You are on page 1of 30

PA PP-SZ A BÓ VA N Í LI A

ÖRÖK SÉG
PAPP-SZABÓ VANÍLIA

ÖRÖKSÉG
Papp-Szabó Vanília – Örökség
A 2018-as [bekezdés]-program győztese

Copyright © Papp-Szabó Vanília, 2020

A történet szereplői a képzelet szüleményei, kitalált személyek. Hason-


lóságuk bármilyen természetes vagy jogi személlyel csupán a véletlen műve.

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,


információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy
módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá
terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen
formában kiadásra került.

Kiadja a TWISTER MEDIA Kft.


Postacím: 1680 Budapest, Pf. 43
info@twistermedia.hu
www.twister.hu

Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője


Szerkesztő: Szabó István Zoltán (steve)
Műszaki szerkesztő: Tóth András László
Kézirat-előkészítés: Dobos Attila
Korrektor: Bartus Csilla
Borítóterv: Hegyi Péter
Borító fotó: 123RF / Kanyarat Wongtip, Alena Ozerova

Nyomda: AduPrint Kft., 2020


Felelős vezető: Tóth Zoltán

ISBN 978-615-5631-79-5
Minden utazónak.
Mert ti mindig fenntartotok egy kis helyet a szívetekben
az elképzelhetetlennek.
I. RÉSZ

MINDEN ÚTNAK VAN KEZDETE


VALAMIT KAPUNK, VALAMIT ELVESZÍTÜNK

Nehéz elkezdenem, mert azt sem tudom pontosan, honnan in-


dult ez a történet. Csupán homályos emlékeim vannak arról
az időről, amikor még teljesen más ember voltam. Máshogy néz-
tem ki, más volt a munkám és talán a személyiségem is.
Nagyon sokáig azt hittem, az emberek csak azért beszélnek
azokról a dolgokról, amelyek megváltoztatták őket, hogy könyv,
előadás vagy terápia formájában pénzt húzzanak ki mások zsebé-
ből. Vagy éppen hobbiból. Vagy hogy növeljék az egójukat. Az-
tán az én életemben is történt egy sorsfordító pillanat, és egysze-
riben egy idegen országban, idegen közegben találtam magam,
ismeretlen emberekkel körülvéve. Rájuk voltam utalva minden-
ben. Az én történetemben két életszakasz van. Afrika előtt és Af-
rika után.
Arra pontosan emlékszem, hogy mit pakoltam be a bőrön-
dömbe az Izabella utcai lakásunkban. Emlékszem, hogy arra gon-
doltam, fél év valakinek egy egész élet. Lehet, hogy nekem is
az lesz, és most dől el, mit tudok nélkülözni hat hosszú hónapon
át. Legszívesebben az egész szobámat lekicsinyítettem volna,
hogy aztán a  zsebemben hordva Kenyában ismét felállítsam
ugyanazokat a falakat, benne minden nekem fontos, szükséges
és kevésbé szükséges dologgal. De az utazás nem így működik,
főleg, ha hosszú időre megy az ember. Én egy bőröndöt vihettem

9
Papp-Szabó Vanília

magammal, ez volt a  légitársaságnál a  limit. Sosem voltam


az a fajta, aki egy fogkefével indul el otthonról, de azért pár na-
pos utazásokon egy nagyobb hátizsákból mindig megéltem. Kö-
rülöttem azonban mindenki azt hangoztatta, hogy ez mennyire
más lesz. Huzamosabban ott fogok élni, a fekete kontinensen, ki
tudja, milyen körülmények között.
Hogy őszinte legyek, reméltem, hogy bár látni fogom Kenya
sötét oldalát is, az új életterem azért nem lesz kényelem híján.
Hiú voltam? Önző? Túl európai? Az utóbbit hiába is tagadnám.
Az első dolog, miután nagyitól megörököltem a hotelt, az volt,
hogy felkutattam a neten. Olyan afrikai lodge volt, hogy amit mi
Budapesten négycsillagos hotelnek titulálunk, kismiska ahhoz
képest. Legalábbis a képek alapján ezt reméltem. Éppen ezért,
mikor a reptéren leadtuk a csomagjainkat, a bőröndöm még csak
meg sem közelítette a súlyhatárt. A terv az volt, hogy először
Chicagóba repülünk a gyászszertartásra, és én onnan indulok el
Afrikába. Ferihegyen apám megkérdezte, hogy miért nem hoz-
tam több mindent. Én csak annyit válaszoltam neki, hogy jelen-
leg a nagymamám temetésére tartunk, felesleges lenne egy fekete
ruhánál többet pakolni.
Chicagóban persze rögtön ellenőrizte, hogy az egy szem lá-
nya biztos nem fog-e hiányt szenvedni semmiben. Mert mi ilyen
család voltunk. Míg másoknak patchwork-családjuk van, nekem
puzzle-családom volt, és az égiek tettek róla, hogy a darabkák
elég messzire szóródjanak egymástól. Anyám a születésem után
nem sokkal halt meg, apám pedig az ő tiszteletére döntött úgy,
hogy Magyarországon fog felnevelni. Ő úgy mondta, hogy egy
magyar lányba szeretett bele, és ezzel szeretné őrizni anyám em-

10
Ö rök s é g

lékét. Sosem kérdeztem, hogy megbánta-e, hogy nem mentünk


vissza Amerikába, mert tudtam, mi lett volna a válasz. Hogy
őszinte legyek, én sem bántam. Más lett volna, az biztos, de hogy
jobb-e a mi számunkra? Az már sosem fog kiderülni.
A lényeg, hogy hárman maradtunk a családban. Ketten Bu-
dapesten, apai nagymamám pedig Chicagóban. Apám döntésé-
nek köszönhetem, hogy Magyarországon, egy helyen nőttem fel.
Számos olyan diplomatacsemetét ismerek, akik előbb láttak rep-
téri várót, mint játszóteret. És bár a szüleik luxuskörülmények
között utaztak mindenhová, én azért nem cserélném el a kis bu-
dapesti, lakótelepi játszóteret semmi pénzért. Az ember sok min-
dent megtanul ezen a misztikus helyen, még akkor is, ha a ké-
sőbbi barátai nem ezekből a körökből kerülnek ki.
Bevallom, a nagyi temetéséből egy pillanatra sem emlék-
szem. Arra igen, hogy milyen érzés volt belemarkolni a földbe,
hogy miénk legyen az elföldelés tisztje, vagy a rózsaszirom érin-
tése, ahogy ellenőriztem, biztos van-e illata, majd az éles szú-
rás, ahogy belemar az ujjamba a tüske. De minden más csak el-
mosódott kép.
A következő, amire emlékszem, apám szeme, ahogy meg-
próbál úrrá lenni az érzelmein a reptéren. Akkor tudatosult
bennem, hogy ez az egész mennyire nehéz lehet neki. Addig
a pontig csak a saját érzéseimet vettem számításba, és bele sem
gondoltam, mennyire önző voltam. Hiszen apám nemrég ve-
szítette el az  édesanyját, most pedig kénytelen elengedni
az egyetlen lányát a világ túlsó végére egy olyan országba, amit
nem is ismer, csak azért, hogy teljesíthesse a félig őrült anyja
utolsó kívánságainak egyikét.

11
Papp-Szabó Vanília

Félreértés ne essék, a nagyi nem volt őrült, legalábbis a szó


klinikai értelmében nem. Azok az emberek gondolták ezt róla,
akik közül kilógott, mert máshogy élt. A férje halála után nem
vonult vissza, ahogy az ottani etikett megkövetelte volna. Talpig
fehérbe öltözött mindig, ő ezzel gondolt a nagyapára, de továbbra
is vitte az ügyeit, nyaralt, utazott, nyelvtanfolyamra járt, min-
denbe belekezdett, amihez kedve volt, hogy utána abbahagyhassa,
ami mégsem nyerte el a tetszését. Így kezdett tőzsdézni is, ami
persze csak a halála után derült ki, különben apám személyesen
tekerte volna ki a nyakát. Amikor meghalt, egy csomó részvénye
szállt ránk, és kiderült, hogy ilyen módon kizárólagos tulajdo-
nosa lett egy kenyai hotelnek.
A reptéren azonban ennek már semmi jelentősége nem volt.
Ahogy belenéztem apám kék szemébe, mely szinte a megszóla-
lásig tükrözte az enyémet, éreztem, hogy milyen nehéz neki ez
az egész. Tudtam, hogy minden erejére szükség van ahhoz, hogy
ne szóljon, ne intsen, ne tartson itt, csakúgy, mintha épp a hetes
trolira szállnék, engedjen el.
Hirtelen öleltem meg, hogy a levegő is bennrekedt, és darál-
tam a fülébe mindazt, amit éreztem. Az összes kimondatlan ké-
telyemet, félelmemet, mellettük pedig az összes tényt, adatot és
érdekességet, amit addig sikerült megtudnom Kenyáról. Amikor
végre elengedtem, már könnyeket is láttam csillogni a szeme sar-
kában, de tartotta magát, mert ő volt az én sziklaszilárd, megin-
gathatatlan édesapám. Csak ennyit mondott:
– Ha mindezzel tisztában vagy, akkor jó. Nagyon jó, mert
nagy esély van rá, hogy épségben viszontlátlak.

12
Ö rök s é g

Ez a mondat a mai napig visszhangzik a fejemben, pedig az-


óta rengeteg mindenen keresztülmentem, de úgy érzem, hogy ez
a lecke, amit apámtól kaptam útravalóul, nem csak a kenyai útra
szólt. Egy egész életre való bölcsességet kaptam tőle akkor. Azt
mondta számomra ezzel, hogy ha tisztában vagyok a lehetősége-
immel és a félelmeimmel, és azok dacára elhatároztam magam
valami mellett, akkor elég bátor vagyok hozzá, hogy végigcsinál-
jam. Édesapám, az egyetlen családtagom hitt bennem, és ez meg-
adta a kellő löketet, hogy biztos lábbal lépjek fel a gépre, ami el-
repít Nairobiba.
ÚTON AFRIKÁBA

A naplementével ellentétes irányba szálltunk fel, egyenesen bele


az éjszakába. Tudtam, hogy ha körülbelül húsz óra múlva lan-
dolni fogunk, Nairobiban is éjszaka lesz. Ha minden igaz, az ot-
taniak elintézték, hogy én és a kísérőm megszálljunk egy helyi
szállodában, a gyakorlatban azonban mindenre fel voltam ké-
szülve. Pontosabban felkészültem arra, hogy nem számítok sem-
mire.
Mire ezt ilyen szépen megbeszéltem magammal, elértük
az utazómagasságot, és jött a stewie a vacsorával. Előre elkészí-
tett, gyorshűtött kaját kaptunk, amit a gépen melegítettek fel.
Hálát adtam, hogy néhány légitársaság már felfedezte magának
ezt a technológiát, és egy húszórás úton nem kell szendvicsekre
támaszkodnom mint első számú táplálék. Mivel már szabadon
mozoghattam a fedélzeten, előkotortam a hátizsákomba rejtett
kenyai útikönyvet, hogy legyen olvasnivalóm a vacsorához.
Ahogy megláttam az első oldalon díszelgő pecsétet, kicsit el-
szorult a torkom. Ex libris Balázs Benjámin, ez állt a könyvben,
kék tintával pecsételve. Benji régi barátom volt, még az egyete-
men ismertük meg egymást egy bizonyos „Bevezetés a politikába”
nevezetű kurzuson. Neki a nemzetközi tanulmányokhoz kötelező
volt, én csak hobbiból kínoztam magam vele, de később egyre
többször áldottam a hülye fejemet, hogy felvettem, pontosan

14
Ö rök s é g

Benji miatt. Ha ő nincs, akkor valószínűleg nem oltatom be ma-


gam utazás előtt, valamint jóval kevesebb infóval, ám több féle-
lemmel indulok neki ennek a kalandnak. Mivel számos külügy-
minisztériumnak dolgozik, így könnyebben nyílnak meg neki
ajtók, egyszerűbben orientálódik nemzetközi témákban, és jártas
számos olyan dologban, melyekre nekem szükségem volt, mielőtt
felülhettem erre a gépre. Most pedig itt utazik velem egy darab,
ami hozzá tartozik, és segíteni fog nekem, hogy legalább egy
hangyányit úgy érezzem, hogy én is rendelkezem azokkal a kész-
ségekkel, amelyekkel ő.
Valójában nem vagyok ennyire szentimentális, és egyáltalán
nem azért ugrott össze egy méretet a gyomrom, mert Benji en�-
nyire rendes volt. Inkább azért, mert rajta keresztül ismertem
meg az utazásom előtti viharok kiváltó okát. Az okot Károlyi
Alexandernek hívják, legfőbb ismertetőjegye, hogy a  majd-
nem-vőlegényem.
Ha van olyan élet, melyet évtizedekre előre tervezni lehetett,
akkor az az enyém volt. Egyszerű, kispolgári élet, holott apám
munkája révén megtehettük volna, hogy csatlakozunk az elithez.
Csak hát, minek? Volt egy fabatkát sem érő munkám – online
újságíró –, és már az egyetemen találkoztam életem nagy szerel-
mével. Innen nem nehéz kitalálni, hogy merre tendált az életem.
Aztán az én legdrágább nagymamám eltávozik közülünk, és mi-
vel életében sem volt soha halk, a halálát mindenki úgy éli meg,
mint egy robbanást. Egy detonációra pedig mindenki másképp
reagál.
Bennem elindított valamit, hogy végre kezembe vegyem a sa-
ját életemet. Apám számára csupa meglepetéssel szolgált, és ren-

15
Papp-Szabó Vanília

geteg olyan üggyel, amit azonnal kézbe kellett venni. Benjiben


a feltétel nélküli támogatást és segítséget ébresztette fel. Mayá-
ban, a legjobb barátnőmben döbbenetet keltett és szomorúságot.
Alexanderben pedig dühöt. Amikor megkaptuk a hírt a hotelről,
még nem tudtam, honnan fakad ez az ellenszenv, ami már majd-
nem gyűlölet volt részéről, aztán egyre inkább megvilágosodtam.
Ő már szépen eltervezte a közös kis jövőnket, amibe nekem csu-
pán egy csepp beleszólásom jutott. Éppenséggel az, hogy igent
mondok-e vagy sem. Őszintén szólva Alexet cseppet sem nyugodt
körülmények között ismertem meg. Jött, mint a villámcsapás,
pedig nem gondoltam, hogy az első szerelem után jöhet még ilyen
hirtelen letaglózó élmény. Még épp abban a korban voltam, ami-
kor az ember még hisz az első látásra szerelemben, de már vén
rókának gondolja magát, akit nem lehet átvágni a palánkon. Hol-
ott még mindig ugyanaz a kölyök, aki volt, és ugyanazokat a kö-
röket rója újra meg újra, míg észreveszi, hogy nincs is rajta póráz.
Csupán megszokásból sétál körbe-körbe.
A változás miatt mindenkiben ott van a félelem, rajtunk mú-
lik, hogyan reagálunk rá. Alex sajnos megbukott a vizsgán, tanú-
sítja ezt több tányér az étkészletből és egy asztali lámpa. Soha
nem volt velem agresszív, akkor is csak a nagyvilágba üvöltözött
és dobálózott, amikor elé álltam a hírrel, hogy megyek. Értet-
tem, hogy ki kell adnia magából a dühöt, és miután lenyugodott,
akkor beszélhetünk. Erre végül soha nem került sor. Úgy jöttem
el, hogy nem kaptam lezárást. Azt tudtam, hogy a kapcsolatunk-
nak itt vége szakad, mert egy olyan szakadék keletkezett kettőnk
között, amit rettentő nehéz lenne áthidalni, és őszintén, nem vol-
tam biztos benne, hogy én akarom-e azt a hidat.

16
Ö rök s é g

Mire ide értem a gondolatmenetemben, menetrendszerűen


megjött a szorító, sajgó fájdalom a mellkasomban, amit egy kap-
csolat elvesztésekor érez az ember. Ugyanakkor érdekes volt azt
megélni, hogy ennél többet nem érzek. Nem voltam benne iga-
zán biztos, hogy ez nem azért van-e, mert éppen túlságosan le-
foglal, hogy egy repülőn ülök Nairobi felé, és egy teljesen új fe-
jezet kezdődik az életemben, vagy mert egyszerűen ez a veszteség
csupán ennyi fájdalommal járt. Visszagondolva az üvöltözős ve-
szekedésünkre, egy kicsit megkönnyebbültem, hogy jelenleg csak
ennyi érzelemre vagyok képes.
A stewardess ismét megjelent, hogy elvigye az üres tányéro-
mat, és hogy segítsen az ülőhelyemből fekhelyet varázsolni. Mi-
kor bevackoltam magam a takaró alá Benji könyvével, hálát ad-
tam, amiért ilyen szerencsés vagyok, hogy a világ egyik legjobb
légitársaságával repülhetek, hogy a következő fél évemet Afriká-
ban tölthetem, hogy megléphettem egy ilyen sorsfordító lépést
súlyos következmények nélkül, és köszönetet mondtam úgy ál-
talában azért, hogy élek. Aztán kitöröltem a légnyomás által ki-
préselt könnyeket a szememből, és gyakorlatiasabbra vettem a fi-
gurát.
A kontinenssel és az országgal kapcsolatban tele volt a fejem
egyelőre használhatatlan gazdasági információkkal, valutával és
olyan törvényekkel, amelyeket Benji nyomtatott ki, és ugyan es-
küdözött, hogy érvényben vannak, én szkeptikusan álltam mind-
ehhez.
Az egyetlen terület, amit véresen komolyan vettem, az az or-
vosi vizsgálat volt. Ebből apám sem engedett, így utazás előtt kí-
vül-belül teljesen átszkenneltek. Ha jól emlékszem, akkor öt ol-

17
Papp-Szabó Vanília

tással és egy rakat maláriagyógyszerrel a táskámban viszonylag


biztonságban éreztem magam a fertőzésektől. Tisztában voltam
vele, hogy hozzá kell szoknom a helyi klímához, az ételekhez és
italokhoz.
Még ezzel a tudással is izgalommal vágtam bele az útikönyvbe,
amely egy az egyben a tipikus turistának szólt, tele színes képek-
kel. A szöveg nem kötött le, a képek azonban varázslatosak vol-
tak. Egy oroszlánról készült portrénál hosszan elidőztem. A sza-
vannák királya. Sokan az állatok királyának hívják az oroszlánt,
és mikor még csöppségnek számítottam, Az oroszlánkirály volt
az egyik kedvenc mesém. Akkor elhittem, hogy Simba az állatok
királya, és ez a portré is pontosan ugyanazt sugallta. Erőt, büsz-
keséget és bátorságot. Azokat a tulajdonságokat, melyeket apám
a reptéren megelőlegezett nekem. Tudtam, hogy valahol meg kell
legyenek bennem is.
Kenya próbatétel lesz számomra, döntöttem el. A közös ka-
landunk végére vagy örökre megutáljuk egymást, vagy szere-
lembe esünk.
NEVEK ÉS SORSOK

Az első dolog, ami megfogott az afrikai népekben, az a hit volt.


Rendíthetetlenül hisznek a hagyományaikban és a varázslatban,
de ami még fontosabb, a legtöbben vallásos fanatizmussal visel-
tetnek a nevek iránt. Vagyis inkább olyasmi volt ez, mint amit
filozófiából tanultam az eleve elrendelésről. Ezt a nevet kaptad,
a neved hordozza a sorsodat, amit be kell teljesítened. Ennek fé-
nyében egyáltalán nem meglepő, hogy bár otthon Tamira vol-
tam, Afrikában mindenki Savannah-nak hívott. Nomen est omen.
Ezen persze odafelé nem gondolkodtam, csupán Nairobi rep-
terén szembesültem vele, de addig még hátravolt egy dubaji át-
szállás. Addigra már rettentő elcsigázott voltam, legszívesebben
hagytam volna veszni a repjegyet, és egy kényelmes szállodában
aludtam volna ki magamból a dupla jetlaget, de ezt természete-
sen nem tehettem meg. Elvonszoltam magam az újabb gépig.
Még így, hihetetlen fáradtan is feltűnt, hogy mennyire elütök
a többi utastól. A váróban szinte mindenki sötétebb bőrű volt ná-
lam, sötét hajszínnel párosulva. E mellett az én fehérségem és
hosszú, szőke hajam szinte virított. Ösztönösen tendáltam a ha-
sonszőrű, feltehetőleg európai turisták felé, aztán rájöttem, hogy
ez mekkora baromság. Afrikába megyek, Kenyába, és igen, va-
lószínűleg rettentően ki fogok tűnni, ezért muszáj beletanulnom,
hogyan kezeljem a helyzetet. A gép indulásáig még volt vagy fél

19
Papp-Szabó Vanília

óra, ezért gyorsan beszaladtam egy shopba, és az ott vett kendőt


gondosan a hajamra terítettem. Félreértés ne essék, nem elrejteni
akartam magam. Csupán hiszek abban, hogy ha egy idegen or-
szágba utazik az ember, akkor sokkal könnyebb lesz neki, ha meg-
tiszteli a helyiek szokásait. Dubajban nem szólják ugyan meg
a turistákat, ha nincs kendő a fejükön, de mivel ez az arab orszá-
gokban ősi szokás, úgy gondoltam, rossz néven biztos nem vehe-
tik. És igazam lett! Amikor fejkendővel a fejemen tértem vissza
a kapunkhoz, kaptam néhány megértő és elismerő pillantást,
nemcsak férfiaktól, de a várakozó nőktől is.
Ez a repülőút már jóval rövidebb volt, de nem kevésbé kime-
rítő. Ha Dubajban úgy szálltam ki a repülőből, mint egy szivacs,
akkor Nairobiban olyan lehettem, mint mikor Spongya Bobot hir-
telen partra veti a víz. A fejem könnyű volt, de hamis könnyedség
volt ez, mert a körülöttem lévő világból keveset fogtam fel.
Nem is tudom, hogyan találtuk meg egymást Asimmal, aki a kí-
sérőm lett. A kartonpapírból eszkábált táblára és a hatalmas moso-
lyára azonban emlékszem. A kartonra vastag, fekete filctollal csak
annyit írtak: Savannah. A későbbi elmondásából tudtam meg, hogy
amikor meglátta a tömegben a szőke hajamat, rögtön tudta, hogy
csak én lehetek az, mert a hajam olyan színű, mint a szavanna füve
a száraz évszakban, a szemem pedig az ég kékjét hordozza.
– Asim Njeru, a védelmeződ az utadon a Marába – mutatko-
zott be pontosan olyan angolsággal, ahogy azt vártam. Az úton
aztán sokat finomodott a vaskos, kenyai akcentusa, talán a velem
való beszélgetés miatt, de egy kicsit sajnáltam is, hogy ilyen gyor-
san alkalmazkodik. A védelmezőről pedig nem túlzott egy csep-
pet sem, Asim annyit tesz szuahéliül, hogy védelmező. Nem volt

20
Ö rök s é g

véletlen, hogy pont őt küldték értem, hisz olyan ember volt, aki
könnyen megnyílik mások felé. Rendkívüli empátiáját ösztönö-
sen megéreztem.
–  Miért van szükséged két névre? – Ez volt az első kérdése, és
én hálás voltam, amiért rákérdezett. Kezdettől fogva tegeződ-
tünk, mert ennek így volt értelme. Ez volt természetes. A kérdés
pedig azt jelentette, hogy érdekli a személyem.
– Valójában nincs szükségem két névre – magyaráztam, mi-
közben Asim mutatta az utat a reptérről kifelé. – De az édes-
anyámnak mindkettő tetszett, és úgy gondolta, szépen cseng
a kettő egymás mellett.
Láttam, hogy megrágja magában a válaszomat, majd heves
bólogatások közepette biztosított arról, hogy ha az édesanyám
így látta jónak, akkor biztosan jól van ez így, nem mellesleg a har-
mónia tényleg fontos.
Amikor kiértünk az épületből, megcsapott egy esti szellő, és
szó szerint rám tapadt az ingem. Hirtelen éreztem, hogy Nairobi
nem az én városom. Tanácstalanul toporogtam, míg Asim oda-
gurult az autóval. Egy ősrégi dzsip volt, csodálkoztam rajta, hogy
még működik, de ő büszkén mutatta az oldalán a festést: Nyeupe
Tembo Hotel, Masai Mara, Kenya. Tehát a hotel dzsipjével jött
értem. Úgy döntöttem, ha azt az utat kibírta, akkor csak hazavisz
minket is épségben.
–  Ugye, először alszunk itt valamennyit? – kérdeztem remény-
kedve Asimot.
– Természetesen. Az egyik ismerősöm felajánlotta, hogy el-
szállásol minket.
– Nem hotel? – kérdeztem meglepődve.

21
Papp-Szabó Vanília

– Jobb, mint egy hotel – nyugtatott meg, és elindultunk.


Minden pillanattal egyre jobban éreztem, hogy Nairobi nem
az  én világom. Miközben áthajtottunk a  városon, úgy tűnt,
mintha nem is ezen a bolygón lennénk. A helyiek, és szerencsére
Asim is, jól átlátták a káoszt, de az én kívülálló szememnek na-
gyon visszás volt a kép. Egy modern, amerikai kisváros képe mo-
sódott egybe egy afrikai faluéval, amit nehezen tudtam feldol-
gozni.
Az is igaz, hogy a józan eszemet valahol a reptéren hagyhat-
tam, mert már nemcsak a hosszú utazás miatti kialvatlanság,
a meleg, hanem a rettenetes bűz is gondot okozott. A szeméthe-
gyek itt a természetes környezethez tartoztak, de valahogy nem
akartam megszokni a látványt. Asim egészen rövid idő alatt ész-
revette, hogy szinte már szédelgek.
– Hamar megszokja az orrod, és utána már rendben leszel –
mondta, de szemét egy percre sem vette le az útról. Ez jelezte
számomra, hogy amúgy nem így szokott vezetni, de most óvato-
sabb a kelleténél.
–  Egy kis részem reménykedik abban, hogy ezt a látványt so-
sem szokom meg – vallottam be neki. – Otthon elég nagy kör-
nyezetvédőnek számítok. Külön gyűjtök, amit csak lehet.
–  Hogy aztán a szeméttelepen megint egybeöntsenek mindent
– egészítette ki a mondatomat. – Legalábbis a legtöbb országban
ezt csinálják. Majd, ha már megtelik, elszállítják, és vagy ide ke-
rül, Afrikába, vagy az óceánba.
Erre nem tudtam, mit mondhatnék. Gondoltam, hogy talál-
kozni fogok olyan alapvető és globális társadalmi problémákkal,
amelyeket valószínűleg mi rontunk el otthon, de hogy az itteniek

22
Ö rök s é g

ilyen nyíltan és természetesen beszéljenek róla, ez új volt. Nem-


csak a gyomrom szorult össze tőle, hanem a szívem is.
Asim végül egy egészen elfogadható ház előtt parkolt le. Olyan
volt, mint egy düledező bérház a nyolcadik kerület peremén, Bu-
dapesten. Csak ott nincsenek belátható területen belül felhőkar-
colók. Láttam már rosszabbat is.
– Ez egy viszonylag biztonságos környék, közel vannak a vá-
rosi egyetemek – biztosított Asim, miközben kipakolt a dzsipből.
– Itt nem ritka a fehér ember, de azért egyedül ne próbálj meg
felfedezőútra menni. Ez már nem az a Nairobi, ami az ötve-
nes-hatvanas években vagy akár húsz évvel ezelőtt volt.
Nem mondtam ki, hogy húsz évvel ezelőtt még mindketten
alig tudtunk magunkról, mert tudtam, mire gondol. Én is olvas-
tam Kenyáról szóló regényeket, és azokból tudtam, hogy Nairo-
bit lényegében a telepesek hozták létre, ők duzzasztották várossá.
Az olyanok, mint Karen Blixen vagy Ernest Hemingway.
ELSŐ BENYOMÁSOK

Nairobi nem hagyott nagy nyomot bennem, csupán szállás­


adónkra, Habibra emlékszem, pedig mindösszesen tíz perc volt,
amit együtt töltöttünk. Rezidens volt a Kenyatta kórházban, Nai­
robi legrégebbi közkórházában, és valószínűleg több nyomort és
rettenetet látott, mint mi Asimmal együttvéve. Ennek ellenére
mosolygós, jó kedélyű fiatalembernek ismertem meg, mielőtt
végleg kidőltem arra a napra.
Másnap izzadságban úszva ébredtem, pedig az álmom egészen
nyugodt volt. Aztán kezdett rémleni, hogy hol is vagyok, így már
nem is volt olyan meglepő, hogy milyen körülmények között kel-
tem. A szobában remegett a levegő, a napon valószínűleg meg-
olvadt valami, mert égett gumi szaga kúszott be az ablakon,
az autók motorháztetőjén pedig tojást lehetett volna sütni.
A meleg, a bűz és a zsúfoltság mind Nairobi ismertetőjegyei
közé tartoznak, így azt javasoltam Asimnak, induljunk, amint
lehetséges.
Kísérőm azonban nem menekített ki azonnal a városi dzsun-
gelből, holott ő is egyetértett abban, hogy a Mara levegője sok-
kal tisztább.
–  Afrikában rengeteg szabályrendszer létezik, Savannah. Meg-
tanulod majd a szavanna törvényeit, de mindenekelőtt az enyé-

24
Ö rök s é g

meket. Az első szabály pedig az, hogy Afrikában soha nem indu-
lunk el sehová üres gyomorral.
Mi tagadás, elég éhes voltam, tegnap este kihagytam a vacso-
rát, és bár a jetlag miatt még mindig fájt a fejem, tudtam, hogy
muszáj átállnom az itteni ritmusra, főleg, mert ma találkozom
a csapatommal.
Sosem dolgoztam még együtt ennyi emberrel, az online új-
ságírás eléggé magányos műfajnak számít. Az időm jó részét egye-
dül töltöttem a gép előtt, hogy formába öntsem a gondolataimat
és az elképzeléseimet. Ennek ellenére nem rémített meg a közös
munka, sőt izgalmasnak találtam. Semmit nem értettem a hotel-
menedzsmenthez, de bíztam magamban és az intuícióimban.
Amíg ezen járt az agyam, Asim bepakolt az autóba, majd be-
indította a motort. Úriemberhez méltóan megkérdezte, hogy mit
kívánok reggelizni, mire én tanácstalanul megvontam a vállamat.
Miután egy rakás ételt és helyet felsorolt, a streetfood mellett
döntöttünk, mert azt az autóban is meg tudtuk enni, és közben
haladhattunk. Így történt, hogy egy órával azután, hogy frissen
tisztálkodtam, majd újra leizzadtam, úgy néztem ki, mint akit le-
hánytak. A streetfood ugyanis, amit Asim választott, egy kebabhoz
hasonló étel volt, csupán borjú- és zöldségpéppel töltve. Tipikusan
az a koszt, amit csukott szemmel tud igazán élvezni az ember. Nem
mellesleg remekül mutatott a fehér színű ingemen. Asim jót mu-
latott rajtam, és megmutatta, hogy legközelebb hogyan egyem ezt
az ennivalót úgy, hogy ne terítsek be mindent barna péppel.
– Amint kikeveredünk a város vonzáskörzetéből, megállok,
hogy át tudj öltözni.

25
Papp-Szabó Vanília

– Még csak cirka harminc órája érkeztem meg, de már meg-


csappant a tisztaruha-készletem – keseregtem.
–  Ó, ehhez itt hozzá kell szokni. De legalább gyorsan szárad-
nak a mosott holmik.
Az átöltözés sem ment zökkenőmentesen. Nem is gondoltam
volna, hogy Afrikában egy alacsonyabb rendű úton ennyi autó
közlekedik. Legalább ismét szolgáltattam Asimnak néhány vidám
percet, mialatt körülbelül húszan dudáltak ránk. A bőröndöm
ugyanis a dzsip csomagtartójában volt, innen kellett előhalász-
nom egy új felsőt, ami önmagában felért egy cirkuszi mutatván�-
nyal. Majd rájöttem, hogy nemcsak az ingemet kell lecserélnem,
de a melltartóm is iszamós lett a zsíros borjúhústól. Így először
a melltartómat tornásztam le magamról, miközben az ing rajtam
maradt, és miután biztonsággal rögzítettem az új alsóneműt, ve-
hettem át a leevett felsőt. Mindezt úgy, hogy közben autók és
buszok száguldottak el mellettünk.
–  Minden rendben? – kérdezte még mindig vigyorogva Asim,
miközben újra besorolt a forgalomba.
– Természetesen. Bár ennyi erővel az autópályán is átöltöz-
hettem volna.
–  Bocsánat, azt hittem, a kényelem az első. Lesznek még nép-
telenebb területek is arrafelé, amerre megyünk.
– Áh, nem érdekes – legyintettem, mert tényleg őszintének
tűnt.
–  Akkor jó. Térjünk rá a fontosabb dolgokra – indítványozta,
amint elértünk egy kellemes sebességet.
– Mint például?
– Mit álmodtál az éjjel?

26
Ö rök s é g

Először nem tudtam, hogy viccel-e, de amikor ránéztem, lát-


tam, hogy teljesen komolyan gondolta a kérdést.
– Öhm… miért érdekel?
– A törzsem hagyományai közé tartozik az álomfejtés. Sokat
tanulmányoztam régebben. Tudod, az emberek többsége minden
törzsi előzmény nélkül hisz abban, hogy amit egy új helyen ál-
modik az első éjszakán, az valóra válhat.
– A nagymamám biztos hitt benne.
– Na látod! Szóval?
Nem is tudnám megmondani, mi volt a szemében. Kutako-
dón, minden rezdülésemre figyelt, ugyanakkor volt benne egy
adag pajkosság, ami miatt nem tudtam teljesen komolyan venni.
Mégis elmondtam neki.
– A szavannán álltam. Körülöttem minden kopár volt, se egy
fa vagy egy bokor. Egy nagy hegy volt előttem. Havas volt a csú-
csa. Láttam, hogy fehér, mert akkor jött fel a nap. Amikor hát-
ranéztem, egy sas repült el felettem, és láttam a nagyanyámat,
ahogy a kedvenc kötött pulcsijában kávét iszik egy összecsukható
széken.
– Hm…
– Ennyi? Hm? Azt hittem, kielemzed!
– Ezt szeretnéd? Hogy kielemezzem? – tekintett rám érdek-
lődőn, én pedig bólogatni kezdtem. – Hát jó. A kopár szavanna
nyilván itt lesz körülöttünk egy óra múlva. A nagy hegy a Kili-
mandzsáró lesz, nem vitás, és mivel ma nem fogjuk látni, úgy
gondolom, csakis isteni sugallatot vagy jelenlétet jelenthet. A sas
éleslátást, illetve egy új érkezést jelent. Mivel a felkelő nap előtt
suhant el, úgy gondolom, találkozni fogsz egy férfival, aki nagy

27
Papp-Szabó Vanília

hatással lesz rád, mondhatni, az istenek szőtték úgy a szálakat,


hogy találkozzatok.
– És a nagymamám?
– Ő, úgy gondolom, várta ezt a találkozást, és helyeseli, kü-
lönben nem lenne nyugodt még álmodban sem.
– Hm… – mondtam nagyon okosan. – Azt hiszem, ezt még
emésztenem kell.
Asim bólintott. Nos, megkaptam a választ, és el kellett fogad-
nom egyelőre ennyit. Megkedveltem Asimot ez alatt a rövid idő
alatt, még akkor is, ha néha nem tudom követni, és egy kicsit
másfelé húz a világnézetem. Az „istenek szőtték a szálakat” részt
kicsit nehezen tudtam megemészteni.
– Mit is mondtál, mennyi idő, amíg odaérünk?
– Legalább öt óra, de inkább hat.
Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben, magam mellé vet-
tem a vízzel teli palackomat, és Asimra mosolyogtam.
– Szuper! Akkor van időd mesélni mindenről. Kezdhetnénk
mondjuk a hotellel.
Író vagy, csak éppen még nem jelent meg könyved?
Nem találsz kiadót a kéziratodnak, mert azok csupán olyan szer-
zőkkel foglalkoznak, akiknek már jelent meg kötetük? A magán-
kiadások drágák, és nem terjesztik megfelelően? Van egy történe-
ted, amit meg kell osztanod a világgal? A legjobb helyen jársz, hi-
szen a [bekezdés] program azért jött létre, hogy a hozzád hasonló
tehetséges íróknak megjelenési lehetőséget adjon.
A TWISTER MEDIA kiadó e mentorprogram keretein belül
igyekszik felkutatni és felkarolni azokat a tehetségeket, akik mun-
káikkal képesek gazdagítani a hazai zsánerirodalmat. A kiválasz-
tott műveinek kiadása mellett a kiadó szakmai mentorációt is nyújt
a szerzőknek.

További információk: bekezdes.twister.hu