You are on page 1of 11

Tartalomjegyzék

Köszönetnyilvánítás / 9
A szerző megjegyzése / 11
Bevezetés – Képzeljük el / 13

EGY
A hetedik érzék / 31

KETTŐ
Jégszívű emberek: a szociopaták / 49

HÁROM
Amikor a lelkiismeret alszik / 67

NÉGY
A világ legkedvesebb embere / 87

ÖT
Mi okozza a lelkiismeret részleges vakságát? / 105

HAT
Hogyan ismerjük fel a könyörteleneket? / 123

HÉT
A bűntudat hiányának kóroktana:
mi okozza a szociopátiát? / 141

— 7 —
NYOLC
Szociopata a családban / 163

KILENC
A lelkiismeret eredete / 189

TÍZ
Bernie választása: miért jobb a lelkiismeret? / 209

TIZENEGY
Idétlen időkig / 227

TIZENKETTŐ
Lelkiismeret a legtisztább formában:
a tudomány az erkölcsre szavaz / 239

Jegyzetek / 249
A szerzőről / 261

— 8 —
HAT

Hogyan ismerjük fel a könyörteleneket?

A sivatagban egy agg szerzetes egyszer azt mondta egy utazónak,


hogy Isten és a Sátán hangja aligha megkülönböztethető.
loren eiseley

A praxisomban az egyik leggyakoribb kérdés, amelyet feltesznek


nekem, ez: „Honnan tudhatom, kiben bízhatok?” Mivel a bete-
geim lelki traumák túlélői, és a legtöbbjüket más emberi lények
tették tönkre, részükről ez nem meglepő aggodalom. Másrészt
úgy érzem, hogy ez a legtöbbünk számára sürgető probléma,
még azok számára is, akik nem szenvedtek el súlyos traumákat,
s hogy valójában mindannyian folyton azon igyekszünk, hogy fel-
becsüljük a többi emberben létező vagy nem létező lelkiismereti
szintet. Különösen érdekel bennünket azoknak a lelkiismereti
hányadosa, akikkel szoros kapcsolatban állunk, és amikor egy új,
vonzó emberrel találkozunk, gyakran jelentős mentális energiát
fektetünk az ezzel a kérdéssel kapcsolatos gyanakvásba, találga-
tásba és ábrándozásba.
A megbízhatatlanok nem viselnek speciális inget, vagy jelet
a homlokukon, és az, hogy gyakran kulcsfontosságú döntéseket
kell hoznunk más emberekről, amelyeknek a találgatásnál nincs
sokkal több alapja, olyan irracionális stratégiákhoz vezet, amelyek
könnyen élethosszig tartó hiedelmekké válhatnak. „Ne bízz sen-
kiben, aki elmúlt harminc”, „Soha ne bízz egy férfiban”, „Soha ne
bízz egy nőben”, „Soha ne bízz meg senkiben” – ezek a legközis-

— 123 —
Dr. Martha Stout

mertebb példák. Egy világos szabályt szeretnénk, sőt, egy átfogó


regulát, mert nagyon fontos tudnunk, hogy kitől óvakodjunk, ám
ezek a széles körű stratégiai támpontok igencsak hatástalanok,
és ami még rosszabb, hajlamosak szorongást és boldogtalanságot
hozni az életünkbe.
Leszámítva azt, ha valakit évek óta jól ismerünk, nem létezik
üzembiztos szabály vagy lakmuszteszt arra, hogy ki a megbízha-
tó, és ezt a tényt rendkívül fontos elismerni, legyen ez bármeny-
nyire is nyugtalanító. E tekintetben a bizonytalanság egyszerűen
az emberi jellem része, és soha nem ismertem senkit, aki teljesen
mentes lett volna tőle, kivéve a rendkívül szerencséseket. Továb-
bá ha folyton azon tépelődünk, hogy biztos megvan ennek is
a módja, hogy biztos létezik egy megbízható szűrő, csak még
képtelenek voltunk rátalálni, azzal csak igazságtalanul önma-
gunkat hibáztatjuk.
Amikor a többi emberben kell bíznunk, mindannyian köve-
tünk el hibákat. Ezek némelyike súlyosabb, mint a többi.
Ezek után, amikor az emberek a bizalomról kérdeznek, azt vá-
laszolom, hogy van egy rossz és egy jó hírem. A rossz hír az, hogy
valóban léteznek olyan személyek, akiknek nincs lelkiismerete,
és ezekben egyáltalán nem lehet megbízni. Egy véletlenszerűen
kiválasztott százas csoportból átlagosan négy embernek van ilyen
torzulása. A jó hír – a nagyon jó hír – pedig az, hogy a százból leg-
alább kilencvenhat embert lelkiismereti korlátok gátolnak, és ezért
számíthatunk arra, hogy a tisztesség és a felelősség viszonylag ma-
gas mércéje szerint viselkednek – vagyis többé-kevésbé úgy, mint
ön és én. És véleményem szerint ez a második tény sokkal lenyű-
gözőbb, mint az első. Meglepő módon ez azt jelenti, hogy a sze-
mélyes világunk körülbelül kilencvenhat százalékának a társada-
lombarát magatartás bizonyos szintjén biztonságosnak kell lennie.
Miért tűnik hát a világ olyan szörnyen veszélyes helynek? Ho-
gyan magyarázzuk meg az esti híradó híreit, vagy akár a saját
személyes rossz tapasztalatainkat? Mi folyik itt? Elképzelhető,
hogy a lakosság csupán 4 százaléka felelős a világban és az egyéni

— 124 —
Szociopata a SzomSzédom?

életünkben előforduló szinte minden emberi katasztrófáért? Ez


egy érdekes kérdés, amely lehetőséget kínál arra, hogy az embe-
ri társadalomról alkotott néhány feltételezésünket átvizsgáljuk.
Megismétlem hát, hogy a lelkiismeret megléte egy meglehető-
sen domináns, kitartó és társadalombarát jellemzője az egyénnek.
Hacsak nem áll pszichotikus érzékcsalódás, extrém düh, szélső-
séges nélkülözés, drogok vagy kártékony tekintélyszemély hatása
alatt, egy lelkiismeret által korlátozott ember nem fog – bizonyos
értelemben nem képes – hidegvérrel ölni vagy erőszakot tenni,
megkínozni egy másik személyt, ellopni valakinek a megtaka-
rításait, szórakozásból becsábítani valakit egy szerelem nélküli
kapcsolatba, vagy szándékosan elhagyni a saját gyermekét.
Ön képes lenne ilyesmire?
Ha olyan emberekkel találkozunk – akár a hírekben, akár sa-
ját életünkben –, akik ilyen dolgokat csinálnak, kik azok? Ritkán
előfordul, hogy formálisan is őrültek vagy valamilyen radikális
érzelem hatása alatt állnak. Néha szörnyű nélkülözésben élnek,
szerfüggők, vagy egy rossz szándékú, gátlástalan vezető követői.
De a legtöbbször ezek közül egyik sem. Inkább olyan emberek,
akiknek nincs lelkiismerete. Szociopaták.
A legrémesebb, legelképzelhetetlenebb tettek, amelyekről az
újságban olvasunk, s amelyeket hallgatólagosan az „emberi ter-
mészet” számlájára írunk – bár az események megráznak ben-
nünket, normális embereket –, egyáltalán nem a normális embe-
ri természetet tükrözik, és amikor ezt feltételezzük, magunkat
sértjük meg és alacsonyítjuk le. A normális emberi természetet,
bár messze van a tökéletestől, nagymértékben szabályozza az ösz-
szekapcsolódás fegyelmező érzése; a valódi borzalmak, amelyeket
a televízióban látunk és néha személyes életünkben tapasztalunk,
nem a tipikus emberi mivoltot mutatják. Ehelyett valamilyen,
a természetünktől nagyon idegen dolgon alapulnak – a lelkiis-
meret hátborzongató és teljes hiányán.
Azt hiszem, sok ember számára ezt valahogy nehéz elfogad-
ni. Nehezünkre esik elismerni, hogy bizonyos egyének termé-

— 125 —
Dr. Martha Stout

szetüknél fogva szégyentelenek, mi többiek pedig nem, részben


amiatt, amit én az emberi természet „árnyelméletének” nevezek.
Az árnyelmélet – amely egyszerű és valószínűleg pontos meg-
nevezése annak a gondolatnak, hogy mindannyiunknak van egy
„árnyoldala”, amely nem feltétlenül látszik a szokásos viselke-
désünkből – a legszélsőségesebb formában gondoskodik arról,
hogy mindent, ami egy emberi lény számára megtehető vagy
érezhető, azt elvileg mindenki megtehesse vagy érezhesse. Más
szóval, bizonyos körülmények között (bár ezeket a körülményeket
nehezen tudjuk elképzelni), bárki lehet például egy haláltábor
parancsnoka. Ironikus módon gyakran a jó és kedves emberek
a leginkább vevők ennek az elméletnek arra a radikális formá-
jára, amely azt veti fel, hogy bizonyos bizarr helyzetben tömeg-
gyilkossá válhatnak. Demokratikusabbnak és kevésbé elítélőnek
tűnik (és valahogy kevésbé riasztónak), ha úgy vélik, valamennyi
árnyék mindenkiben van, mintsem, hogy elfogadják azt, hogy
néhány ember állandó és teljes erkölcsi sötétségben él. Annak
elismerése, hogy néhány embernek szó szerint nincs lelkiisme-
rete, technikailag nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy egyes
emberek gonoszok – a két kijelentés mégis zavaróan közel áll
egymáshoz. Márpedig a jó emberek nagyon nem akarnak hinni
a gonosz megtestesülésében.
Bár természetesen nem mindenki lenne képes arra, hogy egy
haláltábor parancsnoka legyen, sokan, ha nem a legtöbben, képe-
sek szemet hunyni egy ilyen ember borzalmas cselekedetei fölött
a tagadás pszichológiai jelensége, az erkölcsi elhatárolódás és a ha-
talomnak való vak engedelmeskedés miatt. Amikor megkérdezték
arról, hogy miért nem érezzük biztonságban magunkat a saját
világunkban, Albert Einstein így felelt: „A világ veszélyes hely,
nem is a gonosz emberek, hanem azok miatt, akik nem tesznek
ellenük semmit.”
Ahhoz, hogy tegyünk valamit a szégyentelen emberek ellen,
először azonosítanunk kell őket. Tehát hogyan ismerjük fel azt
az egy személyt a (körülbelül) huszonötből, akinek nincs lelki-

— 126 —
Szociopata a SzomSzédom?

ismerete, és aki potenciális veszélyt jelent az erőforrásainkra és


jóllétünkre? Ahhoz, hogy eldöntsük, hogy valaki megbízható-e
vagy sem, általában hosszú ideje és jól kell őt ismernünk, egy
szociopata esetében pedig még ennél is sokkal jobban és hosz-
szabban, mert sajnos nem úgy van megalkotva ez a világ, hogy
a szociopaták már az idők kezdete óta egy megkülönböztető jelet
viselnének a homlokukon. Ez a gyötrő dilemma egyszerűen az
emberi lét része. De a sürgető kérdés még az ismerősség mellett
is megmarad: „Honnan tudhatom, hogy kiben bízhatok?” – vagy
még inkább, hogy kiben nem lehet megbízni.
Miután majdnem huszonöt éven át hallgattam a betegeim tör-
téneteit a szociopatákról, akik behatoltak az életükbe és ott kárt
okoztak, amikor megkérdezik tőlem, hogy „Honnan tudjam, ki-
ben nem bízhatok?”, a válaszom általában meglepi az embereket.
Mindenki azt várná, hogy leírom a viselkedés vagy a testbeszéd
néhány baljósan hangzó részletét, vagy felvázolok egy fenyegető
nyelvhasználatot, amely árulkodó lehet. Ehelyett megdöbbentem
az embereket azzal, hogy biztosítom őket, ezek egyike sem jó tipp,
mivel ezek közül egyik sincs megbízhatóan jelen minden esetben.
Ehelyett a legbiztosabb jel az önsajnáltatás – a szánalom felkel-
tése. Ugyanis a gátlástalan emberek legáltalánosabb viselkedése
nem a félelmünket veszi célba, ahogyan az képzelnénk. Hanem
perverz módon az együttérzésünkre apellál.
Ezt először akkor tanultam meg, amikor még pszichológus-
hallgató voltam, és lehetőségem nyílt arra, hogy kikérdezzek egy
bíróság által küldött pácienst, akit a rendszer már „pszichopata-
ként” azonosított. Az illető nem volt erőszakos, ehelyett agyafúrt
befektetési trükkökkel csalta ki az emberek pénzét. Izgatott ez
az ember, és az, hogy mi motiválhatja – elég fiatal voltam még,
hogy azt higgyem, ritka emberfajta –, megkérdeztem hát: „Mi
a fontos az ön számára az életben? Mit szeretne mindennél job-
ban?” Arra számítottam, hogy a válasz a „pénzt szerezni”, vagy
az „elkerülni a börtönt” lesz, mivel az ideje nagy részét ezeknek
a tevékenységeknek szentelte. Ehelyett pillanatnyi habozás nélkül

— 127 —
Dr. Martha Stout

így válaszolt: „Ó, ez könnyű. A világon mindennél jobban sze-


retem, amikor az emberek sajnálnak. A dolog, amire mindennél
jobban vágyom, az emberek sajnálata.”
Ez megdöbbentett és meglehetősen elkedvetlenített. Azt
hiszem, jobban szerettem volna, ha azt feleli, hogy „elkerülni
a börtönt”, vagy akár azt, hogy „pénzt szerezni”. Emellett össze
is zavart. Miért szeretné ez az ember – miért szeretné bárki –,
hogy sajnálják, nem is beszélve arról, hogy ez minden más ambí-
cióját megelőzi? Ezt képtelen voltam felfogni. De most, miután
huszonöt éven át hallgattam az áldozatok történeteit, rájöttem,
hogy van egy kitűnő oka annak, amiért a szociopaták szeretik,
ha sajnálják őket. Olyan szembetűnő, mint az orr az arcon, és
ugyanolyan nehéz meglátni, mint azt tükör nélkül: a jó emberek
hagyják, hogy a szánalomra méltó személyek megússzanak egy
gyilkosságot, így hát, ha egy szociopata szeretné folytatni a játé-
kát, bármi is legyen az, nem kell mást tennie, mint újra meg újra
sajnálatot kelteni.
A jó emberek sajnálata a csodálatnál – de még a félelemnél is
– jobb biankó csekk a szociopaták kezében. Ha sajnálunk valakit,
legalább egy pillanatra védtelenek vagyunk, és mint sok más, lé-
nyegében pozitív emberi jellemvonást, amely összeköt bennünket
– társadalmi és szakmai szerepek, szexuális kötelékek, a jószívű
és a kreatív emberek megbecsülése, vezetőink iránti tisztelet –, az
érzelmi sebezhetőségünket is kihasználják ellenünk azok, akik-
nek nincs lelkiismeretük. A legtöbben egyetértünk abban, hogy
rossz ötlet különleges mentességet adni valakinek, aki nem képes
bűntudatot érezni, ám amikor egy személy sajnálatra méltónak
mutatja magát, gyakran mégis ezt tesszük.
A sajnálat és az együttérzés a jót szolgálja, amikor olyan arra
érdemes emberek felé irányul, akiket szerencsétlenség ért. De
amikor ezeket az érzéseket olyasvalaki kényszeríti ki belőlünk,
akinek a viselkedése következetesen antiszociális, ez biztos jele
annak, hogy valami nincs rendben; egy potenciálisan hasznos
veszélyjelzés, amelyet gyakran figyelmen kívül hagyunk. Talán

— 128 —
Szociopata a SzomSzédom?

a legkönnyebben felismerhető példa az összevert feleség esete,


akit szociopata férje rutinszerűen eltángál, majd fejét a kezébe
temetve leül a konyhaasztalhoz, és amiatt sóhajtozik, hogy nem
tud uralkodni magán, ő egy szegény nyomorult, és az asszonynak
meg kell neki bocsátania. Számtalan más példa van, látszólag vég-
telen változatban, s néhány még felháborítóbb, mint az erőszakos
házastársé, és van köztük pár szinte tudat alatti eset. És azok
előtt, akiknek van lelkiismeretük, az ilyen helyzetek, függetlenül
attól, hogy milyen fokú cinizmus fedezhető fel az adott szituáció-
ban, szemlátomást egyfajta bonyolult érzelmi kirakósként jelenik
meg, amelyben a háttér (a sajnálatra való apellálás) folyamatosan
elnyomja a fontosabb beágyazott ábra (az antiszociális viselkedés)
észlelését.
Visszatekintve, a szociopaták sajnálatra való apellálása ab-
szurd és dermesztő dolog. Skip azt sugallta, hogy együttérzést
érdemel, mert eltörte valakinek a karját. Doreen Littlefield sze-
gény, túlhajszolt léleknek mutatta magát, akit túlságosan meg-
érint a betegek fájdalma. A szép és kedves Barbara Graham azt
magyarázta az újságíróknak a börtönben, hogy a társadalom meg-
akadályozta, hogy megfelelően gondoskodjon a gyerekeiről. És
a korábban említett, haláltáborban dolgozó tiszthez hasonlóan
az 1945-ös nürnbergi perben32 a haláltábor őrei a vallomásukban
azt is elmondták, milyen szörnyű volt a krematóriumoknál szol-
gálatot teljesíteni – a szag miatt. A brit történész, Richard Overy
által idézett interjúkban az őrök arra panaszkodtak, hogy emiatt
nehezen tudták elfogyasztani a szendvicsüket.
A szociopaták nincsenek semmilyen tekintettel a mindenkori
társadalmi szerződésre, de tudják, hogyan használják fel azt az
előnyükre. Mindent összevetve, én biztos vagyok benne, hogy ha
az ördög létezik, azt szeretné, hogy nagyon sajnáljuk.
Amikor el akarjuk dönteni, hogy megbízzunk-e valakiben,
vagy sem, gondoljunk arra, hogy ha az illető következetesen rossz
vagy feltűnően helytelen viselkedése a sajnálatunk elnyerésére
irányuló igyekezettel párosul, az szinte felér egy figyelmeztető

— 129 —
Dr. Martha Stout

jelzéssel a lelkiismeretlen ember homlokán. Egy olyan személy,


akinek a viselkedése mindkét jellemzőt magában foglalja, nem
feltétlenül tömeggyilkos, s nem is feltétlenül erőszakos, de való-
színűleg olyasvalaki, akivel nem szabad szoros barátságot kötni,
üzletre társulni, házasságot kötni vagy megkérni, hogy vigyázzon
a gyerekeinkre.

Szegény Luke

Mi a helyzet a társadalmi szerződés legértékesebb összetevőjével?


Mi a helyzet a szeretettel? Íme, egy nő csendes katasztrófája, egy
olyan történet, amely soha nem fog szerepelni az esti híradóban.
A páciensem, Sydney nem volt szép nő. Negyvenöt évesen
haja piszkosszőke, őszülő, teste telt, asszonyos, olyan test, amely
soha nem volt elbűvölő. Ám jó intellektussal bírt, valamint tudo-
mányos és szakmai teljesítmények egész sorával. Még nem volt
harmincéves, amikor otthon, Floridában egyetemi docens lett, az
epidemiológia professzora. A bennszülött orvoslásban használt
anyagok népességre gyakorolt hatásait tanulmányozta, a házas-
ságát megelőzően pedig beutazta Malajziát, Dél-Amerikát és
a Karib-térséget. Amikor Floridából Massachusettsbe költözött,
egy cambridge-i etnofarmakológiai konszern tanácsadója lett. De
én leginkább a szelídségéért, finomságáért szerettem, és a megfon-
tolt, önelemző gondolkodásáért. Az egyik dolog, ami vele kapcso-
latban a leginkább megmaradt bennem, az hangjának melegsége
volt a röpke tizenöt terápiás ülés alatt, amit együtt töltöttünk.
Sydney elvált egy Luke nevű férfitól. A válás elvitte az összes
megtakarítását, és kénytelen volt hitelt felvenni, mert mindenáron
meg akarta kapni a fia, Jonathan felügyeleti jogát, aki nyolcéves
volt, amikor megismertem Sydney-t, és csupán öt a válás idején.
Luke költséges harcba kezdett, nem azért, mert szerette Jona-
thant, hanem mert megdühödött Sydney-re azért, mert az kitette
a házából.

— 130 —