You are on page 1of 7

Harmadik fejezet

Harry felébredt. Valami baj volt. Tudta, hogy hamarosan eszébe jut, mi,
és akkor semmi másra nem vágyik majd, csak erre az áldott bizonyta-
lanságban eltöltött néhány másodpercre, mielőtt a valóság kíméletlen
ökölcsapása lesújt rá. Kinyitotta a szemét, és azonnal meg is bánta. Olyan
volt, mintha a nappali fény, amely a piszkos, maszatos ablaküvegen át
megvilágította az üres, kis nappalit, egyenesen a szeme mögött fájdal-
masan lüktető pontba döfött volna. Ismét a szemhéja sötétségében kere-
sett menedéket, és eszébe jutott, hogy álmodott. Természetesen Rakelről.
Most is ugyanúgy kezdődött, mint már annyiszor, azzal a sok-sok évvel
ezelőtti reggellel, nem sokkal a megismerkedésük után. Rakel a mell-
kasára hajtotta a fejét, Harry pedig megkérdezte, hogy azt a pletykát
akarja-e ellenőrizni, amely szerint nincs szíve. Ekkor felhangzott Rakel
nevetése, amit Harry annyira imádott. A legnagyobb hülyeségekre is
képes lett volna, hogy előcsalogassa. Aztán Rakel felemelte a fejét, me-
leg barna szemével, amelyet osztrák édesanyjától örökölt, Harryra nézett,
és azt válaszolta, hogy a pletykák igazak, ő azonban neki adja a sajátja
felét. És valóban megtette. Rakel szíve pedig hatalmas volt, vért pumpált
Harry testébe, felélesztette, és újra valódi emberré tette. És férjjé. És
Oleg, a zárkózott, komoly fiú apjává, akit Harry egy idő után úgy
szeretett, mintha a saját fia lett volna. Harry boldog volt. És halálosan
rettegett. Boldog tudatlanságban volt afelől, mi fog történni, de mélysé-
gesen boldogtalan tudatában volt annak, hogy ő nem erre a boldogságra
teremtetett. Halálosan rettegett attól, hogy elveszíti Rakelt. Hiszen a szív
egyik fele nem doboghat, ha a másik fele nem ver, ezzel ő és Rakel is
tisztában volt. De ha képtelen Rakel nélkül élni, miért menekült előle
ma éjszaka álmában?

16
Nem tudta, nem emlékezett rá, mindenesetre Rakel eljött, hogy vis�-
szakövetelje a szíve felét. Harry egyre gyengülő szívverését követte,
végül megtalálta, és becsengetett az ajtaján.
Aztán jött az a bizonyos ökölcsapás. A valóság.
Hogy elvesztette Rakelt.
És hogy nem ő menekült el, hanem Rakel dobta ki.
Harry levegő után kapkodott. Egy hang hatolt a fülébe, és rájött, hogy
a fájdalom nemcsak a szeme mögött lüktet, hanem az egész agya egyet-
len nagy fájdalomközpont. És hogy ez ugyanaz a hang, amely a felria-
dása előtti álmot kiváltotta. Valaki az ajtó előtt áll, és a csengőt nyomja.
Újra feltámadt benne az az idióta, kínzó, állhatatos remény.
Anélkül hogy kinyitotta volna a szemét, a kanapé mellett álló whiskys­
üveg felé nyúlt, felborította, és már a csörömpölésből tisztán hallotta,
hogy a kopott parkettán végigguruló palack üres. Nagy nehézségek árán
kinyitotta a szemét, és a mohó karomként a padló fölött lógó kezére és
a középső ujját pótló, szürke titán ujjprotézisre meredt. Véres volt. A ro-
hadt életbe. Megszagolta az ujjait, miközben megpróbált visszaemlékez-
ni, hogy vajon múlt éjjel nők is voltak-e vele. Lerántotta magáról a
paplant, és vetett egy pillantást a százkilencvenhárom centiméter magas,
meztelen, sovány testre. Még túlságosan kevés idő telt el a padlóra ke-
rülése óta ahhoz, hogy az fizikai nyomokat hagyjon rajta, de ha szokás
szerint alakulnak a dolgok, az izomtömege hétről hétre fogyatkozni fog,
a máris szürkés bőre krétafehér színt ölt, és ő maga lassan kísértetté lé-
nyegül át, majd a végén teljesen eltűnik. Végtére is ez az egész ivás lé-
nyege, nem igaz?
Hangos nyögéssel ülőhelyzetbe küzdötte magát. Körülnézett. Vissza-
tért oda, ahol akkor volt, amikor újra ember lett belőle. Csak egy kicsi-
vel mélyebbre. A sors iróniája vagy sem, de ez a negyven négyzetméte-
res, kétszobás lakás, amelyet kölcsönkapott, majd idővel bérelni kezdett
egy fiatalabb rendőr kollégától, pontosan két emelettel az alatt a lakás
alatt volt, ahol a Rakel holmenkolleni gerendaházába való költözés előtt
élt. Amikor elfoglalta ezt a lakást, vásárolt egy kinyitható kanapét az
IKEA-ban. Ezenkívül mindössze egy bakelitlemezekkel megpakolt
könyvespolc, egy dohányzóasztal, egy még mindig a nappali falának
támasztott tükör és a folyosón található komód képezte a teljes beren-
dezést. Harry nem tudta biztosan, miért nem rendezkedik be rendesen:

17
azért mert fásult, vagy azért mert folyton arról győzködi magát, hogy ez
csak ideiglenes állapot, és ha Rakel jobb belátásra tér, úgyis visszahívja.
Azon morfondírozott, kell-e hánynia. Na, igen. Valószínűleg döntés
kérdése. A teste mintha néhány hét alatt hozzászokott volna a méreghez,
teljesen jól tolerálta az adagokat. És azt követelte, hogy növelje őket.
Lebámult a két lábfeje között heverő, üres whiskyspalackra. Peter Daw-
son Special. Nem mintha különösebben jó lett volna. A Jim Beam volt
jó. Ráadásul a szögletes üvege nem gurult el a padlón. A Dawson viszont
rendkívül olcsó volt, és egy rendőrtiszti fizetéssel meg egy üres bank-
számlával rendelkező, kiszáradt torkú alkoholista nem válogathat. Az
órára nézett. Tíz perc múlva négy. Két órája és tíz perce van, hogy zárás
előtt odaérjen az állami italboltba.
Nagy levegőt vett, és felállt. Majd szétrobbant a feje. Dülöngélt, de
talpon maradt. A tükörbe pillantott. Úgy festett, mint valami fenéklakó
hal, amelyet olyan gyorsan csévéltek fel a mélyből, hogy a szeme és a
zsigerei kikívánkoznak a testéből, és olyan erősen rántották ki a vízből,
hogy a horog felhasította a száját, és egy sarló formájú, a szája bal sar-
kától a füléig tartó, májszínű sebet hagyott maga után. Felhajtotta a
paplant, de nem akadt rá az alsónadrágjára, ezért magára rángatta a pad-
lón heverő farmert, és kiment a folyosóra. A bejárati ajtó recés üvegén
egy sötét sziluett rajzolódott ki. Ő az, Rakel van itt! De akkor is ezt
hitte, amikor a legutóbb becsöngettek. Akkor egy férfi volt az, aki kö-
zölte, hogy a Hafslund Áramszolgáltatótól jött, és a villanyóráját egy új,
modern készülékre fogja cserélni, amelynek segítségével óráról órára az
utolsó wattig nyomon követhetik majd az energiafogyasztását, és hogy
mostantól minden ügyfelük maga ellenőrizheti, mikor kapcsolta be a
villanytűzhelyt a nap folyamán, vagy hány órakor oltotta le az olvasó-
lámpát este. Harry elmagyarázta, hogy nincs tűzhelye, és ha lenne, sem
akarná, hogy bárki tudja, mikor használta és mikor nem. Azzal becsap-
ta az ajtót. Most azonban egy nő állt az üveg mögött. Olyan magas és
olyan alakú, mint Rakel. Vajon hogy jutott be a lépcsőházba?
Kinyitotta az ajtót.
Ketten voltak. Egy nő, akit még sosem látott, és egy kislány, aki nem
ért fel az ajtó üvegéig. Amikor Harry meglátta a perselyt, amelyet a kis-
lány felé nyújtott, rögtön rájött, hogy nyilván megnyomták az egyik
szomszéd kapucsengőjét, aki beengedte őket a lépcsőházba.
– Adománygyűjtés – mondta a nő.
18
A kabátjukon a Vöröskereszt emblémájával ellátott narancssárga mel-
lényt viseltek.
– Azt hittem, az ősszel volt – jegyezte meg Harry.
A nő és a kislány egyetlen szó nélkül bámult rá. Harry ezt először
ellenségességnek vélte, mintha csalással vádolta volna őket. Aztán rájött,
hogy megvetésről van szó, feltehetően azért, mert félig meztelen, és
bűzlik az alkoholtól, ráadásul délután fél négy van. Ennek tetejében mit
sem tudott erről a valószínűleg országos és a tévében is meghirdetett
adománygyűjtő kampányról.
Egy pillanatra eltűnődött rajta, szégyelli-e magát. Igen. Egy kicsit.
A nadrágzsebébe dugta a kezét, ahol a készpénzt szokta tartani, amikor
iszik, mert tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor nem célszerű bankkártyát
hordania magánál.
A kislányra mosolygott, aki tágra nyílt szemmel meredt a véres kezé-
re, és egy összehajtogatott bankjegyet csúsztatott a leplombált persely
nyílásába. Mielőtt a bankjegy eltűnt, egy bajusz villant fel előtte. Edvard
Munch bajsza.
– A francba! – csúszott ki a száján, és újra a nadrágzsebébe dugta a
kezét. Üres volt. Akárcsak a bankszámlája.
– Parancsol? – kérdezte a nő.
– Azt hittem, hogy egy kétszázas volt, de Munchot adtam maguknak.
Az ezresemet.
– Ó.
– Öhm… Visszakaphatnám?
A kislány és a nő némán bámult rá. A lány óvatosan magasabbra emel-
te a perselyt, hogy Harry jobban lássa a műanyag plombát az adomány-
gyűjtő kampány logója felett.
– Értem – suttogta Harry. – És visszaadni sem tudnak?
A nő elmosolyodott, mintha Harry viccelni próbált volna. A férfi gyor-
san visszamosolygott rá, hogy biztosítsa, valóban, miközben az agya
kétségbeesetten kereste a probléma megoldását. Kétszázkilencvenkilenc
korona és kilencven őre hat óra előtt. Esetleg százhatvankilenc korona
kilenc őre egy kisüveges változatra.
– Vigasztalja a tudat, hogy a pénz a rászorulóké lesz – mondta a nő,
és magával húzta a kislányt a szomszéd lakáshoz.
Harry becsukta az ajtót, bement a konyhába, és lemosta a vért a ke-
zéről. Égető fájdalmat érzett. Visszament a nappaliba, körülnézett, ész-
19
revette, hogy a paplanhuzaton egy véres kéznyom éktelenkedik. Négy-
kézlábra ereszkedett, és kihalászta a mobilját a kanapé alól. Nem érkezett
sms-e, csak három hívása volt, az egyik Bjørn Holmtól, a toteni bűnügyi
technikustól, kettő pedig Alexandrától az Igazságügyi Orvostani Inté-
zetből. Ő és Harry csak nemrégiben kerültek intim közelségbe, miután
Rakel kidobta Harryt, de az alapján, amit a férfi tudott – és amire emlé-
kezett –, Alexandra nem az a típus volt, aki a menstruáció miatt bármiről
is hajlandó lemondani. Első éjszaka, amikor hazatámogatta Harryt, és
mindketten sikertelenül kutatták át a férfi zsebeit a kulcs után, nyugta-
lanítóan gyorsan és hatékonyan törte fel a zárat, és fektette Harryt saját
magával együtt a kinyitható kanapéra. Aztán mire Harry felébredt, a nő
már eltűnt, csak egy cetlit hagyott, amelyen köszönetet mondott a nyúj-
tott szolgáltatásokért. Úgyhogy ez akár az ő vére is lehetett.
Harry behunyta a szemét, és koncentrálni próbált. Az elmúlt hetek
eseményei és időrendje meglehetősen homályos volt, ám ami a tegnap
estét és éjszakát illeti, teljes volt a sötétség. Az égvilágon semmire sem
emlékezett. Kinyitotta a szemét, és szemügyre vette sajgó jobb kezét.
Három vérző bütyök, lenyúzott bőr és alvadt vér a sebek szélén. Való-
színűleg megütött valakit. A három sérült bütyök alapján többször is.
Ebben a pillanatban észrevette, hogy a nadrágja is véres. Mégpedig olyan
mértékben, hogy azt aligha a kezével vérezte össze. És aligha lehetett
menstruációs vér.
Lecibálta a huzatot a paplanról, miközben visszahívta Bjørn Holmot.
Hallotta, ahogy a telefon kicseng, és tudta, hogy ebben a pillanatban
valahol felhangzik az a Hank Williams-szám, amelyről Bjørn azt állítot-
ta, hogy egy magafajta bűnügyi technikusról szól.
– Hogy vagy? – hangzott fel Bjørn barátságos toteni dialektusa.
– Az attól függ – felelte Harry, és bement a fürdőszobába. – Kölcsön
tudsz adni háromszáz koronát?
– Vasárnap van, Harry. A Vinmonopolet zárva.
– Vasárnap? – Harry levette a nadrágját, és a paplanhuzattal együtt a
tömött szennyeskosárba gyömöszölte. – A picsába!
– Van más is?
– Láttam, hogy kilenc körül hívtál.
– Igen, de nem vetted fel.
– Nem, úgy tűnik, hogy a telefonom a kanapé alatt hevert az elmúlt
huszonnégy órában. A Jealousyben ültem.
20
– Sejtettem, ezért felhívtam Øysteint, aki mondta, hogy ott vagy.
– És?
– És odamentem. Tényleg nem emlékszel semmire?
– Basszus! Mi történt?
Harry hallotta a kollégája mély sóhaját, és látta maga előtt, ahogy az
enyhén kidülledő tőkehalszem a plafonra szegeződik a kerek, sápadt
arcban, amelyet egy golfsapka és a rendőr-főkapitányság legnagyobb,
legvörösebb pofaszakálla keretez.
– Tényleg tudni akarod?
– Csak ha úgy gondolod, hogy tudnom kell – válaszolta Harry, és
felfedezett valamit a szennyeskosárban. Egy üveg nyakát, amely a pisz-
kos alsónadrágok és pólók közül meredt elő. Jim Beam. Üres. Vagy nem?
Lecsavarta a kupakot, a szájához emelte az üveget, és hátrahajtotta a
fejét.
– Rendben, íme a rövid változat – mondta Bjørn. – Amikor negyed
tízkor megérkeztem a Jealousy Barba, részeg voltál, és amikor fél tizen-
egykor hazafuvaroztalak, egyetlen dologról beszéltél megállás nélkül.
Vagyis egyetlen emberről. Találd ki, ki az.
Harry nem válaszolt, az üvegre bandzsított, és a belső oldalán végig-
csorduló alkoholcsepp útját követte.
– Rakel – fejezte be Bjørn. – Összehánytad a kocsit, én pedig felvit-
telek a lakásodba, ennyi történt.
Harry a csepp sebességéből látta, hogy bőven van még ideje, és elvet-
te a szájától az üveget.
– Hm. Ennyi?
– Ez a rövid változat.
– Verekedtünk?
– Te meg én?
– Mivel az „én”-t hangsúlyoztad, úgy tűnik, hogy csak én verekedtem.
Kivel?
– A Jealousy új tulajdonosa kapott egyet.
– Egyetlen ütést? Három vérző bütyökkel ébredtem, és a nadrágom
is véres.
– Az első ütésed akkora volt, hogy spriccelt az orrából a vér. De aztán
elhajolt, te pedig a téglafalat találtad el helyette. És nem csak egyszer.
Szerintem még mindig ott vannak a vérfoltok.
– De Ringdal nem ütött vissza?
21
– Őszintén szólva annyira be voltál állva, hogy nem nagyon lehetett
komolyan venni a becsületsértéseidet, Harry. Øysteinnel sikerült meg-
fékeznünk, mielőtt még nagyobb kárt tettél volna magadban.
– A fenébe, nagyon kész vagyok.
– Ugyan, Ringdal nagyon is megérdemelte azt a pofont. Lejátszotta
az egész White Ladder-lemezt, majd újrakezdte. De aztán elkezdtél üvöl-
teni vele, hogy tönkreteszi a bár jó hírét, amit Øysteinnel és Rakellel
építettetek fel.
– De hát így is volt! Az a bár egy aranybánya volt, Bjørn. Szarért-
húgyért megkapta az egészet, és csak egy dolgot kértem tőle. Hogy
álljon ellen a szarnak, és tisztességes zenét játsszon.
– A te zenédet?
– A mi zenénket, Bjørn. A tiédet, az enyémet, Øysteinét, Mehmetét…
Ne valami kicseszett David Grayt!
– Talán definiálnod kellett volna, mit értesz tisztességes zene alatt…
Ajaj, ordít a kicsi, Harry!
– Igen, bocs. És köszönöm. És bocs a tegnapiért. A picsába, most meg
összevissza szövegelek, mint egy bohóc. Tegyük le. Üdvözlöm Katrinét!
– Dolgozik.
Befejezték a hívást. És abban a pillanatban, mintha egy vaku villant
volna fel, Harry észrevett valamit. Olyan gyorsan történt, hogy nem lát-
ta, mi az, de a szíve egyszeriben olyan hevesen kezdett kalapálni, hogy
megdermedt, és elállt a lélegzete.
Az üveget bámulta, amelyet még mindig fejjel lefelé tartott. Az alko-
holcsepp kigördült. Harry lenézett. A koszos, fehér csempén egy barna
csepp ragyogott.
Felsóhajtott. Azon meztelenül leereszkedett, érezte a hideg csempét
a térde alatt. Kinyújtotta a nyelvét, nagy levegőt vett, és amikor lehajolt,
a homloka hozzáért a padlóhoz, mintha imádkozna.

Harry hosszú léptekkel haladt a Pilestredeten. A Dr. Martens bakancs


fekete nyomokat hagyott az éjszaka hullott vékony hórétegen, bár az
alacsonyan járó tavaszi nap mindent megtett, hogy elolvassza, mielőtt
nyugovóra tér a város jellemzően három-négy emeletes régi bérházai
mögött. Harry a talpa durva recéibe ékelődött kavicsok ütemes csikor-
gását hallgatta, miközben elhaladt a magasabb, modern épületek mellett,
amelyek a Rikshospitalet, a kórház régi telkén álltak. Kis híján ötven
22