You are on page 1of 57

Jakab Attila

Értelmiségi sorsok
Erdélyben
Jelenünk a történeti visszatekintés
tükrében

Mûhelytanulmány 23.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány
Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

Jakab Attila

Értelmiségi sorsok
Erdélyben
Jelenünk a történeti visszatekintés
tükrében

Mûhelytanulmány 23.

Budapest, 2006
Tartalomjegyzék
Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

I. A fogalmak tisztázása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7
1. Ki az értelmiségi? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7
2. Kisebbség és értelmiség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10

II. Történeti visszatekintés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13
1. Az erdélyi fejedelemség megszilárdulása (1541–1606) . . . . . . . . . . . . . . . . . 13
2. Az erdélyi fejedelemség virágkora (1606–1660) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16
3. Az erdélyi fejedelemség hanyatlása (1660–1690) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17
4. A Habsburg-időszak (1690–1867) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18
5. A Monarchia alatt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22
6. Romániához tartozva . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22

III. Értelmiségi problematika a rendszerváltás
utáni romániai magyarság körében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27

Összegzés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35

Javaslat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37

Források . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38

Függelék 1/a . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39
Függelék 1/b . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42
Függelék 1/c . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49
Függelék 2 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51
Függelék 3 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
Függelék 4 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 3
„A jelen meg nem értése a múlt nem
ismeretébôl származik. De aligha ke-
vésbé hiábavaló dolog erônket a múlt
megértésére fordítani, ha a jelenrôl
semmit sem tudunk.”
(Marc Bloch)1

„a saját sorsunkat magunk kovácsol-
juk, az élettôl csak annyi kegyre szá-
míthatunk, amennyit tôle makacs ki-
tartással, céltudatos és szívós mun-
kával kikényszerítünk”
(Márton Áron)

Bevezetés
Amennyiben pusztán matematikai szempontok szerint határozzuk meg a kisebbsé-
get, akkor gyakorlatilag egy adott emberi egység keretében megkülönböztethető, leg-
alább két, egymástól eltérő nagyságrendű alegységről beszélhetünk. Ez kétségtele-
nül egy hatalmi erőviszonyt is megjelenít a többség és a kisebbség(ek) között. Szelle-
mi szinten ez azt jelenti, hogy míg a többség elit-, illetve vezető rétegében nagyobb
számú (diplomás) középszerűt bír el, mivel a hatalmi (politikai, gazdasági, pénzügyi)
és a szakmailag meghatározható (állami) hivatali mezők közötti átfedések lazábbak
és szétszórtabbak, addig a kisebbség számára a vezető helyek középszerűek általi
betöltésének és hosszabb távú megtartásának a társadalmi kihatásai sokkal hatvá-
nyozottabban jelentkeznek.2 Itt az átfedések szorosabbak és koncentráltabbak, ami
kedvezhet a kontraszelekciónak; egy adott időintervallumon túl pedig akár visszafor-
díthatatlanná is teheti a folyamatot, hiszen a bejáratott mechanizmusok tehetetlensé-
gi ereje óhatatlanul kiszűri vagy peremre szorítja a személyes kapcsolatrendszerre és
kölcsönszolgáltatásokra épülő hatalmi és érdekrendszerbe beépülni nem tudó vagy
nem akaró egyéneket. Mindez többnyire a kisebbségi létbe való bezárkózás eredmé-
nyeként következik be, amely túlértékeli a tradicionális, archaikus elemeket is felmu-
tató társadalomszerkezetet, és az egyént mintegy konzerválja a modern történelem
előtti állapotában. Ilyen körülmények között, egy adott de facto többnemzetiségű tár-
sadalomban a kisebbségi értelmiségi számára még kívánatos is lehet, hogy önmagát
mindenekelőtt kisebbségiként határozza meg, és teljes szellemi tevékenységét a ki-
sebbségi mezőben fejtse ki. És értelmiségi létének értelmét a kisebbségiségben talál-
ja meg, mert akkor gyakorlatilag a belterjesség okán nincs többé viszonyítási mérce,
1 Balázs Sándor: A politika peremén. Kolozsvár, 2004, 46. old.
2 Márton Áron püspök meglátása szerint „egy nép többségi helyzetben elbírja a bizonyítványokkal és diplomákkal ellátott közép-
szerűek nagyobb tömegét is. (…) Kisebbségi sorsban azonban a középszerűek rászabadítása a vezető helyekre nemzeti ve-
szedelmet jelent.” (Megnyitó beszéd az Egyházmegyei Tanács 1939. november 16-i közgyűlésén).

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 5
6 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

hiszen kivonhatja magát a szakmai megméretés és ellenőrzés állandó résen létre sar-
kalló és bizonyításra ösztönző kényszere alól, miközben társadalmi presztízsre tehet
szert azon látványos, és többnyire szimbolikus, cselekedetek révén, amelyek tulajdon-
képpen az adott helyzet mozdulatlansága és fenntartása érdekében kifejtett tevékeny-
séget jelentenek. Hiszen ellenkező esetben – nem a kisebbségiség, hanem a szak-
maiság által meghatározott mezőkben – a kisebbségi értelmiséginek mindenütt több-
letmunkával kellene helytállnia a többségi beleszületettekkel és kiváltságosokkal
szembeni versenyben. Ebben a tekintetben akár párhuzamok is felfedezhetőek a ki-
sebbségi és a bevándorolt lét között: mindkét esetben a versenyképesség és érvénye-
sülés alapfeltétele a többletteljesítés.
Jelen tanulmánynak, amely az értelmiségi lét vagy értelmiségiség történelmi gyö-
kereit, illetve társadalmi szerep- és felelősségvállalásait kísérli meg körüljárni, nem cél-
ja a teljességre törekvés. Erre sem a terjedelme, sem pedig a műhelytanulmány műfa-
ja nem kínál lehetőséget. Sokkal szerényebben mindenekelőtt gondolkodásra szán-
dékszik ösztönözni és vitát óhajt gerjeszteni (pl. a függelékekben közölt idézetek révén
is) annak érdekében, hogy az európai és a globalizációs folyamatokkal és kihívásokkal
szembesülni kényszerülő kárpát-medencei magyar értelmiség tisztázza a kisebbségi
értelmiségi fogalmát, feltérképezze annak lehetőségeit és mozgásterét, illetve körülírja
társadalmi feladatait – amennyiben léteznek ilyenek, és azok több-kevesebb pontos-
sággal meghatározhatók. Mindezt a jelennek a múlttal való szembesítésével szándék-
szik megvalósítani, hiszen a múlt minél jobb ismerete egyik igen fontos eleme az önis-
meretnek. Az önmagunkról alkotott kép pedig döntő fontosságú a jövő szempontjából,
hiszen az önismeret mindenképpen meghatározza, befolyásolja a jövőépítést. Ezen a
téren mindenképpen felül kellene vizsgálni azt a sérelem- és panaszkultúrát, amelyet
Cs. Gyímesi Éva találóan a „történelmünk kétarcúságá”-nak3 nevez, s amelyben a tu-
datos szelekcióval társuló tudatos vagy ösztönös tudomásul nem vétel igen csak egy-
síkúvá teszi a múlt reprezentációját, illetve annak politikai felhasználását.

3 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 31. old.
I. A fogalmak tisztázása
Önismereti vizsgálódásunk elsődleges és legfontosabb lépése a fogalmak tisztázása,
vagyis annak meghatározása vagy legalábbis minél pontosabb körülírása, hogy tulaj-
donképpen miről is beszélünk. Csakis ennek alapján lehet – lehetne – elképzelhető egy
elemző és tényfeltáró kritikai anyag megalkotása annak érdekében, hogy a kisebbségi
cselekvési stratégiák kidolgozásában és jövőképek megalkotásában ne egy illuzórikus
– de ténylegesen nem ismert és megismerni talán nem is igazán akart – múlt utópiszti-
kus mitológiája legyen a kiinduló pont és az alap, hanem a valós társadalmi helyzet.

1. Ki az értelmiségi?4

Salat Levente szerint „az értelmiségi olyan ember(fajta), aki – a szociológiai szórás ki-
vételes eseteitől eltekintve – értelmiségi környzetben születik és az életforma habitu-
sától, tárgyi-szellemi kellékeitől meghatározottan nő fel. Aki eszmények előírásainak
megfelelően megválogatott iskolákat jár ki, valamilyen – akár marginális vagy a kon-
vencionalitás megítélése szerint egyenesen deviáns – vonatkozásban kirívó ered-
ménnyel végzi tanulmányait és – rendszerint, bár kivételek e tekintetben is akadnak –
diplomával igazolható szakképesítést szerez egyik vagy másik szakterületen. Közben
valamiféle hivatást is megfogalmaz a maga számára, amely a közszolgálat egyetemes
humánumának transzcendenciájában jelöli meg a lét értelmét, és elfoglalván a világ-
ban a neki előkészített helyet, úgy rendezi be életét, hogy egyértelműen meg lehes-
sen különböztetni azt, amiből él, attól, aminek él. Sajátosan rendezi be a világnak azt
a részét, amelyet otthonaként használ, mindenféle divatoknak hódol, amelyek közvet-
len környezetétől való elütő voltát hivatottak hangsúlyozni, az élet jól kiválasztott és
pontosan körülhatárolt vonatkozásaiban ínyenc, a szellem nagyjai közül egyesekért
rajong, másokat mélységesen megvet és ezt fennen hangoztatja, rettegve figyeli, ho-
gyan vélekedik a köz róla, vagy azokról, akiket magához közelieknek érez – egyszó-
val minden igyekezetével azon van, hogy egyedi, utánozhatatlan nyomot hagyjon a
kollektív emlékezetben, és közben úgy él, gondolkodik és cselekszik, mintha a világ
sorsának, végzetének egész felelőssége az ő vállait nyomná. Fáradságos kitartással
markáns egyéniséggé dolgozza magát, és – sokkal inkább hivatása, mint szakértel-
me révén – föloldódik a közben: ‘áldozatos’ élete értelmének realizációjaként azt a
maga elképzelései szerint kívánná működni látni. ‘Ellentmondás-ember’ – mondja
Sartre sommásan, némi szomorkás lemondással.”5
A fentiek függvényében szinte közhelyszámba mehet az a kitétel, hogy az értel-
miségi lét mindenekelőtt szellemi munkát, tevékenységet feltételez, aminek alapesz-
köze a nyelv. Ennek segítségével fejthető ki az illető személy által szerethető és vállal-
ható értékrendet tudatosító nevelőmunka, amelynek célja a tudatformálás. Ez lehet

4 Ezzel kapcsolatosan lásd pl. Konrád György – Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Esszé. Gondolat Kiadó,
Budapest, 1989 (a munka 1973–1974-ben íródott), 19–56. old.
5 Salat Levente: „Megvádolt értelmiség”. Korunk 2/9, 1991 szept., 1060. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 7
8 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

korszerű és előremutató, illetve korszerűtlen és teljesen a múlt felé forduló.6 Míg a
többség esetében mindkettő fenntartására lehet elegendő humánerőforrás, és az
uralkodó szemléletet a külső és belső tényezők, illetve az erőviszonyok dinamikus ala-
kulása határozza meg, addig a kisebbség esetében ez nem feltétlenül igaz. A kisebb-
ségre egyébként is jellemző védekező és befelé forduló álláspont7 inkább kedvez az
ún. „identitásőrző”, identitást erősítő múltba fordulásnak, ami lekötheti az értelmiségi
potenciál jelentős hányadát.8 Ez a fajta vonzalom ugyanakkor egyenesen arányos az
ezzel járó esetleges előnyökkel, társadalmi presztízzsel, pozíciószerzési lehetőségek-
kel. Ebben az esetben tehát nem annyira a tudástermelés, az újszerű helyzetek jelen-
tette kihívásokra való reflektálás igénye válik uralkodóvá, hanem mindenekelőtt egy
valósnak feltüntetett képzeletbeli múlt ideájának a fenntartása és továbbadása; a moz-
dulatlanság egyfajta mitizálása. Mindehhez azonban nem feltétlenül kell értelmiségi-
nek lenni, ehhez elégséges a diplomás státus, ami kétségtelenül felveti az értelmisé-
gi és a diplomás egymáshoz való viszonyulásának problematikáját; illetve a „ki az ér-
telmiségi?” kérdését.9 Ennek tematizálása annál is inkább időszerű (lenne), mivel ma
már fokozatosan leépül az egyetem és a munkaerőpiac, a szellemi teljesítmény és a
„karrier”, a tudás(termelés) és a diploma közötti kapcsolat. A fiatalok jelentős hánya-
da ma már nem annyira a tudás, hanem sokkal inkább a diploma/diplomák megszer-
zéséért vesz részt a felsőoktatásban. Esetenként pedig egy bizonyos diploma meg-
szerzése alapjában véve már egy eleve megszerzett pozíció formális követelményei-
nek való megfelelés kényszere miatt is szükséges lehet,10 ami nagyon is kétségessé
teszi (teheti) a személyes motivációt és a tényleges tudásigényt. Ezért is megfontolás-
ra érdemes az a körülírás, amelyet Nyíri Tamás megfogalmazott. Szerinte „az értelmi-
ségi moralista-humanisztikus gondolkodású, felvilágosító, a jövőbe tekintő kritikus el-
me, aki még maró gúnnyal előadott bírálatával sem szándékozik csak rombolni, illeté-
kessége pedig nemcsak moralitásából, elkötelezettségéből és ‘tudatából’ fakad, ha-
nem megbízható tárgyi ismeretből is, valamint a tartós reflexióra való képességéből.
Ebben a ‘formális’, de semmiképpen sem teljesen tartalom nélküli értelemben nem te-
kinthető tehát értelmiséginek minden egyes professzor, miniszter, püspök, természe-
tesen minden író sem, még kevésbé újságíró, tévékommentátor, műsorvezető vagy ri-
porter. A médiák fényes glorioláival övezetten felettébb sok pszeudo-, sőt akár
lumpen-‘értelmiségije’ is van a társadalomnak, úgynevezett tudósok, politológusok,

6 A múlt felé fordulás érdekes példája Kőrösi Csoma Sándor esete, aki a meg nem talált őshaza keresésével írta be magát a
magyar köztudatba, miközben nemzetközi viszonylatban az első tibeti–angol szótár és tibeti nyelvtan (1834) megalkotójaként
tartják számon. Mivel ennek semmiféle magyar vonatkozása nincs, így az érdektelenné is válik.
7 „Hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a létünket fenyegető külső támadásokra, kívülről jövő veszélyekre reagáljunk. Ez a ma-
gatartási taktika a meglévőket egy újabb illúzióval gazdagítja: azzal, hogy belül minden rendben van, s kisebbségi létünk de-
mokratizálásának csakis külső, mások által gördített akadályai vannak.” Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár,
1996, 64. old.
8 Cs. Gyímesi Éva szerint „nincs olyan önszerveződés, amit – ha szellemi és anyagi fedezete van – meg lehetne gátolni manap-
ság a kibontakozásban. Aggasztónak inkább csak az tűnik, hogy a társaságok, szervezetek, egyletek többségének tevékeny-
sége egyoldalúan múltorientált, a jövőre nézve terméketlen, mert elsősorban szimbolikus: Erdélyben nincs hét, hogy ne avat-
nának szobrot vagy emléktáblát, ne ünnepelnének valamilyen évfordulót. Pedig e szimbolikus cselekvések főszereplő sztár-
jain kívül a többség valójában abban lenne érdekelt, hogy a jövő kihívásaira felvértező műveltség riasztó hiányait pótoljuk.”
Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 38–39. old.
9 A diplomások (egyetemet és főiskolát végzettek) értelmiségiként történő automatikus azonosítására lásd Sorbán Anella: „Ér-
telmiségiek az RMDSZ-ről”. Korunk 5/3, 1994. márc., 117–120. old.
10 Ilyen pl. amikor romániai magyar egyetemi oktatók a már betöltött adjunktusi státushoz értelemszerűen kénytelenek előbb-
utóbb megszerezni a doktori (PhD) fokozatot.
művészek, szakemberek, akik tetszetősen villognak felemás tudásuk bűvkörében. Na-
gyon sokan vannak, akik túlságosan is heves meggyőződéssel s mérhetetlen hang-
sebességgel bódítják a rádió, a televízió, az írott sajtó csatornáin mákonnyal a töme-
get, szemben a kevés hitelessel, kiknek hallgatása, nézése vagy olvasása perceiben
a szellem jelenlétének csodája emeli fel azokat, akik ezt nemcsak hagyják, de tudják,
merik és vállalják.”11
Mindezek után joggal merül fel a kérdés, hogy az értelmiségi lét tényleg lét-e?
Megítélésem szerint sokkal helyesebb lenne talán állapotról beszélni. Annál is inkább,
mivel magának az értelmiségiségnek a meghatározása sem egyszerű, és nem is ma-
gától értetődő. Ifj. Fasang Árpád szerint „az embert intelligenciája, intelligens volta te-
szi értelmiségivé”12. Ráadásul rendelkeznie kell olyan tulajdonságokkal is, mint a
módszeres figyelés, a kérdezés, a keresés. Tudnia kell rendszerezni, értékelni, és
igényt kell mutatnia az igazság keresése iránt. Ezekhez kapcsolódik még a dinamiz-
mus, az értelmi kétkedés, mindennek a rendszeres és időközönkénti felülvizsgálata,
a(z önmagával szemben is) kritikus szellem, a másságra való nyitottság, a fejlődésre
és az elmélyült gondolkodásra való hajlam, a párbeszédre való készség, a saját állítá-
sai átértékelésére való képesség, a nem legyőzni, hanem meggyőzni akarás, a meg-
rekedni nem tudás stb. Mindezek azonban nem örök érvényű és változatlan karakteri
jegyek. Magukban hordozzák a változást és az időszakiságot. És éppen ezért állapot
az értelmiségiség, mert időhöz kötött; vagyis eljöhet az a pillanat, amikor az értelmisé-
gi megszűnik értelmiséginek lenni. Ezt a megközelítést bizonyos értelemben Gyorgyovich
Miklós meghatározása is alátámasztja. Szerinte ugyanis „az értelmiségi olyan művelt,
gondolkodó lény, aki képes a felhalmozott tudásmorzsák kombinálásával, kiterjeszté-
sével, aktualizálásával, következtetések levonásával stb. sosem volt gondolatokat lét-
rehozni, és azok kifejtési képességével is rendelkezik”. Megközelítésében „az értelmi-
ségi az intelligencia, melynek egyik sajátossága a szellemi befogadóképesség, a má-
sik pedig a befogadottak alkalmazni tudása”.13 Cs. Gyímesi Éva szerint pedig „aki
mindent felülről vár és készen kapott válaszként fogad el, vagy tények halmozására
szorítkozik, az nem is lehet értelmiségi: az értelmiségi személyiség a nem-tudás tudá-
sát és a folytonos önmeghaladás vágyát hordozza magában”.14 Kétségtelen, hogy
mindez állandó készenléti állapotot és folytonos „szellemi táplálkozás”-t feltételez. A
szellem ugyanis, ha megreked, akkor óhatatlanul elsilányul. A megrekedés veszélye
pedig egy állandó kísértés. Ennek társadalmi hatása azonban más-más eredményhez
vezet kisebbségi, illetve többségi viszonylatban. Ily módon az értelmiségi alapvető is-
mérve végeredményben a tudástermelés, illetve a tudástermelő képesség lesz.15
Amennyiben pedig egy kisebbség léte a puszta létezésre szorul vissza, az csakis a
többség irgalmas nagylelkűségére és nagyvonalúságára hagyatkozhat, hiszen érde-
keit sem megfogalmazni, sem érvényesíteni nem lesz képes.

11 Nyíri Tamás: „Az értelmiségi és az egyház”, Megújuló egyház a megújuló társadalomban. 35. Magyar Pax Romana Kongresz-
szus, Pannonhalma, 1993, 17. old.
12 Fasang Árpád ifj.: Az (magyar) értelmiség hivatása. Budapest, 1997, 140. old.
13 Gyorgyovich Miklós: „Keresztény értelmiségiek”. Távlatok 63, 2004/1, 65–66. old.
14 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 151. old.
15 Lásd Konrád György: „Értelmiségi státus nincs!” Beszélgetés társadalmi és politikai szerepről, hivatásról, hatalomról s egy lé-
tező szomorúságról. Kérdezett Kántor Lajos és Kónya Sándor. Korunk 2/9, 1991 szept., 1070–1081. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 9
10 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

2. Kisebbség és értelmiség

Közép-Kelet-Európában a kisebbség és az értelmiség viszonya a XIX. századi „nemze-
ti ébredések” kora óta igen sajátságosan alakult. Ebben a térségben ugyanis a nem-
zeti törekvések valójában a kultúra védelmére alakult egyesületek keretében jelent-
keztek, megelőzve ezáltal a nacionalizmust, mint népi mozgalmat, mint ideológiát,16
és mint a politikai mesterkedés félelmetes eszközét. Ez Délkelet-Európában hatványo-
zódott azáltal, hogy itt hiányzott a szó szoros értelmében vett arisztokrácia, és csak
kismértékben létezett a városi élet, a nemzetiségek nem vettek részt a politikai intéz-
mények ellenőrzésében, és a külső (vagy idegen) uralom miatt ismeretlen volt az
egyesülés szabadsága. Ennek köszönhetően a nem paraszti osztályok által vezetett
nemzeti mozgalmak elsősorban a vallásos (egyházi) társadalmi hálózatra és hovatar-
tozásra támaszkodtak. Végeredményben az egyház határolta be azt a teret, ahol a
„nemzeti” tudás és kultúra újratermelte önmagát, s amelyben az értelmiség is mozog-
hatott. Mindezt azért fontos szem előtt tartani, mert erdélyi magyar viszonylatban, Tri-
anon után, gyakorlatilag szintén ez – a románság esetében már sikeresnek bizonyult
– modell honosodott meg: egyértelműen felértékelődött az egyházak kisebbségi tár-
sadalmi és nemzeti szerepe, amelyet a kommunizmus évtizedei csak tovább erősítet-
tek. Azt is lehet mondani, hogy ez a szerep időközönként még háttérbe is szorította a
kifejezetten vallási, spirituális dimenziót. Gondoljunk csak a magyar kisebbségi politi-
kai vezetők 1992. október 25-i kolozsvári Szent Mihály templomi eskütételére, amely
mintegy „szakralizálta” azt a banális romániai igazságot, hogy a szavaknak valójában
nincs tartalmuk és jelentőségük, etikai értelemben pedig semmire nem köteleznek.
Balkáni viszonylatban az egyházi mező fontosságát akkor érzékeljük igazán, ha fi-
gyelembe vesszük, hogy kikből is tevődik össze a nemzeti mozgalmak mozgató ereje?
Itt mindenekelőtt a közösség nemzeti sajátosságait megkülönböztető értelmiségi
„szakemberek”-re – írókra, nyelvészekre, történészekre, papokra, tanítókra, néprajztu-
dósokra stb. – kell gondolnunk, akik vagy intézményesen, illetve egzisztenciálisan,
vagy pedig világnézetileg erősen kötődnek saját „nemzeti”-ként meghatározott egyhá-
zukhoz, amelynek szellemiségéből táplálkoznak, és teológiai érvrendszeréből (pl. áldo-
zatmotívum) merítenek ihletet.17 Mindez azt sugallja, hogy közép-kelet-európai – főkép-
pen pedig balkáni – viszonylatban az értelmiségi, különösképpen pedig a kisebbségi
értelmiségi társadalmi szerepe – és vélt vagy valós felelőssége – mindig is túlmérete-
zett volt. Ezen nem is nagyon lehet csodálkozni, hiszen mind a mai napig ők termelik
és szolgáltatják a nacionalizmus ideológusai számára a szükséges elméleti anyagot.
Ez a „nemzeti értelmiség” gyakorlatilag egy különös „nemzeti” küldetés teljesítésére
érezte magát felhatalmazva, amelyet ő maga határozott meg önmagának, jóllehet ez az
„értelmiség” soha nem rendelkezett a nyugati értelmiség társadalmi tekintélyével, ha-
16 Az ideológia azon meggyőződések többé-kevésbé összefüggő rendszerét jelenti, amelyet egy egyénekből álló közösség vall.
Ez kiterjed a társadalmi és emberi élet összes területére. Jellegzetessége, hogy sajátos módon – jelen esetben a nemzet
szemszögéből – magyarázza a történelmet, határozza meg és indokolja a közösség cselekvését, valamint igazolja a végre-
hajtott cselekedetet. Mindennek egyetlen célja a közösség vélt és vallott érdekének a megvalósítása. Lásd Elias Matar: Élé-
ments pour une sociologie des minorités. Doktori disszertáció, USHS, Strasbourg, 1981, 24. old.
17 Tartsuk szem előtt az „Erdélyi Iskola” (Gheorghe Şincai, Petru Maior és Samuil Micu-Klein) példáját, amely az erdélyi román-
ság politikai jogegyenlőségi kérelmének az alátámasztására kidolgozta az ún. dákoromán elméletet, és amely teljes mérték-
ben a görög katolikus egyházba tagolódott be. Ugyancsak az erdélyi román (a balázsfalvi görög katolikus és a nagyszebeni
ortodox) püspökök voltak azok, akik II. Lipót császárhoz 1791. március 11-én benyújtották a „Supplex Libellus Valachorum”
c. emlékiratot, amely többek között az erdélyi románság negyedik rendi nemzetként való elismerését kérte.
gyományaival és politikai kultúrájával. Ebben a küldetés-meghatározásban mindig is
előkelő helyen szerepel az – elvárt és kihangsúlyozott – áldozatvállalás (a nemzeti kö-
zösség oltárán), mint erkölcsi imperatívusz. Pedig a kisebbséget alkotó egyének dön-
tő többsége nem annyira áldozathozó szerepre, még csak nem is szabadságra, hanem
sokkal inkább emberhez méltó életre, jövőbeni kilátásokra, egzisztenciális biztonságra
és kiszámítható jogszolgáltatásra vágyik – lehetőleg a szülőföldjén.
A balkáni térség országaiban a „nemzeti értelmiség” erőteljes kulturális kötődé-
sei egyben azt is eredményezik, hogy itt a kultúra rendkívüli politikai jelentőséggel bír.
Ebből következően a többség – mintegy önmagából kiindulva – a kisebbség minden
kulturális törekvésének politikai jelleget tulajdonít, hiszen valamikor a történelem folya-
mán maga is politikai célra használta a kultúrát – sikeresen. A kultúra jelentőségének
túlhangsúlyozása azonban messze nem jelenti annak kibontakozását. Sőt mi több,
joggal beszélhetünk a kulturális tevékenységek politizálódásáról – illetve egyfajta misz-
tifikációjáról18 – és az értelmiségnek az uralkodó (vagy kisebbségi) politikai hatalom
célkitűzéseit szolgáló alárendeléséről.19
A politizálódás, illetve az erős nemzeti felhang ugyanakkor azt is eredményezi,
hogy ez a kultúra elsősorban és szinte kizárólagosan a hagyományápolásra összpon-
tosul (és összpontosít).20 Erdélyi viszonylatban Egyed Péter ezt a következőképpen fo-
galmazza meg: „Az erdélyi embert azért tartják erdélyinek, mert hagyományos: van
benne valami szeretetre méltó ősiség, vadság, jóindulatú primitívség, Bessenyei
Györgynek valaminő Kirakaduhuja ő. Számos, a tradicionális társadalomhoz tartozó
szokást, mesterséget és fortélyt őriz (beleértve a természeti gazdálkodás és a termé-
szethez való viszony számos elemét), együttélési normát és emberi értéket. Hangsú-
lyozni kell azonban, hogy történelmi formák elemeiről van szó csupán, amelyek itt-ott
visszautalnak egy szervesebb közösségi létformára, de amelyek egy teljesen megvál-
tozott társadalmi és gazdasági közegben működnek tovább. Mi történik, ha az erdélyi
ember lemond ezekről az elemekről? Semmi, józan, XX. század végi erdélyi magyar-
nak marad ő, aki nem tart igényt az össre, a jussra és a furmányra. Persze, ez olyan,
mint a csapatzászló, a jelvény: akkor viszont mások sem tartanak igényt arra, hogy Er-
18 Romániai magyar viszonylatban ez azt jelenti, hogy „a nyelvi és kulturális elemeknek – amelyek bizonyos térségekben törté-
nelmileg nemzetkonstituáló tényezőként működtek – a közösségi létünk aktuális állapotának legfőbb jellemzőiként való fel-
tüntetése azt az illúziót kelti, mintha ezek leválaszthatók lennének közösségi életünk gazdasági, politikai, társadalmi összete-
vőiről, s önálló közösségformáló és közösségfenntartó tényezőkként működhetnének. Mindaddig, míg ennek lehetőségét egy
körültekintő és mélyreható elemzés nem támasztja alá, számolni kell azzal, hogy ez a megközelítés sokkal inkább egy erőtel-
jesen misztifikáló hatású kollektív hiedelmen alapul, mintsem valós tényeken. Ebben a megközelítésben a kultúra kifejezés je-
lentésköre a szellemi ’értékek’ gyűjteményére zsugorodik, s az általa meghatározott közösség szellemi, lelki közösségként té-
teleződik.” Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 115. old. Ebben a „lelki közösség”-ben a „szolgálattevők”
azonban nagyon is valós egyének, akik jól meghatározott – hellyel-közzel közösségiként feltüntetett – személyes érdekekkel
rendelkeznek.
19 „Kinek előnyös ez a [kulturális] magyarságkép? Nyilván, elsősorban annak az értelmiségi rétegnek, amely megalkotta és foly-
tonosan újratermeli ezt a képet, mivel létének értelmét, önmaga igazolásának lehetőségét látja benne. Hiszen ezáltal a maga
specifikus mozgásköréhez kapcsolódó nyelvi és kulturális érdekeket alapvető nemzeti-közösségi érdekekként tüntetheti fel,
amelyeknek első számú szószólója éppen ő maga. Azt, ami hozzáértésének és foglalkozásának körén kívül esik (mint pl. a
pénzügyi, gazdasági, szociális stb. igények) nem tekinti a közösségi önazonosság szférájához közvetlenül hozzátartozónak,
s így ezek a lehetséges érdekképviselet körén is kívül rekednek.” Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996,
117. old.
20 Ez a fajta szemléletmód még a tudomány terén is érezteti hatását. Cs. Gyímesi Éva szerint ugyanis „a ‘magyar tudományos-
ság’ a szavak jelentését lebegtető, ideológiai (ideologikus) fogalom, amelyik lehetővé teszi, hogy a laikus köztudatban a nem-
zeti, nyelvi, kulturális stb. sajátosság mint önmagában értéknek tekintett valami beemelődjék a tudomány fogalmi mezejébe:
elvi – módszertani (vagyis nemzetközileg mérhető) színvonalától függetlenül tehát mindent tudománynak minősít, ami a nem-
zeti hagyományok feltárásának, a hagyománymentésnek a körébe tartozik, valahogy úgy, mint a romantika korszakában”. Cs.
Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 130. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 11
12 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

déllyel kapcsolatban akármit is képviseljen.”21 Ebből a megfogalmazásból egyben az
is kiviláglik, hogy a nemzeti nyelvbe és hagyományba való bezárkózás22 tulajdonkép-
pen valamiféle külső elvárásnak való megfelelés kényszere23 miatt ható bezárással
együtt alkot egyfajta ördögi kört, amelynek fenntartásában nem kis szerep jut az értel-
miségnek (és diplomásoknak),24 különösen, ha ahhoz elemi, egzisztenciális (szemé-
lyes) érdekek is fűződnek.25 Ez azonban nem mentes a bizonytalanságtól és a szoron-
gástól, amely a külső elvárás(ok)nak való állandó megfelelés kényszeréből követke-
zik. Pedig 1995-ben ifj. Fasang Árpád a következőkben látta a magyar értelmiség hi-
vatását: „A hivatását komolyan vevő értelmiségnek, mindenekelőtt az új értelmiségi
generációknak az lenne a számtalan közül az egyik hivatása, hogy a társadalomban
a félelem és a szorongás görcseit oldja, s példát mutasson abban, hogy lehet félelem-
mentesen élni.”26 Mennyivel inkább ez lenne a szerepe a kisebbségi értelmiséginek:
megtestesíteni azt a szabad és félelem nélküli egyént a társadalomban, aki tiszteli a
többséget, de egyéniségével és rátermettségével önmaga számára is kikényszeríti a
tiszteletet és a megbecsülést. Ha valakit ugyanis emberként nehéz tisztelni és becsül-
ni, kisebbségiként még annál is nehezebb a többségi számára.

21 Egyed Péter: A jelenlétről. Kolozsvár, 1997, 189–190. old.
22 Lásd Komoróczy Géza: Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten. Tanulmányok óko-
ri keleti szövegek értelmezése köréből. (Osiris Könyvtár. Történelem), Osiris Kiadó, Budapest, 1995.
23 „A magyarországi ‘széles tömegek’ Erdéllyel kapcsolatban sohasem hitelességet akartak, hanem elérzékenyülést, rajongást,
borzongást, döbbenetet, szóval valami olyasféle érzést, amit szép limonádéfilmek, krimik vagy másokkal történt szerencsét-
lenségekről szóló tévéhíradók nézése közben szokott érezni az ember.” Tánczos Vilmos: Keletnek megnyílt kapuja. Kolozs-
vár, 1996, 76. old.
24 Tánczos Vilmos szerint „az értelmiség által Orbán Balázsék, Kriza Jánosék óta forgalmazott (…) erdélyi mítoszok megfertőz-
ték a falusiak ‘felvilágosultabb’ részét, akik ma inkább valamiféle romantikus heroikus gesztusként, esetleg a népi kultúra
‘megörökítéséért’ hozott áldozatként értelmezik a filmesek, tévések, folkloristák falujárását”. Tánczos Vilmos: Keletnek meg-
nyílt kapuja. Kolozsvár, 1996, 77. old.
25 Maróth Miklós szerint „a társadalom a világból azt és úgy ismeri meg, amit és ahogyan a humán értelmiség elébe ad. A hu-
mán értelmiség pedig a világból azt és úgy fogja föl, amit és ahogyan képességei, élményei és tapasztalatai szerint felfogni
képes (…) Ha az értelmiség munkája alapján nem tudja anyagi függetlenségét megteremteni, akkor tudását áruba fogja bo-
csátani, így állásfoglalásaiban sem lesz független. Ebben az esetben a társadalom véleményét formáló erő tömeges mére-
tekben lesz megvehető.” Maróth Miklós: „Az értelmiség szerepe”, in: Fasang Árpád ifj.: Az (magyar) értelmiség hivatása. Bu-
dapest, 1997, 301. old.
26 Fasang Árpád ifj.: Az (magyar) értelmiség hivatása. Budapest, 1997, 77. old.
II. Történeti visszatekintés 27

1. Az erdélyi fejedelemség megszilárdulása (1541–1606)

Magyar viszonylatban, hosszú időn keresztül, a társadalom értelmiségi – vagyis írni-
olvasni tudó, illetve tudástermelő – rétegét szinte kizárólag a katolikus klérus alkotta.
Ezen monopólium megtörése, tehát az intellektualizmus laikusokra28 és klerikusokra
történő megoszlásának a vége többé-kevésbé egybeesik a magyar királyság szétesé-
sével és az államiság megszűnésével, az erdélyi fejedelemség kialakulásával, vala-
mint a reformáció fokozott térnyerésével, amely pl. az erdélyi szellemi élet legaktívabb
értelmiségi személyiségeinek biztosított kibontakozási lehetőséget. Kétségtelen, hogy
ezekben a folyamatokban szerepet játszott a klérus XV–XVI. századi intellektuális fej-
lődése is.
Erdélyben egészen a XVI. század közepéig tulajdonképpen alig beszélhetünk ér-
telmiségi létről, hiszen mindenekelőtt írástudásról és íráshasználatról tudunk. Tényle-
ges tudástermelésről csupán ekkortól vannak adataink és forrásaink (irodalmi és tu-
dományos szövegek, illetve levelezések magyarul és latinul), ekkor azonban Erdély
szerepe is felértékelődik a magyar kultúrában. Gondoljunk csak arra, hogy a magyar
nyelv és írás kialakulása mi mindent köszönhet Kolozsvárnak. Mindebben kétségtele-
nül szerepet játszott a politikai önállósulás, hiszen a fejedelemség új – az egyháztól
független – társadalmi érvényesülési lehetőségeket teremtett az értelmiségiek számá-
ra. A hivatali pályák pedig hasznosíthatóvá tették a tudást, amelynek felértékelődése
már korábban megkezdődött. Rődi Cseh István pl., a XVI. század elején, „ezüst mar-
háját, ‘mindenét’ azzal az indoklással hagyja kizárólagosan Péter nevű kiskorú fiára,
‘hog tanytassag es az Eskolat el ne hagyassak vele’. Ebbe az aggodalmaskodó fél-
mondatba Cseh Istvánnak egy életre szóló művelődésélménye sűrűsödik bele. Ben-
ne van ebben a válságba jutott, szegényedő nemesség legvilágosabb fejű tagjainak
ama nagy felismerése, hogy a tudás hatalom, amelyet az anyagi eszközök feláldozá-
sával is meg kell szerezniök utódaiknak jövőjük biztosításához. Cseh István számára
a tanulás nem hozhatott valami fényes karriert. Mégis amikor élete számvetését készí-
ti, azt kívánja, hogy kedvenc, legkisebb gyermeke az általa járt úton próbálkozzék az
életben boldogulni. Saját tapasztalatából tudhatta, hogy a tudás teheti legkedvesebb
gyermeke életét mássá, könnyebbé, mint amilyen annak a rétegnek tagjaié, amelyből
ő is igyekezett kiemelkedni.”29
Jakó Zsigmond szerint, „Erdély a latin művelődési terület peremén helyezkedett
el. Itt, a fejlődés lassúbb üteme következtében, a könyv még a XVII. század folyamán
is alig bírt nagyobb társadalmi súllyal és szereppel, mint nyugatabbra az ősnyomtat-
ványok időszakában. A könyvek gyűjtése tehát a XVI–XVII. századi Erdélyben még
nem valami magától értetődő velejárója a civilizált életnek, hanem az átlagon felül-

27 A szellemi élet kibontakozása és fejlődése terén az Erdély és a Nyugat-Európa között fennálló különbség és időbeli eltolódás
nagyon szemléletesen tetten érhető a neves francia történész, Jacques Le Goff, Az értelmiség a középkorban (Osiris, Buda-
pest, 2000) c. munkájának olvasása közben.
28 A társadalom nem-klerikus értelmiségi rétege.
29 Jakó Zsigmond: „Rődi Cseh István, az anyanyelvű írásbeliség egyik erdélyi úttörője”, in: (uő) Írás, könyv, értelmiség. Bukarest,
1976, 39. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 13
14 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

emelkedő szellemi érdeklődés jele. Aki ekkor Erdélyben tervszerűen gyűjtötte a köny-
veket, nem rettent vissza az ezzel járó komoly anyagi áldozatoktól és a távoli külföld-
ről való beszerzés nehézségeitől, arról kutatásaink során minden esetben kiderült,
hogy művelődési életünk alkotó és irányító szellemének, vagy legalábbis korszerűbb,
magasabb műveltségű értelmiségi személynek tekinthetjük. Megfigyeltük azt is, hogy
a XVI–XVII. századi Erdélyben a könyv nem a bibliofilia tárgya, hanem valóban az in-
tellektualizmus szerény, de fontos munkaeszköze. A török támadás állandó veszélyé-
ben élő, folyamatosan szegényedő fejedelemség társadalma általában nem a szép,
hanem a számára valóban szükséges könyvekre áldozott. Könyvtáraink XVI–XVII. szá-
zadi állagainak tanulmányozása leghatározottabban megmutatta, hogy e korszak er-
délyi könyvgyűjteményeit már nem néhány művelt, gazdag ember kedvtelése hozta
létre, hanem az értelmiségieknek arra irányuló tudatos erőfeszítése, hogy lépést tart-
sanak a világ tudományos és szellemi életének fejlődésével.”30
Az így körvonalazódó szellemi váltás meghatározó tényezője kétséget kizáróan a
reformáció, amely megtermékenyítő hatást gyakorolt Erdély szellemi életére, és komoly
lökést adott a magyar – mellékesen pedig a román – kultúra helyi fejlődésének. Mindez
elsősorban három tényező közös hatásával magyarázható: az anyanyelvűség bevezeté-
se a hitéletbe, a könyvnyomtatásra fektetett hangsúly, és az iskolahálózat megteremté-
se (Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Enyed, Déva, Kézdivásárhely, Fogaras), amely fon-
tos szerepet játszott a korabeli értelmiség és a társadalmi-politikai vezetők képzésében.
Jelentősége annak is köszönhető, hogy – a többnyire klérusorientált katolikus iskolapo-
litikával szemben – a protestáns iskoláztatás a társadalom szélesebb rétegeit célozta
meg: a polgárságot, a nemességet és a módosabb parasztságot.
Kik voltak e korszak szellemi pezsgésének a mozgatói, fenntartói, szereplői?

a) Heltai Gáspár, eredeti nevén Kaspar Helth (1510–1574), aki „a 16. századi Er-
dély vállalkozó kedvű polgára, korának kivételes képességű művésze, akit íróvá érlelt
a reformáció.” A „nagyszebeni szász szenátor fia” – sok más fiatal kortársához hason-
lóan – a wittenbergi egyetemen formálódott a „minden új iránt fogékony polgári értel-
miség tipikus alakjává”,31 ahonnan nyomdabetűkkel tért haza Erdélybe, hogy tudatos
felelősségvállalással magyar íróvá, értelmiségivé váljon, aki az Igét és az új eszméket
magyar nyelven igyekezett hozzáférhetővé tenni. A kezdetben lutheránus (1544-től),
majd kálvinista (1564), végül pedig antitrinitárius (1568-ban) Heltai 1550-ben,
Hoffgreff György (†1559) tipográfussal együtt, latin betűs nyomdát alapított Kolozsvá-
ron, és lerakta a magyar helyesírás alapjait. Tevékenységét segítette, hogy a töröknek
fizetett évi adó békét és autonómiát biztosított az erdélyi fejedelemségnek. A vallásos
könyvek mellett, hogy vállalkozását (vagyis a nyomdát) – amelyet 1559 óta egyedül
vezetett – fenntarthassa, kezdett el világi műveket és szépprózát írni (Száz fabula,
1566; Krónika az magyaroknak dolgairól, 1575) és terjeszteni.32 Itt jelentek meg pl. Ti-
nódi Sebestyén – kéziratok formájában többnyire elveszett (kivétel a János király fiá-
ról való szép krónika, 1554) – művei is. Mindennek köszönhetően azonban azt lehet

30 Jakó Zsigmond: „Az erdélyi értelmiség kialakulásának kezdetei”, in: (uő) Írás, könyv, értelmiség. Bukarest, 1976, 14. old. Lásd
még Sipos Gábor: A kolozsvári Református Kollégium Könyvtára a XVII. században. Scriptum, Szeged, 1991; György Lajos:
A kolozsvári római katolikus Lyceum-könyvtár története (1579–1948). Argumentum, Budapest, 1994.
31 Molnár Szabolcs: „Heltai Gáspár”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 1. Marosvásárhely, 1998, 15. old.
32 Heltai Gáspár: Száz fabula. Krónika és egyéb írások. Kriterion Könyvkiadó, 1980.
mondani, hogy a magyar nyelven alkotó, nem magyar származású Heltai Erdélyt – és
az itt kibontakozó magyar nyelvű kultúrát – a nemzeti nyelveken megszólaló európai
kultúra időszerű áramlataiba illesztette. Nyomdaműhelye egészen a XVII. század végé-
ig működött.

b) Heltai hatott egy ugyancsak német származású, de szintén magyarul író, be-
szélő és prédikáló lelkipásztorra, Franz Hertelre, vagyis Dávid Ferencre, aki végül szin-
tén az antitrinitárius (vagyis szentháromság-tagadó) eszmék mellett horgonyzott le
(1568).33 Mivel figyelmen kívül hagyta Báthory Istvánnak a további hitújítást tiltó figyel-
meztetését, életét Déva vára börtönében fejezte be (1579. november 15-én).

c) Baranyai Decsi Czimor János (†1601. május 15, Székelyvásárhely; ma: Maros-
vásárhely), előbb tanítója, majd rektora volt a Maros menti város református kollégiu-
ma ősének. Nevét nem őrzi emlék, sírja pedig ma már teljesen ismeretlen. „Pedig Ba-
ranyai Decsi Czimor János négy évszázaddal ezelőtt a humanista kultúra igazi minde-
nese, a tudományok európai rangú magvetője volt ezeken a tájakon. (…) Történész,
műfordító, útleírás-irodalmunk úttörője [Hodoeporicon, 1587], szólások-közmondások
gyűjtője, kiadója – és nem utolsósorban kiváló pedagógus”, aki „sokágú életművével
elévülhetetlen érdemeket szerzett az egyetemes magyar művelődés mega-
lapozásában.”34 Kötelességének érezte a magyar nyelvű tudástermelést, hogy kortár-
sai „eszességet” tanulhassanak. Wittenbergi és strassburgi (1590–1592) tanulmányai
után tért vissza Erdélybe. Anyagi gondjai mellett szembesülnie kellett a „tehetséggyil-
kos és sárbarántó” provinciális szellemi közönnyel is35, ami gyakorlatilag Erdély min-
denkori, és máig meg nem haladott, egyfajta magyar kollektív tudathasadásban tetten
érhető problémája. Ez mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy egyrészt a külföldön
tanultak irányában megfogalmazódik egy visszatérési erkölcsi imperatívusz, miköz-
ben eléggé nyilvánvaló a megszerzett tudás egyértelmű elutasítása; másrészt pedig
divatos a vissza nem tértek megbélyegzése egyidejűleg az „idegenben” hírnevet szer-
zettek sikerében való osztozás közösségi igényével. A tudás átvételének és hasznosí-
tásának kérdése természetesen ez utóbbi esetben sem merül fel. Az illető személy
csupán szimbolikus „vissza-sajátitásá”-ról, illetve az arra tett kísérletről van szó, több-
nyire a politikai hasznosíthatóság céljából és érdekében.

Az erdélyi fejedelemség megszilárdulásának időszakára esik a jezsuita iskolaala-
pítást (Kolozsvár, Gyulafehérvár) engedélyező katolikus Báthory István fejedelemsége
(1571–1575, †1586),36 illetve Báthory Zsigmond többszörös uralkodása (1588–1594,
1594–1597, 1598–1599, 1601, 1602), aki politikai és hatalmi kiszámíthatatlansága el-
lenére igyekezett támogatni a kultúrát. Ezen korszak egyik megkerülhetetlen króniká-
sa a kisnemesi származású Szamosközy István (kb. 1570–1612), a gyulafehérvári
káptalan levéltárosa, kinek művei csak a XIX. század utolsó évtizedeiben jelentek meg
nyomtatásban.37
33 Szász János: Dávid Ferenc. Budapest, 1982.
34 Nagy Pál: „Baranyai Decsi Czimor János ”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 1. Marosvásárhely, 1998, 68. old.
35 Uo., 1998, 71. old.
36 Nagy László (szerk.): Báthory István emlékezete. Budapest, 1995.
37 Szamosközy István: Erdély története. Európa, Budapest, 1981.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 15
16 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

2. Az erdélyi fejedelemség virágkora (1606–1660)

Bethlen Gábor (1613–1629) fejedelem, az ország felemelését szívügyének tekintve, a
jobbágyok számára is biztosította a tanulás lehetőségét, ami számuk megsokszorozó-
dását eredményezte az oktatásban. Ezzel gyakorlatilag megnyílt előttük az út a társa-
dalmi felemelkedés felé, éppen a tudás révén. A fejedelem ugyanakkor támogatta a
külföldön történő képzést, valamint Káldi György katolikus bibliafordítását. Uralkodá-
sa alatt mintegy ezer erdélyi fiatal fordult meg német, holland és angliai egyetemeken.
1622-ben elérte, hogy az országgyűlés kimondja egy „közönséges akadémia”
(Collegium Academicum) felállítását. Ennek alapvető célját az ország dolgaiban jár-
tas tudós emberek kinevelésében határozta meg, mivel ebben látta a fejedelemség
érdekét és jövőjének zálogát. Nem véletlen, hogy Szenci Molnár Albert (1574–1634),
aki a műveltség két alappillérének az iskolát és a könyvet tartotta, élete utolsó éveit –
a fejedelem meghívásának köszönhetően – Erdélyben, Kolozsváron élte le.
Az eredetileg Kolozsvárra tervezett intézmény végül Gyulafehérváron kezdte meg
a működését (1629-ben) teológiai, filozófiai és jogi tanszékekkel. Gyakorlatilag az itte-
ni iskolát emelte akadémiai rangra, és gondoskodott az anyagi fenntartásáról. Érte-
lemszerűen ez lett a lelkészképzés és a református teológia tudományos központja,
ahova külföldi tanárokat is igyekeztek odacsábítani. Az 1662-es tatár pusztítás után a
kollégium Nagyenyeden talált új otthonra (1848-ig közel 100 ezer ifjú tanult itt).
Bethlen halála után a Rákóczi fejedelmek továbbra is igyekeztek a szellemi életet
magas szinten tartani Erdélyben, és gondot fordítottak az iskolafejlesztésre. I. Rákóczi
György (1630–1648) pl. elitképző udvari iskolát alapított Gyulafehérváron,38 ellenben
nem fejlesztette tovább az Akadémiát. Elmaradt pl. az orvosi kar megszervezése, s így
nem is lett igazi universitas.
Ebben a több mint fél évszázados időszakban,39 nagy általánossággal azt lehet mon-
dani, hogy az erdélyi fejedelemség értelmiségének túlnyomó többségét a lelkészek és ta-
nárok alkották – akik közül többen külföldi egyetemeken is megfordultak –, és nagyon ke-
vés volt a természettudományos képzettségű tudós. A „világi” értelmiség hiánya miatt a
politikai hatalom a református egyházi struktúrára és szellemiségre támaszkodott.40 Ez a
kölcsönös függés, illetve a külföldről hozott eszmékkel szembeni ellenállás és bizalmatlan-
ság kétségtelenül szerepet játszott annak az újításellenes közhangulatnak a kialakulásá-
ban, amely Erdély (köz)szellemiségének egyik alapvető jellemvonása lett.
Ebben a korban a következő személyek emelkedtek ki:

a) Péchi Simon (kb. 1565/1570 – kb. 1642), aki a korabeli Erdély egyik legműveltebb
embere volt. Fejedelmi tisztségviselő, bizalmas, diplomata, Erdély kancellárja. Sztoikus böl-
cselő és teológus, a szombatosok (székely „zsidók”) felekezetének eszmei megalapítója,41
akit erősen foglalkoztatott a bűn és bűnhődés viszonya. A XVI. században a székely szom-

38 Tarnóc Márton: Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi György korában. Budapest, 1978.
39 A korképhez lásd V. Windisch Éva (szerk.): Kemény János önéletírása és válogatott levelei. Budapest, 1959; Bethlen János:
Erdély története, 1629–1673. Balassi Kiadó, Budapest, 1993; Szakály Ferenc (szerk.): Szalárdi János siralmas magyar króni-
kája. Budapest, 1980.
40 Az erdélyi szászok körében egy ezzel ellentétes folyamat zajlott le. Széles körű világi értelmiség alakult ki, amely alárendelt
szerepbe kényszerítette a lutheránus egyházat.
41 Lásd Dán Róbert: Az erdélyi szombatosok és Péchi Simon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.
batosok héber verseket és bölcselkedő prózát fordítottak magyarra. A szombatosság azon-
ban már nem élhetett az erdélyi vallásszabadság elvével, mert szigorú törvényekkel tiltot-
ták, és pár vidéki szombatos gyülekezet kivételével (Bözödújfalu)42, felszámolták. Ebben
szerepet játszott I. Rákóczi György református fejedelem türelmetlensége és vagyonszerzé-
si vágya, hiszen a zsidózók vagyonát feleségének és rokonainak adományozta.

b) Geleji Katona István (1589–1649), akinek nevéhez fűződik az erdélyi reformá-
tusság egyházi rendjének a megszilárdítása (1646-os szatmárnémeti zsinat).

c) Apáczai Csere János (1625–1659) a gyulafehérvári, majd a kolozsvári kollégium
tanára, az Enciklopédia43 (Magyar Encyclopaedia. Azaz, minden igaz és hasznos böl-
cseségnek szép rendbe foglalása és magyar nyelven világra bocsátása. Apátzai Tsere
János által, 1655), vagyis az első magyar tudománytár,44 és a Magyar logikácska45 szer-
zője, aki élete célját népe felemelésében igyekezett megtalálni – reménytelenül. Mint
ahogy reménytelen maradt akadémiaszervező elgondolása is, 1658-ban. Bethlen Mik-
lós (1642–1717), a művelt és jelentős erdélyi emlékíró, egyben pedig tanítvány, azt írta
róla, hogy „az Isten ebből az ostoba háládatlan magyar világból, mely ő reá méltatlan
volt, kivette, azután az igen gyámoltalan belga feleséget, gyermekét is magához szedte”.
Aletta van der Maet sírját már Áprily Lajos is hiába kereste (Tavasz a házsongárdi teme-
tőben). Apáczai egyetlen ábrázolása sem maradt fenn! Ez is azt mutatja, hogy Erdély
nem volt képes Apáczait megbecsülni (mint ahogy Misztótfalusit sem). Egyed Péter sze-
rint: „Mindenkori lecke a nemzetet siratóknak: a világméretű butaság, oktondiság és os-
tobaság tesz a sírba és töröl el bennünket (is) a föld színéről, nem más.”46

3. Az erdélyi fejedelemség hanyatlása (1660–1690)

II. Rákóczi György (1648–1660) szerencsétlen kimenetelű lengyelországi hadjáratá-
nak (1657) eredményeként Erdélyt büntetésből feldúlta a török-tatár had. A fejedelem
ugyanis a Porta kifejezett tiltása ellenére vágott bele a lengyel kalandba. Az állandó
háborús helyzet közepette, amely súlyos gazdasági, társadalmi és főképpen népese-
dési következményekkel járt, a következőket írta, 1658 végén: „Isten úgy segéljen,
nem gondolok vele, ha Erdély pusztán marad is, mégsem hagyom böcsületemet; ha
én nem bírom más is ne bírhassa; ha csak öt vagy hat hétig is bírom a fejedelemsé-
get, de mégis bemegyek.”47
42 A hitében ugyan a zsidó hagyományokat követő és tartó, de eredetében székely-magyar utolsó szombatos közösség – ame-
lyet keményen sújtottak a második világháborús zsidótörvények – a Ceauşescu-diktatúra végén, a falu erőszakos megszün-
tetése következtében morzsolódott fel véglegesen. Az egykori falu lakói ma több mint 34 településen élnek elszórva. Lásd Ko-
vács András: Vallomás a székely szombatosok perében. Bukarest, 1981. Valamint (uő): Mondjatok káddist egy székely fa-
luért. Csíkszereda, 1997.
43 Apáczai Csere János: Magyar Encyklopaedia. Sajtó alá rendezte Szigeti József, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.
44 Ezzel kapcsolatosan lásd Péntek János (szerk.): Magyarul megszólaló tudomány. Apáczai Enciklopédiájának ösztönzése és
példája a magyar tudományos nyelv és stílus megteremtésében. Lucidus, Budapest, 2004.
45 Apáczai Csere János: Magyar logikácska. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975.
46 Egyed Péter: „Apáczai Csere János”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 1. Marosvásárhely, 1998, 146. old. Lásd
még Gyárfás Endre: Apáczai. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1978; Kovács Sándor Iván (szerk.): Apáczai Csere János em-
lékezete. „Én gondolkodom, azért vagyok”. Válogatás 350 év Apáczai-irodalmából. Budapest, 2004.
47 Szabó Péter: Az erdélyi fejedelemség. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1997, 96. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 17
18 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

A puritán szellemiségű I. Apafi Mihály (1661–1690) hosszas fejedelemsége ide-
jén Erdély nagyon messze került a Báthory- és a Bethlen-kortól. Ez az időszak, ame-
lyet nagyméretű népességhullámzás jellemez, nem igazán kedvezett a szellemieknek,
még annak ellenére sem, hogy a fejedelem tervei között szerepelt az erdélyi Akadé-
mia kiépítésének a szándéka. Hiszen az egyházi értelmiségnek nyújtott támogatásért
cserébe feltétlen szolgálatot kívánt. És jóllehet Bethlen Miklós,48 a XVII. század végén,
erdélyi viszonylatban még egy magyar világról írt, az általa megrajzolt helyzetkép tu-
lajdonképpen egy átalakuló világ múltbeli állapotát rögzítette.49
Ennek az időszaknak kiemelkedő egyéniségei az orvos Pápai Páriz Ferenc
(1649–1716), a nagyenyedi kollégium görög-, fizika- és logikatanára, 1680-tól haláláig; va-
lamint a nyomdász és betűmetsző Misztótfalusi Kis Miklós (1650–1702), akit kortársai „hit-
vány vasműves”-nek bélyegeztek, pedig Erdélyért (ahol 1690-ben éppen berendezkednek
a Habsburgok) biztos megélhetést és megbecsültséget adott fel Nyugat-Európában.
Egyébként ő volt az, aki az első grúz nyomtatványt megjelentette. Sorsa és életútja drámá-
ba illő. Nagyon kifejező tehát a sírfelirata: „Igazságáért ő is szenvedett, ‘búsult lelke’. Szá-
zadok után örűl diadalán” (Pápai Páriz Ferenc).50 Mindezt azonban ő maga is megfogal-
mazta: „Az én életem szüntelen való halál, midőn lelkemnek szüntelen való fájdalmával a
véghetetlen injuriák alatt eszem kenyeremet és a száma nélkül való meggyőzhetetlen aka-
dályok célomtól felette messze vetnek.”51 Jakó Klára pedig nagyon tömören és kifejezően
így foglalja össze az életét: „Tragédiája és bukása szinte törvényszerűnek tűnik tájainkon.
Élete a korát meghaladó alkotó ember reménytelennek tűnő küzdelme, mely esetében az
általa képviselt polgári értékrend és a feudális Erdély elmaradottsága, az emberi rosszin-
dulat és kicsinyesség ellentmondásában gyökeredzik. (…) A korszerű nyomda felállításá-
ra, a nép műveltségi színvonalának emelésére irányuló tervei megvalósítása elé maradi fe-
udális, irigy és rosszindulatú környezete újabb és újabb akadályokat gördített. Ellenséges
magatartásuknak nem elvi okai voltak, hiszen többen közülük hollandiai tanulmányútjuk
során tapasztalhatták Kis Miklós ottani anyagi, tekintélybeli előrehaladását, konzervatív
gondolkodásmódjuk azonban képtelen volt elfogadni, hogy itthon is a Hollandiában kiví-
vott megbecsült helyét kívánja elfoglalni. A korabeli erdélyi társadalom éretlennek bizo-
nyult az önerőből polgárrá, értelmiségivé váló jobbágyrendű homo novus befogadására.
S amint az már lenni szokott, az emberi gonoszság és irigység hozzájárulásával sikerült
ördögi tökélyre vinniük kirekesztését, anyagi, fizikai, lelki tönkretételét.”52
Azt lehet mondani, hogy bizonyos értelemben mind Apáczai, mind pedig
Misztótfalusi életpályája erdélyi viszonylatban modellértékűnek tekinthető.

4. A Habsburg-időszak (1690–1867)

Apafi Mihály fejedelem halála után (1690. április 15) Erdély Habsburg-fennhatóság alá
került. I. Lipót 1690. október 16-án bocsátotta ki a Diploma Leopoldinumot, amely az
48 V. Windisch Éva: Kemény János és Bethlen Miklós művei. Budapest, 1980.
49 Erre az időszakra vonatkozóan lásd Cserei Mihály: Erdély históriája, 166 –1711. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983.
50 Lásd még Pápai Páriz Ferenc: Erdélyi féniks… Nagyenyed, 1767.
51 Lásd Siralmas panasz… írattatott Misztótfalusi Kis Miklós által, 1982 (fakszimile kiadás).
52 Jakó Klára: „Misztótfalusi Kis Miklós”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 1. Marosvásárhely, 1998, 188. és 191.
old. Lásd még Hampel Polyxena: A halhatatlan betűk. Tótfalusi Kis Miklós élete. Kálvin Kiadó, Budapest, 1998.
újonnan megszerzett terület közjogi helyzetét szabályozta a birodalom keretében. En-
nek értelmében Erdély megtarthatta rendi társadalmi berendezkedését, törvényeit és
a bevett vallások szabad gyakorlását. Ez azonban egyáltalán nem akadályozta az „egy
állam, egy vallás” elvét valló Habsburgokat abban, hogy mindent megtegyenek a ka-
tolicizmus erősítésére, elsősorban az erdélyi protestáns uralkodó réteg hatalmának és
befolyásának a gyengítése és a visszaszorítása érdekében. Ezen törekvésükkel Er-
délyben gyakorlatilag hangsúlyos politikai tényezővé tették a vallást, amely már jól
meghatározott nemzeti vonásokkal rendelkezett, történetesen a román görög katoli-
kus egyház kierőltetett létrehozása révén, amelyben meghatározó szerepet játszottak
a magyar jezsuiták.
1731-ben, a Carolina Resolutio révén, a Habsburg-hatalom törvényileg is korlátok
közé szorította a protestáns egyházak mozgásterét: „az egyházi tisztségviselők meg-
választásához királyi beleegyezésre volt szükség, működésüket pedig a katolikus klé-
rus felügyelte; közhivatalt nem viselhettek”53. Így, a fokozatosan megtűrt státusúvá vá-
ló protestáns egyházszervezetek gyakorlatilag elveszítették a politikai szerepvállalás
lehetőségét, miközben a román görög katolikus papság egyre erőteljesebb társadal-
mi és politikai szerepre tett szert.
Mindez egyben azt is jelentette, hogy miközben a románság gazdaságilag, demo-
gráfiailag és különösképpen intellektuálisan gyarapodott (Erdélyi Iskola), addig Erdély
magyar társadalmán eluralkodott a provincializmus, elparlagiasodott és szellemileg-er-
kölcsileg hanyatlásnak indult.54 Ebben kétségtelenül az is szerepet játszott, hogy 1657
és 1711 között Erdély könyvállományát hatalmas veszteségek érték (pl. gyulafehérvári
és brassói könyvtárak pusztulása), miközben lehanyatlott a könyvnyomtatás is.
A protestantizmus társadalmi térvesztése Erdélyben egészen 1781-ig, II. József
türelmi rendeletéig tartott, amely vallási türelmet és korlátozott szabadságot biztosított
a nem-katolikus felekezeteknek. Az uralkodó „felvilágosult abszolutizmusa abban mu-
tatkozott meg, hogy egyenlő elbánásban részesítette a különböző felekezeteket. Meg-
tiltotta az erőszakos templomfoglalásokat, sőt esetenként a kincstárból utalt ki pénzt
templomépítésre”.55
A rendelet értelmében újra lehetőség nyílt a szervezkedésre és intézményszer-
vezésre56, ami kihatott a rózsásnak éppenséggel nem mondható kulturális életre is.
Aranka György (1737–1817), egy református püspök fia, az 1790-es évek elején
megszervezte az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságot. Ennek eszméjét korábban
az Egy Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság felállításáról való Rajzolat a Haza fensé-
ges rendeihez c. munkájában fejtette ki. A magyar nyelv és írásbeliség ápolása mel-
lett fontosnak tartotta a társadalom- és természettudományok művelését is. Az első
ülésre 1793. december 3-án került sor Marosvásárhelyen, amelynek akkor kb. 6000
lakosa volt. A lelkes elindulást gyors hanyatlás követte. A kiküszöbölhetetlen ellenté-
tek következtében 1806 júniusában megszűnt.
53 Kolumbán Vilmos József: Törvényhozó egyház. Kolozsvár, 2002, 26. old.
54 Lásd Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló 1703–1708. 1–2. kötet. Közzéteszi Magyari András, Kriterion Könyvkiadó, Bu-
karest, 1983; Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok: 1718–1784. Bevezetés és jegyzetek Jakó Zsigmond, Kriterion
Könyvkiadó, Bukarest, 1970; Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus. Sajtó alá rendezte Klamiczay Tibor, Magvető
Könyvkiadó, Budapest, 1960; Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása, 1736. Szerkesztette, az
utószót és a jegyzeteket írta Tót Gyula, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987.
55 Kolumbán Vilmos József: i. m., 127. old.
56 1843-ban Erdélyben már 1131 protestáns népiskola működött.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 19
20 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

1792-ben főleg protestáns főurak (Rhédeyek, Wesselényiek) támogatták az Er-
délyi Magyar Színjátszó Társulat megalakulását Kolozsváron. Színvonalának emelésé-
ért sokat fáradozott Kótsi Patkó János (1763–1842), aki a magyar színműírást is
ösztönözte.57 Ugyancsak itt jelent meg az első tudományos folyóirat is, az Erdélyi Mú-
zeum (1814–1818),58 amelynek elindítója egy evangélikus lelkészcsalád fia, Döbrentei
Gábor volt. Bölöni Farkas Sándor (1795–1842) művelődési intézmények és egy orszá-
gos múzeum felállítását szorgalmazta, sikertelenül. Nyugat-Európai és Észak-Amerikai
útjáról hazatérve élményeit könyvben jelentette meg (Utazás Észak-Amerikában,
1834), amely rövid időn belül bekerült a tiltott könyvek jegyzékébe.
Gróf Teleki Sámuel (1739–1822), a franciákkal folytatott háborúk miatt, 1797 ta-
vaszán Bécsből Marosvásárhelyre vitette a könyvgyűjteményét, ahol 1799 és 1802 kö-
zött könyvtárat építtetett, s azt megnyitotta a nagyközönség számára is.
Ebben az időszakban a következő személyek igyekeztek a szellemiség fáklyáját
magasra emelni:

a) Bod Péter (1712–1769) magyarigeni református lelkész és irodalomtörténész,
az első magyar nyelvű írói lexikon (Magyar Athenas, 1766) szerzője.59

b) A lelkész, történetíró60 és természetbúvár61 Benkő József (1740–1814), aki ké-
pességei és tudása révén egyetemi katedrát érdemelt volna – amennyiben Erdélynek
van egyeteme! –, sajátságos példája annak, hogy „miként nem tud valaki saját sorsá-
nak kovácsává lenni”, illetve miképpen lesz élete a kisszerűség martaléka, miközben
értékállót alkot.62 Egy tekintélyelvű társadalomban a külföldi tanulás helyett elvállalta
az Udvarhelyhez közeli Középajta lelkészségét (1767-ben). Ez a lépés gyakorlatilag
meghatározta és egyben be is határolta egész további életét. Munkássága csak rész-
ben tudott utat törni magának63, s előbb-utóbb elérték a súrlódások, ellenségeskedé-
sek, amelyeket sértődékenységében nem tudott kezelni. Ennek köszönhetően csak
alig két évet tanított a székelyudvarhelyi kollégiumban (1787 és 1789 között), a kolozs-
vári tanárságot pedig ő maga utasította el. Tulajdonképpen hiányzott számára az az
intellektuális közeg, amelynek köszönhetően tudományos munkásságát és egyéni,
családi életét jobban össze tudta volna hangolni. Így egyik a másikat keresztezte, s
élete végén tulajdonképpen csak a halál mentette meg a börtöntől, mert hivatal nél-
küli lelkészként engedéllyel nem rendelkező határőr katonákat esketett.

57 Kótsi Patkó János: A régi és új theátrom historiája és egyéb írások. Sajtó alá rendezte és bev. Jordáky Lajos, Kriterion Könyv-
kiadó, Bukarest, 1973.
58 Benkő Samu (szerk.): Erdélyi Múzeum 1814–1818. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979.
59 Bod Péter: Magyar Athenas. Sepsiszentgyörgy, 2003. Lásd még Tüskés Gábor (szerk.): Bod Péter, a historia litteraria műve-
lője. Tanulmányok. Universitas, Budapest, 2004.
60 Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus I–II. (Bécs, 1777–1778), Milkovia, sive antiqui episcopatus Milkoviensis
(1781), Imago inclitae in Transilvania nationis siculicae historico-politica (1791; magyar fordítása 1806-ban jelent meg, Ko-
lozsváron), Transilvania specialis (= Erdély földje és népe). Fordította, bevezető tanulmányokkal és jegyzetekkel közzéteszi
Szabó György. Kriterion, Bukarest – Kolozsvár, 1999.
61 Elveszett művében, a Flora Transsilvanicában Erdély növényvilágát ismertette kimerítően.
62 Sebestyén Mihály: „Benkő József”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi panteon 2. Marosvásárhely, 1999, 31. old.
63 Az erdélyi barlangokról írott művéért (Imago Specuum Transsilvae) 1781-ben a Haarlemi Tudós Társaság tagjai sorába válasz-
totta. Művei jó része azonban kéziratban maradt, s részben elkallódott. Mikó Imre: Benkő József élete és munkái. Pest, 1867.
c) Köteles Sámuel (1770–1831) a marosvásárhelyi, majd a nagyenyedi reformá-
tus kollégiumok tanára, aki lerakta a magyar filozófiai nyelvezet alapjait. Felvilágosult,
liberális gondolkodó volt (hatalom megosztása, törvény előtti egyenlőség, neveléshez
való jog, szólásszabadság). Részt vett a Nyelvmívelő Társaság munkájában. A Magyar
Tudós Társaság 1830-ban sorai közé választotta. Élete és munkássága gyakorlatilag
feldolgozatlan.64

d) Bolyai Farkas (1775–1856) a marosvásárhelyi kollégium tanára, aki családja
fenntartásáért próbálkozott a kocsmárossággal, a gyümölcstermesztéssel és a faze-
kassággal, illetve más tevékenységgel is (magánórákkal, gyógyítással, jogi tanács-
adással), aminek következtében felaprózta önmagát. Karl Friedrich Gauss
(1775–1855) göttingai matematikus a barátja, ellenben hosszú időre megszakadt kö-
zöttük a kapcsolat. Így fiát, Jánost (1802–1860), sem tudta hozzá küldeni, pedig an-
nak idején tájékoztatta Gausst a fiú születéséről. Kapcsolatuk akkor állt helyre, amikor
elküldte neki fia művének (az Appendix néven ismert Scientia spatii absolute vera, va-
gyis A tér abszolút igaz tudománya) különnyomatát. János számára azonban ebből
sem született semmi lehetőség. Apa és fia viharos kapcsolatának egyik kétségtelen
oka az intellektuális magukra maradottságban és a tudományos egymásra utaltság-
ban keresendő.65

e) A történész Mikó Imre (1805–1876) a történelmi alapok ápolása, feldolgozása
és ismerete (Erdélyi Történelmi Adatok forráskiadvány-sorozat) mellett fontosnak tar-
totta a gazdaságot is. Életművében gyakorlatilag a gazdaság és a kultúra harmonizá-
lását fedezhetjük fel, amit az elmélet és a gyakorlat összhangba hozásaként is értel-
mezhetünk. 1859-ben ő alapította az Erdélyi Múzeum Egyesületet, amely az erdélyi
szellemi (tudományos és irodalmi) élet fellendítését tűzte ki célul.66

A Habsburg-korszak erdélyi magyar szellemi életét összegezve azt lehet monda-
ni, hogy arra egyfajta széttöredezettség, a próbálkozások kellő összehangoltságának
a hiánya jellemző. Egyéni kezdeményezéseknek, vállalkozásoknak, születőfélben lévő
(nem egy esetben csak kéziratban fennmaradt) munkáknak vagyunk a tanúi, amelyek
azonban nem tudtak maguknak utat törni a közélet és a köztudat felé. Mindezek mö-
gött pedig olyan egyéni (esetenként akár tragikusnak is mondható) sorsok húzódnak
meg, melyek értelemszerűen behatároltak, az adott társadalmi keretek közé kény-
szerítettek. Kivételt talán csak Brassai Sámuel (†1897), Erdély utolsó polihisztora ké-
pez, aki felfelé ívelő életpályát (kollégiumi, majd egyetemi tanár) és sikeres, elismert
tudományos tevékenységet könyvelhet el magának. Ennek talán az is a magyarázata,
hogy életútja részben már áthúzódott a Monarchia idejére.

64 Lásd Hajós József: Köteles Sámuel. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.
65 Lásd http://bolyai.port5.com és http://bolyai.port5.com/bolyaif.htm; valamint Nagy Ferenc (szerk.): Bolyai biográfia, biblioté-
ka, bibliográfia. Budapest, 2000; Dániel Gáborné: „Az igazságot… határtalanul szeretem”. Annotált ajánló bibliográfia Bolyai
Jánosról. Budapest, 1998; Bolyai emlékkönyv. Kolozsvár, 2003; Bolyai-emlékkönyv. Budapest, 2004; A tér úttörője. Bolyai Já-
nos emlékév. Marosvásárhely, 2003; Weszely Tibor: Bolyai János. Az első 200 év. Budapest, 2002.
66 Lásd Kelemen Lajos: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület múltja és jelenje. 1909; György Lajos (szerk.): Az Erdélyi Múzeum-
Egyesület háromnegyedszázados tudományos működése 1859–1934. Kolozsvár, 1937; Szabó T. Attila: Az Erdélyi Múzeum-
Egyesület története és feladatai. Kolozsvár, 1942.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 21
22 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

Az őt megelőző időszak személyi tragikumai feltehetően azzal is magyarázhatóak,
hogy hiányzott az összefogás, valamint az a közéleti-tudományos mező, amely láthatósá-
got biztosíthatott volna az egyéni munkának, szellemi alkotásnak. Minden bizonnyal nem
véletlen, hogy az időben aránylag közel álló időszakból sem hiányoznak a veszteségek
(elveszett művek); illetve, hogy a XVII–XIX. századot illetően bőven lenne még feldolgoz-
ni való, és főképpen közkinccsé teendő érték. Hiszen, eléggé sajnálatos módon, egy-egy
egyéniség a köztudatban alig-alig több egy utcanévnél vagy köztéri szobornál.

5. A Monarchia alatt

Az erdélyi magyar értelmiség fejlődését és alakulását illetően a dualizmus időszaká-
ban – mikor is a népoktatás elindítása a felekezeti iskolahálózat leépülését eredmé-
nyezte – két figyelemre méltó történést lehet mindenek előtt kiemelni:
a) a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem megalapítása 1872 őszén, amely
indulásakor hathatós támogatást kapott az Erdélyi Múzeum-Egyesülettől. Azt lehet mon-
dani, hogy ténylegesen ez tekinthető Erdély első felekezetsemleges európai színvonalú
felsőoktatási intézményének. Indulásakor sokan kételkedtek az életképességében. Fe-
renc József császár csak 1881-ben járult hozzá ahhoz, hogy az egyetem a nevét viselje:
Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem. Alapítólevelét pedig csak 1897-ben hirdet-
te ki. Tanárai közül főképpen Böhm Károly (1846–1911) filozófus emelkedik ki.67
b) 1885-ben alakult meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, amely a
magyar nyelv és kultúra terjesztését tűzte ki elsődleges céljának (iskolák, óvodák,
könyvtárak fenntartása).

6. Romániához tartozva

1918. december 1-jén, Gyulafehérváron a románság nagygyűlése kimondta Erdély egye-
sülését Romániával, amit az 1920. június 4-i békeszerződés szentesített. Ezzel az erdélyi
magyarság számára az a merőben új helyzet alakult ki, hogy nemzeti (és vallási) kisebb-
ség lett, ami elindított egy lassú életváltási fejlődési folyamatot is. Gyakorlatilag kiszakadt
a közép-európai közjogi kultúrkörből, társadalomszerkezete pedig egy kényszerű átren-
deződésnek lett alávetve: az arisztokrácia elveszítette jelentőségét, a kapitalista réteg új
gazdasági környezetbe kerülve szembesült az üzleti és a nemzeti érdek nagyon gyakran
egymástól eltérő – sőt ellentmondó – logikájával, a hivatalnok-középosztály pedig szinte
megszűnt. Ilyen körülmények között a kisebbségi magyar társadalom jól láthatóan kétré-
tegűvé vált. Venczel József „értelmiségi” (papok, nevelők, „szabadpályások”) és „népi”
(földművesek, iparosok, kereskedők, munkások) kategóriákról beszél.68 Megítélése sze-
rint egy ilyen kétrétegű társadalomnak a szolidaritás elvén kell állnia: „Az ‘értelem’ osztá-
lya a vezetés szolgálatában áll a ‘munka’ osztálya mellé, hogy a szellemi és fizikai mun-
kaeredmények összetevéséből az ‘értelem’ és a ‘munka’ szintézise adassék. A vezetés

67 Lásd Ungvári Zrínyi Imre: Öntételezés és értéktudat. Böhm Károly filozófiája. Kolozsvár – Szeged, 2002; Kissné Novák Éva.
A szellem arisztokratája. Böhm Károly értékelmélete. Budapest, 2005.
68 Venczel József: Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Budapest, 1988, 146. old.
tehát: a szolgálat és viszontszolgálat gyakorlata. Az értelmiség azért értelmiség, hogy
magasabbrendűségét a vezetés ellátásában gyümölcsöztesse. Ez azonban távolról sem
jelent fennebbvalóságot. A vezetés nem egymás fölé- és alárendeltséget, hanem mellé-
rendelést jelent akkor, amikor a szellemi és a fizikai munka összevetéséről, két társadal-
mi réteg: az intelligencia és a ‘nép’ együttműködő összedolgozásáról beszélünk.”69 Ez az
elvi megfogalmazás, és szinte etikainak is mondható elvárás, azonban soha nem valósult
meg – pedig ezen még ma is időszerű lenne elgondolkodni!
Ezekkel a kisebbségivé lett magyar társadalmi átrendeződésekkel párhuzamo-
san – és ugyanabban az időben – az erősen központosított Románia szembesült az-
zal a kisebbségi kérdéssel, amelyből mára szinte kizárólagosan erdélyi magyar kér-
dés lett, hiszen mostanára minden más számottevő (és politikai tényezőként számba
jöhető) kisebbséget (pl. zsidókat és németeket) sikerült felszámolni az országban. Eb-
ben az új helyzetben szinte elkerülhetetlen volt a magyar kisebbség körében a nem-
zeti és a vallási egymásra találás.
A magyar egyházak vezetői rövid idő alatt felismerték, hogy a hagyományos egy-
házi feladatok mellett fel kell vállalniuk népük öntudatának erősítését, értékeinek meg-
őrzését és fejlesztését is, amennyiben azt akarják, hogy intézményként is fennmarad-
janak. A magyarságban pedig tudatosodott az a felismerés, hogy nemzeti önazonos-
sága megőrzésének egyik leghatékonyabb módja a felekezeti hovatartozás fenntartá-
sa. Ebben minden bizonnyal az is fontos szerepet játszott, hogy a magyar nyelvű ok-
tatás visszaszorult a felekezeti iskolákba, miközben a román állam nyomatékos hitté-
rítő tevékenységbe kezdett az ortodox és görög katolikus egyházak javára (numerus
valachicus bevezetése). Azt lehet mondani, hogy a romániai magyar kisebbség értel-
miségi képzése gyakorlatilag felekezeti keretek közé került (és szorult). Az egymásra
utaltságban a szellemi összefogás egyik sikeresnek értékelhető példája Márton Áron
és Venczel József együttműködése, melynek eredménye az Erdélyi Iskola pedagógi-
ai-kulturális, céljaiban népnevelő folyóirat megalapítása 1933-ban, amely egészen
1944-ig jelent meg. Venczel kapcsán Cs. Gyímesi Éva pl. úgy látja, hogy „ő maga és
a nemzedék egésze, amelyet írásaiban képvisel, sokkal nagyobb céltudatossággal
készült betöltendő feladataira, mint a mai sokkal nagyobb létszámú erdélyi magyar fő-
iskolai ifjúság, és az önnevelés felelősségének tudatában sokkal szilárdabb hittel né-
zett a jövőbe, mint amilyent ma, a mai ifjúság körében tapasztalhatunk”.70
A két világháború között az erdélyi magyar egyházak társadalmi szerepének
rendkívüli jelentősége a fenntartott felekezeti iskolahálózatban rejlik. „Az 1930/31-es
tanévben 483 református, 297 katolikus, 36 unitárius és 6 evangélikus iskolát tartot-
tak fenn az egyházak minden állami segély nélkül” – ahová a magyar tanköteles diá-
kok 57,6 százaléka járt. Ehhez társult „23 polgári iskola, 17 líceum, 7 tanítóképző, 4
felsőkereskedelmi és 4 gazdasági téli iskola”. Az egyháziak, „akik közül kiemelkedett
a későbbi püspök, Márton Áron, a hatóságok kellemetlenkedései és üldözései ellené-
re igen sokat tettek a művelődés fejlesztése és – részben ezáltal is – a magyarság
nemzeti öntudatának megőrzése érdekében mind az egyházi iskolákban, mind az
egyházi egyesületekben és egyéb szervezetekben”.71
69 Venczel József: i. m., 172. old.
70 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 6. old. Lásd még Venczel József: „Határnemzedék: er-
délyi magyar húszévesek”, in: (uő) Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Budapest, 1988, 43–46. old.
71 P. Szőke János: Márton Áron. Innsbruck, 1988, 81–82. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 23
24 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

Ennek a felekezeti oktatási hálózatnak a jelentősége akkor domborodik ki iga-
zán, ha figyelembe vesszük, hogy a román állam mindent elkövetett a felekezeti isko-
lák életének a lehetetlenné tételére72 pontosan azért, hogy ezáltal is fékezze a magyar
értelmiségi utánpótlást: korlátozta a nyilvánossági jogot, kizárta a más felekezetűeket,
előírta bizonyos tantárgyak román nyelven történő oktatását, és román nyelvvizsgára
kötelezte a tanárokat. Mindez elsősorban a román liberális párt számlájára írható,
amely egyrészt felekezetellenes – s így közvetve magyarellenes – iskolapolitikát73
(1925-ös Anghelescu-féle „magánoktatási törvény”)74, másrészt pedig az állami ellen-
őrzést erősítő gazdaságpolitikát folytatott. Vintilă Brătianu pénzügyminiszter
(1922–1926) pl. nem is csinált abból titkot, hogy az államnak előnyben kell részesíte-
nie a román elemet, és olyan politikát kell folytatnia, amely a román nép gazdasági,
pénzügyi, közművelődési és társadalmi tevékenységét védelmezi.
Ebben az időszakban azonban „a magyar néptöredék egzisztenciális bizonyta-
lansága és részben kilátástalansága furcsa módon rendkívüli kulturális teljesítmé-
nyekkel párosult, főleg az irodalom terén. Ugyanakkor az erdélyi alkotók nem zárkóz-
tak be: a néha igen rövid életű lapokban éppúgy jelen vannak a német expresszionis-
ták, mint az olasz futuristák, a francia katolikus egzisztencializmus. A nagyszerűen
működő lap- és könyvterjesztői hálózat képes mindenhová eljuttatni a korszak szelle-
mi termékeit. Nem túlzunk azt állítván, hogy ez a periódus paradigmatikus a további-
ak számára, az erdélyi magyarság szellemi vezetői a későbbiekben is úgy tekintettek
vissza erre a korszakra, mint amelyben – kilátástalan helyzetben ugyan, de – megpró-
báltak Európa akkori legnagyobb kisebbségi népcsoportja számára járható utat talál-
ni. Politikai szempontból igen jelentős volt a rendkívüli felkészültségű jogászok ki-
sebbségvédelmi harca, a liberális újságírók jogvédő munkássága. Ennek legjelentő-
sebb apportja a bánsági Lugoson, Jakabffy Elemér szerkesztésében megjelenő Ma-
gyar kisebbség,75 amely a korszaknak is jelentős jogi dokumentuma.”76
Az önszerveződéssel (Erdélyi Néppárt, Erdélyi Szépmíves Céh) és kiútkereséssel
(pl. Erdélyi Fiatalok77, László Dezső kisebbségbölcselete78) párhuzamosan azonban
kétségtelenül jelentkeztek a bezárkózás és a védekezés generálta negatív vonások is,
amelyek mindenekelőtt a Németh László (Magyarok Romániában)79 és a Makkai Sán-
72 Jó példa erre a tordai unitárius főgimnázium megfojtásának a története (1919–1923).
73 Anghelescu, liberális párti közoktatásügyi miniszter, 90.127/1923 számú rendeletével pl. Háromszéken egyszerűen bezárat-
ta Eresztevény, Maksa, Dálnok, Kovászna, Páké, Barátos, Cófalva, Bita, Sepsiszentgyörgy és Réty magyar református feleke-
zeti iskoláit. Két évtized alatt azonban több száz a bezárt magyar felekezeti iskolák száma.
74 „Az 1925-ben hozott úgynevezett magánoktatási törvény előírta, hogy nemcsak a román nyelvet, hanem a történelmet, a föld-
rajzot, az alkotmánytant is románul kell tanítani a középiskolákban. A líceumot végzetteknél román nyelven kellett érettségiz-
ni, olyan bizottság előtt, melyet más iskolák román tanári karából neveztek ki, ami azzal járt, hogy a vizsgázók többsége meg-
bukott.” Egyed Péter: A jelenlétről. Kolozsvár, 1997, 208–209. old. Ugyanakkor ezen törvény értelmében egy felekezeti iskola
más felekezetű gyermeket nem fogadhatott diákjai sorába. Ennek következtében a román eredetűnek nyilvánított családok
gyermekei nem tanulhattak magyar felekezeti iskolában. A román eredet megállapítását pedig az állam a helybeli román ál-
lami iskola igazgatójának a hatáskörébe utalta. Ezzel gyakorlatilag kiteljesedett az egyéni önkény, a hivatali közegeknek való
széles körű kiszolgáltatottság és a nemzeti identitás meghatározására vonatkozó személyes szabadságjog semmibe vétele,
illetve megszűnt a romániai magyar gyermekek tanszabadsága.
75 Magyar kisebbség, 1922–1942. Repertórium. Összeállította Monok István. Scriptum Kft., Szeged, 1993.
76 Egyed Péter: A jelenlétről. Kolozsvár, 1997, 209–210. old
77 Lásd Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták (1930–1940). A bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Cseke Péter. Kriterion,
Bukarest, 1986.
78 Cseke Péter (szerk.): László Desző emlékezete, 1904–2004. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004.
79 Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Egybegyűjtötte, a szöveget rendszerezte, az előszót írta és a jegy-
zeteket összeállította Nagy Pál. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001.
dor (Nem lehet)80 körül, az 1930-as évek második felében felcsapó és erősen érzelmi
töltetű értelmiségi vitákban érzékelhetőek és dokumentálhatóak. Ezek legfőbb tanul-
sága a kritikus meglátásokkal szembeni ellenséges érzület, illetve a valóságos hely-
zettel való szembesülés/szembenézés elutasítása. Ez az alapmagatartás – az egyéni
kivételeket természetesen leszámítva – gyakorlatilag azóta sem változott.
A második világháború lezárása eredményeképpen az egész Erdély területére
visszarendezkedő román állami hatalmat rövidesen a kommunista politikai berendez-
kedés követte. Ebben szerepet játszott a Magyar Népi Szövetség is. Rövid időn belül
sor került az egyházi iskolák és intézmények államosítására, amely egyben kirántotta
a kulturális talajt az erdélyi magyarság lába alól. Ezzel, ha közvetve is, de a korábbi
egyneműsítő nagyromán nemzetpolitikai törekvés malmára hajtotta a vizet. Megsem-
misült ugyanis a magyar kisebbségi értelmiségi képzésnek az államtól független
strukturális rendszere. Ettől kezdve a hivatalos magyar kultúra és oktatás szinte telje-
sen kiszolgáltatott, illetve a román állam és pártvezetés éppen időszerű hangulatától
és politikai érdekeitől függő helyzetbe került – nem is beszélve az ideológiai és világ-
nézeti egyneműsítésről, amelynek része volt az értelmiség felhígítása is.81 Nem cso-
da, ha ilyen körülmények között még jobban felértékelődött az irodalom szerepe, s a
romániai magyar értelmiség tulajdonképpen „elirodalmasodott”82; vagyis az értel-
miségiség, értelmiségi lét szinte egyenértékűvé vált valamiféle irodalmi tevé-
kenységgel.83 Talán ezért is emelkedik ki annyira a kolozsvári filozófus, Bretter György
(1932–1977) munkássága.
A szellemi élet irodalmasodása mellett a magyarság körében ugyanakkor még
hatványozottabb formában a közösségi védekezés és a túlélés erkölcsi imperatívusza
lett mérvadó, ami kétségtelenül háttérbe szorította az egyénről való gondolkodást, és
tovább erősítette a már amúgy is meglévő tekintélyelvűséget. A kommunizmus a ma-
ga kollektivista ember- és társadalomszemléletével gyakorlatilag „befagyasztotta” és
konzerválta ezt a magyar kisebbségi közösségi védekező magatartást és mentalitást.
A rendszerváltás pillanatában pedig, a kommunizmusban szocializálódott RMDSZ-
vezetés és magyar értelmiség84 gyakorlatilag ezzel az elsajátított szellemi háttérrel
indult.85 Ennek a ténynek igen plasztikus beismerő vallomása magától Markó Bélától
olvasható (Dsida Jenő apropóján): „… az én nemzedékem éretlen szívére és agyára
rázúdított hazugságoknak később meglett a hasznuk. Másodszor ugyanis, remélem,
már nem lehetne elámítani minket. Bár mégsem ilyen egyszerű ez, mégsem ilyen kön-
nyű elparentálni a múltat. Az egysíkú világlátás tartalmi gönceitől s koloncaitól – a
meghamisított tényektől – viszonylag hamar meg lehet szabadulni, az éber szem ha-
mar rányílik az igazságra, de a gondolkodás sémáit, a ’fejéről a talpára állított’ hegeli
dialektika elvulgarizált csiki-csukiját – tézis, antitézis, szintézis – sokkal nehezebb el-
80 Cseke Péter – Molnár Gusztáv (szerk.): Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. (Limes-könyvek), Héttorony Kiadó, Budapest,
1989; Cseke Péter (szerk.): Lehet – Nem lehet? Kisebbségi létértelmezések (1937–1987). Mentor Kiadó, Marosvásárhely,
1995.
81 Kétségtelen, hogy a tanárokat a közvélemény (diplomás mivoltuk miatt) értelmiségieknek tekintette, ellenben ők gyakorlatilag
csak tudásközvetítéssel foglalkoznak, és egyáltalán nem, vagy csak alig (és elvétve) tudástermeléssel.
82 Ez a folyamat gyakorlatilag már a két világháború közötti időszakban elkezdődött. Ezt beszédesen bizonyítja pl. Jánosházy
György (szerk.): Erdélyi Panteon 3. Marosvásárhely, 2001.
83 Bretter György munkássága és „köre” mintegy kivételszámba megy.
84 Lásd Függelék I.: Veress Károly: Az ambivalens értelmiségi magatartás-ról.
85 A kultúra területén kialakult beidegződésekre lásd Veress Károly, Paradox (tudat)állapotok, Kolozsvár, 1996, 86-94. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 25
26 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

távolítani magunkból. Erre jár az elménk: egyet jobbra, egyet balra, majd előre, és így
tovább a végtelenségig. A skatulyázásra való hajlam is, a skatulyák is ott vannak a
fejünkben.”86
Ez a szellemi háttér alapjában véve már csak azért is problematikus, mivel „a két-
féle – nemzeti és kommunista – kollektivizmus világnézeti normái…, bár tartalmukban
különbözők, strukturális szempontból végzetesen hasonlítanak. Azonos módon torzít-
ják a kultúrát, amennyiben egyneműsítő, önmagukat kizárólagosnak tételező diskur-
zusokban jutnak kifejezésre. E monologizáló diskurzusok tagadják az eltérő néző-
pontok létjogosultságát. Szimbolikus hatalomként gátat vetnek a vitaszellemnek és az
egészséges nemzeti kultúrákra jellemző többszólamúságnak. Következésképpen kor-
látozzák a kultúra lényegének természetes megnyilatkozását: a művészi és kritikusi
szabadságot”.87 A baj az, hogy mindez átterjedt a szellemi és politikai szférára is.
Egyed Péter szerint „az 1989-es decemberi fordulat a kulturális genocídium tel-
jes kibontakozásának az állapotában érte a romániai magyar kisebbséget. Hetven év
alatt nemhogy kiteljesedett és prosperált volna műveltsége, hanem szakadatlan áldo-
zatok árán alig bírta önmaga minimális szellemi jelenlétét fenntartani, a modernizáció
európai parancsáról nem is beszélve. Nem előre haladt, hanem a megsemmisülés fe-
lé hátrált az időben, nyilván nem önszántából.” 88
Ugyanakkor Cs. Gyímesi Éva arra figyelmeztet, hogy 1989 után, mivel enyhült a
magyar kisebbségre nehezedő nyomás a negatív közösségi kohézió is veszített erejé-
ből. „Az addig egynemű közösségnek látszó, önmagát annak tudó erdélyi magyarság
tagjai külön-külön is megkísérelték artikulálni életérzésüket és érdekeiket, és ekkor
nyilvánvalóvá lett, mennyire különböző tudások halmozódtak föl arról, amit az egyne-
műsítő ‘kisebbségi helyzet’ címkéje jó ideig elfödhetett.” Kétségtelenül ezt a sokféle-
séget kellett volna egy szellemi mezőbe terelni, a párbeszéd és az együtt gondolko-
dás céljából. Ehelyett, „azok, akik egynemű közösségnek hitték magukat”, mind a mai
napig „egyfajta traumaként élik át a hirtelen megjelenő különbségeket. A mássággal
egyelőre nem tudnak mit kezdeni, ezért az ellenségesnek vélt másféle nézetek képvi-
selőivel nem vállalják a párbeszédet, hanem többnyire velük szemben is a ‘védekező
kollektivitás’ reflexeit érvényesítik. Rendületlenül többes szám első személyben, egy-
értelműnek felfogott mi-tudattal rekesztik ki és utalják át ezeket a személyeket és cso-
portokat az ellenség, az ‘ők’ csoportjába.”89 Mindez a romániai magyar társadalom
szintjén értelmiségi és politikai probléma is egyben, amiben bizonyos mértékig a ma-
gyarországi helyzet leképezését is felfedezhetjük és megfigyelhetjük.

86 Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 3., Marosvásárhely, 2001, 169. old.
87 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 170–171. old.
88 Egyed Péter: Látlelet. Kolozsvár, 2005, 166. old.
89 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 45. old.
III. Értelmiségi problematika a rendszerváltás
utáni romániai magyarság körében
A román nemzeti kommunista rendszer megszűnése után – amikor hirtelen, és rövid
időre, szinte minden lehetségesnek látszott, s a vágyak mintegy háttérbe szorították a
valóságot – a magyar kisebbségi értelmiségi probléma elsősorban azzal az érdekvé-
delmi szervezettel kapcsolódott össze, amely gyakorlatilag az események sodrásában
alakult meg. Ezért is helytálló László Ferenc zenetudós 1995 májusában megfogalma-
zott véleménye, miszerint „az RMDSZ nem egy természetes képződmény. Történelmi
kényszerhelyzet szülte, történelmi kényszerpályán mozog.90 Ha demokratizálódnék
Románia, nemzetiségi érdekvédelmünk szövetsége is másképpen viszonyulhatna a
belső demokrácia kérdéseihez – s mi is hozzá. Tiszta szívvel minősíthetnők, akár bí-
rálhatnók is, egyesek jobbról, mások balról, ki szabadelvűként, ki mint keresztény-kon-
zervatív satöbbi. Ez volna a természetesség. Ám ma, ha valaki bírálja, árulja. Nemcsak
az RMDSZ választmánya szerint, hanem – sajnos – ténylegesen, a bírálat következ-
ményei révén is. Itt és most, a romániai magyar közéletben vétek minden olyan táma-
dás, vita,91 állásfoglalás, meg- és elszólás – a legtisztességesebb indítékú is –, mely
gyöngíti a Szövetséget. Az adott – és valószínűleg még sokáig fennálló – körülmé-
nyek között csak egy okosat tehetünk: bizalommal, s amennyiben az kevés, fegyelme-
zetten felzárkóznunk azok mögé, akiket megválasztottunk, és támogatjuk őket. A leg-
közelebbi tisztújításig. Kötve hiszem, hogy csak én gondolkoznék így. Szerintem a tag-
ság nagyobbik része is ennek a kisember-bölcsességnek a jegyében bólogat, nem
pedig azért, mert netán ismeri, érti és helyesli az RMDSZ minden döntését.”92
16 év távlatából visszatekintve azt lehet megállapítani, hogy a kommunista rend-
szerben képzett és szocializálódott kisebbségi politikusokká vált értelmiségiek (és
diplomások) az RMDSZ-en belül egyfajta egyneműsítési és elsekélyesedési folyama-
tot indítottak el,93 amely mindenekelőtt a személyek és csoportérdekek harcában ér-
zékelhető. Ennek a harcnak esett áldozatul a minőség és a hozzáértés, miközben a
centralizált struktúrájú RMDSZ valamiféle romániai magyar ernyőszervezetté vált,
amely gyakorlatilag ma már mindent lefed, és szinte lehetetlenné teszi a magyar ki-
sebbségi civil társadalom kialakulását, hiszen részben elszívja, részben ellehetetleníti
a magyar kisebbségi – még ki nem vándorolt, illetve a magyarságnak hátat nem for-

90 1989. december 25-én az RMDSZ Ideiglenes Intéző Bizottságának Kiáltványa így fogalmazott: „Megalakult a Romániai Ma-
gyar Demokrata Szövetség – a romániai magyarság nemzetiségi, közképviseleti és érdekvédelmi szervezete. (…) Kinyilvánít-
juk, hogy magunkévá tesszük a Nemzeti Megmentési Front – az államhatalom egyetlen törvényes szerve – programját. En-
nek politikai, gazdasági és kulturális megújhodási céljait elfogadjuk, és feltétel nélkül támogatjuk felhívását a frissen kivívott
szabadság, demokrácia és nemzeti egyenjogúság védelmében és megvalósításában. (…) Leszögezzük, nem követjük el azt
a hibát, amelyet a megelőző korszakban kisebbségi szervezeteink elkövettek, vagyis nem folytatjuk a félmegoldások, a hát-
rányos egyezkedések és sorozatos lemondások politikáját, hanem készek vagyunk szervezetünkre támaszkodva a politikai
küzdelem eszközeivel is érvényt szerezni jogainknak.” Lásd Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996,
137–143. old. Mindezzel szemben az RMDSZ eléggé a román látványpolitizálás eszköze/partnere lett.
91 A kritikus álláspont elutasítására, illetve a vitakultúra hiányára lásd Salat Levente: „A bénultság természetrajza. Vitairat az
RMDSZ-ről” (Korunk 5/3, 1994. márc., 23–27. old.) c. írását; illetve a vitairatra érkezett válaszokat (uo., 28–46. old.).
92 Balázs Sándor: A politika peremén. Kolozsvár, 2004, 33. old.
93 1992. március 10-én az RMDSZ 15 képviselője és 10 szenátora Felhívást tett közzé, amelyben egységre szólította fel a tagsá-
got. Azóta nyilvánvaló lett, hogy egység alatt egyformaságot értettek.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 27
28 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

dított – humán erőforrást.94 A mindent lefedő romániai „magyar érdek” oltárán gyakor-
latilag mintegy megsemmisült – vagy legalábbis peremre szorult, társadalmilag alig-
alig láthatóvá vált – a független, szabad gondolkodás lehetősége. Hiszen a paternal-
izmust idéző egységeszme95 tulajdonképpen már olyan csoportszervező elvként is
ható ideológiaként működik, melyet tudatosan termelnek. Tulajdonképpen így tagoló-
dik a közösség felelősséget vállaló és kezdeményező aktív vezetőkre, valamint irányí-
tásra szoruló passzív tömegre, akinek kezdeményezőkészségét elcsökevényesítették,
és akitől megvonták a felelősségérzetet.96 „Az az ember [azonban], akit a tetteiért va-
ló felelősségtől megfosztanak, a tetteivel szemben is közömbössé válik. Ez a mecha-
nizmus akarva-akaratlan kitermeli a hatalmat gyakorlók fokozódó vezetési képtelensé-
gét, kialakítja a hatalmi csoportnak egy olyan ellentmondásos helyzetét, amelyben –
miközben ideológiai megnyilvánulásaiban a vezetett közösséggel azonosul, annak ne-
vében beszél – a közösség feletti tényleges befolyása egyre csökken, s intézkedése-
inek hatóköre egyre szűkül. Egy idő után ez elkerülhetetlenül szembeötlik, s a vezetők
iránti bizalom meginog. A bizalom erősítésére, illetve a hatalom átmentésére irányuló
vezetői reflexek viszont egyre több olyan döntést eredményeznek, amelyek az adott
hatalmi helyzetből, és nem a problémák valós természetéből indulnak ki. Ez még in-
kább elmélyíti a bizalmi válságot.”97
Ugyanakkor az egységeszme függvényében az egyén „a maga szabadságát és
önazonosságát a közösség szabadságából és önazonosságából nyeri, s csak abban
a mértékben, amilyen mértékben a közösség is rendelkezik ezekkel. Az egyén szigo-
rúan alárendelődik a közösségnek, beleépül, alapvető emberi létfeltételei által és erköl-
csileg egyaránt a közösséghez kötődik. Számára a közösség elhagyása, vagy egyéni
kezdeményezésekbe való belebocsátkozás az egységbontás vádjának kockázatával

94 Egyed Péter szerint az RMDSZ „teljesen eltávolította a civil társadalmat és az értelmiséget a konzultációból – hogy döntés-
hozatali kérdésekről ne is beszéljünk –, felszámolta a belső pluralizmusnak még a látszatát is (platformok), valamint abszo-
lút érvényűvé tette a ‘magyar kártyát’, a választói lojalitást. Depolitizálta a romániai magyar társadalmat, miközben egy vá-
lasztói párttá alakította át saját magát. Valljuk be, nem volt kis teljesítmény – de beláthatatlanok a következményei, elsősor-
ban azért, mert megszűnik a politikai társadalom reális alternatíváinak artikulációs lehetősége.” Egyed Péter: Látlelet. Ko-
lozsvár, 2005, 9. old.
95 1935(!)-ben Venczel József a következőket írta: „A legkényesebb kérdés erdélyi magyar közéletünkben az ‘egység’ kérdése.
Nem azért, mintha megbomlottak volna az erdélyi magyarság sorai s ezt leplezni kellene a külvilág előtt. Legkényesebb kér-
dés, mert vannak törekvéseink (mint pl. ‘politikánk’), amelyek az egységre, mint fizikai valóságra, építenek, s éppen ezért tar-
tózkodnak a vitától, mely esetleg felfedné, hogy ez az egység – épp szervezetlenségünk eredményeképp – csak illúzió vagy
legjobb esetben virtualitás. Mindettől függetlenül tegyük fel a kérdést: van-e egyáltalán erdélyi magyar egység? A felelet kü-
lönböző aszerint, hogy szempontjainkat mi határozza meg. Ha a nyelv, az érzés szempontjaink meghatározója vagy a társa-
dalmi helyzet (kisebbség) népünk egységbe kényszerül; de ha az életjelenségek világában: a szellemi és az anyagi kultúré-
let síkján keressük az egységet, csalódnunk kell: szétesett, megbolydult s az összeverődés jelentőségét nem is látó, nem is
kívánó nyájjal kerülünk szembe. Van, kétségtelenül van erdélyi magyar egység – nyelvben, érzésben, elnyomatásban, de kül-
ső megnyilatkozásokra képtelen egység ez, mert alapjai nem nyúlnak le a nemzeti műveltség és a nemzeti viszonylagos ön-
jólét lehetőségeihez. A mi erdélyi magyar egységünk – mondjuk ki a valóságot – csak szónokolt egység (‘nyelvében él a nem-
zet’, ‘a magyar érzés nyilatkozzék meg itt és ebben…’ stb.), de ki sem törődik azzal, hogy ez az egység a virtuálisból aktuális-
sá legyen, hogy népünk a kultúr- és gazdasági egységben a helyes munkabeosztás és központi irányulás eredményeként ön-
erejének bizalmával gyarapodhassék.” Venczel József: Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Budapest, 1988, 243. old.
96 „Mintha berozsdásodtak volna kisebbségi létünk fogaskerekei. Vezető és vezetett, a ‘fent’ és ‘lent’, az elit és a tömeg között
hatalmas bizalmi űr tátong. Ellent ne mondjon senki, mert az halálos ellenség. Agitációs brigádok mintájára örököltük a nagy
egység még nagyobb szavalókórusát. Személyes sértés már nemcsak a másképp gondolkodás, de a más véleménynek még
az árnyalata is. Egységben van a széthúzás. Mintha arra kárhoztattak volna országos és helyi dolgaink intézői, a szellemi elit
is, hogy ítélő tekintetünk lándzsahegyei között, bizalmatlanságunk szurkálásai között rettegjenek. A tömeg mindig a hűtlen,
az elitjét nem becsülő, magára hagyó, a vezető pedig a nagy kárvallott, aki úgy érzi, hogy nem érti és nem becsüli meg so-
ha környezete. Vezető és vezetett? De ki kit vezet, és miért volna más, mint mi?” Vetési László: „Számvetés értelmiségi sors-
kérdéseink panaszfalánál”. Korunk 10/2, 1999. febr., 42. old.
97 Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 152. old.
jár, mivel a közösség helyzetét veszélyeztetheti. Az egyéni érdekek teljes alárendelése
a közösségnek az egyén irányában erkölcsi követelményként fogalmazódik meg.”98
Az elsekélyesítő egyneműsítés részben azzal is magyarázható, hogy első perctől
a látható – és egzisztenciális pozíciókat is kínáló és biztosító – intézmény(rendszer)ek
megszervezése bizonyult fontosnak, természetesen a minőségi követelmények nagy-
vonalú meghatározásával. Kevés figyelmet fordítottak arra, hogy nem elég az intéz-
mény, annak színvonala is kell(ene) hogy legyen. Hiszen a magyarul tanulás/tanítás
nem lehet kizárólagos feltétel és követelmény, mert az akár egyenértékűvé is válhat a
versenyképtelenséggel és az értékelhetetlenséggel. Ezen helyzet kialakulásában
azonban magyarországi felelősség is meghúzódik. A szellemi tevékenységgel és az
értelmiségi léttel összefüggő intézmények esetében ugyanis célszerűbb lett volna
sokkal nagyobb hangsúlyt fektetni a szakmaiságra – még akkor is, ha ennek kevés a
becsülete99, egy értékelhető követelményrendszernek való megfelelésre. Ennek hiá-
nyában a kisebbségi intézmények – tisztelet a kivételnek – pénzszerzési lehetőség-
gé,100 az alapítványok – melyeket ma már az RMDSZ ural – pedig pénzelosztó (kifize-
tő) helyekké váltak,101 ahol mindenekelőtt a szimbolikus közösségi események, cse-
lekedetek állnak a középpontban.102 Ezeknek nem annyira szakmai, hanem sokkal in-
kább nemzeti (magyar) alapja van, ami abból is következik, hogy a kisebbségi politi-
kát a (magas)kultúra és a szimbolika uralja, ami mellett elsatnyulnak az emberek min-
dennapi egzisztenciális és megélhetési gondjai. Ellenben ezek az események, csele-
kedetek, miközben semmit nem változtatnak a kisebbség hétköznapjain – csupán
egy töredékének a közérzetét javítják átmenetileg, addig folyamatosan erősítik az eb-
ben részt vevő értelmiségiek pozícióit és társadalmi láthatóságát, illetve ébren tartják
bennük a tevékeny cselekvésnek és a betöltött társadalmi szerep fontosságának az il-

98 Uo., 123. old.
99 „Nem állítom, hogy nincsenek kivételes személyiségek, akik a többségi és a nemzetközi tudományos élet centrumaiig elju-
tottak, ám úgy tűnik, minél inkább sikerült integrálódniuk az adott tudomány világszínvonalú vagy azt megközelítő mezőnyé-
be, annál kevesebb figyelemre számíthatnak az ún. ‘magyar tudományosság’ mérvadó köreiben. A tudományban elérhető
rangot ugyanis a kisebbséget vezető mindenkori érdekcsoportok nem csupán a szakmai teljesítmények, hanem elsősorban
a nemzeti értékhorizontok függvényében osztják az arra érdemeseknek.” Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum.
Marosvásárhely, 1998, 127. old.
100 „… az 1989-es fordulatot követő évtizedben tanúi lehettünk annak, hogy az erdélyi értelmiségiek (és ‘struktúrák’), főként az
intézmények, kiadói és egyéb vállalkozások fenntartásának, illetve teremtésének okán a pénzügyi eszközök, feltételek és
háttér biztosítása végett két irányba fordultak, és radikálisan: Bukarest és Budapest. Így, röviden. Minisztériumokhoz, alapít-
ványokhoz, valamint egyéb forrásokhoz. A legkülönbözőbb projekt-támogatási formák radikálisan átrajzolták a kultúr-földraj-
zi térképet. Erdély, amely a gondolkodásban valamiképpen centrumként működött, ezentúl a gondolkodásban is provincia
lett (azaz elfogadottá vált implicite az a gondolat, hogy itt pénzügyi feltételeket elvileg nem lehet megteremteni).” Egyed Pé-
ter: Látlelet. Kolozsvár, 2005, 320. old.
101 Faragó József az Illyés Alapítvány kapcsán így fogalmaz: „az RMDSZ legfelső vezetősége saját magát nevezte ki az orszá-
gos [vagyis romániai] kuratóriumba, sőt egyszersmind saját utódait is, mert döntésük szerint e kuratóriumi tagság az RMDSZ
vezetőségében, a személyi képességektől függetlenül, ugyanúgy öröklődne, mint egykor a bárói vagy grófi cím”. Balázs Sán-
dor: A politika peremén. Kolozsvár, 2004, 115. old.
102 „Nyolcvankilenc után számtalan egyesület jött létre különböző szakmai célokkal, melyek úgymond a tagdíjakból élnek. Az
egyesületek létrejötte elsősorban a politikai konjunktúrának köszönhető, amelyik megengedte, sőt támogatta a magyar nem-
zeti kultúra erdélyi hagyományainak felelevenítését, egyfajta szimbolikus restaurációt, melynek nyomán az erdélyi/romániai
magyar történelem és művelődés múltbeli képviselőinek apraja-nagyja egyesületek, szövetségek, művelődési és gazdakö-
rök névadó atyja lett. Kérdés, hogy a politikai konjunktúrán kívül, amelyik a jelképes restaurációt burjánzó mértékben lehe-
tővé tette, van-e az ilyen egyesületeknek valóságos legitimációja a civil társadalom szempontjából is? Azon kívül, hogy job-
bára csak ünnepségeket szerveznek és szobrokat, emléktáblákat avatnak névadójuk tiszteletére, milyen társadalmi igény
tartja fenn őket és meddig? A közvetlen vezetésben részt vevő szűk egyesületi vezetőségen és alkalmazottakon kívül, akik
anyaországi támogatásban, rendes évi ‘apanázsban’, részesülnek, kik a haszonélvezői ennek a tevékenységnek?” Cs.
Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 51. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 29
30 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

lúzióját. Lehet, hogy kezdetben fennállt a későbbi, működés közbeni korrekciók vágya
és elképzelése, mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez csakis egyfajta önámítás,
hiú ábránd lehetett. Hiszen napjainkban egyre inkább nyilvánvalóvá válik az 1980-as
évek végére már elvékonyodott, tudástermelésre, aktualizálásra, illetve élet- és ver-
senyképes kisebbségi társadalmi-politikai stratégiák kidolgozására alkalmas humán
műveltségű fiatal romániai magyar értelmiségi réteg megritkulása. Ehhez társul a
szakmai-politikai klientúrákba be nem épültek atomizálódása, egyfajta peremre szoru-
lása és távolságtartása az RMDSZ politikájával szemben, amelynek nincs értékelhető
tudománypolitikája, és egyáltalán nem törekszik azon szakemberek számon tartásá-
ra, akiknek a szakképzettségére építeni lehetne.103 Mindez természetesen abból is kö-
vetkezik, hogy az RMDSZ-vezetés sikertelen, vagy csak részben – és főképpen a sze-
mélyi szinteken elért pozíciószerzésben – sikeres politikájának szemmel láthatólag
legfőbb oka a hiányos román történelmi és társadalmi ismeret, ami már eleve hátrá-
nyos helyzetet teremt – a balkanizálódás igencsak reális veszélyéről nem is beszélve.
Trianon után ezt maguk az erdélyi román vezetők sem igazán tudták elkerülni. Ennek
következtében – miközben egyre jobban leszűkült az a humán tartalék, ahonnan után-
pótlást lehetett (volna) meríteni – a pragmatikus, kemény és időközönként cinikus –
hellyel-közzel egyéni – érdekpolitizálásban egyre nagyobb tapasztalatra szert tevő
RMDSZ-vezetés fokozatosan elvesztette az értelmiségi elvekkel és ideákkal való
szembesülés iránti igényét, s így megfosztotta magát attól a lehetőségtől, hogy időn-
ként felülvizsgálhassa és korrigálhassa önmaga tevékenységét. Hiszen a társadalom
ténylegesen csak akkor működik igazán hatékonyan, ha állandó párbeszéd és odafi-
gyelés van a politikai és értelmiségi mező között. Ennek azonban elengedhetetlen fel-
tétele, hogy létezzen egy, a politikától és a politikai vezetéstől aránylag független értel-
miségi réteg, és egy szellemi közélet.
Abban, hogy ez nem (vagy alig) létezik, illetve nem működik, minden bizonnyal fon-
tos szerepet játszanak egyrészt a megélhetési, egzisztenciális problémák – hiszen a po-
litikusi pálya jelen pillanatban nagyobb kifutási lehetőséget, és jelentősebb vagyon- és
kapcsolatitőke-felhalmozási lehetőséget biztosít, mint a szakmai –, másrészt pedig a több
mint egy évtizede tartó – és mára szinte mondhatni, hogy öncélúvá vált – kisebbségi egy-
ség-diskurzusok, amelyek egyfajta szellemi elsekélyesedést is eredményeztek. Ennek ve-
szélyét Balázs Sándor már a rendszerváltás előtt érzékelte (1988. szeptember): „Az egy-
ség fetisizálásából igen nagy bajok származnak. Az igazi, dialektikus egység mindig a
sokféleség egysége. A másságok nélküli egység képzete, ha céllá szublimálódik, meg-
valósíthatatlan cselekvésprogrammá torzul.”104 Hiszen a nemzeti szolidaritás vagy szülő-
földszeretet olyan erkölcsi imperatívuszok, amelyek lényegében absztrakt fogalmakként
működnek, és teljesen háttérbe szorítják az egyént, az individuumot, a konkrét személyt,
akinek az érdekeit ténylegesen szolgálniuk kellene. Cs. Gyímesi Éva gondolatmenetét
követve ez azzal is magyarázható, hogy a „kisebbségi kultúrában a nemzeti jelleg identi-
tásképző vonzereje… sokkal nagyobb, mint a független nemzet esetében. Ezért a szemé-
lyes individualizáció kockázatosnak minősülő szabadsága helyett a társadalom tagjai
készségesebben vállalják a közösségi identitást, a ‘közazonosságot’. Hiszen csak ezzel
103 Ennek köszönhetően lehet hivatkozni a távolságtartásra, illetve a hiányra, és életben lehet tartani a közösségszolgálat „áldo-
zatkész” vállalásának mítoszát – a hozzá nem értés ellenére is! Így alakulhat ki az a zárt rendszer, amely, a kontraszelekció
révén, mentálisan mintegy újratermeli önmagát.
104 Páll Árpád: Harangszó a mélyből. Budapest, 1991, 24. old.
– a szimbolikus közösséget teremtő azonosságtudattal – együtt tudják elviselni a más-
ságnak/a megkülönböztetésnek azokat a terheit, amelyek őket naponta, pusztán kisebb-
ségi létükből kifolyólag, de mégis személyesen sújtják. A hátrányos megkülönböztetés
okozta frusztrációk elviselése kétségtelenül olyan kognitív disszonanciát okoz, mely in-
kább az elvegyülésnek, mint a kiválásnak, inkább a nyájszellemnek, mint a személyes kü-
lönbözés igényének kedvez. Ebből következik, hogy kisebbségi létben az individuum –
további disszonanciák elkerülése végett – könnyebben rendeli alá a maga értékeit a kö-
zös érdekszférába terelő nemzeti értékeknek, mint ott, ahol a nemzet értékei nincsenek
veszélyben. Erre késztetik őt a ‘védekező kollektivitás’ többé-kevésbé intézményesült tár-
sadalmi reflexei is, melyek a kisebbségi nyilvánosságban úgy működnek, mint a kiválást,
az egyéni szabadságot fékező szimbolikus szankciók. Nem csoda, hogy a polgári érték-
rend a közép-kelet-európai régióban ott érvényesülhetett a legkevésbé, ahol az emberek
a diktatúra mellett nemzeti függésben is éltek.”105
Ugyanakkor az említett imperatívuszok megmaradnak a retorika, a politikai dis-
kurzus mezejében, és szinte minden esetben semmivé foszlanak a hétköznapi élet re-
alitásaiban, ahol magyar-magyar viszonylatban is tapasztalható a gazdasági, társadal-
mi és politikai erőviszonyokat tükröző jogfosztás, kisemmizés, gátlástalan érdekérvé-
nyesítés – miközben erősen tartja magát az a fajta önámítás, hogy a kisebbség a
többségnél magasabb rendű és különb erkölcsiséggel rendelkezik.106
Különös jelenség, hogy amíg a román politikai vezetés minden időben az értel-
miség – elsősorban nemzeti alapú és megfontolású – integrációjára törekedett, addig
romániai magyar viszonylatban inkább a kirekesztés figyelhető meg. Ez természete-
sen nem jelenti azt, hogy fiatal értelmiségiek (helyesebben diplomások) ne vennének
részt a kisebbségi politizálásban. Ők azonban azonosulni/hasonulni kényszerülnek, s
egy idő után gyakorlatilag el is veszítik a szakmai visszavonulási lehetőséget. Mindez
oda vezet, hogy a veszélyeztetettség érzésének a következményeként mindennapi
gyakorlattá, elemi emberi magatartássá válik a helyezkedés, az elvek elhallgatása
(vagy megtagadása), illetve a megalkuvás.
Pedig gondolatok és elképzelések minden bizonnyal lennének, amennyiben az
együtt gondolkodás rendelkezne formális vagy informális helyekkel. Íme néhány, jó tíz
esztendővel ezelőtt megfogalmazott vélemény, amelyekben az a szomorúan döbbe-
netes, hogy még mindig időszerűen hangzanak:
Egyed Ákos (1995. április): „az erdélyi, romániai magyar társadalomban jóval
több alkotóerő van annál, amennyit az RMDSZ mozgósítani tudott érdekeink érvénye-
sítésére. Közösen talán kidolgozhattunk volna egy olyan nemzetiségpolitikai stratégi-
át, amely az érdekegyeztetés és szolidaritás elvi alapján bizakodóbb jövőképet nyúj-
tott volna az erdélyi magyarságnak. Nem utópiát, hanem olyan földön-járó elképzelést,
amely a mostani nihil helyét kitöltse. Ebbe az elképzelésbe, jövőképbe beépülhetett
volna mindaz, amit történelmi tapasztalatnak szoktunk nevezni.”107
Imreh István történész (1995. június): „…eredményesebben cselekedhetne az
RMDSZ, ha mélyebben, sokoldalúbban, jobban ismerné, feltérképezné a tagságot, a

105 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 171–172. old.
106 Amennyiben a kisebbségiek mégis szembesülni kényszerülnek a közösségen belül egymás kárára elkövetett törvénytelen-
ségekkel, akkor azzal a tudathasadásos magyarázattal oldják meg az ellentmondásos helyzetet, hogy „a többség esetében
sem jobb, sőt rosszabb a helyzet”!
107 Balázs Sándor: A politika peremén. Kolozsvár, 2004, 8. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 31
32 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

mindenféle potenciális erőtartalékainkat. Igaz, néha az önszerveződés során derül ki,
hogy – Aranka György szavaival élve – dolog volna elég, csak ember lenne reá. Fáj-
lalom a tagság köréből hiányzó önzetlenséget. Elbúsít a szolgálatszerű társadalom-
építő kedv hiánya. A harci célok s eszközök sem mindig tiszták. A nagy fordulatok –
mondja a történelmi hiedelmek lexikona – kitermelik, kiformálják a feladatokhoz felnő-
ni tudó, a történeti felelősségükkel megbirkózni képes személyiségeket. A kicsinyes-
ség, a kisszerű önzés, a hatalomvágy s más hasonló emberi és időben-térben bőven
tenyésző bocsánattalan bűnöktől sem vagyunk mentesek. Arra azonban sohasem
gondoltam, hogy ez csak az erdélyi, a romániai magyarság politikai szervezetének a
rovására írható. Arra igen, hogy nem küzd elég erővel ellene.”108
Péntek János (1995. május): „…minden területen az volna az ideális (bár valószí-
nűleg sokáig elérhetetlen) állapot, hogy a direkt politikai szerepek elváljanak a pusz-
tán közéletiektől és szakmaiaktól, hogy a kisebbségi értelmiség ne kényszerüljön az
áldatlan mindenes és a gyanús polihisztor szerepére, mert a mindenest egy hajszál-
nyi választja el az amatőrtől, a polihisztort pedig a dilettánstól.”109 „Az egész társada-
lomnak tudatosodnia kell, elsősorban a fiatalok révén. Ha nem, a demokrácia is üres
szólam marad, vagy ahogy Borges mondja szellemesen, egyfajta visszaélés a statisz-
tikával. Az egészséges politikai élethez szükség van profi politikusokra és a saját
(egyéni és közös) érdekeiket a politikában érvényesítő polgárokra. Egyelőre mindket-
tő hiányzik.”110
Faragó József (1995. június): „Mit kíván az RMDSZ? Erre a kérdésre nincsenek
pontokba foglalt mondataink és törvénytervezeteink, amelyek jogilag bizonyára jól meg
vannak alapozva, de az egyszerű emberek számára talán túl hosszadalmasak, és nem
is mindig közérthetőek. Egy őszinte felmérés alapján jó volna tudni, hogy ama százez-
rek közül, akiknek a szavazatára számítunk, sőt akiknek szavazata nélkül nem volná-
nak sem magas tisztségviselőink, sem képviselőink és szenátoraink, hányan rágják át
magukat az említett dokumentumok kásahegyén. Ezek mellett egyszerű emberekhez
szóló, közérthetően fogalmazott, pontokba foglalt kívánságlistára is szükség volna.”111
Pálfalvi Attila (1995. október): „Érzésem szerint nem előnyös és nem célravezető,
ha a politizálást túlnyomó részben a humán tudományok szakemberei végzik. Ez az-
zal a veszéllyel járhat, hogy a vezető politikusaink egyoldalúan szemlélik a dolgokat,
akaratlanul is elhanyagolják azoknak a társadalmi csoportoknak – kétkezi munkások-
nak, kisvállalkozóknak, mezőgazdaságban dolgozóknak, az e munkakörökből kikerült
nyugdíjasoknak – a létproblémáit, amelyek megértéséhez a mérnökök, technikusok
sokkal közelebb állnak. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a ‘műszakiak’ számará-
nyuknál alacsonyabb szinten vesznek részt a felelősséggel járó politizálásban, hanem
arról is, hogy emiatt az említett társadalmi csoportok érdekképviselete sem lehet a
szükségleteknek megfelelő. Márpedig ők alkotják a társadalom túlnyomó több-
ségét.”112 Az általa megfogalmazott magyar kisebbségi politikusokkal szembeni elvá-
rások hiánya kétségtelen, hogy sok sikertelenséget megmagyaráz: „A nyelven túlme-
nően asszimilálják a román kultúrát, a többség szokásait, mentalitását, viselkedési
108 Uo., 46–47. old.
109 Uo., 76. old
110 Uo., 84. old.
111 Uo., 109. old.
112 Uo., 143–144. old.
módját, csak így lehetnek igazán tárgyalóképesek. Tudjanak legalább egy világnyel-
vet, e nélkül nem teremthetők külkapcsolatok. Legyen befogadókészségük, tiszteljék
a másságot. Logikusan gondolkodjanak, tudjanak mérlegelni, legyenek alapos érve-
ik, s ezeket tudják meggyőzően elmondani. Egyszóval szónoki készségre is szükség
van. És így tovább. Könnyebb felsorolni ezeket az elvárásokat, mint megtalálni azokat
a személyeket, akik valóban eleget tesznek nekik.”113
Dávid Gyula (1996. február–március): „A politikában nem hősködni kell, hanem
célt érni. Sokszor attól félek, hogy erre mi, magyarok alkatilag vagyunk alkalmatlanok.
Nálunk egy látványos ‘ide lőjetek!’ gesztusnak legtöbbször közönségsikere van, aztán
felháborodunk azon, amikor tényleg ide lőnek.”114 „Abban a pillanatban, amikor az
‘odafent’ és ‘odalent’ elválik egymástól, amikor az előbbi nem számol az utóbbival,
születhetnek kifelé látványos eredmények, de azok annak a sok-sok ‘odalenti’ közös-
ségnek az életében nem fognak nyomot hagyni.”115 „…a közművelődési munka min-
den területén szerintem a főkérdés az, hogy ez vagy az az aktus mennyiben járul hoz-
zá annak a közösségi egymáshoz tartozásnak a megerősítéséhez, amelynek szét-
bomlasztása annak idején a diktatúra fő célkitűzése volt. Ezen az alapon ítélem meg
azt, hogy a ‘rengeteg koszorúzás, kopjafaállítás, szoborleleplezés’, egyszóval a közös-
ségi egymáshoz tartozás ‘ünnepi’ oldalán a mérleg nyereséges-e számunkra. Ezek az
ünnepi megnyilvánulások a diktatúra évtizedekig tartó tiltása, a módszeres történelmi
tudatfosztás után szükségszerűk és érthetők. Csak egyről nem szabad megfeledkez-
ni! Arról, hogy egy -egy ilyen ünnepi alkalom katartikus élményét követniük kell a kö-
zösségi összetartozás-tudat hétköznapjainak. Az ünnepre összesereglett közösség-
nek a rákövetkező hétköznapokon is közösségnek kell maradnia, közösséggé kell
összekovácsolódnia. Ha ez nem következik be, ha a szoborállító közösség másnap is-
mét széthull, és egy közönséges író-olvasó találkozóra ugyanott nem lehet összeszed-
ni tíz érdeklődőt, akkor az ünnep nem érte el a célját. Ezt az összefüggést az ünnep
és a hétköznapok között – úgy érzem – nem tudatosítottuk magunkban eléggé. Sőt
úgy tűnik, az ünnepek nemegyszer a mindennapi munkát helyettesítő pótcselekvé-
sek. (…) tartalom nélküli üres formák. Nem az ünnepek ellen vagyok, hanem azt mon-
dom: amikor egy ünnepi alkalmat megtervezünk, legyen gondunk arra is, hogy az il-
lető közösség az ünnep után se maradjon magára. És mérjük fel azt is, hogy abban a
bizonyos közösségben melyek a közösségi együvé tartozásnak azok a csírái, ame-
lyekre a továbbiakban építeni lehet. Az ünnepnek meg kell teremteni a belső, lelki fel-
tételeit is, elő kell készíteni a talajt, hogy a mag legyen, miből kicsírázzon. Különben a
jeles személyiség lelki tehertételévé válik annak a közösségnek, amelyik őt adta, s az
esetleg meg-megújuló megemlékezések a szellemével való találkozás élménye he-
lyett a frusztráltság érzését keltik fel benne újra meg újra.”116
Salat Levente (1996. április): „A múlt örökségével való hatévnyi alkudozást köve-
tően elérkezettnek látszik az idő, hogy megkockáztassuk a kijelentést: a romániai ma-
gyarság szellemi helyzete aggodalmakra ad okot. Uralkodó eszméinek, meghatározó
beszédmódjának, mérvadó személyiségeinek befolyása alatt a Romániába szakadt

113 Uo., 151–152. old.
114 Uo., 162. old.
115 Uo., 164. old.
116 Uo., 174–175. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 33
34 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

nemzetrész egyre reménytelenebbé fogalmazza helyzetét, s a szellemi élet iránytűje
segítségével tájékozódók lelkébe mélyen leszivárog a kilátástalanság. És látszólag
nem is alaptalanul, hiszen teljesíthetetlen célokkal összefüggő kudarcok sorozata jel-
zi a romániai magyarság útját 1989 decemberétől napjainkig: szellemidézés és cso-
davárás, zavaros politikai elméletek és filozófiák, a legkiválóbb elméket is hatalmába
kerítő politikai abszolutizmus, megelevenített vágyképek és tények, amelyeknek tudo-
másul vételétől egyre csökönyösebben elzárkózni látszik a közösség. Súlyos a vád, de
aligha lehet ma már kitérni előle: az erdélyi magyarok nevében szószóló elit nem volt
képes kamatoztatni a szabadságnak azt az adagját, amelyet a történelem kiporciózott
a számára. A polgárosodás útján lassan elinduló középréteg ezzel szemben igen. Az
ő számára azonban nem hordoz üzenetet a politikai és kulturális elit által előszeretet-
tel használt beszédmód. Mi több, a tehetetlenség önmagát ünneplő diskurzusa szá-
mára egyenesen rosszul jön, ha a minden elmaradó teljesítményért a román naciona-
lizmust okoló elméletnek ellenpéldákkal kell időnként számolnia. A szellemi élet mocs-
arasodó tavában tükröződő romániai magyar egzisztencia elvesztette önbecsülését.
Ürügylétté, peremegzisztenciává fokozta le magát, amelynek viszontagságaira, meg-
alázó körülményeire hivatkozva meg lehet dicsőülni az összmagyarban. Az elit hanga-
dó része csak szenvedni és pihenni jár haza, életének értelemmel bíró részét az anya-
országban tölti. Erdélyben ennélfogva szellemi élet sincs a szónak a valódi értelmé-
ben: üresek a közgondolkodás fórumai, nem gyűrűznek az elszakadt nemzetrész
ügyét előbbre vivő viták, a lapok és folyóiratok hasábjain minden jelentősebb szelle-
mi termék pengő forintokért már egyszer eladott másodközlés, nem tudhatni Tanítvá-
nyok által körülrajongott Mesterekről, hiányzanak az instanciák, ahová folyamodni le-
hetne, nincsenek tekintélyek, akiknek a szava hallatán elválna a búzától a konkoly.
Csak siránkozás és szitokdömping, a siralmas helyzet haszonélvezői, és nevek, ame-
lyeket meg sem környékezhet a számonkérés. Értékvákuum van tehát. A nyilvánosság
megörökölt szerkezete pedig nyomtalanul eltüntet mindent, ami a fenntartott látsza-
tokkal ellenkezik.”117
Mindez gyakorlatilag a másfél évtizede tartó „egy-helyben-járás” látlelete egy szin-
te tökélyre fejlesztett asszisztáltsági panaszkultúra keretei között!

117 Salat Levente: Filippika az idő ellen. Kolozsvár, 1996, 206–207. old.
Összegzés
Kétséget kizáróan értelmetlen azon filozofálni, hogy az elmúlt több mint másfél évti-
zedben mit, hogyan kellett vagy lehetett volna másképpen csinálni. A múlttal való
számvetésnek sem az a célja és feladata, hogy erkölcsi ítéletbe torkolljon. Történése-
ket, folyamatokat igyekszik megvilágítani a helyzet pontosabb felmérése és értékelé-
se érdekében. Csakis ily módon válaszolhatók meg ugyanis a miért?, a hogyan?, a ho-
gyan tovább? és az ezekhez hasonló kérdések.
Ami romániai (erdélyi) viszonylatban mindenképpen körvonalazódik, az a sorból
való kiemelkedés – illetve a másság – közösségi elutasítása. Ez nem újszerű jelen-
ség, ellenben ma is erőteljesen érvényesül, ami egy plurális demokráciában előbb-
utóbb az etnikai gettosódáshoz vezet, ahol az „értelmiség” elsőrendű tevékenysége
kimerül majd a gettó racionálisan ható intellektuális igazolásában. A szellemi más-
ság elutasítása ezért is nyilvánul meg mindenekelőtt a peremre szorulásban/szorí-
tásban, amely esetenként önpusztító életformát és magatartást eredményez a kiszo-
rított esetében. Attól kezdve pedig a kettő kölcsönösen erősíti és táplálja egymást. A
későbbiekben azonban nem kizárt, hogy a saját korában meg nem becsült illető em-
lékezés és ünneplés tárgya lesz, anélkül, hogy élete és műve a legcsekélyebb befo-
lyást is gyakorolhatná. Azt is lehetne mondani, hogy a „közösségi” és a „nemzeti
szanktifikáció” tulajdonképpeni célja nem is más, mint a józan és kiegyensúlyozott
kortörténeti tanulmányozás és kiértékelés lehetetlenné tétele. Hiszen a valamiféle
személyi kultusz megteremtése mintegy mellőzi az életművet, és háttérbe szorítja a
gondolatot és a szellemet. Arról nem is beszélve, hogy az autonóm személyiségmo-
dell társadalmi elfogadottsága nem túl magas, és intézményes szinten sem igen
szorgalmazott. Hiszen az hosszabb távon alááshatná a tekintélyelvűséget,118 és
megkérdőjelezhetné a kölcsönös szolgálattevések – illetve rokonok – kapcsolati há-
lózatán alapuló kisebbségi társadalomszervezést és irányítást, amely a vertikális vi-
szonyrendszert részesíti előnyben.
Ugyanakkor siker esetén az is előfordul, hogy az egykor erkölcsi ítéletnek aláve-
tett és megbélyegzett (mintegy „kiátkozott”) „elment/elmentek”119 – hiszen az ellene
mond az egyre öncélúbbá váló és pusztán demográfiai dimenzióban elgondolt szülő-
földön maradás erkölcsi imperatívuszának – „visszahonosítást” nyernek és szembe-
sülnek egyfajta közösségi kisajátítással, mivel a közösség szinte osztályrészesnek te-
kinti magát a sikerben, mintha abban maga is játszott volna valamiféle szerepet. Mind-
ez jelzi a közösség és az individuum viszonyának eléggé még mindig nem tisztázott
problémáját. Annál is inkább, mivel Cs. Gyímesi Éva szerint „az erdélyi politikai
retorikában… a ‘közösség’ jelentése egyfajta arctalan összességnek felel meg, amely
az egyedeket vagy csoportokat minden különbséget összemosó halmazként totali-
zálja, és az egységesként tételezett nemzeti-kisebbségi érdek jegyében minden sze-
mélyes, réteg-, avagy csoportérdeket és partikuláris valóságértelmezést alsórendűbb-
nek minősít”.120
118 Érdekes egyébként, hogy az amúgy nagyon tekintélyelvű romániai magyar társadalomban mennyire nincs tekintélye a füg-
getlen értelmiséginek.
119 Lásd Salat Levente: Filippika az idő ellen. Kolozsvár, 1996, 95–108. old.
120 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 46. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 35
36 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

Mindent összevetve, azt hiszem eléggé egyértelműen leszögezhető, hogy romá-
niai magyar viszonylatban elengedhetetlen a gazdasági megerősödés és a kisebbsé-
gi társadalom – a többségivel párhuzamos vagy azt akár meg is előző – modernizá-
ciója. Ellenkező esetben számolni kell azzal a hátrányhelyzettel, amely az európai és
a globalizációs folyamatok következtében akár hatványozódhat is. A modernizáció
azonban nem merülhet ki a technikai vívmányok elsajátításában és használatában,
hanem ki kell hogy terjedjen a szellemiekre is. Hiszen ha mindez nem jár együtt egy
kulturális-civilizációs felemelkedéssel, amely értelmiség nélkül elképzelhetetlen, akkor
eléggé kétségessé válik a magyar kisebbség, mint közösség, jövője. Hiszen a kisebb-
ségi társadalomszerkezet szétesését, a civilizációs és kulturális értékvesztést csakis a
humán értelmiség képes tematizálni. A demográfiai térvesztés pedig óhatatlanul a tár-
sadalmi súlytalanság állapota felé sodorja a magyarságot, ahol a politikai láthatóság
már csak a többségi (vagyis román) látványpolitizálás dekorációs kellékeként jöhet –
és jön majd – számításba. Mindez annak felismerését is feltételezi, hogy képzett és
szakmailag is helytállni tudó – humán, és humán műveltséggel is rendelkező termé-
szettudományos, illetve műszaki – értelmiség nélkül nem lehet életképes közösségi
stratégiát kidolgozni. Hiszen a hangzatos politikai retorika csak tartalom nélküli üres
ideológia, mely szakmai háttér nélkül csakis az (ön)ámítás és a misztifikáció szerepét
képes betölteni. A kisebbség életében fontos szerepet betöltő érzelmi kérdések mel-
lett ugyanis égetően szükség lenne a racionalitás hangjára, amelyet elsősorban egy
józan gondolkodású értelmiségnek kellene hallatnia oly mértékben, hogy az társadal-
mi viszonylatban is hallható legyen. Annál is inkább, mivel – Salat Levente szavait idéz-
ve – „az 1989-es fordulat után előállt nemzetközi helyzetben az erdélyi magyarság új-
ra akarati vagy vállalt közösség: bárkinek, aki nem hajlandó vállalni a kisebbségi sors-
sal járó megpróbáltatásokat, megannyi módja-lehetősége van új életet kezdeni az
anyaországban. Azok számára, akik a maradás alternatíváját választják… kihívások és
dilemmák adják elő magukat (…): egzisztenciateremtés az idegen kultúrájú többség
által kormányzott országban, illetve annak eldöntése, hogy a sajátosan erdélyi magyar
érdeknek hogyan kell viszonyulnia az összmagyar nemzeti gondolathoz. Minél inkább
az összmagyar nemzeti gondolat újra, komolyabb korlátozások nélkül megélhető ér-
zése és érvrendszere kerül előtérbe, annál inkább a kivándorlás tűnik egyedül elfo-
gadható megoldásnak; és minél inkább az erdélyiség önérdekére helyeződik át a
hangsúly, annál alkalmazhatatlanabbak az összmagyar igazságok, annál nyilvánva-
lóbb, hogy Erdélyben magyarként megmaradni csak annak árán lehet, hogy – lénye-
ges pontokon legalábbis – ellentmondásba keveredünk az anyaország nyilvánossá-
gában fennforgó elképzelésekkel, azzal kapcsolatosan uralkodó eszmékkel, hogy mi-
ről is kellene szólnia a hiteles erdélyi történetnek.”121

121 Salat Levente: „László Dezső kisebbségi bölcseletének időszerűsége”, in: Cseke Péter (szerk.): László Dezső emlékezete,
1904–2004. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004, 136–137. old.
Javaslat
A ténymegállapítások stádiumában való megrekedés elkerülése végett azt hiszem,
hogy minél előbb túl kell lépni a torzult életkori megoszláson, és azokat a képzett ma-
gyar fiatalokat kell helyzetbe hozni, akik versenyképesek mind romániai, mind pedig
nemzetközi viszonylatban. A tudás és a tehetség nem feltétlenül korkérdés; a kor eset-
leg élettapasztalattal egészítheti ki mindezt, ellenben nem pótolja a hiányzó tehetsé-
get és kreativitást.

Alapjaiban kell újragondolni és újraszervezni a hagyományőrzésre berendezke-
dett magyar kisebbségi oktatási és kulturális intézmények támogatási rendszerét, ko-
molyan megfontolva Cs. Gyímesi Éva szavait, miszerint „a kor színvonalán fölszerelt és
szemléletében is megreformált intézményrendszer nélkül Erdélyben nem marad értel-
miségi utánpótlás”.122 Magyarán az alkotó – és a szakmai megméretést vállalni tudó
és merészelő – értelmiségi elitképzésre kell fektetni a hangsúlyt, mind a humán, mind
pedig a természettudományok és a technika terén.123 Ellenkező esetben a gazdasági
fejlesztési elképzeléseknek nem lesz valós alapja, hiszen hiányozni fog az ahhoz szük-
séges helyi magyar humánerőforrás. Ez akár azt is eredményezheti, hogy megerősö-
dik a politikai és gazdasági kapcsolati tőkével rendelkező helyzetben lévők megélhe-
tési támogatása, miközben tovább gyengül és morzsolódik maga a magyar közösség.

Tudatosítani kell, hogy megfogyatkozott értelmiséggel a romániai magyarság jö-
vőbeni esélyei és kilátásai egyre jobban megkérdőjeleződnek. Ezen a téren nem ár-
tana egy alapos felmérés elkészítése, amelyben élesen ketté kellene választani a va-
lamilyen tudományterületen diplomával rendelkezőket azoktól, akik értékelhető tudás-
termelő tevékenységet is folytatnak. Ez mennyiségileg és minőségileg is mérhető, a
publikációk és előadások száma és helye alapján. Mindez bizonyos értelemben átlát-
hatóbbá tehetné a támogatásokat és objektívebbé a kritériumrendszert is.

„Az erdélyi magyarságnak jól megfontolt, minden részletre kiterjedő kultúr- és
gazdaságpolitikára van szüksége: ez az első követelmény, amit népközösségünk ér-
dekében felállíthatunk. A másik szorosan ebből következik: a kultúr- és gazdaságpo-
litikának megfelelő és jól kipróbált intézmények szükségesek, hogy az elvekből gya-
korlat, a szóból tett, a gondolatból eredmény szülessék.” – írta Venczel József 1935(!)-
ben.124 Ez ma sincs másképpen. A konkrét feladatkörökkel és ellenőrizhető elvárási
követelmények alapján racionálisan meghatározott kisebbségi intézményekben kell
összefogni az embereket, ahol a megteremtett munkakörülmények közepette haté-
kony és társadalmilag hasznosítható tevékenységet fejthetnek ki.

122 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 7. old.
123 Ennek szükségességét Venczel József már 1935-ben felmérte. Lásd Venczel József: „Collegium Transilvanicum. Az értelmi-
ség-nevelés feladatai”, Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Budapest, 1988, 180–184. old.
124 Venczel József: i. m., 173. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 37
Források:
http://erdelyifejedelemseg.lap.hu.
BALÁZS Sándor: A politika peremén. Tizenkét beszélgetés kolozsvári magyar értel-
miségiekkel. Komp-Press Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2004.
CS. GYÍMESI Éva: Colloquium Transsylvanicum. Értelmiségi önreflexiók. Mentor Ki-
adó, Marosvásárhely, 1998.
EGYED Péter: A jelenlétről. (Ariadné könyvek) Komp-Press Korunk Baráti Társaság,
Kolozsvár, 1997.
EGYED Péter: Látlelet. Tanulmányok, esszék Románia tizenöt évéről. Kalota Könyvki-
adó, Kolozsvár, 2005.
FASANG Árpád, ifj. (írta és szerkesztette): Az (magyar) értelmiség hivatása. Tanulmá-
nyok, vallomások, elemzések, levelek (Hetven magyar értelmiségi írásai). (Az An-
tal József Baráti Társaság Évkönyvei, 4) Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Buda-
pest, 1997.
JAKÓ Zsigmond: Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez.
Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976.
JÁNOSHÁZY György (szerk.): Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Első kö-
tet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998.
JÁNOSHÁZY György (szerk.): Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Második
kötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1999.
JÁNOSHÁZY György (szerk.): Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Harma-
dik kötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001.
KOLUMBÁN Vilmos József: Törvényhozó egyház. Az erdélyi református egyház élete
a zsinati végzések tükrében, 17–18. század. (Erdélyi Református Egyháztörténe-
ti Füzetek, 9) Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Protestáns Egyháztörténeti
Tanszéke, Kolozsvár, 2002.
KÖPECZI Béla (szerk.): Erdély története. I. – A kezdetektől 1606-ig; II. – 1606-tól
1830-ig; III. – 1830-tól napjainkig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.
LÁNG Zsolt: Hányan mentek Piripócsra? (Ariadné könyvek) Komp-Press Korunk Ba-
ráti Társaság, Kolozsvár, 1995.
PÁLL Árpád: Harangszó a mélyből. Beszélgetések romániai magyar értelmiségiekkel.
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991.
SALAT Levente: Filippika az idő ellen. (Ariadné könyvek) Komp-Press Korunk Baráti
Társaság, Kolozsvár, 1996.
TÁNCZOS Vilmos: Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék. (Ariadné könyvek)
Komp-Press Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1996.
VENCZEL József: Erdélyi föld – erdélyi társadalom (Válogatott írások). (Magyar társa-
dalomtudósok a nagyvilágban) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest,
1988.
VERESS Károly: Paradox (tudat)állapotok. (Ariadné könyvek) Komp-Press Korunk Ba-
ráti Társaság, Kolozsvár, 1996.
Függelék 1/a
Az alábbi kérdéseket elsősorban az erdélyi magyar egyetemi oktatóknak küldtem
szét. Válasz gyakorlatilag alig érkezett (s volt, aki névtelenséget kért), így azok kiérté-
kelésével nem próbálkozom.

1. Milyennek látja a romániai magyar politizálás helyzetét?
Névtelen: Mind a verseny, mind a tematizációk tekintetében roppant zártnak. A ki-
sebbségi egypártiság és az átmenet néhány sajátossága meghatározó ebben.
Laczkó Vass Róbert: A romániai magyar politizálás foglya a kisebbségi létnek, és
mivel a saját társadalmi bázisán belül ugyanúgy szerveződik, mint az országos
politika, annak minden előnytelen vonását magán hordozza, ami a kisebbségi
létben fokozottan veszélyes lehet.
Dr. Kovács Zoltán: Reálpolitikainak.
Kolumbán Gábor: Reménytelennek. Az RMDSZ eredménytelen a legfontosabb
kérdésekben. Az ellentétek kioltják az erőt. Valószínű, hogy nem lesz az EU-
csatlakozás után román parlamenti képviseletünk. Marad a helyi és regionális
politizálás területe.

2. Hogyan értékeli az értelmiség és az RMDSZ, illetve az értelmiség és a ki-
sebbségi magyar társadalom viszonyát?
Névtelen: Az értelmiség nem tudott rendes kritikai (de nem politikai) viszonyt kiala-
kítani az RMDSZ-szel.
Laczkó Vass Róbert: A kisebbségi magyarság saját szellemi elitjét meglehető-
sen kevéssé ismeri, maga az elit pedig nagyon kusza módon viszonyul a sa-
ját bázisához. Nem lehet kire, mire odafigyelni, mivel a kommunikációs csa-
tornák is legjobb esetben rosszul működnek. Az RMDSZ egy részét integrál-
ja ennek az elitnek, más részével csak civil szervezeteken keresztül van, ha
van, kapcsolata.
Dr. Kovács Zoltán: Nem igazán van kommunikálás a két kategória között (az értel-
miség hamar visszahúzódik a politikából), a kérdés második része nagyon
nagy igényt tükröz. Az értelmiség megosztott, az egyik része (a nemzeti) fontos-
nak tartja a kisebbségi társadalom kérdéseit, a másik (szabadelvű) pedig egy
nagyobb kontextusba ágyazza azt.
Kolumbán Gábor: RMDSZ és értelmiség viszony nincsen, az RMDSZ vezetősége
már régen csak önmagával konzultál. Markó Béla most kétségbeesésében
megpróbál az őszre valami beszélgetést összehozni.125 Már késő; évekkel ez-
előtt kellett volna. Az értelmiségnek nincsen válasza az erdélyi magyar kérdé-
sekre, örvend, ha egzisztenciáját biztosítani tudja. De az is lehet, hogy nincsen
erdélyi magyar értelmiség, legalábbis abban az értelemben, hogy csoportos
társadalmi feladatvállalásra lenne képes. Egyének küzdelme létezik, vannak
magányos harcosok a prérin.

125 A válasz 2006 augusztusában íródott.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 39
40 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

3. Megítélése szerint létezik-e romániai magyar kisebbségi közélet?
Névtelen: Az előbbi válaszból következően is: e közélet létezik ugyan, de nem nem
tölti be teljes mértékben azt a szerepet, amelyet egy plurális társadalomban ál-
talában a közéletnek tulajdonítanak.
Laczkó Vass Róbert: Igen. De túlságosan belterjes.
Dr. Kovács Zoltán: Nyomokban. Erőtlen és megfáradt. Nagyrészt beletörődött a
többségi által megengedett keretbe. Nem realizálta, hogy ennek megvalósítá-
sához joga lenne.
Kolumbán Gábor: Nem létezik.

4. Miként határozná meg egy romániai magyar értelmiségi társadalmi szere-
pét, feladatait?
Névtelen: Úgy vélem, nem kellene különösebben újabb értelmiségi szerepeket és
feladatot a kisebbségi társadalom esetében kitalálni. Az persze bizonyos, hogy
a nemzetépítésben és a megőrzés-megújítás „dialektikában” a kisebbségi ér-
telmiségi jóval közvetlenebb problémaérzékelő és problémamegfogalmazó,
mint a többségi társadalom értelmiségije.
Laczkó Vass Róbert: Az adott gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális lehetősé-
geket a romániai magyarság javára próbálja kamatoztatni.
Dr. Kovács Zoltán: Éppen a közéletiség felvállalásában. A közösség részéről pedig
szükség lenne a személyiségeknek a jó értelemben vett tekintélytiszteletére.
Kolumbán Gábor: Értékek gondozása. Jövőképek és stratégiák készítése, közös-
ségi vezetés. Védelem szervezése a veszélyek ellen. Globális integráció.

5. Létezik-e romániai magyar civil társadalom? Ha igen, miben nyilvánul meg?
Ha nem, mik lennének a létrejöttének feltételei?
Névtelen: Természetesen, létezik, és megnyilvánulása sem más, mint a civil társa-
dalomé általában. Két probléma adódik: a) problematikus lehet adott esetben
annak meghatározása, hogy egy civil társadalmi szervezet kisebbségi-e, avagy
sem – de e problematikusság tételezése nem mehet e civil társadalom tagadá-
sáig; b) problematikus lehet az, hogy a kisebbségi civil szektorok más belső
arányokkal és „súlyozásokkal” működnek, mint a többségi társadaloméi.
Laczkó Vass Róbert: Létezik. Viszonylag gyenge a szervezettsége, talán keveset
hallat magáról. Holott sokkal nagyobb befolyást kellene gyakorolnia mindarra,
ami a kisebbségi magyarsággal történik.
Dr. Kovács Zoltán: Létezik egy bizonyos intézményes struktúrája. Szakmai céheket
kellene megalakítani, amelyek kompetenciáját feltétlenül el kellene ismerni, és
amelyek a társadalmi, gazdasági és politikai élet minőségét szabályoznák,
amelyeknek elsősorban az odafigyelés, a gondoskodás, az összetartás jelle-
mezné a működését. Például az egyházaknak, a színházaknak a társadalmi
összetartás, az életérzés kifejezésének, a társadalmi érintkezés színtereinek is
kellene lenniük.
Kolumbán Gábor: Civil társadalom nincs, mert társadalom sincsen. Civil szerveze-
tek vannak, de ezeknek nagy része csupán a politikai klientúra szervezeti kere-
te, így nem felel meg a civil szervezet ismérveinek.
6. Melyek egy értelmiségét – számban, de különösképpen minőségben – foko-
zatosan elveszítő kisebbségi közösség jövőbeni kilátásai?
Névtelen: Erre léteznek a klasszikus válaszok, melyeket az asszimiláció stb. fogal-
maival írnak le.
Laczkó Vass Róbert: Egyenes arányban fogynak ezek a kilátások a szellemi elit el-
vesztésének mértékével.
Dr. Kovács Zoltán: Az asszimiláció vagy a kivándorlás.
Kolumbán Gábor: Nincsenek ilyen kilátások. Az integráció nagyobb társadalmak-
ba az egyedüli esély. Ha értéket képvisel és állít elő, akkor megmaradhat. Ha
nem, eltűnik, asszimilálják.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 41
Függelék 1/b
Cs. Gyímesi Éva egy kisebb, önálló tanulmánnyal válaszolt a kérdésekre. Ezért ezt
meghagytam eredeti összefüggésében. A lábjegyzetek természetesen tőlem szár-
maznak.

Cs. Gyímesi Éva
Alulnézet126
– Colloquium Transsylvanicum –

Egy budapesti kisebbségkutató intézmény munkatársa, Jakab Attila, olyan kérdése-
ket intézett hozzám, amelyekre vonatkozólag – ha már független értelmiségiként elfo-
gadtam, hogy válaszoljak – illik, hogy a nyilvánosság előtt is vállaljam véleményemet.
Nem muszáj titkos háttéranyagnak maradnia. Nyíltságom egyrészt jelzi: minthogy
nincs semmi hatalmam a kimondott szón kívül, nincs semmi veszíteni valóm sem.
Másrészt az Erdélyi Riport nyilvánossága segíthet egy szélesebb körű társadalmi pár-
beszéd kibontakozásában. Ennek alapfeltétele az lenne, hogy első körben kerüljük el
az egymással való polémiát, és próbáljuk meg csupán a kutató kérdéseire adható
személyes válaszainkat megfogalmazni.
Jómagam már a kezdetektől fogva vágyom valami igazi „erdélyi” dialógusra, va-
lami olyan típusúra, amilyenre Szilágyi N. Sándor MI EGY MÁS című könyvének korai,
1992-es írása is utal, vagy amilyenként azt Colloquium Transsylvanicum című kötetem-
ben 1998-ban megfogalmaztam. Fontosnak látom, ne szalasszuk el az alkalmat: ismét
ideje van a szólásnak. De – ahogyan Szilágyi N. Sándor írta: „A párbeszédhez ki kell
alakítani az ilyen kommunikációhoz szükséges készségeket. Félre kell tenni azt a de-
finíciót, amely a (…) készség lényegét arra korlátozza, hogy közölni tudunk valamit va-
lakivel. Itt a kommunikációs készséget úgy kell felfogni, mint azoknak az eljárásoknak,
(…), ha úgy tetszik: technikáknak a biztos kezelését, amelyekkel lehetővé tehetjük a
másik fél számára, hogy minél pontosabban elmondhassa, mi az ő problémája. Erre
rá kell hangolódni, a dialógusra készülőt nem marciális indulatok kell hogy fűtsék, ha-
nem a kíváncsiság, a másik fél problémái iránti őszinte érdeklődés.” (A párbeszéd le-
hetőségei. In: MI EGY MÁS, Kalota Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003, 362).
Úgy tűnik, egy ilyen, oldottabb párbeszédre ma véletlenül reális esély is mutatko-
zik, ezért mindenkit arra biztatok, hogy először csupán a maga sajátos társadalmi
helyzetének és világszemléletének függvényében tekintse át a bemutatandó kérdése-
ket, elfogadva vagy elvetve az együttgondolkodás kísérletét. A személyes vélemény
puszta megfogalmazása e lap hasábjain segíti majd az olvasókat, hogy egyik-másik
hozzászóló állításaival többé-kevésbé azonosulva felismerjék saját helyzettudatuk mo-
delljeit, illetőleg artikulálni tudják: miben tér el a véleményük az eddigiektől. Célunk ne
az legyen, hogy eljussunk a problémák valamely megoldási javaslatáig, hanem, hogy
szabad civil megnyilatkozásainkkal segítsük jóhiszeműnek feltételezett politikusainkat
helyes, a mi javunkat szolgáló döntésekhez jutni. Ezzel igazolnák képviselőink, hogy

126 Megjelent: Erdélyi Riport, V. évf., 41. szám (2006. okt. 12.).
a civil társadalom az ő számukra nem pusztán arctalan szavazóbázis, hanem mandá-
tumukat reálisan legitimmé tevő hátország.
A mi eszközünk a civil dialógus, az övék a politikai tárgyalás, egyeztetés. Az én
válaszaim értékelvűek, olyan horizontból fogalmazódnak meg, amelyet politikusaink-
nak eddig jórészt nem állott módjában/érdekében érvényesíteni. Nézőpontom sajá-
tos: e „magyar–magyar” dialógusban civil értelmiségi nőként azonosítom magam, te-
hát egy viszonylag szűk réteg tagja gyanánt és nem „hivatalos” képviselőjeként. Vi-
szont nőként, akik állítólag többen vagyunk az erdélyi magyar népesség körében is,
mint a férfiak, talán megjegyezhetem: ez sokkal szélesebb kör, mint a bal-, a közép és
a jobboldali – főként férfi – politikusoké és értelmiségieké. Sajátos szempontjaink,
úgy érzem, nem érvényesülnek a magyar érdekképviseletben.
A hatékony, valódi párbeszéd – tanári tapasztalataim szerint – csupán az után
kezdődhet el, miután első körben valamelyest kirajzolódtak a többi résztvevők értel-
mezési horizontjai, és megragadhatókká lesznek a releváns egybeesések és a kü-
lönbségek.

„Múlt és jövő mezsgyéjén”

tehát az alábbi kérdésekre kísérelek meg a magam nézőpontjából és eszközei-
vel válaszolni:
1. Milyennek látom a romániai magyar politizálás helyzetét?
2. Hogyan értékelem az értelmiség és az RMDSZ, illetve az értelmiség és
a kisebbségi magyar társadalom viszonyát?
3. Megítélésem szerint létezik-e romániai magyar kisebbségi közélet?
4. Miként határoznám meg egy romániai magyar értelmiségi társadalmi
szerepét, feladatait?
5. Létezik-e romániai magyar civil társadalom? Ha igen, miben nyilvánul
meg? Ha nem, mik lennének a létrejöttének feltételei?
6. Melyek egy értelmiségét – számban, de különösképpen minőségben
– fokozatosan elveszítő kisebbségi közösség jövőbeni kilátásai?

A kutató kérdéseit egyes szám első személybe tettem, és így adom tovább e lap,
az Erdélyi Riport olvasóinak.
1. Az első kérdés tehát ez lenne: Milyennek látja a romániai magyar politizálás
helyzetét?
A hazai magyar politikát én alulról nézem, tehát a civil társadalom (női) szemszö-
géből, azzal az önkritikai fenntartással, hogy nézőpontom nyilván sajátos, és ezért ter-
mészetszerű, hogy nem esik egybe valamiféle – statisztikailag bemért – általános
(köz)véleménnyel.
Maga a kérdésfeltevés módja Jakab Attila részéről, sajnos, nem elég egyértelmű, hi-
szen a „helyzet” fogalma túl tág. Mindenekelőtt megengedi, hogy kiterjesszem több irány-
ba, mivel hogy egyaránt magában foglalja a helyzet interpretációját és értékelését.
De melyik helyzetét? A kérdés széles horizontja a válaszokban megfogalmazha-
tó összes lehetséges viszonyítási alapot implikálja, ami a „helyzet” megítélését lehető-
vé teszi. Onnan kezdve, hogy az RMDSZ megalakulása óta, időben szemléljük-e a

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 43
44 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

szövetség mai hatékonyságát, odáig, hogy térbeli kiterjedésében, az egyes magyarok
lakta településeken vizsgáljuk, miképpen vált/válik valósággá a közösségi érdekek
„képviselete”, mint eszmei alap, nagyon sok megközelítési mód lehetséges. De meg-
próbálhatjuk mérlegelni a magyar politikai szereplők viszonyát a többségi hatalom-
mal, annak pártjaival, vagy velünk, gyalog magyarokkal, és nem utolsósorban az ő
kapcsolataikat a politikai szervezeten belül és a szervezetek közt: egymással.
Ugyanakkor problematikus a fogalmi köre a politizálás kifejezésnek is. Mert elő-
ször is, mit jelent politizálni? Megélhetést, hatalmat, pénzt, karriert jelentő tevékenysé-
get? Vagy az egész társadalom politikai szótárának (ha van ilyen) működését?
János, a nyugdíjas esztergályos is „politizál” a szombat esti kártyaparti közben,
Marci bácsi is, ha „zsidó” viccet mesél, és Katica is, ha a megvert magyar leány ese-
tét kommentálja, vagy tisztségviselőink vagyoni helyzetére tesz csípős megjegyzése-
ket. És Ionel mit tesz, ha a kocsmába lépve megkérdezi: „Unde-i ungurul nostru?”127
De a politizálás egyik módja a távolságtartó elemzés is: a politológus – ha akarja, ha
nem – mint véleményformáló ágens, befolyást gyakorolhat a politikai elitre.
Szűkítsük le a szó jelentését. Politizáláson értsük a hivatásost, amelynek nálunk
legalább három funkcióját látom fontosnak: a képviseletet, a részvételt az állam hatal-
mi struktúráiban és a társadalomszervezést.
A képviselet vonatkozásában mindmáig megoldatlan a legitimitás kérdése, mert
amíg nincsenek belső választások, bizonytalan a „ki kiket képvisel?”-re adható válasz.
Amíg ezek le nem zajlanak, nehezen oldhatók fel a belső feszültségek és az ellenszer-
vezetekkel fennálló folytonos konfliktusok. Addig egyre jobban szorítani fog az „egy-
séget” feltételező parlamenti küszöb magassága, ami növeli a szorongást a párt vi-
szonylag szűk körén kívül, a társadalomban is.
A civil társadalom biztonság iránti igénye (és ez elsősorban női és anyai szem-
pont szokott lenni) megköveteli, alakuljon ki átláthatóbb, legitim képviselet a szövetsé-
gen belül, ami azután szülőképes lehet teherbíró politikai konszenzusok világra hoza-
talára. Tudatosan használom itt a szülő, a teher, a világra hozatal kifejezést. Mert arra
utalok, hogy tudom: mennyire nehéz hatalomra vágyó ellenfelekkel együtt vajúdni ki
egy-egy döntést a közösen járható útra vonatkozólag. Az RMDSZ és a vele szemben
álló (külső) ellenzék türelmes egyeztető munkája nélkül még akkor sem lesz bizton-
ságérzetünk, ha végül mégis sikerülne képviselethez jutnunk a bukaresti parlament-
ben. A békétlenség a lelki biztonságérzetet fenyegeti, és bár megegyezni bizonyára
nehéz lesz – a szembenálló felek politikusi és férfiúi ego-jának nem kis mérete miatt
–, megéri, és nem utolsósorban gyermekeink miatt. Nem árt, ha a honurak, -atyák és
-fiak legalább szellemi síkon vállalják olykor a szülés fájdalmait.

RMDSZ – értelmiség, értelmiség – kisebbség

2. Hogyan értékeli az értelmiség és az RMDSZ, illetve az értelmiség és a kisebb-
ségi magyar társadalom viszonyát? – így szólt a második kérdés.
Az RMDSZ betagolódott az államhatalmi struktúrákba és a települések önkormányza-
tába, a közigazgatásba. A legfelső döntéshozásban való, mindeddig stabilnak mutatkozó

127 Hol a mi magyarunk?
részvétele lehetővé tette, hogy a képviselők és tisztségviselők – a „politikai elit” – professzi-
onalizmusa növekedjék. Ha ezt az önelvűséget szempontnak tekintem, akkor érzésem sze-
rint az RMDSZ – (köszöni szépen?) – jól áll. Ebben a vonatkozásban meggyőző egy nem-
régiben megjelent elemzés is, Székely István tollából (Krónika, 2006. szeptember 8–10.,
6–7. old.). A Magyar Kisebbség főszerkesztője megerősíti személyes benyomásaimat, amik
gyakran késztettek engem is arra, hogy pozitívan értékeljem, ami történik: a hivatásossá
vált politikusi réteg, az „udéméré” legjava nem csupán itthon, hanem Európa-szerte képes
megállni a helyét, példa rá Frunda György és Kónya-Hamar Sándor az EP-ben.
Mindenkit tisztelek a mieink közül, amikor látom, hogy adott esetben román új-
ságírók kérdéseinek össztüzében, provokatív kérdésekre is képes nyugodtan, moso-
lyogva, humorosan is kommunikálni. Nem ritkán minőségi fölényt is érzek a mi javunk-
ra, ha az anyaországi élvonallal összehasonlítom, amelynek európaisága különösen
most, belpolitikai deficit okán igencsak hanyatlóban van, nem beszélve a román párt-
munkások egy részének szellemi-erkölcsi színvonaláról, korrupciós botrányairól. Csu-
pán a megélhetési politikusokat tűröm igen csekély mértékben, van köztük még bo-
hócnak is hiteltelen alak. Tamási Áron írja valahol: „Aki embernek hitvány, magyarnak
alkalmatlan.” „Ne képvisejjen má münköt egy ijen alak…”
És egyáltalán nem örvendek, ha valaki közülük szekus128 múlt vagy korrupciós
ügyek gyanújába keveredik. Mint népesség az erkölcsi jó és rossz arányait tekintve bi-
zonyára nem vagyunk különbek, mint a többségiek, de mi nem engedhetjük meg ma-
gunknak a morális kisebbrendűséget. Ez, persze, a szépléleknek nevezett nő szem-
pontja, aki még nem edződött a politika – a férfiak játéka – által cinikussá.
A pártok holdudvarában, az értelmiségi életforma bizonyos területein viszont kialakult
egy olyan réteg, főleg a felülről, már kilencvenben létrejött ún. „civil szervezetek” országos
és helyi vezetői, bizonyos újságok szerkesztői, publicistái, megyei igazgatóságok dolgozói,
politikailag elkötelezett egyetemi oktatók és mások, vagyis a párt- és pénzcsatolmányok ré-
tege, amelyik egzisztenciálisan függ a politika-csináló ágensektől. Munkája, karrierje finan-
szírozására a politikai szervezet által kiaknázott anyaországi forrásoktól kapja az infrastruk-
túrát és a bért. Szolgálati lakás, gépkocsi, maroktelefon, utazások. Az értelmiség egy része
így – közvetve – maga is a politikai osztályhatalom részévé vált/válik, akárcsak az államka-
pitalizmus idején. Ez az értelmiség a szabadságával együtt veszítette el érzékét a civil tár-
sadalom, az egyszerű felebarátok iránt. Lapokat, szervezeteket, egyetemeket stb. épít, jól fi-
zetett szerepeket halmoz, kitalál magának egy-két intézményt, tekintet nélkül arra, vajon ké-
pesek lennének-é mindezt a rommagyar társadalom adófizetői önmagukra utaltan is eltar-
tani? Mindannyian jól tudjuk, kiderült: csupán így, „kitartottként”, „működtethetik” azokat az
intézményeket, amelyek – ha valóban az autonómiát akarnánk megvalósítani – még kép-
telenek lennének csak úgy, rendesen, „működtetés” nélkül, valóban is működni.
Aki nem párt-, egyház- és pénzcsatolmány, azaz: intézményének nincsen politikai
hátországa, az nálunk is ugyanúgy marginalizálódott, mint ahogy azt Konrád György
és Szelényi Iván megírta a hetvenes években az akkori magyar értelmiség helyzeté-
ről. Ebből következik, hogy publikáló vagy közéleti szereplőként is megjelenő, függet-
lenségre áhítozó értelmiségiek egy része szenved a kiszolgáltatottság lelki kényszer-
zubbonyától, ami sokkal kínzóbb, mint a valóságos „cămaşă forţată”129.

128 A kommunizmus idején a román politikai rendőrség.
129 Kényszerzubbony.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 45
46 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem több gondot okoz a mai öncenzúra, mint
ama hivatalos hajdani. A régi rendszerben két könyvem nem jelenhetett meg a forra-
dalomig. Na és? Természetes, hisz akkor kommunista diktatúra volt, nem az én sze-
mélyes problémám. De ma? Az értelmiségiek egy része anyagi nehézségekkel küsz-
ködik, és naponta feltevődik benne a kérdés: kisétál-e a szűk pártutca sarkára, hogy
eladja magát, vagy tovább szűkölködik? Azaz továbbra is a szegénység „jogához” és
felebarátaihoz, a civilekhez ragaszkodik?
Vagyunk egy néhányan ilyen „írástudó” bolond emberek, messze a polgárinak neve-
zett élet feltételeitől. „Kellesz te még víjjogni, mint a vércse, / nem kérdeni, szabad-e, nem
szabad, / mindig kellett, hogy valaki megértse / az utcalányt s a tébolyultakat…” – mond-
hatjuk magunknak Kosztolányi szavaival (Számadás).

Kisebbségi közélet?

3. Létezik-e romániai magyar kisebbségi közélet? Ez a véleménykutató, Jakab At-
tila következő kérdése.
Mindenekelőtt zavar a közélet szó előtti jelző, a kisebbségi. A közéletet az ember
szerintem már a családban elkezdi, hiszen ez a társadalmi nyilvánosság elemi, alap-
vető, a gyermek fejlődését meghatározó (kommunikációs) színtere. A szocializáció mi-
nősége, a személyiség egészséges kibontakozása függ például attól, szabad-e a
gyermeknek valóságosan jelen lennie otthon, kérdeznie, részt vennie a társalgásban.
Vagy az a családi érintkezés előírt, megszokottabb változata, hogy a gyermeknek min-
dig kuss a neve? Hajlok arra, hogy feltételezzem: a tekintélyelvű, gyakran kizárólag
egyirányú (szülői) kommunikáció már nagyon korán leszoktatja az embert a szabad-
ságról és az önbecsülésről. Nem beszélve az igazságérzet visszafejlődéséről, ami már
kora gyermekkorban elkezdődhet, minthogy a családi mítoszok, rémtörténetek, tabu-
sítások vagy a szülők egyértelmű hazudozása a gyermeket konformistává igazítja.
A közélet – Széchenyi István szavával élve – „a közpolgár” joga. Volt részem ben-
ne az utóbbi időben, de csupán az RMDSZ-en és annak a különböző társadalmi tudat-
formákra szakosított ernyőintézményein kívül. Hadd ne soroljam azokat az intézménye-
ket, amelyek „érdekvédő” és túlnyomóan múltorientált, szimbolikus tevékenysége nem
a mai magyar civil társadalom reális, a mára és a jövőre irányuló értékorientációját je-
leníti meg. Nem szólítja meg a fiatalabb nemzedékeket, nem is szólíthatja meg, sőt kez-
dettől fogva elidegeníti, megírtam idevágó elemzéseimben (vö. Honvágy a hazában130,
Colloquium Transsylvanicum131). Az ifjabbak amúgy is megcsinálják a maguk szerve-
zeteit, és bár sokan a közvetlenül 1989 utáni etnikai érdekvédelem egykori mintáit kö-
vetik, ún. korporatív intézmények (MIT, EMI stb.), vannak, akik valóban civil – szakmai,
kulturális, tudományos vagy egyéb (pl. barlangász, környezetvédő, alpinista stb.) – igé-
nyekre hangolódnak.
Legjobban egy kolozsvári bőrdíszműves mester zártkörű klubjában vagy azokban a
(missziós, terápiás, önképző, önsegítő stb.) csoportokban érzem jól magam, ahol az em-
berek valóban egymásra figyelnek, és nem valamely reánk felülről lenéző szerephalmozó

130 Budapest, 1993.
131 Marosvásárhely, 1998.
(politikus) értelmiségi ambícióihoz igazodnak. Figyelemre méltó számomra mindmáig a ko-
lozsvári reneszánsz hagyományokat ápoló Amaryllis, László-Bakk Anikó munkássága.
A lokális közélet az, amiben látom a jövőjét, de már a jelenét is az igazi autonó-
miának. Ennek jó példája a LiterArt, a szatmári magyartanárok egyesülete, amelyik-
nek legutóbbi, teljes héten át tartó rendezvénysorozatát jórészt helyi cégek finanszí-
rozták. Van már amit adunk egymásnak, és a legnagyobb öröm, ha saját erőnkből
épülünk gazdasági és szellemi-lelki értelemben egyaránt. Ha egyetlen magyar cég
nagyvonalúan kinyitja a zsebét valami ilyen vagy ehhez hasonló rendezvény érdeké-
ben, csodát művelhet. A szeretet, a szolidaritás rögtön (ön)működni kezd, csupán va-
lakinek meg kell „előlegezni”. „Ő előbb szeretett minket…” Én előbb szeretlek Téged…
Ez így működik. A kenyérszaporításkor is kellett egy fiú, akinek volt két hala és öt
kenyere. Aztán szíves-örömest vagy talán kelletlenül mindenki megnyitotta a tarisznyá-
ját, ötezren ettek, tizenkét kosárral meg is maradt az elemózsiából. Ilyen a lelki kenyér-
szaporítás is, csupán valakinek el kell kezdenie.

Romániai magyar értelmiség

4. Miként határoznám meg egy romániai magyar értelmiségi társadalmi szerepét,
feladatait? – kérdezi Jakab Attila.
Mindenki értelmiségivé válik, aki képes kifejezni a tudatos önreflexiót személyes
és közösségi létének vonatkozásában egyaránt. Az önreflexió, mellyel letapogatom
saját személyiségem határait, mindig tartalmazza azokat is, aki(k) nem én vagyok már,
de akikhez tartozom. („És akik tartoznak nekem” – mondaná Németh László.) Az ön-
reflexió egyszersmind (ön)kritika, mert az értelmiségi nem önmagát tekinti mércének,
hanem a szellem, az emberi létezés többé-kevésbé magasabb értékhorizontjait. Mint
nőnek, erről az értékhorizontról fontosabbnak tűnik az élet fenntartásához szükséges
feltételek naponkénti megteremtése: a társadalmi biztonság és a lelki béke.
Minden életellenes a mai magyar politikában bel- és külhonban egyaránt. Életel-
lenes az erdélyi magyarság oly módon való megosztottsága, mintha a szemben álló
felek közti korlátok nem lennének átjárhatók. Álproblémákból és fikciókból, presztízs-
építő ambíciókból épültek fel a kerítések. Ilyeneket inkább csak férfiak szoktak, ne-
mükre jellemző módon építeni, akiknek a napi (ál)győzelmük fontosabb, mint saját
családjuk biztonsága, gyermekük lelki egészsége. Tág kontextusú, több nemzetiségű
kultúrában az érzelmi elfogadás, a megegyezésre törekvő tolerancia lenne a kívána-
tos út. Mint értelmiségi nő csupán azt látom, hogy szűk kontextusú kultúra felé mene-
telünk, s nem a vágyott „nyílt” társadalomba. Hogyan akarunk Európába tagolódni?
Szilágyi N. Sándor MI EGY MÁS című könyvéből naponta vehetnénk leckét az ön-
reflexió tárgyköréből, tőle vettem a kifejezéseket is. Ezt tanulom, ezt próbálom tenni,
ez a dolgom.

Civil társadalom?

5. Létezik-e romániai magyar civil társadalom? Ha igen, miben nyilvánul meg? Ha
nem, mik lennének a létrejöttének feltételei?

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 47
48 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

E kérdésre csupán az összes régiót ismerve tudnék helyesen válaszolni. Több
helyen írtam arról, mit nem teszünk meg naponta civilekként, hogyan várjuk folyton a
„majdani” autonómiát, miközben már régen megvan a lehetősége a magyar települé-
seken is annak, hogy mindent megpróbáljunk egymásért, ami tiltva nincs. Lokális
szinten csupán rajtunk múlnak bizonyos dolgok, de most nem sorolom.
A dolgozó nők többsége nálunk – civilben – anya, feleség, háziasszony, beteg-
ápolónő. És ezért (még) nem vár fizetést. Én nem tudom elképzelni, hogy mindezt fi-
zetésért tegyem. Aki civil, önmagáért és önmagának vállal valamit, tartozik valamivel.
Többségünk gyakorló civil, csak nem veszik észre. Hogy miért? Korábban ke-
lünk, későbben fekszünk, csak akkor „tűnünk fel”, amikor a gyerekek és „a ház körül”
valami nincsen rendben. Kötényünk ahány van, annyiféle színben, nincsen feltűnő
egyenruhánk. Takarítani, mosogatni, felmosni, főzni, etetni és ápolni, azaz: fenntartani
és élhetővé tenni ezt az egyébként ízléstelenül átpolitizált életet, a férfiakét, akik ha
másképp nem, verbálisan teremtik elő mindennapi keserű kenyerünket, az agressz-
iót… Hát nem egy leányálom. Ez a (férfi-szabású) romániai magyar civil társadalom.

És akkor elveszünk?

6. Melyek egy értelmiségét – számban, de különösképpen minőségben – foko-
zatosan elveszítő kisebbségi közösség jövőbeni kilátásai?
Nem vagyok borúlátó, mert szellemileg nem fogyatkoztunk, csupán tágasabb lett
a hely. Most minden tehetség arrafelé tájékozódik, ahol jobban kibontakoztathatja ön-
magát. Egyetlen élete van, nem várhatjuk el, hogy „áldozati nemzedék” legyen, ami-
lyenek – más okból – mi voltunk. Vegyük már észre, hogy nincsenek legyőzhetetlen
távolságok. A lányom Pesten lakik, a fiam Bukarestben, én valahol középen. Sokan
vagyunk ebben a helyzetben. De azt, hogy ki mitől tagja még, vagy már nem annak a
közösségnek, amelybe született, nem is a fizikai együttlét dönti el.
Gondoljuk el: mindig volt peregrináció Nyugat felé, így gazdagodott a magyar
kultúra, így lett olyanná, amilyen ma. A nagy céhek mesterei is különböző helyekről
hozták tudásukat. Kassa és Brassó között európai perspektívában elenyésző a távol-
ság, és Amerikából is lehet erdélyi lapot szerkeszteni, vagy pécsi tanári szobából ko-
lozsvári taggal virtuális tanszéket vezetni.
Túlságosan későn és nehezen eszméltem rá, anyaként különösen: a gyerekét az em-
ber nem önmagának szüli, nem az ő tulajdona. Miért lenne baj, ha gazdagodik vele, bár-
hol a világon, az egyetemes emberiség? Fő az, hogy ő, ha képes rá, boldog legyen.
Elfogadom. És ezért fog néha meglátogatni…
És ha nem? Akkor is elfogadom.
Függelék 1/c
Cs. Gyímesi Éva cikkére a következő reflexió született.

Kelemen Attila Ármin
Home Jogok132
Kedves Éva néni

Ez a szöveg nem nyílt levél és nem válasz a vitaindítóra, nem is hozzászólás a
szöveghez, amit Ön az Erdélyi Riportban publikált. Nem célja a beszélő pozíció-
jának tisztázása sem, vagyis nem válasz az ott megfogalmazott felkérésre sem. Ez a
szöveg mindössze az Ön szövege kapcsán íródik. Minthogy Éva néninek szellemi le-
kötelezettje vagyok is, maradok is, inkább már most elismerem, nem tudok frontálisan
kapcsolódni az Ön vitaindítóként megjelent szövegéhez. Elbeszélek mellette. Miért?
Éva néni azt írja: A hatékony, valódi párbeszéd – tanári tapasztalataim szerint – csu-
pán az után kezdődhet el, miután első körben valamelyest kirajzolódtak a többi részt-
vevők értelmezési horizontjai, és megragadhatókká lesznek a releváns egybeesések
és a különbségek. Azt hiszem, az elemzési horizontunk nem lesz ugyanaz. Az itt kö-
vetkező szöveg arról szól, miért nem azonos az elemzési horizontunk. (Amúgy úgy
gondolom, a hatékony megértés nem a másik szelleme iránti nyitottságot, hanem a
mások által megfogalmazott bírálatok hatékony differenciálását jelenti.)

1. Mi páran arra szerződtünk, hogy valahogy megpróbáljuk elbliccelni a romániai
magyar hőskort (rommagyar, ahogy Ön írja, jó szadi ez a rommagyar, tetszik nagyon).
Nem megküzdeni akarjuk a hőskort, Obi van Kenobi, Batman és a többi sztár majd
megküzdenek érte. Mi inkább a hunyók leszünk. Ja, fontos még, hogy nem azért fo-
galmazok többes számban, mert képviselném a hunyók társaságát, mert én lennék a
szószólójuk, hanem mert van egy ilyen társaság, akikről azt hiszem, mi vagyunk a hu-
nyók. Lehet, hogy tévedek, ha így lenne, arra kérem a barátaimat, hagyjanak meg a
tévhitemben.

2. Milyen általában a romániai magyar hunyó, vagyis milyennek él aktív emléke-
imben? Először is nem hagyja, hogy a sérelem és az önsajnálat beszéljen belőle, és
egyáltalán nem szereti a melodrámát. Ha úgy érzi, hogy nincs hozama a romániai ma-
gyar jelennel kötött szerződésének, akkor megpróbálja szárazon tudomásul venni, és
ezért csak és kizárólag magát hibáztatja. Kínlódás, méltatlan helyzetek sokasága, ke-
vés sikerélmény a szerződés megkerülhetetlen velejárója, aztán később jönnek egy-
más után a ritkán jogos bírálatok meg az idétlen félreértések. Nem könnyű? Na ja,
nem valami lojális partner ez a romániai magyar jelen! No shit! Van, aki szeret szopni,
azért lesz belőle profi romániai magyar. Én speciel utálok, én másra szerződtem, de
attól még szopok rendesen, és nem hiszem, hogy erről elsősorban nem én tehetek.

132 Forrás: http://kelemen.transindex.ro/?cikk=345.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 49
50 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

3. Milyen a hunyó? Nem hiszi azt, hogy szabad súlytalan értelmiséginek lenni, aki
megengedheti magának az alulnézet luxusát. Nem fair alulnézni. Megpróbálja maxi-
malizálni az eszközeit, hogy eszményi esetben politikai cselekedetként építse be a ci-
vil issue-kat. Persze, az esetek túlnyomó részében borítékolt a bukás. De ennek elle-
nére ügyekben gondolkodik, és nem ügyeken gondolkodik. Persze nehéz újra meg
újra feltöltődni, megújulni, jönnek is a határhelyzetek egymás után, de a végső kérdés
mindig az, hogy bent vagy, vagy kint vagy, és ha bent vagy, nincs sértődöttség, ha-
zudsz magadnak egy kegyeset, és újra lekéred a koordinátáidat. Ha kint vagy, az más.

4. Éva néni és az én esetemben az eszköz tulajdonképpen ugyanaz, vagyis az
írás. Ha van eszközünk, akkor már a küzdőtérben vagyunk, vagyis nem alulnézeti a
pozíciónk. Eszközmaximalizálás és érvényesítés terén persze nem mindegyik próbál-
kozás ugyanolyan hatékony. Van, akinek közben elkopnak az eszközei, és kiszáll. De
a romániai magyar társadalommal kötött szerződésünkben van egy rész, ami titoktar-
tásra kötelez. Nem kertelek, ezzel azt akarom mondani, biztonságérzetünk hiánya,
csalódottságunk, elfásultságunk magánügy. Ha bent vagy, magánügy. Ha kint vagy,
ne okold érte a romániai magyar jelent.
Függelék 2

Cs. Gyímesi Éva: A törpeség átkai-ról133

„A társadalom szellemi egészségét csakis a gondolatok szabad cseréje biztosíthatja: a
különböző vélemények konstruktív ütköztetése, a vita, mely – ha a közvetlenül érintet-
tek szempontjából olykor fájdalmas is – lehetőleg hat a közvéleményre, mert a demok-
rácia játékszabályaira és a minél érdekeltebb együttgondolkodásra is megtanít. (…)
A nyilvánosság azonban mintha működésképtelen lenne. Netán a többség tilt-
ja meg hatalmi szóval, cenzúrával, fenyegetéssel, hogy elmondjuk egymásnak, mi-
ről mi a véleményünk, miben értünk, avagy nem értünk egyet? Dehogy. A szólássza-
badságot mi magunk korlátozzuk. Önerőből. A közérdekre hivatkozva. Kisajátítva a
közérdeket. (…)
Akik e véleménykülönbségek nyilvánossága ellen szót emelnek, rendszerint
ugyanazok, akik a nemzeti kisebbség jogai ügyében gyakran veszik elő a súlyos ér-
vet: a romániai magyarságot minden olyan jog megilleti, mely egy önálló társadalom
működéséhez szükséges.
De vajon miféle társadalom az, amelyre rátelepszik a rejtegetett szellemi szeny-
nyes egészségtelen levegője? És mit használ az egységnek a ki nem mondott dolgok
titkos csatornákon keringő mérge? Nem emlékeztet ez kísértetiesen a diktatúrák egy-
neműsítő, minden nézeteltérést összemosó törekvéseire?
Sokan féltenek bennünket a megosztottságtól. Talán nincs különvéleményük
semmiről. S ha van, elhallgatják. Nem viszik házon kívül. Ők az igazi magyarok. Aki-
nek van nyilvános állásfoglalása, az meg gyanús: a legenyhébb jelző, hogy feltűnési
viszketegségben szenved. Vagy külhoni távirányítást követve pártoskodik. Esetleg a
többségi hatalom ügynöke. Származása bizonytalan. Mit akadékoskodik, mit akar foly-
ton, s miért másképp, mint a többiek? Az ilyen nem is akarhat jót.
Miközben önmagunkat kell védenünk a többségi áldemokrácia fondorlataitól, és
eközben pluralizmusra hivatkozunk, úgy tűnik, képtelenek vagyunk elviselni a mi tár-
sadalmunkon belüli különbségeket. Kifelé igényt tartunk a toleranciára, befelé azon-
ban nem átalljuk korlátozni a nyilvánosságot. No, nem hatalmi szóval. Csak egy szent
eszme nevében.
Ez az eszme a ‘Közösség’, a Nagy Egész, melyben a résznek nem lehet önálló
szava, élete. A rész az csak várja ki szépen, mint a gyermekek, míg a közatyák elinté-
zik a köz ügyeit. S a részek hiába hangoztatják: ‘De hiszen mi vagyunk a köz’, a köz-
atyák nem az élő, s a legkülönbözőbb gondokkal küszködő részekre, a közösség tag-
jaira, figyelnek, hanem egy eszmére. Arra áldozzák minden percüket, életüket, miköz-
ben ezek a hálátlan akadékoskodók folyton lebontják a naponta fáradságosan felépí-
tett Egységet. Az Ő egységüket.

133 Forrás: Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 95–99. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 51
52 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

Mert a társadalom részei, úgy látszik, már érettebbek annál, hogy ne a saját fe-
jükkel gondolkodjanak. Mert a kollektivizmust, amit vörösben megtapasztaltak, azt tri-
kolórban sem hajlandók többé elfogadni. A nyilvánosságban azonban kevés nyoma
van ennek.
Közéletünknek ez a beszűkülése – Makkai szavával élve – ‘torzulás’, még akkor
is, ha kényszerű. De kényszerűség-e vajon, valóban? Nem valamiféle kollektivista esz-
megörcs, amit a közatyák egy része a múlt rendszerből mentett át?
Aki nem számol azzal, hogy kisebbségi társadalmunkon belül különböző érdek-
csoportok és ideológiai irányok léteznek, az vagy naiv, vagy lebecsüli a romániai ma-
gyarokat. Aki pedig számot vet ezzel, de mondvacsinált indokkal mégis arra törekszik,
hogy letagadja a tagoltságot, az kockáztatja leginkább, hogy ártson az egésznek.
Mert lehet-e részérdekeket elfojtani az egésznek a károsodása nélkül? Jót tesz-e
romániai magyarságnak, ha vannak benne csoportok, irányok, akiknek érdekeivel és
véleményével nem számolunk? Akik folyton úgy érzik, demográfiai, szociális vagy ide-
ológiai sajátosságaik feláldoztatnak a minden különbséget összemosó kollektív esz-
me oltárán? (…)
Kezdettől fogva az volt a véleményem: nem a mindenáron fenntartott egység (ami
amúgy is látszat), hanem a sokkal hitelesebb, mert a különbségek ellenére megvaló-
suló, összefogás – a koalíció – fejezheti ki méltón a romániai magyar társadalom kö-
zös érdekeit. A különböző részek és elvi irányzatok más-más célokra és módszerekre
teszik a hangsúlyt, s ha ezeket számba vesszük, nemcsak az tűnik ki, miben térnek el,
hanem az is, hogy végül is mindegyik egy átfogó – az összes szükségletekkel számo-
ló – célrendszerbe illeszkedik.
Meggyőződésem, hogy ebben a politikai célrendszerben mindenkinek személy
szerint meg kell találni a maga boldogulásának ígéretét. Mert a kisebbség nem abszt-
rakció, hanem konkrét, különböző napi gondokkal küszködő egyedek összessége,
akiknek külön-külön sajátos gazdasági, szociális és egyéb problémáik is vannak. A
magyarság közös nemzeti érdekeinek érvényesítésével párhuzamosan ezeknek az
egyéni és csoportérdekeknek a kifejezésére is szükség van. (…)
A folytonos öncenzúra helyett valóban a legteljesebb nyíltsággal kellene szembe-
síteni és egyeztetni az eltérő platformokat. Mert kisebbségi létünk objektív korlátai
mellett a szellemi-ideológiai beszűkülés veszélyei is bekerítenek. Rajtunk múlik, hogy
tegyünk róla, hogy a törpeség eme átka ne legyen ott az okok között, amikért az Er-
délyből kivándorlók azt mondhatják majd: ‘Nem lehet’.”
Függelék 3

Veress Károly: A kisebbségi lét-ről134

„Ha egy közösség belső kohéziója bomlásnak indul, és a közösség atomizálódni
kezd, annak okát nem valamilyen külső tényezőben, s nem is az erkölcsi vagy kultu-
rális élet zavaraiban kell keresni, hanem a közösséget alkotó egyének mindennapi éle-
tében. Abban a mindennapi civil társadalomban, amelynek zavartalan működése ter-
meli a közösségi önszerveződés energiáit, s az egyének számára olyan létkereteket
biztosít, amelyeknek a kitöltése praktikus szempontból biztonságos és értelmes élet-
vitelt tesz lehetővé, tehát amelyek közt érdemes élni. Az egyéneknek a közösségben
való összes erkölcsi, érzelmi és szellemi kötődései, ezek értékhordozói, a mindenna-
pi civil társadalom életében alapozódnak meg. Ezért a kisebbségi lét fennmaradása
iránti aggodalmat kifejező kérdésfeltevéseknek elsősorban azokra az okokra kell irá-
nyulniuk, amelyek a létbiztonságot nyújtó civil társadalmi keretek szétzüllesztését, s
ennélfogva az emberek reményvesztettségét, életének értelmetlenné válását eredmé-
nyezték, valamint azoknak a lehetőségeknek a felkutatására, amelyeknek a megvaló-
sításával a megváltozott körülmények között újraszervezhető a kisebbségi mindenna-
pi civil társadalom. Ehhez viszont egy olyan szemléletváltásra van szükség, amelynek
a mindennapi élet gyakorlatában kell végbemennie.
A kisebbségi létnek csak akkor van realitása, és az egyéni életlehetőségek szem-
pontjából relevanciája, ha öntermelő létként, és a változó létkörülmények között önma-
gát másképpen újratermelő létként képes megvalósulni. A kisebbség mint közösség
az itt-létét nem választotta. Ez olyan történelmi adottság, amely a jövőben sem képez-
heti választás tárgyát, de a belőle fakadó elvont morális kötődés sem hathat kénysze-
rítő körülményként a benne élő egyének választásaira. Az itt-léthez való tisztán morá-
lis kötődés prófétái nem gondolkoznak egy reális közösségben. Követelményük egy
illuzórikus közösséghez való hitszerű viszonyulás velejárója, amelyben a közösség mi-
tikus idealizálása elfedi a valóságos egyéni létproblémákat. A helytállás nem egy ren-
díthetetlennek vélt bajnoka váltotta aprópénzre ezt az álmoralitást akkor, amikor a kö-
rülmények úgy kívánták. Szembe kell néznünk tehát azzal az előtolakodó tapasztalati
ténnyel, hogy a kisebbségi önbecsülés, a morális helyhez kötöttség túlhangsúlyozá-
sa, sőt, még a kulturális önmegvalósítás reménye sem kompenzálhatja hosszú távon
az egyének mindennapi életének kiüresedését, értelmetlenné válását. A kisebbségi
léthez való tényleges kötődés morális tartalma – az önámítással való leszámolás irá-
nyában tett első lépésként – e szembesülés vállalásában alapozható meg.
Ha a kisebbségi közösség egésze nem is, egyénei választási helyzetbe kerülhet-
nek. Az egyén számára a kisebbséghez való tartozás és a közösségen belüli itt-léte
önmagában még nem választás kérdése. És nem is válik azzá, míg a közösségben
való élésnek, a hozzá való tartozásnak reális, a mindennapi életvitelben megvalósuló

134 Forrás: Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 98–102. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 53
54 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

tartalma van. Ehhez viszont a mindennapi kisebbségi civil társadalom összetartó, kö-
zösségformáló és megtartó kereteire van szükség. Ezek hiányában a közösség az
egyén számára elveszti az ésszerűségben megalapozott realitását, s olyan misztikus
képződménnyé válik, amelyhez elvont morális eszmények és kulturális szimbólumok
által közvetített illúziói fűződhetnek, de nem nyújtja az életlehetőségek valós perspek-
tíváit. Az ilyenné váló közösség minden olyan kritikus esetben, amikor az egyéni bol-
dogulás a közösséghez való kötődéssel egy időben nem bizonyul lehetségesnek, vá-
lasztási helyzetbe kényszeríti az egyéneit. Ilyenkor az egyén számára az élete értelmét
meghatározó tényezők szétválnak, és ő arra kényszerül, hogy válasszon a közösség-
hez való tartozás, valamint az egyéni boldogulás lehetőségei között. Ilyen helyzetek-
ben az egyén azzal egyidejűleg, hogy önmagát választja, nem választhatja a közössé-
get is, amennyiben erősebbnek bizonyul egy racionálisabb életvitel vonzása, mint a
közösséghez való misztikus, irracionális kötődés. (…)
A közösséghez való tartozás illúziói nyomban szertefoszlanak, mihelyt kiderül,
hogy az egyének a számukra biztosított jogokkal, a szükséges közösségi feltételek hi-
ányában, nem tudnak élni, és boldogulásukat kénytelenek továbbra is a közösségen
kívül keresni. Ugyanez történik akkor is, amikor kiderül, hogy a közösségi érdekeket
propagáló ideológia mögött nincsenek valós közösségi érdekek, az ideológiai jelsza-
vak csak az összetartozás tudatát gerjesztik, miközben az együttélés gyakorlatának
normái kimunkálatlanok maradnak. Hasonló a helyzet olyankor is, amikor az egyén
nem a természetes életkörülményei által kapcsolódik a kisebbségi léthez, megélheté-
sének, létfenntartásának forrásait, életminőségének megalapozását nem ebben, ha-
nem ezen kívül találja meg, s ily módon a kisebbségi értékek ápolása számára egy
többletáldozatot jelent. És végül, ez történik minden olyan esetben, amikor az egyén-
nek a kisebbségi létéből olyan hátrányai származhatnak, amelyeket a közösségben
való élés előnyei nem képesek kellőképpen ellensúlyozni.”
Függelék 4

Veress Károly: Az ambivalens értelmiségi magatartás-ról135

„Az RMDSZ megalakítását kezdeményező értelmiségiek zömmel azokból az értelmi-
ségi körökből kerültek ki, amelyek a romániai magyarság szószólóinak, képviselőinek
tekintették magukat, az uralkodó értelmiségi önszemlélet és kulturális hagyomány
örököseiként. Ide tartozott a romániai magyarságnak az a vezető értelmisége, amely
a diktatúra évtizedeiben a magyarság – hivatalosan fenntartott, de a lassú elsorvasz-
tásnak kitett – kulturális intézményeiben fejtette ki tevékenységét.
Ennek a vezető értelmiségi rétegnek a tudatát és a magatartását a hatalomhoz
való viszonya szabta meg. Ez a csoport nem a magyarság életének organikus folya-
mataiban formálódott értelmiséggé, hanem kívülről, a hatalom értelmiségképző logi-
kája és szükségletei szerint. Egy olyan hatalom résztvevőjeként jött létre, amely nem
a magyarság érdekeit képviselte, de bizonyos időszakokban érdekében állt azt a lát-
szatot kelteni, hogy a kisebbségi érdekeket is képviseli. Ennélfogva a romániai ma-
gyarság vezető értelmiségének tudatában a diktatúra egyrészt elültette azt az illúziót,
hogy ő a magyar kisebbség törvényes képviselője, s mint ilyen részesül a hatalomból,
másrészt viszont a kisebbségi intézmények elsorvasztásával a hatalomból való tény-
leges részvétel körét egyre szűkebbre vonta, illetve valós hatalmát egyre látszatsze-
rűbbé változtatta. Ugyanakkor ez az értelmiségi réteg a maga egyre illuzórikusabbá
váló hatalmát a folyton szűkülő körében tényleges hatalomként próbálta érvényesíte-
ni a magyarság tömegeivel szemben. Bár fokozatosan elvesztette a hatalomgyakor-
láshoz szükséges hatékony intézményi és politikai eszközöket, mégis sikerült megtar-
tania a magyarság feletti morális, lelki befolyását. Ugyanis a kultúrán keresztül egy
olyan – a hatalom kultúrakoncepciójába is beleillő – értelmiségi ideológiát közvetített
a magyarság felé, amely szerint az értelmiség feladata a népszolgálat, s ezt a szere-
pet saját magának osztotta ki. Ebben az is közrejátszott, hogy a hatalom által az értel-
miségnek szánt népnevelői, emancipátori funkció sok szempontból hasonlóságot mu-
tatott a romániai magyar kulturális hagyomány egyik fő vonulatával, a vezető értelmi-
ség népszolgálati szerepvállalásával. A diktatúra évtizedeiben a két szerep ennek a
vezető értelmiségnek a tudatában fokozatosan összemosódott, s a hatalomból való
kiszorulásával párhuzamosan az utóbbi az előbbi igazolásaként kezdett működni. Ez
az átváltás egyrészt némi lelkiismereti komfortot biztosított, másrészt pedig megterem-
tette a kulturális hagyományhoz való kapcsolódásnak, egyfajta történelmi folytonos-
ságnak a látszatát. Ehhez társult a demokratizmusnak és az ellenzékiségnek az egy-
re fokozottabban fellépő látszata is. A mind nyíltabban kisebbségellenes, leplezetlenül
előretörő totalitárius hatalom kontrasztjaként, a belőle kiszoruló kisebbségi érdekvé-
delem és képviselet szószólói a demokratizmus védelmezőinek, a halk sértődöttsé-
gükkel társuló visszavonultságukból erkölcsi tőkét kovácsoló ellenzékieknek tűntek.

135 Forrás: Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 131–135. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 55
56 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

Ezeknek a látszatoknak a vezető értelmiség életében több pozitívnak tűnő sze-
repvállalását igazoló következménye volt:
a.) Ezáltal elérte azt, hogy a romániai magyarság a maga legitim képviselőit és
vezetőit lássa benne, s a tényleges hatalomból való kiszorulását az egész magyar ki-
sebbség politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális pozícióvesztéseként élhesse át.
b.) A hatalomból való kiszorulásával kapcsolatos sérelmei és megaláztatása a ki-
sebbség érdekében vállalt lemondás hősies gesztusaként tüntethetődött fel.
c.) Azokat a hátrányos kompromisszumokat, amelyeket részben a hatalom meg-
tartása és önmaga átmentése érdekében kötött, a magyarság tömegei előtt a kisebb-
ségi érdekek érvényesítéséért folytatott harc csatavesztéseiként könyvelhette el, ame-
lyekért elsősorban a diktatúra nyílt előretörése okolható.
d.) Azokat az időközben formálódó ‘máskéntgondolkodó’ új értelmiségi csopor-
tokat, akik az értelmiségi szerepvállalás másfajta értelmezésével próbálkoztak – mint
amilyen a hagyományos értelmiségkép kritikai lebontása, egy elméleti megalapozást
és valóságismereteket magába építő minőségelvű kultúra igénye –, sikerült részben
a kultúra perifériáján, az intézményi kereteken kívül tartania, oly módon, hogy elkerül-
hesse a hatalmának velük való megosztását.
A vezető értelmiségnek ez az életstratégiája éppúgy támogatókra talált az általa pro-
pagált kultúrát magukévá tevő tömegekben, akik e vezető értelmiségben egyedüli hiteles
képviselőjüket látták, mint a hatalom cinkos, hallgatólagos egyetértésében, mivel a maga
módján ezáltal mentesítődött a nyílt színi brutális leszámolások tehertételétől.
Összegezve: hipotézisem szerint ennek az értelmiségi rétegnek a magatartását
mind a központi hatalommal, mind pedig a magyar kisebbséggel szemben ambiva-
lencia jellemezte. Státusánál fogva a hatalom köréhez tartozott, de kisebbségi szár-
mazásánál fogva szemben is állt vele. Vezető értelmiségként a kisebbség irányában
a hatalmat képviselte, de a kisebbségi érdekeket is megjelenítette a hatommal szem-
ben. Beállítódásának ambivalens jellege nyomon követhető a pályafutásában meg-
nyilvánuló pozíció- és szerepmódosulásokban is. Kezdetben pozícióját a hatalomra
építette, majd ebből kiszorulva kezdte fokozatosan a magyarságra építeni azt. Ezzel
egy időben olyan szerepcserén esett át, amelyet lelkileg, tudatilag a mai napig sem
tudott kellőképpen feldolgozni: a hatalomnak a magyarsággal szembeni képviselőjé-
ből a magyarságnak a hatalommal szembeni képviselőjévé vált. Ennélfogva a hata-
lom iránti elkötelezettségéből származó rossz lelkiismeretét a népszolgálat humánus
programjával próbálta megnyugtatni. Ugyanakkor a kisebbségi érdekképviselet terén
sohasem juthatott el a nyíltan vállalt radikalizmusig, mivel a hatalommal szembeni el-
kötelezettsége folyton megtorpanásokra, ‘racionális’ kompromisszumokra késztette.
A totalitárius hatalom és a kisebbségi lét valósága közé illúziókból próbált hidat verni,
igyekezve magával és másokkal is elhitetni azt, hogy az elvszerű kompromisszumok
talaján mégis összeegyeztethető az, ami valójában összeegyeztethetetlen.
Az ambivalencia a vezető értelmiségi réteg létmódjává vált. Ez lehetővé tette szá-
mára, hogy az ambivalens magatartást nem vállaló szélsőségeket morális alapon ki-
rekeszthesse magából. Így tarthatta önnön körén kívül a hatalmat továbbra is nyíltan
kiszolgálókat mint árulókat, a hatalommal nyíltan szembeszegülőket mint vakmerőket,
a külföldre távozókat mint megfutamodókat, s a tarthatatlan lelkiállapottal belülről kri-
tikailag szembenézőket mint széthúzást keltőket, rendbontókat.”
Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások
Közalapítvány gondozásában eddig megjelent kiadványok:
Kötetek
1. Médianacionalizmus és európai integráció (Szerkesztette Ágoston Vilmos)
2. Közeledő régiók a Kárpát-medencében. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazda-
sági átlakulása (Szerkesztette Réti Tamás)
3. Az ENSZ kisebbségi kézikönyve (Szerkesztette Böszörményi Jenő)
4. Többnyelvűség és EU-integráció. Az európai modell alkalmazhatóságáról a kisebb-
ségi iskolákban (Szerkesztette Ring Éva)
5. Felzárkózás vagy bezárkózás? Az európai modell alkalmazhatóságáról a kisebbségi
iskolákban. (Szerkesztette Ring Éva)
6. Médiapolitika vagy politikai média? (Szerkesztette Ágoston Vilmos)
7. Közeledő régiók a Kárpát-medencében II. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gaz-
dasági átlakulása (Szerkesztette Réti Tamás)

Műhelytanulmányok
1. Huszka Bea és Ádám János: A gazdasági integráció esélyei Szerbia és Szlovákia
határ menti régióiban (Szerkesztette Réti Tamás)
2. Mézes Zsolt László: A dél-tiroli autonómia egyes elemeinek adaptációs lehetőségei
a határon túli magyarok vonatkozásában
3. Zolnay János: A „roma ügy” és finanszírozása
4. Jakab Attila: Az erdélyi magyar történelmi egyházak társadalmi szerepe
5. Átalakuló régiók (A Partium, a Bánság és Közép-Erdély gazdasága) (Králik Lóránd
és Tibori Szabó Zoltán tanulmányai, szerkesztette Réti Tamás)
6. Ágoston Vilmos: Médianacionalizmus és európai integráció. Magyarország és Románia
7. Mézes Zsolt László: Állam és egyház viszonyának változásai Franciaországban;
Jakab Attila: A laicitás
8. Zolnay János: A romapolitika sarokpontjai és finanszírozása
9. Átalakuló régiók. Székelyföld és Erdély gazdasága: az innováció és a versenyképes-
ség egyes kérdései (Sánduly Edit és Szabó Árpád, valamint Juhász Jácint és Györfy
Lehel tanulmányai, szerkesztette Réti Tamás)
10. Átalakuló régiók. Dél-Szlovákia és a magyarok által lakott régiók gazdasági helyzete
(Ádám János, Morvay Károly, Reiter Flóra, Semsey Ilona és Tóth Attila tanulmányai,
szerkesztette Réti Tamás)
11. Jakab Attila: A protestáns Erdély. Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási
közösségek társadalmi szerepe
12. Mézes Zsolt László: A magyar kormányzat kisebbségpolitikájában alkalmazott jogi
eszközök nem szándékolt következményei
13. Jakab Attila: A pluralitás vonzáskörében – Csíkszereda történelmi, társadalmi és
vallási mikroszociográfiája
14. Jakab Attila: Többszörösen kisebbségben – A magyarországi román kisebbség val-
lási arculata és az ortodox egyház társadalmi szerepe

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 63
64 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

15. Jakab Attila: Székelyföld – Mítosz és valóság
16. Zolnay János: Oktatáspolitika és etnikai szegregáció Miskolc és Nyíregyháza
általános iskoláiban
17. Huszka Beáta: A szerb–magyar gazdasági kapcsolatok fejlődésének lehetőségei
Magyarország EU-csatlakozása után
18. Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai
19. Hegedűs Dániel: A határokon átívelő együttműködés nemzetközi jogi háttere I. –
Multilaterális keretek és a Magyar Köztársaságot érintő kelet-közép-európai
bilaterális együttműködési formák áttekintő elemzése
20. Böszörményi Jenő: Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban
21. Mézes Zsolt László: A külföldiek munkavállalása Magyarországon
22. Majoros András: Verseny és együttműködés – Magyarország és Románia
külgazdasági kapcsolatainak nemzetgazdasági és regionális dimenziói

Jelentések
1. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2002: A változások, az ígéretek és
a várakozások éve (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)
2. A Roma’s Life in Hungary – Report 2002: A Year of Changes, Promises and
Expectations (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)
3. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2003: Látványpolitika és megtorpanás
(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)
4. A Roma’s Life in Hungary – Report 2003: Illusory Politics and Standing Still
(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)
5. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2004: Helybenjárás
(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)
6. A Roma’s Life in Hungary – Report 2004: Stagnation
(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)

Háttéranyagok
1. A Patrubány-jelenség. Részletek az MVSZ és a VET sajtószolgálatának e-mailen
küldött tájékoztatásaiból (Szerkesztette Ágoston Vilmos)
2. Beutazás, tartózkodás, tanulmányok folytatása, munkavállalás, letelepedés és
állampolgárság megszerzése Magyarországon – Tájékoztató a tennivalókról,
különös tekintettel a határon túli magyarokra (Szerkesztette Mézes Zsolt László)

A kiadványok letölthetők az EÖKiK honlapján (http://www.eokik.hu),
vagy személyesen átvehetők a kiadóban.