You are on page 1of 5

PACAL

– Hé! Ne vegyen új zacskót! Széttúrják nekem


az egész rekeszt! Ott vannak szanaszét! Szedjen
onnét! Maga, maga! Magának beszélek… Nem
látja?
A paradicsom és a meggy tetején valóban ott
hevernek a  frissen letépett nejlonzacskók, van,
aki többet vett, van, aki meggondolta magát,
ott hagyták. A  magából kikelt kereskedő nem
a vonzón öregedő férfiak körébe tartozik, hos�-
szú, csapzott ősz haja ápolatlan, két szemfoga
előreáll, homályos szemüvege az orrára tol-
va, a kasszához alig fér a nagy hasától. Nem is
szokott bent ülni, nincs itt a kasszás lány, ezért
olyan ideges.
– Hogy száradna le a  kezük, azt hiszik, in-
gyen van…!
Még mindig a  zacskókon morog, sokan áll-
nak előtte, szép és olcsó nála a  meggy, a  para-
dicsom is, az a  fóti édes, és nem adja drágán.

122
Megfigyeltem, az a  taktikája, hogy az első sze-
désből minden gyümölcsből nagy mennyiséget
szerez be, azt alacsony áron órák alatt eladja.
A kereskedők nem szeretik, de a vevők sorban
állnak nála. A beszéde vaddisznó, de valamit ta-
karhat vele. Előttem kettővel áll egy horgolt váll-
kendős idős hölgy. Finom hölgy, csendes hölgy.
Az ilyen ritka errefelé. A fizetésnél megakadnak.
Sokáig keresgél a tárcájában. Úgy látszik, nincs
nála elég pénz. Egy csomó aprót számolgat.
A kereskedő kinyújtja a tenyerét.
– Tegye ide, amennyije van.
Az öreg hölgy odaborítja az aprót. Nem sok
az egész. A kassza mögött az orra tolt szemüveg
nézi a  pénzt meg a  gazdáját. Hirtelen elővesz
egy ötszázast.
– Rosszul számolt, nagysád, ebből még vissza
is jár!
Az idős nő tiltakozik, a kereskedő rákiált:
– Menjen, menjen, nem érek rá minden vevő-
vel vacakolni!
Lám, a vaddisznó! Veszek a meggyből jó két ki-
lót, a kánikula után két napja nagy eső volt, fénye-
sek a mélybordó meggyszemek, ragyognak, mint
a rubin. Bekapok egyet, szétolvad a számban az
utánozhatatlan íz, előhírnöke a nyárnak, a nyár-
ban a  meggyes lepénynek, a  meggylevesnek és

123
a meggyszósznak, az elfelejtett, a verandán álló
nagyasztal abroszán húzott meggyes rétesnek,
amiből nem tudott eleget sütni anyám, még me-
legen, a tepsiből fölfaltuk az egészet.
Szeretem a  piacot, egyik utolsó mentsvárát
a  spontán beszélgetéseknek, ismerkedő eszme-
cseréknek, bizalmon alapuló, hol vitatkozó, hol
poénkodó ismeretségeknek. A nyár már számo-
latlanul ontja kincseit, illatos őszibarack, legé-
nyes uborkák – az ablakban két váltásban állnak
a  teli és nem tudom, miért vidám, de mindig
vidám kovászos uborkás üvegek –, cukkini és
harmatgyenge káposzta – ránézek, és számban
már ott a  kapros, csomboros lucskos káposzta
nyálcsordító íze. A paradicsom mindjárt szabad-
földi, a sárga paprikahalmok fölött is lassan ott
az a felejthetetlen paprikaillat, amit sehol másutt
a világon nem lehet érezni, csak idehaza, a nyári
és őszi piacokon.
Van még egy óra szabadságom, járkálok, nem
tudok betelni a színes látvánnyal. Az eper már
lejárt, néhol még van, a málna is drágább, cse-
resznye már mutatóban sincs, a  pomázi fekete
nagy szemű ideje is lejárt, de itt a dinnye, a sár-
gabarack, a  kedvencem a  fekete ribizli, jönnek
a ringlók és a nyári almák. És halomban a zöld-
ségek kavalkádja.

124
Dél körül járhat. Valahogyan a két kis étkez-
déhez keveredek, kint harmincöt fok árnyékban,
a kisebbik kifőzdében kicsit melegebb van. En-
nek ellenére itt a legtöbb a vendég, kint három
rozzant ernyő alatt három bicegő műanyag asz-
tal székekkel. Nézem a  kínálatot, sólet, pacal –
nem kimondottan kánikulai választék.
– Későn jött, drága, a saláták meg a főzelékek
már elfogytak…
Veszek egy nagy lélegzetet, fél adag pacalt
kérek.
– Krumplival vagy tarhonyával?
A tarhonyát választom, mellé ecetes papri-
kát. Ceceit. A tálcát odaegyensúlyozom a káni-
kulában fürdő műanyag asztalhoz. Hárman már
ülnek körülötte. Három férfi. Két idősebb előtt
pacal, a harmadik, egy sovány fiatalember sóle-
tet eszik. Komótosan.
– Szabad ez a hely? – kérdem.
A három fej fölnéz a tányérból. A sóletes a tál-
cámra mered.
– Úgy látszik, maga is a  nehéztüzérségből.
Pacal? Tessék csak…
Eszünk. A  pacal fenséges, a  paprika csípi
a  számat, kiveri a  víz a  homlokomat, nyelem
a  falatokat lassú élvezettel. Hányszor megfo-
gadtam, hogy többé nem eszem cecei paprikát.

125
Tessék, leírom a  szót, nyelvem alatt képződik
a nyál. Az asztal körül csend van. Ekkor megszó-
lal a sóletes. Még van néhány falat a tányérján.
– Mondják meg, miért eszünk mi ebben
a  megveszekedett kánikulában ilyen piszkosul
nehéz ételt?
A két másik férfi egyszerre emeli föl a  fejét.
Egyszerre is mondják:
– Mert jó.
Nevetünk. A  levegő nem mozdul. A  sóletes
végez, elköszön. Az én tarhonyás pacalomnak is
mindjárt vége, törölném a tányért… A szemben
ülő férfi ekkor odanéz. Felméri a helyzetet, az-
tán letör egy darabot a kenyeréből, és átnyújtja.
Ezzel az igazi, mondja, és mind a ketten a nehéz-
tüzérségből törölgetni kezdjük a  tányér aljáról
a maradék pacalt meg a szaftját.