III.

) Egyén, közösség, társadalom, munkaügyi ismeretek

10.) Középkori kultúra (művelődés, román és gótikus építészet, reneszánsz

kultúra, szerzetesi életforma)
1.) Bevezetés

Az V. század végére széteső Római Birodalom helyén létrejövő országokban fokozatosan egy
magasabb fokú társadalmi rend, a feudalizmus bontakozott ki, amelyben vezető szerepet
kapott az egyház, államvallás lett a kereszténység. A megszilárduló új rend két pilléren
nyugodott, a keresztény vallásosságon és a feudális társadalmi rendszeren. Az emberek
gondolkodásmódja túlvilágcentrikus volt, az identitásuk a társadalomban betöltött szerepükön
alapult. Ez a kettősség hatással volt a kulturális életre.
A gyakran mesterkéltté, külsőségekkel terhessé váló hivatalos egyházi élet viszont nem
elégítette ki azokat a hívőket, akik a krisztusi tanításokat a maguk teljességében akarták
megvalósítani, és tiszta, személyes vallási élményre vágytak. Ők továbbra is a világtól való
elvonulást választották. Belőlük szerveződtek az első kolostori jellegű közösségek. A nyugati
szerzeteség igazi megalapozójának Nursiai Benedeket tartják, aki 529 táján alapított kolostort.
Ebből a kolostorból rajzottak ki hosszú időn keresztül a bencés szerzetesek, hogy újabb és
újabb kolostorokat hozzanak létre Európa szerte. Így jutottak el hazánkba is a X. század
végén.
Minden kolostorban folyt olvasástanítás, a nagy kolostorokban általában két iskola működött:
egy belső a leendő szerzetesek (oblátusok) számára és egy külső a világi papok képzésére.
A szerzetesek a kolostorokban több irányú műveltségre tehettek szert, de legtöbbjük az
olvasást sajátította el, illetőleg azoknak az egyházi énekeknek az ismeretét, amelyek a
liturgiák szerves részét alkották. A szerzetesek egy része kiemelkedett a kolostorok zárt
közösségéből és püspökként vagy állami tisztviselőként a feudális államban jelentős szerepre
tett szert. Ehhez viszont a klerikus műveltség magasabb szintjét is el kellett sajátítani. Így ők
töltötték be a korabeli világi értelmiségi funkciókat is, amelynek része volt az oktatás-nevelés.

2.) Oktatás, tudomány

A középkorban szinte csak egyházi kereteken belül folyt oktatás és tudományos munka.
Nagymértékű volt az analfabetizmus, szinte csak az egyházi személyek tudtak írni-olvasni, a
tanultak 90%-a volt egyházi személy.
A kora középkorban (476-1000) nem voltak egyetemek, de monostorokban és egyházi
iskolában már folyt oktatás, kialakult a hét szabad művészet.
A clunyi mozgalom hatására fellendült a szellemi élet. A keresztes hadjáratok során
megismerték az ókori filozófusok műveit, főleg Arisztotelészt.
Az egyházi és állami ügyintézéshez egyre több szakemberre volt szükség. A XII. században
megjelentek egy egyetemek, ezek az intézmények a legmagasabb szintű tudást adó oktatási
intézmények voltak.
A korszak tudományosságára jellemző volt a tekintélytisztelet: a nagy vitákat nagy tekintélyű
szerzők műveinek tanulmányozásával döntötték el. A tudósok nemigen alapoztak a
megfigyelésekre, tapasztalatokra.
A vallás hatott a középkori ember világképére – a legnagyobb büntetés a keresztény
közösségből való kiátkozás volt. A keresztények tagolták az évet, fontosak voltak az ünnepek.
Vasárnap, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor nem volt szabad sem dolgozni, sem

76
háborúzni. Az emberi életút fontos állomásait (születés, házasság, halál) megszentelte az
egyház. A jövedelem, a termés értékének egy tizede az egyházat illette.
A nyugati keresztény egyházban a kolostorok szerepe az oktatás volt, illetve az új termelési
technológiák kifejlesztése, elterjesztése, és a kódexmásolás.
A művészetekben nem volt cél a földi szépség ábrázolása. Az irodalomban a legendák, a
festészetben a szentképek és a freskók, a szobrászatban a bibliai alakok szimbolikus
ábrázolása kapott hangsúlyt. A templomépítészet szintén fontos szerepet játszott. A művészeti
alkotások romantikus és gótikus stílusban készültek.
A keleti keresztény egyházban a kolostori és patriarchátusi iskolákban elsősorban görög
egyházatyák műveit tanították. A teológia-ortodoxia – az egyházi tanok (dogmák)
torzításmentes továbbviteléből állt. Célja a görög tudomány és irodalom, valamint a római jog
életben tartása az új tudományos eredmények nélkül.
Az építészetben a görögkereszt alaprajzú bazilikák építése volt jellemző, valamint jelentős
szerep jutott az ikon-festészetnek és a mozaikművészetnek is.
A kora középkorban már létező kolostoriskolák mellett, a városokban székesegyházi,
káptalani iskolák létesültek. Ez utóbbiakból fejlődtek ki az egyetemek.
A XII. század második felében alapították a bolognai (1154-ben Barbarossa Frigyes
alapította), a párizsi és az oxfordi egyetemeket, a XIII. században a padovai és a cambridge-i
egyetemeket, majd a XIV. században a prágai (1348), a krakkói (1364), a bécsi (1365), a
pécsi (1367) és az óbudai (1395) egyetemeket.
Az egyetem (universitas) a tanárok és a diákok testületét jelentette, akik (a céhekhez
hasonlóan) kiváltságokkal (immunitásokkal) rendelkeztek.
Az egyetemeken az állam tisztviselői nem járhattak el. Az egyetemi polgárok (tanárok és
hallgatók) az egyetem vezetőjének, a rektornak a bírói hatalma alá tartoztak. Az egyetem
maga alkotta meg a szabályzatát is, és az ügyeket saját választott tisztségviselői intézték. Az
egyetemeknek ezen szabadságukat a helyi püspökkel vagy királlyal és/vagy várossal szemben
kellett kivívniuk. Ugyanakkor a tanárok és a hallgatók is klerikusoknak számítottak, és a papi
rend tagjainak tartották őket. Az egyetemek általában a pápa védelmét élvezték. (Előírták az
egyházi ruha viseletét, a misehallgatást és a nőtlenséget.) Az egyetem az Alma Mater
(„tápláló anya”), amely a hallgatókat tudománnyal gazdagítja.
Az egyetemek általában 4 karból (facultas) álltak:
►Szabad Művészetek Kara
- általában 14 és 20 éves kor között jártak ide
- a 7 szabad művészetet oktatták
∟trívium: grammatika = latin nyelvtan és ókori írók olvasása
retorika = latin beszéd és fogalmazás
dialektika = logika, vitatkozás, érvelés
∟quadrívium: aritmetika = számtan
geometria = szerkesztések
asztronómia = csillagászat, egyházi ünnepek, földrajzi ismeretek
zene = egyházi énekek
- a tananyag Arisztotelész, Cicero, Ptolemaiosz voltak
- a tanulmányok második éve után meg lehetett szerezni a baccalaurátust (babérkoszorús),
majd a hatodik év végén a doktorátus fokozatot
- a további karok e tanulmányok elvégzése után következhettek
►Orvosi Kar és Jogi Kar
- kb 20-25 éves kor között jártak ezekre a karokra
- az orvosi karon Hippokratész és Galenus kivonatos műveit tanulták
- a jogi karon egyházjogot és világi jogot (római jog) tanítottak

77
►Teológiai Kar
- általában felnőtt korukra, 30-36 éves korukra végezték el a hallgatók
- ez adta a legmagasabb képesítést
- a Bibliát és az egyházi műveket (XIII. század után Aquinoi Szent Tamás:Summa teologiae-
t) tanították
Az egyetem élén a rektor állt, akit a magiszterek (tanárok) választottak. Az egyes karok élén a
dékán állt. A magiszterek tandíjból (amit a diákkal kötött magánszerződés rögzített) és
egyházi javadalmakból éltek (kivéve a koldulórendi tanárok). A diákok általában nagy
szegénységben éltek, kollégiumokban laktak, ugyanakkor féktelen életmódjukkal sokszor
rettegésben tartották a városokat.
A klasszikus középkor tudománya a skolasztika, vagyis az a tudomány, amit az iskolában, az
egyetemen tanítottak. Legfőbb törekvése az antik (pogány) filozófia (Arisztotelész)
összeegyeztetése a keresztény hitelvekkel.
A kora középkorban az egyházatyák (Szent Ágoston, Nagy Szent Gergely műveinek
tanulmányozása folyt az iskolákban.
A XII. századra arab közvetítéssel (Dél-Itália, Ibériai-félsziget) újra széles körben ismertté
váltak Arisztotelész munkái, továbbá a mohamedán Averroes Arisztotelész műveihez írt
kommentárjai. Ezekkel újra megjelent a logika tisztelete, ugyanakkor a kételkedés és az okok
keresése is.
A skolasztika virágkora a XIII. századra tehető. A hit (teológia) és a tudás (filozófia és egyéb
tudományok) között a kényes egyensúlyt Aquinoi Szent Tamás (1225-1274) találta meg. Fő
művében a Summa teologiae-ban (A teológia foglalata) szétválasztotta az isteni
kinyilatkozáson alapuló teológiát és az emberi értelemmel vizsgálódó filozófiát. Rámutatott,
hogy a hit nincs ellentétben az értelemmel, sőt segítik egymást – a hit révén felismert
igazságok hozzájárulnak az értelem megvilágosodásához.

3.) Művelődés, művészetek

Az első nagy nyugati feudális államok új oktatási-nevelési modellje már Nagy Károly (742-
814) frank birodalmában kialakult a 800. év körül. VIII. század végére megszilárdult Frank
Birodalom császára, nagyszabású oktatási és művelődési programot indított el a
birodalomban. E koncepcióban a kolostori, székesegyházi (káptalani) és plébániai iskolák
rendszerét hozta létre az egész ország területén. A program megteremtésében jelentős szerepe
volt Alkuin-nak (730-804) a kor nagy európai klasszikus egyéniségének., aki angolszász
származású teológus volt. Az ő irányításával született meg a frank birodalom iskolarendszere.
A francia király az ő befolyására rendelte el törvényben a dóm és kolostori iskolák építését,
oly módon, hogy az alsóbb néprétegekből is minél több fiatal részesülhessen oktatásban.
A IX. századra a birodalomban szilárd iskolarendszer alakult ki, melynek alapja a területi elv
volt. Minden plébániával rendelkező településen létrehozták az alapvető klerikus ismeretek
(olvasás-lectura, éneklés-cantus) oktató plébániai iskolákat, és minden területi központban
kolostori és székesegyházi iskolákat alapítottak, ahol az ismeretek magasabb szintű
elsajátítására nyílt lehetőség.
Európa ezen felében már régebben kialakultak a klerikus műveltség terjesztésének
intézményei. A Szent Benedek rendi szerzetesek kolostorai behálózták egész Nyugat-Európát
és falaik között mindenhol kolostori iskola működött a rendtagok képzésére. Tömegével
kerültek ki ezekből az iskolákból állami és egyházi posztokra jeles tudósok és államférfiak.
Az egyház nevelő tevékenysége viszont nem korlátozódott az iskolarendszerű oktatásra-
nevelésre. A templomokban felhangzó prédikációk, a szertartások szimbolikája, az egyházi
énekek hatása mind-mind nevelő célú volt, a híveket a helyes életvitelre buzdította (jelen
esetben a túlvilági élet jutalmára).

78
A kolostorok életét szigorú, jól kidolgozott szabályzat (Regula) irányította. A szerzeteseknek
a nap bizonyos időszakaiban különböző tevékenységeket kellett végezni, fizikai munkát, szent
könyveket tanulmányozni és a reájuk bízott gyermekeket oktatni.

► Korstílusok

a) Roman(t)ika (=római)

A romantika a román kori művészetet jelöli. Korstílus, mely a római keresztény és bizánci
művészet ötvözéséből keletkezett, és a XI-XIII. századi Európában vált uralkodóvá,
meghatározóvá.
Franciaország, Németország és Itália területén alakult ki, innen terjedt el Anglia és Közép-
Európa felé.
Egyházi és világi célra egyaránt születtek épületek.
Egyházi célra leginkább püspöki székesegyházakat, plébánia-templomokat, kolostorokat,
erődtemplomokat emeltek. A templomok védelmi céllal is bírtak, ezért várszerűek voltak,
szerkezetük áttekinthető volt. Tömör formák, zömök, alacsony, vastag falak jellemezték őket.
A templomok a római bazilikát utánozták: a kiemelkedő főhajóból kettő vagy több oldalhajó
nyílt. Hosszanti elrendezésűek voltak, a hosszház és keresztház közötti terület négyzetet
alkotott. Jellegzetes keresztboltozatuk a dongaboltozat volt, oszlopok, lőrésszerű ablakok,
ikerablakok, félköríves boltívek jellemezték őket. A megvilágítás az oldalhajó feletti
ablakokból érkezett, a szentélyt gyakran kápolnakoszorú vette körül, a falakat festmények
díszítették.
Román stílusú a pisai dóm, a worms-i dóm, Magyarországon pedig a jáki templom.
Világi célra várak, lakóházak, őrtornyok és lakótornyok épültek. Ezek a tornyok négyzetes,
kerek vagy sokszögletű laprajzúak és többszintűek voltak. A falak vastagok, lőrésekkel
áttörtek voltak.
A szobrászatban az elnagyolt, sematikus, szimbolikus jellegű formák voltak jellemzőek. A
szobrok érzelmeket nem fejeztek ki, az épületek tartozékai voltak: kiegészítő, díszítő szerepük
volt.
A festészet szintén az építészetnek volt alárendelve, leginkább freskókat festettek. Jellemző
volt még a miniatúrák, a kódexillusztrációk, iniciálék festése.
Főként alapszíneket használtak, aranyozott hátérrel, viszont hiányzott a fény-árnyék
ábrázolása. Magyarországon a veszprémi Gizella kápolna és a feldebrői altemplom freskói
készültek román stílusban.
Jelentős volt a textilművészet is, román stílusú például a magyar koronázási palást (1031).
Román stílusú irodalmi alkotások a lovagénekek (Roland-ének, Níbelung-ének), illetve
himnuszok, imádságok (Halotti beszéd, Ómagyar Mária – siralom) is születtek ebben a
stílusban. A zenében, ebben a korszakban alakult ki a mise liturgiája, illetve a
vonalrendszerbe helyezett hangjegyírás.

b.) Gótika (=barbár)

A gótikus művészet a XII. században bontakozott ki, és Európa nagy részén elterjedt, bár
Franciaországból ered. Elnevezése a gót népnévből ered, de sokkal valószínűbb, hogy az
itáliai reneszánsz humanistái, akik kizárólag az ókori Róma eszményeit tekintették
példaképnek, a „gótikus” jelzőt a „barbár” szinonimájaként használták. Mindaz, amit az
Alpoktól északra fekvő területek művészete létrehozott, s amit ebből megismertek, számukra
ebben az értelemben „gótnak” számított.

79
Az építészet fő feladata továbbra is a templomépítés volt. Megtartotta a bazilika alaptípusát,
de egységesebb, áttekinthetőbb volt, és hatalmasabb belső tér kialakítására törekedtek. Az
épületek méreteinek irreális megnövekedését a társadalmi rétegek közti versengés okozhatta.
Számos technikai újítás jelent meg. Fejlesztették a román templom alaprajzát: az alaprajz an.
A szentélyt kereszt alakú, de a kereszthajó rövidebb, mint korábban. A szentélyt
szentélykörüljáró kápolnasor vette körül. A templomra hosszanti elrendezés, magasratörés
(magas főhajó) és magas tornyok voltak jellemzőek. A falak vastagsága csökkent, mivel a
városfalak megépítése miatt már nem volt szükség az erődszerű kialakításra. A román
keresztboltozatot csúcsíves (csillag, háló, legyező alakú) boltozat váltotta fel. A terhelést a
falakról az oszlopokra, valamint a támívek segítségével a támpillérekre vitték. A gótikus
stílusú templomokban hatalmas ólomüveg ablakokat és rózsaablakokat találunk. Karcsú,
finoman megmunkált szobrok, vízköpők jellemzik.
Gótikus stílusban épült például a párizsi Notre Dame és a velencei Dózse – palota,
Magyarországon pedig a Mátyás – templom és a Vajdahunyad vára.
A gótikus stílusra jellemző, hogy az építészettől elválik a szobrászat és a festészet. A
szobrokon megjelennek az érzelmek kifejezései, a ruharedők. A művészeteket név szerint
ismerték. Ilyen alkotás Magyarországon Kolozsvári Márton és György: Szent György harca a
sárkánnyal című szobra, illetve Szent László hermája.
A festészetre jellemző az alakok finom megmunkálása, a részletek gazdagsága, és a karcsú
megnyúlt alakok. Megjelenik a természetábrázolás.
Az irodalomra és a zenére a trubadúrköltészet a jellemző (Minnesang-Walter von der
Vogelweide). Ebben a korszakban született Dante Isteni színjátéka és Villon Nagy
Testamentuma.

c) Reneszánsz és humanizmus

A reneszánsz a XIV.-XVI. század művészeti korszaka. Létrejöttét Itália gazdasági

felvirágzása és a fejedelmek művészetpártoló (mecénás) tevékenysége tette lehetővé (pl.
Firenzében a Mediciek), a városi polgárság szemléletét tükrözte. A francia „renassaince”
szóból származik, mely újjászületést jelent.
A reneszánsz kétféle forrásból táplálkozik: az egyik a klasszikus ókori antikvitás. A
klasszikus görög és római művészet újrafelfedezésének hatására – melyet mintaként,
példaként tekintettek – megújult a művészet gondolkodása, életfelfogása. A másik az újonnan
felfedezett perspektíva: megjelent a háromdimenziós valóság.
A reneszánsz szakított a középkori világszemlélettel. A túlvilági élettel szemben, a földi életre
összpontosított. Az élet élvezetére sarkallt a korábbi aszketikus életideállal szemben.
Dicsőítette az egyént, az egyéni teljesítményeket. Eszményképe a sokoldalúan képzett,
kiművelt ember, a „homo universale”. Az új eszmerendszer, mely az embert állította a
középpontba, humanizmusnak nevezzük. (humanizmus = ember)
A humanizmus a kor ideológiája volt, saját filozófiai rendszere az újplatonizmus.
Újfajta érdeklődés nyilvánult meg a természet iránt, amely nem csupán témája lett a
művészeti alkotásoknak, hanem mércéje is (a természetes arányok, a természet harmóniájának
és egyszerűségének eszménye). A kor eszménye a sokoldalúan képzett ember, a polihisztor
volt, mint pl. Leonardo da Vinci.
A humanizmus eredetileg újfajta oktatást jelentett Itáliában; a latin mellett a görög nyelvet, a
teológia mellett etikát, történelmet és poétikát tanítottak.
A tudósok gondolkodásában a racionalitás és a filológiai módszerek előtérbe kerültek, pl. a
Bibliát és más szövegeket elemezték, kritikával illették.
A reneszánsz építészet a gótika függőleges tagolása helyett a vízszintes irányokat
hangsúlyozta (párkányok, ablakkeretek). A nyugodt egyensúly volt a jellemző, a világi

80
építészet (pl.: paloták) jelentősége megközelítette az egyházi építészetét (pl.: templomok).
Tömbszerű épületeket emeltek, újdonság volt az oszlopokon nyugvó boltív és a loggia
(oszlopokra támaszkodó nyitott árkádos csarnok vagy galéria). A templom alaprajza
központos, görögkereszt vagy kilencosztású. Az ókor óta ekkor emeltek újra kupolát, pl. a
firenzei dóm kupolája. Az épületdíszítésben megjelentek a puttók (pufók, meztelen
gyermekek), stukkók (gipszdíszítés), rozetták (rózsaalakú díszítőelemek) és sgraffitok (színes
vakolatrétegekből rétegesen kikapart díszítés). Magyarországon reneszánsz kori építmény a
visegrádi Reneszánsz Kút és az esztergomi Bakócz kápolna.
A szobrászatra az emberi test anatómiailag pontos ábrázolása volt jellemző, a test szépsége
eszménnyé magasztosult. Jellemző volt az emberi test naturális ábrázolása (aktok).
A festészetben megjelent a portréfestészet; a térbeliség, a testiség, az emberi szépség
megjelenítésére törekedtek. Az emberi alakokat három dimenziós valóságban, térben
ábrázolták, általában élő modell után (pl.: Leonardo da Vinci: Mona Lisa). A térperspektíva
megjelenésével együtt megjelent a vonal- és színperspektíva is (a közeli vonalak/színek
erőteljesebbek, a távolabbiak halványabbak, tompábbak). Teret nyert a grafika (réz- és
fametszetek), illetve a ceruza-, tus- és szénrajzok. A képeken feltűnnek a természet: a táj és az
ember összhangja, megjelenik a távlati ábrázolás. Az érzelmek tükröződnek az arcokon és a
testtartásokon. Reneszánsz alkotások az alábbiak:
Michelangelo: Sixtus-kápolna mennyezetfreskói
Raffaelo Santi: Athéni iskola
Sandro Boticelli: Vénusz születése
A lírában megjelentek a dallamtól független költemények. Felelevenítették az ókori
műfajokat, pl. epigramma, óda. Az epikában megszülettek a modern prózai műfajok, pl.
novella. Reneszánsz alkotók voltak pl. Petrarca és Boccaccio (Dekameron – az első újkori
novelláskötet)
A zenében szabadabb ritmika volt jellemző, megjelentek a világi dal- és táncformák, előtérbe
került az egyszerű énekhang, amit esetleg lanttal és billentyűs hangszerekkel kísértek.
Állambölcseletek terén Niccolo Machiavelli: A fejedelem (1513) című műve volt mérvadó. A
mű a korabeli államszervezés és irányítás „kézikönyvének” volt tekinthető, a „cél szentesíti az
eszközt”-elvet hirdette, a közösség érdekében az erős fejedelmi hatalom gyakorlását tartotta
célravezetőnek.
Az itáliai reneszánsz három nagy korszakra tagolható:
►trecento: az 1300-as évek itáliai művészete
∟Giotto: Szent Ferenc-templom freskói (Assisi)
►quattrocento: az 1400-as évek itáliai művészete
∟Botticelli: Vénusz születése
►cinquecento: az 1500-as évek művészete
∟Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora
∟Raffaello Santi: Athéni iskola, Eszterházy Madonna
∟Michelangelo Buonarotti: Sixtus-kápolna mennyezetfreskói, Piéta, Dávid, Mózes
A németalföldi reneszánszra a realista szemlélet és az aprólékos ábrázolási mód volt a
jellemző. Az embereket felöltözve ábrázolták.
∟Jan van Eyck: Az Arnolfini házaspár
∟Albrecht Dürer: Apokalipszis
∟Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje, Pokol

4.) Lovagi kultúra

A lovag a XI. századig a teljes páncélzattal harcoló lovas katona, illetve a kíséretében
szolgáló, hasonlóan felszerelt nemes elnevezése. A XI.-XIII. században azonban az

81
alacsonyabb rangú fegyverforgatót, a XIII. századtól viszont a nemesség alsó részét nevezték
lovagnak, akik az eredeti katonai funkciót sokszor már nem is gyakorolták. A páncélos lovagi
hadviselés kialakulása tehát a kora középkorra, virágkora a keresztes háborúk idejére,
hanyatlása pedig a XIV-XV. századra tehető, amikor felváltotta a zsoldos hadviselés.
A lovagi cím örökletes volt, ezért az ősök emléke, a rokoni kapcsolatok ismerete fontos volt.
A lovaggá válás hosszú folyamat volt, a lovagi életre való felkészülés már egészen
kisgyermekkorban elkezdődött. A nemesi leszármazott fiúk 7 éves korukban álltak egy
nagyúr szolgálatába, apródként, ahol megtanulták a fegyverhasználatot és a lovagi élet
szabályait. A felkészülés 12 éves korban az uralkodói és főúri udvarokban,
fegyverhordozóként folytatódott, ekkor már a csatába is elkísérték az urukat.
Az ifjakat 18 éves koruk táján avatták lovaggá, amikor már rendelkeztek a hét lovagi
készséggel (lovaglás, úszás, nyilazás, vívás, vadászat, táblajátékok ismerete, verselni tudás).
A lovaggá avatás ünnepélyes szertartás volt. A lovagjelölt megkapta urától a fegyvereit, és
esküt tett a lovagi szabályok betartására.
A lovagi életideál a nyugat-európai nagyúri udvarokban alakult ki. A lovag fő feladata a harc,
a gyengék és az elesettek védelmezése volt. Legfőbb erénye a vitézség, a bölcsesség és a
bőkezűség; a munka és a vagyongyűjtés megvetendő volt.
A lovagnak álcáznia kellett a fájdalmát, nem kelthetett szánakozást maga iránt. A szenvedés
és a gyötrelem paraszti tulajdonságnak számított.
A lovagnak a nagy csaták előtt harcban való jártasságot kellett szervezniük.
Ezt a célt szolgálták a vadászatok, a lovagi tornák. A helyi összecsapások is gyakoriak voltak,
amikor a lovagok vagy egymás ellen csatáztak, vagy városok, falvak ellen vonultak földért,
foglyokért, váltságdíjért, vagy csak a hírnév miatt.
A lovagok kezdetben, egyszerű udvarházakban, később lakótoronyban éltek.
Fejedelmi-főúri udvarokban bontakozott ki az udvari kultúra. A lovagok a hölgyüket
költeményekben és dalokban magasztalták. Kialakult a trubadúrlíra: a lovagköltők verseket
írtak, amelyeket elő is adtak. A lovagi epika is jelentős, a Roland-ének és a Breton mondakör
is ekkor született.
A lovagok között különböző viselkedésszabályok is kialakultak. A társadalmi érintkezés
szabályai közé tartozott a köpködés és a meztelenkedés tilalma, valamint illett másokat
végighallgatni, előre engedni, ha volt rá ok – elnézést kérni másoktól.

5.) Szerzetesrendek

Szerzetesrend vagy rend alatt az egyházuk által jóváhagyott szabályok, regulák szerint élő és
általában közös fedél alatt, kolostorban (rendházban, monostorban, zárdában) lakó szerzetesek
(barátok), illetve szerzetesnők (apácák vagy nővérek) közösségét értjük. Szinte minden
vallásban kialakult ez az istentiszteleti életforma.
►A katolikus egyház szerzetesrendjei
Az ókeresztény világban csak a IV. század elejétől, körülbelül 332-től létezik a szerzetesi
életforma. A mai szerzetesrendektől nagyon eltérő remetekolóniákból fejlődtek ki ekkor az
első szervezett rendek Egyiptomban. A keleti ortodox egyházak szerzetesi rendszerének
atyjaként Szent Baszileioszt tisztelik, míg a nyugati világ rendjei Nursiai Szent Benedek
fellépésétől kezdve alakultak ki. A szerzetesek között új világkép alakult: az általánosan,
társadalmilag is elfogadott istentisztelet mellett a rendek tagjai szigorúbb életvitelt fogadtak.
A keresztény rendek folyamatos változáson mentek keresztül az I. évezredben. Többek között
a rendek széles körében elfogadottá vált a három fogadalom betartása: tisztaság,
engedelmesség és szegénység– csuhájuk kötelén erre három csomó emlékezteti őket. Ezeken
felül a kolostorok saját szabályzatot alkottak, melyek betartása kötelező volt a tagoknak. A
szerzetesi rendek jogi viszonya sokáig rendezetlen volt, és csak lassan alakult ki a

82
monasztikus (zárt kolostori) önigazgatási rendszer. A pápák a rendek fontos támogatói lettek a
VI-VII. században - több rend is közvetlenül a pápai irányítás alá került.
A keleti és nyugati rendek közötti eltérések a nagy egyházszakadás után váltak egyre
jelentősebbé. Az egyházszakadás után a katolikus szerzetesrendek különböző szabályokat,
célokat dolgoztak ki saját maguk számára.
A kora középkortól kezdve egészen a reformáció időszakáig virágoztak a kolostorok, amelyek
gyakran az állam hiányzó gondoskodását pótolták, ezért aztán a vallási tartalom mellett sok
ágra bomlott a szerzetesi mozgalom. Voltak, akik a szegényeket segítették, tanítottak,
betegeket ápoltak vagy harcoltak. Az egyre szélesebb területeken szerepet vállaló szerzetesek
hamarosan elvilágiasodtak, és egyre távolabbra kerültek a vallásos hittől.
A sajátos célok és szabályok alapján vannak igazi rendek vagy más néven ordók, és egyszerű
szerzetesi társulatok, amelyeket kongregációnak neveznek. Kialakultak női és férfi rendek,
szemlélődő, tevékeny vagy vegyes kolostorok. Mégis a szerzetesrendeket leginkább két
csoportba lehet bontani: léteznek a koldulórendek és a monasztikus rendek. A kolduló és a
monasztikus rendek közötti különbséghez hozzá tartozik az is, hogy a kolduló rend a későbbi
fejlemény. A korai monasztikus rendek elvonulnak az emberektől, a kolostor általában erdő
szélén, völgyben, emberektől távol található, a remeteséghez hasonlító közösség. Ez a kora
középkor kaotikus viszonyainak leginkább megfelelő közösségi forma. Éppen ezért alakulnak
a XIII. században az első ferences és domonkos koldulórendek, mert ők már bemennek a
városba az emberek közé, tanítani stb.
A katolikus egyház szerzetesrendjeinek közös vonása az evangéliumi tanácsok vállalása, a
szegénység, tisztaság és az engedelmesség fogadalma által. A szerzetesi fogadalmak lényege,
hogy a szerzetesek (katolikus hitük szerint) szabaddá váljanak Isten és embertársaik
szolgálatára.
A Szent Benedek-rend (bencés rend, bencések) a Római Katolikus Egyház szerzetesrendje,
melyben Szent Benedek Reguláját (szerzetesi szabályzat) követik későbbi szabályokkal és
modern szokásokkal kiegészítve, ebből veszi a példát az összes többi, mindnek ez az előképe,
az egyház megszervezésének egy fontos állomása. Szigorú közösségekben éltek, kolostoraik a
középkorban gazdaságilag önellátók voltak, sokat tettek a földművelés, kézművesség
föllendítéséért. Jelszavuk: „Ora et labora”(Imádkozz és dolgozz). A rend tagjai szüzességet,
szegénységet és engedelmességet fogadtak. Szent Benedekhez kapcsoltan fontos tudnivaló,
hogy ez az első nyugati-keresztény szerzetesrend és első kolostor (529. Monte Cassino).
Ma főleg hittudománnyal és tanítással foglalkoznak. Több önálló ága alakult ki a rendnek, pl.
a nálunk is nagy szerepet játszó ciszterciek. A legszebb és legrégibb magyar bencés rendház
Pannonhalmán áll (996-ban alapították).
A Premontrei Rend (vagy norbertrend) egy római katolikus szerzetesrend, amely Szent
Ágoston reguláját követi. A rendet Szent Norbert 1120-ban alapította a Laon melletti
Prémontrében. Norbert nem sokkal később Magdeburg érseke lett.
Szent Norbertnek komoly szándéka volt, hogy a németországi kanonoki közösségekben
szigorúan szabályozott életformát vezessen be. 1120-ban a laoni egyházmegyében működött,
így ott egy elhagyott helyen, az Aisne megyei Prémontrében, alapította meg kolostorát 13
társával együtt. Ők mindannyian reguláris kanonokok voltak és Szent Ágoston reguláját
követték, de elfogadtak egy függeléket is, amely nagyobb szabadságot biztosított számukra.
Mivel a premontrei rend tagjai nem szerzetesek voltak, hanem ún. reguláris kanonokok, ezért
a feladatuk a prédikálás és a lelkipásztori szolgálat ellátása volt, ezért is nagyszámú plébánia
tartozott kolostoraikhoz.
1126-ban, amikor megkapta a pápai jóváhagyást, már kilenc ház tartozott a rendhez, majd ezt
követően gyorsan elterjedt egész Nyugat-Európában, így a XIV. század közepére már több
mint 1300 férfi és 400 női közösség alakult meg. A premontreiek kiemelt szerepet játszottak a

83
vendek megtérítésében az Elbán és az Oderán túli területeken. A rend folyamatos reformokon
ment keresztül.
A 19. század közepén a rend csaknem teljesen megszűnt, összesen nyolc ház maradt, azok is
mind Ausztriában. 2005-ig a rend minden kontinensen elterjedt közel 100 házzal.
Magyarországon a rendszerváltás után két helyen telepedett vissza a premontrei rend: Csornán
és Gödöllőn van jelenleg rendi közösségük. Két gimnáziumot is fenntartanak Szombathelyen
és Gödöllőn.
A Pálos Rend az első és egyetlen magyar alapítású, férfi szerzetesrend, hivatalos elnevezése
latinul: Ordo sancti Pauli primi eremitae (Első Remete Szent Pál Rendje). A rend Thébai
Remete Szent Pál (228–341), az első ismert remete nevét vette fel. A Rend központja jelenleg
Lengyelországban van. 1250-ben alapította Esztergomi Boldog Özséb (1200–1270). A
Pilisben, a Hármas-barlang közelében, Szántón (Pilisszántó) épült első kolostoruk, a Szent
Kereszt. Szent Ágoston szabályait alkalmazták. A rend első rendházai a Kesztölc közelében
lévő Klastrompusztán, illetve a Pécs fölötti Jakab-hegyen épültek. A XIII. sz. végén már
Erdélyben és Horvátországban is állnak pálos kolostorok. 1301 körül épül a Szent Lőrinc
kolostor Buda fölött, a Szent Pál-hegyen (Hárs-hegy), mely a rend főkolostora lesz. A fehér
szín a rend általános jelzője és viselete, megkülönböztetendő a feketeruhás papoktól és a
szürkeruhás kóborló remetéktől. A XV. sz. végén Mátyás király több pálos kolostort alapít,
illetve más rendektől átad. Ezek között az első Zsámbék premontrei kolostora volt. 1498-ban,
Szentjobbon (Sâniob), épült II. Ulászló alapításával az utolsó magyar királyi pálos kolostor.
Ennek romjai 2004-ben kerülnek újra napvilágra. Az 1400-as évek végére közel százharminc
pálos rendi kolostor működik az akkori Magyarországon.
A Ferences Rend (franciskáriánusok, ferencesek) egy római katolikus szerzetesrend, melyet
Assisi Szent Ferenc (1182. – 1226. október 4.) alapított 1209-ben. Ferenc 1209-ben
elhatározta, hogy apostoli szegénységben folytatja életét. Durva csuhában és mezítláb,
elkezdett a megtérésről prédikálni. Hamarosan többen csatlakoztak hozzá. A rend 1210-ben
szóban, majd 1223-ban, írásban nyert megerősítést III. Ince pápától. Az új rend, amely
szigorú szabályai folytán nagy hatással volt a kor szellemére, óriási arányokban terjedt az
ismert világrészekben.A rend alapszabályainak szigora idővel nagy belső viszályoknak lett
okozója, és emiatt a rend több kisebb és két nagy ágra oszlott, az obszervánsokra és a
minoritákra. A viszályok hosszú sora után, a szigorú fegyelem hívei (az obszervánsok – a
szabályt megtartók) nagy többségben voltak, és a végleges kiegyezés alkalmával 1517-ben X.
Leó pápa az obszervánsoknak adta a rend házait. A kolostor élén áll a guardián (gárgyán,
papgazda). A különböző tisztségek választás által töltetnek be bizonyos időre.
Magyarországon a rend talán már 1224-ben megjelent. Első kolostoruk Esztergomban volt.
Kolostoraik nemsokára külön rendi tartományt képeztek. IV. Béla támogatta a rendet; tagjai
közül választotta gyóntatóját, és az esztergomi kolostorba temettette el magát nejével s ifjabb
fiával együtt.
A szerzetesek nagy sikerrel működnek a bosnyák félhitűek és bogumilok megtérítésében,
ezért IV. Béla az Al-Duna vidékére is áttelepítette őket, s különösen az 1363-ban felállított
bolgár bánságban nagy sikerrel működtek. A török hódoltság idején az országban a törökök
által elfoglalt területen csak a ferencesek végeztek lelkipásztori munkát. A hódoltsági
viszonyok közepette létszámbeli föllendülés indult meg. 1950-ben Magyarországon a rend
kolostorait elvették, a szerzeteseket elűzték. A rendszerváltás után a rend több kolostorát
visszakapta. A rend következő kolostorai ismeretesek a XIII. századból: a budavári, az
esztergomi győri, a nagyszombati, a nyitrai, a nyulszigeti, a pataki, pozsonyi, a radnai, a
székesfehérvári, szemennyei és a verőcei kolostor. A rendnek Magyarországon jelenleg
Budán, Budapest-Rózsadombon, Budapest-Pasaréten, Szentendrén, Esztergomban, Szeged-
Alsóvároson, Gyöngyösön, Mátráházán, Pesten, és Sümegen van kolostora.

84
A ciszterciek (magyarul gyakran, de helytelenül cisztercita rend) római katolikus
szerzetesrend. Nursiai Szent Benedek rendjének egyik ága, melynek keletkezésére alkalmul
szolgált, hogy Szent Benedek rendjét az eredeti fegyelemre és szellemre visszavezesse. Szent
Róbert 1098 márciusában húsz rendtársával Citeaux-ban (innen a név), Dijon vidékén
telepedett le egy elhagyatott, zord helyen, hogy itt, a világtól elzárva, könnyebben
követhessék mindenben Szent Benedek szabályzatát. Szent Róbertnek egy év múlva vissza
kellett térnie Molesme-be, utána Szent Alberik vette át az új telep irányítását, aki határozott
lépéseket tett az önálló rend kifejlesztésére. Egy ideiglenes szabályzat összeállítása, a ruházat
színének meghatározása (fehér habitus, barna, később fekete skapuláréval) és II. Paszkál
pápától 1100-ban kapott védelmi okirat szolgáltatták az önálló fejlődés alapjait. Az új rend a
teljes szervezettséget a következő apát, Szt. István alatt, 1119-ben érte el az úgynevezett Carta
Caritatis szabályzattal. Ugyancsak ekkor virágzott fel az új rend, elsősorban azért, mert Szent
Bernát harminc társával együtt belépett a rendbe, és egyéniségével az egész keresztény
világban nevet és dicsőséget szerzett neki, belső életét is századokra megszentelte. A női
ciszterci szerzetesek eredete bizonytalan. Némelyek szerint Szent Bernát nővére, Szent
Humbelina, mások szerint maga Szent Bernát alapította. A XIV. században az összes férfi és
női cisztercita kolostorok száma meghaladta az 1750-et.
A ciszterciek a művelődés legkülönbözőbb ágaiban szereztek maguknak érdemeket. Legfőbb
érdemük és az egyetemes kultúrára legnagyobb hatással bíró működésük a gazdaságtan,
tanítás, hithirdetés, zene és építészet (gótika) terén volt.
Magyarországon az első ciszterci kolostor 1142-ben épült: Cikádor (a mai Bátaszék, Tolna
megyében), és III. Béla, valamint utódjai, különösen Imre király buzgólkodtak a ciszterci rend
hazai elterjesztésében; az előbbi alapította Pilis, Pásztó, Szentgotthárd, az utóbbi Zirc, mai
napig fennálló egyesített apátságokat. A hanyatlás jelei a 14. század vége felé kezdtek
mutatkozni, az egységes szervezet darabokra hullott, önálló kongregációk alakultak ki.
Jelenleg a rend Magyarországon iskolákat tart fenn, Budapesten, Egerben, Pécsett és
Székesfehérváron.
A Domonkos Rend (domonkosok, dominikánusok) a XIII. sz- ban Szent Domonkos által
alapított kolduló rend, a prédikáló testvérek rendjének elnevezése. A ciszterciták sikertelen
tevékenységét látva – mellyel az eretnekmozgalmakat igyekeztek megfékezni – a Domonkos-
rend olyan új típusú szerzetesközösségről álmodott, amely teljesen az igehirdetésnek szenteli
magát. A pápa azért bízza meg őket az inkvizícióval, mert teológiailag messze ők a
legképzettebbek (a jezsuitákig) s ez elsősorban szellemi küzdelem, a kínvallatás és a máglya
már csak ultima ratio. A szegénységen alapuló ideáljuk a városközösségek felépítését követő
vagyonközösségben valósult meg. A rend tagjai kötelezték magukat ara, hogy szegénységben
élnek, koldulással tarják fenn magukat. Kézművesmunkát nem végeztek, fő hivatásuk az
állandó tudományos képzést és a prédikációt tekintették. A házimunkák elvégzésére laikus
(azaz nem papi rendben lévő) testvéreket alkalmaztak. Később Domonkos megalapította a
szerzet női ágát, a Domonkos-apácák rendjét. A dominikánusok mellé harmadrend is
szerveződött (’Krisztus hadserege’), amely szükség esetén fegyverrel is küzdött az eretnekek
ellen és védte az egyház vagyonát. 1231-től a rend tagjai töltötték be a pápai inkvizitorok
feladatát. A XIII. sz-tól a rend nagy erejű fejlődésnek indult, 1390-ben már 13 ezer szerzetest
számlált – akik között Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás, és Eckart Mester – fontos
szerepet játszottak a teológiai megújulásban és az eretnekség elleni harcban. A XV. században
a hanyatlás jelei mutatkoztak, amelyek hatására belső reformfolyamatok indultak meg olyan
neves reformátorok vezetésével, mint Sienai Katalin és Savonarola. Magyarországon a rend
1220-ben telepedett meg. Feladatuk a kunok megtérítése volt. Julianus barát az ősmagyarok
felkutatására vállalkozott. A dominikánusok női ágának volt tagja Szent Margit, IV. Béla
magyar király leánya. Kolostoruk a Nyulak- szigetén (Margitsziget) állt. II. József korlátozta a

85
működésüket, 1948 után a rend magyarországi tartományát feloszlatták a kommunisták – mint
az összes többi szerzetesrendet.
A Karthauziak (néma barátok), az a szerzetesrend, melyet Szent Brúnó hat társával
egyetemben 1084-ban, a Chartreuse nevű vadonban, Grenoble mellett alapított,
Franciaországban. A rendtagok Szt. Benedek szigorított szabályait követték, amelyhez később
Guigo Péter rendfőnök külön statútumokat csatolt. Ezek szerint a karthauziak templomuk
körül egyenként külön házban laktak, húst sohasem ettek, szigorú hallgatást tartottak,
meztelen testükön durva szőrruhát viseltek s az ájtatosság mellett házi munkával,
tudományokkal és könyvek másolásával foglalkoztak. A szerzet élén állt a prior s a
nyolcévenként választott definitor. A rendet III. Sándor erősítette meg 1176-ban. A rend sokat
szenvedett a huszitáktól, törököktől, a reformációtól és a vallásháborúk idején, később pedig a
francia forradalomban, a napóleoni háborúkban és a szekularizáció folytán. Jelenleg összesen
6 férfi- és 2 nőkolostoruk van Itáliában (a certosai, pisai és trisultii kolostorokat az állam
foglalta le), 3 Spanyolországban, 1-1 Németországban, Angliában, Ausztriában és Svájcban.
Hazánkba IV. Béla telepítette őket. Legrégibb kolostoraik többek közt a tárkányi, a várad-
előhegyi és az ercsi. A török pusztítás és a protestantizmus terjedése mindezekre enyészetet
hozott. A karthauzi apácák rendjét 1234-ben alapították, a karthauziak szabályait vették át s az
utóbbiak vezetése alatt álltak.
Ortodox szerzetesek
A keleti ortodox kereszténységben a szerzetesség némiképpen eltér a nyugati, katolikus világ
kolostoraitól. A lényegi alapok megmaradtak ugyan, de az ortodox kolostorokban a vallásos
áhítat a legfontosabb eleme maradt a szerzetesi életnek, a társadalomban végzett munka nem
került előtérbe. A keleti kereszténységben ezen kívül nem alakultak ki olyan nagy, több
kolostorból álló rendek, mint nyugaton. Mégis az ortodox szerzeteseknek nagyobb
jelentőségük van a nép vallási életében, mint a katolikus világban. A szerzetesek az
angyalokat tekintik példaképüknek. A keleti rendek úgy tanítanak, hogy a hétköznapi
embernek példát mutatnak. Rendkívül szigorú életmódjukban első helyen áll Isten imádata.
Magukat lelki harcosoknak tartják, akik a világért és az emberek üdvösségéért imádkoznak. A
szerzetesi közösség tagjai komolyan veszik a külvilágtól való elvonulást, és gyakran csak
saját családjukkal tartják a kapcsolatot. Jellemző az ortodox szerzetesi ruha is, amelyet csak
felszentelt szerzetesek viselhetnek, a novíciusoknak (újonnan csatlakozóknak) ez tiltott. Ez a
ruha a fekete reverendából és a fátyolos fekete fejfedőből, a szkúfiából áll – a fekete jelképezi,
hogy a külvilág számára ők már meghaltak. A szerzetesi rangokat is szigorúan veszik. Külön
szerzetesi iskolájuk, teológiájuk van, amely magas képzettséget nyújt. Az egyetlen ortodox
szerzetesrend, a több nyugatihoz hasonlóan elterjedt szabályzatú és célú bazilita rendje:
vagyis Szent Baszileiosz követői. A bazilitáknak ugyanakkor van egy nyugati ága is. A
legnevezetesebb ortodox kolostorok közé tartozik az Athosz-hegy Görögországban, az
Alaverdi kolostor Grúziában, a Kirillo-Belozserszkij monostor Oroszországban.

► Ősi keleti keresztény egyházak

A szorosan vett ortodox egyházakon kívül az ősi keleti egyházakban is jelen vannak a
szerzetesrendek. Ezekre eredetileg főként az ortodox típusú berendezkedés volt a jellemző,
ami ma már sok esetben keveredik a nyugati világ normáival is. Főleg az örmény egyházban
terjedt el a maroniták és baziliták rendje, de több más keleti ország kolostoraiban is
megtalálhatók e szerzetesrendek követői.

86