You are on page 1of 15

Tartalomjegyzék

Előszó: Az alma 9
Bevezetés: Egy rejtély 14

I. rész: A régi történet megreped

1. A pálca 29
2. Kibillent egyensúly 42
3. A gyászkivétel 57
4. Az első zászló a Holdon 66

II. rész: Lekapcsolódva: A depresszió és a szorongás


kilenc oka

5. A zászló felvétele (Bevezető a II. részhez) 81


6. Első ok: Elvágva az értelmes munkától 83
7. Második ok: Elvágva a többiektől 98
8. Harmadik ok: Elvágva az értelmes értékektől 122
9. Negyedik ok: Elvágva a gyerekkori traumától 141
10. Ötödik ok: Elvágva a státusztól és a megbecsüléstől 154
11. Hatodik ok: Elvágva a természettől 163
12. Hetedik ok: Elvágva egy reményteli vagy biztonságos
jövőtől 174
13. Nyolcadik és kilencedik ok: A gének és az agyi
változások valódi szerepe 188

III. rész: Visszakapcsolódás, avagy egy másfajta


antidepresszáns

14. A tehén 207


15. Mi építettük ezt a várost 213
16. Első visszakapcsolódás: A többiek 232
17. Második visszakapcsolódás: Társaság receptre 245
18. Harmadik visszakapcsolódás: Az értelmes munka 260
19. Negyedik visszakapcsolódás: Értelmes értékek 273
20. Ötödik visszakapcsolódás: Az együttérző öröm
és az énfüggőségen való felülemelkedés 283
21. Hatodik visszakapcsolódás: A gyerekkori traumák
elfogadása és legyőzése 312
22. Hetedik visszakapcsolódás: A jövő helyreállítása 317
Befejezés: Hazatérés 331

Köszönetnyilvánítás 340
Jegyzetek 345
A szerzőről 390
Hetedik fejezet
Második ok:
Elvágva a többiektől

Gyerekkoromban történt valami váratlan dolog a szüleimmel. Apám


egy kis, Kandersteg nevű faluban nőtt fel a svájci hegyekben, ahol
mindenki tudta mindenki másnak a nevét, az anyám pedig egy olyan
munkások lakta bérházban Skóciában, ahol ha egy kissé felemelted
a hangodat, a szomszédok minden szavadat tisztán hallhatták. Kis-
baba koromban aztán egy Edgware nevű helyre költöztek. Ez volt
az északi metróvonal végállomása – sor- és ikerházak által formált
külkerület, amely a valaha London zöldövezetének nevezett helyen
nőtt ki a földből. Ha elaludtál a metrón, majd hirtelen ott találtad
magad, rengeteg házat láthattál, néhány gyorséttermet és egy par-
kot, valamint sok-sok tisztességes, szerethető, elidegenedett embert,
amint átrohannak mindezen.
Amikor a szüleim beköltöztek, próbáltak összebarátkozni a szom-
szédaikkal, ahogyan ez azokon a helyeken, ahonnan jöttek, szokás
volt. Olyan természetesen és ösztönösen jött ez belőlük, mint a leve-
gővétel. A próbálkozásuk azonban mérhetetlenül zavarba ejtő volt.
Edgware-ben nem voltak ellenségesek az emberek. Tudtuk, hogy
kik a szomszédok, és rájuk mosolyogtunk. De ennyi volt; bármilyen,
a rövid és udvarias csevegésen túlmenő kezdeményezést elvágtak.
M Á S ODI K O K : E LVÁG VA A T Ö B B I E K T Ő L 99

Amint a szüleim lassan rájöttek, itt az élet a saját házad falain belül
zajlott. Én ezt nem tekintettem szokatlannak – csak ezt ismertem –,
de anyám soha nem tudott hozzászokni. „Hol vannak a többiek?” –
kérdezte egyszer tőlem, amikor még kicsi voltam, és meghökkenve
nézett végig az üres utcán.

A magány ma úgy lengi be a kultúránkat, mint a szmog. Többen


mondják, hogy magányosabbnak érzik magukat, mint valaha – és
bennem felmerült a kérdés, hogy nem lehet-e ennek valami köze
a depresszió és a szorongás szemmel látható terjedéséhez. Amint
ebbe beleástam magam, megtudtam, hogy van két kutató, akik ak-
kor már évtizedek óta tanulmányozzák a magányt – és hogy egy sor
fontos áttörést értek el.

Az 1970-es évek derekán egy John Cacioppo nevű fiatal, idegtudo-


mánnyal foglalkozó kutató szorgalmasan hallgatta a tanárai előadá-
sait – néhányan a világ legjobbjai közé tartoztak –, de volt valami,
ami egyszerűen nem fért a fejébe.
Amikor megpróbálták elmagyarázni az emberi érzelmek változá-
sát, mintha egyetlenegy dologra összpontosítottak volna: arra, hogy
mi történik ilyenkor az agyadon belül. Azt nem nézték meg, hogy az
életedben mi zajlik, és azt sem kérdezték meg, hogy ez okozhatja-e
az agyban az általuk felfedezett változások bármelyikét. Mintha az
agyat egyfajta szigetnek tekintették volna, mely el van vágva a világ
többi részétől, és soha nem kerül vele kapcsolatba.
John tehát feltette magának a kérdést: mi lenne, ha ahelyett, hogy
az agyat különálló szigetként tanulmányoznánk, máshogy közelíte-
nénk a kérdéshez? Mi lenne, ha úgy tanulmányoznánk, mintha olyan
sziget lenne, amelyet hidak százai kötnek össze a külvilággal, ahol
a dolgok állandóan zajlanak, és jelek érkeznek ide ebből a világból?
A kérdést felvetve meghökkentette a mentorait. „Tudja – mond-
ták neki –, még ha releváns is a kérdés, az agyon kívüli tényezők ak-
100 E LV E S Z E T T K A P C S O L AT O K

kor sem alapvetően lényegesek” az olyan változásokat tekintve, mint


a depresszió vagy a szorongás. Különben is, mondták, ez egyszerűen
túlságosan összetett lenne ahhoz, hogy feltérképezzük. Senki nem
fog érteni ebből semmit „még legalább száz évig” – mondták. „Te-
hát nem figyelünk erre.”

John soha nem feledkezett el ezekről a kérdésekről. Éveken át gon-


dolkodott rajtuk, míg aztán egy napon az 1990-es években végül ki-
ötölte, hogyan kezdhetné el részletesebben tanulmányozni őket. Ha
ki akarod deríteni, hogy az agyad és az érzéseid hogyan változnak
meg, amikor kapcsolatba kerülsz a külvilággal, azt elkezdheted úgy,
hogy azt vizsgálod meg, hogy mi történik egy ezzel teljesen ellenté-
tes helyzetben – amikor magányos vagy, és le vagy vágva a környező
világról. Ez a tapasztalás – tette fel magának a kérdést – megváltoz-
tatja az agyadat? Megváltoztatja a testedet?

A lehető legegyszerűbb kutatással kezdte, ami eszébe jutott. A kol-


légáival összegyűjtött száz idegent a Chicagói Egyetemen, ahol ak-
kor dolgozott, hogy részt vegyenek egy olyan közvetlen kísérletben,
amelyet még soha senki nem próbált elvégezni.
Ha résztvevő voltál, azt mondták neked, hogy menj, és tölts el
néhány napot úgy, mintha csak a normális mindennapjaidat élnéd
– néhány minimális kis csavarral. Rád kötöttek egy szívizommoni-
tort, hogy mérjék a pulzusodat, és kaptál egy kis csipogót és néhány
kémcsövet. Majd elhagytad a labort. A kísérlet első napján az volt
a feladat, hogy ahányszor a csipogó megszólalt – mint kiderült, ez
naponta kilencszer történt meg –, abba kellett hagynod a foglala-
toskodást, hogy leírj néhány dolgot. Először is le kellett írnod azt,
hogy éppen mennyire érzed magad magányosnak vagy „kapcso-
lódva”. Másodszor, le kellett jegyezned a kis monitor képernyőjén
látott pulzusszámodat.
A kísérlet második napján ugyanezt kellett végigcsinálni, az-
M Á S ODI K O K : E LVÁG VA A T Ö B B I E K T Ő L 101

zal a különbséggel, hogy ezúttal a csipogót meghallva bele kellett


köpnöd a kémcsőbe, majd le kellett zárnod, és le kellett adnod a la-
borban.
John azt próbálta kideríteni, hogy mennyire stresszes a magány.
Senki sem tudta. Stresszes állapotban azonban felszökik a pulzusod,
és a nyáladban rengeteg kortizol nevű hormon jelenik meg. Ez a kí-
sérlet tehát – végre – mérhetővé tette a hatást.
Amikor John és a kollégái egymás mellé tették az összegyűjtött
adatokat, igencsak meglepődtek.1 Kiderült, hogy a magány érzésétől
a kortizol szintje durván megugrik – ugyanannyira, mint a legza-
varóbb dolgoktól, amelyek valaha megtörténhetnek veled. A kísér-
let eredményei szerint az akut magányosság ugyanolyan stresszes,
mint ha fizikai támadás ér.2
Érdemes elismételni. Úgy tűnik, hogy a  mélységes magány
ugyanannyi stresszt okoz, mintha egy idegen behúzna neked.

John elkezdett utánajárni, hogy más tudósok is tanulmányozták-e


a magány hatásait. Megtudta, hogy egy Sheldon Cohen nevű pro-
fesszor elvégzett egy kísérletet, amelyben fogott néhány embert, és
feljegyezte, hogy mindegyiküknek hány barátja és egészséges tár-
sas kapcsolata volt.3 Aztán bevitte őket egy laborba, és szándéko-
san – az alanyok tudtával – megfertőzte őket egy megfázásvírussal.
Azt akarta kideríteni, hogy az elszigetelt emberek betegebbek lesz-
nek-e, mint azok, akik kapcsolódnak egymáshoz. Kiderült, hogy ők
háromszoros eséllyel kaphatták el a megfázást, mint azok, akiknek
sok szoros kapcsolatuk volt más emberekkel.
Egy másik tudós, Lisa Berkman kilenc éven át követett nyomon
elszigetelt és szoros kapcsolatokat ápoló embereket, hogy kiderít-
se, magasabb-e az elhalálozás esélye valamelyik csoportban.4 Arra
jött rá, hogy az elszigetelt emberek kétszer-háromszor olyan magas
eséllyel haltak meg ugyanazon időszak alatt. Szinte minden halá-
losabbá vált, ha egyedül voltál: a rák, a szívbetegség vagy a légúti
problémák.
102 E LV E S Z E T T K A P C S O L AT O K

John lassan, a bizonyítékdarabkákat összeillesztve rájött, hogy


bizony úgy néz ki, a magány maga halálos. Az eredményeket fel-
dolgozva John és más tudósok számára az derült ki, hogy ha le-
válsz a körülötted lévő emberekről, annak ugyanolyan hatása van az
egészségedre, mint az elhízásnak5 – amit, egészen mostanáig, a fej-
lett világ legnagyobb egészségügyi kockázataként tartottak számon.

John tehát most már tudta, hogy a magánynak döbbenetes fizikai


hatásai vannak. De vajon az is lehetséges – tűzte ki a következő ku-
tatása célját –, hogy ez hozza ránk a depresszió és szorongás nyil-
vánvaló járványát?
Ez elsőre elég nehezen megvizsgálható kérdésnek tűnt. Ké-
szíthetsz felmérést, melynek során három dolgot megkérdezhetsz
a résztvevőktől: Magányos vagy? Depressziós vagy? Szorongsz? Majd
összepárosíthatod a válaszokat. Ezzel a módszerrel mindig arra fogsz
jutni, hogy a magányos emberek sokkal hajlamosabbak a depresz-
szióra vagy szorongásra. De ezzel nem megyünk messzire – mert
a depressziós és szorongó emberek gyakran félnek a világtól és a tár-
sas érintkezéstől, ezért hajlamosak visszavonulni. Lehetséges, hogy
először depressziós leszel, majd ettől magányos is. John azonban
gyanította, hogy valószínűleg fordítva van – vagyis ha magányos
leszel, az depresszióssá tehet.
Ezért elkezdte keresni a választ két nagyon eltérő kísérlettel.
Azzal kezdte, hogy összeszedett 135 olyan embert, akiket na-
gyon magányosként azonosítottak, majd bevitte őket egy napra és
egy éjszakára a Chicagói Egyetemen lévő laboratóriumába. Olyan
kiterjedt személyiségteszteket adtak nekik, hogy John azzal vicce-
lődött, hogy ennyi erővel egy marsi küldetésre is készülhetnének.
Ezeknek a teszteknek az eredménye azt mutatta, amit várnál – hogy
a magányos emberek ugyanakkor szoronganak is, alacsony az ön-
becsülésük, pesszimisták és félnek attól, hogy a többiek nem szere-
tik őket. Itt Johnnak nagyon fontos volt, hogy megtalálja a módját,
hogy néhányukat még magányosabbá tegye, de anélkül, hogy bármi
M Á S ODI K O K : E LVÁG VA A T Ö B B I E K T Ő L 103

máson változtatna az életükben – tehát nem tehetett olyat, amitől


pánikba estek volna, vagy például úgy érezték volna, hogy ítélkez-
nek felettük. Hogyan lehetett ezt elérni?
A következő kísérleti csoportját kétfelé – A és B csoportra – osz-
totta, majd behozott egy David Spiegel nevű pszichiátert, és arra kér-
te, hogy hipnotizálja a csoportokat.6 Az A csoport tagjait a hipnózis-
ban az életük olyan időszakaiba vezette, amikor elég magányosnak
érezték magukat. A B csoport tagjait – ezzel szemben – olyan idő-
szakokra vezették vissza, amikor úgy érezték, hogy valóban kapcso-
lódnak egy másik emberhez vagy csoporthoz. Miután az alanyokkal
átélették ezeket a vagy szupermagányos, vagy szuperkapcsolódási
élményeket, újra elvégeztették velük a személyiségteszteket.
John úgy gondolkodott, hogy ha a depresszió okozza a magányt,
akkor az, ha fokozzák az emberek magányérzését, nem jelent kü-
lönbséget. Ha azonban a magány okozhatja a depressziót, a fokozott
magányosság a depressziót is erősíti.
John kísérletének eredményeit később a szakterület fontos for-
dulópontjaként emlegették. Azoknál, akiknél erős magányt váltottak
ki, radikális mértékben nőtt a depresszió, azoknál pedig, akik azt
élték át, hogy kapcsolódnak másokhoz, jelentősen csökkent a dep-
resszió súlyossága. „Az elképesztő dolog az volt ebben, hogy a ma-
gány nem pusztán a depresszió eredménye – mondta. – Hanem
maga vezet a depresszióhoz.” Olyan volt, mondta, mint az a pillanat
egy CSI: A helyszínelők epizódban, amikor a szakértők végre meg-
találják az egyező ujjlenyomatot. „A magány – mondta – kifejezet-
ten főszerepet kap.”7

Ez azonban nem oldotta meg a kérdést. John tudta, hogy a labora-


tóriumi körülmények sokféle szempontból mesterségesek lehetnek.
Ezért elkezdte másképp kutatni ezt a problémát.
Chicagót éppen elhagyva, Cook megyének egy olyan részében,
amelyet a mindenütt burjánzó elővárosi beton és aszfalt ural, 229
idősebb, ötven- és nyolcvanéves kora között járó amerikait kezdett
104 E LV E S Z E T T K A P C S O L AT O K

követni. A résztvevők a népesség viszonylag tág szeletét képvisel-


ték – a fele férfi, a fele nő volt, harmad-harmadrészben pedig latin-
amerikai, afroamerikai származású és fehér bőrű emberek szerepel-
tek a vizsgálatban. Nagyon fontos szempont volt, hogy az alanyok
a kutatás kezdetén nem voltak depressziósok vagy szokatlanul ma-
gányosak. Évente egyszer eljöttek a laboratóriumba, ahol egy egész
sor vizsgálatot elvégeztek rajtuk; a fizikai és mentális egészségüket
mérték fel. Majd a csapata rengeteg kérdést tett fel nekik azzal kap-
csolatban, hogy mennyire érzik magányosnak vagy elszigeteltnek
magukat. Hány emberrel állnak kapcsolatban nap mint nap? Hány
emberhez érzik közel magukat? Kivel osztják meg az életük öröm-
teli pillanatait?
Azt akarta megtudni, hogy amikor a felmérés során idővel né-
hányuknál kialakult a depresszió (amint az elkerülhetetlenül meg
is történt), mi jelentkezik elsőként. Az elszigeteltség és a magány az
első, vagy inkább a depresszió?
Kiderült, hogy – az adatgyűjtés eddig feldolgozott első öt évében
– a magány a legtöbb esetben megelőzte a depressziós tünetek meg-
jelenését.8 Magányos lettél, és ezt követték a kétségbeesés és a mély-
séges szomorúság érzései, majd a depresszió. A hatás pedig igen je-
lentős volt. Képzeld el, hogy a magányt a kultúránkban egy egyenes
vonal méri. Az egyik végén nulla százalékban érzed magányosnak
magad, a másik végén pedig száz százalékban. Ha a közepes értékről
– ötven százalék – elmozdulsz hatvanöt százalékig, a depresszió tü-
neteinek kialakulási esélye a nyolcszorosára emelkedik az esetedben.
Az, hogy minderre két nagyon különböző típusú vizsgálatból –
és rengeteg más, általa végzett kutatásból – jött rá, igen fontos kö-
vetkeztetés levonására vezette Johnt, amely azóta is tudományos
támogatást vív ki: a magány, következtetett, rengeteg depressziót és
szorongást okoz a társadalmunkban.

Amint erre rájött, John a miérttel kezdett foglalkozni. Miért okoz


a magány ilyen erőteljesen depressziót és szorongást?
M Á S ODI K O K : E LVÁG VA A T Ö B B I E K T Ő L 105

Gyanítani kezdte, hogy bizonyára megvan ennek az oka. Az em-


beri lények először Afrika szavannáin jelentek meg, ahol kis, néhány
száz vagy még kevesebb tagból álló vadászó-gyűjtögető törzsek-
ben éltünk. A te és az én létezésemnek egyetlen oka van – az, hogy
ezek az emberek rájöttek, hogyan működhetnek együtt. Osztoztak
az élelmen. Ápolták a betegeket. „Nagyon nagy vadállatokat voltak
képesek leteríteni – mutatott rá John –, de csak azért, mert együtt-
működtek.” Csak csoportként volt értelme a létezésüknek. „Minden
általunk ismert mezőgazdasággal foglalkozó korai társadalomban
ugyanez az alapvető struktúra fedezhető fel – írta az egyik kollégá-
jával. – A cudar körülmények között nem volt esélyes a túlélés, és
azt, hogy egyáltalán sikerült, a társas kapcsolatok sűrű hálójának
köszönhetik, valamint a rengeteg kölcsönös elköteleződésnek. Eb-
ben a természetes állapotban a kapcsolatokat és az együttműködést
nem kell forszírozni… a kapcsolódás a természetünk.”9
Most képzeld el, hogy – ott a szavannán – leszakadsz a csoport-
tól, és hosszú időre egyedül maradsz. Ez borzalmas veszélyt jelentett.
Könnyebb préda lettél a ragadozók szemében; ha beteg lettél, senki
nem ápolt; és a törzs többi tagja is sebezhetőbbé vált nélküled. Jog-
gal éreznéd borzasztóan magad.10 A tested és az agyad sürgős jelzése
volt ez, hogy azonnal térj vissza a csoportodhoz, ahogy csak tudsz.11
Tehát az összes emberi ösztön nem az egyedüli, hanem az ilyen
törzsi életre van kihegyezve. Az embereknek olyan nagy szükségük
van a törzsre, mint a méheknek a kasra.12
A rettegésnek és éberségnek ez a hosszan tartó egyedüllét által
kiváltott érzése tehát, mondja John, nagyon is okkal alakult ki. Visz-
szalökte az embereket a csoportba, és azt jelentette, hogy amikor
a törzzsel voltak, megvolt az ösztönző erejük arra, hogy jól bánjanak
a többiekkel – hogy ne dobják ki őket. „A kapcsolódást szem előtt
tartó erős impulzus – írja – egyszerűen jobb túlélési esélyeket jelent.”
Vagy, ahogy később megfogalmazta nekem: a magány „olyan idegen
állapot, mely arra késztet, hogy felvegyük a kapcsolatot a többiekkel”.
Ezáltal könnyebben megérthetjük, hogy a magány miért jár
együtt olyan gyakran a szorongással. „Az evolúció során úgy fej-
106 E LV E S Z E T T K A P C S O L AT O K

lődtünk, hogy ne csak jól érezzük magunkat másokkal, hanem biz-


tonságban is – írja John. – Ennek az a szó szerint létfontosságú kö-
vetkezménye, hogy az evolúció során az is kialakult, hogy nemcsak
rosszul érezzük magunkat a többiektől elszigetelve – hanem a biz-
tonságérzetünk is megszűnik.”13
Elméletnek nagyon szép. John azonban elkezdett azon gondol-
kodni, hogy hogyan lehetne letesztelni. Kiderült, hogy vannak még
olyan népek, akik ma is úgy élnek, ahogyan az emberek az evolúció
korábbi szakaszaiban éltek. John megtudta például, hogy a Dakota
államokban él egy nagyon zárt, erősen vallásos földművelő közös-
ség – egy kicsit olyanok, mint a fundamentalista amishok –, akiket
hutteritáknak hívnak. A földből élnek, és együtt dolgoznak, esznek,
tartják az istentiszteleteiket és pihennek. Egész idő alatt mindenki-
nek együtt kell működnie. (Az utam során később elmentem egy
ilyen csoportba, majd meglátod.)
John tehát összefogott egy antropológuscsapattal, akik akkor
már évek óta tanulmányozták a hutteritákat, hogy kiderítsék, ők
mennyire magányos emberek.14 Ezt nagyon szépen lehet tesztel-
ni. A világon bárhol, ahol az emberek azt állítják, hogy magányo-
sak, ezzel egyidejűleg alvás közben több olyan élményük van, amit
„mikroébredéseknek” szoktak nevezni. Ezekre a röpke pillanatokra
nem emlékszel, amikor felébredsz, de egy kicsit felráznak az alvás-
ból. Minden már társas állat is mutatja ezt a tünetet elszigeteltség-
ben. A legjobb elmélet szerint nem érzed biztonságnak az elalvást,
ha egyedül vagy, mert a korai ember szó szerint nem volt bizton-
ságban, ha a törzstől távol aludt el. Tudod, hogy senki nem fedez –
ezért az agyad nem hagyja, hogy teljes alvás üzemmódba kapcsolj.
Ezeknek a „mikroébredéseknek” a mérésével a magányt is jól lehet
mérni. John csapata tehát bedrótozta a hutteritákat, hogy meglás-
sák, ők hány ilyet élnek át éjszakánként.
Kiderült, hogy náluk ez alig jelentkezett. „Az eredmények alap-
ján ez a közösség mutatta a legalacsonyabb magányszintet, amit
a világban tapasztaltam – magyarázta John. – Ez nagyon megle-
pett.”15
M Á S ODI K O K : E LVÁG VA A T Ö B B I E K T Ő L 107

Ez azt mutatta, hogy a magány nem egyszerűen valamiféle el-


kerülhetetlen emberi csapás, mint a halál, hanem a mai életvite-
lünk terméke.

Amikor az anyám Edgware-be költözött, és ott azt találta, hogy nincs


közösség – csak udvarias biccentések és zárt ajtók –, feltételezte, hogy
valami baj van a hellyel. Erre kiderül, hogy a mi kis kertvárosunk
nem is olyan különleges.
Egy Robert Putnam nevű harvardi professzor ma már évtizedek
óta dokumentálja korunk egyik legfontosabb tendenciáját.16 Min-
denféle módja van annak, hogy az emberi lények összejöjjenek, hogy
csoportban csináljanak valamit – alakíthatnak sportcsapatot, kórust,
önkéntes csoportot, vagy akár csak rendszeresen együtt vacsoráz-
hatnak. Évtizedek óta gyűjti az adatokat azzal kapcsolatban, hogy
mennyi mindent csinálunk ezek közül – és a szabadesés állapotát ta-
lálta. Adott egy példát, ami azóta elhíresült: az Egyesült Államokban
a bowling az egyik legnépszerűbb szabadidős tevékenység, melyet
az emberek valaha szervezett ligákban űztek – egy-egy csapathoz
tartoztak, és más csapatok ellen játszottak, miközben elvegyültek
és ismerkedtek. Ma is játszanak az emberek, de egyedül. A saját pá-
lyájukon, a saját játékukat űzik. A kollektív struktúra összeomlott.
Gondolj bele a többi olyan tevékenységbe, amit azért csinálunk,
hogy együtt legyünk – vegyük például a gyereked iskolájának tá-
mogatását. „Csak az 1985 és 1994 között eltelt röpke tíz év alatt –
írja – a közösségi szervezetekben vállalt aktív részvétel… negyvenöt
százalékkal zuhant.”17 Egyetlen évtized alatt – tizenéves koromban,
amikor kialakult a depresszióm – mi a nyugati világban leálltunk
azzal, hogy jelentős mértékben együtt csináljunk dolgokat, és azon
kaptuk magunkat, hogy ehelyett bezárkóztunk a lakásunk falai közé.
Kihullottunk a közösségekből, és befelé fordultunk – magyarázta
Robert, amikor vele beszélgettem. Ezek a tendenciák az 1930-as
években kezdek kialakulni, de az én életemben hihetetlenül felgyor-
sultak.
108 E LV E S Z E T T K A P C S O L AT O K

Ez azt jelenti, hogy az érzés, hogy közösségben élünk vagy akár


hogy barátaink vannak, akikre számíthatunk, eltűnt a mélyben.
A társadalomtudósok például éveken át feltették a következő egy-
szerű kérdést az amerikai lakosság különböző rétegeiben: „Hány bi-
zalmasod van?” Azt akarták kideríteni, hogy válsághelyzetben hány
emberhez tudnál fordulni, illetve hány emberrel tudod megosztani,
ha valami jó dolog történik veled. Amikor évtizedekkel ezelőtt bele-
kezdtek ebbe a felmérésbe, az amerikaiaknak átlagosan három közeli
barátjuk volt. 2004-re az lett a leggyakoribb válasz, hogy egy sincs.18
Érdemes elidőzni ezen egy kicsit: ma több olyan amerikai él,
akinek nincs közeli barátja, mint akinek bármilyen formában van.

És nem arról van szó, hogy befelé, a családunk felé fordulunk. A ku-
tatás során azt derítette ki – az egész világra jellemzően –, hogy már
a családunkkal sem csinálunk közösen programokat. Sokkal keve-
sebb a közös családi étkezés; sokkal kevesebbet nézzük együtt a tévét
családilag; és sokkal kevesebb a családi nyaralás is. „Gyakorlatilag
azt mondhatjuk – mutatta ki Putnam egy sor grafikon és tanulmány
segítségével –, hogy a 20. század utolsó negyedében jóval csökkent
a családi együttlétek gyakorisága.”19 Nagy-Britanniában és a nyu-
gati világ többi részében is hasonló számadatokkal találkozhatunk.
Minden előttünk élt generációnál kevésbé csinálunk közösen
dolgokat. Jóval a 2008-as gazdasági összeomlás előtt következett be
egy társadalmi törés, mikor is azt vettük észre, hogy jóval több időt
töltünk egyedül és magányosan. Széthullottak azok a struktúrák,
amelyek az egymással való törődést biztosították – mind a család-
ban, mind a szomszédságban. Szétbomlasztottuk a törzseinket. Kí-
sérletbe fogtunk, melynek során azt fogjuk kideríteni, hogy képes-e
az ember egyedül élni.

Miközben a könyvemhez végeztem a kutatást, egyszer Kentucky ál-


lamban, Lexingtonban észrevettem, hogy kifogytam a készpénzből,
M Á S ODI K O K : E LVÁG VA A T Ö B B I E K T Ő L 109

ezért az utolsó ottani éjszakámat egy nagyon olcsó motelben töltöt-


tem a reptér mellett. Egy csupasz betonlyukat képzelj el a felszálló
repülőgépek folyamatos zajában. A kis szobámból ki-be járva azt
vettem észre, hogy a mellettem lévő szobának mindig nyitva van az
ajtaja, mindig megy benne a tévé, és egy középkorú férfi kuporog
az ágyon egy kicsit himbálózva valami furcsa, bizarr testtartásban.
Amikor ötödször is elmentem az ajtaja előtt, megálltam, és meg-
kérdeztem, hogy minden rendben van-e. Nehezen érthető hangon
mondta, hogy néhány nappal azelőtt annyira összeveszett a mos-
tohafiával – azt nem mondta el, hogy min –, hogy a fiú megverte,
és eltörte az állkapcsát. Akkor volt kórházban is, mondta, és negy-
vennyolc órán belül meg fogják operálni, de addig is felírtak neki
fájdalomcsillapítót, és az útjára engedték. Csak az volt a gond, hogy
nem volt elég pénze beváltani a receptet, így aztán csak ült ott egye-
dül, sírdogálva.
Meg akartam kérdezni tőle, hogy vannak-e barátai. Hogy van-e
bárki, akihez segítségért fordulhat. De teljesen nyilvánvaló volt, hogy
senkije sincs. Úgyhogy csak ült ott, és belesírdogált az összetört áll-
kapcsába.

Gyerekkoromban soha nem tudatosodott bennem, hogy bármi hiá-


nyozna a társas kapcsolatokból. A magányt kutató tudósokkal beszél-
ve azonban visszaemlékeztem egy apróságra. Gyerekként, egészen
a korai kamaszéveimig volt egy ábrándképem. Arról álmodoztam,
hogy a szüleim barátai – akik az ország különböző pontjain éltek,
és akikkel csak évente néhányszor találkoztunk – mind odaköltöz-
nének az utcánkba, és akkor átmehetnék hozzájuk, amikor otthon
keményebb idők jártak; ez ugyanis igen gyakran előfordult. Min-
dennap megjelent a lelki szemeim előtt ez az ábrándkép. Az utcánk-
ban azonban csak idegenek laktak, akik mind egyformán egyedül,
egyformán bezárkózva éltek.