You are on page 1of 57

Jakab Attila

Értelmiségi sorsok Erdélyben
Jelenünk a történeti visszatekintés tükrében

Mûhelytanulmány 23.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

Jakab Attila

Értelmiségi sorsok Erdélyben
Jelenünk a történeti visszatekintés tükrében

Mûhelytanulmány 23.

Budapest, 2006

Tartalomjegyzék
Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 I. A fogalmak tisztázása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 1. Ki az értelmiségi? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 2. Kisebbség és értelmiség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 II. Történeti visszatekintés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 1. Az erdélyi fejedelemség megszilárdulása (1541–1606) . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 2. Az erdélyi fejedelemség virágkora (1606–1660) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 3. Az erdélyi fejedelemség hanyatlása (1660–1690) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 4. A Habsburg-időszak (1690–1867) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 5. A Monarchia alatt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 6. Romániához tartozva . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 III. Értelmiségi problematika a rendszerváltás utáni romániai magyarság körében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 Összegzés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 Javaslat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 Források . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 Függelék 1/a . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 Függelék 1/b . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42 Függelék 1/c . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49 Függelék 2 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51 Függelék 3 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53 Függelék 4 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

3

„A jelen meg nem értése a múlt nem ismeretébôl származik. De aligha kevésbé hiábavaló dolog erônket a múlt megértésére fordítani, ha a jelenrôl semmit sem tudunk.” (Marc Bloch)1

„a saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettôl csak annyi kegyre számíthatunk, amennyit tôle makacs kitartással, céltudatos és szívós munkával kikényszerítünk” (Márton Áron)

Bevezetés
Amennyiben pusztán matematikai szempontok szerint határozzuk meg a kisebbséget, akkor gyakorlatilag egy adott emberi egység keretében megkülönböztethető, legalább két, egymástól eltérő nagyságrendű alegységről beszélhetünk. Ez kétségtelenül egy hatalmi erőviszonyt is megjelenít a többség és a kisebbség(ek) között. Szellemi szinten ez azt jelenti, hogy míg a többség elit-, illetve vezető rétegében nagyobb számú (diplomás) középszerűt bír el, mivel a hatalmi (politikai, gazdasági, pénzügyi) és a szakmailag meghatározható (állami) hivatali mezők közötti átfedések lazábbak és szétszórtabbak, addig a kisebbség számára a vezető helyek középszerűek általi betöltésének és hosszabb távú megtartásának a társadalmi kihatásai sokkal hatványozottabban jelentkeznek.2 Itt az átfedések szorosabbak és koncentráltabbak, ami kedvezhet a kontraszelekciónak; egy adott időintervallumon túl pedig akár visszafordíthatatlanná is teheti a folyamatot, hiszen a bejáratott mechanizmusok tehetetlenségi ereje óhatatlanul kiszűri vagy peremre szorítja a személyes kapcsolatrendszerre és kölcsönszolgáltatásokra épülő hatalmi és érdekrendszerbe beépülni nem tudó vagy nem akaró egyéneket. Mindez többnyire a kisebbségi létbe való bezárkózás eredményeként következik be, amely túlértékeli a tradicionális, archaikus elemeket is felmutató társadalomszerkezetet, és az egyént mintegy konzerválja a modern történelem előtti állapotában. Ilyen körülmények között, egy adott de facto többnemzetiségű társadalomban a kisebbségi értelmiségi számára még kívánatos is lehet, hogy önmagát mindenekelőtt kisebbségiként határozza meg, és teljes szellemi tevékenységét a kisebbségi mezőben fejtse ki. És értelmiségi létének értelmét a kisebbségiségben találja meg, mert akkor gyakorlatilag a belterjesség okán nincs többé viszonyítási mérce,
1 Balázs Sándor: A politika peremén. Kolozsvár, 2004, 46. old. 2 Márton Áron püspök meglátása szerint „egy nép többségi helyzetben elbírja a bizonyítványokkal és diplomákkal ellátott középszerűek nagyobb tömegét is. (…) Kisebbségi sorsban azonban a középszerűek rászabadítása a vezető helyekre nemzeti veszedelmet jelent.” (Megnyitó beszéd az Egyházmegyei Tanács 1939. november 16-i közgyűlésén).

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

5

6

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

hiszen kivonhatja magát a szakmai megméretés és ellenőrzés állandó résen létre sarkalló és bizonyításra ösztönző kényszere alól, miközben társadalmi presztízsre tehet szert azon látványos, és többnyire szimbolikus, cselekedetek révén, amelyek tulajdonképpen az adott helyzet mozdulatlansága és fenntartása érdekében kifejtett tevékenységet jelentenek. Hiszen ellenkező esetben – nem a kisebbségiség, hanem a szakmaiság által meghatározott mezőkben – a kisebbségi értelmiséginek mindenütt többletmunkával kellene helytállnia a többségi beleszületettekkel és kiváltságosokkal szembeni versenyben. Ebben a tekintetben akár párhuzamok is felfedezhetőek a kisebbségi és a bevándorolt lét között: mindkét esetben a versenyképesség és érvényesülés alapfeltétele a többletteljesítés. Jelen tanulmánynak, amely az értelmiségi lét vagy értelmiségiség történelmi gyökereit, illetve társadalmi szerep- és felelősségvállalásait kísérli meg körüljárni, nem célja a teljességre törekvés. Erre sem a terjedelme, sem pedig a műhelytanulmány műfaja nem kínál lehetőséget. Sokkal szerényebben mindenekelőtt gondolkodásra szándékszik ösztönözni és vitát óhajt gerjeszteni (pl. a függelékekben közölt idézetek révén is) annak érdekében, hogy az európai és a globalizációs folyamatokkal és kihívásokkal szembesülni kényszerülő kárpát-medencei magyar értelmiség tisztázza a kisebbségi értelmiségi fogalmát, feltérképezze annak lehetőségeit és mozgásterét, illetve körülírja társadalmi feladatait – amennyiben léteznek ilyenek, és azok több-kevesebb pontossággal meghatározhatók. Mindezt a jelennek a múlttal való szembesítésével szándékszik megvalósítani, hiszen a múlt minél jobb ismerete egyik igen fontos eleme az önismeretnek. Az önmagunkról alkotott kép pedig döntő fontosságú a jövő szempontjából, hiszen az önismeret mindenképpen meghatározza, befolyásolja a jövőépítést. Ezen a téren mindenképpen felül kellene vizsgálni azt a sérelem- és panaszkultúrát, amelyet Cs. Gyímesi Éva találóan a „történelmünk kétarcúságá”-nak3 nevez, s amelyben a tudatos szelekcióval társuló tudatos vagy ösztönös tudomásul nem vétel igen csak egysíkúvá teszi a múlt reprezentációját, illetve annak politikai felhasználását.

3 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 31. old.

I. A fogalmak tisztázása
Önismereti vizsgálódásunk elsődleges és legfontosabb lépése a fogalmak tisztázása, vagyis annak meghatározása vagy legalábbis minél pontosabb körülírása, hogy tulajdonképpen miről is beszélünk. Csakis ennek alapján lehet – lehetne – elképzelhető egy elemző és tényfeltáró kritikai anyag megalkotása annak érdekében, hogy a kisebbségi cselekvési stratégiák kidolgozásában és jövőképek megalkotásában ne egy illuzórikus – de ténylegesen nem ismert és megismerni talán nem is igazán akart – múlt utópisztikus mitológiája legyen a kiinduló pont és az alap, hanem a valós társadalmi helyzet. 1. Ki az értelmiségi?4 Salat Levente szerint „az értelmiségi olyan ember(fajta), aki – a szociológiai szórás kivételes eseteitől eltekintve – értelmiségi környzetben születik és az életforma habitusától, tárgyi-szellemi kellékeitől meghatározottan nő fel. Aki eszmények előírásainak megfelelően megválogatott iskolákat jár ki, valamilyen – akár marginális vagy a konvencionalitás megítélése szerint egyenesen deviáns – vonatkozásban kirívó eredménnyel végzi tanulmányait és – rendszerint, bár kivételek e tekintetben is akadnak – diplomával igazolható szakképesítést szerez egyik vagy másik szakterületen. Közben valamiféle hivatást is megfogalmaz a maga számára, amely a közszolgálat egyetemes humánumának transzcendenciájában jelöli meg a lét értelmét, és elfoglalván a világban a neki előkészített helyet, úgy rendezi be életét, hogy egyértelműen meg lehessen különböztetni azt, amiből él, attól, aminek él. Sajátosan rendezi be a világnak azt a részét, amelyet otthonaként használ, mindenféle divatoknak hódol, amelyek közvetlen környezetétől való elütő voltát hivatottak hangsúlyozni, az élet jól kiválasztott és pontosan körülhatárolt vonatkozásaiban ínyenc, a szellem nagyjai közül egyesekért rajong, másokat mélységesen megvet és ezt fennen hangoztatja, rettegve figyeli, hogyan vélekedik a köz róla, vagy azokról, akiket magához közelieknek érez – egyszóval minden igyekezetével azon van, hogy egyedi, utánozhatatlan nyomot hagyjon a kollektív emlékezetben, és közben úgy él, gondolkodik és cselekszik, mintha a világ sorsának, végzetének egész felelőssége az ő vállait nyomná. Fáradságos kitartással markáns egyéniséggé dolgozza magát, és – sokkal inkább hivatása, mint szakértelme révén – föloldódik a közben: ‘áldozatos’ élete értelmének realizációjaként azt a maga elképzelései szerint kívánná működni látni. ‘Ellentmondás-ember’ – mondja Sartre sommásan, némi szomorkás lemondással.”5 A fentiek függvényében szinte közhelyszámba mehet az a kitétel, hogy az értelmiségi lét mindenekelőtt szellemi munkát, tevékenységet feltételez, aminek alapeszköze a nyelv. Ennek segítségével fejthető ki az illető személy által szerethető és vállalható értékrendet tudatosító nevelőmunka, amelynek célja a tudatformálás. Ez lehet

4 Ezzel kapcsolatosan lásd pl. Konrád György – Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Esszé. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989 (a munka 1973–1974-ben íródott), 19–56. old. 5 Salat Levente: „Megvádolt értelmiség”. Korunk 2/9, 1991 szept., 1060. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

7

8

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

korszerű és előremutató, illetve korszerűtlen és teljesen a múlt felé forduló.6 Míg a többség esetében mindkettő fenntartására lehet elegendő humánerőforrás, és az uralkodó szemléletet a külső és belső tényezők, illetve az erőviszonyok dinamikus alakulása határozza meg, addig a kisebbség esetében ez nem feltétlenül igaz. A kisebbségre egyébként is jellemző védekező és befelé forduló álláspont7 inkább kedvez az ún. „identitásőrző”, identitást erősítő múltba fordulásnak, ami lekötheti az értelmiségi potenciál jelentős hányadát.8 Ez a fajta vonzalom ugyanakkor egyenesen arányos az ezzel járó esetleges előnyökkel, társadalmi presztízzsel, pozíciószerzési lehetőségekkel. Ebben az esetben tehát nem annyira a tudástermelés, az újszerű helyzetek jelentette kihívásokra való reflektálás igénye válik uralkodóvá, hanem mindenekelőtt egy valósnak feltüntetett képzeletbeli múlt ideájának a fenntartása és továbbadása; a mozdulatlanság egyfajta mitizálása. Mindehhez azonban nem feltétlenül kell értelmiséginek lenni, ehhez elégséges a diplomás státus, ami kétségtelenül felveti az értelmiségi és a diplomás egymáshoz való viszonyulásának problematikáját; illetve a „ki az értelmiségi?” kérdését.9 Ennek tematizálása annál is inkább időszerű (lenne), mivel ma már fokozatosan leépül az egyetem és a munkaerőpiac, a szellemi teljesítmény és a „karrier”, a tudás(termelés) és a diploma közötti kapcsolat. A fiatalok jelentős hányada ma már nem annyira a tudás, hanem sokkal inkább a diploma/diplomák megszerzéséért vesz részt a felsőoktatásban. Esetenként pedig egy bizonyos diploma megszerzése alapjában véve már egy eleve megszerzett pozíció formális követelményeinek való megfelelés kényszere miatt is szükséges lehet,10 ami nagyon is kétségessé teszi (teheti) a személyes motivációt és a tényleges tudásigényt. Ezért is megfontolásra érdemes az a körülírás, amelyet Nyíri Tamás megfogalmazott. Szerinte „az értelmiségi moralista-humanisztikus gondolkodású, felvilágosító, a jövőbe tekintő kritikus elme, aki még maró gúnnyal előadott bírálatával sem szándékozik csak rombolni, illetékessége pedig nemcsak moralitásából, elkötelezettségéből és ‘tudatából’ fakad, hanem megbízható tárgyi ismeretből is, valamint a tartós reflexióra való képességéből. Ebben a ‘formális’, de semmiképpen sem teljesen tartalom nélküli értelemben nem tekinthető tehát értelmiséginek minden egyes professzor, miniszter, püspök, természetesen minden író sem, még kevésbé újságíró, tévékommentátor, műsorvezető vagy riporter. A médiák fényes glorioláival övezetten felettébb sok pszeudo-, sőt akár lumpen-‘értelmiségije’ is van a társadalomnak, úgynevezett tudósok, politológusok,
6 A múlt felé fordulás érdekes példája Kőrösi Csoma Sándor esete, aki a meg nem talált őshaza keresésével írta be magát a magyar köztudatba, miközben nemzetközi viszonylatban az első tibeti–angol szótár és tibeti nyelvtan (1834) megalkotójaként tartják számon. Mivel ennek semmiféle magyar vonatkozása nincs, így az érdektelenné is válik. 7 „Hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a létünket fenyegető külső támadásokra, kívülről jövő veszélyekre reagáljunk. Ez a magatartási taktika a meglévőket egy újabb illúzióval gazdagítja: azzal, hogy belül minden rendben van, s kisebbségi létünk demokratizálásának csakis külső, mások által gördített akadályai vannak.” Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 64. old. 8 Cs. Gyímesi Éva szerint „nincs olyan önszerveződés, amit – ha szellemi és anyagi fedezete van – meg lehetne gátolni manapság a kibontakozásban. Aggasztónak inkább csak az tűnik, hogy a társaságok, szervezetek, egyletek többségének tevékenysége egyoldalúan múltorientált, a jövőre nézve terméketlen, mert elsősorban szimbolikus: Erdélyben nincs hét, hogy ne avatnának szobrot vagy emléktáblát, ne ünnepelnének valamilyen évfordulót. Pedig e szimbolikus cselekvések főszereplő sztárjain kívül a többség valójában abban lenne érdekelt, hogy a jövő kihívásaira felvértező műveltség riasztó hiányait pótoljuk.” Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 38–39. old. 9 A diplomások (egyetemet és főiskolát végzettek) értelmiségiként történő automatikus azonosítására lásd Sorbán Anella: „Értelmiségiek az RMDSZ-ről”. Korunk 5/3, 1994. márc., 117–120. old. 10 Ilyen pl. amikor romániai magyar egyetemi oktatók a már betöltött adjunktusi státushoz értelemszerűen kénytelenek előbbutóbb megszerezni a doktori (PhD) fokozatot.

művészek, szakemberek, akik tetszetősen villognak felemás tudásuk bűvkörében. Nagyon sokan vannak, akik túlságosan is heves meggyőződéssel s mérhetetlen hangsebességgel bódítják a rádió, a televízió, az írott sajtó csatornáin mákonnyal a tömeget, szemben a kevés hitelessel, kiknek hallgatása, nézése vagy olvasása perceiben a szellem jelenlétének csodája emeli fel azokat, akik ezt nemcsak hagyják, de tudják, merik és vállalják.”11 Mindezek után joggal merül fel a kérdés, hogy az értelmiségi lét tényleg lét-e? Megítélésem szerint sokkal helyesebb lenne talán állapotról beszélni. Annál is inkább, mivel magának az értelmiségiségnek a meghatározása sem egyszerű, és nem is magától értetődő. Ifj. Fasang Árpád szerint „az embert intelligenciája, intelligens volta teszi értelmiségivé”12. Ráadásul rendelkeznie kell olyan tulajdonságokkal is, mint a módszeres figyelés, a kérdezés, a keresés. Tudnia kell rendszerezni, értékelni, és igényt kell mutatnia az igazság keresése iránt. Ezekhez kapcsolódik még a dinamizmus, az értelmi kétkedés, mindennek a rendszeres és időközönkénti felülvizsgálata, a(z önmagával szemben is) kritikus szellem, a másságra való nyitottság, a fejlődésre és az elmélyült gondolkodásra való hajlam, a párbeszédre való készség, a saját állításai átértékelésére való képesség, a nem legyőzni, hanem meggyőzni akarás, a megrekedni nem tudás stb. Mindezek azonban nem örök érvényű és változatlan karakteri jegyek. Magukban hordozzák a változást és az időszakiságot. És éppen ezért állapot az értelmiségiség, mert időhöz kötött; vagyis eljöhet az a pillanat, amikor az értelmiségi megszűnik értelmiséginek lenni. Ezt a megközelítést bizonyos értelemben Gyorgyovich Miklós meghatározása is alátámasztja. Szerinte ugyanis „az értelmiségi olyan művelt, gondolkodó lény, aki képes a felhalmozott tudásmorzsák kombinálásával, kiterjesztésével, aktualizálásával, következtetések levonásával stb. sosem volt gondolatokat létrehozni, és azok kifejtési képességével is rendelkezik”. Megközelítésében „az értelmiségi az intelligencia, melynek egyik sajátossága a szellemi befogadóképesség, a másik pedig a befogadottak alkalmazni tudása”.13 Cs. Gyímesi Éva szerint pedig „aki mindent felülről vár és készen kapott válaszként fogad el, vagy tények halmozására szorítkozik, az nem is lehet értelmiségi: az értelmiségi személyiség a nem-tudás tudását és a folytonos önmeghaladás vágyát hordozza magában”.14 Kétségtelen, hogy mindez állandó készenléti állapotot és folytonos „szellemi táplálkozás”-t feltételez. A szellem ugyanis, ha megreked, akkor óhatatlanul elsilányul. A megrekedés veszélye pedig egy állandó kísértés. Ennek társadalmi hatása azonban más-más eredményhez vezet kisebbségi, illetve többségi viszonylatban. Ily módon az értelmiségi alapvető ismérve végeredményben a tudástermelés, illetve a tudástermelő képesség lesz.15 Amennyiben pedig egy kisebbség léte a puszta létezésre szorul vissza, az csakis a többség irgalmas nagylelkűségére és nagyvonalúságára hagyatkozhat, hiszen érdekeit sem megfogalmazni, sem érvényesíteni nem lesz képes.

11 Nyíri Tamás: „Az értelmiségi és az egyház”, Megújuló egyház a megújuló társadalomban. 35. Magyar Pax Romana Kongreszszus, Pannonhalma, 1993, 17. old. 12 Fasang Árpád ifj.: Az (magyar) értelmiség hivatása. Budapest, 1997, 140. old. 13 Gyorgyovich Miklós: „Keresztény értelmiségiek”. Távlatok 63, 2004/1, 65–66. old. 14 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 151. old. 15 Lásd Konrád György: „Értelmiségi státus nincs!” Beszélgetés társadalmi és politikai szerepről, hivatásról, hatalomról s egy létező szomorúságról. Kérdezett Kántor Lajos és Kónya Sándor. Korunk 2/9, 1991 szept., 1070–1081. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

9

10

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

2. Kisebbség és értelmiség Közép-Kelet-Európában a kisebbség és az értelmiség viszonya a XIX. századi „nemzeti ébredések” kora óta igen sajátságosan alakult. Ebben a térségben ugyanis a nemzeti törekvések valójában a kultúra védelmére alakult egyesületek keretében jelentkeztek, megelőzve ezáltal a nacionalizmust, mint népi mozgalmat, mint ideológiát,16 és mint a politikai mesterkedés félelmetes eszközét. Ez Délkelet-Európában hatványozódott azáltal, hogy itt hiányzott a szó szoros értelmében vett arisztokrácia, és csak kismértékben létezett a városi élet, a nemzetiségek nem vettek részt a politikai intézmények ellenőrzésében, és a külső (vagy idegen) uralom miatt ismeretlen volt az egyesülés szabadsága. Ennek köszönhetően a nem paraszti osztályok által vezetett nemzeti mozgalmak elsősorban a vallásos (egyházi) társadalmi hálózatra és hovatartozásra támaszkodtak. Végeredményben az egyház határolta be azt a teret, ahol a „nemzeti” tudás és kultúra újratermelte önmagát, s amelyben az értelmiség is mozoghatott. Mindezt azért fontos szem előtt tartani, mert erdélyi magyar viszonylatban, Trianon után, gyakorlatilag szintén ez – a románság esetében már sikeresnek bizonyult – modell honosodott meg: egyértelműen felértékelődött az egyházak kisebbségi társadalmi és nemzeti szerepe, amelyet a kommunizmus évtizedei csak tovább erősítettek. Azt is lehet mondani, hogy ez a szerep időközönként még háttérbe is szorította a kifejezetten vallási, spirituális dimenziót. Gondoljunk csak a magyar kisebbségi politikai vezetők 1992. október 25-i kolozsvári Szent Mihály templomi eskütételére, amely mintegy „szakralizálta” azt a banális romániai igazságot, hogy a szavaknak valójában nincs tartalmuk és jelentőségük, etikai értelemben pedig semmire nem köteleznek. Balkáni viszonylatban az egyházi mező fontosságát akkor érzékeljük igazán, ha figyelembe vesszük, hogy kikből is tevődik össze a nemzeti mozgalmak mozgató ereje? Itt mindenekelőtt a közösség nemzeti sajátosságait megkülönböztető értelmiségi „szakemberek”-re – írókra, nyelvészekre, történészekre, papokra, tanítókra, néprajztudósokra stb. – kell gondolnunk, akik vagy intézményesen, illetve egzisztenciálisan, vagy pedig világnézetileg erősen kötődnek saját „nemzeti”-ként meghatározott egyházukhoz, amelynek szellemiségéből táplálkoznak, és teológiai érvrendszeréből (pl. áldozatmotívum) merítenek ihletet.17 Mindez azt sugallja, hogy közép-kelet-európai – főképpen pedig balkáni – viszonylatban az értelmiségi, különösképpen pedig a kisebbségi értelmiségi társadalmi szerepe – és vélt vagy valós felelőssége – mindig is túlméretezett volt. Ezen nem is nagyon lehet csodálkozni, hiszen mind a mai napig ők termelik és szolgáltatják a nacionalizmus ideológusai számára a szükséges elméleti anyagot. Ez a „nemzeti értelmiség” gyakorlatilag egy különös „nemzeti” küldetés teljesítésére érezte magát felhatalmazva, amelyet ő maga határozott meg önmagának, jóllehet ez az „értelmiség” soha nem rendelkezett a nyugati értelmiség társadalmi tekintélyével, ha16 Az ideológia azon meggyőződések többé-kevésbé összefüggő rendszerét jelenti, amelyet egy egyénekből álló közösség vall. Ez kiterjed a társadalmi és emberi élet összes területére. Jellegzetessége, hogy sajátos módon – jelen esetben a nemzet szemszögéből – magyarázza a történelmet, határozza meg és indokolja a közösség cselekvését, valamint igazolja a végrehajtott cselekedetet. Mindennek egyetlen célja a közösség vélt és vallott érdekének a megvalósítása. Lásd Elias Matar: Éléments pour une sociologie des minorités. Doktori disszertáció, USHS, Strasbourg, 1981, 24. old. 17 Tartsuk szem előtt az „Erdélyi Iskola” (Gheorghe Şincai, Petru Maior és Samuil Micu-Klein) példáját, amely az erdélyi románság politikai jogegyenlőségi kérelmének az alátámasztására kidolgozta az ún. dákoromán elméletet, és amely teljes mértékben a görög katolikus egyházba tagolódott be. Ugyancsak az erdélyi román (a balázsfalvi görög katolikus és a nagyszebeni ortodox) püspökök voltak azok, akik II. Lipót császárhoz 1791. március 11-én benyújtották a „Supplex Libellus Valachorum” c. emlékiratot, amely többek között az erdélyi románság negyedik rendi nemzetként való elismerését kérte.

gyományaival és politikai kultúrájával. Ebben a küldetés-meghatározásban mindig is előkelő helyen szerepel az – elvárt és kihangsúlyozott – áldozatvállalás (a nemzeti közösség oltárán), mint erkölcsi imperatívusz. Pedig a kisebbséget alkotó egyének döntő többsége nem annyira áldozathozó szerepre, még csak nem is szabadságra, hanem sokkal inkább emberhez méltó életre, jövőbeni kilátásokra, egzisztenciális biztonságra és kiszámítható jogszolgáltatásra vágyik – lehetőleg a szülőföldjén. A balkáni térség országaiban a „nemzeti értelmiség” erőteljes kulturális kötődései egyben azt is eredményezik, hogy itt a kultúra rendkívüli politikai jelentőséggel bír. Ebből következően a többség – mintegy önmagából kiindulva – a kisebbség minden kulturális törekvésének politikai jelleget tulajdonít, hiszen valamikor a történelem folyamán maga is politikai célra használta a kultúrát – sikeresen. A kultúra jelentőségének túlhangsúlyozása azonban messze nem jelenti annak kibontakozását. Sőt mi több, joggal beszélhetünk a kulturális tevékenységek politizálódásáról – illetve egyfajta misztifikációjáról18 – és az értelmiségnek az uralkodó (vagy kisebbségi) politikai hatalom célkitűzéseit szolgáló alárendeléséről.19 A politizálódás, illetve az erős nemzeti felhang ugyanakkor azt is eredményezi, hogy ez a kultúra elsősorban és szinte kizárólagosan a hagyományápolásra összpontosul (és összpontosít).20 Erdélyi viszonylatban Egyed Péter ezt a következőképpen fogalmazza meg: „Az erdélyi embert azért tartják erdélyinek, mert hagyományos: van benne valami szeretetre méltó ősiség, vadság, jóindulatú primitívség, Bessenyei Györgynek valaminő Kirakaduhuja ő. Számos, a tradicionális társadalomhoz tartozó szokást, mesterséget és fortélyt őriz (beleértve a természeti gazdálkodás és a természethez való viszony számos elemét), együttélési normát és emberi értéket. Hangsúlyozni kell azonban, hogy történelmi formák elemeiről van szó csupán, amelyek itt-ott visszautalnak egy szervesebb közösségi létformára, de amelyek egy teljesen megváltozott társadalmi és gazdasági közegben működnek tovább. Mi történik, ha az erdélyi ember lemond ezekről az elemekről? Semmi, józan, XX. század végi erdélyi magyarnak marad ő, aki nem tart igényt az össre, a jussra és a furmányra. Persze, ez olyan, mint a csapatzászló, a jelvény: akkor viszont mások sem tartanak igényt arra, hogy Er18 Romániai magyar viszonylatban ez azt jelenti, hogy „a nyelvi és kulturális elemeknek – amelyek bizonyos térségekben történelmileg nemzetkonstituáló tényezőként működtek – a közösségi létünk aktuális állapotának legfőbb jellemzőiként való feltüntetése azt az illúziót kelti, mintha ezek leválaszthatók lennének közösségi életünk gazdasági, politikai, társadalmi összetevőiről, s önálló közösségformáló és közösségfenntartó tényezőkként működhetnének. Mindaddig, míg ennek lehetőségét egy körültekintő és mélyreható elemzés nem támasztja alá, számolni kell azzal, hogy ez a megközelítés sokkal inkább egy erőteljesen misztifikáló hatású kollektív hiedelmen alapul, mintsem valós tényeken. Ebben a megközelítésben a kultúra kifejezés jelentésköre a szellemi ’értékek’ gyűjteményére zsugorodik, s az általa meghatározott közösség szellemi, lelki közösségként tételeződik.” Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 115. old. Ebben a „lelki közösség”-ben a „szolgálattevők” azonban nagyon is valós egyének, akik jól meghatározott – hellyel-közzel közösségiként feltüntetett – személyes érdekekkel rendelkeznek. 19 „Kinek előnyös ez a [kulturális] magyarságkép? Nyilván, elsősorban annak az értelmiségi rétegnek, amely megalkotta és folytonosan újratermeli ezt a képet, mivel létének értelmét, önmaga igazolásának lehetőségét látja benne. Hiszen ezáltal a maga specifikus mozgásköréhez kapcsolódó nyelvi és kulturális érdekeket alapvető nemzeti-közösségi érdekekként tüntetheti fel, amelyeknek első számú szószólója éppen ő maga. Azt, ami hozzáértésének és foglalkozásának körén kívül esik (mint pl. a pénzügyi, gazdasági, szociális stb. igények) nem tekinti a közösségi önazonosság szférájához közvetlenül hozzátartozónak, s így ezek a lehetséges érdekképviselet körén is kívül rekednek.” Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 117. old. 20 Ez a fajta szemléletmód még a tudomány terén is érezteti hatását. Cs. Gyímesi Éva szerint ugyanis „a ‘magyar tudományosság’ a szavak jelentését lebegtető, ideológiai (ideologikus) fogalom, amelyik lehetővé teszi, hogy a laikus köztudatban a nemzeti, nyelvi, kulturális stb. sajátosság mint önmagában értéknek tekintett valami beemelődjék a tudomány fogalmi mezejébe: elvi – módszertani (vagyis nemzetközileg mérhető) színvonalától függetlenül tehát mindent tudománynak minősít, ami a nemzeti hagyományok feltárásának, a hagyománymentésnek a körébe tartozik, valahogy úgy, mint a romantika korszakában”. Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 130. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

11

12

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

déllyel kapcsolatban akármit is képviseljen.”21 Ebből a megfogalmazásból egyben az is kiviláglik, hogy a nemzeti nyelvbe és hagyományba való bezárkózás22 tulajdonképpen valamiféle külső elvárásnak való megfelelés kényszere23 miatt ható bezárással együtt alkot egyfajta ördögi kört, amelynek fenntartásában nem kis szerep jut az értelmiségnek (és diplomásoknak),24 különösen, ha ahhoz elemi, egzisztenciális (személyes) érdekek is fűződnek.25 Ez azonban nem mentes a bizonytalanságtól és a szorongástól, amely a külső elvárás(ok)nak való állandó megfelelés kényszeréből következik. Pedig 1995-ben ifj. Fasang Árpád a következőkben látta a magyar értelmiség hivatását: „A hivatását komolyan vevő értelmiségnek, mindenekelőtt az új értelmiségi generációknak az lenne a számtalan közül az egyik hivatása, hogy a társadalomban a félelem és a szorongás görcseit oldja, s példát mutasson abban, hogy lehet félelemmentesen élni.”26 Mennyivel inkább ez lenne a szerepe a kisebbségi értelmiséginek: megtestesíteni azt a szabad és félelem nélküli egyént a társadalomban, aki tiszteli a többséget, de egyéniségével és rátermettségével önmaga számára is kikényszeríti a tiszteletet és a megbecsülést. Ha valakit ugyanis emberként nehéz tisztelni és becsülni, kisebbségiként még annál is nehezebb a többségi számára.

21 Egyed Péter: A jelenlétről. Kolozsvár, 1997, 189–190. old. 22 Lásd Komoróczy Géza: Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten. Tanulmányok ókori keleti szövegek értelmezése köréből. (Osiris Könyvtár. Történelem), Osiris Kiadó, Budapest, 1995. 23 „A magyarországi ‘széles tömegek’ Erdéllyel kapcsolatban sohasem hitelességet akartak, hanem elérzékenyülést, rajongást, borzongást, döbbenetet, szóval valami olyasféle érzést, amit szép limonádéfilmek, krimik vagy másokkal történt szerencsétlenségekről szóló tévéhíradók nézése közben szokott érezni az ember.” Tánczos Vilmos: Keletnek megnyílt kapuja. Kolozsvár, 1996, 76. old. 24 Tánczos Vilmos szerint „az értelmiség által Orbán Balázsék, Kriza Jánosék óta forgalmazott (…) erdélyi mítoszok megfertőzték a falusiak ‘felvilágosultabb’ részét, akik ma inkább valamiféle romantikus heroikus gesztusként, esetleg a népi kultúra ‘megörökítéséért’ hozott áldozatként értelmezik a filmesek, tévések, folkloristák falujárását”. Tánczos Vilmos: Keletnek megnyílt kapuja. Kolozsvár, 1996, 77. old. 25 Maróth Miklós szerint „a társadalom a világból azt és úgy ismeri meg, amit és ahogyan a humán értelmiség elébe ad. A humán értelmiség pedig a világból azt és úgy fogja föl, amit és ahogyan képességei, élményei és tapasztalatai szerint felfogni képes (…) Ha az értelmiség munkája alapján nem tudja anyagi függetlenségét megteremteni, akkor tudását áruba fogja bocsátani, így állásfoglalásaiban sem lesz független. Ebben az esetben a társadalom véleményét formáló erő tömeges méretekben lesz megvehető.” Maróth Miklós: „Az értelmiség szerepe”, in: Fasang Árpád ifj.: Az (magyar) értelmiség hivatása. Budapest, 1997, 301. old. 26 Fasang Árpád ifj.: Az (magyar) értelmiség hivatása. Budapest, 1997, 77. old.

II. Történeti visszatekintés

27

1. Az erdélyi fejedelemség megszilárdulása (1541–1606) Magyar viszonylatban, hosszú időn keresztül, a társadalom értelmiségi – vagyis írniolvasni tudó, illetve tudástermelő – rétegét szinte kizárólag a katolikus klérus alkotta. Ezen monopólium megtörése, tehát az intellektualizmus laikusokra28 és klerikusokra történő megoszlásának a vége többé-kevésbé egybeesik a magyar királyság szétesésével és az államiság megszűnésével, az erdélyi fejedelemség kialakulásával, valamint a reformáció fokozott térnyerésével, amely pl. az erdélyi szellemi élet legaktívabb értelmiségi személyiségeinek biztosított kibontakozási lehetőséget. Kétségtelen, hogy ezekben a folyamatokban szerepet játszott a klérus XV–XVI. századi intellektuális fejlődése is. Erdélyben egészen a XVI. század közepéig tulajdonképpen alig beszélhetünk értelmiségi létről, hiszen mindenekelőtt írástudásról és íráshasználatról tudunk. Tényleges tudástermelésről csupán ekkortól vannak adataink és forrásaink (irodalmi és tudományos szövegek, illetve levelezések magyarul és latinul), ekkor azonban Erdély szerepe is felértékelődik a magyar kultúrában. Gondoljunk csak arra, hogy a magyar nyelv és írás kialakulása mi mindent köszönhet Kolozsvárnak. Mindebben kétségtelenül szerepet játszott a politikai önállósulás, hiszen a fejedelemség új – az egyháztól független – társadalmi érvényesülési lehetőségeket teremtett az értelmiségiek számára. A hivatali pályák pedig hasznosíthatóvá tették a tudást, amelynek felértékelődése már korábban megkezdődött. Rődi Cseh István pl., a XVI. század elején, „ezüst marháját, ‘mindenét’ azzal az indoklással hagyja kizárólagosan Péter nevű kiskorú fiára, ‘hog tanytassag es az Eskolat el ne hagyassak vele’. Ebbe az aggodalmaskodó félmondatba Cseh Istvánnak egy életre szóló művelődésélménye sűrűsödik bele. Benne van ebben a válságba jutott, szegényedő nemesség legvilágosabb fejű tagjainak ama nagy felismerése, hogy a tudás hatalom, amelyet az anyagi eszközök feláldozásával is meg kell szerezniök utódaiknak jövőjük biztosításához. Cseh István számára a tanulás nem hozhatott valami fényes karriert. Mégis amikor élete számvetését készíti, azt kívánja, hogy kedvenc, legkisebb gyermeke az általa járt úton próbálkozzék az életben boldogulni. Saját tapasztalatából tudhatta, hogy a tudás teheti legkedvesebb gyermeke életét mássá, könnyebbé, mint amilyen annak a rétegnek tagjaié, amelyből ő is igyekezett kiemelkedni.”29 Jakó Zsigmond szerint, „Erdély a latin művelődési terület peremén helyezkedett el. Itt, a fejlődés lassúbb üteme következtében, a könyv még a XVII. század folyamán is alig bírt nagyobb társadalmi súllyal és szereppel, mint nyugatabbra az ősnyomtatványok időszakában. A könyvek gyűjtése tehát a XVI–XVII. századi Erdélyben még nem valami magától értetődő velejárója a civilizált életnek, hanem az átlagon felül27 A szellemi élet kibontakozása és fejlődése terén az Erdély és a Nyugat-Európa között fennálló különbség és időbeli eltolódás nagyon szemléletesen tetten érhető a neves francia történész, Jacques Le Goff, Az értelmiség a középkorban (Osiris, Budapest, 2000) c. munkájának olvasása közben. 28 A társadalom nem-klerikus értelmiségi rétege. 29 Jakó Zsigmond: „Rődi Cseh István, az anyanyelvű írásbeliség egyik erdélyi úttörője”, in: (uő) Írás, könyv, értelmiség. Bukarest, 1976, 39. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

13

14

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

emelkedő szellemi érdeklődés jele. Aki ekkor Erdélyben tervszerűen gyűjtötte a könyveket, nem rettent vissza az ezzel járó komoly anyagi áldozatoktól és a távoli külföldről való beszerzés nehézségeitől, arról kutatásaink során minden esetben kiderült, hogy művelődési életünk alkotó és irányító szellemének, vagy legalábbis korszerűbb, magasabb műveltségű értelmiségi személynek tekinthetjük. Megfigyeltük azt is, hogy a XVI–XVII. századi Erdélyben a könyv nem a bibliofilia tárgya, hanem valóban az intellektualizmus szerény, de fontos munkaeszköze. A török támadás állandó veszélyében élő, folyamatosan szegényedő fejedelemség társadalma általában nem a szép, hanem a számára valóban szükséges könyvekre áldozott. Könyvtáraink XVI–XVII. századi állagainak tanulmányozása leghatározottabban megmutatta, hogy e korszak erdélyi könyvgyűjteményeit már nem néhány művelt, gazdag ember kedvtelése hozta létre, hanem az értelmiségieknek arra irányuló tudatos erőfeszítése, hogy lépést tartsanak a világ tudományos és szellemi életének fejlődésével.”30 Az így körvonalazódó szellemi váltás meghatározó tényezője kétséget kizáróan a reformáció, amely megtermékenyítő hatást gyakorolt Erdély szellemi életére, és komoly lökést adott a magyar – mellékesen pedig a román – kultúra helyi fejlődésének. Mindez elsősorban három tényező közös hatásával magyarázható: az anyanyelvűség bevezetése a hitéletbe, a könyvnyomtatásra fektetett hangsúly, és az iskolahálózat megteremtése (Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Enyed, Déva, Kézdivásárhely, Fogaras), amely fontos szerepet játszott a korabeli értelmiség és a társadalmi-politikai vezetők képzésében. Jelentősége annak is köszönhető, hogy – a többnyire klérusorientált katolikus iskolapolitikával szemben – a protestáns iskoláztatás a társadalom szélesebb rétegeit célozta meg: a polgárságot, a nemességet és a módosabb parasztságot. Kik voltak e korszak szellemi pezsgésének a mozgatói, fenntartói, szereplői? a) Heltai Gáspár, eredeti nevén Kaspar Helth (1510–1574), aki „a 16. századi Erdély vállalkozó kedvű polgára, korának kivételes képességű művésze, akit íróvá érlelt a reformáció.” A „nagyszebeni szász szenátor fia” – sok más fiatal kortársához hasonlóan – a wittenbergi egyetemen formálódott a „minden új iránt fogékony polgári értelmiség tipikus alakjává”,31 ahonnan nyomdabetűkkel tért haza Erdélybe, hogy tudatos felelősségvállalással magyar íróvá, értelmiségivé váljon, aki az Igét és az új eszméket magyar nyelven igyekezett hozzáférhetővé tenni. A kezdetben lutheránus (1544-től), majd kálvinista (1564), végül pedig antitrinitárius (1568-ban) Heltai 1550-ben, Hoffgreff György (†1559) tipográfussal együtt, latin betűs nyomdát alapított Kolozsváron, és lerakta a magyar helyesírás alapjait. Tevékenységét segítette, hogy a töröknek fizetett évi adó békét és autonómiát biztosított az erdélyi fejedelemségnek. A vallásos könyvek mellett, hogy vállalkozását (vagyis a nyomdát) – amelyet 1559 óta egyedül vezetett – fenntarthassa, kezdett el világi műveket és szépprózát írni (Száz fabula, 1566; Krónika az magyaroknak dolgairól, 1575) és terjeszteni.32 Itt jelentek meg pl. Tinódi Sebestyén – kéziratok formájában többnyire elveszett (kivétel a János király fiáról való szép krónika, 1554) – művei is. Mindennek köszönhetően azonban azt lehet
30 Jakó Zsigmond: „Az erdélyi értelmiség kialakulásának kezdetei”, in: (uő) Írás, könyv, értelmiség. Bukarest, 1976, 14. old. Lásd még Sipos Gábor: A kolozsvári Református Kollégium Könyvtára a XVII. században. Scriptum, Szeged, 1991; György Lajos: A kolozsvári római katolikus Lyceum-könyvtár története (1579–1948). Argumentum, Budapest, 1994. 31 Molnár Szabolcs: „Heltai Gáspár”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 1. Marosvásárhely, 1998, 15. old. 32 Heltai Gáspár: Száz fabula. Krónika és egyéb írások. Kriterion Könyvkiadó, 1980.

mondani, hogy a magyar nyelven alkotó, nem magyar származású Heltai Erdélyt – és az itt kibontakozó magyar nyelvű kultúrát – a nemzeti nyelveken megszólaló európai kultúra időszerű áramlataiba illesztette. Nyomdaműhelye egészen a XVII. század végéig működött. b) Heltai hatott egy ugyancsak német származású, de szintén magyarul író, beszélő és prédikáló lelkipásztorra, Franz Hertelre, vagyis Dávid Ferencre, aki végül szintén az antitrinitárius (vagyis szentháromság-tagadó) eszmék mellett horgonyzott le (1568).33 Mivel figyelmen kívül hagyta Báthory Istvánnak a további hitújítást tiltó figyelmeztetését, életét Déva vára börtönében fejezte be (1579. november 15-én). c) Baranyai Decsi Czimor János (†1601. május 15, Székelyvásárhely; ma: Marosvásárhely), előbb tanítója, majd rektora volt a Maros menti város református kollégiuma ősének. Nevét nem őrzi emlék, sírja pedig ma már teljesen ismeretlen. „Pedig Baranyai Decsi Czimor János négy évszázaddal ezelőtt a humanista kultúra igazi mindenese, a tudományok európai rangú magvetője volt ezeken a tájakon. (…) Történész, műfordító, útleírás-irodalmunk úttörője [Hodoeporicon, 1587], szólások-közmondások gyűjtője, kiadója – és nem utolsósorban kiváló pedagógus”, aki „sokágú életművével elévülhetetlen érdemeket szerzett az egyetemes magyar művelődés megalapozásában.”34 Kötelességének érezte a magyar nyelvű tudástermelést, hogy kortársai „eszességet” tanulhassanak. Wittenbergi és strassburgi (1590–1592) tanulmányai után tért vissza Erdélybe. Anyagi gondjai mellett szembesülnie kellett a „tehetséggyilkos és sárbarántó” provinciális szellemi közönnyel is35, ami gyakorlatilag Erdély mindenkori, és máig meg nem haladott, egyfajta magyar kollektív tudathasadásban tetten érhető problémája. Ez mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy egyrészt a külföldön tanultak irányában megfogalmazódik egy visszatérési erkölcsi imperatívusz, miközben eléggé nyilvánvaló a megszerzett tudás egyértelmű elutasítása; másrészt pedig divatos a vissza nem tértek megbélyegzése egyidejűleg az „idegenben” hírnevet szerzettek sikerében való osztozás közösségi igényével. A tudás átvételének és hasznosításának kérdése természetesen ez utóbbi esetben sem merül fel. Az illető személy csupán szimbolikus „vissza-sajátitásá”-ról, illetve az arra tett kísérletről van szó, többnyire a politikai hasznosíthatóság céljából és érdekében. Az erdélyi fejedelemség megszilárdulásának időszakára esik a jezsuita iskolaalapítást (Kolozsvár, Gyulafehérvár) engedélyező katolikus Báthory István fejedelemsége (1571–1575, †1586),36 illetve Báthory Zsigmond többszörös uralkodása (1588–1594, 1594–1597, 1598–1599, 1601, 1602), aki politikai és hatalmi kiszámíthatatlansága ellenére igyekezett támogatni a kultúrát. Ezen korszak egyik megkerülhetetlen krónikása a kisnemesi származású Szamosközy István (kb. 1570–1612), a gyulafehérvári káptalan levéltárosa, kinek művei csak a XIX. század utolsó évtizedeiben jelentek meg nyomtatásban.37
33 Szász János: Dávid Ferenc. Budapest, 1982. 34 Nagy Pál: „Baranyai Decsi Czimor János ”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 1. Marosvásárhely, 1998, 68. old. 35 Uo., 1998, 71. old. 36 Nagy László (szerk.): Báthory István emlékezete. Budapest, 1995. 37 Szamosközy István: Erdély története. Európa, Budapest, 1981.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

15

16

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

2. Az erdélyi fejedelemség virágkora (1606–1660) Bethlen Gábor (1613–1629) fejedelem, az ország felemelését szívügyének tekintve, a jobbágyok számára is biztosította a tanulás lehetőségét, ami számuk megsokszorozódását eredményezte az oktatásban. Ezzel gyakorlatilag megnyílt előttük az út a társadalmi felemelkedés felé, éppen a tudás révén. A fejedelem ugyanakkor támogatta a külföldön történő képzést, valamint Káldi György katolikus bibliafordítását. Uralkodása alatt mintegy ezer erdélyi fiatal fordult meg német, holland és angliai egyetemeken. 1622-ben elérte, hogy az országgyűlés kimondja egy „közönséges akadémia” (Collegium Academicum) felállítását. Ennek alapvető célját az ország dolgaiban jártas tudós emberek kinevelésében határozta meg, mivel ebben látta a fejedelemség érdekét és jövőjének zálogát. Nem véletlen, hogy Szenci Molnár Albert (1574–1634), aki a műveltség két alappillérének az iskolát és a könyvet tartotta, élete utolsó éveit – a fejedelem meghívásának köszönhetően – Erdélyben, Kolozsváron élte le. Az eredetileg Kolozsvárra tervezett intézmény végül Gyulafehérváron kezdte meg a működését (1629-ben) teológiai, filozófiai és jogi tanszékekkel. Gyakorlatilag az itteni iskolát emelte akadémiai rangra, és gondoskodott az anyagi fenntartásáról. Értelemszerűen ez lett a lelkészképzés és a református teológia tudományos központja, ahova külföldi tanárokat is igyekeztek odacsábítani. Az 1662-es tatár pusztítás után a kollégium Nagyenyeden talált új otthonra (1848-ig közel 100 ezer ifjú tanult itt). Bethlen halála után a Rákóczi fejedelmek továbbra is igyekeztek a szellemi életet magas szinten tartani Erdélyben, és gondot fordítottak az iskolafejlesztésre. I. Rákóczi György (1630–1648) pl. elitképző udvari iskolát alapított Gyulafehérváron,38 ellenben nem fejlesztette tovább az Akadémiát. Elmaradt pl. az orvosi kar megszervezése, s így nem is lett igazi universitas. Ebben a több mint fél évszázados időszakban,39 nagy általánossággal azt lehet mondani, hogy az erdélyi fejedelemség értelmiségének túlnyomó többségét a lelkészek és tanárok alkották – akik közül többen külföldi egyetemeken is megfordultak –, és nagyon kevés volt a természettudományos képzettségű tudós. A „világi” értelmiség hiánya miatt a politikai hatalom a református egyházi struktúrára és szellemiségre támaszkodott.40 Ez a kölcsönös függés, illetve a külföldről hozott eszmékkel szembeni ellenállás és bizalmatlanság kétségtelenül szerepet játszott annak az újításellenes közhangulatnak a kialakulásában, amely Erdély (köz)szellemiségének egyik alapvető jellemvonása lett. Ebben a korban a következő személyek emelkedtek ki: a) Péchi Simon (kb. 1565/1570 – kb. 1642), aki a korabeli Erdély egyik legműveltebb embere volt. Fejedelmi tisztségviselő, bizalmas, diplomata, Erdély kancellárja. Sztoikus bölcselő és teológus, a szombatosok (székely „zsidók”) felekezetének eszmei megalapítója,41 akit erősen foglalkoztatott a bűn és bűnhődés viszonya. A XVI. században a székely szom38 Tarnóc Márton: Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi György korában. Budapest, 1978. 39 A korképhez lásd V. Windisch Éva (szerk.): Kemény János önéletírása és válogatott levelei. Budapest, 1959; Bethlen János: Erdély története, 1629–1673. Balassi Kiadó, Budapest, 1993; Szakály Ferenc (szerk.): Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Budapest, 1980. 40 Az erdélyi szászok körében egy ezzel ellentétes folyamat zajlott le. Széles körű világi értelmiség alakult ki, amely alárendelt szerepbe kényszerítette a lutheránus egyházat. 41 Lásd Dán Róbert: Az erdélyi szombatosok és Péchi Simon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.

batosok héber verseket és bölcselkedő prózát fordítottak magyarra. A szombatosság azonban már nem élhetett az erdélyi vallásszabadság elvével, mert szigorú törvényekkel tiltották, és pár vidéki szombatos gyülekezet kivételével (Bözödújfalu)42, felszámolták. Ebben szerepet játszott I. Rákóczi György református fejedelem türelmetlensége és vagyonszerzési vágya, hiszen a zsidózók vagyonát feleségének és rokonainak adományozta. b) Geleji Katona István (1589–1649), akinek nevéhez fűződik az erdélyi reformátusság egyházi rendjének a megszilárdítása (1646-os szatmárnémeti zsinat). c) Apáczai Csere János (1625–1659) a gyulafehérvári, majd a kolozsvári kollégium tanára, az Enciklopédia43 (Magyar Encyclopaedia. Azaz, minden igaz és hasznos bölcseségnek szép rendbe foglalása és magyar nyelven világra bocsátása. Apátzai Tsere János által, 1655), vagyis az első magyar tudománytár,44 és a Magyar logikácska45 szerzője, aki élete célját népe felemelésében igyekezett megtalálni – reménytelenül. Mint ahogy reménytelen maradt akadémiaszervező elgondolása is, 1658-ban. Bethlen Miklós (1642–1717), a művelt és jelentős erdélyi emlékíró, egyben pedig tanítvány, azt írta róla, hogy „az Isten ebből az ostoba háládatlan magyar világból, mely ő reá méltatlan volt, kivette, azután az igen gyámoltalan belga feleséget, gyermekét is magához szedte”. Aletta van der Maet sírját már Áprily Lajos is hiába kereste (Tavasz a házsongárdi temetőben). Apáczai egyetlen ábrázolása sem maradt fenn! Ez is azt mutatja, hogy Erdély nem volt képes Apáczait megbecsülni (mint ahogy Misztótfalusit sem). Egyed Péter szerint: „Mindenkori lecke a nemzetet siratóknak: a világméretű butaság, oktondiság és ostobaság tesz a sírba és töröl el bennünket (is) a föld színéről, nem más.”46

3. Az erdélyi fejedelemség hanyatlása (1660–1690) II. Rákóczi György (1648–1660) szerencsétlen kimenetelű lengyelországi hadjáratának (1657) eredményeként Erdélyt büntetésből feldúlta a török-tatár had. A fejedelem ugyanis a Porta kifejezett tiltása ellenére vágott bele a lengyel kalandba. Az állandó háborús helyzet közepette, amely súlyos gazdasági, társadalmi és főképpen népesedési következményekkel járt, a következőket írta, 1658 végén: „Isten úgy segéljen, nem gondolok vele, ha Erdély pusztán marad is, mégsem hagyom böcsületemet; ha én nem bírom más is ne bírhassa; ha csak öt vagy hat hétig is bírom a fejedelemséget, de mégis bemegyek.”47
42 A hitében ugyan a zsidó hagyományokat követő és tartó, de eredetében székely-magyar utolsó szombatos közösség – amelyet keményen sújtottak a második világháborús zsidótörvények – a Ceauşescu-diktatúra végén, a falu erőszakos megszüntetése következtében morzsolódott fel véglegesen. Az egykori falu lakói ma több mint 34 településen élnek elszórva. Lásd Kovács András: Vallomás a székely szombatosok perében. Bukarest, 1981. Valamint (uő): Mondjatok káddist egy székely faluért. Csíkszereda, 1997. 43 Apáczai Csere János: Magyar Encyklopaedia. Sajtó alá rendezte Szigeti József, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977. 44 Ezzel kapcsolatosan lásd Péntek János (szerk.): Magyarul megszólaló tudomány. Apáczai Enciklopédiájának ösztönzése és példája a magyar tudományos nyelv és stílus megteremtésében. Lucidus, Budapest, 2004. 45 Apáczai Csere János: Magyar logikácska. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975. 46 Egyed Péter: „Apáczai Csere János”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 1. Marosvásárhely, 1998, 146. old. Lásd még Gyárfás Endre: Apáczai. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1978; Kovács Sándor Iván (szerk.): Apáczai Csere János emlékezete. „Én gondolkodom, azért vagyok”. Válogatás 350 év Apáczai-irodalmából. Budapest, 2004. 47 Szabó Péter: Az erdélyi fejedelemség. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1997, 96. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

17

18

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

A puritán szellemiségű I. Apafi Mihály (1661–1690) hosszas fejedelemsége idején Erdély nagyon messze került a Báthory- és a Bethlen-kortól. Ez az időszak, amelyet nagyméretű népességhullámzás jellemez, nem igazán kedvezett a szellemieknek, még annak ellenére sem, hogy a fejedelem tervei között szerepelt az erdélyi Akadémia kiépítésének a szándéka. Hiszen az egyházi értelmiségnek nyújtott támogatásért cserébe feltétlen szolgálatot kívánt. És jóllehet Bethlen Miklós,48 a XVII. század végén, erdélyi viszonylatban még egy magyar világról írt, az általa megrajzolt helyzetkép tulajdonképpen egy átalakuló világ múltbeli állapotát rögzítette.49 Ennek az időszaknak kiemelkedő egyéniségei az orvos Pápai Páriz Ferenc (1649–1716), a nagyenyedi kollégium görög-, fizika- és logikatanára, 1680-tól haláláig; valamint a nyomdász és betűmetsző Misztótfalusi Kis Miklós (1650–1702), akit kortársai „hitvány vasműves”-nek bélyegeztek, pedig Erdélyért (ahol 1690-ben éppen berendezkednek a Habsburgok) biztos megélhetést és megbecsültséget adott fel Nyugat-Európában. Egyébként ő volt az, aki az első grúz nyomtatványt megjelentette. Sorsa és életútja drámába illő. Nagyon kifejező tehát a sírfelirata: „Igazságáért ő is szenvedett, ‘búsult lelke’. Századok után örűl diadalán” (Pápai Páriz Ferenc).50 Mindezt azonban ő maga is megfogalmazta: „Az én életem szüntelen való halál, midőn lelkemnek szüntelen való fájdalmával a véghetetlen injuriák alatt eszem kenyeremet és a száma nélkül való meggyőzhetetlen akadályok célomtól felette messze vetnek.”51 Jakó Klára pedig nagyon tömören és kifejezően így foglalja össze az életét: „Tragédiája és bukása szinte törvényszerűnek tűnik tájainkon. Élete a korát meghaladó alkotó ember reménytelennek tűnő küzdelme, mely esetében az általa képviselt polgári értékrend és a feudális Erdély elmaradottsága, az emberi rosszindulat és kicsinyesség ellentmondásában gyökeredzik. (…) A korszerű nyomda felállítására, a nép műveltségi színvonalának emelésére irányuló tervei megvalósítása elé maradi feudális, irigy és rosszindulatú környezete újabb és újabb akadályokat gördített. Ellenséges magatartásuknak nem elvi okai voltak, hiszen többen közülük hollandiai tanulmányútjuk során tapasztalhatták Kis Miklós ottani anyagi, tekintélybeli előrehaladását, konzervatív gondolkodásmódjuk azonban képtelen volt elfogadni, hogy itthon is a Hollandiában kivívott megbecsült helyét kívánja elfoglalni. A korabeli erdélyi társadalom éretlennek bizonyult az önerőből polgárrá, értelmiségivé váló jobbágyrendű homo novus befogadására. S amint az már lenni szokott, az emberi gonoszság és irigység hozzájárulásával sikerült ördögi tökélyre vinniük kirekesztését, anyagi, fizikai, lelki tönkretételét.”52 Azt lehet mondani, hogy bizonyos értelemben mind Apáczai, mind pedig Misztótfalusi életpályája erdélyi viszonylatban modellértékűnek tekinthető.

4. A Habsburg-időszak (1690–1867) Apafi Mihály fejedelem halála után (1690. április 15) Erdély Habsburg-fennhatóság alá került. I. Lipót 1690. október 16-án bocsátotta ki a Diploma Leopoldinumot, amely az
48 V. Windisch Éva: Kemény János és Bethlen Miklós művei. Budapest, 1980. 49 Erre az időszakra vonatkozóan lásd Cserei Mihály: Erdély históriája, 166 –1711. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983. 50 Lásd még Pápai Páriz Ferenc: Erdélyi féniks… Nagyenyed, 1767. 51 Lásd Siralmas panasz… írattatott Misztótfalusi Kis Miklós által, 1982 (fakszimile kiadás). 52 Jakó Klára: „Misztótfalusi Kis Miklós”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 1. Marosvásárhely, 1998, 188. és 191. old. Lásd még Hampel Polyxena: A halhatatlan betűk. Tótfalusi Kis Miklós élete. Kálvin Kiadó, Budapest, 1998.

újonnan megszerzett terület közjogi helyzetét szabályozta a birodalom keretében. Ennek értelmében Erdély megtarthatta rendi társadalmi berendezkedését, törvényeit és a bevett vallások szabad gyakorlását. Ez azonban egyáltalán nem akadályozta az „egy állam, egy vallás” elvét valló Habsburgokat abban, hogy mindent megtegyenek a katolicizmus erősítésére, elsősorban az erdélyi protestáns uralkodó réteg hatalmának és befolyásának a gyengítése és a visszaszorítása érdekében. Ezen törekvésükkel Erdélyben gyakorlatilag hangsúlyos politikai tényezővé tették a vallást, amely már jól meghatározott nemzeti vonásokkal rendelkezett, történetesen a román görög katolikus egyház kierőltetett létrehozása révén, amelyben meghatározó szerepet játszottak a magyar jezsuiták. 1731-ben, a Carolina Resolutio révén, a Habsburg-hatalom törvényileg is korlátok közé szorította a protestáns egyházak mozgásterét: „az egyházi tisztségviselők megválasztásához királyi beleegyezésre volt szükség, működésüket pedig a katolikus klérus felügyelte; közhivatalt nem viselhettek”53. Így, a fokozatosan megtűrt státusúvá váló protestáns egyházszervezetek gyakorlatilag elveszítették a politikai szerepvállalás lehetőségét, miközben a román görög katolikus papság egyre erőteljesebb társadalmi és politikai szerepre tett szert. Mindez egyben azt is jelentette, hogy miközben a románság gazdaságilag, demográfiailag és különösképpen intellektuálisan gyarapodott (Erdélyi Iskola), addig Erdély magyar társadalmán eluralkodott a provincializmus, elparlagiasodott és szellemileg-erkölcsileg hanyatlásnak indult.54 Ebben kétségtelenül az is szerepet játszott, hogy 1657 és 1711 között Erdély könyvállományát hatalmas veszteségek érték (pl. gyulafehérvári és brassói könyvtárak pusztulása), miközben lehanyatlott a könyvnyomtatás is. A protestantizmus társadalmi térvesztése Erdélyben egészen 1781-ig, II. József türelmi rendeletéig tartott, amely vallási türelmet és korlátozott szabadságot biztosított a nem-katolikus felekezeteknek. Az uralkodó „felvilágosult abszolutizmusa abban mutatkozott meg, hogy egyenlő elbánásban részesítette a különböző felekezeteket. Megtiltotta az erőszakos templomfoglalásokat, sőt esetenként a kincstárból utalt ki pénzt templomépítésre”.55 A rendelet értelmében újra lehetőség nyílt a szervezkedésre és intézményszervezésre56, ami kihatott a rózsásnak éppenséggel nem mondható kulturális életre is. Aranka György (1737–1817), egy református püspök fia, az 1790-es évek elején megszervezte az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságot. Ennek eszméjét korábban az Egy Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság felállításáról való Rajzolat a Haza fenséges rendeihez c. munkájában fejtette ki. A magyar nyelv és írásbeliség ápolása mellett fontosnak tartotta a társadalom- és természettudományok művelését is. Az első ülésre 1793. december 3-án került sor Marosvásárhelyen, amelynek akkor kb. 6000 lakosa volt. A lelkes elindulást gyors hanyatlás követte. A kiküszöbölhetetlen ellentétek következtében 1806 júniusában megszűnt.
53 Kolumbán Vilmos József: Törvényhozó egyház. Kolozsvár, 2002, 26. old. 54 Lásd Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló 1703–1708. 1–2. kötet. Közzéteszi Magyari András, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983; Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok: 1718–1784. Bevezetés és jegyzetek Jakó Zsigmond, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970; Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus. Sajtó alá rendezte Klamiczay Tibor, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1960; Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása, 1736. Szerkesztette, az utószót és a jegyzeteket írta Tót Gyula, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987. 55 Kolumbán Vilmos József: i. m., 127. old. 56 1843-ban Erdélyben már 1131 protestáns népiskola működött.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

19

20

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

1792-ben főleg protestáns főurak (Rhédeyek, Wesselényiek) támogatták az Erdélyi Magyar Színjátszó Társulat megalakulását Kolozsváron. Színvonalának emeléséért sokat fáradozott Kótsi Patkó János (1763–1842), aki a magyar színműírást is ösztönözte.57 Ugyancsak itt jelent meg az első tudományos folyóirat is, az Erdélyi Múzeum (1814–1818),58 amelynek elindítója egy evangélikus lelkészcsalád fia, Döbrentei Gábor volt. Bölöni Farkas Sándor (1795–1842) művelődési intézmények és egy országos múzeum felállítását szorgalmazta, sikertelenül. Nyugat-Európai és Észak-Amerikai útjáról hazatérve élményeit könyvben jelentette meg (Utazás Észak-Amerikában, 1834), amely rövid időn belül bekerült a tiltott könyvek jegyzékébe. Gróf Teleki Sámuel (1739–1822), a franciákkal folytatott háborúk miatt, 1797 tavaszán Bécsből Marosvásárhelyre vitette a könyvgyűjteményét, ahol 1799 és 1802 között könyvtárat építtetett, s azt megnyitotta a nagyközönség számára is. Ebben az időszakban a következő személyek igyekeztek a szellemiség fáklyáját magasra emelni: a) Bod Péter (1712–1769) magyarigeni református lelkész és irodalomtörténész, az első magyar nyelvű írói lexikon (Magyar Athenas, 1766) szerzője.59 b) A lelkész, történetíró60 és természetbúvár61 Benkő József (1740–1814), aki képességei és tudása révén egyetemi katedrát érdemelt volna – amennyiben Erdélynek van egyeteme! –, sajátságos példája annak, hogy „miként nem tud valaki saját sorsának kovácsává lenni”, illetve miképpen lesz élete a kisszerűség martaléka, miközben értékállót alkot.62 Egy tekintélyelvű társadalomban a külföldi tanulás helyett elvállalta az Udvarhelyhez közeli Középajta lelkészségét (1767-ben). Ez a lépés gyakorlatilag meghatározta és egyben be is határolta egész további életét. Munkássága csak részben tudott utat törni magának63, s előbb-utóbb elérték a súrlódások, ellenségeskedések, amelyeket sértődékenységében nem tudott kezelni. Ennek köszönhetően csak alig két évet tanított a székelyudvarhelyi kollégiumban (1787 és 1789 között), a kolozsvári tanárságot pedig ő maga utasította el. Tulajdonképpen hiányzott számára az az intellektuális közeg, amelynek köszönhetően tudományos munkásságát és egyéni, családi életét jobban össze tudta volna hangolni. Így egyik a másikat keresztezte, s élete végén tulajdonképpen csak a halál mentette meg a börtöntől, mert hivatal nélküli lelkészként engedéllyel nem rendelkező határőr katonákat esketett.

57 Kótsi Patkó János: A régi és új theátrom historiája és egyéb írások. Sajtó alá rendezte és bev. Jordáky Lajos, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973. 58 Benkő Samu (szerk.): Erdélyi Múzeum 1814–1818. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. 59 Bod Péter: Magyar Athenas. Sepsiszentgyörgy, 2003. Lásd még Tüskés Gábor (szerk.): Bod Péter, a historia litteraria művelője. Tanulmányok. Universitas, Budapest, 2004. 60 Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus I–II. (Bécs, 1777–1778), Milkovia, sive antiqui episcopatus Milkoviensis (1781), Imago inclitae in Transilvania nationis siculicae historico-politica (1791; magyar fordítása 1806-ban jelent meg, Kolozsváron), Transilvania specialis (= Erdély földje és népe). Fordította, bevezető tanulmányokkal és jegyzetekkel közzéteszi Szabó György. Kriterion, Bukarest – Kolozsvár, 1999. 61 Elveszett művében, a Flora Transsilvanicában Erdély növényvilágát ismertette kimerítően. 62 Sebestyén Mihály: „Benkő József”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi panteon 2. Marosvásárhely, 1999, 31. old. 63 Az erdélyi barlangokról írott művéért (Imago Specuum Transsilvae) 1781-ben a Haarlemi Tudós Társaság tagjai sorába választotta. Művei jó része azonban kéziratban maradt, s részben elkallódott. Mikó Imre: Benkő József élete és munkái. Pest, 1867.

c) Köteles Sámuel (1770–1831) a marosvásárhelyi, majd a nagyenyedi református kollégiumok tanára, aki lerakta a magyar filozófiai nyelvezet alapjait. Felvilágosult, liberális gondolkodó volt (hatalom megosztása, törvény előtti egyenlőség, neveléshez való jog, szólásszabadság). Részt vett a Nyelvmívelő Társaság munkájában. A Magyar Tudós Társaság 1830-ban sorai közé választotta. Élete és munkássága gyakorlatilag feldolgozatlan.64 d) Bolyai Farkas (1775–1856) a marosvásárhelyi kollégium tanára, aki családja fenntartásáért próbálkozott a kocsmárossággal, a gyümölcstermesztéssel és a fazekassággal, illetve más tevékenységgel is (magánórákkal, gyógyítással, jogi tanácsadással), aminek következtében felaprózta önmagát. Karl Friedrich Gauss (1775–1855) göttingai matematikus a barátja, ellenben hosszú időre megszakadt közöttük a kapcsolat. Így fiát, Jánost (1802–1860), sem tudta hozzá küldeni, pedig annak idején tájékoztatta Gausst a fiú születéséről. Kapcsolatuk akkor állt helyre, amikor elküldte neki fia művének (az Appendix néven ismert Scientia spatii absolute vera, vagyis A tér abszolút igaz tudománya) különnyomatát. János számára azonban ebből sem született semmi lehetőség. Apa és fia viharos kapcsolatának egyik kétségtelen oka az intellektuális magukra maradottságban és a tudományos egymásra utaltságban keresendő.65 e) A történész Mikó Imre (1805–1876) a történelmi alapok ápolása, feldolgozása és ismerete (Erdélyi Történelmi Adatok forráskiadvány-sorozat) mellett fontosnak tartotta a gazdaságot is. Életművében gyakorlatilag a gazdaság és a kultúra harmonizálását fedezhetjük fel, amit az elmélet és a gyakorlat összhangba hozásaként is értelmezhetünk. 1859-ben ő alapította az Erdélyi Múzeum Egyesületet, amely az erdélyi szellemi (tudományos és irodalmi) élet fellendítését tűzte ki célul.66 A Habsburg-korszak erdélyi magyar szellemi életét összegezve azt lehet mondani, hogy arra egyfajta széttöredezettség, a próbálkozások kellő összehangoltságának a hiánya jellemző. Egyéni kezdeményezéseknek, vállalkozásoknak, születőfélben lévő (nem egy esetben csak kéziratban fennmaradt) munkáknak vagyunk a tanúi, amelyek azonban nem tudtak maguknak utat törni a közélet és a köztudat felé. Mindezek mögött pedig olyan egyéni (esetenként akár tragikusnak is mondható) sorsok húzódnak meg, melyek értelemszerűen behatároltak, az adott társadalmi keretek közé kényszerítettek. Kivételt talán csak Brassai Sámuel (†1897), Erdély utolsó polihisztora képez, aki felfelé ívelő életpályát (kollégiumi, majd egyetemi tanár) és sikeres, elismert tudományos tevékenységet könyvelhet el magának. Ennek talán az is a magyarázata, hogy életútja részben már áthúzódott a Monarchia idejére.
64 Lásd Hajós József: Köteles Sámuel. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969. 65 Lásd http://bolyai.port5.com és http://bolyai.port5.com/bolyaif.htm; valamint Nagy Ferenc (szerk.): Bolyai biográfia, bibliotéka, bibliográfia. Budapest, 2000; Dániel Gáborné: „Az igazságot… határtalanul szeretem”. Annotált ajánló bibliográfia Bolyai Jánosról. Budapest, 1998; Bolyai emlékkönyv. Kolozsvár, 2003; Bolyai-emlékkönyv. Budapest, 2004; A tér úttörője. Bolyai János emlékév. Marosvásárhely, 2003; Weszely Tibor: Bolyai János. Az első 200 év. Budapest, 2002. 66 Lásd Kelemen Lajos: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület múltja és jelenje. 1909; György Lajos (szerk.): Az Erdélyi MúzeumEgyesület háromnegyedszázados tudományos működése 1859–1934. Kolozsvár, 1937; Szabó T. Attila: Az Erdélyi MúzeumEgyesület története és feladatai. Kolozsvár, 1942.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

21

22

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

Az őt megelőző időszak személyi tragikumai feltehetően azzal is magyarázhatóak, hogy hiányzott az összefogás, valamint az a közéleti-tudományos mező, amely láthatóságot biztosíthatott volna az egyéni munkának, szellemi alkotásnak. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy az időben aránylag közel álló időszakból sem hiányoznak a veszteségek (elveszett művek); illetve, hogy a XVII–XIX. századot illetően bőven lenne még feldolgozni való, és főképpen közkinccsé teendő érték. Hiszen, eléggé sajnálatos módon, egy-egy egyéniség a köztudatban alig-alig több egy utcanévnél vagy köztéri szobornál.

5. A Monarchia alatt Az erdélyi magyar értelmiség fejlődését és alakulását illetően a dualizmus időszakában – mikor is a népoktatás elindítása a felekezeti iskolahálózat leépülését eredményezte – két figyelemre méltó történést lehet mindenek előtt kiemelni: a) a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem megalapítása 1872 őszén, amely indulásakor hathatós támogatást kapott az Erdélyi Múzeum-Egyesülettől. Azt lehet mondani, hogy ténylegesen ez tekinthető Erdély első felekezetsemleges európai színvonalú felsőoktatási intézményének. Indulásakor sokan kételkedtek az életképességében. Ferenc József császár csak 1881-ben járult hozzá ahhoz, hogy az egyetem a nevét viselje: Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem. Alapítólevelét pedig csak 1897-ben hirdette ki. Tanárai közül főképpen Böhm Károly (1846–1911) filozófus emelkedik ki.67 b) 1885-ben alakult meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, amely a magyar nyelv és kultúra terjesztését tűzte ki elsődleges céljának (iskolák, óvodák, könyvtárak fenntartása).

6. Romániához tartozva 1918. december 1-jén, Gyulafehérváron a románság nagygyűlése kimondta Erdély egyesülését Romániával, amit az 1920. június 4-i békeszerződés szentesített. Ezzel az erdélyi magyarság számára az a merőben új helyzet alakult ki, hogy nemzeti (és vallási) kisebbség lett, ami elindított egy lassú életváltási fejlődési folyamatot is. Gyakorlatilag kiszakadt a közép-európai közjogi kultúrkörből, társadalomszerkezete pedig egy kényszerű átrendeződésnek lett alávetve: az arisztokrácia elveszítette jelentőségét, a kapitalista réteg új gazdasági környezetbe kerülve szembesült az üzleti és a nemzeti érdek nagyon gyakran egymástól eltérő – sőt ellentmondó – logikájával, a hivatalnok-középosztály pedig szinte megszűnt. Ilyen körülmények között a kisebbségi magyar társadalom jól láthatóan kétrétegűvé vált. Venczel József „értelmiségi” (papok, nevelők, „szabadpályások”) és „népi” (földművesek, iparosok, kereskedők, munkások) kategóriákról beszél.68 Megítélése szerint egy ilyen kétrétegű társadalomnak a szolidaritás elvén kell állnia: „Az ‘értelem’ osztálya a vezetés szolgálatában áll a ‘munka’ osztálya mellé, hogy a szellemi és fizikai munkaeredmények összetevéséből az ‘értelem’ és a ‘munka’ szintézise adassék. A vezetés
67 Lásd Ungvári Zrínyi Imre: Öntételezés és értéktudat. Böhm Károly filozófiája. Kolozsvár – Szeged, 2002; Kissné Novák Éva. A szellem arisztokratája. Böhm Károly értékelmélete. Budapest, 2005. 68 Venczel József: Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Budapest, 1988, 146. old.

tehát: a szolgálat és viszontszolgálat gyakorlata. Az értelmiség azért értelmiség, hogy magasabbrendűségét a vezetés ellátásában gyümölcsöztesse. Ez azonban távolról sem jelent fennebbvalóságot. A vezetés nem egymás fölé- és alárendeltséget, hanem mellérendelést jelent akkor, amikor a szellemi és a fizikai munka összevetéséről, két társadalmi réteg: az intelligencia és a ‘nép’ együttműködő összedolgozásáról beszélünk.”69 Ez az elvi megfogalmazás, és szinte etikainak is mondható elvárás, azonban soha nem valósult meg – pedig ezen még ma is időszerű lenne elgondolkodni! Ezekkel a kisebbségivé lett magyar társadalmi átrendeződésekkel párhuzamosan – és ugyanabban az időben – az erősen központosított Románia szembesült azzal a kisebbségi kérdéssel, amelyből mára szinte kizárólagosan erdélyi magyar kérdés lett, hiszen mostanára minden más számottevő (és politikai tényezőként számba jöhető) kisebbséget (pl. zsidókat és németeket) sikerült felszámolni az országban. Ebben az új helyzetben szinte elkerülhetetlen volt a magyar kisebbség körében a nemzeti és a vallási egymásra találás. A magyar egyházak vezetői rövid idő alatt felismerték, hogy a hagyományos egyházi feladatok mellett fel kell vállalniuk népük öntudatának erősítését, értékeinek megőrzését és fejlesztését is, amennyiben azt akarják, hogy intézményként is fennmaradjanak. A magyarságban pedig tudatosodott az a felismerés, hogy nemzeti önazonossága megőrzésének egyik leghatékonyabb módja a felekezeti hovatartozás fenntartása. Ebben minden bizonnyal az is fontos szerepet játszott, hogy a magyar nyelvű oktatás visszaszorult a felekezeti iskolákba, miközben a román állam nyomatékos hittérítő tevékenységbe kezdett az ortodox és görög katolikus egyházak javára (numerus valachicus bevezetése). Azt lehet mondani, hogy a romániai magyar kisebbség értelmiségi képzése gyakorlatilag felekezeti keretek közé került (és szorult). Az egymásra utaltságban a szellemi összefogás egyik sikeresnek értékelhető példája Márton Áron és Venczel József együttműködése, melynek eredménye az Erdélyi Iskola pedagógiai-kulturális, céljaiban népnevelő folyóirat megalapítása 1933-ban, amely egészen 1944-ig jelent meg. Venczel kapcsán Cs. Gyímesi Éva pl. úgy látja, hogy „ő maga és a nemzedék egésze, amelyet írásaiban képvisel, sokkal nagyobb céltudatossággal készült betöltendő feladataira, mint a mai sokkal nagyobb létszámú erdélyi magyar főiskolai ifjúság, és az önnevelés felelősségének tudatában sokkal szilárdabb hittel nézett a jövőbe, mint amilyent ma, a mai ifjúság körében tapasztalhatunk”.70 A két világháború között az erdélyi magyar egyházak társadalmi szerepének rendkívüli jelentősége a fenntartott felekezeti iskolahálózatban rejlik. „Az 1930/31-es tanévben 483 református, 297 katolikus, 36 unitárius és 6 evangélikus iskolát tartottak fenn az egyházak minden állami segély nélkül” – ahová a magyar tanköteles diákok 57,6 százaléka járt. Ehhez társult „23 polgári iskola, 17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felsőkereskedelmi és 4 gazdasági téli iskola”. Az egyháziak, „akik közül kiemelkedett a későbbi püspök, Márton Áron, a hatóságok kellemetlenkedései és üldözései ellenére igen sokat tettek a művelődés fejlesztése és – részben ezáltal is – a magyarság nemzeti öntudatának megőrzése érdekében mind az egyházi iskolákban, mind az egyházi egyesületekben és egyéb szervezetekben”.71
69 Venczel József: i. m., 172. old. 70 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 6. old. Lásd még Venczel József: „Határnemzedék: erdélyi magyar húszévesek”, in: (uő) Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Budapest, 1988, 43–46. old. 71 P. Szőke János: Márton Áron. Innsbruck, 1988, 81–82. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

23

24

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

Ennek a felekezeti oktatási hálózatnak a jelentősége akkor domborodik ki igazán, ha figyelembe vesszük, hogy a román állam mindent elkövetett a felekezeti iskolák életének a lehetetlenné tételére72 pontosan azért, hogy ezáltal is fékezze a magyar értelmiségi utánpótlást: korlátozta a nyilvánossági jogot, kizárta a más felekezetűeket, előírta bizonyos tantárgyak román nyelven történő oktatását, és román nyelvvizsgára kötelezte a tanárokat. Mindez elsősorban a román liberális párt számlájára írható, amely egyrészt felekezetellenes – s így közvetve magyarellenes – iskolapolitikát73 (1925-ös Anghelescu-féle „magánoktatási törvény”)74, másrészt pedig az állami ellenőrzést erősítő gazdaságpolitikát folytatott. Vintilă Brătianu pénzügyminiszter (1922–1926) pl. nem is csinált abból titkot, hogy az államnak előnyben kell részesítenie a román elemet, és olyan politikát kell folytatnia, amely a román nép gazdasági, pénzügyi, közművelődési és társadalmi tevékenységét védelmezi. Ebben az időszakban azonban „a magyar néptöredék egzisztenciális bizonytalansága és részben kilátástalansága furcsa módon rendkívüli kulturális teljesítményekkel párosult, főleg az irodalom terén. Ugyanakkor az erdélyi alkotók nem zárkóztak be: a néha igen rövid életű lapokban éppúgy jelen vannak a német expresszionisták, mint az olasz futuristák, a francia katolikus egzisztencializmus. A nagyszerűen működő lap- és könyvterjesztői hálózat képes mindenhová eljuttatni a korszak szellemi termékeit. Nem túlzunk azt állítván, hogy ez a periódus paradigmatikus a továbbiak számára, az erdélyi magyarság szellemi vezetői a későbbiekben is úgy tekintettek vissza erre a korszakra, mint amelyben – kilátástalan helyzetben ugyan, de – megpróbáltak Európa akkori legnagyobb kisebbségi népcsoportja számára járható utat találni. Politikai szempontból igen jelentős volt a rendkívüli felkészültségű jogászok kisebbségvédelmi harca, a liberális újságírók jogvédő munkássága. Ennek legjelentősebb apportja a bánsági Lugoson, Jakabffy Elemér szerkesztésében megjelenő Magyar kisebbség,75 amely a korszaknak is jelentős jogi dokumentuma.”76 Az önszerveződéssel (Erdélyi Néppárt, Erdélyi Szépmíves Céh) és kiútkereséssel (pl. Erdélyi Fiatalok77, László Dezső kisebbségbölcselete78) párhuzamosan azonban kétségtelenül jelentkeztek a bezárkózás és a védekezés generálta negatív vonások is, amelyek mindenekelőtt a Németh László (Magyarok Romániában)79 és a Makkai Sán72 Jó példa erre a tordai unitárius főgimnázium megfojtásának a története (1919–1923). 73 Anghelescu, liberális párti közoktatásügyi miniszter, 90.127/1923 számú rendeletével pl. Háromszéken egyszerűen bezáratta Eresztevény, Maksa, Dálnok, Kovászna, Páké, Barátos, Cófalva, Bita, Sepsiszentgyörgy és Réty magyar református felekezeti iskoláit. Két évtized alatt azonban több száz a bezárt magyar felekezeti iskolák száma. 74 „Az 1925-ben hozott úgynevezett magánoktatási törvény előírta, hogy nemcsak a román nyelvet, hanem a történelmet, a földrajzot, az alkotmánytant is románul kell tanítani a középiskolákban. A líceumot végzetteknél román nyelven kellett érettségizni, olyan bizottság előtt, melyet más iskolák román tanári karából neveztek ki, ami azzal járt, hogy a vizsgázók többsége megbukott.” Egyed Péter: A jelenlétről. Kolozsvár, 1997, 208–209. old. Ugyanakkor ezen törvény értelmében egy felekezeti iskola más felekezetű gyermeket nem fogadhatott diákjai sorába. Ennek következtében a román eredetűnek nyilvánított családok gyermekei nem tanulhattak magyar felekezeti iskolában. A román eredet megállapítását pedig az állam a helybeli román állami iskola igazgatójának a hatáskörébe utalta. Ezzel gyakorlatilag kiteljesedett az egyéni önkény, a hivatali közegeknek való széles körű kiszolgáltatottság és a nemzeti identitás meghatározására vonatkozó személyes szabadságjog semmibe vétele, illetve megszűnt a romániai magyar gyermekek tanszabadsága. 75 Magyar kisebbség, 1922–1942. Repertórium. Összeállította Monok István. Scriptum Kft., Szeged, 1993. 76 Egyed Péter: A jelenlétről. Kolozsvár, 1997, 209–210. old 77 Lásd Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták (1930–1940). A bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Cseke Péter. Kriterion, Bukarest, 1986. 78 Cseke Péter (szerk.): László Desző emlékezete, 1904–2004. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004. 79 Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Egybegyűjtötte, a szöveget rendszerezte, az előszót írta és a jegyzeteket összeállította Nagy Pál. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001.

dor (Nem lehet)80 körül, az 1930-as évek második felében felcsapó és erősen érzelmi töltetű értelmiségi vitákban érzékelhetőek és dokumentálhatóak. Ezek legfőbb tanulsága a kritikus meglátásokkal szembeni ellenséges érzület, illetve a valóságos helyzettel való szembesülés/szembenézés elutasítása. Ez az alapmagatartás – az egyéni kivételeket természetesen leszámítva – gyakorlatilag azóta sem változott. A második világháború lezárása eredményeképpen az egész Erdély területére visszarendezkedő román állami hatalmat rövidesen a kommunista politikai berendezkedés követte. Ebben szerepet játszott a Magyar Népi Szövetség is. Rövid időn belül sor került az egyházi iskolák és intézmények államosítására, amely egyben kirántotta a kulturális talajt az erdélyi magyarság lába alól. Ezzel, ha közvetve is, de a korábbi egyneműsítő nagyromán nemzetpolitikai törekvés malmára hajtotta a vizet. Megsemmisült ugyanis a magyar kisebbségi értelmiségi képzésnek az államtól független strukturális rendszere. Ettől kezdve a hivatalos magyar kultúra és oktatás szinte teljesen kiszolgáltatott, illetve a román állam és pártvezetés éppen időszerű hangulatától és politikai érdekeitől függő helyzetbe került – nem is beszélve az ideológiai és világnézeti egyneműsítésről, amelynek része volt az értelmiség felhígítása is.81 Nem csoda, ha ilyen körülmények között még jobban felértékelődött az irodalom szerepe, s a romániai magyar értelmiség tulajdonképpen „elirodalmasodott”82; vagyis az értelmiségiség, értelmiségi lét szinte egyenértékűvé vált valamiféle irodalmi tevékenységgel.83 Talán ezért is emelkedik ki annyira a kolozsvári filozófus, Bretter György (1932–1977) munkássága. A szellemi élet irodalmasodása mellett a magyarság körében ugyanakkor még hatványozottabb formában a közösségi védekezés és a túlélés erkölcsi imperatívusza lett mérvadó, ami kétségtelenül háttérbe szorította az egyénről való gondolkodást, és tovább erősítette a már amúgy is meglévő tekintélyelvűséget. A kommunizmus a maga kollektivista ember- és társadalomszemléletével gyakorlatilag „befagyasztotta” és konzerválta ezt a magyar kisebbségi közösségi védekező magatartást és mentalitást. A rendszerváltás pillanatában pedig, a kommunizmusban szocializálódott RMDSZvezetés és magyar értelmiség84 gyakorlatilag ezzel az elsajátított szellemi háttérrel indult.85 Ennek a ténynek igen plasztikus beismerő vallomása magától Markó Bélától olvasható (Dsida Jenő apropóján): „… az én nemzedékem éretlen szívére és agyára rázúdított hazugságoknak később meglett a hasznuk. Másodszor ugyanis, remélem, már nem lehetne elámítani minket. Bár mégsem ilyen egyszerű ez, mégsem ilyen könnyű elparentálni a múltat. Az egysíkú világlátás tartalmi gönceitől s koloncaitól – a meghamisított tényektől – viszonylag hamar meg lehet szabadulni, az éber szem hamar rányílik az igazságra, de a gondolkodás sémáit, a ’fejéről a talpára állított’ hegeli dialektika elvulgarizált csiki-csukiját – tézis, antitézis, szintézis – sokkal nehezebb el80 Cseke Péter – Molnár Gusztáv (szerk.): Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. (Limes-könyvek), Héttorony Kiadó, Budapest, 1989; Cseke Péter (szerk.): Lehet – Nem lehet? Kisebbségi létértelmezések (1937–1987). Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1995. 81 Kétségtelen, hogy a tanárokat a közvélemény (diplomás mivoltuk miatt) értelmiségieknek tekintette, ellenben ők gyakorlatilag csak tudásközvetítéssel foglalkoznak, és egyáltalán nem, vagy csak alig (és elvétve) tudástermeléssel. 82 Ez a folyamat gyakorlatilag már a két világháború közötti időszakban elkezdődött. Ezt beszédesen bizonyítja pl. Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 3. Marosvásárhely, 2001. 83 Bretter György munkássága és „köre” mintegy kivételszámba megy. 84 Lásd Függelék I.: Veress Károly: Az ambivalens értelmiségi magatartás-ról. 85 A kultúra területén kialakult beidegződésekre lásd Veress Károly, Paradox (tudat)állapotok, Kolozsvár, 1996, 86-94. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

25

26

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

távolítani magunkból. Erre jár az elménk: egyet jobbra, egyet balra, majd előre, és így tovább a végtelenségig. A skatulyázásra való hajlam is, a skatulyák is ott vannak a fejünkben.”86 Ez a szellemi háttér alapjában véve már csak azért is problematikus, mivel „a kétféle – nemzeti és kommunista – kollektivizmus világnézeti normái…, bár tartalmukban különbözők, strukturális szempontból végzetesen hasonlítanak. Azonos módon torzítják a kultúrát, amennyiben egyneműsítő, önmagukat kizárólagosnak tételező diskurzusokban jutnak kifejezésre. E monologizáló diskurzusok tagadják az eltérő nézőpontok létjogosultságát. Szimbolikus hatalomként gátat vetnek a vitaszellemnek és az egészséges nemzeti kultúrákra jellemző többszólamúságnak. Következésképpen korlátozzák a kultúra lényegének természetes megnyilatkozását: a művészi és kritikusi szabadságot”.87 A baj az, hogy mindez átterjedt a szellemi és politikai szférára is. Egyed Péter szerint „az 1989-es decemberi fordulat a kulturális genocídium teljes kibontakozásának az állapotában érte a romániai magyar kisebbséget. Hetven év alatt nemhogy kiteljesedett és prosperált volna műveltsége, hanem szakadatlan áldozatok árán alig bírta önmaga minimális szellemi jelenlétét fenntartani, a modernizáció európai parancsáról nem is beszélve. Nem előre haladt, hanem a megsemmisülés felé hátrált az időben, nyilván nem önszántából.” 88 Ugyanakkor Cs. Gyímesi Éva arra figyelmeztet, hogy 1989 után, mivel enyhült a magyar kisebbségre nehezedő nyomás a negatív közösségi kohézió is veszített erejéből. „Az addig egynemű közösségnek látszó, önmagát annak tudó erdélyi magyarság tagjai külön-külön is megkísérelték artikulálni életérzésüket és érdekeiket, és ekkor nyilvánvalóvá lett, mennyire különböző tudások halmozódtak föl arról, amit az egyneműsítő ‘kisebbségi helyzet’ címkéje jó ideig elfödhetett.” Kétségtelenül ezt a sokféleséget kellett volna egy szellemi mezőbe terelni, a párbeszéd és az együtt gondolkodás céljából. Ehelyett, „azok, akik egynemű közösségnek hitték magukat”, mind a mai napig „egyfajta traumaként élik át a hirtelen megjelenő különbségeket. A mássággal egyelőre nem tudnak mit kezdeni, ezért az ellenségesnek vélt másféle nézetek képviselőivel nem vállalják a párbeszédet, hanem többnyire velük szemben is a ‘védekező kollektivitás’ reflexeit érvényesítik. Rendületlenül többes szám első személyben, egyértelműnek felfogott mi-tudattal rekesztik ki és utalják át ezeket a személyeket és csoportokat az ellenség, az ‘ők’ csoportjába.”89 Mindez a romániai magyar társadalom szintjén értelmiségi és politikai probléma is egyben, amiben bizonyos mértékig a magyarországi helyzet leképezését is felfedezhetjük és megfigyelhetjük.

86 Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 3., Marosvásárhely, 2001, 169. old. 87 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 170–171. old. 88 Egyed Péter: Látlelet. Kolozsvár, 2005, 166. old. 89 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 45. old.

III. Értelmiségi problematika a rendszerváltás utáni romániai magyarság körében
A román nemzeti kommunista rendszer megszűnése után – amikor hirtelen, és rövid időre, szinte minden lehetségesnek látszott, s a vágyak mintegy háttérbe szorították a valóságot – a magyar kisebbségi értelmiségi probléma elsősorban azzal az érdekvédelmi szervezettel kapcsolódott össze, amely gyakorlatilag az események sodrásában alakult meg. Ezért is helytálló László Ferenc zenetudós 1995 májusában megfogalmazott véleménye, miszerint „az RMDSZ nem egy természetes képződmény. Történelmi kényszerhelyzet szülte, történelmi kényszerpályán mozog.90 Ha demokratizálódnék Románia, nemzetiségi érdekvédelmünk szövetsége is másképpen viszonyulhatna a belső demokrácia kérdéseihez – s mi is hozzá. Tiszta szívvel minősíthetnők, akár bírálhatnók is, egyesek jobbról, mások balról, ki szabadelvűként, ki mint keresztény-konzervatív satöbbi. Ez volna a természetesség. Ám ma, ha valaki bírálja, árulja. Nemcsak az RMDSZ választmánya szerint, hanem – sajnos – ténylegesen, a bírálat következményei révén is. Itt és most, a romániai magyar közéletben vétek minden olyan támadás, vita,91 állásfoglalás, meg- és elszólás – a legtisztességesebb indítékú is –, mely gyöngíti a Szövetséget. Az adott – és valószínűleg még sokáig fennálló – körülmények között csak egy okosat tehetünk: bizalommal, s amennyiben az kevés, fegyelmezetten felzárkóznunk azok mögé, akiket megválasztottunk, és támogatjuk őket. A legközelebbi tisztújításig. Kötve hiszem, hogy csak én gondolkoznék így. Szerintem a tagság nagyobbik része is ennek a kisember-bölcsességnek a jegyében bólogat, nem pedig azért, mert netán ismeri, érti és helyesli az RMDSZ minden döntését.”92 16 év távlatából visszatekintve azt lehet megállapítani, hogy a kommunista rendszerben képzett és szocializálódott kisebbségi politikusokká vált értelmiségiek (és diplomások) az RMDSZ-en belül egyfajta egyneműsítési és elsekélyesedési folyamatot indítottak el,93 amely mindenekelőtt a személyek és csoportérdekek harcában érzékelhető. Ennek a harcnak esett áldozatul a minőség és a hozzáértés, miközben a centralizált struktúrájú RMDSZ valamiféle romániai magyar ernyőszervezetté vált, amely gyakorlatilag ma már mindent lefed, és szinte lehetetlenné teszi a magyar kisebbségi civil társadalom kialakulását, hiszen részben elszívja, részben ellehetetleníti a magyar kisebbségi – még ki nem vándorolt, illetve a magyarságnak hátat nem for90 1989. december 25-én az RMDSZ Ideiglenes Intéző Bizottságának Kiáltványa így fogalmazott: „Megalakult a Romániai Magyar Demokrata Szövetség – a romániai magyarság nemzetiségi, közképviseleti és érdekvédelmi szervezete. (…) Kinyilvánítjuk, hogy magunkévá tesszük a Nemzeti Megmentési Front – az államhatalom egyetlen törvényes szerve – programját. Ennek politikai, gazdasági és kulturális megújhodási céljait elfogadjuk, és feltétel nélkül támogatjuk felhívását a frissen kivívott szabadság, demokrácia és nemzeti egyenjogúság védelmében és megvalósításában. (…) Leszögezzük, nem követjük el azt a hibát, amelyet a megelőző korszakban kisebbségi szervezeteink elkövettek, vagyis nem folytatjuk a félmegoldások, a hátrányos egyezkedések és sorozatos lemondások politikáját, hanem készek vagyunk szervezetünkre támaszkodva a politikai küzdelem eszközeivel is érvényt szerezni jogainknak.” Lásd Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 137–143. old. Mindezzel szemben az RMDSZ eléggé a román látványpolitizálás eszköze/partnere lett. 91 A kritikus álláspont elutasítására, illetve a vitakultúra hiányára lásd Salat Levente: „A bénultság természetrajza. Vitairat az RMDSZ-ről” (Korunk 5/3, 1994. márc., 23–27. old.) c. írását; illetve a vitairatra érkezett válaszokat (uo., 28–46. old.). 92 Balázs Sándor: A politika peremén. Kolozsvár, 2004, 33. old. 93 1992. március 10-én az RMDSZ 15 képviselője és 10 szenátora Felhívást tett közzé, amelyben egységre szólította fel a tagságot. Azóta nyilvánvaló lett, hogy egység alatt egyformaságot értettek.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

27

28

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

dított – humán erőforrást.94 A mindent lefedő romániai „magyar érdek” oltárán gyakorlatilag mintegy megsemmisült – vagy legalábbis peremre szorult, társadalmilag aligalig láthatóvá vált – a független, szabad gondolkodás lehetősége. Hiszen a paternalizmust idéző egységeszme95 tulajdonképpen már olyan csoportszervező elvként is ható ideológiaként működik, melyet tudatosan termelnek. Tulajdonképpen így tagolódik a közösség felelősséget vállaló és kezdeményező aktív vezetőkre, valamint irányításra szoruló passzív tömegre, akinek kezdeményezőkészségét elcsökevényesítették, és akitől megvonták a felelősségérzetet.96 „Az az ember [azonban], akit a tetteiért való felelősségtől megfosztanak, a tetteivel szemben is közömbössé válik. Ez a mechanizmus akarva-akaratlan kitermeli a hatalmat gyakorlók fokozódó vezetési képtelenségét, kialakítja a hatalmi csoportnak egy olyan ellentmondásos helyzetét, amelyben – miközben ideológiai megnyilvánulásaiban a vezetett közösséggel azonosul, annak nevében beszél – a közösség feletti tényleges befolyása egyre csökken, s intézkedéseinek hatóköre egyre szűkül. Egy idő után ez elkerülhetetlenül szembeötlik, s a vezetők iránti bizalom meginog. A bizalom erősítésére, illetve a hatalom átmentésére irányuló vezetői reflexek viszont egyre több olyan döntést eredményeznek, amelyek az adott hatalmi helyzetből, és nem a problémák valós természetéből indulnak ki. Ez még inkább elmélyíti a bizalmi válságot.”97 Ugyanakkor az egységeszme függvényében az egyén „a maga szabadságát és önazonosságát a közösség szabadságából és önazonosságából nyeri, s csak abban a mértékben, amilyen mértékben a közösség is rendelkezik ezekkel. Az egyén szigorúan alárendelődik a közösségnek, beleépül, alapvető emberi létfeltételei által és erkölcsileg egyaránt a közösséghez kötődik. Számára a közösség elhagyása, vagy egyéni kezdeményezésekbe való belebocsátkozás az egységbontás vádjának kockázatával
94 Egyed Péter szerint az RMDSZ „teljesen eltávolította a civil társadalmat és az értelmiséget a konzultációból – hogy döntéshozatali kérdésekről ne is beszéljünk –, felszámolta a belső pluralizmusnak még a látszatát is (platformok), valamint abszolút érvényűvé tette a ‘magyar kártyát’, a választói lojalitást. Depolitizálta a romániai magyar társadalmat, miközben egy választói párttá alakította át saját magát. Valljuk be, nem volt kis teljesítmény – de beláthatatlanok a következményei, elsősorban azért, mert megszűnik a politikai társadalom reális alternatíváinak artikulációs lehetősége.” Egyed Péter: Látlelet. Kolozsvár, 2005, 9. old. 95 1935(!)-ben Venczel József a következőket írta: „A legkényesebb kérdés erdélyi magyar közéletünkben az ‘egység’ kérdése. Nem azért, mintha megbomlottak volna az erdélyi magyarság sorai s ezt leplezni kellene a külvilág előtt. Legkényesebb kérdés, mert vannak törekvéseink (mint pl. ‘politikánk’), amelyek az egységre, mint fizikai valóságra, építenek, s éppen ezért tartózkodnak a vitától, mely esetleg felfedné, hogy ez az egység – épp szervezetlenségünk eredményeképp – csak illúzió vagy legjobb esetben virtualitás. Mindettől függetlenül tegyük fel a kérdést: van-e egyáltalán erdélyi magyar egység? A felelet különböző aszerint, hogy szempontjainkat mi határozza meg. Ha a nyelv, az érzés szempontjaink meghatározója vagy a társadalmi helyzet (kisebbség) népünk egységbe kényszerül; de ha az életjelenségek világában: a szellemi és az anyagi kultúrélet síkján keressük az egységet, csalódnunk kell: szétesett, megbolydult s az összeverődés jelentőségét nem is látó, nem is kívánó nyájjal kerülünk szembe. Van, kétségtelenül van erdélyi magyar egység – nyelvben, érzésben, elnyomatásban, de külső megnyilatkozásokra képtelen egység ez, mert alapjai nem nyúlnak le a nemzeti műveltség és a nemzeti viszonylagos önjólét lehetőségeihez. A mi erdélyi magyar egységünk – mondjuk ki a valóságot – csak szónokolt egység (‘nyelvében él a nemzet’, ‘a magyar érzés nyilatkozzék meg itt és ebben…’ stb.), de ki sem törődik azzal, hogy ez az egység a virtuálisból aktuálissá legyen, hogy népünk a kultúr- és gazdasági egységben a helyes munkabeosztás és központi irányulás eredményeként önerejének bizalmával gyarapodhassék.” Venczel József: Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Budapest, 1988, 243. old. 96 „Mintha berozsdásodtak volna kisebbségi létünk fogaskerekei. Vezető és vezetett, a ‘fent’ és ‘lent’, az elit és a tömeg között hatalmas bizalmi űr tátong. Ellent ne mondjon senki, mert az halálos ellenség. Agitációs brigádok mintájára örököltük a nagy egység még nagyobb szavalókórusát. Személyes sértés már nemcsak a másképp gondolkodás, de a más véleménynek még az árnyalata is. Egységben van a széthúzás. Mintha arra kárhoztattak volna országos és helyi dolgaink intézői, a szellemi elit is, hogy ítélő tekintetünk lándzsahegyei között, bizalmatlanságunk szurkálásai között rettegjenek. A tömeg mindig a hűtlen, az elitjét nem becsülő, magára hagyó, a vezető pedig a nagy kárvallott, aki úgy érzi, hogy nem érti és nem becsüli meg soha környezete. Vezető és vezetett? De ki kit vezet, és miért volna más, mint mi?” Vetési László: „Számvetés értelmiségi sorskérdéseink panaszfalánál”. Korunk 10/2, 1999. febr., 42. old. 97 Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 152. old.

jár, mivel a közösség helyzetét veszélyeztetheti. Az egyéni érdekek teljes alárendelése a közösségnek az egyén irányában erkölcsi követelményként fogalmazódik meg.”98 Az elsekélyesítő egyneműsítés részben azzal is magyarázható, hogy első perctől a látható – és egzisztenciális pozíciókat is kínáló és biztosító – intézmény(rendszer)ek megszervezése bizonyult fontosnak, természetesen a minőségi követelmények nagyvonalú meghatározásával. Kevés figyelmet fordítottak arra, hogy nem elég az intézmény, annak színvonala is kell(ene) hogy legyen. Hiszen a magyarul tanulás/tanítás nem lehet kizárólagos feltétel és követelmény, mert az akár egyenértékűvé is válhat a versenyképtelenséggel és az értékelhetetlenséggel. Ezen helyzet kialakulásában azonban magyarországi felelősség is meghúzódik. A szellemi tevékenységgel és az értelmiségi léttel összefüggő intézmények esetében ugyanis célszerűbb lett volna sokkal nagyobb hangsúlyt fektetni a szakmaiságra – még akkor is, ha ennek kevés a becsülete99, egy értékelhető követelményrendszernek való megfelelésre. Ennek hiányában a kisebbségi intézmények – tisztelet a kivételnek – pénzszerzési lehetőséggé,100 az alapítványok – melyeket ma már az RMDSZ ural – pedig pénzelosztó (kifizető) helyekké váltak,101 ahol mindenekelőtt a szimbolikus közösségi események, cselekedetek állnak a középpontban.102 Ezeknek nem annyira szakmai, hanem sokkal inkább nemzeti (magyar) alapja van, ami abból is következik, hogy a kisebbségi politikát a (magas)kultúra és a szimbolika uralja, ami mellett elsatnyulnak az emberek mindennapi egzisztenciális és megélhetési gondjai. Ellenben ezek az események, cselekedetek, miközben semmit nem változtatnak a kisebbség hétköznapjain – csupán egy töredékének a közérzetét javítják átmenetileg, addig folyamatosan erősítik az ebben részt vevő értelmiségiek pozícióit és társadalmi láthatóságát, illetve ébren tartják bennük a tevékeny cselekvésnek és a betöltött társadalmi szerep fontosságának az il98 Uo., 123. old. 99 „Nem állítom, hogy nincsenek kivételes személyiségek, akik a többségi és a nemzetközi tudományos élet centrumaiig eljutottak, ám úgy tűnik, minél inkább sikerült integrálódniuk az adott tudomány világszínvonalú vagy azt megközelítő mezőnyébe, annál kevesebb figyelemre számíthatnak az ún. ‘magyar tudományosság’ mérvadó köreiben. A tudományban elérhető rangot ugyanis a kisebbséget vezető mindenkori érdekcsoportok nem csupán a szakmai teljesítmények, hanem elsősorban a nemzeti értékhorizontok függvényében osztják az arra érdemeseknek.” Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 127. old. 100 „… az 1989-es fordulatot követő évtizedben tanúi lehettünk annak, hogy az erdélyi értelmiségiek (és ‘struktúrák’), főként az intézmények, kiadói és egyéb vállalkozások fenntartásának, illetve teremtésének okán a pénzügyi eszközök, feltételek és háttér biztosítása végett két irányba fordultak, és radikálisan: Bukarest és Budapest. Így, röviden. Minisztériumokhoz, alapítványokhoz, valamint egyéb forrásokhoz. A legkülönbözőbb projekt-támogatási formák radikálisan átrajzolták a kultúr-földrajzi térképet. Erdély, amely a gondolkodásban valamiképpen centrumként működött, ezentúl a gondolkodásban is provincia lett (azaz elfogadottá vált implicite az a gondolat, hogy itt pénzügyi feltételeket elvileg nem lehet megteremteni).” Egyed Péter: Látlelet. Kolozsvár, 2005, 320. old. 101 Faragó József az Illyés Alapítvány kapcsán így fogalmaz: „az RMDSZ legfelső vezetősége saját magát nevezte ki az országos [vagyis romániai] kuratóriumba, sőt egyszersmind saját utódait is, mert döntésük szerint e kuratóriumi tagság az RMDSZ vezetőségében, a személyi képességektől függetlenül, ugyanúgy öröklődne, mint egykor a bárói vagy grófi cím”. Balázs Sándor: A politika peremén. Kolozsvár, 2004, 115. old. 102 „Nyolcvankilenc után számtalan egyesület jött létre különböző szakmai célokkal, melyek úgymond a tagdíjakból élnek. Az egyesületek létrejötte elsősorban a politikai konjunktúrának köszönhető, amelyik megengedte, sőt támogatta a magyar nemzeti kultúra erdélyi hagyományainak felelevenítését, egyfajta szimbolikus restaurációt, melynek nyomán az erdélyi/romániai magyar történelem és művelődés múltbeli képviselőinek apraja-nagyja egyesületek, szövetségek, művelődési és gazdakörök névadó atyja lett. Kérdés, hogy a politikai konjunktúrán kívül, amelyik a jelképes restaurációt burjánzó mértékben lehetővé tette, van-e az ilyen egyesületeknek valóságos legitimációja a civil társadalom szempontjából is? Azon kívül, hogy jobbára csak ünnepségeket szerveznek és szobrokat, emléktáblákat avatnak névadójuk tiszteletére, milyen társadalmi igény tartja fenn őket és meddig? A közvetlen vezetésben részt vevő szűk egyesületi vezetőségen és alkalmazottakon kívül, akik anyaországi támogatásban, rendes évi ‘apanázsban’, részesülnek, kik a haszonélvezői ennek a tevékenységnek?” Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 51. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

29

30

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

lúzióját. Lehet, hogy kezdetben fennállt a későbbi, működés közbeni korrekciók vágya és elképzelése, mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez csakis egyfajta önámítás, hiú ábránd lehetett. Hiszen napjainkban egyre inkább nyilvánvalóvá válik az 1980-as évek végére már elvékonyodott, tudástermelésre, aktualizálásra, illetve élet- és versenyképes kisebbségi társadalmi-politikai stratégiák kidolgozására alkalmas humán műveltségű fiatal romániai magyar értelmiségi réteg megritkulása. Ehhez társul a szakmai-politikai klientúrákba be nem épültek atomizálódása, egyfajta peremre szorulása és távolságtartása az RMDSZ politikájával szemben, amelynek nincs értékelhető tudománypolitikája, és egyáltalán nem törekszik azon szakemberek számon tartására, akiknek a szakképzettségére építeni lehetne.103 Mindez természetesen abból is következik, hogy az RMDSZ-vezetés sikertelen, vagy csak részben – és főképpen a személyi szinteken elért pozíciószerzésben – sikeres politikájának szemmel láthatólag legfőbb oka a hiányos román történelmi és társadalmi ismeret, ami már eleve hátrányos helyzetet teremt – a balkanizálódás igencsak reális veszélyéről nem is beszélve. Trianon után ezt maguk az erdélyi román vezetők sem igazán tudták elkerülni. Ennek következtében – miközben egyre jobban leszűkült az a humán tartalék, ahonnan utánpótlást lehetett (volna) meríteni – a pragmatikus, kemény és időközönként cinikus – hellyel-közzel egyéni – érdekpolitizálásban egyre nagyobb tapasztalatra szert tevő RMDSZ-vezetés fokozatosan elvesztette az értelmiségi elvekkel és ideákkal való szembesülés iránti igényét, s így megfosztotta magát attól a lehetőségtől, hogy időnként felülvizsgálhassa és korrigálhassa önmaga tevékenységét. Hiszen a társadalom ténylegesen csak akkor működik igazán hatékonyan, ha állandó párbeszéd és odafigyelés van a politikai és értelmiségi mező között. Ennek azonban elengedhetetlen feltétele, hogy létezzen egy, a politikától és a politikai vezetéstől aránylag független értelmiségi réteg, és egy szellemi közélet. Abban, hogy ez nem (vagy alig) létezik, illetve nem működik, minden bizonnyal fontos szerepet játszanak egyrészt a megélhetési, egzisztenciális problémák – hiszen a politikusi pálya jelen pillanatban nagyobb kifutási lehetőséget, és jelentősebb vagyon- és kapcsolatitőke-felhalmozási lehetőséget biztosít, mint a szakmai –, másrészt pedig a több mint egy évtizede tartó – és mára szinte mondhatni, hogy öncélúvá vált – kisebbségi egység-diskurzusok, amelyek egyfajta szellemi elsekélyesedést is eredményeztek. Ennek veszélyét Balázs Sándor már a rendszerváltás előtt érzékelte (1988. szeptember): „Az egység fetisizálásából igen nagy bajok származnak. Az igazi, dialektikus egység mindig a sokféleség egysége. A másságok nélküli egység képzete, ha céllá szublimálódik, megvalósíthatatlan cselekvésprogrammá torzul.”104 Hiszen a nemzeti szolidaritás vagy szülőföldszeretet olyan erkölcsi imperatívuszok, amelyek lényegében absztrakt fogalmakként működnek, és teljesen háttérbe szorítják az egyént, az individuumot, a konkrét személyt, akinek az érdekeit ténylegesen szolgálniuk kellene. Cs. Gyímesi Éva gondolatmenetét követve ez azzal is magyarázható, hogy a „kisebbségi kultúrában a nemzeti jelleg identitásképző vonzereje… sokkal nagyobb, mint a független nemzet esetében. Ezért a személyes individualizáció kockázatosnak minősülő szabadsága helyett a társadalom tagjai készségesebben vállalják a közösségi identitást, a ‘közazonosságot’. Hiszen csak ezzel
103 Ennek köszönhetően lehet hivatkozni a távolságtartásra, illetve a hiányra, és életben lehet tartani a közösségszolgálat „áldozatkész” vállalásának mítoszát – a hozzá nem értés ellenére is! Így alakulhat ki az a zárt rendszer, amely, a kontraszelekció révén, mentálisan mintegy újratermeli önmagát. 104 Páll Árpád: Harangszó a mélyből. Budapest, 1991, 24. old.

– a szimbolikus közösséget teremtő azonosságtudattal – együtt tudják elviselni a másságnak/a megkülönböztetésnek azokat a terheit, amelyek őket naponta, pusztán kisebbségi létükből kifolyólag, de mégis személyesen sújtják. A hátrányos megkülönböztetés okozta frusztrációk elviselése kétségtelenül olyan kognitív disszonanciát okoz, mely inkább az elvegyülésnek, mint a kiválásnak, inkább a nyájszellemnek, mint a személyes különbözés igényének kedvez. Ebből következik, hogy kisebbségi létben az individuum – további disszonanciák elkerülése végett – könnyebben rendeli alá a maga értékeit a közös érdekszférába terelő nemzeti értékeknek, mint ott, ahol a nemzet értékei nincsenek veszélyben. Erre késztetik őt a ‘védekező kollektivitás’ többé-kevésbé intézményesült társadalmi reflexei is, melyek a kisebbségi nyilvánosságban úgy működnek, mint a kiválást, az egyéni szabadságot fékező szimbolikus szankciók. Nem csoda, hogy a polgári értékrend a közép-kelet-európai régióban ott érvényesülhetett a legkevésbé, ahol az emberek a diktatúra mellett nemzeti függésben is éltek.”105 Ugyanakkor az említett imperatívuszok megmaradnak a retorika, a politikai diskurzus mezejében, és szinte minden esetben semmivé foszlanak a hétköznapi élet realitásaiban, ahol magyar-magyar viszonylatban is tapasztalható a gazdasági, társadalmi és politikai erőviszonyokat tükröző jogfosztás, kisemmizés, gátlástalan érdekérvényesítés – miközben erősen tartja magát az a fajta önámítás, hogy a kisebbség a többségnél magasabb rendű és különb erkölcsiséggel rendelkezik.106 Különös jelenség, hogy amíg a román politikai vezetés minden időben az értelmiség – elsősorban nemzeti alapú és megfontolású – integrációjára törekedett, addig romániai magyar viszonylatban inkább a kirekesztés figyelhető meg. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy fiatal értelmiségiek (helyesebben diplomások) ne vennének részt a kisebbségi politizálásban. Ők azonban azonosulni/hasonulni kényszerülnek, s egy idő után gyakorlatilag el is veszítik a szakmai visszavonulási lehetőséget. Mindez oda vezet, hogy a veszélyeztetettség érzésének a következményeként mindennapi gyakorlattá, elemi emberi magatartássá válik a helyezkedés, az elvek elhallgatása (vagy megtagadása), illetve a megalkuvás. Pedig gondolatok és elképzelések minden bizonnyal lennének, amennyiben az együtt gondolkodás rendelkezne formális vagy informális helyekkel. Íme néhány, jó tíz esztendővel ezelőtt megfogalmazott vélemény, amelyekben az a szomorúan döbbenetes, hogy még mindig időszerűen hangzanak: Egyed Ákos (1995. április): „az erdélyi, romániai magyar társadalomban jóval több alkotóerő van annál, amennyit az RMDSZ mozgósítani tudott érdekeink érvényesítésére. Közösen talán kidolgozhattunk volna egy olyan nemzetiségpolitikai stratégiát, amely az érdekegyeztetés és szolidaritás elvi alapján bizakodóbb jövőképet nyújtott volna az erdélyi magyarságnak. Nem utópiát, hanem olyan földön-járó elképzelést, amely a mostani nihil helyét kitöltse. Ebbe az elképzelésbe, jövőképbe beépülhetett volna mindaz, amit történelmi tapasztalatnak szoktunk nevezni.”107 Imreh István történész (1995. június): „…eredményesebben cselekedhetne az RMDSZ, ha mélyebben, sokoldalúbban, jobban ismerné, feltérképezné a tagságot, a
105 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 171–172. old. 106 Amennyiben a kisebbségiek mégis szembesülni kényszerülnek a közösségen belül egymás kárára elkövetett törvénytelenségekkel, akkor azzal a tudathasadásos magyarázattal oldják meg az ellentmondásos helyzetet, hogy „a többség esetében sem jobb, sőt rosszabb a helyzet”! 107 Balázs Sándor: A politika peremén. Kolozsvár, 2004, 8. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

31

32

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

mindenféle potenciális erőtartalékainkat. Igaz, néha az önszerveződés során derül ki, hogy – Aranka György szavaival élve – dolog volna elég, csak ember lenne reá. Fájlalom a tagság köréből hiányzó önzetlenséget. Elbúsít a szolgálatszerű társadalomépítő kedv hiánya. A harci célok s eszközök sem mindig tiszták. A nagy fordulatok – mondja a történelmi hiedelmek lexikona – kitermelik, kiformálják a feladatokhoz felnőni tudó, a történeti felelősségükkel megbirkózni képes személyiségeket. A kicsinyesség, a kisszerű önzés, a hatalomvágy s más hasonló emberi és időben-térben bőven tenyésző bocsánattalan bűnöktől sem vagyunk mentesek. Arra azonban sohasem gondoltam, hogy ez csak az erdélyi, a romániai magyarság politikai szervezetének a rovására írható. Arra igen, hogy nem küzd elég erővel ellene.”108 Péntek János (1995. május): „…minden területen az volna az ideális (bár valószínűleg sokáig elérhetetlen) állapot, hogy a direkt politikai szerepek elváljanak a pusztán közéletiektől és szakmaiaktól, hogy a kisebbségi értelmiség ne kényszerüljön az áldatlan mindenes és a gyanús polihisztor szerepére, mert a mindenest egy hajszálnyi választja el az amatőrtől, a polihisztort pedig a dilettánstól.”109 „Az egész társadalomnak tudatosodnia kell, elsősorban a fiatalok révén. Ha nem, a demokrácia is üres szólam marad, vagy ahogy Borges mondja szellemesen, egyfajta visszaélés a statisztikával. Az egészséges politikai élethez szükség van profi politikusokra és a saját (egyéni és közös) érdekeiket a politikában érvényesítő polgárokra. Egyelőre mindkettő hiányzik.”110 Faragó József (1995. június): „Mit kíván az RMDSZ? Erre a kérdésre nincsenek pontokba foglalt mondataink és törvénytervezeteink, amelyek jogilag bizonyára jól meg vannak alapozva, de az egyszerű emberek számára talán túl hosszadalmasak, és nem is mindig közérthetőek. Egy őszinte felmérés alapján jó volna tudni, hogy ama százezrek közül, akiknek a szavazatára számítunk, sőt akiknek szavazata nélkül nem volnának sem magas tisztségviselőink, sem képviselőink és szenátoraink, hányan rágják át magukat az említett dokumentumok kásahegyén. Ezek mellett egyszerű emberekhez szóló, közérthetően fogalmazott, pontokba foglalt kívánságlistára is szükség volna.”111 Pálfalvi Attila (1995. október): „Érzésem szerint nem előnyös és nem célravezető, ha a politizálást túlnyomó részben a humán tudományok szakemberei végzik. Ez azzal a veszéllyel járhat, hogy a vezető politikusaink egyoldalúan szemlélik a dolgokat, akaratlanul is elhanyagolják azoknak a társadalmi csoportoknak – kétkezi munkásoknak, kisvállalkozóknak, mezőgazdaságban dolgozóknak, az e munkakörökből kikerült nyugdíjasoknak – a létproblémáit, amelyek megértéséhez a mérnökök, technikusok sokkal közelebb állnak. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a ‘műszakiak’ számarányuknál alacsonyabb szinten vesznek részt a felelősséggel járó politizálásban, hanem arról is, hogy emiatt az említett társadalmi csoportok érdekképviselete sem lehet a szükségleteknek megfelelő. Márpedig ők alkotják a társadalom túlnyomó többségét.”112 Az általa megfogalmazott magyar kisebbségi politikusokkal szembeni elvárások hiánya kétségtelen, hogy sok sikertelenséget megmagyaráz: „A nyelven túlmenően asszimilálják a román kultúrát, a többség szokásait, mentalitását, viselkedési
108 Uo., 46–47. old. 109 Uo., 76. old 110 Uo., 84. old. 111 Uo., 109. old. 112 Uo., 143–144. old.

módját, csak így lehetnek igazán tárgyalóképesek. Tudjanak legalább egy világnyelvet, e nélkül nem teremthetők külkapcsolatok. Legyen befogadókészségük, tiszteljék a másságot. Logikusan gondolkodjanak, tudjanak mérlegelni, legyenek alapos érveik, s ezeket tudják meggyőzően elmondani. Egyszóval szónoki készségre is szükség van. És így tovább. Könnyebb felsorolni ezeket az elvárásokat, mint megtalálni azokat a személyeket, akik valóban eleget tesznek nekik.”113 Dávid Gyula (1996. február–március): „A politikában nem hősködni kell, hanem célt érni. Sokszor attól félek, hogy erre mi, magyarok alkatilag vagyunk alkalmatlanok. Nálunk egy látványos ‘ide lőjetek!’ gesztusnak legtöbbször közönségsikere van, aztán felháborodunk azon, amikor tényleg ide lőnek.”114 „Abban a pillanatban, amikor az ‘odafent’ és ‘odalent’ elválik egymástól, amikor az előbbi nem számol az utóbbival, születhetnek kifelé látványos eredmények, de azok annak a sok-sok ‘odalenti’ közösségnek az életében nem fognak nyomot hagyni.”115 „…a közművelődési munka minden területén szerintem a főkérdés az, hogy ez vagy az az aktus mennyiben járul hozzá annak a közösségi egymáshoz tartozásnak a megerősítéséhez, amelynek szétbomlasztása annak idején a diktatúra fő célkitűzése volt. Ezen az alapon ítélem meg azt, hogy a ‘rengeteg koszorúzás, kopjafaállítás, szoborleleplezés’, egyszóval a közösségi egymáshoz tartozás ‘ünnepi’ oldalán a mérleg nyereséges-e számunkra. Ezek az ünnepi megnyilvánulások a diktatúra évtizedekig tartó tiltása, a módszeres történelmi tudatfosztás után szükségszerűk és érthetők. Csak egyről nem szabad megfeledkezni! Arról, hogy egy -egy ilyen ünnepi alkalom katartikus élményét követniük kell a közösségi összetartozás-tudat hétköznapjainak. Az ünnepre összesereglett közösségnek a rákövetkező hétköznapokon is közösségnek kell maradnia, közösséggé kell összekovácsolódnia. Ha ez nem következik be, ha a szoborállító közösség másnap ismét széthull, és egy közönséges író-olvasó találkozóra ugyanott nem lehet összeszedni tíz érdeklődőt, akkor az ünnep nem érte el a célját. Ezt az összefüggést az ünnep és a hétköznapok között – úgy érzem – nem tudatosítottuk magunkban eléggé. Sőt úgy tűnik, az ünnepek nemegyszer a mindennapi munkát helyettesítő pótcselekvések. (…) tartalom nélküli üres formák. Nem az ünnepek ellen vagyok, hanem azt mondom: amikor egy ünnepi alkalmat megtervezünk, legyen gondunk arra is, hogy az illető közösség az ünnep után se maradjon magára. És mérjük fel azt is, hogy abban a bizonyos közösségben melyek a közösségi együvé tartozásnak azok a csírái, amelyekre a továbbiakban építeni lehet. Az ünnepnek meg kell teremteni a belső, lelki feltételeit is, elő kell készíteni a talajt, hogy a mag legyen, miből kicsírázzon. Különben a jeles személyiség lelki tehertételévé válik annak a közösségnek, amelyik őt adta, s az esetleg meg-megújuló megemlékezések a szellemével való találkozás élménye helyett a frusztráltság érzését keltik fel benne újra meg újra.”116 Salat Levente (1996. április): „A múlt örökségével való hatévnyi alkudozást követően elérkezettnek látszik az idő, hogy megkockáztassuk a kijelentést: a romániai magyarság szellemi helyzete aggodalmakra ad okot. Uralkodó eszméinek, meghatározó beszédmódjának, mérvadó személyiségeinek befolyása alatt a Romániába szakadt
113 Uo., 151–152. old. 114 Uo., 162. old. 115 Uo., 164. old. 116 Uo., 174–175. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

33

34

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

nemzetrész egyre reménytelenebbé fogalmazza helyzetét, s a szellemi élet iránytűje segítségével tájékozódók lelkébe mélyen leszivárog a kilátástalanság. És látszólag nem is alaptalanul, hiszen teljesíthetetlen célokkal összefüggő kudarcok sorozata jelzi a romániai magyarság útját 1989 decemberétől napjainkig: szellemidézés és csodavárás, zavaros politikai elméletek és filozófiák, a legkiválóbb elméket is hatalmába kerítő politikai abszolutizmus, megelevenített vágyképek és tények, amelyeknek tudomásul vételétől egyre csökönyösebben elzárkózni látszik a közösség. Súlyos a vád, de aligha lehet ma már kitérni előle: az erdélyi magyarok nevében szószóló elit nem volt képes kamatoztatni a szabadságnak azt az adagját, amelyet a történelem kiporciózott a számára. A polgárosodás útján lassan elinduló középréteg ezzel szemben igen. Az ő számára azonban nem hordoz üzenetet a politikai és kulturális elit által előszeretettel használt beszédmód. Mi több, a tehetetlenség önmagát ünneplő diskurzusa számára egyenesen rosszul jön, ha a minden elmaradó teljesítményért a román nacionalizmust okoló elméletnek ellenpéldákkal kell időnként számolnia. A szellemi élet mocsarasodó tavában tükröződő romániai magyar egzisztencia elvesztette önbecsülését. Ürügylétté, peremegzisztenciává fokozta le magát, amelynek viszontagságaira, megalázó körülményeire hivatkozva meg lehet dicsőülni az összmagyarban. Az elit hangadó része csak szenvedni és pihenni jár haza, életének értelemmel bíró részét az anyaországban tölti. Erdélyben ennélfogva szellemi élet sincs a szónak a valódi értelmében: üresek a közgondolkodás fórumai, nem gyűrűznek az elszakadt nemzetrész ügyét előbbre vivő viták, a lapok és folyóiratok hasábjain minden jelentősebb szellemi termék pengő forintokért már egyszer eladott másodközlés, nem tudhatni Tanítványok által körülrajongott Mesterekről, hiányzanak az instanciák, ahová folyamodni lehetne, nincsenek tekintélyek, akiknek a szava hallatán elválna a búzától a konkoly. Csak siránkozás és szitokdömping, a siralmas helyzet haszonélvezői, és nevek, amelyeket meg sem környékezhet a számonkérés. Értékvákuum van tehát. A nyilvánosság megörökölt szerkezete pedig nyomtalanul eltüntet mindent, ami a fenntartott látszatokkal ellenkezik.”117 Mindez gyakorlatilag a másfél évtizede tartó „egy-helyben-járás” látlelete egy szinte tökélyre fejlesztett asszisztáltsági panaszkultúra keretei között!

117 Salat Levente: Filippika az idő ellen. Kolozsvár, 1996, 206–207. old.

Összegzés
Kétséget kizáróan értelmetlen azon filozofálni, hogy az elmúlt több mint másfél évtizedben mit, hogyan kellett vagy lehetett volna másképpen csinálni. A múlttal való számvetésnek sem az a célja és feladata, hogy erkölcsi ítéletbe torkolljon. Történéseket, folyamatokat igyekszik megvilágítani a helyzet pontosabb felmérése és értékelése érdekében. Csakis ily módon válaszolhatók meg ugyanis a miért?, a hogyan?, a hogyan tovább? és az ezekhez hasonló kérdések. Ami romániai (erdélyi) viszonylatban mindenképpen körvonalazódik, az a sorból való kiemelkedés – illetve a másság – közösségi elutasítása. Ez nem újszerű jelenség, ellenben ma is erőteljesen érvényesül, ami egy plurális demokráciában előbbutóbb az etnikai gettosódáshoz vezet, ahol az „értelmiség” elsőrendű tevékenysége kimerül majd a gettó racionálisan ható intellektuális igazolásában. A szellemi másság elutasítása ezért is nyilvánul meg mindenekelőtt a peremre szorulásban/szorításban, amely esetenként önpusztító életformát és magatartást eredményez a kiszorított esetében. Attól kezdve pedig a kettő kölcsönösen erősíti és táplálja egymást. A későbbiekben azonban nem kizárt, hogy a saját korában meg nem becsült illető emlékezés és ünneplés tárgya lesz, anélkül, hogy élete és műve a legcsekélyebb befolyást is gyakorolhatná. Azt is lehetne mondani, hogy a „közösségi” és a „nemzeti szanktifikáció” tulajdonképpeni célja nem is más, mint a józan és kiegyensúlyozott kortörténeti tanulmányozás és kiértékelés lehetetlenné tétele. Hiszen a valamiféle személyi kultusz megteremtése mintegy mellőzi az életművet, és háttérbe szorítja a gondolatot és a szellemet. Arról nem is beszélve, hogy az autonóm személyiségmodell társadalmi elfogadottsága nem túl magas, és intézményes szinten sem igen szorgalmazott. Hiszen az hosszabb távon alááshatná a tekintélyelvűséget,118 és megkérdőjelezhetné a kölcsönös szolgálattevések – illetve rokonok – kapcsolati hálózatán alapuló kisebbségi társadalomszervezést és irányítást, amely a vertikális viszonyrendszert részesíti előnyben. Ugyanakkor siker esetén az is előfordul, hogy az egykor erkölcsi ítéletnek alávetett és megbélyegzett (mintegy „kiátkozott”) „elment/elmentek”119 – hiszen az ellene mond az egyre öncélúbbá váló és pusztán demográfiai dimenzióban elgondolt szülőföldön maradás erkölcsi imperatívuszának – „visszahonosítást” nyernek és szembesülnek egyfajta közösségi kisajátítással, mivel a közösség szinte osztályrészesnek tekinti magát a sikerben, mintha abban maga is játszott volna valamiféle szerepet. Mindez jelzi a közösség és az individuum viszonyának eléggé még mindig nem tisztázott problémáját. Annál is inkább, mivel Cs. Gyímesi Éva szerint „az erdélyi politikai retorikában… a ‘közösség’ jelentése egyfajta arctalan összességnek felel meg, amely az egyedeket vagy csoportokat minden különbséget összemosó halmazként totalizálja, és az egységesként tételezett nemzeti-kisebbségi érdek jegyében minden személyes, réteg-, avagy csoportérdeket és partikuláris valóságértelmezést alsórendűbbnek minősít”.120
118 Érdekes egyébként, hogy az amúgy nagyon tekintélyelvű romániai magyar társadalomban mennyire nincs tekintélye a független értelmiséginek. 119 Lásd Salat Levente: Filippika az idő ellen. Kolozsvár, 1996, 95–108. old. 120 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 46. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

35

36

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

Mindent összevetve, azt hiszem eléggé egyértelműen leszögezhető, hogy romániai magyar viszonylatban elengedhetetlen a gazdasági megerősödés és a kisebbségi társadalom – a többségivel párhuzamos vagy azt akár meg is előző – modernizációja. Ellenkező esetben számolni kell azzal a hátrányhelyzettel, amely az európai és a globalizációs folyamatok következtében akár hatványozódhat is. A modernizáció azonban nem merülhet ki a technikai vívmányok elsajátításában és használatában, hanem ki kell hogy terjedjen a szellemiekre is. Hiszen ha mindez nem jár együtt egy kulturális-civilizációs felemelkedéssel, amely értelmiség nélkül elképzelhetetlen, akkor eléggé kétségessé válik a magyar kisebbség, mint közösség, jövője. Hiszen a kisebbségi társadalomszerkezet szétesését, a civilizációs és kulturális értékvesztést csakis a humán értelmiség képes tematizálni. A demográfiai térvesztés pedig óhatatlanul a társadalmi súlytalanság állapota felé sodorja a magyarságot, ahol a politikai láthatóság már csak a többségi (vagyis román) látványpolitizálás dekorációs kellékeként jöhet – és jön majd – számításba. Mindez annak felismerését is feltételezi, hogy képzett és szakmailag is helytállni tudó – humán, és humán műveltséggel is rendelkező természettudományos, illetve műszaki – értelmiség nélkül nem lehet életképes közösségi stratégiát kidolgozni. Hiszen a hangzatos politikai retorika csak tartalom nélküli üres ideológia, mely szakmai háttér nélkül csakis az (ön)ámítás és a misztifikáció szerepét képes betölteni. A kisebbség életében fontos szerepet betöltő érzelmi kérdések mellett ugyanis égetően szükség lenne a racionalitás hangjára, amelyet elsősorban egy józan gondolkodású értelmiségnek kellene hallatnia oly mértékben, hogy az társadalmi viszonylatban is hallható legyen. Annál is inkább, mivel – Salat Levente szavait idézve – „az 1989-es fordulat után előállt nemzetközi helyzetben az erdélyi magyarság újra akarati vagy vállalt közösség: bárkinek, aki nem hajlandó vállalni a kisebbségi sorssal járó megpróbáltatásokat, megannyi módja-lehetősége van új életet kezdeni az anyaországban. Azok számára, akik a maradás alternatíváját választják… kihívások és dilemmák adják elő magukat (…): egzisztenciateremtés az idegen kultúrájú többség által kormányzott országban, illetve annak eldöntése, hogy a sajátosan erdélyi magyar érdeknek hogyan kell viszonyulnia az összmagyar nemzeti gondolathoz. Minél inkább az összmagyar nemzeti gondolat újra, komolyabb korlátozások nélkül megélhető érzése és érvrendszere kerül előtérbe, annál inkább a kivándorlás tűnik egyedül elfogadható megoldásnak; és minél inkább az erdélyiség önérdekére helyeződik át a hangsúly, annál alkalmazhatatlanabbak az összmagyar igazságok, annál nyilvánvalóbb, hogy Erdélyben magyarként megmaradni csak annak árán lehet, hogy – lényeges pontokon legalábbis – ellentmondásba keveredünk az anyaország nyilvánosságában fennforgó elképzelésekkel, azzal kapcsolatosan uralkodó eszmékkel, hogy miről is kellene szólnia a hiteles erdélyi történetnek.”121

121 Salat Levente: „László Dezső kisebbségi bölcseletének időszerűsége”, in: Cseke Péter (szerk.): László Dezső emlékezete, 1904–2004. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004, 136–137. old.

Javaslat
A ténymegállapítások stádiumában való megrekedés elkerülése végett azt hiszem, hogy minél előbb túl kell lépni a torzult életkori megoszláson, és azokat a képzett magyar fiatalokat kell helyzetbe hozni, akik versenyképesek mind romániai, mind pedig nemzetközi viszonylatban. A tudás és a tehetség nem feltétlenül korkérdés; a kor esetleg élettapasztalattal egészítheti ki mindezt, ellenben nem pótolja a hiányzó tehetséget és kreativitást. Alapjaiban kell újragondolni és újraszervezni a hagyományőrzésre berendezkedett magyar kisebbségi oktatási és kulturális intézmények támogatási rendszerét, komolyan megfontolva Cs. Gyímesi Éva szavait, miszerint „a kor színvonalán fölszerelt és szemléletében is megreformált intézményrendszer nélkül Erdélyben nem marad értelmiségi utánpótlás”.122 Magyarán az alkotó – és a szakmai megméretést vállalni tudó és merészelő – értelmiségi elitképzésre kell fektetni a hangsúlyt, mind a humán, mind pedig a természettudományok és a technika terén.123 Ellenkező esetben a gazdasági fejlesztési elképzeléseknek nem lesz valós alapja, hiszen hiányozni fog az ahhoz szükséges helyi magyar humánerőforrás. Ez akár azt is eredményezheti, hogy megerősödik a politikai és gazdasági kapcsolati tőkével rendelkező helyzetben lévők megélhetési támogatása, miközben tovább gyengül és morzsolódik maga a magyar közösség. Tudatosítani kell, hogy megfogyatkozott értelmiséggel a romániai magyarság jövőbeni esélyei és kilátásai egyre jobban megkérdőjeleződnek. Ezen a téren nem ártana egy alapos felmérés elkészítése, amelyben élesen ketté kellene választani a valamilyen tudományterületen diplomával rendelkezőket azoktól, akik értékelhető tudástermelő tevékenységet is folytatnak. Ez mennyiségileg és minőségileg is mérhető, a publikációk és előadások száma és helye alapján. Mindez bizonyos értelemben átláthatóbbá tehetné a támogatásokat és objektívebbé a kritériumrendszert is. „Az erdélyi magyarságnak jól megfontolt, minden részletre kiterjedő kultúr- és gazdaságpolitikára van szüksége: ez az első követelmény, amit népközösségünk érdekében felállíthatunk. A másik szorosan ebből következik: a kultúr- és gazdaságpolitikának megfelelő és jól kipróbált intézmények szükségesek, hogy az elvekből gyakorlat, a szóból tett, a gondolatból eredmény szülessék.” – írta Venczel József 1935(!)ben.124 Ez ma sincs másképpen. A konkrét feladatkörökkel és ellenőrizhető elvárási követelmények alapján racionálisan meghatározott kisebbségi intézményekben kell összefogni az embereket, ahol a megteremtett munkakörülmények közepette hatékony és társadalmilag hasznosítható tevékenységet fejthetnek ki.

122 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 7. old. 123 Ennek szükségességét Venczel József már 1935-ben felmérte. Lásd Venczel József: „Collegium Transilvanicum. Az értelmiség-nevelés feladatai”, Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Budapest, 1988, 180–184. old. 124 Venczel József: i. m., 173. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

37

Források:
http://erdelyifejedelemseg.lap.hu. BALÁZS Sándor: A politika peremén. Tizenkét beszélgetés kolozsvári magyar értelmiségiekkel. Komp-Press Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2004. CS. GYÍMESI Éva: Colloquium Transsylvanicum. Értelmiségi önreflexiók. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998. EGYED Péter: A jelenlétről. (Ariadné könyvek) Komp-Press Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1997. EGYED Péter: Látlelet. Tanulmányok, esszék Románia tizenöt évéről. Kalota Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005. FASANG Árpád, ifj. (írta és szerkesztette): Az (magyar) értelmiség hivatása. Tanulmányok, vallomások, elemzések, levelek (Hetven magyar értelmiségi írásai). (Az Antal József Baráti Társaság Évkönyvei, 4) Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 1997. JAKÓ Zsigmond: Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976. JÁNOSHÁZY György (szerk.): Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Első kötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998. JÁNOSHÁZY György (szerk.): Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Második kötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1999. JÁNOSHÁZY György (szerk.): Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Harmadik kötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001. KOLUMBÁN Vilmos József: Törvényhozó egyház. Az erdélyi református egyház élete a zsinati végzések tükrében, 17–18. század. (Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek, 9) Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Protestáns Egyháztörténeti Tanszéke, Kolozsvár, 2002. KÖPECZI Béla (szerk.): Erdély története. I. – A kezdetektől 1606-ig; II. – 1606-tól 1830-ig; III. – 1830-tól napjainkig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. LÁNG Zsolt: Hányan mentek Piripócsra? (Ariadné könyvek) Komp-Press Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1995. PÁLL Árpád: Harangszó a mélyből. Beszélgetések romániai magyar értelmiségiekkel. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991. SALAT Levente: Filippika az idő ellen. (Ariadné könyvek) Komp-Press Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1996. TÁNCZOS Vilmos: Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék. (Ariadné könyvek) Komp-Press Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1996. VENCZEL József: Erdélyi föld – erdélyi társadalom (Válogatott írások). (Magyar társadalomtudósok a nagyvilágban) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1988. VERESS Károly: Paradox (tudat)állapotok. (Ariadné könyvek) Komp-Press Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1996.

Függelék 1/a
Az alábbi kérdéseket elsősorban az erdélyi magyar egyetemi oktatóknak küldtem szét. Válasz gyakorlatilag alig érkezett (s volt, aki névtelenséget kért), így azok kiértékelésével nem próbálkozom. 1. Milyennek látja a romániai magyar politizálás helyzetét? Névtelen: Mind a verseny, mind a tematizációk tekintetében roppant zártnak. A kisebbségi egypártiság és az átmenet néhány sajátossága meghatározó ebben. Laczkó Vass Róbert: A romániai magyar politizálás foglya a kisebbségi létnek, és mivel a saját társadalmi bázisán belül ugyanúgy szerveződik, mint az országos politika, annak minden előnytelen vonását magán hordozza, ami a kisebbségi létben fokozottan veszélyes lehet. Dr. Kovács Zoltán: Reálpolitikainak. Kolumbán Gábor: Reménytelennek. Az RMDSZ eredménytelen a legfontosabb kérdésekben. Az ellentétek kioltják az erőt. Valószínű, hogy nem lesz az EUcsatlakozás után román parlamenti képviseletünk. Marad a helyi és regionális politizálás területe. 2. Hogyan értékeli az értelmiség és az RMDSZ, illetve az értelmiség és a kisebbségi magyar társadalom viszonyát? Névtelen: Az értelmiség nem tudott rendes kritikai (de nem politikai) viszonyt kialakítani az RMDSZ-szel. Laczkó Vass Róbert: A kisebbségi magyarság saját szellemi elitjét meglehetősen kevéssé ismeri, maga az elit pedig nagyon kusza módon viszonyul a saját bázisához. Nem lehet kire, mire odafigyelni, mivel a kommunikációs csatornák is legjobb esetben rosszul működnek. Az RMDSZ egy részét integrálja ennek az elitnek, más részével csak civil szervezeteken keresztül van, ha van, kapcsolata. Dr. Kovács Zoltán: Nem igazán van kommunikálás a két kategória között (az értelmiség hamar visszahúzódik a politikából), a kérdés második része nagyon nagy igényt tükröz. Az értelmiség megosztott, az egyik része (a nemzeti) fontosnak tartja a kisebbségi társadalom kérdéseit, a másik (szabadelvű) pedig egy nagyobb kontextusba ágyazza azt. Kolumbán Gábor: RMDSZ és értelmiség viszony nincsen, az RMDSZ vezetősége már régen csak önmagával konzultál. Markó Béla most kétségbeesésében megpróbál az őszre valami beszélgetést összehozni.125 Már késő; évekkel ezelőtt kellett volna. Az értelmiségnek nincsen válasza az erdélyi magyar kérdésekre, örvend, ha egzisztenciáját biztosítani tudja. De az is lehet, hogy nincsen erdélyi magyar értelmiség, legalábbis abban az értelemben, hogy csoportos társadalmi feladatvállalásra lenne képes. Egyének küzdelme létezik, vannak magányos harcosok a prérin.

125 A válasz 2006 augusztusában íródott.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

39

40

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

3. Megítélése szerint létezik-e romániai magyar kisebbségi közélet? Névtelen: Az előbbi válaszból következően is: e közélet létezik ugyan, de nem nem tölti be teljes mértékben azt a szerepet, amelyet egy plurális társadalomban általában a közéletnek tulajdonítanak. Laczkó Vass Róbert: Igen. De túlságosan belterjes. Dr. Kovács Zoltán: Nyomokban. Erőtlen és megfáradt. Nagyrészt beletörődött a többségi által megengedett keretbe. Nem realizálta, hogy ennek megvalósításához joga lenne. Kolumbán Gábor: Nem létezik. 4. Miként határozná meg egy romániai magyar értelmiségi társadalmi szerepét, feladatait? Névtelen: Úgy vélem, nem kellene különösebben újabb értelmiségi szerepeket és feladatot a kisebbségi társadalom esetében kitalálni. Az persze bizonyos, hogy a nemzetépítésben és a megőrzés-megújítás „dialektikában” a kisebbségi értelmiségi jóval közvetlenebb problémaérzékelő és problémamegfogalmazó, mint a többségi társadalom értelmiségije. Laczkó Vass Róbert: Az adott gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális lehetőségeket a romániai magyarság javára próbálja kamatoztatni. Dr. Kovács Zoltán: Éppen a közéletiség felvállalásában. A közösség részéről pedig szükség lenne a személyiségeknek a jó értelemben vett tekintélytiszteletére. Kolumbán Gábor: Értékek gondozása. Jövőképek és stratégiák készítése, közösségi vezetés. Védelem szervezése a veszélyek ellen. Globális integráció. 5. Létezik-e romániai magyar civil társadalom? Ha igen, miben nyilvánul meg? Ha nem, mik lennének a létrejöttének feltételei? Névtelen: Természetesen, létezik, és megnyilvánulása sem más, mint a civil társadalomé általában. Két probléma adódik: a) problematikus lehet adott esetben annak meghatározása, hogy egy civil társadalmi szervezet kisebbségi-e, avagy sem – de e problematikusság tételezése nem mehet e civil társadalom tagadásáig; b) problematikus lehet az, hogy a kisebbségi civil szektorok más belső arányokkal és „súlyozásokkal” működnek, mint a többségi társadaloméi. Laczkó Vass Róbert: Létezik. Viszonylag gyenge a szervezettsége, talán keveset hallat magáról. Holott sokkal nagyobb befolyást kellene gyakorolnia mindarra, ami a kisebbségi magyarsággal történik. Dr. Kovács Zoltán: Létezik egy bizonyos intézményes struktúrája. Szakmai céheket kellene megalakítani, amelyek kompetenciáját feltétlenül el kellene ismerni, és amelyek a társadalmi, gazdasági és politikai élet minőségét szabályoznák, amelyeknek elsősorban az odafigyelés, a gondoskodás, az összetartás jellemezné a működését. Például az egyházaknak, a színházaknak a társadalmi összetartás, az életérzés kifejezésének, a társadalmi érintkezés színtereinek is kellene lenniük. Kolumbán Gábor: Civil társadalom nincs, mert társadalom sincsen. Civil szervezetek vannak, de ezeknek nagy része csupán a politikai klientúra szervezeti kerete, így nem felel meg a civil szervezet ismérveinek.

6. Melyek egy értelmiségét – számban, de különösképpen minőségben – fokozatosan elveszítő kisebbségi közösség jövőbeni kilátásai? Névtelen: Erre léteznek a klasszikus válaszok, melyeket az asszimiláció stb. fogalmaival írnak le. Laczkó Vass Róbert: Egyenes arányban fogynak ezek a kilátások a szellemi elit elvesztésének mértékével. Dr. Kovács Zoltán: Az asszimiláció vagy a kivándorlás. Kolumbán Gábor: Nincsenek ilyen kilátások. Az integráció nagyobb társadalmakba az egyedüli esély. Ha értéket képvisel és állít elő, akkor megmaradhat. Ha nem, eltűnik, asszimilálják.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

41

Függelék 1/b
Cs. Gyímesi Éva egy kisebb, önálló tanulmánnyal válaszolt a kérdésekre. Ezért ezt meghagytam eredeti összefüggésében. A lábjegyzetek természetesen tőlem származnak. Cs. Gyímesi Éva Alulnézet126 – Colloquium Transsylvanicum – Egy budapesti kisebbségkutató intézmény munkatársa, Jakab Attila, olyan kérdéseket intézett hozzám, amelyekre vonatkozólag – ha már független értelmiségiként elfogadtam, hogy válaszoljak – illik, hogy a nyilvánosság előtt is vállaljam véleményemet. Nem muszáj titkos háttéranyagnak maradnia. Nyíltságom egyrészt jelzi: minthogy nincs semmi hatalmam a kimondott szón kívül, nincs semmi veszíteni valóm sem. Másrészt az Erdélyi Riport nyilvánossága segíthet egy szélesebb körű társadalmi párbeszéd kibontakozásában. Ennek alapfeltétele az lenne, hogy első körben kerüljük el az egymással való polémiát, és próbáljuk meg csupán a kutató kérdéseire adható személyes válaszainkat megfogalmazni. Jómagam már a kezdetektől fogva vágyom valami igazi „erdélyi” dialógusra, valami olyan típusúra, amilyenre Szilágyi N. Sándor MI EGY MÁS című könyvének korai, 1992-es írása is utal, vagy amilyenként azt Colloquium Transsylvanicum című kötetemben 1998-ban megfogalmaztam. Fontosnak látom, ne szalasszuk el az alkalmat: ismét ideje van a szólásnak. De – ahogyan Szilágyi N. Sándor írta: „A párbeszédhez ki kell alakítani az ilyen kommunikációhoz szükséges készségeket. Félre kell tenni azt a definíciót, amely a (…) készség lényegét arra korlátozza, hogy közölni tudunk valamit valakivel. Itt a kommunikációs készséget úgy kell felfogni, mint azoknak az eljárásoknak, (…), ha úgy tetszik: technikáknak a biztos kezelését, amelyekkel lehetővé tehetjük a másik fél számára, hogy minél pontosabban elmondhassa, mi az ő problémája. Erre rá kell hangolódni, a dialógusra készülőt nem marciális indulatok kell hogy fűtsék, hanem a kíváncsiság, a másik fél problémái iránti őszinte érdeklődés.” (A párbeszéd lehetőségei. In: MI EGY MÁS, Kalota Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003, 362). Úgy tűnik, egy ilyen, oldottabb párbeszédre ma véletlenül reális esély is mutatkozik, ezért mindenkit arra biztatok, hogy először csupán a maga sajátos társadalmi helyzetének és világszemléletének függvényében tekintse át a bemutatandó kérdéseket, elfogadva vagy elvetve az együttgondolkodás kísérletét. A személyes vélemény puszta megfogalmazása e lap hasábjain segíti majd az olvasókat, hogy egyik-másik hozzászóló állításaival többé-kevésbé azonosulva felismerjék saját helyzettudatuk modelljeit, illetőleg artikulálni tudják: miben tér el a véleményük az eddigiektől. Célunk ne az legyen, hogy eljussunk a problémák valamely megoldási javaslatáig, hanem, hogy szabad civil megnyilatkozásainkkal segítsük jóhiszeműnek feltételezett politikusainkat helyes, a mi javunkat szolgáló döntésekhez jutni. Ezzel igazolnák képviselőink, hogy

126 Megjelent: Erdélyi Riport, V. évf., 41. szám (2006. okt. 12.).

a civil társadalom az ő számukra nem pusztán arctalan szavazóbázis, hanem mandátumukat reálisan legitimmé tevő hátország. A mi eszközünk a civil dialógus, az övék a politikai tárgyalás, egyeztetés. Az én válaszaim értékelvűek, olyan horizontból fogalmazódnak meg, amelyet politikusainknak eddig jórészt nem állott módjában/érdekében érvényesíteni. Nézőpontom sajátos: e „magyar–magyar” dialógusban civil értelmiségi nőként azonosítom magam, tehát egy viszonylag szűk réteg tagja gyanánt és nem „hivatalos” képviselőjeként. Viszont nőként, akik állítólag többen vagyunk az erdélyi magyar népesség körében is, mint a férfiak, talán megjegyezhetem: ez sokkal szélesebb kör, mint a bal-, a közép és a jobboldali – főként férfi – politikusoké és értelmiségieké. Sajátos szempontjaink, úgy érzem, nem érvényesülnek a magyar érdekképviseletben. A hatékony, valódi párbeszéd – tanári tapasztalataim szerint – csupán az után kezdődhet el, miután első körben valamelyest kirajzolódtak a többi résztvevők értelmezési horizontjai, és megragadhatókká lesznek a releváns egybeesések és a különbségek.

„Múlt és jövő mezsgyéjén” tehát az alábbi kérdésekre kísérelek meg a magam nézőpontjából és eszközeivel válaszolni: 1. Milyennek látom a romániai magyar politizálás helyzetét? 2. Hogyan értékelem az értelmiség és az RMDSZ, illetve az értelmiség és a kisebbségi magyar társadalom viszonyát? 3. Megítélésem szerint létezik-e romániai magyar kisebbségi közélet? 4. Miként határoznám meg egy romániai magyar értelmiségi társadalmi szerepét, feladatait? 5. Létezik-e romániai magyar civil társadalom? Ha igen, miben nyilvánul meg? Ha nem, mik lennének a létrejöttének feltételei? 6. Melyek egy értelmiségét – számban, de különösképpen minőségben – fokozatosan elveszítő kisebbségi közösség jövőbeni kilátásai? A kutató kérdéseit egyes szám első személybe tettem, és így adom tovább e lap, az Erdélyi Riport olvasóinak. 1. Az első kérdés tehát ez lenne: Milyennek látja a romániai magyar politizálás helyzetét? A hazai magyar politikát én alulról nézem, tehát a civil társadalom (női) szemszögéből, azzal az önkritikai fenntartással, hogy nézőpontom nyilván sajátos, és ezért természetszerű, hogy nem esik egybe valamiféle – statisztikailag bemért – általános (köz)véleménnyel. Maga a kérdésfeltevés módja Jakab Attila részéről, sajnos, nem elég egyértelmű, hiszen a „helyzet” fogalma túl tág. Mindenekelőtt megengedi, hogy kiterjesszem több irányba, mivel hogy egyaránt magában foglalja a helyzet interpretációját és értékelését. De melyik helyzetét? A kérdés széles horizontja a válaszokban megfogalmazható összes lehetséges viszonyítási alapot implikálja, ami a „helyzet” megítélését lehetővé teszi. Onnan kezdve, hogy az RMDSZ megalakulása óta, időben szemléljük-e a
Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 43

44

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

szövetség mai hatékonyságát, odáig, hogy térbeli kiterjedésében, az egyes magyarok lakta településeken vizsgáljuk, miképpen vált/válik valósággá a közösségi érdekek „képviselete”, mint eszmei alap, nagyon sok megközelítési mód lehetséges. De megpróbálhatjuk mérlegelni a magyar politikai szereplők viszonyát a többségi hatalommal, annak pártjaival, vagy velünk, gyalog magyarokkal, és nem utolsósorban az ő kapcsolataikat a politikai szervezeten belül és a szervezetek közt: egymással. Ugyanakkor problematikus a fogalmi köre a politizálás kifejezésnek is. Mert először is, mit jelent politizálni? Megélhetést, hatalmat, pénzt, karriert jelentő tevékenységet? Vagy az egész társadalom politikai szótárának (ha van ilyen) működését? János, a nyugdíjas esztergályos is „politizál” a szombat esti kártyaparti közben, Marci bácsi is, ha „zsidó” viccet mesél, és Katica is, ha a megvert magyar leány esetét kommentálja, vagy tisztségviselőink vagyoni helyzetére tesz csípős megjegyzéseket. És Ionel mit tesz, ha a kocsmába lépve megkérdezi: „Unde-i ungurul nostru?”127 De a politizálás egyik módja a távolságtartó elemzés is: a politológus – ha akarja, ha nem – mint véleményformáló ágens, befolyást gyakorolhat a politikai elitre. Szűkítsük le a szó jelentését. Politizáláson értsük a hivatásost, amelynek nálunk legalább három funkcióját látom fontosnak: a képviseletet, a részvételt az állam hatalmi struktúráiban és a társadalomszervezést. A képviselet vonatkozásában mindmáig megoldatlan a legitimitás kérdése, mert amíg nincsenek belső választások, bizonytalan a „ki kiket képvisel?”-re adható válasz. Amíg ezek le nem zajlanak, nehezen oldhatók fel a belső feszültségek és az ellenszervezetekkel fennálló folytonos konfliktusok. Addig egyre jobban szorítani fog az „egységet” feltételező parlamenti küszöb magassága, ami növeli a szorongást a párt viszonylag szűk körén kívül, a társadalomban is. A civil társadalom biztonság iránti igénye (és ez elsősorban női és anyai szempont szokott lenni) megköveteli, alakuljon ki átláthatóbb, legitim képviselet a szövetségen belül, ami azután szülőképes lehet teherbíró politikai konszenzusok világra hozatalára. Tudatosan használom itt a szülő, a teher, a világra hozatal kifejezést. Mert arra utalok, hogy tudom: mennyire nehéz hatalomra vágyó ellenfelekkel együtt vajúdni ki egy-egy döntést a közösen járható útra vonatkozólag. Az RMDSZ és a vele szemben álló (külső) ellenzék türelmes egyeztető munkája nélkül még akkor sem lesz biztonságérzetünk, ha végül mégis sikerülne képviselethez jutnunk a bukaresti parlamentben. A békétlenség a lelki biztonságérzetet fenyegeti, és bár megegyezni bizonyára nehéz lesz – a szembenálló felek politikusi és férfiúi ego-jának nem kis mérete miatt –, megéri, és nem utolsósorban gyermekeink miatt. Nem árt, ha a honurak, -atyák és -fiak legalább szellemi síkon vállalják olykor a szülés fájdalmait.

RMDSZ – értelmiség, értelmiség – kisebbség 2. Hogyan értékeli az értelmiség és az RMDSZ, illetve az értelmiség és a kisebbségi magyar társadalom viszonyát? – így szólt a második kérdés. Az RMDSZ betagolódott az államhatalmi struktúrákba és a települések önkormányzatába, a közigazgatásba. A legfelső döntéshozásban való, mindeddig stabilnak mutatkozó
127 Hol a mi magyarunk?

részvétele lehetővé tette, hogy a képviselők és tisztségviselők – a „politikai elit” – professzionalizmusa növekedjék. Ha ezt az önelvűséget szempontnak tekintem, akkor érzésem szerint az RMDSZ – (köszöni szépen?) – jól áll. Ebben a vonatkozásban meggyőző egy nemrégiben megjelent elemzés is, Székely István tollából (Krónika, 2006. szeptember 8–10., 6–7. old.). A Magyar Kisebbség főszerkesztője megerősíti személyes benyomásaimat, amik gyakran késztettek engem is arra, hogy pozitívan értékeljem, ami történik: a hivatásossá vált politikusi réteg, az „udéméré” legjava nem csupán itthon, hanem Európa-szerte képes megállni a helyét, példa rá Frunda György és Kónya-Hamar Sándor az EP-ben. Mindenkit tisztelek a mieink közül, amikor látom, hogy adott esetben román újságírók kérdéseinek össztüzében, provokatív kérdésekre is képes nyugodtan, mosolyogva, humorosan is kommunikálni. Nem ritkán minőségi fölényt is érzek a mi javunkra, ha az anyaországi élvonallal összehasonlítom, amelynek európaisága különösen most, belpolitikai deficit okán igencsak hanyatlóban van, nem beszélve a román pártmunkások egy részének szellemi-erkölcsi színvonaláról, korrupciós botrányairól. Csupán a megélhetési politikusokat tűröm igen csekély mértékben, van köztük még bohócnak is hiteltelen alak. Tamási Áron írja valahol: „Aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.” „Ne képvisejjen má münköt egy ijen alak…” És egyáltalán nem örvendek, ha valaki közülük szekus128 múlt vagy korrupciós ügyek gyanújába keveredik. Mint népesség az erkölcsi jó és rossz arányait tekintve bizonyára nem vagyunk különbek, mint a többségiek, de mi nem engedhetjük meg magunknak a morális kisebbrendűséget. Ez, persze, a szépléleknek nevezett nő szempontja, aki még nem edződött a politika – a férfiak játéka – által cinikussá. A pártok holdudvarában, az értelmiségi életforma bizonyos területein viszont kialakult egy olyan réteg, főleg a felülről, már kilencvenben létrejött ún. „civil szervezetek” országos és helyi vezetői, bizonyos újságok szerkesztői, publicistái, megyei igazgatóságok dolgozói, politikailag elkötelezett egyetemi oktatók és mások, vagyis a párt- és pénzcsatolmányok rétege, amelyik egzisztenciálisan függ a politika-csináló ágensektől. Munkája, karrierje finanszírozására a politikai szervezet által kiaknázott anyaországi forrásoktól kapja az infrastruktúrát és a bért. Szolgálati lakás, gépkocsi, maroktelefon, utazások. Az értelmiség egy része így – közvetve – maga is a politikai osztályhatalom részévé vált/válik, akárcsak az államkapitalizmus idején. Ez az értelmiség a szabadságával együtt veszítette el érzékét a civil társadalom, az egyszerű felebarátok iránt. Lapokat, szervezeteket, egyetemeket stb. épít, jól fizetett szerepeket halmoz, kitalál magának egy-két intézményt, tekintet nélkül arra, vajon képesek lennének-é mindezt a rommagyar társadalom adófizetői önmagukra utaltan is eltartani? Mindannyian jól tudjuk, kiderült: csupán így, „kitartottként”, „működtethetik” azokat az intézményeket, amelyek – ha valóban az autonómiát akarnánk megvalósítani – még képtelenek lennének csak úgy, rendesen, „működtetés” nélkül, valóban is működni. Aki nem párt-, egyház- és pénzcsatolmány, azaz: intézményének nincsen politikai hátországa, az nálunk is ugyanúgy marginalizálódott, mint ahogy azt Konrád György és Szelényi Iván megírta a hetvenes években az akkori magyar értelmiség helyzetéről. Ebből következik, hogy publikáló vagy közéleti szereplőként is megjelenő, függetlenségre áhítozó értelmiségiek egy része szenved a kiszolgáltatottság lelki kényszerzubbonyától, ami sokkal kínzóbb, mint a valóságos „cămaşă forţată”129.
128 A kommunizmus idején a román politikai rendőrség. 129 Kényszerzubbony.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

45

46

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem több gondot okoz a mai öncenzúra, mint ama hivatalos hajdani. A régi rendszerben két könyvem nem jelenhetett meg a forradalomig. Na és? Természetes, hisz akkor kommunista diktatúra volt, nem az én személyes problémám. De ma? Az értelmiségiek egy része anyagi nehézségekkel küszködik, és naponta feltevődik benne a kérdés: kisétál-e a szűk pártutca sarkára, hogy eladja magát, vagy tovább szűkölködik? Azaz továbbra is a szegénység „jogához” és felebarátaihoz, a civilekhez ragaszkodik? Vagyunk egy néhányan ilyen „írástudó” bolond emberek, messze a polgárinak nevezett élet feltételeitől. „Kellesz te még víjjogni, mint a vércse, / nem kérdeni, szabad-e, nem szabad, / mindig kellett, hogy valaki megértse / az utcalányt s a tébolyultakat…” – mondhatjuk magunknak Kosztolányi szavaival (Számadás).

Kisebbségi közélet? 3. Létezik-e romániai magyar kisebbségi közélet? Ez a véleménykutató, Jakab Attila következő kérdése. Mindenekelőtt zavar a közélet szó előtti jelző, a kisebbségi. A közéletet az ember szerintem már a családban elkezdi, hiszen ez a társadalmi nyilvánosság elemi, alapvető, a gyermek fejlődését meghatározó (kommunikációs) színtere. A szocializáció minősége, a személyiség egészséges kibontakozása függ például attól, szabad-e a gyermeknek valóságosan jelen lennie otthon, kérdeznie, részt vennie a társalgásban. Vagy az a családi érintkezés előírt, megszokottabb változata, hogy a gyermeknek mindig kuss a neve? Hajlok arra, hogy feltételezzem: a tekintélyelvű, gyakran kizárólag egyirányú (szülői) kommunikáció már nagyon korán leszoktatja az embert a szabadságról és az önbecsülésről. Nem beszélve az igazságérzet visszafejlődéséről, ami már kora gyermekkorban elkezdődhet, minthogy a családi mítoszok, rémtörténetek, tabusítások vagy a szülők egyértelmű hazudozása a gyermeket konformistává igazítja. A közélet – Széchenyi István szavával élve – „a közpolgár” joga. Volt részem benne az utóbbi időben, de csupán az RMDSZ-en és annak a különböző társadalmi tudatformákra szakosított ernyőintézményein kívül. Hadd ne soroljam azokat az intézményeket, amelyek „érdekvédő” és túlnyomóan múltorientált, szimbolikus tevékenysége nem a mai magyar civil társadalom reális, a mára és a jövőre irányuló értékorientációját jeleníti meg. Nem szólítja meg a fiatalabb nemzedékeket, nem is szólíthatja meg, sőt kezdettől fogva elidegeníti, megírtam idevágó elemzéseimben (vö. Honvágy a hazában130, Colloquium Transsylvanicum131). Az ifjabbak amúgy is megcsinálják a maguk szervezeteit, és bár sokan a közvetlenül 1989 utáni etnikai érdekvédelem egykori mintáit követik, ún. korporatív intézmények (MIT, EMI stb.), vannak, akik valóban civil – szakmai, kulturális, tudományos vagy egyéb (pl. barlangász, környezetvédő, alpinista stb.) – igényekre hangolódnak. Legjobban egy kolozsvári bőrdíszműves mester zártkörű klubjában vagy azokban a (missziós, terápiás, önképző, önsegítő stb.) csoportokban érzem jól magam, ahol az emberek valóban egymásra figyelnek, és nem valamely reánk felülről lenéző szerephalmozó
130 Budapest, 1993. 131 Marosvásárhely, 1998.

(politikus) értelmiségi ambícióihoz igazodnak. Figyelemre méltó számomra mindmáig a kolozsvári reneszánsz hagyományokat ápoló Amaryllis, László-Bakk Anikó munkássága. A lokális közélet az, amiben látom a jövőjét, de már a jelenét is az igazi autonómiának. Ennek jó példája a LiterArt, a szatmári magyartanárok egyesülete, amelyiknek legutóbbi, teljes héten át tartó rendezvénysorozatát jórészt helyi cégek finanszírozták. Van már amit adunk egymásnak, és a legnagyobb öröm, ha saját erőnkből épülünk gazdasági és szellemi-lelki értelemben egyaránt. Ha egyetlen magyar cég nagyvonalúan kinyitja a zsebét valami ilyen vagy ehhez hasonló rendezvény érdekében, csodát művelhet. A szeretet, a szolidaritás rögtön (ön)működni kezd, csupán valakinek meg kell „előlegezni”. „Ő előbb szeretett minket…” Én előbb szeretlek Téged… Ez így működik. A kenyérszaporításkor is kellett egy fiú, akinek volt két hala és öt kenyere. Aztán szíves-örömest vagy talán kelletlenül mindenki megnyitotta a tarisznyáját, ötezren ettek, tizenkét kosárral meg is maradt az elemózsiából. Ilyen a lelki kenyérszaporítás is, csupán valakinek el kell kezdenie.

Romániai magyar értelmiség 4. Miként határoznám meg egy romániai magyar értelmiségi társadalmi szerepét, feladatait? – kérdezi Jakab Attila. Mindenki értelmiségivé válik, aki képes kifejezni a tudatos önreflexiót személyes és közösségi létének vonatkozásában egyaránt. Az önreflexió, mellyel letapogatom saját személyiségem határait, mindig tartalmazza azokat is, aki(k) nem én vagyok már, de akikhez tartozom. („És akik tartoznak nekem” – mondaná Németh László.) Az önreflexió egyszersmind (ön)kritika, mert az értelmiségi nem önmagát tekinti mércének, hanem a szellem, az emberi létezés többé-kevésbé magasabb értékhorizontjait. Mint nőnek, erről az értékhorizontról fontosabbnak tűnik az élet fenntartásához szükséges feltételek naponkénti megteremtése: a társadalmi biztonság és a lelki béke. Minden életellenes a mai magyar politikában bel- és külhonban egyaránt. Életellenes az erdélyi magyarság oly módon való megosztottsága, mintha a szemben álló felek közti korlátok nem lennének átjárhatók. Álproblémákból és fikciókból, presztízsépítő ambíciókból épültek fel a kerítések. Ilyeneket inkább csak férfiak szoktak, nemükre jellemző módon építeni, akiknek a napi (ál)győzelmük fontosabb, mint saját családjuk biztonsága, gyermekük lelki egészsége. Tág kontextusú, több nemzetiségű kultúrában az érzelmi elfogadás, a megegyezésre törekvő tolerancia lenne a kívánatos út. Mint értelmiségi nő csupán azt látom, hogy szűk kontextusú kultúra felé menetelünk, s nem a vágyott „nyílt” társadalomba. Hogyan akarunk Európába tagolódni? Szilágyi N. Sándor MI EGY MÁS című könyvéből naponta vehetnénk leckét az önreflexió tárgyköréből, tőle vettem a kifejezéseket is. Ezt tanulom, ezt próbálom tenni, ez a dolgom.

Civil társadalom? 5. Létezik-e romániai magyar civil társadalom? Ha igen, miben nyilvánul meg? Ha nem, mik lennének a létrejöttének feltételei?
Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 47

48

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

E kérdésre csupán az összes régiót ismerve tudnék helyesen válaszolni. Több helyen írtam arról, mit nem teszünk meg naponta civilekként, hogyan várjuk folyton a „majdani” autonómiát, miközben már régen megvan a lehetősége a magyar településeken is annak, hogy mindent megpróbáljunk egymásért, ami tiltva nincs. Lokális szinten csupán rajtunk múlnak bizonyos dolgok, de most nem sorolom. A dolgozó nők többsége nálunk – civilben – anya, feleség, háziasszony, betegápolónő. És ezért (még) nem vár fizetést. Én nem tudom elképzelni, hogy mindezt fizetésért tegyem. Aki civil, önmagáért és önmagának vállal valamit, tartozik valamivel. Többségünk gyakorló civil, csak nem veszik észre. Hogy miért? Korábban kelünk, későbben fekszünk, csak akkor „tűnünk fel”, amikor a gyerekek és „a ház körül” valami nincsen rendben. Kötényünk ahány van, annyiféle színben, nincsen feltűnő egyenruhánk. Takarítani, mosogatni, felmosni, főzni, etetni és ápolni, azaz: fenntartani és élhetővé tenni ezt az egyébként ízléstelenül átpolitizált életet, a férfiakét, akik ha másképp nem, verbálisan teremtik elő mindennapi keserű kenyerünket, az agressziót… Hát nem egy leányálom. Ez a (férfi-szabású) romániai magyar civil társadalom.

És akkor elveszünk? 6. Melyek egy értelmiségét – számban, de különösképpen minőségben – fokozatosan elveszítő kisebbségi közösség jövőbeni kilátásai? Nem vagyok borúlátó, mert szellemileg nem fogyatkoztunk, csupán tágasabb lett a hely. Most minden tehetség arrafelé tájékozódik, ahol jobban kibontakoztathatja önmagát. Egyetlen élete van, nem várhatjuk el, hogy „áldozati nemzedék” legyen, amilyenek – más okból – mi voltunk. Vegyük már észre, hogy nincsenek legyőzhetetlen távolságok. A lányom Pesten lakik, a fiam Bukarestben, én valahol középen. Sokan vagyunk ebben a helyzetben. De azt, hogy ki mitől tagja még, vagy már nem annak a közösségnek, amelybe született, nem is a fizikai együttlét dönti el. Gondoljuk el: mindig volt peregrináció Nyugat felé, így gazdagodott a magyar kultúra, így lett olyanná, amilyen ma. A nagy céhek mesterei is különböző helyekről hozták tudásukat. Kassa és Brassó között európai perspektívában elenyésző a távolság, és Amerikából is lehet erdélyi lapot szerkeszteni, vagy pécsi tanári szobából kolozsvári taggal virtuális tanszéket vezetni. Túlságosan későn és nehezen eszméltem rá, anyaként különösen: a gyerekét az ember nem önmagának szüli, nem az ő tulajdona. Miért lenne baj, ha gazdagodik vele, bárhol a világon, az egyetemes emberiség? Fő az, hogy ő, ha képes rá, boldog legyen. Elfogadom. És ezért fog néha meglátogatni… És ha nem? Akkor is elfogadom.

Függelék 1/c
Cs. Gyímesi Éva cikkére a következő reflexió született. Kelemen Attila Ármin Home Jogok132 Kedves Éva néni

Ez a szöveg nem nyílt levél és nem válasz a vitaindítóra, nem is hozzászólás a szöveghez, amit Ön az Erdélyi Riportban publikált. Nem célja a beszélő pozíciójának tisztázása sem, vagyis nem válasz az ott megfogalmazott felkérésre sem. Ez a szöveg mindössze az Ön szövege kapcsán íródik. Minthogy Éva néninek szellemi lekötelezettje vagyok is, maradok is, inkább már most elismerem, nem tudok frontálisan kapcsolódni az Ön vitaindítóként megjelent szövegéhez. Elbeszélek mellette. Miért? Éva néni azt írja: A hatékony, valódi párbeszéd – tanári tapasztalataim szerint – csupán az után kezdődhet el, miután első körben valamelyest kirajzolódtak a többi résztvevők értelmezési horizontjai, és megragadhatókká lesznek a releváns egybeesések és a különbségek. Azt hiszem, az elemzési horizontunk nem lesz ugyanaz. Az itt következő szöveg arról szól, miért nem azonos az elemzési horizontunk. (Amúgy úgy gondolom, a hatékony megértés nem a másik szelleme iránti nyitottságot, hanem a mások által megfogalmazott bírálatok hatékony differenciálását jelenti.) 1. Mi páran arra szerződtünk, hogy valahogy megpróbáljuk elbliccelni a romániai magyar hőskort (rommagyar, ahogy Ön írja, jó szadi ez a rommagyar, tetszik nagyon). Nem megküzdeni akarjuk a hőskort, Obi van Kenobi, Batman és a többi sztár majd megküzdenek érte. Mi inkább a hunyók leszünk. Ja, fontos még, hogy nem azért fogalmazok többes számban, mert képviselném a hunyók társaságát, mert én lennék a szószólójuk, hanem mert van egy ilyen társaság, akikről azt hiszem, mi vagyunk a hunyók. Lehet, hogy tévedek, ha így lenne, arra kérem a barátaimat, hagyjanak meg a tévhitemben. 2. Milyen általában a romániai magyar hunyó, vagyis milyennek él aktív emlékeimben? Először is nem hagyja, hogy a sérelem és az önsajnálat beszéljen belőle, és egyáltalán nem szereti a melodrámát. Ha úgy érzi, hogy nincs hozama a romániai magyar jelennel kötött szerződésének, akkor megpróbálja szárazon tudomásul venni, és ezért csak és kizárólag magát hibáztatja. Kínlódás, méltatlan helyzetek sokasága, kevés sikerélmény a szerződés megkerülhetetlen velejárója, aztán később jönnek egymás után a ritkán jogos bírálatok meg az idétlen félreértések. Nem könnyű? Na ja, nem valami lojális partner ez a romániai magyar jelen! No shit! Van, aki szeret szopni, azért lesz belőle profi romániai magyar. Én speciel utálok, én másra szerződtem, de attól még szopok rendesen, és nem hiszem, hogy erről elsősorban nem én tehetek.

132 Forrás: http://kelemen.transindex.ro/?cikk=345.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

49

50

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

3. Milyen a hunyó? Nem hiszi azt, hogy szabad súlytalan értelmiséginek lenni, aki megengedheti magának az alulnézet luxusát. Nem fair alulnézni. Megpróbálja maximalizálni az eszközeit, hogy eszményi esetben politikai cselekedetként építse be a civil issue-kat. Persze, az esetek túlnyomó részében borítékolt a bukás. De ennek ellenére ügyekben gondolkodik, és nem ügyeken gondolkodik. Persze nehéz újra meg újra feltöltődni, megújulni, jönnek is a határhelyzetek egymás után, de a végső kérdés mindig az, hogy bent vagy, vagy kint vagy, és ha bent vagy, nincs sértődöttség, hazudsz magadnak egy kegyeset, és újra lekéred a koordinátáidat. Ha kint vagy, az más. 4. Éva néni és az én esetemben az eszköz tulajdonképpen ugyanaz, vagyis az írás. Ha van eszközünk, akkor már a küzdőtérben vagyunk, vagyis nem alulnézeti a pozíciónk. Eszközmaximalizálás és érvényesítés terén persze nem mindegyik próbálkozás ugyanolyan hatékony. Van, akinek közben elkopnak az eszközei, és kiszáll. De a romániai magyar társadalommal kötött szerződésünkben van egy rész, ami titoktartásra kötelez. Nem kertelek, ezzel azt akarom mondani, biztonságérzetünk hiánya, csalódottságunk, elfásultságunk magánügy. Ha bent vagy, magánügy. Ha kint vagy, ne okold érte a romániai magyar jelent.

Függelék 2
Cs. Gyímesi Éva: A törpeség átkai-ról133

„A társadalom szellemi egészségét csakis a gondolatok szabad cseréje biztosíthatja: a különböző vélemények konstruktív ütköztetése, a vita, mely – ha a közvetlenül érintettek szempontjából olykor fájdalmas is – lehetőleg hat a közvéleményre, mert a demokrácia játékszabályaira és a minél érdekeltebb együttgondolkodásra is megtanít. (…) A nyilvánosság azonban mintha működésképtelen lenne. Netán a többség tiltja meg hatalmi szóval, cenzúrával, fenyegetéssel, hogy elmondjuk egymásnak, miről mi a véleményünk, miben értünk, avagy nem értünk egyet? Dehogy. A szólásszabadságot mi magunk korlátozzuk. Önerőből. A közérdekre hivatkozva. Kisajátítva a közérdeket. (…) Akik e véleménykülönbségek nyilvánossága ellen szót emelnek, rendszerint ugyanazok, akik a nemzeti kisebbség jogai ügyében gyakran veszik elő a súlyos érvet: a romániai magyarságot minden olyan jog megilleti, mely egy önálló társadalom működéséhez szükséges. De vajon miféle társadalom az, amelyre rátelepszik a rejtegetett szellemi szenynyes egészségtelen levegője? És mit használ az egységnek a ki nem mondott dolgok titkos csatornákon keringő mérge? Nem emlékeztet ez kísértetiesen a diktatúrák egyneműsítő, minden nézeteltérést összemosó törekvéseire? Sokan féltenek bennünket a megosztottságtól. Talán nincs különvéleményük semmiről. S ha van, elhallgatják. Nem viszik házon kívül. Ők az igazi magyarok. Akinek van nyilvános állásfoglalása, az meg gyanús: a legenyhébb jelző, hogy feltűnési viszketegségben szenved. Vagy külhoni távirányítást követve pártoskodik. Esetleg a többségi hatalom ügynöke. Származása bizonytalan. Mit akadékoskodik, mit akar folyton, s miért másképp, mint a többiek? Az ilyen nem is akarhat jót. Miközben önmagunkat kell védenünk a többségi áldemokrácia fondorlataitól, és eközben pluralizmusra hivatkozunk, úgy tűnik, képtelenek vagyunk elviselni a mi társadalmunkon belüli különbségeket. Kifelé igényt tartunk a toleranciára, befelé azonban nem átalljuk korlátozni a nyilvánosságot. No, nem hatalmi szóval. Csak egy szent eszme nevében. Ez az eszme a ‘Közösség’, a Nagy Egész, melyben a résznek nem lehet önálló szava, élete. A rész az csak várja ki szépen, mint a gyermekek, míg a közatyák elintézik a köz ügyeit. S a részek hiába hangoztatják: ‘De hiszen mi vagyunk a köz’, a közatyák nem az élő, s a legkülönbözőbb gondokkal küszködő részekre, a közösség tagjaira, figyelnek, hanem egy eszmére. Arra áldozzák minden percüket, életüket, miközben ezek a hálátlan akadékoskodók folyton lebontják a naponta fáradságosan felépített Egységet. Az Ő egységüket.

133 Forrás: Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 95–99. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

51

52

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

Mert a társadalom részei, úgy látszik, már érettebbek annál, hogy ne a saját fejükkel gondolkodjanak. Mert a kollektivizmust, amit vörösben megtapasztaltak, azt trikolórban sem hajlandók többé elfogadni. A nyilvánosságban azonban kevés nyoma van ennek. Közéletünknek ez a beszűkülése – Makkai szavával élve – ‘torzulás’, még akkor is, ha kényszerű. De kényszerűség-e vajon, valóban? Nem valamiféle kollektivista eszmegörcs, amit a közatyák egy része a múlt rendszerből mentett át? Aki nem számol azzal, hogy kisebbségi társadalmunkon belül különböző érdekcsoportok és ideológiai irányok léteznek, az vagy naiv, vagy lebecsüli a romániai magyarokat. Aki pedig számot vet ezzel, de mondvacsinált indokkal mégis arra törekszik, hogy letagadja a tagoltságot, az kockáztatja leginkább, hogy ártson az egésznek. Mert lehet-e részérdekeket elfojtani az egésznek a károsodása nélkül? Jót tesz-e romániai magyarságnak, ha vannak benne csoportok, irányok, akiknek érdekeivel és véleményével nem számolunk? Akik folyton úgy érzik, demográfiai, szociális vagy ideológiai sajátosságaik feláldoztatnak a minden különbséget összemosó kollektív eszme oltárán? (…) Kezdettől fogva az volt a véleményem: nem a mindenáron fenntartott egység (ami amúgy is látszat), hanem a sokkal hitelesebb, mert a különbségek ellenére megvalósuló, összefogás – a koalíció – fejezheti ki méltón a romániai magyar társadalom közös érdekeit. A különböző részek és elvi irányzatok más-más célokra és módszerekre teszik a hangsúlyt, s ha ezeket számba vesszük, nemcsak az tűnik ki, miben térnek el, hanem az is, hogy végül is mindegyik egy átfogó – az összes szükségletekkel számoló – célrendszerbe illeszkedik. Meggyőződésem, hogy ebben a politikai célrendszerben mindenkinek személy szerint meg kell találni a maga boldogulásának ígéretét. Mert a kisebbség nem absztrakció, hanem konkrét, különböző napi gondokkal küszködő egyedek összessége, akiknek külön-külön sajátos gazdasági, szociális és egyéb problémáik is vannak. A magyarság közös nemzeti érdekeinek érvényesítésével párhuzamosan ezeknek az egyéni és csoportérdekeknek a kifejezésére is szükség van. (…) A folytonos öncenzúra helyett valóban a legteljesebb nyíltsággal kellene szembesíteni és egyeztetni az eltérő platformokat. Mert kisebbségi létünk objektív korlátai mellett a szellemi-ideológiai beszűkülés veszélyei is bekerítenek. Rajtunk múlik, hogy tegyünk róla, hogy a törpeség eme átka ne legyen ott az okok között, amikért az Erdélyből kivándorlók azt mondhatják majd: ‘Nem lehet’.”

Függelék 3
Veress Károly: A kisebbségi lét-ről134

„Ha egy közösség belső kohéziója bomlásnak indul, és a közösség atomizálódni kezd, annak okát nem valamilyen külső tényezőben, s nem is az erkölcsi vagy kulturális élet zavaraiban kell keresni, hanem a közösséget alkotó egyének mindennapi életében. Abban a mindennapi civil társadalomban, amelynek zavartalan működése termeli a közösségi önszerveződés energiáit, s az egyének számára olyan létkereteket biztosít, amelyeknek a kitöltése praktikus szempontból biztonságos és értelmes életvitelt tesz lehetővé, tehát amelyek közt érdemes élni. Az egyéneknek a közösségben való összes erkölcsi, érzelmi és szellemi kötődései, ezek értékhordozói, a mindennapi civil társadalom életében alapozódnak meg. Ezért a kisebbségi lét fennmaradása iránti aggodalmat kifejező kérdésfeltevéseknek elsősorban azokra az okokra kell irányulniuk, amelyek a létbiztonságot nyújtó civil társadalmi keretek szétzüllesztését, s ennélfogva az emberek reményvesztettségét, életének értelmetlenné válását eredményezték, valamint azoknak a lehetőségeknek a felkutatására, amelyeknek a megvalósításával a megváltozott körülmények között újraszervezhető a kisebbségi mindennapi civil társadalom. Ehhez viszont egy olyan szemléletváltásra van szükség, amelynek a mindennapi élet gyakorlatában kell végbemennie. A kisebbségi létnek csak akkor van realitása, és az egyéni életlehetőségek szempontjából relevanciája, ha öntermelő létként, és a változó létkörülmények között önmagát másképpen újratermelő létként képes megvalósulni. A kisebbség mint közösség az itt-létét nem választotta. Ez olyan történelmi adottság, amely a jövőben sem képezheti választás tárgyát, de a belőle fakadó elvont morális kötődés sem hathat kényszerítő körülményként a benne élő egyének választásaira. Az itt-léthez való tisztán morális kötődés prófétái nem gondolkoznak egy reális közösségben. Követelményük egy illuzórikus közösséghez való hitszerű viszonyulás velejárója, amelyben a közösség mitikus idealizálása elfedi a valóságos egyéni létproblémákat. A helytállás nem egy rendíthetetlennek vélt bajnoka váltotta aprópénzre ezt az álmoralitást akkor, amikor a körülmények úgy kívánták. Szembe kell néznünk tehát azzal az előtolakodó tapasztalati ténnyel, hogy a kisebbségi önbecsülés, a morális helyhez kötöttség túlhangsúlyozása, sőt, még a kulturális önmegvalósítás reménye sem kompenzálhatja hosszú távon az egyének mindennapi életének kiüresedését, értelmetlenné válását. A kisebbségi léthez való tényleges kötődés morális tartalma – az önámítással való leszámolás irányában tett első lépésként – e szembesülés vállalásában alapozható meg. Ha a kisebbségi közösség egésze nem is, egyénei választási helyzetbe kerülhetnek. Az egyén számára a kisebbséghez való tartozás és a közösségen belüli itt-léte önmagában még nem választás kérdése. És nem is válik azzá, míg a közösségben való élésnek, a hozzá való tartozásnak reális, a mindennapi életvitelben megvalósuló
134 Forrás: Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 98–102. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

53

54

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

tartalma van. Ehhez viszont a mindennapi kisebbségi civil társadalom összetartó, közösségformáló és megtartó kereteire van szükség. Ezek hiányában a közösség az egyén számára elveszti az ésszerűségben megalapozott realitását, s olyan misztikus képződménnyé válik, amelyhez elvont morális eszmények és kulturális szimbólumok által közvetített illúziói fűződhetnek, de nem nyújtja az életlehetőségek valós perspektíváit. Az ilyenné váló közösség minden olyan kritikus esetben, amikor az egyéni boldogulás a közösséghez való kötődéssel egy időben nem bizonyul lehetségesnek, választási helyzetbe kényszeríti az egyéneit. Ilyenkor az egyén számára az élete értelmét meghatározó tényezők szétválnak, és ő arra kényszerül, hogy válasszon a közösséghez való tartozás, valamint az egyéni boldogulás lehetőségei között. Ilyen helyzetekben az egyén azzal egyidejűleg, hogy önmagát választja, nem választhatja a közösséget is, amennyiben erősebbnek bizonyul egy racionálisabb életvitel vonzása, mint a közösséghez való misztikus, irracionális kötődés. (…) A közösséghez való tartozás illúziói nyomban szertefoszlanak, mihelyt kiderül, hogy az egyének a számukra biztosított jogokkal, a szükséges közösségi feltételek hiányában, nem tudnak élni, és boldogulásukat kénytelenek továbbra is a közösségen kívül keresni. Ugyanez történik akkor is, amikor kiderül, hogy a közösségi érdekeket propagáló ideológia mögött nincsenek valós közösségi érdekek, az ideológiai jelszavak csak az összetartozás tudatát gerjesztik, miközben az együttélés gyakorlatának normái kimunkálatlanok maradnak. Hasonló a helyzet olyankor is, amikor az egyén nem a természetes életkörülményei által kapcsolódik a kisebbségi léthez, megélhetésének, létfenntartásának forrásait, életminőségének megalapozását nem ebben, hanem ezen kívül találja meg, s ily módon a kisebbségi értékek ápolása számára egy többletáldozatot jelent. És végül, ez történik minden olyan esetben, amikor az egyénnek a kisebbségi létéből olyan hátrányai származhatnak, amelyeket a közösségben való élés előnyei nem képesek kellőképpen ellensúlyozni.”

Függelék 4
Veress Károly: Az ambivalens értelmiségi magatartás-ról135

„Az RMDSZ megalakítását kezdeményező értelmiségiek zömmel azokból az értelmiségi körökből kerültek ki, amelyek a romániai magyarság szószólóinak, képviselőinek tekintették magukat, az uralkodó értelmiségi önszemlélet és kulturális hagyomány örököseiként. Ide tartozott a romániai magyarságnak az a vezető értelmisége, amely a diktatúra évtizedeiben a magyarság – hivatalosan fenntartott, de a lassú elsorvasztásnak kitett – kulturális intézményeiben fejtette ki tevékenységét. Ennek a vezető értelmiségi rétegnek a tudatát és a magatartását a hatalomhoz való viszonya szabta meg. Ez a csoport nem a magyarság életének organikus folyamataiban formálódott értelmiséggé, hanem kívülről, a hatalom értelmiségképző logikája és szükségletei szerint. Egy olyan hatalom résztvevőjeként jött létre, amely nem a magyarság érdekeit képviselte, de bizonyos időszakokban érdekében állt azt a látszatot kelteni, hogy a kisebbségi érdekeket is képviseli. Ennélfogva a romániai magyarság vezető értelmiségének tudatában a diktatúra egyrészt elültette azt az illúziót, hogy ő a magyar kisebbség törvényes képviselője, s mint ilyen részesül a hatalomból, másrészt viszont a kisebbségi intézmények elsorvasztásával a hatalomból való tényleges részvétel körét egyre szűkebbre vonta, illetve valós hatalmát egyre látszatszerűbbé változtatta. Ugyanakkor ez az értelmiségi réteg a maga egyre illuzórikusabbá váló hatalmát a folyton szűkülő körében tényleges hatalomként próbálta érvényesíteni a magyarság tömegeivel szemben. Bár fokozatosan elvesztette a hatalomgyakorláshoz szükséges hatékony intézményi és politikai eszközöket, mégis sikerült megtartania a magyarság feletti morális, lelki befolyását. Ugyanis a kultúrán keresztül egy olyan – a hatalom kultúrakoncepciójába is beleillő – értelmiségi ideológiát közvetített a magyarság felé, amely szerint az értelmiség feladata a népszolgálat, s ezt a szerepet saját magának osztotta ki. Ebben az is közrejátszott, hogy a hatalom által az értelmiségnek szánt népnevelői, emancipátori funkció sok szempontból hasonlóságot mutatott a romániai magyar kulturális hagyomány egyik fő vonulatával, a vezető értelmiség népszolgálati szerepvállalásával. A diktatúra évtizedeiben a két szerep ennek a vezető értelmiségnek a tudatában fokozatosan összemosódott, s a hatalomból való kiszorulásával párhuzamosan az utóbbi az előbbi igazolásaként kezdett működni. Ez az átváltás egyrészt némi lelkiismereti komfortot biztosított, másrészt pedig megteremtette a kulturális hagyományhoz való kapcsolódásnak, egyfajta történelmi folytonosságnak a látszatát. Ehhez társult a demokratizmusnak és az ellenzékiségnek az egyre fokozottabban fellépő látszata is. A mind nyíltabban kisebbségellenes, leplezetlenül előretörő totalitárius hatalom kontrasztjaként, a belőle kiszoruló kisebbségi érdekvédelem és képviselet szószólói a demokratizmus védelmezőinek, a halk sértődöttségükkel társuló visszavonultságukból erkölcsi tőkét kovácsoló ellenzékieknek tűntek.
135 Forrás: Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 131–135. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

55

56

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

Ezeknek a látszatoknak a vezető értelmiség életében több pozitívnak tűnő szerepvállalását igazoló következménye volt: a.) Ezáltal elérte azt, hogy a romániai magyarság a maga legitim képviselőit és vezetőit lássa benne, s a tényleges hatalomból való kiszorulását az egész magyar kisebbség politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális pozícióvesztéseként élhesse át. b.) A hatalomból való kiszorulásával kapcsolatos sérelmei és megaláztatása a kisebbség érdekében vállalt lemondás hősies gesztusaként tüntethetődött fel. c.) Azokat a hátrányos kompromisszumokat, amelyeket részben a hatalom megtartása és önmaga átmentése érdekében kötött, a magyarság tömegei előtt a kisebbségi érdekek érvényesítéséért folytatott harc csatavesztéseiként könyvelhette el, amelyekért elsősorban a diktatúra nyílt előretörése okolható. d.) Azokat az időközben formálódó ‘máskéntgondolkodó’ új értelmiségi csoportokat, akik az értelmiségi szerepvállalás másfajta értelmezésével próbálkoztak – mint amilyen a hagyományos értelmiségkép kritikai lebontása, egy elméleti megalapozást és valóságismereteket magába építő minőségelvű kultúra igénye –, sikerült részben a kultúra perifériáján, az intézményi kereteken kívül tartania, oly módon, hogy elkerülhesse a hatalmának velük való megosztását. A vezető értelmiségnek ez az életstratégiája éppúgy támogatókra talált az általa propagált kultúrát magukévá tevő tömegekben, akik e vezető értelmiségben egyedüli hiteles képviselőjüket látták, mint a hatalom cinkos, hallgatólagos egyetértésében, mivel a maga módján ezáltal mentesítődött a nyílt színi brutális leszámolások tehertételétől. Összegezve: hipotézisem szerint ennek az értelmiségi rétegnek a magatartását mind a központi hatalommal, mind pedig a magyar kisebbséggel szemben ambivalencia jellemezte. Státusánál fogva a hatalom köréhez tartozott, de kisebbségi származásánál fogva szemben is állt vele. Vezető értelmiségként a kisebbség irányában a hatalmat képviselte, de a kisebbségi érdekeket is megjelenítette a hatommal szemben. Beállítódásának ambivalens jellege nyomon követhető a pályafutásában megnyilvánuló pozíció- és szerepmódosulásokban is. Kezdetben pozícióját a hatalomra építette, majd ebből kiszorulva kezdte fokozatosan a magyarságra építeni azt. Ezzel egy időben olyan szerepcserén esett át, amelyet lelkileg, tudatilag a mai napig sem tudott kellőképpen feldolgozni: a hatalomnak a magyarsággal szembeni képviselőjéből a magyarságnak a hatalommal szembeni képviselőjévé vált. Ennélfogva a hatalom iránti elkötelezettségéből származó rossz lelkiismeretét a népszolgálat humánus programjával próbálta megnyugtatni. Ugyanakkor a kisebbségi érdekképviselet terén sohasem juthatott el a nyíltan vállalt radikalizmusig, mivel a hatalommal szembeni elkötelezettsége folyton megtorpanásokra, ‘racionális’ kompromisszumokra késztette. A totalitárius hatalom és a kisebbségi lét valósága közé illúziókból próbált hidat verni, igyekezve magával és másokkal is elhitetni azt, hogy az elvszerű kompromisszumok talaján mégis összeegyeztethető az, ami valójában összeegyeztethetetlen. Az ambivalencia a vezető értelmiségi réteg létmódjává vált. Ez lehetővé tette számára, hogy az ambivalens magatartást nem vállaló szélsőségeket morális alapon kirekeszthesse magából. Így tarthatta önnön körén kívül a hatalmat továbbra is nyíltan kiszolgálókat mint árulókat, a hatalommal nyíltan szembeszegülőket mint vakmerőket, a külföldre távozókat mint megfutamodókat, s a tarthatatlan lelkiállapottal belülről kritikailag szembenézőket mint széthúzást keltőket, rendbontókat.”

Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány gondozásában eddig megjelent kiadványok:
Kötetek 1. Médianacionalizmus és európai integráció (Szerkesztette Ágoston Vilmos) 2. Közeledő régiók a Kárpát-medencében. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átlakulása (Szerkesztette Réti Tamás) 3. Az ENSZ kisebbségi kézikönyve (Szerkesztette Böszörményi Jenő) 4. Többnyelvűség és EU-integráció. Az európai modell alkalmazhatóságáról a kisebbségi iskolákban (Szerkesztette Ring Éva) 5. Felzárkózás vagy bezárkózás? Az európai modell alkalmazhatóságáról a kisebbségi iskolákban. (Szerkesztette Ring Éva) 6. Médiapolitika vagy politikai média? (Szerkesztette Ágoston Vilmos) 7. Közeledő régiók a Kárpát-medencében II. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átlakulása (Szerkesztette Réti Tamás) Műhelytanulmányok 1. Huszka Bea és Ádám János: A gazdasági integráció esélyei Szerbia és Szlovákia határ menti régióiban (Szerkesztette Réti Tamás) 2. Mézes Zsolt László: A dél-tiroli autonómia egyes elemeinek adaptációs lehetőségei a határon túli magyarok vonatkozásában 3. Zolnay János: A „roma ügy” és finanszírozása 4. Jakab Attila: Az erdélyi magyar történelmi egyházak társadalmi szerepe 5. Átalakuló régiók (A Partium, a Bánság és Közép-Erdély gazdasága) (Králik Lóránd és Tibori Szabó Zoltán tanulmányai, szerkesztette Réti Tamás) 6. Ágoston Vilmos: Médianacionalizmus és európai integráció. Magyarország és Románia 7. Mézes Zsolt László: Állam és egyház viszonyának változásai Franciaországban; Jakab Attila: A laicitás 8. Zolnay János: A romapolitika sarokpontjai és finanszírozása 9. Átalakuló régiók. Székelyföld és Erdély gazdasága: az innováció és a versenyképesség egyes kérdései (Sánduly Edit és Szabó Árpád, valamint Juhász Jácint és Györfy Lehel tanulmányai, szerkesztette Réti Tamás) 10. Átalakuló régiók. Dél-Szlovákia és a magyarok által lakott régiók gazdasági helyzete (Ádám János, Morvay Károly, Reiter Flóra, Semsey Ilona és Tóth Attila tanulmányai, szerkesztette Réti Tamás) 11. Jakab Attila: A protestáns Erdély. Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe 12. Mézes Zsolt László: A magyar kormányzat kisebbségpolitikájában alkalmazott jogi eszközök nem szándékolt következményei 13. Jakab Attila: A pluralitás vonzáskörében – Csíkszereda történelmi, társadalmi és vallási mikroszociográfiája 14. Jakab Attila: Többszörösen kisebbségben – A magyarországi román kisebbség vallási arculata és az ortodox egyház társadalmi szerepe
Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 63

64

Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

15. Jakab Attila: Székelyföld – Mítosz és valóság 16. Zolnay János: Oktatáspolitika és etnikai szegregáció Miskolc és Nyíregyháza általános iskoláiban 17. Huszka Beáta: A szerb–magyar gazdasági kapcsolatok fejlődésének lehetőségei Magyarország EU-csatlakozása után 18. Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai 19. Hegedűs Dániel: A határokon átívelő együttműködés nemzetközi jogi háttere I. – Multilaterális keretek és a Magyar Köztársaságot érintő kelet-közép-európai bilaterális együttműködési formák áttekintő elemzése 20. Böszörményi Jenő: Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban 21. Mézes Zsolt László: A külföldiek munkavállalása Magyarországon 22. Majoros András: Verseny és együttműködés – Magyarország és Románia külgazdasági kapcsolatainak nemzetgazdasági és regionális dimenziói Jelentések 1. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2002: A változások, az ígéretek és a várakozások éve (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) 2. A Roma’s Life in Hungary – Report 2002: A Year of Changes, Promises and Expectations (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) 3. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2003: Látványpolitika és megtorpanás (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) 4. A Roma’s Life in Hungary – Report 2003: Illusory Politics and Standing Still (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) 5. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2004: Helybenjárás (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) 6. A Roma’s Life in Hungary – Report 2004: Stagnation (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika) Háttéranyagok 1. A Patrubány-jelenség. Részletek az MVSZ és a VET sajtószolgálatának e-mailen küldött tájékoztatásaiból (Szerkesztette Ágoston Vilmos) 2. Beutazás, tartózkodás, tanulmányok folytatása, munkavállalás, letelepedés és állampolgárság megszerzése Magyarországon – Tájékoztató a tennivalókról, különös tekintettel a határon túli magyarokra (Szerkesztette Mézes Zsolt László)

A kiadványok letölthetők az EÖKiK honlapján (http://www.eokik.hu), vagy személyesen átvehetők a kiadóban.