You are on page 1of 2

Az utolsó festékszóró is kiürült, ám a harcművész nem aggódott, amiért elfogytak a készletei,

hiszen a művével még pont sikerült elkészülnie. A jó tíz centi vastag betonfalon, ami pár
órával ezelőtt még kopár és szürke volt, most egy hatalmas japán zászló díszelgett. Igaz, hogy
a piros kör inkább tűnt elipszisnek, és a fehér hátteret is néha megzavarta egy egy nagyobb
repedés, de a körülményekhez képest kifejezetten jól sikerült.
- Látom, már készen is vagy, fiam - jegyezte meg mögötte a Mester. - Igazán gyorsan sikerült
felfestened a kívánt mintát.
- De koránt sem lett tökéletes.
- Ez egy relatív fogalom, fiam. Például a te mozdulataid egy földműves vagy egy Dűneféreg
számára hibátlannak és emberfelettinek tűnnek, míg én azért még most is felfedezem az
apróbb botlásaidat. Erre a falra szerintem még a régi világ nagy művészei sem tudtak volna
sokkal jobbat festeni, főképp nem ilyen félig kiürült festékszórókkal.
- Értem, Mester, és köszönöm a megtisztelő dicséretét.
- Megérdemelted fiam. Mint ahogy mindenben, a festészetben is piszkosul gyorsan fejlődsz.
Emlékszem, két hete még egy egyenes vonalat sem tudtál húzni a sivatagban talált
festékszóróval, most meg már itt tartasz. Én mondom neked, félelmetes ez az iram! Nagy kár,
hogy még pár év, és elmész innen.
- Miket beszél, Mester? Én sosem fogom magára hagyni!
- Nem most kezdtem harcművészete oktatni, fiam, tudom, hogyan mennek a dolgok. A
legforrófejűbbek mindig elmennek, mert úgy érzik, másoknak is bizonyítaniuk kell, vagy
egyszerűen csak túl szűkösnek találják a dojot, és ez így van rendjén. Ha mindannyian csak
ülnénk itt és gyakorolnánk, bizony igen hamar elapadna az a kevés jelentkező is, aki idejön
tanulni. Épp ezért, úgy döntöttem, megtanítom neked a küzdelmek alapkövét, ami nélkül
pusztakezes stílusunk rég eltűnt volna a lőfegyverek korában. A technikát, amivel teljes
uralmat nyerhetsz a tested felett, és lerázhatod róla a béklyókat, amiket elméd aggatott rá.
Nyilván hallottad már tőlem a mondást, csak az lehetetlen, amit annak is gondolsz, minden
más végrehajtható. Nézzük például ezt!
A Mester egy pillanatra lehunyta szemeit, majd a következő pillanatban megremegtek a
kontúrjai, ahogy a szél belekapott testébe, és akárcsak a ködöt, szétoszlatta azt. A harcművész
szemei nagyra tágultak a meglepetéstől. Tanácstalanul nézett szét, ám sehol sem látta
mentorát, akit mintha csak a föld nyelt volna el.
- Talán mögötted.
Eszeveszett gyorsasággal pördült meg, és látta, hogy az öreg férfi ott áll közvetlenül mögötte,
ajkain apró vigyorral.
- Neked persze nem fog ilyen könnyen menni, de mint minden technikát, ezt is könnyűszerrel
lehet fejleszteni, ha az ember eleget gyakorolja. Jómagam már lassan ötven éve fejlesztem, és
láthatod, meddig jutottam vele. Persze elsőre valami sokkal egyszerűbb is megteszi, mondjuk
a rombolás, hiszen az ember ahhoz ért a legjobban, akárhogy is nézzük a dolgot. Mit szólnál
hozzá, ha megkérnélek, hogy üsd darabokra azt a betonfalat ott? Most, hogy a másikat
telefestetted, még rondábbnak és sivárabbnak tűnik.
- Örömmel, Mester, de hogy csináljam?
- Próbáld lerázni testedről az elme kötelékeit! Ezt a stílus minden művelője máshogy éri el, de
ajánlanám figyelmedbe a meditációt, mint egyfajta lassú, de univerzális megoldást. - az
öregedő férfi elindult vissza, a pagoda irányába, és csak annak az ajtajából forult vissza
tanítványához. - És még valami. Szeretnélek megkérni, hogy egészen addig ne törődj
semmivel, amíg itt nem végeztél. Ne egyél és ne igyál, ne aludj, csak a feladatra koncentrálj.
A szélsőséges körülmények gyakran megkönnyítik a tanulók dolgát, azért mondom most
mindezt.
A harcművész némán bólintott, majd nekiállt a feladatának.
Három napjába került, mire végül sikerült neki átütni a tíz centis betonréteget, az éhségtől
félájultan, a szomjhalál szélén, valóságos két lábon járó élőholtként. Két hétre rá elhagyta a
dojot, hogy a nagyvilágnak is megmutassa saját és Mestere tehetségét.