You are on page 1of 4

Sárkánylány beleolvasó

Milla a csempészlépcsőkön át hazakalauzolta az ikreket, és felterelgette őket a


szobájukba, hogy átöltözzenek. Nestan már a főkapunál járkált föl-alá egy szépen
faragott, ezüstfejű sétapálcára támaszkodva. Megpördült, amikor Milla és az ikrek
végre megjelentek ünneplő ruhájukban.
Richal Finn a fal mellett várakozott a kardhordozó egyenruhájában; rövidre nyírt haja
nedvesen csillogott, mintha csak most merítette volna a fejét a kútba.
– Ti mégis hol voltatok? – kérdezte fojtott hangon Nestan.
Milla ismerte ezt a hangot. Senki sem felelt. Mindhárman mozdulatlanul álltak a felső
szinten, az álarcukat markolták, és igyekeztek egyenletesen lélegezni.
Nestan fürkésző pillantása egyenként megállapodott mindegyikükön. Tarya a
legszebb rózsaszín selyemruháját viselte. Milla Tarya rakoncátlan, szőke fürtjeit még
odafönt sietve üveggyöngyökkel átszőtt, magas kontyba tűzte, és a nyakába
akasztotta anyja gyöngynyakláncát. Isak mereven és beletörődőn állt; krémszínű
selyemingjében és elegáns felöltőjében jól mutatott, de láthatóan kényelmetlenül
érezte magát. Összezárt markában egy újabb orvosságos fiolát tartott.
Milla rántott egyet egyszerű, lila ruháján, hogy kiegyenesítse. Ma este még a
cselédlányoknak ki kellett öltözniük, ezért kölcsönvette Tarya egyik kinőtt ruháját. A
legszebb dolog volt, amit valaha viselt, bár a hozzáillő cipő nem igazán ment fel a
lábára. Ujjai vágyakozón lebegtek a selymes anyag fölött.
Lesütött szempillája alól visszanézett Nestanra, és imádkozott, hogy mindhárman
átmenjenek az ellenőrzésen. Isaknak és Taryának ott kell lennie a bálban. Millának
nem. Nestan egy csettintéssel átadhatja a helyét Lanysnek.
Hogy örülne Lanys! Folyton Richal Finn-nel flörtöl.
– Csinos vagy, Tarya! – szólalt meg végül Nestan. – Jól áll neked a gyöngysor.
Isak kihúzta magát, és várta a dicsérő szavakat.
– Isak? Ne hozz szégyent ránk!
Milla érezte, ahogy a mellette álló fiú válla megroggyan a csalódottságtól.
– Nagyon megnyugtató, hogy ennyire bízol bennem – morogta Isak, az orra alatt.
– Psszt! – sziszegte Tarya. – Nem mondta komolyan!
– Pedig úgy hangzott.
Isak arca gyűrött volt a szomorúságtól, de Nestan nem is vette észre. Szürke szakálla
alatt összeszorult az állkapcsa. Kardját szokás szerint az övén viselte, de (nem annyira
szokás szerint) egy külön, kissé kidudorodó pengét is elrejtett legszebb, éjszínű
bársonyköpenye alatt.
Látva, hogy Nestan szükség esetén harcra kész, Milla gyomra újra bukfencet vetett.
De ha az ura úgy döntött, hogy nem terheli az ikreket a gyilkosság hírével, akkor neki
is össze kell szednie a bátorságát, és követni a példáját.
Ujjai megérintették a nyakában viselt aranymedált, mint mindig, amikor szorongás tört
rá. A medál volt az egyetlen saját tulajdona. Ujjával kitapintotta a kopott fémbe nyomott
rajzolat, a teliholdnál repülő sárkány körvonalait.
– Késésben vagyunk – vakkantotta Nestan, és sarkon fordult.
Átmentek a vizsgán! Most már biztos, hogy Milla velük megy a Palotába. Mosoly bujkált
a szája sarkában, de aztán újra leolvadt, amint eszébe jutott a halott férfi. Magában
megfogadta, hogy egész este az ikrek sarkában marad, és éberen őrködik fölöttük.
– Készen állsz? – Tarya leszökdelt a lépcsőn, kezét apja szabadon maradt karjára
fonta, és megszorította. Ki volt fulladva, de izgalomnak próbálta álcázni.
– Már egy ideje – felelte Nestan szárazon. – Vegyétek fel az álarcokat, és indulás!
Intett az őröknek, hogy nyissák ki a kapuját.
Sötét volt, a hold alacsonyan járt a látóhatár fölött: csaknem teli volt, és gömbölyű, akár
egy gyöngyszem. Ma este nem volt szükségük lámpásokra: az egész város
születésnapi tortaként ragyogott az örömtüzektől, fáklyáktól és máglyarakásoktól, az
alsó védőgát falába épített, legszegényebb lakásoktól a „Négy Szél Palotájáig”, Arcosi
legmagasabb pontjáig. Milla végignézett a fényárban úszó utcákon, és eszébe jutott,
vajon hol lehet most a többi barátja. Biztos a kikötőben mulatoznak. Thom a Kikötő
falán kuporog, és a tűzijátékot várja. Rosa egész nap fűszeres süteményeket sütött,
és azt tervezi, hogy „kölcsönvesz” egy üveg édes sartolai bort a szülei standjáról, az
utcabálra.
Milla pedig itt van, Arcosi legmagasabb rangú családjai között, akik a legszebb
selymüket és bársonyukat viselik, roskadoznak az drágakövektől és az aranytól, és
mind gyöngyökkel és tollakkal ékesített álarcokat viselnek. Milla szeme csak úgy
cikázott, míg meg nem részegült a sok csillogástól és ragyogástól. Aztán fájdalmasan
felszisszent, amikor a cipő a sarkába vágott, hogy emlékeztesse: „ő csak egy veréb,
aki be akar olvadni a pávák közé”.
– Jól vagy? – kérdezte Isak, amikor észrevette Milla zavarát. – Történt valami?
Kezét a lány felé nyújtotta, és gyengéd aggodalommal nézett le rá.
Mi lenne, ha mindent elmondana neki? Megöltek egy embert! A szemem láttára! És
nem tettem semmit, hogy megakadályozzam. Elrejtett valami értékeset, és nem
mondtam el az apátoknak.
Nem akarta felizgatni Isakot. Nyugodtnak kell lennie, hogy el tudja játszani a szerepét
a herceg bálján.
– Semmi – mondta könnyedén, de azért hálásan Isak karjára támaszkodott, hogy ne
kelljen sántikálnia. Csak néhány lépés erejéig.
Egy duzzadó, vörös szaténruhába öltözött, termetes északföldi asszonyság
csodálkozva nézett hátra, a válla fölött: tekintete lefelé vándorolt Milla rövid, göndör,
fekete fürtjeiről és aranybarna bőréről a – néhány nyárral ezelőtti, de még mindig kitűnő
minőségű – lilaruhára, és még lejjebb, a kölcsönvett cipőjére.
Milla tudta, hogy különös, vegyes teremtmény lett belőle, akit a kívülállók gyakran nem
tudnak hová tenni. Tarya társaságában sok mindent elsajátított: tudott vívni, táncolni,
úri hölgyként beszélni, elegánsan, északföldiesen elnyújtva a magánhangzóit. De
sokan, akkor is első ránézésre ítélkeznek.
Most, hogy elkapta ennek az asszonyságnak a rosszalló tekintetét, már készült is az
elkerülhetetlen megjegyzésre.
– A herceg ma este akárkit beenged? – kérdezte fennhangon a nő. – Azt hittem, a
bálba csak északföldiek hivatalosak.
Nestan nem szólalt meg, de nagyon határozottan belépett Milla és az asszony közé,
hogy eltakarja előle a lányt.
Milla lángoló orcával elhúzódott Isaktól, és előre mutatott.
– Nézzétek! Megérkeztünk!
Az emberek tátott szájjal, tágra nyílt szemmel, hátrahajtott fejjel bámulták a hatalmas,
sima téglafalat, mely előttük tornyosult. A mindennapos látvány testközelből
fenségessé vált. A tömeg tízes csoportokban haladt át a fejük fölött átívelő, óriási
kőkapun, melyet két oldalról őrtornyok vigyáztak. Milla a vendégeket fürkészte maga
körül, és alaposan megnézett magának minden feketeruhás férfit, szemügyre vett
minden aranyozott, fekete színű álarcot, hogy felismeri-e benne az orgyilkost, a
kertből. Reménytelen! Túl sokan vannak. Sosem fogja megtalálni azt, akit keres, és a
gonosztevő talán már álruhát is cserélt.
Milla mégsem lankadhatott, hiszen tudta, hogy egy gyilkos jár-kel közöttük.
A Palota kertjébe lépve, a vendégek közt izgatott csivitelés támadt, mintha ezernyi
seregély duruzsolt volna.
– Nézzétek csak! Hát nem gyönyörű? – Tarya odalépett, megfogta a kezüket, és
magával vonszolta őket a széles sétányokon, melyeket formára nyírt, olajmécsesekkel
díszített, zöld citromfák szegélyeztek. Átsétáltak a jázminnal befuttatott lugasok alatt.
A kétoldalt díszelgő rózsakertek betöltötték illatukkal az enyhe esti levegőt.
– Nézzétek, ott van! – mutatott előre Milla, és egy pillanatra megfeledkezett testőri
szerepéről. Földre hullott csillagként, ragyogó lámpafüzérekkel kivilágítva, a „Négy
Szél Palotája” gyönyörűbb volt, mint amilyennek valaha elképzelte.
A főépületet kőívek támasztották oldalról, mint valami hatalmas szörny bordái. Minden
sarkában magas torony állt; egy északra nézett, egy keletre, egy délre, egy pedig
nyugatra. Az éjszakai ég felé nyúltak, tucatnyi ablakukból csak úgy dőlt a fény. A Palota
lépcsőjéhez vezető, csempézett udvar mozaikja egy hatalmas, tűzokádó, fekete
sárkányt ábrázolt.
Milla megtorpant, és még mindig nem hitte el, hogy tényleg itt áll. Egész Arcosi tele
volt sárkányképekkel. Szinte az összes ház összes szemöldökfáján ott virítottak –, de
ekkorában még sosem látta őket.
Beterelgették őket a Palota mellett álló épületbe.
– Ez a „Régi Királyok Sárkánycsarnoka”, biztos vagyok benne! – lehelte Isak, ahogy
belépett Nestan és Finn mögött, a hatalmas kettős ajtón. Összeráncolta az orrát, hogy
a szemüvege a helyén maradjon, miközben a gigászi, boltozatos, csempézett
mennyezetet bámulta.
– Úgy érted: ez egy istálló volt, csak sárkányoknak? – kérdezte Tarya, és elképedve
pásztázott körbe.
– A legszebb istálló, amit valaha láttam – jelentette ki Milla. Tekintete a megfakult
falfestményekre és ősi faliszőnyegekre esett, a csarnok ívelt falain. – Nézzétek! –
mutatott a legközelebbi faldíszre. Egy repülősárkányt ábrázolt, lobogó, fekete hajú női
lovasával.
– Női sárkánylovas! – kiáltott fel diadalittasan Tarya. – Úgy látszik, megvolt a
magukhoz való eszük, bárkik is voltak.
– Ez csak mese… – mondta Isak kétkedő hangon.
– Igaziak voltak! Itt éltek, a városunkban! – Milla ismerte a régi dalokat és legendákat,
látta a sütkérezőket, a főtér omladozó falaiba építve, de ez más volt, ez élő bizonyíték.
Századszor is azt kívánta, bárcsak élt volna akkor, a sárkányok korában.
Körülnézett, és megpróbálta elképzelni, hogy itt igazi sárkányok élnek, a
Sárkánycsarnokot azonban bálteremmé alakították át. A csarnokot ma este égő
szénserpenyők tucatjai melegítették, magas kristályvázákban álló liliomok töltötték be
illatukkal, és az egyik felét teljes egészében kitöltötték az asztalok, melyek roskadoztak
a fenségesen illatozó ételektől. Volt itt báránysült; csillogó, fekete olajbogyó; saláták –
nagy gabonaszemekből, gránátalmával, korianderrel és mazsolával; füstölt hal; frissen
sült, meleg cipók; és Milla kedvence: sült barack, amiből csak úgy csorgott a lé. A lány
szájában összefutott a nyál, ami emlékeztette rá, milyen régen evett.
Ekkor megszólalt egy harsona, és egy hírnök így kiáltott:
– Utat Őfenségének: Olvar Refarson hercegnek!
Előbb az őrök jöttek, egyik sor a másik után. Mind a herceg fekete ünnepi egyenruháját
viselték. Masírozó lábuk mély, ütemes dobogása betöltötte Milla fülét, és kiszorította a
fejéből a gondolatokat. Tarya keze után kapott, mert hirtelen megszédült, és
elveszítette az egyensúlyát.
Az őrök vigyázban álltak, és kettős sorfalat álltak. Mindenki várakozón fordult feléjük.
Milla pislogva küzdött a szédüléssel, mert alig várta, hogy láthassa a herceget, akiről
oly sokat hallott.
Az őrök sorfala közt három ember lépett be. Minden szem rájuk szegeződött. A herceg,
a hercegné és a fiuk.
A herceg drótszerű, csontfehér haja úgy meredezett, mint egy korona, amitől még
magasabbnak tűnt. Mosolygott, és Milla hallotta, ahogy körülötte a tömegben többen
felsóhajtanak. A hercegnek volt a legvilágosabb kék szeme, amit Milla valaha látott, és
arca a ráncok ellenére még mindig vonzó volt.
Felléptek az aranykötelekkel elkerített, bronzfáklyákkal megvilágított kis pódiumra.
– Legyetek üdvözölve az ötvenéves bálomon! – Olvar herceg mintha aranyból lett
volna, úgy ragyogott a fénykörben. Bólintott a tömeg felé, mintha mindannyian a
gyermekei lennének, és nem csak a magas, sötét hajú fiatalember az oldalán.
– Ez biztos a fia: Vigo – suttogta Tarya, Milla füléhez hajolva, kezével eltakarva a
száját.
– Olyan jóképű, mint mondják? – ugratta Milla. Úgy érezte, mintha egy mesébe vagy
álomba sétált volna, olyan hihetetlen volt a saját szemével látni ezeket az embereket.
– Talán – mondta Tarya, de nem volt meggyőzve.
– Hmm, szerintem igen – szólalt meg Isak, Tarya mellől, mintha egy nehéz egyenletet
próbálna megoldani.
Mintha meghallotta volna őket, Vigo az ikrekre vetett kíváncsi tekintetét.
Tarya és Isak összedugták a fejüket, és kirobbant belőlük a nevetés, míg Nestan
szigorúan csöndre nem intette őket.
Vigo anyja, aki fia mellett állt, barátságosan rájuk mosolygott, mert meghallotta a
nevetést. Népszerű volt az Alsóvárosban. Mindenki tudta, hogy Serina hercegné a
saját – nem jelentéktelen – vagyonát a gyógyítókra és a bábákra költi, szerte a
városban. Azt mondták róla, hogy maga is végez gyógyítói munkát. A táncoló fény
megcsillant sima, ébenfekete fonatain, és a fehér liliomon, amit az egyik füle mögött
viselt. Élénk narancssárga ruhájában Serina színt lopott a körülöttük álló fekete
egyenruhák tengerébe.
Egy hírnök előlépett, és idegesen megköszörülte a torkát.
– Ötvenedik születésnapja alkalmából Őfensége elrendeli, hogy mostantól „Arcosi első
sárkányhercegének” nevezzék! – hirdette ki.
– Sárkányherceg?
– Azt mondta: „sárkány”?
A tömeg a hírre zsibongani kezdett, mint egy méhkas.
Milla belemélyesztette a körmét nyirkos tenyerébe, úgy küzdött a meleg és a részegítő,
falánk érzés ellen, ami eluralkodott rajta. Elkésett. A látása tengernyi színes pöttyre
hullott szét, és úgy kapott Tarya keze után, mintha fuldokolna.