You are on page 1of 6

NÉGY HÉTTEL ÉS ÖT NAPPAL

A VILÁGVÉGE ELŐTT
Név: Lucinda
TellUs # 0 392 811 002
0001. számú bejegyzés

Semmit sem tudok rólad, rólad, aki ezt itt olvasod. Úgy értem, tény-
leg semmit.
Lehet, hogy hozzám hasonló vagy, de az is lehet, hogy olyan, ami-
lyet én el sem tudok képzelni.
A filmekben és a sorozatokban a földönkívüliek mindig ember-
szerűek. Csak kicsit mások, mint mi. A bőrük olyan, mint a gyíkoké,
van egy szemük a homlokukon, vagy kicsi a testük, de nagy a fejük.
Magadra ismersz valamelyik leírásban?
Amúgy még mindig „földönkívülieknek” hívnak benneteket –
most, hogy már nincs Föld?
A legvalószínűbb persze, hogy nem is létezel. És ha a feltételezések-
kel ellentétben mégis, hogyan érthetnél meg engem? Bár a TellUs
alkalmazásnak van automatikus fordítója, egy több száz emberi nyel-
vet ismerő rosette-i kő. Ennek segítségével remélhetőleg megérted
majd az írásainkat és az űrbe való kilövés előtt írott szöveggé átalakí-
tott hangfájljainkat. De hogyan érthetnéd azt, ami a szavakon túl van?
Például miközben ezt írom, egy másik ablakban élő közvetítés megy.
Az amerikai elnök beszédet tart. (A nevét leírni sem vagyok hajlandó,
annyira utálom. Másoktól majd biztos eleget hallasz róla.) A  Fehér
Ház Ovális Irodájában ül, keze összekulcsolva az íróasztalon. A hát-
térben az Egyesült Államok zászlója. Azzal a megszólítással kezdte: My
fellow Americans.* Leírhatom ezeket a dolgokat, de mit mond ez
neked? Hogyan magyarázzam el, hogy milyen nehéz még mindig
elhinni azt, ami történik? E jelenet láttán önkéntelenül is átvillannak
rajtam képek abból a sok-sok filmből és sorozatból. Igaz, azokban az
elnök mindig elegáns, méltóságteljes és nyugodt. Olyan, amilyen a
jelenlegi elnök nem. (A filmekben a földönkívüliek gyakran azért jön-
nek, hogy ízzé-porrá zúzzák Manhattant, de mindig legyőzik őket.
Elnézést kérek! Azt feltételezzük, hogy gyarmatosítani akartok min-

* Amerikai honfitársaim.

17
ket, le akartok igázni, ki akartok irtani bennünket. Biztosan azért,
mert az emberiség egyik fele pontosan ezt tette az emberiség másik
felével. Nem tudom, foglalkoztok-e pszichológiával, de mifelénk ezt
projekciónak hívják.)
Az elnök beszéde alátámasztja azt, amit már minden értelmes
ember tud. Elvégezték az utolsó számításokat, nem maradt semmi
kétség. Bő egy hónap múlva mindennek vége. Még az időpontot is
tudjuk. Szeptember tizenhatodikán, itteni idő szerint hajnali négy
óra tizenkettőkor a Foxworth üstökös belép a Föld légkörébe.
A  levegő tízszer olyan forró lesz, mint a Nap felszíne. Az üstökös
mindent megsemmisít, ami az útjába kerül, mielőtt Afrika észak-
nyugati partjai előtt, a Kanári-szigetek közelében a tengerbe csapó-
dik. Az atmoszféra lángra kap, és az eget olyan erős fények ragyogják
be, amilyeneket még sosem láttunk. A lökéshullám némán ér el min-
ket, mert gyorsabban terjed a hangnál. A becsapódás után pár perc-
cel a tengerek elpárolognak, a sziklák megolvadnak. Négymilliárd
évnyi evolúció eredménye semmisül meg egyetlen pillanat alatt. És
semmit sem tehetünk ellene.
De az elnök nem így fogalmaz. Nem beszél a halálunk részletei-
ről, és nem említi azt a szóbeszédet sem, amely szerint a földkéreg
akkora hullámokat vethet, hogy kirepít minket az űrbe. Ehelyett azt
mondja: stay at home, be with your loved ones,* én meg azon gondol-
kodom, hogy milyen érzés lehet ez azoknak, akiknek nincs kivel ott-
hon maradniuk.
Néhány hónapja tudtuk meg, hogy az üstökös felénk tart. Május
huszonhetedikén. Azóta már nem olyan a világ, mint régen. Minden,
amit természetesnek vettünk, pár nap leforgása alatt semmivé lett. Az
emberek nem járnak dolgozni. Az iskolák bezártak. A tőzsdék össze-
omlottak. Néhány nap után felfüggesztették a kereskedést. A pénz el-
értéktelenedett. Akik úton voltak, ölre mentek az utolsó repjegyekért,
hogy hazajussanak. Az utakon áll a forgalom.
Az első napokban volt a legnagyobb a zűrzavar. Váratlanul új hábo-
rúk törtek ki, és régi ellentétek simultak el egyik napról a másikra.
Senki sem értett semmit. A kevésbé egyenjogú társadalmakban egyre

* Maradjanak otthon a szeretteikkel.

18
súlyosbodott a helyzet. Az elnyomott tömegeknek már nem volt mit
veszíteniük, ezért fellázadtak. Bevették magukat a gazdagok palotáiba,
és kifosztották a boltokat. Azokban az országokban, ahol nagyobb az
egyenlőség, könnyebb lett a bevándorlók helyzete.
Mi itt, Svédországban gyorsan visszataláltunk a rendezett kis éle-
tünkbe. Noha már semmi sem ugyanolyan, meglepően sok dolog
működik még.
Természetesen nem mindenki hisz abban, hogy a Foxworth be-
csapódik a Földbe. A híradóban éppen most interjúvolnak meg egy
üstököstagadót. Ő is pont olyan türelmetlen és cinikus, mint a többi.
Szentül meg vannak győződve az igazukról. És bizonyos fokig meg is
értem őket. Felfoghatatlan, hogy nem vettünk észre időben egy ekkora
üstököst. Óriási, több száz kilométer átmérőjű, ugyanakkor sötét, és
lopva közeledett felénk egy hosszú pályán, ezért senki sem tudott róla,
amíg a közelünkbe nem ért. Bebizonyosodott, hogy a műszereink és a
technológiai vívmányaink ellenére nem igazán tudjuk ellenőrzésünk
alatt tartani a világűrt. Sokat beszéltek erről nyáron. Ki a felelős?
Miért nem fizetik meg jobban a kutatókat? Ki a hibás? Mintha számí-
tana! Annak esélye, hogy egy üstökös semmisít meg minket, olyan
elképesztően kicsi volt, hogy senki sem vette komolyan. Másrészt
viszont annak esélye, hogy élet alakul ki ezen a bolygón, és mi leszünk
az uralkodó faj, még ennél is kisebb volt. Egy végtelen univerzumban,
ahol végtelen számú lehetőség van, minden esemény valószínűtlen.
Ha a Foxworthöt évekkel ezelőtt felfedezik, megcélozhattuk volna
egy lézersugárral. Ez talán elég lett volna ahhoz, hogy irányt változtas-
son. (Ne kérdezd, hogyan, a belsejében lévő gázokkal függ össze.) De
már túl késő. Valaki úgy magyarázta, hogy olyan ez, mint amikor az
ember nagy, nyílt terepen autózik. Ha ötszáz méter távolból egy másik
kocsi száguld felé, elég egy icipici kormánymozdulat, hogy elkerülje
az ütközést. De ha csak akkor fedezi fel a másik járművet, amikor már
a közelében van, nincs esélye.
Már ahhoz is késő, hogy elhagyjuk a Földet. Ha minden csődöt
mond, a katasztrófafilmek végén ki szokták lőni az űrbe „Noé bárká-
ját”, azaz egy nagy űrhajót ezernyi kivándorlóval a fedélzetén, akik
újrateremthetik az emberi fajt. A valóságban azonban nem ilyen rózsás
a helyzet. Egy ismert milliárdos megpróbált egy Mars-expedíciót
19
szervezni, habár a pénze már semmit sem ért. Még ha sikerült volna
is, csak tízen tarthattak volna vele, hogy aztán majd lassan meghalja-
nak a barátságtalan bolygószomszédunkon. Nem sok önkéntes vállal-
kozó akadt.
Az üstököstagadók valószínűleg a végsőkig ki fognak tartani. Úgy
gondolják, hogy mi, többiek naivak vagyunk. És ők tudják az igazsá-
got. Ez az egész csak egy PR-fogás, hogy az amerikaiak az utolsó pilla-
natban „megmenthessék a világot”. Vagy egy orosz fake news,* amely
eltereli a figyelmet arról, hogy megszállásra készülnek. Esetleg egy
kommunista összeesküvés, hogy tönkretegyék a kapitalista rendszert.
Az emberek abban hisznek, amiben hinni akarnak. Ez már sokszor
bebizonyosodott. Láthatod, milyen ügyesen hunytunk szemet a klí-
maváltozás felett is, példának okáért. A Föld már régóta haldoklik.
Az üstökösnek először egy számokból és betűkből álló kódnevet
adtak, de ez túl személytelen volt olyasvalaminek, ami véget vet a léte-
zésünknek. Most Foxworthnek hívják, az után a NASA-s nő után, aki
felfedezte. Azon tűnődöm, milyen érzés lehet, hogy valakinek a nevét
olyasmivel kapcsolják össze, ami elpusztít minket. Bevonulna a törté-
nelembe – ha egyáltalán maradna valaki, aki történelmet ír.
Hát most én írok történelmet. Elméletileg. A TellUs egy kísérlet,
hogy elmeséljük más létformáknak, mi történt a Földdel, és milyen
volt itt élni. Kíváncsi volnék, hány felhasználó hiszi komolyan, hogy
valaki el fogja olvasni, amit ír, de legalább lefoglaljuk magunkat vala-
mivel. Valamivel, aminek van értelme. Szükségünk van a hitre, hogy
van odakint valaki, aki tudomást szerezhet a létezésünkről.
Az írásomat közvetítik a nagy műholdaknak, amelyek eltárolják, és
továbbítják az űrbe. A műholdak akkor is sugározni fognak, amikor
mi már nem leszünk. Legalábbis amíg el nem romlanak, vagy meg
nem rongálja őket az űrszemét. Lehet, hogy elolvasod ezt az üzenetet.
Ha létezel. És ha van hozzá megfelelő eszközöd. Talán sikerül meg is
értened, amit írok. Ha érdekel egyáltalán.
A műholdak tudományos tényeket is sugároznak a Földről, vala-
mint azoknak a helyeknek a koordinátáit, ahová a legértékesebb mű-
kincseinket, könyveinket és zenedarabjainkat rejtjük, meg ahol az

* Álhír.

20
állatok és emberek DNS-ét tároljuk. A magbunkerét, ami korábban a
Spitzbergákon volt. (A „világ­vége-­magbunkerét”, amely milyen ironi-
kus, nem fogja túlélni a világvégét). Mindent strapabíró anyagokba
csomagolnak, és bányákba eresztenek le, jó messze a becsapódás helyé-
től. Senki sem tudja, hogy beválik-e, de úgy tűnik, ez a legjobb, amit
tehetünk.
Egy nap talán sikerül újrateremtened az emberi fajt egy földönkí-
vüli laboratóriumban. Vagy legalább elültetsz pár muskátlit. Ettől a
gondolattól a halálunk kicsit kevésbé tűnik értelmetlennek.
Láttam egy interjút pár emberrel azok közül, akik úgy döntöttek,
hogy lemennek a kirunai bányába, és ott várják a becsapódást. Kilo-
méter vastag olvadt kőzet fogja beborítani őket. Elképzelni sem tudok
ennél borzalmasabb halált.
Te tudod, hogy mikor fogsz meghalni?
Az ember tudja, hogy egy nap meghal, de azt nem, hogy mikor.
Most viszont tudjuk, csaknem másodpercre pontosan.
Talán meglep, hogy nem félek annyira. Pedig igenis félek. Sokkal
jobban, mint amennyire látszik. De azért szerintem nem annyira,
mint sokan mások. És az a legrosszabb az egészben, amit rajtad kívül
senkinek sem árulhatok el, hogy kicsit mintha meg is könnyebbül-
tem volna. Persze lehet, hogy nem ez a legjobb szó rá. De nem is a
legrosszabb.