You are on page 1of 61

Jakab Attila

A protestáns Erdély

Az erdélyi magyar protestáns
egyházak és vallási közösségek
társadalmi szerepe

Mûhelytanulmány 11.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány
Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

Jakab Attila

A protestáns Erdély
Az erdélyi magyar protestáns egyházak
és vallási közösségek társadalmi szerepe

Mûhelytanulmány 11.

Budapest, 2005
Tartalomjegyzék

Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

I. Történelmi előzmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9
1) – Az önálló Erdély protestáns arculata (1541–1690) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9
2) – Az erdélyi protestantizmus a Habsburg uralom idején (1690–1867) . . . . 12
3) – Az erdélyi protestantizmus a Monarchia idején . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15
4) – Trianon után. A Romániai Református Egyház megalakulása . . . . . . . . . . 17
5) – A magyar protestantizmus a kommunista Románia viszonyai között . . . . 22

II. Erdély protestáns pluralizmusa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29

III. Társadalmi szerepvállalások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34
1) – Elméleti megfontolások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35
2) – Gyakorlati megvalósítások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35

IV. Egyház és Politika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37

V. A társadalmi folyamatok irányvonalai:
szórványosodás, asszimiláció és/vagy felmorzsolódás . . . . . . . . . . . . 42
1) – A szórványosodás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44
2) – A nyelvi asszimiláció esetei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44
3) – A felmorzsolódás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46
4) – A demográfia tanúsága . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47

VI. A jövő nyitott kérdései . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54
1) – Az egyházak helyzete és szerepe a jövőben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .54
2) – A múlttal való szembenézés szükségessége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .56
3) – Menni vagy maradni? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .57

Összegzés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59

Források . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 3
Az erdélyi református egyház élete
négy évszázados története során
eggyéforrt az erdélyi magyarság
sorsával.
(Benda Kálmán)1

Bevezetés
Erdély2 történelmének az alakulása sajátságos társadalmi viszonyokat teremtett. Ez
napjainkban elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a felekezeti és a nemzeti hovatar-
tozás ötvöződése sokkal szorosabb és bonyolultabb, mint Európa nyugati felében
vagy akár Magyarországon. Ezen ötvöződésnek a tényleges megértéséhez azonban,
amely a magyar kisebbség társadalmi és politikai életének a viszonylatában mind a
jelen lehetőségeit, mind pedig a jövő kilátásait erősen meghatározza és befolyásolja,
elengedhetetlen a történelmi gyökerek ismerete. A tanulmány célja tehát ezeknek a
gyökereknek a rövid bemutatása, illetve mindazon fejlődési és átalakulási folyamatok-
nak a nyomon követése, amelyek a romániai magyar kisebbség társadalmi képét vég-
eredményben annyira színessé és változatossá teszik. Csakis ennek ismeretében ér-
tékelhetjük a valóságnak megfelelően a jelen helyzetet, és gondolhatjuk végig a romá-
niai magyarság tényleges megmaradási lehetőségeit, illetve mindezek szem előtt tar-
tásával kerülhet sor a megmaradást elősegítő hatékonyabb intézkedések és támoga-
tások elvi és gyakorlati megfogalmazására.
A tanulmány nem törekszik teljességre. Bizonyos értelemben kiegészíti és to-
vábbgondolja Az erdélyi magyar történelmi egyházak társadalmi szerepé-ről szólót3,
és mindenekelőtt a protestantizmus megnyilvánulásaira, szerepére fekteti a hangsúlyt.
Ebben a választásban kétségtelenül az is szerepet játszott, hogy a reformáció tagad-
hatatlanul komoly lökést adott a nemzeti kultúrák fejlődésének – beleértve a magyart,
és különösen az erdélyit is. Ez elsősorban három tényező közös hatásával magyaráz-
ható: 1) – anyanyelvűség bevezetése a hitéletbe, 2) – könyvnyomtatás4 és 3) – isko-
lahálózat megteremtése. Ugyanakkor az addigi természetes, beleszületett hovatarto-
zással szemben a reformáció alatt sokkal jobban felértékelődött a személyes meggyő-
ződés szerepe. Bizonyos értelemben ma is ez a helyzet. Ellenben ma a személyes val-
lási meggyőződésnek a kihatásai nagyon sokrétűek lehetnek egy plurális és multi-
kulturális társadalmi környezetben. Ezek a kihatások esetenként a nemzeti hovatarto-
zást is érinthetik, akár gyökeres változást is eredményezve abban.

1 Tőkés István, A romániai magyar református egyház élete, Budapest, 1990, 5. old. Ezen kijelentéssel kapcsolatosan lásd még
Tavaszy Sándor, A református egyház jelentősége Erdély történetében, Kolozsvár, 1943.
2 „A mai nyelvhasználatban elsősorban politikai fogalomként azt a területet nevezzük Erdélynek, amelyet az I. világháborút lezáró
békeszerződés Romániához csatolt, és magában foglalja a történelmi Erdélyen kívül a Bánságot, Máramarost, Szatmár-vidékét és
a Körös-vidéket is.” Süle Andrea, „Történeti áttekintés”, Barabás Béla – Diószegi László – Enyedi Sándor – Sebők László – R. Süle
Andrea, Hetven év. A romániai magyarság története. 1919–1989, Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990, 5. old.
3 (Műhelytanulmány, 4), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2003.
4 Igen nagy fontosságú, például, Heltai Gáspár, 1550-ben alapított nyomdája Kolozsváron. Gyakorlatilag innen került ki a XVI.
századi magyar könyvtermelés 1/3-a. 1551 és 1565 között pedig, szinte az egész Bibliát megjelentette magyarul.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 5
6 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

Ellentétben a hierarchikusan és egységesen szervezett katolicizmussal, a protes-
tantizmus elsősorban helyi és regionális szervezeti rendszerekkel rendelkezik, ame-
lyek többé-kevésbé lazán kapcsolódnak egymáshoz a különböző nemzeti és nemzet-
közi szövetségek keretében. Általánosságban azt lehet mondani, hogy a zsinatpresbi-
teri gondolkodás kevésbé hierarchizált. Fontos szerep jut az önrendelkezésnek,
amelynek köszönhetően a gyülekezet mintegy önmagát kormányozza. Mindez tehát
akár kedvezően is befolyásolhatná a sokrétű, a másságot elfogadni képes és azt in-
tegrálni tudó, alulról építkező – kisebbségi és többségi – társadalom fejlődését, és ha-
tékonyan közreműködhetne annak kibontakozásában. Hiszen a protestáns hagyo-
mányban szocializálódottak – ahol az egyházi tisztségek betöltésében mindig is sze-
repet játszott a választás, és a közösségnek lehetősége nyílt arra, hogy akaratát kife-
jezhesse –, elvileg fogékonyabbak kellene, hogy legyenek a közösség életében való
tevékeny részvételre, illetve a társadalom demokratizálódásának az előmozdítására.
Közel 15 esztendeje ugyanis a romániai magyar kisebbség egy folyamatosan át-
alakuló, ugyanakkor pedig, nagyon sok folytonosságot is magában hordozó össztár-
sadalom5 részeként éli meg mindazokat a hatásokat, amelyek Románia geopolitikai
és geostratégiai helyzetének és jelentőségének az át- és felértékelése következtében
az országot és annak társadalmát, illetve az egyes csoportokat és rétegeket érik. Két-
ségtelen, hogy a NATO tagság és az Európai Unióba való, aránylag közelinek mond-
ható integráció kilátásai hosszú távú folyamatok elindítói, illetve felgyorsítói is egyben.
Nem mindegy tehát, hogy a magyar kisebbség passzív elszenvedője, vagy pedig te-
vékeny résztvevője lesz ezen társadalmi folyamatoknak, amelyek épp a felekezeti és
nemzeti hovatartozás szorosabb ötvöződése következtében sokkal érzékenyebben
érintik majd a magyar egyházakat és vallási közösségeket is.
Az első világháború következtében az erdélyi protestantizmus teljesen új helyzet-
be került. A magyar egyházi vezetők aránylag hamar felismerték, hogy a hagyomá-
nyos egyházi feladatokon túlmenően, és intézményes fennmaradásuk érdekében, ko-
moly társadalmi szerepeket is fel kell vállalniuk a magyar kisebbség védelmében. En-
nek nagymértékben eleget is tettek. A második világháborút követően és a romániai
kommunista rendszer megszilárdulásával azonban ezt a kisebbségvédelmi társadal-
mi szerepet a történelmi protestáns egyházak intézményes szinten már csak részben
tudták teljesíteni. Ennek magyarázata elsősorban a rendszerrel kötött kompromisszu-
mokban keresendő, amely esetenként a kiszolgálásig is elment. Kétségtelen, hogy
nem hiányoztak a személyes helytállások sem, ellenben ezek nem mentik magát az
intézményt.
A történelmi bevezető után a tanulmány kitér a protestáns világra jellemző feleke-
zeti sokféleség ismertetésére is. Ebben a részben elsősorban azok az ún. szabadegy-
házak kerülnek bemutatásra (baptista, adventista), amelyek komoly kihívást jelente-
nek a történelmi egyházak számára, hiszen alapvetően vallási és spirituális tevékeny-
séget folytatva többnyire híveik lelki igényeinek a kielégítésére törekszenek, és bizo-

5 Romániában, ahol a mindenkori hatalom akarata és szándéka volt a jog, nem egyszerű az európai mércéjű modern jogálla-
mot megteremteni. Boros György, unitárius püspök, 1926. augusztus 18-án a következő gondolatokat jegyezte naplójába: „Ro-
mániában ne számíts se rendre, se tisztaságra, se tisztességre. Itt az evangéliumot furcsán alkalmazzák: ne tudja a te jobb ke-
zed, mit mível a bal, azt jelenti, hogy az nem ér semmit, amit tegnap mondottam, mert a tegnap nem ma. Így van mindenfajta
joggal, és ezért minden jog egyben jogtalanság.” Kovács Sándor – Molnár B. Lehel (szerk.), Boros György unitárius püspök
naplója. 1926–1941. Forráskiadvány. (Az erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai, 1), Ko-
lozsvár, 2001, 48. old. Boros püspök szavai semmit nem veszítettek időszerűségükből.
nyos nyitottságot és nemzetek-felettiséget sugallnak a tagjaik és a társadalom irányá-
ba. Ezzel ellentétben az erdélyi történelmi protestáns egyházak (református, unitárius
és evangélikus) fontos és sokrétű társadalmi szerepeket vállalnak fel. Mindezekkel
kapcsolatosan a tanulmány nem csak elméleti megfontolásokat fogalmaz meg, ha-
nem ismertet néhány gyakorlati megvalósítást is. Ugyanakkor, a társadalmi szerepvál-
lalással összefüggésben, kitér az egyház és a politika sokrétű kapcsolatára. Ennek ke-
retében elsősorban Tőkés László püspök politikai szerepvállalását, illetve annak a re-
formátus egyházra és a romániai magyar kisebbségre történő kihatásait elemzi.
Az elemzéssel párhuzamosan a tanulmány rávilágít a társadalmi folyamatok azon
irányvonalaira is, amelyek elsősorban az erdélyi magyar református egyházban érvé-
nyesülnek. Ezek a szórványosodás, az asszimiláció és a felmorzsolódás, amelyeket az
egyes települések demográfiai mutatói beszédesen bizonyítanak.
A történelmi és társadalomtörténeti elemzések nyomán kerülnek tárgyalásra a ta-
nulmányból következő és a jövőre vonatkozó nyitott kérdések. Ezek az egyházak jövő-
beni helyzete és szerepe, illetve a múlttal való szembenézés szükségessége, amelyek
kétségtelenül a szülőföldön való maradás vagy az onnan való kivándorlás egyéni és
közösségi sorsdöntő problematikájába torkollnak. Ebben próbál eligazítani az ösz-
szegzés, amely a múlt tanulságait és a jövő kilátásait igyekszik összefoglalni és rend-
szerezni, az esetleges és lehetséges tennivalókra összpontosítva.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 7
I. Történelmi előzmények6

1) – Az önálló Erdély protestáns arculata (1541–1690)

A magyar királyság szétesése utáni időszakban, Erdélyben a politikai önállósulás és a re-
formáció folyamatai egybeestek. Az Európát feldúló vallásháborúk azonban elkerülték Er-
délyt, ahol 1557-ben, 1564-ben és 1568-ban az országgyűlések kimondták és megerősí-
tették a forradalminak tekintett vallásszabadság elvét. Ennek eredményeképpen törvénye-
sítést nyert a katolikus, a lutheránus, a református és az unitárius vallás szabadsága: „Az
prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék ki-ki az ő értelme szerént, és az köz-
ség, ha venni akarja jó, ha nem penig, senki kénszerítéssel ne kénszerítse, az ő lelke azon
meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik.”7
Miközben az erdélyi szászok főleg a lutheri tanítást követték, addig a magyar la-
kosság körében többnyire a református (kálvini) teológia vált uralkodóvá, s ebből fej-
lődött tovább az unitárius tanítás.
Az Erdélyi Református Egyház létrejötte 1564-re tehető, amikor a nagyenyedi zsina-
ton a helvét, illetve lutheri irányú reformációk elváltak egymástól. Ezt megelőzően a ma-
rosvásárhelyi zsinat már 1559-ben elfogadta az úrvacsoráról szóló református tanítást.
1568-tól kezdődően – és a vallásszabadság törvénye alapján – elvben négy be-
vett vallásnak biztosították a szabad vallásgyakorlatot, ami jelentős megvalósításnak
tekinthető még akkor is, ha a valóságban az igazi szabadság többé-kevésbé mindig
függött a fejedelem és a földesurak pártfogásától. Jellemző erre, hogy a később pró-
bálkozó szombatosság már nem élhetett a vallásszabadság elvével, mert szigorú tör-
vényekkel tiltották (Báthori Zsigmond alatt, az 1595-ös gyulafehérvári országgyűlés el-
ítélte, Báthori Gábor pedig kifejezetten üldözte), és pár vidéki szombatos gyülekezet
kivételével (Bözödújfalu)8, felszámolták; illetve, hogy katolikus püspök – a Habsburg-
házzal való összefonódás miatt – nem tartózkodhatott az országban.
Az erdélyi reformáció fejlődését beszédesen tükrözi Dávid Ferenc személyes élet-
útja, aki 1520 körül született Kolozsváron, egy szász kézműves apa és egy magyar
származású anya gyermekeként. Hazai (Kolozsvár, Gyulafehérvár, Brassó) és külföldi
(Frankfurt, Wittenberg) tanulmányai után 1555-ben előbb Kolozsvár főlelkésze, majd
1557-ben a magyar lutheránusok püspöke lett. Mivel a magyar lakosság többsége a
hitújulás helvét (kálvini) formáját fogadta el, Dávid Ferenc 1564-ben a reformátusok
püspöke lett. Dogma- és egyházkritikájában azonban még tovább ment, és a Szent-
háromság helyett a Biblia (Ószövetség) egyisten tanához tért vissza. Tanítását 1566.
januárjában kezdte el nyilvánosan hirdetni a kolozsvári nagytemplomban. Mind a lu-
theránusok, mind pedig a reformátusok ellene fordultak, ellenben neki sikerült meg-
6 A történelmi áttekintésnek nem célja, hogy átfogó és kimerítő képet nyújtson Erdély történelméről. Elsősorban azokra a törté-
nésekre és folyamatokra összpontosít, amelyek hozzásegíthetnek a jelenlegi erdélyi helyzet és állapotok jobb megértéséhez.
7 Gaal György, Múzsák és erények jegyében, Kolozsvár, 2001, 64-65. old..
8 A hitében ugyan a zsidó hagyományokat követő és tartó, de eredetében székely-magyar utolsó szombatos közösség – ame-
lyet keményen sújtottak a második világháborús zsidótörvények – a Ceauşescu-diktatúra végén, a falu erőszakos megszünte-
tése következtében morzsolódott fel véglegesen. Az egykori falu lakói ma több mint 34 településen élnek elszórva. Lásd Ko-
vács András, Vallomás a székely szombatosok perében, Bukarest, 1981 & Mondjatok káddist egy székely faluért, Csíkszere-
da, 1997. Valamint Dán Róbert, Az erdélyi szombatosok és Péchi Simon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 9
10 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

nyernie János Zsigmond fejedelem és az udvari nemesség jelentős részének a támo-
gatását, ami végül is azt eredményezte, hogy az 1568-as tordai országgyűlés magáé-
vá tette a lelkiismereti szabadság elvét, miszerint Isten igéjét nem lehet tűzzel és vas-
sal terjeszteni, az evangélium hirdetése nem kíván erőszakot, és a vallás kérdéseiben
nincs helye a kényszerítésnek. A fejedelem pedig az 1569. évi váradi hitvitán kijelen-
tette, hogy „a mi birodalmunkban miképpen arról az ország végzése is vagyon, mi azt
akarjuk, hogy szabadság legyen. Továbbá tudjuk, hogy a hit Istennek ajándéka és a
lelkiismeret semmire erőszakkal nem vitethetik”.
Az új vallásfelekezet gyorsan terjedt a magyarság körében, ami szükségessé tet-
te egy önálló egyházi szervezetet létrehozását. Az erdélyi református egyházszerveze-
ti minta hatására ez zsinat-konzisztóriumi jellegű lett: legfőbb törvényhozó és kormány-
zó testület a zsinat, végrehajtó és igazgató szerv pedig a konzisztórium. Az egyház
élére a zsinat által választott püspök került. Az egyházközségek 13 egyházkört alkot-
tak, élükön a választott esperesekkel. Az unitárius egyház dinamizmusát és terjedését
tükrözi, hogy az 1578-as tordai zsinaton már 322 lelkész vett részt. Mindez azt is bizo-
nyítja, hogy a reformáció lendületét és konszolidációját a katolikus Báthori fejedelmek
– István, Kristóf, Zsigmond, Endre (1571–1601) – valláspolitikája sem bírta megtörni:
jezsuiták betelepítése, vagy az 1572-es (ún. „innovációs”) országgyűlési törvény,
amely megtiltotta a további vallásújítást. Ennek esett áldozatul Dávid Ferenc, aki Jé-
zus ember voltát hirdette, a bibliai egyistenhit következetes végiggondolása eredmé-
nyeként. Dévai várfogságában halt meg, 1579. november 7-én, de műve megmaradt
mivel az unitáriusok többsége kitartott a tanai mellett.
Kezdetben az újonnan bevett vallásnak nem volt elfogadott, megkülönböztető el-
nevezése. Az „unitárius” név először 1600-ban, a lécfalvi országgyűlés határozatában
fordul elő. Az egyház azonban hivatalosan csak 1638-tól használja.
A reformáció erdélyi sokszínűsége ellenére a XVI. század utolsó évtizedeiben, a
hívei számát tekintve, a református egyház lett Erdély uralkodó egyháza. Ekkorra vég-
érvényesen megszűnt Erdély vallási egysége, és fokozatosan kialakult az a sajátsá-
gos helyzet, amely mind a mai napig fennáll, és amelynek következtében a vallási és
a nemzeti hovatartozás nagymértékben átfedi egymást: a szász lakosság evangéli-
kus, a magyar lakosság pedig katolikus, református és unitárius.
Ebben a korban már létezett Erdélyben egy ötödik vallás is – a keleti szertartású
ortodox vallás –, amely az itt élő román lakosság vallásának számított. Mivel azonban
ez a népcsoport semmiféle politikai státussal nem rendelkezett az erdélyi rendi társa-
dalomban, így a vallásuk sem kapta meg a bevett vallások státusát. Ugyanakkor ez
azt is eredményezte, hogy ezen szellemileg és vallásilag pezsgő korban a románok
egységesen ortodoxok maradtak. A reformáltak kísérleteztek ugyan a kulturális csá-
bítás eszközeivel (pl. román könyvek kiadása), ezek azonban sikertelennek bizonyul-
tak, mivel az ortodox vezetés ezt hittérítésnek és szellemi erőszaknak tekintette.
Az erdélyi fejedelemség önállónak mondható politikai létezése idején a megha-
tározó szerepet a református vallás töltötte be, amely ez idő alatt azonosult teljesen a
magyarsággal. A XVII. század elején megválasztott Tasnádi Ruber Mihály püspök el-
sőrendű feladatának tekintette egy egyházi törvénykönyv összeállítását (Ruberiánus-
kánonok, 1606), hogy törvényesen is rendezze az egyház belső életét, amelynek lel-
késztársadalma több irányzatra oszlott annak függvényében, hogy milyen felfogást
vallottak a tan és az egyházkormányzat tekintetében. Tasnádi Ruber Mihály „erős ke-
zű püspöknek bizonyult, az egyházi törvények betartását szigorúan számon kérte a
lelkészektől. Az esperesek kötelességévé tette a gyülekezetek látogatását, a lelké-
szektől pedig megkövetelte a tanfegyelmet és a tiszta életet.”9
A református egyházban rendszeresen tartottak zsinatokat, amelyeken az egyház
belső életét igyekeztek meghatározni és szabályozni. Így 1646-ban, a szatmárnémeti
nemzeti zsinaton elhatározták egy egységesebb – a liturgiát is összefogó – törvény-
könyv kidolgozását, amely feladattal Geleji Katona István (Gelej, 1589 – Gyulafehér-
vár, 1649. dec. 12) püspököt bízták meg. A lelkészek szinódusa által 1648-ban jóvá-
hagyott Geleji Kánonok (Canones Ecclesiastici, 1647) a XIX. századig voltak érvény-
ben. Alapjában véve ez a 100 paragrafusból álló törvénykönyv határozta meg a püs-
pök, az esperesek, a lelkészek, a presbiterek, a tanítók, a kántorok és az egyházfik ha-
táskörét, illetve erősítette meg az egyházat az elkövetkező másfél évszázadra.
„A lelkészekkel szemben szigorú követelményeket támasztott: tiszta tanítás, hűsé-
ges szolgálat, lelkészképesítéskor alapos vizsga tanbeli felkészültségükről, amely ha
nem felel meg, könyörtelenül el kell tanácsolni őket a lelkészi szolgálattól stb. Köteles-
ségüké teszi beszerezni a Bibliát, az ágendáskönyvet, a teológiai kommentárokat. Ta-
lán puritán hatásra kerültek be azon rendelkezések, hogy a lelkészeknek makulátlan
életet kell élniük, a Bibliát be kell szerezniük és ezt naponta olvasniuk kell, illetve kö-
telesek meglátogatni az egyházközség valamennyi családját.”10
Ami az egyházkormányzást illeti a zsinat megerősítette a püspöki és az esperesi
hatalmat, illetve lehetőséget teremtett a református főrendek aktívabb és szervezet-
tebb részvételére az egyház vezetésében. Ugyanakkor előírta a feljebbvalók iránti fel-
tétlen engedelmességet is: „Mert bár az egyeduralmat és az antikrisztusi hierarchiát
méltán kárhoztatjuk és megvetjük, de azt az anarchiát, vagy küklopszi államformát
sem tűrhetjük meg, amelyben senki nem hallgat senkire, és amely az egyeduralom-
nál is sokkal veszélyesebb. Az egyházi kormányzatban mi az arisztokratikus, vagy
pontosabban az arisztokratikus-demokratikus formát fogadjuk el”11.
A XVII. századi Erdélyben a református egyház uralkodó szerepét tükrözi, hogy
1622-ben a szombatosok elleni 1618-as intézkedések hatósági végrehajtása követ-
keztében a háromszéki unitárius közösségek egy részét – akik nem akarták Jézus is-
tenségét elfogadni – büntetések kilátásba helyezésével áttérítették, az unitáriusnak
mégis megmaradt híveket pedig a református püspök fennhatósága alá helyezték.
1638-ban pedig a gyulafehérvári országgyűlés egy bírói hatáskörrel felruházott bizott-
ságot állított fel, amely a „dési egyezség” (Complanatio desiana) néven ismeretes
megállapodást kényszerítette az unitáriusokra. Ennek értelmében kötelesek voltak Jé-
zust isteni tisztelettel imádni, a keresztelést az Atya, Fiú és Szentlélek nevében végez-
ni, illetve vallásos munkát csak a fejedelem engedélyével adhattak ki. Végeredmény-
ben azt lehet mondani, hogy a szombatosokat célzó minden intézkedés gyakorlatilag
az unitárius egyházat gyengítette, és a reformátust erősítette.
A fejedelemség idején a református egyház jeles iskolákat tudhatott magáénak
Marosvásárhelyen12, Gyulafehérváron, Enyeden, Déván, Kézdivásárhelyen és Fogara-
9 Kolumbán Vilmos József, Törvényhozó egyház, Kolozsvár, 2002, 13. old.
10 Uo. 103-104. old.
11 Uo. 104. old./284.
12 A Marosvásárhelyi Református Kollégium diáksága, 1653-1848. Bevezetéssel közzéteszi Tonk Sándor. (Fontes Rerum
Scholasticarum, 6), Szeged, 1994.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 11
12 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

son, amelyek döntő módon járultak hozzá a korabeli értelmiség és a társadalmi-politikai
vezetők képzéséhez, illetve a magyar nyelv és irodalom kibontakozásához és felvirágzá-
sához. Ebben az időben Erdély szerepe vallási kérdésben annyira fontos és meghatáro-
zó volt, hogy 1606-ban (bécsi béke) Bocskai István fejedelemnek sikerült kivívnia a Habs-
burg fennhatóság alatt élő magyar protestánsok számára is a vallásszabadságot.
A protestáns iskoláztatás a társadalom szélesebb rétegeit célozta meg: a polgár-
ságot, a nemességet és a módosabb parasztságot.
1622-ben Bethlen Gábor, az országépítő fejedelem, a gyulafehérvári iskolát aka-
démiai rangra emelte (Collegium Academicum), és gondoskodott az anyagi fenntar-
tásáról. Értelemszerűen ez lett a lelkészképzés és a református teológia tudományos
központja. Az 1662-es tatár pusztítás után a kollégium Nagyenyeden talált új otthonra
(1848-ig közel 100.000 ifjú tanult itt). Ugyanakkor további református kollégiumok is
kialakultak a XVII. század folyamán: Kolozsváron, Apáczai Csere János munkája nyo-
mán (1656 és 1659 között), illetve Székelyudvarhelyen, Bethlen János kancellár ala-
pításának köszönhetően. 1672-ben pedig, a jezsuiták elől menekülő sárospataki kol-
légiumnak Apafi Mihály fejedelem biztosított otthont Gyulafehérváron.
A reformátusok mellett az unitáriusok is hangsúlyt fektettek az oktatásra. Kollégi-
ummal rendelkeztek Kolozsváron (1557), amely filozófiai és teológiai tagozattal műkö-
dött, gimnáziummal Tordán, Désen, Marosvásárhelyen, Nagyenyeden és Gyulafehér-
váron, illetve algimnáziummal Hídvégen, Szenterzsébeten, Radnóton és Torockón
(1876-ig működött).
Ellentétben a katolikus egyház hierarchikus felépítésével, a reformáció sokkal köze-
lebb hozta a lelkészt a közösséghez. A protestáns egyházakban ugyanis gyakorlattá vált
a lelkészek megválasztása, s maga az egyházszervezet is szakított a merev intézményes
jelleggel a zsinatok gyakorlati meghonosításával. Ez azonban nem akadályozta meg a vá-
lasztás útján betöltendő püspöki funkció megtartását, ami egy magyar sajátosság.
Az ebben az önállósági időszakban meghonosodó erdélyi tolerancia alapjában
véve egyfajta békés egymás mellett való élést, az össztársadalomnak a felekezeti ho-
vatartozás mentén történő párhuzamos társadalmak szerinti megszerveződését jelen-
tette. A gyakorlatban azonban ez az egymástól történő elhatárolódást is jelentette egy-
ben,13 amelynek korlátai mind a mai napi érezhetőek, ahogy az az erdélyi magyar tör-
ténelmi egyházak (katolikus, református és unitárius) együttműködési nehézségeiből is
kiviláglik. Történelmi előzmények hiányában ugyanis szinte ki kellene találni azt, és bi-
zonyos értelemben megpróbálni túllépni azon a felekezeti elkülönülésen, amely erdélyi
viszonylatban mindig is erőteljesebb volt, és még ma is az, mint a magyarsághoz való
együttes tartozás.

2) – Az erdélyi protestantizmus a Habsburg uralom idején (1690–1867)

A török hatalom gyengülésének és folyamatos visszaszorulásának a következtében
az önálló erdélyi fejedelemség a XVII. század utolsó évtizedében, Apafi Mihály fejede-
lem halála után (1690. április 15) Habsburg fennhatóság alá került. I. Lipót 1690. ok-
13 A két világháború között például ez az elkülönülés, amire a román iskalügyi törvénykezés is ösztönzött és kényszerített, ab-
ban nyilvánult meg, hogy a magyar főiskolások, akik középiskoláikat többnyire felekezeti gimnáziumban végezték, és lakást
is jórészt felekezeti bentlakásban kaptak, felsőfokú tanulmányaik alatt is inkább felekezeti alapon szervezkedtek.
tóber 16-án bocsátotta ki a Diploma Leopoldinum-ot, amely Erdély közjogi helyzetét
szabályozta a birodalom keretében. Ennek értelmében Erdély megtarthatta rendi tár-
sadalmi berendezkedését (a három nemzet – magyar nemesek, székely előkelők és
szász patríciusok – szövetségét), törvényeit és a bevett vallások szabad gyakorlatát.
„A Diploma bizonyos mértékben megfelelt a főleg protestánsokból álló erdélyi uralko-
dó osztály érdekeinek, és összhangban volt az erdélyi önállóság ideológiájával, az ún.
transsylvanizmussal, mert meghagyta az ország rendi önkormányzatát, és megőrizte
a protestáns vallások túlsúlyát a katolikussal szemben.”14 Ez azonban egyáltalán nem
akadályozta az „egy állam, egy vallás” elvét valló Habsburgokat abban, hogy mindent
megtegyenek a katolicizmus erősítésére, elsősorban az erdélyi protestáns uralkodó
réteg hatalmának és befolyásának a gyengítése és a visszaszorítása érdekében (cen-
zúra, templom- és iskolafoglalások, az istentiszteletek tartásának a korlátozása). Ezen
törekvésükkel Erdélyben gyakorlatilag politikai tényezővé tették a vallást, amely már
jól meghatározott nemzeti vonásokkal rendelkezett.
Ebben kétségtelenül az is szerepet játszott, hogy a Rákóczi vezette szabadságharc
(1704–1711) után III. Károlyt nem csupán vallási meggondolások, „hanem hatalompoli-
tikai szándékok is vezették az erdélyi püspökség 1713-ban történő helyreállításában”.15
A Habsburg uralkodók ugyanis Erdélyben mindenképpen a katolicizmus megerősítésé-
re törekedtek. Ennek érdekében igyekeztek a protestánsokat az áttérésre ösztönözni (pl.
hivatalviselési vallási korlátozásokkal), miközben a románság uniója révén az evangéli-
kus szászoktól független tömegbázist teremtettek maguknak, és következetes munkával
elkezdték az irántuk elkötelezett és hűséges vezető uniós papi réteg kinevelését.
A Habsburgok rekatolizációs valláspolitikája gyakorlatilag megbontotta az erdé-
lyi rendi társadalom három nemzetre épülő egységét, és fokozatosan politikai ténye-
zővé tette a (görög-)katolikussá lett román lakosságot. A vallás, mint nemzeti és geo-
politikai tényező azóta is megőrizte időszerűségét Erdélyben.
A rendi társadalom bizonyos kiváltságainak a megőrzése ellenére az unitáriusok
Erdélynek a Habsburg birodalomba történő betagolódását egy olyan, 1781-ig tartó
időszak kezdetének tekintik, amely számukra egyértelműen az elnyomás, a szenve-
dés és a nélkülözés korszakát jelenti még akkor is, ha 1692-ben Bánffy Györgytől,
Erdély kormányzójától, sikerült visszaszerezni a háromszéki egyházközségek feletti
felügyeleti jogot. Amennyiben azonban a kolozsvári unitárius kollégium esetét tekint-
jük, arra „a fejedelemség megszűnte (1690) után nehéz évtizedek köszöntöttek. A
császári támogatással berendezkedő katolikusok igényt támasztottak a volt kolostor-
épületre, s onnan 1693. októberében kénytelen kiköltözni az iskola a főtéri plébánia-
épülettel szomszédos három polgárházba. Alighogy az átalakítás véget ért, 1697-
ben tűzvész pusztította el a helyiségeket. Kolozsvári Dimien Pál (1655–1720) rektor
Hollandiába utazott, s ottan kapott segítséggel sikerült újjáépíteni az intézetet. A diá-
kok száma ekkoriban megcsappant, 1705-ben a tanszemélyzetet egy rektorra és egy
lektorra csökkentették. 1716-ban a katolikusok katonai segédlettel ‘visszafoglalták’ a
főtéri templomot és plébániát, majd két évi huzavona után az unitárius iskola is kény-
telen volt elköltözni a Főtérről.”16 Az anyagi veszteségek mellett azonban, az unitári-

14 P. Szőke János, Márton Áron, Innsbruck, 1988, 52-53. old.
15 Uo. 54-55. old.
16 Gaal György, i. m., 60. old..

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 13
14 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

usoknak a társadalmi megkülönböztetéssel is számolniuk kellett, hiszen kizárták
őket a magasabb hivatalokból.
1731-ben, a Carolina Resolutio révén, a Habsburg hatalom törvényileg is korlátok
közé szorította a protestáns egyházak mozgásterét: „az egyházi tisztségviselők meg-
választásához királyi beleegyezésre volt szükség, működésüket pedig a katolikus klé-
rus ügyelte fel; közhivatalt nem viselhettek”.17 Így, a fokozatosan megtűrt státusúvá vá-
ló protestáns egyházszervezetek gyakorlatilag elveszítették a politikai szerepvállalás
lehetőségét, miközben a román görög-katolikus papság egyre erőteljesebb társadal-
mi és politikai szerepre tett szert.
A protestánsok fokozatosan védekezésre és ellenállásra kényszerültek. A haté-
konyság fokozása érdekében egyre inkább bevonták a laikus elemet – mindenekelőtt
a nemességet – az egyházak védelmébe. Az unitáriusok például a püspök mellé fő-
gondnokot, az egyházkörökben pedig az esperesek mellé két-két felügyelő gondno-
kot választottak a nemesek köréből. Később az egyház kormányzása és védelme cél-
jából, a zsinat mellé egyházi és laikus képviselőkből álló „Főtanács”-ot hoztak létre. A
reformátusok 1709-ben, illetve 1713-ban létrehozták a Főkonzisztóriumot, amely 1871-
ig töltötte be az érdekképviseleti és egyházkormányzati szerv szerepét.18
A protestantizmus társadalmi térvesztése Erdélyben egészen 1781-ig, II. József
türelmi rendeletéig tartott,19 amely vallási türelmet és korlátozott szabadságot biztosí-
tott a nem-katolikus felekezeteknek. Az uralkodó „felvilágosult abszolutizmusa abban
mutatkozott meg, hogy egyenlő elbánásban részesítette a különböző felekezeteket.
Megtiltotta az erőszakos templomfoglalásokat, sőt esetenként a kincstárból utalt ki
pénzt templomépítésre” (mint pl. a kajántói templom esetében).20
Ettől kezdődően a protestánsok számára újra lehetőség nyílt a szervezkedésre, il-
letve a hivatalviselésre. Ugyanakkor szabadon lehetett istentiszteletet tartani, valamint
templomot, parókiát és iskolát építeni, amit pl. az unitáriusok rögtön ki is használtak.
1792 és 1796 között épültek többek között a kolozsvári, a tordai és a homoródalmási
templomok. Lázár István püspök (1786–1811) pedig meglátogatta az egyházközsége-
ket, számba vette a gyülekezetek vallási életét, vagyonát, könyveit, iratait, s egyben fel-
mérte a fejlődés lehetőségeit is. Látogatásáról részletes, adatszerű jegyzőkönyvet ké-
szített, amely fontos forrása az erdélyi unitárius egyház XVIII. századi történetének.
Ugyanakkor a székelyföldi hívek adományainak és közmunkájának köszönhetően
1804-ben felépült és megkezdte működését a székelykeresztúri unitárius középfokú
iskola. Az építkezésekkel párhuzamosan a belmisszió is fontos szerepet kapott,
amelynek célja az egyház belső életének átszervezése és megújítása volt. Ennek fon-
tos személyisége Körmöczi János püspök (1812–1836), aki beindította a konfirmáci-
ói vallásoktatást. Ugyanakkor az oktatást is megreformálták. Ebben nagy szerepe volt
Brassai Sámuel (1800–1897) főiskolai tanárnak, aki a latin helyett a magyar tanítási
nyelv bevezetését javasolta.
1843-ban Erdélyben 1131 protestáns népiskola működött.

17 Kolumbán Vilmos József, i. m., 26. old.
18 Sipos Gábor, Az Erdélyi Református Főkonzisztórium kialakulása. 1668-1713-(1736). (Erdélyi Tudományos Füzetek, 230), Ko-
lozsvár, 2000.
19 Ebben az időszakban, vagyis főleg Mária Terézia uralkodása alatt (1740-1780) az unitárius hívek száma 25.000-30.000-re
apadt.
20 Kolumbán Vilmos József, i. m., 127. old.
A szervezkedési lehetőség kihatott a kulturális életre is. Aranka György, egy re-
formátus püspök fia, az 1790-es évek elején megszervezte az Erdélyi Magyar
Nyelvmívelő Társaságot; 1792-ben pedig főleg protestáns főurak (Rhédeyek,
Wesselényiek) támogatták az Erdélyi Magyar Színjátszó Társulat megalakulását Ko-
lozsváron. Ugyancsak itt jelent meg az első tudományos folyóirat is, az Erdélyi Mú-
zeum (1814-1818), amelynek elindítója egy evangélikus lelkészcsalád fia, Döbrentei
Gábor volt.
Az 1848-49-es szabadságharc idején – midőn a magyar liberalizmus az egyé-
ni jogegyenlőséget hangsúlyozta, miközben az egyes nemzetiségi mozgalmak
nemzeti közösségekben gondolkodtak – a román – magyar szembenállás nem
nélkülözte a vallási dimenziót sem. A magyar templomokat nem egy esetben
felgyújtották, a híveket pedig lemészárolták: Abrudbánya, Verespatak, Torockó-
szentgyörgy. Ugyanakkor az is tény, hogy voltak lelkészek, akik lelkesedésükben
fontosabbnak tartották a nemzeti szabadságharcot, mint a saját közösségük gon-
dozását. Ennek eredményeképpen a mezőségi falvakban lelkész nélkül maradt
magyarok esküvő, keresztelő, temetés céljából kénytelenek voltak a román papok-
hoz fordulni. Hermán János lelkész szerint, a helyenként több évtizedig is tartó ál-
lapot idején „csak az nem tért ki a mi vallásunkból, akit ők [vagyis a román papok]
nem akartak kitéríteni”.21
A szabadságharc leverése után az 1850-es tanügyi szabályzat, amely elsősorban
a gimnáziumok megszervezésére vonatkozott (Entwurf der Organisation der
Gymnasien), erőteljesen érintette a protestáns felekezeti iskolákat. A nyilvánossági jog
megszerzését ugyanis szigorú feltételekhez kötötte: tágas, egészséges iskolaépület
követelt, ahol osztályok szerint szét lehetett választani a tanulókat, illetve előírta a szak-
tanár rendszer. Unitárius viszonylatban ezeknek a követelményeknek csak a kolozsvá-
ri iskola tudott megfelelni, Torda és Székelykeresztúr nem.
Minden nehézség ellenére az unitárius egyház 1851-ben 110 falusi iskolával ren-
delkezett. Ebben az időben a református egyháznak kb. 500 hasonló iskolája van.
Az osztrák abszolutizmus magyarellenessége Erdélyben abban is megnyilvánult,
hogy a bécsi kormány kilenc évig nem engedélyezte az új püspökválasztást az 1852-
ben elhunyt Székely Sándor unitárius püspök helyének a betöltésére. A hatalom
ugyanakkor arra is kísérletet tett, hogy a felekezeti iskolákba a német tanítási nyelvet
vezettesse be.
1861-ben enyhült a politikai helyzet. Az unitáriusok Kriza János személyében püs-
pököt választottak (1861–1875), és Keresztény Magvető címmel teológiai folyóiratot
alapítottak. Ugyanakkor a hívek száma is gyarapodott (kb. 75.000).

3) – Az erdélyi protestantizmus a Monarchia idején

A népoktatás bevezetése elindította a magyar felekezeti iskolahálózat leépülését. Míg
1869-ben még 103, addig 1888-ban már csak 40 unitárius elemi iskola működött. Ha-
sonló tendencia érvényesült a református egyházban is, amely ebben a korszakban
kb. 170 iskolaépületet adott át a magyar államnak.

21 Nagy Ödön – Hermán János – Nyitrai Mózes, Palástban, Marosvásárhely, 2001, 141. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 15
16 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

1872-ben megalakult a kolozsvári magyar királyi tudományegyetem. A reformátu-
sok törekvéseit, hogy teológiai akadémiájukat az egyetem fakultásává léptessék elő,
azonban nem koronázta siker. Ennek ellenére Szász Domokos erdélyi református püs-
pök Nagyenyedről mégis Kolozsvárra helyezte a teológiai oktatást, amely liberális
szellemiséget képviselt. Ugyancsak ő volt az, aki felfigyelt nem annyira a nyelvi/nem-
zeti, mint inkább a vallási beolvadásnak kitett református szórványok helyzetére, és a
bajok orvoslására ún. „körlelkészségeket” alapított.22
1896-ban az Unitárius Papnevelő Intézet is önálló intézmény lett. Hallgatói 1897-
től a kolozsvári egyetem diákjai is lehettek. 1901-ben modern iskolaépületet építettek
a kollégiumnak. 1909-től a négyéves főiskola Teológiai Akadémia elnevezés alatt mű-
ködött a kollégium épületében.
1899 és 1904 között az addig elsősorban az egyházközségeiben és a hívei adako-
zásából élő decentralizált unitárius egyház erős központi egyházzá alakult át, amely egy
új zsinatpresbiteri rendszerű szervezeti szabályzat szerint szervezte újjá a működését.
1915-re Székelykeresztúron is kiépült a nyolcosztályos unitárius főgimnázium.
Ebben az időszakban azt lehet mondani, hogy a történelmi egyházak magyar
nemzeti vonatkozásban semmiféle kiemelkedő társadalmi tevékenységet nem végez-
tek Erdélyben. Ezért is elgondolkodtató Bíró Sándornak a dualizmus korszakára vo-
natkozó jellemzése, amely magában foglalja, mind a politikai, mind pedig a vallási ve-
zetők felelősségét.
„Végigkísérve a román társadalmi rétegek gazdasági helyzetének és megélheté-
si lehetőségeinek 1867-től 1918-ig történt alakulását – írja Bíró Sándor –, minden adat
egy nagy jelentőségű igazságot bizonyít. Ez az igazság: a román nép nagy tömegei-
nek, a román középosztálynak és az értelmiségiek igen tekintélyes részének a kiegye-
zés korabeli magyar állam területén határozottan jó, sőt évtizedről évtizedre jobb hely-
zete volt. Megélhetési lehetőségeit, gazdasági fejlődését a magyar állam és hatóságai
nem akadályozták. (…) A magyar állam annyira nem tett megkülönböztetést a román
és magyar parasztság között, hogy ez utóbbinak Magyarországon nem volt olyan jó
dolga, mint a románnak. A románok nemzetiségi alapon működő pénzintézeteikkel és
más gazdasági szervezeteikkel – egyletek, kaszinók stb. – a gazdasági élet minden
területén anyagi segítséget és fejlődési lehetőségeket biztosítottak a románoknak. És
csak a románoknak. Ezenkívül a jogegyenlőség és szabadelvű rendszer alapján a ro-
mán nemzetiség részére a magyar államtól is megkövetelték és megkapták a nekik já-
ró anyagi előnyöket. A magyar parasztságnak ilyen nemzeti-faji alapon működő pénz-
intézetei, gazdasági szervezetei nem voltak. A magyar paraszt csak azért, mert ma-
gyar volt, anyagi támogatást sehol nem kapott; sem az államtól, sem a magánegyesü-
letektől. Míg a román szervezetek számon tartották a saját népük anyagi helyzetét és
vegyes lakosságú helyeken a kisebbségben lévő szórványaikat sem hagyták maguk-
ra, addig a magyaroknak az 1885-ben alakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesü-
leten kívül ilyen ügyekkel foglalkozó szervük nem volt. A vegyes lakosságú vidékeken
élő magyar parasztság, az értelmiség, a földbirtokosok és a székelyek magyarságuk
révén semmi támogatásra nem számíthattak. Az állam és a társadalom ugyanis gaz-
dasági téren a teljes szabadelvűség alapján állott, gazdasági sovinizmust egyik irány-
ban sem gyakorolt. Ellenben… a románok és szászok egyaránt a gazdasági soviniz-
22 Ilyen volt például az 1887-ben Csíkszeredában megszervezett körlelkészség a városban és a megyében élő 67, illetve 321 re-
formátus számára.
mus alapján állottak, s előbbiek a román célokat gazdasági szervezeteikkel, a magyar
állam és társadalom jóakaratú hozzájárulásával hathatósan előmozdították.”23

4) – Trianon után. A Romániai Református Egyház megalakulása

A második világháború befejezését követő trianoni békeszerződés – mely Erdélyt Romá-
niához csatolva gyakorlatilag jogi alapokra helyezte a hatalmi erőviszonyok által kialakí-
tott helyzetet – új korszakot nyitott az erdélyi magyarság és a történelmi magyar egyhá-
zak életében. Románia alkotmánya kimondta ugyan a vallásfelekezetek szabadságát,
ugyanakkor azonban az ortodoxiát államvallássá nyilvánította, a görög-katolikus felekezet-
nek pedig minden más felekezettel szemben elsőbbséget biztosított. Ezzel egyértelművé
vált, hogy minden, a külvilág és a korabeli nemzetközi szervek irányába nyújtott garancia
ellenére Románia belső ügyeit és intézkedéseit áthatja a faji, nemzeti szempont, illetve,
hogy Romániában semmi sem az, mint aminek látszik. Ilyen körülmények között a ma-
gyar kisebbség körében elkerülhetetlen volt a nemzeti és a vallási egymásra találás. Hi-
szen magyar mivoltuk révén az egyes egyházak egyazon helyzetbe kerültek.
A magyar egyházak vezetői rövid idő alatt felismerték, hogy a hagyományos egyhá-
zi feladatok mellett fel kell vállalniuk népük öntudatának erősítését, értékeinek megőrzé-
sét és fejlesztését is, amennyiben azt akarják, hogy intézményként is fennmaradjanak. A
magyarságban pedig tudatosodott az a felismerés, hogy nemzeti önazonossága megőr-
zésének egyik leghatékonyabb módja a felekezeti hovatartozás fenntartása. Ebben min-
den bizonnyal az is fontos szerepet játszott, hogy a magyar nyelvű oktatás visszaszorult
a felekezeti iskolákba, miközben a román állam nyomatékos hittérítő tevékenységbe kez-
dett az ortodox és görög-katolikus egyházak javára (numerus valachicus bevezetése).
A két világháború között az erdélyi magyar egyházak társadalmi szerepének
rendkívüli jelentősége kétségtelenül a fenntartott felekezeti iskolahálózatban rejlik.
Ezen iskolahálózatnak az anyagi hátterét azonban alapjaiban rengette meg az 1921-
es földreformtörvény,24 amely nemcsak a magyar nagy- és középbirtokos réteget, ha-
nem a magyar egyházakat és közösségeket is sújtotta.25 A katolikus és protestáns
egyházak összesen 371.756 katasztrális hold földjéből a román állam 314.331 holdat
sajátított ki. A kisajátított magyar egyházi tulajdonok haszonélvezői nem egyszer a ro-
mán ortodox vagy görög-katolikus egyházak lettek. Bíró Sándor szerint, „a román ál-
lamvezetés mindvégig a román nemzeti egyházak anyagi erőinek fokozására és a ma-
gyar egyházak leszegényesítésére törekedett. Ez a törekvés ugyanilyen világosan
megnyilvánult az egyházak lelkészeinek juttatott fizetéskiegészítő államsegély nagy-
ságának megállapításában is”.26 Ez a segély egyben fegyverként is működött az ál-
lam kezében: minden címszó alatt meg lehetett vonni azt.

23 Bíró Sándor, Kisebbségben és többségben, Bern, 1989, 67. old. Tanulságos olvasmány, hogy a nagy román költő, Mihai
Eminescu, hogyan tekint ebben a korban „Erdély szent földjére”, és miként vélekedik a románság helyzetéről, illetve jövőbe-
ni nemzetpolitikai céljairól. Lásd Mihai Eminescu, Sfântul pamânt al Transilvaniei. Transilvania sub dualismul austro-ungar.
Antologie, prefaţă, note si comentarii de D. Vatamaniuc, Bucureşti, 1997.
24 Lásd Móricz Miklós, Az erdélyi föld sorsa. Az 1921. évi román földreform. (Erdélyi Férfiak Egyesülete Jancsó Benedek Társa-
ságának Könyvei, 2), Budapest, 1932.
25 A kisajátított egyházi vagyonok jegyzékét közli Az erdélyi történelmi egyházak és Románia, Budapest, 1921, 19-34. old.
26 Bíró Sándor, i. m., 387. old. A román ortodox egyház vagyoni gyarapodását célzó állami segédlet – különösen a Székelyföl-
dön – napjaink Romániájában is gyakorlat.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 17
18 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

Minden nehézség, és a folyamatos csökkentések ellenére „az 1930-31-es tanév-
ben 483 református, 297 katolikus, 36 unitárius27 és 6 evangélikus iskolát tartottak
fenn az egyházak minden állami segély nélkül”, ahová a magyar tanköteles diákok
57,6%-a járt. Ehhez társult „23 polgári iskola, 17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felsőkereske-
delmi és 4 gazdasági téli iskola”. Az egyháziak, „akik közül kiemelkedett a későbbi
püspök, Márton Áron, a hatóságok kellemetlenkedései és üldözései ellenére igen so-
kat tettek a művelődés fejlesztése és – részben ezáltal is – a magyarság nemzeti ön-
tudatának megőrzése érdekében mind az egyházi iskolákban, mind az egyházi egye-
sületekben és egyéb szervezetekben”.28
Ugyanakkor a román állam mindent elkövetett a felekezeti iskolák életének a le-
hetetlenné tételére29, hogy ezáltal is fékezze a magyar értelmiségi utánpótlást: korlá-
tozta a nyilvánossági jogot, kizárta a más felekezetűeket, előírta bizonyos tantárgyak
román nyelven történő oktatását, és román nyelvvizsgára kötelezte a tanárokat. Mind-
ez elsősorban a román liberális párt számlájára írható, amely egyrészt felekezetelle-
nes – s így közvetve magyarellenes – iskolapolitikát30 (1925-ös Anghelescu-féle „ma-
gánoktatási törvény”31), másrészt pedig az állami ellenőrzést erősítő gazdaságpoliti-
kát folytatott. Vintilă Brătianu pénzügyminiszter (1922-1926) pl. nem is csinált abból tit-
kot, hogy az államnak előnyben kell részesítenie a román elemet, és olyan politikát kell
folytatnia, amely a román nép gazdasági, pénzügyi, közművelődési és társadalmi te-
vékenységét védelmezi.
Ezt szolgálta egyébként a névelemzés gyakorlata is, melynek következtében a
magyar felekezeti iskolákban tanulók létszáma folyamatosan csökkent. „Az aránylag
legfontosabb református tanügyi jelentések adatai szerint 1920-ban 70.462 reformá-
tus tanköteles gyermek közül 43.151, azaz több, mint 60% járt református felekezeti is-
kolába. 1930/35-ben 63.200 közül 25.633, 1934/35-ben 70.218-ból 23.396,
1936/37-ben 73.211-ből 22.163, 1937/38-ban 73.482-ből már csak 21.807 és
1938/39-ben 73.610-ből 21.785 tanuló járt református magyar iskolába. Az erdélyi ka-
tolikus tankötelesek száma 1938/39-ben 51.367 volt, ebből azonban csak 14.897 járt
katolikus felekezeti iskolába. Az unitáriusoknál még nagyobb volt a felekezeti iskolá-
ból kiszorítottak száma. A magyar nemzetiségű tanköteleseket számbavéve Nagy-Ro-
mánia utolsó korszakában már csak a magyar gyermekek 20-25%-a járhatott magyar
felekezeti iskolába.”32
Keszeg Vilmos és Becze Márta a vallás és a nemzet összefonódását a követke-
zőképpen fogalmazza meg: „Az első világháborút lezáró határmódosítások, a kisebb-
ségi lét kezdete a lelkészt [elsősorban református, unitárius és katolikus viszonylat-

27 1923-ban még 85 unitárius elemi iskola működött.
28 P. Szőke János, i. m., 81-82. old.
29 Jó példa erre a tordai unitárius főgimnázium megfojtásának a története (1919-1923). Gaal György, i. m., 85-90. old.
30 Anghelescu, liberális párti közoktatásügyi miniszter, 90.127/1923 számú rendeletével pl. Háromszéken egyszerűen bezárat-
ta Eresztevény, Maksa, Dálnok, Kovászna, Páké, Barátos, Cófalva, Bita, Sepsiszentgyörgy és Réty magyar református feleke-
zeti iskoláit. Két évtized alatt azonban több száz a bezárt magyar felekezeti iskolák száma.
31 Ezen törvény értelmében egy felekezeti iskola más felekezetű gyermeket nem fogadhatott diákjai sorába. Ennek következté-
ben a román eredetűnek nyilvánított családok gyermekei nem tanulhattak magyar felekezeti iskolában. A román eredet meg-
állapítását pedig az állam a helybeli román állami iskola igazgatójának a hatáskörébe utalta. Ezzel gyakorlatilag kiteljesedett
az egyéni önkény, a hivatali közegeknek való széleskörű kiszolgáltatottság és a nemzeti identitás meghatározására vonatko-
zó személyes szabadságjog semmibe vétele, illetve megszűnt a romániai magyar gyermekek tanszabadsága.
32 Bíró Sándor, i. m, 420. old.
ban] a nemzetiségi identitás szimbólumainak őrzőjévé, fenntartójává, terjesztőjévé te-
szi. Tevékenységi köre túllépi a vallásos élet terét és eseményeit. A jogaiban és életvi-
telében sérült közösségének az üdvjavakon kívül kulturális, jogi, gazdasági, egziszten-
ciális szolgáltatásokat nyújt. Mindezt a hitéletnek és hívő-lelkész kapcsolatának az élet
egyéb területeire való kiterjesztése által. Tulajdonképpen maga a vallás, a vallásos
élet is átértékelődik, a nemzetiségi kultúra részévé válik, a túlélés, a megmaradás
egyedüli gyakorlati formájává, intézményévé.”33
Ami például a több évszázados önálló történelmi múltra visszatekintő erdélyi re-
formátus egyházkerületet illeti, az a trianoni békeszerződés eredményeképpen Romá-
nia határain belül, kisebbségi sorsközösségbe került az addig a tiszántúli egyházke-
rülethez tartozó gyülekezetekkel, amelyekből a királyhágómelléki egyházkerület meg-
szerveződött. Tulajdonképpen így alakult meg – eléggé formálisan – az eltérő múlttal
rendelkező erdélyi és királyhágómelléki egyházkerületekből a romániai református
egyház. Formális léte, amely kimerült a Romániához való közös tartozásban, annak is
köszönhető, hogy a román állam részéről a királyhágómelléki egyházkerület törvé-
nyes elismerése csak 1939. november 22-én vált érvényessé (Monitorul Oficial 271).
Hasonló újraszerveződési kényszerhelyzettel kellett számolniuk azoknak a magyar
nyelvű evangélikus gyülekezeteknek is, amelyek a trianoni békeszerződést megelőzően a
Tiszai Evangélikus Egyházkerülethez tartoztak. Ezek a gyülekezetek az 1921. július 7-9-i
kolozsvári zsinaton és 1922. július 5-én Aradon önálló egyházkerület létrehozását határoz-
ták el. A döntést Hosszúfalu-Alszegen 1922. szeptemberében véglegesítették. Az állam
csak 1926. december 22-én ismerte el az új, közjogi státus nélküli szuperintendenciát, a
Romániai Zsinatpresbiteri Evangélikus-Lutheránus Egyházat, amelynek a székhelye Arad
lett, s amely a hívei felett csakis egyházfői jogok gyakorlására volt jogosult. A hivatalos el-
ismerésre csupán 1940. március 3-án került sor, vagyis mikor már nagyon ott lógott a le-
vegőben az Erdélyt kettéosztó második bécsi döntés (1940. augusztus 29-30).
Erdélyben a nemzet és a vallás kényszerű és szükségszerű egymásra találását
igazolja az is, hogy Trianon és a kisebbségi lét megtapasztalása kellett ahhoz, hogy
az 1930-as években végre bekerüljön a köztudatba a magyar szórványterületek lakos-
ságának fenyegetettsége. Földes Károly (Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórvá-
nyokból) református lelkipásztor volt az, aki Mezőújlak (rom. Delureni) lelkészeként az
elsők között döbbent rá arra, hogy megfogyatkozott hívei (52 magyar, akik többnyire
a családban is románul beszéltek) már 40 éve templom nélkül próbálják vallási életü-
ket valahogy megélni. Ami azt jelenti, hogy a szóban forgó helyzet valamikor az 1890-
es évek elején kezdődött. Akkor azonban ez senkinek nem tűnt föl, és nem is jelentett
igazából gondot. 40 év alatt azonban a lakosság lassan elrománosodott, s csupán az
egy holdas temető emlékeztetett a falu valamikori népes magyarságára.
Földes Károly a következőket írta 1934-ben: „Elpusztulnak szórványaink, mert
azok gondozására nem áldozunk semmit. Rongyos, nyomorgó mezőségi lelkészeink
nagy része azért nem látogathatja nagyszámú szórványát, mert gyalog nem tud 15-50
km utat megtenni, szekérre nincs pénze. A szórványokon lakók pedig útiköltséget
nem akarnak és rendesen nem is tudnak fizetni.
A szórványgondozó lelkész rendesen csak akkor tud eredményt elérni, ha min-
denképpen különb, mint a szórványokban lakó más egyházhoz tartozó kollégája. (…)

33 Nagy Ödön – Hermán János – Nyitrai Mózes, i. m., 16. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 19
20 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

Meg kell értetni a szórvány híveivel, hogy a vegyes házasság elpusztítja őket.
…Sohasem szabad kérni tőlük. Ha kepehátrálékért perbe fogják a szórvány híveit,
azután hiába jön a lelkész, nem tudja többet összeszedni őket. Amit adnak szivök sze-
rint, az a lelkészé. A szórvány sohasem jövedelem , az mindég anyagi ráfizetés, még
akkor is, ha az önként vállalt kepét megfizetik, hiszen a szórványok között a legritkább
eset, hogy a fuvardíj megtérüljön a jövedelemből.
Nagy kísértés a templom. A zászlódíszes, oltáros templomok felszívják gyengébb
híveinket. Ezen csak komoly konfirmációi előkészítéssel segíthetünk. Ez a legnehezebb
feladat. A legtöbb szórványon sohasem volt református iskola. A legtöbben nem tudnak
írni, olvasni. Hogy tanítsad a Kátét, amikor 4 hétben csak egyszer látod híveidet?”34
Mindez azt jelenti, hogy néhány évtized leforgása alatt gyakorlatilag több ma-
gyar református gyülekezet megszűnt volna létezni – Trianon nélkül is. Csupán annyi
különbséggel, hogy a beolvadási folyamatra talán még csak fel sem figyelnek az il-
letékesek.
Nagy Ödön pl. a következőképpen emlékszik Mezőújlak egyik szórványának,
Nagycégnek, a korabeli helyzetére. „ Nagycégnek – írja – 1935-ben papíron 64 reformá-
tus lakosa volt, tizenkettővel több, mint az anyaegyháznak. Itt az emberek, az egykori
Bánffy uradalom alkalmazottai, béresei voltak, akik a román földreform során némi föld-
höz jutottak, és földműveléssel meg állattenyésztéssel foglalkoztak. Sajnos főnemeseink
nagyobb része vajmi keveset törődött magyar testvéreinek szellemi és lelki gondozásá-
val. (Az egyholdas temetőt is a román állam adta a cégi reformátusoknak.)
Templomuk nem volt, sőt templomhelyük sem. Az istentiszteletet Földes Károly a
kurátor tisztaszobájában tartotta. A hívek magyarságtudata, és – ami a szórványok-
ban ezzel együtt jár – hitvallási öntudata nagyon sekély volt, vagy teljesen hiányzott.
Egyes családokban már a szülők sem beszéltek magyarul. Másokban még törték a
nyelvünket, de erősen román hanglejtéssel.”35
A két világháború között Makkai Sándor református író-püspök (1926-1936)
nagyméretű egyházépítői tevékenységbe kezdett (az istentisztelet és a lelkészképzés
reformja, a vallási tanítás megújítása, az egyházi fegyelmezés szabályozása), és igye-
kezett a belmissziót megerősíteni, ellenben személyesen eljutott addig a felismerésig,
hogy kisebbségiként „nem lehet” teljes értékű emberi életet élni, és – egészségi okok-
ra is hivatkozva – Magyarországra távozott. 1928-as püspöki jelentésében a követke-
zőket írta a kultusztörvényről, amely még az elnevezésben is különbséget tett a román
ortodox és görög-katolikus „egyház”-ak, illetve a többi „kultusz”-ok között; arról nem is
beszélve, hogy ez utóbbiakat gyakorlatilag rendőri ellenőrzés alá rendelte: „egész
szellemének bizalmatlansága a túlzott ellenőrzési és beavatkozási jogok és alkalmak
statuálása, az egyházi gyűlések korlátozása, a külföldi hittestvérek szeretetadománya-
inak megnehezítése, az egyház jogi személyisége elismerésének elégtelen formája, a
hívek adakozólevelének limitálása, az egyházi bíróságok ítéleteinek megerőtlenítése,
a vallástanítás kizárólagos jogának kétségessé tétele, az egyházi adó kérdésében az
egyház tekintélyének befelé való megrendítése, egyes egyházi belügyek külső jóvá-
hagyás alá vetése: ezek jellemzik az új vallásügyi törvényt.”36
34 Vetési László, Ne csüggedj el, kicsiny sereg!, Kolozsvár, 2002, 78-79. old
35 Nagy Ödön – Hermán János – Nyitrai Mózes, i. m., 78. old.
36 Bíró Sándor, i. m., 382. old. Makkai püspök szavaiból arra következtethetünk, hogy vallási tekintetben a román kommunizmus
gyakorlata bizonyos értelemben folytonosságot mutat a királyság időbeli gyakorlattal.
Az állandó állami nyomásra az unitárius egyház is a belső ellenálló képesség erő-
sítésével igyekezett válaszolni: belmisszió megszervezése, vasárnapi gyermek isten-
tiszteletek rendezése, Unitárius Nőszövetség37 és Dávid Ferenc Egylet megalakítása.
A Nőszövetség ugyanakkor sokrétű társadalmi tevékenységbe kezdett: napközi ottho-
nok létesítése, illetve csecsemőgondozó, gyermekápolási és gazdasági tanfolyamok
szervezése.
1940-ben a bécsi döntés gyakorlatilag kettészakította a magyar történelmi egyhá-
zak területét. A kolozsvári protestáns egyházközpontok Magyarországra kerültek. A
Romániában maradt református közösségek összefogására megalakult a Dél-Erdélyi
Református Anyaszentegyház, a lelkészképzés biztosítása céljából pedig a Dél-Erdé-
lyi Teológiai Intézet. Mind a püspökség, mind a teológia a nagyenyedi Bethlen Kollé-
giumban kapott helyet.
A bécsi döntés teremtette helyzet néhány évig tartott csupán. A háború vi-
hara Erdélyt is elérte. 1944. szeptemberében Vásárhelyi János református püs-
pök mindenkit figyelmeztetett, hogy maradjon a szolgálata helyén. Pásztorleve-
lében (szept. 5) a következőket írta: „Bármely sorsot mér is ránk Isten bölcses-
sége, vigyázzunk arra, hogy népünk becsületét minden körülmények között
megőrizzük… Lelkipásztor Testvéreim! Ha valamikor, akkor most vigyázzunk ar-
ra mindnyájan, hogy igazi őrálló pásztorai legyünk népünknek”.38 A háború vé-
gén azonban megértésre intett azokkal szemben is, akiket a körülmények távo-
zásra kényszerítettek.
Református viszonylatban a kialakuló új társadalmi és politikai helyzettel
szemben a hozzáállás nem tekinthető eléggé egyértelműnek. Itt többnyire a vára-
kozó álláspont és az együttműködésre való hajlam körvonalazódott. Tőkés István
szerint református részről nyilvánvaló volt a Magyar Népi Szövetség iránti közös-
ségtudat. Vásárhelyi János püspök pedig úgy fogalmazott, hogy „vegyünk részt a
mai idők közéleti szervezeteiben, a Magyar Népi Szövetség és más társadalmi ala-
kulatok, politikai szervezetek munkájában is, ha a bizalom felénk fordul.”39 Ugyan-
akkor voltak olyan lelkipásztorok is – főleg a szegény falusi környezetben élők és
tevékenykedők körében –, akik egyetértettek a körvonalazódó szocialista rend-
szer társadalmi-gazdasági programjával, amely a közös mezőgazdálkodással, va-
lamint a nagygazdák és a zsellérek, a grófok és a béresek közötti különbségek
megszüntetésével kecsegtetett.
Ezzel szemben Márton Áron, gyulafehérvári katolikus püspök, magatartása
sokkal egyértelműbb és tartózkodóbb. Személy szerint komoly fenntartásokkal te-
kintett a Szövetségre, ahogy az az 1946. január 28-án Petru Grozához intézett leve-
léből is kitűnik: „Nagyméltóságodat nem téveszthetik meg azok a nyilatkozatok,
amelyeket egyesek a magyarság nevében tesznek, illetve a magyarságnak sugal-
maznak. A romániai magyarságnak ma sincs maga választotta politikai képvisele-
te.” Vagyis Márton Áron a Magyar Népi Szövetséget nem tekintette képviseleti szerv-
nek. Az eltérő álláspontok, illetve az erdélyi magyar katolikus – protestáns együtt
nem működésnek a történelmi hagyománya eleve lehetetlenné tette egy közös ál-

37 Zsakó Erzsébet, Hinni és tenni. Az Unitárius Nőszövetség története, Erdélyi Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2003.
38 Tőkés István, i. m., 70. old.
39 Uo. 74. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 21
22 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

láspont kialakításának még a reményét is, erősen meghatározva a következő évtize-
dek felekezetközi kapcsolatának a történetét.
A román állam már 1945. júniusában kezdeményezte a két református egyházke-
rület összevonását az erdélyi püspök fennhatósága alatt. Ettől azonban Vásárhelyi Já-
nos püspök elzárkózott. A háború utáni években azonban mindenképpen megvaló-
sult a romániai református egyház szervezeti egysége, még akkor is, ha megmaradt
az igazgatási önállóság.

5) – A magyar protestantizmus a kommunista Románia viszonyai között

A körvonalazódó új rendszerrel szembeni kezdeti református barátságos magatartás
buktatóira ténylegesen a Népköztársaság kikiáltása (1947. december 30) után kezdett
fény derülni. Jóllehet Vásárhelyi János püspök az 1948. évi zsinati munkálatok során
még úgy fogalmazott, hogy „a mi egyházunk magyar egyház… Ez az egyház itt egé-
szen a magyaroké. Magyaroknak magyar nyelven szolgál, hirdeti számukra Isten Igé-
jét. Kívülről senki sem igazgatja”,40 a későbbi történések megmutatták, hogy ez azért
nem ennyire egyértelmű; hogy a szándék és a megvalósulás között nagyon lényeges
is lehet az eltérés.
A Román Népköztársaságban ugyanis az egyházi vezetőknek esküt kellett
tenni és szervezetük működéséhez állami engedélyt kérni. Azt hiszem egyálta-
lán nem érdektelen az a tény, hogy az esküvel kapcsolatosan Tőkés István az ál-
lampolgári magatartás bibliai alapjaira hivatkozik, „ami a keresztyén ember hit-
beli fundamentuma”. Ebben a megvilágításban kétségtelenül könnyebb volt azt
elmondani, hogy „Esküszöm, hogy hű leszek a néphez, és meg fogom védeni a
Román Népköztársaságot a belső és külső ellenségtől. Esküszöm, hogy tiszte-
letben tartom a Román Népköztársaság törvényeit, és meg fogom őrizni a hiva-
tali titkot.”41
Történt pedig mindez abban az évben, 1948-ban, amikor az állam, a tanügyi re-
form következtében, államosította a felekezeti iskolákat, illetve arra kötelezte az unitá-
rius, a református és az evangélikus egyházakat, hogy összevonják a teológiai főisko-
láikat. Ennek eredményeképpen jött létre a kolozsvári „Egyetemi Fokú Protestáns Te-
ológiai Intézet”, református, unitárius és evangélikus tagozatokkal, ahol mind a mai na-
pig folyik a lelkészképzés.
Az eskü szövegében van egy lényeges elem, amely gyakorlatilag minden önkény-
uralmi rendszer számára lehetővé teszi a széleskörű társadalmi ellenőrzést, és az el-
lenzék fizikai megsemmisítését. Ez a „belső ellenség” fogalom, amelynek pillanatnyi
tartalmi meghatározása a mindenkori hatalom kiváltsága.
Az eskütételt követő lépésként „a kultusztörvény megjelenése és a ‘szervezeti
szabályzat’ jóváhagyása után az országban működő történeti kultuszok vezetői
1949. június 23-án aláírták és az államhatóságok legmagasabb képviselőinek
(Gróza Péter miniszterelnök, Luka László pénzügyminiszter és Stanciu Stoian kul-
tuszminiszter) átnyújtották azt a közös Határozatot (Moţiune), amelyben hálájukat

40 Uo. 22. old.
41 Uo. 76. old.
tolmácsolták szervezeti szabályzataik elismeréséért, valamint azért, hogy a hatósá-
gok ünnepélyesen biztosították a vallásszabadságot ‘a templomokban és az imahá-
zakban’. Hasonlóan tudomásul vették az egyházak képviselői nemcsak ‘az oktatás
laicizálását’, hanem azt is, hogy az állam ‘magára vette a társadalmi megsegítés’
gondját (öregek, árvák és betegek problémáit).”42
A református egyház 1949-es Statútumának első szakasza kimondta, hogy „Jé-
zus Krisztus egyetemes Anyaszentegyházának egyik része a Román Népköztársaság-
ban levő, evangélium szerint reformált református egyház, mely többszázados törté-
nelmi fejlődése során eredetileg evangelico reformata, vulgo calviniana, a későbbi tör-
vényekben helvét hitvallású evangélikus – evangéliumi református – egyháznak, vé-
gül református kálvini kultusznak neveztetett, magában foglalja a református vallást
követő egyháztagokat, akik Románia területén a jelen Statútum szerint egyházközsé-
gekben vannak szervezve.”43
A román állam azonban gondosan ügyelt az elnevezésekre: a református egyház-
kerületek megnevezésében csak a kolozsvári és a nagyváradi elnevezést engedélyez-
te – ezzel mintegy városhoz és nem régióhoz kötve azokat.
A Határozat aláírásától egyedül a római katolikus egyház zárkózott el. Ennek az
lett az eredménye, hogy az „osztályellenségeket” súlytó letartóztatási hullámban, 1949
nyarán, Márton Áron püspököt is letartóztatták. Azonban a román pártállam minden
arra irányuló törekvése, hogy neki behódolt és alárendelt magyar katolikus egyházat
hozzon létre kudarcba fulladt. A hívek és a papság kitartott, s ez alapjában véve az
összmagyarság élet- és tűrőképességét is megerősítette. 1955-ben Márton püspököt
szabadlábra helyezték.
1951-ben a Romániai Zsinatpresbiteri Evangélikus-Lutheránus Egyház székhe-
lye Aradról átkerült Kolozsvárra. Még ebben az évben, a román állam nyomásgya-
korlásának eredményeképpen, az erdélyi református egyházkerület szilágysági
egyházmegyéi átkerültek a királyhágómellékibe. Az indok az ‘egyházkerületi
egyensúly’ biztosítása volt; a többszöri átszervezések hátterében azonban tényle-
gesen az állami közigazgatáshoz való igazodás kényszere húzódott meg. Hiszen
„az átszervezésekkel egyidejűleg nemcsak a területi beosztást diktálták az állam-
hatalom közegei, hanem a mozgásban lévő egyházmegyék irányítóinak: esperese-
inek (és munkatársaiknak) a személyi kiválasztását is. Valamennyi választás foko-
zatosan annak a függvényévé vált, hogy kit fognak tisztségében megerősíteni a
kultuszközegek. Az egyházmegyék élére csak az állam bizalmát élvező személyek
kerülhettek, akik esetenként annyira túlzásba vitték a kiszolgálást, hogy azt is igye-
keztek kitalálni, amivel inkább kedveskedhettek a hatósági szerveknek és szemé-
lyeknek (inspektoroknak)”44
Az állami beavatkozás másik területét a tisztségek alkották. A kultuszhatóságok
ugyanis állássá alakították át az esperesi tisztséget, aminek így komoly anyagi vonza-
ta lett. A magasabb javadalmazás azonban nagyobb kiszolgáltatottságot is jelentett
egyben.

42 Uo. 80. old.
43 Uo. 18. old.
44 Uo. 43-44. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 23
24 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

A református egyház, mint intézmény, gyakorlatilag elindult az együttműködés lej-
tőjén a megalkuvás és a behódolás felé:45 az 1950-es években tudomásul vette, hogy
kulákok nem lehetnek presbiterek és nem viselhetnek más egyházi tisztségeket sem;
mezőgazdasági felhívásokkal ösztönözte híveit a munkára, hangsúlyozta az állampol-
gári feladatok teljesítésének a fontosságát, és bekapcsolódott a békemozgalomba.
Később ezt teológiailag is igyekezett megalapozni. Mindez semmit nem vesz el az
egyéni helytállások, és a közösségért történő bátor kiállások erkölcsileg is felemelő
példáinak értékéből. Ezeket azonban teljesen egyéni szinten és személyhez kötötten
kell tekinteni, és semmiféle formában nem mentik fel magát az intézményt.
1959-ben a román állam a kolozsvári „Protestáns Teológiai Intézet” tagozatait
megszüntette, hogy az új, „egységes” intézetben még hatékonyabbá tehesse a lel-
készképzés ellenőrzését.
A magyar református egyházban fokozatosan elindult a kontraszelekció. „Azok ke-
rültek vezető helyre, akik akár helyileg, akár egyházmegyeileg, illetve egyházkerületileg
jobban tudtak ‘helyezkedni’. Ez távolról sem jelenti, hogy a ‘vezető’ egyéniségekből hi-
ányzott volna az élő hit, habár a kivételek tagadhatatlanok. De mindenképp jelenti,
hogy a személyek kiválasztásánál a döntő kritérium nem a teológiai felkészültség volt,
sem a pásztori hívség, vagy az egyházkormányzói adottságok, hanem a ‘helyi hatósá-
gokhoz’ való viszonyulás, illetve a magasabb fórumokkal ápolt valamilyen (rokonság,
ismeretség stb.) kapcsolat.”46 Mindehhez járult az állambiztonság következetes behá-
lózási kísérlete, amely személyenként több-kevesebb sikerrel járt ugyan, de minden-
képpen megteremtett egy félelemmel és bizalmatlansággal terhelt és telített légkört.
„A román nemzetiségi politikának – az ötvenes évektől érvényesülő – további lé-
nyegi vonása az, hogy az alaptendenciaként állandóan létező kisebbségellenesség
mellett – általában valamilyen külső vagy belső fenyegetettség hatására – a román ve-
zetőség egyes területeken olyan intézkedéseket hoz, amelyek a kisebbségek szemé-
ben a fennmaradás esélyét növelik. A restrikciós hullámok után bekövetkező ún. sta-
bilizációs szakaszok a kisebbségek számára gyakran azt az illúziót keltik, hogy a szű-
kebbre vont körben is vannak lehetőségeik; a szigorú üldözések után a viszonylag kis
engedmények is felértékelődnek, és a fennmaradás illúzióját kelthetik számukra. A fe-
szítés–lazítás politikájának e kettőssége [amely vallási vonatkozásban is érvényes] kü-
lönösen szembetűnő 1956, valamint 1968 után.
A román politika rendkívüli veszélyként értékelte az 1956-os magyarországi forra-
dalmat és az azzal rokonszenvező erdélyi tüntetéseket; a vezetők egyrészt saját rend-

45 A megalkuvást nagyon jól tükrözik a Református Szemlé-ben megjelent írások: „Békét Koreának” (1951, 33-34), „Az új alkot-
mánytervezet szolgálatában” (1952, 129-130), „Neve örökké élni fog…” (Sztálin halálára 1953, 53-55), „Augusztus 23” (1957,
225-226), „Egyházi szó a néptanácsi képviselőválasztásokról” (1958, 1-2), „Augusztus 23-át ünnepeljük” (1958, 193-194),
„Felhívás a vietnami béke érdekében” (1967, 147-149), „December 1 emlékezete” (1968, 319-321), „December 30 a Köztár-
saság kikiáltásának 24. évfordulója” (1971, 411-412), „Első köztársasági elnökünk” (1974, 75-77), T. I., „A hazaszeretet jegyé-
ben” (1974, 251-252), Tőkés László, „Romániai Református Anyaszentegyházunk és az 1877-1878-as román függetlenségi há-
ború” (1977, 323-325), D. Nagy László nagyváradi püspök, „1918. december 1 – 1978. december 1” (1978, 389-390: „Le-
gyünk hálásak hazánk vezetősége iránt, amely nekünk a teljes szabadság kedvező légkörét biztosítja 1918. december 1 és
1944. augusztus 23 ideáljainak maradéktalan megvalósítására!”), Péntek Árpád, „A szocialista demokrácia és egység front-
ja és az egyház részvétele annak tevékenységében” (1980, 82-86), Tőkés István, „Esküszöm” (1980, 147-148: „…a ‘legnagyob-
bat’ jelenti mindnyájunk számára Nicolae Ceauşescu államelnöknek 1980. március 28-i megválasztása. Szolgálatára és éle-
tére a történelem Urától kérünk gyümölcsterméssel gazdagon megbizonyított áldást.”), „Új élet ajtaja, 1944. Augusztus 23”
(1982, 241-244), Csutak Csaba, „Hazai demokráciánk virágkora” (1984, 97-98), „Tisztelettel köszöntjük Államelnökünk Őex-
cellenciáját” (1986, 1-3), „Államunk elnökének köszöntése” (1988, 1-2).
46 Tőkés István, i. m., 91. old.
szerüket féltették, másrészt Románia területi egységéért aggódtak. A magyarországi
forradalom leverése után Erdélyben letartóztatások kezdődtek, 1957 januárjában az
egész romániai magyarságra kiterjesztették a revizionizmus vádját, majd ezt követően
számos magyarellenes intézkedést foganatosítottak. Ekkor kezdték meg a magyar
tannyelvű iskolák egyesítését román tanintézetekkel. Közben – mintegy ellentételezés-
ként – párthatározat rögzítette, hogy az egyetemekre magyar nyelven is lehet felvéte-
lizni, és néhány új magyar nyelvű folyóirat megjelenését is engedélyezték.”47
Tőkés István az egyházi alkalmazottak államhatósági viszonyulásában négy kate-
góriát különböztet meg: 1) közkedvelt bizalmiak; 2) eltűrtek, akik valami oknál fogva
(tehetség, tudás, jó hírnév) nélkülözhetetlenek; 3) a mellőzöttek, vagyis az érdemi köz-
egyházi szerepre alkalmatlanként nyilvántartottak; 4) a figyelmen kívül hagyottak.48
Az állammal való fokozatos együttműködés a református egyházon belül kétség-
telenül a választási rendszer és a közösségi jelleg rovására ment, előtérbe helyezve
az intézményességet. Ez az amit klerikalizálódásnak lehet nevezni. Ennek eredménye
mindenképpen a presbitériumok szerepvesztése, illetve a lelkész döntéshozó és irá-
nyító szerepének a felértékelődése. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy Kós Károly
lemondott egyházkerületi főgondnoki tisztségéről (1953-1959). „Már a Vásárhelyi Já-
nos püspök idejében érvényesült a ‘felettes hatóság’ kísértése és az együtt járó sért-
hetetlenség, de igazi kivirágzása a Nagy Gyula püspöksége idejére esik,49 főként an-
nak személyi kultuszos utolsó szakaszára. Ugyanez vonatkozik a váradi egyházkerü-
letben a Buthy Sándor és a Papp László püspökök személyére. Nemcsak ‘felettes ha-
tóságoknak’ érezték magukat a nevezett hivatalosak, hanem ezt a minősítést (egyre
erősödő irányzattal) igényelték, s az alárendeltektől elvárták és el is nyerték.”50
Abban azonban, hogy 1962. júliusában Nagy Gyula szebeni esperes lett az erdélyi
egyházkerület püspöke, abban maga Tőkés István is szerepet játszott – aki 1973-ban te-
ológiai tanár és püspökhelyettes lett –, még akkor is, ha később szembekerült vele. Nagy
Gyulával egy időben került a királyhágómelléki egyházkerület élére Buthy Sándor (1962-
1967), majd Papp László (1967-1990), ami gyakorlatilag a román állam számára erőteljes
befolyás érvényesülését tette lehetővé az erdélyi magyar protestantizmuson belül. Erre
igen jó példa az a püspöki pásztorlevél, amelyet 1918. december 1. ünneplésére Nagy
Gyula és Papp László püspökök közösen írtak, 1968. november 23-án (440/1968):
„Kedves Testvéreink!
Isten és emberek előtti felelősségünk tudatában úgy határoztunk, hogy mint a
Romániai Református Egyház első őrállói, a gondjainkra bízott lelkipásztoroknak út-
mutatást adunk az 1968. december1-jei igehirdetésre vonatkozóan.
47 Süle Andrea, „A romániai magyar kisebbség helye az ország politikai és jogi rendszerében”, Barabás Béla – Diószegi László – Enyedi
Sándor – Sebők László – R. Süle Andrea, Hetven év. A romániai magyarság története. 1919 1989, Budapest, 1990, 69. old.
48 Tőkés István, i. m., 93. old.
49 Z. Albu Zoltán a következőket írta róla („Curriculum vitae”): „Állampolgári magatartásának jellemzője a hűség. Hazánk [vagyis
a kommunista Románia] vezetősége nagyra értékeli D. Nagy Gyula püspöki szolgálatának azt a tevékenységét, amelynek
eredményeként az állam és a református egyház viszonya – a többi egyházhoz hasonlóan – a legjobbnak mondható. Ennek
a rendezett viszonynak tudható be, hogy egyházunk lelkipásztorai élvezik az állam bizalmát, és a régi tradíciót követve, az ál-
lam a fizetések mintegy harmadát egyházunk lelkipásztorainak is folyósítja. E jó viszony egyik jele az is, hogy D. Nagy Gyula
püspök több állami kitüntetést kapott, közöttük Románia Csillagrendjének és Augusztus 23 érdemrendjének fokozatait. Bi-
zonysága ez annak az elismerésnek, amit államvezetésünk a református egyház püspöke iránt táplál.” Hűség és szolgálat.
Emlékkönyv D. Nagy Gyula püspöki szolgálatának 25 éves évfordulójára, Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1987, 10. old.
Lásd még ezen kiadvány következő tanulmányait: Székely Károly, „Huszonöt év mérföldkövei” (320-329); „Egyházkerületünk
utolsó negyedszázada évszámokban”, Összeállította Vetési László (330-350).
50 Tőkés István, i. m., 47. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 25
26 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

Mennyei Édesatyánk akarata előtti szívbeli engedelmességünk jeléül a Románi-
ai Református Egyház egységének kifejezéseképpen úgy látjuk jónak, hogy a jelzett
napon Erdélynek Romániával való egyesülése 50-ik évfordulóján, a délelőtti istentisz-
teleten minden igehirdető ugyanazt az alapigét magyarázza, éspedig az Ap. Csel. 17.
részének 26. versét: ‘Isten… az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy
lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejüket, és lakásuk-
nak határait’.
A textus kifejtése érdekében szükségesnek tartjuk rámutatni a következő nélkü-
lözhetetlen szempontokra: (…)
d) 1918-ban ítélt a Habsburg ház felett a történelem Ura: Isten. Birodalma széthul-
lott, s annak területén nemzeti államok alakultak, az alakuláskor mindenek előtt a
többségi elvet tartván szem előtt. (…)
f) Mi, mint a Mennyei Atyánknak gyermekei, az új államhatároknak a többségi elv
alapján történt megvonásában Isten kifejezett akaratát látjuk. (…)
j) El kellett jönnie 1944. aug. 23-nak, s meg kellett valósulnia mai igazságos és
egészséges társadalmi berendezkedésünknek ahhoz, hogy az 50 évvel ezelőtti kívánal-
mak maradéktalanul testet öltsenek: Amikor a hazánkban együttélő különböző nyelvű
és vallású emberek az élet minden vonatkozásában teljes egyenlőséget élveznek.
k) A mi református egyházunk számára a Habsburg uralom soha nem szünetelő
ellenreformációs törekvései után az elmúlt két évtized a teljes vallásszabadság meg-
valósulását jelentett: mikor érvényre jutott benne életének minden vonatkozásában a
bibliai önkéntesség elve és gyakorlata. Hogy ennek csak a legboldogítóbb példáját
említsük: az önkéntes egyházfenntartást, a századokon át gyakorolt szégyenteljes
‘egyházi adózás’ után.
l) Az utóbbi negyedszázad gyümölcse egyfelől az őszinte testvériség, mely egy-
házunkat hazánk többi egyházával összekapcsolja: másfelől az a megbecsülés, mely-
nek egyházunk külföldön örvend. (…)
n) Jelentsen a mai ünnep újabb áldott alkalmat annak tudatosítására, hogy a ha-
zánkban lakó különböző testvéreinkkel mi is egyenlő részben ki akarjuk venni részün-
ket a ragyogó jövő építésében mindnyájunk számára!(…)”51
Hasonlóképpen idézhetem Teleki Mihály teológiai professzort is, aki 1973-ban
Romániában már mintegy megoldottnak tekintette a nemzeti kérdést. Megítélése sze-
rint „a vallás szabad gyakorlata biztosítva van, nincs uralkodó egyház, az állam anya-
gi támogatást nyújt az egyháznak, az ökumenikus tevékenységnek nincs semmi aka-
dálya, a teológiai főiskola a legjobb körülmények között működhet, s valamennyi jog
tiszteletben tartásának biztosítéka a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa”.52
Alapjában véve azt lehet mondani, hogy a román nemzeti-kommunista rendszer
a magyar református egyházat – annak tevékeny közreműködésével – tulajdonkép-
pen a saját maga nemzetközi megítélésének a javítására, mintegy reklámügynökség-
ként használta.
Ahogy Benda Kálmán oly találóan megfogalmazta: „ez a rendszer – azt mondhat-
juk, kitűnő lélektani érzékkel – megtalálta, és az egyházon belül is vezető állásba he-
lyezte azokat, akik félelemből vagy érvényesülési vágyból nemcsak teljesítették a kí-
51 Uo. 371-372. old.
52 „A nemzeti kérdés megoldása Románia Szocialista Köztársaságban és annak tükröződése a vallásos életben”, Református
Szemle 1973, 95-96. old.
vülről jövő parancsokat, hanem magukévá téve parancsolóik szándékát, saját kezde-
ményezésükből annak nemegyszer elébe is mentek”.53
Ez a hosszas együttműködés a román államhatalommal akkor tűnik igazán szo-
morúnak, ha figyelembe vesszük azt a sajátságos helyzetet, amely a magyar történel-
mi egyházakat a romániai magyar kisebbséghez kötötte. Alapjában véve, minden a
vallást, a vallásos életet és a vallási intézményeket érintő/súlytó intézkedés a magyar
történelmi egyházakon keresztül magát a magyar kisebbséget is érzékenyen érintet-
te. Gyakorlatilag a nemzeti lét utolsó, az államhatalom által közvetlenül nem ellenőr-
zött szervezeti kereteinek a léte és működése volt a tét. Ezek megszűnte, vagy teljes
kiszolgáltatottsági helyzetbe hozása ugyanis magát a magyar kisebbséget taszította
volna a teljes kiszolgáltatottság állapotába. Kétségtelenül ezért társult a külső nyomás
mellé a belső szétbomlasztásra irányuló törekvések sorozata.
Benda Kálmán szerint, „az idegen elnyomás alatt, diktatúrákban élő minden ki-
sebbség, minden üldözött intézmény vezetőinek legnagyobb erkölcsi problémája:
meddig, milyen határig jogos és elfogadható az átmentést szolgáló engedelmesség,
sőt behódolás a felsőbb hatalomnak. Az ‘ahogy lehet’ politikai szükségszerűségből
fakadó taktikázás hol csap át elvtelen, önmagunkat feladó kiszolgálásba? A szűkre
szabott lehetőségeken belül melyik megoldás, milyen magatartás a becsületes és
egyszersmind célszerű? Csupa olyan kérdés, amelyre sok esetben csak az utókor tud
választ adni.”54
Ugyanakkor azonban minden, a magyar kisebbséget érintő intézkedés szintén ki-
hatott a magyar történelmi egyházakra is. Így a 273/1973. sz. törvényerejű rendelet,
amely előírta az együtt élő nemzetiségek nyelvén oktató általános iskolákban és líce-
umokban a román tanítási nyelvű tagozatok vagy osztályok megszervezését – függet-
lenül a tanulók számától –, gyakorlatilag az anyanyelven tanuló nem-románok számá-
nak a csökkentését célozta. Ez a törekvés azért is nyilvánvaló volt, mivel a rendelet az
osztályok minimális létszámát is meghatározta: 25 az elemi iskolákban és 36 a líceu-
mokban. Ebből kifolyólag egyértelmű, hogy az anyanyelvét csak a hétköznapi életben
használó gyermek (vagy felnőtt hívő) egyházi viszonyára is kihat az a tény, hogy csak
részlegesen vagy alig ismeri a vallási élete liturgikus nyelvét.
Jóllehet az 1960-as években megtiltották az egyházi közösségek számbavételét,
Nagy Gyula püspök 1965. évi közgyűlési jelentésében még arról számolt be, hogy két év-
tized alatt a református egyház kimutatása 40.000 nagyságrendű csökkenést mutatott.
Az 1968-as püspöki pásztorlevélben megfogalmazott ‘ragyogó jövő’ az 1980-as
évek elején a létszámkorlátozás bevezetésében nyilvánult meg a teológián, amely fo-
kozatosan lelkészhiányhoz vezetett. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy az
1980-as évek kivándorlói között református lelkipásztorok is voltak; akik pedig nem
tudtak, vagy nem akartak kivándorolni, de a kisebbségi létet sem bírták elviselni azok
öngyilkosok lettek: több mint 20 lelkész.55
Ami az unitárius egyházat illeti, számbeli nagyságrendje miatt is, kevésbé számí-
tott tényezőnek, mint a református. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az államhata-
lom szem elől tévesztette volna. Kedei Mózes így jellemzi ezt az időszakot:

53 Tőkés István, i. m., 6. old.
54 Uo. 7. old.
55 Uo. 21. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 27
28 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

„Az embert megpróbáló helyzetben a lelkészek belátásuk és lelkiismeretük sze-
rint végezték szolgálatukat, voltak, akik félelemből, kényelemből vagy az előnyszer-
zés reményében megalkudtak a rendszerrel.
Minden egyházi tisztség elnyeréséhez szükség volt az állam jóváhagyására.
Nem a tehetség és a lelkiismeretes munka volt a mérce, hanem az államnak való
szolgai engedelmesség.
Az államhatalom beépítette embereit az egyház legfelsőbb vezetésébe, a teoló-
giai tanárok és a teológiai hallgatók közé is. A lelkészi karban is megtalálták a maguk
embereit: volt olyan, akit a karrierizmus, a becsvágy, a magasabb egyházi tisztség, a
társadalmi előnyök késztettek együttműködésre, és voltak olyanok, akiket a rendezet-
len élet vagy valamilyen erkölcsi gyengeség által szerveztek be. Rajtuk keresztül in-
formálódtak az egyházi élet minden mozzanatáról, beleértve a baráti találkozókat is.
Nem csoda, ha a félelem, a gyanú és a bizalmatlanság egyre nagyobb súllyal nehe-
zedett nemcsak a lelkészi karra, de az egész társadalomra.”56
A romániai politikai rendszerekre jellemző lazítási és szigorítási időszakok válta-
kozásának köszönhetően, 1971-től újra megjelenhetett a Keresztény Magvető unitári-
us teológiai folyóirat. A rendszerváltozás időszakában (az 1992-es népszámlálási ada-
tok szerint) az unitárius egyház–híveinek a lélekszáma 75.978 fő volt. Lelki gondozá-
sukat 107 lelkész végezte, 123 egyházközségben, 38 filiában és 222 szórványban.

56 Kedei Mózes, Az Erdélyi Unitárius Egyház rövid története, Kolozsvár, 2002, 90. old.
II. Erdély protestáns pluralizmusa

Jóllehet erdélyi magyar viszonylatban a református, unitárius és evangélikus egyházak
uralkodó jelleggel bírnak,57 a protestáns világra jellemző felekezeti sokféleség jelei már
a XIX. században megmutatkoztak. Az új-protestáns vagy szabadegyház gyűjtőfogalom
alatt ismert közösségek missziós munkájukban kezdettől fogva a felekezeti hovatarto-
zás szocializációs beidegződéseinek a levetkőzésére buzdítottak, és előtérbe helyez-
ték a hit és a meggyőződés fontosságát. Társadalmi vonatkozásban ez azt jelenti, hogy
az életét a személyes hitbeli meggyőződésére alapozó ember nyelvi, nemzeti és kultu-
rális identitását és kötődését is képes átértékelni. Egyértelműen ez történt, és ez törté-
nik ma is. Ezen közösségek alapvető jellemvonása ugyanis a nyitottság és a nemzetek-
felettiség. Ugyanakkor azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy ezekben a közössé-
gekben alapvetően hitéleti, vallási, spirituális tevékenység folyik, amelyik a hívek lelki,
egziszteciális igényeinek a kielégítésére törekszik – természetesen nem zárva ki a fizi-
kai szükségletekre való odafigyelést sem (pl. a közösségen belüli segítségnyújtást).
Csakis ezzel magyarázható, hogy ezek a soknemzetiségű összetételű, kis létszámú kö-
zösségek képesek feloldani az anyanyelvi különbözőséget, annak köszönhetően, hogy
a közösség tagjai feltétel nélkül testvérként tekintenek egymásra. Idővel – és főleg a
gyülekezetek, illetve a hívek számbeli növekedésével – azonban elkerülhetetlen a nyel-
vi és/vagy nemzeti tényező megjelenése az intézményesülés valamelyik szakaszában.
Ami azt is jelenti egyben, hogy bizonyos esetekben ezek a gyülekezetek is identitásőr-
ző vallási közösségekké válhatnak, a magyar történelmi egyházakhoz hasonlóan, ame-
lyek máris kénytelenek lesznek nyitni a román anyanyelvű hívek felé.
Amikor a Monarchia idején ezek az újprotestáns vallási irányzatok megjelentek,
akkor többnyire el nem ismert felekezetekként, mintegy magánegyesületekként kezd-
ték meg a működésüket, a közerkölcsiség kívánalmainak a korlátai között. A politikai
hatalom elsősorban a törvényes rend és az állam biztonsága szempontjai szerint te-
kintett rájuk.
Kezdetben a konfliktusok is családi jellegűek voltak, és mindenekelőtt az áttérés
el nem fogadása miatt alakultak ki. Amint azonban társadalmi szinten is láthatóbbak-
ká váltak, akkor – többnyire helyi szinten – a történelmi egyházak kérésére (az orto-
dox egyházat leszámítva) a hatóságok hatalmi eszközzel is felléptek ellenük. Ez tör-
tént pl. Nagyszebenben, 1903 végén vagy 1904 elején egy külföldi adventista misszi-
onáriussal szemben, akit a nyilvános nyugalom megzavarásával vádoltak meg. 1910-
ben a medgyesi rendőrkapitányság, 1916-ban pedig a szamosújvári főszolgabíró til-
tott be adventista összejövetelt.
Mindebből egyértelműen levezethető, hogy alapjában véve a politikai és a vallási
hatalom összefonódása elsősorban a társadalom fölötti nagyobb és hatékonyabb el-
lenőrzés gyakorlásának a céljából történik. A kölcsönös szolgálattevés és segítség-

57 Evangélikus viszonylatban ez a jelleg relatívnak tekinthető. A Romániai Zsinatpresbiteri Evangélikus-Lutheránus Egyház
ugyanis nagyságrendben nem annyira meghatározó. Mivel területileg lefedi Románia egész területét és három egyházmegyé-
je közül egy szlovák (Arad és Temesvár megyékben), gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy a nemzeti és a vallási tényezők
kiegyensúlyozzák egymást. Minden bizonnyal ezzel magyarázható az evangélikus egyházszervezet távolságtartó magatartá-
sa a politikai és társadalmi közszerepléssel szemben.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 29
30 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

nyújtás ugyanis mindkét hatalmi struktúra számára előnyös. Ebben az együttműködés-
ben a történelmi egyházak általában azért látnak előnyt, mert az gyakorlatilag megkí-
méli őket attól a szellemi erőfeszítéstől és az önmagukkal való szembenézéstől, amit a
konkurens hittanítás ellensúlyozására ki kellene fejteniük, és el kellene végezniük.
„Magyarországon a 19. században megjelenő szabadegyházak – nazarénusok,
baptisták, adventisták – vegyes nemzetiségi háttérrel indultak. Nemzetiségi nyitottsá-
guk jelentette missziójuk sikerének titkát… Az Osztrák-Magyar Monarchia baptista lel-
készeinek 1892. május 5-én tartott értekezletének résztvevői örömmel állapították
meg, hogy a nemzetiségi konfliktusok a gyülekezetekben elhalványulnak. A baptista
egyház vegyes etnikai összetételét tükrözte 1910-ben, hogy 8900 magyar (51,4%),
6750 román (39,2%), 900 német (5,2%) és 650 szlovák (3,8%) baptista élt Magyaror-
szágon. A baptisták életében az 1890-es évek közepén az egyházalapító Henrik
Meyer németesítő törekvése miatt változás következett be. A magyar gyülekezetek
önállósultak, majd 1894-ben megalapították az egységes magyar szövetséget, és ez
etnikai alapú szakadást jelentett.”58
Erre az adventisták59 körében – akik elsősorban Jézus második eljövetelére és a
szombat megtartására fektetik a hangsúlyt – nem került sor. Missziójukat már az első
időben a különböző etnikumok között végezték. Jóllehet az indulás az erdélyi szászok
és a bánsági németek körében kezdődött, a gyülekezet összetétele már kezdettől ve-
gyes volt. Két vagy több nyelvvel is kellett számolni: német, magyar, román, szerb (Ara-
don). Az első szombati istentiszteletre Kolozsváron került sor: 1894. március 17-én. A
XIX. század utolsó éveiben azonban egyedül Fogarason volt megszervezett gyüleke-
zetük: német, magyar és román tagokkal.
1901 szeptemberében a következő adventista gyülekezetek léteztek: Arad (20
fő), Kolozsvár (41 fő) – ez lett a központ –, Segesvár (16 fő) és Fogaras (18 fő, amely-
nek 2/3-a román). A 110 erdélyi és partiumi adventista nemzetiségi összetétele: ma-
gyar (45%), német (40%) és román (15%). Ez a pluralizmus érvényesült a vezetésben
is. Ugyanakkor mindenkinek lehetőséget biztosítottak az anyanyelv használatára a hit-
életben és a hitoktatásban (szombatiskola). Azt lehet mondani, hogy a közös hitet te-
kintették a közösség összetartó erejének, és mintegy ennek rendelték alá a nemzeti-
ségi hovatartozást. A XX. század kezdetén rendezett első magyarországi általános ösz-
szejövetelen már négy nemzet, a magyar, a szász, a szerb és a román, képviseltette
magát. Rövidesen szlovákok is csatlakoztak a közösséghez.
1910-ben került sor az Erdélyi Egyesület néven működő adventista egyházterü-
let megszervezésére, ahol összesen 419 tag élt. Ez a szám 1913-ban 646-ra, 1917-ben
pedig 817 emelkedett (32 gyülekezetben).
Trianon után az adventista gyülekezetek az el nem ismert egyházak kategóriájá-
ba kerültek; a kommunista rendszert pedig csendben igyekeztek átvészelni.
Az 1992-es romániai népszámlálási adatok szerint 6.658 magyar adventista élt az
országban.
A kárpát-medencei adventista misszionárius, J. F. Huenergardt életét és tevékeny-
ségét értékelve Rajki Zoltán a következőket írja: „A környezettel való azonosulás képes-
sége kiemelkedően fontos tulajdonság olyan elmaradott térségben, mint a Kárpát-me-
58 Rajki Zoltán, Egy amerikai lelkész magyarországi missziója, Budapest, 2004, 33. old.
59 Lásd Günther Gehann, Predigt das Evangelium. Die Geschichte der Adventbewegung in Siebenbürgen (Österreich –
Ungarn) und Rumänien von der Gründung der Gemeinschaft bis zum zweiten Weltkrieg, Kludenbach, 2001.
dence. Az itt élők nyelvének elsajátításával [Huenergardt] hamar elérte, hogy a külföldi,
idegen eredetű vallást átültesse a magyar viszonyokra. A feladatát megnehezítő etnikai
sokszínűséget azzal hidalta át, hogy a magyarnak magyar, a románnak román, a szlo-
váknak szlovák, a szerbnek szerb kívánt lenni. (…) Szeretett magyarjainak sorsát még a
távoli Egyesült Államokból is figyelemmel kísérte. Ezt tükrözik az első világháborút köve-
tő fáradozásai az igazságos békéért, a Rothermerehez küldött levele, a különböző se-
gélyakciókban való részvétele és az amerikai magyarok közötti szolgálata. (…) Munkás-
sága mind személyi, mind szociális síkon tanulságos a különböző etnikai kisebbségek,
illetve a globalizált világba ‘kényszerülő’ kis nemzetek számára. Elvetette a magába zár-
kózó elkülönülést, mert lemaradást eredményez. Ugyanakkor az önazonosság feladását
is helytelenítette. Életének üzenete a vallási és etnikai kisebbségek számára, hogy ön-
azonosságukat megőrizve integrálódjanak a többségi társadalomba.”60
Ennek tükrében joggal lehet azt mondani, hogy a valós vallási igények kielégítése,
amennyiben az ráadásul még anyanyelven is történik, rendkívül hatékonynak bizonyul-
hat. Ezt igazolja a baptista misszió dunaszentilonai esete is, amely a nyelvi alapú hitvál-
tás érdekes példája. Ez mintegy az ellentéte annak, ami a nyelvet váltó magyar reformá-
tusokkal történik, hiszen az végeredményben nem is rontja az egyházi statisztikákat.
„A Duna menti dombok között szinte megközelíthetetlen elszigeteltségben meg-
húzódó színcseh település huszita közössége a trianoni feldarabolások után – saját
lelkésze nem lévén – évtizedekig a hozzá hitvallásilag legközelebb álló református
egyháztól kért és kapott magyar lelkészt. Temérdek gondja mellett a királyhágómellé-
ki Egyházkerület sajnos nem értette meg, és nem érezte kellően magáénak ezt a kö-
zösséget. A közeli, de magyar református szempontból teljesen elnéptelenedett
Klopódiáról, majd a távoli Arad megyei Nagyperegről beszolgáló magyar lelkészek
nem ismerték a cseh nyelvet, románul prédikáltak nekik, és elhanyagolták a lelki gon-
dozást is. A gyülekezetnek a növekvő neoprotestáns nyomás közepette naponta a
‘vagy a hit, vagy az anyanyelv’ lelkiismereti harcát kellett megvívnia. Nemsokára a szá-
mukra idegen nyelvű magyar református lelkész vagy cseh anyanyelvű, de baptista
prédikátor között kellett választaniuk. Végül is a nyelv győzedelmeskedett”, és a huszi-
ta közösség fokozatosan baptista lett.61
Amint azt már láttuk, a baptista gyülekezetek esetében már a Monarchia idején
meghatározó tényezővé vált az etnikum és a nyelv. Ennek következtében szinte termé-
szetesnek tekinthető, hogy a trianoni békeszerződést követően szintén etnikai (ma-
gyar, német és román) alapon alakult meg, 1920. október 27-én, Nagyszalontán, a Ro-
mániai Magyar Baptista Elismert Gyülekezetek Szövetsége, amelynek központja
Nagyváradon volt. Ezzel egy időben az el nem ismert Gyülekezetek Szövetsége is
megalakult, amelyhez a Szilágy megyei és a Bihar megye északi részén fekvő gyüle-
kezetek tartoztak. Az Elismert Gyülekezetek Szövetsége 1922-ben partneri kapcsola-
tot kötött a Román Baptista Unióval és tagja lett a Baptista Világszövetségnek is. Az
amerikai Déli Baptista Szövetség javaslatára a romániai baptisták fokozatosan túllép-
tek az etnikai megosztottságon, és érdekeik hatékonyabb védelme érdekében közös
Központi Bizottságot hoztak létre, amely fellépett a teljes vallásszabadság érdekében.
Erre elsősorban a román államhatalom agresszivitása, és az államegyházi megkülön-
böztetésnek örvendő Ortodox Egyház helyzete kényszerítette őket. Az újonnan meg-
60 Rajki Zoltán, i. m., 151-152. old.
61 Vetési László, i. m., 253. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 31
32 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

alakult Román Baptista Unió Magyar Részlege azonban még ebben a helyzetben
sem volt alárendelve a Román Uniónak, hanem azzal egyenlőnek minősült: önállóan
szerveződött, és rendelkezett misszió iskolával, nyomdával, ifjúsági szövetséggel és
egyéb egységekkel. A Vallásügyi Miniszter 1933/76647 sz. törvényének 51. cikkelye
elismerte a Baptista Uniót, amely a Magyar Szövetséget is magába foglalta; az elis-
mert, illetve az el nem ismert gyülekezetekkel együtt.
1935-ben a Magyar Baptista Szövetség-ek közösen létrehozták a Romániai Ma-
gyar Baptista Konvenciót, amelynek Kolozsvár lett a központja.
A második világháború után újraalakult a Konvenció, és rövid időre magyar nyel-
vű kiadványait is megjelenthette. 1948-ban azonban az állami hatóságok felszámolták
a Magyar Baptista Konvenciót, és csupán három hitközség működését engedélyezték
Nagyváradon, Kolozsváron és Brassóban. 1960-ban végül ezeket is beszüntették.
Számos lelkipásztor és gyülekezeti vezető került börtönbe.
A rendszerváltozás után, 1990. február 3-án Kolozsváron alakult meg a Románi-
ai Magyar Baptista Gyülekezetek Szövetsége, amely négy folyóiratot is elindított: Sze-
retet (a Szövetség hivatalos lapja), Harmatcseppek (a Vasárnapi Iskolai tanítók lapja),
Mustármag (a fiatalok lapja), Az üdv üzenete (a legrégebbi baptista folyóirat, amely az
1920-as években jelent meg). A Szövetség testvérszervezetének tekinti ugyan a Ro-
mán Baptista Uniót, ellenben 1996-ban a „Szövetség” nevet a román elnevezésben
„Konvencióra” cserélték fel, hogy még világosabbá tegyék a különbséget.
Az 1992-es romániai népszámlálási adatokra alapozva a magyar baptisták szá-
ma 12.845. A 2004-es adatok szerint, pedig a Szövetség 224 gyülekezetet tömörít.
Ugyanakkor társadalmi viszonylatban is kezdenek szerepet vállalni, ahogy azt a közel
30 bentlakóval rendelkező Filadelfia Öregotthon példája is bizonyítja. Ehhez kapcso-
lódóan említhetem még a Hargita Keresztyén Tábor-t is, amelynek fő rendeltetése a
gyermekek, a fiatalok és a hátrányos helyzetűek táboroztatása. Kétségtelen, hogy
mindezen tevékenységekben nagyon erőteljes még a missziós szándék, ellenben
mindezek a kezdeményezések az igehirdetésen túlmenően mást, bizonyos társadal-
mi szolgáltatást is nyújtanak a résztvevők számára.
A Baptista Szövetség ma már Nagyváradon saját lelkészképző Teológiai Fakul-
tást működtet. Az intézetben, a 2003-as esztendőben, 10 hallgató tanult; a
2003/2004-es tanévet pedig már 11-en kezdték. A hallgatók a nagyváradi Emannuel
Keresztyén Egyetemen szereznek diplomát.
A baptista felekezet dinamizmusáról tanúskodik az a tény is, hogy jelen vannak
a rádióban (Brassóban, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyszebenben, Nagyvá-
radon és Temesváron) és a TV-ben (kolozsvári televízió magyar adása „Hitvilág” ro-
vatában), illetve a világhálón is (www.romabisz.home.ro; www.rmbgysz.home.ro;
www.magyarbaptista.com).
A harmadik újprotestáns felekezet, amelyről érdemes lenne bővebben is szót ej-
teni az a pünkösdista egyház. Az 1992-es népszámlálás szerint Románia területén
4.339 személy vallotta magát magyar pünkösdistának. Történelmükre, pontosabb pil-
lanatnyi helyzetükre nézve azonban nem sikerült hasznosítható adatokat gyűjtenem.
A kép minden bizonnyal sokkal színesebb, mint ahogy azt itt felvázoltam, hiszen
az erdélyi magyarság körében, az evangéliumi szabadkeresztyének mellett (2.393,
1992-ben), a Jehova Tanúi (akik sokat szenvedtek a kommunizmus alatt, mivel meg-
tagadták a fegyverfogást és a katonai esküt), illetve a Hit Gyülekezete is jelen van.
Pontos helyzetképpel azonban csakis egy átfogó, helyszíni felmérés eredményekép-
pen lehetne rendelkezni, hiszen egyes felekezetek meg sem jelennek a népszámlálá-
si statisztikákban. Azt azonban mindenképpen meg kell említeni, hogy ezekben az
újprotestáns közösségekben elsősorban a konzervatív, egyszerű, a biblia tekintélyét
tiszteletbe tartó teológiai gondolkodásra fektetik a hangsúlyt, és tagjaikat igyekeznek
megvédeni mindentől, amit liberális teológiának lehet nevezni. Ez a romániai magyar
baptisták esetében, akik szorosan kötődnek az amerikai déli baptista szövetséghez,
eléggé nyilvánvaló.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 33
III. Társadalmi szerepvállalások

A szabadegyházakkal ellentétben, amelyek Erdélyben nem vagy csak alig folytatnak
társadalmi jellegű tevékenységet – mivel elsősorban a misszióra, a közösségépítésre
és a hitéletre összpontosítanak62 –, a történelmi protestáns egyházak (református, uni-
tárius és evangélikus) fontos és sokrétű társadalmi szerepeket vállalnak fel, amelyek-
nek összefonódó vallási és magyar kisebbségi vonatkozásai vannak.
A két világháború közötti időszakot követő több évtizedes széleskörű társadalmi
szerepvállalási kényszerszünet után az 1989-es rendszerváltozás új lehetőségeket te-
remtett, és új kihívásokat vetett fel. Miután az erdélyi református egyház közigazgatá-
sa átszerveződött, az újonnan alakult egyházmegyék közgyűlése, valamint az új egy-
házmegyék képviselőiből összetevődő egyházkerületi közgyűlés új vezetőséget vá-
lasztott, beleértve a püspököt is. Ezzel egy reménységre jogosító korszak vette kezde-
tét, amikor is újra lehetőség nyílt az oktatási és a szociális tevékenységekre.
Napjainkban, ezen tevékenységeknek a felvállalása egziszteciális létszükségletet
jelent az erdélyi magyar történelmi egyházak számára, hiszen közösségépítő képes-
ségük korlátozott (azt is lehetne mondani, hogy szinte teljesen személyhez kötött), és
fokozatosan teret veszít az új vallási közösségekkel szemben.
A rendszerváltozás után a magyar egyházak nagyméretű építkezésekbe, felújítá-
sokba kezdtek, amiben kétségtelenül szerepet játszott a több évtizedes megszorítás,
illetve a román egyházak (ortodox és görög-katolikus) tér- és tájfoglaló építő tevékeny-
sége. Református viszonylatban a következő létesítmények (mintegy 220) jöttek
létre:63 templomok (33), gyülekezeti épületek (20-nál több), parókiák (22), öregottho-
nok (Szentpéter, Kolozsvár-Felsőváros, Bágy64), beteggondozó központ (Alsóbölkény,
Magyarfülpös), ifjúsági ház (Maroshévíz, Petrozsény, Cófalva, Somosd, Homoród-
fürdő, Kisgalambfalva), óvoda (Sárvásár, Visa), diakóniai ház (Dicsőszentmárton),
diakóniai központ (Kolozsvár, Marosvásárhely) ifjúsági központ (Erdőcsinád,
Magyarlapád, Illyefalva, Algyógy), leányotthon (Nagyenyed), orvosi rendelő (Bikfalva),
gyermekotthon (Vízakna) árvaház (2), gyermekfalu (12 házzal, árvákat nevelő csalá-
dok befogadására), internátus (4), stb. Ezen megvalósításokban nagyon fontos szere-
pet játszottak a külföldi segítségek (főleg svájci és hollandiai), valamint azok a szemé-
lyes kapcsolatok, amelyek ezeket lehetővé tették.
Az unitárius egyház Baróton, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön,
Marosszentgyörgyön, Fehéregyházán és Erdőszentgyörgyön épített templomot.
Ugyanakkor 1993-ban újraindította a kolozsvári és a székelykeresztúri kollégiumokat.
Az Egyházi Főtanács által 1996. november 20-21-én jóváhagyott új Alaptörvény pedig
demokratikusabb alapokra helyezte az egyházi tisztségviselők megválasztását.

62 Lásd pl. Nagy Ödön, „A mezőfelei adventista gyülekezet. A református vallásosság és az adventizmus”, Confessio 1993/1,
82-93. old.
63 Építő egyház, Kolozsvár, 2000.
64 Lásd Szőcs Orsolya Szende, „Ki nézi meg a szívünket?” Egy egyházi öregotthon helye és szerepe a mai hazai társadalom-
ban (www.reformatus.ro/bagyon/riport.html). Az öregotthon 1997-ben épült, 1999-ben kapta meg az engedélyt és 1999 de-
cembere óta működik. 7 szobában 16 férőhellyel rendelkezik, és a Misericordia – Irgalmasság Háza Egyesület tartja fenn.
1) – Elméleti megfontolások

a) Az egyházi intézményeken belül a tényleges kezdeményezés és a megtartó
erő többnyire személyhez kötött. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy kérdéses és vitat-
ható minden intézményes (vagyis az egyháznak, mint bürokratikus és hierarchikus
intézménynek nyújtott) támogatás hatékonysága. Nem lehet ugyanis kizárni azt,
hogy az elsősorban a rendszer működését, és nem annyira magának a közösségnek
az életét és a megmaradását szolgálja majd. Ez gyakorlatilag régen sem volt más-
ként. A szórványvidéken pl. egyes református gyülekezetek a fennmaradásukat nem
annyira az egyházi intézménynek, mint adott személyek kitartó és áldozatos munká-
jának köszönhetik.
b) Az egyházi jellegű kezdeményezések Erdélyben tulajdonképpen állampótló,
vagy állam-kiegészítő társadalmi szerepet töltenek be a magyar kisebbség életében.
Ennek következtében olyan, a magyarországi napi politikától mentes, közvetlen, átlát-
ható, ellenőrizhető, követelményeket támasztó és rendszeres felülvizsgálatnak aláren-
delt támogatási rendszert kellene kidolgozni, amely előmozdítja az erdélyi partner ra-
cionális és felelősségteljes magatartásának a megerősödését is. Ezen a téren tehát
mindenképpen előnyben kellene részesíteni a projekteket és tevékenységeket –
szemben az intézményekkel – különösképpen, ha azok elsődleges célja az öncélú lét-
fenntartás, vagyis a puszta létezésért való létezés.
c) Az oktatási és a szociális tevékenységek terén szükségszerű lenne az erdélyi
magyar történelmi egyházak közötti együttműködés jobb összehangolása. Ebben a
tekintetben talán érdemes lenne ökumenikus keretben elképzelni a jövőt és közös
koncepciót (munkatervet) kidolgozni a jelen helyzet valós ismeretében, illetve a fejlő-
dési irányvonalakkal való józan szembenézés jegyében. Amennyiben ugyanis ezen in-
tézmények esetében nem sikerül biztosítani a működéshez szükséges felekezeti, illet-
ve magyar érdeklődést, akkor óhatatlanul szembe kell majd nézni a feladás vagy a
szolgáltatásnyújtás (főleg nyelvi szempontok alapján történő) újragondolásával.
d) A tényleges kezdeményezések jórészének személyhez kötődése miatt megke-
rülhetetlen az adott személy nélküli hogyan tovább kérdése. Amennyiben ugyanis
nincs továbblépés, és nem történik meg a kezdeményezés bizonyos értelemben vett
függetlenedése/függetlenítése a kezdeményező személytől – vagy ha úgy tetszik a
kezdeményezés intézmenyesítése/intézményesülése – akkor fenn állhat az a veszély,
hogy létezése szervesen összekapcsolódik a személlyel, s tőle függetlenül vagy meg-
szűnik vagy elsatnyul.

2) – Gyakorlati megvalósítások65

a) Zsobok-on (rom. Jebucu) – 340 református lélek – Molnár Irma lelkipásztor és
Szalai István nevéhez fűződik az önerőből felépített bővített parókia (1992-ben), vala-
mint a Bethesda Nagy- és Kisotthon, az iskola, az óvoda, a malom és a pékség (1993
és 1998 között), illetve az AKSZA Nőszövetségi Gyermekmissziós Ház.66

65 Átfogó képet a www.reformatus.ro/intalap.htm és a www.kiralyhagomellek.ro/magyar.htm honlapok nyújtanak.
66 Építő egyház, i.m., 40-42, 115. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 35
36 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

b) Marosvásárhely-en Fülöp G. Dénes, református lelkipásztor két alapvető léte-
sítményt hozott létre: a Lazarenum alapítványt, amelynek alapvető célkitűzése a sze-
génység felszámolása. Ennek keretében működik a Lydia gyermekotthon, egy diakó-
niai intézet, a vártemplomi pici ház – amely, svájci támogatással, a csavargó gyerme-
keknek próbál ebédet és valami nevelést biztosítani –, illetve a magyar nagycsaládos-
ok segélyezése (felekezetre való tekintet nélkül); és a Calepinus67 alapítványt, amely
tulajdonképpen idegen nyelvű népfőiskola (3 éves tanfolyammal). Az alapítvány több,
mint egy évtizede bérel 13 tantermet (délután és este) – aminek az az érdekessége,
hogy a református egyház tulajdonképpen a saját, egykori épületét bérli. Az iskola ön-
fenntartó (a tandíjakból tartja fenn önmagát, s a 3. évben angol anyanyelvű tanárok
tanítják a hallgatókat.
Ezekhez a létesítményekhez társul még a Pedagógiai Főiskola, amelyet a magyar
tanítóhiány enyhítése céljából hoztak létre. Ezt a hiányt 1990-ben 400 főre becsülték.
A Főiskola 1990 őszén indult be, mindenféle jóváhagyás nélkül. 1994-től a nagykőrö-
si tanítóképző főiskola (Károli Gáspár Egyetem) kihelyezett tagozataként működik. Pil-
lanatnyilag a diplomát Bukarestben kell honosítani, s akkor mind az Állam (tanító),
mind pedig az Egyház (kántor) felé lehetőségeket biztosít. Következő célkitűzés egy
keresztény óvoda és elemi iskola felállítása, amely egyben a gyakorlás célját is szol-
gálná a főiskolai hallgatók részére.
c) Kolozsvár-on 1992 és 1996 között épült fel, külföldi segítséggel, a Bethlen Ka-
ta Diakóniai Központ, amelynek célja a sebek gyógyítása, az élet mentése, az új nem-
zedékek nevelése és a hit ápolása. Az épületben több intézmény is működik: Refor-
mátus Kollégium (bentlakás, könyvtár és menza), Református Asszisztensképző (isko-
la és bentlakás), Diakóniai Keresztyén Alapítvány, Agnus Rádió (stúdió), Református
Mentőmisszió és Bonus Pastor Alapítvány, illetve egy családorvosi rendelő.
d) Illyefalvá-n Kató Béla református lelkipásztor nevéhez fűződik a helyi „autonó-
mia sziget” megvalósítása, amely mezőgazdasági, kisipari és szolgáltatási kezdemé-
nyezéseket foglal magába (pl. asztalos műhely, pékség). A cél munkalehetőséget te-
remteni, és ily módon megélhetést biztosítani a falu, mint mikrorégió, lakosai legalább
egy részének. A gazdasági irányítottság mellett azonban Kató Béla a lakosság szelle-
mi-, lelki igényeinek a kielégítését ugyanolyan fontosnak tartja, mint az életszínvonal
emelését. A faluban az egészségügyi központ mellett, 1992-ben ifjúsági központ (Ke-
resztyén Ifjúsági és Konferencia Központ) és gyermekfalu létesült. Előbbi a vallás és
etnikumközi kapcsolatok javítását, utóbbi pedig az árva és elhagyott gyerekek család-
ban való neveltetését kívánja szolgálni. Mindez egyben lehetőséget teremtett az illye-
falvi vár bástyáinak a helyreállítására is. A Központ épületegyüttese évente 100-120
rendezvénynek ad otthont.
e) Nagyenyed-en jött létre a Bethel református szeretetszolgálat, amely ingyenes
orvosi rendelőt és gyógyszertárat működtet a rászorulók részére.

67 A XVI. sz. közepén keletkezett latin magyarázó szótár, amelyben 1593-tól a magyar nyelv is szerepelt egy heidelbergi diák,
Laskói Csókás Péter jóvoltából.
IV. Egyház és Politika

Az egyházak társadalmi szerepvállalásával összefüggésben, és szinte abból kifolyó-
lag, egyre erőteljesebben jelentkezik a politikai szerepvállalás igénye is. Erdélyi ma-
gyar protestáns viszonylatban ez ma már szinte elválaszthatatlan a Tőkés László király-
hágómelléki református püspök személyétől. Amennyiben azonban figyelembe
vesszük a püspöknek egy, 1991. februárjában tett nyilatkozatát, akkor abból egyértel-
műen kitűnik, hogy az utóbbi évek történései – konfliktusok, megosztottság, az érdek-
szövetségek időszakos és éppen időszerű alakulásai – tulajdonképpen egy hosszabb
folyamat természetszerű következményei. Tőkés László szavai szerint ugyanis „a ke-
resztyénségnek a társadalom egészére kell igényt tartania. Az egyház nem egy szige-
te a társadalomnak, és a hitszemlélet sem irányulhat bizonyos vallásos célokra, belkö-
rű tevékenységre, hanem teljes és szerves egységet képez az általános világszemlé-
lettel, a társadalomszemlélettel, kitekintéssel van a gyülekezethez tartozó hívek kultu-
rális életmegnyilvánulásaira is, és így válik az egyház társadalmi tényezővé, az egye-
temességnek egyfajta középkori igényét valósítva meg.”68
Mindebből egyértelműen következik, hogy Tőkés László felfogásában a társadal-
mi rend egyben (keresztyén) erkölcsi rend is kell, hogy legyen.69 A teljességre törek-
vés, illetve az egyetemesség középkori igénye mindezt egyértelműen sugallja. Ebben
a tekintetben talán nem is kell a kálvin-korabeli Genfig menni, hiszen azt lehet monda-
ni, hogy maga az erdélyi fejedelemség is református alapokon szerveződött, és elég-
gé hatékonynak mondhatóan valósította meg (elsősorban a katolikusok és az unitári-
usok ellenébe) az államegyházi rendszert. Ez még akkor is tény, ha Európa többi ré-
széhez viszonyítva relatív vallási toleranciáról lehet beszélni.
Ennek a teljességre törekvés igényének az ismeretében joggal lehet azt monda-
ni, hogy Tőkés Lászlónak az RMDSZ vezetőségével való kibékíthetetlen konfliktusa el-
kerülhetetlennek is tekinthető. A történelmi magyar egyházak vallási vezetőivel való
harmonikus kezdeti együttműködés (pl. politikai és vallási rendezvények összemosá-
sa) ugyanis legitimációs szempontból létfontosságú és megkerülhetetlen volt. Ebben
gyakorlatilag nincs semmi rendkívüli, hiszen egész romániai, sőt közép-kelet európai
viszonylatban is ezt történt. Mind a politikai, mind pedig a vallási vezetők azonban ab-
ban tévedtek, hogy a kettő összefonódása, összemosása hosszabb távon és románi-
ai magyar viszonylatban nem tartható fenn. Ha nehezen és döcögve, de azért mégis
a pluralista és demokratikus társadalmi és jogállami berendezkedés felé tartó ország
helyzete és körülményei ugyanis mások, mint a nyíltan vallás- és kisebbségellenes ro-
mán nemzeti-kommunista népi demokráciáé. Amennyiben ugyanis sokrétűsödik a tár-
sadalom egésze, elkerülhetetlen hogy maga a kisebbségi társadalom is sokrétűsöd-

68 Vetési László, i. m., 23. old.
69 A politika és a vallás egységéről alkotott felfogás – amelynek mintegy velejárója a nép/nemzet megmentése és üdvözítése –
gyakorlatilag már ifjúkorától követi Tőkés Lászlót. Saját bevallása szerint Szépkenyerűszentmártonban, ahol anyai nagyapja
szolgált, fedezte fel az erdélyi protestáns történelem és az Izrael története közötti párhuzamokat – ami már önmagában ide-
ológia, és komoly képzési hiányosságokról árulkodik: „Abban a faluban nem tettek mesterséges különbséget egyházi és vi-
lági élet között. A kettő összefonódott, éppúgy, mint Izraelben, és amikor nagyapám arra buzdította a szentmártoniakat, hogy
legyenek tudatában nemzeti identitásuknak és őrizzék szokásaikat, egyben arra is ösztönözte őket, hogy gondoljanak a lel-
kükre.” Istennel a népért. Tőkés László életútja, ahogyan David Porternek elmondta, Budapest, 1991, 25. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 37
38 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

jön. Ilyen körülmények között azonban egyre kevésbé állítható, hogy a különböző ér-
dekek és elképzelések (politikai, vallási, társadalmi, gazdasági téren) feltétel nélkül
egybeesnek, és átfedik egymást. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy az egyházak és val-
lási közösségek, minden teológiai, spirituális és transzcendentális megfontolásokon
és célokon túlmenően, hatalmi struktúrák is egyben, amelyek konkrét elképzelések-
kel rendelkeznek a társadalom egészének megszervezésére és működésére vonatko-
zóan. Ebben az értelemben tehát joggal lehet tehát azt mondani, hogy Tőkés László
letett arról a sikertelen próbálkozásról, hogy a politikai vezetésre rákényszerítse a
szemléletét, és áttért arra a kísérletre, amelynek az a célja, hogy az elképzelései köré
szervezzen politikai irányvonalat. Mivel ez az irányvonal erőteljesen kapcsolódik az ő
személyéhez, amelyben a püspöki és a politikusi szerepkörök teljesen összemosód-
nak és átfedik egymást, elkerülhetetlen az ebből fakadó politikai, felekezetközi és fe-
lekezeten-belüli konfliktus és megosztottság. A magyar katolikus egyház, pl. már csak
azért sem tud intézményesen felsorakozni Tőkés püspök szemlélete mögé, mivel ő
maga is rendelkezik saját társadalomszervező szemlélettel.
Tőkés László szereptévesztése70 – hiszen mindig könnyű és kifizetődő politikai
ideológiákat gyártani, amelyből nem hiányoznak a messianisztikus elemek sem71 –
leginkább a Romániai Református Egyház Zsinatának a 2004-es romániai parlamenti
választásokkal kapcsolatos állásfoglalásában érhető tetten. Ez az állásfoglalás teljes
mértékben Tőkés püspök szellemiségét tükrözi, és arról tanúskodik, hogy a református
egyházi intézményrendszer tulajdonképpen egy olyan politikai harci gépezetté silá-
nyult, amelyben a vallási vezetés számára a politikai hűség egyben keresztény erkölcsi
és hitbeli követelmény is.
„A Romániai Református Egyház Zsinata a Kolozsvárt 2004. szeptember 30-án
tartott ülésén a közeledő romániai parlamenti választásokra tekintettel megfogalmaz-
ta alábbi elvárásait.
A református egyház a következő négy évben elvárja, hogy a neki okozott káro-
kat az állam maradéktalanul megtérítse, egykor államosított ingatlanjait, elkobzott in-
góságait gyorsan és ténylegesen visszaadja, egyházunk megkülönböztetés nélküli
szabadságát biztosítsa és a felekezeti oktatást törvényes úton helyreállítsa, ezért
nem mindegy, hogy az erdélyi magyarságnak lesz vagy nem lesz országgyűlési kép-
viselete.
A református egyház elvárja, hogy az erdélyi magyarság parlamenti képviselete
keresztyén erkölcsű, felebarát-szerető emberekből álljon.
A református egyház elvárja, hogy a következő négy évben a mostani ziláltság
helyett egészséges nemzeti összefogás tudata erősítse a létében veszélyeztetett,
számban megfogyatkozott erdélyi magyarságot, ezért fontos, hogy a választójogo-
sult hívők csak a nem megalkuvó, békeszerető, tárgyalni kész és nemzetben gondol-
kozni képes jelöltekre adják szavazatukat.

70 „Az individualizmus az elidegenedés egy fajtája; és a világ számos részén a közösség elhal, ha az egyéniség előretör.” Uo. 28. old.
71 „Nekem – vallja Tőkés László – amúgy is jobban tetszett a sárban, elesettségben élők helytállása, azt vallottam magaménak,
hozzám mindig közelebb állt, mint a tiszta magyar vidékek magyarságának egyházilag sokszor megüresedett élete. A székely
romantika egy olyan szemléletet honosított meg, hogy ‘Erdélyország Székelyország’. Én a hiteles Erdélyt ebben a pusztuló,
asszimilálódó, a hétköznapok hősiességében a megmaradásért küzdő népben találom és látom, vagy legalábbis egy olyan
egységes Erdélyképre van szükség, amely nemcsak a Székelyföld magyarságának egyoldalúságával nézi ezt a tájat, hanem
ebben a szemléletben helyet kap az erdélyi szórványvilág is. A szórványmagyarság egészében kell gondolkoznunk.” Vetési
László, i. m., 29. old.
A református egyház elvárja a politikusoktól, hogy a választási előkészületek
mostani utolsó napjaiban, tartsanak bűnbánatot és üljenek le egymással tárgyalni. Az
utolsó órában vagyunk ahhoz, hogy a szembenálló magyar politikai erők egyetértés-
re jussanak egymással. Azok, akik a tárgyalásokat és a megegyezést visszautasítják,
nemzeti közösségünk parlamenti képviseletét veszélyeztetik. ‘A széthúzás az ember
bűne, az egység Isten csodája.’
A református egyház elvárja az őt képviselni hivatott politikai erőktől és politikusok-
tól, hogy maradéktalanul, következetesen és megalkuvás nélkül képviseljék magyarsá-
gunk önrendelkezéshez való jogát — ezért fontos, hogy a református választók szava-
zatukkal a magyar közösségi autonómia iránt elkötelezett jelölteket támogassák.
Ezeket szem előtt tartva, valamint az egységes érdekképviselet megvalósulása
reményében a Zsinat felhívja az Erdélyi és a Királyhágómelléki Egyházkerület terüle-
tén élő, szavazó jogú reformátusokat, hogy november 28-án mindnyájan menjenek el
szavazni. Szavazatukkal csak azokat a jelölteket támogassák, akik a román parla-
mentben a keresztyén hit és erkölcs értékrendjét és egyházunk magyar és felekeze-
ti hagyományait védeni fogják.”
Mindezek fényében egyértelmű, hogy Tőkés püspök szellemében a Zsinat
nemcsak a keresztény erkölcsösséget és a politikai legitimációt mossa össze, ha-
nem a magyarságot és a kereszténységet, illetve a reformátusságot és a magyarsá-
got is, miközben elvárásként fogalmazza meg, hogy a hívek „szavazatukkal a ma-
gyar közösségi autonómia iránt elkötelezett jelölteket támogassák”. Ebben az eset-
ben még csak hagyományos értelemben vett valláspolitikai elvárásról sem lehet be-
szélni. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy egy adott egyház támogatja az érdekei-
nek a képviseletét felvállaló jelölteket, hanem arról, hogy egy adott felekezet hívei-
nek azokat kell elsősorban támogatniuk, akik síkra szállnak a felekezet püspöke po-
litikai elképzeléseinek a megvalósításáért. Ebben az esetben, pedig azt is fel lehet
tételezni, hogy szinte teljesen mellékes is lehet, hogy a jelölt esetleg erkölcsileg
vagy hitbeli meggyőződését tekintve mennyiben felel meg az illető felekezet elvárá-
sainak és követelményeinek.
Az állásfoglalás szövegének tanulságait összegezve azt lehet mondani, hogy
Tőkés László szemléletét teljesen magáévá téve a református Zsinatnak sikerült
tökéletesen összemosnia a napi politikát és a vallást, illetve lelkiismereti – és
szinte mondhatni hitbeli – kérdéssé tenni a politikai választás szabadságát. Mind-
ezt a legjobb jóakarattal sem lehet közösség-építésnek, hanem csakis felelőtlen
és meggondolatlan közösség-rombolásnak nevezni. A politikai választás ugyanis
éppen azért nem hitkérdés, hogy a különböző szemléletű emberek, mindenek el-
lenére, mégis találkozhassanak egyazon vallási közösségben. Minden bizonnyal
ezt, a napi politikai harcok szintjén felülemelkedő találkozási lehetőséget tette
semmissé a Zsinat azon állásfoglalása, amelynek társadalomszervezési szemlé-
lete mindenben megfelel az önkényuralmi rendszerek meghatározását lehetővé
tevő kritériumoknak. Csakis ezekben a rendszerekben kívánatos és elvárt a poli-
tikai bűnbánattartás.
A Zsinat állásfoglalásának azonban van még egy másik következménye is. Ez pe-
dig nem más, mint annak a nyilvánvalóvá tétele, hogy az erdélyi magyar református
egyház mára már gyakorlatilag elbalkánosodott. Miközben ugyanis össztársadalmi
szinten megjelenik az igény az Egyház – Nemzet – Állam összefonódásainak a felol-

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 39
40 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

dására, addig a magyar kisebbség szintjén a Zsinat szinte ezt a modellt sugallja – re-
formátus alapon az autonómia keretében.
Hogyan lehet azonban kereszténységről, erkölcsről, autonómiáról, stb. beszélni,
amikor a hétköznapi életben többnyire érdekek és hatalmi összefonódások vannak –
etnikai hovatartozástól teljesen függetlenül. Csakis ezzel lehet magyarázni azt a tényt,
hogy Gyergyószentmiklóson a Ceauşescu-korszak volt néptanácsi alelnökének – Bar-
na István elvtársnak – az özvegye, Barna Mária, minden nehézség nélkül telekköny-
veztethette a maga nevére a több mint harminc éve beépített, és részben közművesí-
tett, Rét utca jelentős részét, s magyar közjegyző és bíró közreműködésével büntetle-
nül nyomoríthatja az ott lakó magyarok életét? Ilyen konkrét esetben a képviselőnek
semmiféle egyházi érdeket nem kell védenie, hangzatos elvekért szócsatákat vívnia,
hanem csupán az összeköttetésekkel nem rendelkező emberekre kellene valamivel
több figyelmet fordítania.
A gyergyószentmiklósi bíróságon ugyanis nincsenek nemzetiségi kérdések, hi-
szen az érintettek szinte kivétel nélkül magyarok. Az eset tehát beszédesen tükrözi azt
a szomorú és nyomorú valóságot, hogy a romániai magyarság önpusztító belső nyo-
morúsága a nemzeti közösségen belül keresendő. Mindez kétségtelenül annak a lel-
ki meghasonlásnak az eredménye, amely az össztársadalmi szinten tehetetlen közös-
séget frusztrációi levezetésében önmaga ellen fordítja. Sokkal könnyebb ugyanis egy
sorstársat ellehetetleníteni, mint ugyanezt megtenni egy, a hatalmasabbként felfogott
többségi nemzet bármelyik tagjával. Tőkés püspök politikai tevékenysége és a refor-
mátus Zsinat állásfoglalása szintén ennek a külső tehetetlenségérzetből fakadó, befe-
lé forduló kisebbségi önmarcangolásnak, és szűkre szabott keretek között kiélhető
hatalmi vágynak a kikristályosodása, amely egyben a hosszabb távú önfelszámolás
jele is egyben.
Egy fokozatosan polarizálódó társadalomban ugyanis – ahol elvont, és részben
valós alapok nélküli politikai ideológiák gerjesztik az érzelmeket és az indulatokat –,
kit érdekelnek valójában a magyar kisebbségit magyar részről ért sérelmek? Hiszen
ezek nem bírnak semmilyen, politikailag hasznosítható hírértékkel. Pedig ezek azok
az apró, a hétköznapi élet szintjén tapasztalható tények és történések, amelyek mély-
reható nyomokkal rombolják a közösség életerejét és önmagába vetett bizalmát. Alap-
jában véve miért – csupán érzelmességből, érzelgősségből – ragaszkodjon a ma-
gyarságához az, akinek az életét a mindenkori hatalmat kiszolgálók együttes közre-
működéssel igyekeznek megnyomorítani?
Miközben tehát a politikusok az autonómiáról, illetve a szülőföldön való ma-
radásról vitáznak naphosszat, addig Gyergyószentmiklóson épp a román igaz-
ságszolgáltatás magyar nemzetiségű hivatalnokai azok, akik a volt nomenklatúra
javára szó szerint kihúzzák a földet a magyar emberek lába alól. Kérdés, hogy
ilyen viszonyok között az autonómia kinek az érdekeit szolgálná. Az emberekét
feltehetően nem, hiszen csupán a feudális kiszolgáltatottsági viszonyokat törvé-
nyesítené! Minden bizonnyal a valóság és a politikai retorika közötti mély szaka-
dékot érzik azok a fiatalok is, akik az elvándorlás vagy a beolvadás mellett dön-
tenek. S a hétköznapi tapasztalatok tényszerű valóságával szemben oly keveset
nyom a latba a politikusok érzelmi és érdekközpontú retorikája. De erre valószí-
nűleg csak akkor jönnek majd rá ténylegesen, mikor Erdélyben már nem lesz kö-
zönsége a magyar politizálásnak.
Addig is marad a most már a vallási meggyőződés igényével is felruházott auto-
nómia követelése, a vallás és a politika református viszonylatban egyre fokozottabb
összemosása, és egyes történelmi egyházak bizonyos vezetőinek közösségromboló,
közösségmegosztó magatartása, akik elfelejtik, hogy rombolni mindig könnyebb, mint
építeni, s hogy az etnicitás önmagában még nem érték, ha nincs mögötte időtálló és
személyes meggyőződésen alapuló, egyéniségformáló emberi értékrend. S miköz-
ben folyik az ádáz politikai szócsata, addig a magyar kisebbség folyamatosan apad –
minden érzelmi alapú politikai retorika dacára.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 41
V. A társadalmi folyamatok irányvonalai:
szórványosodás, asszimiláció és/vagy
felmorzsolódás
A társadalmi folyamatok megértésében, és azok irányának a befolyásolásában, nem
annyira retorikára, hanem sokkal inkább a történelmi múlttal való józan szembenézés-
re van szükség. Az erdélyi magyarság asszimilációja ugyanis nem kizárólagosan Tri-
anon következménye. Itt egy jóval előtte is csendben, szinte észrevétlenül zajló folya-
matról van szó, amelyért a korabeli magyar politikai és vallási vezetés egyaránt fele-
lős. Jó lenne tehát tudatosítani azt a tényt, hogy a románságba való beolvadás egyes
faluközösségekben és régiókban már évtizedekkel Erdélynek a Romániához való csa-
tolása előtt megkezdődött.72 Azt is lehet mondani, hogy a Romániához való tartozás
tulajdonképpen sokkal kedvezőbb feltételeket, és közel 70 éven keresztül a hatalmi
eszközök igénybevételének a lehetőségét teremtette meg az asszimiláció számára.
Az 1989-es rendszerváltás óta fokozatosan és folyamatosan csökken a hatalmi
eszközök igénybevételének a lehetősége. Ezzel szemben azonban az asszimilációs
folyamat továbbra is – mintegy természetszerűen – tart. Hogy ezt ténylegesen megért-
hessük mindenekelőtt a szórvány és a faluközösségek feltárta problémákra kell össz-
pontosítanunk. A rendszerváltás utáni gazdasági nehézségek és átalakulások ugyan-
is változásokat eredményeztek a társadalom szintjén. „A fordulat után a gazdálkodási
feltételek híjával visszakapott földek megművelési nehézségei termelési és életszínvo-
nalbeli visszaeséshez, a faluról fokozottabb elvándorláshoz vezettek. A fejlődés helyett
a korábbi állapotok rögzülése, vagy a visszafejlődés, leépülés következett be.”73
Keszeg Vilmos és Becze Márta szerint „az ember, a közösség tagjaként, kényte-
len alkalmazkodni a saját társadalma által meghatározott követelményekhez, elvárá-
sokhoz. A társadalom, eszményeinek megfelelően bizonyos életmintákat, stratégiá-
kat, szerepeket kínál fel tagjainak. A szocializáció, s majd a fejlődése során az egyén
egyre tudatosabban azonosul, illetve fordul szembe az előtte álló alternatívákkal. Az
egyén és a társadalom folytonos konfrontációjának eredménye az egyéni életpálya
(ki)alakulása.”74
Mindezek figyelembe vételével azt lehet mondani, hogy az asszimiláció egyik oka
kétségtelenül a faluközösségi szocializációban rejlik. A babonával telített és a papoknak

72 Lásd Bíró Sándor, i. m., 63-65. old. A szerző 1850 és 1900 között 309 magyar falu elrománosodásáról beszél, amelyekben a
bíró, a jegyző és a pap személyén keresztül de facto román helyi önkormányzati rendszer működött, amely mintegy ‘bedarál-
ta’ a kiszolgáltatott magyar parasztot. „A románok összetartanak – írja –, egymást nemzeti alapon támogatják. Ezzel azonban
a magyar állam nem törődik, s a román többségű vidéken a magyar társadalom esetleges együttérzése is hiányzik. Azért,
mert magyar, sem az államnál, sem intézményeknél nem kap segítséget. Ha pénzre, kölcsönre lenne szüksége, a közelben
csak román bank van. Ha mint román fordul ide, rögtön megkapja a kölcsönt, vehet földet, házat: jegyző, szolgabíró, várme-
gyei főtisztviselők egyszerre jóakaratú támogatói lesznek. Ilyen helyzetben a magára hagyott magyar és a gazdasági, társa-
dalmi és számbeli fölényben lévő román parasztság közül ez utóbbinak colt meg minden lehetősége az asszimilálásra. Élt is
bőven vele. Főleg a vegyes román-magyar lakosságú falvak románosodtak el egészen a dualizmus korában, hiszen az asszi-
miláció elsődleges feltétele: a fölényesen erősebb gazdasági és társadalmi helyzet a románoknak kedvezett.”
73 Istvánfi Gyula (szerk.), Erdélyi református templomok, Budapest, 2001, 11-12. old.
74 Nagy Ödön – Hermán János – Nyitrai Mózes, i. m., 22. old.
mágikus erőt tulajdonító, egyszerű és iskolázatlan – vagy csak részben iskolázott – ro-
mán falusi közegben mindig is több volt az esélye annak, hogy a hasonlóan élő és azo-
nos jegyeket mutató, de a faluközösségen belül kisebbséget alkotó magyar reformátusok
igazodjanak a többségi románsághoz, vallási szolgáltatásért folyamodjanak a többség
(ortodox vagy görög-katolikus) papjához, és nem fordítva. Nagy Ödön református lelki-
pásztor az 1930-as évek közepén arra a kérdésére, hogy hogyan tekintenek a görög-ka-
tolikus románok a nagycégi magyar reformátusokra a következő választ kapta:
„1. A románok szerint a református tiszteletes urak nem igazi papok, hanem csak
amolyan prédikátorok. Bezzeg a román papok igaziak, mert a különféle ünnepekhez kü-
lönböző és sokszínű ruháik vannak. Aztán meg átkozni is tudnak, mert van erre erejük.
2. Azt kérdik tőlünk, hogy miért olvassuk a Bibliát, hiszen azt csak a papoknak
szabad olvasni, az egyszerű köznépnek nem, mert erre nincsenek felhatalmazva (fel-
szentelve).
3. A református papoknak miért nincs nagy, aranyszélű evangéliájuk, amelyik az
oltáron van? A református pap az igét csak az ő egyszerű könyvéből olvassa fel.
4. A református templomokban miért nem tömjéneznek és miért nincsenek a fa-
lon szentképek? A református templomok nem igazi templomok, hanem csak amo-
lyan imaházak.
5. Miért gyűlnek össze a reformátusok a kurátor házában, hiszen ott nem érvé-
nyes az imádkozás? Imádkozni csak a ‘felszentelt templomban’ lehet.
6. Miért nincs kereszt a református házak tetején és a református templomok tor-
nyán? A keresztnek csodatevő ereje van, például elűzi az ördögöt, megőrzi a háziálla-
tokat a rontástól (tejelvevés, betegség), s ezért van a románok pajtáinak út felőli bütü-
jén és disznóóljain mészből kereszt festve, vagy marhaganéból kereszt kiformálva.
7. A református asszonyok a szülés után három hét múlva miért nem mennek a re-
formátus paphoz, hogy ő csináljon nekik ‘molidvát’ (ima). A román asszony a szülés után
három hét múlva elmegy a paphoz, aki a Bibliából olvas, imádkozik, és felszabadítja őt.
8. A református harang nem igazi harang, mert nincs felszentelve a jégvihar és a
villámcsapás ellen.
Mindent egybevetve, a magyarok (itt ez annyi, mint reformátusok) nem kereszté-
nyek, hanem pogányok…”75
Az önleértékelés azonban nemcsak a faluközösségben élő kisebbségi magyaro-
kat érintheti, és taszíthatja a beolvadás hosszabb vagy rövidek útvonalára, hanem ott
leselkedik a nagyvárosokban élőkre is, akiknek ráadásul még az elgyökértelenedés-
sel is meg kell birkózniuk. „Egy közösség életképességét mindig az jelzi, hogy van-
nak-e merész, távlatokban gondolkozó tervei, akadnak-e merész magyar vállalkozók,
akik hisznek abban, hogy idehaza is lehet a maguk és közösségük számára jövőt te-
remteni. Sok közösségben éppen ez a beteges alulértékelés, az egészséges énkép
hiánya figyelhető meg. Ilyen értelemben a nagyvárosokkal van az igazi baj!”76 Ez te-
hát az a terület, ahol a történelmi egyházaknak ténylegesen lenne szerepük és felada-
tuk: életerős közösségeket teremteni a különböző környezetből származó egyének so-
kaságából, akik közül talán nem egy a saját magyar anyanyelvét is fokozatosan már
csak másodrendűnek tekinti.

75 Uo. 82-83. old.
76 Vetési László, i. m., 398. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 43
44 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

1) – A szórványosodás

A közösségi asszimiláció folyamatában a kisebbségi – többségi viszony számottevő
számbeli aránytalansága jelentheti az első stádiumot. Ennek egyenes következménye
a vegyes házasságok számának az emelkedése, ami a kisebbségi közösség számá-
ra a gyakorlatban többnyire a gyermekek elvesztését jelenti. Egy 50-80 fő körüli kö-
zösség ugyanis kritikus lélekszámúnak tekinthető, amely lassan-lassan szociálisan is
elszigetelődhet. Ebben az esetben a fiatalok száma annyira alacsony, hogy gyakorla-
tilag semmisnek tekinthető a párválasztás lehetősége. Ilyenkor gyakorlatilag három le-
hetőség kínálkozik: a) az idegenbe való távozás; b) az agglegény, illetve az öreglány
sors vállalása; c) a vegyes házasság. Ugyanakkor, ezek a közösségek már nem képe-
sek arra, hogy „kitermeljék”, illetve visszafogadják és megtartsák a saját értelmiséget.
Egy értelmiség nélküli közösségben pedig nincs semmi ami a fiatalságot megtarthat-
ná. Elkerülhetetlen az elöregedés, és a fokozatos felszámolódás.
Ahogy Kölcsey Ferenc írja (Parainesis, 1937): „Minden, ami szerfeletti sok részre
osztatik, önkicsinységében enyészik el.” Rostás Zoltán szerint, „ezekben a száz lelken
aluli, de különösen az ötven lelken aluli közösségekben, ahol hosszú ideje ilyen kis lé-
lekszámban élnek együtt románok és magyarok, gyakorlatilag akkora az értékzavar,
hogy szinte nem is lehet eldönteni, melyik etnikumhoz is tartoznak, ill. azt sem, hogy
milyen irányba haladnak.”77
Földes Károly 1934-ben a következőket írta a szórványról. Szavai semmit nem ve-
szítettek időszerűségükből.
„Hogyan keletkeztek a szórványok? Népünk töredéke beköltözött idegen terület-
re mint cseléd, gyári munkás, napszámos vagy iparos. Az ilyen szórványokon nincs
történelmi múlt. Nincs templom. Nincs temető. Nincs gyökere népünknek. Vagy régi
egyházaink néptelenedtek el háborús veszedelmek, gazdasági nyomorúság s a lelki
gondozás hiánya miatt. Szórványaink nagyobb része történelmünk darabja, népünk
temetője. Összeomlott templomok, hajdani papi kertek, legelővé változott temetők fi-
gyelmeztetnek bennünket mulasztásainkra, vétkeinkre.
Vannak egyházközségek, amelyek szórványszámba mennek. Megvan a történel-
mi múltjuk, sok száz éves templomuk, omladozó papi lakásuk, kifizethetetlen
adóhátrálékuk, nyomorgó lelkészük. De nincs gyülekezet. Az kipusztult, kihalt, elköltö-
zött, beolvadt.”78

2) – A nyelvi asszimiláció esetei

Az anyanyelv megőrzésében kétségtelen a család szerepének a fontossága, ellenben
nem szabad lebecsülni a hasznosíthatósági, gyakorlati érték-tényezőt sem. Amennyi-
ben ugyanis egy nyelv használtsága nem terjed túl a család szűkre szabott keretein,
egy idegen nyelvi közegben óhatatlanul fennáll a nyelvváltás lehetősége. Ilyen környe-
zetben az iskola és a vallási közösség jelenthetnek erős támpontot. Ha hiányzik az is-
kola, akkor sok múlik az egyéni identitás jellegén – kizárólagos vagy sokrétű – és a

77 Uo. 380-381. old.
78 Uo. 77-78. old.
vallási közösség megtartó erején, amely az egyetlen szervezett magyar intézményi
élet helye is lehet egyben. A hétköznapi, társadalmi életben uralkodóvá váló nyelvnek
ugyanis egy laza közösség esetén jó esélyei vannak arra, hogy nyelvváltást idézzen
elő a liturgiában, ami előbb-utóbb a hívek személyi identitásának a módosulásához
vezet. Hiszen a hétköznapi életben csak kevesen élnek és cselekednek öntudatos
nemzeti érzelmektől vezérelve. A hétköznapokban a család, a megélhetés, a napi
gondok sokkal nagyobb szereppel és jelentőséggel bírnak. A nemzetieskedés első-
sorban az ünnepi alkalmak velejárója. Ellenben azokban, akiknek csak ritkán van ré-
szük az ünneplésben, és fokozatosan két identitás-érzés közé, vagy meghatározhatat-
lan identitás-érzésbe sodródnak, a nemzetieskedés már nem annyira azonosulást, ha-
nem felemás érzéseket vált ki – ami felgyorsíthatja az identitás váltást. Hiszen az ön-
tudatos kisebbségi identitás erőteljes megnyilvánulása egy kevert értékrend és iden-
titástudat által jellemzett világban bizonytalanságot és az azonossági támpontok el-
vesztését eredményezheti. Ebben az esetben pedig a beolvasztás szélén álló, vagy a
már beolvasztott érzelmi azonosulása a beolvasztóval, illetve a bizonyítási kényszer
annyira erőteljessé válhat, hogy következetesen és agresszíven szembefordul mindaz-
zal, ami őt azelőtti énjére emlékezteti, vagy emlékeztetheti.
a) Nagycég: A falunak 1935-ben papíron 64 református lakosa volt, templom nél-
kül. Az emberek, az egykori Bánffy uradalom alkalmazottai, béresei voltak, akik a ro-
mán földreform során némi földhöz jutottak, és földműveléssel meg állattenyésztéssel
foglalkoztak. Ezen település magyarságának a sorsa is arról tanúskodik, hogy a főne-
mesek többsége nem nemzeti, hanem rendi hovatartozásban gondolkodott. Ennek
következtében vajmi keveset törődtek az alsóbb társadalmi osztályokhoz tartozó ma-
gyarok szellemi és lelki gondozásával. A cégi reformátusok még az egyholdas teme-
tőjüket is a román államtól kapták. Magyarságtudatuk, illetve hitvallási öntudatuk na-
gyon sekély volt, vagy teljesen hiányzott. Egyes családokban már a szülők sem be-
széltek magyarul. Másokban még törték a nyelvet, de erősen román hanglejtéssel.
Több évtizedes távlatban Nagy Ödön (1914-1995) református lelkipásztor a követ-
kezőképpen részletezi azt a szomorú, de tényszerű valóságot, amellyel egy nagycégi
temetés alkalmával szembesült. „1987-ben (…) meghalt egy Lakatos Zsuzsika nevű
asszony, aki 30 évig bénán feküdt az ágyán, teljesen mozgásképtelenül. Leánya gon-
dozta, aki alig tud magyarul, hiszen egy román traktoristához ment férjhez és két szép
fiacskájuk is román anyanyelvű. Besztercén lakó unokaöccsét pedig, aki a temetést
rendezte, már Lăcătuşnak hívják. Amikor beléptem az elsötétített halottas szobába, a
halott fejénél két díszes, fából készült gyertyatartóban égő gyertyákat láttam, a kopor-
só körül pedig idősebb román asszonyok igazán megrázó siratóéneket énekeltek. A
temetésre meghívták a helybéli ortodox papot is. (1935-ben a cégi románok még gö-
rög-katolikusok voltak) …Az elhantolás után asztalhoz ült a gyülekezet, amikor a Mi-
atyánkot – mielőtt megszólalhattam volna – a román harangozó hadarta el, a résztve-
vők sűrű keresztvetése közepette, utána pedig az ortodox pap megáldotta az ételt-ital,
majd felszolgálták a hús nélküli töltött káposztát, mert a temetés pénteken volt.”79
b) Lak: Egy „1984-es felmérésben még 384 református – magyarnyelvű személy la-
kott Lakon. Lukácsné Ambrus Éva tanítónő 14 magyar tanulót oktatott, egy románajkú IV-
es tanulóval együtt. Vele minden leckét megbeszélt román nyelven, a szülők nagy megelé-

79 Nagy Ödön – Hermán János – Nyitrai Mózes, i. m., 12. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 45
46 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

gedésére. Borzásra költöztek (Beszterce-Naszód) lelkész férjével együtt. Itt maradt a pász-
tornélküli gyámoltalanság. 1988-ban már 286 léleknek 8 tanköteles gyereke [van].
Nos, honnan a kilenc gyerekkel működő románajkú osztály?! A falu közepén, leg-
szebb helyén díszeleg néhány szép lakás, gazdasági épületekkel, ez megtetszett az
erre bódorgó temesvidéki cigánynak, megvásárolta potom áron, azonnal elindult a ro-
mánnyelvű tagozat, a református templom szomszédságában. Mire felébredtek a régi
kultúrintézetek létrehozói, éltetői: iskola, kórus, színjátszás, tánccsoport nélkül maradt
az 1944-ben 554 főt számláló egykori virágzó református egyházközösség.”80
Vetési László szerint, „a magyar történelmi egyházaknak nincs felhatalmazásuk a
nyelvi okokkal magyarázott elhanyagolásra és ‘kitaszításra’. Az az egyház, amely nem
szólítja meg nyelvváltó híveit, könnyen hívek nélkül maradhat. A kérdés csak az, hogy
miképpen, milyen mélységig tegye ezt. Vajon van-e még ‘szakrális nyelv’, amelyet nem
kell feltétlenül érteni? És vajon a lemondásban mit engedhet meg magának egy egy-
ház, és mit nem?
A ‘volt mieink’-nek kötelességünk megadni azt a lehetőséget, hogy természetes
igényeik és vágyaik szerint helyet kapjanak egyházaink nagy lelki közösségében,
hogy ha úgy óhajtják, hozzánk – eredet-vallásuk nagy lelki családjához is – tartozza-
nak. Ők lesznek, lehetnek az a híd, amelyen a nagy etnikus izolációk, a szakadékok
áthidalhatók, elvezethetnek, ha nem is megbékéléshez, de az egymáshoz való köze-
ledéshez, a békesség kapujához. Ők ha magyarokká már nem is válhatnak, mássá-
gukkal mindenképp lehetnek közöttünk a szeretet és a béke hírnökei.”81

3) – A felmorzsolódás

Az asszimiláció mellett a magyar közösségek jövőbeni fennmaradásának az esélyét a
tényleges fizikai felmorzsolódás is veszélyezteti. Vagyis egy adott településen, belát-
ható időn belül, megszűnik létezni a magyar nyelvű közösség – még akkor is, ha leg-
alább töredékében megmarad a valamelyik magyar történelmi egyházhoz tartozó val-
lási gyülekezet. Ennek az esélyei azonban nagyon gyengék és csak ideig-óráig tartó-
ak, hiszen protestáns viszonylatban többnyire a nyelvet, etnikumot cserélőknek a
többségi egyházakba történő átengedése érvényesül.
A hosszas felmorzsolódás beszédes példája a marosszentimrei református kö-
zösség. Jékely Zoltán, 1936-ban a követkőzéppen öntötte versbe a helység templo-
mában tapasztalt élményét:
„Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,

80 Kövesdi Kiss Ferenc, Még szólnak a harangok!, Budapest, 1995. 20. old.
81 Vetési László, i. m., 321. old
a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt,
– azt bünteti, akit szeret az Úr –
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.” (A marosszentimrei templomban)
2000-ben a gyülekezet létszáma még 5 fő, de a templomot már régen nem hasz-
nálják; 2003-ban pedig Lukács János a következőket írja: „Két templom a dombtetőn:
a Hunyadiak által építtetett, ma református, és az 1920 után emelt ortodox hajlék egy-
más mellett hirdeti Isten dicsőségét Marosszentimre központjában. Két jelkép: egyi-
kük a múltat, a másik a jövőt jelenti. …A faluban ma egyetlen református sem él…”82
Amennyiben ugyanis nincs gyülekezet fölöslegessé válik a templom. Ebben az eset-
ben pedig mi legyen a sorsa a gyülekezet nélkül maradt, magyar múltra emlékeztető, ma-
gyar emlékeket őrző templomokkal? Hiszen feladásuk a terület végleges elvesztését, az
arról való önkéntes lemondást is jelképezi egyben, amelynek velejárója az emlék eltörlé-
se, a feledésbe merülés. A későbbi visszaszerzés esélye ugyanis a nullával egyenlő.
Magyarigen akkori lelkésze, Szegedi László (†), 1991-ben a következőképpen nyilat-
kozott ezzel kapcsolatban az őt kérdezőknek: „Ti tudjátok, hogy mit jelent ez? [vagyis a
feladás, a lelkész nélkül maradás?] Ezeknek [vagyis az ortodox románoknak] nincsen
templomuk, és vannak kétezerháromszázan. Abba a kicsi templomba alig férnek. Ezek-
nek mi szálka vagyunk. Nem nekem és nem én, mert én mindenikkel jóban vagyok, én
nem piszkálom őket, ismerem a nyelvüket, tudom, hogy kell velük bánni. De maga a tény,
hogy itt vagyok, hogy még nem számoltak fel, mert értsd meg, én vagyok az akadálya an-
nak, hogy ezt az egész komplexumot még nem lehet birtokba venni. Ha én kiteszem a lá-
bam, ide óvodát tesznek be, oda költözik a pap, a templom pedig készen van.”83
1994-ben pl. az Erdélyi Református Egyházkerületben 3.363 gyermeket keresztel-
tek és 6.571 lelket temettek. A természetes fogyás tehát 2.708 lélek. Istvánfi Gyula pe-
dig arról ír, hogy 2000 körül az Erdélyi Református Egyházkerületben a 673 nyilván-
tartott templom közül 164 templomnak a gyülekezete 0 és 100 fő között változott. Ez
gyakorlatilag 24%-ot jelent.84
Amennyiben pedig nincs korosztály szerint rétegződő közösség, lassan nem lesz
gyermek sem, s így nem is lesz kinek anyanyelvi iskolát kérni és fenntartani – hiszen
annak a lehetőségét sem lehet kizárni, hogy talán már igény sem lesz rá.

4) – A demográfia tanúsága

Arról azonban, hogy merre tart az erdélyi magyar közösségek nem csekély része a
legbeszédesebben, és minden kétséget kizáróan, a népességi mutatók számokban
mérhető statisztikái tanúskodnak:

82 Lukács János, „Múzeum lehet a megoldás Marosszentimrén”, Krónika 2003. júl. 29.
83 Vetési László, i. m., 11. old.
84 Istvánfi Gyula (szerk.), i. m., 15. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 47
48 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

A mezőségi települések reformátussága85

Sorsz. A település neve Lélekszám
1891 1930 1940-44 1991
1. Detrehem 268 610 112 87
2 Detrehem-telep 54 506 439 402
3 Mezőkok 12 16 14 15
4 Mezőbő 19 6 14 5
5 Mezőcsán-Simontanya 179 140 213 108
6 Bodrog ? 61 45 71
7 Mezőőr(ke) 21 26 47 19
8 Mezőszentjakab 12 - - -
9 Mezőszopor 29 31 26 16
10 Magyarfráta 152 147 207 98
11 Csetelke 21 19 15 9
12 Berkenyes 118 146 151 110
13 Botháza 108 109 112 48
14 Romángyéres 65 68 51 27
15 Magyarszovát 1.279 1.732 1.793 1.219
16 Arany, Aranykút 134 122 101 48
17 Magyarkályán 143 360 345 47
18 Kiskályán - 37 49 69
19 Kályánváma - 47 71 78
20 Kolozskorpád - 31 59 18
21 Kolos 1.650 1.737 1.961 1.523
22 Koloskara 51 360 370 79
23 Kolospata 85 194 97 116
24 Kolosbos - 36 18 11

85 Kövesdi Kiss Ferenc, i.m.
Sorsz. A település neve Lélekszám
1891 1930 1940-44 1991
25 Keménytelke 14 21 52 19
26 Szengyel 152 519 398 151
27 Bodon (Lovakvölgye,
Urszava, Dobra) 539 725 770 651
28 Szakál 45 188 120 75
29 Tóhát - 151 157 89
30 Záh 75 368 395 364
31 Ceked (Czikud) 17 - - -
32 Méhes 142 377 480 216
33 Mezősályi 39 15 41 39
34 Velkér 29 18 45 25
35 Báld 15 98 185 79
36 Sármás 19 1.752 1.850 1.820
37 Kisármás 115 126 98 179
38 Kiscég 48 41 35 12
39 Nagycég 58 64 49 21
40 Budatelke 41 24 24 19
41 Lompérd - - 51 12
42 Mezőköbölkút 437 543 596 387
43 Panit 1.441 1.787 2.152 2.279
44 Harcó 137 141 242 197
45 Székelykövesd 492 479 528 461
46 Bergenye 686 915 897 979
47 M. Bánd 1.508 2.625 2.687 3.250
48 M. Kapus 46 273 215 42
49 Nagyikland 37 71 75 28
50 R. Dellő 267 349 372 121
51 Gerebenes 25 27 83 18
52 Szénáságy 102 185 179 151
53 M. Fekete-Öreg 219 386 479 196
54 M. Madaras 1.391 1.214 1.585 1.751
55 Száltelek 93 81 89 12
56 Galambod 257 331 379 237
57 M. Csávás 659 730 728 656
58 M. Fele 541 776 884 715
60 Kölpény 553 631 618 357
61 Szabéd 1.110 1.216 1.225 1.180
62 Bazéd 38 45 49 19
63 M. Sámsond 959 973 1.225 659
64 M. Rücs 67 79 390 57
65 Nagyölyves 331 339 338 97
66 Uzdiszentpéter 275 342 339 186
67 Tuson 147 221 179 108
68 Pagocsa 118 194 205 31

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 49
50 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

Sorsz. A település neve Lélekszám
1891 1930 1940-44 1991
69 M. Szentmárton 130 128 219 12
70 M. Királyfalva 29 45 128 19
71 M. Örményes 71 315 445 81
72 M. Szilvás 86 37 25 23
73 Septér 106 152 173 37
74 M. Újlak 72 55 56 12
75 Nagynyulas 39 31 127 25
76 Oroszfalu 210 261 280 101
77 Komlód 216 347 261 49
78 Pókakeresztúr 298 369 492 265
79 Póka 499 694 721 319
80 Toldalag 247 351 402 169
81 Unoka 168 209 289 51
82 Balla 88 25 31 21
83 Nagyercse 182 207 247 9
84 Kisnyulas 34 28 51 15
85 Kisfülpös 291 457 416 251
86 Nagyfülpös 299 457 496 241
87 Tancs 634 997 936 768
88 Kislekence 656 726 895 607
89 Erked 257 103 100 56
90 Kolozsnagyida 189 161 249 48
91 Tacs 309 306 399 289
92 Szászlekenc 59 62 177 185
93 Czegőtelke 299 395 389 321
94 Kerlés 63 39 42 23
95 Szentmáté 495 508 387 586
96 Szentmóricz 19 21 38 35
97 Ujős 349 454 463 496
98 Fűzkút 48 41 40 35
99 Zsombor 201 276 332 102
100 Búzai-Fogadó 26 51 86 29
101 Mányik 16 23 18 21
102 Kékesújfalu - 45 38 29
103 Apanagyfalu 419 340 431 319
104 Fellak 87 56 68 41
105 Vicze 887 651 709 512
106 Bőd 19 14 48 9
107 Magyarborzás 337 345 580 531
108 Dellőapáti 41 36 31 18
109 Mezőveresegyháza 391 450 591 310
110 Kékes 308 327 310 305
111 Búza 614 765 981 749
112 Göcz 65 42 41 11
Sorsz. A település neve Lélekszám
1891 1930 1940-44 1991
113 Noszoly 165 161 205 107
114 Czege 104 148 106 39
115 Vasasszentiván-Császári 27 25 22 18
116 Pulyon 160 224 238 118
117 Vasasszentgothárd 15 47 80 12
118 Feketelak 492 526 554 284
119 Gyeke 97 279 149 51
120 Légen 81 101 117 49
121 Katona 334 410 356 223
122 Melegföldvár 313 453 502 306
123 Kapor 19 21 25 13
124 Pusztakamarás 394 288 295 351
125 Szombattelke 9 15 12 8
126 M. Kesző 461 588 630 297
127 Mócs 199 450 436 187
128 Vajdakamarás 743 954 989 754
129 Magyarpalatka 364 514 549 387
130 Kötelend 23 - 91 12
131 Báré 14 - 43 -
132 Visa 263 450 559 309
133 Marokháza 24 - 26 -
134 Mezőszava 87 82 81 49
135 Kisbogács - - 28 -
136 Gyulatelke 80 - 29 -
137 Szék 2.300 3.081 3.436 3.279
138 Boncnyíres - - 68 -
139 Ördöngősfüzes 802 895 1.077 621
140 Kékesvásárhely 65 42 83 29
141 Szépkenyerűszentmárton 530 420 470 284
142 Kötke - - 12 -
143 Doboka - 93 98 79
144 Vasasszentegyed 103 142 150 39

A felsorolt statisztikákból egyértelműen kitűnik, hogy 1930 és 1991 között a gyü-
lekezetek döntő többsége számbeli stagnálást, vagy számottevő visszaesést mutat. A
helyzet alapjában véve az elmúlt évtizedben sem javult. Amennyiben pedig azokat a
közösségeket tekintjük, ahol a rendszerváltás után valami épült, akkor 2000-ben az
egyes települések lélekszámáról a következő képet kapjuk:86

Település Mi épült? Lélekszám
1991 2000
Mezőköbölkút templom 387 360
Mezőszopor templom 16 36
86 Építő egyház, i. m.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 51
52 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

Település Mi épült? Lélekszám
1991 2000
Visa óvoda 309 466
Harcó óvoda 197 140
Panit gyülekezeti ház 2279 2110
Székelykövesd gyülekezeti ház 461 422
Sármás parókia 1.820 1.397
Detrehem-telep templom 402 461

A mezőségi táblázatok még kiegészíthetőek azokkal az adatokkal, amelyeket az
Istvánfi Gyula vezette munkacsoport gyűjtött össze a pusztuló erdélyi református
templomokat feltérképező munkája során Kolozs, Fehér, Hunyad, Szeben, Maros,
Beszterce-Naszód és Szilágy megyékben:87

A település neve A református Megjegyzés
gyülekezet lélekszáma
2000-ben
Alsótök / Tiocu de Jos 56 idősebb emberek
Bádok / Bădeşti 15 idősebb emberek
Botháza / Boteni 35
Csomafája / Ciumăfaia 25 idősebb emberek
Doboka / Dăbâca - 1998-ban 12 idős alkotta
a gyülekezetet
Esztény / Stoiana 45
Felsőtök / Tiocu de Sus 24 idős emberek
Kecsed / Aluniş 4 idős asszonyok
Kendilóna / Luna de Sus 97
Légen / Legii 15 idős emberek
Magyarderzse / Dârja 6
Magyarköblös / Cobleşu Someşan 46
Nagydevecser / Diviciorii Mari 15 idős emberek
Néma / Nima 4
Ormány / Orman - 1998-ban 1 főből állt a gyülekezetet
Páncélcseh / Panticeu 8
Szamosújvárnémeti / Mintiu Gherlii 6 többségük beköltözött
Szamosújvárra
Alvinc / Vinţu de Jos 12 a templomot nem használják
Borberek / Vurpăr 1 „Át tudjuk érezni, mit jelent utolsó
magyarnak lenni egy faluban, egy
gyülekezetben? Nincs, akihez szólni,
nincs akivel valamit anyanyelven
megbeszélni. Már csak emlékek van-
nak…"88

87 Istvánfi Gyula (szerk.), i. m.
88 Vetési László, i. m., 133. old.
A település neve A református Megjegyzés
gyülekezet lélekszáma
2000-ben
Borosbenedek / Benic - a faluban egyetlen baróti származású
magyar asszony él
Boroskrakkó / Cricău 3
Diód / Stremţ - már rég óta nincs gyülekezet
Enyedszentkirály / Sîncrai 191 életerős közösség
Magyarbece / Beţa 432 szinte az egész falu református
Magyarigen / Ighiu 10 helyben lakó lelkész
(Bod Péter sírja89)
Marosszentimre / Sîntimbru 5 a templomot már régen nem
használják
Sárd / Şardu 17
Tompaháza / Rădeşti 61
Tövis / Teiuş 290
Tür / Tiur 46
Algyógy / Geoagiu 7
Kéménd / Chimindia 9 magyarul már nem tudó
reformátusok
Marosillye / Ilie - nincs gyülekezet
Marosnémeti / Mintia - nincs gyülekezet
Nagypestény / Pesteana 2 valójában 3-4 magyarul nem tudó
református család él a faluban.
Nagyrápolt / Rapoltu Mare 6
Őraljaboldogfalva / Sântămăria Orlea 16
Mikeszásza / Micasasa 49
Magyarherepe / Herepea - nincs gyülekezet
Nagyercse / Ercea 2 idős emberek
Nagyölyves / Ulieş 90
Székelymoson / Mosuni 61
Komlód / Comlod 38
Mezőköbölkút / Fântâniţa 348 erős gyülekezet90
Mezőújlak / Delureni 5 idős emberek (1991-ben még 12-en
voltak)
Sajóudvarhely / Şieu-Odorhei 51
Vice / Viţa 91
Farnas / Sfăraş 61
Magyarzsombor / Zimbor 32

89 Bod Péter korában a gyülekezet még 1400-1500 lelket számlált, de az 1848-49-es események jelentős pusztítást eredményez-
tek. A társadalom rendi rétegződését azonban mi sem tükrözi jobban, mint a temetők jellege. A településen belül ugyanis kü-
lön temetője volt a nemeseknek, külön a papoknak és külön a polgároknak.
90 Érdekes, hogy egy református kiadvány 2000-ben a gyülekezet létszámát 360 főben adja meg: Építő egyház, i. m. Mindez arra
enged következtetni, hogy talán nem is annyira a statisztikák pontossága a fontos, mint inkább azok a hosszabb távon érvénye-
sülő folyamatok, amelyekre ezek az adatok a figyelmet irányítják. Az elmúlt másfél évszázad (1850 – 1992) népszámlálási ada-
tai (nemzetiségek/anyanyelvek és felekezetek szerint) hozzáférhetőek a http://varga.adatbank.transindex.ro honlapon.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 53
VI. A jövő nyitott kérdései

1) – Az egyházak helyzete és szerepe a jövőben

Amilyen mértékben sokrétűsödik a romániai és benne a magyar kisebbségi társada-
lom, olyan mértékben szembesülnek a magyar történelmi egyházak annak szüksé-
gességével, hogy átértékeljék és újragondolják a maguk helyzetét és szerepét, illetve
az egymáshoz és az új vallási közösségekhez való viszonyukat. Az erdélyi magyar tör-
ténelmi egyházak számára a jövő legnagyobb kihívása két alapvető, egymással szo-
rosan összefüggő területen, éspedig vallási és társadalmi szinten jelentkezik:
a) – vallási tekintetben kétséget kizáróan arra kényszerülnek, hogy túllépjenek a
népegyházi, mintegy vasárnapi istentiszteletet, keresztelőt, esküvőt, temetést szolgál-
tató szerepükön és megpróbáljanak ténylegesen közösségépítőkké válni. Erre kény-
szeríti őket a globalizáció eredményeként is érzékelhető vallásos érzület átalakulása,
amely együtt jár a személyek fokozottabb közösségi, hovatartozási igényével. Ameny-
nyiben nem teszik, híveik nem csekély részét az új vallási közösségek viszik majd el.
Ezek sikeresnek mondható közösségépítő tevékenysége ugyanis részben annak is
köszönhető, hogy a nemzeti igényekkel szemben előbbre helyezik a vallási igények ki-
elégítését. Hiszen az elsősorban lelkiséget, spiritualitást kereső emberek főleg emiatt,
és nem a nemzeti együvé tartozás megélésének céljából keresik fel a vallásos rendez-
vényeket. Akiket pedig többnyire ez utóbbi hozott közel az egyházakhoz, azok jó ré-
sze az elmúlt több, mint egy évtizedben már el is távolodott tőlük.
b) – társadalmi vonatkozásban az egyházaknak mindenképpen újra kell gondolniuk
a magyar kisebbséghez fűződő viszonyukat. Ebben a tekintetben ugyanis átrendeződő-
ben van az az egyenlet, miszerint Romániában magyarnak lenni egyenlő valamelyik ma-
gyar történelmi egyházhoz tartozni, illetve valamelyik magyar történelmi egyházhoz tartoz-
ni egyenlő magyarnak lenni. Ez különösen igaz a protestantizmus esetében. A sokolda-
lúvá váló román társadalomban ugyanis a magyar identitás megélésének és megőrzésé-
nek egyre változatosabb lehetőségei és helyei alakulnak ki, ami szükségszerűen a temp-
lom és a vallási közösség szerepének az átértékelését eredményezi. Vagyis az Egyház
ma már nem tekinthető a nemzeti önazonosság szinte egyetlen és intézményes kifejező-
jének és megtartójának. Ez leginkább a református egyházban érhető tetten, ahol egyre
égetőbb a kérdés, hogy meddig tartható még fenn a református egyház magyar jellege,
magyarnyelvűsége. Hiszen mennyire tekinthetők még magyaroknak azok a protestánsok
akiknek a neve magyar vagy magyaros hangzású ugyan, de akiknek a nyelve már román,
és kultúrájukban, életvitelükben is közelebb állnak ahhoz a románsághoz, amelybe integ-
rálódtak (pl. Verespatakon vagy Karácsonfalván, de ma már ez megtörténhet Nagyvára-
don, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, stb. is)? Az 1992-es romániai népszámlálási ada-
tokból kiindulva ugyanis Vetési László, 2001-ben, már 16.140 református (a 802.454-ből),
1.457 unitárius (a 76.708-ból) és 3.660 evangélikus (a 39.199-ből!) román anyanyelvű hí-
vővel számol.91 A jövő kérdése tehát az, hogy a protestáns egyházak hogyan fogják hi-
tükben tovább kísérni azt a réteget, amelyet nyelvében már elveszítettek.

91 Vetési László, i. m., 301. old.
Ezen szempontok figyelembe vételével a magyar történelmi egyházaknak kétség-
telenül a vallási és nemzeti közösségként való megmaradás kellene, hogy az alapvető
céljuk legyen. Csakis ez a fajta, egymást teljesen nem átfedő, de szorosan és szerve-
sen összefüggő kettős létmód teremthet lehetőséget arra, hogy az etnikai (magyar →
román) és a felekezeti (katolikus vagy protestáns → ortodox vagy görög-katolikus) le-
cserélődések ne jelentsenek párhuzamos és egymást feltételező hovatartozási váltáso-
kat. Amennyiben ugyanis – ortodox és görög-katolikus mintára – túl szorosra vonják,
és szinte egyértelművé teszik a felekezeti-nemzeti hovatartozást nagy esélyeik vannak
arra, hogy mindkét, felekezeti és nemzeti vonatkozásban egyaránt veszítsenek.
Az elmúlt nyolcvan évvel ellentétben – amikor sokkal erőteljesebb volt a nyomás
és kisebb a mozgástér – a magyar kisebbségi társadalom az utóbbi 15 évben átérté-
kelni látszik a történelmi egyházak társadalmi szerepét. Tagadhatatlan az a nemzet-
megőrző szerepük, amelyet a hagyományos egyházi feladatok mellett elsősorban Tri-
anon után felvállaltak. Mindebben azonban nem szabad szem elől téveszteni azt a
szükségszerű, egzisztenciális egymásrautaltságot sem, amelyet az új történelmi hely-
zet teremtett. Csakis ennek fényében érthető meg valójában a mostani fejlődés. Va-
gyis az, hogy a magyar identitás nem feltételezi szükségképpen a magyar történelmi
egyházi hovatartozást, illetve az egyházakhoz való fordulás lehet kifejezetten vallási in-
díttatású, és mentes minden nemzeti vonatkozástól.
Vetési László 1996 decemberében így fogalmazta meg ezt a dilemmát: „Lelké-
szekként sokszor tusakodunk azzal a kérdéssel is, hogy van-e jogunk a nemzeti ho-
vatartozásukat feladó híveinket akár a külső körülményeik megváltoztatásával, befo-
lyásolásával vagy személyes ráhatással is arra ösztönöznünk, hogy velünk maradja-
nak. Nekünk, lelkészeknek viszonylag világos ebben a kérdésben az illetékességünk,
hisz azzal, hogy valaki egyháztag, kifejezte azt az elvárását is, hogy rá figyeljünk: kö-
telességünknek kell tehát tartanunk a lelkigondozását”.92
Egy 1999-ben, Belső-Erdély református gyülekezeteiben végzett felmérés alkal-
mával két nyelvi vonatkozású kérdésre is válaszolniuk kellett a megkérdezett lelké-
szeknek. Az eredmény mindenképpen azt tükrözi, hogy egy átalakuló, változó világ-
ban az egyházak társadalmi szerepe is átalakul, s megmaradásukat, jövőjüket nagy-
mértékben meghatározza, hogy mennyire képesek alkalmazkodni az új helyzetekhez,
hogy képesek-e felvállalni és megválaszolni a kihívásokat.
„Mi a véleménye a román nyelv gyülekezeti használatáról?
– Soha, semmilyen körülmények között nem szabad a román nyelvet a reformá-
tus egyház szolgálataiba bevinni – 9.
– A templomi szolgálatban, igehirdetéskor nem, de az alkalmi szolgálatokkor saj-
nos használni kell. Legalább a román bibliaórát be kellene vezetni – 70.
– Az istentisztelet nyelve olyan kell legyen, mint a gyülekezeté – 28.
Mi legyen egyházunk álláspontja a magyarul nem tudó (volt) hívekkel szemben?
– Sajnos le kell mondanunk róluk, át kell engednünk őket a román egyházaknak – 0.
– Ki kell találnunk valamilyen megoldást, hogy megmentsük őket. Minden hely-
ségben más és más a helyzet, teljesen alkalomszerűen kell kezelni a kérdést – 88.
– Komolyan meg kell fontolni a román nyelvű gyülekezeti csoportok, egyházköz-
ségek stb. távlati alapítását és megszervezését – 23.”93
92 Uo. 11. old.
93 Uo. 315. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 55
56 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

A válaszok kétségtelenül az etnikai, nyelvi kizárólagosság átértékelésének a
szándékáról tanúskodnak. Ezzel párhuzamosan azonban nélkülözhetetlen és szük-
ségszerű az egyházak szerepváltása is. Ezen a téren Vetési László a népegyháznak –
amelyben nem szükséglet és nem élmény a templomba járás, illetve amellyel sokszor
csak szimbolikus a kapcsolattartás (egyházadó kifizetése) – egy szolgáltató egyház-
zá való átalakulása mellett érvel, és Szamosújvárt hozza fel példának, ahol „felépítet-
tek egy gyülekezeti házat és beállítottak oda egy minimális összegű támogatással mű-
ködő kis konyhát. Itt megszervezték a gyerekek foglalkoztatását a tanulás vége és a
szülő hazatérése között, szilenciumi rendszerben. Még román gyerekek is jönnek, ki-
sebb számban. Az egyház ezáltal olyan sávban nyújtott szolgáltatást, amelybe eléggé
széles réteg beletartozik, ezzel megfogta a városi magyarságnak azt a rétegét is,
amely különben templomba sem menne el, amelynek ha nem temet, nem keresztel
vagy esket a pap, egyáltalán nem hiányzik az egyház… Etnikai izolációban élt ez a ré-
teg, de azzal, hogy az egyház nyújtott neki egy közösségi szolgáltatást, etnikai tartal-
mak nélkül, a szolgáltatást igénybe vevő tulajdonképpen etnikai közösséget is kapott.
Igénybe veszi, mert a gyermek kap ott egy ebédet, tanul, felügyelnek rá…, így a szülő
és a gyerek egyaránt közösségre talál. Az idejáró szülők fokozatosan bekapcsolód-
nak a közösségi életbe és munkába. Ezzel a szolgáltatással az egyház többet ért el,
mint hogyha sorba járta volna a híveket.”94

2) – A múlttal való szembenézés szükségessége

„Az Erdélyi Egyházkerület lelkipásztorai, gyülekezetei és vezető testületei a kommu-
nista rendszer idején, a külső nehézségek ellenére is arra törekedtek, hogy az egy-
házi élet adott lehetőségeit kihasználják. Az esperesi vizitációk az istentiszteletek és
általában az igehirdetés rendszeressége mellett megvizsgálták és ösztönözték a val-
lásoktatást, a konfirmációra való felkészítés gyakorlását és a lelki élet más megnyil-
vánulásait. Az évi lelkészi jelentések a statisztikán kívül ezeket az adatokat megőriz-
ték bizonyságul az utókor számára. A kommunista diktatúra utolsó 10-15 évében, a
politikai nyomással szembefordulva egyre több gyülekezetben alakult ifjúsági Biblia-
köri csoport, ezenkívül bevezették a presbiter-továbbképző órákat és többféle ren-
dezvényt tartottak. A lelkipásztorok kötelessége volt a Biblia - és imaórák, valamint
ökumenikus imahét tartása.
Az egyházkerületben az ifjak mintegy 90%-a konfirmált, a házasságkötések mint-
egy 80%-a esetében az egyházi esküvőt is igényelték, a kereszteletlen újszülöttek, a
csupán polgári szertartással történő temetések száma igen alacsony, úgyszólván el-
hanyagolható volt. Népünk érezte, hogy a nehéz időkben az egyetlen támasz Isten
és az utolsó erődítmény az egyház.”95
Amennyiben a továbbiakban is csupán ez a semmitmondó megfogalmazás ol-
vasható majd a református egyház internetes honlapján, anélkül, hogy egyetlen szó is
esne a kommunista államhatalommal való együttműködésről – illetve azokról a lelki-
94 Uo. 412-413. old.
95 www.reformatus.ro/tortenelem.htm. Ezzel párhuzamosan érdemes elolvasni Tőkés László, „A református egyház helyzete Er-
délyben” (Ellenpontok szamizdat folyóirat 1982/2, 10-18. old.) c. írását is. Újra sajtó alá rendezte Tóth Károly Antal, Ellenpont-
ok, Csíkszereda, 2000, 140-148. old.
pásztorokról, akik hitükért, egyházi szolgálatukért, az ateista-kommunista rendszerrel
való szembenállásukért és a diktatúra által elnyomott népükért szenvedtek börtönt96
– addig megkérdőjelezhető az intézménynek a múlttal való tényleges szembenézni
akarása. Ennek hiányában azonban igencsak kétséges annak erkölcsi szavahihető-
sége, és a kisebbségi társadalom szervezésére, irányítására irányuló minden igénye.
Sőt, mi több: fokozott politikai szerepvállalását a múlt feledtetését és új keletű legitimá-
ció elnyerését célzó erőfeszítésnek is tekinthetjük, amelyben egyre erőteljesebben ér-
vényesül az irracionalitás és az érzelmek korbácsolása.

3) – Menni vagy maradni?

A magyarság nemzeti és kulturális kárpát-medencei fennmaradása nem tekinthető
történelmi szükségszerűségnek. A folyamatos siránkozás, az önnön sajnálkozás vagy
egy, a politikai retorika által éltetett délibábos álomvilágban való öntetszelgés minden
bizonnyal lélektanilag kielégítő lehet – ellenben mindez ténylegesen nem a probléma
megoldását, hanem annak tudomásul nem vételét jelenti. Ugyanakkor a valósággal
való szembenézés kerülése nem változtat magán a valóságon.
Kétségtelenül szép és vonzó a „szülőföldön való boldogulás” eszméje, ennek
azonban meg kell teremteni a feltételeit is. Arról nem is beszélve, hogy miért az erdé-
lyi magyar legyen az egyetlen, akire nem vonatkozik a személyek szabad mozgásá-
nak európai elve? Miért legyen ő az egyedüli, aki nem élhet azzal a lehetőséggel,
hogy emberhez méltó élet- és munkakörülményeket keressen, olyanokat amiről szülő-
földjén sokat hall, de amiből megvalósulni csak keveset lát.
„1989 után a szabadabb határátlépésekkel, megint sokan kijöttek Erdélyből – ta-
nulni vagy munkát vállalni. A munkát vállalók általában visszamentek, különösen a vi-
dékiek, hiszen saját környezetükben a külföldön keresett pénz meglehetős életszínvo-
nalat, esetleg presztízsköltekezést biztosít. Jó esetben helyi vállalkozás beindítását te-
szi lehetővé. A tanulási céllal kiutazó fiatalok sajátos módon igen kis létszámban tér-
nek vissza. Többnyire Magyarországon maradnak. A tehetséges fiatalok agyelszívása
szinte intézményes formában működik. A nemzetközi ösztöndíjjal tanulók diploma
után meg sem állnak valamelyik fejlett nyugati országig.”97
Az is megfontolandó, hogy mindebben mennyire játszik szerepet a faluközössé-
gek tekintélyelvű, feudalizmus-konzerváló közszelleme, amely az össztársadalomban
is tetten érhető; illetve az a kontraszelekció, amely már-már visszafordíthatatlan mére-
teket öltött, s amely a középszerűség diadalát eredményezi. Társadalmi szinten mind-
ez egyrészt a hatalom iránti feltétlen tisztelettudatban, másrészt pedig a hatommal va-
ló nagyméretű visszaélési hajlandóságban mutatkozik meg.
Ilyen körülmények között nem elég a szülőföldön való maradásról beszélni, azért
tenni is kell valamit, hogy annak vonzalma, értelme legyen:
– az oktatás terén több figyelmet kellene szentelni a szakoktatásnak, a kisipari
szakmáknak (pl. asztalos, szabó, cipész, stb.) és nem annyira versenyképtelen, rosz-
szul képzett diplomásokat kinevelni, amivel csak a magyarországi felsőoktásban tanu-
lók statisztikáit lehet feljavítani. Az aki valamilyen területen alapos felkészültséggel
96 Lásd Akik imádkoztak üldözőikért. I: Börtönvallomások, emlékezések, Kolozsvár, 1996, 4. old.
97 Istvánfi Gyula (szerk.), i. m., 20. old.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 57
58 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

rendelkezik, az sokkal magabiztosabb, kialakul nála az élet derűsebb látása, s életét
jobban tudja strukturálni, tennivalóit sorrendbe szedni. Ebben vállalhatnának például
jól átgondolt szerepet az egyházak. Ugyanakkor nyelvet váltó híveik számára felkínál-
hatnák azt a lehetőséget, hogy tetszés szerint megismerhessék magyar felmenőik
nyelvét és kultúráját, s így mintegy közvetíthessenek többség és kisebbség között egy
ténylegesen pluralista társadalomban.
– az ifjúság öntudatosítására kellene összpontosítani, hogy képesek legyenek
önállóan és kritikusan gondolkodni, illetve tudatosan felelősséget vállalni, mind a sa-
ját életpályájuk, mind pedig közösségi, társadalmi vonatkozásban.
– a jövő szempontjából a stratégia is fontos, ellenben sokkal fontosabb lenne az
olyan program, amely világos, ütemezhető, kivitelezhető és számon kérhető.
Átalakuló világunkban mindenkinek joga van önmaga lenni. Ezt azonban nem
szavakkal, retorikai szólamokkal, hanem tevékeny cselekvéssel, és az ezt lehetővé te-
vő feltételek megteremtésével lehet elérni. Hiszen az egyéni és a közösségi életsor-
sok nem statikusak, hanem dinamikusak, állandóan változóak.
A pluralista társadalom jellemvonása, hogy az identitás megőrzése vagy megvál-
toztatása egyaránt jog és lehetőség; sem nem erény, sem nem bűn. Azonban minden-
kinek biztosítani kell azt a lehetőséget, hogy minden hátrányos megkülönböztetés nél-
kül, mindig és mindenhol önmaga lehessen – különösen akkor, ha a kisebbségi lét tu-
datos felvállalása mellett dönt. Ebben pedig az egyházak és a vallási közösségek
nemcsak megtartó, de eltaszító erőt is jelenthetnek. Nagyon sok minden ugyanis az
adott felelős vezető személyén, illetve az általa megszemélyesített intézményhez való
viszonyuláson múlik.
„Van, aki könnyedén hagyja maga mögött önazonossága megállóhelyeit, felejt
azonnal, ahogy továbbindul. Van, aki szenvedve, gyötrődve cserél újra szívet, nyelvet
és hitet. Nyelvek és hitek nagy átjáróházában van, aki szenvedve morzsolja, emészti
önmagát. Fájdalmas rendje ez egy gyötrelmes történelmi utazásnak. Ez a dolgaink
szinte megváltoztathatatlan rendje. De mégis úgy van az rendjén, hogy legyenek kö-
zöttünk mindig olyanok, akik kapaszkodnak abba, amitől meg akarja fosztani őket a
vadvizek megállíthatatlan sodrása.
Vannak, kell legyenek olyanok, akiknek fontos a szidalmazott, beszennyezett és
fölöslegessé váló másság. Akiknek kell akkor is, ha már senkinek nem kell. Mert ez
vagyok én, és csak ez lehetek, és semki ne várja el, hogy más legyek, mint ami va-
gyok és ami lehetek. Az enyémet őrzöm, másként nem tehetek.”98

98 Vetési László, i. m., 161. old.
Összegzés

A történéseknek és a társadalmi átalakulásoknak, fejlődéseknek a beágyazódása egy
folyamatos, de korszakokra is bontható idősíkba lehetővé teszi a folyamatokban törté-
nő elemzést és gondolkodást. Az erdélyi magyar, elsősorban protestáns egyházak tár-
sadalmi szerepének az elemzése eredményeként néhány összegző gondolatban fog-
lalnám össze a múlt tanulságait és a jövő kilátásait, az esetleges és a lehetséges ten-
nivalókra összpontosítva.

1) Először is ihletett kellene meríteni abból a gazdasági, társadalmi, kulturális és
vallási magatartásból, amely a dualizmus korában lehetővé tette a románság gyarapo-
dását és identitásának hathatós megőrzését. Ebben az időszakban ugyanis a magyar
államban élő románság megerősödött anyagiakban és nemzeti öntudatában, illetve
eljutott a határozott fellépésig (1892-1894-es Memorandum-per). A későbbiekben
részben ezekre a tapasztalatokra is alapozva igyekezett a román államhatalom követ-
kezetesen és hatékonyan korlátozni, akadályozni és visszaszorítani a romániai ma-
gyarság intézményes önszerveződési lehetőségeit. Az ortodox és görög-katolikus
egyházaknak főleg az erdélyi románság életében betöltött szerepének tükrében egy-
általán nem véletlen, hogy a magyar történelmi egyházak a megszorítások és táma-
dások kereszttüzébe kerültek.

2) Azt hiszem tévedés az erdélyi magyar történelmi egyházak Trianon előtti társa-
dalmi szerepét az az utáni időszak alapján tanulmányozni és megítélni. Trianon ugyan-
is egy rendkívül sajátságos helyzetet teremtett, amelyben a felekezeti és a nemzeti túl-
élés egészben vagy részben átfedték egymást, ami egy szükségszerű egymásra utalt-
ságot is eredményezett. Az egyházak önmagukra eszmélésének a gyorsasága két-
ségtelenül a bennük rejlő lelki és szellemi tartalékoknak köszönhető, amely lehetővé
tette a kihívásokkal való szembenézést, illetve azok felvállalását. Ellenben mindez nem
mentesíti az egyházakat attól, hogy szembenézzenek Trianon előtti önmagukkal, és
legalább feltérképezzék mindazt, amit természetes fejlődésük korszakában megtehet-
tek volna, de nem tettek meg. Nem kizárt, hogy ezáltal lehetőség nyílna a hasonló hi-
bák és tévedések jövőbeni megismétlésének az elkerülésére.

3) A rendszerváltás kétségtelenül új helyzet elé állította az egyházakat. Ebben a
helyzetben azonban hamar fényt derült arra, hogy a lelki és szellemi tartalékok elenyé-
szők, az emberi erőforrások pedig erősen hiányosak (nem egy lelkipásztor diplomás
ugyan, de valójában nem tekinthető értelmiséginek) – a romániai magyar kisebbségi
társadalom egészéhez hasonlóan. Több mint egy évtizedes távlat alapján elemezve a
dolgokat ez eléggé egyértelmű, hiszen az egyházak, intézményi szinten, képtelenek
felvállalni a kihívásokat, és hosszabb távú koncepciókat kidolgozni. Gyakorlatilag
ezért is személyhez kötött szinte minden társadalmi jellegű kezdeményezés. Ilyen kö-
rülmények között az intézményes támogatások csakis egy adott intézményrendszer
mesterséges fenntartását célozhatják, amely a látvány-létezés illúziójával nyugtatja a
támogatót vagy támogatókat. Ugyanakkor ezen támogatások azt is eredményezhetik,

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 59
60 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

hogy megerősítik és véglegesítik a romániai magyar viszonylatban már-már visszafor-
díthatatlan méreteket öltött kontraszelekciós folyamatot. Miután ugyanis a román kom-
munista rendszer már az elején mindent megtett azért, hogy fizikailag is megsemmi-
sítse a gondolkodásra, tettre és alkotásra kész egyéniségeket, és alakítható masszá-
vá gyúrja át a társadalmat, a későbbiekben is éberen vigyázott arra, hogy időben ki-
szűrje a nyugodt egyformaságot megzavarókat. Mindennek hatása idővel az egyhá-
zakban is érzékelhetővé vált, s a folyamatot sajnos maga a rendszerváltozás sem tud-
ta igazából megtörni. Mivel a társadalom minden szintjén a vezetőségek ebben a szel-
lemiségben szocializálódtak gyakorlatilag intézményi szinten újratermelik önmagukat.
Amennyiben azonban a történelmi egyházak nem törik meg ezt a középszerűségnek
kedvező folyamatot elkerülhetetlen, hogy veszítsenek társadalmi jelentőségükből, ami
demográfiai összezsugorodásuk függvényében nemcsak egyre agresszívebbekké te-
heti, hanem akár szembe is fordíthatja őket a társadalommal.

4) Románia Uniós csatlakozásának belátható időn belüli kilátásai ismét új helyzet
elé állítja az erdélyi magyar történelmi egyházakat és magát a magyar kisebbségi tár-
sadalmat is, jóllehet még a rendszerváltást sem sikerült teljesen feldolgozniuk, mint
ahogy a helykeresés folyamatát sem sikerült teljesen lezárni. A csatlakozás ugyanis
mindenképpen tényszerűsíti majd a pluralista társadalmat Romániában – annak mér-
tékétől és szervezettségi fokától függetlenül. Ebben a helyzetben tehát a történelmi
egyházaknak meg kell tanulniuk együtt élni a sokféleséggel, és főként meg kell talál-
niuk az egymással, valamint a más vallási közösségekkel való kapcsolattartás, illetve
a folyamatos és esetenkénti együttműködés módozatait. Az új körülmények között
ugyanis elsősorban az összehangolt társadalmi szerepvállalások lehetnek igazán si-
keresek és közösségépítők, közösségmegtartóak.

5) Amennyiben egy egyház vallási téren terepet veszít, azt semmiféle politikai sze-
repvállalással nem képes pótolni. Ebből a megfontolásból kiindulva a romániai refor-
mátus egyháznak nincs esélye arra, hogy az autonómia felvállalásával az RMDSZ po-
litikai alternatívája legyen. Ez mindenféle tekintetben zsákutca, amely hosszabb távon
a református egyháznak, mint intézménynek, a hitelvesztését fogja eredményezni.
A XX. század folyamán az erdélyi történelmi egyházak ereje éppen abban rejlett,
hogy ugyan nemzeti tudatot őrző, de mégis vallási közösségekként működtek: bátorí-
tottak, vigasztaltak, erőt és remény adtak. Nem politikai ideológiák felvállalására és
hirdetésére, hanem mindenekelőtt a gyülekezetek nevelésére, tanítására és lelki gon-
dozására fektették a hangsúlyt. Annak idején ezt Makkai Sándor a következőképpen
fogalmazta meg: „püspökké választásom időpontjában teljesen tisztán állott előttem
az igazság, hogy egyházunknak lelki hatalommá, vagyis valóban egyházzá kell lennie
ahhoz, hogy a rábízott népet magyarságában, nemzeti műveltségében, társadalmi
egységében és gazdasági egzisztenciájában is megtarthassa, csakis azáltal, hogy re-
formátus keresztyének hit- és szeretetközösségévé neveli. (…) A lelki egyház kötele-
zett, de képes is arra, hogy a politikai nemzetből lelki nemzetet neveljen s a maga kö-
zösségében lelki imperiumot gyakorolván, kulturális, társadalmi és gazdasági téren is
megteremtse a magyar reformátusság egzisztenciaközösségét”.99

99 Makkai Sándor, Szolgálatom, Budapest, 1990, 107-108. old.
A kommunizmus bukásával megszűnt a külső nyomás összetartó, eggyé ková-
csoló hatása is. Ma, amikor leépülőben a tekintélyelvűség, már többnyire javasolni, fel-
kínálni, meggyőzni és példát mutatni kell. Ez kétségtelenül nehezebb, hiszen nagyobb
a mozgástér, és szélesebbek a felkínált választási lehetőségek. Ezért kell mindennél
inkább egyháznak lenniük és maradniuk az egyházaknak. A politikai párttá való átala-
kulás kísértése súlyos következményeket magában rejtő szereptévesztés, amely intéz-
ményes tudathasadásról árulkodik.

6) Alapjában véve szükséges az erdélyi magyar történelmi egyházak – és más
vallási közösségek – társadalmi szerepvállalásainak a támogatása. Ezen szerepválla-
lásoknak azonban ténylegesen közösségépítőknek, közösségmegtartóknak kell len-
niük; olyanoknak, amelyek a szolgáltató, állampótló tevékenységet végző egyházról
tanúskodnak. Ezen támogatásoknak a kiszámíthatósága, illetve a rendszeressé és át-
láthatóvá tétele érdekében azonban feltétlenül szükséges lenne azokat függetleníteni
a napi politikai pártérdekektől, és esetenkénti elbírálásukat kifejezetten szakmai ala-
pokra helyezni.

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 61
62 A protestáns Erdély – Az erdélyi magyar protestáns egyházak és vallási közösségek társadalmi szerepe

Források

www.magyarbaptista.com
www.reformatus.ro
www.unitarius.ro

Bíró Sándor, Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867-1940, Eu-
rópai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1989.
Építő egyház, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 2000.
Gaal György, Múzsák és erények jegyében. Dolgozatok Erdély unitárius múltjáról,
Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2001.
Istennel a népért. Tőkés László életútja, ahogyan David Porternek elmondta, Arany-
híd, Budapest, 1991.
Istvánfi Gyula (szerk.), Erdélyi református templomok. (Veszendő templomaink, 1),
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001.
Kedei Mózes, Az Erdélyi Unitárius Egyház rövid története, Unitárius Egyház, Kolozs-
vár, 2002.
Kolumbán Vilmos József, Törvényhozó egyház. Az erdélyi református egyház élete a
zsinati végzések tükrében. 17-18. század. (Erdélyi Református Egyháztörténeti Füze-
tek, 9), Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Protestáns Egyháztörténeti Tanszéke,
Kolozsvár, 2002.
Kövesdi Kiss Ferenc, Még szólnak a harangok! Rólunk van szó! Újszemű látónak len-
ni! A Mezőség településeinek helyzetképe, 1891-1991. Vázlatkép a 700 oldalnyi több-
száz fényképes környezetrajzból, Magyar Református Presbiteri Szövetség Budapest,
1995.
Makkai Sándor, Szolgálatom. Teológiai önéletrajz, 1944, Református Egyház Zsinati
Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1990.
Nagy Ödön – Hermán János – Nyitrai Mózes, Palástban. Lelkészek szórványban. Ki-
adásra előkészítette Keszeg Vilmos, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001.
Rajki Zoltán, Egy amerikai lelkész magyarországi missziója. John Friederick
Huenergardt élete és korának adventizmusa. (Kisebbségkutatás könyvek), Lucidus
Kiadó, Budapest, 2004
Sebestyén Kálmán, Erdély református népoktatása, 1780-1848, Püski, Budapest,
1995.
Tőkés István, A romániai magyar református egyház élete. 1945 – 1989. (A Magyar-
ságkutatás könyvtára, 6), Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990.
Vetési László, Ne csüggedj el, kicsiny sereg! Lelkipásztori barangolások küszködő
nyelvi tájakon, Kalota Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002.