You are on page 1of 11

A deliktumok kategorizálása – bűntettek és büntetések a késő

középkori és kora újkori magyar jogban

Szemináriumi dolgozat

Oktató: Dr. Szoboszlay György

Tárgy: Kora újkori magyar büntetőjog történet

Készítette: Majláthné Sipos Csilla


Neptun-kód: COLVCK

Nyíregyháza
2018/2019. I.félév
Magyarországon hosszú út vezetett a feudális szokásjog alkalmazásától a büntetőjog
kialakulásáig. Egészen a XV. századig jellemző a büntetőjogi törvények elszórt alkalmazása
vagy teljes hiánya. Ezt pótolandó született meg az első összeírás, mely Webőczy István
Tripartituma (Hármaskönyv) volt. 1619-ben megszületett Kitonich János Directio Methodica
című műve, mely már lefektetett bizonyos egzakt fogalmakat (beleértve a tortúra magyar
alkalmazását is), és amelyet később szokásjogi jogforrásként alkalmaztak. Kollonich Lipót
esztergomi érsek az 1656-os alsó-ausztriai Praxis Criminalist latinra fordítatta 1687-ben, „majd
mint alkalmazandó jogot a Corpus Juris Hungarici szabályai közé vetette” 1696-ban.1

A feudális időszak büntetőjog történetét leginkább a bírósági eljárásokból lehet


rekonstruálni.2 A törzsi-nemzetségi társadalomban a személyi és vagyoni sérelmeket a
nagycsaládok, családtagok megtorolhatták a sérelmet okozó személyen. Azonban akár
jóvátételt is kialkudhattak a sérelmet okozó személlyel, és ilyenkor elmaradt a bosszú. A
személyes királyság korában leginkább a jóvátétel dominált, azonban azokat szigorúbb
büntetésekkel sújtották, ha a királyi hatalmat, vagy az egyházat illetve annak vagyonát
veszélyeztették vagy károsították meg. A személyt érő sérelmeknek a megtorlása illetve annak
jóvátétele a sérelmezett személy és annak családja hajthatta végre. A XIV. században már
megkülönböztették a magánbűncselekményeket, és a közbűncselekményeket, melyeknél nem
lehetett megváltani a szankciót, ellentétben az első típussal. A „nyilvános gonosztevők” által
elkövetett deliktumokat általában halálbüntetéssel sújtották a rendi korszakban, a többi esetben
jóvátételt alkalmaztak. A deliktum definiálása egészen a XVIII. századig nem jelent meg a
törvények szövegeiben, elsőként neves magyar jogtudósok alkalmaztak külön elnevezéseket
attól függően, hogy a köz vagy egy magánszemély sérelmére történt a bűncselekmény.
Közbűncselekménynek (delictum publicum) számított, ha valaki a közt vagy egy magános
személyét vagy vagyonát szándékosan súlyosan sértette és így veszélyeztette a köz biztonságát
is. Ezen bűntettek, melyek lehettek főbenjáró, nyilvános, vagy ún. cégéres gaztettek, melyeknek
szankciója a törvények és a szokásjog alapján lehetett halálbüntetés, szabadságot korlátozó
büntetés vagy testi büntetés. A közbűncselekmények másik típusa a polgári-politikai
közbűncselekmények voltak, melyek esetében az elkövető enyhébb büntetésre, kártérítésre
vagy bírság megfizetésére volt kötelezett.3

1
Nagy Ferenc: A (büntetőjog)tudomány ismérveiről,hazai előzményeiről és kezdeteiről. In: Acta Universitatis
Szegediensis : acta juridica et politica. (74). 2012. 357.o.
2
Nagy, 2012. 358.o.
3
Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Dialóg Campus Kiadó, 2014. 93-94.o.

1
Béli Gábor definíciója szerint „[a] büntetés (poena) az a deliktum megvalósítása miatt
kilátásba helyezett joghátrány, amit az elkövetővel szemben alkalmaz a bíróság”.4 A büntetések
jogalapját tekintve fontos, hogy az elkövető személy jogsérelmet követett el azáltal, hogy
megsértette a törvényt, továbbá ha semmibe vette az isteni és emberi törvényeket, illetve
amennyiben ellenszegült az isteni és az emberi jognak. A korszakban a büntetéseknek kettős
célja volt: egyrészt a múltban elkövetett vétkeknek a megtorlása, másrészt az, hogy a jövőbeni
bűncselekményektől visszatartsa mind az elkövető személyt, mind másokat az elrettentés által.
Ezen célokat általában hangsúlyozták is a vádbeszédekben a XVIII. században.

A korra jellemző jogban a büntetéseket külön kategóriákba oszthatjuk céljuk és


alkalmazásuk szerint. Így tehát céljukat tekintve lehettek tipikusan megtorló és tipikusan
elrettentő büntetések. A megtorló büntetések csoportjába soroljuk a vagyoni és az ún. tálio vagy
hasonbüntetéseket, melyek közül az utóbbi az elkövetett bűncselekménnyel azonos módon
történő megtorlást jelent. (Például, ha valaki szándékos gyújtogatással embert ölt, őt magát is
elégették megtorlásként.) A tipikusan elrettentő büntetések csoportjába a megszégyenítő, a testi
fenyítést, és a csonkítást alkalmazó büntetések tartoznak. A csonkító és megbélyegző
büntetések visszatükröző büntetések is voltak, melyek által az elkövető örökké magán hordozta
elkövetett vétkének bélyegét (pl. lopás, hamis eskü, stb.).5

Már a patrimoniális királyság idejétől számítva léteztek különböző büntetési nemek. Az


egyik a halálbüntetés volt, melynek a feudalizmusban az egyik legjellegzetesebb tulajdonsága,
hogy „a törvényi szabályozás csak másodlagos jelentőségű, a legfontosabb jogforrás végig a
szokásjog” volt, a földesurak és a városok a kiváltságleveleikben foglalt e szokásjogok szerint
bíráskodhattak – e szokásjogok területenként nagy eltéréseket is mutathattak, jellemző volt
tehát a jogi territorializmus.6 Jellemző volt emiatt a feudalizmus időszakára a nyílt
jogegyenlőtlenség (más törvények vonatkoztak a nemesekre és a nem nemesekre) és a
jogbizonytalanság.7 Az egyszerű halálbüntetés csoportjába sorolható a pallossal való fővétel,
az akasztás, a megfojtás kötéllel és vízbefojtás, de ide tartozott még a felnégyelés, megkövezés,
a megégetés és az ún. „egyszerű” kerékbetörés is. A minősített halálbüntetések sokkal
kegyetlenebb módon történtek, ide tartozott a karóba húzás, kerékbetörés, a horogra függesztés.
Mindkét típust megelőzhette az ún. megsúlyosított büntetés, mely a kivégzést megelőző kínzást

4
Béli, 2014. 101.o.
5
Béli, 2014. 101.o.
6
Tóth J. Zoltán: A halálbüntetésre vonatkozó anyagi jogi szabályok a feudalizmus Magyarországán. Jogtörténeti
Szemle, 2007/4. 31.o.
7
Tóth J. 2007. 32.o.

2
jelentette, a XVIII. század vége felé azonban már egyre kevésbé volt jellemző e kegyetlen
hallbüntetések alkalmazása. A halálbüntetés mellett léteztek testcsonkító büntetések is, melyek
leggyakrabban valamely testrész vagy érzékszerv csonkításával jártak együtt, például
szemkivájás, kéz, láb, egy részének levágása, nyelv kitépése vagy kivágása, illetve az orr vagy
a fül levágása. Ezek egy része azonban korán megváltható lett, illetve a rendi időszakban
önmagukban már ritkán alkalmazhatták, inkább súlyosító büntetések részeként voltak
jellemzőek. A harmadik csoportba tartoztak a testfenyítő büntetések, melyek testi fájdalmat
okoztak, de nem jártak az adott testrész levágásával, megsemmisítésével. Ezek közé tartozott a
botozás, a vesszőzés, a seprűzés, a lapátolás, illetve a ritkábban alkalmazott ostorozás és
korbácsolás. A botütések száma az elkövetett bűn súlyosságától függően változott, ha nagyon
sokat, például több százat is kiszabtak, általában részletekre osztották, hogy ne kerüljön az
elkövető életébe, s ezalatt tömlöcben tartották. A bíró döntésétől függően pénzbüntetésre is
lehetett váltani, és általában a nem nemesek részesültek ilyen büntetésekben. A megbélyegzést
a boszorkányságot és a hamis tanúzást elkövetőkön alkalmazták, tüzes bélyeggel jelölve meg a
vétkest annak arcán, homlokán, mellén vagy hátán. A böjtöltetés során étel vagy ital
megvonásával büntették az elkövetőt, mely történhetett teljesen vagy részlegesen egyes
napokon. Alkalmazhatták kiegészítő büntetésként is, és Szent István korától kezdve a XVIII.
századig alkalmazták a rabokon. A szabadságbüntetések csoportjába azon büntetések
sorolhatók, melyek a szabad vagy nemzeti jogállás megszüntetését, illetve a személyes
szabadság korlátozását vagy megvonását foglalták magukba. Az egyik ilyen büntetés volt a
tatárjárás idejéig alkalmazott szolgaságra vetés. A számkivetést a rendi időszakban a városok
és vármegyék alkalmazták, súlyos nemi vétség, vagyoni bűncselekmények, hivatali
visszaélések, csavargók esetében, mely esetekben az elkövetők elveszítették vagyonukat és
nemzetiségüket is. A szabadságvesztés a XVIII. század második feléig nem volt önálló
büntetés, csak az ítélet végrehajtásáig tartott. Csak 1773-tól léteztek fogva tartásra rendelt
börtönök.8 Mária Terézia állíttatta fel nyugati minta alapján Pozsony megyében, de később
Tallósra, azután Szegedre áthelyezték, s végül 1830-ban megszűnt. A XVIII. század második
felétől a rabokat közmunkákon, építkezéseken dolgoztatták, utakat, hidakat építettek. 9

A megszégyenítő büntetések csoportjába tartozó büntetések során az elkövetőket a


bűncselekményre utaló megkülönböztető jelek, bélyegek viselésére, a nyilvánosság előtt való

8
Béli, 2014. 101-105.o.
9
Kovács Kálmán: Büntetőjog. In. (szerk) Csizmadia Andor: Magyar állam- és jogtörténet. Tankönyvkiadó,
Budapest, 1986. 270.o.

3
megalázásra és közszemlére tételre ítélték, és megbánó magatartásra kötelezték. A haj
lenyírását többnyire kiegészítő büntetésként, erkölcsi vétség esetén alkalmazták. Az eredetileg
egyházi fenyítésként alkalmazott vezeklés és megkövetés során hajadonfőtt, mezítláb,
megkülönböztető ruhában kellett élnie a tisztességét elveszítetteknek. Egyes városokban a nők
által elkövetett erkölcsi bűnök esetén is alkalmazták ezt a büntetést. A közszemlére tétel során
a bűnösöket pellengérre állították, illetve kalodába, ketrecekbe is zárhatták. Erre a büntetésre
ítélték általában a tolvajokat, házasságtörőket, a közösség nyugalmának megzavaróit, a
vásárlóikat megkárosító boltosokat és a kéjnőket. Ezek a büntetések általában fájdalommal is
jártak, ezért testi fenyítésként is alkalmazhatták őket.

A vagyoni büntetések kategóriájába a bírságokat és a jóvátételeket sorolhatjuk. A bírság


egy vagyoni büntetés, amelyet a király vagy valamely joghatósággal bíró szerv számára
hajtanak be, ezzel szemben a jóvátétel a sértett vagy annak családja részére fizetett kártalanítást
jelent. A váltság vagy megváltás lehetőséget adott, hogy azzal a bűncselekményt elkövető
megválthassa magát a testcsonkítás vagy a fővesztés büntetése alól a rendi korszakban. Az
utóbbit a vérdíj vagy a főváltság megfizetésével válthatta meg, mely ezt a funkcióját a XVI.
századtól töltötte be, azelőtt pedig a megölt emberért fizetett jóvátétel összege volt. A
nyelvváltság előbb jóvátételi, majd a rendi korszakban már bírságként alkalmazott büntetés
volt. A patrimoniális királyság idejében a vagyonelkobzást és a jószágvesztést alkalmazták
felségsértés, pártütés esetén, vagy például ha valaki karddal embert ölt, illetve az ispáni tilalmak
megszegése esetén is alkalmazták ezt a jóvátételi és bírság típusú büntetést. A hűtlenséget
büntető bírságként a rendi időszakban alkalmazták, melynek értelmében a jószágvesztés a
korona javára történt. A becstelenség és a hatalmaskodások esetén is alkalmazták a
jószágvesztést, melynek során a bűntett elkövetőjnek javai a sértettre szálltak, azonban a
hatalmaskodás esetén zálogjog keletkezett az elkövető ingatlan vagyonára.10

A bűncselekményeket a régi jog alapján két nagy csoportra bonthatjuk: a


közbűncselekmények és a magánbűncselekmények csoportjára. A közbűncselekményeknek
további két kategóriáját különböztették meg: az egyik a hűtlenséggel kapcsolatos
bűncselekményeké, a másik kategóriába pedig egyéb bűncselekmények tartoztak. A
patrimoniális, vagyis személyes királyság idejében a hűtlenség bélyegével a király személyét
érő hűtlenség esetén bélyegezték meg az elkövetőt. Abban az esetben válhatott hűtlenné a király
híve, ha megszegte királyának tett esküjét, ha királyának életére tört, illetve ha összeesküvést,

10
Béli, 2014. 105-107.o.

4
lázadást szervezett királyának uralma ellen, vagy ha az abban résztvevők szándékait helyeselte.
Így tulajdonéppen azonos volt a felségárulás bűntettével. A rendi időszakban ez megváltozott,
és magába foglalta azon személyeket, képviseleti szerveket (nemesek, országgyűlés), akik
együttesen alkották a közjót, a szent korona joghatósága alá tartozó testületet. Összefoglalva
tehát „minden, a király személye, méltósága, jogai, az ország szabadsága, biztonsága, közrendje
elleni, valamint olyan magánosok sérelmére elkövetett bűncselekmény, amelyeket az ország
törvényei és szokásjoga fő- és jószágvesztéssel” büntetett. 11
A felségáruláson kívül ide
tartoztak még az ország közbiztonsága elleni bűncselekmények, például idegen zsoldosok
behozatala, végvárak elvesztése, katonáskodási kötelezettség elmulasztása, ellenséges katonák
segítése. Továbbá az oklevélhamisítást is szigorúan büntették, 1723-ig tartozott a hűtlenség
kategóriájába, és minden esetben halálbüntetés járt érte. Ide tartozott a pénzhamisítás is, melyet
azok követtek el, akik engedély nélkül, s a meghatározott szabályok megszegésével vertek
pénzt, vagy a talált hamis pénzeket nem semmisíttették meg, illetve ha a vert pénz értékét
csökkentették. Bár pontos adatok nem támasztják alá, feltételezhető, hogy a vagyoni büntetések
mellett hasonló büntetést kaptak az így tetten ért elkövetők, akár csak az oklevélhamisítók. A
nemesfém-monopólium megsértői, akik tiltott módon adták el az aranyat és ezüstöt, illetve akik
ebben bűnpártolók voltak, szintén hűtlenséget követtek el. Az eretnekség, amely valamely
kihirdetett hittétel tagadását jelentette, szintén hűtlenségnek számított, miután 1215-ben a
laterani zsinat római mintára beemelte a felségsértés bűnei közé. Büntetése mindig máglyahalál
és vagyonelkobzás volt. A hivatalból eljáró személyek ellen elkövetett bűncselekmények
(például megölésük, fogságba ejtésük, megsebesítésük) 1723-ig szintén a hűtlenség körébe
tartoztak. Ide sorolták a személy elleni bűncselekményeket is, melyeket családtagok, rokonok
sérelmére követtek el. Ide sorolták a gyilkosságot, vérfertőzést, erőszakos közösülést,
testcsonkítást a XIV. századtól 1723-ig. A bűncselekményt elkövetők javai a királyra
háramlottak, aki kárpótlásként odaadományozhatta a sértettek vagy azok családjai számára. A
hűtlenség kategóriájába sorolták azon vagyon elleni jogsértéseket is 1723-ig, melyekben valaki
szándékosan égetett fel falvakat, ura várát feladta, vagy másét megostromolta.

A közbűncselekmények második kategóriájába tartozott a katonáskodási kötelezettség


megszegése. Ez fennállhatott, ha „az ország védelmére meghirdetett általános vagy részleges
felkelésen (insurrectio generalis seu particularis), valamint az ország törvényei és a vármegyék
rendelkezései alapján más oknál fogva elrendelt megyei felkelésen, avagy szemlén
megtagadták a megjelenést, ezekre alapos ok nélkül nem jelentkeztek vagy késve érkeztek,

11
Béli, 2014. 111.o.

5
illetve engedély nélkül távoztak el.” 12 Emellett akkor is büntetés járt, ha nem akkora haderőt
állítottak ki, amekkora elő volt írva, illetve ha katonáskodniuk kellett volna a király seregében
az ország határain kívül is, de nem voltak erre hajlandók. Ez utóbbi a székelyekre, kunokra,
jászokra, a horvát-szlavón területekre, várjobbágyokra vonatkozott. Erdélyben fő-és
jószágvesztéssel büntették a parancsmegtagadókat, és a seregben lázadást szítókat is. A
halálbüntetést főképpen háborús időszakban történt kötelezettségszegés esetén alkalmazták,
egyébként meghatározott összegű bírság megfizetésére kötelezték. Fosztogatók, gonosztevők
ellen is hirdettek olykor felkelést a XVIII. század első harmadáig, és aki ennek a felhívásnak
nem tett eleget, megbírságolták.

A közbűncselekmények harmadik csoportjába tartoztak a gyűlés és a törvényszék


rendjének megsértésének körébe sorolható jogsértések. Az egyik ilyen volt a távollét, amely
miatt akkor bírságoltak, ha indokolatlanul nem jelentek meg a meghívás ellenére az
országgyűlésen, a bírói közgyűlésen, a vármegyei közgyűlésen, vagy ha az, aki távol maradt,
nem gondoskodott megfelelő képviseletéről. A másik ide tartozó bűntett volt a széksértés, mely
a bírósági, megyei gyűléseket megzavaró cselekményeket jelentette, és szintén bírsággal
büntette az elkövetőket.

A hivatali bűncselekmények alkották a negyedik csoportot, amikor a tisztségviselő (pl.


egy bíró) kötelességét elmulasztotta, hivatalával visszaélt, nem ítélte el a bűnös személyeket,
vagy ha sikkasztást követett el. Hivatalvesztés, kártérítés mellett ritkán halálbüntetés is
előfordult ilyen esetekben.

A földesurak visszaélései alkották az ötödik csoportot, melyek lehettek urbáriummal,


pallosjoggal való visszaélések, illetve a XVII. század közepétől a szabad vallásgyakorlás
megtagadása miatt is elmarasztalhatták a földesurakat. Jobbágyaiknak kárát meg kellett
térítenie, súlyos esetekben még pallosjogát is elveszthette.

A hitszegők és hamisan esküvő személyt a Hármaskönyv ideje előtt ugyanazzal


büntették (kézlevágás, vagy ennek megváltása, illetve nyelvváltság). Azt követően a hamis
esküvőre nagyobb büntetést is kiszabhattak, például teljes jószág- és becsületvesztést.

A hetedik csoportot alkotják a kereskedéssel kapcsolatos jogsértések, melyek közé a


kereskedők által a korona, a kincstár vagy magánszemélyek sérelmére elkövetett
szabályszegések tartoznak. Az árumegállító jog megsértése esetén a kereskedőt minden árujától

12
Béli, 2014. 114.o.

6
megfosztották. A kiviteli tilalmak eleinte csak az állatokra (lovak, ökrök, juhok) vonatkozott,
de ide tartozott a só, a borok, bőrök, a réz, és salétrom kereskedelmének szabályozása is. Aki
ezt megszegte, attól elkobozták minden áruját. Később a nemesfémekre is kiterjesztették a
tilalmat, azonban az ezt megszegők hűtlenséget követtek el. A királyi pénz megvetőit, vagyis
akik nem akarták, hogy forgalomba kerüljenek a király által veretett új pénzek, megfoszthatták
vásártartási joguktól, de pénzük elvételével is büntethették. Az árszabások megsértése a XVI.
századtól volt büntetendő, így aki a megszabott árnál drágábban értékesítette áruját, attól azon
portékákat elkobozták, esetenként pénzbírsággal is sújtották. A tiltott vagy nem hitelesített
mértékekkel való visszaélést leginkább pénzbüntetéssel, de esetenként áruelkobzással, és testi
fenyítéssel is szankcionálták.

A nyolcadik kategóriába a vallás elleni bűncselekmények tartoznak. Ezek főképp az


istennek és tiszteletének megsértését foglalták magukba. Az egyik vétség az istenkáromlás
(blasphemia) volt, mely Isten személynek közvetlen vagy közvetett szidalmazását, becsmérését
jelentette. Az első néhány alkalommal pénzbírságot kapott, de ha sokadszorra is elkövette az
istenkáromolást, akár halálbüntetést is kiszabhattak rá. A XVIII. században már súlyosított
halálbüntetést is kaphatott akár az első alkalommal. A másik ide tartozó bűntett a
boszorkányság (crimen magiae) volt, melynek megítélése sokat változott az évszázadok alatt.
A XIII. század előtt csak enyhébb büntetést szabtak ki, főképp vezeklés, böjtöltetés, és csak
ritkán halálbüntetés formájában. A XV. században német inkvizítorok által kidolgozott
„boszorkánybulla” és annak kommentárja alapozta meg a boszorkányok későbbi
üldöztetésének alapelveit, melyek hamarosan beépültek a magyar szokásjogba is, de már a XIV.
században is születtek halálos ítéletek boszorkányság miatt Magyarországon is. Három
típusukat különböztették meg: a varázslókat, az étetőket és az átváltozókat. Az elítélteket
máglyahalállal büntették, Magyarországon az 1728-as szegedi boszorkányper során 13
személyt ítéltek el, Aradon 1756-ban négyet ítéltek máglyára, azonban Mária Terézia 1768-as
rendelete nyomán véget értek a magyar boszorkányperek.

Az élet elleni bűntettek alkották a kilencedik közbűncselekményi kategóriát, mely alatt


leginkább a gyilkosságot és szándékos emberölést értették, melyek értelmezése között nem volt
éles határvonal. A XV. századtól, I. Mátyás idejétől számított közbűncselekménynek, melynek
halálbüntetését nem lehetett megváltani. A testvér, családtag, rokon meggyilkolása
hűtlenségnek minősült, a rablógyilkosokat, bér- és orgyilkosokat pedig minősített
halálbüntetéssel sújtották. A magzatelhajtást, a szándékos csecsemőgyilkosságot halállal
büntették, ez alól akkor volt kivétel, ha a magzat, újszülött halála az anya vagy más személy

7
gondatlanságából, zavart elmeállapotából, tudatlanságból vagy véletlenül előidézett
koraszülésből történt. Ide sorolták a férfiak nemzésképtelenné és a nők meddővé tételét is. A
gyermekkitétel is büntetendő cselekmény volt, és súlyosabb büntetést kapott az, aki a gyermek
halálát akarta előidézni a kitétellel.

A bujálkodás körébe tartoztak mindazon nem kapcsolatok, melyek házasságon kívüli


közösülés formájában, vagy annak lehetővé tételében valósultak meg, de ide sorolták a
házasságon belüli vagy kívüli természetellenes nemi kapcsolatokat is. Az első csoportba
sorolhatók az egyszerű paráznaság, prostitúció, kerítés esetei. A rendi korszakban ezeket
bírsággal, testi illetve megszégyenítő, a kéjnőket a városból való kitiltó büntetésekkel sújtották.
Ha azonban a kerítő családtagját buzdította erkölcstelenségre, akár halálbüntetést is kaphatott.
Az ágyastartást az egyszerű paráznasághoz hasonlóan büntették. A vérfertőzés sokkal
súlyosabb véteknek számított, az első és másodízben vétkesek halálbüntetést kaptak, távolabbi
rokonok pedig három illetve két év szabadságvesztést. A Praxis Criminalis egyensági rokonok
esetében mindig fővesztést szabott ki, csak az oldalági rokonok esetében volt enyhébb büntetés
megvesszőzés, kitiltás formájában. Erőszakos közösülésnek számított, ha valaki egyy
tisztességes hajadont férjes asszonyt, serdületlen leányt, vagy beleegyezésre képtelen leányt
vagy asszonyt erőszakkal közösülésre kényszerített. A patrimoniális királyságban enyhébb
büntetést szabtak ki ( vagyonelkobzás, szabadságvesztés, vezeklés), a rendi korszakban viszont
a XIX. századig fővesztéssel sújtották. A két-vagy többnejűséget, illetve a két-vagy
többférjűséget, ha az illető tudta, hogy házastársa életben volt, minden esetben halállal
büntették. A házasságtörés esetében csak a feleség által elkövetett cselekményt büntették, ez
lehetett egyoldalú, a csak az egyik fél volt házas, vagy kétoldalú, ha mindketten házasok voltak.
A XVI. század előtt magánbűncselekménynek számított, azután viszont közönséges
gonosztevőkként kezelték, és halálbüntetéssel sújtották, kivéve, ha a kegyelmet adott felesége
számára. Büntethették azonban a férfit és nőt is ugyanazzal a büntetéssel, és a XVII. században
is inkább megszégyenítő, testfenyítő büntetéssel szankcionálták.

A vagyon elleni bűncselekmények is közbűncselekménynek számítottak. A lopást


tolvajlásként kezelték, valamely ingóság jogtalan elvételét jelentette. Büntetése a rendi
korszakban az ellopott ingóság értékétől és az elkövető jogállásától függött, a kisebb értékű
lopás vagyoni és testi büntetéssel járt, nagyobb érték esetében akasztás, nemes esetén fővétel
volt szokásban. A szentségtörő lopást minősített halálbüntetéssel sújtották. A rablás valamely
ingóság erőszakkal való eltulajdonítását jelentette, a Hármaskönyv alapján az elkövetőket
karóba húzással vagy kerékbetöréssel büntették. Az őket támogatókat gyakran ugyanazzal a

8
büntetéssel sújtották, és díjat is felajánlhattak a rablók élve vagy holtan való felkutatására. Az
orgazdákat, akik rablásból származó dolgot vásároltak, fővétellel sújtották, a XVIII. századtól
azonban már enyhébb büntetést szabtak ki az eladókra és vevőkre. Az ellenséges szándékkal
gyújtogatókat és azzal fenyegetőket a rendi korszakban büntetlenül meg lehetett ölni. A
dohányzókat is büntették, mert tűzveszélyt okozhattak gondatlanságból, bírságok kivetésével
igyekeztek visszavetni a dohányzást.13

A második nagy csoportot a magánbűncselekmények alkották. A hatalmaskodás volt az


első, mely sokféle bűncselekményt foglalt magába, melyeket általában valamely előkelő
személy utasítására, csoportosan követtek el. Ezek lehettek valaki fogságba ejtése, megsebzése,
megölése, birtokainak feldúlása, javainak, állatainak eltulajdonítása, leölése. Ez esetben csak
az utasítást adó urat érte felelősségre vonás. A nagyobb hatalmaskodás a nemesek sérelmére
elkövetett hatalmaskodás volt, mely fő- vagy jószágvesztéssel járt a XVIII. századig. A kisebb
hatalmaskodás alatt a nem nemesek által elkövetett sebzést és verést tartották számon, és
pénzbüntetéssel illetve általában botozással büntették. A második ilyen kategória volt a
becstelenség, melynek büntetéseként az elkövetőt megfosztották a becsületétől és jó hírnevétől,
emellett pedig vagyonát elkobozták, és váltság megfizetésére kötelezték, perképességét
megvonták, és megszégyenítés bélyegének viselésére kényszerítették. Ebben a csoportba
tartozott az ún. álorca vagy álorcásság (más nevében, más kárára történő bejelentés), a hűtlenül
kezelt gyámság (aki a gyámságában lévő gyermekről nem gondoskodott, érdekeit nem
képviselte), és a vértagadás vagy vérárulás (ha valaki családtagjait kitagadva, vagy hamisan
őrültnek nyilvánítva próbálta őket vagyonuktól megfosztani). A károkozás szintén ide
sorolandó, mely során valakinek vagyonában vagy testi épségében valaki kárt, sérülést okozott.
Büntetésként kártalanításra kötelezték. Speciális eset volt, ha valakinek a marhája okozott kárt
a egy másik személy földjén, lelegelve, eltaposva a termést, az állatokat addig lefoglalva
tartották, míg tulajdonosuk meg nem térítette a kárt. Léteztek még egyéb
magánbűncselekmények, melyek főképp a személyiségi jogok megsértésének különféle
módozatait jelentették. Ilyenek voltak a más leveleinek letartóztatása (adománylevelek, nemesi
levelek visszatartása, át nem adása a tulajdonosának), a küldött levelek megsértése, a
patvarkodás (hamis vádaskodás, rágalmazás), és a meggyalázás vagy becsületsértés (például
valaki nemességének kétségbe vonása).14

13
Béli, 2014. 110-132.o.
14
Béli, 2014. 133-137.o.

9
A magyar kodifikációs kísérletek sokáig sikertelenek voltak, 1880-ig nem történt meg
a büntetőjog egységes törvényi szabályozása. Büntetőjogi szakirodalmunk a XVIII. század
közepéig gyakorlatilag nem létezett, a szerzők munkáikban a már létező büntetőjogi és
jogállami elvekhez igyekeztek igazítani a magyar viszonyokat. A korszak neves szerzői voltak
Huszti András, Gochetz Gábor, Huszty István és Bodó Mátyás.15 Az ő műveik megjelenésével
vette kezdetét „a büntetőjog tudományos művelése”.16

Irodalom

Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Dialóg Campus Kiadó, 2014.

Kovács Kálmán: Büntetőjog. In. (szerk) Csizmadia Andor: Magyar állam- és jogtörténet.
Tankönyvkiadó, Budapest, 1986.

Nagy Ferenc: A (büntetőjog)tudomány ismérveiről,hazai előzményeiről és kezdeteiről. In: Acta


Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica. (74). pp. 353-363. 2012.

Tóth J. Zoltán: A halálbüntetésre vonatkozó anyagi jogi szabályok a feudalizmus


Magyarországán. Jogtörténeti Szemle, 2007/4. szám, 30-50. o.

15
Nagy, 2012. 356-359.o.
16
Nagy, 2012. 362.o.

10