You are on page 1of 166

Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

Ágoston Vilmos

Médiapolitika vagy
politikai média

Budapest, 2005
© Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány
Felelôs kiadó: dr. Törzsök Erika elnök
1093 Budapest, Lónyay u. 24. félemelet 1.
Levelezési cím: 1461 Budapest, Pf. 362
Telefon: (+36 1) 216 7292, 456 0779 Fax: (+36 1) 216 7696
Internet: www.eokik.hu • E-mail: minor@eokik.hu
Tervezés, nyomdai elôkészítés és nyomás:
Stúdió MolnART
Telefon: (+36 20) 203 9961
E-mail: info@molnart.hu
TARTALOMJEGYZÉK
Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

I. Német és francia modell . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9


A német sajtó és elektronikus média . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9
A Spiegel-ügy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22
A politikai egyensúly . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25
A sajtókoncentráció szabályozása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26
A német rádió és tévé . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28
A reklámbevételek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36
A kisebbségek, bevándorlók és a német média . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46
A francia média néhány jellemző vonása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51
A francia sajtó és média rövid története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
A francia rádió 1945 után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62
A francia televízió és az állam . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 67
A francia média és Le Pen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74
A média szerepe az FN növekedésében és népszerűsítésében . . . . . . . . . . 78
Néhány európai együttműködési rendszer . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89

II. Közép-európai változások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95


A lengyel sajtó és média a rendszerváltás után . . . . . . . . . . . . . . . . 95
A sajtó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95
Külföldi befektetők a lengyel sajtóban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 100
Az audiovizuális szektor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101
A Cseh Köztársaság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 106
A szlovák média . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110
A szlovákiai sajtó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111
A szlovéniai sajtó és média . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113
A szlovén sajtó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 114
A magyarországi sajtó és média néhány jellemző vonása . . . . . . . 125
A magyar sajtó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 125
A magyar audiovizuális szektor és a politika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 128

III. Komparatív észrevételek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 134

IV. Következtetés és javaslat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 161

Felhasznált könyvészet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 165


Bevezetés

„Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabad-


ságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás
szabadságát és az információk, eszmék megismerésének
és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nél-
kül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhas-
son.” [Európai Egyezmény az Emberi Jogok és
Alapvető Szabadságok védelméről, 10. Cikk (1)]1

Az idézett egyezmény alapján – amelyet 1950-ben alkottak és


1953-ban lépett hatályba, Magyarország is ratifikálta 1993-ban –,
semmilyen hatóság nem avatkozhat be abba, hogy az emberek
szabadon hozzájussanak és terjesszék az információkat és gondo-
lataikat, mert mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás sza-
badságához. Ennek a szép és magasztos elvnek az alapján, amely
az Európai Unió alapszabályai közé tartozik és eddig még minden
tagállam ratifikálta, bárkinek alanyi jogon lehetősége nyílna arra,
hogy médiát indítson, a médiában megjelenjen, véleményét ki-
nyilvánítsa és ebben semmilyen közhatalmi intézmény (állam,
cenzúra, engedélyeztetés, országhatár) nem gátolhatná meg.
Természetesen ez nem így történik a gyakorlatban.
Arra, hogy nem így történhet, éppen a fent említett alapok-
mány következő bekezdése nyújt lehetőséget: „Ez a Cikk nem
akadályozza, hogy az államok a rádió-, televízió- vagy mozgókép vál-
lalatok működését engedélyezéshez kössék.” Sőt a 10. § (2) bekezdé-
se még szélesebb körű megszorításokat tesz lehetővé az álla-
moknak:

1 1993. évi XXXI. törvény az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. no-
vember 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről, a Magyar
Köztársaság megerősítéséről szóló okiratának letétbe helyezése az Európa Tanács főtitkáránál 1992. no-
vember 5-én megtörtént.

5
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

„E kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakor-


lása a törvényben meghatározott, olyan alakszerűségeknek, feltételek-
nek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szüksé-
ges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban a
nemzetbiztonság, a területi sértetlenség, a közbiztonság, a zavargás
vagy bűnözés megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, má-
sok jó hírneve vagy jogi védelme, a bizalmas értesülés közlésének meg-
akadályozása, vagy a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának
fenntartása céljából.”

A második bekezdéssel olyan tág körét engedélyezte az euró-


pai államoknak a médiába való beleszólásra, hogy szinte ér-
vénytelenítette a szólásszabadság jogát. Ennek az ellentmondá-
sos szabályozásnak az alapján az EU garantálja ugyan a szólás-
szabadságot, másrészt a médiát a helyi törvénykezéseknek meg-
felelően korlátozza „a demokratikus társadalmak szükségletei-
nek” megfelelően. Mivel nem határozza meg, hogy mi felel
meg a legjobban a demokratikus társadalmak szükségleteinek,
ezért a média szabályozásának is elég tág lehetőségei nyílnak.
Külön érdekessége a szabályozásnak, hogy egyaránt megfogal-
mazza az „országhatárokra tekintet nélkül”-iség uniós eszméjét, az
információk szabad terjesztését a határokon át, és ugyanakkor
a határok fenntartásának elvéhez ragaszkodó „nemzetbizton-
ság” és „területi sértetlenség” kritériumait. Tudjuk, hogy a terüle-
ti sértetlenség elvét egyes nemzetállamokban még a regionális
igények megfogalmazása ellen is felhasználják, ez alapján a re-
gionális rádió-, és tévéadókat is csak az egység részeként képze-
lik el, és nem önálló, autonóm entitásokként. Tehát a média
szabályozásának eszköze az államok kezében van Európában, és
a döntő szó kimondása elsősorban a nemzeti törvénykezés ha-
táskörébe tartozik.
Ez az egyoldalú kép kissé módosult a 80-as évek műszaki for-
radalma óta, és a feltételrendszer kiegészült egy újabb szereplő-
vel: a nagy műszaki beruházók és a reklámipar érdekeinek az
előretörésével. Ezek egyaránt kényszerítően hatottak az állami
tulajdonlás és a szabályozás újraértelmezésére.

6
Bevezetés

Közép- és Kelet-Európa médiája csak a többpártrendszerre


váltás – a kilencvenes évek eleje – óta került média-versenyhely-
zetbe és sokan úgy vélik, hogy ez az átalakulás, amely térségünk
médiájára jellemző, teljesen egyedülálló, gyökeresen más hely-
zetből indult ki, mint a nyugati média kialakulása, tehát erre az
átalakulásra nem érvényesek a nyugati tapasztalatok. Ennek a
feltételezésnek ellentmond a nyugati média kialakulásának tör-
ténete, amelynek tapasztalatait, kudarcait és sikereit, szabályozá-
si buktatóit szem előtt kellene tartania a kelet-európai médiasza-
bályozóknak, hogy elkerüljék azokat a negatív tapasztalatokat,
amelyeken a nyugati média szabályozása már keresztülment.

Az 1980-as éveket vízválasztónak tekintik a nyugat-európai


média történetében. Ekkor jelennek meg azok az új műszaki le-
hetőségek, amelyek döntően befolyásolják a telekommunikáci-
ós rendszerek átalakításának szükségszerűségét és az ezt kísérő
társadalmi, jogi környezet feltételrendszerének a módosítását.
Ha csak két olyan, igen fontos technikai bővítést említünk,
mint a kábeltévé és a műholdas sugárzás, vagy az internet, már-
is éreztetni lehet, hogy a hagyományos kommunikációs eszkö-
zök (sajtó, rádió, tévé) új versenyhelyzetbe kerültek. Az új mé-
diahordozók megjelenésének több következménye is volt:

1. A hagyományos közszolgálati rádiótársaságok Nyugat-Eu-


rópában védekező helyzetbe kerültek és kénytelenek vol-
tak újrafogalmazni a közszolgálatiság filozófiáját.
2. Új médiák jelentek meg, mint Rupert Murdoch Sky
Channelje a nyugatnémet SAT1 és a brit ITV cégek a
Super Channellel.
3. A jogalkotásnak is meg kellett változtatnia addigi média-
törvényeit, mint az 1981. évi és az 1986-os franciaországi
médiaderegulációs törvény, és a németországi belső tör-
vénykezések, valamint a francia–német közös műholdsu-
gárzási egyezmény 1987-ben.

Az elemzés első részében arra szeretnénk választ találni, mi-


lyen volt a két nagy nyugat-európai országban, Franciaország-
7
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

ban és Németországban a média függetlenségének a helyzete.


Milyen eszközeik voltak ezen államoknak, kormányoknak, il-
letve politikai hatalmaknak, hogy beleszóljanak, irányítsák, be-
folyásolják a médiát az elmúlt ötven évben. Melyek voltak a leg-
fontosabb szereplői ennek a folyamatnak: az egyre élesebb pia-
ci versenyben hogyan változtak meg a hagyományos média-
struktúrák. Hogyan lehet megőrizni a média kultúraközvetítő
szerepét, és végül, milyen tanulságok vonhatók le a szélsőséges,
kizárólagos nacionalista mozgalmaknak a francia és a német
médiában történő bemutatásából.

Tanulmányunkban részletesebben foglalkozunk a francia és


a német sajtó és elektronikus média bemutatásával, mint a kö-
zép-európai gyakorlattal, mert a nyugati befektetők szerepe egy-
re erősebb lesz a keleti médiapiacon, tehát meg kell vizsgál-
nunk, hogyan jött létre a nyugati két, egymástól eltérő modell.

8
I. Német és francia modell

A német sajtó és elektronikus média


A német sajtó története a XVII. századig vezethető vissza, de ha
arra gondolunk, hogy Johannes Gutenberg nyomdája – a XV.
század közepén – is Németországban keletkezett, akkor min-
den nagyítás nélkül azt mondhatjuk, hogy Németország a szü-
lőhazája az európai újságírásnak. Ennek ellenére az ország szét-
szakítottsága, a hatalmi cenzúra nagyon megnehezítette a fejlő-
dését. Az autoritárius kormányzási forma a francia forradalom
liberális szellemének hatása ellenére is megmaradt. Valójában
a német nyomtatott sajtó fejlődése csak a XIX. század utolsó év-
tizedeiben indult meg. A nyomtatott sajtó masszív előmozdulá-
sa együtt járt Németország hirtelen iparosodásával, amely az
egyesülést követte 1870 után. Mindennek a feltétele a nyomta-
tás technológiájának a fejlődése volt. Már 1873-ban felfedezték
a rotációs nyomtatást, amellyel nagyobb példányszámot tudtak
előállítani.
1874-ben Bismarck kiadja a Birodalmi sajtótörvényt (Reichs-
pressegesetz), amely megteremtette a nemzeti sajtó alapjait. A
törvény eltörölte az előzetes cenzúrát és a legtöbb kiadvány ál-
lami engedélyeztetésének a kötelezettségét. Az utólagos cenzú-
rát nem szüntette meg, de ezzel megkönnyítette a sajtótermé-
kek gyorsabb előállítását. Ennek hatására létrejött a vidéki,
profitorientált, szélesebb tömegekhez eljutó sajtó. Bismarck
idején a politikai légkör egyáltalán nem volt liberális, ami ab-
ban is megnyilvánult, hogy kegyetlen harcot indított a katoli-
kus kisebbség ellen, amelyet „Kulturkampf”-nak neveztek. A
szocialisták ellen is kiadott törvényt 1878-ban, és törvényen kí-
vül helyezte a szocialista gondolkozást. Ennek ellenére, a korlá-
9
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

tozott liberális sajtótörvény serkentőleg hatott az ipari és a ke-


reskedelmi középosztályra. A törvényt általában politikamen-
tesnek és konzervatívnak tartják az elemzők.2
Előzőleg már megjelent egy szűk körű liberális sajtó, mint a
Neue Rheinische Zeitung, amelynél Karl Marx is dolgozott
1848-ban. A szociáldemokraták 1876-ban megalapították a
Vorwärts című lapot. A nagy példányszám miatt megjelentek a
hirdetők és az állandó előfizetők. A XX. század elején jelenik
meg egy új típusú lap, a „boulevard”. A weimari köztársaság
idején (1918–1933) a császári autoritárius hatalom politikai-
kulturális küldetéstudata ellenére sajátosan eltérő laptípusok
alakultak ki. A húszas évek liberális légkörében politikai elkö-
telezettségű lapok jöttek létre. Több mint 600 lap katolikus
orientációjú, a szocialista és a közel 200 lapot megjelentető
kommunista sajtó szintén küzdött a fennmaradásért. Theodor
Wolff 1871-ben alapítja meg a híres közép-liberális lapot, a Ber-
liner Tageblattot, de emellett vagy 80 szélsőjobboldali lap is
megjelent, amelyekben német szélsőséges nemzeti elveket hir-
dettek. 1932-ben a német lapok 30 százaléka pártlap volt. A
Katolikus Centrum Pártnak és a Bajor Néppártnak összesen
434 lapja volt. A szociáldemokratáknak 149 lapjuk volt. A ná-
ci pártnak ebben az időben csak 120 lapja volt.3
1913-ban egy csoport konzervatív üzletember és politikus
megszerzi a liberális sajtó nagy részét August Scherltől, és
Alfred Hugenberg felépíti Európa első és leghatalmasabb mé-
diabirodalmát. A weimari köztársaság vége felé már minden
politikai és gazdasági hatalom Hugenberg kezében összponto-
sul, és a liberális sajtó jelentősége minimálisra csökken. Ő há-
rom elvet követett:
– az amerikai gyakorlat szerint „iparosítani” a sajtót,
– kapitalista és technikai módszerekkel a sajtó koncentrációja,
– még szélesebb körben terjeszteni a konzervatív eszméket.
Hugenberg szélsőséges konzervatív volt. Az első világháború
végéig a Krupp acél- és fegyverkonszernjének volt igazgatósági

2 Peter J. Humphreys: Media and Media Policy in Germany, Berg, Oxford, Providence, USA, 1994
3 Humphreys, i. m., 16. o.

10
Német és francia modell

elnöke. Ugyancsak részt vett a porosz állam betelepítési politi-


kájában Poroszország lengyel területein. 1920-tól a szélsőjobb-
oldali Német Nemzeti Néppárt (Deutschnationale Volkspartei
– DNVP) képviselőjeként tagja volt a német parlamentnek. A
Ruhr-vidéki iparmágnások támogatásával 1914-ben létrehozta
az ALA (Allgemeine Anzeigengesellschaft) nevű hirdetővállala-
tot, amely kézben tartotta a reklámpiac jelentős részét és ezál-
tal befolyásolta a német sajtót. Az első világháború után
Hugenberg megalapította a Telegraphen-Union hírügynöksé-
get, amely több száz újságnak szállította a híreket. 1922-ben lét-
rehozta a Wipro elnevezésű, vidékieket tájékoztató „Heimat-
zeitungen” sajtóhálózatot. De érdeklődése nemcsak az írott
sajtóra terjedt ki, hanem ő hozta létre a Német Mozgókép Tár-
saságot is, hogy hatást fejthessen ki az induló német filmipar-
ra. 1927-ben megvásárolta az eladósodott UFA filmgyárat,
amelyik a német filmek 30 százalékát állította elő, és heti film-
híradókat készítettek. A bankok és a német nagytőkések olyan
konszernt hoztak létre, amely biztos anyagi hátteret biztosított
Hugenberg tájékoztatási birodalmának. A sajtó szemléletének
politikai érvei között megtaláljuk a világháború okainak és kö-
rülményeinek, valamint Németország vereségének az elferdíté-
sét, nemzeti önsajnálatot sugárzott a méltányos tisztelet helyett,
felújította a félelmet és a gyűlöletet a „világ ellenségei” iránt, és
a vallás politikai alávetettségét propagálta, amely segítségül hív-
ja az Istent a német érzelmi nacionalizmus hitvallásának igazo-
lására. 1933-ban Hugenberg részt vesz Hitler első kormányá-
ban, elvállalja a gazdasági és élelmezésügyi miniszteri tárcát. Öt
hónap múlva távozik, de a médiabirodalmában megjelenő írá-
sokat továbbra is az antiszemitizmus, a demokráciaellenesség
és a pánikhangulat jellemzi. Végül birodalmát eszmetársai
szüntették meg: a nácik.
Összehasonlítva a katolikus, a szocialista és a kommunista
újságokkal, a weimari köztársaság elején a náci sajtónak vi-
szonylag kevés hatása volt. Hatásuk és sikerük akkor nőtt meg,
amikor hatalomra kerültek.4 Ekkor már nem számított a meg-
4 Oron Hale: The Captive Press in the Third Reich, Princeton, NJ: Princeton University Press, 1964, pp. 59–60.

11
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

rendelés, vagy az utcai eladás, hanem propagandacélból oszto-


gatták az újságokat az utcán. Ha Hitler nem került volna hata-
lomra, a náci sajtókiadók csődbe mentek volna. 1927-ben – az
előbb idézett O. Hale adatai szerint – mindössze három náci
napilap volt Németországban, összes példányszámuk alig érte
el a 17 800-at. 1929-ben 10 napilapjuk volt 72 590, míg 1930-
ban már 19 napilapjuk 253 925-ös példányszámmal. Ez a szám
1932-ben 59 napilapra és 782 121 példányra emelkedett. 1934-
ben már 97 náci napilap jelent meg 3 375 757, a következő év-
ben pedig 100 napilap 3 900 080 példányban. 1939-ben ezek a
számok megduplázódtak, de „már nem igazán lehet ezeket na-
pilapoknak nevezni, hanem propagandaeszközöknek”.5
A legfontosabb orgánuma a Német Nemzeti Szocialista Mun-
kás Pártnak (NSDAP) a Völkischer Beobachter volt, amelyet
Münchenben alapítottak 1920-ban. Ez egy alapvetően antisze-
mita, szélsőségesen nacionalista „völkisch” lap volt. Alapvető
eszmei vonalvezetését jellemezte, hogy a munkanélküli, kiszol-
gáltatott embereknek azt sugallta: az egyetlen megoldás csakis a
nemzetiszocialisták győzelme lehet a németidegen bolsevista és
zsidó erők fölött. A német nemzetiszocialista sajtóhoz olyan ter-
mékek is tartoztak, mint Julius Streicher antiszemita lapja, a
Der Stürmer és Josef Goebbels Der Angriffje, de ezek hatását
sem lehet túlértékelni, mert szűk körben terjedtek.
A sajtószabadság nem szerepelt a német alkotmányban. Sőt,
az 1922-es köztársaság védelmi törvényében a politikusokra bíz-
zák a sajtó kordában tartását. Ezután következtek a sürgősségi
kormányrendeletek (1931–1932 Pressenotverordnungen),
amelyek alapján még a nácik hatalomra kerülése előtt meg-
szüntették a sajtószabadságot.
Hitler hatalomra jutásával a bankok és a hirdetők, valamint
a behízelgő előfizetők azonnal támogatni kezdték a nemzetiszo-
cialista lapokat, és végre jó minőségű nyomdákban nyomtat-
hatták sajtótermékeiket. 1933-ban hatalomra jutásuk után
azonnal kiadtak egy sürgősségi rendeletet az állam és a nemzet
védelme érdekében, amelyet a híres szerkesztők törvénye (Schrift-
5 Humphreys, i. m., 20. o.

12
Német és francia modell

leitergesetz) követett. Ez alapozta meg jogilag a náci hatalom irá-


nyításával ellenőrzött sajtónyilvánosságot. A politikai felelősség
elsősorban a szerkesztőkre és az újságírókra hárult és nem a tu-
lajdonosokra. Ellenőrzésük alá vonták a mesterségbeli tudást,
és bevezették, hogy csak a tiszta árja fajhoz tartozó személy le-
het újságíró. Az újságírókat és a szerkesztőket etikai kódexekre
hivatkozva az állam szolgáivá változtatták.
A nemzetiszocialista Eher Verlag eleinte megengedte más la-
poknak is a megjelenést, de lassan közös vezetői holdingokba
kényszerültek a nácikkal, más lapok tulajdonosait leváltották,
hogy megbízható kezekbe kerüljenek a lapok, és létrehozták a
Josef Goebbels vezette Birodalmi Propaganda és Népfelvilágo-
sító Minisztériumot (Reichsministerium für Volksausklärung
und Propaganda), amely külön ügyosztályokon keresztül ellen-
őrizte a rádiót, filmeket, színházat, irodalmat, hirdetést és a
sajtót. Emellett minden szerkesztőnek be kellett lépnie a nem-
zetiszocialista Birodalmi Újságírói Kamarába (Reichspresse-
kammer), ahova zsidók és náciellenesek nem léphettek be.
1943-ig közel ezer kiadó szűnt meg, a legtöbbjét egyszerűen
elkobozták a nácik. Így 1945-ben a sajtó 82,5 százaléka náci tu-
lajdonban volt. Az Eher Verlag lett a legnagyobb sajtókonszern
a világon.

A háború után az egész sajtó romokban hevert, vagy kompro-


mittálódott. A Szövetségi Ellenőrző Bizottság 1945. május 12-
én kiadta a 191. sz. törvényt. Ennek értelmében a legyőzött né-
meteknek nem volt joguk a tömegtájékoztatásra. Minden meg-
jelent újságot vagy rádióműsort engedélyeztetni kellett a kato-
nai kormánnyal.
A katonai kormányzat 1945 nyarán adta ki az első sajtóenge-
délyeket. A katonai lapok mellett, amelyeket a tisztek szerkesz-
tettek, a megszállási övezetekben megjelentek különböző la-
pok: Neue Zeitung (amerikai övezet), Die Welt (angol övezet),
Nouvelles de France (francia övezet) és a Tägliche Rundschau
(szovjet zóna). Emellett mind a nyugati szövetségesek, mind a
szovjetek elhatározták, hogy „átnevelik és demokratizálják” a
németeket és a német sajtót. Természetesen különbözőképpen
13
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

értelmezték a fasizmus okait és a demokráciát is. A szovjetek


egy antifasiszta blokkot hoztak létre a megszállt területeken,
amely előkészítette a kommunista hegemóniát a térségben.
A szovjet elmélet lényege az volt, hogy maga a kapitalizmus
az oka a fasizmusnak, ezért ők arra törekedtek, hogy mindent
államosítsanak, így a médiát is. Az „antifasiszta” pártok létre-
hozhatták saját sajtójukat, de a szociáldemokrata sajtótól a
szovjetek megvonták a papírt és a hírszolgáltatást, míg a kom-
munista sajtót anyagilag is támogatták. Miután 1946 áprilisá-
ban létrehozták a marxista-leninista Német Szocialista Egység-
pártot (Sozialistische Einheitspartei Deutschlands – SED), a
szovjetek mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a burzsoá
sajtó térnyerését. Hamarosan a pártsajtó lett a fő hírforrás Ke-
let-Németországban, és a Neues Deutschlandot a Pravda min-
tájára szerkesztették. A keletnémet sajtót tehát az egyoldalúan
manipulált cenzúra uralta. Ezzel szemben a nyugati szövetsége-
sek a fokozatosan helyreállított, magántulajdonú sajtót támo-
gatták. Olyan sajtót akartak elindítani, amelyik teljesen függet-
len a központi állami ellenőrzéstől. Eszményük a decentralizált
sajtó volt, amelyet úgy képzeltek el, hogy alulról építik ki a he-
lyi és regionális szintektől felfelé. A németeket hozzá akarták
szoktatni a decentralizált, pluralista demokráciához, amelyben
a politikai és a társadalmi-gazdasági hatalom teljesen feloldó-
dik. Ez ellentmondott a szocialista demokrácia centralizáló tö-
rekvéseinek. Ezzel egyúttal meg akarták szüntetni a sajtó kon-
centrációját is, ami a weimari sajtót jellemezte. A másik fontos
politikai követelményük volt, hogy szigorúan meg kell külön-
böztetni a hírt a kommentártól. Ez teljesen új jelenség volt, hi-
ányzott a német sajtó hagyományaiból. A Neue Zeitung alcíme
az volt, hogy „Amerikai újság a német lakosságnak”. 1945. ok-
tóber 18-án jelent meg az első száma és amint bevezető írásuk-
ban is meghatározták, példát akartak mutatni a német sajtó-
nak az objektív riportírásban, amelyben szétválik a hír a kom-
mentártól. A lap hamarosan 1,5 millió olvasóra tett szert. Az
amerikai bankárok anyagilag támogatták. Vitafórumot terem-
tett Németország újraépítéséről: „Das Freie Wort”. Olyan írók,
mint Carl Zuckmeyer, Thomas Mann és John Steinbeck is ír-
14
Német és francia modell

tak a lapba. A híres magyarországi származású Hans Habe is


tagja volt a szerkesztőbizottságnak, majd Hans Wallenberg irá-
nyította a lapot. Nemcsak a korábbi hatalomról írtak kritiku-
san, hanem a megszálló hatalmakról is. Ez a fajta nyitott, kriti-
kai hang teljesen szokatlan volt Németországban. 1955-ben
szűnt meg, amikor a németek visszanyerték függetlenségüket.
A lapok megjelentetését engedélyhez kötötték, amely előírás-
ban (Vorschriften) tiltotta meg minden nacionalista, „nagy-né-
met”, militarista, fasiszta vagy demokráciaellenes nézet hangozta-
tását. A náci szóhasználat minden kifejezését betiltották. A szövet-
séges csapatok tisztjei gondosan ügyeltek arra, hogy az újságírók
betartsák ezeket az előírásokat, és a hírek világosak, érthetőek le-
gyenek. Tulajdonképpen szintén a papírkiutaláson keresztül cen-
zúrázták az újságokat. A végső büntetés természetesen az engedély
megvonása volt. Nagyon ritkán került sor erre a büntetésre.6
A gyakorlatban eléggé eltérőek voltak a sajtóval szembeni igé-
nyek: az amerikaiak független, pártok feletti sajtót támogattak,
a pártsajtó fogalma teljesen idegen volt számukra. Ezért ők
csak olyanoknak adtak engedélyt, akik saját maguk akartak la-
pot indítani, függetlenek voltak a pártoktól, különböző társa-
dalmi csoportokhoz tartoztak a megszállt déli övezetben, és
pluralista szemléletet képviseltek. Általában elvárták, hogy
több nézőpontból közelítsenek meg egy kérdést, és legalább két
oldalról mutassák be az olvasóknak. Ez volt legalábbis az elv, de
hamarosan gyakorlati problémák merültek fel. Mivel a legtöb-
ben, akik ellenezték a nácizmust, egyúttal szocialisták is voltak,
ezért az engedélyek többsége az ő köreikben oszlott meg.
Ennek aztán véget vetett a hidegháború, mert a kommunis-
taellenesség növekedése Angliában és Amerikában, az antifa-
siszta sajtónak is véget vetett. A kommunistáktól rövidesen vis-
szavonták az engedélyeket, sőt egyes esetekben még a szociálde-
mokratáktól is. Az amerikaiak azzal is egyensúlyozni akarták a
sajtót, hogy a baloldali orientációjú Frankfurter Rundschau
mellett létrehozták a Frankfurter Neue Pressét, amely a Keresz-
ténydemokrata Unió (CDU) szimpatizánsaihoz szólt.
6 Hurwitz: Die Stunde Null, p. 145. – idézi P. Humphreys, p. 29.

15
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

A brit megszállási övezetben engedélyezték a különböző ide-


ológiai csoportosulások lapjait is, amelyek hasonlatosak voltak
a pártlapokhoz. Ők engedélyezték Axel Springernek, hogy Hör
zu néven rádióújságot, valamint helyi napilapot adjon ki, a
Hamburger Abendblattot, s ezzel elindult a sajtóbirodalomhoz
vezető úton.
A franciák hol az amerikai, hol a brit modellt követték. A kö-
vetelmények között szerepelt, hogy sem az újságírók, sem az en-
gedélyt kérők nem lehettek korábban a náci párt tagjai.
1945-ig előzetes cenzúra volt, míg azután csak utólagos. A né-
met sajtó eleinte teljesen az amerikai hírforrásokon alapult.
Mindegyik hatalomnak megvolt a megszállási övezeti hírügy-
nöksége, amelyen keresztül sokkal finomabban, brutális eszkö-
zök nélkül befolyásolhatta az egyéni engedélyeken alapuló újsá-
gok híranyagát. 1946-ig kizárólag e hírforrásokból kaphatták a
híreket a német újságírók, és még külföldi lapokat sem járathat-
tak. „A franciák tartották be a legszigorúbban a saját hírügynök-
ségeik monopóliumát”.7 A német olvasóközönség csak arról ér-
tesült, amiről a szövetséges hatalmak akarták tájékoztatni. Min-
dent a szövetségesek ellenőriztek, a reklámtól a példányszámig,
a terjesztőket úgyszintén. Ezáltal csökkentették a konkurencia
lehetőségét, és aki támogatást kapott, például az Axel Springer,
megalapozhatta a birodalmát. Az egyetlen gond az volt, hogy
azoknak, akik engedélyt kaptak, nem voltak meg az eszközeik az
újságnyomtatáshoz, így kénytelenek voltak megegyezni a koráb-
bi tulajdonosokkal, akiket ezáltal átmentettek az új rendszerbe.

Az 1948. júniusi pénzbeváltás és az ország önálló gazdasági


életének elindítása a Marshall-segéllyel több irányba is hatott.
Elindult a piaci verseny és megnőttek a reklámbevételek.
1949 szeptemberében megszűnt az engedélyezési kötelezett-
ség. 1945. július 31. és 1949 szeptembere között 169 újságot en-
gedélyeztek: a britek 71-et, az amerikaiak 58-at, a franciák 20-
at, és még 20-at a közösen ellenőrzött Nyugat-Berlinben.8

7 Humphreys, i. m., 33. o.


8 Humphreys, i. m., 36. o.

16
Német és francia modell

A „nácitalanítás”-t a németek úgy fogták fel, mint a szüksé-


ges rosszat, ha nem is maradtak el a kritikus hangok. Az 1960-
as években induló „új baloldal” szemére vetette a szövetséges
hatalmaknak, hogy ők a felelősek azért, hogy a nyugatnémet
sajtó struktúrája magántőkén alapuló kereskedelmi struktúra
lett, és azt is kifogásolták, hogy támogattak bizonyos engedél-
lyel rendelkezőket (pl. Axel Springer), akik hatalmas magánfor-
rásokra tettek szert. Két kiemelkedő szakértő, Reinhard
Greuner (1962) és Rüdiger Liedtke (1982) úgy véli, hogy az en-
gedélyezett sajtó volt az az eszköz, amellyel újból bevezették Né-
metországban a kapitalista struktúrát, és ezzel is védték meg.9
A szövetségesek célja az volt, hogy egy decentralizált sajtót te-
remtsenek, amely egyaránt volt demokratikus, liberális érte-
lemben, és független az államtól meg a sajtókoncentrációtól.
Jellemző, hogy a sajtókoncentráció az engedélyeztetési perió-
dus végén indult meg.
1949. május 23-án elfogadták a Német Szövetségi Köztársa-
ság alapokmányát, a „Grundgesetz”-et. Ebben garantálták a saj-
tószabadságot (5. cikkely).
1949. szeptember 21-én kiadták a szövetségesek az 5. sz. tör-
vényt, amely a sajtó, rádió és más tájékoztató- és szórakoztató-
intézmények működéséről szólt. Ebben a törvényben megfogal-
mazták, hogy minden Németországban élőnek – kivéve, akik
korábban náci tevékenységben vettek részt, vagy ilyenben bű-
nösnek találtattak – joga van lapot, újságot kiadni, vagy cikket
írni, anélkül, hogy előzetesen erre engedélyt kérne. Ez lehető-
séget adott a régi laptulajdonosoknak (Altverleger) is, hogy is-
mét megjelentessék lapjaikat. Így az 50-es évek elejére már több
mint 400-500 lap is megjelent. Ez a növekedés különösen lát-
ványos volt az amerikaiak által megszállt területen.

Előbb két szervezet jött létre a nyugat-németországi sajtó ér-


dekeinek a védelmére, az egyik a Gesamtverband Deutscher

9 Reinhard Greuner: Lizenzpresse – Auftrag und Ende, Rütten und Loening, Berlin, 1962., Rüdiger Liedtke:
Die verschenkte Presse – die Geschichte der Lizenzierung von Zeitungen nach 1945, Verlag für
Ausbildung und Studium in der Elefanten Presse, Berlin, 1982.

17
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

Zeitungsverleger (GDZV) az engedélyezett sajtótermékek előál-


lítóinak, és a Verein Deutscher Zeitungsverleger (VDZ) az
Altverlegerek számára. 1954-ben egyesültek és létrehozták a
Bundesverband Deutscher Zeitungsverlegert (BDZV).
A első években az újságok anyagi gondokkal küszködtek,
több újságíró alig talált munkát, a lapok a fennmaradásért küz-
döttek, és a tulajdonosok nem törődtek az újságírók jogaival.
A Német Szövetségi Köztársaság megalapítása után (1949. de-
cember 10.) a helyi újságíró-egyesületek összefogtak és létrehoz-
ták a Deutscher Journalisten Verbandot, amelynek kezdetben
azokat a jogokat kellett védenie, amelyek korábban, a weimari
köztársaságban már megvoltak, úgymint a kollektív szerződés,
azonos és részletes szerződés, öregkori nyugdíj, jobb munkakö-
rülmények, minimálbér a szabadúszó újságíróknak stb.
A német alkotmány 5. §-ában olvasható: „Garantált a sajtó
szabadsága és a szabad tájékoztatás a rádió és a film eszközeivel.
Nem lesz cenzúra.”10
Ez az alapokmány nem rendelkezik a tömegtájékoztatásról
(„mass media”), mert a média szabályozása a tartományok fel-
adatkörébe tartozott, nem szövetségi kompetencia volt. A 10
tartomány (Land) és Nyugat-Berlin saját médiatörvényeket fo-
gadtak el. 1952-ben a szövetségi törvény előírta szövetségi, és a
tartományok szintjén is az úgynevezett „sajtóbizottságot”,
amelyben helyet kapott két bíró, négy kiadói képviselő és az új-
ságíró-szervezetek négy képviselője. A kiadók heves ellenkezése
miatt, akik attól tartottak, hogy mindig a rövidebbet húzzák, a
törvényt visszavonták.
A különböző tartományokban kiadott sajtótörvények
(Baden-Württemberg 1964, Bavaria 1949, Berlin 1965, Bréma
1965, Hamburg 1965, Hessen 1949, 1958, Alsó-Szászország
1965, Észak-Rajna–Vesztfália 1966, Rajna-Palatinate 1965,
Saarland 1965, Schleswig–Holstein 1964) nagyon hasonlóak
voltak, mindegyikben garantálták a sajtószabadságot, de egyút-
tal az információhoz való hozzájutás és a közszolgálati tájékoz-

10 Elmar M. Hucko, Leamington Spa (szerk.): The Democratic Tradition: Four German Constitutions, Berg
Publishers, Oxford, 1989, 195. o.

18
Német és francia modell

tatás jogát is tartalmazták. A közhivataloknak kötelességük lett


a sajtó tájékoztatása, kivéve néhány köz-, vagy magánszempont-
ból titkosnak számító ügyet.
A jobb tájékoztatás érdekében külön sajtóosztályokat hoztak
létre szövetségi, állami és helyi szinten. Ezek az információk a
kormány és az adminisztráció átláthatóságát szolgálták. A sajtót
a kormányhivatalok és a parlamenti pártok sajtó- és tájékoztatá-
si irodáin keresztül tájékoztatták, amelyeknek kötelességük
minden két napban sajtótájékozatót tartaniuk. Minden törvény
felhívja az újságszerkesztők és kiadók figyelmét, hogy törekedje-
nek a pontosságra, ellenőrizzék a híreket, mielőtt közölnék.
1975-ben meghozták a „Tanúságtétel visszautasításának jogá-
ról” szóló törvényt, amely felmenti a kötelező tanúskodás alól
azokat az újságírókat, akik aktívan részt vállalnak az esetek fel-
derítésében. Ezzel párhuzamosan megjelent egy törvény, amely
megtiltotta a dokumentumok elkobzását azoktól, akik fel van-
nak jogosítva arra, hogy megtagadják a tanúvallomást. Ez nem
vonatkozott azokra az újságírókra, akiket azzal gyanúsítottak,
hogy maguk is részesei egy büntethető cselekedetnek.
Alapvető feltétele a német sajtótörvényeknek, hogy minden
nyomtatott anyagon – legyen az jogi vagy pártkiadvány – fel
kell tüntetni a céget és a nyomda és a kiadó címét, ez az „Imp-
resszum”. Ebből ki kell derülnie, hogy ki a felelős szerkesztő, il-
letve a cikkeket megrendelő rovatvezető. Ezáltal a jogi elszámol-
tatás lehetővé vált. A másik követelménye a sajtótörvénynek a
válaszolás joga (Gegendarstellung). A választ nem lehetett elin-
tézni a levelezési rovatban, hanem ugyanazzal a betűtípussal,
ugyanabban a rovatban kellett közölni, mint ahol a téves ada-
tokat tartalmazó, esetleg sértő cikk megjelent. Nagyon ritkán
tértek el ennek a szabálynak az alkalmazásától.

Az elemzők lényeges eltérést figyeltek meg az írott sajtóra vo-


natkozó jogok és a rádió vagy a tömegtájékoztatásra vonatkozó
előírások között Az írott sajtót nem szabályozták annyira, és
nem sújtották olyan anyagi megszorításokkal, mint a tömegtá-
jékoztató médiát. A nyugatnémet sajtótörvény lehetővé tette az
újságok tulajdonosainak, hogy saját maguk határozzák meg
19
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

lapjuk általános politikai, gazdasági és kulturális irányát


(Tendenzschutz). Mi több, az újságírók munkaszerződésébe be-
le is írhatták ezeket.

1965-ben létrehozták a Német Sajtótanácsot (Deutscher


Presserat), amelynek tagjai a kiadók és a sajtószövetségek kép-
viselői, akik arra vigyáznak, hogy ne sérüljön a sajtó szabadsá-
ga és függetlensége. A sajtótanácsot a British Press Council
mintájára hozták létre, öt képviselője a vezető napilapok kiadói
és öt a vezető napilapok újságírói közül került ki, ezt a követke-
ző évben még öt-öt taggal növelték. A tanács egyre inkább ab-
ba a csapdába esett, hogy a kiadók érdekeit érvényesítette, és az
újságírókat bevonta az állami beavatkozás elleni küzdelembe.
Amikor Németország 1955-ben visszanyerte függetlenségét, a
napilapok száma a következő volt: Baden-Württemberg 33 lap
(247 ezer példányban); Bavaria 45 lap (316 ezer pld.); Berlin 10
lap (23 ezer pld.); Bréma 3 lap (16 ezer példányban).11
A nyugati szövetségesek kialakították a szabad és liberális saj-
tó működési elveit, amelynek lényeges eleme volt, hogy a ma-
gánkézben levő lapok megőrizhették az állammal szembeni
függetlenségüket és a piaci verseny pluralizmusát. Ez a sajtó a
plurális demokrácia megteremtésének nélkülözhetetlen eszkö-
ze. Ennek ellenére az elkövetkező években a nyugatnémet saj-
tórendszer számos ellentmondással találta szemben magát, ami
megkérdőjelezte a sajtó pluralizmusának a jellegét.
Az első ellentmondás éppen a szabályozás különbözőségéből
adódott: amíg az írott sajtó szabad és szabályozatlan volt, addig
a mass mediát elsősorban a „közszolgálatiság” függetlensége jel-
lemezte, amelyet nagyon is szabályoztak. A kiadóknak nem tet-
szett ez a szétválasztás. Az első vitatémát a reklámok jelentették.
A nyomtatott sajtó és a rádiótársaságok közötti konfliktus már
1950-ben elkezdődött. A nyomtatott sajtó tulajdonosai elvitat-
ták a reklám jogát a rádiótól, a reklámot a saját privilégiumuk-
nak tartották. 1957-ben a BDZV beperelte a Bayerisher
Rundfunkot, hogy a televízióban ne közölhessenek reklámot.
11 P. J. Humphreys, i. m., 67. o.

20
Német és francia modell

München kerületi bírósága elutasította a keresetet és engedé-


lyezte a reklámokat, amennyiben azoknak hosszúsága és tartal-
ma nem veszélyezteti a sajtó sokszínűségét.
A sorozatos viták miatt, 1964-ben parlamenti vizsgálóbizottsá-
got hoztak létre az írott sajtó, a rádió és a televízió, valamint a
film közötti verseny tisztaságának a megállapítására (Kommissi-
on zur Untersuchung der Wettbewerbgleichheit von Presse,
Funk/Fernsehen und Film). A bizottság 1967 szeptemberében
nyújtotta be a jelentését, amelyet „Michel-jelentésnek” (Michel-
Bericht) neveznek és tartalmazza az első átfogó beszámolót a
nyugatnémet média struktúrájáról, szerkezeti felépítéséről, gaz-
dasági fejlődéséről. A jelentés visszautasította a kiadók követelé-
sét, hogy szüntessék meg a lényeges eltérést az írott sajtó és a
mass media között. A jelentésből kiderült, hogy a rádió és tévé
más hirdetői forrásokból szerezte a pénzét, mint a nyomtatott
sajtó. Azt is visszautasították, hogy a nyomtatott sajtó beleszól-
hasson a rádió- és tévéadásokba. Ez nem kívánatos monopóli-
umhoz vezetne. A konzervatív-liberális (CDU/CSU/FDP) kor-
mány szerette volna elérni, hogy kitiltsák a reklámot a közszol-
gálati rádióműsorokból, de az SPD elutasította, és úgyszintén a
tartományok közössége. Attól függetlenül, hogy milyen pártál-
lású kormány volt hatalmon, mindig arra törekedtek, hogy
megőrizzék őrködő pozíciójukat a műsorszolgáltatók fölött.

Egy másik lényeges vita a nyugatnémet sajtó rendszeréről az


1960-as években keletkezett, és témája a sajtó szabadsága és független-
sége az államtól. A CDU/CSU kormány szeretett volna egy törvény-
tervezetet megszavaztatni a nemzeti szükségállapotról, amely lehe-
tővé tette volna, hogy annak bevezetésekor a sajtószabadságot kor-
látozzák. Mivel az ezzel történő visszaélésekre számtalan példát is-
mernek a német történelemből (pl. 1930), ezért a tervezetet nem-
csak az SPD hívei utasították el, hanem a felsőház (Bundesrat) is,
amelyben a tartományok küldöttei ülnek. 1962-ben ismét szeret-
tek volna bevezetni sajtókorlátozó törvényeket, de azokat sem sike-
rült megszavaztatni a nyugatnémet parlamentben.
1968-ban a nagykoalíció (CDU/CSU/SPD) számos alkot-
mánymódosító rendelkezést és törvényt vezetett be „a szükség-
21
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

állapot törvényei” (Notstandgesetze) címen, de ezek hatalmas


ellenkezést váltottak ki a szakszervezetek, a diákok és az értel-
miségiek körében, és nem tartalmaztak olyan rendelkezéseket,
amelyekkel veszélyeztették volna az alkotmánynak a sajtósza-
badságra vonatkozó 5. §-át.

A Spiegel-ügy
A Spiegel 1962. október 10-én cikket közölt Németország vé-
delmi politikájáról, és részleteket közöltek a NATO „Fallex 62”
elnevezésű hadgyakorlatairól. A cikkből az derült ki, hogy Né-
metország védelmi rendszere nem megfelelő. A kormány olyan
hevesen reagált, hogy a szerzőjét, Conrad Ahlerset október 23-
án letartóztatták Spanyolországban, ahol szabadságát töltötte.
Rudolf Augsteint, a Spiegel kiadóját szintén letartóztatták
Hamburgban. Azután 26-áról 27-ére virradó éjjel a biztonsági-
ak behatoltak a lap irodáiba Hamburgban. Négy héten át min-
dent ellenőriztek, és a dokumentumokat elkobozták. Kiderült,
hogy a védelmi miniszter, Franz Josef Strauss indította el a vizs-
gálati akciót, és hazaárulással vádolta az újságírókat. Nagy lett
a közfelháborodás. Háromhavi kivizsgálás után Ahlerset és
Augsteint kiengedték. De még évekig tartottak a perek. Végül
1965 májusában a Szövetségi Alkotmánybíróság azt a döntést
hozta, hogy nincsenek bizonyítékok Ahlersék ellen, és Franz
Josef Straussnak le kellett mondania.
A Spiegel-ügy következményeként a nyugatnémet büntető
törvénykövet 1968-ban olyan értelemben módosították, hogy a
sajtó munkatársait csak abban az esetben lehet felelősségre
vonni hazaárulás címén, ha valóban veszélyeztették az állam
biztonságát. Ezáltal még inkább megerősödött a sajtószabadság
Nyugat-Németországban.
A németeket a saját történelmük megtanította arra, hogy mi-
lyen károkat okozhat az, ha az állam beavatkozik a médiapiac
folyamataiba, és a politikai rendszer megpróbálja felvásárolni a
sajtót, koncentrációt hozva létre. A német sajtó koncentráció-
járól szóló elemzésekből12 kiderül, hogy míg 1954-ben 225
22
Német és francia modell

önálló vezércikket tartalmazó újság volt, addig ez a szám 1987-


ben mindössze 121, a kiadók/nyomdák száma az 1954-es 624-
ről 1987-re lecsökkent 375-re, de míg az eladott példányok szá-
ma 1954-ben 13,4 millió volt, 1987-re 20,7 millióra nőtt.
Nyugat-Németországban a kiadványok négyötöde helyi, kis
közösségi újság, mitöbb, a kisebb újságok nem minden nap je-
lennek meg, és sok közülük csak a nagyobb újságokból veszi át
a főbb híreket, tehát nem önálló lapként működik. Ez is egy-
fajta sajtókoncentrációt jelent. Németországban inkább vásá-
rolják a helyi lapokat, mint az országos sajtótermékeket. Mégis
a kis lapok estek áldozatául a sajtó koncentrációjának.
A sajtókoncentrációnak különböző formáit különböztetik
meg: van kiadói, terjesztői, és a szerkesztőségek koncentráció-
ja. Példaként szokták emlegetni az Axel Springer uralmát az ut-
cai terjesztésben és a vasárnapi lapokban.
A koncentráció okai között elsősorban a gazdasági versenyt
említik. Már az ötvenes években rájöttek arra, hogy önmagá-
ban a lapok eladásából nem tudják fedezni a költségeket, en-
nek érdekében a reklámpiac felé fordultak. Hamarosan a rek-
lám lett a lapok és magazinok legfőbb bevételi forrása. A nagy
példányszámú lapok vonzották a legjobban a hirdetőket és ezek
nyertek a kegyetlen, torokszorító versenyben. A lapok reklám-
bevétele az 1960-as években az összes bevételük 60 százalékát
tette ki. 1966/67-ben a reklámbevételek csökkentek, ezért sok
lap tönkrement. Mivel a sajtó ennyire szorosan kapcsolódott a
reklámpiachoz, ez eléggé kiszolgáltatta a gazdasági válságok-
nak. A recesszió hozzájárult a sajtó még nagyobb koncentráci-
ójához. A következő válságos időszak 1973/74-ben következett
be. 1967–69 között a német sajtópiac teljesen telítődött, a la-
pok nem tudtak tovább terjeszkedni csak úgy, ha megvásárol-
ták a kisebb lapokat és különkiadásokat jelentettek meg alcí-
mekkel. A kisebb lapok egyre inkább csak a nagy lapok helyi
kiadványaivá váltak, és létrejöttek az újságkonszernek, amelyek
így most már növelni tudták a reklámbevételeiket. Az 1970-es

12 Walter J. Schütz: The West German Daily Press, in: Media Perspektiven 1987. 9. sz., 574. o.

23
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

években megjelenő ingyenes reklámlapok felét a nagy kiadóvál-


lalatok jelentették meg. Ezekben néhány rövid helyi hír és rek-
lám volt. Megjelennek a színes hetilapok és mellékletek, ame-
lyek szintén reklámhordozók, és azzal a céllal adják ki, hogy
még jobban terítsék a reklámokat a piacon. 1980-ban már 11
országos melléklet jelent meg 9 milliós példányban.
A német sajtóban fokozatosan kialakultak hatalmas sajtó-
konszernek, sőt hálózatszerű együttműködés jött létre, amely
nemegyszer tőkekoncentrációhoz is vezetett.
1980-ban a legfontosabb sajtócsoportok a napisajtó-piacon
az alábbiak Németországban:
Axel Springer 28,27 százalékos piaci részesedéssel, WAZ
(Westdeutsche Allgemeine Zeitung) csoport 6 százalék, a
Stuttgarter Zeitung/Rheinpfalz/Württemberg kiadói csoport
5,20 százalék, és a Süddeutscher Verlag csoport 2,37 százalék.
1987-re az Axel Springer már 28,58 százalékát szerezte meg a
piacnak.
1980-ban a 130 milliós példányszámú ötezer különféle idősza-
ki sajtótermék piacán a Heinrich Bauer Verlag vezetett 32,10 szá-
zalékkal, az Axel Springer kiadó 12,99 százalékkal, a Burda cso-
port 11,01 százalékkal, míg a Bertelsmann/Grunner und Jahr
csoport 6,06 százalékkal részesedett a piacból. 1986-ra a négy
nagy kiadó koncentrációja még inkább felerősödött, és a piaci ré-
szesedésük 66,7 százalékra nőtt (1980-ban 62,2 százalék volt).
Manapság az Axel Springer jobboldali csoportosulás, vezető
helyen van a napilapok és a bulvársajtó piacán egyaránt, ezen-
kívül a Hamburg és Berlin környéki vidékilap-piacon is uralko-
dó pozícióban van. Nevét olyan lapok fémjelzik, mint a Die
Welt, a Bild-Zeitung, a Hamburger Abendblatt, a Berliner
Morgenpost stb.
A Springer nagy riválisa a Bertelsmann csoport, amelyik a
világ második legnagyobb multimédia-konszernje. Több mint
száz cég tartozik hozzájuk, ezek között van a Grunner & Jahr
kiadó, amelyik olyan népszerű magazinokat ad ki, mint példá-
ul a baloldali Stern. A Grunner & Jahrnak részesedése van a
mérsékelten baloldali Spiegel című magazinban is.
Három konzervatív családi vállalkozás kiemelkedő figyelmet
24
Német és francia modell

érdemel: a hamburgi Heinrich Bauer Verlag, amelyik kiadja


többek között a Neue Revue-t, Tinát, Bravót, Neue Modét,
Auto-Zeitungot és rádió-tévé lapokat; a Burda Verlag, amelyik
a Buntét, Das Haust, Freizeit-Revue-t adja ki, és a harmadik a
stuttgarti Verlagsgruppe Georg von Holtzbrinck, amelyik két
jelentős gazdasági lapot ad ki, a Wirtschaftswochét és a Han-
delsblatt című napilapot.
A Westdeutsche Allgemeine Zeitung (WAZ) csoport szociál-
liberális vagy balközép orientációjú és Nyugat-Rajna–Vesztfália
legjelentősebb vidéki sajtómonopóliuma: Westfälische
Rundschau, Neue Ruhr Zeitung és Westfalenpost.
Mivel a közvélemény kifejezte aggodalmát, hogy a médiakon-
centráció miatt elvész a sajtó sokszínűsége, azt javasolták, hogy
újra kell szabályozni a sajtót. A kiadók maguk akarták kezükbe
venni a sajtószabályozás ügyét, ezért létrehozták a BDZV-t. En-
nek a tanácsnak az alapelve a „segítségnyújtás önmagunk megsegí-
téséhez”. Létrehoztak közös kiadói egységeket és tájékoztató ügy-
nökségeket.

A politikai egyensúly
A német sajtó politikai spektruma a konzervatív jobb felé toló-
dott. Az utolsó szociálliberális napilapot, a Hamburger
Morgenpostot 1980-ban eladták egy svájci cégnek. A legtöbb új-
ság „pártok fölöttinek” (überparteilich) vagy függetlennek (unab-
hänging) tartja magát. Ennek ellenére nagyszámú lap szimpatizál
a CDU-val. Németország sajtóját az elmúlt évtizedekben a moderált
konzervativizmus jellemezte. A kritikusok úgy vélték, hogy a német
sajtónak ez az önszabályozása újabb sajtókoncentrációt jelentett.

Ennek ellenére, egy bizonyos fokú politikai pluralizmus tovább-


ra is fennmaradt Németországban. A Süddeutsche Zeitung, amely
egy minőségi regionális napilap, több mint háromszázezer olvasó-
val, határozottan balközép politikai orientációjú, és támogatta az
SPD-FDP pártokat. Úgyszintén a Frankfurter Rundschau, ame-
lyik 185 ezer példányban jelenik meg, és baloldali-liberális lapként
25
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

tartják számon. A legrangosabb hetilap, a Die Zeit, szintén balkö-


zép beállítottságúnak mondható, különösen a kulturális riportjai-
ban. A Der Spiegel (közel 1 millió példány) független, konzervati-
vizmusellenes lap. A Stern (másfél millió példány) gyakran SPD-
orientációjú. Ezzel szemben a Springer csoport jobboldali sajtója
nagyobb példányszámban jelenik meg, különösen az 5 milliós pél-
dányszámú – sőt, a két Németország egyesítése után 10 milliót is
elért – Bild-Zeitung szocialistaellenes és antiliberális.

Az utóbbi időben megjelentek a szélsőjobboldali lapok is: Ne-


ue Zeit, Nation Europa, MUT, Der Republikaner és a
Deutsche National-Zeitung. Ezek között ott van a „tekintélyes-
nek” tartott Deutschland Magazine, amelyik a CDU/CSU
kommunistaellenes jobboldali frakciójának (Stahlhelmfrak-
tion) a lapja, egészen a neonáci propagandalapokig, mint az FAP
Nachrichten, amit a kimondottan Hitler-kultuszhívő Michael
Kühnen vezet, és az Aktionsfront Nationaler Sozialisten (ANS)
mozgalomhoz kapcsolódik. Ezekben a kiadványokban az új
jobboldal elkerüli, hogy a nácizmus hagyományos szimbólumaival
azonosuljon, a legtöbbjük csak a szélső konzervatív eszméket terjeszti,
habár ezek nemegyszer társulnak xenofóbiával és rasszizmussal.
A Deutsche National-Zeitungot leszámítva, amelynek a pél-
dányszáma eléri a 130 ezret, a többi általában alacsony példány-
számú. A Der Republikaner című lap a szélsőjobboldali Repub-
likánus Párt (Die Republikaner) lapja. Ez a párt egyre több sza-
vazatot kap az egyesülés óta (1989-ben 10 százalékot kapott). A
lap szélsőségesen nacionalista, populista és konzervatív, kb. 50
ezer olvasóval. Egyesek megfigyelése szerint az egyesüléssel pár-
huzamosan megnövekedett a szélsőjobboldali támogatottság.

A sajtókoncentráció szabályozása
Különböző módszerekkel, törvényekkel és vizsgálóbizottságok-
kal próbálták megakadályozni a sajtókoncentrációt. Az egyik
ilyen – a szakértők szerint nem eléggé hatásos – eszköz a „ver-
senyrestrikció-ellenes” törvény, amelybe 1976-ban beiktattak
26
Német és francia modell

egy a sajtóra vonatkozó paragrafust (§ 22-4) és a Szövetségi


Kartellhivatal hatáskörébe utalták a sajtókoncentráció ellen-
őrzését is (Bundeskartellamt). A másik az úgynevezett „statisz-
tikai törvény”. Az 1975. április 1-jén hozott törvény értelmé-
ben minden kiadóvállalatnak kötelessége jelenteni Wies-
badenbe a Szövetségi Statisztikai Hivatalnak (Statistisches
Bundesamt) a cég típusára, a foglalkoztatott munkaerők számá-
ra, a költségekre, terjesztésre, példányszámra és reklámárakra
vonatkozó adatait. Még ezt is csak részleges eredménynek tart-
ják a sajtóelemzők, mert nem különítik el benne a fő lapszá-
mokat a mellékkiadványoktól.

A sajtókoncentráció ellen fellépő állami szabályozás alkotmá-


nyossági kérdéseket vet fel, mert a kiadók az Alkotmány 5. §-
ának, a sajtószabadságról szóló paragrafusnak a megsértését fe-
dezik fel minden ellenük irányuló intézkedésben. Ugyanakkor
a sajtószabadságnak és a sajtókorlátozásnak az eszköze lehet az
is, ha a nagyvállalkozókat nem kényszeríti semmi piaci domi-
nanciájuk mérséklésére.
Az 1960-as és 70-es években főként a fent említett ellentmon-
dás kapcsán folytak jogi viták a sajtóról Nyugat-Németországban.
A 60-as években a „belső sajtószabadságról” vitatkoztak, hogy a
kiadók ne szólhassanak bele, és ne kényszeríthessék az újságíró-
kat meggyőződésükkel ellentétes cikkek megírására. A 70-es
években az új műszaki vívmányok bevezetése okozta a legna-
gyobb gondot. Az írógépet felváltották a távközlés új eszközei és
a komputerek. Az új technológia bevezetése nyomdászok elbo-
csátásához és sztrájkokhoz vezetett. Az egyik legnagyobb nyom-
dász-sztrájk 1978. március 14-én volt. Az eredménye egy kollektív
szerződés megalkotása lett, amelyben elismerik az új technológia
bevezetésének szükségességét, de biztosítékokat is tartalmaz a
munkások munkahelyeinek megőrzésére. Ez képezte az alapját a
későbbiekben a hasonló kollektív szerződések megkötésének
Hollandiában, Ausztriában, Olaszországban és Svájcban.

27
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

A német rádió és tévé


Az 1920-as években indítják, az írott sajtótól eltérően, állami
támogatással. Ennek megfelelően a Reichpost (Birodalmi Pos-
ta) ellenőrizte az adásait és a tevékenységét. A náci uralom
alatt Josef Goebbels Birodalmi Propagandaminisztériumának
az ellenőrzése alá tartozott. 1945 után a szovjet megszállási
övezetben és később az NDK-ban szintén állami ellenőrzés
alatt maradt a tömegkommunikáció. A nyugati övezetben a
szövetségesek a nép „átnevelési eszközének” tartották a rádiót,
amellyel a németeket el lehet vezetni a liberális demokráciá-
hoz. Bizonyos tekintetben a brit közszolgálati média volt a pél-
da a német rádióműsorok szerkesztésekor. A rádióállomások
nem voltak magánkézben, mint az Amerikai Egyesült Államokban,
és nem is államiak voltak, mint Franciaországban, hanem részvény-
társaságokat hoztak létre. A szövetségesek arra törekedtek, hogy
decentralizálják a legyőzött Németországot, és ezt tartották
szem előtt akkor is, amikor a rádió működtetését szabályozták.
Azonban a szemléletbeli ellentétek nyilvánvalók voltak a kü-
lönböző megszállt övezetek között: az amerikaiak a föderaliz-
mus hívei voltak, míg az angolok és a franciák bizonyos centra-
lizációra törekedtek. Ennek megfelelően az angolok egyetlen
részvénytársaságot hoztak létre – Nordwestdeutscher Rund-
funk (NWDR) –, ami egy eléggé központosított szervezet volt
hamburgi központtal, és a BBC-t tartotta példának. Az ameri-
kaiak számos kis rádióállomást hoztak létre: Radio Bremen,
Radio Frankfurt, Radio Stuttgart (ebből lett a Süddeutscher
Rundfunk) és Radio München (ebből lett később a
Bayerisher Rundfunk). A franciák Baden-Württembergben
létrehozták a Südwestdeutscher Rundfunkot, amit aztán
Südwestfunknak hívtak. A részvénytársaságokon belül létre-
hozták a „rádiótanácsokat”, amelyek irányították a tevékenysé-
get. Az amerikai övezet területén e tanácsokban korporativista
alapon részt vettek a társadalom jellemző csoportjai: szakszer-
vezetek, vállalkozók, munkavállalók, üzleti kamarák, egyhá-
zak, egyetemek, helyi egyesületek képviselői. Az angol övezet-
ben a parlamenti elvet követték, azon csoportok képviselői fog-
28
Német és francia modell

laltak helyet a tanácsban, amelyek a tartomány parlamentjé-


ben is jelen voltak. A tartományok rövidesen törvényekben is
szabályozták a helyi rádiók működését. A szövetségesek egy rö-
vid katonai ellenőrzési periódus után nagyon hamar visszaad-
ták a németeknek a rádiót. Ennek ellenére a szövetségesek
döntően befolyásolták a pluralista német tömeghírközlés ki-
alakulását. Németország 1949-ben nyerte vissza függetlensé-
gét, de a rádiót nem tudták egységesen szabályozni, mert az
időközben kialakult helyi szabályozási sajátosságok nagyon el-
tértek egymástól.
A rádió szabályozásának elve abból indult ki, hogy a rádió
közszolgálati funkciót tölt be. A parlamentáris demokráciában
a rádiónak három fő funkcióját határozták meg: információt ter-
jesszen, hozzájáruljon a közvélemény alakításához, és kritikai, ellen-
őrző szerepet töltsön be. A közszolgálatiság fogalmából követke-
zett, hogy a rádiónak kötelessége lett az objektivitás, hogy lehe-
tővé tegye a hallgatóknak a közügyek megértését, és hogy hoz-
zásegítse a közönséget ahhoz, hogy tökéletesen élhessen alkot-
mányos jogaival, beleszólhasson az új állam vezetésébe. Mi
több, az alkotmányos jogok egy szabad és pluralista társadalom-
ban azt is jelentik, hogy a köz érdekeit kell képviselniük, és meg
kell akadályozniuk, hogy egyes csoportok gazdasági érdekből túl-
ságosan befolyásolják a kormány döntéseit.
A német alkotmány 73. paragrafusa a Posta és Telekommu-
nikációs Minisztérium tulajdonába és hatáskörébe helyezte a
telekommunikációs hálózatot, de emellett kizárólag a tartomá-
nyok felelnek az adások kulturális tartalmáért (Kulturho-
heit). Ennek megfelelően az egyes tartományok szabályozzák a
rádióadásokat. A Bundesposthoz látszólag csak a műszaki álla-
pot fenntartása és a rendszer működtetése tartozik, a többi a
tartományok hatásköre, de ez a későbbiekben olyan eszközzé
vált, amivel szabályozólag is beleszólhatott a rádióadások alakí-
tásába, a frekvenciák elosztásába stb. Az alkotmányban nem
szabályozták, hogy ki sugározhat rádióadást. A helyi rádióadók
mellett 1961-ben létrehoztak két szövetségi adót is Kölnben, a
Deutsche Wellét (DW) és a Deutschlandfunkot (DLF), ame-
lyek nem helyi, hanem szövetségi szabályozás alá kerültek.
29
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

Mivel a rádió- és később a tévéadások sugárzása nagyon sok-


ba került, ezért nem valósíthatták meg azt az elképzelést, hogy
minden egyes irányzatnak meg legyen a maga külön rádiója. E
helyett a belső ellenőrzésre tértek át (Binnenkontrolle) min-
den egyes rádiótársaságnál.
A német rádiótársaságok többsége a korporativista (amerikai)
modellt követi,13 amelynek az alábbiakban ismertetjük döntés-
hozatali szerkezetét:
1. Intendáns (általános igazgató, akit 6 évre választ a rádióta-
nács (Rundfunkrat). Ő a részvénytársaság vezetője, felel a prog-
ramokért és a társaság működéséért.
2. Rundfunkrat (rádiótanács), amely 41 tagból áll, akiket 6
évre delegálnak; 12 tagot választanak, vagy kineveznek a tarto-
mány parlamentjéből, 20-at az intézményektől és a társadalmi
csoportoktól, 9-et az újságírás, kultúra, tudomány és művésze-
tek területéről. Ezek különböző bizottságokban vesznek részt:
– programbizottság;
– költségvetési bizottság;
– rádiófejlesztési bizottság;
– rádiós nevelési bizottság.
A rádiótanács feladatai:
– tanácsot ad az intendánsnak a programok tekintetében;
– engedélyezi a költségvetést;
– minden általános elvekhez igazodó kérdésben döntéshoza-
tali joga van.
A Rundfunkrat választja meg 6 évre az adminisztrációs taná-
csot (Verwaltungsrat) és az intendánst.
3. Verwaltungsrat (adminisztrációs tanács) 9 tagú; feladatai:
– ellenőrzi a vezetést;
– tanácsot ad az intendánsnak;
– engedélyezi a beruházásokat és a személyes döntéseket.
Ez csak az amerikai mintát követő korporatív képviseletre jel-
lemző felépítés, míg a brit modellt követőknél a rádiótanácsban
a tartomány parlamenti képviselőinek küldöttei vesznek részt,

13 Humphreys, i. m., 143. o.

30
Német és francia modell

tehát a rádió közvetlen politikai befolyás alá kerülhet. A kor-


poratív képviselet sokkal kiegyensúlyozottabb. Például a
Hesseni Rádió, amelynek tanácsában a politikai pártok mel-
lett helyet kapnak a protestáns egyház, a római katolikus egy-
ház, a zsidó kulturális községek, tanárok, alkalmazottak, szak-
szervezetek, egyesületek, a zene- és képzőművészeti egyetem, va-
lamint a Frankfurti Akadémia képviselői is, sokkal szélesebb
közvélemény-ellenőrző szerepet tölt be, mint csupán a politikai
pártstruktúrák leképezése.
A brit minta szerint létrehozott WDR és NDR a parlamen-
ti pártstruktúrának és -aránynak megfelelően ötévenként vál-
toztatja a tanács tagjait, és ennek megfelelően a bizottságok
sem önálló ellenőrző szervek, hanem inkább kevésbé hatékony
tanácsadó testületek lettek.
Az NDR sajátossága, hogy három tartományban szolgáltat
műsort, ezért különbözik a WDR-től. A rádiótanácsban a kül-
döttek száma a tartomány nagyságával arányosan különbözött
egymástól, tehát míg az egyik tartomány küldött tizenkét tagot
(Alsó-Szászország), a másik hatot (Schleswig-Holstein).
Egyik módszer sem teszi lehetővé, hogy a középről kiszoruló
csoportok híveinek nézetei (pl. a zöldek vagy a békemozgalmak
a 70-es, 80-as években) kifejezésre juthassanak a rádiótanácsok-
ban, de legkevésbé a parlamenti módszer véd meg az adások túlpoli-
tizáltságától.
A különböző helyi szabályozásokban egy közös volt: az a tö-
rekvés, hogy meghaladják az antidemokratikus és pluralizmus-
ellenes német hagyományokat.

Münchenben létrehozták 1950-ben az Arbeitsgemeinschaft


der öffentlich-rechtlichen Rundfunkanstalten der Bundes-
republik Deutschlandot, az ARD-t (a Német Szövetségi Köztár-
saság Közszolgálati Rádiótársaságainak Szakmai Közösségét).
Ez a különböző rádiótársaságok önállóságát és egyúttal közös
érdekvédelmét hivatott szolgálni, a vitás kérdésekben szakértői
csoportokat hoz létre a viták megoldására. Az ARD teremtette
meg az 1950-es években a német tévéhálózatot is. 1953-ban in-
dult Németország első országos televíziója, a Deutsches
31
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

Fernsehen (DFS). Ez az „egyes csatorna”, és Münchenben van


a központi stúdiója. Ennek a tévének a tanácsadói testületébe
minden rádiótanács felügyeleti testületéből delegáltak képvise-
lőt. A műsorokat a rádióadók munkatársai készítették. Az
ARD-tagok külön és közösen is készítenek műsorokat, ezenkí-
vül a regionális televíziók és a helyi rádióprogramok AM és FM
műsorait is ők készítik.

A tömegtájékoztatási eszközök megszerzését minden politi-


kai hatalom célul tűzte ki. Az első, CDU/CSU-kormány kan-
cellárja, Konrad Adenauer (CDU) már hatalomra kerülésük
elején világossá tette, hogy az NWDR adó számára túlságosan
baloldali, ezért meg kell változtatni. Az ellenzéki SPD hívei vi-
szont a tartományokban voltak erősebbek, így a vita átkerült a
helyi és szövetségi érdekellentétek területére. 1952-ben a bel-
ügyminiszter törvénytervezetet nyújtott be, amelyben át akarta
alakítani a rádió-részvénytársaságokat és szövetségi irányítás alá
akarta vonni. Ez nem sikerült, de a vita a tartományok és a szö-
vetségi kormány között továbbra is fennmaradt.
1958-ban a sok oldalról jövő kívánság (reklám, elektronikus
ipar stb.) alapján a CDU benyújtotta kérelmét még egy „függet-
len” országos televízióállomás létesítésére: Freies Fernsehen
GmbH – FFG. Ez a tévéhálózat kihagyta volna a közszolgálati
rádiótársaságokat és a tartományokat. Átcsoportosítottak 120
millió márkát a tévére, és az előkészületekről még a parlamen-
tet sem tájékoztatták. A tervet nem sikerült keresztülvinni, de
Adenauer kidolgoztatott egy törvénytervezetet a rádiók szabá-
lyozásáról („Entwurf eines Gesetzes über den Rundfunk”,
1959). Ebben az új törvényben három új adó létrehozását ha-
tározták el: két rádióadóét (Deutsche Welle és Deutsch-
landfunk) és egy televízióadóét (Deutschland Fernsehen
GmbH). A tervezetet 1960. június 29-én megszavazták a parla-
mentben, az SPD ellenkezése ellenére. A kormány képviselői
lényeges helyet foglaltak el az ellenőrző testületben. Ezt a tévét
egyesek „Adenauer-tévé”-nek nevezték. Adenauer igyekezett fel-
használni az adót az 1961-es választások alkalmával. Ebből lett
az első szövetségi alkotmánybírósági ügy, mert Hamburg, Es-
32
Német és francia modell

sen, Bréma és Alsó-Szászország SPD-szervezetei az alkotmánybí-


rósághoz fordultak. Ennek eredményeként 1961. február 28-án
megalkották az első televíziótörvényt (Erstes Fernsehurteil).
Az alkotmánybíróság úgy döntött, hogy a sugárzás feladatai
nem a szövetség, hanem kizárólag a tartományok hatáskörébe
tartozik, ezért az Adenauer által kezdeményezett tévéadót al-
kotmányellenesnek ítélte. A rádióra és tévére nem vonatkoz-
nak azok az előírások, amelyek a sajtószabadság szempontjából
szabad kezet adnak az írott sajtónak, az előbbieket a „közszol-
gálatiságnak” kell alávetni. Nem tiltották meg, hogy magáncé-
gek és kereskedelmi vállalkozások tévéadókat indítsanak, csak
kikötötték, hogy alá kell vetniük magukat a közszolgálatiság el-
vének, ami azt jelentette, hogy meg kell engedniük „minden tár-
sadalmilag jelentős csoport” fellépését.
A másik eset, amikor a kormány szintén magához akarta ra-
gadni a médiát, az úgynevezett „nagykoalíció” idején
(1966–69) történt, amikor az SPD és a CDU/CSU kormá-
nyoztak. Ekkor Franz Josef Strauss (CSU) pénzügyminiszter
akarta szövetségi hatáskörbe vonni a rádióadókat. Az áfa-tör-
vény alá helyezte az engedélyezési díjat, arra számítva, hogy így
a bonni vezetés nagyobb befolyást nyerhet majd a szövetségi en-
gedélyezések során. A hesseni SPD helyi szervezete, majd a köz-
szolgálati rádiók vezetői is az alkotmánybírósághoz fordultak,
amely 1971-ben kimondta, hogy a sugárzási adó díja nem vala-
milyen kereskedelmi aktus, hanem hozzájárulás a közös alap-
hoz, ezért nem vonatkozhat rá az áfa-törvény. A közszol-
gálatiság ezáltal egyre szilárdabban azt jelentette, hogy sem a kor-
mány, sem a különböző kereskedelmi csoportok14 nem sajátíthatják
ki a rádió- és tévéadók műsorait. Mi több, az alkotmánybírósá-
gi döntésben azt is megállapították, hogy a sugárzásnak keres-
kedelemmentesnek kell lennie: az adások szervezői a közszférá-
hoz tartoznak, és ennek megfelelően az adássugárzó szerveze-
tek nyilvánosan elszámoltathatóak. Tevékenységüket nem lehet
kereskedelminek tekinteni, így nem vonatkozik rájuk a pénz-
ügyi titoktartás.
14 Mehrwertsteuer Urteil vom 27. Juli 1971, BverfGE 57/295; in Media and Media Policy, i. m., 163. o.

33
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

1961-ben létrehozták a kettes tévét (Zweites Deutsches


Fernsehen – ZDF), amelynek az alapszabályába belevették,
hogy az „igazat kell keresnie, a részrehajlás-nélküliséget, és meg kell
találnia az egyensúlyt a különböző vélemények között”. Mainzból su-
gárzott és országos jellegűvé vált, de szigorúan vonatkoznak rá
a közszolgálatiság szabályai, és éppen úgy az ARD hálózatán ke-
resztül sugározza műsorait, mint az 1-es adó. Az ARD és a ZDF
műsorkészítőinek küldöttei minden hónapban megbeszélik a
műsoraikat, és közös terveket készítenek. A ZDF vezetői struk-
túrájának élén szintén intendáns áll, és a 66 tagú független te-
levíziós tanácsban megtaláljuk a jelentősebb szociális csopor-
tok képviselőit, így az oktatás, a tudomány és a művészet, az
egyházak, a szakszervezetek, de még a németországi zsidó szer-
vezetek küldötteit is. Ezek mellett 11 küldött a tartományokat,
3 a szövetségi kormányt, és 12 a különböző pártokat képviseli,
arányuknak megfelelően, a tanácsban.

Az 1960-as évektől kezdődően aztán létrehozták a hármas


csatornát, amelyen több helyi adó is megjelent, szórakoztató-,
színházi, vagy filmműsorokkal. A harmadik csatornán sugár-
zott műsorok szerkesztői és vezetői egyre inkább engedtek a he-
lyi pártok nyomásának, és nem vonták őket ezért felelősségre,
mert csak a helyi adókon sugároztak.15
A Deutsche Welle és a Deutschlandfunk nem sugárzott rek-
lámot, e rádiókat teljesen a költségvetésből tartották el. Ugyan-
így a RIAS Berlint teljesen az USA-ból finanszírozták.
Az „áfaügy” bebizonyította a média „politikai” jellegét, még-
pedig azt, hogy az állam a finanszírozáson keresztül befolyásolni
akarja a sugárzást és a műsorokat. Végül az a tény, hogy a poli-
tikusok döntéskörében van a sugárzási engedélyek díjainak, va-
lamint a reklámköltségek felső határainak meghatározása, azóta
is a műsorszórók és a politikusok közötti vita témáját alkotja.

A közszolgálati műsorszórókat Németországban elsősorban az


engedélyezési díjakból finanszírozták, amit minden egyes tarto-
15 J. Sandford: The Mass Media of the German-Speaking Countries, Oswald Wolff, London, 1976, 109. o.

34
Német és francia modell

mányban egységesen állapítottak meg. A havi rádiósugárzási dí-


jat a miniszterelnök állapította meg, de a tartomány parlament-
jének kellett megszavaznia. Ezt reklámbevételekkel pótolta a rá-
dió és a tévé egyaránt. Egészen az 1970-es évek elejéig a műsor-
szolgáltatás meglehetősen stabil anyagi háttérrel rendelkezett,
mert általánosan – családonként 2 DM – rádióadót fizetett a la-
kosság. A szegény családok, akik szociális támogatásból éltek,
mentesültek ettől az adótól. A tv bevezetésekor (1950-es évek)
még 5 DM-et kellett fizetnie a nézőknek, ez 1983-ban 11,20
DM-re növekedett, a rádió díja ennek a fele volt.

Az 1960-as években a tv kezdte elérni a teljes lefedettségi szin-


tet, ettől kezdve alig emelkedett a nézők száma. Ezért a rész-
vénytársaságok arra kényszerültek, hogy a politikusokat arra
kérjék, engedélyezzék a havi előfizetési díjak emelését. Ezért
1970-től kezdve a miniszterelnök és a tartományok periodiku-
san felülvizsgálták a díjakat, és emelték. Nem meglepő, hogy
amikor a közszolgálati adók vezetői a politikusokhoz fordultak
a díjak emelésének kérelmével, azonnal elkezdődtek a viták és
a politikai játszmák, hogy a politika ellenőrzése alá vonja és be-
folyásolja a műsorszórás rendszerét. Már az áfaügy kapcsán is
felmerült a szabályozás modósításának kérdése, hogy a díjak
megállapítását a miniszterelnök és a tartományok jogköréből
utalják át a műsorszórók hatáskörébe, hogy az állam ne szólhas-
son bele a műsorpolitikába. De ez nem valósult meg.
A sugárzási díj állandó felemelése örökös politikai vitákra
adott alkalmat.
1976-ig a posta gyűjtötte össze a havi előfizetési díjakat, azu-
tán létrehoztak Kölnben egy díjbeszedő irodát (Gebührenein-
zugszentrale – GEZ), amelyik teljesen független szolgáltatás és
az ARD-vel, valamint a ZDF-fel működik közösen. Begyűjti és
elosztja az előfizetési díjakat a különböző műsorszórók között.
A ZDF 30 százalékát kapja a begyűjtött díjaknak, 50 százalék
megy az ARD társaságainak, annak megfelelően, hogy hány elő-
fizetőjük van, és 20 százalékát a posta kapja a közvetítésért.

35
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

A reklámbevételek
Az ARD 1985-ös évkönyve szerint, az előző évben a társaságok
kb. a költségvetésük 20 százalékát, a ZDF esetében pedig kb. 37
százalékát, szerezték reklámból. A rádióműsorok reklámidejét
nem szabályozza törvény, de amikor létrehozták a ZDF-et 1961-
ben, a tartományok vezetői közös szabályokat állítottak fel a tv-
reklámok időtartamára vonatkozóan. Ezek szerint a közszolgá-
lati tv-ben reklámot csak 18–20 óra között lehetett sugározni
tömbszerűen, sőt a ZDF esetében csak 18.50–19.30 között. A
reklámokat továbbá élesen el kellett választani a műsoroktól, 5-
10 perces időtartamban követhették egymást és sugárzásukat
meg kellett szakítani valamilyen rövid rajzfilmmel. A tv-reklá-
mot napi 20-25 percre korlátozták. Nem lehetett reklámot su-
gározni vasárnap és a nemzeti ünnepnapokon.

A reklámokért a műsorszolgáltatók feleltek és szigorúan el-


lenőrizték, ezért 1983-ban például a tv-reklámbevétel csak 9
százalékát tette ki az összbevételnek, ami jóval alatta volt a nyu-
gat-európai átlagnak, mert Olaszországban 32 százalék, Ausztri-
ában 27,8 százalék, Angliában 25,1 és Franciaországban 15,5
százalék volt.
Az 1970-es évektől egyre inkább megnövekedett az igény a tv-
reklámok iránt, ez volt az egyik oka a kereskedelmi adók beve-
zetésének. Mivel a politikusok hatáskörébe tartozott a kereske-
delmi reklámok idejének a szabályozása, és ezzel együtt a bevé-
teleké is, az 1980-as években élénk politikai vitákra került sor
erről a kérdésről. Egy belső szabályozás az elosztás igazságosab-
bá tételével a nagy műsorszóró társaságokat arra kötelezte,
hogy támogassák a kisebb hallgatottsággal/nézettséggel műkö-
dő műsorszolgáltatókat.

A legjobban azon műsorszórók műsorpolitikájába tudnak be-


leszólni a politikusok, amelyek felügyeleti rendszere a parlametáris
modellre épül. Ilyenek az NDR és a WDR. Ennek ellenére ha-
marosan kialakult az a vélemény, hogy az ország északi része
(NDR, WDR, SFB, RB, HR) általában az SPD politikai von-
36
Német és francia modell

zásköréhez tartozott, míg a dél (SR, SWF, SDR, BR)


CDU/CSU-orientációjúnak számított.
Az első konfliktusra 1972-ben került sor, a szociálliberális
(SPD/FDP) kormányzás idején, amikor a CSU-vezetés
Bavariában meg akarta növelni a befolyását a BR helyi rádió-
társaságban, arra hivatkozva, hogy Bavariában a CSU van
többségben. A CSU szerette volna elérni, hogy megváltoztas-
sák a felügyeletre vonatkozó törvényt, ugyanis ott a korporatív
módszer szerint választották ki a felügyeleti bizottság tagjait,
ami azt jelentette, hogy a társadalmilag jelentős csoportok al-
kották a bizottság többségét, nem a vezető párt politikusai.
Ugyanakkor a törvénymódosítással egyszerre szerették volna
megindítani a kereskedelmi adókat is, amelyek hirdetői szin-
tén a CSU vonzáskörébe tartoztak. 1972. március 1-jén megal-
kották a törvényt, és könnyen meg is szavazták a CSU-többségű
helyi parlamentben. Az SPD megtámadta a törvényt a bavariai
alkotmánybíróságnál. A szociálliberális újságírók, politikusok
és rádiósok a zöldekkel és az alternatívokkal közösen létrehoz-
tak egy, a rádiósugárzás szabadságáért küzdő állampolgári bi-
zottságot (Bürgerkomitee Rundfunkfreiheit), hogy tájékoztas-
sák a közvéleményt a CSU médiatörekvéseiről. Végül a CSU
arra kényszerült, hogy 1973-ban tárgyalóasztalhoz üljön az el-
lenzékkel, és közös megoldást dolgozzanak ki. Végül úgy egészí-
tették ki a helyi alapokmányt, hogy megnövekedett a korpo-
ratív küldöttállítási módszer jelentősége a döntéshozók kivá-
lasztásában. Ezt ráadásul népszavazással erősítették meg. En-
nek ellenére, a szakértők véleménye szerint, nem szűnt meg a
BR politikai befolyásolása.

A másik ilyen adáspolitikai vita az északi NDR-nél tört ki,


ugyancsak a 70-es években. Mivel ez a térség brit megszállási öve-
zet volt, itt a parlamentáris módszert vezették be, a felügyelőbi-
zottságot a helyi parlament arányainak megfelelően alakították a
politikusok. Az NDR több tartományt látott el műsoraival (Ham-
burg környékét, Alsó-Szászországot és Schleswig-Holsteint). En-
nek megfelelően a helyi parlament százalékos arányaiban küldtek
képviselőket a felügyelőbizottságba a helyi parlamentek pártjai.
37
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

Így a pártbefolyás közvetlenül érvényesülhetett. Itt a legfontosabb


befolyásra az SPD tett szert, mert Hamburgban ez volt a legerő-
sebb párt. A híradók szerkesztése is Hamburgban történt és az
ARD-rendszerbe is az ő képviselőik kerültek be. Ez számos rekla-
mációra adott okot a CDU/CSU részéről. Az NDR nemcsak Né-
metország, de talán egész Nyugat-Európa egyik legnagyobb mű-
sorszolgáltatója lett, és az SPD a WDR-ben is egyre erősebb befo-
lyásra tett szert 1970 után. A különbség az volt, hogy míg a WDR
csak Észak-Rajna–Wesztfáliát látta el műsorral, addig az NDR há-
rom tartományt is, és állandóan egyensúlyoznia kellett az onnan
érkező képviselők igényei között. Ez a törékeny egyensúly felbom-
lott 1978-ban. Schleswig-Holsteinban CDU-vezetés került hata-
lomra, de az NDR többsége mégis az SPD befolyása alatt állt. Egy-
re erősebbek lettek a pártviták. A hetvenes években a
CDU/CSU egyre inkább támadta az NDR vezetését, hogy „vö-
rös” műsorokat készít és „vörös” híreket sugároz az ARD felé. Az
1980-as években a CDU/CSU koalíciós pártot lényeges akadémi-
ai elemzésekkel támogatták meg a konzervatív médiakutatók, amelyek-
ben bebizonyították, hogy a rádió politikai befolyás alatt áll.

Ernst Albrecht (CDU) Alsó-Szászország miniszterelnöke ja-


vasolta, hogy indítsanak kereskedelmi adót, és ezen keresztül
növeljék a pozíciójukat az 1980-as választásokon. 1979 nyarán
Alsó-Szászország kilépett az NDR-ből. Schleswig-Holstein mi-
niszterelnöke (CDU) szintén támogatta a kiválás gondolatát. A
hamburgi vezetés SPD-s elnöke a Szövetségi Alkotmánybíróság-
hoz fordult; Albrecht nem léphetett ki az NDR-ből. Az alkot-
mánybíróság úgy döntött, hogy csak az összes fél megegyezésé-
vel lehet kilépni az NDR-ből, tehát Albrecht szándékát elutasí-
tották. 1981-ben újabb megállapodást kötöttek; kissé decentra-
lizálták az NDR-t, és lehetővé tették, hogy saját igazgatóval kü-
lön stúdiója legyen Alsó-Szászországnak és Schleswig-
Holsteinnak (Kielben és Hannoverben).

Ezek a viták egyértelműen megmutatták annak a műsorszolgáltató


felügyeleti rendszernek a hibáit, amely a brit parlamentáris képviseleti
módszerhez igazodik a németországi társadalmi körülmények között.
38
Német és francia modell

1980-ban megváltoztatták az NDR alapszabályzatát, és mind-


össze egyharmadára csökkentették a pártküldöttek arányát a
műsorszolgáltatói tanácsban, a tagság többi részét a társadalmi-
lag jelentős csoportok képviselői alkották. Ezáltal tipikusan né-
met megoldáshoz folyamodtak, hogy minél szélesebb körű köz-
megegyezésre juthassanak a különböző érdekek képviselői. Rö-
vid idő múlva a WDR is követte ezt a példát. Ennek ellenére
az intendánsokról mindenki tudta, melyik pártnak a híve, és
így a pártbefolyásolás, ha közvetve is, de érvényesült a nyugat-
német műsorszolgáltatásban.
Az 1970-es évek végéig fenn lehetett tartani a közszolgálati tv
és rádió monopóliumát, és a szűkös frekvencialehetőségek el-
osztására hivatkozva számon lehetett kérni a törvények betartá-
sát, de a 80-as évek elején a kábeltévé és a műholdas sugárzás
elindulásával egyszerre megváltozott nemcsak a német, hanem
az egész nyugat-európai média struktúrája. Az 1980-as évek ele-
jén egyre inkább kezdett felerősödni az a versenyhelyzet, amit
az USA és Japán jelentett a telekommunikáció fejlődésében.
Az írott sajtó vezetői attól tartottak, hogy az új technika elviszi
a reklámbevételeiket, ezért ők is részt akartak venni a kábelte-
levíziózásban és élesen támadták a közszolgálati tévéműsorok
eddigi monopóliumát.

1975–1980 között a sajtó reklámbevételei mindössze 8 száza-


lékkal növekedtek, míg a rádió és a tv hasonló bevételei a több-
szörösükre emelkedtek (rádió 73 százalék, tv 22 százalék).16
Ezért a sajtókonszernek igyekeztek létrehozni a saját elektroni-
kus média stúdióikat: a Bertelsmann cég Ufa-TV-t, a Springer
az Ulstein AV-t, a Burda pedig a Burda-Scope-ot.
Érdekességként említhetjük meg, hogy Berlinben teljesen a
CDU irányításával indulnak meg a kábeltévés szolgáltatások.
Az első ilyen kísérleti adás 1985-ben indult, amely sugározta a
BR 3, a WDR 3, a 3SAT (amit a ZDF egy osztrák és egy svájci
céggel közösen hozott létre), a ZDF Musikkanal és az ARD
Eins Plus (egy másik közszolgálati szatellit tévécsatorna) műso-
16 Humphreys, i. m., 200. o.

39
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

rait. Ezek mellett egy kereskedelmi magán-tévécsatorna, a


Teleclub (előfizetéses) szerepelt, valamint három új német ke-
reskedelmi műholdas tévécsatorna: az RTL-Plus, a SAT1, és a
KMP zenei műsorokkal, valamint két brit adó, a Music Box és
a Sky Channel. Továbbá számos közszolgálati és kereskedelmi
rádió sugárzásával kísérleteztek. A Berliner Kabelvision, ame-
lyik helyi híreket és információkat szeretett volna sugározni,
két hét múlva csődbe jutott, csak a török nyelvű műsorok arat-
tak nagy sikert a bevándorló törökök között.
A kábeltévék adásait helyi szintű bizottságok engedélyezték,
amibe jelentősen beavatkozhattak a tartományok parlamentje-
inek többségi pártjai. Berlinben CDU/CSU, Dortmundban
az SPD stb.

Az 1970-es években az SPD vezette német kormány technokra-


tái és médiatanácsosai közös vállalkozásba (joint venture) kezd-
tek a franciákkal, hogy két, kommunikációs szatellitet indítsa-
nak „Symphonie” címen 1974-ben és 1975-ben. 1980-ban a két
kormány aláírta a kölcsönös műszaki és ipari együttműködési
megállapodást. Ennek alapján két, azonos nagyságú DBS (Direct
Broadcasting Satellit) műholdat szándékoztak építeni: TDF 1
(francia) és TV SAT (német), és a francia Ariane rakétával juttat-
ták volna az űrbe. (1984-ben elindították az elsőt, 1990-ben a
másodikat, de addigra már megváltoztak az adások.)

Ezzel egy időben a Bertelsmann multimédia-konglomerátum


bejelentette, hogy megvásárolta a luxemburgi rádiótársaság
részvényeinek 40 százalékát, és egy német nyelvű kereskedelmi
szatellit tv-csatornát akar indítani RTL-Plus címen Luxemburg-
ból, amelyre most már nem vonatkoznak a német törvények.
1987-ben az RTL-Plus áttelepült Németországba, hogy felkerül-
hessen a TV SAT műholdra.

Ezek után jelent meg a Német Szövetségi Alkotmánybíróság


1981-es döntése, amely a műsorpolitikával kapcsolatos törvé-
nyekről szólt. Ebben megerősítette a közszolgálati műsorszol-
gáltatók monopóliumát, és jelentősen csökkentette a politiku-
40
Német és francia modell

sok jogát, hogy radikális újításokat vezessenek be a fennálló


törvények helyébe. Ugyanakkor könnyített a kereskedelmi ma-
gánadók indításának a szabályozásán. Az alkotmánybíróság
ugyanakkor megállapította, hogy minden magán-műsorszolgál-
tatónak garantálnia kell a kiegyensúlyozottságot, a pártatlansá-
got és a kölcsönös tiszteletet, akárcsak a véleménykülönbség
hangoztathatóságát. Egyúttal azt is javasolta, hogy a belső ellen-
őrzési mechanizmusok mellett egy külső ellenőrzési testületet
is létre kell hozni, amelyik felügyeli a műsorpolitika kiegyensú-
lyozottságát. Az alkotmány a Bonnban székelő szövetségi hata-
lom kezébe adta a telekommunikációs politika ellenőrzését.
Amíg az SPD volt hatalmon, igyekezett megakadályozni a ká-
beltévé-hálózat túlzott elterjedését az országban. A műholdas
telekommunikációs lehetőségeket is kizárólag a telefonra és az
adatátvitelre korlátozták. Aztán 1983-ban a konzervatív liberá-
lisok CDU/CSU/FDP kerültek kormányra. Ők azonnal kije-
lentették, hogy azokban a tartományokban, ahol a kereskedel-
mi televíziózást törvényi előírásokkal megkönnyítették, támo-
gatni fogják az adások elindítását, míg azokban az SPD vezette
tartományokban, ahol nem támogatták a kereskedelmi adások
elindítását, megnehezítik a kábeltévé-szolgáltatások működte-
tését. Ezután a CDU és az SPD közötti médiaharc áttevődött
tartományi szintre, mert mindegyik helyi közösség igyekezett
megváltoztatni a törvényeit, hogy beindíthassa a kereskedelmi
adókat, és ehhez támogatást kapjon a szövetségi kormánytól.
Az alkotmánybíróság 1986. november 4-én hozott döntése
alapján, két külön műsorszolgáltatási rendszert kell kialakítani.
A közszolgálati műsorszolgáltatás mellett létre kell hozni a kereske-
delmi hálózatot is. Megerősítette a közszolgálati médiák független-
ségének és kiegyensúlyozottságának a követelményét, ugyanak-
kor a kereskedelmi adókat felmentette ez alól a kötelezettség
alól. Azt is engedélyezte a bíróság, hogy eleinte eltérjenek a szá-
raz, kiegyensúlyozott stílustól, mert a kereskedelmi adók egyedül
a reklámokból kell hogy megéljenek, tehát nem várható el az a
kiegyensúlyozottság, mint a közszolgálati adóknál. Bár az új ke-
reskedelmi adóktól is elvárható a kiegyensúlyozottság, de nem
tartja szükségesnek az azonnali beavatkozást kisebb kilengéseik
41
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

láttán. Ugyanakkor felhívta a Szövetségi Kartelliroda figyelmét,


hogy meg kell akadályozni a médiakoncentráció kialakulását. Így
jött létre a duális médiaszabályozás Németországban.
1987 áprilisában a tartományok miniszterelnökei aláírtak
egy újabb megállapodást a rádió- és televízió-szolgáltatási rend-
szer reformjáról, amely 1987. december 1-jén lépett hatályba.
Ez a kettős sugárzási rendszert foglalta törvénybe és a
CDU/CSU sikerét jelentette.

1987-ben újból döntenie kellett az alkotmánybíróságnak,


mert egyre jobban el kellett határolnia a két rendszert. Az egyik
kitételében a bíróság a helyi törvényhozók kezébe adta a dön-
tés lehetőségét, hogy a helyi rádióműsorokban engedélyezzék,
vagy kitiltsák onnan a reklámot, és ezzel a kereskedelmi adók-
nak nyújtsanak lehetőséget a fennmaradásra.

Az 1987-es megállapodások után hirtelen megjelentek a keres-


kedelmi adók. 1990-ben már 90 adó volt bejegyezve, a többségük
a CDU/CSU vezette dél-németországi tartományokban. Új mű-
holdas kereskedelmi műsorszolgáltatók jelentek meg, mint a
TELE5 és a PRO7, majd a SAT1 és az RTL-Plus. 1990-re, az or-
szágegyesítés idejére a CDU/CSU médiaforradalma teljesen győ-
zött. Megemlítik a szakemberek, hogy az 1987-es év visszaesést je-
lentett, mert a TV SAT technikai nehézségekbe ütközött, a
Bundespost több mint 400 millió márkát veszített a kísérleten.
Jelenleg Németországnak van a legkiterjedtebb kábelhálóza-
ta egész Európában.
1989-ben a Bundespost elindított két új DBS szatellitet: TV
SAT2, DFS KOPERNIKUS. Amikor aztán ez sem volt elég, a
SAT1 és az RTL-Plus kibéreltek egy luxemburgi DBS-t, az
ASTRA-t.

Annak ellenére, hogy az alkotmánybíróság nyomatékosan fel-


hívta a figyelmet: meg kell akadályozni, hogy a véleményalkotás
befolyásolására monopóliumok alakulhassanak ki, és arra is fi-
gyelmeztetett, hogy ez a veszély leginkább a nyomtatott sajtó be-
ruházói felől fenyegetheti az elektronikus médiát (pl. kereszttu-
42
Német és francia modell

lajdonlás révén, amikor egy cég a nyomtatott sajtó és az elektro-


nikus média területén is monopolhelyzetben van stb.), többnyi-
re mégis a tartományok törvényhozására maradt, hogy ettől a
veszélytől megóvják saját médiájukat. Az Hamburgban az SPD
25 százalékban állapította meg azt a részvényarányt, amelyet az
írott sajtó vásárolhatott az elektronikus médiában, Bremában
szintén az SPD 20 százalékot, Észak-Rajna–Vesztfáliában pedig
75 százalékot engedélyezett, míg a CDU vezette tartományok-
ban egyáltalán nem korlátozták a sajtótulajdonosok részarányát
az elektronikus médiában. A CDU többségi vezetésű déli tarto-
mányok helyi rádióiban az írottsajtó-tulajdonosok részesedése
meghaladja az átlag 50 százalékot.

A kereskedelmi magántévékben az írottsajtó-monopóliumok


részvétele még erőteljesebb. Az alábbi táblázat az 1991–1993
közötti tulajdonlási arányokat mutatja százalékban.17

SAT1 RTL-Plus TELE5/DSF PRO7


PKS/Kirch 43 – 24,5 48
Springer 20 – 24,9 –
AFP/Springer 20
G. Ackerman 50
Berlusconi 33,5
Ringier 17,1
Bertelsmann 38,9
CLT 46,1
WAZ 10
Holtzbrinck 15
Mások 2 5 (FAZ 1%, Burda 2%) 2

P. J. Humphrey médiaszakértő úgy véli, hogy a két legna-


gyobb multimédia-csoport, a CDU/CSU-szimpátiával bíró
Springer/Kirch (SAT1, TELE5/DSF, PRO7, Kabelkanal) és
az SPD-szimpátiának örvendő Bertelsmann: WAZ és CLT
(RTL, RTL2 és VOX) uralkodnak a médiapiacon.

17 Humphreys, i.m., 281. o.

43
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

1990. október 3-án egyesítették a két Németországot. A kele-


ti részt a szovjet típusú pártellenőrzésű média jellemezte, me-
lyet az NDK Szocialista Egységpártjának politbürója irányított.
Az egyesülési alapokmányban 1991 decemberéig adtak haladé-
kot az NDK médiának az átalakulásra. Az ARD és a ZDF rövi-
desen megkapta az egykori NDK-ból „felszabadított” frekvenci-
ákat, amelyek lefedték az öt új tartományt. Valójában ez meg-
kérdőjelezte a német törvényességet, mert nem várták meg,
hogy a tartományok maguk döntsenek a média kérdésében.
Nem meglepő, hogy a keletiek nem szimpatizáltak ezzel a lépés-
sel. Ráadásul a racionalizálás tömeges elbocsátásokhoz vezetett.
Hamarosan az egykori nyugatnémet köztelevízió vezetői alkották a ke-
leti média új vezetőségét. Ugyanakkor semmilyen törvény nem
akadályozta meg a magánrádiók létrehozását.
1991 végére mind az öt keleti tartomány megalkotta a maga
duális médiatörvényét. A nyugati ARD-t kiegészítették két új
keleti közszolgálati részvénytársasággal. Mindegyiknek megvolt
a maga pluralista vezetői tanácsa, adminisztrációs tanácsa és in-
tendánsa. A Mitteldeutscher Rundfunk (MDR) a CDU vezet-
te Szászország, Szász-Anhalt és Türingia tartományok, Lipcse
és környéke 10 milliós lakosságának szolgáltatott műsort, ezál-
tal az ARD második legnagyobb műsorszolgáltatója lett. A má-
sodik új adó, az SPD vezette Brandenburgban az Ostdeutscher
Rundfunk Brandenburg (ORB) sokkal kisebb társaság lett.

Az egyesítés után, 1991 decemberében a két keletnémet tele-


vízió (DFF1 és DFF2) megszűnt. Helyükbe a fenti két új regio-
nális csatorna – MDR, ORB – lépett, amelyek az egykor nyu-
gatnémet Arbeitsgemeinschaft der öffentlich-rechtlichen
Rundfunkanstaltenhez (ARD-hez) tartoztak. Mecklenburgot a
hamburgi Norddeutscher Rundfunk (NDR) látja el műsorok-
kal. Mindezek mellett a központi adók veszítik el előnyüket a
magán- és kereskedelmi adókhoz képest.

1991. augusztus 31-én írták alá az állami megállapodást az


Egyesült Németország rádiózásáról, és 1992. január 1-jén lépett
életbe. Nagyjából megegyezett az 1987-es kettős, közszolgála-
44
Német és francia modell

ti/magán modellel. Gyakorlatilag beolvasztották a Keletet a


Nyugatba. Megemelték a havi előfizetési díjat, ezáltal képesek
lettek új beruházásokra a keleti országrészben is.
Az 1990-es nagy eufóriát felváltotta a félelem. Az emberek a
keleti országrészben kezdték félteni az állásaikat. A legnagyobb
példányszámú lapok nagymértékben veszítettek előfizetőik lét-
számából, a Neues Deutschland 75 százalékát, a Junge Welt
79,3 százalékát, a Neue Zeit 50,8 százalékát veszítette el az elő-
fizetőinek. A Der Morgen 1990 júniusában csődbe jutott, és a
Springer csoport vette meg, míg a Berliner Zeitungot a
Bertelsmann-Grunner & Jahr a brit Mirror csoporttal közö-
sen. Az Erfurtban megjelenő Das Volkot a WAZ vette meg és
elnevezte Thüringer Allgemeinénak.
Az egyesülés felszínre hozta a német média legaggasztóbb je-
lenségeit: a médiakoncentrációt, a pártpolitika beleszólását a műso-
rokba, és a nyugatiak masszív behatolását a rádió és tv vezetőségi és
végrehajtói szervezeteibe. Mindemellett számos új adó jött létre,
beruházások indultak el, és az újságírók megszabadultak a szov-
jet típusú, egységes pártállami cenzúrától. A médiával kapcso-
latban általános szabályként fogalmazódik meg, hogy függet-
len legyen az államtól, önmagát irányíthassa, és nyilvánosan
elszámoltatható legyen.
A jelenlegi németországi rádió és tévé sugárzási rendszere,
legalábbis a nemzetközi kritériumokhoz viszonyítva, nyitott és
képviseleti rendszeren alapul. Decentralizált jellege mindig
akadályt gördített az állami ellenőrzés útjába. Az ősi német ha-
gyományok és a liberális amerikai elvek ötvözésén alapul. Nagyon
erős a regionális jelleg, az ország médiáját nem Berlinből vagy
Bonnból irányítják, hanem olyan erős területi színfoltok van-
nak a német rádiózás térképén, mint Köln vagy Hamburg, de
olyan kisebb városok is, mint Mainz. A tulajdonosi koncentrá-
ció ellenére, a médiaszakértők megállapították, hogy a német
írott sajtó rendszere egyike a nyugati világ leginkább decentra-
lizált sajtójának.
Annak ellenére, hogy az egyesülés során nagyon sokan elveszí-
tették állásukat az újságoknál és a tévénél, mégis az egykori kelet-
németek a legszerencsésebbek a többi volt szocialista média
45
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

munkatársaihoz viszonyítva. Alig találunk példát arra, hogy az


állam önhatalmúlag beavatkozzon médiaügyekbe, vagy hogy az
egyes politikai erők (pl. a nacionalisták) kisajátítsák céljaikra a
médiát. A keleti részeken a média mégis sebezhetőbb, nagyobb
lehetőség nyílik a politikai manipulációra, mint az egykori Nyu-
gat-Németországban. Az új szabályozásokat nemegyszer a politi-
kai befolyásnak megfelelően hajtják végre. Egy másik aggoda-
lomra okot adó jelenség a pluralista média kialakulásának folya-
matában, hogy a médiának fel kell újítania eszközeit az állandó-
an inflálódó költségek mellett, amihez anyagi fedezetre van szük-
ség. Az újságírók képzésének és a régiek átképzésének a költségei
magasak. Mégis mindebben a keletnémetek előnyösebb helyzet-
ben vannak a többi, keleti tömbhöz tartozó ország médiahelyze-
téhez képest. Ők egyszerre csatlakozhattak egy tachnikailag fej-
lett és professzionális színvonalú rádiózási rendszerhez, amit
alaptörvények szabályoznak és olyan normák, amelyek garantálják
a pluralizmust, az államtól való függetlenséget, még akkor is, ha a
rendszer távolról sem pártbefolyástól mentes.

A kisebbségek, bevándorlók és a német média


Németország újraegyesítése előtt egyes számítások szerint18 kö-
rülbelül 15 millió, többnyire német bevándorló érkezett az or-
szágba. Ehhez hozzá kell számítani, hogy körülbelül 5 millió
külföldit tartanak számon, és 1991-ben 250 ezer menekültet fo-
gadtak be, ötször annyit, mint Franciaország. 1992-ben újabb
500 ezren kerestek menedéket az országban (Franciaországban
30 ezren), és körülbelül 150 ezer német származású személy jött
Kelet-Európából. A nyugatra tartó menekültek közel 50 százalé-
ka indult Németország felé. Az 1960–69 közötti kétoldalú meg-
állapodások alapján vendégmunkásokat fogadott Spanyolor-
szágból, Görögországból, Törökországból, Portugáliából, Ma-
rokkóból, Tunéziából és az egykori Jugoszláviából. Az elképzelés
az volt, hogy ezek a vendégmunkások csak időszakosan
18 Claire Frachon stb.: European Television, John Libbey & Co., London, 1995, 160. o.

46
Német és francia modell

tartózkadnak az országban, és állandóan átadják a helyüket az


újaknak, de ez nem valósult meg. Ezért a 70-es évek óta igyekez-
tek csökkenteni a vendégmunkások számát és megpróbálták in-
tegrálni őket. A német állam ugyanakkor sokáig nem ismerte el,
hogy bevándoroltak, hanem vendégeknek nevezte őket.
A jelenlegi helyzet azért bonyolult, mert az állampolgárságot
csak a német származással, illetve a német kultúrkörhöz tartozás-
sal lehet megszerezni. A német állam nem ismeri el, hogy a terü-
letén született emberek automatikusan állampolgárai is egyben.
Tehát a vendégmunkások gyerekei sem lesznek automatikusan
német állampolgárok, hiába születtek Németországban. A kettős
állampolgárságot sem ismerik el. Csak a német felmenőkkel
rendelkezők folyamodhatnak állampolgárságért, mert a jogfelfo-
gásban még mindig a vér szerinti leszármazás van érvényben, a
jus sanguinis. Ez viszont lehetővé teszi a külföldön élő német szár-
mazású személyeknek, hogy részesei lehessenek a német állam-
nak és népnek (Volk). Valamit enyhített ezen az állásponton az
újraegyesítés, mert nagyszámú lakosságnak és a velük együtt
élőknek kellett megadni az állampolgárságot.
Az 1991 januárjában életbe lépett bevándorlási törvény meg-
könnyíti az állampolgárság megszerzését a külföldi fiataloknak.
Ugyanakkor 8-éves ott-tartozkodást követelnek meg, négyéves
iskolai végzettséget, és hogy mondjanak le eredeti nemzetisé-
gükről. Azokat a felnőtteket, akik már 15 éve laknak Németor-
szágban, ugyanezek a jogok illetik meg. Ezzel egy időben le-
csökkentették a menedékkérők lehetőségeit. Mindezek ellené-
re nem szűntek meg a médiából is jól ismert támadások a me-
nekültközpontok ellen, még akkor sem, ha a lakosság aktívan
részt vett az antirasszista tüntetéseken. A török vendégmunkás-
ok közösségei ellen követték el a legtöbb atrocitást, pedig ko-
rábban évtizedekig békében éltek velük.
A rasszista megmozdulások eredményeként felmerült a be-
vándorlási törvény megváltoztatásának a szüksége és a kettős
állampolgárság bevezetésének az igénye.

A német közszolgálati adók már a kezdetektől igyekeztek ma-


gazinműsorokat készíteni az idegeneknek. Jelenleg csak az egyko-
47
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

ri nyugatnémet területen sugároznak ilyen jellegű műsorokat, és azok-


nak is lényegesen megváltozott a tartalma, mert megváltozott a
bevándorlási politika. A ZDF-en már 1963 óta olyan műsoro-
kat sugároznak, amelyek küzdenek a nemzeti előítéletek ellen,
igyekeznek bemutatni a környező népeket (például a Nachbarn
in Europa – Szomszédok Európában), segíteni akarják a külföl-
diek beilleszkedését az országban. Az 1980-as évek óta ez a mű-
sor a kétoldalú szerződéseknek köszönhetően kiegészült a kü-
lönböző országok nemzeti televíziós társaságainak műsoraival,
amelyekben meghatározott sorrend szerint híreket, filmet, spor-
tot, kultúrát közvetítenek, és szórakoztatóműsort sugároznak
hat különböző nyelven. E műsorokba rendre bekapcsolódtak a
spanyol és a török mellett a lengyelek és a horvátok is.
Az ARD szintén a 60-as évek elejétől sugároz műsorokat a be-
vándorlóknak, de ezek kissé különböznek a ZDF-étől. Az Ihre
Heimat – Unsere Heimat (Az ő hazájuk – a mi hazánk) műsor-
ban rendre olaszul, görögül, spanyolul és törökül szóltak a hall-
gatókhoz, sőt 1969-től a délszláv nyelveket is bevezették. 1993
óta elindították a BABYLON című műsort, amit területi tema-
tika alapján két részre osztottak: az Európai Unió (Olaszország,
Spanyolország, Görögország és Portugália) és Közép-Európa
(ide tartozott az egykori Jugoszlávia, Lengyelország, Oroszor-
szág) és Törökország. A riportokat a német tévétársaságok ki-
küldött tudósítói készítették, tehát objektívebb szemléletet
kaptak a nézők. A nézőknek német felirattal látták el az adáso-
kat. Különös figyelmet fordítanak arra, hogy a gyermekadások-
ban rasszizmusellenes műsorok szerepeljenek.

Mivel 1991 óta megszaporodtak a bevándorlók és idegenek


elleni rasszista merényletek, a német rádió- és tévétársaságok
külön műsorokat sugároznak ezeknek leleplezésére. Ilyen nép-
szerű műsor a Zum Beispiel Berlin (Például Berlin) című sorozat,
amelyben a riporterek szociális munkásokat követtek, akik
skinheadekkel foglalkoztak, vagy a futball-huliganizmus során
megjelenő rasszista megnyilvánulások hátterét mutatták be, il-
letve a brutalitás ellen küzdő rendőrségi egységek tevékenysé-
gét követték figyelemmel.
48
Német és francia modell

Az ARD a 80-as évek végén elindított egy műsort, amelynek


még ma is nagy sikere van, a címe Lindenstrasse és a társadalom
marginalizálódó rétegeiről tudósít; a nácikról, drogosokról,
AIDS-esekről, valamint a Németországban élő külföldiek hely-
zetéről. A műsor producere szerint a szólásszabadság mellett,
vagyis, hogy engedni kell az embereket, hogy kimondják, amit
gondolnak, le kell leplezni a német társadalom skandalumait.
A nemzeti kisebbségeket ugyanolyannak akarják bemutatni,
mint a németeket.
A ZDF nagy sikerű gyermekműsorának, a Karfunkelnek az
egyik titka, hogy minden adást valamely Németországban élő
külföldi ír. Arra törekednek, hogy az interetnikus egymás mel-
lett élést erősítsék.
Mind az ARD, mind a ZDF számos műsorban számol be a
rasszista megnyilvánulásokról, de azokból mindig kiderül,
hogy a riporterek a demokratikus társadalom védelme oldalán
állnak. Az egyik ilyen leghíresebb tévéközvetítés volt, amikor
1992. augusztus 25-én Rostockban a skinheadek megtámadtak
egy menekülttábort. A riporter bent volt a menekültek között
és onnan filmezte, hogyan akarják a skinheadek kívülről fel-
gyújtani a tábort.
A szatellit és a kábeltelevízióval a nemzeti kisebbségeknek és
a külföldieknek egyszerre alkalmuk nyílt arra, hogy saját tévé-
hálózatuk legyen. Ezzel a lehetőséggel különösen a törökök él-
nek Németországban. 1985 óta létrehozták az Offene Kanale
(Nyílt csatornák) nevű műsorszolgáltatást, amelyik lehetővé te-
szi a közvetlen részvételt a demokratikus folyamatok alakításá-
ban. Ezen bárki, bármely közösség tagja elmondhatja a vélemé-
nyét, még azok is, akik kiszorultak a politikai spektrumból. El-
sősorban a helyi lakosoknak nyújt lehetőséget ez a hálózat,
hogy véleménynyilvánításukkal alakítsák a közösségi életet. A
legelső ilyen Nyílt csatorna kábelműsorok Berlin Ludwigs-
hafenben, Manheimban, Münchenben és Dortmundban in-
dultak. 1991 után a keleti öt új tartományban is indítottak
ilyen csatornákat. Ezeket mind a helyi önkormányzatok tartják
fenn, és szintén vannak török, szerb, horvát, pakisztáni, len-
gyel nyelvű adásaik. Naponta 50 ezer nézőjük is van.
49
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

Németországban van egy török állami csatorna is, a TRT-


INT, amely kizárólag török nyelven sugároz délután 6 és 24 óra
között, és a külföldön élő törökök támogatásával működik. Ezt
1990 óta az EUTELSAT1 műhold segítségével bárhol láthatják
az országban, Nyugat-Európában és Törökországban is. A né-
metországi török háztartások 72 százaléka nézi ezt az adást. Ezen
kívül számos török nyelvű magán- és kereskedelmi adó műkö-
dik, olyanok, mint a nevében is erre utaló Türkisch–Deutsch1,
vagy az ATT (Avropa Türk Televizyonu), a BTT (Berlin
Türkiyem Televizyonu), vagy a TFD (Türkisches Fernsehen in
Deutschland), amelyek gyakran zenés műsorokból és reklámok-
ból tartják fenn magukat.

A szélsőségek elleni német társadalmi konszenzus eredménye-


ként számos médiadíjat és szervezetet hoztak létre a rasszizmus
elleni műsorok ösztönzésére, díjazására. Ilyen az 1988-ban,
Kölnben alapított Civis-díj, amelyet az olyan műsorok díjazásá-
ra alapítottak, amelyekben a németek és az idegenek, illetve kul-
turális kisebbségek közötti kapcsolattartást mutatják be.
A Hessischer Rundfunk a 90-es évek elején indított egy soro-
zatot, amelyben azt mutatták be, milyen az, amikor németek
kerülnek olyan helyzetbe, hogy idegenben, bevándorlók legye-
nek és ellenük lépnek fel a helyi xenofóbok, amikor a németek
válnak külföldiekké. Ezzel akartak hozzájárulni, hogy csök-
kentsék a rasszista gyűlöletet, és rádöbbentsék az embereket a
kirekesztés értelmetlenségére. Ezt a műsort reklámcégek is tá-
mogatták, s az ARD és a ZDF társaságai egyaránt sugározták.
Az ARD és az Európa Tanács közösen létrehozta az Európa
Tolerancia Díjat a rasszizmus ellen sugárzó műsorok támoga-
tására, amelyre amatőrök és professzionisták egyaránt benevez-
hettek.

50
Német és francia modell

A francia média néhány jellemző vonása


A jelenlegi Franciaországban a politikai, gazdasági és társadal-
mi életbe szervesen tagozódik a sajtón, rádión és televízión ke-
resztüli tömegtájékoztatás. Döntő szerepet játszanak a politikai
kommunikációban. Nemegyszer látszólag a passzív szemlélő
szerepét játsszák az információk továbbításában, de a legtöbb-
ször igenis aktívan részt vesznek a véleményalakításban azzal,
ahogyan felépítik, vagy kommentálják a híreket. A francia mé-
dia többféle szerepet is betölt: lehetőséget biztosít a politikai
elit számára az egymás közti és a nyilvánossággal történő kom-
munikációra, ugyanakkor maga is politikai tényezővé válik,
mert mozgósító erejével bizonyos nézetek, események támoga-
tására, vagy épp elítélésére serkenti a nézőket. A média emel-
lett önálló gazdasági tényező is. A rádió és tévé az 1980-as évek
óta óriási változáson ment át, miután a francia kormány úgy
döntött, hogy támogatja a helyi magántulajdonú rádió- és tévé-
társaságok megalapítását. 1987-ben kb. 10 millió napilap, 69
millió heti hírmagazin és 63 millió havilap volt Franciaország-
ban, valamint 50-60 millió rádió- és 27 millió tévékészülék, és
több mint 6 millió videofelvevő. Az 1980-as években még a la-
kosság 55 százaléka rendszeresen olvasott valamilyen napila-
pot, 72 százaléka hallgatta a rádiót, és 70 százaléka nézte a té-
vét, addig manapság már az élet szinte minden területére be-
tört az elektronikus sajtó.19

A különböző médiaelemzésekben megoszlanak a vélemények


a francia média szerepéről, de abban valamennyien egyetérte-
nek, hogy alapvetően betölti a tájékoztatási funkciót, transzmisszi-
ós kommunikációs szerepet játszik, és ami számunkra talán a leg-
fontosabb: azzal, hogy független elemzőként figyelemmel követi
a vezető politikai réteg viselkedését, a média a közösség védelmi
funkcióját is betölti. Ezenfelül a francia média fontos szocializáci-
ós/legitimációs szerepet is betölt. Ezt a különböző társadalmi

19 Raymond Kuhn: The Media in France, Routledge, London, 1995, 2. o.

51
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

szervezetekkel, vallási intézményekkel, nevelési, családi és önkén-


tes csoportosulásokkal közösen végzi. Ezek támogatásával a mé-
dia közösségi értékeket, viselkedési, erkölcsi normákat segít kör-
vonalazni, és közösen alakítják a társadalompolitikát.
Ideális esetben a sajtó látja el a gazdasági és a politikai hata-
lom ellenőrzését, a politikai törekvések legitimizálását, a szava-
zók megnyerését, tehát a sajtónak – elméletileg – akkora hatal-
ma van, hogy akár megdönthet kormányokat, destabilizálhat
rendszereket, csődbe juttathat gazdasági érdekeltségeket.

A francia média következő jelentős célja a szórakoztató/kultu-


rális funkció. Néhány közszolgálati csatornát arra használnak,
hogy a magas kultúrát terjessze a társadalom szélesebb rétegei-
nek. Büszkeséget keltenek az emberekben, hogy ilyen híres ze-
neszerzőik, íróik, művészeik vannak, ugyanakkor a népi kultú-
rát is bemutatják, alakítják. Abban megegyeznek az elemzők,
hogy a jelenlegi francia kultúra helyzete másként alakulna, ha
a tévében és rádióban a kultúraterjesztés funkcióját nem tarta-
nák fontosnak, és csak a kereskedelmi adók szappanoperáit,
pop- és egyéb szórakoztatóműsorait láthatná a nagyközönség.

A francia média másik fontos szerepe: a nemzetépítés. Míg


egyes adókon a társadalmi és politikai különbségeket mutatják
be, addig főleg a nemzeti televízióban a nemzeti egység közösségi
rítusai kapnak hangsúlyt. Ez a nemzetépítő törekvés gyakori kí-
sérőjelensége a fejlődő országok médiájának is, de Franciaor-
szágban központi jelleget kap.

A francia történelmen végighúzódott az állami centralizáció


eszméje és ez befolyásolta a médiát is. Ahhoz, hogy megértsük
a média helyzetét Franciaországban, meg kell említenünk, hogy
a „helyi adminisztratív hatalom” (collectivités locales) magába
foglalja: a helyi tanácsokat a „commune” szintjén, a regionális
tanácsokat a „région”-ban és egy köztes szintet, amelyet a „dé-
partement” képvisel. Ezt a harmadikat az 1789-es nagy francia
forradalom után hozták létre, amelynek inkább történelmi je-
lentősége van, és inkább az „egy és oszthatatlan” Köztársaságot
52
Német és francia modell

szimbolizálja, s nem szorosan kapcsolódik a helyi hatalomhoz.


A département-ek élére Bonaparte Napoleon prefektusokat ne-
vezett ki, a centralizált állam helyi képviselőit. Ezek közvetítet-
ték a nemzeti adminisztráció feladatait és ellenőrizték a helyi
hatalmakat. A département-ekre osztáskor nem vették figyelem-
be a gazdasági, vagy politikai szempontokat, vagy a már meglé-
vő városok és helységek eloszlását. A XIX. században további
erős centralizációs folyamatot figyelhetünk meg Franciaország-
ban, azzal, hogy létrehozták az állami közoktatást és a nemzeti
hadsereget, valamint a helyi közhatalmi rendszert. A helyható-
ságokat úgy is lehet tekinteni, mint a központosított nemzetál-
lam helyi képviselőit, amelyeket az 1884-es municipális törvény
hatalmazott fel jogokkal. Nagyjából ez a közigazgatási rendszer
maradt fenn a XX. században is, azaz a nemzetállam a felülről
létrehozott helyhatóságokon keresztül érvényesíti hatalmát. E
szerint a megközelítés szerint a helyi közhatalom nem a közpon-
ti nemzetállam ellen védi a közösségek érdekeit, hanem a nem-
zetállam létesítményeként működik.

Kétszáz évvel később, 1982-ben a szocialisták kormányzása ide-


jén kiadták a Droits et Libertés (jogok és szabadságok) törvényét,
amelyben átszervezték Franciaország hagyományos területi admi-
nisztratív felosztását. Ennek célja a decentralizálás volt. Elsősor-
ban a helyi hatalmak több döntési jogot kaptak helyi gazdasági
politikájuk kialakításában, és a helyi képviselők új kapcsolatot
létesíthettek az országos adminisztrációval. A prefektus (új neve:
commissaire de la République) hatalmát is lényegesen jobban
körülhatárolták. Ő maradt a központi kormányzat helyi képvise-
lője és a helyi adminisztráció irányítója, de szerepe inkább a jó-
váhagyásban, mint a kijelölő kezdeményezésben nyilvánult meg.
Ez több mozgásteret biztosított a helyi hatóságnak, és hozzájárult
a központi hatalom decentralizálásához.

Mindemellett sajátos összefonódását figyelhetjük meg a po-


litikai hatalomnak a tájékoztatási hatalommal. Jellemző példa
erre, hogy a kábeltelevíziók bevezetésének kezdeti időszakában
(1982) úgynevezett vegyes gazdasági vállalatokat hoztak létre
53
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

(économie mixte), amelyekben egyaránt részt vett a költségvetési


finanszírozás és a magántőke. Ugyanakkor a vállalat elnöke
csak helyi tanácstag lehetett, és a prefektus kötelező tagja volt
az igazgatói tanácsnak. Ráadásul, a központi ellenőrzés hatás-
körébe tartozott a kábeltévék működésének a felülbírálása.
Ezt azzal indokolták, hogy elejét akarják venni a helyi mono-
póliumok létrejöttének. A decentralizálás ellenére még min-
dig az az általános szemlélet uralkodott, hogy az államnak tör-
vényes hatalmában áll, hogy felelősséget vállaljon a polgárok kommu-
nikációs szabadságáért.20

A 60-as években, a de gaulle-ista kormány állami befolyás


alatt álló televíziója igyekezett legitimitást szerezni az egy és
oszthatatlan (Ötödik) Köztársaságnak, mint a nemzet akarata
megtestesülésének, éppen úgy, mint ahogyan 150 évvel azelőtt
Napóleon birodalmában a központi hatalom összekötötte a
nemzetet. Ennek hatására egyes médiákban, különösen a vidé-
ki sajtóban a helyi népi fesztiválok vagy szeparatista politikai
mozgalmak bemutatásakor, hozzájárultak annak a képnek a ki-
alakulásához, hogy a nemzetek lényegesen különböznek egy-
mástól, egyes szélsőséges esetekben egészen a nemzeti területi
követelések megfogalmazásáig jutottak.21

Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy számos – frankofon –


országba exportálják a francia média műsorait, mégis, a média-
technológia mind inkább nemzetközivé válása ellenére is, a
francia médiarendszer szilárd nemzeti alapra épül.

Már a második világháború után is inkább a koalíciós pártok


véleményét sugározták a médiában, nem pedig kiegyensúlyozott
és független beszámolót a különböző politikai pártok vitáiból.
Mivel a kormányok igen féltek az ellenzék véleményétől, nem en-
gedték, hogy a médiában szerepeljenek. A világháború utáni brit

20 Jean-Paul Simon: New Media Policies in France, in: Broadcasting and New Media Policies in Western
Europe, by Kenneth Dyson… Routledge, New York,1988, 161–185. o.
21 The Media in France, i. m., 5. o.

54
Német és francia modell

gyakorlat, hogy a közszolgálatiság lényege a konszenzusos közép


bemutatása és a kétpólusú politikai paletta minél szélesebb körű
bemutatása, idegen volt a francia médiától. Miután az Ötödik
Köztársaságot 1958-ban létrehozták, de Gualle-nak nagy szüksé-
ge volt a politikai támogatásra, ezért állami kontroll alatt tartot-
ta a televíziót, fel akarta használni arra, hogy mozgósítsa az ál-
lampolgárokat az ellenzék, különösen a kommunisták ellen.
Annak ellenére, hogy a pártrendszer nagyon pluralista volt, az
államgépezet igen centralizáltan működött. És bár a második vi-
lágháború után sokat változott a francia államberendezkedés és
párt-struktúra, még a konzervatív és a szocialista kormányok az
1980-as években sem tudták jelentősen csökkenteni az állam sze-
repét a gazdaság, társadalom és kultúra számos területén. A saj-
tó állami támogatása és centralizált ellenőrzési monopóliuma a
rádió és tévé fölött csak két jellemzője a francia állam szerepének
a háború utáni média alakulásában. Míg de Gaulle elsősorban a
külpolitikai kérdésekre koncentrált, követői az Elysée-palotában
éreztették az elnök hatalmát a belpolitika területén is. Például
Giscard d’Estaing 1974-ben határozatilag megszüntette az
ORTF-et, míg Mitterrand elnök az 1980-as évek közepén enge-
délyezett két kereskedelmi televíziós csatornát. A médiaelemzők
megállapítják, hogy nemcsak de Gaulle idején, de még az 1970-
es években is az Elysée-palotából irányították a médiát.

A francia média elemzésekor arra a következtetésre jutnak az


elemzők, hogy az egyik legfontosabb szereplője: az állam. Az ál-
lam és média viszonyának legfontosabb kapcsolódási pontjai
az alábbiak:
1. A rádió- és tévéállomások tulajdonosi köre. 1982-ig az ál-
lamnak monopóliuma volt az elektronikus média tulajdonlási
jogára vonatkozóan. 1974-ig egyetlen rádió-tévé részvénytársa-
ság volt, és csak az után vált szét a rádió a tévétől. Mivel az ál-
lam részt vett a Sofirad nevű holdingban, azon keresztül a vi-
déki rádiók részvényese is lett, így az Europe 1, sőt a Havas-ban
meglevő részvényein keresztül a Radiodiffusion-Television Lu-
xembourg műsorait is kontrollálhatta. Csak az 1980-as évek-
ben engedték be a magántulajdont a médiába.
55
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

2. A médiapolitika kialakítása. Az állam a világháború után


a törvényhozáson keresztül meghatározta a média működési
körét. Számos rendelettel (1964, 1972, 1974, 1986, 1989) és há-
rom törvénnyel (1944, 1984, 1986) szabályozta a médiapoliti-
kát. Ezeken kívül még számos kiegészítő határozatot és rende-
letet adtak ki a médiapolitika irányítására. Az állam meghatá-
rozott szinte mindent, a kampányok idején a politikai műso-
rokra fordítandó összegektől egészen a kereskedelmi szolgálta-
tást nyújtó rádióalkalmazottak minimális bérezéséig.
Ugyancsak figyelt arra, hogy ne jöhessen létre tulajdonlási
koncentráció. Az 1980-as években három felügyeleti szervet is
felállítottak, amelyek a médiát irányították.
3. A média finanszírozásának ellenőrzése. Az állam anyagi-
lag támogatja a sajtót. A bankszektor ellenőrzésén keresztül
hozzájárult a sajtócsoportosulások átszervezéséhez, és az írott-
sajtó-ipar átalakításához. A legutóbbi időkig a francia államnak
jelentős részesedése van a legnagyobb reklámcégben, a Havas-
ban, és részesedik a média reklámbevételeiből is. Az állam ha-
tározza meg a nagyközönség számára a rádió- és tévédíjak mér-
tékét. Az 1950-es évek óta a állam többször is beavatkozott a rá-
dió- és tévéadók költségvetési döntéseibe.
4. A döntéshozók kinevezése. A háború óta az állam vezetői
nevezik ki a rádió-tévé társaság általános igazgatóját, és ellenőr-
zik, vagy befolyásolják a többi vezetőszerkesztő-jelölt kinevezé-
sét is. Összekötő személyzetén keresztül az állam állandó kap-
csolatot tart fenn a médiával.
5. A média manipulálásának és a cenzúrának a lehetősége.
Jó ideig ellenőrizte az állam a legnagyobb sajtóügynökséget, az
Agence France-Presse-t. Számos eszköze volt arra, hogy bizto-
sítsa a kormány tevékenységének pozitív bemutatását a sajtó-
ban. Ezeknek egyik módja volt a sajtótájékoztatók szervezése,
és a miniszteri közlemények. Habár ezek nem mindig érték el
a kívánt hatást, erre utalnak az 1968-as események is.

A háború után a francia médiára jelentős szerep hárult, hogy


meggyőzze a lakosságot: az állam mindenben kompetens és
mindenre képes. Természetesen a média és az állam közötti vi-
56
Német és francia modell

szony nem volt egyoldalú, statikus, mert különböző érdekcso-


portok küzdöttek egymás ellen, ezért a média befolyásolása
sem egyoldalúan történt. Még ha napjainkban az állam és a te-
levízió közötti viszony nem azonos is az 1960-assal, és a nem-ál-
lami szereplők jelenleg igen aktívak a médiában, az állami hata-
lom mégis jelen van. A tulajdonosi viszonyokra jellemző, hogy a
sajtó többsége és a televízió részvényeinek nagy része magánkéz-
ben van, miután 1982-ben megszűnt az állami monopólium a mé-
diában. 1987-ben privatizálták a legnagyobb televíziós társasá-
got, a TF1-t. Az 1980-as években bekövetkezett technikai meg-
újulás és az adók megnövekedése, valamint a kábeltévézés be-
vezetése tovább csökkentette az állam kontrollálási lehetőségét.
Az állam visszavonulóban van.

A francia sajtó és média rövid története


Franciaországban is az írott média a legrégebbi. Az első idősza-
ki kiadvány 1631-ben jelent meg, míg az első napilap, a Journal
de Paris 1777-ben. Az 1789-es forradalom után hirtelen számos
lap indult, de ezek rövidesen megszűntek, újabb fellendülés az
1848-as forradalom után következett be, de a lapok többsége
nem maradt fenn. Ezeket az időszakokat leszámítva, egészen a
Harmadik Köztársaságig (1870–1940) egyetlen francia kor-
mány sem volt áldásos a sajtóra nézve. Csak a XIX sz. végén in-
dul meg egy óriási változás a tömegtájékoztatásban. 1870-ben
viszont már 1 420 000 volt a napilapok összpéldányszáma.
Ugyanekkor már 37 napilap volt Párizsban és 100 vidéken.
1914-ben 80 napilap volt Párizsban és 242 vidéken.

1881-ben törvényben garantálták a sajtó szabadságát. Ez


ugyanakkor történt, amikor bevezették a férfiak általános sza-
vazati jogát és a közönség érdekelt lett a politikai vitákban. A
két világháború között jelentősen csökkent az újságok száma:
1939-ben 31 volt Párizsban és 175 vidéken. Ebben az időben
megerősödtek a sajtómágnások. A legsikeresebb volt a textil-
iparos Jean Prouvost, a későbbi Le Figaro tulajdonosa, aki ele-
57
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

ve kereskedelmi szándékokkal lépett a sajtóipar területére.


1930-ban megszerezte az esti Paris-Soir-t, amely 1939-ben már
1,5 millió példányt ért el. Sikeres női magazint is kiadott, a
Marie-Claire-t 1937-ben. A világháború kitörése előtt megvette
a Match nevű sportmagazint, amit a háború után Paris-Match
néven indított újra.
A háború idején, amikor a németek elfoglalták az északi or-
szágrészt, a párizsi lapok közül több is (Le Temps, Paris-Soir)
áttette székhelyét Lyonba, mások megszakították a tevékenysé-
güket. Ezután a nem hivatalos lapok voltak jelentősebbek,
amelyek a kollaboráns Vichy-kormány álláspontja helyett, a de
Gaulle féle ellenállás hívei voltak. Ilyenek a Combat, a Franc-
Tireur és a Libération (délen), míg az elfoglalt területen a
Libération (északon), valamint a Défense de la France. A szo-
cialista párt lapja a Le Populaire 1942-ben jelent meg illegális
kiadványként, a kommunisták L’Humanitéja 1939 októberé-
ben vonult illegalitásba, habár 1941-ig, amikor a németek ha-
dat üzentek a Szovjetuniónak, a németekkel való szimpatizálás-
ra buzdította olvasóit.

A háború utáni sajtó Franciaországban az ellenállási mozga-


lom tapasztalataira épült. 1944 után egyrészt újraindultak az el-
lenállás lapjai, másrészt létrehoztak újakat, mint a Le Monde,
amelyik a mérsékelt hangvételű Le Temps háború előtti hagyo-
mányait akarta tovább folytatni. Ez a fellendülés azonban nem
tartott sokáig, csökkent a lapok piaca. A párizsi napisajtó pél-
dányszáma 1952-ig 3,5 millióra csökkent, 1967-ben 4,5 millióra
emelkedett és 1968-ban elérte az 5 milliót, de azután egyre csök-
kenő tendenciát mutat: 1980-ban 3 millió. Az 1946-ban megje-
lenő 28 napilap helyett 1990-ben már csak 11-et találunk Párizs-
ban. A számok még érdekesebbek, ha arra gondolunk, hogy a
lakosság és az iskolázottsági szint növekedése ellenére csökken
az eladott példányszám. Míg 1945-ben 39 millió lakosa volt
Franciaországnak, 1990-ben már 51 millió. A médiaelemzők kö-
zül egyesek arra gondolnak, hogy az olvasók azért fordulnak el
a sajtótól, mert nem bíznak az újságírók függetlenségében, illet-
ve az írni-olvasni tudó „analfabétizmus” terjedésére, vagyis az
58
Német és francia modell

emberek tudnak, de nem szeretnek olvasni. Az 1000 főre számí-


tott napilapok száma Nyugat-Németországban 1987-ben 345
volt, és ez jóval meghaladta a franciaországit, ahol csak 175.

Az egyik legfontosabb tapasztalata a francia sajtónak a vidé-


ki sajtó dominanciája. 1976-ban a Rennes-i Ouest-France az
ország legnagyobb példányszámú lapja lett, 749 000 példány-
ban nyomták, miközben a párizsi Le Figaro csak 423 000-t
ért el. Ezt egyesek összefüggésbe hozzák azzal a parlamenti
gyakorlattal, hogy a képviselők megőrizhetik vidéki állásai-
kat, és rendszerint a helyi sajtón keresztül szeretnék megerő-
síteni pozícióikat. A terjesztési adatok alapján nem állapítha-
tó meg egyetlen országos lap kizárólagossága sem. Az eladott
példányszámok alacsony volta nem azt jelenti, hogy a párizsi
sajtónak alacsonyabb státusza lenne, vagy kevesebb lenne a
hatása, mint a vidékinek. A mértékadó párizsi lapok, a Le
Monde, Le Figaro és a Libération erősen befolyásolják a gaz-
dasági és politikai döntéshozókat. A szocialista kormány
1980-as decentralizálási törekvései ellenére Franciaország po-
litikai-adminisztratív rendszere meglehetősen centralizált ma-
radt. Ezt erősítik a hagyományosan provincializmusellenes fran-
cia értelmiségiek törekvései Párizsban.

A tulajdonosi koncentráció is szembetűnő a vidéki lapok


esetében. A fennmaradók kiküszöbölték a riválisokat, habár
nincs monopóliumuk, mégis megszüntették a területükön a
versenyt. Többen közülük, helyi sajtócsoportosulást alkottak a
legerősebb regionális lapok körül, és beolvasztották a korábbi
független lapokat egy erős hálózatba. Ilyen a Sud-Ouest cso-
port, amelyiknek a La France szintén a tulajdonában van, a La
Charente libre, La Dordogne libre, Eclair-Pyrénées és a La
République des Pyrénées; vagy a La Montagne, amelyiknek
részvénye van a Le Populaire du Centre-, Le Berry républi-
cain- és a Le Journal du Centre-ben. Mi több, a hirdetők felé
is egységes árakkal lépnek fel. Ez azt jelenti, hogy Franciaország
számos vidékén meglehetősen korlátozott verseny alakult ki a vi-
déki lapok között.
59
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

Eleinte, 1944 után igyekeztek megakadályozni a tulajdonjog


koncentrációját a sajtóban. Az ipari befektetőket sem vonzotta
a sajtó, mi több 1980-ig az állam fenntartotta a monopóliumát
a rádió és az írott sajtó tulajdonlásában, és nem engedélyezte a
sokféleséget az audiovizuális szektorban. Ez megváltozott 1970
után, amikor egyetlen ember kezében kezdett összpontosulni a
média, a neve: Robert Hersant. Hersant számos vidéki lapot
birtokolt, mint a Nord-Matin, Le Havre-Presse és a Paris-
Normandie című. 1975 júliusában sikerült megvennie a Le Fi-
garót. Egy év múlva megvette a France-Soir-t és 1978-ban a
L’Aurore-t. Ezzel az Hersant csoportnak már 3 párizsi napilap-
ja lett. Első alkalommal történt meg, hogy a vidéket és Párizst
összekapcsoló közös sajtóvállalkozás jött létre. 1982-ben meg-
vette a Le Dauphiné-t, és 1985-ben kiegészítette a következők-
kel: Le Progrés, L’Union (Reims). Az Hersant csoport 22 szá-
zalékát ellenőrizte a vidéki, és egyharmadát a párizsi nyomta-
tott sajtónak.

A második világháború után bevezették azt, hogy a reklám-


és az előfizetési bevételek mellett a sajtó még állami támogatás-
ban is részesül. Ennek célja az volt, hogy támogassák a pluraliz-
must a sajtóban. Vannak közvetlen támogatások és közvetettek
(adóelengedés, áfacsökkentés és más kivételek). A közvetlen ál-
lami támogatás ritkább, azoknak a lapoknak jár, amelyek kevés
hirdetőt vonzanak. 1986-ban 5 párizsi lap kapott támogatást:
La Croix, L’Humanité, Libération, Le Matin és a Présent.
1991-ben csak a La Croix és a L’Humanité.
Itt jegyezzük meg, hogy se Németországban, se Nagy-Bri-
tanniában nincs ilyen támogatás, de van Olaszországban,
Hollandiában és kisebb mértékben, Belgiumban. Ezt a tá-
mogatási rendszert sok bírálat éri, nemcsak azért, mert piac-
ellenes, hanem mert még a segélyezés semlegessége ellenére
is kiszámíthatatlan a kedvezményezettek köre. Megtörtént,
hogy olyan lapok is kaptak támogatást, melyeknek összbevé-
telei 80 százaléka reklámból ered, sőt a kedvezményes postai
kézbesítés kimondottan a nagy példányszámú lapoknak ho-
zott hasznot.
60
Német és francia modell

Az Hersant csoport hevesen támogatta a jobboldali koalíció


fennmaradását, de amikor a szocialisták kerültek hatalomra,
1980 után szerették volna korlátok közé szorítani az Hersant saj-
tóbirodalmat. Ezért 1983-ban új sajtótörvényt alkottak, amelyet
„Hersant-ellenes” törvényként emlegetnek. Mitterrand elnök
nem igen bízott ennek a törvénynek a sikerében, attól tartott,
hogy a jobboldal sajtótűz alá veszi a szocialistákat. Ez volt a leg-
vitatottabb törvény az Ötödik Köztársaságban. A szocialisták az-
zal érveltek, hogy a pluralista sajtó érdekében gátat kell vetni a
sajtómonopóliumoknak. A jobboldalon azzal érveltek, hogy a
sajtószabadság nem tűri a kormány beleszólását. Azt is a sze-
mükre vetették, hogy amíg a törvény támadja az Hersant cso-
portot, érintetlenül hagyja a szocialista miniszter, Gaston
Deffere marseilles-i birodalmát. Mivel a szocialisták többen vol-
tak a parlamentben, végül sok módosítás után a törvényt még-
is elfogadták. 1984 októberében egy új sajtótörvényt tettek köz-
zé, de csak az után, miután az alkotmánybíróság megváltoztatta
úgy, hogy már nem veszélyeztette Hersant. A törvény értelmé-
ben egyetlen csoport sem birtokolhatott többet a napisajtó pia-
cának 15 százalékánál. Ha egy csoport vidéken és a fővárosban
is birtokolt lapot, ez a küszöb 10 százalék volt. A törvény létre-
hozott egy bizottságot (CTPP), hogy ellenőrizze a sajtó pluraliz-
musát és átláthatóságát. Az alkotmánybíróság azzal egészítette
ki, hogy az eddig létrejött csoportokra nem vonatkozik, ezáltal
nem hogy gyengítette volna, hanem még megerősítette az
Hersant-t a létrejövő újabb lapkoncentrációkkal szemben. Ami-
kor 1986-ban a jobboldal visszatért, az Hersant csoport már 38
százalékát uralta az országos piacnak, és több mint 26 százalékát
a vidékinek. Az Hersant csoport a francia piachoz képest sokkal na-
gyobb, mint bármelyik hasonló médiakoncentráció a nyugat-európai or-
szágokban. Annak ellenére, hogy a törvény halott betű maradt,
a visszatérő jobboldal vezetője, Chirac miniszterelnök 1986-ban
törvénymódosítást nyújtott be, amit azzal magyarázott, hogy a
szocialisták eltértek a liberális szabályozástól, beavatkoztak a sza-
badpiac alakulásába. A megalkotott törvénnyel feloszlatták a
CTPP-t, és 30 százalékban állapították meg a részesedés felső ha-
tárát. Akkor az Hersant csoportnak 29 százaléka volt.
61
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

A szemlélet ellentmondásának alapja, hogy amíg 1944-ben a


sajtót nem tekintették gazdasági vállalkozásnak, hanem politi-
kai és kulturális kérdésnek, addig az 1990-es évekre már telje-
sen nyilvánvalóvá vált, hogy a sajtót, rádiót és televíziót ugyan-
azokkal az eszközökkel kell szabályozni, mint a többi gazdasági
vállalkozást.

Az állam korábbi beavatkozásaira számtalan példát említe-


nek az algériai háború idejéből, amikor sokszor tiltották be
olyan lapok példányait, mint a France-Observateur, vagy a
L’Humanité, amelyek megpróbáltak tudósítani az algériai
helyzetről. A lapokat állandóan megfenyegették, cenzúrázták,
és az állami támogatási rendszeren keresztül megakadályozták,
hogy tudósítsanak. A miniszterek de Gaulle idején nemegyszer
eligazítást tartottak az újságíróknak, hogy miről írhatnak és mi-
ről nem, arra hivatkozva, hogy „Franciaország veszélyben van”. A
későbbiek során, az algériai események meg az elhallgatott
francia rendőrségi visszaélések után is gyakran folyamodtak a
lapok az öncenzúrához, hogy ne kerüljenek rossz viszonyba a
támogatóikkal.22

A francia rádió 1945 után


Az állami monopólium elleni küzdelemben fontos szerepet ját-
szott a rádió. 1945–1974 között a rádió az állami rádiótársaság
részeként működött – Radiodiffusion Française (1945–49),
Radiodiffusion-Télévision Française (RTF – 1945–64), és vé-
gül az Office de Radiodiffusion-Télévision Française (ORTF
– 1964–74). Amikor az egységes állami vállalat megszűnt 1974-
ben, a közszolgálati rádió egy külön programtársasághoz –
Radio France (RF) – került. Az 1970-es években az RF létreho-
zott három hálózatot: France-Inter, France-Culture és France-
Musique. Idetartozott még a külföldi franciák számára sugárzó
Radio France Internationale. 1980-ig csak állami rádió sugároz-
22 The Media in France, i. m., 63–65. old.

62
Német és francia modell

hatott Franciaországban. Semmilyen magán-, vagy kereskedelmi


adót nem engedélyeztek. 1948–1968 között az állami rádió el-
veszítette hallgatóinak több mint felét. Nem tudták felvenni a
versenyt a határon túlról sugárzó kereskedelmi adókkal, mint
Europe1, Radio Luxembourg, Radio-Monte-Carlo vagy a
Sud-Radio. A kereskedelmi adók megengedhették maguknak,
hogy a populizmusig elmenően nyílt politikai műsorokat sugá-
rozzanak (pl. az Europe1-en a „Sajtóklub”), amire az állami tá-
mogatottságú rádióknak nem volt lehetőségük, mert ezeknek
kulturális és nevelő szerepet kellett betölteniük. A kereskedelmi
adók műsorait nem ellenőrizhette a kormány, mint franciaor-
szági társaikét. Ez különösen nagy szerepet játszott az 1968-as
diáktüntetések bemutatásakor. A későbbiekben a piaci szabá-
lyoknak megfelelően a francia állam támogatta médiavállalko-
zásokat, a Sofirad és a Havas megvásárolták a környező adók
részvényeit, és a miniszterelnök saját megbízható embereit ül-
tette az igazgatói székekbe. Ez történt a Radio-Monte-Carlóval
és a Radio Luxembourggal is Giscard d’Estaing idején. Miköz-
ben a direkt cenzúrát elkerülték, „jó tanácsokat adtak”. Az
1981-ben hatalomra jutott szocialisták felváltották ezeket a gis-
cardistákat a saját embereikkel. A műsorokban szocialistaszim-
patizáns szövegek váltották fel az előző Giscard-szimpatizán-
sokat. Mitterrand idején szintén befolyásolták a médiát.

Giscard d’Estaing elnökségének a végén az egyetlen alterna-


tív médiát a kalózrádiók (pl. Radio Vert) jelentették.
Mitterrand elnökké választása után, 1981-ben liberalizálják a
francia médiát, és számos új adó jelenik meg.
1981 májusa után, amikor Mitterrand-t elnökké választották,
egymással vetélkedő rádióadók jelentek meg Párizsban és vidé-
ken. Egy ideig a szocialisták is folytatták az előző kormány rest-
rikciós politikáját, nem akarták engedélyezni a Mitterrand-nal
szembenálló oldal csoportosulásainak az önálló rádió, vagy egy
független rádió létrehozását. Az őszi törvénykezési időszakban
a kormány meg akarta tiltani a vidéki rádióadóknak, hogy rek-
lámpénzekből tartsák fenn magukat, kizárólag a központi költ-
ségvetésből akarták finanszírozni ezeket, hogy így jobban kéz-
63
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

ben tarthatók legyenek. A törvénykezési folyamat során aztán


mégis liberalizálták a rádióadókat, és 1983-ban már több mint
850 helyi adó működött törvényes keretek között. Ennek a kö-
vetkezménye az lett, hogy a francia társadalom számos érdek-
csoportja hozzájutott helyi rádióadóhoz. Annak ellenére, hogy
a municípiumi szinten nem engedélyeztek rádiót, mégis a vá-
rosi tanácsoknak is lehetett külön adójuk, ilyen volt a párizsi
gaulle-ista polgármester, Jaques Chirac támogatásával működő
Radio-Tour Eiffel is. A szocialisták 1982-ben engedélyezték az
állami ellenőrzéstől teljesen független Radio France és FR3
megalapítását is. Ezeknek egyelőre megtiltották, hogy reklám-
pénzt fogadjanak el. Kizárólag az állam támogatására szorultak.
Ugyanakkor az állam nehezen tudta ellenőrizni a bujtatott rek-
lámot, az álinterjúkat stb. Annak érdekében, hogy elkerüljék a
monopóliumok kialakulását, egy magánszemély vagy érdekcsoport
csak egyetlen adót támogathatott. Létrehoztak egy új ellenőrző bi-
zottságot, ennek a hatáskörébe tartozott az engedélyek kiadása.
A szocialisták döntően megváltoztatták az előző gyakorlatot, a
liberalizációt most már nem lehetett megállítani.
1984-ben kiegészítették az 1982-es törvényt, és engedélyezték
a területi magánrádióknak a reklámbevételt. 1985-ben már
több mint 1500 magánrádió működött Franciaországban.
A 90-es évek elején pedig a kereskedelmi rádiók már többség-
ben voltak a nonprofit adókhoz képest. 1991-ben mindössze
400 közszolgálati adó működött, és 1200 kereskedelmi, ame-
lyekből 300 teljesen független, 900 valamilyen regionális háló-
zat részeként sugárzott. A legfontosabb hálózati hullámsáv az
FM lett. A hálózati adásokat megkönnyítette a műholdas köz-
vetítés bevezetése. Műholdon bárhova el lehetett juttatni a he-
lyi adók műsorait. Az egyik legismertebb hálózat az NRJ
(Nouvelle Radio Jeune) 1981 júliusában kezdett zenés műso-
rokat sugározni. A vidéki adók a párizsi műsorok sugárzásába
is belefogtak, mert alvállalkozói szerződéseket kötöttek. Ez a
hálózat az 1980-as évek közepén már olyan hatalommá vált,
hogy szembe mert szállni a Legfőbb Audiovizuális Kommuni-
kációs Hatalommal, amelyik bevonta az engedélyét, mert az
NRJ meghaladta engedélyezett sugárzási térerejét. Az adó moz-
64
Német és francia modell

gósította hallgatóit, akik az utcára mentek tüntetni az audiovi-


zuális hatalom döntése ellen. Az NRJ hamarosan olyan hatal-
mas rádiótársasággá nőtte ki magát, hogy új adót tudott indí-
tani a fiataloknak, Chérie FM címen, részvényvásárlás útján ré-
szesedést szerzett a TV6 kereskedelmi csatornában és saját le-
mezkiadó vállalatot hozott létre. Az adó az 1980-as évek végén
már saját reklámtevékenységbe kezdett: iskolafelszerelést és sa-
ját típusú Renault 5-ös autót reklámozott. Számos újság is be-
lekezdett rádiós tevékenységbe, például a Sud-Ouest csoport-
nak három területi rádiója is volt, többek között olyan erős is,
mint a Radio100 Bordeaux-ban. Az 1980-as években több, egy-
mással ellentétes politikai oldalon álló párizsi napilapnak is
meg kellett osztoznia ugyanazon a rádiófrekvencián. A sajtó tá-
mogatásával létrejött területi adók nem voltak sikeresek, ezért
a helyi sajtósok a televíziók meghódítására törekedtek.
A legfontosabb média azonban a hagyományos rádió hálóza-
tai, a Radio France és a France-Inter, valamint az RTL és az
Europe1 voltak. Eleinte a közszolgálati média szerette volna el-
csábítani a hallgatókat a kalózrádióktól, ezért létrehozták a
Radio7-et, amelyik a fiatal hallgatóságot célozta meg, és olyan
tematikus rádiókat indítottak, mint a France-Info és a Radio
Bleue. 1990-ben a Radio France-nak már 47 független helyi
adója volt, amelyek lefedték az ország 50 százalékát. Sajnos a
Radio France területi adásainak hallgatottsága alacsony, és a
Radio7-et sikertelensége miatt meg kellett szüntetni. A harc a
hallgatókért egyre élesebbé vált. A periferiális adók is igyekez-
tek hálózatokat vásárolni. Különösen népszerűek lettek az
NRJ, Europe2, Skyrock és RFM. 1990-ben a periferiális rádió-
hálózatok (pl. a Radio Monte Carlo, amelyik megvette a
Nostalgie hálózatot) a hallgatók 37,8 százalékát vonzották, míg
a Radio France csak 17,5 százalékot ért el.
1986-ban, amikor ismét a jobboldal jutott hatalomra, meg-
szüntette az Audiovizuális Legfelsőbb Hatalmat és helyette
létrehozta a CNCL-t, a Kommunikációs Szabadságok Orszá-
gos Bizottságát, amelyből később létrejött a Legfelsőbb Audi-
ovizuális Tanács (CSA). A CNCL idején ismét politikai kritéri-
umok alapján kezdték kiadni a területirádió-engedélyeket.
65
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

„Párizsban például szinte teljesen megszűnt a baloldali szim-


patizáns rádió.”23
Annak ellenére, hogy továbbra is megmaradtak a kereskedel-
mi adók, a jobboldali kormány arra törekedett, hogy különbö-
ző szabályozásokon keresztül a hálózatok erejét korlátok közé
szorítsa, ilyenek voltak például a médiakoncentráció-ellenes rendel-
kezések. Ez ismét jó alkalom volt arra, hogy összecsapjanak a kü-
lönböző sajtómágnások, a Hachette, az Hersant és a Filipachi
csoportok.

Az 1980-as évekhez képest, amikor a kis amatőr adók is ver-


senyképesen indulhattak, ma már nagyon nehéz betörni a
francia médiapiacra, mert a tőkeerős professzionális hálózatok
uralják a piacot, amelyek részletes médiakutatásokra alapozzák
hallgatottsági politikájukat. A különböző rövidhullámú adók
most már a külföldi piac meghódítására törekednek.
A kereskedelmi adók mellett a közszolgálati médiának is tö-
rekednie kellett az amatőrség kiküszöbölésére, hogy lépést tart-
hasson a hallgatók megnyeréséért folyatott versenyben.

Ugyanakkor nagyon sok adó csak azt tűzte maga elé, hogy a
reklámozóknak eladja a megcélzott hallgatóságot. Ez számos
problémához vezetett:
– Az első – kimondottan kereskedelmi kérdés – az, hogy va-
jon a piacot fenn lehet-e tartani mindössze a 15–25 éves
korosztálynak sugárzott zenés műsorokkal?
– Vajon nem túl sok FM adó van-e Franciaországban? Habár
az FM-részvények 40 százalékkal emelkedtek az egész rádió-
piacon, a reklámbevételek nem növekedtek ennek megfele-
lő arányban.
A rádió a szegény rokon szerepét tölti be a francia médiában,
1990-ben az összreklámkiadások mindössze 6,6 százalékát for-
dították rádióreklámra a hirdetők. Csak az NRJ, az Europe2 és
a Skyrock vonzotta a hallgatóság 5-6 százalékát, és ők voltak
nyereségesek az egész francia piacon. Sok társaság lemondott a
23 The Media in France, i. m., 106. o.

66
Német és francia modell

hálózati befektetésről, mint például a Kiss FM vagy a Crown


kommunikációs csoport, amelyek eladták részvényeiket a 90-es
évek közepén.

Végül elmondhatjuk, hogy a francia rádiózás, amelyik a po-


litikai tiltakozás és az alternatív kultúra jegyében indult fejlő-
désnek, ma már egyfajta fogyasztásbarát életstílus eszköze lett.

A francia televízió és az állam


Az Amerikai Egyesült Államokhoz vagy Nagy Britanniához ké-
pest, a francia televíziózás lassabban lépett a fejlődés útjára.
Habár a francia televíziót hivatalosan 1935-ben alapították,
csak az 1950-es években ért el nagyobb nézettséget. Ennek okát
az elemzők a háború utáni alacsony életszínvonalra, és a magas
költségekre vezették vissza. 1957-ben még csak öt nagyobb vá-
rosban nézhettek televíziót, és leginkább a kávéházakban és a
teleklubokban jutott el a műsor a nagyobb közönséghez. A csa-
ládi készülékek vásárlása az 1960-as években növekedett, 1969-
ben már több mint 2 millió készüléket tartottak számon a ház-
tartásokban.
Az 1960-as évek végére az ORTF egyike lett a nyugat-európai
nagy tévétársaságoknak, a német ARD-hez, a brit BBC-hez,
vagy az olasz RAI-hoz hasonlóan.
De Gaulle 1958–69-es elnöksége idején kizárólag az állam
uralta a francia televíziót. Ő volt a kizárólagos tulajdonos és a
pénzügyi ellenőrzés is az állam kezében volt. A gaulle-ista szim-
patizánsokat nevezték ki a kulcspozíciókba. Ők határozták meg
a tévé politikai arculatát és a kulturális célt, hogy közvetítse a
francia kultúra nagyságát a nézők felé, valamint arra töreked-
tek, hogy de Gaulle politikáját népszerűsítsék. A tévé célja volt,
hogy kapcsolatot teremtsen az elnök és a nép között. Különö-
sen a híradót ellenőrizték szigorúan. Ezt jól kihasználta az el-
nök az Algériából történő visszavonulás igazolására, amely a la-
kosság igen jelentős rétege és a szélsőséges szervezetek (OAS)
számára elfogadhatatlannak tűnt. A Gaulle-párti politikusok-
67
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

nak több idő jutott a közszolgálati tévében és rádióban, mint


az ellenzékieknek, sőt ez utóbbiak véleményét is ügyesen meg-
szerkesztették. Egyes szakemberek a média gaulle-ista gyarmato-
sításáról beszéltek.
Az egyetlen pozitív hozadéka az állam beavatkozásának a rádió és
tévé műsoraiba: a kultúra terjesztésének küldetését nem szorította ki
a reklám, mint a legtöbb nyugati kereskedelmi vetélytársánál. Ez a
magas kultúra fennmaradásának a titka, ami a média magánkézbe
adásával már nem biztosítható.

Az 1964-ben kiadott médiastatútum rögzítette a francia rá-


dió és tévé szerepét és az állami intézmény nevét Office de
Radiodiffusion-Télévision Française (ORTF)-re változtatták.
Valójában a szocialisták és a kommunisták is hívei voltak a mé-
dia centralizációjának, még akkor is, ha ez számukra hátrányos
politikai helyzetet teremtett.
Általában három élesen különböző felfogás uralkodik mind
a mai napig a rádió és tévé közszolgálatiságával kapcsolatban:
a) A menedzserek szemében az a jó közszolgálatiság, ha a média
olyan hatékonyan működik, mint például az áram-, víz-, vagy
gázszolgáltatás.
b) Az újságírók számára a közszolgálatiság kívánalma azt je-
lenti, hogy egyenlő távolságot tartanak a különböző poli-
tikai véleményektől, és azonos időt fordítanak mindegyik-
re a kiegyensúlyozott tájékoztatás érdekében.
c) A gaulle-ista logika szerint: ha a kormányt és az elnököt a
nép többsége választotta, akkor az elnök fejezi ki a népaka-
ratot, így a nemzet és a kormány akarata ugyanaz. A nem-
zet szolgálata (közszolgálat), tehát a média akkor közszolgá-
lati, ha arra törekszik, hogy az elnök és a kormány vélemé-
nyét tolmácsolja.
Az ORTF felépítése: a gualle-ista elképzeléseknek megfelelő-
en, az ORTF általános igazgatóját a kormány jelölte ki és ő felelt
az intézmény működéséért. A vezetőséget az ellenőrzés, külö-
nösen a kiegyensúlyozott hírműsorok ellenőrzésének feladatá-
val látták el. A vezetőség több mint felét is a kormány jelölte ki, és a
kormány politikájának a végrehajtását, nem a közjó feletti őr-
68
Német és francia modell

ködést szolgálták. Az informatikai miniszter utasíthatta a tévé ve-


zetőségét, és a cenzúra és öncenzúra mind a párizsi, mind a vi-
déki újságírók munkájára jellemző volt. Az anyagi támogatást a
pénzügyminisztérium ellenőrizte.

1968-ban engedélyezték a reklámok megjelenését az állami


tévé egyes csatornáján, és 1971-ben a kettesen, hogy ne kelljen
engedélyezni egy kereskedelmi csatornát. Míg Németországban
már 1959-ben létrehozták a kereskedelmi tévét, addig Francia-
országban csak a közszolgálati médián keresztül engedélyezték
a reklámokat.

A francia médiában megjelenő magaskultúra eljuttatása a tö-


megekhez elsődleges célja volt de Gaulle kormányának, külö-
nösen akkor, amikor André Malraux volt a művelődési minisz-
ter. Ekkor sok pénzt áldoztak arra, hogy a nép megismerhesse
a francia nemzeti kultúra nagy hagyományait. A televíziótól
nem azt várták el, hogy a népi ízlést sugározza, vagy a legegysze-
rűbb igényeket elégítse ki, hanem azt, hogy a nézőnek a hason-
lóan magas színvonalú műsorok között kelljen választania.
Nem új tévé-showkat írtak, hanem a magaskultúra és irodalom
alkotásaiból rendeztek tévéjátékokat. Ugyanakkor, ha egy szo-
ciális beállítottságú ORTF-igazgató került az élre, igyekezett a
médiát befolyásolni a társadalmiság irányába is. Az irodalmi és
kulturális nemzeti panteon magasztalása ugyanakkor megfelelt
a kormány törekvéseinek, és de Gaulle politikájának is, aki a
francia nagyságra és a nemzeti függetlenség eszméire építette
külpolitikáját (önállóságát a NATO-val és az ECC-vel szem-
ben), de különösen az Egyesült Államok-ellenes ideológia érzel-
mi hátterének a megalapozására. Ezt a célt szolgálta a francia
nemzet és a francia civilizáció nagyságának a hangsúlyozása az
állami rádióban és televízióban. Ennek az előnye az volt, hogy
más nyugati tévéműsorok helyett, a hazai műsorkészítők mun-
káit tudták támogatni.
AZ 1970-es és 80-as években a technológiai forradalom ide-
jén az állam intervencionista módon, keményen beavatkozott
a piac alakulásába, hogy létrehozza a legmagasabb szintű nem-
69
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

zeti jellegű gazdaságot. Államosította a televíziókészülékek


gyártását és monopóliuma kiterjedt a kábeltévére is. Egyik fon-
tos eredménye volt a de Gaulle-időszak televíziózásának a szí-
nes műsorok, a SECAM bevezetése. A SECAM sugárzási rend-
szert azért hozta létre, hogy teljesen különbözzön az amerikai és a más
európai tévésugárzási technológiától. Ezt bevezette a frankofon or-
szágokban is, sőt a Szovjetunióval is megegyezett, hogy a Varsói
Szerződéshez tartozó országok szintén ezt a rendszert vegyék
meg, és ne a Nyugaton elterjedt német modellt, a PAL-rendsz-
ert. Inkább a francia elszigeteltséget választották, mint a nyílt
versenyt. Ugyanakkor ezzel az állam nemcsak rákényszerítette a
vállalkozókra a saját nemzeti akaratát, hanem munkahelyet is
teremtett és piacot a sajátos technológiának.
A tévé különösen nehéz helyzetbe került az 1968-as esemé-
nyek kapcsán, amikor egyértelműen de Gaulle véleményét kel-
lett sugároznia, ezáltal lemondott a kiegyensúlyozott tájékozta-
tásról és még támadhatóbbá vált. Ebben az ellentmondásos
helyzetben az újságírók is sztrájkba kezdtek. De Gaulle megpa-
rancsolta, hogy az ORTF bocsássa el a bajkeverőket. Ettől kezd-
ve még élesebbé vált a harc a szerkesztők és az állam között.

1974-ben Giscard d’Estaing elnöksége idején feloszlatták az


ORTF-et. Helyette hét műsorszolgáltató rendszert hoztak létre:
Télédiffusion de France (TDF), Société Française de
Production (SFP), Institut National de l’Audiovisuel (INA),
Radio France, Télévision Française1 (TF1), Antenne2 (A2)
és a France Régions3 (FR3). Ezáltal megszűnt a központi irá-
nyítás és egymással versenyeztették az adókat a költségvetési tá-
mogatások elnyeréséért. Mindezt a liberális szabadságjogok je-
gyében vezették be. Valójában az elnök attól tartott, hogy az
ORTF elnökének igen nagy hatalom kerül a kezébe és keresz-
tezheti politikai szándékait. Ezáltal elejét vette annak a lehető-
ségnek, hogy a média közösen lépjen fel bármilyen politikai
kérdésben. Emellett megszüntette a közös szakszervezetek el-
lenállását is, mert különböző érdekcsoportokra szakadt szét a
médiaszolgáltatás rendszere. Megszűnt az a gaulle-ista gyakor-
lat, hogy a médiát az államapparátus részének tekintsék.
70
Német és francia modell

Ugyanakkor a gyakorlatban a volt ORTF vezetőit helyezték az


újonnan létrejött intézmények élére, tehát ismét a kormány állás-
pontja érvényesült a médiában. A korábbi gaulle-ista gyakorlatot,
amikor a minisztériumok közvetlenül befolyásolták a hírszer-
kesztést, Giscard d’Estaing idején felváltotta a közvetett befo-
lyásolás, amikor a minisztériumok különböző magáncsatorná-
kon, személyes ismeretségeken keresztül befolyásolták a médi-
át, különösen a hírszerkesztést.

François Mitterrand elnökségének első öt évében


(1981–1986) a francia rádiózási rendszer lényeges átalakuláson
ment keresztül: megszűnt az állami monopólium. Egy új szabá-
lyozó intézményt hoztak létre 1982-ben, az Audiovizuális Kom-
munikáció Főfelügyeletét, és két év múlva engedélyezték az el-
ső előfizetéses földi csatornát, a Canal Plust. 1986-ban még két
kereskedelmi csatornát létesítettek, amelyeket teljesen a rek-
lámbevételekből finanszíroztak. A rendszer megreformálásá-
nak nemcsak politikai okai voltak, hanem a műszaki megúju-
lás szükségszerűsége is indokolta. Az elavult eszközöket ki kel-
lett cserélni, a műholdas televíziós kommunikáció is a nyitásra
várt; a reklámozók olcsóbb eszközöket kerestek, a befektetők a
magánrádiók és tévék megalapítását szorgalmazták.
Mielőtt a szocialisták kormányra kerültek volna, a leköszönő
jobboldal a vezető posztokon megújította hűséges embereinek a
szerződését, így annak ellenére, hogy a hatalom a kezükbe került,
a média vezetői a politikai ellenzék táborához tartoztak. Sokan
úgy vélték, ez is hozzájárult, hogy a baloldal 1982-ben lényegesen
veszített a helyhatósági választásokon Franciaországban.
1982-ben újból szabályozták a francia médiát és felsorolták a
közszolgálatiság kritériumait. Ezek között első helyen szerepelt:
– biztosítsák a hírműsorokban a becsületet, függetlenséget és
pluralizmust;
– megszólalási lehetőséget nyújtsanak a különböző kulturális,
társadalmi, szakmai, felekezeti és filozófiai csoportoknak;
– védjék a francia nyelvet és támogassák a regionális nyelveket;
– terjesszék a francia kultúrát;
– serkentsék a polgári kezdeményezéseket.
71
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

A 70-es években a baloldal követelte, hogy tiltsák ki a reklá-


mot az állami televízióból, de most éppen a szocialista
Mitterrand-ék engedélyezték a vidéki stúdióknak, hogy költség-
vetési pénzeiket reklámbevételekkel pótolják.
Az 1982-es reform legfontosabb eleme volt, hogy megszüntet-
te a média állami monopóliumát.
1984-ben elindult a Canal Plus, amit már nem az állam fi-
nanszírozott, hanem egy médiamogul csoport, a Havas. Az ál-
lamnak csak 50 százalékos részesedése volt benne, de a Havas
jó kapcsolatokat ápolt a kormányzó párttal, mert a csoport el-
nöke, André Rousselet annak idején Mitterrand elnöki kabi-
netjében dolgozott.
A La Cinq tévét, amely olcsó, szórakoztató műsorokat sugár-
zott, 1986-ban eladták Silvio Berlusconi Fininvest nevű vállala-
tának. Ezt követte a TV6, amelyet a reklámosok (Publicis) tar-
tottak fenn és egy filmforgalmazó cég, a Gaumont. Ez elsősor-
ban videoklippeket és zenei műsorokat sugárzott.
A kereskedelmi adók bevezetésével a szocialisták egyrészt li-
beralizálták a médiát, ugyanakkor eltértek eredeti céljuktól, itt
már nem lehetett előírni a francia médiapolitika szabályait. A
kereskedelmi adók egyre kevesebb francia műsort igényeltek,
olcsó külföldi adásokat vásároltak, és nem terjesztették a fran-
cia kultúrát. A szocialisták programbeszédeivel ellentétben,
amelyekben kikeltek a Coca-Cola műholdas műsorok ellen, az
általuk engedélyezett kereskedelmi adókon ugyanaz a reklám-
zene tört be. Ráadásul nem francia producereknek hoztak
hasznot, hanem Silvio Berlusconinak.

1986-ban ismét a konzervatívok kerültek hatalomra a kor-


mányban, de Mitterrand maradt az államelnök Franciaország-
ban. Az új kormány folytatta a médiaprivatizációt, viszont azt
szerette volna, ha a jobboldallal szimpatizáló befektetők jutná-
nak a döntő tulajdonosi körbe. Az 1986-os médiareform leglé-
nyegesebb eleme az állami szektor csökkentése és a jobboldallal
szimpatizáló vezetők kulcspozíciókba helyezése. 1986 augusztusá-
ban visszavonták a Berlusconi–Seydoux-Riboud konzorciummal
aláírt szerződést, ezért a konzorcium a bírósághoz fordult. 1987-
72
Német és francia modell

ben a CNCL (a nemzeti kommunikációs szabadságra felügyelő


bizottság) a TV5-öt 25 százalékban az Hersantnak és 25 százalék-
ban Berlusconinak adta. A baloldali gyáros, Seydouxnak az elő-
ző 62 százalék helyett meg kellett elégednie 10 százalékos részese-
déssel. A vezető médiabáró, Hersant így a nyomtatottsajtó-biro-
dalma és más médiaérdekeltségei mellett döntő szerephez jutott
most már az ötös csatornában is. 1986-ban privatizálták a TF1-et
is. A TF1 25 százalékát a Bouygues konzorciumnak adták el,
amelyben Robert Maxwellnek volt 12,5 százaléka. 1991-ben
Maxwell eladta a részvényeit, mert a francia társak nem vették fi-
gyelembe döntéseit. Ugyanakkor Maxwell megszerezte a tájékoz-
tatási ügynökséget, az Agence Centrale de Presse-t is.

Sok ember szemében zavaró jelenségnek tűnt, hogy a média


egyre inkább néhány vezető cég kezébe került. Ez azzal a veszély-
lyel fenyegetett, hogy a hírek és a kifejtett nézetek egy szűk cso-
port érdekeit fogják szolgálni. Egy érdekes tanulmányból az is ki-
derül, hogy miután az Hersant csoport szintén részesedett a La
Cinq tévében, a lapjaikban, a Le Figaróban és a France-Soir-ban
megváltozott a tévékritikák hangneme.24 A koncentráció elkerü-
lésére újabb törvényt alkottak, amelyben meghatározták, hogy
egyetlen személynek vagy csoportnak nem lehet 25 százaléknál
nagyobb részesedése egyetlen televíziós csatornában, és ha más
médiában is részvényes, az nem lehet több 15 százaléknál.

1988-ban, amikor a szocialista Mitterrand volt az elnök és


Michel Rocard a miniszterelnök, annak ellenére, hogy nem ér-
tettek egyet a TF1 privatizációjával, elfogadták a status quót.
Ugyanakkor egyáltalán nem voltak megelégedve a CNCL mű-
ködésével, amelyik csak a jobboldali médiát támogatta. Ezért
létrehozták a CSA-t, amely a Legfelsőbb Audiovizuális Tanács
francia nevének a rövidítése. Ennek a hatásköre sokkal széle-
sebb volt, mint a CNCL-é, sőt ellenőrizhette a Canal Plust is.
Sajnos az 1989-es évek óta az állami televízió nézettsége csök-
ken, állandó finanszírozási gondjai vannak, míg a kereskedelmi
24 E. Ballaguy, Le Figaro, France-Noir, et La 5, Médiaspouvoirs, no 8, Paris, 1987. in: The Media in France, 193. o.

73
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

adók egyre nagyobb profitra és nézettségre tesznek szert. A bajt


úgy próbálták elkerülni, hogy az Antenne2 és az FR3 műsorai kö-
zött megszüntették a rivalizálást, egymást kiegészítő műsorok szer-
kesztésére szólították fel a két csatornát és kineveztek egy közös el-
nököt, aki 1990-ben lemondott, de helyébe a TF1 egykori sikeres
szerkesztője került, Hervé Bourges, aki igyekezett visszaszerezni a
nézők bizalmát.
A legsikeresebb a TF1 lett, mert ennek országos hálózata volt.
1992-ben csődbe jutott a La Cinq és helyét átvette a francia–német
érdekeltségű ARTE. Fennmaradt ugyan az M6, de csak angol és
amerikai sorozatokat és komédiákat sugároztak, a magazinok és a
zene mellett. Az M6 közeli kapcsolatban volt az RTL-lel, mindket-
tő tulajdonosa a CLT volt, és a vezetők Luxemburgból jöttek. A
stáb fiatalokból állt, akik nem dolgoztak a közszolgálati médiánál.
A TF1 mellett a Canal Plus volt a legsikeresebb. Ennek 700 000
előfizetője volt 1986-ban, míg 1992-ben már 3,3 millió.
Az 1980-as évektől két új kihívás jelent meg a francia média
világában: a műhold és a kábeltévé. A médiaszakemberek arra
a következtetésre jutottak, hogy annak ellenére, hogy a francia
állam sokat áldozott mindkettő fejlesztésére, a franciák nem
hódoltak annyian ezeknek az új eszközöknek, mint ahogyan a
befektetők elvárták volna.
Európában először a németek határozták el, hogy műholdon
keresztül sugározzák a műsoraikat, és 1976-ban úgy döntöttek,
hogy megépítik a TV-Satot. 1979 októberében a francia–német
miniszterelnökök találkozóján Giscard d’Estaing és Schmidt
kancellár elhatározták, hogy közös műholdat juttatnak fel, a
DBS-t, főként francia és német szakemberek részvételével. Két
műhold fellövésében egyeztek meg: a farncia TDF1 és a német
TV-Satban, sőt egy tartalékban is, ha bármelyik meghibásodna.

A francia média és Le Pen


1972-ben alakult meg a Front National (FN) nevű mozgalom
Franciaországban, amelynek vezetője Jean-Marie Le Pen volt.
1981-ig, François Mitterrand elnökké választásáig jobboldali
74
Német és francia modell

kormány volt hatalmon és a szélsőjobboldali csoportosulások-


nak nem volt akkora támogatottsága, mint a szocialista kor-
mányzás idején. A jobboldali sajtó, különösen a Le Figaro éle-
sen támadta a kommunisták térnyerését a kormányban, és a tő-
kekiáramlást. 1983-ig Le Pen nem tudta összegyűjteni a szüksé-
ges ötszázezer ajánlást, hogy jelentkezhessen az elnökválasztá-
son. Az 1984-es európai parlamenti választások az az időszak,
amikor a Francia Kommunista Párt háttérbe szorul, a jobboldal
kis torzsalkodó klikkekre bomlik, és az FN, mely a szociálde-
mokrácia ellenzőjeként határozta meg magát, egyre többször je-
lenik meg a hírszegény médiában a rasszista, antiszemita Le Pen
nyilatkozataival. 1986-ban parlamenti csoportot tudott alakíta-
ni a nemzetgyűlésben, és elnyerte a szavazatok 15 százalékát az
1988-as elnökválasztáson. Az 1988-as és 1995-ös elnökválasztá-
sokon Le Pen már sajátos színt képviselt. Karizmatikus, magá-
nyos vezetőként határozottan az oszdd meg és uralkodj politiká-
ját követte, hívei között igen ügyelt arra, hogy senki ne kaparint-
hassa meg tőle a hatalmat. Míg 1983-ban csak a Dreux Városi
Tanácsban szavaztak rájuk többségben, az FN 1995-ben a hely-
hatósági választásokon már olyan városokat hódított meg, mint
Toulon, Orange és Marignane. 1997-ben a parlamenti választá-
sokon 15 százalékos szavazati arányt ért el. Az 1981-es kezdeti
0,3 százalékról, 1993-ban majdnem 12,7 százalékra emelkedett
a támogatottsága, 1997-ben pedig 15 százalékra.25
1999-ben az FN-ből kivált Bruno Mégret és létrehozta a
Nemzeti Republikánus Mozgalmat (MNR), amelyik felére
csökkentette a párt választási eredményeit. Annak ellenére,
hogy 2001-ben Le Pen elszigetelte Bruno Mégret-t, nem tudta
újból egyesíteni a mozgalmat.
A francia populizmusnak hosszú a története, de csak Le Pen
mozgalmával tudott a politika színterére kerülni. A mozgalmat
a nemzeti identitás sokoldalú védelme jellemzi. AZ FN főbb tu-
lajdonságai között megtaláljuk:

25 Guy Birenbaum and Marina Villa: The Media and Neo-Populism in France, in:The Media and Neo-
Populism, Edited by Gianpietro Mazzoleni, Julianne Stewart, Bruce Horsfield, Praeger Publishers,
Westport, 2003, 46–70. o.; Media and Neo-Populism in France, i. m. 51. 59. o

75
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

1. Személyesen szólítja meg a népet, és hatása elsősorban a ka-


rizmatikus vezető, a demagóg szónok állandó televíziós és média-
szerepléseitől függ. Ezáltal a párt maga is személyessé válik.
2. Osztály-, ideológiai és kulturális megkülönböztetés nélkül
szól az egész néphez.
3. Az „igazi” emberekhez szól, igazak csak azok, akik „egész-
ségesek”, „egyszerűek”, „becsületesek”, akiknek csalhatatlanok
az „ösztöneik”. Ezzel a megszólítással rögtön el is akarják hatá-
rolni magukat az idegenektől, a bevándorlóktól.
4. Szakításra szólítja fel az embereket (Le Pen „második fran-
cia forradalomról” beszél) a jóléti állammal, a rendszert meg
kell tisztítani. AZ FN olyan „posztszocializmusról” álmodik,
amelyik nemzeti támogatásra és piacgazdaságra épül. A munká-
hoz való jogot és a szociális támogatást kizárólag nemzeti ala-
pon akarják biztosítani.
5. Etnikai és kulturális alapon történő diszkriminációra töre-
kednek. Ezzel akarják a nép egységét megteremteni.

A Le Pen-féle nemzeti populizmus azokhoz az emberekhez


szól, akiknek „nemzeti értéket tulajdonít”, akiket méltónak
tart arra, hogy a képviseleti demokráciát „referendum demok-
ráciával” váltsák fel, az oligarchák leleplezésével és a politikai és
az adminisztratív személyzet leváltásával visszaszerezzék a nép
szuverenitását.
A számtalan magyarázat között, amelyek Le Pen népszerű-
ségét elemezték, több elemző is arra a következtetésre jutott,
hogy a média jelentős szerepet játszott a nepszerűsítésében
(Birenbaum 1992; Gerber 1998; Le Bohec 1992, Müller
1993). Az alapvető szakmai viták arról folytak, hogy vajon a
médiának be kell-e számolnia Le Penről és a mozgalmáról,
vagy sem. Vajon milyen színben mutassa be a pártot, elítélő-
en, támogatóan, nagy népszerűséget és fontosságot tulajdonít-
son-e neki? A második kérdés: vajon a média hozzájárul – köz-
vetlenül vagy közvetve – Le Pen népszerűségének növekedésé-
hez, vagy sem? Az elemzések rámutatnak, hogy a média lénye-
gesen hozzájárult Le Pen és az FN népszerűségének a növeke-
déséhez, parlamenti térnyeréséhez.
76
Német és francia modell

AZ FN tevékenységében fontos szerepe volt annak, hogy a


média teremtette meg azt a negatív hangulatot, amelyet azután
az FN kiaknázhatott. Ugyancsak a média rovására írható, hogy
túlértékelte a választási eredményeket és nagy jövőt jósolt a fel-
törekvő pártnak.

A szakértők megkülönböztetik az FN-t Európa más szélsőjob-


bos pártjaitól. Elsősorban azért, mert ez a feltétlen tekintély-
tiszteleten alapuló párt képes volt a legkülönbözőbb életkorúa-
kat és a legellentétesebb társadalmi csoportokhoz tartozókat
céljainak alávetni. Másodszor, megkülönbözteti a többi párttól
az is, hogy professzionista módon működött a választási kam-
pányokban és a pártépítésben. Birenbaum véleménye szerint:
„Európa egyetlen országának szélsőjobboldali pártja sem tu-
dott ilyen gyorsan felemelkedni és nem tudott ennyire hosszú
ideig magas választási eredményt elérni.”26
Az FN annyiban hasonlít a többi szélsőjobboldali pártra,
hogy a vezető nevével fémjelzik a mozgalmat, és nem annyira a
párt nevéről, mint inkább „Le Pen-izmusról és Le Pen-istákról”
beszélnek.
Számos elmélettel magyarázták a 80-as években az FN mozgal-
mának a terebélyesedését. Az elemzők éppen annyira tulajdonít-
ják a sikert Le Pen politikai ügyességének, mint a társadalmi,
gazdasági, kulturális és politikai tényezőknek. Egyesek a francia
társadalomban látensen meglevő xenofóbiában látják a magyará-
zatot a szélsőjobb növekedésére, a bevándorlásra adott válaszban
és a bizalom megrendülésében, amely a hagyományos politikai
pártok ellen fordította a társadalmat. Mások az FN sikereinek az
okát a terrorizmus megnövekedésében és a közbiztonság meg-
romlásában vélték felfedezni. De az FN felemelkedéséhez éppen
ennyire hozzájárult két másik jelenség is: a baloldal hatalomra
kerülése, és az, hogy a gaulle-ista kormányzás után a jobboldali-
ak autoritárius jogokat követeltek maguknak. A másik tényező a
Francia Kommunista Párt (PCF) hanyatlása, amely azelőtt magá-
ba gyűjtötte a munkanélkülieket és a baloldali ellenzékieket.
26 Birenbaum, i. m., 48. o.

77
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

AZ FN első sikereit a gazdasági megszorítások idején érte el,


amikor növekedett a munkanélküliség, és a parlamenti jobbol-
dal követelte a közbiztonság növelését. AZ FN ebben a helyzet-
ben, az általános közbiztonság követelésének prioritásával lé-
pett fel. Mások úgy vélik, hogy nincs tipikus FN-szavazó, és az
erre a pártra szavazók politikai meggyőződése is lényeges válto-
záson ment át 1984 után. Az alapszavazó-bázisukat nem lehet
csak a szélsőjobbra szűkíteni. A 90-es évek elején főként a ke-
reskedők és a munkások felső rétegei szavaztak Le Penre. Szá-
mos szimpatizánsnak örvendett a baloldalon is. Így az FN elég-
gé széles választói körre támaszkodott, a kis- és középpolgárság-
tól a hagyományos jobboldalból kiábrándultakon át egészen a
munkásokig. Az első sikert hozó választás után (1984) a Le Pen-
izmus állandóan hol felemelkedett, hol lehanyatlott. 1991 óta
az FN ideológiája három alaptémára egyszerűsíthető: közbizton-
ság, nosztalgia a hagyományos Franciaország iránt, és az aktuális po-
litikai krízisek, köztük elsősorban a bevándorlás és az idegenek.

A média szerepe az FN növekedésében és népszerűsítésében


A számtalan magyarázat között, amelyek arra vonatkoznak,
hogy mi az oka az FN hirtelen felemelkedésének, lényeges te-
ret tölt be a médiára való hivatkozás. Állandó vitatémává vált
a médiaszakértők között: vajon a médiának teret kell-e adnia a
Le Pen jelenségnek vagy sem? Egyesek úgy vélik, hogy még ab-
ban az esetben is, ha elítélően mutatják be, akkor is megnöve-
kedik a jelenség súlya azáltal, hogy tudósítanak róla. A másik
kérdés: vajon mennyire segítette közvetlenül vagy közvetve a
média Le Pen pártjának növekedését? Ez utóbbira keresték a
választ Guy Birenbaum és Marina Villa az idézett tanulmá-
nyukban. Ők három nagyobb időszakot különböztetnek meg
az FN és a média kapcsolatában:
– az első a felemelkedés (1983–85);
– az eredmények időszaka, amikor Le Pen legelőször lesz ál-
lamelnökjelölt (1987–89);
– a krízis (1999–2001).
78
Német és francia modell

Arra a következtetésre jutnak, hogy a média nagy szerepet ját-


szott az FN választási sikereiben, egyrészt azzal, hogy negatív
légkört teremtett, amelyet az kihasznált, és állandóan értékelte
az FN újabb eredményeit, ezáltal ígéretesnek állította be a pár-
tot. Igen sok újságíró visszhangozta az FN három alapelvét: be-
vándorlás, munkanélküliség és közbiztonság. Az FN kihasználta azt
a helyzetet, hogy az egyetlen erős, szélsőséges ellenzéki párt.
Egy ilyen párt azt a látszatot kelti, hogy egyedül ő tudja meg-
szervezni és megvédeni az egyszerű embereket, akik ki vannak
rekesztve az ügyek intézéséből, vagy legalábbis úgy érzik, hogy
kirekesztettek a politikai folyamatokból, és mind a gazdaság,
mind a kultúra vesztesei lettek. A cél, hogy ezeknek az embe-
reknek visszaadják a hatalom érzését és biztosítsák arról, hogy
az ő dühük jogos, bízzanak a párt képviselőiben, akik hozzájuk
hasonlóak, és az ő nyelvüket beszélik. A párt leginkább a radi-
kális fordulat elkötelezettjeként jelenik meg a médiában és a
népszerűségi mutatók szerint, nem pedig a hagyományos
autoritárius értékek védőjeként.

Az elemzők szerint, a média túlértékelte az FN választási


eredményeinek jelentőségét 1983-ban. Még „szélsőjobbosként”
való megbélyegzése is hozzájárult Le Pen népszerűségének a nö-
veléséhez. A média politikai tényezőként kezelte a „Le Pen-
jelenséget”, amely média nélkül nem is létezett volna. A média
szerepét vélik abban is felfedezni, hogy dramatizálták a világ
politikai reakcióját az FN növekedésével kapcsolatosan, és a
demokráciát fenyegető veszélyt hangsúlyozták. A jobboldali
RPR többsége kétféleképpen viszonyult az FN-hez. „Az első vi-
szonyulás lényege, hogy közelebb akartak kerülni hozzájuk,
legitimizálták a politikájukat, és szavazatokat akartak elszedni
tőlük; a második, hogy csak a választások alkalmával igyekeztek
elhatárolódni, és kezdték hangoztatni, hogy az FN nem azokat
az alapértékeket védi, mint ők.”27
Az 1980-as években a média határozottan támadta Le Pen
mozgalmának térnyerését. Az újságírók és a kommentátorok a
27 Media and Neo-Populism in France, i. m., 51. o.

79
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

mozgalmat fasisztának és neofasisztának nevezték, csökkentet-


ték a súlyát, és megfosztották aktualitásától. Így az újságírók
egyszerre szimplifikálták a jelenséget és állást foglaltak ellene.
Támadták Le Pen rasszizmusát, és leleplezésük szükségszerűnek
tűnt és helyesnek. Habár amikor az FN bejutott a nemzetgyű-
lésbe (1986 és 1988) kevesebb támadás érte a média részéről.
1986-ban Le Pen jó kapcsolatokat épített ki a médiával. AZ FN
vezetője azt hangoztatta, hogy ők a köztársaság erkölcsének a
védői, a példaértékű demokrácia hívei, és torzítva beszél róluk
a marxista hatalmak által irányított baloldali sajtó.

Le Pen médiastratégiája az volt, hogy néhány provokatív és


sértő frázist ismételgetett a különböző interjúkban. Ezzel sike-
rült felkeltenie és magára vonnia a sajtó figyelmét, és szenzáció-
hajhász újságok címlapjára kerülni. Valahányszor Le Pen túl
messzire ment a kijelentéseiben, a kommentátorok azonnal ka-
tasztrófát emlegettek. Valójában olyan kijelentéseket tett, ame-
lyek nem annyira a pártra voltak jellemzőek, mint a vezetőjére.
Az olyan megfogalmazások, mint a gázkamrák csak a „történe-
lem részletkérdései”, vagy amikor azt állította, hogy a fajok kö-
zött nem lehet egyenlőség, csak azért mondta ezeket, hogy meg-
hökkentse a sajtót és foglalkozzanak vele. A sajtó visszhangozta
a provokációit és nagy jelentőséget tulajdonított ezeknek. A Le
Mond-ban például 40 cikk jelent meg a „krematórium” témá-
ban 1987 folyamán, és 14 ilyen cikket írtak 1989 szeptemberé-
ben is. Sokan úgy vélik, hogy még a kritika is hozzájárult a nép-
szerűsítéséhez, mert egyesek áldozatnak tekintették Le Pent.
A sajtó Le Penre koncentrált a többi vezető rovására. Kariz-
matikus személyként állították be, szónoki képességeit méltat-
ták, ugyanakkor különös, erős egyéniségnek, inkább hevesnek,
mint vulgárisnak mutatták. Ezzel az ellenkezőjét érték el an-
nak, amit akartak: olyan vezetőt mutattak, aki a „néphez közel
áll” és távol a politikusoktól. Az FN politikusai igyekeztek elhi-
tetni a szavazókkal Le Pen népi származását, aki vidéken,
Bretagne-ban született, az apja hadirokkant volt, a nagyapja
nem tudott olvasni, „csak a csillagokban”. Az újságírókat meg-
lepte demegógiája és vulgaritása. „Ő egy demagóg, a nép szó-
80
Német és francia modell

noka, aki felkorbácsolja a legalantasabb ösztönöket, aki egysze-


rű jelmondatokra menetel” – írták róla, és megállapították,
hogy órákig tud beszélni papír nélkül. 1988-ban úgy kezdett be-
szélni, mint egy amerikai hittérítő szónok, sétált a tömegben és
beszélt, leült, táncolt és énekelt. Ő volt az egyetlen képviselő,
aki énekelt a parlamentben, és ezzel az összes újság címlapjára
került. Mivel nem volt tipikus képviselő, a sajtóelemzők nem
úgy foglalkoztak vele, mint a többiekkel. Az újságírók is más-
ként közelítettek hozzá, sokkal rázósabb kérdéseket tettek fel
neki, mint másoknak, hogy sarokba szorítsák. Ezek ellen ő
nem tiltakozott, hanem megpróbált szerényen válaszolgatni, és
ezzel nemegyszer felülkerekedett a támadóin. Ezáltal olyan kép
alakult ki róla, hogy a sajnálatra méltó Le Pen csak a politiku-
sok és újságíróik módszerei ellen van, és az FN elhatárolja ma-
gát a többi párttól. Le Pen televíziós populista szerepléseiben a
kormányt támadta és széles körű nézettségnek örvendett.
A sajtóban a Le Pen-kommentátorok magyarázni kezdték a
Le Pen-jelenséget és kezdtek interjúkat készíteni FN-vezetőkkel.
Azután a média a szélsőjobboldal kutatói felé fordult és hivat-
kozni kezdtek az egyetemi oktatók elemzéseire, valamint a tit-
kosszolgálatok információira. A média inkább az interjúkra
alapozta tájékoztatásait, és nem a saját felfedezéseire. Ehhez já-
rult hozzá, hogy az 1984-es európai parlamenti választási kam-
pányban több FN-képviselő is mandátumhoz jutott. 1984 után
Le Pen vigyázott arra, hogy úgy mutassa be magát, mint „tiszte-
letre méltó” demokrata. Két, egymástól eltérő stratégiára ala-
pozta médianyilatkozatait: egyrészt a szélsőséget, másrészt a
megbízhatóságot sugalló imázsra. AZ FN állandóan kettős nyel-
vet használt megnyilvánulásaiban már a kezdeti időszak óta:
– egy izgató szóhasználatot, az állandó forradalmi változtatá-
sok céljait követő megfogalmazásokat;
– és a konzervatívok megnyugtatására szánt lágyabb szóhasz-
nálatot.
Így Le Pen célja az volt a médiában, hogy garanciákat nyújt-
son a szélsőségeseknek a kitűzött célok követéséről, miközben
hivatalosan tökéletesen betartotta a parlamentáris szabályokat.
Ezzel elérte, hogy annak ellenére, hogy őt magát többször is el-
81
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

ítélte a bíróság, az FN-t nem tiltották ki a parlamentből. Az új-


ságírók nagyon jól tudták, hogy a publicitás vagy az elhallgatás
egyaránt a mozgalom támogatottságát növelné. Ha hangsúlyoz-
ták a veszedelmet, amit Le Pen jelentett és démonizálták őt, ak-
kor növelték az esélyét annak, hogy mártírrá váljon. Ha agyon-
hallgatták volna, annak ellenére, hogy társadalmi sikereket ért
el, akkor úgy nézett volna ki, mintha nem tájékoztatnának a ve-
szélyről. Választási sikerei egyre inkább igazolták, hogy a médi-
ának foglalkoznia kell vele. Az újságírók többsége úgy vélte, ele-
gendő cél azt bemutatni, hogy mennyire ellentmondásosak Le
Pen kijelentései, és a veszélyességére mindössze a riportokban
akarták felhívni a figyelmet.
A 80-as évek végén Le Pen az államelnökségi választásokon
14,4 százalékot ért el, a pártja, az FN 9,8 százalékot. Az elnökvá-
lasztások alkalmával különösen a sajtóban volt jelen az FN. En-
nek oka, hogy a bevándorlás kérdése egyre inkább foglalkoztatta
a vidéki lakosságot. A másik ok, hogy Le Pen antiszemita és
xenofób kijelentéseket fogalmazott meg és mozgósította a közvé-
leményt. Az 1988–89-es kampányban az FN teljesen kiaknázta a
bevándorlás kérdését. Elővette az „iszlamizálás” veszélyét, a me-
csetek építését, és a fejkendő használatának tiltását szorgalmazta
az iskolákban. Le Pen olyan jelmondatokkal lépett fel, mint
hogy „meg kell szervezni a bevándorlók hazatérését”. Nagy, or-
szágos meneteléseket indított a bevándorlók ellen, amely felkel-
tette a média figyelmét és ellentüntetésekre került sor (ilyen volt
az SOS Rasszizmus). Sokan úgy vélték, Le Pen a bevándorlóel-
lenes érzelmű emberek szavazatainak köszönheti eredményeit.
Mivel a médiában azonosították a bevándorlásellenes politikát a
szélsőjobbal, gyakran meghívták az FN képviselőit, hogy fejtsék
ki véleményüket. Az FN képviselői megjelentek a képernyőn és
azonnal első oldalra kerültek a lapokban. Az FN elnöke tudta,
miként kell sokkolni az embereket, és hogyan lehet kiprovokál-
ni a tiltakozást. Le Pen provokációi még az Európai Parlament-
ben is reakciót váltottak ki. Ez nemcsak a hódolói körét növelte,
hanem a politikai jelentőségét is.
Az 1999. évi európai parlamenti választások alkalmával teljes
médiacsendben zajlott az FN-en belüli válság. Miután bemutat-
82
Német és francia modell

ták a párt két kisszerű rivális vezérét, akik az elsőbbségért ver-


sengenek, az FN egyre érdektelenebbé vált a média számára.
2000-ben mindössze 25 percet kaptak a tévében, míg a Szocia-
lista Párt 41 óra 30 percet, az RPR 34 óra 31 percet; az UDF
(Union Démocratique Fédérale) 24 óra 48 percet, a Liberális
Demokraták 10 óra 2 percet, a Zöldek 8 óra 55 percet, a Kom-
munista Párt 5 óra 58 percet és az RPF 4 óra 31 percet szere-
pelt. 1999-ben az FN még 3 óra 6 perces médiaszereplésről szá-
molhatott be. Le Pen tiltakozott is a mellőzés ellen, azt kifogá-
solta, hogy a választók 15 százaléka rájuk szavazott, a médiában
mégis mindössze 0,2 százalékban szerepelhettek, ami azt jelen-
ti, hogy „szándékosan elszigetelték” ezt a „népszerű és demok-
ratikus pártot”.28
Az FN mindig nagyon fontosnak tartotta a kommunikációt,
és igénybe vette a média munkatársai közötti párthívei segítsé-
gét. A pártvezér saját kezébe vette a sajtóval való foglalkozást és
a kommunikációs irányítás közvetlenül az ő irodájából történt.
Itt követték Le Pen interjúit, készítették elő a választ rá és fog-
lalkoztak a médiával. Le Pen személyesen döntött minden
egyes megjelenésről, a tartalmi kérdésekben és a változtatások-
ban egyaránt. Tudta hogyan kell beszélnie az újságírókkal, és
miként kell felkeltenie a figyelmüket. Tudta miként hivathatja
meg magát a legnézettebb programokba. Le Pen különösen si-
keresen udvarolt a médiának, főként a választási időszakok-
ban. Mindez kitűnően működött mindaddig, amíg a párt ket-
té nem vált.

Le Pennek az újságírókkal szembeni taktikája egyértelmű


volt: megtámadta őket és feljelentette. Úgy kezelte őket, mint
hazugokat, és megvádolta őket, hogy az ellenzéke oldalán áll-
nak. Azt állította, hogy szenved, mert háborút indítanak elle-
ne a „párt-újságírók” és azt sugallta, hogy ő valamiféle boszor-
kányüldözés áldozata. Viszont az elnökválasztási kampány ide-
jén jóban akart lenni az újságírókkal, mert szüksége volt rájuk.
Ilyenkor meghívta őket ebédre, vagy sajtókonferenciára. Még
28 Media and Neo-Populism in France, i. m., 59. o.

83
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

azt is megtette, hogy 30 újságírónak kibérelt egy repülőgépet,


és elvitte őket bretagne-i falujába, hogy megmutassa szülői há-
zát. „A szülőföld veszélyben van” – mondta.
A médiában megjelenő szélsőjobboldali FN Párt a jelen gyű-
löletére alapozta diskurzusait, a nosztalgiára az „aranykor” után,
az erkölcsök és szokások „megtisztítására”, és antiintellektualiz-
musra. Le Pen már kezdeti beszédeiben is a hagyományos Fran-
ciaországról beszélt, amilyen „mindig is volt”, de ez később nem
annyira lett a párt jellemzője, hanem inkább a többi jobboldali
párté. Lényegében a párt alapvető médiadiskurzusa nem sokat
változott az elmúlt években, heterogén érvekre alapozott populiz-
mus, amelyhez konspirációs elméletek társultak.
Az FN részvételét az 1980-as és 1990-es évek kampányaiban
szakértők szervezték (egy publicista, egy fotós és egy kommuni-
kációs igazgató), valamint a párt állandóan monitorizálta saját
imázsának alakulását a közönség körében. Az első választási
plakátjaik igen egyszerűek voltak, anélkül, hogy direkt üzene-
tet tartalmaztak volna. Az egyik legismertebb plakátjuk a leg-
égetőbb kérdéssel foglalkozott, a bevándorlással: „Egymilló be-
vándorló, egymillió munkanélküli”. Később, amikor jobb vá-
lasztási eredményeket értek el, propagandájuk nem a párt meg-
ismertetésére irányult, hanem hogy megváltoztassák a róluk ki-
alakult „hamis” képet. Az érzelmekre akartak hatni, nem a
gondolatokra. A plakátjaikon egyre egyszerűbb és mozgósítóbb
üzeneteket fogalmaztak meg, mint a „Nyisd ki a szemed!” (a
plakáton két nagy kék szem látható és Franciaország problémái
statisztikai adatokkal). Az 1988-as elnökválasztás idején a pla-
kátok megváltoztak, főleg az FN és vezetője látható a képeken,
és a „Kívülállók” feliratú plakáton egy versenyen kívüli ló nye-
ri meg a futamot. 1990-ben az adó, bevándorlás és a korrupció
jelenik meg fő témaként, a plakátok kevésbé látványosak, több
szöveggel. 1995-ben alkották a „Le Pen és a nép” című posztert,
amellyel azt akarták sugallni, hogy Le Pen egyre nagyobb nép-
szerűségre tesz szert.
Az FN eddigi története azt bizonyítja, hogy kívülről nem tud-
ták megsemmisíteni a pártot, csak a belső szakadás vezetett hívei
csökkenéséhez. Ez vezetett a 2001-es alacsony választási eredmé-
84
Német és francia modell

nyeihez. Mivel a média a pártban megjelenő viszályokra koncent-


rált, lényegesen csökkentette a választási esélyüket. Mivel Le Pen
szerepe meggyengült, csalódottan elfordult a médiától és egyúttal
a politikai siker lehetőségétől is. Ezután a média tudatosan elhall-
gatta Le Pen nyilatkozatait. Húsz év alatt Le Pen azért ért el sike-
reket, mert jó kapcsolatai voltak a médiával és ellenzői sok hibát
követtek el. Neki sikerült ismét mozgósítania azt a szélsőjobbot,
amelyről már úgy képzelték, hogy a francia közéletben teljesen a
múlté. Ezért nem meglepő, hogy a 2002-es elnökválasztáson Jean-
Marie Le Pennek sikerült túlszárnyalnia Lionel Jospin miniszter-
elnököt, és Jacques Chirac elnökkel is mérkőzhetett a második
fordulóban. Hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy egy szélső-
jobboldali jelölt közel 17 százalékos szavazati arányt ért el Francia-
országban. Csak miután Chirac visszautasította az elnöki posztért
folytatott nyílt vitát Le Pennel, és erőteljesen mozgósította a szél-
sőségellenes híveket, tudta megnyerni az elnökválasztást (2002.
május 5-én 82 százalékos többséggel).
A szakértők elmarasztalják a médiát. Azt írják, hogy hozzájá-
rult Le Pen híveinek növeléséhez, mert állandóan a városi erő-
szakos cselekedetekről számolt be. Le Pennek csak annyit kel-
lett ehhez hozzátennie, hogy ő mindig megmondta, baj van a
biztonsággal. Szerepléseiben egyre visszafogottabb lett, és las-
san Chirac egyetlen jobboldali kihívója vált. Kedvenc jelmon-
data: „Én szociálisan baloldali vagyok, gazdaságilag jobboldali
és nemzetileg Franciaországért.” (Egyesek úgy vélik, hogy ezt
New-York polgármestere mondta először.)

Külön elemzés tárgyát képezhetné, hogy miként jelennek


meg a francia médiában a nemzeti kisebbségek, hogyan fejez-
hetik ki saját kulturális és nemzeti önállóságukat. Pascal
Boucaud, francia médiaelemző szerint is: „Franciaországban
erősen él az egységes nemzetállam hagyománya, ahol az állam-
polgárság fogalma és intézménye egy és oszthatatlan.”29 A nem-
zetiséghez tartozás nem játszik szerepet a francia állampolgár-

29 Pascale Boucaud and Paul Stubbs: Access to the media and the challenge to cultural racism in France,
in: A Richer Vision, Unesco, Paris, 1994, 85–106. o.

85
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

ság meghatározásában, és az állam sokáig ellenállt annak, hogy


egy újabb bürokratikus gépezetet építsen ki annak érdekében,
hogy támogassa Franciaországban az etnikai kisebbségeket. En-
nek ellenére a második világháború utáni Franciaország lénye-
ges változásokon ment át, és a mindenkori vezetőségnek is szá-
molnia kellett a növekvő rasszizmussal, kisebbségellenes maga-
tartással. Egyes szerzők úgy vélik, hogy a nemzetállamnak ez a
kétszínűsége jelentősen hozzájárult Le Pen sikereihez. A nem-
zeti kultúra védelme központi elemét képezte a faji alapú naci-
onalizmusnak.
1981 óta több mint 30 kis közösségi rádió indított adást
Franciaországban, többek között:
Lyon: Arménie, Pluriel, Trait d’Union; Marseilles: Beur FM
(az észak-afrikai bevándorlóknak), Diva (olasz), Galčre, Gazelle,
Soleil; Párizs: Alfa et Portugal FM, Asie, AYP (örmény),
Berbčre Tiwizzi, Beur, France-Maghreb, Orient, RDH, Soleil
(észak-afrikaiaknak), Tabala (afrikai és afrokaribiaiaknak).
Ezeket az adókat egyaránt finanszírozzák a hallgatói közössé-
gek és az állam. A magánrádiók reklámbevételének felső hatá-
rát ugyan törvény szabja meg, de a kis közösségi rádiók nem is
igen fogadják el ezeket a támogatásokat, mert nem szeretnék
„eladni a lelküket”. Ennek megfelelően, például a Radio Asie,
amelyet kínaiak, kambodzsaiak, laosziak és vietnamiak hallgat-
nak, reklámbevételei a 90-es évek közepén hirtelen 50 százalék-
kal csökkent, mert a rádióműsorokban hevesen tiltakoztak a
Tienanmen téri események ellen, és riportot közvetítettek az
Arany Háromszög maffiózóiról. A médiaszakértők többször be-
bizonyították, hogy nagy szükség van ezekre a közösségi rádiók-
ra, mert krízishelyzetekben fórumhoz juttatja a kisebbségeket,
a média ütközőzónaként működik.
Két közszolgálati szervezet támogatja ezeket anyagilag: a beván-
dorló munkások és családjaik támogatására létrehozott Fonds
d’action sociale (FAS – Szociális Tevékenységi Alap), amelyik kö-
zösen működik a gyermekek megsegítését szolgáló Caisse d’allo-
cations familiales (CAF) alappal, valamint a Fonds d’aide ŕl’ex-
pression radiophonique (a rádiózást segítő alap), amelyet a ke-
reskedelmi rádiók reklámbefizetéseiből tartanak fenn.
86
Német és francia modell

A francia társadalomra jellemzőek a viták is: a FAS vélemé-


nye szerint, ha ezeknek a csoportoknak az integrációja a cél, ak-
kor francia nyelven kell sugározni. Ennek megfelelően a France-
Maghreb és a Radio Beur adásainak 90 százaléka franciául
szól. A Radio Soleil időnként arabul is sugároz (40 százalék).
A nemzeti televízióban, a fent említett Unesco-elemzés
szerint, a kisebbségek viszonylag kevés nyilvánossághoz jut-
nak. Általában olyan műsorokról van szó, amelyeket a kor-
mány támogatásával készítenek a bevándorlók és gyermeke-
ik számára, valamint az idegenek hozzájárulása a francia
kultúrához (Composition française – francia esszé). A leg-
több, kisebbségek felé irányuló adást a 90-es években a
Munkaügyi Minisztérium népesedésügyi és migrációs osztá-
lya megrendelésére készítették, integrációs tematikával, és a
FAS támogatta.

A francia nemzetállami felfogásnak megfelelően, a médiá-


ban az etnikai kisebbségek és a bevándorlók nem nemzetisé-
gük, hanem társadalmi szerepük alapján jelennek meg. Ez
egyrészt jó, mert önmagában tartalmaz egy a nemzeti megkü-
lönböztetés tilalmára vonatkozó kimondatlan késztetést,
ugyanakkor az olyan műsorokban, mint amelyeket például az
Agence nationale pour l’emploi (az országos foglalkoztatási
ügynökség) készített a munkanélküliekről – ahol többnyire
színesbőrűeket meg egyéb bevándorlókat mutattak –, hozzá-
járult ahhoz, hogy a munkanélküliség kérdését összekapcsol-
ják az idegenekkel és a bevándorlókkal. A rendőrségi beszá-
molókban és a hírekben is sokszor ugyanez a réteg jelenik
meg, mint bűnelkövető, anélkül, hogy a kiegyensúlyozott tá-
jékoztatás elvei szerint, a másik oldalon bemutatnák az etni-
kumok pozitív képét is, ami szintén hozzájárul a látens ide-
gengyűlölet megerősödéséhez. Megemlítenek néhány pozitív
példát is, de azt csak a tévésztárok világából. Ugyanakkor a
rasszizmusról szóló tudósítások igen megszűrten jelennek
meg a francia médiában, a „diszkrét kategóriába” tartoznak,
és inkább a francia „vendégszeretettel” történő visszaélésként
tüntetik fel a sajnálatos eseteket.
87
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

A Franciaország területén élő, körülbelül 200 000–400 000


közöttire becsült roma lakosság bemutatása a francia médiá-
ban olyan, mint marginalizálódott társadalmi rétegé, amely-
nek nem volt önálló szava a médiában, nem alakíthatott ki sa-
ját képet magáról, hanem kénytelen elfogadni a róla mások ál-
tal kialakított képet. Ez tele van klisékkel és téves következte-
tésekkel. Az írott sajtóról szóló elemzésekben megemlítenek
egy híres esetet, amikor az újságok teljesen elhallgatták azt,
hogy Matéo Maximoff, a romák kiemelkedő személyisége
megkapta a „Médaille du mérite artistique” kitüntetést a Kul-
turális Minisztériumtól, de tele voltak egy dél-franciaországi
kocsmában történt verekedéssel, amelynek során egy „tzi-
gane” megölt egy embert. Az elemzők kifogásolják, hogy Fran-
ciaországban nincs olyan rendszeres műsor, amelyben a ro-
mák bemutathatnák magukat, és saját nyelvükön szólhatná-
nak honfitársaikhoz. Az akadémiai kutatóintézetben külön
részleg és ennek megfelelő tudományos kiadványok vannak a
romákról, és különböző könyveket, tájékoztatókat adnak ki,
de a széles körű médiához nem jutnak el. A szocialista kor-
mány létrehozott a 80-as években egy tanácsadói testületet
(Franciaországi Kultúrák és Nyelvek Országos Tanácsa),
amelyben a flamandoktól a polinéziaiakig, a baszkoktól a kor-
zikaiakig, az askenáziktól a francia muzulmánokig minden
csoportnak lett képviselője, de hevesen támadják úgy jobb,
mint baloldalról. Ennek a tanácsnak a helyhatósági képviselő-
it is kinevezték, de nem működnek hatékonyan.
Mivel a rasszizmus nemegyszer kulturális formában jelenik
meg, egyre inkább szükségesnek tartják az elemzők, hogy szer-
vezetten lépjenek fel a kulturális rasszizmus ellen. Ezt a célt
szolgálja többek között egy párizsi székhelyű, nemzetközi mé-
diaszervezet, az IM Médiaügynökséget (Agence IM’média)30,
amelyik számos olyan programot támogatott, mint az SOS
Rasszizmus, vagy az angol eredetű Rock against Racism.

30 Mogniss H. Abdallah: Networking for migrant perspectives on television in France and Europe: the
IM’média agency’s experience. In: European Television: Immigrants and Ethnic minorities, John Libbey &
Company Ltd, London, 1995, 45–60. o.

88
Német és francia modell

Néhány európai együttműködési rendszer


A európai média-együttműködési rendszerek között az egyik leg-
első a European Broadcasting Union (EBU), amit 1950-ben
hoztak létre a nyugat-európai országok rádió- és tévétársaságai,
és jelenleg 72 tagja van Európa, Észak-Afrika és a Közép-Kelet
52 országában, valamint 50 társult tagja még 30 országban. Ke-
leten a megfelelője az OIRT, amelyet 1993-ban hoztak létre. A
legfontosabb műsorszolgáltatási jogokról folytat egyeztetéseket,
működteti az Eurovisiont és az Euroradio hálózatát, program-
cseréket bonyolít le és a legfontosabb sportesemények sugárzási
jogát tárgyalja. Az európai intézmények felé képviseli a közszol-
gálati műsorszórók érdekeit. Az Eurovision az EUTELSAT mű-
holdon működő 50 csatornából álló hálózat, amelyik elsősor-
ban hírműsorokat közvetít. A legtöbb sport- és hírműsor az
EBU-n keresztül jut el az európai nagyközönséghez.

A médiában a kultúra helyét egyre inkább átveszi a kereske-


delmi szempontok érvényesítése, de megnőtt a politika jelen-
tősége. Ugyanakkor a sugárzási költségek megnövekedésével
már nem képes egyetlen csoport vagy ország üzemeltetni nem-
zetközileg is jelentős adókat. A TV5 francia nyelvű szatellit
program, amelyben közösen vesznek részt a közszolgálati adók
Franciaországban, Belgiumban és Svájcban; a SAT3 német
nyelvű műholdas program, műsorai létrehozásában egyaránt
részt vesznek a német közszolgálatiak, osztrák és svájci társasá-
gok. Egy másik német közszolgálati műsorszolgáltató kereske-
delmi csatornákkal közösen sugározza az EINS PLUS adásait.

Az angol Sky Channelhez és a Super Channelhez hasonlóan


már 1982-től használni lehetett a kommunikációs műholdakat
(Intelsat F10, Intelsat VA és ECS1) Európában, hogy a helyi
kábeltársaságokat ellássák műsorral. 1984 után csatlakozott a
francia Telecom1 telekommunikációs szatellit, majd 1987-től a
német DFS-Kopernikus. Amellett, hogy a nyugat-európai or-
szágoknak ott volt a WARC genfi egyezmény, amely 1977 óta
mindeniknek lehetővé tette a műholdon keresztül történő
89
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

kommunikációt, a németek és franciák létrehozták a saját DBS


műholdjukat (a TDF1 a franciáknak és a TV-SAT a németek-
nek), ami újabb médiapiacokat nyitott meg. Luxemburg az
amerikaiakkal közösen az ASTRA-hoz csatlakozott, és 1989
óta számos újabbal növekedett a műholdak száma.
A kormányok egyre inkább a nemzetközi kapcsolatrendszer
részeként tekintettek a médiára, hálózatépítői érdekekbe üt-
köztek és egyre problematikusabb lett viszonyuk a belföldi szol-
gáltatókkal. Jellemző Berlusconi esete, aki erős olaszországi
magántelevíziós háttérrel bekapcsolódott a francia és a spanyol
műsorszolgáltatói rendszerekbe (La Cinque Franciaországban),
a belga kábeltévés hálózatba (La Cinque a vallon területen és
felajánlotta részesedését a flamand magán-tévétársaságban is).
Ugyancsak ő hozta létre a ReteEuropa produkciós céget. Az an-
gol Robert Maxwell a francia TF1 privatizációjakor 12 százalé-
kos részesedést szerzett és részesedni akart a spanyol tévétársa-
ságban is, a British Telecommal és a M(usic)TV-vel (az ameri-
kai Viacom Corporation csoporttal közösen) elindították az
MTV Europe zene-videó csatornát, valamint a European
Television Companyt (ECBC), továbbá részesedést szereztek az
ASTRA műholdban. Az is jellemző, hogy a British Telecom tá-
mogatta mind az ASTRA műholdat, mind az EUTELSAT-ot,
habár a kettő egymásnak konkurense. A francia Sedoux
Chargeurs szállítási vállalat 10 százalékkal részesedett a La
Cinque holdingban, és 1987-ben csatlakozott a brit DBS kon-
zorciumhoz.
A közszolgálati médiák műsorellátási feladatait Nyugat-Euró-
pában szintén nemzetközi befektetők és olyan közös produkci-
ós irodák kezdték átvenni, mint a European Co-Production
Company for Television Programming, amely egyaránt készített
műsorokat az angol Channel Fournak, a francia Antenne2-
nek, a német ZDF-nek, az olasz RAI-nak és másoknak. A televí-
ziós sorozatfilmek gyártására is létrejött európai produkciós iro-
da: például a Berlusconi vezette European Satellite Television
Broadcasting Consortium és a Jerome Seydoux-, Maxwell- és
Leo Kirch-féle Vision produkciós cég, valamint a European Pro-
ducer Consortium, a CLT/RTL konzorciuma.
90
Német és francia modell

Miközben az európai médiapiacok felosztása folyt, az olyan


nagy cégek, mint a British Telecom és a Maxwell igyekeztek be-
törni az észak-amerikai piacra is. Ilyen vállalkozás az MTV
Europe, amelyik már egy amerikai céggel közösen sugározza
műsorait. A sorozatfilmek 80 százalékát az Egyesült Államok-
ból importálták.
A nyugat-európai nemzeti szabályozások fragmentációja lehe-
tőséget nyújtott az amerikai és japán cégeknek a behatolásra az
európai médiapiacra. Az amerikai stílusú kereskedelmi szóra-
koztatóprogramokat sugározták Londonból a Murdoch Sky
Channeljén és Európa-szerte a Ted Turner Cable News
Network (CNN) és a Voice of America Worldnet hálózatán ke-
resztül, a műholdas közvetítők segítségével. 1983-ban a nyugat-
európai tévék programjaik 44 százalékát importálták az Egye-
sült Államokból, 36 százalékát Nyugat-Európából, 7 százalékát
az Eurovision szállította, és mindössze 4 százaléka volt kopro-
dukciós alkotás. Hasonló volt a helyzet a reklámiparban is, az
amerikai cégek az első 50-ből 30-at foglaltak el Európában, ezt
követték a japánok 12-vel, míg Franciaországnak 3, és Nyugat-
Németországnak csak 1 reklámcége volt a nemzetközi piacon.
Nyugat-Európa elektronikus információs piacának a kereske-
delmi hiánya 10,1 százalékos volt Amerika javára.31
Ez ellen a nemzeti médiák úgy próbáltak védekezni, hogy
például a francia tévéfilmek 75 százalékát a televízió finanszí-
rozta, és a német televíziós megállapodások alapján az ARD és
a ZDF koprodukciós műveket alkottak, hogy felvegyék a ver-
senyt az amerikaiakkal. Körülbelül ebben az időben jelent
meg a nyugati médiában a vita az „Európai kulturális identi-
tás”-ról és az amerikai „Coca-Cola kulturális imperializmus”-
ról. Az európai kulturális identitás körüli vitát igyekeztek ki-
használni a nemzeti szélsőségesek is partikuláris érdekeik érvé-
nyesítésére és követeléseik alátámasztására (így a belgiumi
franciák Franciaországgal, az írek Britanniával szemben). A
kulturális önazonosságnak van egy országon belüli dimenzió-

31 UNESCO-tanulmány: The International Flow of Television Programmes (1985) in: Broadcasting… i. m., 19. o.

91
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

ja is, pl. a centralizált médiaberuházások és produkciók Párizs-


ban a regionális központok kárára.
A politika és a média kapcsolatára jellemző, hogy Robert
Hersant elkötelezett híve – sőt parlamenti képviselője – az RPR
(gaulle-ista) jobboldali pártnak, Maxwell az angol baloldalon
foglal állást, míg az Axel Springer Verlagot mindig a konzerva-
tív értékek védelmével azonosították Németországban. Az euró-
pai baloldal meglehetős aggodalommal figyelte a médiakon-
centráció oly módon történő növekedését, hogy a jobboldali
médiamogulok kereszttulajdonlás révén tettek szert különféle
médiákra, mind az írott sajtó, mind az elektronikus média terü-
letén. A francia szocialisták deregulációs törvényei megkönnyí-
tették az amerikai és a japán befektetőknek, hogy bejussanak a
francia médiapiacra, de Franciaországra mégis úgy tekintenek,
hogy az egyetlen ország, amelyik ellenáll az amerikai hegemóni-
ának. Németország a számos helyi szabályozásával jobban be tu-
dott illeszkedni az európai szabályozási rendszerbe.
A legnagyobb versenykihívást mégis az amerikai műholdas
szolgáltatás,a Ted Turner CNN (Cable News Network) hírcsa-
tornája jelentette, amely szorosan követi az amerikai kormány
támogatásával működő Information Agency’s Worldnet tájé-
koztatási iroda híreit. A nyugat-európai szocialisták úgy vélik,
hogy ez a hálózat erősen veszélyezteti a kiegyensúlyozott tájé-
koztatást. A konzervatívok viszont mindenekelőtt a magas kul-
turális színvonalat féltették a CNN-típusú hírtelevízióktól.

A kommunikáció új technológiai eszközeivel megváltozott a


média hagyományos szerepe. A média korábbi feladata első-
sorban a társadalmi funkció betöltésére irányult: tájékoztatás,
nevelés és szórakoztatás (ez volt a sorrend!), és arra törekedtek,
hogy kiegyensúlyozott műsorokat sugározzanak egy adott föld-
rajzi területen. Emellett kapcsolódott az ország és a nemzet jel-
legéhez, mert a médiát mint „közvagyont” kezelték, amely nem
szolgálhatott egyéni, kormány-, de még kereskedelmi érdekeket
sem. A Harmadik Köztársaság idején Franciaországban a rádi-
ót az „ország hangjának” tekintették. A különböző szabályozá-
sok mögött ennek a közszolgálati szerepnek a gondolata állt.
92
Német és francia modell

Ennek megfelelően, a kereskedelmi reklámok megjelenését jo-


gilag úgy szabályozták Nyugat-Európában, hogy ne károsodjon
a média közszolgálati jellege. Belgiumban és Hollandiában pél-
dául a közszolgálati adókról kitiltották a reklámot. Franciaor-
szágban szabályozták a reklám tartalmát és a szórakoztatófil-
mek kérdését. A kereskedelmi és magántévéknél viszont sokkal
nagyobb a szabadság.

93
II. Közép-európai változások

A lengyel sajtó és média a rendszerváltás után

A sajtó
Lengyelországban a többi, korábban szocialista országhoz ha-
sonlóan az írott sajtó és az elektronikus média állami monopó-
lium volt, de Magyarországhoz viszonyítva sokkal centralizál-
tabban működött.32 Működési feltételeihez a Robotnicza
Spoldzielnia Wydawnicza „Prasa-Ksiazka-Ruch” (RSW) – va-
gyis a Munkások Kiadói Szövetkezetének „Kiadó-Könyv-
Mozgalma” biztosított keretet. Az RSW szövetkezetet 1947-ben
hozták létre, és formálisan 22 kiadó volt a birtokában, 17
nyomdaépület, 2 sajtó-fotó ügynökség, 34 496 terjesztő butik
és kisebb bolt, külföldi értékesítője az Ars Polona ügynökség
volt, és két kutatóközpont tartozott hozzá, az egyik Krakkóban,
a másik Varsóban. 1989-ben az RSW a nyomtatott sajtótermé-
kek 17,1 százalékát birtokolta, de hatalma kiterjedt a terjesztés
57,5 százalékára is, ami összesen 44 millió példányt jelentett.
54 napilap tartozott hozzájuk és 176 hetilap. Különösen erős
hatalmat gyakorolt a vidéki lapok felett, az 1988-ban megjelent
55 vidéki lap közül 45-nek az RSW volt a tulajdonosa. A szö-
vetkezet nevezte ki a vezető szerkesztők 75 százalékát és vele
szerződött az újságírók 60 százaléka.

32 Barbara Köplova and Jan Jirák: Between Political manipulation and Economic Reality: The Case of the
Media in Poland, in: Liana Giorgi, The Post-Socialist Media: What Power the West? The changing media
landscape in Poland, Hungary and the Chech Republic, Avebury, Aldershot, Brookfield USA, 1995, 75. o.

95
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

Az RSW egyik ügyvezető egysége volt a Sajtó, Nyomtatás és


Nyilvános Előadások Ellenőrzési Hivatalának, de annak elle-
nére, hogy 1981-ben úgymond „liberalizálták” a cenzúrát, még
lehetőségük volt a bíróságon történő sajtóperekre.
A cenzúrát 1990. április 11-én törölték el.
A hivatalos lapokkal szemben a szamizdat sajtó nagyon elter-
jedt volt Lengyelországban, 1981-ben több mint 3200 szamiz-
dat nyomtatványt adtak kézről kézre. Az 1981-es kényszerálla-
pot bevezetésekor ez a szám lecsökkent ugyan 32-re és kegyetle-
nül üldözték, de az évtized második felében számuk ismét fel-
emelkedett 734-re.
Az 1989-es kerekasztal-megbeszéléseken az ellenzék javasolta
az RSW monopóliumának a felszámolását, de akkor még ezt
visszautasították. Az anyagi nehézségek azonban 1990-ben arra
kényszerítették a kormányt, hogy újragondolja a helyzetet, és
1990. március 22-én felterjesztette privatizálásra az RSW-t.
Munkahelyi részvényeket lehetett vásárolni (legkevesebb há-
romhavi keresettel), három hónapon belül átruházták a va-
gyont és a kötelezettségeket is, ami ezzel a tőkével járt. Ha a
munkavállalók nem érdeklődtek a cégük megvétele iránt, ak-
kor nyilvános pályáztatáson meghirdették azt.
1990 októberéig 18 napilapot, közöttük a legnagyobbakat, a
Zycie Warszawyt és a Trybunát eladták. Körülbelül 70 újságcí-
met vagy vállalatot eladtak az újságíróknak, azzal a feltétellel,
hogy ők vállalják a felelősséget a veszteségekért; 19 nyomdaépü-
letet és 24 ezer lapterjesztő egységet átadtak az államkincstár-
nak. 1991 májusáig gyakorlatilag befejeződött a sajtó privatizá-
lása, mert még 60 újságcímet pályáztattak meg nyilvános kiírá-
son, és 8-at átadtak a kincstárnak.
Az RSW privatizálásának a nyertesei a helyi Szolidaritás bizott-
ságai voltak.33 Az Hersant céggel együtt az övék lett Gdansk két
legnagyobb napilapja, a Bialystok vidéki lap, és 18 másikban –
többnyire hírközlő vidéki lapokban – lettek részvényesek.
A Közép Egységpárt (PC) megszerezte az Express Wieczomyt,
a népszerű varsói délutáni lapot, a Nemzeti Keresztény Szövet-
33 Köplova, i. m., 77. o.

96
Közép-európai változások

ség (ZChN) pedig a DZIENNIK LŘDZKI című napilapot. A


Független Lengyel Konföderáció (KPN), egy nacionalista, po-
pulista párt 6 sajtóorgánumra pályázott, de csak kettőt nyert el,
a Razemet és a Motort. A Szociáldemokrata Párt megvásárolta
a korábban kommunista lapokat, a Trybunát, a Chlopska
Drogát és a Zycie Zydardowát, de nem tudta megszerezni a
Wiadomosci Skierniewickiét. A Demokratikus Egység Párt
(UD) nem részesült egyetlen lapban sem.
Lech Walesa kimondottan támogatta, hogy az Expess
Wieczornyt a Centrum Szövetség (PC) kapja meg, a Zycie
Warszawyt pedig a Zycie sajtó-részvénytársaság, a Gromada Rol-
nik Polskit a Corso vállalat, és a Standar Mlodych című lapot
a Független Lengyel Szövetség Pártja (KPN). Az utóbbi ajánlat-
tétele sikertelen volt. A legvitatottabb kérdés volt a Zycie
Warszawy, a legnagyobb varsói reggeli napilap eladása. Már jó-
val azelőtt, hogy az RSW kijelölte volna eladásra, az alkalma-
zottak négy nagy csoportra oszlottak, és jelentős külföldi befek-
tetők is jelentkeztek. Ezek között szerepeltek német vállalatok,
a WAZ, BAST és a Transmarine GmbH, valamint a svéd Da-
gens Nyheter és az angol Robert Maxwell. Az első aukció 1990.
december 12-én volt, és eredménytelenül zárult, annak ellené-
re, hogy a külföldiek nagyon kedvező ajánlatokat tettek. Végül
az újságot a Zycie részvénytársaságnak adták el, amelynek fő
részvényesei között találjuk az olasz Nicolas Grauso STEI nevű
cégét, egy lengyel bankot, a lengyel nyomdai cégeket tömörítő
Czytelniket és a Varsovia Presst.
Általában a külföldi ajánlatokat igen óvatosan kezelték a len-
gyelek. Az ausztriai és a német befektetőknek kevés esélyük volt
a vásárlásra.
Az egyedüli sikeres befektető az RSW felszámolásakor a fran-
cia Robert Hersant volt. Már 1992-ben nyolc jelentős napilap-
ban jutott döntő részvényekhez. Ellenőrzése alá került a Rasa
Polska kiadóvállalat, amelyhez olyan jelentős újságok tartoz-
tak, mint a Gazeta Krakowska – amelyet nem adtak el az oszt-
rákoknak, bár 1,5 milliárd zlotyt ajánlott érte a bécsi IRSA Rt.
Ugyancsak az Hersant ellenőrzése alá kerültek a vidéki kiadó-
vállalatok, mint a sziléziai Prasa Slaska (80 százalék), a Prasa
97
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

Ilustrowana S. A. Lodzban (72 százalék), a krakkói sportsajtó


(70 százalék), a gdanski Prasa Wybreza (51 százalék), a Prasa
Lodzka Lodzban (46 százalék) és a Ganoslaskie Towarzystwo
Prasowe szintén Sziléziában, amelyik a második legnagyobb
példányszámú napilapot adja ki, a Trybuna Slaskát. Hersant
ugyancsak 49 százalékos részesedést nyert a Presspublicában,
amelyik a nagy sikerű Rzeczpospolita nevű napilapot adja ki.
Annak ellenére, hogy Hersant szerezte meg a legtöbb rész-
vényt a lengyel sajtópiacon a külföldi befektetők közül, nem
óhajtotta megtartani az egészet, hanem 1994-ben a legtöbbet el
is adta a németeknek.
Az RSW felszámolóbizottsága 1993 tavaszán befejezte a mun-
káját. Tevékenységének utolsó évében főként megmaradt va-
gyonának, elsősorban a nyomdáinak az eladásával és a tulaj-
donlási perekkel foglalkozott. Egy ilyen tulajdonviszony-vita
volt a Trybuna újság esete, amelyet két másikkal közösen az Ab
Novum cégnek adtak el, de az nem tudta megfizetni az ígért
összeget. Végül a lapot az újságírók szövetségének adták el,
amely a Szociáldemokrata Párt befolyása alatt áll.
1990. április 11-én eltörölték a nyomtatás és a nyilvános elő-
adások ellenőrzését. Az ellenőrzés eltörléséről szóló törvény a
következő fontosabb előírásokat tartalmazta:
– az engedélyezési rendszer helyett a regisztrációt írta elő,
amely a helyi bíróságok hatáskörébe tartozik;
– a bejegyzés megtagadása csakis abban az esetben lehetséges,
ha már azonos néven szerepel ugyanannak a főszerkesztő-
nek egy kiadványa;
– a kiadás 30 nappal a bejegyzés után történik;
– a kiadványt csak bírósági eljárás során tilthatják be, ha már
háromszor elmarasztalták egy évben. A nyomtatást nem
szabad egy évnél hosszabb ideig felfüggeszteni.
Az 1990-es törvény előírta egy sajtótanács létrehozásá is, de
semmilyen előírást nem tartalmazott a reklámtevékenységre, a
külföldi beruházásokra és tulajdonlásra, vagy az újságírók joga-
ira és a copyrightra vonatkozóan.
A tulajdonlást a lengyel sajtóban, az 1934-ben kiadott kereske-
delmi törvény és az 1982-ben megjelent szövetkezeti törvény szabá-
98
Közép-európai változások

lyozza. A szövetkezeti törvény megtiltja a külföldi befektetők-


nek, hogy a szövetkezetek tagjai lehessenek, de engedélyezi a
vegyes részvénytársaság alakítását külföldi részvényesekkel. A
szövetkezeti tulajdonlási formában a részvényeseknek – részvé-
nyeik számától függetlenül – azonos szavazati joguk van.

1990 júniusa és 1992 decembere között havonta átlagosan 100


új újságot jegyeztek be. 1993 tavaszán már több mint 7000 napi-
lap és időszakos kiadvány szerepelt a nyilvántartásokban. Ezek
közül sok nem találta meg a helyét, illetve rövid életű volt. Az ak-
tív címek jegyzékét 1000–4000 közé szűkítik a média szakértői.
A napilapok száma nem olyan magas: mindössze 75 állandó na-
pilap jelenik meg és ebből 20 országos terjesztésű. Egyes elemzők
szerint összpéldányszámuk eléri az ötmilliót, mások 3,5 milliót
említenek. Ez a szám csökkenést jelent a korábbi 8 millióhoz
(1989) viszonyítva, de a kiadványok száma növekedett, mert ab-
ban az időben mindössze 53 országos lap volt.
A legsikeresebb napilap a Gazeta Wyborcza, ötszázezer körü-
li példányszámmal. 1992-ben 580 ezer példányban jelent meg,
ma már csak 480 ezerben. A lapot 1989-ben alapították egy
óvodában, az ellenzék véleményének eljuttatására a választók-
hoz a kerekasztal-tárgyalások után. Azóta ez lett Lengyelország
legliberálisabb napilapja. A lap tulajdonosa és kiadója az Agora
Cég, amelynek részvényesei között megtaláljuk az American Cox
Enterprisest is. Mindnyájan beleegyeztek, hogy 20-30 évig le-
mondanak a profitról, hogy növelhessék a lap színvonalát. Az
eredeti szerkesztőség vezetőségét Adam Michnik és Helena
Luczywo baráti köre alkotta. Ma 200 varsói újságíró és ugyan-
annyi vidéki tudósító dolgozik a lapnál, 1800 adminisztratív al-
kalmazottal együtt. A központi lap mellett tizenhét vidéki kiad-
ványuk jelenik meg, és hétvégi önálló mellékleteik is vannak.
A Rzeczpospolita és a Zycie Warszawy következik a sorban,
mindkettő 230 000 körüli példányszámmal. Az elsőt a szükség-
állapot bevezetésekor indították 1982-ben, kormánylapként,
de a kerekasztal-tárgyalások után élére egy Dariusz Fikus nevű
főszerkesztőt neveztek ki, aki független lapot szerkesztett.
Maziowiecki miniszterelnök kormánya idején két kolumnát
99
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

szenteltek a kormány álláspontjának kifejtésére. Ebben az idő-


ben privatizálták a lapot, és jelenleg a részvények 49 százaléka
az Hersant tulajdona. A többi 51 százalék állami kézben van.
Mivel ebben jelennek meg a hivatalos közlemények is, bevéte-
leinek 75 százalékát sikerült az előfizetésekből fedezni. A másik
lap, a Zycie Warszawy a varsói Nyomda Társaság és Nicolas
Grauso közös tulajdona.
Még néhány napilap, amelyeket megemlíthetünk: Express
Wierczorny, Nowa Europa, Nowy Swiat, Zycie Codzienne és Slowo
Powszechne. Ezek mellett természetesen sikeresek a bulvárlapok,
mint a Super Express, amelyiknek 300 000–700 000 között vál-
tozik a példányszáma. A bulvárpiac legnagyobb befektetői kö-
zött találjuk a svájci Jürg Marquardot (a Dziewczyna című bulvár-
lapot adja ki).
Megerősödtek az időszaki kiadványok is, amelyek példányszá-
ma nemegyszer meghaladja a napilapokét: Przyjaciolka, Kobieta i
Mezczyzna, Twoj Styl, Pani és a kommunista Nie.

Külföldi befektetők a lengyel sajtóban


Amint már szó volt róla, a külföldi befektetők közül először az
Hersant kapott részvényeket, 1992-ben már 7, főként vidéki
napilapban többségi tulajdonos volt. 1993-ban ez még kiegé-
szült 9-cel és két nyomdával, de a jelenléte a sajtóban csak át-
meneti volt, mert az elektronikus médiában akart részesedni,
ezért 1994-ben eladta részvényei többségét, de a Rzeczpospoli-
tában megtartotta 49 százalékos részesedését. Részvényeit és a
közel 10 újság fölötti ellenőrzést egy kis német cég vette meg, a
Passau Neue Presse, amelyik a Cseh Köztársaságban már vásárolt
34 napilapot.
A másik külföldi befektető a lengyel sajtópiacon a hannove-
ri Waren und Dienstleistungen Pol-tech, amelyik a De-WuPress
Company 78 százalékának a részese, amelyik Bydgoszczban a
Dziennik Wieczorny napilapot adja ki. A következő a norvég ké-
miai és pénzszolgáltató komplexum, az ORKLA, amelyik 5 vi-
déki lapban többségi tulajdonos, és nem jelentéktelenek a né-
100
Közép-európai változások

met nyelvű nemzetközi multimédia cégek, amelyek elsősorban


népszerű magazinokat adnak ki. Ez utóbbihoz tartozik a svájci
Jürg Marquard, akinek hét napilapja és négy időszaki kiadványa
van; a német Bauer cég, amelyik időszaki lapokat ad ki, közöt-
tük a Tina, Bravo, Twój Weekend és a Dein Wochenende címűeket.
A Bertelsmann három időszaki lapot ad ki, közöttük a népszerű
Claudiát. Az Axel Springer, amelyik a Gruner & Jahr-ral (ennek
többségi tulajdonosa a Bertelsmann) közösen ad ki nőknek
szóló németből fordított hetilapokat.
A német médiacégek közel 20 millió példányt adnak el Len-
gyelországban, a nyugati 50 milliós megjelenéseikhez képest.
Bár többnyire a vidéki napilappiacot vették meg és a bulvársaj-
tót, tartanak attól, hogy az RSW felszámolóbizottsága nem né-
zi jó szemmel a német befektetőket, ezért igen vigyáznak arra,
hogy ne avatkozzanak bele a napi politikába és országos ügyek-
be. Magyarországtól eltérően, viszonylag kevés nyugati részvé-
nyes van a lengyel médiapiacon.
Sziléziában egy nyugatra emigrált, sikeres lengyel üzletember,
Wojciech Fibak birtokában van két nyomda és egy napilap. Var-
sóban a Fibak Noma Press a második legnagyobb (a svájci JMG
Ost Press mellett) részvényese az Expres Wieczorny című lapnak.

A privatizációs folyamat végén két különböző típusú tulajdo-


nosi viszony jött létre Lengyelországban: a magán- és a szövet-
kezeti tulajdon. Ebben az időben a külföldi befeketetések mér-
téke nem volt jelentéktelen, de nem is volt uralkodó forma. Ez
változott meg a későbbiekben.

Az audiovizuális szektor
1989 előtt a rádiót és a tévét a Radió és Televízió Bizottság (1951-ben
hozták létre) felügyelte. 1960-ban alkottak törvényt a rádió és té-
vé működésének szabályozására. Két országos és kilenc regionális
tv-központ működött az országban. A rádiónak négy csatornája
és hét regionális stúdiója működött, és – amint a szakemberek ál-
lítják – a rádiónak nagyobb szabadsága volt, mint a tévének.
101
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

A rendszerváltáskor a kerekasztal-tárgyalásokon nem tudtak


megállapodni az audiovizuális szektorról. Megegyeztek abban,
hogy szatellit és kereskedelmi adásokat is indítanak, de felkérik a
parlamentet egy új médiatörvény kidolgozására. Mindöszsze an-
nyit értek el, hogy a Szolidaritás hetente 30-60 percet kapott a mé-
dia műsoraiból. Az első nem-kommunista RTV Bizottság elnöke
Drawicz volt, akit 1989. szeptember 23-án jelölt erre a posztra Ma-
zowiecki. Hogy csökkentsék az országos média veszteségeit, egy
londoni cég, a European Communication Industries Consortium taná-
csát kérték. A tanácsok között szerepelt többek között:
– A második csatornát alakítsák részvénytársasággá, és a rész-
vények 30 százalékáért az ECIC 5 millió dollárt fizetne.
– A bevételekből indítsanak egy harmadik csatornát, ame-
lyen nevelő jellegű műsorokat sugároznának.
Egy másik javaslat szerint – amelyet a kettes csatorna mened-
szsere, Wegrzyn tett – nem külföldi tőkét kell bevonni, hanem
oly módon engedni a kereskedelemnek, hogy növeljék a rek-
lámidőt. A kihasználatlan időt el kell adni független produce-
reknek, és növelni kell a szponzorok bevonását, a szerencsejá-
tékok profittámogatását.
1991 júliusában az RTV Bizottság új elnöke, Terlecki kezdte
felszámolni a bizottságot. A Central Europe Trust Corporation
1991 novemberében tanulmányozta a lengyel média helyzetét,
és a következőket állapította meg:
– Folytatódik az erős állami ellenőrzés, amelyet semmi nem
indokol, annál is inkább, mivel a Lengyel RTV a bevételét
az előfizetési díjakból szerzi, és nem állami támogatásból. A
kiadások mindössze 6 százaléka származik a központi költ-
ségvetésből.
– Túl sok a foglalkoztatottak száma. A tanulmány szerint az
RTV alkalmazottaniak 25 százaléka ugyanazokat a felada-
tokat látja el. Ugyanakkor a fizetések emelését javasolták,
és hiányzik a szakszervezeti önállóság. Árnyéktevékenységet
folytatnak a munkatársak, a bújtatott reklámból szereznek
bevételeket.
– A központi csatornát nem használják ki kapacitásának
megfelelően.
102
Közép-európai változások

– A nézők véleménye negatív a lengyel tévéről, műsoraikat


unalmasnak tartják és politikailag egyoldalúnak.34
A kormány egy törvénytervezetet dolgozott ki, amely 1992
decemberében lépett hatályba, mint a rádió és televízió törvénye.
1991 márciusában létrehozták az Állami Kommunikációs
Ügynökséget (PAR), amely a frekvenciák szétosztásáért felelt,
mert 1989–1992 között több száz illegális rádióadó működött.
A legelső magán-rádióadások sugárzási lehetőségét a katolikus
egyháznak engedélyezték. Az 1989-ben megkötött egyezményen
alapuló, az állam és a katolikus egyház közötti viszonyt szabályo-
zó törvényben megállapítják, hogy az egyház indíthat saját rá-
dió- és televízióadást a közlekedési, hajózási és kommunikációs
miniszterrel történő egyeztetés alapján. Az egyház jogot nyert fil-
mek közvetítésére és más mediális eszközök használatára is. A
Lengyel Katolikus Egyháznak jelenleg 14 rádióadója van.

A sajtó szabályozására nem került oly mértékben sor, mint az


audiovizuális szektoréra, mert számtalan vita robbant ki a Len-
gyel RTV megreformálása ürügyén. Számos parlamenti vita
után, 1993-ban alkották meg a rádióról és tévéről szóló törvényt.
Ennek főbb pontjai:
– Az Országos Rádió és Televízió Tanács kilenc tagból áll, be-
leértve az elnököt, akit a köztársaság elnöke jelöl erre a
posztra. A többi tag közül három a szejm képviselője, há-
rom a szenátusé, és kettőt az Elnöki Hivatal nevez ki. A ta-
nácsot a parlament szavazza meg három évre.
– Az Országos RTV Tanács fontosabb feladatai: a) felügyeli,
hogy a rádió- és a televízióprogramok megfeleljenek a közs-
zolgálatiság előírásainak, vagyis, hogy „információt szolgál-
tassanak, szórakoztassanak, közzéteszik a kulturális javakat,
és nem terjeszthetnek a törvényektől, erkölcsöktől és a tár-
sadalmi jótól eltérő nézeteket”; b) meghatározza az előfize-
tési díjakat; c) megteremti az általános feltételeket a keres-
kedelmi adók engedélyezésére vonatkozóan.

34 Köplova, i.m., 81–82. o.

103
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

– Az Országos RTV-t az államkincstárral közösen létrehozan-


dó részvénytársasággá alakítják, és ebbe beletartozik a má-
sodik csatorna és a vidéki adók is.
– A külföldi befektetők részvényaránya egy magánadóban
nem haladhatja meg a 33 százalékot, és az igazgatást min-
den esetben csak a hazai résztvevők láthatják el.
1993 után betiltották a kalózrádiókat.
A lengyel médiatörvényt az alábbi bírálatok érték:
1. A törvény megengedi, hogy a parlamenterek részt vegye-
nek az ORTV Tanácsban, ami lehetőséget nyújt arra, hogy a
politikai pártoknak beleszólásuk legyen a média ügyeibe, és
korlátozzák a sajtószabadságot.
2. Egyenlő jogok vonatkoznak a közszolgálati és a magán rá-
dió- és tévéadókra, ami azt jelenti, hogy a reklámok ideje nem
haladhatja meg a műsoridő 15 százalékát. Ezért a magánadók-
nak is használati díjat kell beszedniük, mert nem növelhetik a
reklámbevételeiket.
3. A törvény nem teszi lehetővé, hogy a vidéki stúdiókat pri-
vatizálják.
4. A törvény nem veszi figyelembe a fennálló engedélyek pi-
acát.

A gyakorlatban a Kommunikációs Minisztérium hatáskörébe


tartozott az adók engedélyezése az 1990-es törvény alapján. En-
nek megfelelően az engedély nem adható ki, ha: a) az adó tevé-
kenysége veszélyezteti a nemzetbiztonságot és -védelmet; b) el-
lenkezik a nemzetközi egyezményekkel; c) a műszaki rendszere
olyan, hogy zavarná más adók működését.
Az engedély visszvonható, ha: a) az adó tevékenysége ellenke-
zik a törvénnyel, vagy az engedélyezési szerződéssel; b) az adó
nem küszöböli ki azokat a műszaki okokat, amelyek zavarják
más adók tevékenységét; d) az adó nem fizeti ki az engedélyezé-
si díjat; e) nem kezdi el az adást a megállapodott időben.
1993 elején közel 30 rádióállomás volt Lengyelországban.
Többségük 66–73 MHz-en sugárzott. Ebben az időben mind-
össze három legális adó működött, a Radio Zet és a Radio S Var-
sóban, továbbá Krakkóban a Radio RMF.
104
Közép-európai változások

A Radio Zet 1990-ben kezdett sugározni, ma ez a legnagyobb


magánrádió Lengyelországban. A rádió elnöke, korábban az
Agence France Presse tudósítója a francia Hachette-Matra kommu-
nikációs/fegyvergyártó konszern támogatásával megvette a rádió
részvényeinek 75 százalékát, 15 százaléka a munkatársaké, 10 szá-
zalékát pedig az Agora Corporation vette meg, amelyik a Gazeta
Wyborcza napilapot adja ki. A Radio Zet Litvániában is sikeresen
szerepel, míg a krakkói RMF Ukrajnában és Fehéroroszországban
terjeszkedik, és az országos lengyel adóval konkurál.
A Radio S (Radio Solidarnosk, vagy Radio Eska) csak Varsó
és 100-150 km-es körzetében sugároz 1982 óta, legálisan 1990
óta működik.
Az egyháznak van közel 14 rádióadója. Ezek többsége egész
nap zenét és imát sugároz.
A 90-es évek elején 14 helyi tévé működött Lengyelország-
ban, de ebből csak kettő, az ECHO és a TV Zbrosza Duza ka-
pott működési engedélyt.
Az audiovizuális szektorban a külföldi befektetők közül leg-
hamarabb Hersant kapott részesedést, már a médiatörvény
megjelenése előtt. Részvényei vannak a krakkói Társadalmi
Kommunikációs Alapítványban, amelyik müködteti a Radio
RMF-et. Ezt 1989-ben alapították, ugyancsak Hersant francia
FUN rádiójának a közreműködésével. A Radio Arnetet a Przekaz
Corporation hiteleiből finanszírozták, amelynek legfőbb részvé-
nyese szintén Hersant.
A másik nagy külföldi befektető a British New European
Investment Trust, a PLC Trust és a PLC Radio Trust, amelyek közö-
sen 49 százalékát birtokolják a Radio S-nek. A Radio Obywatelskie
N. P. részvényeinek egy része az amerikai Procter & Gamble cég tu-
lajdona. A Central European Media Entreprises Group, amelyik a
Cseh Köztársaságban létrehozta a NOVA tévét, 12 regionális csa-
torna müködtetésére kapott engedélyt Lengyelországban.
A másik nagy befektető, Nicolas Grauso, a STEI tulajdonosa,
akinek részvényei vannak a Polonia1-ben, az NTW-ben; a MOR-
ZE TV (30 százalék); az NT Lublin (33 százalék); az OPOLE TV
(30 százalék); a TELE 24 (33 százalék) (Lodz); a TV ES (Poznan)
és a Rondo nevű (Katowice) médiában.
105
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

A Cseh Köztársaság
A média változása a „bársonyos forradalom” után hasonló utat
tett meg itt is, mint Lengyelországban vagy Magyarországon. A
forradalom előtt kb. 30 napilap volt a Cseh és 12 a Szlovák
Köztársaságban, ezenkívül voltak regionális, kerületi és városi
lapok. Néhány kivételtől eltekintve a regionális lapokat három-
szor nyomták hetente, a Csehszlovák Kommunista Párt (KSC)
regionális bizottságának irányítása alá tartoztak, és főként a
Rudé Právo nyomdájában nyomtatták. A kerületi lapokat álta-
lában egyszer adták ki hetente, szintén a KSC és a helyi önkor-
mányzatok (Národní vybory) irányításával. Az országos lapokat
a KSC, illetve a Nemzeti Front egyes szervezetei adták ki, és
többnyire a Rudé Právo nyomdájában nyomták. A terjesztés az
állami posta feladata volt. A központi hírügynökség monopoli-
zálta a híreket (Ceskoslovenská tisková kancellár – CST). A
második hírügynökséget, az Orbist a külföld felé irányuló pro-
paganda céljából hozták létre.
A rendszerváltás előtt nemigen volt bulvársajtó Csehszlová-
kiában, de számos tematikus lap volt, mint futball, autó stb.
A legnagyobb példányszámú napilap a Rudé Právo volt, 1 132
000 példányban jelent meg naponta; ezt követte a Slobodné
Slovo (500 000) és a Zemedelské Noviny (385 000). A regionális
lapok között a legolvasottab a Moravia és a Praha volt.
A tévé és a rádió szintén centralizáltan működött, két állami
tévécsatorna volt: a cseh és a szlovák. Regionális műsorokat ké-
szítettek Osztrovban, Brünnben és Kassán.
A cenzúra a szerkesztők és rovatvezetők gyakorlatán keresztül
működött. A tévé elnöke egyben tagja volt a KSC központi bi-
zottságának. 1968 után 800 újságírót bocsátottak el. Hivatali
úton a cenzúra a Sajtó és Tájékoztatási Iroda (Úrad pro tisk a
informace) hatáskörébe tartozott, amelyik 1969 után két részre
oszlott, csehre (CÚTI) és szlovákra (SÚTI). 1981 után létrehoz-
ták a szövetségi irodát is (FÚTI).
Az 1966-os sajtótörvény közös tulajdonná nyilvánította a saj-
tót, de a 127/1968. tvc. felfügesztette a sajtószabadságot. Ma-
gyarországgal ellentétben, ahol a médiában 1980 után kezdték
106
Közép-európai változások

eltűrni a kritikai hangot, Csehszlovákiában szigorú központi


irányítás működött és nem tolerálták a pártvonaltól eltérő bí-
rálatokat.
A média alakulását Csehországban 1989 után három szakasz-
ra szokták osztani:
1. Egy spontán átalakulás 1989–1990-ig, amikor a 86/1990.
tvc. szerint szabályozták a médiát.
2. 1990–1991 a törvényes módosítások keresése, hogy meg-
változtassák a média tulajdonviszonyait.
3. 1991-től kezdve megjelennek a nemzetközi szereplők a mé-
diapiacon.

A centralizált sajtó átalakításában három ellentétes törekvés je-


lent meg. Az egyik, amikor a pártlapok szakítottak a pártvonallal
(Svobodné Slovo), vagy magánkézbe vették a szervezetek (Vecerní
Praha), illetve függetlenné vált a szervezetektől és a pártoktól, a
szerkesztők adták ki a lapot (Mladá Frontá, Rudé Právo).
Nagyon sok új lap jelent meg. 1991-ben 25 000 új időszaki
kiadvány jelent meg a piacon, és sok meg is szűnt, mert az elő-
állítási költségek 60 százalékkal nőttek, míg az eladási árak csak
27 százalékkal. A nagy példányszámú lapoknak hirtelen felére
csökkent a példányszámuk. Akárcsak Magyarországon, a vidé-
ki lapokat hamarabb privatizálták, mint az országosakat, mert
kevésbé figyelt rájuk a nagypolitika. Mivel a KSC-médiastruk-
túra felbomlott, hirtelen számos megreformált, önállósult ki-
adóhivatal jelent meg. Tipikus példa arra, hogy a régi nyomda
miként alakulhat újjá az új piaci körülmények között, a Rudé
Právo esete, amelyik a korábbi monopolizált helyzetéből úgy lé-
pett ki, hogy megváltoztatta a nevét: Delta Press lett. A regioná-
lis monopolhelyzetét viszont már nem tudta megtartani, mert
a németek kezdték felvásárolni a vidéki sajtót.
A német Passau Neue Presse cég, akárcsak Lengyelországban,
megjelent a cseh piacon is, és létrehozott két leányvállalatot, a
Vltava és Labe cégeket. Mindkettő a Hans Kapfinger Medien-
beteiligungsgesellschafthoz tartozik, amelyik a Die Passau Neue
Presse című újságot adja ki. Ugyancsak a német média terjesz-
kedése a Süddeutscher Zeitung részvényesének, a Franken Postnak
107
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

a megjelenése, amelyik 8 lapot vett meg Csehországban. A


francia Hersant is megjelent, a Socpressén keresztül, ők
Bohemiát és Morvaországot célozták meg. A svájci Ringier a
cseh Morevkoslezsky dent adja ki és az Ozveny című hetilapot.
A hazai vállalkozók között említik Fidelius Schlee-t, aki kiadta
a Vecerník Prahát és még két országos napilapot. Egy másik si-
keres kiadó Josef Kudlacek, aki az Obcansky Deník regionális la-
pot, egy hirdetési újságot, valamint egy országos napilapot, a
Cesky Deníket adja ki.

Az audiovizuális szektorban meghirdették a harmadik tévécsa-


torna privatizálását és a számos külföldi versenyző közül végül a
Central European Media Enterprises Group nyert, amelyik 1994-
ben elindította a NOVA TV-t, az első országos kereskedelmi
csatornát.
A külföldi befektetők nem várták meg a törvények mod-
osítását, kezdtek rádióadókat indítani, a Group Europa1 megin-
dította az Europa2 cseh nyelvű adásait, a Radio Fun kezdett Po-
zsonyból sugározni, de elsősorban Párizsból küldött műholdon
keresztül francia nyelvű műsorokat. A Rock FM vegyes vállala-
tot hozott létre az angol befektetőkkel, ugyancsak Pozsonyban
kezdett sugározni 1991-ben. A CLT szerződést írt alá a cseh rá-
dióval és elindította az RTL Praha adásait 1992-ben. Majd meg-
jelent a Radio France International és a cseh sajtóügynökséggel
közösen elindította a Radio Plust, de betiltották, mert a cseh
törvények tiltják, hogy a sajtó tulajdonosai rádió-, vagy tévéadá-
sokat indítsanak. Ebben az időben számos magánrádió is in-
dult: Radio Vox, Europe, Radio Informatika, Radio Collegium,
Radio Independence, TRS-Radio Ultra, Radio Bonton, Hallo World.

Az 1990-es rádió- és tévétörvény engedélyezi a magánrádiók lét-


rehozását, de megtiltja a magánszférának, hogy vegyes vállalatot
hozzon létre az állami tévével és rádióval. A külföldieknek akár
100 százalékos részesedésük is lehet kereskedelmi média alapításá-
ban, ennek alapján privatizálták a hármas csatornát. Az 1991-es
törvény állami monopóliummá nyilvánítja az országos tévét és rá-
diót Csehországban és Szlovákiában egyaránt. Az állami tévében
108
Közép-európai változások

a reklám ideje nem haladhatja meg a 3 percet, míg a kereskedel-


mi csatornákon a 10 percet. A rádióban ez 5 és 20 perc lehet.

A korábbi lapok közül egyedül a Haló Noviny maradt a meg-


reformált Kommunista Párt lapja, a szociáldemokrata napila-
pot, a Právo Lidut eladták 1000 cseh koronáért egy ismeretlen
osztrák cégnek, amelyik aztán megszüntette. A Mladá Fronta cí-
mű kommunista ifjúsági lapot többségi tulajdonosként megvá-
sárolta az Hersant és a példányszáma 550 000-re emelkedett,
néha meghaladta a Blesk című bulvárlapét, aztán Hersant elad-
ta részvényeinek 25 százalékát a Rheinische-Bergische Druckerei
und Verlagsgesellschaft GmbH.-nak.

Az 1883-ban alapított Lidové Noviny című lapot betiltották


1945 után, szamizdatként jelent meg 1988–1989 között, majd
1990-től újraindult. 1993-ban a svájci Ringier AG Group vette
meg részvényeinek jelentős részét.
1993 után az országos sajtó 50 százalékát külföldi tőkével
müködtették, és a vidéki sajtó többségi tulajdonosai szintén
külföldi befektetők. A legnagyobb befektető a svájci Ringier, amely-
nek egyes elemzések szerint 9 napilapja van és 12 időszakos ki-
adványa, más források szerint 69 hetilapja és 28 napilapja
Csehországban.35 A Ringier adja ki a legnépszerűbb Blesk nevű
bulvárlapot is, 690 000-es hétvégi példányszámmal. 75 százalé-
kos részesedése van a Profit című hetilapban, és van egy hétvé-
gi színes melléklete is, a Magazin Blesk.
Más fontosabb befektetők a cseh sajtópiacon: az európai
Euroexpansion, amelyik a francia Expansion Magazin és a német
Düsseldorfer Handelsblatt közös befektetése, valamint a New York-i
Dow Jones, amelyik 45 százalékos tulajdonosa a Hospodárské Noviny
gazdasági lapnak. A Bauer három időszaki kiadványt jelentet meg,
a Springer egy kiadványt, a Bertelsmann számos klub könyvet és
két színes időszaki kiadványt jelentet meg, de a legjelentősebb a
Passau Neue Presse, amelyik 34 vidéki napilap fő részvényese.

35 Strategie, 8. sz. 1993. p. 36. in: Philip Schlesinger, The Old Days Are Gone: the case of the media in the
Czech Republic. i. m., 118. o.

109
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

A magyar és a lengyel sajtótörténettől eltérően, a cseh sajtó-


piac külföldi tulajdonlása nem ütközött tömeges ellenállásba.
Egyetlen próbálkozás volt, 1993-ban a Cseh Gazdasági Minisz-
térium Monopóliumellenes Felügyelete meg akarta akadályoz-
ni a Passau Neue Presse terjeszkedését a regionális sajtópiacon,
de ez nem vezetett semmilyen eredményre.
Jelenleg nagyon kevés napilapot adnak ki kizárólag cseh ki-
adók. Ezek között van a Rudé Právo és a Cesky Deník. Ez utóbbi
egyre jobboldalibb lett és 90 000 példányban jelenik meg.

A szlovák média
Egy felmérés szerint,36 a kilencvenes évek végén a TV Markíza
volt a legfontosabb tévés hírforrás Szlovákiában. Míg az STV-
nek 48 százalékos a nézettsége, addig a TV Markízának 60 szá-
zalék fölötti. A Markíza magántévé és 1996. augusztus 31. óta
sugároz. Ez az egyetlen magántévé, amelyik országosan sugároz
földi adást. Míg az országos STV adásai az egész lakossághoz el-
jutnak, addig a TV Markíza csak a lakosság 80-90 százalékát
tudja műsoraival ellátni. A tanulmányban említett források
alapján a szerző úgy véli, hogy a TV Markíza vezérigazgatója az
1998-as választások előtt beleszólt a műsorok készítésébe, és ha-
tározottan az ellenzéket támogatta. Ezt kevésbé az ő demokra-
tikus érzelmeivel, mint inkább a politikai hatalom iránti törek-
véseivel magyarázták. Összefüggésbe hozták azzal, hogy felesége
2000-ig tagja volt a szlovák parlamentnek. Annyira megsértet-
te a média kiegyensúlyozott tájékoztatásra vonatkozó szabálya-
it a parlamenti és az elnökválsztás idején, hogy a Médiaengedé-
lyezési Bizottság mindkét alkalommal megbírságolta.
A szlovák közszolgálati médiának két földi csatornája van:
STV1 és STV2. Ezek orientációja Vladimír Mečiar idején erő-
sen kormánypárti volt.37 A közszolgálati csatornák nézői in-

36 Andrej Školkay: The Media and Political Communication in Slovakia in the late 1990s, in: Communication
Culture in Transition, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000, 155. o.
37 Školkay: i. m., 161. o.

110
Közép-európai változások

kább az öregek és a vidékiek voltak, míg a TV Markíza nézői a


képzettebbek körébe tartoztak. A közszolgálati adók nézettsége
csökkent a kormánypártok állandó dicséretével.
A tanulmányíró összehasonlította a TV Markíza és az STV
1998. szeptember 7-én sugárzott híreit és kiderült, hogy míg az
előbbiben a demokratikus társadalomra vonatkozó hírek szere-
peltek a fő helyen, addig a közszolgálatiban elsősorban a parla-
ment elnökének véleményét és Mečiar reagálását a magyaror-
szági hírekre láthatták-hallhatták.
Ezek mellett a tévécsatornák mellett egyedül a cseh NOVA te-
levízió játszik fontosabb szerepet Szlovákiában is. Szlovákiában
csak műholdon keresztül, a Cseh Köztársaságban földi adón is
sugároz.
A tanulmányíró arra a következtetésre jut, hogy még a ki-
mondottan kormányszimpatizáns VTV (közpénzekből támoga-
tott magántévé) is sokkal kiegyensúlyozottabb volt politikailag,
mint a közszolgálati STV. A VTV-t 2000-ben megszüntették.
1999-ben indult kábelen a TV Luna, amelyik eleinte az értel-
miséghez szólt, de most kezd egyre inkább nyitni a kereskedel-
mi adások irányába.
A rádió (Slovak Radio, SRo) mindig nagy szerepet játszot a szlo-
vák társadalomban és politikában, 1999-ben 80 százalékos hall-
gatottsága volt. Školkay összehasonlítja a közszolgálati SRo 1998.
szeptember 7-ei déli híradójának hírstruktúráját a Radio Twist
magánrádió ugyanazon időben sugárzott híreivel. Ebből kiderül,
hogy a közszolgálati rádió Mečiarrral kezdi, aki előrehozott vá-
lasztásokkal fenyegetőzik a fő hírben, míg a magánrádió a közvé-
lemény-kutatás eredményeivel indítja híreit, amelyek nem kelle-
mesek a kormányzó pártra nézve, majd a Demokratikus
Kerekasztal, az ellenzéki pártok és néhány kormánytól független
társadalmi szervezet szimpóziumáról tudósítanak.

A szlovák sajtó
Szlovákiában 1989 előtt a csehszlovákiai Pravdát, a Kommunis-
ta Párt lapját olvasták. Bár most már nem a párt áll mögötte,
111
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

és a nevét nem változtatták meg, mégis ez a legolvasottabb lap.


Van egy népszerű kiadvány, a Novy čas (új idő), amelyet egy
osztrák beruházó indított 1991 augusztusában, ennek körülbe-
lül ugyanakkora az olvasótábora, mint a Pravdának. A Pravda
különös szerepet játszott a szlovák politikában az elmúlt évek-
ben, aszerint, hogy a tulajdonosainak – akik üzletemberek –
milyen politikai törekvéseik voltak.
A Sme (Mi vagyunk) című lap egyes szlovák médiakutatók
szerint a jobboldali pártok érdekeit fejezi ki. Örökké Mečiar-
ellenes volt és támadta a Szlovák Nemzeti Pártot, de a példány-
száma csökkent a Mečiar-kormány bukása után. A szakszerve-
zet legnépszerűbb lapja a Práca (munka), habár 2000 óta a társ-
tulajdonosa (50-50 százalék) egy reklámügynökség.
A Slovenská Republika elsősorban az MDS lapja, 1999-ben
a 77 választási riportból 54 Mečiarról szólt. A Národna obro-
da (Nemzeti feltámadás) az a lap, amelyik a legtöbb becsü-
letsértési pert veszítette. Az Új Szó a magyarság érdekeit fo-
galmazza meg, míg a Nový Deň (Új nap) a Demokratikus
Centrum Párt lapja. A Hospodárske noviny annak ellenére,
hogy szűk körben terjed, igen népszerű a gazdasági szakem-
berek és a vállalkozók körében. A külföldi tulajdonos létre-
hozta ennek a konkurenciáját is, szinte azonos névvel,
Hospodársky denník.
A hetilapok között a legolvasottabbak a Zivot, Slovenka,
International Express, vagy a Markíza, Eurotelevízia, TV Komplet –
ez utóbbiak tévéújságok – vagy a heti hírlapok: Plus 7 dní,
Moment, illetve a kevésbé olvasott: Slovo, Domino Fórum, Extra.

Szlovákia egyetlen magyar nyelvű rádióműsora, az 1928-ban


alapított Pátria Rádió, heti 45 órás magyar nyelvű műsort szol-
gáltat. A Szlovák Televízió Magyar Főszerkesztősége 1983 óta he-
ti fél óra hírösszefoglalót sugárzott. Ez a műsoridő 1989-ben 45
percre bővült, majd 1993 óta ismét fél óra lett. 1999 óta megala-
kult a Szlovák Televízió Magyar Műsorok Szerkesztősége. A napi
híreken kívül egyórás adásidővel rendelkezik.

112
Közép-európai változások

A szlovéniai sajtó és média


Annak ellenére, hogy a mai Szlovénia közel kétmilliós lakossá-
ga mindössze 8,4 százalékát jelentetette az egykori Jugoszlávia la-
kosságának, a 20. századi történelme során mégis a legfejletteb
része volt Jugoszláviának. Az országos nemzeti jövedelem 16,8
százalékát termelte meg. Viszonyalg sok tanulmány foglalkozik
a szerb sajtó és média alakulásával, de nagyon keveset írtak a
média helyzetéről Szlovéniában. Ezt egyesek azzal magyarázzák,
hogy Szlovénia története az utóbbi idők sikertörténetei közé tar-
tozik. Önálló utat választott a korábbi Jugoszlávia felbomlása-
kor és egyértelműen demokratikus országnak tartják. Olyan or-
szágnak, amelyik viszonylagos gazdasági fejlődésnek indult, fej-
lett civil társadalma van, és etnikailag homogénnek mondható
(87 százalék szlovén, az 1991-es népszámlálás szerint).

Szlovéniában 1990 után az első többpártrendszerű választás


nyertesével, a DEMOS nevű kormánykoalícióval, jobboldali és
többnyire nacionalista pártok kerültek hatalomra. Programalkotó-
ik közül többen részt vettek 1987-ben a Nova Revija 57. számában
közölt „Szlovén nemzeti program” kidolgozásában. A Nova Revija
akkori száma ma is elevenen él a szlovén köztudatban, bár az a
nemzeti program, amit akkor kidolgoztak, „tévedhetetlenül nacio-
nalista” volt.38 Elméleti vezérfonaluk lényege az volt, hogy a politi-
kai egységnek meg kell egyeznie a kulturális/etnikai egységgel.
Egyik filozófusuk, Tine Hribar, aki az első kormány tanácsosa is lett
és hozzájárult a DEMOS alapvető célkitűzéseinek megfogalmazásá-
hoz, kifejtette, hogy különbséget kell tenni a „narod” (állam nélkü-
li nép) és a „nacija” (állammal rendelkező nemzet) között. Ez az ér-
velés játszott szerepet Szlovénia, mint önálló nemzetállam létreho-
zásában. Az első államelnökük, a reformkommunista Milan
Kučan (1990–2002) támogatta a nacionalista törekvéseket, hogy
minél szélesebb tömegeket tudjon megszólítani, és különösen Szlo-

38 Taja Kramberger, Sabina Mihelj and Drago B. Rotar, Representations of the Nation and of the Other in the
Slovenian Periodical Press Before and After 1991: Engagements and Implications, in: Quality Press in
Southeast Europe, Südosteuropäisches Medienzentrum, Sofia, 2004, 276–306. o.

113
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

vénia függetlenségének kikiáltásakor (1990) nemegyszer fogalma-


zott a „nemzeti egység” és a „nemzeti feltámadás” jegyében. Miu-
tán létrehozták Szlovéniát, mint önálló államot, senki nem kifogá-
solta a nacionalizmust, „nemes hazafiságnak” nevezték. A politikai
helyzetet jól jellemzi, hogy a kormányzó pártok közt, két rövid pe-
riódust leszámítva, mindig ott volt a Liberális Demokrata Párt.
Önmeghatározása ellenére, a párt hívei és képviselői távolról sem
tekinthetők liberálisaknak, hanem hozzájárultak, hogy állandóvá
váljon a nacionalizmus, sovinizmus, vallási türelmetlenség és a
heteronormativitás Szlovéniában.

A szlovén sajtó
A második világháború után Szlovéniában két jelentős újság volt:
a Slovenski Poročevalec (Szlovén Riporter), amelyet 1938-ban alapí-
tottak, majd 1945-ben újra indítottak, és a Ljudska Pravica (Embe-
ri Igazság), amelyet 1934-ben alapítottak a Szlovéniai Kommunis-
ta Párt lapjaként. 1945 után mindkettő a párt lapja lett. 1959-ben
a két lapot egyesítették, mert a szlovén piac túl kicsi volt két napi-
lap fenntartásához, és a Delo (Munka) nevet kapta. Két másik je-
lentős napilapjuk, a Večer (Este, 1952) Mariborban, és a
Ljubljanski Dnevnik (Ljubljanai Napilap, 1951) Ljubljanában, eb-
ből lett később a Neodvisni Dnevnik (Független Napilap), illetve a
Dnevnik (Napilap). A legelterjedtebb volt a Nedeljski Dnevnik (Va-
sárnapi Hírek) hetilap, amelyet a Ljubljanski Dnevnik adott ki.
Az időszakos kiadványok között a Mladina (Ifjúság), a Naši
Razgledi (Véleményünk, 1952), később Razgledi (Vélemény), ame-
lyet a Delo nyomda adott ki és a Družina (Család), amelyik 2002-
től a katolikus egyház lapja lett.
Annak ellenére, hogy a jugoszláviai média is centralizált volt,
a Borba napilap, a Tanjug hírügynökség és a Yutel televízió szá-
mított a központi hivatalos álláspont szócsövének, és az adáso-
kat mind központilag, mind helyi szinten ellenőrizték, mégis a
jugoszláv médiarendszerben megvoltak a sajátosan önálló ele-
mek, a szövetség helyi struktúráinak megfelelő, nyelvileg is el-
különülő médiaegységek. A média további decentralizációja és
114
Közép-európai változások

demokratizálása több helyen is a nemzeti vonások kihangsúlyo-


zásával ment végbe. Ehhez még hozzá kell számítani, hogy nem
minden jugoszláv állampolgár értette és érti a másik nemzet, il-
letve nemzetiség nyelvét. Így a szlovén vagy macedón nyelven
írt újságokat, műsorokat Jugoszlávia többi részén nem értették.
Az 1980-as években, a nagy példányszámú sajtóban nemigen
jelenhetett meg ellenzéki vélemény. Az ellenzékiség, elsősorban
az önálló etnikai alapú nemzetállam létrehozására törekvés, fő-
ként az Írószövetség állásfoglalásaiban és a Nova Revija hasábjain
jelent meg. A Mladina újságírói ellen indított perek alkalmával
(1988), akiket államtitkok megsértésével vádoltak, szintén körvo-
nalazódott az önálló állam létrehozásának a gondolata. 1989-ben
a Delo fejlécéről levették a „Világ proletárjai egyesüljetek!” felira-
tot, és kiálltak a Szlovén Írószövetség Függetlenségi Nyilatkozata
mellett. 1990 után a többi napilap és az elektronikus média is át-
vette a nemzetállami diskurzust. 1990-ben a Delo fejlécén új
mottó jelent meg: „Független napilap a független Szlovéniáért!”.
Az emberi jogok kérdése másodrendű témává vált a nemzeti füg-
getlenség mellett. Ahogyan a szlovén médiaszakértő jellemezte a
helyzetet: „A demokratizálódás kérdésének súlya csökkent a
nemzetek jogainak követelésével szemben.”39

A közép-kelet-európai médiatulajdonlási helyzettel ellentétben,


az 1990 utáni szlovén írott sajtó részvényeinek legnagyobb része
magánvállalkozók kezében van, akik számos más cégben is részvé-
nyesek, és nem alárendeltek a nyugat-európai vagy amerikai kon-
szerneknek. A négy napilap közül három (Delo – 110 000, Večer –
62 000, Dnevnik – 65 000 példány) a korábbi kommunista lapok
utódlapjai. A negyedik napilap, a Slovenske Novice (Szlovéniai Hí-
rek – 97 000 példány), amelyik a bulvárlapokra jellemző üzletpo-
litikát folytat, 1991-ben jött létre, és a Delót otthagyó újságírók
vállalkozása. A többi három napilap, amelyet 1990 után alapítot-
tak – Slovenec, Republika, Jutranjik –, mind csődbe ment, és egye-
dül a szűk körben terjedő Finance maradt fenn.

39 Taja Kramberger, i. m., 288. o.

115
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

1994-ben kiadták a tömegmédia-törvényt, amely nem tudta


garantálni a média fenntartásának anyagi feltételeit, független-
ségét és pluralizmusát. Hasonlóan a többi közép-európai ország-
hoz a média állandóan kiszolgáltatott helyzetben van az állam-
nak és a politikai pártoknak. Nyugat-Európával ellentétben, a
média demokratizálását úgy képzelték el, hogy azt megoldja a
magántulajdon és a piaci mechanizmusok, amelyeket az állam-
nak nem kell szabályoznia. Az egyetlen kivételt a közszolgálati
rádió képezte. 2001-ben újabb médiatörvényt fogadtak el, de az
alapvető gondokat, és ezek között a tulajdonviszonyok átvilágít-
hatóságát nem oldották meg. 1989 után a korábbi állami tulaj-
donban levő nyomdákat és kiadókat magánosították, de az ál-
lam meghatározó részvényes maradt mind a négy napilapban. Ezál-
tal a politikai konktroll is működik a szlovén sajtóban. A naci-
onalizmust nemegyszer gazdasági profit szerzésére használták a
tulajdonosok, miközben elhanyagolták a demokratikus kom-
munikáció megerősítését a közszférában. Nemzeti függetlensé-
gük elveszítésének a félelme miatt elhanyagolták a társadalmi
pluralizmus megfogalmazását a sajtóban. Az 1980-as években, a
Nova Revijában megfogalmazott nacionalista sztereotípiákat
kritikátlanul átvették a kilencvenes évek sajtójában még az el-
lenzéki pártok is. Ez különösen éles formában jelent meg az
emigránsok és a romák ellen írt cikkekben, amelyekben mindig
kifejtették, hogy Szlovénia a Nyugatot, Európát védi a Balkán és
a Kelet ellen. Az NGO szervezetek többször bírálták a szlovén
sajtó xenofóbiáját. Annak ellenére, hogy az 1991-ben elfogadott
alkotmányban szétválasztják az államot és az egyházat, a sajtó-
ban a katolicizmus és a szlovén etnikai jelleg többnyire közösen
jelenik meg. Ezáltal a nem katoliksok számára lehetetlenné vált
az etnikai szlovénséghez tartozás. Ez a vita különösen akkor lán-
golt fel, amikor Ljubljanában iszlám kulturális központot és
templomot akartak létrehozni a muzulmánok. Ezt azzal utasí-
tották el, hogy veszélyes lenne a szlovén nemzeti jellegre nézve.
2001 szeptembere és 2002 februárja között számos műsort su-
gároztak a tömegmédiában, amelyben azt mutatták be, hogy a
muzulmán közösség és az iszlám hagyományosan idegen Szlové-
niától. A Mag nevű hetilapban szinte minden cikk az intoleran-
116
Közép-európai változások

ciára épült. Ugyanez a szemlélet gátolja meg a romák integráci-


óját a szlovén társadalomba. Ugyancsak negatívan viszonyul a
szlovén média a homoszexuálisokhoz, drogfüggőkhöz és más ki-
sebbségekhez. Még az olyan nagy népszerűségnek örvendő la-
pokban is, mint a Slovenske Novice napilap, gyakran figyeltek
meg az elemzők kizárólagos és kirekesztő diskurzust. Amikor
olyan törvényeket kellett beiktatni a szlovén törvényhozásban,
amelyek biztosították az emberi jogokat, romákkal szembeni
politikai változtatásokat, vagy a menedékjog megadását a mene-
külteknek stb., akkor mindig arra hivatkoztak a médiában,
hogy ezeket csakis azért kell bevezetni, mert ezt követeli tőlük az
Európai Unió. Ez az ára a csatlakozásnak. Ezáltal a köztudatban
a felelősség is áthárult az Európai Unióra.

Mivel a kereskedelmi csatornák és a bulvárlapok nézettségük


és olvasótáboruk függvényében szereznek hirdetőket, ezért
minden eszközt megragadnak, hogy szenzációs hírekkel, műso-
rokkal töltsék meg a médiát. Ennek Közép-Kelet-Európában
két fontosabb eszköze van: a bűnözés és a politikai szélsőségek
bemutatása. A bűnözés különböző típusainak a bemutatását
elemezte Dragan Petrovec a szlovén médiában.40 Arra a követ-
keztetésre jutott, hogy a kereskedelmi csatornákon – és a bul-
várlapokban – a bűnözőkről szóló tudósítások sokszor elérik a
műsoridő 50 százalékát, míg a társadalom struktúrájáról szóló
statisztikákban alig 6 százalékos a bűnözés. Nemegyszer meg-
történik, hogy a legfontosabb események nem szerepelnek a
médiában – a szerző példaként említi Kelet-Timor nacionalista
eseményeinek az elhallgatását –, míg már-már bűnözési míto-
szokat teremtenek, és állandóan ugyanazt az eseményt ismétlik
a különböző médiákban. Ami Szlovéniát illeti, a külföldi gyil-
kosságok nagyobb számban szerepelnek a médiában, mert
Szlovéniában alacsonyabb a bűnözési arány.
A bünözés bemutatásának sajátos esete, amikor a bűnözést
„nemzeti” jelleggel társítva mutatja be a média. Ez egyrészt ha-

40 Dragan Petrovec: Violence In The Media, The Extent and the Influence of Violence in the Media in
Slovenia, Institut of Criminology, Mirovni Institut, Ljubljana, 2003.

117
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

misan magyarázza a bűnözés okát, leszűkíti egy népcsoport


vagy kisebbség körére, másrészt kivetíti az egész csoportra, és
egy egész etnikumot vagy nemzetet stigmatizál. Hatásmechaniz-
musa ugyanaz, mint a gyilkosságsorozatok bemutatásáé:
1. a néző elsajátítja az agresszív magatartásformákat;
2. a médiában történő gyakori találkozás során megszokottá
válik a bűnözés;
3. hozzájárul a félelemkeltéshez.
A fent említett nemzeti jelleggel társítva mindez kiváltja a
stigmatizált etnikumtól való félelmet, gyűlöletet, és állandósít-
ja az ellenségképet.
A megelőzés módjai között a cenzúra bevezetését nem tart-
ják megfelelőnek, mert az meggátolja a szólásszabadságot és a
„tiltott gyümölcs” misztikumához vezet, ami még vonzóbbá
teszi és növeli a feketepiacot. Az ausztráliai megoldás: a nézők
figyelmeztetésének kötelezettségét írja elő, hogy tudja a néző,
milyen adóra kapcsolt. Horvat Tina tanulmányozta a szlovén
médiát a legutóbbi időben,41 és ebben kollégáival elemezték
a Kanal A műsorait délután 5 és 7 óra között, amikor gyere-
kek nézik a műsort. Ebben az időben láthattak átlagosan két
gyilkosságot, nyolc lövöldözést, négy verekedést, hat erősza-
kos támadást, öt kirabolt autót és így tovább. Horvat megem-
líti a 2001. március 17-ei esetet, amikor a TV3 csatornán be-
mutattak egy autopsziát, aminek során egy asztalon fekvő test
koponyájából kiszedték az agyvelőt, majd kiderült, hogy ez
egy gyereké volt. Ugyanebből a tanulmányból az is kiderül,
hogy a megkérdezett nézők fele irtózott a képektől, mindös-
sze 5 százalékuk élvezte. Ugyanakkor a megkérdezett tévéállo-
mások programfelelősei azt mondták, hogy nem ők irányítják
a nézőket, ők nem akarják megváltoztatni a szokásaikat, ha a
nézők ezt várják el tőlük, akkor ők ezt mutatják. Ebből a szer-
ző azt a következtetést vonja le, hogy a kezdeti kapitalizmus
tökefelhalmozásának korszakában „a semmi nem számít, csak
a profit” elve összeütközésbe kerül a civilizált társadalmi kör-
nyezet kialakításával, amelyben sajnos nem lenne szabad csak
41 Horvat, Tina: Kdo nas duhovno posiljuje? (Ki a mi lelki zsarnokunk?), Ona (Delo melléklete), 2001. márc 27.

118
Közép-európai változások

a demokráciára hagyatkozni a döntéseket illetően. Példával is


bizonyította ezt: Szlovéniában sokan követelték a halálbünte-
tés bevezetését. Ha referendumot tartottak volna erről a kér-
désről, feltehetően a demokratikus elvek, vagyis a többségi
döntés érvényesült volna, és nagyon valószínű, hogy megsza-
vazták volna a halálbüntetést. Ehelyett a parlament elvetette
a halálbüntetés lehetőségét, mert a parlamentnek nemcsak az
a szerepe, hogy vakon kövesse az emberek óhajait, hanem az,
hogy formálja a közvéleményt és így befolyásolja a kultúra
alakítását.42
A bűnözés, erőszak és rasszizmus különös összefonódásának
példáját említi Dragan. A Ljubljana Tv-ben egy sorozatot vetítet-
tek „Vad ember, vad állatok” címmel. Ebben egy turistát mutat-
tak be, akit megtámadott és széttépet egy oroszlán a szafarin,
majd vadászokat mutattak, akik fekete emberekre vadásztak és
kiherélték őket. Ez a műsor óriási nézettségnek örvendett. A
nézők kölönbözőképpen vélekedtek. A legtöbbjüket sokkolta,
egyesek azt mondták, utána napokig nem tudtak aludni, má-
sok viccesnek találták, és anekdotikusan mesélték a látottakat.
A másik elemzés egy vértől csöpögő japán filmről szól, amely-
ben a nő levágja a férfi nemi szervét és mutogatja a nézőknek.
Az ilyen műsorok betiltása kapcsán a felmerülő problémák kö-
zött a legelső helyen az szerepel: ki döntheti el, hogy meddig el-
fogadható az erőszak, és mettől kezdve nem. Hol vannak a ha-
tárok, a nézőknek melyik csoportját lehet kizárni abból, hogy
az erőszakot nézze (ha azt szereti). A tanulmányból kiderül,
hogy a tévéműsorok készítői nem veszik figyelembe, hogy egy
felmérés szerint Szlovénia lakosságának közel 80 százaléka véli
úgy, a szlovén tévében túl sok erőszakot mutatnak. A legtöbbet
a POP TV és a Kanal A műsorain találták. Mitöbb, a szlovéni-
aiak 88 százaléka úgy véli, hogy a gyerekeket nagyon veszélyez-
tetik az erőszakos tévéműsorok. A tévé szerkesztőinek a vélemé-
nye szerint, a média szerepe nem az, hogy kitaláljon eseménye-
ket, hanem az, hogy bemutassa azokat. Nem az, hogy morali-
záljon, hanem hogy közvetítsen.
42 Dragan Petrovec, i. m., 18. o.

119
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

Megemelítik, hogy a balkáni háborúk idején a szlovéniai médi-


ában drága pénzért reklámoztak olyan kazettákat, amelyeken a
kegyetlenségeket mutatták be. Egy másik ilyen eset, amikor egy
kiskorú roma fiút mutattak be, aki erőszakos szexuális cselek-
ményben vett részt. Az áldozat is egy kiskorú roma lány volt, aki
terhes lett és kiskorúsága ellenére gyereket szült. A bíróság körül-
tekintően elemezte a tényeket, és figyelembe vette a szakértők vé-
leményét, amely szerint a romák hamarabb érik el a nemi érettsé-
get, mint mások, tehát biológiai természetüktől nem idegen a ko-
rai gyermekáldás. Ennek ellenére, az esetről tudosító média moz-
gósította a közönséget. A feministák tüntetést szerveztek Ljublja-
nában, plakátokat hordoztak, amelyeken a bírónak üzenték: „Mi
lenne, ha a te lányoddal tenné ezt valaki!?” Ezáltal az ügy politi-
kai színezetet kapott és félelemkeltő eseménnyé változott.

A szlovén Mladina hetilap közölt egy cikket „Rasszizmus min-


den faluban” címmel.43 Ebben a szerző bebizonyítja, hogy a
rasszizmus és a gyűlölet terjedése az interneten keresztül sokkal
veszélyesebb, mint a szexuális műsorok terjedése. Megemlít egy
Yahoo szervezte aukciót, ahol több mint 1200 náci tárgyat árul-
tak, kezdve az SS-késektől egészen a Cyclon B előállítási mód-
szeréig. A tanulmányíró rámutatott, hogy az internetköltségek
minimálisak voltak a terjesztés hatásfokához képest. Ugyan-
ezen a honlapon különböző rasszista és antiszemita oldalakra
vezető linkeket lehetett találni. Ugyanebben a cikkben jegyzi
meg a szerző, hogy alig lehet olyan skinhead honlapot találni,
amelyik ne utalna valamilyen szlovéniai skinhead tevékenység-
re. A szlovén skinheadek honlapja dicsőíti Leon Rupnik gene-
rálist, a második világháborús fasiszta vezetőt. A cikk írója sze-
rint, nincs olyan erőszakos cselekmény, amelyet ne találnánk
meg az interneten.

A Szlovén Újságírók Szövetsége már 1991-ben kiadott egy új-


ságírói kódexet, amelyet 2002 októberében egy újabb követett.

43 Cerar, Gregor: Rasizem v vsako vas (Rasszizmus minden faluban) Mladina, 2000. febr. 28., 45–46. In:
Dragan, 37. o.

120
Közép-európai változások

A másodikban sokkal szabadabban értelmezik az újságírók


azon jogait, hogy miként mutathatják be az eseményeket.
A Council of Europe Resolution 1003 előírja, hogy konflik-
tushelyzetekben – terrorizmus, diszkrimináció, xenofóbia, vagy
háború – a médiának erkölcsi kötelessége, hogy a demokrati-
kus értékeket megvédje, az emberi méltóságot tisztelje. „Ezért a
médiának – írja Dragomir – ellene kell szegülnie az erőszak-
nak, a gyűlöletkeltő beszédnek, és vissza kell utasítania a kultu-
rális, szexuális, vagy vallási diszkrimináció bármely formáját.”44
Az igazság az, hogy az alapdokumentumok szabályozzák a mé-
diában megjelenő erőszakot és diszkriminációt, de a büntetése-
ket a büntető törvénykövre bízzák, ezért a szerkesztőknek elég
szabad kezük van műsorpolitikájuk megalkotásakor.
2000-ben kiadták „Az újságírói etika szakmai szabályai és el-
vei a Szlovén RTV műsoraiban” című szabályzatot, amelyik
már sokkal részletesebben elemzi az újságírók bizonyos tevé-
kenységét, mint a Szlovén Újságírók Szövetségének szabályzata.
Az általános alapelvek között megtaláljuk a következőket: a ki-
egyensúlyozott és mérsékelt tájékoztatás; a politikai élet moni-
torozása; kapcsolattartás az állami közhivatalokkal, a nézők és
hallgatók véleményének és értékeinek a tiszteletben tartása és
beavatkozás a műsorokba (cenzúra). Az „igazság a riportokban”
című fejezetben megállapítják, hogy az újságírónak tisztelnie
kell az egyének személyi integritását, és a szenzációhajhászás a
bűnesetekről szóló műsorokban tilos. Nem szabad alaptalan
pánikot kelteni a hallgatóságban, miközben tudósítanak a ve-
szélyről és az erőszakról. A legfontosabb elv, hogy tiszteletben
kell tartani az ártatlanság vélelmét, mindaddig, amíg be nem
bizonyosodik a bűnösség. Nem szabad közelképet készíteni az
áldozatokról és testükről, hogy ne sérüljenek a személyiségi jo-
gaik. A szabályzat előírja, hogy az RTV Slovenia híreiben nem
mutathatnak fölöslegesen erőszakos jeleneteket.
Ugyanakkor a szerző megállapítja, hogy önmagában a szabá-
lyozással nem lehet megoldani az erőszak és a szélsőséges mű-
sorok eltávolítását az elektronikus médiából, főként mióta a
44 Dragomir, i. m., 40. o.

121
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

szatellit műsorok korszakában a nézők már viszonylag kevés


pénzért, közel 100 csatorna között válogathatnak.
2000-ben javasolták egy média-ombudsman intézményének
a létrehozását. Ennek hatáskörébe tartozna a köztájékoztatás
területe. Jernej Rovsek, a szlovén emberi jogok ombudsmaná-
nak egyik helyettese javasolta, hogy hozzák létre a média-
ombudsman intézményét. A Szlovén Társadalomtudományi
Egyetemen egy sajtótanácsot javasoltak létrehozni, amelyik be-
töltené a média-ombudsman szerepét. Javasolták, hogy ebben
a tanácsban vegyenek részt az újságíró-szövetség, a médiaüze-
meltetők és a civil szervezetek képviselői. Rovsek szerint ez a ta-
nács nem töltené be igazán a média-ombudsman szerepét,
mert csak az újságírók és az üzemeltetők közötti konfliktusok-
ra koncentrálnának, legfeljebb a média kereskedelempolitiká-
jával foglalkoznának. Rovsek úgy véli, hogy a média olyan sajá-
tos hatalmi ág, amelynek befolyása kiterjed az olyan problé-
mákra is, mint az egyéni jogok védelme, a szociálisan hátrányos
helyzetben levő csoportok, az etnikai kisebbségek veszélyezte-
tettsége, amelyeknek jogi úton történő intézése időt és sok
pénzt igényel, ennek jobban megfelelne egy ombudsman. A
médiát köteleznék, hogy tartsa tiszteletben és hozza nyilvános-
ságra az ombudsman döntéseit. Ha ezt kifogásolná, akkor for-
dulhatna a sajtótanácshoz. Ez a svéd modell is.
A Council of Europe Resolution 1003 (1993. július) a
Parliamentary Assembly of the Council of Europe-nak van egy
fejezete, „Ethics and self-regulation in journalism” (etika és ön-
kontroll az újságírásban), amelyikben önszabályzó mechanizmu-
sokat javasolnak, olyan testület felállítását, melyben részt venné-
nek a kiadók, újságírók, médiahasználók és akadémiai kutatók,
valamint döntőbírók. Ezek dolgoznák ki az újságírásban érvé-
nyes etikai normákat. Ezek időről időre tanulmányoznák a
mediatizált hírek igazság- és valóságtartalmát. Ugyancsak a
Resolution 1003-ban megállapítják, hogy a média nagy szerepet
játszik az állampolgárok személyes viszonyulásainak alakításá-
ban és a demokratikus élet, valamint a társadalom fejlődésének
formálásában. Ezzel szemben Manuel Nunez Encabo vélemé-
nye szerint a média legfőbb célja nem a nevelés, sem az, hogy
122
Közép-európai változások

népszerűsítsen, vagy hogy alakítsa a közvéleményt.45 Dragomir


megemlít egy esetet az Intelekta nevű szlovén rádióból, amely-
nek műsorában a menekültek helyzetéről volt szó Szlovéniában.
A megszólalók között, a különböző egészségügyi ellenvetések (a
menekültek terjesztik a fertőző betegségeket) és a xenofób meg-
állapítások mellett (a menekültek tömegei ellepik Szlovéniát),
egyik résztvevő azt hangsúlyozta, hogy éppen a média járult hoz-
zá legjobban ahhoz, hogy Szlovéniában menekültellenes hangu-
lat alakuljon ki. Ez a kép hasonlított ahhoz, mint amikor az em-
berek megakadályozták, hogy drogrehabilitációs központot hoz-
zanak létre a roma településeken. Ha Encabónak igaza van –
mondja Dragomir –, akkor valóban a média mellékhatásának
lehet tekinteni ezen ellenséges viszonyulásokat, de ezeket ellen-
súlyozhatná a média. „Azzal, hogy a nézők kiválasztanak egy csa-
tornát, már interiorizálják az ott látottak többségét, mint saját
véleményüket fogadják el a látottakat.”46
A Mediana felmérései alapján,47 a Nedeljski dnevnik egyike a leg-
olvasottabb hetilapoknak, közel 476 000 olvasóval. Ez Szlovénia
lakosságának egynegyede. A legolvasottabb napilap a Slovenske
novice (300 000 olvasó), amelyet a ljubljanai Delo című napilap
követ (222 000 olvasó), és a maribori napilap, a Vecer (202 000
olvasóval). A fenti médiaszociológusok arra a megállapításra ju-
tottak, hogy a szlovéniai olvasó egyfelől az otthonosságot
(domesticity) szereti kiválasztani a médiában, másrészt az erősza-
kot. A POP TV (940 000 nézővel) az egyik legnézettebb csatorna.
Nézettsége meghaladja a két közszolgálati tévéét együttesen (TV
SLO1 és TV SLO2). Az elemzéseikből kiderül,48 hogy az erősza-
kos műsorok szempontjából a POP TV-ben sokkal magasabb az
erőszakos eseményekről szóló tudósítások aránya (40,3 százalék),
mint a TV SLO1 híradóiban (18,2 százalék).

45 Encabo, Manuel Nunez: Casnikarska etika (Etika az újságírásban), in: Mediji, etika in deontologia, ed, Mar-
jam Sedmak, Faculty of Social Sciences, Ljubljana 1996, 63–78. o.
46 Dragomir, i. m., 49. o.
47 Dnevnik, 2001. jan. 19.; Delo, 2001. jan. 19.
48 Dragomir, i. m., 51. o.

123
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

A modern világban, amelyet teljesen áthatnak az elektroni-


kus rendszerek által kínált lehetőségek, szinte lehetetlen korlá-
tozni a hozzáférést az erőszakos és a diszkriminatív tájékoztatás-
hoz. De azért kellene küzdeni, hogy egy olyan kultúrát alakít-
sanak ki, amelyben különbséget lehet tenni a jó és a rossz kö-
zött. Ennek a kulturált és civilizált környezetnek a kialakítása
nem egy rövid távú projekt, de eltarthat évekig, sőt évtizedekig.
Sok ellentétes érdek gátolja ezt a demokratikus közfelfogás felé
vezető utat. Bármilyen tanács, amelyik arra ösztönzi a médiát, hogy
csökkentse az erőszakról és a nemzeti ellentétekről szóló műsorok
számát, egyúttal a profitcsökkentést javasolja. Felmerül a kérdés,
hogy lehet-e örökké a demokrácia és a piaci érdek törvényes szabá-
lyozása az elsődleges szempont, vagy csakis a tájékoztatás és a né-
zettségi mutatók? Dragomir véleménye szerint, bizonyos határokat
azért meg kell szabni. Az állam kötelessége e határoknak a megvo-
nása. Ez éppen olyan, mint az adók kérdése: azt sem lehet az em-
berekre bízni, mert az emberek többsége legszívesebben nem fizet-
ne adót. Vajon lehet-e az a követelménye az európai értékeknek és
a fejlett demokráciának, hogy csak az az értékes, amit jól el lehet
adni? Ha a média csak ennek a rétegnek a kiszolgálására törekszik,
akkor megsérti az emberek azon jogát, hogy mindenki hozzáférhes-
sen az információhoz. Márpedig az emberek nem csak ezt az erő-
szakról és a nemzeti gyűlöletről szóló információkat keresik.
Amennyiben a média és a sajtó csak ezt nyújtja nekik, akkor mind-
össze a közönség egy bizonyos rétegének a szolgájává válik, csak a
nézők és olvasók egy része élvezetének a kielégítésére törekszik. Ez
éppen olyan, mint ahogyan a drog egyes embereket boldoggá tesz,
nagy profitot hoz a terjesztőknek, mégsem kívánatos semelyik tár-
sadalmi szabályozás szerint. A szlovéniai szakértők szerint, e kérdé-
seknek az eldöntéséhez állami beavatkozásra van szükség, az ilyes-
mit nem szabad népszavazásra bocsátani.
A Muravidéki Magyar Rádió (MMR) 1958. november 28-án
kezdte meg adását a Muraszombati Rádió keretében. Kezdetben
heti 10 percben sugárzott magyar nyelvű adást, amely később fél
órára bővült. 1984-ben önálló frekvenciát kapott, és megnyílt a
lendvai stúdió is, ahol napi 2 órás adás készült. 1991-ben átadták
az új stúdiót. A kilencvenes években előbb 5 óra 30 percre, majd
124
Közép-európai változások

napi 8 órára nőtt a műsoridő. Az MMR 1996-ban kivált a Mura-


szombati Tájékoztatási Vállalatból, és a Szlovén RTV égisze alá ke-
rült. 1998-ban újabb stúdiót kapott és 1999. május 1-jétől napon-
ta 5.45 és 19.00 óra között sugároz magyar nyelvű adást.
A Szlovén Televízió 1978 októberében sugározta az első magyar
nyelvű televíziós műsorát Mostavi – Hidak címmel. A ljubljanai
szerkesztőség 15 perces adása kéthetente jelentkezett, majd 1980-
tól két évig a muraszombati tévéstúdió készítette a műsort. 1992-
ben megnyílt a lendvai televízióstúdió. Kezdetben kéthetente je-
lentkezett fél órás műsorral, majd 1994-től heti fél óra, 1998 óta
viszont heti kétszer fél órás műsorideje lett. 2002 szeptemberétől
heti négyszer 30 perces magyar adást sugároznak.

A magyarországi sajtó és média néhány jellemző


vonása
Tanulmányunknak nem célja a teljes magyar sajtó és média tör-
téneti bemutatása, mindössze néhány olyan sajátos vonásra hív-
juk fel a figyelmet, amelyekből következtetni lehet arra, hogy
milyen eszközök állnak a törvényhozók kezében a politikai be-
folyásolhatóság és ezen belül a szélsőséges megnyilvánulások
mediatizálására, illetve vajon el akarják-e/tudják-e (?) hárítani a
politikai döntéshozók a szélsőséges, nemzeti előítéleteknek is
nagy teret szentelő média kialakulásának a lehetőségét.
Amint azt a környező országok esetében is láttuk, a sajtót és
az elektronikus médiát három szempont határozta meg Ma-
gyarországon is:
a) a tulajdonviszonyok kérdése;
b) az általános szabályozás;
c) a belső kontroll.

A magyar sajtó
A sajtót közvetlenül a rendszerváltás előtti időkben az 1986-os saj-
tótörvény szabályozta, de a megújulást általában a Magyar Újság-
125
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

írók Országos Szövetségének 1988-as belső megújulásától, az el-


nökség leváltásától és új program elfogadásától számítják. Magyar-
országon már ebben az időben megjelennek a külső – többnyire
német (Axel Springer) és svájci (Ferenczy) – beruházók, akik a Ma-
gyar Hitelbankkal és a Budapest Reform Kiadóval hoztak létre kö-
zös sajtóvállalkozásokat. 1989-ben a politikai ellenőrzés már annyi-
ra engedékeny lett, hogy a gyakorlatban mind a formális, mind az
informális cenzúra megszűnt. 1988 áprilisában megszüntették a
sajtóirányítás központját, a Tájékoztatási Hivatalt, és a kiadványok
bejegyzésének feladatköre átkerült a Kormányhivatalba. Az 1990-
ben tervezett sajtótörvény módosításaival helyreállt a sajtószabad-
ság, teljesen eltörölték a cenzúra minden formáját Magyarorszá-
gon. Ugyanakkor 500 000 forintos büntetést helyezett kilátásba a
szabályozás azon sajtótermékek ellen, amelyek megsértik a szemé-
lyiségi jogokat, vagy kartellbe tömörülve korlátozzák a szólásszabad-
ságot. A sajtóprivatizációra vonatkozó előírások között szerepelt:
1. A külföldi tőkerészesedés nem haladhatja meg a 49 száza-
lékot (ez később 40 százalék lett).
2. Senki nem lehet részvényese háromnál több sajtóorgánumnak.
3. Minden lap részvényeinek legkevesebb 10 százaléka dolgo-
zói részvény kell hogy legyen.
4. A részvények eladása függ a dolgozók beleegyezésétől.
5. A kezdő tőke nem lehet kevesebb, mint 1 millió forint,
plusz a műszaki felszerelés értéke.

A magyar sajtó privatizációjáról a nemzetközi szakmai eleme-


zők között az a vélemény alakult ki, hogy nagyon alacsony áron
adták el a lapokat. Slavko Splichal közöl egy táblázatot,49 amely-
ből kiderül, hogy már 1990-ben a következő sajtó-tulajdonviszo-
nyokat találta Magyarországon: Bertelsmann AG 40 százalék a
Népszabadságban, Hersant 40 százalék a Magyar Nemzetben,50

49 Slavko Splichal: Media Beyond Socialism, Oxford, 1994.


50 A Magyar Nemzet napilapnak sajátos a „privatizációs” története. Az Antal-kormány előbb kormánylappá sze-
rette volna alakítani, majd keresztülvitte, hogy az Hersant cég szerezzen befolyást a lapban, és a mértéktar-
tó, pártoktól egyaránt távolságot tartó lapból jobboldali irányítás alá kerüljön. Miután a lap példányszáma úgy
lecsökkent, hogy veszteséges lett, a Boross-kormány idején visszavásárolta az állam. Részletes történetét
lásd: Murányi Gábor: Volt egyszer egy Magyar Nemzet?, Héttorony Könyvkiadó, Budapest, 1992.

126
Közép-európai változások

Mirror Holding Ltd. 40 százalék a Magyar Hírlapban, Mirror


Holding 40 százalék az Esti Hírlapban, Murdoch 50 százalék a
Mai Napban. A regionális lapok teintetében: az Axel Springer 7
vidéki lap 100 százalékos tulajdonosa lett, a fennmaradó 13-ból
mindössze kettő (Pest Megyei Hírlap és Délvilág) volt hazai tulaj-
donban, a többi 30-50 százalékban a Standard, az FVB-Funk
Verlag und Druck, a Westdeutsche Allgemeine és a Krone
Verlag, illetve a Nice Press Invest tulajdonába került.
A külföldi részesedések már 1991-ben 82 százalékot (az el-
adott 2,4 millió összpéldányszámhoz viszonyítva) tettek ki a
magyar sajtópiacon. Ebből: Axel Springer 15 százalék;
Bertelsmann AG 14 százalék; Funk 11 százalék; Murdoch 7 szá-
zalék; Maxwell 7 százalék; a francia Nice Press 7 százalék; az an-
gol Associated Newspapers 7 százalék; az osztrák Kroner 6 szá-
zalék; Hersant 5 százalék; és a WAZ szintén 5 százalék. 1994-
ben ez az arány csökkent, mert az Hersant-tól (közel 80 millió
dolláros vesztesége miatt) a kormány visszavásárolta a Magyar
Nemzetet, amelyben 92 százalék részesedése volt a francia cég-
nek. A nagy külföldi befektetők között meg kell említenünk a
Ringier svájci céget, amelyik ma a legnagyobb példányszámú
bulvárlapot, a Blikket adja ki, de a Magyar Hírlap című napi-
lapba történt befektetése veszteséges volt.
Az elmúlt évtized alatt a magyar sajtópiac többsége magán-,
főként nyugati befektetők kezébe ment át, és az átalakulás és a
privatizáció folyamata, kezdve azzal, hogy az MSZMP az 1980-
as évek végén lemondott sajtómonopóliumáról és legelőszőr a
vidéki sajtót privatizálta, a médiaelemzőkben azt a véleményt
alakította ki, hogy – az 1990-es privatizációs elvek ellenére is –
meglehetősen szabályozatlan keretek között ment végbe.51

Annak ellenére, hogy a külföldi befektetők célja elsősorban


a profitszerzés, és nem a politikai függetlenségre való törekvés
– bár térségünkben a semleges nyugati befektető szerepében

51 A magyar sajtó tulajdonosi szerkezetváltozásának legutóbbi összefoglalását lásd Gálik Mihály: A médiatu-
lajdon hatása a média függetlenségére és pluralizmusára Magyarországon, in: Médiakutató, 2004, ősz.
Vagy: www.mediakutato.hu

127
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

jellennek meg, azért minden nyugati sajtóóriásról lehet tudni,


hogy „odahaza” melyik politikai párt ideológiájával szimpatizál
–, az írott sajtóban, szigorú előírások hiányában, lehetőség nyí-
lik arra, hogy a nacionalista szélsőségek is, éppen az eladható-
ság miatt, teret kapjanak.

A magyar audiovizuális szektor és a politika


Amint láttuk, az európai országok többségében, ellentétben az
Egyesült Államokkal, a rádiózás, majd a televíziózás állami mono-
póliumként jött létre és fejlődött. Jellemző, hogy a különböző dik-
tatúrák nemcsak a rádióműsorokat akarták irányítani, hanem a rá-
dióhallgatást is. Elég, ha arra emlékezünk, hogy a háború idején
egyeseknek be kellett szolgáltatniuk a rádiókészüléküket, vagy pél-
dául a szocialista tábor nem egy országában feljelentés tárgyát ké-
pezhette, ha valaki nyugati adókat, például a Szabad Európa Rádi-
ót hallgatta. A Magyar Rádió jogelődje, a Telefonhírmondó Rt.
Adásainak beindulásakor 1925. december 1-jén Kozma Miklós, az
MTI, majd később a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. vezér-
igazgatója így szólt a rádió kormányzati szerepéről: „ A broadcast-
ing-nak nemcsak az a hivatása, hogy a tanyai világra elvigye a ma-
gyar kultúrát, jelentősége az, hogy egyrészt az egyetlen szabad össze-
köttetési lehetőség elszakított véreinkkel, másrészt demonstrálja a
magyar kultúrfölényt olyan nemzetekkel szemben, amelyek hatal-
masabbnak hiszik magukat, mint mi, de amelyek kultúrája a mienk
nyomába sem léphet.”52 Hasonló, szinte rendszereken átnyúló elvet
fogalmazott meg a Magyar Távirati Irodával kapcsolatosan ugyanez
a Vitéz Leveldi Kozma Miklós, az MTI Rt. elnöke 1924-ben: „A Ma-
gyar Távirati Iroda a kormány félhivatalosa (…) mi szócsövek va-
gyunk, s ha illetékes vagy hivatalos helyről jelentenek valamit, an-
nak mi csak szócsöve vagyunk, azért mi nem felelhetünk.”53

52 Gálik Mihály: Közszolgálatiság jelene és jövője – nálunk és másutt, in: Terestyéni Tamás (szerk.):
Közszolgálatiság a médiában, Osiris, Budapest, 1995. 26–27. o. Lásd még: A. Gergely: A Magyar Rádió
megalakulása és első évei, in: Frank Tibor (szerk.): Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből. Tömeg-
kommunikációs Kutatóközpont, 1975.
53 Pirityi Sándor: A nemzeti hírügynökség története 1880–1996, MTI Kiadói Kft., Budapest, 1996, 66. o.

128
Közép-európai változások

Manapság Közép-Kelet-Európa legtöbb országához hasonlóan


Magyarországon is azt várják el a közszolgálati rádiótól és tévé-
től, hogy kettős mércének feleljen meg. Egyrészt az állami költ-
ségvetésből támogatott műsorokat készítsenek, másrészt bizo-
nyos mértékig reklámból származó jövedelmekre is szert tegye-
nek, tehát olyan műsorokat sugározzanak, amelyek a kereskedel-
mi adókra jellemzőek. „A közszolgálati, vagy csak annak neve-
zett, de valójában állami rádiók és televíziók (…) komoly identi-
tásválságba kerültek”54 – írja Gálik Mihály, aki úgy véli, hogy a
közszolgálati szektor Európában kialakult intézményi monopóli-
uma ma „a belső érintettek körében szinte megkérdőjelezhetet-
len”, és úgy véli, hogy ez megakadályozza a szféra átalakítását. Mi
hozzátehetnénk, hogy a politikai akarat hiánya legalább ilyen fon-
tos, vagyis mindig csak az ellenzékbe került politikai pártok tűzik ki cé-
lul a médiához való egyenlő hozzáférés és a politikailag kiegyensúlyozott
műsorok megvalósítását, amit aztán gyorsan elfelejtenek, amikor
hatalmora kerülnek.

Az 1996-os médiatörvény alapján, az ORTT elnökét a köztár-


sasági elnök és a miniszterelnök együttesen jelöli ki és tagjairól
a parlament 2/3-os többséggel dönt. A testület létszáma mini-
mum 5 fő. Abban az esetben, ha a parlamentben csak 2 párt
lenne, akkor az a két párt 2-2 tagot jelölne, és az ötödik lenne
az elnök. Új párt parlamentbe kerülése esetén, annak joga van
új tagot küldeni az ORTT-be. Ugyanez fordítva is érvényes: ha
egy párt kiesik a parlamentből, elveszíti tagságát az ORTT-ben
is. Az ORTT elnöke miniszteri jogállású, míg a többi testületi
tag közigazgatási államtitkári rangot élvez.
Egyes médiakutatók szerint: „A mai kuratóriumi elnökségi
tagsági, és ORTT-tagsági jelölésnél a pártok szerepét az eddigi ta-
pasztalok alapján érdemes lehet médiapolitikai (szakpolitikai)
szempontból is újragondolni. Csakúgy, mint a közszolgálati mé-
diumok finanszírozási és belső hatékonysági rendszerét.”55

54 Gálik Mihály, i. m., 28. o.


55 Cseh Gabriella – Sükösd Miklós: Médiajog és médiapolitika Magyarországon, Új Mandátum Könyvkiadó,
Budapest, 1999, 232. o.

129
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

A médiatörvény szerint Magyarországon közszolgálati műsor-


szolgáltatónak három médium minősül: a Magyar Rádió Rt., a
Magyar Televízió Rt. és a Duna Televízió. A közszolgálati média-
szervezetek körébe tartoznak a Magyar Televízió Közalapítvány és
a Magyar Rádió Közalapítvány, valamint a Hungária Televízió Köz-
alapítvány. Ezek alapították a három részvénytársaságot (a Hun-
gária Tv Közalapítvány hozta létre a Duna Televízió Rt.-t). Kü-
lön elemzést igényelne, hogy a kereskedelmi rádió- és tévétársa-
ságok is megpályázhatják a közszolgálati műsorszolgáltatásra
szánt támogatásokat. Ennek megfelelően a kereskedelmi adók
egy része a támogatások elnyeréséért igyekszik igazodni az aktu-
ális többségi pártok igényeihez, amit az ellenzékiek rendszerint
szóvá is tesznek.56 Az Alkotmánybíróság 37/1992. (VI. 10.) ha-
tározatában többek között kimondta: „Az Alkotmány megkö-
veteli a rádió és televízió szabadságát az ’államtól’ és egyes tár-
sadalmi csoportoktól. Nem lehet tehát olyan jogosítványuk,
amelyekkel a műsorkínálatot egyoldalúvá tehetik, vagy tartal-
mára vonatkozó befolyást gyakorolhatnak. Ez a tilalom a köz-
vetett befolyásolásra és a befolyásolás lehetőségére is vonatko-
zik. (…) Az országgyűlés meghatározó tartalmi befolyása a rádi-
óban és a televízióban éppúgy alkotmányellenes, mint a kor-
mányé.”57 Ezt megpróbálták orvosolni a médiatörvényben az-
zal, hogy a Hungária Közalapítvány mellé még két közalapít-
ványt iktattak, a Magyar Rádió Közalapítványt és Magyar Tele-
vízió Közalapítványt, de a média befolyásolásáról nem óhajtot-
tak lemondani a politikai döntéshozók, sőt a közalapítványok
midhárom kuratóriumának elnökségét is a parlament választja.
A közalapítványok kuratóriumi tevékenységét az ellenőrző bi-
zottság felügyeli, amelynek tagjait szintén a parlament választja.
Elvben a kuratóriumok tagjai kiválasztásakor ugyan működik
a szélesebb körű, „meghatározott” szervezetek delegálásának az
elve, de a vezetés a parlamenti pártok kezében van. Mindhárom
kuratórium esetében az elnökségi kurátorok fele a kormánypárt,

56 Lovas István: A közpénz is piac? (Interjú Szalai Annamáriával az ORTT fideszes tagjával), in: Magyar Nem-
zet, 2005. március 17.
57 Cseh Gabriella – Sükösd Miklós, i. m., 117. o.

130
Közép-európai változások

másik fele az ellenzéki párt jelöltjeiből kerül ki. Ennek megfele-


lően, sok vitára adott alkalmat a magyarországi média történe-
tében, hogy melyik politikai pártot tekinthetik kormánypárt-
inak, és vajon ellenzékinek tekinthető-e az a párt, amelyik szo-
rosan követi a kormány utasításait, de nem tagja a koalíciónak.
Ráadásul az ORTT-tagokkal ellentétben, a kuratóriumok tagja-
inak nem kell lemondaniuk, ha a pártjuk kiesik a parlament-
ből, mindig négy évre nevezik ki őket. A kuratóriumok elnök-
ségének elnökét a kormánypárti frakció, vagy a frakció jelölése
alapján választja meg a parlament az elnökség tagjaiból. Az el-
nökhelyetteseket az ellenzéki frakciók jelölik. A kuratórium má-
sik részébe az MRK és MTK 17-féle szervezetből 21 tagot, míg
a HTK estében 13-féle szervezetből 23 tagot különböző társa-
dalmi szervezetek delegálnak meghatározott létszámarányban
(az 56. § tételesen felsorolja). Így próbálták összeegyeztetni a német
típusú érdek-képviseleti médiaszabályozást a kelet-európai politikai
alávetettségű médiagyakorlattal. Ennek eredménye a látszatdemokrá-
cia kelet-európai hagyományainak a megőrzése lett. Ugynezt a látsza-
tot jelzi a részvénytársaságok felügyelőbizottsága, amelynek há-
rom tagja közül egyet a részvénytársaság dolgozói delegálnak, a
másik kettő lehet akár parlamenti képviselő is. A médiatörvény
politikai egyensúlyteremtésének érdekes kitétele: „Nem akadá-
lya a kuratórium elnöksége megalakulásának azonban, ha a
kormánypárti vagy az ellenzéki oldal valamelyike nem állít je-
löltet.” [55. § (8)] Az is sajátos, hogy a közalapítványok kurató-
riumi tevékenységének ellenőrzésére egy háromtagú testület hi-
vatott, amelybe már a parlamenti pártok képviselőit is lehet válasz-
tani. Tehát a politika kétszeresen is ellenőrzi a médiát.

A média üzemeltetésére létrehozott részvénytársaságok bevéte-


lei részben a központi költségvetésből, részben a Műsorszolgálta-
tási Alapba befolyó összegekből, és részben a vállalkozási tevé-
kenység hasznából származnak. A központi költségvetés viszont
lehetőséget nyújt a kormányzó és a parlamenti pártoknak a médiafi-
nanszírozás befolyásolására. Ha ehhez még hozzászámítjuk a több-
ségi állami tulajdonú válallatok reklámjai után befolyó bevétele-
ket, amelyek szintén elsősorban a kormányzó pártok döntéseitől
131
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

függnek, akkor a közszolgálati média fenntartásának és gazdálko-


dásának politikai függősége még nyilvánvalóbb.
Cseh Gabriella és Sükösd Miklós szerint, a „közműsor-szol-
gáltatói státusnak való megfelelés követelményeit az ORTT, tu-
domásunk szerint még nem tette közzé”.58

A Magyar Köztársaság és az Európai Közösség és tagállamai


között társulás létesítéséről szóló, Brüsszelben 1991. december
16-án aláírt Európai Megállapodás az alapja a magyarországi au-
diovizuális szektor jogharmonizációjának. A Magyarország és az
Európai Unió tagállamai közötti 1996. december 16-án aláírt
társulási szerződésben előírják, hogy Magyarország integrációs
feltétele a hatályos törvények uniós jogszabályokhoz igazítása. A
brüsszeli Európa Tanács 1995 júniusában hagyta jóvá a Fehér
Könyvet, amelyik foglalkozik az audiovizuális szektorral. Ennek
ellenére, amint azt Cseh Gabriella megállapítja az imént idézett
könyvben, az 1995 decemberében elfogadott magyar médiatör-
vény csak részben felel meg a hatályos irányelveknek. 1989. ok-
tóber 3-án, Brüsszelben elfogadták a 89/552/EGK a Televíziózás
határok nélkül irányelvet, majd 1997. június 30-án módosították:
97/37/EK irányelv lett belőle. Az Európa Tanács is létrehozott
néhány fontos dokumentumot. Az Európa Tanács dokumentu-
mai közül idézni szokták – amint mi is a tanulmányunk elején
– az „Emberi jogok európai egyezményét”, amelynek 10. cikke-
lye a véleménynyilvánítási és az információs szabadságról ren-
delkezik, a másik az 1989-ben hozott „Határokat átlépő televízió-
ról” szóló egyezmény. Az Európa Tanács „Határokat átlépő tele-
vízióról” szóló egyezményét Magyarország ratifikálta és 1998
őszén kihirdette.
EGK 89/552 sz. Televíziózás határok nélkül – „ez az európai
médiapiacot védelmező irányelv jelentős mértékben az akkori
francia kulturális miniszter intenzív kampányának ered-
ménye.”59 Lényege az európai piacon belüli műsorszolgáltatás
egyenlő feltételeinek a megteremtése és az európai médiapiac

58 Cseh G. – Sükösd M., i. m., 129. o.


59 Cseh G. – S. M., i. m., 218. o.

132
Közép-európai változások

protekcionista támogatása, főleg az USA piaci dominanciájá-


nak a kiküszübölésére.
A magyar médiatörvény a „reklámokkal kapcsolatban sajnos
nem támaszt teljességgel olyan követelményeket, melyeket az
irányelv tartalmaz (87-es irányelv 12. cikk). Ilyenek az emberi
méltóság sérelmének tilalma, a faji, nemi, nemzetiségi diszk-
rimináció tiltása, és a környezet védelmére káros magatartásra
való ösztönzés kitiltása a reklámkoreográfiákból.”60 Amint arra
Cseh Gabriella és Sükösd Miklós rámutattak, a magyarországi
médiatörvény nemcsak az unióban elfogadott irányelvvel nem
harmonizál, hanem az ugyancsak aláírt OECD-szerződéssel
sem, amelyik arra kötelezi a magyar média törvényhozóit, hogy
ne alkalmazzanak a műsorok készítési helyére vonatkozó diszk-
riminációt, ezáltal liberalizálja a behozható műsorokat.

A közszolgálatiság Tamás Pál felfogása szerint – hasonló gondo-


latmenetet fejtett ki Horváth János61 is – nem egy bizonyos intéz-
ményrendszer-típusra, nem egyfajta médiumra vonatkozna, ha-
nem „olyan kulturális technikát fog jelenteni, amelyet – akár el-
különülő médiaalrendszerben, akár bármilyen más tulajdonban
lévő médiában érvényesíthetünk sajátos szabályozással, s amelyre
a mi körülményeink között éppen a hagyományos és a moder-
nitás közötti szakadások kezelésénél van, vagy lehet szükség”.62 A
szerző nem lát olyan éles különbséget a kereskedelmi és a közszol-
gálati adók között, hogy a kereskedelmi adók ne vállalhatnának
közszolgálati szerepet, és a közszolgálati adóknak ne lehetne meg-
szüntetni az örökös bevételi deficitjüket. „Ha annyi helyen a világ-
ban sikeres volt a dereguláció, akkor miért épp itt vallana (…) ku-
darcot (bár elismerem, hogy ez esetenként viszonylag könnyen
megy, máshol azonban olyan nehéz, hogy olcsóbb lenne az egész
intézményt bezárni és a dolgot ’zöld mezőben’ újraindítani)?”63

60 Cseh G. – S. M., i. m., 223. o.


61 Horváth János: Az igazi közszolgálat, in: Közszolgálatiság… i. m., 45. o.
62 Tamás Pál: A kollektív mesemondó erőterei – közszolgálatiság és dereguláció a 90-es évek magyar médi-
ájában, in: Tersetyéni Tamás (szerk.): Közszolgálatiság a médiában, Osiris 1995, 123. o.
63 Tamás Pál, i. m., 125. o.

133
III. Komparatív észrevételek

A nyugati médiaszakértők véleménye szerint, a Nyugaton há-


romféle médiaszabályozási gyakorlat van érvényben. Vannak
országok, ahol
a) a kontrollált dereguláció működik a médiaszabályozásban;
b) csak részlegesen szabályozták a médiát;
c) nincs semmilyen médiatörvény.64

Közép-Európában az elmúlt másfél évtized alatt ez a három elv


oly módon keveredett, hogy egyrészt igyekeztek az ellenőrzött de-
regulációt követni (ez csak a lengyeleknél, a Ruch-vagyon szövetke-
zetivé alakításakor, meg a kezdeti privatizáció irányításával műkö-
dött egy darabig), de például a magyarországi vidéki lapok eladá-
sa, vagy a cseh hetilapok privatizációja már a szabályozatlanság ál-
lapotát sugallták. Az elektronikus média szektorban viszont a szi-
gorú szabályozás felől haladtak a részleges szabályozás felé, amíg
kialakult a kettős modell (állami/közszolgálati és kereskedelmi),
és ennek engedélyeztetését és működését igyekeztek szabályozni.

Rendszerint úgy gondoljuk, hogy az 1989 utáni írott sajtó és


elektronikus média új struktúrájának a kialakulása Közép- és Ke-
let-Európában teljesen ismeretlen utakon járt, hiszen előbb le
kellett bontania a korábbi zárt, egypártrendszer által monopoli-
zált információs rendszerét, a technikai modernizáció miatt pe-
dig tőkebevonásra volt szüksége, amelynek eszköze a privatizálás,
tehát egy teljesen eltérő modellt követett, mint a Nyugat.

64 Philip Sclesinger: Forword, in: Liana Giorgi: The Post-Socialist Media: What Power the West? Avebury,
Aldershot. Brookfield USA, 1995, 7. o.

135
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

A fenti tanulmányból kiderül, hogy a nyugat-európai (ez eset-


ben a német és a francia) média történelmének utóbbi évtizede-
iben ugyanazokkal a kérdésekkel kellett hogy szembenézzen,
mint az egypártrendszerből kilépő közép-kelet-európai média
manapság is tartó átmeneti korszakában. Legfeljebb Közép-Kelet-
Európában később következett be a folyamat, amikor már a
nyugati médiastruktúrák és a befektetői körök annyira megszi-
lárdultak, hogy a keleti piacok felosztásáért szállhattak verseny-
be. Valójában a sajtó, de különösen az elektronikus média ál-
landó átmeneti állapotban van, amennyiben meg kell felelnie
a különböző műszaki és piaci változásoknak. Azok a szakmai ki-
fejezések, igények és jogi rendelkezések, amelyeket oly gyakran
használtak később térségünkben is az 1989-es többpártrendszer-
re váltás után – dereguláció, privatizáció, új technológia bevezetése,
nemzetközi versenyhelyzet –, végigkísérték a nyugat-európai média
fejlődését is az utóbbi évtizedek átalakulási folyamatában.

Annak ellenére, hogy Franciaország és Németország történel-


mi előzményeikben lényegesen különböznek egymástól (elég,
ha a második világháború befejezésére gondolunk: az egyik a
győztes, a másik a vesztes oldalon volt, sőt a győztes francia ha-
talom ellenőrzése alatt indult újra a Német Szövetségi Köztár-
saság francia megszállási övezetében az új tájékoztatás is), de
Nyugat-Európa országaiként és az Európai Unió tagjaiként
mindkettőre érvényesek az EU médiaszabályai. A tanulmány-
nak nem célja a teljes európai uniós médiaszabályozás, vala-
mint az emberi Jogok Európai Bírósága médiaügyekben hozott
döntéseinek az elemzése, mindössze arra hívjuk fel a figyelmet,
hogy az „Emberi jogok és az alapvető szabadságjogok védelmé-
ről” szóló, Rómában, 1950-ben kelt egyezmény és az ahhoz tar-
tozó kiegészítő jegyzőkönyvek, amelyek az 1993. évi XXXI. tvc.
kihirdetésével váltak a magyar jog részévé, lehetővé teszik, hogy
az unió egyes országaiban eltérő szabályozás érvényesüljön az
írott és elektronikus sajtóban.
A tanulmányban a francia és a német sajtó, illetve a később lét-
rejövő elektronikus média (kivéve az internet, amely nem volt ku-
tatásunk tárgya) történeti elemzésére törekedtünk. Ebből, többek
136
Komparatív észrevételek

közt, kiderül, hogy az államhatalom, a politika koronként miként


igyekezett befolyásolni Franciaországban és Németországban az
írott sajtót, később az elektronikus médiát, és miként jelent meg
a „közszolgálati média” követelményrendszere. Ez utóbbi kifejezés
kizárólag a rádióra és a televízióra érvényes. A lényeges különbö-
zőségek ellenére, mind Francia-, mind Németországban a műsor-
szolgáltatás pluralizmusát úgy értelmezték, hogy ez a gazdasági ver-
seny eredménye, amelytől eltéríthetnek a kiegyensúlyozott műsor-
politika követelményei a hír- és a hazai tájékoztató műsorokban.
Az Emberi jogok európai egyezményében leírt állampolgári jogokat –
hogy szabadon jussanak információhoz és megoszthassák infor-
mációikat – úgy értelmezték, hogy a műsorszolgáltatók szabadságá-
ban áll, hogy csakis politikailag kiegyensúlyozott hírekkel és műso-
rokkal lássák el a reklámbefogadó közönséget. Egyes nyugati elem-
zők véleménye szerint, ezen országokban a reklámozók, szponzo-
rok és a politikai pártok mintegy megelőzően birtokolják azt a jo-
got, hogy az állampolgárok információt szerezzenek és azokat ter-
jesszék.65 Szerintük manapság a médiában dolgozók szerkesztői
szabadságát sokkal jobban korlátozzák, mint korábban. Egyrészt a
gazdasági verseny miatti megszorítások, másrészt a törvényesen be-
tartandó politikai egyensúly az, ami kellően korlátozza a médiát. A
fentiekkel szemben figyelembe kell venni a lényeges különbséget
a piaci szabályokhoz igazodó kereskedelmi média és a közszolgála-
ti média között. Míg a kereskedelmi adók hatékonyságának leg-
fontosabb mérője a nézettség és a reklámbevételek, addig a köz-
szolgálati adóknak sokkal szélesebb körű kötelezettségeik vannak.
Ennek megfelelően az Emberi Jogok Európai Bírósága (European
Court of Human Rights) kellő szabadságot engedélyezett az álla-
moknak a kereskedelmi adók gazdasági szabályozása tekintetében.
Már az egykori Német Szövetségi Köztársaságban és Franciaor-
szágban is igyekeztek a jobboldali kormányok megteremteni a kü-
lönböző adók külső pluralizmusát, de ettől eltérően igyekeztek
szabályozni a politikai belső pluralizmust és egyensúlyt is. Emel-
lett a szerkesztői függetlenség politikai szűkítése és a gazdasági sza-

65 Vincent Porter: Broadcasting Pluralism and Freedom of Expression in France, Germany and Ireland. In:
National Identity and Europe. BFI Publishing, London 1993, 51–70. o.

137
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

bályozások (többek között a tulajdonosok piac- és társadalompoli-


tikai elkötelezettsége) kihatnak a műsorpolitikára is, mert csök-
kentik a tényfeltáró újságírás lehetőségeit.
A 80-as évek műszaki-technológiai fejlődése az előző állapot-
tól több szempontból is lényegesen eltérő helyzetet teremtett
Nyugat-Európában az audiovizuális szektorban:
1. Megnőtt a csatornák száma, és ennek következtében új fo-
gyasztói korszak következett a műsorszolgáltatásban.
2. Új vállalkozók jelennek meg a hagyományos közszolgálati
műsorszolgáltatók körében, akik a megnőtt reklámbevéte-
lekért folytatnak versenyt.
3. A műsorszolgáltatás elveszíti hagyományos önállóságát, el-
mosódnak a kereskedelmi szolgáltatások, az elektronikus
reklámok és a műsorszolgáltatási politika közötti határok.
4. Elmosódnak a kulturális és gazdasági függetlenség határai,
a nemzeti határokon átnyúló műsorszolgáltatással egy idő-
ben felerősödnek a nemzeti műsorszórás védelmében in-
duló mozgalmak.
5. Az új nemzetközi multimédia-konglomerátumok reklám-
központú szemlélete miatt veszélybe kerül a hagyományos
kulturális önazonosság.

A műszaki forradalom egyúttal kommunikációs forradalom-


hoz is vezetett, mert most már a hang, adat, szöveg és kép azo-
nos időben és sokkal nagyobb térben jut el a befogadókhoz,
sokkal hamarabb tudnak a látottakra, hallottakra reagálni, ez-
által a hagyományos határ a nyomtatott szöveg, a telekommu-
nikáció és a műsorszolgáltatás között elveszítette jelentőségét.

A francia és német médiatörténetben megfigyelhető:


– Jelentős eltérés mutatkozik az írott sajtóra és az elektroni-
kus médiára vonatkozó szabályozások rendszere között. Az
írott sajtóra nem kötelezhető a közszolgálatiság ellátása,
míg az elektronikus médiára igen.
– A közszolgálati média elvei szerint működő rádió-tévé tá-
mogatása és felügyelete Franciaországban az állam, míg Né-
metországban a tartományok hatáskörébe tartozik.
138
Komparatív észrevételek

– Véleményem szerint, a demokrácia szabályainak, a széles kö-


rű véleménynyilvánítás biztosításának legjobban a német, kor-
poratív közszolgálati médiairányítási rendszer felel meg, amely-
ben a vezetőség nemcsak (és nem döntően) a parlamenti
pártok küldötteiből áll, hanem a különböző, jelentősebb
társadalmi érdekcsoportok (egyházak, szakszervezetek, egye-
temek, független kutató intézetek) megbízottai és a pártok
közösen döntenek a műsorpolitikáról.
– A korporatív irányítási modellben elkerülhető, hogy min-
den parlamenti ciklus után leváltsák a média irányítóit, és
mindig a többségi pártok kezében legyen a média.
– Itt jegyezzük meg, hogy a magyarországi „rádiózásról és televíziózásról
szóló” 1996. évi I. törvény III. fejezetének 2. cím 33. § (1–4)-ben
megfogalmazott, ötfős ORTT-tagság kiválasztása – amelyet a parla-
menti pártokra bíznak –, valamint az, hogy a testület elnökét a köz-
társasági elnök és a miniszterelnök együttesen jelölik, a német gyakor-
lattal ellentétben – amelyet kifejtettünk a tanulmányban –, eleve al-
kalmat nyújt a média politikai befolyásolására Magyarországon.
– A közszolgálati műsorszolgáltatásban külön figyelmet érde-
mel a francia kulturális műsorok alapelve, amelyik a kelet-
európai és az amerikai gyakorlattal ellentétben, elsősorban
a magas kultúra népszerűsítését tűzte ki a közszolgálati mű-
sorszolgáltatók feladatául (lásd az egykori művelődési mi-
niszter, André Malraux kultúrpolitikáját), ezt tekintik a
legfőbb nemzeti hagyományuknak, és ezen belül a regioná-
lis, népi kultúra csak kiegészíti az összképet.
– Igen fontos kérdés a kereszttulajdonlás szabályozása, a nagy
médiakoncentrációk létrejöttének, vagy ami ezzel egyenlő,
a külföldről jövő, egyoldalú tőkebehatolásnak a korlátozá-
sa a közszolgálati műsorszolgáltatásba, melyek a demokra-
tikus tájékoztatás alapvető feltételét, a vélemény pluraliz-
musát veszélyeztetik.

Manapság, a költségek megnövekedésével és a kereskedelmi


adók versenye miatt, egyre nehezebb szabályozni a médiát. Az új
technológia a konvergenciát támogatja, amikor egyetlen klipben
megkap a néző mindent. Erre törekedik a video-adat-teletex szol-
139
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

gáltatás is. A közszolgálati médiát választás elé állította: vajon játszat-


hatja-e továbbra is azt az általános szerepet, hogy a kvízműsorok-
tól egészen a tájékoztatásig mindent magára vállal vagy szűkítenie
kell szerepkörét a dokumentumokra, hírekre, napi eseményekre
és színvonalas előadásokra. Tehát hagyja az olcsó szórakoztatást
másokra, és inkább a tényfeltáró riportokat támogassa.

Korábban az egyes nyugat-európai országokban a kormá-


nyoknak lehetőségük nyílt rá, hogy beavatkozzanak a médiapo-
litikába, többek között a sugárzási díjakon keresztül. Egyes álla-
mokban felemelték ezt a díjat, míg Franciaországban Chirac el-
határozta, hogy csökkenti a díjat és privatizálja TF1-et. Viszont
a műsorgazdálkodásban örökké szorított a médiatechnológia
megújulása és a piaci fejlődés, ami a kormányokat időről időre
arra kényszerítette, hogy újraértelmezzék médiapolitikájukat,
és keressék a megfelelő eszközöket médiakötelezettségeik meg-
valósítására. Ugyanakkor a média belső szerkezetének változta-
tásában inkább a könnyű szórakoztató műfajok kezdtek elural-
kodni és nem fordítva. Minden kormány arra törekedett, hogy po-
litikai érdekeinek megfelelően befolyásolja a közszolgálati médiát, de
ennek ellenállt Németországban a tartományok képviselte önkor-
mányzatisági elve, Franciaországban pedig az új műszaki forradalom,
amellyel már nem tudta felvenni a versenyt az állami költségvetésből
származó médiatámogatás.
A média megújulásához szükséges tőkebevonás privatizációval
járt a Nyugaton is, akárcsak nálunk a többpártrendszerre tör-
ténő átalakulás után.
A hetvenes-nyolcvanas években ennek ellenére számos öszszeüt-
közésre került sor a politikusok és a műsorszolgáltatók között,
ami mindig a média újraszabályozását vonta maga után. A nem-
zethatárokon átívelő műholdas műsorszórás újabb versenyhelyze-
tet teremtett a regionális és nemzeti adók számára. Ezt már nem
lehetett kizárólag a nemzeti törvénykezés gyakorlatához igazítani.
A szabályozás logikájának engedelmeskednie kellett a nemzetközi
médiapolitikai verseny diktálta feltételekhez. Ideológiai szem-
pontból a nemzeti kulturális függetlenséget egyre inkább fenyeget-
te az információk szabad áramlása. Ezt valamennyi liberális de-
140
Komparatív észrevételek

mokráciára épülő társadalom kormányának tudomásul kellett


vennie. A nyugat-európai kormányokat arra szorította a kereskedelmi
verseny, hogy a szabályozásban felhagyjanak a közszolgálatiság eszméjé-
nek kizárólagosságával. Egyesek ugyan próbálkoztak olyan állami
beavatkozási formákkal, mint Mitterrand a kábeltelevíziózás sza-
bályozásakor (Plan Câble), vagy Németország egyes tartományai-
ban a kábeltévék szabályozása, de ezek hamar elveszítették jelentő-
ségüket, mert a kormányoknak is az volt a végső céljuk, hogy mi-
nél hamarabb bevezessék az új technológiát, és az ország helyt tud-
jon állni a nemzetközi versenyben. Ezért az eredmény: a médiasza-
bályozás állandó befejezetlensége és a folyamatban a felek örökös elége-
detlensége. Franciaországban például, a szakemberek66 szerint, a so-
kat hangoztatott országon belüli „kontrollált dereguláció” a médiá-
ban ellentmondásos helyzetet teremtett.
A közszolgálati műsorok készítését nemcsak a megújuló piac és
a technikai forradalom veszélyeztette, hanem a különböző média-
csoportok vetélkedése, a médiakoncentráció is. Az 1981/82-es de-
regulációs törvények megkönnyítették az óriásberuházók befekteté-
seit, az olyan nagy cégek dominanciáját, mint a Bertelsmann,
Springer, Hersant, Hachette, Maxwell és a Murdoch a nyomta-
tott sajtóban. A Havasnak a reklámiparban, a banki csoportok-
nak, mint a Groupe Bruxelles, Lambert, Paribas és a Deutsche
Genossenschaftsbank, vagy az olyan cégeknek, amelyek már meg-
kapaszkodtak a zene- és a filmiparban, mint a Virgin Group és a
Leo Kirch’s Taurus Films, illetve a British Telecom. A legsikere-
sebbek voltak azok, akiknek készpénzük volt, mint a Bouygues, a
francia építkezési csoporthoz tartozó vállalat, vagy akiknek jó poli-
tikai kapcsolataik voltak, mint Berlusconinak.
A kormányok egyre inkább a nemzetközi kapcsolatrendszer ré-
szeként tekintettek a médiára, hálózatépítői érdekekbe ütköztek
és egyre problematikusabb lett viszonyuk a belföldi szolgáltatók-
kal. A nemzeti szabályozás mellett a 80-as évektől kezdve egyre
aktívabban bekapcsolódott az Európa Tanács is a médiaegyezte-
tésekbe, hogy bevonja az akkori egész Nyugat-Európát.

66 Kenneth Dyson, Peter Humphreys: The Context of New Media Politics in Western Europe, in: Broadcasting
and New Media Policies, Routledge, 1988.

141
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

Ennek megfelelően, mind Franciaországban, mind Német-


országban a média egyszerre két ellentétes elvárásnak kellett hogy
megfeleljen: az európai együttműködésnek és a nemzeti partikulari-
tásnak. Ugyanakkor lépést kellett tartaniuk a hatalmas tele-
kommunikációs piac műszaki követelményeivel, a műsorkészí-
tési, terjesztési, és a reklámpiaccal. A nemzeti szabályozások
fragmentációja lehetőséget nyújtott az amerikai és japán cégek-
nek a behatolásra a nyugat-európai piacra.
Ez ellen a nemzeti médiák úgy próbáltak védekezni, hogy pél-
dául a francia tévéfilmek 75 százalékát a televízió finanszírozta,
és a német televíziós megállapodások alapján az ARD és a ZDF
közösen alkottak koprodukciós alkotásokat, hogy felvegyék a
versenyt az amerikaiakkal.

Körülbelül ebben az időben jelent meg a nyugati médiában


a vita az „európai kulturális identitás”-ról és az amerikai Coca-
Cola-féle „kulturális imperializmusról”. Az európai kulturális
identitás fölötti vitát igyekeztek a nemzeti szélsőségesek is kihasz-
nálni partikuláris érdekeik érvényesítésére és alátámasztására
(így a belgiumi franciák Franciaországgal, az írek Britanniával
szemben). A kulturális önazonosságnak van egy országon belü-
li dimenziója is, pl. a centralizált médiaberuházások és produk-
ciók Párizsban a regionális központok kárára.

A politika és a média kapcsolatára jellemző, hogy Robert Hersant


elkötelezett híve, sőt parlamenti képviselője az RPR (gaulle-ista)
jobboldali pártnak, Maxwell az angol baloldalon foglal állást, míg
az Axel Springer Verlagot mindig a konzervatív értékek védelmé-
vel azonosították Németországban. Az európai baloldal nem kis
aggodalommal figyelte a médiakoncentráció oly mértékű növeke-
dését, amelyre a hatalmas jobboldali médiamogulok a különbö-
ző médiákban történő kereszttulajdonlásukkal tettek szert, mind az
írott sajtóban, mind az elektronikus médiában.

Közép- és Kelet-Európába már ezek a tőkeerős, különböző politikai elkö-


telezettségű, de elsősorban piacorientált sajtómágnások jöttek be a frissen
megnyílt médiapiacra. Ennek elemzése további kutatás témáját képezi.
142
Komparatív észrevételek

Annak ellenére, hogy a szélsőséges nacionalista csoportok is re-


álisan létező problémákból indulnak ki, amelyeket a közszolgá-
lati műsorszolgáltatóknak sem szabad elhallgatniuk: a munka-
nélküliség, bevándorlás, szegénység, gazdasági nehézségek, kulturális
különbözőségek stb., a problémák megoldására nyújtott válaszaik-
kal a társadalom destabilizálására, és egyéni (vagy csoport-) ér-
dekeik kifejezésére, többnyire autoritárius megoldásokra töre-
kednek, amelyekkel a demokráciát veszélyeztetik.

Néhány fontosabb különbség a német és a francia médiasza-


bályozás között, amelyek döntően befolyásolták a médiában a
szélsőségek megjelenését:

Németország Franciaország

1945–1949 a nyugati szövetségesek A francia történelmen végighúzódik


állami ellenőrzéstől független sajtót az állami centralizálás eszméje. 1982-
akarnak létrehozni, alapelvek: decent- ben kezdik decentralizálni a közigaz-
ralizált, pluralista demokrácia, politi- gatási hatalmat. Ez kihatott a média
kai egyensúly a médiában. Gyakorlati alakulására is.
elv: el kell választani a hírt a kommen-
tártól. Politikailag: tiltott minden naci-
onalista, militarista, fasiszta, vagy de-
mokráciaellenes nézet hangoztatása.
A katonai cenzúra eszköze: papírki-
utalás, hírügynökségi monopólium.

1949. május 23. Grundgesetz (5. cik- Összefonódott a politikai és a tájékoz-


kely) – garantálják a sajtószabadságot. tatási hatalom. A háború után inkább
1949. szept. 21. „5. sz. törvény” a saj- a koalíciós pártok véleményét sugá-
tó, rádió és más tájékoztató intézmény- rozták, féltek az ellenzék véleményé-
ről. Bárki indíthat lapot, írhat cikket, ki- től, nem engedték a médiában megje-
véve a korábbi nácik. A média szabályo- lenni.
zása a tartományok hatáskörébe került. Az 1960-as években a de gaulle-ista
1954 BDZV – a sajtó érdekeinek vé- kormány állami befolyás alatt tartotta
delme. a médiát, a jobboldali pártot, mint
1952–1966. A 10 tartomány és Nyu- megválasztottat, a nemzet akaratá-
gat-Berlin sajtóbizottságokat hoz létre, nak tartotta.

143
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

és megalkotják a helyi sajtótörvénye- Szemlélete: az államnak törvényes ha-


ket. Garantálták a sajtószabadságot talmában áll, hogy felelősséget vállal
és az információhoz való hozzájutást. a polgárok kommunikációs szabadsá-
Külön szabályozták a szövetségi, álla- gáért.
mi és helyi kompetenciákat. A média alapelvei közé tartoznak:
1965 – Sajtótanács az állami beavat- – transzmissziós kommunikáció a po-
kozás ellen. litikai hatalom és a közösségek felé,
1967 – a Michel-jelentés megerősíti a – kulturális, szórakoztató, a magas
szabályozási különbséget az írott saj- kultúra közvetítője,
tó és a mass media között. – nemzetépítés és a nemzeti egység
Az 1960-as években viták: a sajtó közösségi rítusainak a sugárzása.
szabadsága és függetlensége az ál-
lamtól, a szükségállapot idejére vonat-
kozó állami felügyeletről. 1968-ban a
törvénytervezetet elutasították.
1975 „Tanúságtétel visszautasításá-
nak jogáról” szóló törvény.
1962–65 Spiegel-ügy. Az újságírót fel-
mentik, 1968-ban a Btk. módosítása
a sajtó munkatársának védelmét és a
sajtószabadságot biztosította.
1975 – Statisztikai törvény, célja a la-
pok költségvetésének az átláthatósá-
ga; ehhez kapcsolódik a Szövetségi
Kartellhivatal sajtókoncentrációt meg-
akadályozó törvénye is (1976).

Az 1980-as években a jobboldali, mo- Az 1980-as években sem tudták le-


derált konzervatív sajtónak van a leg- csökkenteni az állam szerepét a média
nagyobb példányszáma. Ugyanakkor támogatásában, és a centralizált ellen-
a balközép és a liberális sajtó támoga- őrzést. Ez az írott sajtóra is vonatkozik:
tottsága is jelentős olvasótáborra tá- a háború óta közvetlen és közvetett
maszkodik. (áfaelengedés stb.) támogatásban ré-
szesülnek egyes sajtótermékek.

Az 1990-es évek, a két Németország


egyesítése óta megerősödnek a szélső-
jobboldali lapok: Neue Zeit, Nation Europa,
MUT, Der Republikaner és a Deutsche
National-Zeitung. Deutschland Magazine, ame-
lyik a CDU/CSU kommunistaellenes
jobboldali frakciójának (Stahlhelmfrak-
144
Komparatív észrevételek

tion) a lapja, egészen a neonáci propa-


gandalapokig, mint az FAP Nachrich-
ten, amelyiket a kimondottan Hitler-kul-
tuszhívő Michael Kühnen vezet, és az
Aktionsfront Nationaler Sozialisten
(ANS) mozgalomhoz kapcsolódik.
Ezekben a kiadványokban az új jobbol-
dal elkerüli, hogy azonosuljon a náciz-
mus hagyományos szimbólumaival, és
a legtöbbjük csak a szélsőkonzervatív
eszméket terjeszti, habár ezek nemegy-
szer társulnak xenofóbiával és rassziz-
mussal. A Deutsche National-Zeitungot le-
számítva, amelynek a példányszáma el-
éri a 130 ezret, a többi általában ala-
csony példányszámú. A Der Republikaner
című lap a szélsőjobboldali Republiká-
nus Párt (Die Republikaner) lapja.

– A rádió és a tévé nem állami és nem A francia média egyik legfontosabb sze-
is magánkézben van, hanem részvény- replője az állam. 1982-ig állami mono-
társaságok jöttek létre Németország- pólium volt a média tulajdonlási joga. A
ban. A cél a decentralizáció volt már a francia állam részvényein keresztül a
kezdetektől, de az amerikaiak a födera- 70-es, 80-as években még az R.-T.-
lizmus hívei voltak, míg az angolok és Luxembourg műsorait is kontrollálta.
franciák a centralizációra törekedtek
Németország megszállt övezeteiben.

Már 1945 óta háromféle rádiótaná- A francia állam törvényekben határoz-


csot hoztak létre: az amerikai övezet- ta meg a média működését: rendele-
ben korporativista alapon; az angol tekkel (1964, 1972, 1974, 1986,
övezetben a parlamentáris elv alap- 1989), és törvényekkel (1944, 1984,
ján. Ma a német rádió- és tv-társaság- 1986). Az állam határozta meg a poli-
ok többsége a korporativista vezetési tikai kampányokra fordítandó össze-
modellt követi. geket, a műsorokat és az alkalmazot-
tak bérezését. Még a legnagyobb rek-
lámcégben (Havas) is részesedése
van az államnak.

1949 után helyi (tartományi) szinten tör- 1950 óta az állam többször is beavat-
ténik az elektronikus média szabályozá- kozott a rádió- és tévéadók költségve-
sa. A közszolgálatiság három alapelve: tési döntéseibe, és a tévék műsorpoli-
145
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

– információterjesztés, tikája távolról sem volt egyensúlyban.


– közvélemény-alakítás: közügyek 1958–69 között a tévében sokkal
megértése, több időt kaptak a kormánypárti politi-
– a hatalom ellenőrzése, a köz érdeke- kusok, mint az ellenzékiek.
inek képviselete, kritika.

– Már az ötvenes évektől a kormá- A döntéshozókat az állam nevezte ki,


nyok megpróbálják szövetségi ha- és még a vezető szerkesztők kineve-
táskörbe vonni a rádiót és tévét, de zése is állami jóváhagyással történt.
ez nem sikerül. Az állami támogatási rendszeren ke-
1961 – az első tv-törvény, amelyben resztül cenzúrázták a lapokat. Így
megállapítják, hogy a rádióra és a tv- nem tájékoztattak az algériai háború
re nem vonatkoznak a sajtószabad- idején elkövetett atrocitásokról.
ság előírásainak szempontjai, erre a 1980-ig nem volt magánrádió Francia-
„közszolgálatiság” a mérce. országban, ezért külföldről sugároz-
tak a magán-, ill. kereskedelmi adók
francia nyelven (lásd kalózrádiók).

1971 – újabb törvényben ismét elha- 1982-ben megszűnik az állami mono-


tárolják a médiát az államtól és a ke- pólium a médiában, mégis jelen van
reskedelmi csoportoktól. A közszol- az állami hatalom a támogatási rend-
gálatiság lesz a nyilvános elszámoltat- szeren és a részvényein keresztül.
hatóság alapelve.

Az 1970-es években az NDR-nél, ahol a 1983-ban monopóliumellenes sajtó-


brit parlamentáris módszert alkalmaz- törvényt dolgoznak ki, de az alkot-
ták, éles politikai viták a híradók pártat- mánybíróság döntése alapján az
lanságáról és a pártbefolyásolás ellen. Hersant csoport még megerősödik,
(Egyértelműen megmutatták a hibáit Nyugat-Európa legnagyobb médiakon-
annak a műsorszolgáltató-felügyeleti centrációja jön létre.
rendszernek, amely a brit parlamentá-
ris képviseleti módszerhez igazodik.)

1980-ban aláírták a franciákkal a köl- Giscard d’Estaing és Schmidt kancel-


csönös műszaki és ipari együttműkö- lár egyezsége – közös műhold (DBS).
dési megállapodást, tk. szatellitek épí- Az egyetlen pozitív hatás: az állami tá-
tésére. mogatás miatt a közszolgálati rádiók-
ban és tévékben a kulturális műsoro-
kat nem szorította ki a reklám.

1981 – alkotmánybíróság a közszol- A gaulle-ista értelmezés szerint, ha a


gálati műsorpolitikáról; csökkentette a kormányt és az elnököt a nép többsé-
146
Komparatív észrevételek

politikusok jogát, hogy átalakítsák a ge választotta, akkor az elnök fejezi ki


médiatörvényeket. Megkönnyíti a ke- a nép és a nemzet akaratát, így a
reskedelmi adók indítását, az alábbi nemzet és a kormány akarata ugyan-
feltételekkel: az. A közszolgálat nem más, mint a
– kiegyensúlyozottság, nemzet szolgálata, tehát a média ak-
– pártatlanság, kor közszolgálati, ha arra törekszik,
– véleménykülönbségek tisztelete. hogy az elnök és a kormány véleményét
tolmácsolja.

1986 – alkotmánybírósági döntés: du- 1980-ig kialakítják az önálló francia


ális médiaszabályozás: sugárzási rendszert, a SECAM-ot,
– közszolgálati, hogy különbözzön a német PAL-rend-
– magán-, kereskedelmi. szertől.
A kereskedelmi adóktól nem várják el
többé a kiegyensúlyozottságot, csak
a médiakoncentráció megakadályozá-
sát. Ebből lett 1987-ben a rádió- és tv-
törvény.

Közszolgálati média alapfeltételei: függet-


len legyen az államtól, önmagát irá-
nyíthassa, és elszámoltatható legyen.

A német média és az írott sajtó is de-


centralizált, regionális jellegű
– sem az állam, sem a politikusok
nem avatkozhatnak be a média
ügyeibe.

Az idegengyűlölet ellen: a közszolgá- Az 1982-es médiaszabályozásban fel-


lati médiában műsorokat készítenek a sorolták a közszolgálatiság kritériu-
bevándorlók kultúrájának megismer- mait:
tetéséről; többnyelvű műsorokat su- – hírműsorokban becsület, független-
gároznak. ség, pluralizmus,
– megszólalási lehetőség a különböző
társadalmi csoportoknak,
– védjék a francia nyelvet és a regio-
nális nyelveket,
– terjesszék a francia kultúrát,
– serkentsék a polgári kezdeményezé-
seket.
147
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

1991 óta külön műsorokban leleple- A kereskedelmi adók létrehozásával


zik a rasszista merényleteket, az ide- már nem lehetett előírni a francia mé-
gengyűlöletet, a futballhuliganizmust diapolitika szabályainak betartását.
stb. Ezeknek a műsoroknak a szer-
kesztői alapelve, hogy nemcsak a
szólásszabadságot kell tiszteletben
tartani, hanem le kell leplezni ugyan-
abban a műsorban a társadalom
skandalumait is.

A kisebbségeket ugyanolyannak kell A rasszista, antiszemita Le Pen-jelen-


bemutatni, mint a többséget. ség 1972–1999. Le Pen 15 százalé-
kos támogatást nyert 1997-ben. Nép-
szerűségét jórészt a sajtónak és a mé-
diának köszönheti. Médiastratégiája:
– karizmatikus vezető, a nép fia, de-
magóg szónok, személyes párt,
– az egész nemzethez szól,
– erkölcsi és faji fölény hangoztatása
az idegenekkel szemben,
– nemzeti alapon biztosítható általá-
nos munkához való jog és szociális
támogatás,
– diszkrimináció.

1992 Rostock: a skinheadek megtá- A francia elektronikus média és az újsá-


madnak egy menekülttábort, a riport gok, hírértékénél fogva és a politikai pár-
a menekültek szemszögéből mutatja tok nyomására, kizárólag az országban
az eseményeket. uralkodó negatív hangulatról tájékoztat-
nak. A gazdasági helyzet romlásával
bevándorlásellenes hangulat, xenofóbia
és a politikai pártokba vetett bizalom
megrendülése az alapvető médiakép.

Offene Kanale – nyilvános vélemény- A jobboldali RPR legitimizálta Le Pent,


mondás, TRT-INT állami török csator- és szavazatokat akartak elszedni a
na stb. szélsőséges mozgalmaktól, csak a vá-
lasztások idején határolódtak el tőlük,
mint szélsőségesektől, tehát nagyobb
lehetősége volt Le Pennek ily módon
bejutni a különböző pártbefolyás alatt
álló sajtóba és a közszolgálati tévébe.
148
Komparatív észrevételek

Médiadíjak a szélsőségek ellen: 1984 után Le Pen kettős nyelvet


– 1988 CIVIS-díj használ: forradalmi változtatások kö-
– Európa Tolerancia Díj vetelése és a konzervatívok megnyug-
tatása. Hol szélsőséges, hol tiszteletre
méltó demokrata.

1988–1989 ellentüntetések: SOS


Rasszizmus

2000-ben a szélsőséges Le Pen mind-


össze 25 percet kapott a tévében, a
párt alig jutott szavazatokhoz.

A francia médiában a nemzeti kisebb-


ség csakis a francia nemzetállam fo-
galmán belül jelenik meg. Viszonylag
kevesebb helyet kapnak a közszolgá-
lati rádióban és tévében.
Az etnikai kisebbségeket nem nemze-
tiségük, hanem társadalmi megjelené-
sük alapján mutatják be.
A rendőrségi jelentésekben is gyak-
ran ez a réteg jelenik meg, mint bűnel-
követő.
A 200-400 ezres roma lakosság be-
mutatása a francia médiában is olyan,
mint a marginalizálódott társadalmi
rétegeké. Klisék és téves következte-
tések sora.
Nincs a romáknak külön médiájuk,
ahol ők mutatnák be magukat.

1981 óta 30 kis közösségi rádió in-


dult Franciaországban (észak-afrikai,
olasz, örmény stb.). Ezeket az állam
és a közösségek finanszírozzák. Vita
folyik arról, hogy az állami támogatás
és az integráció jegyében ezektől el-
várják a francia nyelvű sugárzást.
IM-Médiaügynökség a kulturális
rasszizmus ellen.

149
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

A németeket a saját történelmük megtanította arra, hogy mi-


lyen károkat okozhat az, ha az állam (politika) beavatkozik a
médiapiacba, és a politikai rendszer megpróbálja felvásárolni a
sajtót, koncentrációt hoz létre, különösen abban az esetben, ha
az egész hatalom a szélsőjobboldali pártok kezébe kerül. Né-
metországban a kiadványok négyötöde helyi, kis közösségi új-
ság. Ennek ellenére, a kis lapok is áldozatul estek a sajtókon-
centrációnak. A német sajtó politikai spektruma a konzervatív
jobb felé tolódik, de az elemzők szerint a médiairányítás rend-
szerébe olyan garanciák épültek be (területiség, korporatív ve-
zetés stb.), amelyek nagyobb lehetőséget nyújtanak a szélsősé-
ges mozgalmak médiaszereplésének a korlátozására, mint a par-
lamenti pártok képviseletével történő médiairányítás.
A nyugati elemzők általában elmarasztalják a francia médiát,
azzal, hogy a tényfeltáró műsorok helyett, túl nagy teret enged-
tek Le Pennek, aki ily módon nagy népszerűségre és választási
sikerekre tett szert, míg ezzel szemben a német média, például
Rostockban a skinheadek bemutatásakor, a kisebbségek szemé-
vel mutatta be az eseményeket, így nem járult hozzá, hogy a
szélsőséges nacionalista nézetek újabb szimpatizánsokat szerez-
zenek a média-nyilvánossággal. A francia közszolgálati média
elsősorban a nemzeti kultúrpolitikával járul hozzá ahhoz, hogy
pozitív kép alakuljon ki a francia társadalomról, és a primitív,
populista szélsőségek éppen úgy kiszoruljanak a médiából,
mint a kereskedelmi adók olcsó szórakoztatóadásai. Az elem-
zők szerint, Franciaország ellenáll az amerikai szórakoztatómé-
dia hegemóniájának. Ugyanakkor Németország a számos he-
lyi egyeztetési mechanizmusával jobban be tudott illeszkedni
az európai szabályozások rendszerébe, és a politikai pártoktól
nagyobb távolságot tartó médiavezetés hatékonyabban tud
fellépni a szélsőséges pártorientációk, így a rasszizmus és
xenofóbia ellen.
Az alapvető distinkció feltehetően ott húzódik meg a médiá-
ban megjelenő szólásszabadság, függetlenség és kiegyensúlyo-
zottság kérdésében, ahogy Halmai Gábor rámutat, hogy „míg
egy magántulajdonban levő írott sajtótermék tükrözhet liberá-
lis, konzervatív vagy szocialista ideológiát, preferálhatja bárme-
150
Komparatív észrevételek

lyik politikai párt célkitűzéseit, ugyanez a közszolgálati rádió és


televízió esetében megengedhetetlen. (…) Ha a közszolgálati te-
levízió interjút készít egy nyilvánvalóan a nácizmust propagáló
könyv szerzőjével, amire semmiféle közszolgálati feladat sem
kényszerítheti, akkor a riporter nem üvöltözhet a fasiszta érzel-
mű férfiúval.”67

Annak ellenére, hogy Közép-Kelet-Európa országaiban is


megszűnt a cenzúra, a mindenkori kormány és a parlamenti
pártok megpróbálják ellenőrizni a médiát akár közvetlen, akár
közvetett eszközökkel. A médiatörvények inkább az államot
(kormányt) védik, mint a civil társadalmat és az újságírókat. Az
egyik legtöbbet emlegett példa az, hogy Szlovénia kormánya fel-
kérte az Egyesült Államok Tájékoztatási Hivatalát (United
States Information Service), hogy segítsen olyan törvényt ki-
dolgozni, amely alapján „ellenőrizhetik a médiát”.68
Közép-Európában a nyomtatott sajtó részvényeinek jelentős
része többnyire német és svájci, és kevésbé angol vagy francia
befeketetők kezében van, akik – Szlovéniát kivéve – mind-
egyik országban előbb a vidéki sajtót vették meg, bulvárlapo-
kat indítottak, és csak ezután igyekeztek a nagyobb napilapok
felvásárlására.
Lengyelországban, 1993-ban alkották meg a rádióról és tévéről
szóló törvényt. Ennek főbb pontjai szintén arról szólnak, hogy
a közszolgálati média a politikai pártok ellenőrzése alá kerül:
– a lengyel Országos Rádió és Televízió Tanács kilenc tagból
áll, beleértve az elnököt, akit a köztársaság elnöke jelöl erre a
posztra. A többi tag közül három a szejm képviselője, három a
szenátusé, és kettőt az Elnöki Hivatal nevez ki. A tanácsot a
parlament szavazza meg három évre.
Lengyelország 38 667 000 lakosának mindössze 4 százaléka
nemzeti kisebbség, ebből a legnagyobb a németek (350-500
ezer), beloruszok (150-200 ezer), a rutének (kb. 50 ezer) és a ro-

67 Halmai Gábor: Függetlenség és kiegyensúlyozottság a médiumokban, in: Közszolgálatiság a médiában,


szerk: Terestyéni Tamás, Osiris, Budapest, 1995, 41–42. o.
68 Slavko Splichal: Media Beyond Socialism, Oxford, 1994, 42. old.

151
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

mák (kb. 30 ezer) száma.69 Csehország 10,3 millió lakosa közül


81,3 százalék a cseh, 314 877 szlovák, 59 383 lengyel, 48 556
német, 32 903 roma. Szlovákia többnemzetűség tekintetében a
negyedik állam Európában Macedónia, Spanyolország és Hor-
vátország után, 5 274 335 lakosa van, ebből 567 292 magyar,
75 802 roma, 52 884 cseh.
Az állami szabályozások mellett, amelyek mindhárom ország-
ban előírják, hogy biztosítani kell a kisebbségeknek a médiá-
hoz való hozzáférés jogát kulturális önazonosságuk megőrzése
céljából, Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban és Szlová-
kiában külön szabályozták a rasszista gyűlöletbeszéd tiltását.
A lengyel büntető törvénykönyv (1997) bünteti a nemzeti, etni-
kai, faji vagy vallási különbségeken alapuló uszítást. A cseh
büntető törvénykönyv bünteti a gyűlöletbeszéd azon formáit,
amelyek kiváltó oka a rasszizmus és intolerancia: a 198. rész
(faj, nemzet, vagy hit szidalmazása), 198/a (nemzeti vagy faji
gyűlöletre való uszítás), 261 (nyilvános szimpátia kifejezése a fa-
sizmus vagy hasonló mozgalmak iránt). A szlovák Btk. bünteti
az egyén vagy csoport elleni erőszakot, amelynek alapja a faji,
nemzeti, politikai, vagy vallásos meggyőződés (196), a nyilvá-
nos szidalmazását valamely nemzetnek, nyelvnek, fajnak, vagy
a lakosok egy csoportjának (198). Ugynaúgy bünteti a nyilvá-
nos gyűlöletre uszítást valamely nemzet, illetve faj ellen
(198/a). A 260. paragrafus elítéli olyan mozgalmak támogatá-
sát, amelyeknek a célja más állampolgárok jogainak és szabad-
ságainak az elfojtása. A 261. paragrafus elítéli a fasizmus vagy
hasonló mozgalmak iránti szimpátia nyilvános kifejezését.

Ennek ellenére, a média intézményei jogilag nem felelelősek


azért, ha a gyűlöletbeszéd különböző burkolt formái megjelen-
nek műsoraikban. A média csak akkor vonható felelősségre,
ha a saját üzenetei, képei, vagy a saját újságírói terjesztik a gyű-
löletet.

69 Beata Klimkiewicz: Media Policy for Ethnic and National Minorities in Poland, the Czech Republik and
Slovakia, in: Reinventing Media, Media Policy Reform in East-Central Europe, Edited by Miklós Sükösd and
Péter Bajomi-Lázár, CEU Press, 2003, 155–185. o.

152
Komparatív észrevételek

A kisebbségek nyelvének és identitásának megőrzésére vonat-


kozó nemzetközi dokumentumokat (The Framework Conven-
tion for the Protection of National Minorities és a nyelvekre vo-
natkozó The European Charter of regional and Minority
Languages) valamennyi közép-európai állam aláírta és ratifikálta,
ugyanakkor ezekben a keretegyezményekben bizonyos fenntartá-
sokat is találunk, na meg a jól ismert, jogi kibúvókra lehetőséget
nyújtó kifejezést: „as far as possible” (amennyire ez lehetséges).

Annak ellenére, hogy az Európai Unió audiovizuális politi-


kájára vonatkozó legfontosabb közösségi rendelkezés a televí-
ziózásról szóló 36/97/EK irányelvvel módosított 89/662/EGK
irányelv tartalmaz előírásokat a „faji, nemi, nemzetiségi, vallá-
si alapon való gyűlöletkeltés megakadályozására”, de az Euró-
pai Unió médiaszabályozása elsősorban gazdasági szempontú,
és a határokon átnyúló szabadpiaci hozzáférés feltételeit szeret-
né biztosítani. Amint a magyarországi nemzeti és etnikai ki-
sebbségi jogok országgyűlési biztosának tevékenységéről szóló
2004. évi beszámoló is megállapítja: az „elektronikus média
műsorainak szolgáltatásként (speciális kulturális „áru-
cikkként”) való kezelése (…) az Unió részéről sem következe-
tes. Nincs olyan közösségi jogforrás ugyanis, amely a média
felügyeletét vagy általában a média és az állam (a média és
politika) viszonyát az egyes tagállamokra nézve kötelező erő-
vel határozná meg: az EU ezt a nemzetállamok belügyének
tekinti.”70 (Kiemelés: Á. V.)

A kisebbségi média alapvető ellentmondása: annak ellenére,


hogy sokat változott a többségi médiával egyetemben, de álla-
mi – és ebben a térségben ez azt jelenti, hogy kormányoktól
függő – támogatásra szorul. Ezáltal kiszolgáltatott a politikai
változásoknak, míg általában a kisebbségek alig vehetnek részt
a politikai döntések meghozatalában.

70 Beszámoló a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának tevékenységéről, 2004. janu-
ár 1.–december 31. J/14720, Országgyűlési Biztosok Hivatala, Budapest, 2005, 173. o.

153
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

Lengyelországban Tadeusz Mazowiecki kormánya támogatta a


politikai pluralizmust a kisebbségi sajtóban. A cenzúra megszün-
tetésével és az engedélyezés átalakításával, egyszerű regisztrációval
hirtelen számos lap indult a kisebbségek és a vallási felekezetek
között is. Megjelentek olyan új lapok is, mint a roma közösségek
vagy a rutének lapjai. A támogatás mértékéről a Kultúra és a Mű-
vészetek Minisztériumának Nemzeti Kisebbségi Kulturális Irodá-
ja döntött. 1994 után a kormányzati politika megváltozott. Jelen-
leg az iroda, amely beolvadt a Nemzeti Kisebbségek Kulturális
Osztályába 30-40 kisebbségi lapot (többnyire havi és negyedévi ki-
adványokat) támogat. Amint a szakértők leírják, sajnos a támoga-
tások odaítélésének nincs jól körülírható kritériumrendszere, se
nyilvánossága, ezért a támogatások odaítélése nemegyszer a tiszt-
viselőktől függ. A kilencvenes évek végén 4500 sajtótermék címe
szerepelt a lengyel sajtóbejegyzések katalógusában, ebből 53-55
tartozott az etnikai kisebbségekhez vagy vallási csoportokhoz. A
kisebbségek saját pénzükön 40 címet adnak ki, a Kulturális és
Nemzeti Örökség Minisztériuma 30-35-öt támogat, ez 1 százalék-
nak felel meg. Ebből arra a következtetésre jutottak a szakembe-
rek, hogy a kisebbségi sajtó, a kisebbségek országos arányszámá-
hoz (3-4 százalék) képest alulképviselt.

A cseh kormány 1994-ben adott ki egy dokumentumot a ki-


sebbségi politikával kapcsolatosan. Törvényes formában nem
jelent meg, de tartalmazza a kormány médiapolitikáját is a ki-
sebbségekre vonatkozóan. Garantálja, hogy az időszaki kiadvá-
nyokat megjelenteti a kisebbségek nyelvén is, állami támogatás-
sal, és biztosítják a megjelenést a kisebbséghez tartozó szemé-
lyeknek a cseh rádióban és tévében. Sajnos ez utóbbi megvála-
szolatlan értelmezési kérdéseket vetett fel. A cseh kormány
nemzeti kisebbségek tanácsa a végrehajtó testület a kisebbségi
média koordinálására, amelynek elnöke az emberi jogok kor-
mánybiztosa, és hét kisebbségi kormánytisztviselő alkotja a ta-
nácsot (szlovák, roma, lengyel, német, magyar, ukrán és görög).
Ők osztják el a kisebbségi sajtónak szánt pénzeket. Jogi formá-
ban a pénzek odaítélésének feltételeit és a kisebbségi sajtó tá-
mogatásának elveit a 771/1997 kormányrendelet kiegészítése
154
Komparatív észrevételek

tartalmazza. Ez határozza meg a kiadók körét. Csakis bejegyzett


kisebbségi közösségek polgári szervezetei kaphatnak támoga-
tás, és csak azok a kiadványok, amelyeknek a címe szerepel a
Cseh Kulturális Minisztérium jegyzékében, valamint kaphatók
az országos terjesztőhálózatban. A kérelmeket továbbítják a
pénzügyminisztériumnak, amely biztosítja a szükséges alapot.
A nemzeti kisebbségek tanácsa ezután esetről esetre elemzi az
egyes kiadványok támogatására szánt összegeket a kiadókkal. A
tanácsnak figyelembe kell vennie az alábbi elveket:
– valamely kisebbség számát a legutóbbi népszámlálás alkal-
mával;
– a kisebbség jelenlegi gazdasági helyzetét és az esetleges kül-
földi támogatottságát;
– a sajtótermék terjesztési pédányszámát és költségvetését.
2000-ben a cseh kormány a következő kisebbségi lapokat tá-
mogatta: roma (4), lengyel (4), szlovák (3), német (2), magyar
(1 – Prágai Tükör), ukrán (1).
A cseh modell szerint, a kisebbségek közvetlenül részt vesznek
a döntéshozatalban, ugyanakkor csak a jelenlegi állapot fenntar-
tására törekszik. Kevés lehetőség nyílik az új projektek, új sajtóter-
mékek kidolgozására és bevezetésére. Az 1994–1998 közötti, a
Mečiar vezette Szlovákiát hevesen bírálták kisebbségellenes politi-
kája miatt. Az állam időről időre csökkentette az állami támoga-
tást, az is mindig késett, és nem átlátható módon osztogatták. A
kisebbségeknek szánt sajtótámogatásból nemegyszer a HZDS
szlovák pártlapot, a Slovenská Republika című napilapot segítet-
ték. 1998-ban a Magyar Koalíció Pártja belépett a szlovák kor-
mányba Mikuláš Dzurinda miniszterelnöksége idején, és a ki-
sebbségi politika újrafogalmazása az elsődleges feladatok közé ke-
rült. Létrehoztak egy kisebbségi szakértői bizottságot és albizottsá-
got. A bizottságnak 19 tagja van, ezek között öt magyar, három ro-
ma, két cseh és egy-egy képviselő a rutén, ukrán, német, horvát,
bolgár, lengyel, zsidó, morva és orosz kisebbségek részéről. 2000-
ben 39 kisebbségi sajtóterméket támogattak, ebből 19 magyar cí-
met, közöttük: Katedra, Tábortűz, Új Nő, Vasárnap, Szabad Új-
ság, Új Szó, Irodalmi Szemle; valamint 5 roma, 5 cseh, 3 ukrán,
2 rutén, 1 német, 1 morva, 1 bolgár, 1 lenygel, 1 zsidó lapot.
155
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

Az elektronikus médiában 1990 után egyetlen országban


sem törekednek arra, hogy a fő nézettségi és hallgatottsági idő-
be sorolják a kisebbségekről szóló, a kisebbségek problémáinak
hangot adó műsorokat, és ezáltal hozzájáruljanak ahhoz, hogy
bemutassák Kelet-Európa multikulturális jellegét. Ez a kisebb-
ségi blokkműsorok „gettósodásához” vezetett. A kereskedelmi
médiából teljesen kiszorulnak a kisebbségi adások, mert csak
kisebb közösséghez szólnak, ezért kevesebb reklámbevételre
számíthatnak a média fenntartói. A kisebbségi nyelvű műsoro-
kat Lengyelországban nem sugározzák az országos csatornán,
csak regionálisan. Ezáltal nem biztos, hogy minden kisebbség-
hez eljutnak. Nincs szlovák, roma, lemko/rutén, zsidó, orosz
és örmény nyelvű adás Lengyelországban. Az ukrán, a belorusz,
litván, német és kasubian, heti 15-30 perces adások mellett, a
krakkói Polish Television az 1980-as évek vége óta közvetít egy
„U siebie” (Otthon) című műsort a lengyelországi kisebbségek-
ről lengyelül, a többségiek számára. Anyagi megfontolásból ne-
megyszer csökkentik a kisebbségek műsoridejét.

A Cseh Köztársaságban jelenleg nincs egyetlen nemzetiségi


szerkesztőség sem, amelyik önálló műsorokat készítene kisebbsé-
gi nyelveken. A kisebbségeknek szánt műsorokat rendszerint né-
hány fős kisebbségi csoport készíti, amelyek a nemzeti szerkesztő-
ség keretében dolgoznak. Szlovák, német és roma nyelvű adáso-
kat sugároznak, többnyire híreket és tudósításokat. Egyedül az
Osztrovban működő lengyel rádióműsor éri el a heti 130 percet,
amelyben a hírek mellett már kulturális műsorokat is tud sugá-
rozni. Van a cseh rádiónak egy regionális műsora, a Radio Regi-
na, amelyen multikulturális programokat sugároznak különböző
nyelveken: vietnami, magyar, horvát, bolgár, ukrán. Habár a
Cseh Televízió felvállalta, hogy hozzájárul a nemzeti kisebbségek
kultúrájának a megőrzéséhez, gyakorlatilag a közszolgálati tévé-
nek nincs egyetlen részlege sem, amelyik a kisebbségek nyelvén
készítene műsorokat. 1991–1999 között a Cseh Televízióban su-
gároztak egy magazint „Romale” címen, amelyet a roma közösség-
nek szántak és részben roma újságírók készítettek, heti 20 perc-
ben. Ugyancsak a tévé, a Cseh Kulturális Minisztérium támoga-
156
Komparatív észrevételek

tásával készített 12 nevelő jellegű műsort, egyenként 15 percese-


ket, valamint 2000-ben egy 23 perces sorozatot, amelyben inter-
júkat sugároztak interkulturális és önazonossági témákkal.
A Szlovák Rádióban régi hagyományai vannak a kisebbségi adá-
soknak. 1928 óta sugároznak magyar nyelvű műsorokat Kassán. Je-
lenleg a Szlovák Rádió Magyar Szerkesztősége heti 45 órás műsort
sugároz. A többi kisebbségnek a Patrina nevű ötös csatornán sugá-
roznak. A romáknak 30 percük van hetente (ebből 20-at Presovban
és 10-et Besztercebányán készítenek). A németeknek 30 perc, az uk-
ránoknak és a ruténeknek 13,5 óra sugárzási idejük van hetente.
A szlovák köztévé szintén sugároz a kisebbségeknek műsoro-
kat, de sokkszor nem kisebbségiek készítik. A magyar, cseh, zsi-
dó és bolgár adásokat (többnyire magazinok) Pozsonyban készí-
tik, míg az ukrán, rutén, lengyel és német többnemzetiségű
adásokat Presovból és Kassáról sugározzák.
Szlovákiában még a kereskedelmi adók politikai befolyásolá-
sára is lehetőség nyílt (Tv Markíza) és Mečiar idején nemcsak a
közszolgálati tv és rádió, hanem a kereskedelmi rádió (Radio
Twist) és a magántévé (VTV) is többnyire kormánypárti műso-
rokat közvetített.

A kisebbségek alulreprezentálását a szlovák médiastruktúrá-


ban már több szervezet is szóvá tette. A legégetőbb a roma ki-
sebbségi szerkesztők hiánya a szlovákiai médiában.

A médiaszakértők általánosan elfogadott megoldásként a


médiapolitika négy típusát javasolják:
1. Az autonóm modellt, amikor a kisebbségeket arra ösztön-
zik, hogy saját önálló médiájuk legyen, ezeket a kisebbségi ön-
kormányzatok, és reklámbevételekből tartanák fenn.
2. Antidiszkriminációs/sokféleség modell. A szórvány vidé-
keken élő kisebbségeknek, az állam vagy az EU intézményeinek
támogatásával, elősegítenék a részvételét a médiában és a sajtó-
ban. Itt többnemzetiségű szerkesztőségekről van szó, amelyeket
monitorizálnának, és reklámbevételeik is lehetnének.
3. A kisebbségvédő modell. A kisebbségeket bevonják a ki-
sebbségi médiaszolgáltatásokba, állami támogatással. Ez olyan
157
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

helyen ajánlott, ahol az alacsony hallgatottság miatt nem lehet-


ne nagyobb reklámbevételekre számítani. Ilyen a német kisebb-
ségi sajtó Dániában, vagy a dán sajtó Németországban.
4. Az asszimilációs modell: a kisebbségek hozzájuthatnak a
médiához, de nem egyenlő esélyekkel. Mivel a kisebbségekről
szóló műsorok sok konfliktushelyzetet tartalmaznak, a reklám-
bevételek csökkennek, ezért nem jelennek meg a médiában a
főműsoridőben, hanem külön műsorokat készítenek nekik.

Szlovéniában az állam meghatározó részvényes maradt az írott


sajtóban, mind a négy napilapnál. Így a politikai konktroll a
szlovén sajtóban is működik, nem csak az elektronikus médiá-
ban. A nacionalizmust nemegyszer gazdasági profit szerzésére
használták a tulajdonosok, miközben elhanyagolták a demok-
ratikus kommunikáció megerősítését a közszférában. Nemzeti
függetlenségük elveszítésének a félelme miatt elhanyagolták a
társadalmi pluralizmus megfogalmazását a sajtóban. Ezen a
helyzeten úgy szerettek volna változtatni, hogy a szlovéniai em-
beri jogok ombudsmanának javaslata szerint, létre akarták hoz-
ni a média-ombudsman intézményét, és a Szlovén Társada-
lomtudományi Egyetemen egy sajtótanácsot. A szlovéniai szak-
értők szerint (pl. Dragomir), az újságíró-etikai és a piacszabályo-
zási kérdéseknek az eldöntésében éppen úgy állami beavatko-
zásra van szükség, mint az adók megállapításánál, az ilyesmit
nem szabad népszavazásra bízni.

Annak ellenére, hogy a francia modell a közszolgálati média


állami befolyását teszi lehetővé, a szabályozásban igen körülte-
kintően meghatározták a kormánypártok és az ellenzék ki-
egyensúlyozott megjelenését a médiában. A német modell sze-
rint a rádió és televízió jogállását az államtól, vagyis a minden-
kori kormánytól, illetve az aktuális parlamenti többségtől való
szabadság alkotmányjogi elve határozza meg.71 A magyarországi
médiatörvény megjelenéséig érvényben volt az 1974-ben ki-

71 Halmai Gábor: Függetlenség és kiegyensúlyozottság a médiumokban, in: Köszolgálatiság a médiában,


Osiris, Budapest, 1995, 31–45. o.

158
Komparatív észrevételek

adott kormányhatározat, amelynek 6. pontja szerint a Magyar


Rádió és Televízió a kormány felügyelete alá tartozott. 1992-ben az
Alkotmánybíróság ezt a pontot alkotmányellenesnek minősí-
tette, de nem semmisítette meg, mert „egy alkotmányellenes
kormányfelügyelet is jobb, mint a felügyelet teljes hiánya”.72
Halmai Gábor azt is figyelemre méltónak tartja, hogy Magyar-
országon a médiatörvény kialakításakor fel sem merült a költ-
ségvetési finanszírozás tilalma – mint ahogyan azt a német törvé-
nyekben megfogalmazzák –, illetve egyéb társadalmi szerveze-
tek, mozgalmak részvételét a finanszírozásban nem tartják ve-
szélyesnek. A mindenkori kormánynak még arra is lehetősége
nyílik, hogy átalakítsa a médiára vonatkozó pénzügyi előirány-
zatokat, márpedig nem lehet független egy rádió és tévé, ha fi-
nanszírozása a mindenkori kormány, illetve a reklámozók-hir-
detők és szponzorok kezében van.

A másik szempont: a kiegyensúlyozottság követelménye, ami azt


jelenti, hogy a műsorvezetőnek minden, a társadalomban meglevő
jelentős nézetet be kell mutatnia (így a szélsőséges álláspontokat
is), egyenlő arányban az egymásnak ellentmondóakat, és nem fog-
lalhat állást a kérdésben, pártatlannak kell maradnia.

Manapság Magyarországon sokan még mindig a BBC köz-


szolgálati műsorpolitikáját tartják követendő modellnek, és
nem veszik figyelembe, hogy ez a rendszer, lehet, hogy megfele-
lően működik az Egyesült Királyságban, de Közép-Kelet-Euró-
pában a parlamenti pártok döntéskörébe utalt média nem le-
het sem független, sem közszolgálati. Elegendő lenne, ha a
BBC magyar adásait elemeznénk – ez most nem képezi tanul-
mányunk tárgyát, de érintettük a német média második világ-
háború utáni kialakulásakor –, hogy mennyire nem pártsem-
leges véleményt sugároznak, hanem alkalmazkodnak a magyar-
országi jobboldali politikai elvárásokhoz.73

72 Halmai, i. m., 36. o.


73 Talán az sem véletlen, hogy a hallgatók által FIDESZ-közelinek tartott Infó Rádió, valamint a szélsőséges
adásairól elhíresült HírTV „stratégiai partnere” a BBC magyar adásának.

159
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

Akik a BBC-modell követését tartják mérvadónak Magyaror-


szágon, nem veszik figyelembe az egyik legfontosabb különbsé-
get, hogy az angolszász jogrendszer csak kerettörvényeket tar-
talmaz, és a több évszázados esetjogra építi a számonkérhető-
ség elveit, míg Közép-Kelet-Európában, a „kontinentális”
jogrendszerben mindent kellően, tételesen szabályozni kell,
mert ehhez a joghoz szokott a társadalom. Ezt jól szemlélteti az
a közfelfogás, hogy a kontinentális ember általában úgy véli,
„amit a törvény nem tilt, azt mind meg szabad tennem”; míg
az angolszász jogérzet szerint cselekvők úgy vélik, hogy bár
nincs erre vonatkozó törvény, attól még nem biztos, hogy sza-
bad megtenni a demokratikus politikai kultúra hagyományai alap-
ján. Ezért a BBC angol nyelvű műsorpolitikája is más közegben
keletkezik, más hallgatóknak és más jogérzet nyilvánul meg a
műsorokban, mint a kontinentálisban, amelyet szigorú törvé-
nyekkel szabályoznak. A közép-kelet-európai médiára vonatko-
zóan (akárcsak a német modell esetében) jól körülhatárolt sza-
bályokat kell alkotnia a törvényhozónak, elő kell írnia például,
hogy tilos a rasszizmus, a más népek faji, vallási előítéletére
alapuló műsorok szerkesztése, és annak bármely burkolt for-
mái stb. Még így sem biztos, hogy betartják, hanem igyekeznek
megtalálni az előírásokban fellelhető „kiskapukat”, kedvenc
rasszizmusuk kifejtésére. Még nagyobb a veszély akkor, ha nem-
zeti elfogultságra és szélsőséges demagógiára építő pártok sze-
reznek többségi helyet a parlamentben, és a jelenlegi médiatör-
vény szerint többségi beleszólásuk lesz a „közszolgálati” média
műsorpolitikájába is. Annak ellenére, hogy a magyar médiatör-
vény a német szabályozás elveit és az angol médiajog némely lo-
gikai elemét vette át, kiindulópontja miatt – a parlamenti pár-
tok döntő részvétele az ORTT-ben, a parlament hagyja jóvá az
ORTT vezetőségét, elnöke legtöbbször a kormánypárt jelöltje,
akárcsak a franciáknál – nem lehet hosszabb távon sem köz-
szolgálati, sem nemzetileg kiegyensúlyozott műsorpolitikát ki-
alakítani. A franciáktól annyiban is különbözünk, hogy ott lé-
nyeges garanciákat találunk a kormánypárti befolyás korlátozá-
sára, de még ott sem mindig sikerül kivédeni a kormánypárt
befolyását.
160
Komparatív észrevételek

A másik kérdés a nemzetállamok hatáskörébe tartozó média,


és az európai integrációval létrejövő médiakoncentráció, a ter-
jedő médiamonopóliumok, amelyek a nemzeti kultúra fenn-
tartásában nem érdekeltek, ezért a nemzeti közszolgálati adók
egyre inkább a nemzeti kultúra egyedüli kifejezőivé válnak, de
el kell kerülniük a belterjességet és a nemzeti kizárólagosságot.

Az is megfontolandó, hogy a legjobb törvény sem garancia


arra, hogy a média szabadon és kiegyensúlyozottan, mértéktar-
tóan működjön, vagy amint a magyar médiaszakértők megfo-
galmazzák: „A jogkövető magatartást megnehezítő vagy lehetet-
lenné tevő közéleti és jogi környezet – a korrupció, a tisztázat-
lan tartalmú vagy ellentmondó jogszabályok, a papíron nagy-
szerű, de a társadalmi valóságtól idegen, attól elrugaszkodó sza-
bályozás – is akadályozhatja a törvények alkalmazását, a jogsze-
rűség érvényesülését. Tehát a jó szabályozás önmagában kevés
garanciát nyújt a médiaszabadság kiteljesítésére. (…) Ám a má-
sik oldal ugyanilyen fontos: egy rossz médiatörvény könnyen
járhat súlyos következményekkel.”74

74 Cseh Gabriella – Sükösd Miklós: Médiajog és médiapolitika Magyarországon, Új Mandátum Könyvkiadó,


Budapest, 1999, 49. o.

161
IV. Következtetés és javaslat

• Közép-Európában – Szlovénia kivételével – a nyugati, első-


sorban a német és svájci sajtóbefektetők jutottak a legnagyobb
piachoz, építettek „határokon átnyúló” sajtóbirodalmakat. El-
sődleges céljuknak, a profitszerzésnek megfelelően nem politi-
kai törekvésekhez, hanem inkább a bulvár-igények kiszolgálásá-
hoz igazítják az írott sajtót. Ez az olvasói gyakorlat átalakításá-
hoz vezet: rövid cikkek, sok kép, kevés értelmező tanulmány.
Eleinte a vidéki lapokat vásárolták fel (Lengyelországban csak
bizonyos mértékig, de Csehországban, Szlovákiában és Magyar-
országon annál inkább), majd a nagyobb napilapok részvénye-
inek jelentős hányadát. Annak ellenére, hogy a nyugati befek-
tetőknek jól körülhatárolhatóak a politikai orientációi és a kö-
zép-európai „eladó” kormánypártok is legtöbbször a szerint vá-
logattak a befektetők között, hogy milyenek a politikai vonzal-
maik – sőt a függetlenedni akaró szerkesztőségek is e szerint
ajánlották fel megvételre a lapokat –,75 a nyugati részvényesek
(néhány példát leszámítva) alapvetően nem változtatták meg a
lapok politikai elkötelezettségét, és nem serkentették azokat
szélsőséges nacionalista tartalom közlésére.
Ezzel ellentétes folyamat körvonalazódik a szlovéniai példák-
ban. A szlovén állam sokáig ellenállt külföldi befektetők igény-
bevételének. Elgondolkoztató, hogy Magyarországon a szélsősé-
ges tartalmú lapokat mind a hazai vállalkozók tartják fenn.
Ezekben mindig nagyobb tér nyílik az idegengyűlöleten, a faji
előítéleteken és a nemzeti elzárkózáson alapuló szemlélet meg-

75 Varga Miklós: Sajtóprivatizáció ’95. In: Magyar Sajtó, 1995. aug. 2., 3–4. o.

163
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

fogalmazására, mint a nyugati befektetők lapjaiban, vagy a ke-


reskedelmi rádióban és televízióban.
• Magyarországon, az elemzett lengyel, cseh, szlovák és szlo-
vén audiovizuális médiához hasonlóan, nem beszélhetünk
politikai pártoktól független közszolgálati médiáról. A
pártatlan, kiegyensúlyozott, közszolgálati média nem is hozha-
tó létre mindaddig, amíg a médiatörvény lehetőséget nyújt a
parlamenti pártoknak, hogy döntő befolyásuk legyen az állami
tulajdonban levő média kuratóriumának és kuratóriumi elnö-
kének, felügyeleti szerveinek jelölésére, és megválasztására.
Amennyiben a jelenlegi kormánypárt hozzá akar járulni a
független, kiegyensúlyozott közszolgálati média kialakításához,
és el akarja kerülni, hogy esetleges ellenzékbe szorulása esetén
a „közszolgálati” média ne legyen igazságtalanul egyoldalú, ha-
nem mértéktartó, kiegyensúlyozott tájékoztatást nyújtson min-
den véleményről, akkor kezdeményeznie kell a médiatörvény
oly módon történő módosítását, hogy az ORTT vezetőségé-
ben és tagságában ne juthassanak döntő szerephez a politikai
pártok: sem a kormány, sem az ellenzék.
• A nyugati modellek közül nem az angolszász (elsősorban a
BBC – parlamenti pártok felügyeletével működik), a közszolgá-
lati média keretszabályozása, hanem a német modell lehet a
követendő példa Magyarországon és a többi posztszocialista or-
szágban. Jogrendszerünk is ehhez igazodik. A német médiasza-
bályozás – a közép-kelet-európai helyzethez hasonlóan – a II. vi-
lágháború előtti diktatúrák tapasztalataira és azok elhárítására
épült: a szélsőségek és a politikai pártok (vagy az állam) befolyá-
sát úgy akarták visszaszorítani, hogy a politikai pártok képvise-
lői nem juthatnak szavazattöbbséghez a médiát irányító és fel-
ügyelő testületekben. Térségünkben nem lehet olyan demokra-
tikus közgondolkozásra számítani, mint az angolszász szabályo-
zásban, ahol elegendő némely keretszabály megalkotása, és a
többit kiegészíti az évszázadok alatt kialakult demokratikus
közgondolkozás. Az angolszász közéletben, amit a törvény nem
tilt, azt még a demokratikus társadalmi közgondolkozás elítél-
heti, így az ottani média sokkal körültekintőbben viszonyul a
faji előítéletek, idegen- és kisebbséggyűlölet, vagy a nemzeti in-
164
Következtetés és javaslat

tolerancia kérdéseihez, mint a posztkommunista társadalmak-


ban. Közép-Európa lakossága tételes jogi előírásokhoz szokott,
ráadásul a jelenlegi médiatörvényünk szerkezete is ehhez iga-
zodik. Mivel a közép-európai társadalmak gyakorlatában az
emberek jogtudata (-értelmezése) eltér a demokratikus hagyo-
mányokkal rendelkező nyugatiakétól, konkrét tilalmak meg-
fogalmazásával lehet ezen segíteni. Bár az 1996. évi, a rádió-
zásról és televíziózásról szóló I. törvény 3. paragrafusának (2)
és (3) bekezdése tételesen előírja, hogy a műsorszolgáltató te-
vékenysége nem sértheti az emberi jogokat, és nem lehet alkal-
mas személyek, nemek, népek, nemzetek; nemzeti, etnikai,
nyelvi és más kisebbségek, továbbá valamely egyház vagy vallá-
si csoport elleni gyűlölet keltésére, célszerű lenne, többek kö-
zött, tételesen előírni azt is, hogy „a diszkrimináció, a faji előíté-
let és a gyűlöletkeltés, az idegenek és kisebbségek ellen sugallt érzel-
mek és gondolatok” állásfoglalás nélküli sugárzása tilos. Nem
elegendő a büntető törvénykönyv előírásaira hagyatkozni,
mert a médiának az esetleges romboló hatása hamarabb je-
lentkezik, mint az, hogy a Btk. alapján hozott eseti döntések
befolyásolják a közgondolkozást.
• A közszolgálati média kultúrpolitikájában viszont a fran-
cia modellt kellene követni: nem az alacsony színvonalú szóra-
koztatásra van szükség, ne ebben próbáljanak meg versenyezni
a kereskedelmi csatornák nézettségével, hanem a magas kultú-
ra bemutatásával. Sőt, tévés és rádiós műhelyközösségek létre-
hozásával, a kultúra alakítása lenne a cél. Ez egyszerre bevétel-
hez juttatná az írókat, művészeket, zenészeket, és új kultúrate-
remtő szerepet töltene be a közpénzen fenntartott média.
• A közszolgálati média finanszírozását függetleníteni kell a
kormányok költségvetési beleszólásától (jelenleg a kormány
több szinten is befolyásolhatja a média működését) és a jelen-
leginél nyilvánosabb, átláthatóbb beszámoltatásra kell kötelez-
ni a média üzemeltetőit. Nem vonatkozhatnak rájuk a vállalko-
zásvédő pénzügyi titoktartás szabályai.

Amennyiben a fentiek szerinti módosítás nem valósul meg,


a magyarországi közszolgálati média mindig kiszolgáltatott
165
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

helyzetben lesz a politikai pártoknak, sőt bármikor lehetőség


nyílik arra, hogy bizonyos szélsőséges politikai körök hatalom-
ra jutásával, a médianacionalizmus médiaháborúhoz vezessen,
és szélsőséges irányba befolyásolja a társadalmat.

166
Felhasznált könyvészet

– Peter J. Humphreys: Media and Media Policy in Germany,


Berg, Oxford, Providence, USA, 1994.
– Stephen Harold Riggins (editor): Ethnic Minority Media,
An International Perspective, Sage Publication, 1992,
California.
– Cseh Gabriella – Sükösd Miklós: A médiatörvény és ami
utána következik, OSI/Alkotmány és Jogpolitikai Inté-
zet, Budapest, 1997.
– Cseh Gabriella – Sükösd Miklós: Médiajog és médiapolitika Ma-
gyarországon, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999.
– Claire Frachon and Marion Vargaftig: European
Television: Immigrants and Ethnic Minorities, John
Libbey & Company Ltd., 1995, London.
– Philip Drummond, Richard Paterson and Janet Willis:
National Identity and Europe, BFI Publishing, 1993,
London.
– Robert K. Avery: Public Service Broadcasting in
Multichannel Environment. Longman, New York &
London, 1993.
– David L. Protess, Maxwell McCombs: Agenda Setting, Rea-
dings on Media, Public Opinion, and Policymaking.
Lawrence Erlbaum Associates, Publishers, Hillsdale,
New Jersey, 1991.
– Csermely Ákos, Ráduly Margit, Sükösd Miklós: A média
jövője, Média Hungária Kiadó, 1999.
– Meenakshi Gigi Durham, Douglas M. Kellner: Media and
Cultural Studies, Blackwell, Massachusetts, 2001.
167
Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média

– Jeremy Tunstall and Michael Palmer: Media Moguls, Rout-


ledge, London and New York, 1991.
– Bernt Stobbe Řstergaard: The Media in Western Europe,
Sage Publications, London, 1997.
– Charles Husband: A Richer Vision, The Development of
Ethnic Minority Media in Western Democracies.
Unesco Publishing, Paris, 1994.
– M. Schmidt: Learning from Catastrophes: West Germany’s
Public Policy in F. Castles (ed.) The Comparative
History of Public Policy, Cambridge: Polity Press, 1989.
pp. 56–99.
– Terestyéni Tamás (szerk.): Közszolgálatiság a médiában,
Osiris Kiadó, Budapest, 1995.
– Terestyéni Tamás (szerk.): Médiakritika, Osiris, Budapest,
1997.
– Terestyéni Tamás (szerk.): Magyarországi médiumok a közvé-
lemény tükrében, ORTT, Budapest, 2002.
– Slavko Splichal: Media Beyond Socialism, Theory and
Practice in East-Central Europe, Westview Press, Ox-
ford, 1994.

168