértelművé vált, hogy egy egércsaláddal osztom meg
szállásomat.
Gondolom, az egerek úgy érezték, én vagyok a betolakodó; nyil-
vánvaló volt, hogy azt hiszik, az egész ház az övék.
Első reggel, amikor megláttam a bizonyítékot, megijedtem. Még
sosem voltak egereim. Mi lesz, ha bemásznak az ágyamba és az ujjamat
harapdálják, vagy, ami minden szörnyűség közül a legrosz- szabb, ha
belegabalyodnak a hajamba? Mihez kezdhetnék velük? Hogyan kell
megszabadulni az egerektől? Az egérfogót is felírtam a listámra, de nem
tudtam, mit is keresek pontosan. Még sosem láttam egérfogót.
Másnap reggel észrevettem, hogy megcsócsálták a friss kenyerem
egyik sarkát. Most már dühös voltam - milyen vakmerő kis bestiák! Nem
fogok a házamon és az ételemen is osztozkodni a rágcsálókkal. Vastagon
aláhúztam az egérfogót a listán.
Mielőtt következő éjszaka lefeküdtem volna, az összes élelmiszeremet
a szekrényekbe tettem, ahol a rágcsálók nem tudnak hozzáférni. A nehéz
tanítási hét negyedik napjának reggelén észrevettem, hogy az egerek az
edényeim között hancúroznak - ráadásul a szekrényeimben!
Felháborodtam és elborzadtam. Kivettem az ösz- szes edényt a
szekrényeimből, forró, szappanos vízben elmostam majd leforráztam
őket a teáskannában felforralt vízzel. Mindeközben bosszút esküdtem
ezek ellen az undok lények ellen. Mindenképpen tennem kellett valamit.
Eszembe jutott, hogy üzenetet küldök Mr. Laverlynek az egyik gyerekkel,
akinek az ő farmja felé visz az útja, de végül makacsul lebeszéltem magam
róla. Csak meg tudok birkózni egy olyan kis problémával, mint pár egér!
így, amikor azon a borús szombat reggelen egy ideiglenes ülésen
ültem a Clark család szekerén, és a városba tartottam, nemkívánatos
lakótársaimra gondoltam. A mai nap után megszabadulok tőlük, mivel
úgy terveztem, telerakom a házat egérfogóval. Semmilyen szánalmat sem
éreztem azok iránt az állatok iránt, akik a csapdámba esnek.
Amint Clarkék kitettek a vegyesboltnál, nekiláttam beszerezni a
dolgokat a listámról. Az osztályterembe szükséges kellékeknek csak egy
részét találtam meg. Néhány esetben tudtam őket helyettesíteni mással.
Sokszor arra kényszerültem, hogy nélkülük boldoguljak.
Vettem egy nagy mosóteknőt - a legnagyobbat, amit találtam -, és
elhatároztam, hogy amikor hazaérek, veszek egy rendes fürdőt.
Gondosan összeválogattam az élelmiszereket, amikre úgy gondoltam,
szükségem lehet, és levettem a polcról még pár fémdobozt is, amikben
tárolhatom őket. Az egerek nem lakmároznak többet a kenyeremből,
amíg arra várok, hogy a csapdák elvégezzék a dolgukat.
- Ezenkívül - mondtam a hosszú orrú eladónak - szükségem lenne
egérfogóra... a legjobbra, amije van.
Nem tudom mire számítottam, mit fog mutatni, de biztosan nem arra
a kis fa- és drótdarabra.
- Ez egy egérfogó?
- Igen, asszonyom.
- Csak ilyenje van?
- Mire gondolt, asszonyom?
- Nos...én... én nem is tudom. Még sosem volt szükségem...de azt
hittem... Ez hogy fogja el őket... mi tartja bent őket? Nincs rajta ketrec.
- Nincs, asszonyom. - Szerintem elmosolyodott, de túl gyorsan
fordult el ahhoz, hogy erről megbizonyosodjak.
- Akkor miért nem futnak el? - faggattam tovább.
- Azért nem futnak el, asszonyom... mert döglöttek - felelte komoly
arccal, de szemében pimasz csillogással.
- Úgy érti, meghalnak?
- Igen, asszonyom.
- Mitől halnak meg?
- A csapdától, asszonyom.
Hitetlenkedve pillantottam az apró szerkezetre.
Végül felemelte az egyik egérfogót, és - mintha egy kisgyerekhez
beszélne — elmagyarázta a működését.
-Idehelyezi a csalit, asszonyom... csak egy keveset. Aztán ezt
hátrahúzza és beakasztja, így, finoman. Óvatosan odarakja, ahol az
egér maga szerint megtalálhatja. És amikor jön, hogy elvegye a csalit -
ekkor az egérfogóra bökött a füle mögül előhúzott ceruzával
akkor...
Éles csattanás hallatszott, és az egérfogó előreugrott - én pedig
hátra. A ceruza a csapda erős szorításába esett. Megbotlottam néhány
guriga madzagban, amelyek mögöttem álltak a földön, és majdnem
elvesztettem az egyensúlyomat, miközben a vér kifutott az arcomból.
Az eladó lehajtotta a fejét, hogy kiszabadítsa a ceruzáját a csapdából -
és, gondolom, hogy elrendezze az arcvonásait.
- Tízet kérek belőle - mondtam annyi méltósággal, amennyit ki
tudtam magamból préselni.
- Tízet? - Megköszörülte a torkát és pislogott. - Olyan sokat?
- Nem tudom, mennyi egérről van szó.
- Egy csapdát többször is fel lehet használni, asszonyom.
Ez megint csak újdonság volt számomra.
- Csak felemeli a drótot - magyarázta az eladó türelmesen -, kiveszi
a döglött egeret és visszateszi a helyére a csapdát.
Ez egész egyszerűen hangzott.
- Rendben - mondtam. - Akkor egyet kérek.
Odatette az egérfogót a többi kifizetésre váró holmi közé.
Mire a Clark család visszajött, hogy felvegyen, én és új szerzemé-
nyeim készen álltunk a hosszú útra hazáig.

Még világos volt, amikor hazaértünk, úgyhogy elkezdtem a zsámolyon


dolgozni. Ahelyett, hogy a varrókosaramban lévő anyagdarabkákat
öltöttem volna össze, úgy döntöttem, veszek egy tartósabb vásznat a
városban. Vásároltam bélésanyagot is, hogy a zsámoly párnázott
legyen.
Dudorászva varrtam és férceltem, ami egyszerre volt kihívás és
örömteli feladat. Elégedett voltam első bútorkészítő kísérletezésem-
mel. Még maradt annyi anyagom, hogy egy zsámolyhoz passzoló
kispárnát is tudtam készíteni.
Mire elrendeztem az új holmijaimat a házban és az iskolában,
aszerint, hogy hova tartoztak, már késő volt, és én elfáradtam.
A nagy teknőt becipeltem a hálószobámba, beleöntöttem a felme-
legített vizet, és belemerültem a fürdőbe. Nem hasonlított az otthoni
szép kádra, de legalább bele tudtam ülni, és le tudtam locsolni magam
vízzel.
Ez egy jó hét volt, gondoltam, miközben bemásztam az ágyba. Úgy
éreztem, haladást értem el az osztályban. A gyerekek tanultak. Volt egy
nagy teknőm, amiben fürödhettem, és... nem raktam ki az egérfogót!
Kimásztam a meleg ágyból, és újra meggyújtottam a lámpát, aminek
még mindig forró teteje megégette az ujjamat.
Olyan egyszerűnek tűnt, amikor a férfi a boltban megmutatta! De
egyáltalán nem volt egyszerű. Egy kis adag vajat a csapda fém részére
kentem, majd egyre hátrább húztam a drótot. Próbáltam beakasztani,
amikor... csatt...! visszapattant és kirepült a kezemből, végig a padlón.
Remegve mentem utána, mintha megtámadhatna. Megint
megpróbáltam, és megint csattant egyet. A hatodik kísérletnél az
ujjamat csípte be, mire én dühömben és csalódottságomban
felkiáltottam. Nem tudtam, mi idegesít jobban - a nálam tanyázó egerek
vagy a szemtelen egérfogó.
Végül, körülbelül a tizedik próbálkozásra, sikerült a helyére pat-
tintanom a drótot, majd a rakoncátlan fa- és fémdarabot óvatosan
letettem a földre, a szekrény elé. Alaposabban szemügyre véve a hely-
zetét, úgy döntöttem, egy kicsit arrébb tolom a lábammal, amikor...
csatt...! felugrott a levegőbe.
Megtántorodtam és a csípőmet beütöttem a tűzhelybe.
Szinte könnyezve láttam neki ismét a folyamatnak. A csapda végre
elkészült, és ott állt a megfelelő helyen. Ahogy ránéztem, nem láttam,
hogy maradt volna vaj a csalinak szánt nyúlványon, de inkább nem
nyúltam hozzá megint.
Elfújtam a lámpát és bemásztam az ágyba. Az ujjam még mindig fájt,
és a csípőm is lüktetett a tűzhely kemény vasával való találkozástól.
Kinyújtóztam a meleg paplan alatt, és igyekeztem kellemesebb dolgokra
gondolni, mint az egérfogó és a nemkívánatos vendégek.

Körülbelül egy óra lehetett, amikor a csapda éles csattanását hallva


felültem az ágyamban és kibámultam hálószobám nyitott ajtaján. Olyan
álmos voltam, hogy nem értettem, honnan jött a hang, de aztán
eszembe jutott, hogy mire szántam annyi időt az éjszaka. Nos, legalább
működött. Most már talán nem lesz több problémám a hívatlan
lakótársakkal.
Visszafeküdtem, de nem tudtam elaludni. Nem hagyott nyugodni a
gondolat, hogy ott van kint egy állat a konyhámban, beleszorulva a
csapda fémrészébe. Mit csináljak vele? Menjek, és most rögtön
szabadítsam ki? Vagy már túl késő? De nem tudtam rávenni magam,
hogy a pislákoló lámpa fényében járjak utána a dolognak.
Már hajnalodott, amikor végül elszenderültem.
Amikor ismét felébredtem, verőfényes napsütés fogadott. Először
megijedtem, hogy jóval tovább aludtam a szokásosnál. Aztán eszembe
jutott, hogy vasárnap van és visszadőltem, hogy még egy pár percig
élvezzem az ágyam kényelmét. Egy nyugodt napot terveztem, és igazán
hálás voltam, hogy ma lesz istentisztelet az iskolában. Minden
diákommal hazaküldtem az üzenetet, hogy végtelenül nagy örömömre
szolgálna, ha a közösség iskoláját megoszthatnám a vasárnapi
gyülekezettel, és az istentiszteletet két órára tűztük ki.
Nem voltam hozzászokva a délutáni miséhez, és elég sok idő volt
még addig, de legalább volt valami, amire lehetett várni. Biztos ki tudom
majd valahogy tölteni a hosszú délelőtti órákat valami eredményes
elfoglaltsággal, amíg várakozom. Fejben összeszedtem, hogy milyen
könyveim vannak, amiket olvashatnék.
Felkeltem az ágyból, kinyújtózkodtam és megmozgattam az iz-
maimat. Ha nem a megfelelő módon aludtam a matracomon, nehéz
csomókkal a tagjaimban ébredtem. Ahogy ma is, de nem aggódtam.
Előttem állt az egész délelőtt, hogy kimozgassam őket.
Belebújtam a köntösömbe meg a papucsomba, és a tűzhelyem felé
indultam, hogy tüzet gyújtsak és feltegyem a kávét.
Kora reggeli fásultságomban alig vettem észre a kis tárgyat a padlón.
Majdnem ráléptem a jobb lábammal, majd ijedten ugrottam hátra. Az
egérfogó az eredeti helyéről a konyha közepére repült. Ott hevert, és
szorosan a fához szegezve egy döglött egér feküdt benne.
Jobb, ha tovább nem részletezem a látványt, ami a szemem elé tárult
vagy a visszatetszésemet, ahogy ránéztem. Az első gondolatom az volt,
hogy elfutok, de hamar elfojtottam a rémületet és meggyőztem magam,
hogy a csapda és áldozata nem sok kárt tehetnek bennem.
Következő gondolatom nem volt valami kellemes - nekem kellett
gondoskodnom az utamban lévő szőrös holttestről. Valahogy el kellett
távolítanom az egeret a csapdából, ha ismét fel akartam azt használni,
ahogy a boltos rámutatott. A gondolatra, hogy hozzáérjek,
megborzongtam. Nem ment. Tudtam, hogy képtelen lennék rá. Egy idő
után fogtam a seprűt és a lapátot és úgy, ahogy volt, felsöpörtem.
A lapátot messzire eltartva magamtól, kisiettem a házból és átvágtam a
tisztáson. A segítőkész eladó azt mondta, hogy egyszerűen vegyem ki a
döglött egeret és állítsam fel újra a csapdát. Milyen elmés - és mekkora
képtelenség!
Eltökélten masíroztam tovább és próbáltam nem odanézni a lapát
tartalmára. A tisztás másik oldalán a két kis épület közelébe értem.
Lopva körülnéztem, hogy meggyőződjek, senki sem figyel, és a „Fiúk”
feliratút céloztam meg. Még a melléképületen sem kívántam
osztozkodni a döglött egérrel.
Amilyen gyorsan csak tudtam, beléptem a kis helyiségbe és az egeret,
csapdástul és mindenestül a lyukba dobtam. Majd kisiettem, megint
körbenézve, mint aki épp egy bűntényt követ el, és visszaindultam a
házhoz.
Fogtam a vödröt és felsúroltam a padlót ott, ahol az egér feküdt,
lemostam a lapátot és még a seprűt is, majd a kezemet kezdtem sikálni.
Aznap reggel sehogy sem tudtam annyira megmosni, hogy igazán
tisztának érezzem, így nem bajlódtam a reggeli elkészítésével. Ehelyett
töltöttem magamnak egy csésze kávét (ehhez nem kellett közvetlenül
hozzányúlnom), felvettem a Bibliámat és átmentem az iskolába. Majd
ott megnyugszom, olvasok, imádkozok és várok a délutáni
istentiszteletre.
TIZENHÉT

Vasárnapi istentisztelet

em sokan érkeztek az iskolába kettőre. A Peterson család je-


lent meg először. Mivel felhős, hűvös nap volt, Larsnak meg-
engedtük, hogy begyújtson a nagy kályhába.

N Eljöttek Dickersonék is, aztán a Blake, a Johnson és a Thebeau


család. Ez utóbbihoz két kamasz fiú tartozott, akik az aratás végéig nem
járnak iskolába — ha egyáltalán járnak majd.
Az istentiszteletet Mr. Dickerson vezényelte le. Több éneket is el-
énekeltünk, majd a szentírásból olvastunk fel. Mrs. Thebeau biblia- órát
tartott a gyerekeknek, azután Mr. Dickerson osztott meg pár gondolatot
a Biblia egyik történetéről. Ez nem prédikáció, mondta, mivel ő nem
prédikátor. Csupán hangot adott pár megfontolandó értelmezésnek, és
én értékeltem ezt az egyenes hozzáállást. Még az is eszembe jutott,
milyen kár, hogy nem prédikátor.
Ahogy körbeálltunk, a rövid istentisztelet után beszélgetve, újabb
szekerek álltak meg az iskola udvarán. Először azt hittem, eltévesztették
a délutáni találkozó időpontját és elkéstek. Milyen kár!
Körbepillantottam. Meglepetésemre kisebb felfordulás kerekedett
körülöttem a tanteremben. Raktak még a tűzre és feltettek egy
nagy kanna vizet forrni. Asztalokat toltak össze, különböző dolgokat
pakoltak ki rájuk, és a férfiak a padok átrendezésével foglalatoskodtak.
Zavarodott pillantásomat látva, Anna Peterson mellém lépett.
- Az emberek akar találkozni új tanár. Ídj jó, nem igaz?
Megdöbbentem. De ahogy telt a délután, beláttam, hogy Annának
igaza van. Igen, így volt a legjobb. Az összes diákom ott volt a szüleivel
- kivéve Phillip Delaney-t és a családját; ők, ahogy megtudtam, nagyon
sajnálták, hogy lemaradnak az összejövetelről, de a hétvégét
Calgaryban kellett tölteniük. A közösség más tagjai, bár nem volt
iskolás korú gyermekük, szintén kihasználták az alkalmat, hogy
találkozzanak a szomszédokkal, és - talán - hogy kielégítsék
kíváncsiságukat az új tanítónőt illetően. Mindannyian szívélyesen
üdvözöltek.
Jelen volt pár férfi is, akiket nőtlennek véltem. Ketten a húszas
éveikben jártak, amennyire meg tudtam állapítani, a többiek idősebbek
voltak. Közülük hárman kifejezetten kellemetlen helyzetbe hoztak -
nem szoktam hozzá ilyen nyílt tekintetekhez. Egyikük különösen
merész volt. Már attól tartottam, hogy megkörnyékez, de nem hagyta
ott társait. Reméltem, hogy a későbbiekben nem keveredek a
társaságába.
Öntudatlanul is azon kaptam magam, hogy szememmel Wynnt
keresem, de nem láttam. Nyilvánvaló volt, hogy nem kívánt az új
tanárral találkozni. Ostoba csalódottság kerített hatalmába, ahogy
végigmentem a termen és ismeretséget kötöttem új szomszédjaimmal.
Elhessegettem magamtól ezt a nevetséges érzést.
Megkedveltem ezeket az embereket. Az én neveltetésemhez képest
hiányzott belőlük a kifinomultság és a modor; de nyitottak és barátsá-
gosak voltak és tiszteltem vállalkozó szellemüket és humorérzéküket.
Ezek a telepesek kedélyes emberek voltak. Tudtak nevetni, és - minden
jel szerint — nem vetették meg a munkát sem.
Amikor az utolsó csoport is elindult hazafelé, lassan átsétáltam a
tanári lakba. A szívem szinte dalolt. Máris úgy éreztem, hogy én is a
közösséghez tartozom, és örültem ennek az érzésnek. Teljesen boldog
voltam itt; aztán eszembe jutottak a még mindig jelenlévő egér
lakótársaim és elszállt a jókedvem. Mihez kezdjek velük? Gondolom,
kénytelen leszek együtt élni velük...
TIZENNYOLC

Levelek

ásnap délután éppen azzal voltam elfoglalva, hogy feladato-


kat írjak fel a táblára, amikor erőteljes kopogtatásra lettem

M
figyelmes. Mielőtt még elindultam volna a bejárat felé, az ajtó el-
kezdett kinyílni, így folytattam az írást azt gondolva, hogy az egyik
tanuló hagyott ott valamit.
- Máris jövök - mondtam anélkül, hogy megfordultam volna és
nekiláttam, hogy befejezzem a mondatot, amit éppen írtam.
- Rendben, Miss Thatcher - felelt egy nagyon is felnőttes férfihang.
Megpördültem, furcsa, hosszú hurkot kanyarítva a „g” betűnek.
Meglepettségem biztosan kiült az arcomra. Jon calgary-i barátja, Wynn
állt előttem. Elakadt a lélegzetem, és mintha hosszú percekig álltam
volna ott, őt bámulva. A hangom nem engedelmeskedett, így nem
tudtam kimondani az üdvözlő szavakat, ahogy az illett volna.
- Elnézést, ha megijesztettem - kezdte.
-Jaj, nem...nem gond. Csak... azt hittem...
- Megijesztettem. - Hangja bocsánatkérően hangzott.
Megráztam a fejemet és felnevettem. Nevetségesen hangzott,
vinnyogó volt és ideges. Úgy döntöttem, abbahagyom a nevetést.
- Arra számítottam, hogy az egyik diák lesz az... - A hangom is
idegesen csengett.
- Talán rám férne a tanulás. - Mosolygott és szeme játékosan
csillogott. - De attól tartok, kissé furcsán festenék a tantermében.
Nyeltem egyet, majd a krétaport kezdtem ledörzsöíni a kezemről.
-Sajnálom, hogy ki kellett hagynom a partiját, Miss Thatcher. Úgy
hallom, jól sikerült.
- Igen... igen, nagyon... kellemes volt - mondtam akadozva.
Krétaporos kezeimre pillantott, amiket idegesen dörzsöltem ösz-
sze, majd a szemembe nézett. Attól való félelmemben, hogy olyasmi
megjegyzést tesz, hogy a diákjaim szerencsések, amiért ilyen csinos
tanáruk van, kihúztam magam. De nem tett megjegyzést. Tekintetét
most a táblán lévő feladatra szegezte, majd végigjártatta a termen.
Arrébb lépett és körbesétált, gondosan megszemlélve mindent, amit
lehetett. Én álltam és őt figyeltem, észrevéve, hogy még ebben a kis
helyiségben is határozottan és céltudatosan lépked. Eszembe jutott,
hogy a ruhámat krétapor borítja, és pár hajszálam kiszabadult a
kontyomból, és az arcom körül lengedezik. Összevissza kavarogtak a
gondolataim. Hogy nézhetek ki! Valószínűleg még az orrom is fénylik.
Befejezte a járkálást, és úgy tűnt elégedett azzal, amit lát.
- Annyira örülök, hogy végre van egy iskolánk — mondta komo-
lyan, őszinte, meggyőző hangon.
- Igen - szinte suttogtam -, én is örülök. Olyan lelkesek...
A diákjaim iránt érzett szeretettől és Wynn felkavaró jelenlététől
megremegett a hangom, és kénytelen voltam hátat fordítani a láto-
gatómnak. Lassan letöröltem az utolsó „g” betűt, amit a táblára írtam és
kijavítottam. Miután figyelmesen befejeztem a mondatot,
letettem a krétát, amit szorongattam, és a kezemet megtöröltem egy erre a
célra szolgáló rongydarabban.
-És Mr.... Mr....? - dadogtam.
- Bocsásson meg - mondta. - Annyira lenyűgözött az osztályterme,
hogy elfeledkeztem bemutatkozni. Wynn Delaney vagyok... Jonathan
régi barátja.
Nem siettem elmagyarázni, hogy ez utóbbi ténnyel tisztában vagyok.
- Nagyon örvendek, Mr. Delaney. - Még egy mosolyt is sikerült az
arcomra varázsolnom. Büszke voltam a nyugalmamra - most, hogy
lassan összeszedtem magam.
- Nem ül le, Mr. Delaney?
- Köszönöm, de nem. Mennem kell. Elnézést, hogy így hívatlanul
és ismeretlenül magára törtem, de be kell vallanom, olyan érzésem volt,
mintha már ismernénk egymást. Mint mondtam, Jonnal és Maryvel
már jó pár éve barátok vagyunk, és magát is láttam már... bár nem volt
szerencsém bemutatkozni.
És, tettem hozzá magamban, »Egy csinos arcot soha nem. felejtek el” —
nem igaz, Mr. Delaney?
De sem ezt, sem semmi hasonlót nem mondott, hanem folytatta:
-A hétvégét Calgaryban töltöttem és Jonék megkértek, hogy hozzam
el magának ezeket a leveleket. Úgy tűnt, Mary nagyon fontosnak találja,
hogy minél előbb megkapja őket és enyhítsenek a magányán. - Szeme
megint megcsillant. - A hogyléte felől is érdeklődtek, de be kellett
vallanom, hogy semmit sem tudok azon kívül, hogy elkezdődött az
iskola.
Mosolyogva átnyújtott egy vastag borítékot.
- Köszönöm. Kedves magától, hogy vállalta a küldönc szerepét. —
Reméltem, hogy felismerte és értékelte humoros próbálkozásomat.
— Ez csak természetes... mivel épp arra jártam. Ha legközelebb
találkozom a családjával, megmondhatom nekik, hogy jó egészségnek és
lelkierőnek örvend?
— Feltétlenül, Mr. Delaney. Igazán megszerettem ezt a közösséget
és az iskolámat is.
Bólintott, majd egy mosollyal búcsúzott, feltette a kalapját, amit eddig
a kezében tartott, és kiment a teremből.
Csak álltam és a csukott ajtót bámultam. Az udvarról lószerszám
csilingelését és kerekek nyikorgását hallottam, de nem adtam meg
magamnak azt a kiváltságot, hogy az ablakhoz rohanjak.
Nem mondta, hogy reméli, nemsokára újra találkozunk. Nem ke-
resett semmilyen kifogást, hogy újra eljöhessen. Hízelgésnek, amihez
már annyira hozzászoktam, hogy mindig számítottam rá, jelét sem adta.
Mélyet sóhajtottam, majd visszafordultam a táblámhoz. Nem se-
gített. Nem tudtam arra koncentrálni, amit elkezdtem. Lenéztem a
kezemre, amiben ott voltak a levelek. A levelek! Persze, hiszen a Jontól és
a családjától érkezett levelek zavarták meg a gondolataimat. Gyorsan
hazamegyek, megiszom a teámat és elolvasom a leveleket. Azután ismét
önmagam leszek, és képes leszek az órai előkészületekkel foglalkozni.
Hazasiettem, megraktam a tüzet és feltettem a kannát. Azonnal
belenyúltam a nagy borítékba. Volt benne egy rövid üzenet Willi- amtől,
amiben beszámolt az új tanáráról és egy másolt, gondosan megírt lap
Sarahtól - nagy része a nevemmel volt tele. Nagy, nyomtatott betűkkel
azt is ráírta, hogy HIÁNYZOL, az aljára pedig oda- biggyesztette a saját
nevét. Egy másik papírdarabot a Kathleentől küldött ölelések és csókok
borítottak, és az egyik sarkában egy Eli- zabeth nevével ellátott kis ölelés
és csók is állt; Mary a levelében
elmagyarázta, hogy Kathleen ragaszkodott hozzá, hogy a kis Eliza- beth is
elküldhesse jókívánságait.
Jon levele rövid volt, de testvéri, kifejezte aggodalmát a hogylé-
temet és a boldogságomat illetően és könyörgött, hogy amikor csak
tehetem, menjek el Calgaryba. Mary üzenetében, egy többoldalas
levélben, mindent elmesélt, ami azalatt a rövid idő alatt történt, mióta
elmentem. Ezt kisebb anekdotákkal és a gyerekek aranyos elszólásaival
egészítette ki. Megrészegülve ittam magamba a szavakat. Annyira
örültem, hogy hallhatok felőlük. Azt kívántam, bár közelebb lennének,
hogy jobban megoszthassam velük boldogságomat.
Felforrt a teavizem és aztán ki is hűit, mert nem raktam több fát a
tűzre. Újra életre keltettem a lángokat, majd tettem még rá gyújtóst és
nagyobb hasábokat. Amíg a tűz újra erőre kapott és ismét felmelegítette
a kannát, előkészítettem egy kis kenyeret és sajtot.
Ahogy a teát szürcsöltem és a kenyeret majszoltam, a lábamat pedig
a zsámolyon pihentettem (ami a Mama szerint nem volt hölgyhöz
méltó), ismét átolvastam a leveleket. Magamban Mary Mr. Higginsre
utaló sorain nevettem. Egy belvárosi üzletben találkozott vele, ahol Mr.
Higgins félszegen felőlem érdeklődött. Mary azt felelte, úgy hiszi, jól
vagyok, bár azóta nem hallott felőlem, hogy megérkeztem. Mr. Higgins
döbbenten kérdezte:
- Úgy érti, ott maradt?
- Persze hogy ott maradt - mondta Mary. - Hiszen nem ez volt a
cél?
- Ó, de... igen, persze - motyogta Higgins, és kivörösödött képpel
távozott.
Gondolataim a levelekről a kézbesítőjükre kalandoztak, de nem
engedtem, hogy túl sokáig elidőzzenek nála. De még ha szándékosan
igyekeztem is gondolataimat távol tartani Wynn Delaney-től, a
név és az arc újból és újból gúnyt űzött képzeletemből. Végül letettem a
teáscsészémet, átöltöztem és kimentem, hogy fát vágjak a tűzhöz. Talán
egy kis fizikai erőt igénylő elfoglaltság gátat szab ábrándozásomnak,
érveltem, és bosszúszomjasan csaptam le a farakásra.
TIZENKILENC

Az élő egérfogó

ásnap reggel arra keltem, hogy a szőrös betolakodók végig-

M masíroztak a konyhai szekrényem tetején. Most már tény-


leg tennem kellett valamit! Egyszerűen nem lehetett velük együtt
élni. Nem tudtam elviselni, hogy kényelmes otthonomat egerekkel
kell megosztanom.
Ismét elmostam és leforráztam az edényeimet, és felsúroltam, vé-
gigdörzsöltem mindent, amiről úgy képzeltem, hozzáérhettek. Nagy
nehezen kicipeltem két üres fémládát a hálószobámból, és a szek-
rényből az összes edényt az egyikbe, az élelmiszereket pedig, ameny-
nyit csak tudtam, a másikba pakoltam. Ide már biztosan nem tudnak
bejutni az egerek, gondoltam, ahogy egy csattanással lecsuktam a ládákat
és átsiettem az iskolámba, túl idegesen ahhoz, hogy a reggelire
gondoljak.
Mire az első gyerekek megérkeztek, kicsit megnyugodtam és mo-
solyogva üdvözöltem őket.
A következő két nap jól telt, bár elég kellemetlen volt minden egyes
alkalommal a ládáimban kutakodni, amikor enni szerettem volna.
Szerdán Lars hozott nekem egy adag friss élelmiszert és elképedve
bámulta, ahogy a kenyeret, a sajtot és a tojást a hatalmas ládába teszem.
- Egereim vannak - magyaráztam neki, miközben elindultam, hogy a
tejet, a tejszínt és a vajat a ház északi végében ásott lyukban levő, befedett
fémvödörbe helyezzem.
- Szüksége van matskára? - kérdezte és nem értettem, hogy ez eddig
hogy nem jutott eszembe.
- Van nektek egy, amit kölcsönkérhetnék?
- Van edj tsomó. Mindig edjre több.
- Még meggondolom.
Együtt mentünk át a tanterembe.
Csütörtök reggel arra ébredtem, hogy egy döglött egeret találtam a
használt vízzel teli vödrömben. Elborzadtam, ahogy az élettelen, nedves
szőrcsomót bámultam.
Nos, legalább nem a tiszta vizembe fulladt bele, gondoltam, miközben a
vödröt az iskola udvarának legtávolabbi sarkába vittem és kiürítettem.
Félig arra számítottam, hogy a döglött egér felugrik és a házam felé
iramodik, de szerencsére ott maradt, ahol volt. Megfordultam és én
magam siettem vissza a házba.
Szappanos vízzel ki akartam sikálni a szennyvizes vödröt, de ez elég
ostoba ötletnek tűnt, így csak egy kicsit kiöblítettem és kissé távolabbra
tettem az étkezőasztalomtól. Megint kihagytam a reggelit, és egyenesen az
iskolába mentem.
Aznap este félretettem minden fenntartásomat, és elindultam a
Peterson-farmra, hogy könyörögjek, kölcsönkérjek vagy ellopjak egy
macskát.
Az, amelyiket Lars mutatott, elég lomposnak tűnő nagy, sárga jószág
volt.
- Ő jó egerész - győzködött, és ezt egy percig sem vontam két-
ségbe.
Segített hazavinni — amiért nagyon hálás voltam. Szívesebben
hoztam volna el egyet a sok kiscica közül, de Lars lebeszélt róla.
- Nem jók egerészni — mondta. Bíztam a szavában.
Lars letette a nagy, éhes szemű macskát a konyhámban, majd indulni
készült.
- Fídjelje az ajtót! - figyelmeztetett. - Ha kímedj, hazarohan.
Vigyáztam az ajtóra. Lars elment, és a macska maradt.
Később azt kívántam, bár ő is elment volna. Addig sertepertélt
és nyávogott, amíg már azt hittem, egy perccel sem bírom tovább. De
ha megtisztítja a házamat az egerektől, a zaj és a felfordulás semmiség.
Lefekvéskor becsuktam az ajtómat, hogy kizárjam a zajt, amit kel-
tett. Hallottam, ahogy portyázik és mászkál, fel-felugrik és nyivá- kol,
és gondolatban követtem az útját végig a szobán - a székemen, az
asztalomon, a szekrényemen, az utazóládámon. Az a macska sem-
milyen bútort sem tisztelt.
Majd egy félelmetes csörömpölésre lettem figyelmes. Ha ez a teás-
kancsóm volt! - gondoltam rögtön, miközben a gyufáért nyúltam, hogy
meggyújtsam a lámpát. Szerencsére csak az egyik kicsorbult csésze volt,
amit elfelejtettem eltenni az asztalról. Felsöpörtem a törött darabokat
és a tűzhelybe borítottam őket. A teáskancsót bevittem a
hálószobámba, és óvatosan az utazóládámba tettem, a könyveim mellé.
Majd eloltottam a lámpát és visszamásztam az ágyba. Igyekeztem nem
gondolni a nyughatatlan macskára, ahogy végig- somfordál a házamon.
Egy egér sem fog ma éjjel megjelenni, gondoltam, ebben a szörnyű
hangzavarban. Tévedtem. Körülbelül hajnali négykor a konyhából
érkező felfordulás hangjaira ébredtem, majd
egy éles, hátborzongató, félelemmel és fájdalommal teli cincogást
hallottam. A macska lecsapott.
A rémisztő hang jóval a macska visszavonulása után is a fejemben
visszhangzott. Milyen szörnyű dolog kisegérnek lenni, akit elkap egy
óriási macska!
Reggelre az incidens okozta visszatetszésem nem párolgott el. Addig
maradtam az ágyban, amíg csak tudtam. Biztos voltam benne, hogy a
konyhámat döglött egerekkel teleszórva találom. Nem így volt. A macska
még mindig ott volt, éhesen és véznán. Nyoma sem volt az éjszakai
vadászatának.
Már-már kezdtem azt hinni, csak képzeltem az éjszakai hangokat,
amikor rendbe akartam tenni a kedvenc karosszékemet is. Először arra
gondoltam, hogy egy kis fonaldarab valahogy ottmaradt az ülésen.
Lehajoltam és felvettem. Már a kezemben volt, mielőtt felismertem
volna - egy egérfarok! A macska képes volt ott megvacsorázni, ahol
esténként pihentem!
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az ajtómhoz mentem, és mi-
közben kissé ostobán éreztem magam, résnyire nyitottam és a macskát
szólongattam. Ahogy kislisszolt és hazairamodott, magamban
bocsánatot kértem az egerektől. Biztos van egy ennél civilizáltabb
módszer is, hogy megszabaduljak tőlük. Egy dolgot biztosan tudtam:
kell, hogy legyen egy csendesebb módszer.
HÚSZ

Egy látogató

emsokára a jelek ismét emlékeztettek, hogy még mindig nem


sikerült megoldanom az egér-problémát. Nem tudtam, meny-

N
nyi maradt, de határozottan több volt a kelleténél.
A szekrényem üresen állt, míg a ládáimat alig tudtam becsukni
azoktól a dolgoktól, amiknek a polcokon kellett volna állniuk. Már egy
tea elkészítése is plusz fáradtságot igényelt. Azokat a dolgokat, amik
nem fértek a ládáimba, letakartam. Így például a vizes vödrömet is, de
még a teáskannám szárát is befedtem. Nem számított, mire készültem,
először mindig ellenőriztem, hogy nem járt-e ott előttem egy egér.
Kellemetlen életforma volt, de igyekeztem hozzászokni.
A diákjaim jól haladtak. Biztosítottak, hogy amint vége a mun-
kálatoknak a földeken, három vagy négy tanulóval több lesz az is-
kolában.
Phillip Delaney-vel problémám akadt. Hajlamos volt arra, hogy
mással foglalja el magát, és ne a kiszabott feladatot csinálja. Amikor
három egymás utáni napon nem készült el a másolási feladatával a
tanítás végére, megkértem, hogy maradjon ott beszélgetni,
miután a többiek elmentek. Érthetően elmagyaráztam neki, hogy ha ez
még egyszer előfordul, itt kell maradnia, hogy befejezze a leckéjét.
Másnap csalódottan állapítottam meg, hogy nem végzett a mun-
kájával.
- Phillip, nagyot csalódtam benned - mondtam. — Rengeteg időd
volt, hogy elvégezd a feladatodat.
Úgy tűnt, ez nem aggasztja.
- Itt maradjak és befejezzem, ahogy Tommy is?
- Thomasnak külön segítségre van szüksége a leckéjével. Egyedül
nem érti meg. Ezért marad itt, hogy segíthessek neki.
- De azt mondta, ha nem fejezem be, itt kell maradnom.
- így van.
Nem szólt egy szót sem, hanem a ceruzájáért nyúlt, és elkezdett
dolgozni.
Gyorsan befejezte a feladatát, de utána még ott maradt, amíg rá nem
szóltam, hogy menjen haza.
Másnap megint nem volt kész időre a feladata.
- Itt kell maradnod, amíg el nem készülsz vele - jelentettem ki. -
Talán ez majd segít megtanulnod, hogy gyorsabban dolgozz. — Tudtam,
hogy Phillipnél nem megértésbeli problémák vannak, mert ő,
Thomasszal ellentétben, értelmes gyerek volt.
Nem ellenkezett. Megint gyorsan végzett a feladattal, és megint ott
maradt beszélgetni. Végül hazaküldtem.
Nem sokkal később váratlan látogatóm akadt. Épp elpakoltam az
aznap használt utolsó könyveket és rendet csináltam, amikor kopogtattak
az ajtón. Wynn Delaney lépett be.
- Zavarok? - kérdezte.
Szokás szerint zavarba hozott a megjelenése és gondolom, kissé el is
pirultam.
- Nem, egyáltalán nem. Épp indulni készültem. Kérem, jöjjön be!
Előrejött és leült az asztalomhoz közel. Egy ilyen magas ember
furcsa látványt keltett a kis padban kuporogva. Hosszú lábait ki kellett
nyújtani maga elé, hogy elférjenek. Nyugodt viselkedése valahogy
engem is nyugalommal töltött el.
- Újabb levelek? - kérdeztem tréfásan.
Mosolygott és megrázta a fejét.
- Nem, ezúttal iskolai ügy. Phillip miatt jöttem. Párszor itt kellett
maradnia tanítás után.
Azt gondoltam, mégis mi köze lehet Philliphez? De ezzel most nem
foglalkoztam, mivel a fegyelmezési módszerem megkérdőjelezése
fontosabbnak tűnt.
- Ellenzi a fegyelmezési módszeremet?
- Egyáltalán nem - felelte szinte sietve. - Csak azon gondolkoztam,
hogy vajon ez-e a legmegfelelőbb büntetés Phillip esetében.
- Ezt hogy érti?
-Árulja el, Miss Thatcher, hogyan reagált Phillip arra, hogy tovább
kell bent maradnia? Ideges lett... bosszantotta?
- Egyáltalán nem - válaszoltam kissé védekezőén.
Elmosolyodott. Lassan, megfontoltan. Akaratom ellenére észre-
vettem, milyen kedves a mosolya. De arckifejezése arról is tanúskodott,
hogy valahogy épp most bizonyította be az igazát. Nem szólt semmit;
csak várt, hogy felfogjam, amit az imént mondott.
- Úgy érti...? - kezdtem lassan.
- Pontosan. Phillip semmit sem szeret jobban, mint a plusz időt és
figyelmet, Miss Thatcher.
- Értem - mondtam másfelé pillantva, és ahogy visszagondoltam
az elmúlt pár napra, rájöttem, hogy igaza van. Lassan ismét felé
fordultam.
- Tehát-.. - kezdtem, a javaslatát várva. - Mit tanácsol?
- Nos, az édesanyja és én...
Az édesanyja és én. A szavak úgy hatottak rám, mint egy vödör hideg
víz, és éreztem, ahogy a levegő elhagyja a tüdőmet és a vér kifut az
arcomból. Egy pillanatra megszédültem és leültem a székemre, nem is
ellenőrizve, hogy tényleg ott van-e, ahol lennie kell. Az édesanyja és én —
Delaney... hát persze, Phillip Delaney — Wynn Deianey. O Phillip édesapja.
Milyen ostoba voltam, torkoltam le magam, amiért illúziókat tápláltam egy nos
férfi iránt.
Gyorsan észhez tértem, amint észrevettem, hogy Mr. Delaney a
javaslatára tett válaszomra vár. Arra a javaslatára, amit csalódottsá-
gomban elmulasztottam.
- Elnézést... - dadogtam zavartan. - Attól tartok, a gondolataim...
én... én valahol máshol jártam és nem...
Félbehagytam a mondatot és ő megismételte:
- Az édesanyja és én úgy gondoltuk, hogy ha haza tudná vele küldeni
a félkész feladatokat, gondoskodnánk róla, hogy elkészüljön vele és
behozza.
- Természetesen. - Kínosan éreztem magam, amiért megint el kellett
magyaráznia.
Egész jó tervnek tűnt. És jelen pillanatban hajlandó voltam bármibe
beleegyezni, ami felgyorsítaná ennek a férfinak a távozását a
tantermemből.
Felálltam és gyorsan hozzátettem:
- Ez jó megoldásnak tűnik. Tájékoztatom Phillipet az új rendszerről.
És most ha...ha megbocsát, Mr. Delaney, még dolgom van... sok mindent
el kell intéznem.
Szemében kérdő pillantással felállt. Ekkor eszembe jutott, hogy
amikor belépett, azt mondtam neki, hogy már végeztem és nemsokára
indulok. Ezt azonban nem tette szóvá, hanem úriemberhez méltóan
elköszönt.
Különös érzések kavarogtak bennem, miközben figyeltem, ahogy
távozik. Milyen buta liba voltam, hogy jóhiszeműen azt feltételeztem,
nőtlen. Azt a tényt nem tagadhattam, hogy ő volt a legvonzóbb férfi,
akivel valaha találkoztam - de ha tudtam volna, hogy házas, nem
foglalkoztam volna vele többet. Nos, most már tudom — szóval ennyi,
gondoltam magamban, felrázva magam csüggedtségemből.
Határozottan elhárítottam minden gondolatot erről a férfiról és fürgén
elindultam kifelé. Úgy döntöttem, hogy átszaladok Annához egy
csészére az ő jó, erős kávéjából. Mindig kérlelt, hogy menjek, és én túl
gyakran utasítottam el a sok teendőmre hivatkozva. Nos, ma este időt
szakítok rá. Nem tudtam volna most egyedül ücsörögni és nyugodtan
kortyolgatni a teámat. Talán még vacsorára is maradok, ha felajánlja,
mondtam magamban, pontosan tudva, hogy így lesz. így nem kell majd
derékig belemásznom a ládáimba, hogy előszedjek belőlük valamit, és így
kordában tartva gondolataimat, határozottan becsuktam magam után
az ajtót.
HUSZONEGY

A diákok

sak egyszer kellett Phillippel hazaküldenem a leckéjét. Másnap


reggel hiánytalanul kitöltve nyújtotta át. Ettől kezdve könnyen

C
befejezte a feladatát a kijelölt időre.
Phillip igazi kis sármőr volt. Bár megpróbáltam tenni ellene, úgy
gondolom, kissé elfogult voltam vele szemben. Megtalálta a módját,
hogy kicsivel több időt töltsön velem, és biztos vagyok benne, hogy ezt
én is épp annyira élveztem, mint ő.
Else Peterson szintén egyike volt a „különleges” diákjaimnak.
Gyorsan tanult és igyekezett a kedvemre tenni. Lehetőségem nyílt
meghívni egy szombati „teázásra”. Aznap szaladva jött át a kettőnket
elválasztó mezőn, kezében egy kis kávésüteménnyel, amit frissen vett ki
édesanyja sütőjéből. Nagyon finom volt, és átkereszteltük
teasüteményre, mivel a porceláncsészémből elfogyasztott teához ettük
meg. Else teáját tejjel hígítottuk fel, de így is csodaszámba menő italnak
tartotta, és félénk szemei felragyogtak, ahogy a csészéket és a kecses
teáskancsót nézte.
- Miss Tatcher - szólt ünnepélyesen -, ez olyan, mint egy mesebeli
piknik.
Szerettem a kis Elsét. Drága, szelíd gyermek volt.
Sally Clark szintén fontos helyet töltött be a szívemben. Kissé még
esetlen volt ez a nővé váló lány. Annyira vágyott már belépni a felnőtt
világba, de közben gyermeki világához is ragaszkodott. Ahogy teltek a
napok, észrevettem, ahogy szégyenlősen figyel és félszegen igyekszik
utánozni. Ezt őszinte bóknak vettem, és gyakran legszívesebben
hazavittem volna, feladtam volna rá az egyik csinos ruhámat,
megcsináltam volna a frizuráját, és aztán hagytam volna, hogy
megcsodálja ezt a csinos lányt a tükörben. A maga módján szép lány
volt, és gyakran gondoltam arra, hogy egy nap majd arra ébredünk, hogy
ez a félénk kis pillangó kiszabadult bábjából. Rájöttem, nem lenne bölcs
dolog a részemről, ha megpróbálnám siettetni a természet lassú, de
elkerülhetetlen folyamatát. Ha megmutatnám Sallynek a ruhatáramat és
csinos dolgokkal csábítgatnám, amik számomra mindig maguktól
értetődőek voltak, azzal csak azt érném el, hogy viseltes, egyszerű ruháit
fakó rongyoknak lássa. Így ehelyett egyszerű tanácsokat adtam neki, és
amikor csak tudtam, bátorító szavakat intéztem hozzá: „Nagyon jól áll
neked a kék”; „Ez a gallér igazán jól mutat rajtad”; „Nagyon csinos így a
hajad - olyan szép hajad van!”. Igyekeztem minden diákomat őszinte
dicséretekkel illetni, de Sallynél a mosolyaimnak és a szavaimnak
különös jelentésük volt. Kissé elpirult, amikor ilyeneket mondtam neki,
de tudtam, hogy fontos neki az elismerésem.
És ott volt még Andy. Elég volt csak ránéznem, belesajdult a szívem.
Ahogy teltek a napok, úgy tűnt, egyre rosszabbul van. Néha láttam,
ahogy felemeli a kezét és mindkét kezével megragadja a fejét, mintha
fájdalmai lennének, miközben arcára zavarodottság ült ki, és szemei
megteltek gyötrelemmel. Próbáltam nem ráterelni a figyelmet, de amint
tudtam, odamentem hozzá és letérdeltem mellé.
— Andy, miért nem hajtod le egypár percre a fejedet a karjaidra? -
súgtam neki.
Amit igazán szerettem volna, hogy a karjaimba vehessem, és ott
nyugtassam meg, de erre ritkán adódott megfelelő pillanat. Általában
hálás tekintettel pillantott rám, majd úgy tett, ahogy javasoltam, olykor
előre-hátra hintáztatva magát. Attól tartottam, az okoz neki fizikai
fájdalmat, hogy nem tud megbirkózni az iskolai munkával. Nem
erőltettem a tanulásban, pedig szívesen átadtam volna neki mindent,
amit képes volt megjegyezni. Már épp azon gondolkodtam, hogy
megpróbálom kideríteni, merre lakik, hogy meglátogathassam a családját,
amikor egyik reggel Andy nem jött be a nővérével, Teresával.
- Mama szerint pihenésre van szüksége - mondta Teresa, mire én
együtt érzően bólintottam.
Mindenkinek hiányzott Andy. Minden diák megszerette, mert bár az
iskolai munkában vagy a kinti játékokban nem tudott teljesen részt venni,
mindenkit biztatott, akit csak tudott. Mindig felragyogott a szeme a
teremben, amikor valaki helyesen olvasott fel vagy szavalt, és néha még a
kezeit is vidáman összecsapta elismerésképpen. Sosem tettem
szemrehányást túlzott lelkesedéséért, a többiek pedig mindig Andyt
figyelték, miközben szavaltak, remélve, hogy előadásuk elnyeri tetszését.
Kint az udvaron feszült figyelemmel követte a játékokat és bőszen
kiáltozott és ugrált minden eredménynél. Andynek nem voltak
kedvencei. Mindenkinek ugyanazzal a lelkesedéssel szurkolt. Tapsaiért és
buzgó felkiáltásáért „Jó’ csináltad! jó’ csináltad!”, mindenki szívesen
megdolgozott.
Carl Clark, aki épp most érte el a kamaszkort, problémát jelentett.
Sally unokatestvére volt, és egyértelművé tette, hogy semmi szüksége
erre a „bugyuta iskolára” - cowboynak készült, hogy Alberta déli
részén dolgozhasson egy marhatenyésztő farmján. Jóval több időt
töltött a lasszójával való gyakorlással, mint az olvasókönyve fölött.
Minden szünetben a kerítés póznáit célozta meg a kötelével.
Elkezdett a társain is gyakorolni, amíg szigorúan le nem szoktattam
róla.
Egyik nap megengedtem Harvey Mattoch-nak, az egyik kisebbik
tanulómnak, hogy kimenjen a teremből; és, mint mindenkinél, nála is
figyeltem, hogy mikor jön vissza. Teltek a percek, de Harvey-nak
nyoma sem volt. Folytattam a betűző leckét, de gondolataim Harvey
körül jártak. Amikor kiengedtem az osztályt szünetre, azonnal a
keresésére indultam. A farakás mögött guggolt és sírt.
- Harvey - könyörögtem -, gyere elő és beszéljük meg!
Megrázta a fejét és újabb könnyáradat folyt végig az arcán.
- Mi történt?
Még jobban zokogott.
Leültem az egyik farönkre és vártam, hogy megnyugodjon. Amint
egy kicsit összeszedte magát, odaadtam neki a zsebkendőmet, hagytam,
hogy felitassa a könnyeit és kifújja az orrát, majd megint meg-
kérdeztem.
- A... a fiú helyiség... ajtajára csomót kötöttek - préselte ki szi-
pogásain keresztül.
Tényleg így volt — a vétkes Carl Clark lasszója volt. Harvey meg-
próbálta kikötözni a csomót és szabaddá tenni az ajtót, de nem volt elég
gyors, hogy elkerülje a „balesetet”. Megengedtem, hogy hazamenjen és
tiszta ruhát vegyen.
- Itt maradhatsz, távol a többiektől - mondtam neki -, amíg be nem
hívom a többieket a szünetről. Másnak még nem tűnt fel a hiányod.
Írtam egy rövid üzenetet az édesanyjának, remélve, hogy a fiút nem
szidják le vagy szégyenítik meg otthon, kicsempésztem neki és
meghúztam a harangot. Pár perccel később láttam, ahogy végigszalad az
úton, hogy észrevétlenül hazajusson.
A nap végén megkértem Carlt, hogy még maradjon. Elmondtam
neki, mennyire csalódott vagyok, hogy a kötelével egy létfontosságú
épületen gyakorolt, és hogy a következő hét szüneteiben a fát fogja
behordani az iskolai kályhához.
Azt is meghagytam neki, hogy nem szeretném a lasszóját még egyszer
az iskolában látni. Duzzogva ment ki a teremből, de több problémánk
nem adódott a kötelével. Végül Carl csatlakozott a többi fiú játékaihoz.
A szünetekre vonatkozó büntetést azonban újra kellett gondolnom. Az
idő még túl enyhe volt ahhoz, hogy begyújtsuk a nagy vaskályhát, és Carl
elegendő fát hordott be két nap alatt, ami megtöltötte az iskola fatároló
ládáját és még az ajtó mellé is jutott belőle.
Szem előtt tartva, hogy a diákjaim azelőtt még semmilyen oktatásban
sem részesültek; hogy nagyon kevés segédanyag állt a rendelkezésemre;
hogy mindannyian egy teremben, de különböző szinten voltak; hogy
más-más etnikumú családból jöttek és néhányan nem beszélték jól az
angolt; hogy még fiatal voltam, mindössze kétévnyi tanítási tapasztalattal
a hátam mögött, mindenkire büszke lehettem - nos, majdnem
mindenkire.
A következő hetekben többször is részem lehetett abban a kellemes
élményben, hogy a közösség lakói meghívtak magukhoz vasárnapi
ebédre vagy hét közben vacsorára. Néhány otthon, ahol jártam még
egyszerűbben volt berendezve, mint az én kis tanári lakom. Egy-kettő
meglepően kényelmes, rendezett és bájos volt. De
akárhová is mentem, az emberek alig várták, hogy megoszthassák velem
a legjavát annak, amijük volt. Ezért nagyon becsültem őket.
Nehezemre esett elfogadni a vendéglátásukat, amikor én nem voltam
olyan helyzetben, hogy viszonozni tudjam azt. Úgy tűnt, észrevették
érzéseimet, és gyorsan biztosítottak róla, hogy ők ezen a szerény módon
mondanak köszönetet azért, hogy idejöttem a gyerekeiket tanítani. Ettől
még inkább eltökélt lettem, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek.
HUSZONKETTŐ

Az iskolai kályha

z idő elég hirtelen váltott melegről hidegre és esősre. Egyik reg-


gel felhős, borult égre, hideg szélre és jeges esőre ébredtem.

A
Még az én védett kis házamban is reszkettem, miközben felöltöz-
tem. Alig tudtam elhinni, hogy ilyen drasztikus különbség lehet
két egymást követő nap között. Úgy döntöttem, az iskolára is ráfér
a fűtés - először ebben az évben. Legalább, Carlnak köszönhetően,
bőven volt fánk.
Ahogy felnéztem az égre, örültem, hogy péntek van. Talán hétfőre
visszatér a napsütés.
Megraktam a saját tűzhelyemet, és feltettem a kávémat. Az éhes
lángok mohón nyaldosták a fát, és a szobát hamarosan meleg levegő
járta át. Miközben a lehangoló időjárást figyeltem, azon töprengtem,
vajon hány diákom merészkedik ma ki. Nem hibáztatnám őket, ha
otthon maradnának.
Úgy határoztam, minden szükséges dolgot elintézek, még mielőtt
elindulnék, így ha már egyszer átértem az iskolába, ne kelljen
visszajönnöm.
Ezt észben tartva végeztem el a reggeli tisztálkodást, szinte levegő
után kapkodva, ahogy a hideg vízben megmosakodtam; megreg-
geliztem, szokás szerint olvastam a Bibliából és rendet tettem a kis
szobákban. Mielőtt elindultam volna, tettem még a tűzre, hogy lassan
tovább égjen, ahogy Lars mutatta, majd alaposan beburkolóztam a
kabátomba, a fejemre kendőt kötöttem, és az iskolába siettem.
Még hideg volt a teremben, de rengeteg időm volt, hogy befűtsek,
mielőtt a gyerekek megérkeznének.
Levetettem a kabátomat és munkához láttam, hogy megrakjam a
kályhát. Máris alig éreztem a kezeimet a hidegtől és a nyirkos levegőtől.
Bekészítettem a papírt és a gyújtóst, de, bár mindenütt kerestem, sehol
sem találtam a gyufásdobozt. Begomboltam a kabátomat, felkaptam
átázott kendőmet és az esőben visszafutottam a tanári lakba a gyufáért.
Nagy igyekezetemben, hogy visszaérjek az iskolába, beleléptem egy
nagy pocsolyába és sáros víz fröccsent a lábamra. Rendületlenül
masíroztam tovább, és amint beértem, ledobtam a kabátomat és a
csuromvizes kendőmet, majd ismét a tűzzel kezdtem foglalkozni. A
gyújtós könnyen lángra kapott, és nemsokára vidám tűz nyújtózkodott
újabb adag tűzifáért; és a termet nemsokára kék fafüst kezdte
megtölteni. Kinyitottam a kályha ajtaját és bekukucskáltam. Kövér
füstfelhő szállt ki belőle, égette a szememet. Becsaptam az ajtót. Talán
csak néhány pillanatra van szüksége, mielőtt eloszlik, gondoltam, felidézve a
Papa szavait az otthoni kandallóról.
Teltek a percek, de a kályha nem nyelte el a füstöt; inkább csak eregette
azt - a tantermet fojtogató füstfelhő borította.
A piszkavassal megmozgattam a fát, de ettől csak még jobban kö-
högtem és könnyeztem, a kezemet és a ruhámat pedig korom és hamu
lepte be. Úgy ítélve meg a dolgot, hogy ha meg akarom menteni a
termet a teljes katasztrófától, el kell oltanom a tüzet, felemeltem a
vizesvödröt. Már épp a kályhába öntöttem volna a vizet, amikor kinyílt az
iskola ajtaja, és Wynn Delaney jelent meg. Levegő után kapkodtam, és
megint köhögni kezdtem.
Szó nélkül átvágott a termen, kivette a vödröt a kezemből és visz-
szatette a polcra. Ezután a kályhához lépett.
— Ezek a vidéki, iskolai kályhák elég makacs jószágok tudnak lenni
- mondta lényegre törően, miközben elforgatott egy kart a kályhán és egy
másikat annak csövén. Majd határozott léptekkel az ablakokhoz ment és
egyesével kinyitotta őket. Miután az utolsót is kitárta, visszajött és
felemelte a kabátomat.
— Van pár percem - ajánlkozott. — Itt maradok és vigyázok a tűz-
re, addig haza tud menni rendbe hozni magát. Még bő negyven perc, mire
a gyerekek megjönnek.
Felém nyújtotta a kabátomat, én pedig szótlanul felvettem. Zavartan
menekültem ki az épületből, amiért ilyen kínos körülmények között
találtak rám. Hogy néztem ki! Karomon és még az arcomon is
koromcsíkok éktelenkedtek. Lábaimat és ruhámat sárfoítok borították, a
cipőim átáztak, a hajam pedig csapzottan lógott. Figyeltem az órát,
miközben megmosakodtam és átöltöztem, de nem kapkodtam. Még egy
második csésze kávét is megittam, miközben úgy éreztem magam, mint
egy gyerek, aki a kekszes dobozból lop. Ezután lassan, komótosan
átsétáltam az udvaron az iskolába, kikerülve a mélyebb pocsolyákat. Mire
átértem, a füst nagy része kiszellőzött és a termet a vidáman lobogó — és
füstmentes — tűz melege kezdte betölteni. A jótevőm még mindig ott
volt.
Bár még zavarban voltam, a humorérzékem a segítségemre sietett,
legalábbis részben.
— Szeretném megköszönni - kezdtem -, hogy megmentette az is-
kolát. Kis híján leégett.
Amikor látta, hogy képes vagyok magamon nevetni, a szeme fel-
csillant, de túl kedves volt ahhoz, hogy gúnyolódjon.
- Valaki - mondta, ezzel egy rejtélyes, láthatatlan „valakit” hibáz-
tatva - elzárva felejtette az égésszabályzót. - A kályhához ment, és kissé
elfordította az égésszabályzó karját. — Amikor a tűz már lobog,
elfordíthatja... így..., hogy egy kicsit visszafogja; de először mindig
felfelé kell állnia, így.
Bólintottam, haragudva magamra, amiért nem gondoltam az
égésszabályzóra. Ő azonban nem tett megjegyzést az ostobaságomra,
hanem folytatta:
- Arra még figyelmeztetnem kell, hogy soha ne használjon egy
egész vödör vizet a tűz eloltására egy olyan kályha esetében, mint ez.
Nagyon veszélyes lehet - és legjobb esetben is nagy port csinál. A víztől
a hamu, amiben még égő szikrák lehetnek, kiömlik a kályha ajtaján.
Elképzeltem a nagy erővel kitörő, fröcskölő vizet, ahogy hamut és
kormot szór szét, és hálás voltam, amiért időben érkezett.
- Ha el kell oltania a tüzet - tette hozzá -, finoman öntse rá a vizet,
egyszerre csak egy merőkanállal, így a tűz fokozatosan alszik ki. Azt se
felejtse el, hogy egy vaskályhának nem kell sok, hogy felmelegedjen; a
hirtelen hőmérsékletváltozás meg is repesztheti a fémet.
Engedelmesen bólintottam, úgy érezve, mintha alapos fejmosást
kaptam volna a tűzről.
- A kályha kezelése sosem tartozott egy fiatal tanítónő feladatai
közé — jegyezte meg, mintegy magának. Kínosan éreztem magam,
miközben elképzeltem őt egy későbbi szülői találkozón, ahogy amellett
érvel, hogy egy fiatal tanítónőnek semmi keresnivalója az iskola
kályhája körül.
- Minden rendben lesz most már, hogy tudom, hogyan működik -
biztosítottam gyorsan.
Dobott még két jó nagy hasáb fát a lángokra, becsukta a kályha ajtaját
és kiegyenesedett. Láttam, ahogy tekintete a kezeimre vándorol, amitől
ideges és zavart lettem. Észrevette talán, hogy a kezeimen meglátszik,
nem vagyok hozzászokva semmilyen kétkezi munkához? Vagy azt
ellenőrizte, hogy veszítettek-e ápoltságukból egy vidéki iskola zord
körülményei között?
Az egyik ablakhoz léptem.
- Gondolja, hogy most már becsukhatjuk őket? - kérdeztem, hogy
figyelmét másra tereljem.
- Persze - felelte, és odament a hozzá legközelebbihez.
Körbenéztem a termemben, és amint az utolsó ablakot is becsukta,
felé fordultam.
- Köszönöm még egyszer... és nem felejtem majd el ellenőrizni az
égésszabályzót. Most ha megbocsát, készülnöm kell az óráimra.
Halványan elmosolyodott és a kalapjáért nyúlt. Különös érzés kerített
hatalmába. Ösztönösen tudtam, hogy olyan ember, akivel bárkinek
megéri jóban lenni, főleg, mivel Jonathan régi barátja; mégsem mertem
semmiféle közeledésre bátorítani. Ezelőtt még sosem éreztem ilyen
gátlást, vagy inkább a gátlás szükségességét egy férfi esetében.
Valószínűleg attól féltem, nehogy észrevegye, hogy vonzalmat tápláltam
iránta, mielőtt még megtudtam, hogy nős ember. Talán ha találkoznék a
feleségével, képes lennék máshogy érezni. De most szigorúan tartottam a
távolságot.
- Azért ugrottam be, hogy szóljak, Phillip ma nem jön iskolába.
Megfázott és az édesanyja úgy döntött, nem küldi ki az esőbe.
Az „édesanyja” szóra egy lépést hátráltam tőle.
-Sa... sajnálom - sikerült kipréselnem. - Remélem, nem komoly.
- Biztos vagyok benne, hogy nem az. Ismeri a gyerekeket. Egy óra se
keli hozzá, és már ismét futkároznak. Az anyáknak kicsivel több
időre van szükségük, hogy helyrejöjjenek egy gyerek betegsége után -
jegyezte meg, és szélesen elmosolyodott.
— Igen - válaszoltam. - Gondolom.
— Három és négy között erre jövök majd visszafelé. Lydia szeretné,
ha beugranék Phillip házi feladatáért, hogy ne maradjon le a többiektől.
Ő majd otthon átveszi vele a leckét... ha ez magának nem jelent gondot.
- Nem...persze hogy nem. Összeállítom magának, mire visz- szajön.
Ismét elmosolyodott, aprót biccentett, majd kalapját még mindig a
kezében tartva távozott. A tábla felé fordultam, és minden erőmmel az
órák előkészületeire próbáltam koncentrálni. Rettegve tekintettem az
előttem álló nap elé, mivel tudtam, hogy a végén újra találkoznom kell
vele. Azt kívántam, bár magam mellett tarthatnám Larst, hogy őt
küldjem ki, és ő adja át neki a kért feladatokat. Természetesen tudtam,
hogy ezt nem tehetem meg. Larsra otthon volt szükség, és különben
sem fogok itt tartani egy diákot ilyen buta, személyes dolog miatt.
Idővel és egy kis erőfeszítéssel túljutok ostoba érzéseimen, és
elfogadom ezt az embert, mint Jon házas, férfi barátját - semmi több.
Sosem viselkedett másként, csakis úriember módjára a jelenlétemben.
Elképedésemre Phillipen és Andyn kívül minden diákom megjelent
az iskolában. Valójában az összlétszám megnövekedett, mert három
idősebb fiút, akik eddig a földeken dolgoztak, elengedtek a szülei az eső
miatt, így először vettek részt az órákon.
Legnagyobb megrökönyödésemre és zavarodottságomra nemsokára
nyilvánvalóvá vált, hogy inkább a fiatal tanítónő, mintsem az órák
vonzották ide őket; nem sokkal voltak fiatalabbak nálam, és minden
egyes alkalmat megragadtak, hogy ugrassanak és csapják a
szelet. Aznap többször is éreztem, ahogy elpirulok és örültem, amikor ez
a kínos nap végre véget ért.
Rögtön nekiláttam, hogy előkészítsem Phillip házi feladatát. Nem
akartam, hogy Mr. Deíaney-nek várakoznia kelljen rájuk.
A diákok nemrég mentek haza, és épphogy csak sietve befejeztem a
feladatokat, amikor bekopogtatott az iskola ajtaján.
Átadtam neki a csomagot, amit kabátja belsejébe rejtett, hogy
megvédje az esőtől, majd elbocsátottam — elég udvariatlanul, attól
tartok.
- Haza kell mennem ellenőrizni a tüzet - mondtam neki, és közben
gyorsan belebújtam a kabátomba. Meggyőződtem róla, hogy elég messze
áll tőlem, hogy ne tudja felajánlani a segítségét.
Rám nézett, majd ki az ablakon, onnan pedig vékony cipőimre.
— Átvihetem a lovamon - ajánlkozott, miközben az ajtóhoz lép-
tem.
Megtorpantam. Micsoda elképesztően nevetséges ötlet! És hogy
szándékozik véghezvinni? A megdöbbenés biztos kiült az arcomra.
- Odakint helyenként térdig ér a víz.
Most már dühös voltam. Elfeledkeztem róla, hogy Jon barátja, és úgy
gondoltam rá, mint nős emberre.
Magamban dühöngtem. Itt áll és azt mondja, a lován akar hazavinni.
Mégis hogyan? Feldob a ló hátára vagy a karjában fog cipelni?
— Boldogulok — jelentettem ki, mire ő nem ellenkezett tovább.
Phillip leckéjével a zsebében elindult, én pedig idegesen caplattam végig a
termen, elraktam a könyveket, letöröltem a táblát és a helyükre toltam a
padokat.
Egy idő után lenyugodtam, és elindultam, hogy szembenézzek a
viharral. Ügyeltem rá, hogy az iskola ajtaját jól behúzzam magam mögött.
Miközben a hideg eső az arcomba vágott, a fejem is kitisztult.
Emlékeztettem magam, hogy Mr. Delaney Jonathan bátyám régi
barátja. Pusztán figyelmességből ajánlotta fel, hogy hazavisz a lován —
az a vágy vezérelte, hogy gondoskodjon egy olyan férfi bajba jutott
húgáról, akire szinte testvérként tekintett; előzékeny javaslata nem volt
több ennél. Miután így végiggondoltam a dolgot, jobban éreztem
magam. Talán Lydia Delaney férje egyszerűen csak túl segítőkész volt,
és a feleségének végül is nem kellett aggódnia miatta. Elhessegettem az
egész ügyet, és inkább a nyugodt, csendes estémet kezdtem tervezgetni.
Mr. Delaney-nek igaza volt - magasan állt a víz. Mire elértem az
ajtóig, a cipőm tönkrement, a szoknyámat sáros víz borította és a
kedvem épp olyan latyakos volt, mint a térdig koszos harisnyám.
De nem akartam egész este búslakodni. Szokásos rituálém a te-
áscsészével, a meghitt karosszékkel és a kedvenc Dickens-regényem-
mel sokat segített, hogy jobb kedvre derüljek.
HUSZONHÁROM

Tervek
szombat szintén hideg és esős volt. Kézzel kimostam a szeny-
nyesemet és a házban madzagokat Feszítettem ki, hogy ki tud-
jak teregetni. Délután újabb adag fát kellett behordanom. Közben

A
eláztam és sáros lettem, így nem kifejezetten élveztem.
A vasárnap is nyirkos és lehangoló volt. Csak kevesen jöttek el a
délutáni istentiszteletre. Lars korán átjött, hogy begyújtson az iskolában.
A kályha ezúttal nem füstölt. Azok, akik összegyűltek, örültek a meleg,
vidáman lobogó tűznek. Ahogy azt előre megbeszéltük Mr.
Dickersonnal, a gyerekeket a tanári lakban fogadtam, ahol külön velük
átvettem egy bibliai történetet, így nem sok lehetőségem volt csatlakozni
a többi hívőhöz. Mr. Delaney ott volt az édesanyjával, egy nagyon
aranyos teremtéssel, és amikor találkoztam vele, rájöttem, honnan
örökölte Mr. Delaney meleg, barátságos mosolyát. Phillip még mindig
nem jöhetett el otthonról a meghűlés miatt, így az édesanyja otthon
maradt vele.
Amikor az istentisztelet és a bibliaóra véget ért, átkísértem a gye-
rekeket az iskolába, elbúcsúztam a hívektől, ellenőriztem a kályhát
a teremben és a pocsolyákon keresztül hazacaplattam. Az eső mostanra
elállt és a nap is előbukkant. A föld nemsokára gőzölgött a forróságtól.
Szerencsére úgy tűnt, hogy a mostani rossz idő nem lesz hosszú életű.
A hét közepére az udvar és az utak ismét szárazak voltak. Szerdán a
másik „napsugarunk” is megjelent: Andy visszatért. Az egész osztály
örömrivalgásban tört ki, amikor megpillantották az iskolaudvaron. Épp
a harangot készültem meghúzni, amikor megjött, és be kell vallanom,
legszívesebben én is felkiáltottam volna örömömben, amikor
megláttam csillogó szemeit. Boldogsága, hogy megint jöhet iskolába, az
egész arcát beragyogta.
A nap felére láttam, hogy valami nagyon nincs rendben, de Andy a
fejét rázta, amikor megkérdeztem, nem szeretné-e pihentetni a fejét a
karján. Délutánra a fájdalom elhomályosította a tekintetét és az sem
segített, ha letette a fejét. Félrehívtam Teresát és azt javasoltam, hogy
kísérje haza.
— Nem kellett vóna jönnie - mondta aggodalmasan -, de olyan
szomorú vót, és csak könyörgött és könyörgött.
Jól bebugyoláltuk. Nem laktak messze az iskolától, de nyugtalanul
engedtem el őket, azon imádkozva, hogy kibírja hazáig.
Amint Andy és Teresa kiléptek az ajtón, Carl Clark keze a levegőbe
lendült. Meg sem várta, hogy felszólítsam, pedig ehhez máskor
ragaszkodtam.
— Tanárnő — mondta gyorsan —, mi lenne, ha velük mennék?
Andyt talán támogatni köll.
Carl szemében őszinte aggodalom látszott, az én arcomra pedig
biztosan kiült, hogy milyen hálás vagyok érte és mennyire megnyug-
tatott. Szó nélkül beleegyezően bólintottam.
Az egész osztály hármójukat nézte, ahogy elindultak. A csöndet Else
suttogó hangja törte meg:
- Nadjon beteg, nem-e, Tanárnő?
Elszorult torokkal nyeltem egyet, és csak bólintani tudtam. Még a
„nem-e” helytelenségére sem tettem megjegyzést.
- A családjának megint el kellett volna őt vinnie az orvoshoz - je-
gyezte meg Mindy Blake.
- Nintsen ők arra pénzük. - Szólt Lars, az én nyelvtani üdvöském,
akinek az idegessége megérződött a hangján és a szóválasztásán.
- Akkor segítenünk kell nekik - javasolta a félénk Olga. Ritkán
szólalt meg órán.
- Nekünk? Hogyan? - kérdezték egyszerre többen is.
Olga zavartan elhallgatott. Padtársa, Maudie Clark, bátorítólag a
karjára tette a kezét, majd ő maga merészen hozzátette:
- Ez nem is rossz ötlet. Mi tudnánk segíteni. Behozhatjuk az öt- meg
tízcenteseinket, akár a pennyjeinket is... és csinálhatnánk otthon
mindenfélét, hogy a papáink adjanak még több pénzt. Asztán
összegyűjthetnénk és...
- A ötcentesekkel meg pennykkel nem fizetik ki a orvosot — szólt
közbe Mike Clark.
- De segíthetnek. - Maudie nem hátrált meg. Úgy döntöttem,
visszaveszem az irányítást.
- Örülök, hogy ennyire aggódtok Andy miatt és szívesen segítenétek
neki, ez szerintem is jó ötlet... és megoldható. Biztos vagyok benne, van
rá mód... - Egy pillanatra elhallgattam. Tényleg nem tűnt lehetetlennek.
Csak még nem tudtam, hogyan kezdjünk hozzá.
- Szeretném, ha ma este végiggondolnátok mindannyian, hogyan
segíthetnénk? Kérjetek ötleteket a szüleitektől is! És holnap, amikor
megint találkozunk, megvitatjuk az elképzeléseket és meglátjuk, mit
tehetünk.
Minden előttem ülő gyermek arcocskája felragyogott. Folytattuk a
tanulást, de gyakran figyeltem fel egy-egy töprengő tekintetre vagy
fojtott sutyorgásra; tudtam, hogy még mindig Andyn és egy lehetséges
megoldáson gondolkoznak, hogy segíthessünk neki megkapni a
szükséges orvosi ellátást.

Az egér-problémám továbbra is megoldatlan maradt; az ellenük vívott


háborúm napról napra lehetetlenebbé vált. Az egerek nem érték be egy
békés együttéléssel vagy azzal, hogy átvették az uralmat a szekrényeim
felett, és ezzel a ládák használatára kényszerítettek, hanem a ház többi
része is kellett nekik. Minden egyes alkalommal, ahogy feltakarítottam
utánuk, a haragom egyre nőtt.
Péntek reggel egyértelmű jelei mutatkoztak, hogy az éjszaka fo-
lyamán jól érezték magukat. Először találtam rá bizonyítékot, hogy a
hálószobámba is bemerészkedtek. Ez már túl sok volt. Már attól ideges
voltam, hogy megtudtam, merre jártak. Kinyitottam a komódom felső
fiókját, hogy elővegyek egy tiszta zsebkendőt. Eddig nem vettem észre,
de az egyik fiók kicsit nyitva maradt, mert egy kesztyű beakadt. Mivel
mindig ügyelek a fiókokra, azon töprengtem, ez hogy kerülhette el a
figyelmemet.
Rendesen a helyére igazítottam a kesztyűt a fiókban és a zsebken-
dős dobozba nyúltam. Mielőtt még a kezem hozzáérhetett volna az
egyikhez, valamin megakadt a tekintetem. Valami nem stimmelt -
nagyon nem, és aztán felfogtam, mi történt. Az egerek a zsebkendőim
között ólálkodtak. Hangos kiáltás kíséretében kiemeltem őket és rájuk
meredtem. A szép csipkéből és hímzésből csak megcsócsált foszlányok
maradtak. A kedvenc zsebkendőm, a legfinomabb csipkével, amit valaha
láttam, szenvedte meg a leginkább. Nem lehetett helyrehozni, és a
szemeim megteltek a csalódottság könnyeivel, amelyek azután
végigfolytak az arcomon, ahogy ránéztem. Dühösen tettem vissza a
dobozt a fiókba, amit bevágtam, majd átmasíroztam az iskolába. Ezúttal
az egerek túl messzire mentek!
Azt terveztem, hogy tanítás után felkeresem az iskolai tanács elnökét,
Mr. Laverlyt és követelem, hogy valaki valahogy intézkedjen ezeknek a
visszataszító rágcsálóknak az ügyében. Nem tudok tovább a tanári
lakban maradni, amíg valamit nem tesznek.

Mire a gyerekek megérkeztek, sikerült csillapítanom a dühömet. A napot


a zászló előtti tisztelgéssel és a Bibliából való felolvasással kezdtük.
Miközben az osztály leült, rájöttem, hogy nem jó ötlet rögtön a
tanulással indítani. Izgatott arckifejezésük elárulta, hogy előbb meg kell
vitatnunk, mi, az iskola, hogyan segíthetünk Andynek.
Sok javaslat érkezett, néhányat ujjongással, másokat morogva fo-
gadtak. Mindegyiket szépen felírtam a táblára. Nagy betűkkel írtam,
mivel kiderült, hogy Tim Mattoch-nak baj van a szemével és alig látja a
táblát. A szülei nem engedhettek meg maguknak egy szemüveget, így
Tim bandzsítva és fészkeiődve tovább szenvedett, sokszor még
közelebb is kellett jönnie a táblához, hogy kibogarász- szon egy betűt
vagy egy számot.
Nagyon sok jó ötlet született. Hagytam, hogy a diákok egypár percig
átbeszéljék őket, mielőtt elkezdtük volna az órákat. Egy heves társalgás
után Mindy azt javasolta, hogy szavazzunk. Ez ésszerűen
hangzott. A szavazók úgy döntöttek, hogy október huszonötödikén
rendezzünk az iskolában egypennys játékokat és kosárvásárt; az összes
ezzel szerzett pénz Andy Pastachuck megsegítésére megy. Mindenki
boldog és izgatott volt, de amint az ügyet lezártuk, képesek voltak az
órákra koncentrálni. Büszke voltam rájuk, amiért ilyen segítőkészek
voltak, és én is szívesen segítettem Andynek, ahogy csak tudtam.

A nap végén megkértem a gyerekeket, mondják el, hogy jutok el a


Laverly farmra. A helyet nem volt nehéz megtalálni, de három mér-
földnyi sétára volt. Eltántoríthatatlanul tettem fel a kalapomat, gom-
boltam be a kabátomat és indultam el. Az első két mérföldet a Clark
lányokkal tettem meg. A fiúk előresiettek, mert szükség volt rájuk a ház
körül. Ráadásul nem szívesen mutatkoztak egy csapatnyi lánynyal. A
Blake lányok szintén elkísértek minket az első mérföldön.
Kellemes nap volt, és élveztem ezt a kis felfedezőutat. Csak néhány
sáros lyuk maradt az úton a múlt heti heves esők után, és ezeket
könnyen ki tudtuk kerülni.
Miután elbúcsúztam a tanítványaimtól, fürgébben kezdtem szedni a
lábamat. Hiányzott a fecsegésük, de másrészről örültem egy kis
magánynak a hosszú tanítási nap után. Végre megjelent előttem a
Laverly-farm.
A Laverly fiúk már kinőtték az iskolás kort és úgy gondoltam, na-
gyon dicséretes Mr. Laverly részéről, hogy ilyen keményen dolgozik egy
iskoláért, amikor a családjából senki sem tud ebből közvetlenül
profitálni.
Mrs. Laverly serény, energikus asszony volt, tele kíváncsisággal.
Elárasztott kérdésekkel, nem csak az iskolai munkámról, hanem a
családomról és a múltamról is. Ragaszkodott hozzá, hogy igyák meg
egy kávét és egyek szendvicset. Miután feltette a kanna vizet forrni, a
hátsó verandára ment, és egy fémrúddal egy nagy vaslemezt kezdett
csapkodni. Az első hangos, erős ütésre összerezzentem.
- Ez majd idecsábítja a férfinípet - magyarázta. - Odakün vannak
hátul, a földeken.
Elnézést kértem, amiért Mr. Laverlynek miattam kell félbehagynia a
munkáját. Eszembe sem jutott, hogy talán dolga van, annyira lefoglalt,
hogy megszabaduljak potyázó albérlőimtől.
- Nem gond. Nem gond - biztosított Mrs. Laverly. - Úgyis ennijük
köll valamit. Különben is, ideje vóna, hogy valamelyikük segícsen a
házimunkába.
Mrs. Laverly nekilátott, hogy előkészítse a hatalmas tányérnyi, ember
nagyságú szendvicseket. A vastag szelet házi kenyér bőségesen - de nem
valami figyelmesen - megkenve friss vajjal és megrakva nagy adag sajttal
és hideg, sült marhahússal hamar elkészült, miközben az asszony nyelve
épp olyan gyorsan járt, mint a keze. Azon tűnődtem, hogy vajon képes
leszek-e ekkora szendvicseket a számba gyömöszölni. Felajánlottam a
segítségemet, de leintett a henteskéssel, amivel a marhahúst szeletelte.
- Nem köll engemet segíteni. Én nem vagyok hozzászokva más
lábatlankodó asszonyhoz. Egisz hetemben egyedül csináltam. Csak
fíjúkat neveltem, tugya- ötöt. Egyet elveszítettem, de van még négy. A
egyikük megnősült és Edmontonnál lakik. Másik három itten él és segít a
farmon. Nemtom, az apjuk mihez kezdene né’külük. A közipső mán
talált magának egy lyányt, a fiatalabb meg kerösgél. A legidősebbet
mintha nem érdekölné. Gondulom a végin majd nekem köll találnom
neki valakit oszt a pap elé cibálnom.
Tovább hadart, mintha mindez egyetlen, véget nem érő mondat lenne
alig egy-két lélegzetvételnyi szünettel.
A szendvicseket az asztalra rakta, a kávét pedig bádogbögrékbe
öntötte ki. Hallottuk, ahogy a férfiak a ház felé dübörögnek. A hátsó
verandán megálltak, hogy az arcukra és a karjukra vizet fröcsköljenek,
kisebb vitába kezdjenek a durva anyagú törülköző fölött, és hogy a
szalma egy részét lesöpörjék magukról, majd bejöttek.
Az arcukat látva nyilvánvaló volt, hogy nem számítottak rám. A
három felnőtt férfi hirtelen félszeggé vált. Az egyikük céklavörös lett,
míg a másik idegesen igazította meg a haját, gallérját, a nadrágtartóját. A
harmadik, úgy tűnt, szinte rögtön visszanyerte a lélekjelenlétét és úgy
döntött, a legjobbat hozza ki a helyzetből és láthatóan örömét lelte
bátyjai zavartságában. Kiderült, hogy ő George, a középső, akinek már
van kedvese. A vörös arcú volt Bili, a legfiatalabb, és az ideges volt a
legidősebb fiú, Henry. Felismertem bennük azt a három férfit, akik a
köszöntő partimon az ajtó közelében kuporogtak.
Együtt ültünk le az asztalhoz, és a férfiak a szendvicsekért nyúltak,
melyek hatalmas mérete nem szegte kedvüket. Én is boldogultam,
annak ellenére, hogy az adagok távol álltak az ízlésestől. Finomak
voltak, főleg a kiadós, hosszú sétám után.
Mr. Laverly barátságos és szívélyes volt. Még arra is alkalma nyílt,
hogy feltegyen egy-két kérdést, amikor Mrs. Laverly épp nem zúdította
rám az ő kérdéseit. A három fiút eleinte túlságosan lefoglalta az evés
ahhoz, hogy kövessék a beszélgetést — legalábbis így gondoltam. Mire
végeztünk a vacsorával, George már viccelődött és gúnyolódott, Bill
pedig nyíltan bámult. De Henry tekintetét a tányérjára és a bögréjére
szegezte és nem akart - vagy nem tudott - részt venni az asztal körül
folyó társalgásban.
Az étkezés végéig vártam - mert ez nekem egy teljes étkezésnek
számított -, mielőtt megkérdeztem volna, hogy beszélhetek-e Mr.
Laverlyvel az egér-problémámról. Olyan kedves ember volt, hogy
nagyon nyugodtan közelítettem meg a témát, megbizonyosodva arról,
hogy ne úgy hangozzék, mintha azt feltételezném, hogy az egerek az ő
engedélyével szállták meg a tanári lakot. Sietve elmeséltem az egész
történetet. Megtöltötte, majd meggyújtotta a pipáját, párszor megszívta,
de amíg beszéltem, egyetlen megjegyzést sem tett. Elmondtam, hogy az
egerek befészkelték magukat a szekrényeimbe, bementek a
hálószobámba és átvették az uralmat a komódom fiókjai felett. Azonban
a csipke zsebkendőmről nem szóltam. Attól féltem, ha ennyire
belemegyek a részletekbe, elveszítem az önuralmam vagy sírva fakadok
— vagy mindkettő.
Türelmesen végighallgatott, de végül úgy éreztem, azt gondolja, hogy
néhány egér a házban igazán semmiség, hogy így felizgassam magam
miattuk. Amikor végre elhallgattam, hogy levegőt vegyek, kivette a pipát
a szájából.
- Adunk magának níhány csapdát.
- Azt már próbáltam.
Meglepettnek tűnt.
- Nos, talán egy macska...
- Azt is próbáltam — mondtam zaklatottan. Arra már nem tértem
ki, hogy miért nem működtek.
- Én és a fiúk átmegyünk oszt megláttyuk, mit találunk. Valahun-
nét be köll jönniük. Viszünk bádogot oszt beszögejjük a lyukakat.
Ez jól hangzott, de nem igazán voltam vele elégedett.
- Mi lesz azokkal, akik már bent vannak? - kérdeztem.
- Arrúl majd mi gondoskodunk.
Most már nyugodtabb voltam.
- Remélem nem bánja, hogy felbolygatjuk az otthonát. Következő
héten nekilátunk.
A szótlan Henryre, a tréfálkozó George-ra és a flörtölő Bill-re
gondoltam.
- Talán az lenne a legjobb, ha arra a hétre kiköltöznék.
- Kiköltözne? - Ijedtnek tűnt, mintha az, hogy elhagyom a tanári
lakot, azt jelentené, hogy többet nem lát.
- Petersonékhoz. Anna már felajánlotta, hogy ha bármikor szük-
ségem lenne egy szobára, náluk van hely.
Megkönnyebbültnek látszott.
- Jó ötlet - mondta, és kivette a pipát a szájából. A hamut a sze-
nesvödörbe szórta, majd a pipát visszatette a polcra, mintha ezzel je-
lezné, hogy a témát lezártuk.
Visszamentem a konyhába, hogy megköszönjem Mrs. Laverlynek a
vacsorát. Épp azzal foglalatoskodott, hogy elcsomagoljon nekem egy
adag hideg húst és egy üveg savanyúságot.
- A fiúk mán elmentek a kocsiér’ - mondta.
Kérdő tekintetemet látva hozzátette:
- Késő van mán, hogy gyaloguljon. A egyikük majd hazaviszi. -
Kuncogni kezdett. - Láttam, ahogy feldobják érte a pénzt.
Azon töprengtem, vajon ki fog hazavinni - a sorsolás nyertese vagy
vesztese. Azon kaptam magam, hogy azt próbálom eldönteni,
melyiknek örülnék jobban.
A szerencsés — vagy a szerencsétlen — Bill lett. Fültől fülig ért a
szája, úgy jött be vigyorogva és bejelentette, hogy készen van, ha én is.
Bili - az, aki már „kerösgél”. Attól tartok, nem viszonoztam valami
lelkesen a mosolyát, de követtem ki az udvarra. Nem nyújtotta a kezét,
hogy felsegítsen, így magamtól másztam fel nehézkesen a kocsi
kerekén, miközben felhúztam a szoknyámat és magamhoz szorítottam
az ételcsomagomat. Azután elindultunk.
A lovak élénkek voltak, Bill pedig szerette a sebességet, ami nem
növelte a durva szekér kényelmét. Bili csak fecsegett és morgott, hogy
„beszélni köll mán a Papával egy kisebb kocsim”. Ahogy zöty- kölődtünk
és próbáltam megkapaszkodni az ülésben, biztos voltam benne, hogy a
verejtéktől fénylő lovak és Bili későbbi utasai is támogatnák a kisebb
kocsi ötletét ekkora iramnál.
Minden erőmmel azon voltam, hogy fenn maradjak a szekéren. A
barna papírba csomagolt hideg marhaszeletemet és a savanyúságomat is
tartanom kellett, így a másik kezemmel úgy kapaszkodtam az ülés szélébe,
hogy elfehéredtek az ujjaim. Mire megérkeztünk a tanári lakhoz, úgy
sajogtak a csontjaim, mintha végigment volna rajtam egy csorda. Lassan
lekúsztam a keréken, attól félve, hogy a lábaim talán már nem tudnak
megtartani, amikor leérek a földre.
Bili, aki le sem mászott az ülésről és a kalapját sem vette le a fejéről,
úgy tűnt, elégedett magával, mintha rekordidő alatt tette volna meg a
távot. Biztos voltam benne, hogy ez igaz is. Rám vigyorgott és tudtam, azt
várja tőlem, hogy elismerően nyilatkozzam a mutatványáról.
- Köszönöm, hogy hazahozott - mondtam remegve. - Nagyon...
nagyon kedves volt magától.
Bili még szélesebben vigyorgott.
- Legközelebb talán mán meglősz az új fogat. Akkó’ nem fog minket
visszatartani ez a vén faszekér.
Reméltem, hogy nem lesz „legközelebb”, de nem szóltam semmit.
Bili megfordult a lovakkal, és szinte vágtázva hagyta el az udvart. A
fejemet csóváltam, letöröltem a port az arcomról és megfordultam, hogy
bemenjek a házba.
Ma este összepakolok, hogy átmehessek a Peterson családhoz és
minden mást biztonságos helyre dugok az egerek elől. Rögtön másnap,
vacsora után átköltözöm, ha ez Annának is megfelel.
- Remélem, jól kitomboljátok magatokat ma éjszaka - figyelmeztettem
a kis gazfickókat. - Talán ez lesz az utolsó esélyetek.
A másnap reggel talált nyomokból ítélve megfogadtak a tanácsomat.
HUSZONNÉGY

Napóleon

Peterson családnál töltött egy hét gyorsan elszállt. Élveztem


Anna társaságát és a gyerekek vidám csacsogását. Még Olga

A
is közvetlenebb volt, ha kettesben maradtunk.
Pénteken Bili Laverly megállt az iskolánál szokásos széles vigyo-
rával, és biztosított róla, hogy a tanári lak immár egérálló és egérmentes.
Elhatároztam, hogy szombat reggel visszaköltözöm, így azt a napot
súrolással, takarítással és a szekrényekbe való visszapakolással tölthetem.
Bili felajánlotta, hogy elvisz a Peterson-farmra a holmimért. Gyorsan
meggyőztem róla, hogy csak kevés csomagot vittem magammal, amit én
is minden nehézség nélkül haza tudok cipelni. Megköszöntem a
kedvességét és visszamentem az osztályterembe.
A visszaköltözés probléma nélkül zajlott. Olga és Else elkísértek,
ragaszkodva hozzá, hogy segítsenek vinni a csomagjaimat. Miután
elmentek, felvettem egy régi szoknyát és blúzt, és forró, szappanos vízzel
nekiláttam a munkának. Megelégedéssel töltött el a csillogó, tiszta,
eredeti tartalmukkal ismét megtöltött szekrények látványa.
A nap végére elfáradtam, de büszke voltam a végeredményre. Jó volt
otthon lenni és ismét a magaménak tudni az egész házat.

Az aratás a végéhez közeledett. Néhány farmer már mindent beta-


karított. Az idősebb fiúk visszatértek az osztályterembe, megnehezítve
a napjaimat. Alig várták, hogy felnőhessenek, de képességeiket tekintve
még az osztály legfiatalabb tanulói mögött is lemaradtak. Fájt miattuk a
szívem, de egyúttal a végletekig próbára tették a türelmemet. A
flörtölésre tett kísérleteik idegesítettek, és néha el kellett nyomnom az
erős késztetést, hogy kifejezzem nemtetszésemet. Tudtam, hogy
éretlenek és bizonytalanok, így mindent megpróbáltam, hogy ne
hozzam őket kínos, megszégyenítő helyzetbe. De azt kívántam, bár ne
viselkednének ennyire lehetetlenül.
Mindnyájunkat lekötött, hogy megtervezzük a kosárvásárt és az
egypennys játékokat. Mindenkinek kijelöltük a feladatát, és keményen
dolgoztak, hogy előkészüljenek a nagy eseményre. A szülők is
csodálatosan támogattak minket. Szinte naponta érkeztek a bátorító,
segítségüket felajánló üzenetek a diákokkal. Örültem és hálás voltam a
közösség hozzájárulásáért.
Otthon elfogott az önelégültség; a konyhámban nyoma sem volt
egereknek. Úgy tűnt, a betoldott bádoglapok a szekrényeimben és a
falakon megtették hatásukat. Nem tudtam - és nem is kérdeztem - mit
csináltak a férfiak a nemkívánatos lakótársakkal. Egyszerűen örültem,
hogy megszabadultam tőlük.
Péntek estére elfáradtam. Az idősebb fiúk különösen kikezdték a
türelmemet és aznap több pluszfeladatot is el kellett intézni a közelgő
pénzgyűjtéshez. Miután elmostam a vacsorához használt edényeimet,
leültem a nagy karosszékembe (a dudorokat már egész jól
sikerült benne eligazgatnom) egy csésze teával és egy könyvvel. Kibújtam
a cipőmből és feltettem a lábamat a zsámolyra. Hogy hü- ledezett volna a
Mama, ha látta volna, ahogy a lánya egy ennyire hölgyhöz nem méltó
pózban ül, de olyan jó érzés volt. Elégedetten fújtam ki a levegőt,
belekortyoltam a forró teába és kinyitottam a könyvemet.
Apró mozgásra lettem figyelmes a tűzhely közelében. Az árnyék egy
része életre kelt - egy kisegér dugta ki a fejét. Fekete, csillogó szemével a
veszélyt kutatta, és érzékeny orra ide-oda rángatózott. Először
dühömben legszívesebben felkaptam volna a cipőmet és felé hajítottam
volna, de úgy maradtam, ahogy voltam. Az egér kissé előrébb
merészkedett és leült, hogy megmosakodjon, apró, megnedvesített
mancsaival a fejét, a hátát és a mellkasát dörzsölve. Mókásan festett.
Ezenkívül kicsinek, gyámoltalannak és éhesnek is látszott. Ezelőtt
igazából még nem láttam egyik vendégemet sem - legalábbis élve nem.
Egész aranyos, gondoltam, bár ezt holtan már nem lehetett róluk
elmondani.
Kicsit megmozdulhattam, mert visszahátrált a tűzhely alá, és eltűnt az
árnyékban.
Aznap este még párszor felbukkant, és mindannyiszor alaposan meg
is tisztálkodott. Azon gondolkodtam, hogy ezt vajon csak azért csinálja-e,
hogy lefoglalja magát és elterelje a figyelmét üres hasáról.
Mielőtt lefeküdtem volna, szétszórtam egy kevés morzsát a tűzhely
lábánál. Azzal győzködtem magam, hogy csak azért, hogy elegendő
élelme legyen, és így ne kelljen bemásznia érte a szekrényembe. Reggelre
a morzsák eltűntek.
A következő pár napban, elég sűrű napok voltak, többször is láttam a
kisegeret. Napóleonnak neveztem el, mert olyan apró és mégis vakmerő
volt. Minden éjjel kitettem neki egy kis adag elemózsiát,
minden egyes alkalommal azzal érvelve, hogy ha könnyen megtudja
szerezni az ételt, nem fog a szekrényeimben garázdálkodni.
Azon kaptam magam, hogy már várom, hogy felbukkanjon. Szó-
rakoztató jelenség volt, és az a nevetséges gondolatom támadt, hogy így
már nem kell elviselnem az egyedüllét magányát.
Pénteken tanítás közben bekopogtattak az iskola ajtaján. Elnézést
kértem a gyerekektől és az ajtóhoz mentem. Bill Laverly a városban járt
és elhozott pár dolgot, amik az egypennys játékokhoz kellettek.
Megkértem, hogy tegye a tanári lakba, az ajtó mellé, majd visszatértem
az osztályomhoz, alig várva, hogy véget érjenek az órák és elkezdhessek
foglalkozni a szervezési feladatokkal.
Bill nemsokára megint megjelent az ajtóban.
— Asszonyom — szólt -, vót még egy egír a otthonába’. Nemtom,
hogy hagyhattuk ki.
A falfehér arcomat látva gyorsan hozzátette:
-Minden rendbe’, asszonyom... megöltem.
Mivel a hálámra számított, elhebegtem valamit, ami remélhetőleg
értelmesen hangzott, majd Bili távozott, örökérvényű vigyora most is
szigorúan a helyén.
Beletelt pár másodpercbe, mire vissza tudtam menni az osztá-
lyomhoz. Tudtam, hogy így volt rendjén - hogy így volt jobb -, hogy ez
az, amit akarnom kellett. De hiányzott Napóleon. Olyan kicsi volt és
olyan okos — és olyan aranyos.
HUSZONÖT

A kosárvásár

mikor elérkezett a kosárvásár napja, a diákjaim mind annyira


izgatottak voltak, hogy alig tudtak másra gondolni. Délelőtt

A
igyekeztek befejezni a feladataikat, hogy a teljes délutánt a nagy ese-
mény előkészületeinek szentelhessék.
Az idősebb fiúk drótokat feszítettek ki végig a termen, a lányok pedig
régi takarókat és lepedőket aggattak rájuk, így alkotva kisebb fülkéket.
Mindegyik fülke egy játék, verseny vagy szórakozás helyszíne volt, és
minden gyerek a rá kiosztottat rendezte be. Az izgalom az egekig
szökött, és nehezen tudtam mindent az irányításom alatt tartani. Végül
mindennel elkészültünk és hazaengedtem őket.
A teremben köröztem, ellenőrizve és kicsit átrendezve a fülkéket. A
gyerekek ügyesen végezték el a feladataikat. Úgy látszott, hogy az este
nemcsak a Pastachuck családon segít majd, hanem mindenki jól fogja
magát érezni. Volt karikadobálás, horgászós lavór, olyan játék, ahol a
csacsira kellett tűzni a farkát, álfényképezőgép, teke, célba lövés és
babzsákhajítás. Minden egyes játék egy pennyjébe került a játékosnak.
A legnagyobb bevételt a kosárvásárunk fogja jelenteni. Két estén
keresztül díszítettem a saját kosaramat, és a városból hozattam kü-
lönleges ételeket, hogy megtöltsem vacsorával. Minden asszony és
idősebb lány elkészítette a kosarát két személyre elegendő élelemmel -
bár néhány kosár több embernek elegendő vacsorát tartalmazott.
Mr. Dickerson elvállalta a kikiáltó szerepét. A férfiak licitálnak majd
a kosarakra, és a legtöbbet ígérő elfogyaszthatja a vacsorát azzal a
hölggyel, akinek a kosarát megvette. Azon tűnődtem, vajon ki lesz az
én partnerem az este folyamán. Elég ártalmatlan dolognak tűnt egy
olyan teremben közösen étkezni, ami tele volt emberekkel. Nem
aggódtam az este miatt — csupán kíváncsi voltam.
- A Mama megmutatta a Papának az ő kosarát - jelentette ki Mindy
Blake.
- Nem lett volna szabad - mondta Maudie Clark.
- Nos, mégis megtette - szólt Mindy sértődötten. - Elég vacsorát
kellett főznie nekünk, gyerekeknek, tudod, és nem aka’ta, hogy valami
vénember szerezze meg.
- Te csak a kaja miatt aggódsz, Mindy - vádolta Carl Clark.
- Öregem, neköm kíné megvenni azt a kosarat - vágott közbe Tim
Mattoch, mire mindenki felnevetett. Tim kissé túlsúlyos volt, és
mindenki tudta, hogy imádja a hasát.
- Ö fogja megvenni a lehető legnagyobb kosarat — mondta Mike
Clark.
- Remélem nem - szólt közbe Else —, mer az a Mamáé lesz. Ránk,
djerekekre is gondolnia kellett, úgyhogy mindent belepakolt egy ek-
kora, hatalmas kosárba.
Kezével mutatta, milyen nagy a kosár, de aztán rögtön a szája elé
kapta a kezét, mivel rájött, hogy ezzel kifecsegett egy titkot.
Miközben a saját kosaramat készítettem elő, örültem, hogy nem kell
egy egész családnak pakolnom; de azt is tudtam, hogy a közösség néhány
keményen dolgozó, egyedülálló férfijának bőséges étvágya van. Nem
lehetett őket megrövidíteni.
A szekerek, fogatok és felnyergelt lovak nem sokkal nyolc óra előtt
kezdtek befutni. Én már az osztályteremben voltam, és feltettem a vizet
forrni a kávénak. A kávé ma este ingyen lesz, ahogy a tej is a
gyerekeknek. Minden másért fizetni kell, és a pénzt a Pastachuck család
támogatására szánjuk.
Az iskola lassan megtelt izgatott gyerekekkel és trécselő felnőttekkel.
Sok vendégre számíthattunk, és úgy tűnt, a kis helyiség zsúfolásig tele
lesz. Néhány férfi máris kinyitotta az ablakokat. Milyen kedves ezektől az
emberektől, hogy ilyen gondoskodóak és tesznek valamit a település egyik bajban
lévő családjáért. Áldd meg az erőfeszítéseinket, Uram! — imádkoztam
csendesen.
Gondosan előkészültem az estére, és az egyik kedvenc ruhámat
vettem fel. Tudtam, hogy kissé túlöltözött voltam ehhez az egyszerű
alkalomhoz, de valahogy úgy éreztem, az emberek ezt várják el tőlem. A
hajamat divatos fürtökbe csavartam, és nagyrészt a fejem tetejére tűztem
fel, kényesen ügyelve, hogy egy-két tincs szabadon lógjon le kétoldalt. A
megjelenésem nem kerülte el egy csapat egyedülálló férfi figyelmét, akik
az ajtónál álltak, kacsintgattak, röhögtek és hátba veregették egymást.
A Delaney család is megérkezett. Mr. Delaney kerített az édesany-
jának egy széket, lesegítette a nők kabátját, és letette a sarokban álló
asztalra, a többi közé; már rég kifogytunk a fogasokból. A fiatalabb Mrs.
Delaney a hajához nyúlt, majd lesimította a már így is ránctalan
szoknyáját. Háttal volt nekem, így nem láthattam az arcát. Meg akartam
nézni — meg nem is, mindkettőt egyszerre. A szomszédokkal
beszélgetett. Karcsú, sötét hajú, fiatal nő volt, csinosan felöltözve.
Azon kaptam magam, hogy megállapítom, az ő ruhája közel sem olyan
szép, mint az enyém, és rögtön lehordtam magam az undok- ságomért.
Miután Mr. Delaney meggyőződött róla, hogy a hölgyek elhe-
lyezkedtek, elindult, hogy találkozzon pár ismerős férfival. Mrs. De-
laney körül kissé szétoszlott a tömeg, és láttam, amint leül egy székre.
Ekkor tüzetesebben is szemügyre tudtam venni. Sötét szemei ra-
gyogtak hosszú, fekete szempillái alatt. Egyenes, inkább kicsi orra volt.
Arca kipirult az izgalomtól és telt, rózsás ajkai kissé szétnyíltak, ahogy
rámosolygott a barátaira. Több volt, mint bájos.
Visszatértem a teendőimhez, de alig rendeztem a gondolataimat,
amikor valaki kézen fogott és húzni kezdett.
- Miss Thatcher, a mamám szeretne magával találkozni. - Phillip
volt az.
Egy pillanatra pánikszerű hangulat fogott el, de tudtam, hogy ez
ostobaság. Elkerülhetetlen volt, hogy találkozzak ezzel az asszonynyal,
és erre akár most is sort keríthetünk. Magamra öltöttem legkedvesebb
mosolyomat és hagytam, hogy Phillip odavezessen hozzá.
Ahogy közeledtünk, Mrs. Delaney szeme felcsillant és felállt a
székről.
- Miss Thatcher - mondta barátságosan, és kezet nyújtott -, any-
nyira örülök, hogy végre találkozhatunk! Lydia Delaney vagyok. Olyan
sok jót hallottam magáról.
Annyira őszinte, nyílt és kedves volt, hogy azonnal válaszoltam neki.
- Köszönöm! - mondtam -, örülök, hogy megismerhetem Phillip
édesanyját. - És ezt komolyan is gondoltam.
Elismerően nézett végig rajtam.
— Nem csoda, hogy Phillip szívesen maradt itt tanítás után.
Elmosolyodtam. Phillip még mindig a kezemet fogta, és ragyogó
szemekkel nézett fel rám. Átkaroltam a vállát és megszorítottam. Biztos
voltam benne, látja, hogy érzek a fia iránt. Ezután beszéltem az idősebb
Mrs. Delaney-vel; két keze közé fogta az enyémet, úgy üdvözölt.
- Annyira sajnálom - mondta Lydia -, hogy még nem tudtuk
magunkhoz meghívni, de nálunk most annyira bizonytalan minden. A
legtöbb hétvégét Calgaryban töltöttük és, nos, reméljük, hogy
nemsokára megváltoznak a dolgok és az életünk visszatérhet a normális
kerékvágásba.
Ekkor hívott az egyik diákom és ki kellett magam mentenem. Úgy
sétáltam el, hogy magamon éreztem Lydia Delaney barna szemének
barátságos pillantását.
Az este kellemesen telt. Lekötött, hogy végigjárjam a termet és
legjobb tudásom szerint segítsek a gyerekeknek a fülkéikben. Minden
állomáson súgva jelentették nekem, hogy eddig hány pennyt gyűjtöttek
az egyes játékokkal. A diákok izgatottak voltak, hogy vajon milyen
eredményt sikerül elérniük.
A fülkék zsivaja lassan elült, ahogy az emberek egyre többet gon-
doltak a vacsorával teli kosarakra. A fülkék játékait elpakoltuk és néhány
elválasztó drótot leszedtünk, hogy több hely legyen a székeknek és
padoknak. Majd Mr. Dickerson lépett előre.
Nem csak Anna Peterson és Mrs. Blake voltak az egyedüli asszonyok,
akik több éhes szájnak pakoltak. Sok kosár hatalmas méretű volt. Ahogy
a licitálás elkezdődött, világossá vált, hogy nemcsak Mrs. Blake avatta be
a házastársát, hogy mit keressen. Férjek és feleségek kivétel nélkül
egymásra találtak és kipakolták finomságaikat maguknak és
csemetéiknek.
Érdeklődve és elképedve figyeltem, ahogy Mr. Delaney bátorítja
Phillipet az édesanyja kosarára zajló licitben. Phillip igazi férfinak
érezhette magát, miközben bekiabálta ajánlatát, és amikor végül si-
keresen megszerezte a kosarat, Mr. Delaney leszámolta neki a pénzt,
hogy ő maga fizethesse ki a licit pénztárosának.
Az idősebb lányoknak is volt kosaruk és az idősebb fiúk tízcente-
sekkei, negyeddollárosokkal, vörös arccal és egymást ugratva sora-
koztak fel, hogy megtegyék ajánlataikat.
Az én kosaramat emelték fel utoljára. Haragudtam magamra, amiért
elpirultam, és teljes szívemből azt kívántam, bár kimenthettem volna
magam a részvétel alól. Úgy tűnt, mindenki tudja, kinek a kosaráért
folyik a licit, mert a fiatalemberek közelebb húzódtak az ajtótól és
megkezdődött a heves árverés. Az arcom egyre vörösebb lett minden
egyes ajánlatnál; a tekintetemet elfordítottam és úgy tettem, mintha a
kávé felszolgálásával lennék elfoglalva. Az ugratások és a tréfák nem
kerülték el a figyelmemet, de beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem,
hogy Mr. Delaney is a licitálók között van. Ez az észrevétel annyira
felzaklatott, hogy nem tudtam megakadályozni kezeim remegését,
miközben kitöltöttem a kávét.
Mégis miért tenné ezt? Miért? Ott ült a felesége és az édesanyja -
éppen a szeme előtt, ő pedig... szinte fojtogatott a mindannyiunkat ért
megaláztatás. Ekkor egy új gondolat hasított belém. Talán az édesanyja
is készített egy kosarat és azt hiszi, hogy ez az. Körbepillantottam a
termen és láttam, hogy nem ez a helyzet, mivel a két Mrs. Delaney és
Phillip ott ültek és a Blake családdal beszélgettek, miközben bőséges
vacsorájukat fogyasztották. Lydia Delaney vidáman traccsolt Mrs.
Blake-kel, néha felpillantva a licitálók bohóckodására.
Hogy teheti?, gondoltam. Hogy képes rá? Biztos szinte elsüllyed a
szégyentől. Hogy viselheti ilyen nyugodtan? Hozzászokott ehhez a
viselkedéshez? Nem zavarja, hogy a férje nyilvánosan hátat fordít neki?
Határozottan úgy tűnt, nem érdekli a dolog. Valójában mintha még
élvezte is volna. Ez csak egy álca? Haragom egyre hevesebb lett Mr.
Delaney minden egyes ajánlatával.
Sok nevetés, bekiabálás és heves ajánlat hangzott fel, ahogy az összeg
egyre nőtt. Végül csak Bili Laverly és Mr. Delaney maradtak versenyben.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a vigyorgó Bill Laverlynek fogok
szurkolni, de most így volt, teljes szívemből reméltem, hogy kiüti a másik
férfit. Mr. Delaney egyik ajánlatára Bill térdre rogyott és elkezdte
kiüríteni a zsebeit, kiterítve minden bankjegyét és apróját, és még egy kis
rágódohányt és zsebkést is felajánlott a kikiáltónak. Erre a jelenetre
sokan a térdüket csapkodták, viccelődtek és tapsoltak a közönség
soraiban. Nyilvánvaló volt, hogy Bill nem tud magasabbra menni. Több
barátjánál kölcsönért rimán- kodott és a licit folytatódott. De Mr.
Delaney volt az, akinek végül átnyújtották a kosarat, miután kifizette a
pénztárost.
Nagyon dühös lettem, nemcsak magam miatt - hanem Lydia miatt is.
Tudtam, most ott kéne hagynom a kávéöntögetést, hogy megosz-
szam a vacsorámat a férfival, aki megvette a kosaramat, de nem tudtam
— és nem akartam.
Megfordultam és hangosan, bár kissé reszkető hangon megszólaltam,
remélve, hogy az a mosoly, amit megpróbáltam magamra erőltetni,
tényleg látható volt:
- Mr. Delaney nagyobb üzletet csinált, mint gondolná. Mivel le-
foglalnak a feladataim, egyedül eheti meg a vacsoráját.
A kijelentésemet nevetés követte és a fiatal férfiak, akik kiestek a licit
közben, bekiabálgattak. Visszafordultam a kávéskannához,
nem mertem megint Mr. Delaney-re nézni. És remélem, megakad a torkán
- gondoltam mérgesen. Három nő is hozzám sietett, hogy felajánlják,
átveszik tőlem a munkát, hogy leülhessek és élvezhessem a vacsorát.
Mindannyiuk segítségét elhárítottam - határozottan és remélem,
udvariasan. Később észrevettem, hogy Mr. Delaney jókedvűen
társalogva osztja meg a vacsorát Andy Pastachuck-kal.
Ahogy az este a vége felé közeledett, a pénzt összegyűjtöttük és
megszámoltuk. Az egészet egy nagy bádogbödönbe tettük és megkértük
Mr. Laverlyt, az iskolánk tanácsának elnökét, hogy adja át a Pastachuck
családnak. Tört angolsággal és könnyes szemekkel vették át. Úgy
döntöttek, hogy hamarosan bemennek Calgaryba egy orvoshoz, és
amint van valami eredmény, hazaüzennek. Távollétük alatt Teresa
Blake-éknél fog lakni, a Thebeau család pedig önként jelentkezett, hogy
elvégzi a farmjuk körüli teendőket.
Nem igazán tűnt helyénvalónak csak úgy egyszerűen átnyújtani nekik
a pénzt és az útjukra bocsátani őket, így bizonytalanul előreléptem.
Először megköszöntem mindenkinek, aki eljött és ilyen lelkesen részt
vett az eseményen. A teljes összeg, beleértve a szomszédoktól jött
adományokat is, 195 dollár és 64 cent lett. Ezt a bejelentést
örömujjongás követte.
- Mindannyian megszerettük Andyt — folytattam. - Gondolataink és
imánk elkísérik őt és a szüleit, és fohászaink és törődésünk jeleként
szeretném megkérni Mr. Dickersont, az est kikiáltóját, hogy mondjon el
egy imát Andy üdvéért.
Csönd telepedett a teremre. A szemek megteltek könnyel, mindenki
lehajtotta a fejét, és kérges kezek emelkedtek a magasba, hogy levegyék a
kalapokat.
Mr. Dickerson a helyiség közepére lépett és megköszörülte a torkát.
Egyszerű, őszinte fohászára sok elsuttogott „Ámen” volt a válasz.
Közös esténk véget ért. Az emberek körém gyűltek, hogy kezet
rázzanak velem, elmondjanak pár kedves szót és megköszönjék a fá-
radozásaimat, amiket az este sikeréért tettem. Már úgy éreztem, én is
ezek közé a szelíd, jószívű emberek közé tartozom.
A Pastachuck család távozott utoljára. Mr. Pastachuck kezet nyújtott
és határozottan rázta meg az enyémet. A felesége csak mosolyogni
tudott könnyein keresztül, nem talált szavakat. De Andy csillogó
szemekkel nézett rám, mintha ezt az estét az én személyes győzel-
memként könyvelné el.
-Jó’ éreztem magam - mondta lelkesen. - Jó’ csinálta, Tanárnő, igazán
jó’.
Lehajoltam és magamhoz húztam, sokáig tartva a karomban; vékony
kis karjait szorosan a nyakam köré fűzte. Amikor elengedtem, már
sírtam. Andy szó nélkül felemelte a kezét, és letörölte a könnycseppeket
az arcomról. Majd megfordult és kisétált az éjszakába.
HUSZONHAT

Andy

hét közepén hír jött Calgaryból. Ahogy attól előre tartottunk,


Andy állapota súlyos volt. A régi sérülése kiújult. Egy tumor

A
alakult ki, nyomást fejtve ki az agyára. Az orvos azt gyanította, hogy
ennek az eldeformálódott koponya az oka, és azonnali műtétet ja-
vasolt.
Az egész osztály írt Andynek, a levelet Mrs. Blake-kel és Teresával
küldtük el a kórházba. A közelgő beavatkozás kimenetele elég kétséges
volt, ezért Teresát Calgaryba vitték, hogy még az operáció előtt lássa az
öccsét.
Én is írtam üzenetet. Röviden és egyszerűen fogalmaztam, hogy
Andy könnyen megértse, amikor felolvassák neki. Megírtam, hogy
mind keményen dolgozunk az iskolában; hogy gondolunk rá és na-
ponta imádkozunk érte tanítás előtt; hogy mindannyiunknak hiányzik,
és nagyon fogunk örülni, amikor végre jobban lesz és visz- sza tud
jönni közénk.
De Andy nem tért vissza. Meghalt a műtét közben a calgary-i
kórházban. Megtudtuk, hogy még a nővérek is, akik gondoskodtak
róla, sírva fakadtak, amikor a kisfiú elveszítette az életéért való küz-
delmet.
Egy szerda délután volt, amikor mindannyian összegyűltünk az
iskolában Andy rövid temetési szertartására. Mr. Dickerson felolvasott a
Bibliából és egy meghívott pap feladta az utolsó kenetet. Ezután
elindultunk a dombon álló kis temetőbe.
Sok diákom sírt, miközben libasorban kiléptünk a teremből. Else
Peterson és Mindy Blake belekapaszkodtak a kezembe. Az én köny-
nyeim is csorogtak, de megálltam, hogy ne rázzon a zokogás.
A temető nem volt messze, így gyalog tettük meg az utat. A kis menet,
élén a fenyőfa koporsóval apró porfelhőket vert fel a homokban. Az idő
ragyogó volt, az őszi nap a nyugodt égről szórta sugarait. Csak néhány
felhő lebegett keresztül a kékségen. A fák ágain maradt levelek
különböző színekben pompáztak, de sok már szétszóródott a földön,
ezeket minden egyes fuvallat megzörgette.
Else törte meg a csendet.
- Andynek tetszett volna ez a nap - suttogta, felpillantva a ragyogó
égre; és tudtam, hogy igaza van. Magam elé tudtam képzelni a szelíd
kisfiút, ahogy csillogó szemekkel élteti ezt a napot.
-Jó’ csináltad - kiáltotta volna a gyönyörű reggelnek. - Jó’ csináltad.
Ekkor elsírtam magam, egész testemet rázta a zokogás. Eszembe
jutott az utolsó alkalom, amikor sírtam, és hogy hogyan hajolt felém az
ölelésembe zárt kicsi fiú tétován, mégis gyengéden, hogy letörölje a
könnyeimet.
— Jó’ csinálta, Tanárnő - súgta. És most ez a kisfiú elment... olyan
fiatal volt még egy ilyen magányos úthoz. De aztán eszembe jutott, hogy
nem egyedül utazott - egy lépést sem tett meg egyedül, mert amint a
szerető kezek elengedték innen, egy másik kéz nyúlt le
érte, hogy óvatosan magával vigye. Megpróbáltam elképzelni, ahogy
belép abba az új országba, arca ragyog az izgatottságtól és a vágytól, és
a vékony kis hang öröm kiáltásban tör fel. Most már nem torzítja el
arcát a fájdalom, nem kell a fejét fognia és előre-hátra hintáznia. Öröm
és boldogság övezi. Szinte hallottam a szavait, ahogy felnéz a mennyek
dicsőségére és ujjongó ovációval köszönti az Urat:
— Jó’ csináltad, Istenem! Igazán jó’ csináltad!
HUSZONHÉT

Tanítási szünet

Ú gy döntöttünk, hogy a hét hátralevő részére bezárjuk az isko-


lát. Minden gyereket mélyen érintett Andy elvesztése, és Mr.
Laverly úgy gondolta, mindnyájunknak jót tenne pár nap pihenés.
Egyetértettem vele. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam.
Ügy döntöttem, a szünetet Jonnál és a családjánál fogom tölteni.
Aznap délután bepakoltam néhány dolgot egy kis kofferbe és utá-
najártam, ki tudna bevinni a városba. Mr. Mattoch, akinek volt egy kis
fogata rugós ülésekkel, lett a sofőröm. Az út így sokkal kényelmesebb
volt, és jelentősen kevesebb időt vett igénybe, mint a korábbi szekeres
kirándulások.
A vonat csak másnap reggel indult Calgaryba, így kivettem egy szobát
a hotelben, ahol egy keserves, magányos éjszakát töltöttem. Következő
reggel a vonat érkezéséig a boltokat jártam. Nem láttam semmit sem,
ami felkeltette volna az érdeklődésemet, de ez talán inkább volt
köszönhető a hangulatomnak, mintsem a gyér kínálatnak.
Végül elindult a vonatom Calgary felé; de úgy tűnt, a vonat nem
vágyik annyira Calgaryba, mint én. Megérkezésem után első dolgom
volt felhívni Jonékat. Mary vette fel a kagylót, és izgatott hangja, hogy
hallhat felőlem sokat segített, hogy jobb kedvem legyen. Jon már ott is
volt értem az állomáson, még mielőtt megfelelően rendbe hoztam
volna magam. Nemrég vett egy új Buick autót és már alig várta, hogy
eldicsekedhessen vele. Nem sok autó jelent még meg Calgary utcáin és
úgy látszott, hogy azok, akik mégis ezt az új közlekedési eszközt
használták, mindennapi kihívásnak tartották, hogy megpróbáljanak
túltenni a másikon mind típusban, mind sebességben.
Amikor megálltunk Jonék házánál, az egész család kisereglett, hogy
üdvözöljön. Még a kis William is egy nagy öleléssel kedveskedett a
nagynénjének. Attól tartok, tovább szorítottam magamhoz a
gyerekeket a kelleténél, a fájdalom még mindig friss volt a gondola-
taimban és a szívemben.
Jonathan házában nem lehetett sokáig táplálni a szomorúságot. A
gyerekek izgatott kiáltásai kevés időt hagytak, hogy Andy elvesztésére
gondoljak. Azonnal megmutattak mindent, amit azóta értek el vagy
szereztek meg, hogy én elmentem tőlük. William odahozott egy új íjat
és nyílvesszőt, Sarah pedig felolvasott nekem az első olvasókönyvéből;
Kathleen pedig még annyi időre sem tágított mellőlem, hogy
megkeresse új ruháját vagy a babáját.
Közösen meséltek az azóta sokat nőtt Elizabeth-nől és legújabb
képességeiről. Tudott mosolyogni, gagyogni és egyszer még fel is neve-
tett. A kis drágaság rögtön közel engedett magához, a kezembe ve-
hettem és megölelgethettem.
A következő hétfőig nem kellett visszamennem Pine Springsbe. A
vonat hétfőn, szerdán és pénteken indult északra, és kedden, csü-
törtökön és szombaton délre. így a napok, amiket Mr. Laverly kijelölt a
szünetre, eszerint voltak megtervezve. Az előttem álló hosszú
hétvége elegendő volt a látogatásra, de tudtam, hogy a napok túl hamar
elrepülnek majd.
Szombaton Kathleen belibbent a szobámba, még mielőtt rendesen
kinyithattam volna a szememet.
- Jön Dee! Jön Dee! - kiáltotta vidáman.
Álmosan, töprengve mosolyogtam rá. Ki az a Dee? Aztán felidéztem
egy régi kijelentését, miszerint: „Amikor nagy leszek, én Dee felesége
leszek.” Ásítottam és felé fordultam. A gondolataim új irányt vettek.
Tehát találkozni fogok Kathleen csodálatos Dee-jével, a harminc év körüli
agglegénnyel, aki jó barát— és elhatározta, hogy nem nősül meg.
Elég ártalmatlannak tűnt számomra.
- Mikor jön Dee? - kérdeztem, miközben Kathleen ide-oda pörgött
a szobámban.
- Ma este... vacsorára. Találkoztál már vele?
- Nem, még nem - válaszoltam egyszerűen.
- Tudtad, hogy ha nagy leszek, az ő felesége leszek? - kérdezte, észre
sem véve közönyömet.
- Emlékszem, hogy mondtad - feleltem neki.
Nemsokára megint elment, hogy megossza a jó hírt a kishúgával is —
akit még kevésbé fog lenyűgözni, mint engem.
Ahogy telt a nap, egyre nőtt az izgalom a vacsoraparti miatt. Nyil-
vánvaló volt, hogy az egész család nagyra tartotta Dee-t, és örültek a
látogatásának.
Időben elkezdtem a készülődést az estére, nem az ismeretlen Dee
miatt, hanem egyszerűen csak azért, mert jólesett ázni a meleg fürdőben,
és aztán a szokottnál kicsivel több időt és energiát szentelni a
kinézetemnek. Úgy tűnt, mintha nagyon hosszú idő telt volna el a
kosárvásár óta, és most végre ismét volt okom kiöltözni. Kathleen bejött,
hogy tanácsokat adjon és könyörgött, hogy a zöld selymet
vegyem fel. Még mindig a vendégszoba szekrényében lógott, hirtelen
elhatározásból hagytam ott, amikor Pine Springsbe indultam.
- Sosem lesz szükségem egy ilyen kényes darabra egy vidéki is-
kolában - jelentettem ki határozottan. - Mary, nem bánnád, ha a
szekrényben hagynám?
Mary beleegyezett, így kicsomagoltam a selyempapírból és be-
akasztottam az üres hálószobába. Most megcsillant a fényben és ma-
gára vonta Kathleen figyelmét. Engedtem a kérlelésének. Ő segített
begombolni a ruhát, én pedig újrakötöttem a masnit a hajában, így
mindketten elmondhattuk, hogy segítettünk a másiknak a vacsorára
való készülődésben.
Kiszökkent a szobából, miközben az utolsó simításokat végeztem a
hajamon, de hamarosan visszajött.
- Itt van Dee! - kiáltotta izgatottan. — Siess... siess!
- Jövök, édesem - nevettem. Megragadta a kezemet és lelkesen
vont maga után, hogy találkozzak az ő Dee-jével. Őszintén reméltem,
hogy nem egy újabb Mr. Higgins lesz az, de gyorsan elvetettem ezt a
feltételezést. Bíztam benne, hogy Kathleennek ennél jobb az
ítélőképessége.
- Nanna is itt van - közölte velem, ahogy végigvezetett a folyosón,
majd le a lépcsőn.
- Nanna?
- Igen, Nanna. Mama nagyija. Nanna Smith.
- Ó! - mondtam meglepetésemben. - Nem tudtam, hogy Nanna is
jön.
- Mama sem tudta - nevetett Kathleen. - Mama sosem tudja.
Nanna csak jön... szereti a meglepetéseket.
- Ó, értem... gondolom, mint ahogy Beth nénikéd is, aki egyszer
csak felbukkant.
Kathleen ezen jóízűen nevetett.
- Te nem tudtál szólni nekünk - mondta, mivel hallotta a Mary- nek
adott magyarázatomat de Nanna tudott volna. Itt lakik, a folyó másik
oldalán. Telefonálhatott volna vagy bármi — de nem teszi. Csak úgy jön.
Szereti a meglepetéseket. Ahogy mi is. Jó móka.
Pár perccel később találkoztam Kannával, egy csillogó szemű, idős
hölggyel. Könnyen el tudtam képzelni, hogy tényleg szereti a
meglepetéseket. Mindig úgy gondoltam, hogy én is szeretem a meg-
lepetéseket - egészen addig a döbbenetes felismerésig, ami néhány
perccel később ért.
Kathleen magamra hagyott Nannával és elszaladt, hogy megkeresse
Dee-t és végre nekem is részem legyen abban az örömben, hogy
megismerhetem. Az ajtónak háttal álltam és Nannával beszélgettem,
amíg Kathleen vidáman fel nem kiáltott:
- Itt van Dee, Beth néni!
Lassan megfordultam, és Mr. Wynn Delaney-vel találtam magam
szemben.
Biztosan elsápadtam.
Nem tudtam megszólalni; csak bámultam rá. Az elmém egy válasz
után tapogatózott; hogy történhetett meg ez a szörnyű kavarodás? Egy
pillanatra úgy hittem, aggodalmat látok a szemében és arra gondoltam,
vajon attól fél-e, hogy kifecsegek valamit, amit inkább titokban tartana.
A szín mintha visszatért volna az arcomba - attól tartok túlságosan is;
de most már legalább úgy éreztem, hogy talán végre képes leszek újra
megmozdulni.
Láttam, ahogy Mr. Delaney tesz egy lépést előre, és átkarolja
Kathleen vállát. Az aggodalom eltűnt a szeméből, helyét egy tréfálkozó
mosoly vette át.
- Beth nénikéd és én már találkoztunk, Prücsök.
Továbbra sem szólaltam meg.
- Maga...?
- Dee... — fejezte be helyettem. - William kétéves kori változata a
Delaney-re. Mindegyik gyerek így szólít.
- Értem...
De nem igazán értettem. Ennek a különös kirakósnak a darabkái
egyáltalán nem passzoltak össze. Valami itt nagyon nem stimmelt.
- Mr.... De... Delaney - dadogtam, és közben pontosan tudtam,
hogy amit kérdezni akarok, az nagy sületlenség -, nincs véletlenül egy
ikertestvére?
Úgy tűnt, mindjárt elneveti magát, de aztán rájött, hogy komolyan
kérdezem. Megrázta a fejét, majd ismét nyugtalanul nézett rám. Zavart
tekintetem és kipirult arcom láttán biztosan azt gondolta, hogy nem
érzem jól magam, mert óvatosan megfogta a karomat és egy közeli
székhez vezetett.
- Jól van? - kérdezte halkan.
Reszketve feleltem, hogy minden rendben.
Ekkor magától értetődő udvariasságától vezérelve Nannához for-
dult, akit, ágy tűnt, nagyon jól ismer.
Dermedten ültem, és a körülöttem felhangzó fojtott hangokat
hallgattam. Mr. Delaney és Nanna régi barátokként beszélgettek.
Egyszer csak Kathleen - akit számára túl hosszúnak tűnő ideig ki-
hagytak a társalgásból - kijelentette:
- Tudtad, hogy Dee lesz a férjem, Nanna?
A társalgás abbamaradt. Dee Kathleen felé nyúlt, és leültette maga
mellé a kanapéra.
- Hogy érted ezt, Prücsök?
- Te leszel a férjem - mondta, rámutatva Mr. Delaney széles mell-
kasára. - Hozzád megyek, ha nagy leszek. Igaz?
- Nem hinném. - Lassan beszélt, megválogatva a szavakat. — Tu-
dod, pusztán az, hogy valaki nagyon szeret egy másik embert, nem
mindig jelenti azt, hogy összeházasodnak. Az emberek úgy is lehetnek
egymás számára különlegesek - lehetnek a legjobb barátok a világon —,
ha nem házasodnak össze.
Kathleen arca csalódottságot tükrözött.
- Vegyünk például téged — folytatta gyorsan Mr. Delaney. — Te
szereted az apukádat - nagyon is —, de nem kell hozzámenned, hogy
osztozz vele ezen a szereteten, igaz?
Kathleen lassan nemet intett a fejével.
- És szereted a mamádat és Nannát és a kis Elizabeth-et és Beth
nénikédet és a mackódat - de velük sem fogsz összeházasodni, nem igaz?
Kathleen jobb kedvre derült, amikor meglátta a férfi szemében a
huncut csillogást.
Mr. Delaney folytatta:
- Nos, ez a helyzet velünk is. Különlegesek vagyunk egymás szá-
mára, de ahhoz, hogy ez így maradjon, nem kell összeházasodnunk.
Kathleen bólintott. Dee elég meggyőző volt.
Ekkor Mary odahívta magához Kathleent, aki leszökkent a ka-
napéról, nemrég még szomorú szemei ismét felragyogtak, és kisietett a
szobából.
- Mást is mondhattál volna neki - szidta le Nanna.
- Például?
- Nos, mondjuk mondhattad volna, hogy: „Majd egy nap, egy nap
biztosan.”
- De nem lesz majd „egy nap”.
- Igen, ezt mi tudjuk... és majd Kathleen is tudni fogja, ha idősebb
lesz.
- És ha nem?
- Még csak gyerek.
- Egy gyerek, aki egyszer felnő. De még jó pár évig gyerek marad.
Mi történne, Nanna, ha találok valaki mást, akit szívesen feleségül
vennék, mielőtt magától jönne rá az igazságra?
-Te...és a nősülés? - nevetett Nanna.
Mr. Delaney lassan elmosolyodott, mintha a saját viccét méltatná.
- Vagy mi van, ha nem jön rá magától az igazságra és úgy lesz
nővé, hogy azt várja, ez az öreg ember vegye feleségül?
Nanna vállat vont, és tréfálkozva megszólalt:
- Talán eljön a nap, amikor örülsz majd a lehetőségnek.
Mr. Delaney ekkor elkomolyodott.
- Ha valaki megérdemli az igazságot, Nanna - mondta —, akkor
az egy gyerek. El tudják fogadni a dolgokat, még a fájdalmasakat is, ha
őszintén, szeretettel fordulunk feléjük. Remélem, sosem vádolnak meg
azzal, hogy hamisan szólok egy tisztaszívű gyerekhez.
Szavai a fejemben visszhangoztak és feldühítettek. Hogy mondhat
ilyeneket — ő, aki rettenetes hazugságban él? Elnézést kértem,
kimentem a szobából és a hálószobám felé indultam. Attól féltem,
hogy menten rosszul leszek.
Mary talált rám pár perccel később.
- Dee aggódott miattad, Beth. Minden rendben?
Semmi sincs rendben, akartam sikítani -semmi. Ehelyett így szóltam:
- Mary, nem azt mondtad nekem, hogy Wynn Delaney... Dee...
vagy kicsoda, nem házas?
-De.
- És nem úgy volt, hogy ő... ő ezen nem is akar változtatni?
Bólintott.
- Nos, talán... - szóltam, megint elsápadva talán azért nem vá-
lasztott feleséget Calgaryban, mert már volt neki egy.
- Wynn-nek? - kérdezett vissza Mary, Mr. Delaney keresztnevét
használva.
- Igen, Wynn-nek.
- Az lehetetlen. Ismerjük Wynnt...
- Nos, úgy látszik, nem ismeritek elég jól.
- Elizabeth, ismerjük...
- Van egy felesége... és egy fia. Találkoztam velük.
- Hogy mit csináltál?
- A fia, Phillip, az én osztályomba jár.
- Phillip?
- Igen, Phillip, és én...
- Elizabeth, Phillip Lydia és Phillip gyermeke.
- Kié?
- Lydiáé és...
- Elvált?
- Lydia? - kérdezte Mary hitetlenkedve.
- Wynn-nel él - folytattam.
- Wynn az idősebb Phillip öccse.
- És hol van ez a... ez a másik Phillip?
- Itt... a kórházban. Ezért jár Wynn olyan sokat Calgaryba. Lydia és
a fiatalabb Phillip is jönnek, és olyankor Lydia szüleinél laknak.
A térdeim elgyengültek. Hátranyúltam az ágy után tapogatózva és
leültem.
- Beth... jól vagy? - kérdezte Mary aggodalmasan.
Őszintén nem tudtam. Zsongott a fejem, a gyomrom görcsbe
rándult.
Hosszú szünet után azt suttogtam:
- Mary, biztos vagy benne?
- Igen...persze hogy biztos vagyok.
Ennek az őrült kirakónak a darabkái lassan a helyükre kerültek.
Lydia - a barátságossága - kijelentése, hogy „a dolgok annyira bi-
zonytalanok”, hogy képes volt nevetni és élvezni a kosaramért foly-
tatott harcot a gyűjtésen.
- Ó, Mary! - sóhajtottam, de mást nem tudtam mondani. A ke-
zembe temettem az arcomat, és azokra az alkalmakra gondoltam,
amikor goromba voltam - most már tudtam, hogy minden mentség
nélkül - Wynn Delaney-vel szemben. Hogyan is fogom neki valaha
megmagyarázni? Hogyan is tehetném a dolgokat valaha jóvá?
- Jó hírük van - folytatta Mary vidáman. - Phillip hétfőn haza-
mehet. Ma beszéltem Lydiával és már nagyon izgatott.
- Én... biztos... biztos vagyok benne, hogy az — hebegtem.
- Mennem kell, Beth. Biztos vagy benne, hogy jól vagy?
Sikerült halványan elmosolyodnom.
- Igen... jól vagyok... remekül. Csak adj egy-két percet és máris
lemegyek. Csak gondolom, kicsit hirtelen ért ez az egész. Ne aggódj!
Minden rendben.
Mary kiment, én pedig próbáltam magam összeszedni. A szívem
olyan hevesen vert, hogy szinte hallottam.
Wynn Delaney nem volt házasember. Nem volt Lydia férje. Senki
férje sem volt. És oly sokszor, amikor tett egy kis kedves gesztust, én
hűvösen visszautasítottam. Hogyan fogom valaha megmagyarázni neki
az ostobaságomat? Mit gondolhat rólam? Most már tudtam, hogy
rosszul leszek.
HUSZONNYOLC

Dee

ementem vacsorázni. Valószínűleg még mindig falfehér voltam,


és éreztem, hogy a mosolyom halovány; de az asztal körüli fe-
csegés és nevetés közepette reméltem, hogy nem vették észre. Nem

L
sok szót szóltam az étkezés alatt, de sosem voltam igazán beszédes,
és most is válaszoltam, ha kérdeztek.
Kathleen azt kérte, hogy az ő Dee-je és az ö Beth nénikéje közé
ülhessen, és ezúttal az édesanyja nem látta okát, hogy ellentmond- jon
neki; végül is épp most „hagyta el” az a férfi, akihez feleségül akart
menni.
Dee sokat foglalkozott vele, talán azért, hogy bebizonyítsa, hogy még
mindig törődik vele annak ellenére, hogy az esküvőt „lefújták”. Kathleen
nem úgy viselkedett, mint akit cserbenhagytak és elfelejtettek. Kis nyelve
folyamatosan járt, mesélt Dee-nek az új babájáról - „vacsora után rögtön
megmutatom”; az új zöld ruhájáról - „majdnem olyan a színe, mint Beth
néni ruhájáé”; arról, hogy mit csinált, amíg Sarah iskolában volt -
„segítettem Mamának”; és hogy a kis Elizabeth mennyire szerette őt.
Olykor Kathleen felém fordult:
- Nem igaz, Beth néni? — És kénytelen voltam bekapcsolódni a
beszélgetésükbe.
Örültem az ülésrendnek. Legalább nem kellett szemközt ülnöm
Wynn Delaney-vel - Kathleen Dee-jével ahol néha rá kellett volna
néznem a vacsora alatt. Azok az érzékeny szemek egyenesen visz-
szanéztek volna rám, és észrevették volna kusza érzéseimet.
Amikor Jonathan úgy döntött, hogy elég volt a gyerekek fecsegé-
séből, elbocsátotta őket az asztaltól, hogy a szobájukban játszanak még
egy kicsit lefekvésig.
A felnőttek ezután nyugodtabban tudtak beszélgetni egy második
csésze kávé mellett. Jobban élveztem a gyerekek lármáját, mert
távozásukkal a figyelem hirtelen kellemetlenül rám irányult. Jon és Mary
felváltva kérdezősködtek az iskolámról, a gyerekekről, a szom-
szédjaimról és a kis tanári lakomról. Mivel annyira szerettem őket, úgy
hiszem ez a szeretet megmutatkozott a szememben és a hangomon
annak ellenére, ahogy éreztem magam.
- Elizabeth biztosan nagyon fáradt - szólt közbe Wynn egy idő után,
és én meglepetten pillantottam rá. Főbbek között azért, mert még sosem
hallottam, hogy Elizabeth-nek szólított volna.
- Nagyon keményen dolgozott a diákjaival - magyarázta -, és aztán
még azt a plusz terhet is magára vállalta, hogy gyűjtést szervezzen egy
helyi, szükségben lévő családnak.
Már meséltem Jonnak és Marynek Andyről, és az asztal körül ülők
tekintete ellágyult a közösségi esemény hallatán.
Nagyot nyeltem. Még mindig fájt a szívem, ha szóba került a drága
kisfiú.
- A munka nem volt sok - siettem megmagyarázni. - Ha a dolgok
másképp végződtek volna...
Wynn átnyúlt az üres szék fölött, ami kettőnket elválasztott, és együtt
érzőén megszorította a kezemet. Döbbenten kaptam fel a fejemet, és a
körülöttünk ülők arcát fürkésztem. De senki sem tűnt meglepettnek.
Feltételeztem, hogy jobban megértik az ilyen gesztusokat - és a férfit is
jobban ismerik, mint én. Mary gyorsan témát váltott. Gondolom egy
kicsit tartott tőle, hogy ha Andyről beszélünk, attól megint elsírom
magam.
- Gondoskodnom kell a négy gyerekről — jelentette ki mosolyogva.
-Jon, kedvesem, miért nem kíséred a vendégeinket egy kényelmesebb
helyre, és egypár perc múlva jövök én is.
- Nekem mennem kell, aranyom - mondta Nanna, és felállt. -
Csodás este volt és nagyon élveztem, hogy veletek és a gyerekeitekkel
vacsorázhattam. Sokkal kellemesebb, mint egyedül ülni asztalhoz. -
Megborzongott. Mary odalépett hozzá, hogy arcon csókolja.
- Örülünk, hogy itt vagy nekünk. Gyere át, amikor csak kedved
támad!
- Ó, jövök... jövök - mondta Nanna csillogó szemekkel.
Jón hazavitte Nannát. Mindannyian illően elbúcsúztunk tőle, majd
Mary felsietett, hogy lefektesse a gyerekeket.
Elérkezett a pillanat, amitől tartottam. Tudtam, hogy Wynn ma-
gyarázatot érdemel korábbi goromba viselkedésemért, de nem igazán
tudtam, hogyan közelítsem meg a témát.
Wynnt és engem a ház elejében lévő szalonba vezettek, és mindketten
kaptunk még egy csésze kávét - amit nem kértem és nem is volt rá
szükségem, de a csészének hála, volt mihez kezdenem idegesen reszkető
kezeimmel. Tudtam, hogy Jon nemsokára visszajön és csatlakozik
hozzánk, így úgy döntöttem nem kerülgetem a forró kását.
- Attól tartok, magyarázattal tartozom magának — kezdtem remegő
hangon, amint leültünk a tűz elé.
Eddig a lángokat figyelte, de most felém fordult. Nem tudtam, hogy
a szavaim vagy a hangom árulták-e el, hogy fontos dolgot akarok
mondani.
Kérdő tekintettel nézett rám, de nem szólalt meg, így folytattam.
— Tudja, azt hittem... vagyis úgy értelmeztem, hogy... hogy maga
Phillip édesapja.
Leesett az álla döbbenetében.
— Azt hitte, hogy én... hogy én... hogy a bátyám felesége az én
gyerekemet neveli?
— Nem tudtam, hogy van egy bátyja.
— Azt hitte, hogy... mit hitt?
— Azt hittem, hogy Lydia a maga felesége.
— De hogy... ? — Hitetlenkedve rázta meg a fejét, majd feltartotta
a kezét, mintha meg akarna állítani, nehogy túl gyorsan folytassam.
Végül ismét megszólalt. - Lydia elbűvölő, csodálatos nő..., de a bátyám,
Phillip a szerencsés férfi.
— Most már tudom. Mary elmondta.
Felállt és fel-alá járkált egy ideig, majd megállt és a tűzbe meredt.
Amikor megfordult, hogy rám nézzen, arcán zavarodottság tükrö-
ződött.
— Azt hitte, hogy én... nős ember vagyok?
— Igen.
Megint a fejét rázta, majd töprengve bámult a tűzbe. Végül rám
pillantott.
— Egyáltalán miből gondolta ezt? - A hangja nem volt vádaskodó,
csupán zavart. Én mégis támadólag fogtam fel. Nyilván nem csak az én
ostobaságomon múlott. Könnyek gyűltek a szemembe. Felpattantam.
- Onnan gondoltam - mondtam szándékosan nyomatékosabban
hogy maga élt egy házban Lydiával, maga jött el az iskolába a fiatal
Phillipről beszélgetni, maga kérte el a leckéjét, maga mondta, hogy „az
édesanyja és én”, és magának volt ugyanaz a vezetékneve, mint neki... és
nekem soha senki sem említette, hogy létezik egy idősebb Phillip is.
Mire befejeztem, a hangom eléggé felerősödött. Ahogy az érvelé-
semet követte, arcáról eltűnt a meglepettség; helyét csalódottság vette át.
— Értem... - mondta kissé bizonytalanul, amikor elhallgattam, és
megint a tűz felé fordult.
Visszaültem a székbe. A kezem reszketett. A csészémet és a csé-
szealjat óvatosan letettem a mellettem lévő kis asztalra.
- Értem - mondta ismét, és rám nézett. - Tehát, átvitt értelemben, az
arcomba vágta kosarának a tartalmát? - Nyíltsága és őszintesége megint
elvették szavai élét.
Nem tudtam megszólalni. Még csak felnézni sem tudtam. Csak ültem
ott, és lassan a zsebkendőmet tekergettem az ujjam körül, miközben
éreztem, ahogy egyre vörösebb leszek. Egyszer csak halk kuncogást
hallottam. Ekkor gyorsan felnéztem, nem tudtam elképzelni, mi ez a
hirtelen hangulatváltozás.
- Egész vicces, nem igaz? - Szemében a szokásos vidámság ragyo-
gott, és ismét felnevetett. - Tíz dollár hatvanöt centet fizetek, hogy
leülhessek a csinos tanítónővel, és ehelyett egyedül vacsorázom, mert azt
hiszi...
— Tíz dollár hatvanöt centet fizetett? Egy kosár élelemért?
Nevetett, miközben szégyenlősen bólintott, mint egy iskolás fiú.
— Hiszen ez... ez nevetséges! Az összes kosár egy vagy két dollárért.
..
- De nem ez.
Az arcom égett szégyenemben. Azon az estén nem figyeltem,
mekkora összegért kelt el a kosaram.
- Jó ügyet szolgált - biztosított komolyan úgyhogy nem bánom azt a
tíz dollár hatvanöt centet.
Megint eszembe jutott a kicsi Andy. Tényleg jó ügyet szolgált...
- És — mondta tettetett szomorúsággal - jó üzlet lehetett volna.
-Én... sajnálom. Igazán, én... én...
- Én is, Miss Thatcher. - Tekintete egy pillanatra az enyémbe fú-
ródott, majd visszafordult a tűz felé.
Az a pár másodpercnyi kínos csönd, ami következett, végtelennek
tűnt.
- Valójában - folytatta talán így volt a legjobb. - Ellépett a tűztől,
leült a szemközti székbe, és letette a most már üres csészéjét.
- A legjobb? — kérdeztem, nem egészen értve, mire céloz.
- Attól tartok, már kezdtem úgy gondolkozni, mint egy farmer.
- És van abban valami rossz, ha az ember úgy gondolkozik, mint egy
farmer?
Elmosolyodott.
- Egy farmer számára nincs.
- És... maga nem farmer?
- Én?
Bólintottam.
- Nem, én nem vagyok az.
- De hiszen...
-Különleges eltávozást kaptam, hogy segíthessek Phillipnek... hogy
learassam a termését. A farmon nevelkedtem, így legalább tudom, hogy
mit mikor kell csinálni. Még élveztem is a változatosságot.
Egyszer-kétszer még azt is kívántam, bárcsak én maradtam
volna a farmon. Egy farmer végül is a maga ura - legalábbis addig, amíg
az elemek ezt engedik, míg... — Elhallgatott és vállat vont. — De Phillip
nemsokára visszatér, hogy visszavegye a farmját... és a fiát... és a
feleségét.
Hangja gúnyosan csengett, és megint éreztem, hogy elpirulok.
Meg akartam kérdezni, hogy most mihez fog kezdeni, hova szólítja a
munkája, de nem tettem. Ehelyett az ablakhoz léptem, és kinéztem a
csillagos égre. Épp akkor tért vissza Jon Nannától.
- Azt hiszem, megyek, és jó éjt kívánok a gyerekeknek - mondtam, és
felvettem a kávéscsészéket, hogy a konyhába vigyem őket.
Magamon éreztem a tekintetét, ahogy kimentem a szobából. Kissé
udvariatlan dolog volt így magára hagyni, de úgy gondoltam, Jon úgyis
hamarosan bejön, és elszórakoztatja.
HUSZONKILENC

Visszatérés az iskolába

ásnap délelőtt láttuk Wynnt, Lydiát és az idősebb Phillipet


a templomban, de nem sokat tudtunk beszélgetni. Ezt nem

M
is bántam. Még volt pár dolog, amit végig kellett gondolnom.
Aznap délután Mary és én egy kicsit kettesben maradtunk, és ő
Wynnre terelte a szót.
-Szóval - mondta kertelés nélkül mit gondolsz Dee-ről... most, hogy
elismerted jogos egyedülálló státuszát? - Közben nevetett, és én
próbáltam vele nevetni, de el is pirultam.
- Ő... nagyon kedves ember. — Ez elég bután hangzott, de nem
jutott más eszembe, amit helyénvaló lett volna mondani.
- Több mint kedves - javított ki Mary lelkesen. - Ő... nagyon
különleges. Még abban is mertem reménykedni... — Megfékezte
magát, és gyorsan rám pillantott, mintha arra lenne kíváncsi, elér-
tettem-e, hogy mit akart mondani. Majd meggondolta magát és így
folytatta: - De bárcsak ne lenne ennyire makacs!
- Makacs?
- Nos, nem mindenben, de van ez az őrült elképzelése, hogy a há-
zasság és a munkája nem egyeztethető össze.
- Ó? - Reméltem, hogy ezt kérdésként értelmezi majd.
- Eltökélte, és semmi sem tántoríthatja el, hogy soha nem fogja azt
kérni egy nőtől, hogy osztozzon vele az életén. Azt mondja, más férfiak
képesek ennek a sorrendnek megfelelően irányítani az életüket: Isten,
feleség, munka; de ő kénytelen annál maradni, hogy Isten, munka,
feleség, és nem fog arra kérni egy nőt, hogy fogadja el ezt az alacsonyabb
pozíciót.
- Egek! - mondtam, próbálva egyszerre közömbösnek és kicsit
szarkasztikusnak hangzani. - Tényleg nagyon különleges ember lehet.
- Nem, nem. 0 nem hiszi magát különlegesnek. Csak azt gondolja,
hogy a munkája az. Teljesen annak szenteli az életét... de persze néha
valóban elég visszamaradott helyekre kell mennie. Már volt fent északon
is, és biztos vagyok benne, hogy még fog oda menni. És azt mondja, nem
fog arra kérni egy nőt, hogy oda elmenjen vele. Gondolom, elég nehéz
lehet arrafelé...
- De ha egy nő őszintén szeret egy férfit - vágtam közbe -, akkor
biztosan nem bánná... Nem hallott még olyasmiről, hogy szerelem.. . igaz
szerelem... és ha egy nő...
- Kicsi Beth - szólt Mary ragyogó szemekkel -, ezt talán neked
kellene neki elmagyaráznod.
- Nem, várj egy kicsit... - kezdtem fülig pirulva. Mary nevetésben tört
ki.
- Igazán nem hiszem, hogy olyan értetlen diák lenne, és úgy hal-
lottam, hogy t e j ó tanár vagy - ékelődött.
Bár egyre vörösödtem, és alig tudtam megszólalni, nem hagytam,
hogy még jobban zavarba hozzon.
És... - kezdtem, megpróbálva átvenni az irányítást a beszélgetés és
önmagam felett -, mi ez a különleges, annyira fontos munka, amivel
képtelenség együtt élni?
Mary elkomorult.
- Nem tudod, hogy Wynn mivel foglalkozik?
- Nem. Honnan kéne tudnom?
- Ő egy mountie.
- Micsoda?
- Az Északnyugati Lovasrendőrség tagja.
- Tudom, kik azok a mountie-k. Csak meglepődtem. Nem gon-
doltam volna...
Ekkor, mintha hirtelen kiengedett volna a szelep, ami az elmúlt
huszonnégy óra feszültségét bent tartotta, nevetésben törtem ki.
- Julie elalélna - nyögtem ki.
- Tessék?
- Ó, semmi. - Kezdtem magamhoz térni a nevetésből.
A kis Elizabeth felsírt és Mary elrohant, hogy megnézze. Egyedül
maradtam kavargó gondolataimmal és érzelmeimmel.
Eszembe jutottak a szavai: „...kezdtem úgy gondolkozni, mint egy
farmer” és úgy gondoltam, most már tudom, hogy ezt Wynn hogyan
értette - legalábbis részben. Egy farmernek biztos nem kell aggódnia
amiatt, hogy a családját hogyan egyeztesse össze a munkájával.
Hétfő reggel szerettem volna elmenni a helyi könyvtárba, hogy
kikeressek néhány információt a tanításhoz; megkérdeztem Jont, be-
vinne-e a belvárosba jóval a vonat indulása előtt. Így kivitt az állomásra,
ahol megvettük a jegyemet, és a csomagomat egy vasúti dolgozóra
bíztuk. Elbúcsúztam Jontól, és biztosítottam róla, hogy ez a hétvége
milyen sokat jelentett számomra. Most már úgy éreztem, készen állok,
hogy visszatérjek az osztályomhoz.
Elsétáltam a közelben lévő könyvtárba, és elkezdtem átfutni a cí-
meket. Kis könyvtár volt, így nem kértem segítséget, hanem magam
álltam neki a keresgélésnek. A tekintetem megakadt egy elég szokatlan
címen: A nevek eredete és jelentése. Levettem a polcról és végigpörgettem a
lapjait. Megtaláltam az „Elizabeth” szócikket. A könyv szerint héber
eredetű volt, a jelentése: „Isten az én esküvésem”. Tetszett ez a jelentés.
Örömmel töltött el, hogy Hozzá tartozom.
Gyorsan körbepillantottam, hogy van-e valaki a közelben, majd
gyorsan a W-hez lapoztam. Nem gondoltam volna, hogy benne van a
Wynn, de benne volt. „Öwalesi”, olvastam — „becsületes”. Sietve
becsuktam a könyvet, és félretettem ezt a kis információt. Egyetértettem
a könyvvel. Aztán eszembe jutott Mary élcelődése, hogy nekem kellene
megpróbálnom megváltoztatni Wynn véleményét a házasságról.
Akaratom ellenére ez az ötlet befészkelte magát a fejembe. Szívesen
megtenném — nagyon SZÍVESEN.Mosolyogva arra gondoltam, hogy leckéket
kellene vennem Julie-tól a csábítás művészetéből. Fogalmam sem volt,
hogyan változtassam meg egy férfi elhatározását — főleg, ha házasságról
van szó. Visszazökkentem a révedezésem- ből és nekiálltam, hogy
megkeressem a tanításhoz szükséges könyveket.
Jóval indulás előtt szálltam fel a vonatra, és kerestem egy ülőhelyet.
Ügy tűnt, nem lesz tele a kocsi. Miközben kigördültünk az állomásról,
kényelmesen elhelyezkedtem és felkészültem a hosszú, fárasztó útra.
Ezúttal előrelátó voltam - hoztam magammal olvasnivalót. Talán a
megállások, kipakolások, felpakolások és a vonat zötykölődése nem fog
annyira zavarni, ha lekötöm a figyelmemet.
Nem tudtam a könyvemre koncentrálni. Azon kaptam magam, hogy
kibámulok az ablakon, és a lassan elsuhanó tájat figyelem, vagy azoknak a
kis városoknak a nyüzsgését, ahol megálltunk, hogy az utasok és a
szállítmány kicserélődjön. Ahogy elhagytuk Red Deert, úgy döntöttem,
kinyújtóztatom a lábamat és sétálok egyet a kocsiban.
Amikor felálltam és végignéztem a vagonon, észrevettem, hogy a
Delaney család is ezen a vonaton utazik. Megpróbáltam csendben
visszaülni, mielőtt észrevesznek, de Lydia felpillantott. Integetett, én
pedig viszonoztam az üdvözlését, majd hívott, hogy csatlakozzak
hozzájuk. Nem tudtam, hogyan tudnám udvariasan visszautasítani.
Amikor elindultam feléjük, Wynn felállt és intett, hogy foglaljam el a
helyét a fiatalabb Phillip mellett, szemben Lydiával és az idősebb
Phillippel, akivel eddig még nem találkoztam. Nem volt nehéz
megállapítani, hogy ő és Wynn testvérek, bár Phillip még sápadt volt a
kórházi kezeléstől, alacsonyabb volt, mint Wynn, és a haja is mintha
világosabb lett volna. Lydia alig fért a bőrébe a boldogságtól; látszott,
hogy szörnyen hiányzott neki a férje, és el tudtam képzelni azt a terhet,
ami a vállát nyomhatta. Nem csoda, hogy annyiszor mentek
hétvégenként Calgaryba. Számomra furcsa volt, hogy Phillip egyszer
sem említette az apját, de talán a kisfiú így kezelte ezt az aggodalmakkal
teli helyzetet. Valójában azt sem hallottam még, hogy utalt volna Wynn
nagybácsira, pedig határozottan úgy tűnt, hogy nagyra tartja.
- Az édesanyja otthon vár minket — avatott be Lydia. — Alig
várja, hogy Phil hazaérjen, hogy fel tudja őt hizlalni! Szerintem az el-
múlt két napban folyamatosan főzött.
- Szívesen elfogadom - mondta a férje. - Már nagyon untam a
kórházi kosztot, és egy ideig jól fog esni a Mama törődése. Látom,
Wynn-nek már sikerült pár fontot felszednie mellette — bár lefoga-
dom, hogy nem annyit, amennyit a Mama szeretett volna.
- Nem volt egyszerű feladat — viccelődött Lydia. — Wynn olyan
gyorsan ledolgozta, amilyen gyorsan a Mama megfőzte.
A kis Phillip úgy döntött, hogy az új képeskönyvével, A világ állataival
átül a kis folyosó másik oldalán lévő ülésre. Ekkor arrébb csúsztam, hogy
Wynn megint leülhessen.
Bár úgy tűnt, Philnek ugyanolyan jó a humorérzéke, mint az öcs-
csének, nem volt meg benne az a nyugodt határozottság. Talán azért, mert
Phillip beteg volt, gondoltam. De ezen kívül volt még valami, ami Wynnt
megkülönböztette tőle. Lehet, hogy a Lovasrendörség tagjaként több
önbizalomra tett szert, folytattam magamban az érvelést - de ez sem
látszott tökéletes magyarázatnak. Végül arra jutottam, hogy csak a neve
jelentése teszi. Ezért vette olyan komolyan a munkáját, és ezért volt
képes mindent feláldozni ezért a nehéz feladatért. Meggyőződésem volt,
hogy nagyon hasznos tagja az alakulatnak.
Megmondtam nekik, mennyire örülök, hogy Phillip most már újra a
családjával lehet.
— Lefogadom, hogy Wynn is örül, hogy végre túl vagyok rajta -
szólt Phil. - Gondolom, már kicsit belefáradt a kévézésbe és a fejésbe.
— Meg se kottyant! — volt Wynn válasza.
— Most azt fogja nekem mondani, örül, hogy végre megint igazi
munkát végezhet - jósolta Phil.
— Igaz - tréfálkozott Wynn -, már nagyon...
— De mondd ki! - Phil feltartotta a kezét. - Könnyű volt vagy sem,
nélküled nem tudtuk volna végigcsinálni.
— Szükséged lesz pár hónapra, amíg visszanyered az erődet, de
szerintem erre a tél elegendő lesz. Még öt hónap, mielőtt újra az ekéhez
kell nyúlnod.
— Attól tartok, szép kis munka lesz megfékezni - mondta Lydia.
— A fiatal Thebeau jól ellátja az állatokat. Phil semmilyen
kifogással sem kelhet fel - biztosította Wynn.
Tovább tervezgették a jövőt és rájöttem, hogy Wynn nem szándé-
kozik a farmon maradni, miután Phii ismét hazatér. Azon gondol-
koztam, vajon hova mehet, és hogy látom-e még valaha. De féltem
megkérdezni.
Felfigyeltem rá, hogy Lydia szorosan fogja Phil kezét. Úgy tűnt, mint
aki fél őt elengedni, nehogy megint elveszítse. El tudtam képzelni,
mennyi mindent kell megbeszélniük. Felálltam.
- Vissza kell mennem a helyemre — szóltam. — Össze kell szed-
nem a holmimat.
Wynn felkelt és félreállt, hogy elférjek. A vonat hirtelen megingott,
és én majdnem elveszítettem az egyensúlyomat. Gyorsan előrenyúlt,
hogy elkapjon. Sietve, egy ülés hátuljába kapaszkodva kiegyenesedtem
és elhúzódtam tőle.
Ez a kontaktus, bármily rövid és véletlenszerű is volt, felzaklatott.
Gyorsan egymás mellé rendeztem kevés csomagomat, és az ablakon
kinézve láttam, hogy még mindig van pár perc az érkezésig. Felvettem a
könyvemet és a sorokat bámultam, de nem olvastam.
Mozgolódást hallottam, és még épp időben néztem fel, hogy lássam,
ahogy Wynn leereszkedik a szemben lévő ülésre.
- Szabad?
- Persze.
- Meg akartam kérdezni, hogy gondoskodott-e már fuvarról ha-
zafelé.
- Nem... nem igazán. Amikor elmentem, még nem gondolkodtam
ennyire előre.
- Rendben. Akkor jöhet velünk.
- Én... köszönöm.
- Nem bánja?
- Nem. Persze hogy nem. Mármint, ha maguknak nem gond.
- Akkor ezt eldöntöttük.
Menni készült, de megállítottam.
- Mr. Delaney — mondtam. Még sosem szólítottam a kereszt-
nevén, bár gondolatban mindig Wynnként emlegettem. - Tudom, hogy
már megpróbáltam elmagyarázni a kosárvásárt, de azt nem mondtam,
hogy mennyire... mennyire sajnálom, hogy nyilvánosan ilyen kellemetlen
helyzetbe hoztam.
- Kellemetlen helyzetbe?
- Igen. Még ha én úgy is gondoltam, hogy házas, a szomszédai... ők
tudták, hogy nem az, és fogalmuk sem volt, hogy én mit gondolok. .. mit
tettem...é s . . .
- Ez változtatott volna a helyzeten? - kérdezte nyíltan. - Tudott
volna időt szakítani a vacsorára, ha tudta volna az igazat?
- Természetesen.
Ezen egy pillanatra elgondolkodott.
Folytattam:
- Mi másért...
- Miss Thatcher - mondta, és rám vigyorgott azzal a lassú, ékelődő
mosolyával —, nem vagyok annyira öntelt, hogy azt higgyem, hogy egy
olyan fiatal hölgy, mint maga, aki intelligens és kifinomult, bármilyen
körülmények között is kapva kapna a lehetőségen, hogy egy magamfajta
- vad és csiszolatlan - férfival vacsorázhat. Joga volt visszautasítani —
bármi legyen is az oka -, és én nem vonhatom ezért felelősségre.
Döbbenten hallgattam.
- De... de nem tettem volna.
- És ha Bili Laverly lett volna a szerencsés kosártulajdonos, ahogy
azt Bili annyira szerette volna, vele is vacsorázott volna?
Sarokba szorított, de őszintének kellett lennem. Kerestem a meg-
felelő szavakat. Egy sem tűnt igazán helyénvalónak - csak az igazság.
- Igen... igen, persze. Hiszen épp ez volt a lényeg.
Megemelte felém a kalapját, szemében továbbra is azzal a huncut
csillogással.
- Magát aztán nem kell félteni, Elizabeth - mondta. - Viszlát La-
combe-ban! - Visszatette a kalapját és elment.

Lacombe-ban egy bérelt autó várt ránk. Phil miatt szervezték így, hogy
az út ne legyen annyira kimerítő a számára. Mivel a család még mindig
egymásba kapaszkodott, előreültem Wynn-nel, ő vezetett. Biztosan
észrevette, hogy hallgatag vagyok, de nem tett rá megjegyzést. Ehelyett
Alberta jellegzetes növény- és állatvilágáról tartott nekem egy rövid
biológiaórát. Nagyon érdekesnek találtam; valójában sok olyan dolgot
mondott, amit hiába kerestem a calgary-i könyvtárban.
- Nem tudna... nem volna kedve bejönni az iskolába és ennek egy
részét elmondani a gyerekeknek is? — kérdeztem hirtelen, gon-
dolkodás nélkül. — Éppen ezt akartam nekik megtanítani, de olyan
keveset tudok... és könyvet sem találtam hozzá.
- Szívesen megtenném - mondta és tudtam, hogy komolyan gon-
dolja -, de holnap elmegyek. Szerdától megint dolgozom.
- Értem.
Csendben ültem. Újból megszólalt:
- Felhasználhatja azt a keveset, amit most elmondtam; és legkö-
zelebb, ha találkozunk, átveszünk még egy leckét... ehhez mit szól?
A szívem kihagyott egy ütemet - majd ezt kétszeresen hozta be. Újra
látom majd őt.
- Gyakran jön haza?
- Nem... néha hónapokig nem, vagy akár évekig. Attól függ, hova
küldenek.
- És hova küldik?
- Azt még nem tudom.
- Nem tudja? Két nap múlva visszamegy dolgozni, és azt sem tudja,
hogy hova?
- Időben meg fogom tudni ahhoz, hogy eljussak oda, ahova men-
nem kell.
- Akkor lehet, hogy nem lesz több óra — mondtam fásultan. Talán
soha többet nem látom, facsarodott el a szívem.
- Igaz - mondta olyan komoly hangon, mint én -, lehet, hogy nem
lesz.
Egy ideig csendben haladtunk tovább. Egyszer csak izgatottan
fordult felém.
- Will Blake! — kiáltotta. — Ő igazi erdőlakó. Ha van, aki ismeri a
vidéket, akkor az Will. Örömmel menne és tartana előadást a diákjainak.
Akarja, hogy beszéljek vele?
A csalódottság érzése minden porcikámat átjárta. Nem látja, hogy
nemcsak a tudása érdekel? De értékeltem, hogy aggódik a diákjaim
tanulmányaiért. Magamra erőltettem egy mosolyt.
- Nem kell - mondtam. - Magának sok a dolga. Majd én beszélek
vele. Köszönöm!
HARMINC

A karácsonyi műsor

gyerekek és én sikeresen visszarázódtunk az iskolai minden-


napokba. A levegő most már lehűlt, így minden egyes reggel

A
reszketve élesztettem fel a tüzemet; azután, épp amikor a tanári lak
elkezdett átmelegedni, ott kellett hagynom kényelmét, hogy átsies-
sek az iskolába és ott is begyújtsak. Sokat segített, hogy most már
tudtam, hogyan kell rendesen kezelni az égésszabályzókat. De néha
még így is úgy tűnt, több füstöt csináltam, mint lángot.
A tanulók nagyrészt keményen dolgoztak és folyamatosan fejlődtek.
Még az idősebb fiúk is elkezdtek komolyabban tanulni. Andy- re még
mindig szeretettel emlékeztünk. Hiányoltuk az osztály vidám részlegét.
November közepétől már egyre többet foglalkoztunk a karácsonyi
műsorunkkal. A gyerekek olyan izgatottak voltak a szereplés miatt,
hogy mindennap könyörögtek, hadd gyakorolhassanak. Gondolom,
lelkesedésüket annak is köszönhettem, hogy a próbák közben nem
kellett nyelvtant vagy földrajzot tanulniuk, így nem engedtem, hogy túl
sokáig elhanyagolják a könyveiket, és inkább arra ösztönöztem őket,
hogy otthon tanulják meg a szövegüket.
Ahogy közeledett az előadás napja, mindenki egyre izgatottabb lett.
Először a gyerekek mutatják be a műsort, amiben mindannyian részt
vesznek. Miután a darab véget ér, a Mikulás látogat meg minket, és
kiosztja a régóta várt édességgel teli csomagokat. Mr. Laverly bizottsága
gondoskodott az ajándékokról - és a Mikulásról én pedig örültem, hogy
ezzel nem nekem kell foglalkoznom. Előre láttam, hogy minden
energiámat elveszi majd, hogy a műsort és az iskolát felügyeljem. A
vidám piros ruhás érkezése és távozása után lesz egy közös vacsora. Ez
elég egyszerűnek hangzott, de valójában több órányi előkészületet
igényelt.
A lányok elkezdtek arról sutyorogni, hogy ki mit fog viselni. Többen
új ruhát is emlegettek, amit a mamájuk fog varrni „Jane régijéből” vagy
„Sally nagy szoknyájából”, és néhányuk még vadonatúj anyagokról is
beszélt, amit direkt erre a célra vettek. Izgatottságuk rám is hamar
átragadt. Ha valaha is úgy érezhették, hogy szükségük van egy új ruhára
vagy megérdemelnék azt, ez volt a megfelelő alkalom.
A fiúk nem beszélték meg, hogy mi lesz rajtuk. Ehelyett a lószerszám
új csengettyűiről diskuráltak, vagy arról, hogy a papájuk megengedte,
hogy ők fogják a gyeplőt. Úgy tűnt, a karácsony fontos esemény a kezdő
kocsisok számára.
Mind reménykedtünk a jó időben, hóban, hogy szépen befedje a tájat,
és hogy nem lesz túl hideg az idő a lovak számára. Az emberek be tudtak
takarózni, de szegény jószágoknak kint kellett állniuk a szabadban, amíg
arra vártak, hogy a rendezvény véget érjen.
Végre eljött a várva várt este, csípős, hideg, de tiszta idővel. Nem fújt
a szél, és ezért hálás voltam, ahogy a különböző ügyek intézése közben
ingáztam a hóban a tanári lak és az iskola épülete között. A száraz hó
minden lépésem alatt csikorgótt és ropogott.
Korán begyújtottam, hogy a terem kellemesen felmelegedjen, és
felraktam két nagy kanna vizet forrni. A kút fogantyúja olyan hideg
volt, hogy a kezeim még a gyapjúkesztyűn keresztül is elgémberedtek.
Óvatosan cipeltem a vizesvödröket, tudva, hogy ha a víz a szok-
nyámra vagy a cipőmre löttyen, az megfagy, mire végzek a munkával, és
ez jelentősen megnehezítené az estémet.
A leheletem apró felhőgomolyagként lebegett előttem és a fejem
körül, ahogy haladtam előre. Fölöttem a csillagok olyan fényesen
ragyogtak, hogy úgy tűnt, elég lenne csak felnyújtanom a kezemet, hogy
érezzem melegüket. Miközben az iskola felé sétáltam, az egyik fénylő
csillag elhagyta égi nyughelyét és megindult a föld felé, hosz- szú, ezüst
csíkot húzva maga után.
A távolból egy prérifarkas üvöltése hangzott fel. Ma este nem jöttek
nagyon közel. Vártam a falka válaszát, de semmit sem hallottam. Talán
a többiek egy föld alatti odúban kuporognak összebújva.
Mire meghallottam a lószerszámok csengettyűinek csilingelését és a
szánon érkezők rikoltásait, az osztályterem kellemesen átmele- gedett,
és minden előkészülettel végeztem. Megigazítottam a frizurámat,
kisimítottam a zöld bársonyruhámat, amit úgy döntöttem, magammal
hozok Calgaryból erre az alkalomra, és felkészültem az első vendégek
fogadására.
A nők és a gyerekek betódultak a terembe, hogy végre levethessék
magukról a sok réteg ruhát, amíg a férfiak még kint maradtak, hogy
ellássák a lovakat. A takarók, amikkel eddig a gyerekeket bu- gyolálták
be, most az állatok hátára kerültek, a szénát pedig közvetlenül a lovak
elé helyezték, hogy könnyen elérjék azt. Nem volt elég hely a kis
csűrünkben, így sok lovat a kerítés cölöpeihez kötöttek ki az iskola
udvara körül.
Mindent egybe véve, a karácsonyi műsor jól sikerült. Történt pár kisebb
szerencsétlenség: Mindy Blake elfelejtette a szövegét, és sírva menekült le
az összetákolt színpadról; Tim Mattoch gyenge látása miatt megbotlott
az emelvényre vezető lépcsőn, de rögtön felpattant, ezzel megnevettetve
az embereket; Mandie Clark belezavarodott a betanult sorokba, és így
Olga Petersont és Ruthie Clark-ot is félrevitte - nemsokára az egész
jelenet szétesett, úgyhogy leállítottam őket és kértem, hogy kezdjék
elölről. Második kísérletük szinte hibátlanul sikerült. Sally Clark
nagyszerűen szavalta a Karácsony előestéjét és a kis Else olyan édes, szép
hangon énekelte el a Jászolban a szalmát, hogy több néző szemébe is
könnyeket csalt vele. Rövid színdarabunk is sikert aratott, a közönség
nagyra értékelte. Biztos vagyok benne, hogy az esti előadással mindegyik
gyerek igazi színésznek érezhette magát, és nem volt szülő, aki ezzel ne
értett volna egyet.
Amikor a műsor véget ért, mindegyik gyerek helyet foglalt. Ideje volt,
hogy a Mikulás megérkezzen. Várakoztunk, mindenki feszülten
hallgatózott, aztán meghallottuk a kézi csengőm távoli csilingelősét és a
„ho-ho-hót”. Minden gyerek örömkiáltásban tört ki - sőt, azt hiszem, pár
felnőtt is csatlakozott hozzájuk.
A Mikulás belépett - piros kabátban, szakállal és minden egyéb
kellékkel —, ho-ho-hó kiáltása vidáman zengett. Mély hangján váltott pár
szót a gyerekekkel, megkérdezte, hogy jók voltak-e, amire ők egyszerre
felelték, hogy: „Igen!” Ezután rögtön munkához látott, felolvasta a
neveket és kiosztotta az édességes csomagokat. Minden egyes név
elhangzásakor egy gyerek felpattant és csillogó szemmel, izgatottan nyúlt
az ajándékért. Miután az utolsó gyerek is visszaült a székére, intettem Mr.
Laverly-nek - őt bíztuk meg, hogy köszönje meg a Mikulásnak a
fáradozásait. De meglepetésemre a Mikulás
elővett még egy csomagot, ezúttal a kabátja alól, majd hangosan fel-
kiáltott:
- Miss Elizabeth Thatcher!
Mozdulatlanul ültem.
A diákjaim kiabáltak és tapsoltak.
- Miss Elizabeth Thatcher - hívott megint a Mikulás.
- Gyerünk, Tanárnő! Menjen oda! - kérleltek a gyerekek.
Éreztem, ahogy elpirulok, de végül felálltam és elindultam a Mikulás
felé.
- Gyerünk, Miss Thatcher! - visszhangozta a Mikulás a gyerekek
kiáltásait vidáman, elváltoztatott hangon. - Jöjjön csak ide a színpadra!
Ne legyen szégyenlős!
Pár segítő kéz támogatásával ott találtam magam az emelvényen.
Félszegen nyúltam a Mikulás kezében lévő barna csomagért, de ő egy
újabb „ho-ho-hó” kíséretében visszahúzta azt.
- Ne olyan gyorsan, Miss Thatcher! Jó kislány volt?
A gyerekek felüvöltöttek, én pedig tovább vörösödtem.
- Én... azon voltam - feleltem.
- Ez igaz, gyerekek? - kérdezte a Mikulás kis csapatomat. Nagy
éljenzés tört ki, egyesek élesen füttyentettek. A Mikulás megint el-
dörmögött egy „ho-ho-hó ”-t.
- Nos, akkor a magáé lehet. De előbb adjon a Télapónak egy kis
csókot! — Kesztyűs kezével megpaskolta szakállas arcát.
Nem tudom, hogy addigra az arcom vörös vagy sápadt volt-e.
- Gyerünk - mondta -, adjon a Mikulásnak egy kis csókot! - To-
vábbra is az arcára mutatott. A termet ujjongás és kiabálás töltötte be.
A szakállas arcra pillantottam, enyhén vállat vontam, lábujjhegyre
álltam és a kiáltások, éljenzések, füttyök és taps közepette egy csókot
nyomtam a kedves, öreg Mikulás arcára.
Még mindig pirulva, a kis barna csomagot szorongatva, lementem a
színpadról. Mire összeszedtem magam, és megint elfoglaltam a helyemet
a gőzölgő kávék mellett, a Télapó ho-ho-hói belevesztek az éjszakába.
Az estét a vacsora felszolgálásával folytattuk. Kávét és forró cso-
koládét töltögettem a poharakba. Mikor végre mindenkinek jutott, úgy
döntöttem, én is iszom egy csésze forró csokoládét. Lydia Dela- ney
intett, hogy menjek oda a családjához. Örültem, hogy jobb színben látom
Philt, aki felszedett pár fontot, mióta utoljára láttam. Helyet szorítottak
nekem a két Mrs. Delaney között. Kíváncsiak voltak a karácsonyi
terveimre és elmondtam nekik, a szünidőt Calgaryban fogom tölteni, Jon
családjával.
Akartam őket Wynn-ről kérdezni - hova került végül, és hogy
hazavárják-e, de nem voltam benne biztos, hogy a hangom elég kö-
zömbösen hangzott volna, így nem szóltam.
Egy kisebb kavarodásra lettem figyelmes a terem végében, és láttam,
hogy az idősebb Phillip is érdeklődve néz arra. Mintha Henry Laveriy
körbement volna a fiatalemberek között, többüket arra késztetve, hogy
kelletlenül a zsebükbe nyúljanak. Phil felállt, és lassan elindult feléjük,
menet közben üdvözölve a szomszédokat.
Csak az után jutott el hozzám a hír, hogy szinte mindenki felöltözött
és elindult hazafelé, a száncsengők csilingeltek, a lószerszámok az ügetés
ritmusára pattogtak. Úgy tűnt, néhány fiatal férfi a környékről fogadott,
hogy ki kapja majd az első csókot az új, fiatal tanítónőtől; és a félénk,
zárkózott Henry Laverly az ő mikulásos trükk- jével épp most gyűjtötte
be a pénzt.
HARMINCEGY

Szenteste

E szre sem vettem, mennyire vártam már a karácsonyi szünetet,


amíg Lacombe-ban fel nem szálltam a vonatra és végre el nem
indultam Calgary felé. Hirtelen rettentően hiányoztak az otthon,
keleten maradt családtagjaim, és egy pillanatra elgondolkodtam,
hogy talán inkább Torontóig váltom meg a jegyemet, és hazame-
gyek. A józan ész és a diákjaim iránt érzett szeretet visszatartottak,
így ehelyett az elkövetkező napokat kezdtem tervezgetni, amiket
Jonnal és a családjával töltök majd.
A vonatút szokás szerint hosszú és lassú volt, és mire megérkeztem
Calgaryba, a rövid téli nap már szinte véget ért, és a várost sötétség
borította.
Jon kijött elém az állomásra. Magával hozta három idősebb gyer-
mekét is, akik egymás után próbálták leverni a kalapomat, miközben
lelkesen ölelgettek. Én talán jobban lepleztem izgatottságomat, de az
attól még ugyanolyan őszinte volt.
A család már készült a karácsonyra. A bejárati ajtón ünnepi deko-
ráció fogadott minket, és mennyei illatok csapták meg az orrunkat,
amint beléptünk. Mintha hazaérkeztem volna, és a honvágyam máris
kezdett elpárologni.
Az első napokat vásárlással és a gyerekekkel töltöttem. Sarah ra-
gaszkodott hozzá, hogy megmutassa, mennyit fejlődött az olvasásban,
William a hegedűjén tartott bemutatót, míg a folyamatosan fecsegő
Kathleen mindenhová követett.
A templomban különleges karácsonyesti istentiszteletet szerveztek,
és a gyerekek megállás nélkül erről beszéltek, valószínűleg főleg azt a
lehetőséget értékelve, hogy „sokáig fent maradhatnak”. Mire eljött a nagy
nap, rám is átragadt az izgatottságuk.
Szánon tettük meg a kis távolságot, mivel a hideg idő lehetetlenné
tette az időjárás szeszélyeinek kitett autók beindítását. Ráadásul, érvelt
Mary, a szán sokkal inkább illett a karácsonyhoz. Mi, többiek
egyetértettünk vele. Együtt kucorodtunk be a szőrös bölénybőr takaró
alá, bámultuk a tiszta égen ragyogó csillagokat a fejünk felett, és
hallgattuk a hó ropogását a szántalpak alatt.
A lovak, két csodálatos pej, prüszköltek és a fejüket dobálták, kis
felhőket eregetve jeges leheletükkel. Az volt az érzésem, hogy ők ketten
szívesen vágtáztak volna, így örültem, hogy Jon visszafogta őket.

Jon egészen a templom elejében ültetett le minket. Bal oldalamon Sarah,


jobbomon pedig Kathieen fészkelődött be mellém. Az épület
gyertyafényben úszott; a Máriát és Józsefet alakító betlehemesek arcán
árnyék táncolt, ahogy lenéztek a jászolban fekvő kis Jézusra. A
lucfenyőágakból készült zöld koszorúknak nemcsak a külseje, hanem az
illata is karácsonyi hangulatot kölcsönzött a szentélynek.
A mise felemelő volt. Ismét átéltük azt a szent első karácsonyt oly sok
évvel ezelőtt, amikor Isten elküldte legdrágább ajándékát a földre, a fiát,
Jézust, hogy egy nőtől megszülessen és áldozatával egy napon megváltást
hozzon az egész emberiségnek.
Az ismerős karácsonyi énekek még soha nem jelentettek számomra
olyan sokat, mint azon az estén. Miközben kiejtettem a szavakat,
elképzeltem a fiatal Máriát, ahogy eljön az ideje és nincs senki, aki
vigyázzon rá - se egy meleg ágy, se egy szoba, se egy képzett bába -, csak
szalma, egy istálló és egy ideges férj a közelben. Ő maga gondoskodott
Isten újszülött fiáról, a kis Jézusról.
Az Úrra gondoltam, a menny és a föld teremtőjére, aki most egy
gyámoltalan gyermek képében jelent meg, és így ki sem tudta fejezni
szükségleteit és igényeit, nem is beszélve a neki járó megbecsülés
kivívásáról. És eszembe jutott az Apa, aki aggódva figyelhette trónjáról,
ahogy a csecsemő megjelent ebben a világban, amit ő alkotott. Az Isten
odasimult egy fiatal parasztlány keblére egy homályosan megvilágított,
betlehemi istállóban. Mennyire szerethette Isten az emberiséget, ha
megengedte, hogy Ő is idejöjjön.
Túlcsorduló szívvel és könnyes szemmel álltam fel az istentisztelet
után. A zsebkendőmmel letöröltem a könnyeimet, miközben rá-
mosolyogtam Kathleenre és Sarah-ra.
- A kis ’Liz’beth nem tehenek közt született - súgta Kathleen.
Bólintottam és megszorítottam a kezét, hogy biztosítsam róla, tudom,
hogyan érez.
- Ennek örülök - folytatta. Pár percig csendesen töprengett, majd
hozzátette: - Ha így lett volna, ő is egy Jézus lett volna?
Elmosolyodtam.
- Nem, édesem, ő akkor is egy Elizabeth lett volna. És Jézus akkor is
Jézus, Isten fia lett volna, ha egy kórházban vagy egy királyi
palotában születik. Az, hogy valaki hol születik, nem változtat azon, hogy
az a valaki kicsoda. De Isten tudta, hogy Jézus hol fog megszületni, és ezt
meg is üzente nekünk a prófétáin keresztül sok évvel azelőtt, hogy
igazából megtörtént volna.
- Isten nagyon okos, ugye?
- Igen, Kathleen. Isten mindent tud.
Követtük a többieket végig a padok között. A gyertyalángok meg-
lebbentek és reszketni kezdtek, fények és árnyak játékát keltve a mo-
solygós arcokon, miközben az ajtó felé hömpölygő barátok üdvözölték
egymást.
- Jó estét, Elizabeth!
Az ismerős hang hallatán gyorsan megfordultam, és Wynn-nel ta-
láltam szembe magam. Most először láttam egyenruhában. Ameny- nyire
nehéznek tűnt őt azelőtt mountie-ként elképzelnem, ahogy most
ránéztem, semmi másnak sem tudtam volna elképzelni. Ereje nem
csupán fizikai erő volt. Erős karaktere és céltudatossága tette a férfit a
vörös kabáthoz illővé.
Meglepetésemben elakadt a lélegzetem, és beletelt egy pillanatba,
mire válaszolni tudtam neki.
- Nem számítottam rá, hogy találkozunk — mondtam félszegen, és
egyre szélesebb mosolyától elpirultam.
Ekkor Kathleen észrevette, ki áll mellettünk, és követelte a neki kijáró
figyelmet. Megrángatta Wynn kabátujját, úgy kérdezte:
- Eljössz hozzánk, Dee? Eljössz megnézni a fánkat?
- Hé — felelte Wynn —, lassíts, Prücsök! Ami azt illeti, az édes-
anyád meghívott engem hozzátok, és azt hiszem... — ékelődött kicsit -,
azt hiszem, talán elmegyek.
Kathleen nem vett tudomást tréfálkozó hangjáról, hanem össze-
csapta két tenyerét.
— Jön, Beth néni! Hát nem nagyszerű?
Próbáltam megérteni szívem furcsa, gyors dobogását. A vörös zub-
bony tette, vagy az, ahogy kimondta a nevemet? Reméltem, hogy Kath-
leen eltereli addig a figyelmét, amíg képes leszek összeszedni magam.
Mary szólt Kathleennek, hogy menjen oda a családjához. Én pedig
ott maradtam hevesen verő szívvel a padsorok közötti tömegben, egész
közel ehhez a lenyűgöző, piros kabátos férfihoz.
— Jon azt javasolta... — kezdte csillogó szemmel — ...nem, ez így
nem igaz. Jon egyetértett az én javaslatommal, hogy, mivel én is náluk
töltöm az estét, velem jöhetne, hogy beszámolhasson a Pine Springs-i
hírekről. — Ekkor felnevetett - lágy, jóindulatú nevetés volt. - Talán ez
sem teljesen igaz, de szerettem volna magával egy kicsit beszélgetni,
mert amint Jonékhoz érünk, a gyerekek csacsogása közben nem sok
alkalmam lesz még azt sem megkérdezni, hogy van.
Elmosolyodtam, tudva, hogy igaza van.
— Velem tartana, Elizabeth?
Mosolyom mintha kissé megremegett volna.
— Igen, szívesen.
Felajánlotta a karját és átvezetett a tömegen, kifelé a várakozó lo-
vakhoz. Ahogy az állatok türelmetlenül topogtak, a rájuk erősített
csengettyűk tiszta csilingelését mintha újra meg újra visszaverték volna
a közeli épületek.
Wynn felsegített a szánra, és szorosan eligazgatta körülöttem a
takarót. Amint elindultunk, megszólalt.
— Szóval, hogy van a bátyám?
- Jól. Találkoztam vele és a családjával pár nappal ezelőtt, a ka-
rácsonyi ünnepségen. Sokkal jobban néz ki, már nem olyan vékony és
sápadt, és határozottan boldognak tűnt.
- Remek. - Mindössze ennyit felelt, de ez az egy szó tele volt őszinte
érzelemmel.
Néhány másodpercig hallgattunk. Összeszorítottam a számat, és
visszatartottam a lélegzetemet, amíg már attól tartottam, hogy fel-
robbanok. Feladtam. Tudnom kellett.
- És ide vezényelték, Calgaryba?
- Most igen, de nem tudom, mennyi időre. Szerintem hamarosan
áthelyeznek, de nem tudom, hova. Szeretek Calgaryban lenni. A város
olyan gyorsan növekszik, hogy mindig történik valami, de már várom,
hogy visszamehessek...
- Hova vissza?
- Hat évig különböző helyeken állomásoztam északon. Szeretem
azt a vidéket.
- Mit csinál ott? Azt hittem, északon nincs sok telepes.
- Telepesek nincsenek, legalábbis nem túl sok. Főleg prémvadá-
szok. De sokan élnek északon. Nem csak a törvényt képviseljük azon a
vidéken; az ott élő emberek számára a mountie-k egyúttal fogorvosok,
orvosok, halottkémek, döntőbírók, tanácsadók — és papok. Tőlünk
függnek, Elizabeth. Nemcsak igazságot teszünk, hanem reményt és
segítséget is nyújtunk.
Elgondolkoztam a szavain és eszembe jutott Julie. Eltöprengtem,
hogy a vörös zubbonyos mountie-król alkotott képe végső soron
megfelelt-e a valóságnak. A munkájuk számomra inkább hatalmas
felelősséget és elszántságot jelentett, mintsem izgalmas kalandot.
Ráadásul nemes feladatnak is tűnt, bár nem hiszem, hogy Wynn Delaney
adott volna erre a szóra, így megtartottam magamnak.
- Sok nő él ott? - tettem fel a kérdést, mielőtt még végiggondol-
hattam volna.
- Fehér nők? Nem. Nagyon kevés. Ó, páran az Északnyugati Lo-
vasrendőrségből vittek magukkal feleséget — nem túl bölcsen.
- Nem túl bölcsen?
- Nagyon nehéz ott az élet. Se modern otthonok, se boltok, se
szórakozási lehetőség. Sokszor fehér barátok sincsenek a környéken,
hacsak nem egy prémvadász felesége. Nem hölgynek való vidék.
- De nincs szükségük iskolákra?
- Van pár missziós iskola, ahol legtöbbször férfiak tanítanak. De
nagyrészt nincs... nem sokat gondolnak az iskolákra. A férfiak tudnak
vadászni, halászni, csapdákat állítani, a nők pedig tudják, hogyan
készítsék elő az állatok bőrét, szárítsák meg a húst, hordják be a fát és a
vizet. Mi mást kéne tudniuk? Ezek a dolgok szükségesek a túlélésükhöz
az országnak azon a részén.
Hangjából éreztem, hogy mindezt mosolyogva mondta, de tudtam,
hogy első kézből szerzett tapasztalat alapján beszél, hiszen ezek között
az északi emberek között dolgozott. Meg sem próbáltam ellentmondani.
Hirtelen felém fordult.
- Mindjárt ott vagyunk Jonnál, és még mindent el kell mesélnie, ami
Pine Springsben történt, jobb, ha gyorsan beavat - sürgetett.
Felnevettem, majd olyan röviden, ahogyan csak tudtam, beszámoltam
neki néhány eseményről.
Bekanyarodtunk a főbejárat elé, megállította a lovakat és lesegített a
szánról. Belekapaszkodtam felém nyújtott karjába, amíg leléptem a
hóborította földre, ám a lábam beleakadt a bölénybőr takaróba.
Előreestem és kapkodva próbáltam megkapaszkodni valamiben. Ő
gyorsabban reagált, mint én, és mielőtt még visszanyertem volna az
egyensúlyomat, két erős kar között találtam magam.
- Jól van? - súgta aggódva a hajamba. Gyorsan kiegyenesedtem és
finoman eltoltam magam tőle.
- Csak ügyetlen voltam - mondtam zavaromban. Elengedtem a
kabátja ujját és hátraléptem. Hálás voltam, hogy nem láthatta tisztán az
arcomat.
- Csúszós a talaj — figyelmeztetett.
- Igyekszem vigyázni. — Még egy félszeg nevetést is sikerült ma-
gamból kipréselni.
- Bent leszek, amint elláttam a lovakat.
Halkan felmentem a lépcsőn a szobámba. Az egyik tükör előtt
levettem a kalapomat, ami ferdén állt a Wynn-nel való ütközésem miatt.
Remegő kézzel lesimítottam a hajamat, és adtam magamnak pár percet,
hogy megnyugodjak. Mire leértem, hogy csatlakozzak a többiekhez,
Wynn már ott volt. Tekintetünk egy pillanatra találkozott, de egyikünk
sem szólt semmit.
Mary felszolgálta a kakaót és a pattogatott kukoricát, a gyerekek pedig
igyekeztek minél közelebb nyomakodni a tűzhöz. Miután ettek és ittak,
Mary felkísérte őket a szobájukba.
Az este hátralevő részében beszélgettünk és dominóztunk. Már
majdnem tíz óra volt, amikor Mary behozta a kávét és a karácsonyi
süteményt. Jon tett még fát a tűzre, mi pedig közelebb húzódtunk a
pattogó lángokhoz és kényelmesen elhelyezkedtünk. Egy idő után Mary
megkérdezte Wynntől:
- Mész az esküvőre?
Bólintott.
- Nem tűnsz valami lelkesnek - élcelődött.
Wynn továbbra sem mondott semmit.
- És miért nem? — folytatta Mary.
- Gondolom, nem tartozik rám - szólt Wynn kimérten de sze-
rintem hibát követ el.
- Ki? — kérdezte Jón.
- Withers.
- Withers, az ifjú mountie?
Wynn bólintott.
- Hibát... hogyhogy? - kérdezte Mary zavarodottan.
- Csak nem hagysz nyugton, nem igaz? — mondta Wynn
tréfálkozó hangon. Felállt és közelebb lépett a tűzhöz. - Rendben... már
elmondtam, de most elmondom még egyszer. Witherst Peace Riverbe
vezényelték - fiatal menyasszonya pedig montreali. Színházakhoz,
koncertekhez, vacsoraestekhez szokott. Most ezt hóviharokra és be-
tegségre, vadállatokra és magányra cseréli fel. Gondoljátok, hogy ér-
tékelni fogja ezt a változást? Ugyan már, Mary! Még a szerelem sem
állhat ki ekkora próbát.
- Néhány nő képes volt rá, ugye tudod? Wynn, talán alábecsülöd a
szerelem erejét.
Wynn ismét a tűz felé fordult.
- Igen - mondta lassan -, néhányan képesek voltak. De én sosem
kérnék ilyet attól a nőtől, akit szeretek.
Tudtam, hogy komolyan gondolja, amit mond, és valami a lelkem
mélyén zokogásban tört ki. De Mary nem hagyta, hogy Wynné legyen
az utolsó szó.
- Akkor talán azt a nőt is alábecsülnéd, akit szeretsz — mondta
halkan -, ha tényleg szeret téged.
Wynn enyhén megrázta a fejét, de tekintetét nem vette le a tűzről.
HARMINCKETTŐ

Karácsony napja

K
arácsony napja vidáman, ragyogóan virradt ránk. Az éjszaka
friss hó esett, és a fehér táj csillogott a téli napsütésben.
A nap kora reggel a gyerekek örömujjongásával kezdődött, amikor
felfedezték a fa alá és a zoknijukba rejtett ajándékokat. A délelőtt
csendben telt játékkal, gesztenyesütéssel és beszélgetéssel. Az ebédet
egy órakor szolgálták fel, amikor Wynn is csatlakozott hozzánk, és
csomagot is hozott mindegyik gyereknek. Jon, Mary és én szőrme-
kesztyűt kaptunk, amiket Wynn északi, indián barátai készítettek; alig
vártam, hogy felvehessem az enyémet.
Délután a gyerekek könyörögtek, hogy elmehessenek kipróbálni az
új, karácsonyra kapott szánkóikat. Így, követve Mary javaslatát, Wynn és
én elkísértük Jont, aki elvitte őket a dombhoz. Mindany- nyian úgy
bebugyoláltuk magunkat — örültem a lehetőségnek, hogy felvehetem az
új kesztyűimet -, hogy már alig tudtunk lépni, és nevetgélve, lökdösődve
elindultunk a domboldalra.
A dombon mindannyian kipróbáltuk a szánkókat. Hamar ki-
merültem a fárasztó szánkózástól és a hosszú kaptatástól felfelé a
dombtetőre. Úgy döntöttem, leülök egy, a domboldalon heverő kidőlt
fatörzsre, és pihenek egy kicsit, amíg a többiek tovább szánkóznak.
Hallottam a kiáltásaikat és a nevetésüket, ahogy egyre gyorsultak
lefelé menet, Jon és Sarah az egyik szánkón, Wynn és Kathleen egy
másikon és William egyedül.
Az egyik közeli fán néhány madár verdesett a szárnyaival, és két
mókus a téli élelemért küzdött egymással. Hátamat egy fatörzsnek
támasztottam, és élveztem a sziporkázóan friss, téli levegőt.
Éppen azt hallgattam, ahogy a gyerekek a domb tövében fecsegnek,
amikor hirtelen Wynn tűnt fel előttem.
-Jon azt javasolta, hogy vigyem fel a dombtetőre, és mutassam meg a
hegyeket.
- Ó! - kiáltottam fel, és lelkesen talpra ugrottam. — Innen el lehet
látni odáig?
- Onnan fentről igen — felelte, és felfelé, mögénk mutatott.
- Akkor mutassa az utat! Szívesen megnézném őket.
A friss hó megnehezítette a haladást. Wynn gyakran megállt, hogy
szuszoghassak egy keveset és többször is a kezét nyújtotta, hogy
segítsen átjutni egy kidőlt fán vagy egy különösen meredek részen.
A dombtetőn rájöttem, hogy az út minden egyes lépése megérte a
fáradságot. Előttünk húzódtak a varázslatos Sziklás-hegység hófödte, a
téli nap sugaraiban szikrázó csúcsai. A látványtól elakadt a lélegzetem.
- Egy napon — mondtam halkan — felmegyek ezekre a hegyekre,
és ott fogok piknikezni, ahol az erdő véget ér.
Wynn felnevetett.
- Az nem kis túra oda fel, az erdőhatárig, Elizabeth — figyelmez-
tetett.
— Nos, nem baj. Megéri.
— Mit szólna inkább egy piknikhez az egyik hegyi patak mellett. ..
vagy a Bow Falls vízesés aljánál, esetleg a Johnson Canyon sziklái közt?
— Maga már járt ott... ezeken a helyeken?
— Több alkalommal is.
— Tényleg olyan gyönyörű, mint amilyennek elképzelem?
— Hacsak nincsen kivételes képzelőerővel megáldva, akkor még
gyönyörűbb.
— Ó, nagyon szeretném látni!
— Akkor látnia kell. Szívesen megígérném, hogy elviszem oda,
de...
Kelletlenül hátat fordítottam a hegyeknek, hogy visszainduljak lefelé
a domboldalon Jonhoz és a gyerekekhez. A gondolataim sokkal inkább
Wynn befejezetlen mondata körül jártak, mintsem hogy odafigyeljek,
hova teszem a lábamat. Annyira eltökélt volt, annyira határozott. Esélyt
sem adott az érzelmeknek, a törődésnek. Valahogy úgy éreztem, lennie
kell valaminek, amit mondhatnék vagy tehetnék, hogy legalább újra
átgondolja álláspontját, de nem tudtam, mi lehetne az - legalábbis addig
nem, amíg itt baktattam lefelé a meredek lejtőn egy férfi mögött, aki
hozzászokott az ilyen terepen való gyalogláshoz.
A lábam egyszer csak megcsúszott egy hófödte fatönkön, és ráestem
a bokámra. Leültem, hogy kifújjam magam, és ellenőrizzem a sérülés
súlyosságát. Megkönnyebbülésemre úgy tűnt, minden rendben. Tudtam,
hogy semmim sem tört el, és biztos voltam benne, hogy komolyabb
ficamról sem volt szó — csak egy kis rándulásról. Épp lábra álltam, hogy
Wynn után siessek, amikor hátrapillantott, hogy megnézze, merre járok.
- Mi történt? - kiáltotta aggodalommal teli hangon.
Megpróbáltam könnyedén felelni:
- Jól vagyok... csak egy kicsit megrándult a bokám.
Tettem egy lépést, de megállított.
- Maradjon, ahol van, Elizabeth, amíg megnézem azt a bokát!
- De semmi baja...
- Bizonyosodjunk meg róla!
Visszasietett felém, felfelé a domboldalon, amikor egy különös ötlet
jutott eszembe. Talán ez majd egy ideig feltartóztatja, amíg kitalálom,
mit is mondhatnék. Visszaültem a fatörzsre és a lábamra meredtem.
Wynn addig csak pár lépéssel járt előttem, hogy ösvényt vágjon a
hóban, így nemsokára visszaért hozzám.
- Melyik az? — kérdezte, mire én rámutattam a bal bokámra.
Gyengéden, de határozottan felemelte és levette a csizmámat.
Óvatosan, finom, hozzáértő ujjakkal kitapogatta a sérült bokámat.
- Nincs törés. - Majd megszorította. - Ez fáj?
Fájt - kicsit, de nem annyira, hogy úgy összerezzenjek, ahogy tettem.
Nem szóltam semmit, csak bólintottam. Végül is, nem azt kérdezte,
hogy mennyire fáj.
Wynn végigmérte az előttünk lévő csapást.
- Már csak pár lépés és vízszintes részre érünk. El tud jönni odáig?
Tudtam, hogy igen, de nem mondtam. Helyette azt motyogtam:
- Ha tudna egy kicsit segíteni...
Visszahúzta a lábamra a csizmámat, de a fűzőjét nem kötötte be.
- Nem szorítja? - kérdezte.
- Nem... nem... jó így.
- Jól van. Nem lenne jó, ha még meg is fagyna. Készen áll?
Elképzeltem, ahogy lefelé botorkálok a csapáson, miközben Wynn
átkarol. Ilyen körülmények között, gondoltam, bizonyára könnyebb lesz
kitalálnom, hogy mit is mondjak ennek a férjinak. De ahelyett, hogy
felajánlotta volna a segítségét, Wynn egyetlen gyors, finom mozdulattal a
karjaiba emelt. A váratlan helyzet meglepett, és ijedten fontam a
karjaimat a nyaka köré.
— Minden rendben - biztosított. - Csak pár lépés lefelé ezen a
lejtőn, utána már vízszintes terepre érünk.
— De én...
— Átdobhatom a vállamon is, és cipelhetem halott ember módjára -
tréfálkozott.
— Azt hiszem, jobb szeretnék... — azt akartam mondani, hogy „sé-
tálni”, de ez nem lett volna igaz, így esetlenül elhallgattam.
— Én is, Elizabeth - mondta lassan elmosolyodva és mélyen a sze-
membe nézett.
Ekkor kellett volna előadnom kis beszédemet, de az elmém elkö-
dösült, ajkaim pedig nem nyíltak szóra. Csak a pillanatra tudtam
gondolni — semmi másra —, úgyhogy fejemet a kabátján pihentettem
és átengedtem magam ennek a gyönyörű pillanatnak, ami a jövőben szép
emlék lesz majd.
Túl hamar értünk le ahhoz a lejtőhöz, ahol Jón és a gyerekek még
mindig szánkóztak. Wynn letett, óvatosan, hogy ne kelljen meg-
erőltetnem a bal lábamat. Egy másodpercre összezavarodtam, nem
emlékeztem, melyik lábamnak is kellene fájnia és le kellett néznem a
csizmámra, hogy lássam, melyiknek nincs bekötve a cipőfűzője.
Pár percig egyikünk sem szólalt meg. Miközben segített leülnöm egy
farönkre, arca finoman súrolta az enyémet, és már attól tartottam,
biztosan meghallja heves szívverésemet.
— Hogy van? - kérdezte. - Remélem, nem ütöttem meg.
- Ó, nem! Nagyon is óvatos volt. Nem is értem, hogy tudott úgy
lejönni, hogy... — nem tudtam befejezni.
- Hazavisszük, amint lehet - ígérte, és intett Williamnek, aki
szánkóját maga után húzva éppen felfelé vánszorgott a domboldalon.
Wynn ragaszkodott hozzá, hogy a szánon tegyem meg az utat ha-
záig, és nem nagyon tudtam nemet mondani. Ha kitartok a gyaloglás
mellett, azzal elárulom magam, így felmásztam a szánra, miközben
csalónak és ostobának éreztem magam.
Amikor megérkeztünk a házhoz, Wynn bevitt, és letett a kanapéra.
Azt mondta, egy kis jeges borogatás jót tenne a bokámnak. Mivel
nemsokára vissza kellett mennie dolgozni, nem maradhatott estére.
Miután megígérte, hogy amint tud, beugrik, hogy megnézze a lábamat,
távozott.
A nap hátralevő részében, bárhová mentem a házban, bicegést
színleltem. Nehéz volt visszatartani Jont és Maryt attól, hogy kihívják
az orvost. Elsüllyedtem volna szégyenemben, ha ide kellett volna
jönnie karácsony napján, hogy megvizsgálja a „sérülésemet”. Amikor
végre eljött a lefekvés ideje, megkönnyebbülten csuktam be az ajtót
tökéletesen ép bokám és bűnös lelkiismeretem mögött saját szobám
magányában.
Zaklatottan feküdtem le. Újra éreztem Wynn durva gyapjúkabátját,
ahogy az arcomhoz simul és erős, támogató karjait, ahogy cipel.
Rájöttem, hogy akaratom ellenére beleszerettem ebbe a férfiba; és talán
kihagytam az egyetlen lehetőséget, hogy jobb belátásra bírjam. De ha
egy férfi ennyire eltökéli, hogy nem néz rá egyetlen nőre sem, mit tehet
az ember, hogy megváltoztassa a véleményét? Fogalmam sem volt,
mivel mostanáig még nem voltam hasonló helyzetben. Egy pillanatra
azt kívántam, bárcsak eltanultam volna pár női fogást, amiket Julie
olyan jól használt, de aztán észbe kaptam.
Már így is több trükköt vetettem be, mint amennyivel ki tudok bé- külni.
Mégis mi lelt, hogy ilyen szemfényvesztésre vetemedtem? Elpirultam
szégyenemben. Soha többé nem folyamodom ilyen megtévesztő
taktikához.
HARMINCHÁROM

A beismerés

ásnap reggel könnyedén elhárítottam a bokám állapotát fir-


tató kérdéseket, és mindenkit biztosítottam róla, hogy jól va-

M
gyok. Szégyenkeztem az egész ügy miatt, és nem kívántam társalog-
ni róla. Mary erősködött, hogy ne álljak lábra; így, hogy megnyug-
tassam, és hogy elmeneküljek az együtt érző tekintetek elől, Jon
könyvtárába vonultam vissza és beletemetkeztem egy jó könyvbe.
Dél körül Jon lépett be, nyomában a kelletlen Williammel. Egyetlen
arcukra vetett pillantás elég volt, hogy lássam, komoly beszélgetésnek
néznek elébe. Felálltam, hogy kimenjek, de Jon megállított.
- Ülj nyugodtan, Beth! Csak pár perc az egész. Nem szükséges
megerőltetned a bokádat.
Már megint - a szegény bokám. Elvörösödtem, és örültem, hogy a
könyv eltakarta az arcomat. Különben Jon biztosan észrevette volna a
bűntudatomat.
Jon leült, és magához húzta Williamet.
- Nos, fiam, milyen magyarázattal tudsz szolgálni? Felfogtad, hogy
amit tettél, az nem helyes?
- Igen.
- Felfogtad, hogy amit tettél, az bűn?
- Annyira nem szörnyű.
- Ó, de igen, az. Isten azt mondta, „Ne tedd!”, de te nem fogadtál
szót. Ez nem teszi bűnné?
- Nos, nem volt olyan nagy bűn - ellenkezett William.
- Nincsenek „nagy” vagy „kis” bűnök, fiam. Isten nem osztotta két
csoportra őket. A bűn — az bűn. Tudod, hogy Isten mit gondol a
bűnről?
William bólintott, de tekintete továbbra is makacs volt.
- Nem szereti.
- Úgy van, nem szereti. Tudod, miért veti meg annyira?
- Mer’ ő az Isten? - kérdezte William.
- Igen, mert ő Isten, és mert igazságos, tiszta és jó. Nincsen benne
semmilyen hamisság, rossz vagy ártó szándék. De szerintem van egy
ennél is fontosabb ok, amiért Isten megveti a bűnt.
William szemei kikerekedtek, ahogy az édesapja arcát figyelte.
- Azért, mert számára a bűn a fia, Jézus életébe került. Isten azt
rendelte el, hogy aki vétkezik, annak meg kell halnia. Az ember vétkezett
- de Isten továbbra is szerette. Isten nem akarta, hogy az ember
meghaljon a bűnei miatt, így más megoldást keresett. Ha az ember
elfogadja a tényt, hogy másvalakinek kellett meghalnia helyette és
őszintén megbánná a vétkét, akkor nem kell meghalnia.
- Ezt tudom - mondta William remegő ajkakkal. Jon átkarolta a fia
derekát.
- Az emberek - folytatta Jon — gyakran azt hiszik, hogy csak a
nagyobb bűnök, mint a gyilkosság vagy a bálványimádás tették
szükségessé Jézus halálát. De nem így volt, fiam. Hanem bármilyen bűn,
az összes bűn. Ha lett volna akármilyen más mód, ha a mi szent
Atyánk megfeledkezhetett volna a bűnről, vagy szemet hunyt volna
felette, vagy hátat fordított volna neki, vagy úgy tett volna, mintha meg
sem történt volna, vagy nem számítana, akkor soha, de soha nem
küldte volna ide Jézust meghalni. Isten szerette a fiát - mégis, fiának
halála volt az egyetlen lehetőség, hogy Isten megkíméljen minket a
halálos büntetéstől, amit megérdemlünk. Szeret minket. Tehát ezért
nem állhatja Isten a bűnt - bármilyen bűnt, mert ez okozta a fia halálát,
és ha továbbra is ragaszkodunk a bűnhöz, az azt jelenti, hogy nem
becsüljük azt, amit Jézus tett értünk.
- De én becsülöm - ellenkezett William. - Nem akartam bántani
Jézust... őszintén. - Két szeméből egy-egy könnycsepp gördült le. Jon
közelebb húzta magához a fiút.
-Tudom, fiam. Gyakran okozunk szomorúságot Istennek aka-
ratlanul. Most azt szeretném, ha megmondanád Istennek, hogy nem
szándékosan tetted, és hogy sajnálod, és az ő segítségével nem fog
többet előfordulni. Ezután megyünk és beszélünk Stacyvel.
- Muszáj? - könyörgött William. - Muszáj Stacyhez mennem?
Beszélek Istennel, Papa - de nem mondhatnád meg te Stacynek?
- Nem, fiam. Ahhoz, hogy bocsánatot nyerj, el kell rendezned a
dolgot. Isten ezt kéri tőlünk. Mindig. Ezt hívják „jóvátételnek”. Ha
Isten hajlandó volt helyettünk megfizetni a halálos büntetést, hogy
helyrehozza a dolgokat Isten és ember között, akkor nem túl sok azt
kérnie, hogy mi is jóvátegyük a dolgokat magunk és bárki között, akit
megsértettünk.
Együtt térdeltek le Jon nagy széke mellett, és William könnyek
között kérte Isten bocsánatát. Majd kéz a kézben távoztak, hogy be-
széljenek Stacyvel, a konyhalánnyal.
Sosem tudtam meg, mi rosszat tett William. Nem is tűnt fontosnak -
mert lelkiismeretemet az előző napi hazugságom bántotta.
Lenéztem a bokámra, gyűlöletet érezve a bosszantó testrész iránt; majd
emlékeztettem magam, hogy nem a bokám hibázott.
Feltálalták az ebédet. William megjelent az asztalnál, szomorúságának
nyoma sem volt. Valójában vidámabbnak tűnt, mint általában, és amikor
Stacy kiosztotta a desszertet, észrevettem, hogy William többet kapott az
átlagos adagnál. Williamnek is feltűnt, és széles vigyorral Stacyre
mosolygott, aki gyorsan és huncutul visszakacsintott rá. Bűnbánat,
beismerés és jóvátétel. William már megértette ennek a jótékony hatását,
míg én továbbra is szerencsétlenül és nyugtalanul ültem a székemen.
Ebéd után a szobámba mentem. Mintha belső harcom egész délután
tartott volna. Olyan voltam, mint William. Nem bántam, hogy vétkemet
meg kell gyónnom Isten előtt, de hogy Wynn-nek is színt vallják? Már a
puszta gondolatától is elvörösödtem. Mégis hiába könyörögtem Isten
bocsánatáért, szívemben nem volt béke. Bevallani - bevallani - csengett a
fülemben. Végül kétségbeesetten vetettem le magam az ágyamra.
- Istenem, olyan ostoba apróság volt! - érveltem.
- Helytelen dolog volt - felelte a lelkiismeretem.
- Igen, helytelen volt...
- Bűn volt. Azt akartad, hogy valaki más olyat higgyen, ami nem
igaz.
- De ez senkinek sem fáj.
- Hogy beszélhetszfájdalomról? Jézus életébe került.
- De... kérlek, hadd ne kelljen elmondanom Wynn-nek — csak
Wynn-nek ne! Tudod, mit fog rólam gondolni?
- És az nem számít, hogy Isten mit gondol rólad?
- De, persze, csak...
Sírtam, könyörögtem, érveltem, de végül feladtam.
- Rendben, ha így kell lennie, az első adandó alkalommal meg-
mondom Wynn-nek az igazat.
Békesség töltött el, de a félelem a Wynn-nel való találkozásomtól
nem múlt el.

Nem kellett sokáig kínlódnom, mert Wynn már aznap este beugrott,
hogy megnézze a „sérült” bokámat. Épphogy csak benézett, mondta,
nem maradhat. Miután váltott pár szót Jonnal és Maryvel, felvette téli
prémkalapját és indulni készült. Nyeltem egy nagyot és felálltam. Égett
az arcom, a szám kiszáradt.
- Beszélnem kell magával egy pillanatra... kérem.
Arcán csupán halvány meglepettség - vagy aggodalom - látszott.
- Természetesen.
Mutattam az utat Jon könyvtárába, vigyázva, hogy semmiféleképpen
se kíméljem „sérült” lábamat. Amint beértünk, becsuktam az ajtót és
felé fordultam. El akartam szaladni, elrejtőzni, ismét hazudni —
bármit, csak ne kelljen szembesítenem ezt a férfit az igazsággal. Mielőtt
még meggondolhattam volna magam, és bármi hasonlóhoz
folyamodtam volna, belevágtam.
- Valamit be kell vallanom... a bokámról. Nem sérült meg. Csak
tettettem. Jól van... én... — a padlót bámultam. Nem tudtam tovább
belenézni azokba az őszinte, kék szemekbe. Kissé elfordultam tőle.
-Nem hittem volna, hogy fel fog emelni. Csak kellett...egy kis... egy
kicsivel több idő... — Tudtam, hogy őszintének kell lennem,
bármennyire is fájt. — Úgy viselkedtem, mint egy ostoba gyerek
- mondtam, és rávettem magam, hogy egyenesen a szemébe nézzek.
- Azt hiszem... azt hiszem... én... én a figyelmére vágytam... és
én... nem tudtam, hogyan máshogyan vívhatnám ki. Tudom, hogy
butaság volt... és én... sajnálom.
Wynn egyenesen rám nézett. Pillantása nem volt lenéző vagy gúnyos,
és nem is tűnt meglepettnek vagy felháborodottnak. Megértés volt a
szemében - és, igen, egyfajta gyengédség, amire nem számítottam.
Elfordultam, nehogy valami ostobaságot csináljak —mint például hogy
elsírom vagy a karjaiba vetem magam.
- A hazugságomat már meggyóntam Istennek... és kértem a bo-
csánatát. Ő ezt könyörületesen megadta. Most... — már szinte suttogtam
—, most szeretném a maga megbocsátását is kérni.
Ereztem, ahogy Wynn a vállaimra teszi a kezét, és finoman maga felé
fordít.
- Elizabeth - mondta lágyan —, el sem mondhatom, mennyire
tisztelem magát azért, amit most tett. Csak kevesen... - egy pillanatig
habozott. — A megbocsátásomat kérte. És én azt megadom - szívesen,
és most cserébe magának is meg kell bocsátania nekem.
Biztos vagyok benne, hogy a meglepettség kiült az arcomra.
- Elizabeth, én vizsgáltam meg a bokáját... emlékszik?
Bólintottam.
- Én döntöttem úgy, hogy a karomba veszem... igaz?
Csak bámultam rá, de nem tudtam követni a gondolatait.
- Elizabeth, engem kiképeztek elsősegélynyújtásból - hogy felis-
merjem a töréseket, sérüléseket és ficamokat...
Ekkor megértettem.
- Maga tudta.
Bólintott, tekintetét továbbra sem véve le rólam. Zavarodottan for-
dultam el tőle. Mit mondott? Tudta, hogy a bokám nem sérült meg,
amikor megvizsgálta, és mégis felkapott és magához szorított. Azért,
hogy megszégyenítsen? Hogy lássa, meddig megyek el a tettetésben?
- Miért?
Miközben ezt mondtam, még mindig háttal álltam neki. Az ablakhoz
lépett és kibámult a sötétségbe.
- Miért? - ismételte el. - Azt hittem, ez elég nyilvánvaló.
Még állt ott egy pillanatig, majd komor tekintete megváltozott.
Visszajött mellém, mountie kalapját a kezében tartva, készen, hogy
feltegye a fejére. Tudtam, hogy menni készül. Szemének tréfálkozó
csillogása visszatért, és szája széle kissé felfelé rándult.
- És őszintén szólva, Elizabeth - mondta egy visszafogott mosoly
kíséretében -, még soha semmit nem élveztem ennyire. — Majd egy
rövid biccentéssel kiment, és az ajtó lassan becsukódott mögötte.
HARMINCNÉGY

Visszatérés
Pine Springsbe

zon a héten többször is láttam Wynnt. Soha egyikünk sem em-


lítette a bokámat. Soha nem is voltunk kettesben. Minden

A
együtt töltött időnket Jonnal, Maryvel vagy az egyik gyerekkel osz-
tottuk meg.
De sokat megtudtam róla; hogy szereti az embereket, fiatalokat és
időseket egyaránt; hogy nagyra becsülik - a fehérek és az indiánok is;
hogy sok mindent tud, szinte mindenről legalább egy keveset; hogy sokat
olvas, és olyan könnyen tud társalogni a tudományról, mint amilyen
könnyen verset szaval; hogy őszintén és rendületlenül hisz Istenben; és
hogy feladatának érzi, hogy segítse azokat, akiket sokan másodrangú
állampolgároknak tartanak. Minél többet tudtam meg róla, annál jobban
csodáltam, és ami addig még csak egy fellángolás volt, az napról napra
egyre mélyebb, állandóbb érzelem lett.
Kedves volt hozzám, talán még gondoskodó is. Úgy tűnt, élvezi a
társaságomat, de egyszer sem adott okot arra, hogy azt higgyem,
megváltozott a véleménye, miszerint a házasság nem való egy moun-
tie-nak.
Nem értettem, hogy lehet egy férfi ennyire makacs, és ha nem ta-
nultam volna meg ennyire szeretni, dühösen és fájdalmasan kitöröltem
volna őt a gondolataimból.
Kelletlenül pakoltam be a csomagjaimat, és készültem elő az útra,
vissza, Pine Springsbe. Mr. Laverly megígérte, elintézi, hogy valaki
várjon az állomáson Lacombe-ban.
Az egész hosszú utat azzal töltöttem, hogy megpróbáltam tisztázni a
Wynn iránti érzéseimet. Számomra egyáltalán nem volt nehéz felfogni,
hogy miért szerethet bele egy nő egy ilyen férfiba - de hogy miért
tartana ki, miközben újra meg újra a házassággal szembeni konok
elhatározás falába kell ütköznie, az már nem volt világos. Talán,
érveltem, még mindig jobban szerettem udvarias, kellemes társaságát
annál, mint ha egyáltalán nem láttam volna.
Amikor leszálltam a vonatról, a peronon Bill Laverly várakozott,
fülig érő szájjal. Ő volt az utolsó ember, akit látni akartam, de mit
tehettem? Felpakolta a csomagjaimat, majd betakart a medvebőr ta-
karóval, szerintem kissé túl sokáig időzve el vele.
Rábeszélte az édesapját, hogy vegyenek egy kétszemélyes szánt, és
tudtam, még mielőtt a városból kiértünk volna, hogy életem nagy
utazása előtt állok. Bill a lovak felé csapott az ostorral, és a szán meg-
ugrott, hóforgatagot hagyva maga mögött, a csengők csilingeltek, a
lovak prüszköltek. Egyetlen vigaszom az volt, hogy minél gyorsabban
megyünk, annál hamarabb otthon leszek, távol ettől a folyton vigyorgó,
sebességmániás férfitól.
Mintha egyfolytában engem figyelt volna és a medvebőrt igazgatta,
de amikor arra vetemedett, hogy karját az ülésem hátuljára tegye, ott
már meghúztam a határt. Elhúzódtam tőle, és megmondtam
neki, hogy jobban örülnék, ha mindkét kezét a vágtázó lovak féken
tartására használná.
Ahogy rákanyarodtunk a tanári lakhoz vezető útra, észrevettem, hogy
a kéményből füst száll fel. Biztos nem Bill gyújtott be, mielőtt elindult, volt az
első gondolatom. Bill talán szerette a csinos arcokat, de figyelmes az nem
volt.
Miután egy újabb hóörvényt kavaró fékezés után megállt a szánnal,
levette a csomagjaimat, átadta őket, majd egy csattanós ostorcsapással
megfordította a szánt és vágtázó lovaival hazafelé indult.
— Viszlát! — kiáltott át a válla fölött, elmaradhatatlan széles vigyo-
rával az arcán.
Amikor beléptem a kis házba, nem volt nehéz megállapítani, hogy ki
járt ott. A tűz vidáman pattogott, a szekrényekben szépen elrendezett
élelmiszerek sorakoztak, és az asztalomon egy friss adag kávésütemény
díszelgett - Anna specialitása. A tűzhely hátulján egy lábas pörkölt
párolódott, mellette a gőzölgő teáskanna üdvözölt. Milyen jó érzés, ha
hazavárnak, és milyen hideg és nyomorúságos lett volna belépni egy
olyan házba, amelyben két hete senki sem járt, és nem fűtöttek be.
Mialatt megettem a meleg pörköltet és a friss kenyeret, gondolataim
teljesen átrendeződtek. Alig vártam, hogy visszamenjek a diákjaimhoz az
osztályterembe. Arcuk megjelent előttem és sorra vettem, hogy ki mit ért
el eddig, és kinek mire van még szüksége. Büszke voltam a gyerekekre.
Máris olyan sok mindent elértek azalatt a rövid idő alatt, amióta együtt
voltunk. Megfogadtam, hogy az előttünk álló hónapokban minden tőlem
telhetőt megteszek értük.
HARMINCÖT

Tavasz

Ú gy tűnt, a gyerekek is osztoznak lelkesedésemben. A követke-


ző pár hónap gyorsan eltelt, miközben minden erőnkkel a ta-
nításra, illetve a tanulásra koncentráltunk.
Márciusban meglátogatott minket a körzeti tanfelügyelő. Nem
tudom, ki volt idegesebb — a diákjaim vagy én.
Mr. Matthews magas, keskeny arcú, vékony ember volt. Sötét
szemei folyton ide-oda cikáztak és magas, fülsértő hangon beszélt,
mintha ez még több tekintélyt adna neki. Végig, amíg aznap tanítottam,
magamon éreztem azokat a kellemetlen, fürkésző szemeket, amik
próbára tettek és meg is rémítettek. Az ebédszünetre máris kimerültem,
de ő odahúzott egy széket az asztalomhoz, és elkezdett faggatni.
Délután inkább a gyerekeket vizslatta, tesztelte, és felszólította őket,
hogy oldjanak meg egy összeadást vagy olvassanak fel egy részletet.
Figyeltem a szegény, rémült, fészkelődő és verejtékező tanulókat, és
mindannyiunk érdekében azt kívántam, bár menne már el ez az ember.
Végül így tett, és mindenki fellélegzett, majd együtt
nevettünk, hogy oldjuk a feszültséget. Korán hazaküldtem a csapatot.
Másnap újabb látogatóm akadt. Wynn eljött meglátogatni Philt és
Lydiát, így megállt az iskolánál is, hogy átadja Mary üzenetét. Leg-
szívesebben behívtam volna a tanári lakba vacsorára vagy legalább teára,
de tudtam, hogy ez nem lett volna helyénvaló, sem bölcs dolog.
Általános dolgokról beszélgettünk és megvárta, amíg írok egy rövid
választ Marynek, amit elvihet neki. Még nem helyezték át Calga- ryból.
Épp amikor a szívem vidáman felcsendült a hírre, a dalt Wynn el is
hallgattatta, amikor azt mondta, nemsokára jönnie kell egynek, de azt
nem tudja, mikor. Az egyik kollégáját épp most küldték Lac La Biche-be,
tette hozzá, egy másik mountie-t pedig, aki három évig volt Caigaryban,
nemrég vezényeltek át Lesser Slave Lake-be.
— Nekik van családjuk? - kérdeztem. - Szándékosan nem „felesé-
güket mondtam, hanem „családjuk”-at, remélve, hogy Wynn nem találja
ki a gondolataimat.
— McKenzie-nek van... egy felesége és egy kisfia.
— Ők nem bánták, hogy menniük kell?
— Az asszony, úgy tűnt, nem, de ő már járt azelőtt északon.
Egy pont nekem, gondoltam. El kellett ismernie, hogy volt legalább egy
nő, aki nem sajnálta, hogy északra kell mennie a férjével. De Wynn
folytatta.
— Aitchesonnak volt egy menyasszonya. Amikor megjött az áthe-
lyezés, a lány lefújta az esküvőt.
A szívem kihagyott egy pillanatra.
Azt akartam felelni, hogy: „Nos, néhány nő tudja kezelni a helyzetet -
mások nem.” De nem szóltam semmit.
Amikor Wynn elment, meglepett egy bókkal, legalábbis nekem annak
tűnt.
— Azt hiszem, ez a vidéki élet az előnyére szolgál, Elizabeth. Min-
den egyes alkalommal, amikor látom, egészségesebbnek és csino-
sabbnak tűnik.
Egészséges és csinos! Nem egészen ugyanolyan érzés volt, mintha
gyönyörűnek nevezett volna, de közel volt hozzá — és mivel Wynn
szájából hangzott el, aki nem ad a hízelgésre, úgy gondoltam, hogy ez
különleges elismerés.
Miután elment, vidáman dudorásztam.

A húsvét szinte váratlanul ért elfoglaltságaim közepette. Bepakoltam az


útra Jonhoz és Maryhez, előre örülve a csodálatos pihenésnek a
városban. Élveztem a változatosságot, és hogy a családommal lehetek,
de a tény, hogy Wynn Reginában töltötte az ünnepeket, sokat rontott a
szünidő hangulatán.
Mary jobb kedvre derített a Wynnre és az irántam tanúsított nyil-
vánvaló érdeklődésére tett megjegyzéseivel. Nem értettem, Mary
hogyan juthatott erre a következtetésre, és azt kívántam, bár hagyná
abba ezt a butaságot. Úgy tűnt, az a véleménye, hogy ha Wynn
tudomására hoznám, mennyire törődöm vele, félretenné minden ad-
digi meggyőződését a házasságról és örök szerelmet vallana. Nem
óhajtottam magam odavetni egy férfi elé sem, Wynn Delaney-t is
beleértve. Ráadásul meg voltam győződve arról, hogy ez semmin sem
változtatna, csupán végérvényesen idiótát csinálnék magamból.
A hetet vásárlással, olvasással és semmittevéssel töltöttem, sokat
játszottam a gyerekekkel és dédelgettem a kis Eiizabeth-et. A hét
végére már vártam, hogy visszatérhessek az iskolába. Nem kértem meg
Mr. Laverly-t, hogy jöjjön ki elém valaki az állomásra La- combe-ba,
nem is tájékoztattam, hogy melyik vonattal érkezem. Azt
terveztem, hogy felbériem Pearlie papáját, hogy vigyen ki az autóján.
Amikor leszálltam a vonatról, észrevettem, hogy a Clark család is a
városban van. Kedvesen felajánlották, hogy elvisznek, amit örömmel
elfogadtam.
Miután beléptem a tanári lakba, megraktam a tüzet, előkészítettem
egy egyszerű vacsorát, majd átmentem az iskola épületébe. Korán el
akartam kezdeni a készülődést a tanítás utolsó pár hetére.
Wynn postán elküldött nekem egy könyvet - vagy pontosabban egy
kézikönyvet, amit valószínűleg az Északnyugati Lovasrendőrség tagjai
használtak. Sok információt tartalmazott Albertáról, beleértve a
növényzetét, állatait és azok szokásait, az itteni embereket és az
életvitelüket, meg az ipart. Lenyűgözőnek találtam — főleg, mivel
Wynntől jött. Rövid üzenetében az állt, hogy úgy gondolja, érdekesnek
és hasznosnak találom majd a könyvben lévő adatokat. Valóban annak
találtam. Sokat használtam a könyvet az óráimon. A gyerekek és én
kihasználtuk a kora tavaszi időjárást és kimentünk a szabadba, hogy a
könyv alapján azonosítsuk az élőlényeket.
Az április májusba, a május júniusba fordult. Megjelentek a vadró-
zsák, eleinte csak itt-ott nyílt ki egy-egy bimbó, majd az út mentén végig
virágba borultak a bokrok. A gyerekek eperre vadásztak, amivel engem
is megkínáltak ragacsos, piszkos tenyereikből. Csodálatos szakasza volt
ez az évnek, és én minden egyes új nap fényében sütkéreztem, hallgatva,
nézve és belélegezve az újjászülető természetet.
Az iskolába járó gyerekek családjai újból elkezdtek meghívni ma-
gukhoz vacsorára. Élveztem ezt az időt. Szerettem az embereket.
Szerettem ellátogatni az otthonaikba. Szerettem a gyönyörű nap-
sütésben elsétálni a farmjukra és vissza. Szerettem az asztal körüli,
családi beszélgetéseket. Sokkal kellemesebb volt, mint egyedül élni és
enni.
Épp péntek este volt, és a Blake családhoz voltam hivatalos. Él-
veztük a közösen eltöltött, vidám étkezést. Mrs. Blake sült csirkét
készített és a lányok elég epret gyűjtöttek egy kisebb gyümölcstor-
tához. Még egy kicsit elidőztem náluk a kávé fölött, majd kelletlenül
hazaindultam.
Miután körülbelül negyed mérföldet megtettem az úton, elértem egy
fák között vezető ösvényhez, amit a Blake gyerekek használtak, amikor
iskolába mentek. Úgy döntöttem, hogy semmi sem lehet kellemesebb,
mint egy erdei séta egy meleg, csodálatos estén, úgyhogy letértem az
útról és elindultam az ösvényen. Nem jutottam messzire, amikor
mozgolódásra lettem figyelmes magam előtt. Óvatosan tettem még pár
lépést; közvetlenül előttem egy medve jelent meg, éppen egy kidőlt
fatörzset görgetett. Tudtam, hogy egy medve az - efelől nem lehetett
kétségem -, de hogy mit kereshetett ebben az erdőben, azt sehogy sem
tudtam elképzelni. Úgy hallottam, errefelé még nem láttak ilyen állatot.
Próbáltam emlékezni, hogy Wynn könyve mit írt a medvékről és
meghatározni, hogy ez milyen fajta lehet, de az elmém cserbenhagyott.
A medve körülbelül ugyanakkor vett észre, mint én őt. Nem volt
nagy a távolság kettőnk között. Nem tudtam, melyikünk ijedt meg
jobban a másiktól. A medve hirtelen felmordult és a hátsó lábaira
emelkedett. Óriási volt. El akartam futni, de a lábaim reszkettek. Si-
kítani akartam, de a szám nem mozdult, és a hang a torkomban akadt.
Ott állt a medve, nagy fejét előre-hátra billentve, szimatolva és
morogva, elülső mancsait készenlétben tartva maga előtt. Majd
prüszkölve tett egy lépést felém - és éreztem, ahogy a világ elsötétül
körülöttem. Teljes feketeségben rogytam a földre.
Amikor kezdtem magamhoz térni, éreztem, hogy mozgásban va-
gyok, erős karok cipelnek. Egy szörnyű pillanatig azt hittem, hogy
talán a medve az, és magával visz. Erőlködtem, hogy visszanyerjem az
öntudatomat. Szép lassan a látásom is kitisztult. Wynn arcát pillantottam
meg.
- Nyugalom, Elizabeth. Minden rendben. — Karjait szorosabbra
fűzte körülöttem. Arcomat a mellkasára fektettem és sírni kezdtem.
Kivitt az útra, majd lábra állított, de nem engedett el. Magához húzott
és hagyta, hogy remegjek és zokogjak, amíg meg nem nyugszom. Ezalatt
végig szorosan tartott, és a hajamat simogatta vagy a vállamat paskolta és
közben azt mondogatta:
- Most már minden rendben, Elizabeth... nincs semmi baj... most már
velem van... elment... elment.
Végül összeszedtem magam annyira, hogy megállják a saját lábamon
és megszólaljak.
- Egy medve...
- Tudom - mondta. - Láttam.
- Le akartam rövidíteni az utat - hebegtem tovább.
- Láttam.
- Honnan került elő?
- Épp a maga a házához tartottam, amikor láttam, hogy letér az
útról. Otthagytam az autót és maga után rohantam, hogy hazavi- hessem.
Amint utolértem, megláttam...
- A medvét.
- Igen, a medvét. Szólni akartam, de féltem, hogy akkor talán elkezd
szaladni - és ez a legrosszabb dolog, amit ilyenkor tehet.
- Nem tudtam elszaladni... nem tudtam... - és megint köny- nyekben
törtem ki. A világ forgott körülöttem és a térdeim elgyengültek. Wynnbe
kapaszkodtam, gondolataim visszatértek a felágaskodott medvéhez,
ahogy lassan felém tartott.
Wynn szorosabban fogott át, majd megcsókolt - és ez a csók minden
gondolatot kiűzött a fejemből a medvéről. Lassan felemeltem a
karomat és Wynn nyaka köré fűztem. Egy olyan világban lebegtem,
ahol csak Wynn és én léteztünk és nem akartam, hogy ez a pillanat
véget érjen. De így történt. Wynn megszakította a csókot, ismét a
karjába kapott és az autóhoz vitt, ami az úton várakozott.
- Az édesanyja küldött egy csomagot Jonhoz és Maryhez - mondta
tárgyilagosan menet közben. - Magának is csomagolt pár dolgot, így,
mivel volt pár szabadnapom, Jón azt javasolta, hogy vigyem el az
autóját, látogassam meg a bátyámat és hozzam el magának a csomagot.
- Értem - motyogtam Wynn ingének, miközben beemelt az autó
ülésére, majd körbement, hogy beüljön mellém — legalábbis gon-
dolom, mert nem láttam. Gondolataimat még mindig Wynn csókjának
emléke töltötte ki. Arra számítottam, hogy beindítja az autót, de nem
tette. Ehelyett még várt és én reménykedtem, hogy talán megint
megcsókol. De csak megköszörülte a torkát, és a kezem felé nyúlt, hogy
megfogja.
- Elizabeth, tartozom egy bocsánatkéréssel.
Meglepetten tértem vissza a jelenbe.
-Nem volt jogom így megcsókolni... ezt tudom. És nem azért
tettem... - Szünetet tartott és rám nézett. - Láttam, hogy megint arra a
medvére gondol... az arca elsápadt és a tekintete rémüknek tűnt, és azt
hittem, megint el fog ájulni. Rá kellett vennem, hogy valami másra
gondoljon, hogy eltereljem a figyelmét a medvéről; és az egyetlen
dolog, ami eszembe jutott... nos... hogy én... megcsókolom.
Lassan jutottak el a tudatomig a szavai. Először semmi értelmük sem
volt, de aztán fájó jelentésük áttört zsibbadt érzékeimen. Wynn
csupán orvosi célzattal csókolt meg, hogy visszarántson a sokkból. De
én nem így viszonoztam a csókot. Reakciómat és annak hevességét
bizonyára ő is észrevette, ó, igen, nyilván egész végig tisztában volt vele
és most bocsánatot kér, amiért egyáltalán megcsókolt! Biztos akart lenni
benne, hogy semmilyen személyes dolgot sem magyarázok bele a
csókba, és rá akart mutatni, hogy az én reakcióm nevetséges és
megalapozatlan volt a részemről. Még mindig ő volt Mr. Mountie, aki a
munkájához ment hozzá és egy egyszerű, szerencsétlen tanítónő nem
csavarhatja el a fejét.
Egyetlen gyors mozdulattal, visszarántottam a kezemet.
— Egyetlen férfinak sem kell engem megcsókolnia. Semmilyen okból
kifolyólag — ripakodtam rá. - Szívesebben hagytam volna, hogy az a
medve szétmarcangoljon, mint hogy... hogy így az adósa legyek, Mr.
Delaney! — Kiugrottam az autóból, vakon átrohantam az útszéli árkon
és végig az ösvényen, ahonnan nemrég kimentett.
Eszembe jutott a medve, de annyira mérges lettem, hogy biztos
voltam benne, most nem jelentene akadályt. Hallottam, ahogy Wynn a
nevemet kiáltja, de ez csak még jobban feldühített és megállás nélkül
potyogtak a könnyeim. Hogy merészeli; a lábai elé vetem a szerelmemet,
ő pedig hátat fordít nekem egy közhelyes bocsánatkéréssel! Soha, soha,
soha többet nem akarom látni.
Másnap a fiatalabb Phillip hozta be az iskolába a Mama ajándékait. A
csomag csak megerősített a döntésemben, hogy hazatérek. Keletre,
ahova tartoztam.
HARMINCHAT

A tanév vége

z elhatározás, hogy kitöröljem Wynnt a fejemből, nem tette


könnyebbé, hogy ezt véghez is vigyem. Egyfolytában rá gon-

A
doltam. Felváltva szerettem, gyűlöltem, megbocsátottam neki, le-
hordtam és hiányzott.
Mire elérkezett a tanítás utolsó hete, meghoztam a végső döntést.
Hazamegyek - vissza Torontóba. Ott talán lesz rá esély, hogy összetört
szívem begyógyuljon. Esténként az utazóládáimat pakoltam; a
könyveimet, a ruháimat, a porcelán teáskancsót, a csecsebecséket és az
egyszerű alkotásokat, amikkel a gyerekek ajándékoztak meg - „a
tanárnőnek szeretettel”. Még a zsámolyomat is beraktam, bár nem
tudtam, miért ragaszkodom hozzá. Abban biztos voltam, hogy a Mama
nem szívesen látná a házában.
Minden egyes tárgy, amit bepakoltam, visszahozta az emlékeket, és
amikor a szőrmekesztyű került sorra, amit Wynntől kaptam, nem
bírtam tovább. Hepehupás ágyamra vetettem magam, és átengedtem
magam a sírás nyújtotta fényűzésnek. Szerettem ezt a vidéket —
ragyogó, felhőtlen, kék egét; a rózsák illatát a levegőben; a hosz- szú,
elhúzódó alkonyatot, még a gyáva prérifarkasok üvöltését is.
Szerettem az embereket - Annát, aki mindig kész volt adni valamit; Else
félénk lelkesedését; Mr. Dickerson elszántságát, hogy az itteni embereket
imára szólítsa; Mr. Laverlyt, aki harcolt az iskoláért, még ha a fiai ki is
nőtték azt; a Clark, Mattoch, Delaney, Pastachuck, Thebean és Blake
családot. Ok a szomszédaim, szinte hozzátartozóim lettek. Majd a
kedves, szerető Andyre gondoltam, és társai fáradozásainak őszinte
méltatására - „Jó’ csináltad”. Egész testemet rázta a zokogás.
Olyan boldog lehettem volna itt, gyászoltam magamban.
Akkor miért menekülsz el?kérdezte a másik, belső hang.
Muszáj... muszáj, tudtam csak rá felelni.
Azon az utolsó héten ösztönösen mentem végig az órákon. Diákjaim
minden egyes eredménye, kedvessége gombócot csalt a torkomba.
Az utolsó napra pikniket szerveztünk. Mindenki ott volt a kö-
zösségből. Kedves, őszinte bókokkal árasztottak el. A fejembe szállt
volna, ha tudtam volna tisztán gondolkozni. Újból és újból ugyanazt a
kérdést tették fel:
- Visszajön az ősszel, Miss Thatcher? Megint a tanárunk lesz?
Mire kábultan csak annyit tudtam felelni:
- Nem tudom... nem biztos.
Ügy tűnt, mindenki élvezi a pikniket, és amíg elfoglaltam magam
valamivel, én is élveztem. Elmém mélyén a szavak őrülten kalapáltak: Az
utolsó napom...az utolsó napom. Kényszerítenem kellett magam, hogy
másra gondoljak, így nem roskadtam össze a kísértéstől, hogy sírjak, itt,
mindenki előtt.
Ideje volt, hogy elmenjenek. A kezem olyan gyakran és olyan erősen
remegett, hogy elzsibbadt — éppúgy, mint a szívem, gondoltam, majd
rájöttem, hogy a szívem mégsem zsibbadt, mert egy éles fájdalom
hasított belé.
Megöleltem a kisebbeket és az idősebb lányokat. Sokan közülük
sírtak, és legszívesebben én is velük sírtam volna. A fiúk mereven és
zavartan ráztak kezet, de még ez is meghatott. Végül az utolsó szekér is
elhajtott az iskolaudvarról, utasai továbbra is integettek és bú-
csúszavakat kiáltottak, én pedig visszafordultam az iskolához. Ott már
nem igazán volt mit csinálni, de mindent rendezetten szerettem volna
otthagyni. Felsöpörtem, port töröltem, rendezgettem, letöröltem a
táblákat és felsúroltam a padlót. Amikor mindent olyan tisztává
varázsoltam, amennyire csak tudtam, még egyszer utoljára
körbenéztem, majd könnyes szemmel mentem ki, és jól behúztam
magam mögött az ajtót.
Az este összeszedtem és bepakoltam utolsó holmijaimat, és a tanári
lakot is alaposan kitakarítottam. Hálás voltam minden feladatért, amit
elvégezhettem, mert így lefoglaltam a kezeimet, ha a gondolataimat
nem is.
Közvetlenül lefekvés előtt az utazóládámhoz léptem, és kivettem
belőle a porcelán teáskancsót meg a két csészét és csészealjat, óvatosan
becsomagoltam és beleraktam őket egy kis dobozba. Majd a zsámolyt is
előhúztam. Hosszan, szeretettel néztem, majd letettem az ajtó mellé a
dobozzal együtt.
A prérifarkasok rázendítettek éjszakai koncertjükre. Üvöltésük már
nem rémisztett meg; inkább a magány érzésével töltött el, és én is velük
sírtam. Soha többet nem hallom őket, gondoltam és tudtam, hogy még ez is
hiányozni fog.
Másnap reggel az egész Peterson család eljött, hogy kivigyenek az
állomásra. Annyira lefoglalt, hogy mindent még egyszer utoljára
megnézzek magamnak, hogy nem voltam valami jó társaság. Valójában
mindannyian elég csendesek voltunk Lacombe-ig.
Amikor megérkeztünk az állomásra, Lars és Mr. Peterson gon-
doskodtak az utazóládáimról, amíg én megvettem a jegyemet. Pár percig
viszonylag semmiségekről beszélgettünk, majd eljött az indulás ideje.
Annát melegen átöleltem.
- Sosem tudnám kifejezni, milyen sokat jelentett nekem a barátsága és
a figyelmessége, és hagytam valamit a tanári lakban, ami szeretném, ha a
magáé lenne. Olyan sokat kaptam magától és én sosem tudtam
viszonozni. — Anna ellenkezett, de én folytattam. — Szeretném, ha a
magáé lenne a teáskancsó, a két csészét és csészealjat pedig Elsének és
Olgának szántam, hogy emlékezzenek rám. Larsnak pedig, amiért
behordta a fát és a vizet, és amiért olyan nagy segítségére volt egy
zöldfülű városi lánynak, odaadom a zsámolyomat - és mindegyik
gyereknek egy-egy könyvemet. Lars mindig a zsámolyon ült, amikor a
könyveimet olvasta, így amikor megint olvas, talán használhatná a
zsámolyt és emlékezhetne, hogy ez a tanítónő milyen nagyra tartotta őt.
Ismét megöleltem mindenkit, majd a vonat füttye jelezte, hogy
nemsokára indulunk. Mennem kellett. A vonat kizökkent az állomásról,
miközben még mindig integettünk egymásnak.
Nem sírtam végig, Calgaryig. Annál sokkal hosszabb volt az út, de
több csipkezsebkendőt is eláztattam a könnyeimmel.
A Jonnál és Marynél töltött napom sem volt kellemesebb. Próbáltak
meggyőzni, hogy maradjak még, de emlékeztettem őket, hogy a ládáim
már valószínűleg úton vannak Torontó felé. Félig attól tartottam, hogy
ha nem adom fel őket Lacombe-ban Torontóig, talán úgy döntök, hogy
maradok. Ezt nem tehettem. Egyszerűen nem ment.
Amikor Jón, Mary és a gyerekek másnap kikísértek az állomásra,
mindannyiunknak piros volt a szeme. Kathleen a kezembe kapasz-
kodott.
- Azt akartam, hogy örökre te legyél az én Beth nénim — jelentette
ki szomorúan.
- De hiszen én örökre a te Beth nénid leszek.
- De én azt akartam, hogy itt legyél az én Beth nénim.
Visszanéztem a dombra, ahol télen szánkózni voltunk. A domboldal
feletti emelkedőről rá lehetett látni a Sziklás-hegységre. Nem tettem
meg az ígért utat a hegyi patakokhoz vagy a meredek lejtőkhöz.
Visszajövök majd — egy nap, határoztam el magamban. Betartom az
ígéretemet, ha ez egyáltalán lehetséges.
Ismét könnyes búcsúk következtek. Minden családtagot átöleltem; a
bátyámat, akit megtanultam szeretni és tisztelni; Maryt, az én ragyogó
hajú, új nővéremet; Williamet, a fiút, aki nemsokára férfi lesz; Sarah-t
az ő félénk, megnyerő modorával; Kathleent, az elragadó szószátyárt,
tele energiával; és a kis Elizabeth-et, ezt a csöppnyi melegséget és
szeretetet, aki a nevemet viselte.
- Mindannyian nagyon fogtok hiányozni — mondtam könnyek
között.
Kathleen kért még egy utolsó ölelést.
- Gyere vissza, Beth néni... kérlek, gyere vissza hamar! - Meg-
ígértem, hogy megpróbálok, majd elindultam a vágányom felé,
könnyeimmel küszködve.
- Elizabeth.
Valaki megfogta a vállamat, és könnyeim fátylán át egy piros zub-
bonyos mellkast vettem ki, majd felnéztem Wynn Delaney arcára.
Gondterheltnek tűnt, ahogy mélyen a szemembe nézett.
- Elizabeth, beszélnem kell magával.
- De a vonatom...
- Megígérem, hogy nem tart sokáig. Még van pár perc.
Szemei könyörgően szegeződtek rám, és én nem tudtam tovább
állni a tekintetét. Lesütöttem a szememet, és beíeegyezően bólintottam.
Megfogta a karomat és keresztülvezetett a tömegen, visz- sza az
állomásra, miközben egy zavarodott hordár követett minket a
csomagjaimmal.
- Dick — szólt Wynn egy férfinak, aki vasutas egyenruhát viselt —,
kölcsön kell kérnem az irodádat egy percre.
A férfi bólintott. Wynn beterelt az irodába és becsukta mögöttem az
ajtót. Majd megfordított, hogy ránézzek.
- Elizabeth - mondta lassan -, nem engedhetem el így. Szörnyen
éreztem magam.
- Nézze, Wynn - vágtam közbe sietve -, mindketten tévedtünk.
Nem így kellett volna történnie - de így történt. Nem kell bocsánatot
kérnie.
Megmozdultam, hogy elforduljak tőle és visszameneküljek a vo-
nathoz, de szorosan tartott.
- Elizabeth, nézzen rám!
Vonakodva emeltem fel a tekintetemet. A könnyeim kicsordultak és
végigcsorogtak az arcomon.
- Elizabeth, be kell vallanom, hogy azért csókoltam meg, mert meg
akartam csókolni - nem csupán azért, hogy meggátoljam, hogy megint
elájuljon. De nem csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
Tekintetemben biztos látszódott a ki nem mondott kérdés.
- Azért jöttem, hogy arra kérjem, bocsásson meg, igen... de azért is,
hogy... hogy megkérjem, ne menjen el! Tudom, hogy önző dolog, és
nincs hozzá jogom, de legalább el kell mondanom, mielőtt elmegy...
mielőtt dönt... hogy... szeretem magát, Elizabeth. Azt
akarom, hogy maradjon. Azt akarom, hogy fontolja meg, hogy a fe-
leségem lesz. Tudom, hogy nincs mit nyújtanom... hogy én...
Nem tudom, mi más ostobaságot hordott volna még össze Wynn, ha
nem állítom meg. Még mindig a szavai jártak a fejemben: „Szeretem,
azt akarom, hogy a feleségem legyen.” Boldogan felsikoltva a karjaiba
vetettem magam.
- Ó, Wynn! - zokogtam, és a könnyeim szabadon záporoztak vö-
rös kabátjára, amíg fel nem emelte a fejemet, hogy megcsókoljon.
Amikor elhúzódott és rám nézett, alig kaptam levegőt, és az arcom
kipirult a boldogságtól.
- Még mindig nem tudom, hova fognak áthelyezni...
- Nem számít. Hát nem érted? Tényleg nem számít.
- Hiszek neked. Valamiért hiszek neked. — Majd ismét megcsó-
kolt.
Következő kérdésétől még inkább felragyogott a szemem.
- Mit szólnál egy nászúihoz a Sziklás-hegységben... az egyik hegyi
pataknál?
- Ó, Wynn, az nagyszerű lenne! Úgy szeretnék menni. Lehetne?
Majd egy éles füttyszó jutott el a fülemig, és még ha hallottam is,
tudtam, hogy nagyon messze van.
- Jaj nekem! - mondtam, és rémülten pillantottam fel Wynnre.
- Mi történt?
- Azt hiszem, épp most ment el a vonatom nélkülem.
Wynn arcán megjelent lassú, óvatos mosolya.
- Milyen kár! — mondta tettetett aggodalommal.
Ekkor nevetni kezdtem — halk, vidám, végtelen boldogsággal teli
nevetéssel.
- Tudod - mondtam -, hogy az én szegény, öreg utazóládáim nél-
külem indultak keletre?
Közelebb húzott magához, velem nevetett és megcsókolta a fejem
búbját.
- Remélem, hogy azért maradt nálad néhány csomag, Elizabeth.
- Csak a két kézitáskám.
- Előre táviratozunk és visszaküldetjük az utazóládáidat - mert én
nem engedem, hogy utánuk menj. Ládákkal vagy nélkülük, te itt
maradsz — ahová tartozol.
Ez ellen nem volt semmi kifogásom.