You are on page 1of 362

Ő maga volt a rejtély.

Vajon
úrhölgynek született, hogy
gyermeket szüljön és neveljen,
vagy csak egy álruhás
könnyűvérű nőnek? Feleség
vagy szerető? A fiatal hölgy
semmit nem akart elárulni
múltjából, még a nevét sem.

Rycote gróf csak azt tudta,


hogy ez a nő az ő házában
lakik, sorsa az ő kezében van,
és szépsége egészen
megbabonázza. Miss Caroline pedig nem merte felfedni a
valóságot önmagáról, és nem is akart a gróf terhére lenni,
bár egyre jobban érezte, hogy közeledik a veszély, és
Rycote vágyainak nem fog tudni ellenállni…
VÁGYAK TÁNCA

– Önnek is táncolnia kellene lenn – szólt Rycote


grófja Caroline-hoz, és fogta a karját, hogy kihúzza a
szobából.

– Ne találjon ki szamárságokat! – válaszolta


Caroline. – Csak vessen egy pillantást rám! Hogy nézek ki
ebben az ócska ruhában!

– Akkor mi a magunk táncát ebben a szobában


járjuk – mondta Rycote, és karjával közelebb húzta a nőt.

Caroline lába földbe gyökerezett, mikor meglátta azt a


csodálatos szempárt, ami rá szegeződött. A testét pedig
valami különösen forró érzés kerítette hatalmába.

– Gondolhatta volna, hogy egyszer úgyis


bekövetkezik – szólt ismét a gróf.

Caroline nem is tudott vitába szállni a gróf ezen


kijelentésével. De mégsem tudta, mitévő legyen, miközben
a gróf szája az övéhez közeledett...
A BIANKA sorozatban eddig megjelent:
Evelin Richardson: A vonakodó örökös
April Kihlstrom: A félrevezetett
Diana Emily Hendrickson: A makacs csábító
June Calvin: Pelham két menyasszonya
Karen Harbaugh: Ördögi alku
Penelope Stratton: A földön járó nő
Dawn Lindsey: Az amerikai unokatestvér
Anne Douglas

VÁGYAK TÁNCA

AlexandrA

4
Eredeti cím: Miss Caroline's Deccption
Copyright © Anne Bayless, 1995
Fordította: Hunyadi Lászlóné

ISSN 1416– 3349


ISBN 963 367 221 X

Magyarországon kiadja a PÉCSI DIREKT Kft.


ALEXANDRA Kiadója
Felelős kiadó: a kft. ügyvezetője

5
Első fejezet

Valamikor nagyon szép nő lehetett. Dickon Richardson,


Rycote grófja látta maga előtt, hogyan csavarta el a fejét
oly sok ifjú férfinak, akik csodálattal nézték finom ívű arc-
csontját, egyenes orrát, s a kis gödröcskét az állán.
Mostanra nagyon megváltozott. Arca sápadttá vált, a
kimerültség összes jele tükröződött az arcán. Színüket
vesztett haj tincsek lógtak ki a kontyból, s keretezték az
arcát, mely az öle felé nézett. A rajta lévő sötét ruha alatt
domborodott a pocakja, s keze azon nyugodott, miközben
egy zsebkendőt gyűrögetett az ujjai között. Gyermeket
várt.
Mellette egy idősebb nő – valószínűleg a szolgája – ku-
porgott, s így együtt üldögéltek a Bull and Mouth vendéglő
egyik padján, ahová általában a kocsisok jártak. A szolgáló
motyogott valamit a nőnek, aki röpke pillantást vetett rá.
Egy pár lépéssel odébb Dickon arra figyelt fel, hogy a nő
tekintete egyenesen rá szegeződik, bár az arca nem
látszott túl jól, mert a kalapja árnyékot vetett a szemére. A
lámpák pislákoló fénye néha-néha úgy esett, hogy
meglátta a nő arcát, akinek arckifejezése olyan volt, mint
aki nem e világon él.
6
December közepe tájékán borzongató hidegek jártak, a
vendéglő mégis nagyon zsúfolt volt. Utasok, kocsisok,
segédek, lovászok és naplopók járkáltak ide-oda, s
közben kis párafelhőket fújtak, ahogy kiengedték szájukon
és orrukon a levegőt. Meglehetősen nagy zaj volt. A nő és
a szolgálója mit sem vettek észre ebből. Akár száz
mérfölddel odébb is lehettek volna.
Dickon nem tudta mire vélni, hogy egy ilyen állapotos
nő miért csak a szolgálójával utazik. Hol lehet a férje?
Fürkésző szemmel fésülte át az udvart, ahol ő és a
megözvegyült nővére, Ruth, Lady Stilton, épp egy
postakocsit kerestek, amivel eljuthatnak a Nagy északi
úton át Durhambe. A két nőről senki más nem vett
tudomást.
Dickon intett a nővérének, aki magas, negyvenes
éveiben járó helyes nő volt, s némi aggodalommal
kérdezte: – Szerinted nem lesz baja az utazástól annak a
nőnek? Bármikor megszülhet. Remélem, nem Durhambe
tart. Az utazás épp elég kényelmetlen lesz így is, hát még
ha egy kis váratlan jövevény is érkezik útközben.
– Szegény asszony – szólt Ruth együttérzően. – Biztos
jó oka lehet, hogy így egyedül utazgat. Szerintem még
nem jött el annak az ideje, hogy megszüljön – vizsgálta

7
kritikus szemmel a nő hasát Ruth. – Olyan hat hónapos
lehet. Szegény! Holtfáradtnak néz ki!
– Nos, nem a mi dolgunk – szólt Dickon, és odébb
húzta a nővérét. – Keressük meg a kocsit, hiába nem
tetszik az ötlet. Az igazat szólva, remélem, nem
találkozunk senki ismerőssel. Még hogy én Durhambe
postakocsival utazzak!
– Nincs más választásunk – bámult Ruth a testvérére.
– Tudod, hogy anya nem tudná megbocsátani, és nagyon
szomorú volna, ha nem lennénk ott karácsonykor. De az
biztos, hogy én szívesen megyek postakocsival, s nem is
kell olyan sokat fizetni. Jó, ha az ember néha az árát is
nézi valaminek, öcsikém.
– Hát persze – válaszolt a testvére. – Ki tudja, milyen
csőcselék gyűlik össze azon a postakocsin. Egy úriember
mindig saját kocsit bérel.
– De a pénzzel tudni kell gazdálkodni is – emlékeztette
Ruth a testvérét barátságosan. – Nem lesz semmi bajod,
ha most az egyszer ezzel megyünk, Dickon. Nézd! Nem a
mi kocsink? Szálljunk be, mielőtt még megtelik.
Dickon nem sok lelkesedéssel követte a nővérét. A
Hadügyi Hivatalban rengeteget kellett könyörögnie, hogy
legalább egy kis szabadságot kaphasson erre az
időszakra, és anyjával tölthesse az ünnepeket
8
Durhamben. Többször próbált célozni rá, hogy az anyját
valamiféle nyavalya gyötri, és ezért hívja mindig. Ebből
annyi volt igaz, hogy mindig hívta, mert már szinte egy év
telt el azóta, hogy nem látták egymást.
Most pedig beleegyezett, hogy postakocsin utazzon
hazáig. Az idő nagyon rossz volt, és félő, hogy még
rosszabbra fordul. Ki nem állhatta a hosszú kocsikázást,
de hirtelen azt sem engedhette volna meg magának, hogy
saját kocsit béreljen. A Hadügyi Hivatal nem fizetett valami
jól. A szabadság, amit már oly régóta várt, nem kezdődött
valami fényesen. Vacogott, hiába volt rajta a nagykabátja,
s – ugyan nem fülsértően – átkozta is az időjárást.
Dickon felsegítette Ruthot a piros-fekete színű kocsiba,
amiben már ült egy idős ember hivatalnoki ruhában.
Dickon meggyőződött arról, hogy bepakolták-e a csomag-
jaikat, majd beszállt a kocsiba.
Egypár perccel később csatlakozott hozzájuk a leendő
anya és a szolgálója. Mikor közelebbről megnézte a nőt,
látta rajta, hogy olyan harmincas éveiben járhat, ha nem
idősebb. Csak pár évvel lehetett több, mint Dickon, aki
harmincegy volt. Szíve mélyén szomorúságot érzett.
Remélte, hogy a nő és a szolgálója a legközelebbi városig
fognak csak utazni. Nem akarta a gentlemant játszani,
mégis olyan gondolatok jártak a fejében, miszerint nem
9
lehet egy férfi olyan bolond, hogy elenged hosszú útra egy
ilyen állapotban lévő nőt ilyen fagyos decemberi estén.
Ráadásul szerinte nem volt már sok hátra a gyermek
megszületéséig.
A nő szomorkásán lépett be a kocsi ajtaján, miközben
lihegő szolgálója hátulról segített asszonyának
elhelyezkedni a kocsiban.
Az ismeretlen a sarokban foglalt helyet, a szolgálója
pedig a hivatalnok mellett, középen. Velük szemben
Dickon és Ruth ült. Ők már előbb kiválasztották maguknak
a menetiránnyal szembeni helyeket. A kocsiban eredetileg
négy személy utazhatott volna, és Dickonnak eszébe is
jutott, hogy felmászik a kocsis mellé, de aztán
meggondolta magát. Kifizette a két helyért a viteldíjat, mert
egyetlen porcikája sem bánta, hogy nem a hideg szél fújja
az arcát. Szemben vele mind a három utas törékeny és
vékony volt, csak a nő pocakja domborodott jócskán előre.
Úgy tűnt, nem ülnek túl szorosan.
– Asszonyom, nem ülne inkább menetiránnyal
szemben? – kérdezte Dickon körültekintően, miközben a
nőre pillantott.
A nő lefelé nézett, s fekete kalapja most is eltakarta
arca nagy részét. Mikor fejét felemelte, üres szemmel

10
nézett Dickon felé. Elfésült egy hajtincset a kezével, majd
ismét lehajtotta a fejét.
– Nem – monda végül. A hang, melyet nagy nehezen
préselt ki magából, mély volt és szomorkás. De Dickon
még soha nem hallott ennyire kétségbeesetten és
elkeseredetten kimondani egy ilyen rövid szót. – Nem,
köszönöm – mondta ismét. A fejét most sem emelte fel
teljesen. Kivett egy zsebkendőt a táskájából, és gyűrögetni
kezdte annak csipkés szélét.
Dickon a nővérére tekintett. Ruth felemelte a szemöl-
dökét, majd megrántotta a vállát.
A kocsis kinyitotta az ajtót, és összeszedte a jegyeket,
mielőtt felmászott a helyére, ami a csomagtartó fölött volt.
Kicsit meglepődött, hogy öten ültek benn, nem pedig né-
gyen. Valamit mormogott magában, majd becsapta az
ajtót, és megjegyezte. – Ide egy zabszem nem férne be.
Dugig van.
Miközben kifelé hajtott az udvarról, megnyomta a kürt-
jét pontban nyolc órakor, jelezve, hogy elindult Edinburgh-
ba Durhamen keresztül.

Az utak nem voltak rossz állapotban, de maga az


utazás nyomorúságos volt. Havas eső kezdett hullani az
égből, még mielőtt kiértek volna Islingtonból. A kocsis
11
pedig ugyanolyan irammal hajtotta a lovakat, hogy tudja
tartani az időt, s csak akkor vett vissza a vágtából, mikor
már úgy csúszkáltak a lovak, hogy majdnem felborult a
kocsi. Mindezek után csak lépésben hajtott a következő
állomásig, ahol kicserélte a lovakat. Dickon jól tudta, hogy
négy ló még száraz időben sem tud igazán együtt haladni.
Ezt a lassúságot látva, még a fogait is csikorgatta. Azt is
jobban elviselte volna, ha gyalog teszi meg ezt a
távolságot, csak ne lett volna olyan hideg. Semmi levegő
nem volt a kocsiban, s ki is nyitotta egy pillanatra az
ablakot, hogy egy kis friss levegőt szippantson. De azon
nyomban vissza is húzta a nyakát, mert a hódara hirtelen
belepte a haját. Megpróbált elaludni, de nagyon fázott a
lába. Odakuporodott Ruth mellé, aki sztoikusan tűrte, hogy
öccse jobban érezze magát. Dickon néha rá-rápillantott a
terhes nőre. Közömbös volt mindennel szemben, és
állandóan csak a zsebkendőjét fogdosta.
A kocsi csak rövid időre állt meg az állomásokon, hogy
felvegye a postát, és lovakat cseréljen. Dickon mindannyi-
szor ki is szállt a kocsiból, amikor csak lehetett, és kinyúj-
tóztatta a lábát. A hivatalnok Biggleswade-ben kiszállt, így
már csak négyen maradtak a kocsiban. Ahogy hajnalodott,
a havas eső is kezdett elállni, helyette eső csepergett. A
kocsis gyorsíthatta a tempót.
12
Mivel mindig csak kis időre álltak meg, Ruth és Dickon
alig érezték, hogy ettek valamit. A terhes nő és a
szolgálója még csak üdítőért sem szálltak ki, állandóan a
kocsiban ültek. A várandós nő alig moccant. Dickon ezt
nem tudta mire vélni, azt gondolta, hogy vagy alszik, vagy
nincs teljesen magánál. Kérdően nézett a szolgálóra, de ő
ugyanolyan üresen nézett vissza, mint azelőtt az
asszonya. Dickon nem próbálkozott tovább.
– A fenébe is! – kiáltott fel, miközben épp egy kis kocs-
ma felé igyekeztek Ruthtal rövid pihenőjük során. – Úgy
néz ki, mint aki nem is él. Mit kellene csinálnunk?
– Mit is csinálhatnánk? – kérdezett vissza a nővére. –
Ha segítségre lesz szüksége, akkor majd biztos szól
valamit. A szolgája sem aggódik egy cseppet sem.
– De hát semmit nem evett. Vigyek neki egy kis süte-
ményt? Ha ő nem eszi meg, akkor majd a másik nő biztos
elfogyasztja.
– Miért is ne? – kérdezte Ruth. – Igazán szép dolog.
Kétlem, hogy olyan könnyen tudna ki- és beszállni a kocsi-
ból, s valószínűleg ez az oka, hogy meg sem mozdul.
– Vagy talán rejtőzködik valaki elől? S nem akarja,
hogy rájöjjenek, hol van – szólt Dickon.
– Csak nem gondolod? Miért tenné ezt? – Ruth szeme
nagyra nyílt, mert úgy érezte, rájött valamire. – Valószínű-
13
leg nincs férjnél, és az apja látni sem akarja a gyerekkel
együtt. Szerinted ez lehet az igaz? Bár nem értem, milyen
is lehetett az a férfi, aki ebbe a nőbe szerelmes lett.
Szegény nő! Lehet, hogy soha nem tudjuk meg a titkát.
– Kétlem, hogy akad olyan apa, aki így töltené ki a
mérgét a leányán, hogy világgá küldi gyerekestül –
mondta Dickon. – Bárhogy is legyen, viszek neki egy kis
csemegét.
– Ne felejtsd el a másik nőt se! Vigyél kettőt!
Dickon és Ruth megették a maguk süteményét, s még
egy-egy jókora korsó sörrel le is öblítették torkukat. Pont
visszaértek, mire indult a kocsi. Még meleg volt a papírba
csomagolt sütemény. Egyik nő sem hagyta el a kocsit.
– Egy kis csemege a hölgyeknek – mondta kedvesen
Dickon, s odanyújtotta az asszonyoknak.
– Ó – kiáltott fel a terhes nő, majd végigmérte a férfit
tetőtől talpig. Szemével végignézett a kocsi belsejében, s
végül kísérőjén állt meg a tekintete. – Nézd, Dossie,
sütemény! Tessék.
– Köszönöm, Miss Caroline – mondta a szolgáló. – De
ön egyen előbb. Önnek jobban szüksége van rá.
– Edd csak meg mind a kettőt.
– De Miss Caroline! Ma még egy falatot sem evett! Baj
lesz még ebből.
14
– Nem merek enni – mondta sóhajtozva. – Vedd csak
el mind a kettőt.
A várandós nő elhelyezkedett kényelmesen a kocsi
sarkában, és lecsukta a szemét.
– Köszönöm – mondta Dossie, s mind a kettőt
hangtalanul el is majszolta.
A kocsi nem tudta igazán tartani a tempót a havas eső
miatt, és a kocsisok, akik minden harmadik állomásnál
cseréltek, megtették, amit lehetett, hogy behozzák a
lemaradást. A pihenőket is lecsökkentették negyven
percről húsz percre, majd tizenötre. Dickonnak nehezére
esett ezt megemésztenie, s így nem is volt megelégedve
az úttal. Mindig motyogott valami káromkodásfélét, de
Ruth úgy tett, mint aki nem hallja. A velük szemben ülők
pedig egyáltalán nem vettek róla tudomást.
A terhes nő egyszer csak figyelmes lett arra, hogy
behajtottak Haycockba, egy kedves kis vendéglő
udvarába, ami Wansfordban volt. Valamit suttogott a két
nő egymásnak, majd ügyetlenül kiszálltak a kocsiból.
– Hallottad, hogy Miss Caroline-nak szólította? – mond-
ta halkan Ruth, miközben a másik két nő már elhagyta a
kocsit. – Akkor igazam volt. Egy szegény, félrevezetett,
tönkrement nővel van dolgunk, akit jól kihasználtak, és
most ő fizet érte, mégpedig ezzel a gyerekkel, aki
15
házasságon kívül fog születni. Ez borzasztó. Annak a
férfinak, aki ezt tette vele, feleségül kellett volna vennie őt.
– Igen – értett egyet testvérével Dickon. Most már
sokkal jobban érdekelte a nő igazi története, mint azelőtt.
A nő hiába volt rosszul öltözött és megviselt, valamiféle
tiszteletreméltóságot mégis sugárzott magából. A férfi
egyáltalán nem nézte le emiatt. Tudta, hogy néha a
legkörültekintőbb nők is bajba keveredhetnek, ez pedig
csúnya következményekkel járhat.
Tíz perccel később a két nő visszatért. A fiatalabbik
szégyenlősen Ruthra pillantott, és elhelyezkedett a már
meg szokott helyén.

Mikor elindultak, ismét beszürkült az ég alja, s még


messze voltak Durhamtől, mikor Miss Caroline mocorogni
kezdett és felsóhajtott: – Ó, jaj!
Dickon és Ruth erre egyből felfigyelt. Dossie, a
szolgáló, csak szundított úrnője mellett, s úgy tűnt, hogy
nem hallja a sóhajokat.
– Segíthetek, kedvesem? – kérdezte Ruth. – Talán a
gyermek jön?
– Ó, nem. Még nem – válaszolt gyengén Miss Caroline,
s közben elfordította a fejét. – Még nincs itt az ideje.

16
– Biztos benne? Néha hamarabb érkeznek, mint ahogy
az ember várja őket. Ez az első gyermeke?
– Nem. Ő lesz a negyedik, vagyis azt hiszem. Vagy
az ötödik? Olyan nehéz állandóan... – nyöszörgött Miss
Caroline, majd elájult.

Sehogy sem akart felébredni, tudni a világról. Csak azt


érezte, hogy valaki dörzsölgeti a kezét. Egy másik pedig
az arcát csipkedte. Miért nem hagyják magára? Csukva
tartotta a szemét abban a reményben, hogy feladják, és
hagyják pihenni, de az ébresztgetés tovább folytatódott.
Hallotta Dossie hangját, mely távolinak tűnt, és tele volt
aggodalommal.
– Miss Caroline! Miss Caroline! Fel kell kelnie. Még a
kocsiban vagyunk. Mit kezdjek önnel?
Caroline kinyitotta a szemét. Dossie ismét
megdörzsölte kezét, s közben a szemben ülő kedves
hölgy az arcát csipkedte finoman, és néha végigsimította a
homlokát. Az, hogy ilyen sokan voltak körülötte, még
jobban elvette a kedvét a dolgoktól.
– Itt vagyok – szólt halkan. – Semmi baj. Mindjárt
jobban leszek. – Mikor ráeszmélt, hogy ő foglalja el az
ülést teljes hosszában, megkísérelte, hogy felálljon, s
átadja Dossie-nak a helyét.
17
– Csak feküdjön nyugodtan – szólt a vele szemben ülő
hölgy. Caroline elfordította a fejét, s tekintete a férfiéval
találkozott. Milyen helyes férfi! De ez nem jelentett semmit.
Walterre gondolt, aki valaha szintén helyes férfi volt. Az
ilyen magas, széles vállú, barna hajú és nagy szemű férfi-
akban gyakran az ördög lakozik. De ez a férfi egy
szikrányit sem tűnt kegyetlennek. Csak meg volt rémülve.
– Ruth – mondta a férfi –, vajon nem a.... a.... baba
jön? Megállítsam a kocsit?
– Menj már! – szisszent fel Ruth. – Nem hiszem, hogy
a baba jön. Vannak fájásai, asszonyom? – kérdezte
Caroline-t.
– Nincsenek – válaszolta. – Tán csak megérezném
ennyi tapasztalat után. Egy kicsit gyengének érzem
magam. Ennyi az egész. Biztos elmúlik.
– Pedig nem fog, ha nem eszik – motyogta a szolgáló.
– Hová tartanak? – kérdezte Ruth.
Most megmondja nekik az igazat? Úgy határozott,
jobb, ha nem. Ahhoz túlságosan fáradt volt, hogy okos
dolgokat mondjon. A történet, amit még régebben eszelt ki
– hogy hátha szüksége lesz rá egy ehhez hasonló
helyzetben hihetőnek tűnt volna, de nem tudta sehogy
sem összeszedni gondolatait. Jól tudta, hogy nem szabad
semmi olyan nyomot hagyni, mely alapján Walter utánuk
18
tud jönni, mert még az is lehet, hogy ezeket az embereket
is megkeresi és kikérdezi.
– A nővéremhez megyünk – hazudott. – Durhambe.
– És hol a férje? – kérdezte Ruth.
– Meghalt – válaszolta Caroline. Összehúzta a szemöl-
dökét, miközben Dossie kiengedte a levegőt.
– Két hónapja halt meg.
– És a többi gyermek? – kiáltott fel Ruth kétségbeeset-
ten. – Azt akarja mondani, hogy a gyerekeit meg otthagyta
valahol?
Caroline eltakarta az arcát a kezével. Bárcsak ne
említette volna őket! Soha! Soha!
– Jó kezekben vannak – kiáltott fel. – Egyáltalán nem
aggódom értük.
Megpróbálta összeszedni magát, de ez már túl sok
volt.
– Mi értelme az életnek? – kérdezte, majd elfordult a
többiektől, és összehúzta magát az egyik sarokban,
elrejtette az arcát, és csak zokogott.
Dossie fölé hajolt, s ő is megingott egy kicsit, miközben
a kocsi egy bukkanón haladt át. – Ó, kedvesem – mondta
–, nem sok van már hátra.
A baba már abbahagyta az erőteljes mozgolódást, és
Caroline is jobban érezte magát. Még ha érzelmileg nem is
19
volt minden rendjén, már jobb kedve lett. Jó volt lefeküdni
a kocsi ülésére, még akkor is, ha az óriási sebességgel
zötykölődött is.
Az emlékek pedig csak jöttek és jöttek. Ha nem hallja
meg, hogy mit beszél Walter...
Aznap elhatározta, hogy leül, és elbeszélget Walterral
a jövőjükről. Úgy döntött, felkeresi a dolgozószobájában,
még vacsora előtt. Az ajtó kissé nyitva volt, megállt előtte,
de akik benn voltak, nem vették észre, hogy ott van.
– ... már megint egy átkozott lánygyermek. Biztos
vagyok benne – mondta Walter. – Ez a szuka nem képes
egy fiút szülni nekem. Csinálhatok én bármit. Most már
nem bírom tovább. Pedig már azt hittem, hogy ekkorára
meghal a szülésben. De nem! A gyerekek meghalnak, de
ő bezzeg! Olyan, mint egy beteg macska, úgy néz ki, mint
egy darab rongy, s alig tudom megérinteni. Hát akkor hadd
legyen csak a gyerekével.
– Nézd, Fenland. Segítenél? Megéri, hidd el. Már körül-
belül hat hónapos, ami azt jelenti, hogy bármelyik percben
megszülhet – úgy emlékszem, egyszer négy hónapos volt,
mikor megindult a szülés. És én mondom neked, hogyha
ez sem lesz fiú, vagy holtan jön a világra, akkor neki vége.
Elegem van. Egy baleset a kocsival... vagy egy esés a
lóról, s ha pont nincs ott senki, aki segítene... s elvérzik...
20
valamit tenni kell vele. S egy kis szünet után majd találok
valami nekem való fruskát, aki szül nekem végre egy
örököst.
Caroline nem várta meg, hogy mit mond erre James
Fenland, hogy segít-e megölni őt. Már régebben
találkozott Fenlanddel, és semmi kétséget nem érzett
afelől, hogy szívesen segítene. Megfordult, felrohant a
lépcsőn olyan gyorsan, ahogy csak tudott, felkeltette
Dossie-t, aki éppen szundikált. Megkérte, hogy szedje
össze a legszükségesebb dolgokat. Leosontak a szolgák
lépcsőjén, és kirohantak a házból, keresztül a konyhán,
ahol már nagy volt a sürgés-forgás. Az itteni személyzet
kérdően nézett rájuk, de folytatták munkájukat. Caroline
magával vitte azt a pár kilónyi apróbb pénzt, amit össze
tudott eddig gyűjteni, és az ékszereit annak a
reményében, hogy majd beváltja kocsijegyre és egyéb
nélkülözhetetlen dolgokra.
De most hová menjenek? Miközben egy bérelt
kocsiban utaztak a Bull and Mouth felé, már látta, hogy
onnan mindenféle irányba indulnak postakocsik. Úgy
döntöttek, hogy átszállnak. Biztos volt abban, hogy a saját
családja nem szívesen látná. Dossie-nak azonban támadt
egy ötlete, hogy menjenek a Durhamben élő

21
Fincasterékhez, ahol Dossie öt évvel ezelőtt szolgált,
mielőtt Caroline-hoz jött volna.
– Ott úgy bántak velem, mint egy családtaggal –
nyugtatta meg Dossie Caroline-t. – Fincaster asszony
mindig imádkozott, és Mister Fincaster sem tűnt úgy, mint
aki bánja, hogy felesége ezt teszi. Az asszony állandóan
azt mondta, hogy azt teszi, ami Istennek jó. Gondolom,
nem lesz probléma, hogy minden reggel imádkozni
fogunk. Fincaster asszony rengeteg imát tud. Ugye már
meséltem önnek róla Biztos a gondjaiba vesz minket, ha
látja, hogy mi is szívesen imádkozunk.
Caroline-nak úgy tűnt, hogy ez nem nagy ár azért,
hogy valahol menedékre találjon. – Biztos vagy benne,
hogy Fincasterek még Durhamben laknak? – kérdezte.
Mikor Dossie megnyugtatta, beleegyezett, hogy a
Durhambe tartó postakocsiba üljenek. S mi lesz aztán?
Nem akart a jövőre gondolni. Az volt a lényeg, hogy végre
megszabadt Waltertől.

Második fejezet

Caroline nem kényelmesen, de fáradtan feküdt a


kocsifülkében. A többi utas is hasonlóan ki volt merülve.
Mindannyian Durhambe tartottak. Nem érezte jól magát,
22
de abban is biztos volt, hogy még nincs itt az ideje a baba
érkezésének. Már elég sok tapasztalata volt abban, hogy
mit kell éreznie akkor, ha jön a gyermek. Felajánlotta
Dossie-nak, hogy összébb húzza magát, hogy ő is
odaférjen, de Dossie csak mormogott. A velük szemben
lévő pár – akiket, mint később megtudta, Dickonnak és
Ruthnak hívtak és testvérek voltak – helyet szorított
Dossie-nak az ülésen, és így hárman ültek szorosan.
Caroline bezárta a szemét.
Most, hogy utazásuk vége felé jártak, Caroline-t egyre
jobban elhagyta a bátorsága. Mit fognak gondolni Dossie
volt munkaadói, Fincasterék, ha meglátnak egy asszonyt
egyedül, hat hónapos terhesen? Dossie azóta nem
találkozott velük, hogy Carroway vicomtja leendő
menyasszonyához jött dolgozni öt évvel ezelőtt. Lehet,
hogy már nem is emlékeznek Dossie-ra.
Caroline-nak a saját családja jutott az eszébe. Henry
már biztos huszonöt év körül lehet. Már három éve nős, és
két gyermek apja. Régebben volt olyan, hogy minden
titkukat megosztották egymással, de sajnos már régóta
nem találkoztak. Henry sok más dologgal volt elfoglalva,
és nem igazán érdekelte, hogy mi van az egyetlen
nővérével. Még soha nem találkozott Henry feleségével és
gyerekeivel. Ők is, akárcsak a szüleik és hat másik
23
fiútestvére, Bedfordshireben laktak, nem messze
Londontól, de Caroline soha nem utazott el oda, nehogy a
sorozatos terhességével elriassza a családtagokat. Néha
írtak egymásnak, de látogatásra soha nem került sor
Caroline első problémája után. Akkor pedig azt hitte, hogy
a testvére megérti őt. Nem volt semmi öröm abban, hogy
Carroway vicomtjának házában lakott.
Caroline ökölbe szorította a kezét, és megpróbált nem
visszaemlékezni arra, hogy milyen szörnyűségek is érték
azalatt a pár év alatt. És persze a rengeteg korlátozás.
Nem lovagolhatott. Napközben mindig pihennie kellett, ha
akarta, ha nem. Rengeteg gyógyszert szedetett vele
Walter, hogy biztosan egészséges gyermek jöjjön a
világra. Ilyen ormótlan köpenyeket kellett viselnie, mint
amilyet most is visel, társadalmi életet egyáltalán nem
élvezhette. Walter üzleti elképzeléseiben túl hamar
szerepelt a gyermekáldás gondolata. Alig telt el idő, hogy
egy szülést kihevert volna, már jött a következő. Kétszer
tudta megszülni gyerekeit, de később azok is meghaltak.
Caroline parancsolt magának, és félretette emlékeit. Nem
számított neki, hogy hol találja meg az igazi önmagát csak
az, hogy végre normális életet éljen, ha egyszer megszüli
ezt a negyedik gyereket. Nem sok reményt táplált az iránt,
hogy élve fog születni, de ha mégis így lenne, akkor keres
24
egy kis házat, és Dossie segítségével rendbe hozza életét.
És soha nem engedi, hogy Walter megtudja, hol is lakik.
Attól félt, hogy az elképzelése csupán álom marad. De
végre mert álmodozni, s ez volt az első alkalom, hogy ilyen
terveket szőtt. Mióta férjhez ment, félelemben töltötte az
életét, és állandóan rettegett. Nemsokára elaludt, és az
aggódás ráncai fakulni kezdtek az arcán. Dickon ránézett
a zárt kocsiban, bár nem sokat látott, mert félhomály volt.
Igaza volt. Valamikor biztosan csodálatos lehetett, és nem
sok hiányzik ahhoz, hogy megint régi fényében
tündököljön. Haragudott magára, hogy milyen önző volt,
mikor azt gondolta, hogy ez a nő meg fogja keseríteni az
utazást. Ha problémái vannak ennek a nőnek, akkor neki
segítenie kell. Ő volt az egyetlen férfi a kocsiban, s
úriemberként kell viselkednie. De nem tudta, hogyan
fogjon hozzá.
– Miss Caroline! Keljen fel! Durhamben vagyunk –
rázta meg Dossie finoman Caroline vállát.
– Nagyon hideg van. Ha itt marad a holmival, akkor
megnézem, hogy van-e szabad kocsi.
Caroline vonakodva nyitotta fel a szemét. Majdnem
koromsötét volt, de a vendéglő udvara jól ki volt világítva,
és tele volt emberekkel és lovakkal.
– Hány óra van? – kérdezte.
25
– Két óra körül járhat – felelte Dickon. – Senki nem jön
önökért? Hol lakik a testvére? – kérdezte.
Caroline pillanatnyilag el is felejtette, hogy azt hazudta,
miszerint a testvéréhez megy. – Micsoda? – kérdezte
nyöszörögve.
– A testvére. Senki nem jön önök elé? – kérdezte
megint Dickon, és leugrott a kocsiról, hogy segítsen a
nőnek leszállni a kocsiból. A fagyos szél beleragadott
ruháikba, s Caroline elfordította a fejét, hogy ne csapjon
arcába a szél. Egyszer csak Dickon szeme szegeződött
rá. Majdnem fekete volt. Semmi más nem tükröződött
benne, csak melegség és együttérzés. Olyan más volt ez
a szempár, mint Walter fagyoskék nézése!
Caroline összeszedte magát, és a távolba merengett. –
Senki nem vár ránk. Nem tudtuk megmondani a nővérem-
nek, hogy melyik kocsival jövünk. Majd bérelünk egy mási-
kat, és azzal elmegyünk.
– Hajnali kettőkor? Milyen messze lakik a testvére?
Engedje meg, hogy én és a testvérem elvigyük önöket.
Az anyám kocsija itt vár. Dickon egy sárga-fekete mintás
kocsira mutatott.
– Engedje meg, hogy elvigyük önöket – hangzott Ruth
szájából ugyanaz a kérés. Integetett a kocsisnak, aki
ásított egyet, majd elindult feléjük.
26
Caroline zavartan nézett Dossie-ra. Fogalma sem volt
hol lakhatnak Fincasterék. Még soha életében nem volt
Durhamben. – Sajnálom, de nagyon fáradt vagyok. Nem
tudok tiszta fejjel gondolkodni. Dossie, lennél kedves
megmondani, hogy merre menjünk?
– Azonnal, asszonyom – válaszolt Dossie félénken.
Körülnézett, mint aki menekülni készülne. – Bár nem
voltam még a városban úgy, hogy ilyen sötét lett volna, de
ahogy emlékszem, Fincasterék észak felé laknak, vagyis a
templomtól északra.
– Fincasterék? – kérdezte Ruth és Dickon egyszerre.
Caroline és Dossie meglepetten néztek rájuk.
– Csak nem arra a vénasszonyra gondolnak, aki szinte
már térden csúszva jár? – kérdezte Dickon. – Nem lehet,
hogy ő az ön testvére. Még ahhoz is öreg, hogy az anyja
legyen.
– Ismeri őket? – kérdezte habozva Caroline, s közben
azon gondolkodott, miért nem hagyják őket békén, hogy
mennének a saját útjukra.
– Ismerjük őket – szólt Ruth. – De Dickon, nem volt
valami szép dolog tőled, hogy így nevezted a hölgyek
rokonait. Mrs. Fincaster jellemvonásait mindenki jól ismeri
Durhamben. Csak jót tudunk róla mondani. És Mr.
Fincasterről is.
27
– Bocsánat – mormogta Dickon. – De ne ácsorogjunk
itt a hidegben – szólt, mikor észrevette, hogy Caroline
mennyire fázik. – Szálljunk be anyám kocsijába. Én hozom
a csomagokat. Majd útközben különválogatjuk azokat.
A férfi megfogta Caroline kezét, a kocsihoz kísérte, és
visszament a csomagokért. Mire a kocsi készen állt az
indulásra, a csomagok már ott púposodtak a kocsi mellett.
Már akkor is megjegyezte, hogy milyen kevés csomag
Caroline-nál, amikor legelőször a kocsma udvarán
megpillantotta. Miért nem hozott vajon több csomagot, ha
meghatározatlan időre jött? A kabátka, ami rajta volt, jó
minőségűnek látszott, bár sötét és kopottas is volt, de
eszébe jutott, hogy a férjét gyászolja. Caroline-ban volt
valami megfejthetetlen. Szerette volna teljesen
megismerni és választ kapni néhány kérdésre. A
csomagokat felkötözték a tetőre, és a kocsis már készen is
állt az induláshoz. Caroline-t igazából nem érdekelte . Túl
fáradt volt ahhoz, hogy érdekelje, merre is mennek. Inkább
lefeküdt a kényelmes kocsiülésre, s hagyta, hogy más
hozzon döntést helyette. Dickon felugrott a kocsis mellé,
és megtudakolta, merre is laknak Fincasterék.
– Oda menjek? – kérdezte a kocsis hitetlenkedve.
– Először oda – mondta Dickon. – Aztán haza.

28
– Rendben, uram – szólt a kocsis, és bekanyarodott a
következő sarkon.
Caroline még mindig nem hallott semmi, csak az ájulás
környékezte.

– Miss Caroline! Miss Caroline! Mit csináljak? –


kérdezte térdepelve Dossie, s közben szorongatta
asszonya kezét, és hiába is fürkészte az eszméletét
vesztett nő arcát.
– Nemsokára Fincasteréknél leszünk – mondta Dickon.
Biztos vagyok benne, hogy rendbe fog jönni Miss Caroline,
ha várják önöket. A személyzet – reméljük – csak
Caroline-nal fog foglalkozni. De egy dolgot azért nem
értek. Mrs. Fincaster nem lehet a nővére Caroline-nak.
Dickon arra gondolt, hogy a kocsis segítségével
talán be tudják vinni Caroline-t a házba, ha véletlenül nem
térne magához. De reménykedett benne, hogy visszanyeri
az eszméletét.
– A nővére? – kérdezett vissza Dossie, és a hangja
tele volt aggodalommal. – Miss Caroline-nak nincs is
nővére. Ő az egyetlen lány. Összesen nyolcan vannak
testvérek, de többiek mind fiúk, ráadásul legtöbbjük
lókötőfajta.

29
Dossie rádöbbent, mit is mondott, s összecsapta a
kezét.
– De mit is beszélek én!... Azt akarom ezzel mondani
uram, hogy Mrs. Fincaster olyan, mintha a testvére volna
Caroline-nak.
Dossie szégyenkezve nézett Dickonra, aki a maga
módján viszonozta ezt a nézést.
– Felejtse el, hogy a Fincaster házhoz megyünk
először, John! Egyenesen hazafelé!
– Rendben, uram – válaszolt a kocsis. Azon nyomban
homlokegyenest más irányba hajtott, miután befordult egy
sarkon. A lovak nagyon jó ütemben tudtak haladni, hiszen
egy ilyen fagyos decemberi éjszakán senki nem járkált az
utcán.
– Mit csinálsz? – kérdezte követelőzően Ruth. –
Dickon, megőrültél?
– Itt valamit titkolnak a hölgyek – válaszolta. Caroline
szolgája valamit motyogott, s Dickon a testvérének
válaszul annyit mondott: – Ryfieldben maradhatnának
mára, s holnap majd elvisszük őket a barátaikhoz.
– Behoznál a házunkba két teljesen idegent, amikor az
egyikük ilyen állapotban van? Az éjszaka közepén? Anya
nem fog örülni neki! Most vigyük el őket a nővéréhez, vagy
a barátaikhoz, vagy ahhoz a Mrs. Fincasterhez, bármilyen
30
rokonságban is legyenek – fejezte be Ruth
felháborodottan.
– Mindent a maga idejében – mosolygott Dickon. – Az
igazat megvallva semmi kedvem most válaszolgatni
Fincasterék őrült kérdéseire, amikre ráadásul a választ
sem tudom. És egyébként is a legszebb álmukból
ébresztenénk fel őket. Fázom, fáradt vagyok, és már a
saját ágyamban szeretnék feküdni. Szerintem te is
ugyanezt érzed.
– Rendben van – felelte Ruth. Caroline-ra nézett. – Már
tudatánál van? – kérdezte Dossie-t. Amikor ő nemmel
válaszolt, Ruth felsóhajtott. – Hozzánk megyünk – közölte
terveiket a szolgával. – Aztán holnap tovább indulhatnak
Fincasterékhez. Most nem akarjuk felébreszteni őket. S
ráadásul a mi otthonunk sokkal közelebb van.
– Nagyon köszönjük, asszonyom! – kiáltott fel
örömében Dossie, s láthatóan örült, hogy más oldja meg a
problémáikat.
Nem telt el tíz perc sem, már Ryfieldben jártak. A nagy,
kocka alakú kőházban sötét volt, csak egy gyertya
világított az utca felőli ablakban, s látszott, hogy a szél ide-
oda fújja a lángot. Mikor a kocsi megállt, Dickon azonnal
kiugrott, és megkérte a kocsist, hogy segítsen bevinni a
házba Caroline-t. Úgy tűnt, hogy már jobban van, bár
31
szeme még csukva volt, s halk nyögések hagyták el a
száját.
A kocsis alaposan végignézte a nőt a pislákoló lámpa
fényében. – Legjobb, ha sietünk, még mielőtt megszül –
szólt, miközben Dickon kiemelte Caroline-t a kocsiból. A
kocsis segített a nőt elhelyezni Dickon karja között, majd
követte őket, hogy azon nyomban tudjon segíteni, ha
valami baj van. Elég ügyetlenkedve, de csak sikerült
Dickonnak felvánszorognia a lépcsőn, ahol nővére már
kopogtatott.
Bár a hölgy nagyon vékony volt, Dickon teljesen
elfáradt, mire fölért az ajtóhoz. Ez a baba már legalább öt
kiló, gondolta Dickon. Az is meglehet, hogy ikrek lesznek,
vagy három gyermek bújik elő ebből a pocakból.
– Végre! Drága gyer... – kezdett ujjongva örülni az ősz
hajú asszony, aki szederszínú pongyolát viselt. Dickon
szerint biztos hallotta az érkezésüket, és már régóta
álldogált az ajtóban. Egy kicsit el is keseredett. Azt
remélte, hogy el tudja helyezni vendégeiket az egyik
szobában úgy, hogy anyja ne lássa.
– Ki a fene ez? – kérdezte Lady Rycote, miközben jó
ban szemügyre vette Caroline-t.
Dickon jobbnak tartotta, ha indul a kocsissal a
csomagokért. – Mindent a maga idejében – mondta az
32
anyjának. – Először fektessük le! Mit gondolsz, hová
tegyük? A kék szobába! Elő van készítve?
– Igen, de ott épp most aludt ki a tűz. Te jó ég! Csak
nem itt fog megszülni? Nem tehetjük a kék szobába.
Vigyük Benjámin régi szobájába.
Caroline teljesen magánál volt, mikor azon kapta
magát hogy Dickon erős kezei tartják. Fantasztikus érzés
kerített hatalmába, biztonságban érezte magát. Nem is
akarta erőltetni, hogy a saját lábára álljon. Csak kíváncsian
nézte az ősz hajú asszonyt, aki éppen magyarázott,
kiabált, és arcával gesztikulált, mígnem rájött, hogy ő a
vita tárgya, s őmiatta van ez a nagy felhajtás. Arra is rájött,
hogy nagyon nehéz lehet, mert a férfi egyre nehezebben
cipeli. De azért vitte még akkor is, ha közben hangosan
felnyögött néha.
– Kérem, engedjen, hadd menjek egyedül. Ne
haragudjon a gyengeségemért. De most már tudok járni.
Dickon finoman letette, de védőén fogta a karját.
– Tegyük egy székbe a kisasszonyt, uram – javasolta a
kocsis.
– Igen, ezt tesszük – válaszolta Dickon. Érte nyúlt az
egyik székért, ami az előszobában volt. Dickon és a kocsis
időt nem hagyva Caroline-nak az esetleges ellenkezésre
beültették a székbe. A széket megfogták két oldalról, és
33
úgy vitték a lépcső felé. Őket kísérte két álmos, rosszul
öltözött inas, hogy segítsenek, ha valami baj történne.
Lady Rycote nem várta meg, míg lejönnek. Annál
jobban aggódott, mi van ezzel az idegen teremtménnyel.
Elindult a két inas után, akik a csomagokat vitték, és
kísérték Dickonékat. Hirtelen azonban megfordult és
lerohant, majd ismét felfelé olyan sebesen és hirtelen,
hogy a férfiak majdnem meginogtak Caroline-nal és a
székkel. – Egy lámpa kell. – Körülnézett, és gyorsan
elemelt az ablakból egyet, előrement, hogy mutassa az
utat. – Erre! – mondta győzedelmesen.
– Anya! Én is legalább olyan jól tudom, hol van
Benjámin szobája, mint te – szólt erélyesen anyjára
Dickon. Nagyon nehéznek érezte az újdonsült „csomagot".
Lady Rycote elég ébernek látszott, s még hamarabb ju-
tott be a szobába, mint a szolgájuk. Letette a gyertyát, és
levette a takarót a nagy, magas ágyról.
– Tegye ide! – mondta kelletlenül, miközben a férfiak
óvatosan az ágyra tették Miss Caroline-t. Úgy tűnt, Lady
Rose most először vette észre, hogy lánya is itt van, akár-
csak Dossie.
– Ó! – kiáltott fel. – Ruth lányom! Szervusz, drágám, új
szolgálód van? Küldd le, hogy mondja meg Reddingnek,
tegyen még fát a tűzre.
34
– Nem ismeri Reddinget. Majd én lemegyek – mondta
egyre halványabb hangon. Tudta, hogy ez a kijelentése
magyarázatot kíván. Kiviharzott a szobából, és otthagyta a
tátott szájjal álló Dossie-t.
– Majd én megcsinálom Miss Caroline ágyát – szólt
Dossie a mellette álló asszonynak. Majd ránézett a
kocsisra, aki annál jobban meg volt lepődve, mint hogy
azonnal elhagyja a szobát. – Hozná a csomagjainkat,
uram? Egy kis bőrönd, a kocsi tetején.
Dossie pedig elindult a magasított ágy felé, és
megsimogatta Caroline homlokát.
– Itt vagyok, kedvesem. Hadd tegye kényelembe az ön
jó öreg Dossie-ja. Felülne egy kicsit, hogy levegyem a
ruháját?
Most már mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a külö-
nös asszonyhoz tartozik a szolgáló, nem pedig Ruthhoz.
Lady Rycote hagyta, hadd csinálja azt, amit akar.
Hirtelen villámcsapásként érte a gondolat, ki is lehet ez a
nő. Biztos Dickonnak a szeretője, s teherbe ejtette, ezért
hozta el az anyai házba. Túl messzire ment ezzel Dickon.
S ráadásul pont karácsonykor! A fiára bámult.
– Dickon – szólt fagyosan. – Csalódtam benned.
Bemegyünk a nappaliba, és elmagyarázod, miről is van
szó. Azt sem bánom, ha egy éjszakát töltesz a
35
magyarázkodással. Ezt meg kell tenned – mondta, s
közben sehová nem nézett, ahogy elhagyta a szobát.
– De anya! Ez a nő beteg! – rohant Dickon az anyja
után.
– Gondolom, hogy ez a nő már itt is fog maradni.
Számomra úgy tűnik, hogy ez a nő tudja, mit csinál. A te
Miss Caroline-od. Isten nevében kérdezem, hogy miért
hoztad őt ide? Kérlek, mondd, Dickon! – horkant fel Lady
Rycote.
Mikor elérték az első emeletet, s Dickon épp az anyja
után baktatott, találkoztak Ruthtal, amint épp indult felfelé
– Te is gyere! – szólt szigorúan Lady Rycote a
lányához, – Te is részt vettél abban, hogy játékot űzz
velem. Mindketten gyertek!
Megragadta Ruth karját, aki nem ellenkezett.
– Boldog karácsonyt mindkettőtöknek!

Lady Rycote megengedte Dickonnak, hogy töltsön


magának egy fél pohár konyakot, mielőtt leülnek
beszélgetni Ruth is kért egyet testvérétől, amit az anyja
elég rosszallóan nézett.
– Hát akkor kezdjünk bele. Ki is az a Miss Caroline, és
miért kellett őt idehoznotok? – kérdezte követelőzően Lady
Rycote. – Szegény édesapád megfordulna a...
36
– Soha nem láttam még őt addig, amíg nem
találkoztam vele a londoni Bull and Mouth udvarán –
vágott az anyja szavába Dickon. – Nem igaz, Ruth?
Ruth bólintott. – Vele és a szolgálójával együtt utaztunk
egy postakocsin. Mást nem tudtunk meg róla, csak azt,
hogy Caroline-nak hívják. Csak annyit mondott nekünk,
hogy meghalt a férje olyan két-három hónappal ezelőtt, ha
jól emlékszem. És épp a testvére felé tartott Durhambe.
– El kell ismernem, bájos történet – Lady Rycote
gúnyosan mosolygott. – Mit csinált? Betegnek tettette
magát, és engedte, hogy te kényeztessed? És ti ketten,
mint két ostoba ember, elhittétek, amit művelt. Abban
biztos lehetsz, hogy ennek a nőnek soha nem volt férje. És
miért nem ment akkor a nővéréhez?
Dickon és Ruth félénken néztek egymásra. Ruth
megrántotta a vállát, és megitta gyorsan maradék
konyakját. – Ebben Dickon a bűnös, úgyhogy majd ő
elmagyarázza. Ő volt a lovagias a nővel szemben, most
lássuk, hogyan keveredik ki belőle.
– Biztos, hogy volt férje – szólt Dickon, s közben a ma-
gasba emelte a karját. Nehéznek érezte a vállát a
cipekedéstől, és a lábát a lépcsőn való fel-alá járkálástól.
Megtekergette a vállát, felemelte a konyakospoharát, és
ivott egy jó kortyot belőle.
37
– De miért vagy benne olyan biztos? Semmi bizonyíté-
kod nincs. A szolgáló mondta? Valószínűleg nem akarta
elárulni Miss Caroline-t.
– Ez már a negyedik gyereke – mondta Dickon csend-
ben.
Lady Rycote zavartan nézett a fiára. Képtelen volt fel-
fogni, hogy az mit is mondott.
– Megtudtuk, hogy Fincasterékhez igyekeztek –
folytatta Dickon. – Fogalma sem volt, hogy hol is laknak.
És természetesen Nell, a vénasszony sem lehet a
testvére. Mikor beakartuk vinni, elájult, és akkor
elhatároztam, hogy haza kell hoznunk. Holnap pedig
tovább folytatja útját. De hadd töltse az éjszaka hátralevő
részét nyugalomban. Úgy tűnt, tényleg nincs valami jó
állapotban. Holnap már el is hagyhatja a házat. Vagyis ma
reggel. Kérlek, ne haragudj rá!
Lady Rycote lehajtotta a fejét, és pongyolájának egy
darabjával játszadozott. Egy jó ideig semmit nem szólt.
Majd felemelte fakókék szemét, és könnyek jelentek meg
a szemében.
– Ne haragudj, hogy hibáztattalak, de máshogy ítéltem
meg a helyzetet. Ha az, amit mondasz, igaz, akkor tényleg
minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk.

38
Felegyenesedett, és a vállát hátrahúzta. – A Fincaster
mesében viszont akkor sem hiszek. Azt nem kétlem, hogy
Nell órákig imádkozik érte, de abban is biztos vagyok,
hogy a kisujját sem fogja mozdítani, hogy segítsen rajta.
Akkor miért éppen hozzájuk megy?
Hirtelen egy gondolat jutott Lady Rycote eszébe, ami
villámcsapásként jött. – Dickon! – kiáltotta.
– Jó családból való ez a Miss Caroline? Nem
engedhetjük meg, hogy olyan valaki aludjon Benjámin
szobájában, aki a szolgák és a cselédek közül való.
Mondd, mit tudsz róla?
– Szerintem biztos, hogy nemesi családból származik –
felelte Ruth. – Ugyan csak a beszédét hallottuk, és a
ruháját láttuk. Jelenleg ugyan gyászol, azért van rajta az a
ruha, de biztos a magasabb rétegből való. A másik dolog
pedig, hogy van egy szolgája.
Bárki felbérelhet egy szolgát vagy egy cselédet. Mi van
akkor, ha valami lókötő üzletelő férfi özvegye?
– De anya! – kiáltott fel Dickon. – Most már elég! Mit
számít? Nem arról van szó, hogy most már itt fog lakni.
Csak egy kis menedéket nyújtunk neki éjszakára.
Miután ezt elmondta, egyetlen korttyal megitta a
maradék konyakot. – Megkérdezem a szolgájától, hogy

39
van Miss Caroline, s aztán én is ágyba bújok. Mikor is
láttam utoljára ágyat? – kiáltott fel, és kisétált.
– Csak kérdeztem, nem kell komolyan venni – mondta
Lady Rycote halkan. Felállt, és odament Ruthhoz. – Ó,
kedvesem! Nagyon örülök, hogy itt vagy. Meg kellene
néznünk még utoljára, hogy minden rendben van-e új
vendégeink körül, s aztán mi is lefekhetünk. Holnap fel
sem kelünk délig. Tudom, hogy fáradt vagy.
Lady Rycote karon fogta a lányát, és felmentek a
lépcsőn.
Nem mást találtak a nő ágya mellett, mint Dickont, aki
ugyan azt mondta, hogy lefeküdni megy, most mégis itt ült.
A szoba fényben úszott. És pont ezt a fényt szerette a
szoba előző lakója a legjobban kiskorában. De ugyanúgy
vonzották a hatalmas barna bútorok, a barnára festett
falak és az azon lógó képek és egyéb emlékek. A
legjobban azt élvezte, mikor horrorkönyveket olvasott
ebben a szobában, ahelyett hogy iskolába ment volna. Ma
Benjámin már kapitány egy hadseregnél, és saját kaland-
és rémregényei szereplője a félszigeten.
Milyen csodálatos hely Benjámin szobája ennek a –
számukra idegen – nőnek. A fények megnyugvást hoztak
annak, aki oda bement, s ennél jobb menedékhely nem is
létezik egy idegennek. Most már együtt érzett Miss
40
Caroline-nal, s szívesen hagyta a nőt, hogy itt pihenje ki
magát. Most már mindegy, egypár órán belül úgyis
elhagyja a házukat. Lady Rycote odahajolt az
ismeretlenhez, hogy kiengesztelje azért, ahogy az előbb
viselkedett vele, s kedvesen megkérdezte:
– Hogy van, Miss Caroline? Remélem, most már
jobban.
Dickon felhúzott szemöldökkel nézett anyjára, majd
testvérére.
– Azt hiszem, a hölgyet a férje nevén kellene szólíta-
nunk. Azt mondta, hogy Mrs. Makepeace-nek nevezzük.
Igaz asszonyom?
– Igen – mondta Caroline. Remélte, hogy nem felejti el,
hogy erre a megszólításra válaszolnia illik. Makepeace
nagyanyjának volt a lánykori neve.
– Igen, most már minden rendben – válaszolt a ház
úrnőjének. – És szeretném megköszönni, hogy ilyen
kedvesek voltak velem. Ahogy hallottam, ön Rycote
hercegnő, a lánya Lady Stilton, és ez az úr a gróf. Azt
hiszem, nem ismerkedtünk össze a postakocsiban, és
csak most tudtam meg, kik is önök. Azt hiszem, az önök jó
szívéről tanúskodik az, hogy az éjszaka közepén egy
idegent befogadtak. A továbbiakban nem akarok
kellemetlenséget okozni önöknek, s pár óra múlva már a
41
nővéremnél leszek. De addig is, örök hálám önöknek –
szólt Caroline, és fáradtan mosolygott Lady Rycote-ra.
Lady Rycote arca komorrá vált a „nővérem" szó
hallatára. – Gondolom, nem akarja nekem is bemesélni,
hogy Fincaster a nővére? Nell, a vénasszony, biztos nem
az.
Caroline zavartan nézett. Most tehát rajtakapták, hogy
hazudott. De képtelen volt kitalálni egy hihetőbb történetet.
Az elmúlt évek emlékei még éltek benne, s jól emlékezett
Walternak arra a mondására, hogy „ha nem jut eszedbe
egy hihető válasz vagy kifogás, azonnal válts témát". Most
akkor ezt érdemesnek találta kipróbálni.
Te jó ég! – kiáltott fel, miközben a hasára tette kezét. –
A fájás...!
Lady Rycote azonnal intézkedett. – Dickon! Küldj egy
inast Dr. Francisért! Ruth, te pedig kérj meg valakit, hogy
tegyen fel vizet forrni, és hozass Reddinggel tiszta lepedőt
és terítőket. Én pedig itt maradok, és megteszek mind
tőlem telhetőt, Mrs. Makepeace. De még nem kellene
szülnie, ugye?
Caroline megrázta a fejét. Lady Rycote aggódva figyelt
– Remélem, meg tudunk előzni egy esetleges... ó,
kedvesem, mindent megteszünk.

42
Caroline rosszul érezte magát, hogy ilyen bonyodalmat
okozott. – Nem kellene még várnunk? Hiszen ez lehet,
hogy semmit nem jelent. Már korábban is voltak ilyen
fájásaim.
– A legjobb, ha mindent előkészítünk – jelentette ki
Lady Rycote határozott hangon. Fia és lánya is körülöttük
állt, s várták Lady Rycote végső döntését. – Menjetek! –
kiáltott fel a végén.
– Most pedig – szólt Lady Rycote, miközben leült arra a
székre, melyen előzőleg a fia telepedett meg –, elmondja
nekem, hogy tényleg a negyedik gyermekét várja-e. Most
már biztosan könnyebben fog menni, ha ez így van. Ne
aggódjon, drágám. Mindent megteszünk. Kérem,
meséljen! Hol van a többi gyereke? Milyen szép család
lehet! Bizonyára hiányolja őket. Gondolom, mindegyikük
él.
Caroline nem bírta ezeket a kérdéseket. Elfordította
fejét Lady Rycote-tól, és csak annyit mormogott: – Nem,
egyikük sem.
Könny csordult ki a szeméből, ahogy visszagondolt a
hosszú évek próbálkozásaira, amikor még élt benne a
remény, hogy új életet adhat, egy egészséges gyereket
Walternak. Két kicsi gyermek ugyan élve született, de az
egyik még első pár hét valamelyikén meghalt. A másik,
43
Charles, túlélte a szülést és az azt követő heteket.
Mennyire örült Walter! Semmit sem talált elég jónak a kis
Charlest illetően. Walter nem engedte, hogy ő gondozza
állandóan a kisfiút, mert attól félt, hogy ha nagyon sokat
dolgozik, akkor nem esik teherbe a továbbiakban. Így egy
dada és egy nővér segédkezett a házban.
Aztán nyolc hónapos korában halva találták Charlest a
kis bölcsőjében. Walter fájdalma óriási volt. Kirúgta a
dadát és a nővért is, annak ellenére, hogy láthatóan
Caroline-t hibáztatta. Azzal vádolta, hogy belopakodott a
kisfiú szobájába, és megfojtotta fiát, hogy ezzel megnyerje
a csatát és a visszavágót ellene, hogy mindig gyötörte
azzal, hogy legyen egy fiú örökös. Caroline biztos volt
abban, hogy nagyon megverte volna Walter, ha akkor nem
lett volna négy hónapos terhes.
És most itt van, kedves emberek társaságában
idegenként, és hamarosan elmegy más idegenekhez.
Vajon gondját fogják viselni? A különböző pletykák, mely
Nellről hallott, nem derítették jókedvre. Még három
hónapja volt hátra, hogy megszülessen a gyermeke, és a
jövő nem sok jót ígért.
Lady Rycote megfogta Caroline kezét, és erősen
megszorította. Másik kezét a nő hasára tette.

44
– Érzem, ahogy rugdos – mondta vidáman. Majd
komolyan kezdett hozzá beszédének. – Ó, kedvesem,
milyen szörnyűségeken mehetett keresztül! Elvesztette a
gyerekeit, utána meg a férjét. Gondolom, hogy ez már az
utolsó gyermeke lesz, hiszen a férje meghalt. Imádkozunk,
hogy túlélje a baba.
Caroline alig hallotta az asszony szavait, annyira
beletemetkezett emlékeibe, és annyira félt a jövőtől.
Tovább szipogott.
Dossie, aki a másik ágyon pihent, felállt, és odament
asszonyához. – Itt vagyok, Miss Caroline – lehajolt az
ágyon fekvő nőhöz. – Még nem fog megszülni, ugye?
Akkor több fájása lett volna.
– Nem fáj már – mondta Caroline szipogások
közepette. Egyszer csak a szeme kikerekedett, és az arca
eltorzult. Dehogynem! Épp most kezdődik!
Perceken belül előjöttek a fájások, s egyre gyakoribb
lettek. Ruth megjött egy halom tiszta lepedővel, és
bejelentette, hogy a forró víz is nemsokára itt lesz.
Dickon is jött, s elmondta anyjának, hogy már
nemsokára itt lesz az orvos. Caroline kivette kis
csomagjából a pongyoláját, egyik kezével a háttámlához
támaszkodott. Arcán csendes fájdalom látszódott. Ruth és
Dossie leterítették az ágyat az újonnan hozott lepedőkkel.
45
Dickont nem engedték be a szobába. Férfinak már nem
volt itt keresnivalója. Visszavonult a könyvtárba egy üveg
konyak „társaságában".
A pokolba is, gondolta. Az ember azt hihette volna,
hogy saját gyermekét várja, mert minden apa így tesz
gyermeke születésekor. Nagyon fáradt volt, alig tudta
nyitva tartani a szemét. Levette szoros nyakkendőjét,
lábáról a csizmát, végigsimította kezét a haján és
kinyújtotta lábait. Lassan elszenderült, bár pohara még
félig volt konyakkal.
A következő nap hideg és esős hajnalán Dickon arra
ébredt, hogy Ruth megérinti a vállát. Kimerültnek látszott,
szeme piros volt és dagadt. Vérfolt csúnyította szoknyáját.
– Fiú volt. De nem élte túl. Mrs. Makepeace nehezen
viselte, de most már aránylag jól van.

Harmadik fejezet

Dossie az ágy mellett ült, mikor Caroline felébredt.


Zavart és aggódó pillantásokat vetett a fekvő nőre.
– Itt van néhány szép ruha, Miss Caroline – szólt
Dossie – Legjobb, ha felveszi, mielőtt megcsapná a hideg.
A szolgáló előrehajolt, hogy segítsen Caroline-nak
felülni, az ágy támlájához támaszkodni.
46
Caroline nemsokára rájött, hol is van. Lenézett testére.
Nem dudorodott már a pocak. Látta, hogy összetépődött
az ágynemű, ahol lábujjaival abba kapaszkodott. Ismét
vége.
Üresnek, haszontalannak, gyenge teremtménynek
érezte magát, aki nem tudja teljesíteni az Úr által rá
kiszabott feladatot. Ezt az érzést már egyre jobban
ismerte, hiszen annyiszor érezte már. A hónapok, amikor
semmit nem csinált, a féltő gondoskodás, a finomabbnál
finomabb ételek, gyógyszerek, az imák, a fájdalmak, a
remény, a kétségbeesés... s az eredmény? Már megint
nem sikerült. És ahogy telt az idő, minden egyes
alkalommal egyre jobb fájt.
– Fáradt vagyok – mondta. – Mennyi az idő? Indulnunk
kell Fincasterékhez.
– Nem mehet sehova, amíg fel nem veszi ezt a pár
ruhadarabot – mondta Dossie, s közben egy tálat hozott,
melyben valami forró étel gőzölgött. Az étel fantasztikus
illata megcsapta Caroline orrát, s az egészet azonnal le
akarta nyelni egyetlen kortyban. Olyan mohón nyúlt a
tálért, hogy majdnem kiborította azt.
– Ne olyan gyorsan! - figyelmeztette Dossie. Dossie
visszavitte a tálat a tálcára, melyen egy vékony szelet

47
vajas kenyér volt, egy csésze tea, szalvéta és egy kis
vázában narancsillatú selyemvirág.
Mivel már elhúzták a barna sötétítőt, Caroline
kipillantott az ablakon, miközben Dossie a tálcát az ölébe
tette. Zord idő volt kinn, ugyanakkor világos.
– Reggel van, ugye? - kérdezte két kanál leves között.
– Micsoda idő! Remélem, azért még kikukucskál a nap.
– Már elmúlt dél is.
Caroline nem győzött csodálkozni. – Dél? Miért nem
keltettek fel? El kell indulnunk Fincasterékhez.
– Nem, asszonyom. A hercegnő azt kérte, ne menjünk
sehová.
Caroline mohón megette a vajas kenyeret, ivott egy
csészeteát, és szomorúan nézte a levesestálat.
Kérdezősködjön? Ahhoz túl fáradt volt. Le szeretett volna
feküdni, de nyomta az ölében lévő tálca. Csak várt,
gondolatai pedig kavarogtak. Túl van még egy
terhességen. Még egy csalódáson. Soha többé nem
próbálja meg. De most mit tegyen? Nem ujjongott, hogy
Fincasterékhez kell mennie.
Lady Rycote és Ruth együtt léptek be a szobába, és
mosolyogtak.

48
– Hogy érzi magát, kedvesem? – kérdezte Lady
Rycote. Tudott egypár falatot enni? Úgy látom, igen. –
Megfogta a tálcát, és elvette.
– Sokkal jobban érzem magam – válaszolta Caroline.
– Azt hiszem, sikerül még ma elutaznom
Fincasterékhez, ha valaki segít lemenni a lépcsőn. Nem
akarok a továbbiakban terhükre lenni. Annyira kedvesek
voltak! – mondta, majd visszafeküdt.
– Nem tesz semmit–- mondta Lady Rycote. – Pihennie
kell, és fel fog épülni. De sajnos egy szomorú dologgal kell
folytatnom. Hová temessük a kis ártatlanságot? Gondolom
a kistestvérei és a férje mellett lesz a helye a család
temetőjében. Tudom, hogy most nem tud ezzel
foglalkozni, de biztos vagyok abban is, hogy majd Dickon
mindent elintéz.
Csak annyit mondjon, hogy hová tegyük.
Te jó ég! – gondolta magában Caroline.– És most
lesz?
Oldalra fordult, s pont olyan szögben látta meg Lady
Rycote-ot, hogy jól szemügyre tudta venni. Kellemes
külsejű, barátságos nő volt, aki mindig készen állt, hogy
segítsen bajba jutott embereken, főleg azok után, hogy
megtudta, Caroline-t semmiféle kapcsolat nem fűzi

49
Dickonhoz, Caroline érkezését nem tudta mire vélni, s
nem csoda, hogy kételyek merültek fel benne.
A következő pillanatban Caroline Ruthra nézett. Ruth
egy magas, igazi hölgy volt, akinek barna hajában megbújt
egy-egy ősz hajszál. Első találkozásuktól kezdve igazán
kedvesen viselkedett vele.
– Ha szól a grófnak, akkor elmagyarázom neki –
mondta Caroline.
Ruth csengetett az inasért, és Dickont kérette. Lady
Rycote Caroline-ra nézett, majd az üres tányérba.
– Annyira vékony, kedvesem. Egy óra múlva ismét
felküldök egy kis levest. Eddig nem evett semmit,
gyermekem?
– Dehogynem! – kiáltott fel Caroline, s közben azon
gondolkodott, hogyan szólíthatja őt gyermekemnek. Úgy
érezte, hogy már lassan százéves lesz. – Bár mostanában
nem sokat ettem, mert rosszul szoktam lenni a kocsiban.
Anyám sosem adott enni, ha postakocsival utaztunk
valamerre.
– De most már nem az édesanyja mondja meg az
ilyen dolgokat. Legalábbis szerintem. Maga még nem
nőtte ki ezt a rosszullétet? A legtöbb gyerek hamar túl van
rajta.
– Mióta férjhez mentem, nem ültem kocsiban, csak
50
most. És most sem éreztem magam túl jól.
Lady Rycote folytatni akarta a beszélgetést, de ahogy
belekezdett, el is hallgatott, mert Dickon közeledett.
– Jó reggelt! – mondta Caroline-nak, miközben az ágy
felé ment, s kedvesen mosolygott. - Vagyis inkább jó
délutánt. Remélem, kipihente magát.
– Igen, így van.
Caroline mosolygott, és a két szempár találkozott. Most
még vonzóbbnak találta a férfit, mint ahogy
emlékezetében élt. Sötétkék felöltőjén rézgombok
csillogtak, nadrágja és kesztyűje is elegáns volt.
Nyakkendője szépen kötött, csizmája fényes, és a haja is
rendbe volt hozva. Szinte semmit nem tudott erről a
férfiról, de már kezdett benne bízni. Pedig nagyon
nehezen, vagy egyáltalán nem tudott a másik nemben
bízni.
Caroline megköszörülte a torkát, és megszólította a
Richardson család három tagját.
– Azt hiszem, most már bíznom kell önökben. Attól
tartok, eddig nem voltam valami tisztességes.
Lady Rycote-ot nagyon érdekelte, mit is akar mondani
ezzel a nő. Ruth is meglepődve nézett, Dickon pedig
meleg szemekkel.

51
– Tizenhat évesen eljegyeztek, majd tizenhét voltam,
mikor férjhez mentem – kezdte alig hallhatóan. – Olyan
családból származom, amelyet mindenki tisztelt a jó
neveltetésért. Amikor hozzámentem a férjemhez – akinek
a nevét, ha megengedik, most nem árulom el, de hívjuk
Johnnak –, ő pont olyan asszonyt keresett magának, aki
tökéletesen ért a gyerekekhez, és meg tudja ajándékozni
egypár örökössel. Nyolcan vagyunk testvérek, és ebből
egyedül én vagyok a lány. Anyám a kilenc terhességéből
csak egyet nem tudott kihordani. Nagyon megtetszett
nekem is John, hiszen helyes volt, csinos és tökéletes
udvarló. Úgy döntöttem, hogy azonnal hozzámegyek,
ahogy megkéri a kezem. A szüleim is jó partinak tartották
a házasságot.
Caroline mély lélegzetet vett, és folytatta. – De azt nem
tudtam addig, amíg össze nem házasodtunk, hogy csak
fiúgyermekben látná élete értelmét. Tudom – mondta,
mikor látta, hogy a többiek félbe akarják szakítani, hogy ez
majdnem mindenhol így van, és egy nagyon általános
helyzet ez. De John családjában a nők nem tudták
kihordani a gyerekeket. Ő az egyedüli gyerek, akit az
édesanyja meg tudott szülni. Pedig hatszor volt áldott
állapotban. Bizonyára elhatározta, hogy nem szabad az
időt vesztegetni, s minél hamarabb biztos akart lenni
52
abban, hogy valaki továbbviszi a nevét. Az első
gyerekemet tizenhét éves koromban vártam. Azóta már
többször próbálkoztunk. De még mindig nem sikerült.
– Hány éve asszony? - kérdezte Lady Rycote.
– Öt - válaszolta Caroline.
– Ó, kedvesem - szedte szaporán a levegőt Lady
Rycote akkor ön nem több huszonkét évesnél.
– Ez így van – válaszolta Caroline. – Tudom, hogy
idősebbnek nézek ki, de nem volt könnyű az életem.
Nem volt könnyű az élete? De hát mit vár egy nő az
élettől? Lehet, hogy problémák merültek fel a gyerekek
kihordása közben. Vagy lehet, hogy sok ideig kellett
ápolnia a férjét a betegségében, és a végén elvesztette őt.
– Hosszú ideig volt beteg a férje? – kérdezte lady
Rycote gyengéden. – Nehéz lehetette egyedül. Saját
családja akkor nincs is?
Caroline nem tudta, mit is mondjon. – Ha nem akarok
mellébeszélni, akkor ezt kell mondanom. De a férjem nem
halott, hanem nagyon is él.
– Akkor miért nincs ön mellett? – kérdezte Dickon. –
Elhagyta? Kitagadta? Miért nincsenek együtt?
– Én… én… – Caroline nem bírta tovább. Beletemette
arcát a párnába, és csak zokogott.

53
Ruth azonnal odarohant hozzá, és meg akarta
vigasztalni. – Most már biztonságban van. De mondja, mi
hozta Durhambe? Kérem, mondja el, Mrs. Makepeace.
Meg-megállva lassan, szepegések közepette Caroline
elmondta, hogy hallotta, amint férje éppen arról az
elhatározásáról beszélt, hogy mást keres helyette, ha nem
szül neki egy fiút.
– Akkor tudtam, hogy el kell jönnöm – mondta. – A
probléma csak az volt, hogy hová. Dossie Fincasteréknél
dolgozott, mielőtt hozzám jött volna. Ő mondta, hogy
Fincasterék biztosan befogadnak, mert nagyon jó
emberek. Nem volt idő a levélírásra. Csak felültünk egy
postakocsira, és úgy gondoltuk, hogy váratlanul
betoppanunk hozzájuk. Most már ott lennénk, ha önök
nem lettek volna ilyen kedvesek, hogy idehoznak
bennünket. Azonnal tovább is kell mennünk, nem akarunk
tovább zavarni.
– Addig maradhatnak, amíg csak akarnak – mondta
határozottan Lady Rycote. – Nagyon élvezem az önök
társagát. Ők ketten – mondta, miközben Ruthra és
Dickonra utatott – úgyis visszamennek tizenkettedikén. A
másik fiam pedig a félszigeten harcol. Övé ez a szoba. De
azért mondanék pár szót Fincasterékről, mielőtt
döntenének. Nell tényleg nagyon vallásos és jó, de
54
nagyon hisz a házasság szentségében. Ha megtudja,
hogy él a férje, semmi mást nem akar majd, csak hogy
visszamenjen hozzá. Úgy gondja, hogy akiket Isten
egymásnak teremtett, azt ember szét nem választhatja.
Azt javaslom, kedvesem, ne menjen mégse
Fincasterékhez.
– De... - szólt közbe Caroline.
– A neve tényleg Mrs. Makepeace? – kérdezte Dickon.
– Nem, de hívhatnak így. Vagy inkább Caroline-nak.
– Akkor mindnyájan Caroline-nak fogjuk hívni, de csak
akkor, ha megígéri, hogy nem megy Fincasterékhez –
szólt Lady Rycote.
– Legalábbis amíg erősebbnek nem érzem magam,
Aztán majd meglátjuk.
– Ez az! – kiáltott fel Lady Rycote. – Meg kell
erősödnie! – mondta, és már húzta is a csengőt, hogy
ezzel jelezzen az inasnak. Majd eszébe jutott: – Mégsem
hozatom fel megint a levest. Kérem, mondja meg, hogy
hová temessük a kis drága csecsemőt. Dickon, kezedbe
vennéd az ügyet?
– Természetesen – egyezett bele. – Mit óhajt,
asszonyom? Hogyan intézkedjek?
– Azt hiszem, most nem tudok ilyeneken gondolkodni.
Ön mit tanácsol?
55
Dickon gondolkodott egy pillanatig. – A falu
templomkertje, azt hiszem, megfelelő. A pap tőlünk kapja
a fizetést. Biztosan elmond egy imát érte. Egy csendes kis
megemlékezés, azt hiszem, elegendő
– Igen – egyezett bele Caroline. – Egy kis sírkő, amire
csak annyi lesz írva, hogy „A kis Makepeace” és a
halálának dátuma. Ez nem fog sokba kerülni. Van egy kis
pénzem és persze az ékszereim.
– Ne aggódjon emiatt – mondta Dickon. – Majd
megbeszéljük az anyagi oldalát akkor, amikor már erősebb
lesz. Most pedig megkeresem a papot.
Azzal fel is állt, és kiment a szobából. Caroline hallotta
a lépteit, amint a férfi lefelé szaladt a lépcsőn.
– Azért csodálkozom, hogy már ennyi gyermeket
elveszített – kezdte Lady Rycote, miközben megigazította
Caroline ágytakaróját. – Pedig a legjobb orvosai lehettek.
Ők nem tudták az okát felfedni? Igaz, hogy szinte minden
nő elveszít egy gyereket, de az ön esete kivételes. Én is
elveszítettem kettőt, de megmaradt három. Ruth pedig
hármat vesztett el, de három fia megmaradt, sőt már mind
elég idős El akartam mondani, hogy mit mondott az
orvosom, Dr. Francis, csak hát eddig még nem volt rá
alkalmam. Úgy tűnik, valami probléma volt a kisbaba
tüdejével. Dr. Francis szerint még akkor sem született
56
volna élve, ha kilenc hónapig tudja kihordani a szíve alatt.
Dr. Francis pedig biztosan ért hozzá. Edinborough-ban járt
iskolába. Van valaki a családjában, akinek problémái
lehettek a tüdejével? A többi gyermeknek is ez volt a baja?
– Nem tudom. Nem volt senki tüdőbajos. Ebben biztos
vagyok – állította Caroline.
Bár azt nem tudta, hogy mi a helyzet Walter
családjában, mert nem ismerte a hozzátartozóit. Volt
valami rokona Kentben, ahová egyedül járt, de nem volt
testvére, a szülei pedig meghaltak.
– Csak ez jutott eszembe – mondta Lady Rycote. – Itt
van a leves. Azután pedig aludja ki magát, és legyen
napról napra erősebb. Ruth, én és Dickon holnap hozunk
egy hatalmas fenyőfát, és ha kedve lesz, lejöhet, hogy
megcsodálhassa a földszinten.
Felsegítette Caroline-t, és a tálcát az ölébe tette, amit
Redding hozott fel pár perccel előbb. – Szóljon, ha
megette, és valakit majd felküldök a tálcáért – mondta, és
elhagyták a szobát.
Caroline csak a fél tányér levest tudta megenni. Dossie
elvitte a tálcát, és Caroline ismét kényelmesen elhelyezke-
dett az alváshoz.

57
Miközben Dickon átöltözött, azon gondolkodott, hogy
nem egészen úgy indult a téli szünete, mint ahogy azt
tervezte, távol a munkahelyétől. Beszélni akart a
brancepethi pappal, aki Ryfield közelében lakott. Már
vágyott a lovaglásra. Elege volt abból, hogy állandóan
örök körforgásban élt, és mindig a munkájára szentelte az
összes idejét, ráadásul egész nap egy íróasztalnál ült, és
háborús jelentés készített a főnökeinek.
Örült, hogy tehetett valamit Miss Caroline-ért, s egyre
többet gondolt rá. Csodálkozott, hogy válhatott ilyen
keserűvé és rossz kinézetűvé, de biztos volt abban, hogy
bármely nő így nézne ki, aki valaha végigélte volna azokat
az eseményeket. És ezt szerinte minden épeszű ember
így fogja fel.
És mennyivel fiatalabb! Soha nem gondolta volna,
hogy még csak huszonkét éves. A férj is az eszébe jutott.
Vajon szerették egymást még a legelején? Gondolták-e
vajon, hogy szerelmeskedésükből gyerekek fognak vagy –
ez esetben – nem fognak születni? Aggódott Caroline-ért,
és egyre a szomorú, gondterhelt arca, sovány alkata,
könnyei és fájdalma jutott az eszébe, és az, hogy mi
mindenre képes egy férfi egy ártatlan nővel szemben.
Rengeteg ideje volt gondolkodni, amíg el nem ért az
istállóhoz, és megkérte a lovászt, hogy készítse elő a
58
lovat. A nap már lemenőben volt, az ég alja rózsaszín és
lila színekben pompázott. Remélte, hogy még sötétedés
előtt visszaér.
Hamar elintézte a dolgait. Az imát reggel tartják majd a
sírnál. A sírkövet is megrendelte. Dickon a körülményről
nem sokat mondott, csak annyit, hogy egy pici gyermeket
kell csendben eltemetni. Nem akarta elmondani a különös
asszony történetét, és azt is remélte, hogy a szolgák nem
pletykálnak a Ryfieldben történt szülésről, ha pedig igen,
akkor kis idő múltán majd elfelejtik.
Ryfieldtől fél mérföldre volt, mikor találkozott egy
magányos lovassal, aki nagyon sietett. Mikor a lovas
elhaladt mellette, az hirtelen felkiáltott: - Csak nem te vagy
az, Dickon?
– Harry! – fordult meg Dickon, és üdvözölte régi
barátját, Sir Henry Wadswortht. Jól elbeszélgettek és
nevetgéltek lóhátról.
– Hogy megy a sorod a hivatalban? Sikerült már meg-
nyerned a harcot Bonaparte ellen? – kérdezte Wadsworth.
– Ez a legunalmasabb munka Christendomban –
válaszolt Dickon, miközben elhúzta a száját. – Miért is
engedtem a családomnak, hogy rábeszéljen erre a
munkára, ahelyett hogy elmentem volna harcolni, s most
nem papírok lennének egész nap a társaim. Ruth és én
59
tizenkettedikéig maradunk itthon. Te hová tartasz? Miért
nem jössz el felénk?
– Bárcsak lenne időm. De most is Maddyt viszem
vacsorára Packenhamékhez, és már így is késesben
vagyok.
– Akkor most Maddyvel jársz?
– Jól kijövünk egymással, és májusban egybekelünk –
mondta a barátja.
Irányba fordították lovaikat, és folytatták útjukat.
– Gratulálok! - kiáltotta oda Dickon Wadsworthnak. –
Gyere el, ha lesz egy kis időd, és akkor bővebben
beszélgethetünk.
Szóval az öreg Harry is beleesett a csapdába. De
biztos szép élete lesz Maddy Curtis mellett. A férfinak volt
egy szép birtoka, és mindig gondját tudta viselni. Dickon
összehasonlította az övével, ami sajnos nem volt valami
viruló állapotban, de remélte, hogy ha vége lesz a
háborúnak, akkor rendbe tudja hozni. Nem tudja követni a
gazdaságban zajló dolgokat, hiszen messze van, és a
londoni büdös irodájából nem sokat tud az igazi
otthonáról.
Dickon mélyet lélegzett a friss decemberi levegőből,
és azt kívánta, hogy bárcsak eljönne már az a nap, amikor
visszatér hőn áhított és szeretett otthonába.
60
Negyedik fejezet

Dickon, Ruth és az anyja voltak az egyedüli gyászolók


a Caroline gyermekének rendezett gyászmisén másnap
reggel. Remélték, hogy senki nem vesz tudomást a
temetésről, de nem erről tanúskodott az, hogy nem
messze egypár fiú állt egy kis körben, és onnan kémlelték
kíváncsian az eseményeket. Akkor pedig hamarosan
egész Brancepeth megtudja, mi történt, csakúgy mint a
durhami lakosok. S még az is lehet, hogy Cumberlandig és
Westmorlandig is eljut a hír, Northumberlandet és
Yorkshire-t már nem is említve, gondolta keserűen Dickon.
Pedig neki sem hiányzott a pletyka.
Mint később kiderült, volt oka, hogy így érezze magát.
Csak három nappal később tudta meg Ruthtól, aki
Reddingtől hallotta, hogy Brancepethben mindenki azt
hiszi, hogy az ő kölyke az, akit a templomkertben
temetnek „A kis Makepeace" néven.
– Az átkozottak! Azt hiszik, idehozok egy szeretőt, aki
ráadásul terhes is? Ide, az anyám házába? – kiabálta
Dickon. Öklével a könyvtár kandallópárkányára vágott, s
közben Ruthra nézett. – S pont karácsonykor?
61
– Higgadj le! – kérte Ruth a testvérét. – Nem lehet mit
tenni, hogy pont most történt ez az eset. Ha egy gyerek
karácsonykor születik, akkor nincs mit tenni, ha a fene
fenét eszik is, akkor születik meg. De attól tartok, anya
első feltételezését Miss Caroline-ról a szolgák közül
bizonyára sokan hallhatták. És tudod, hogy terjed a
pletyka. Túl jó szóbeszéd tárgya volt ahhoz, hogy ne
szóljanak róla semmit. Bár szerintem a legtöbb szolgáló
tudta az igazat. De ez ne befolyásoljon, és ne legyen rád
ilyen hatással. Inkább Caroline-ért aggódom. Ő az
emberek szemében már semmit nem ér.
Dickon nem mérgelődött tovább, és nyugodt hangon
folytatta a beszélgetést. – Hogy lehet ez? Senki sem tudja,
ki ez a nő, még mi sem. Akkor hogyan ítélkezhetnek?
– Ez igaz. De amíg itt lesz, senki nem fog jó szemmel
nézni rá. Mindenki csak annyit tud róla, hogy Londonból
jött, és Mrs. Caroline „Akárkinek” hívják.
– Akkor most szerinted mit csináljunk? – kérdezte
Dickon.
Ruth felhúzta a szemöldökét. – Nem tudom – mondta.
– Lehet, hogy meg kellene szakítanunk mindenféle
kapcsolatot Caroline-nal. Ha anya a szárnyai alá veszi
Caroline-t, akkor talán nem gondolnak rosszakat Caroline-

62
ról. Ugyanis az anyák nemigen szokták fiuk szeretőit vagy
azok fattyúit védeni és vigyázni rájuk.
– Bárcsak Caroline megbízna bennünk – mormolta
Dickon –, és elmondaná, ki is ő valójában, és ki az az
átkozott férj…
– Miért érdekel ennyire? – kérdezte Ruth kíváncsian. –
A férj semmi rosszat nem csinált. Nem hiszem el Caroline-
nak azt a meséjét, amikor arról beszélt, hogy milyen tervei
voltak a férjének vele. Csak azért találta ki, hogy legyen
kifogása, miért jött el otthonról. És az, hogy már négy
gyermeket vesztett el... Nézd Anne királynét! Tizenhét
gyermeke született, és mindegyik meghalt.
– De az száz évvel ezelőtt volt! Ebben a modern
korban azonban...
– Dickon, a gyerekszülés akkor sem változott – bámult
Ruth az öccsére.
Tizenkét év volt közöttük. Az anyja Ruth után két
gyermeket vesztett el, majd megszületett Dickon.
Szerencsésnek tartotta magát, hogy megmaradt ez a két
gyermeke és Benjámin mint harmadik. És mindegyiket fel
tudta nevelni. Dickon ezt jól tudta, s azt is, hogy az
Angliában született gyerekeknek csupán a fele éli át a
csecsemőkor különböző viszontagságait. Akkor meg miért
ilyen dühös Caroline férjére, aki csak egy örököst akart?
63
– Az olyan fajta férfiak biztos nagyon brutálisak –
mondta Dickon.
– Értem már! Szóval féltékeny vagy.
– Féltékeny? Mire? Ha azt gondolod, hogy álmodozom
arról a teremtményről, aki jelenleg Benjámin szobájában
van, akkor el kell, hogy keserítselek. Semmi mást nem
érzek iránta, csak sajnálatot.
– Lehet – válaszolt Ruth. – Lehet, én mégis úgy látom,
féltékeny vagy a férjére. Előbb-utóbb neked is örökösről
kell gondoskodnod...
– Most már elég – vágott a szavába Ruthnak, és
kiviharzott a szobából.
Miközben ment felfelé a lépcsőn, eszébe jutottak azok
a szavak, melyeket Ruth vágott hozzá. Biztos volt benne,
hogy semmi terve nem volt Miss Caroline-nal, csak
szánalmat érzett egy törékeny nő iránt, akinek az érzései
között már csak a félelem és feszültség foglalt helyet. És a
férj – megállt egy pillanatra. Milyen lehet az egy nőnek, ha
állandóan gyereket akarnak tőle? Nem kétséges, hogy a
szerelmeskedés átkozottul jó lehet, de a többi? Jóleső
meleg futott végig rajta.
De Miss Caroline-nak ez sem okozhatott sok örömet.
Dickon még soha nem találkozott olyan nővel, akinek a
szerelmeskedés ne okozott volna gyönyört. Vajon Miss
64
Caroline olyan fagyos lenne? Vagy az is lehet, hogy a
férje, John, nem tanította meg a szerelmi élet
szépségeire?
Az utóbbit tartotta valószínűnek. Bolondok azok a
férjek, akik nem tartják ezt hivatásuknak. Egy ilyen szép
feladatot! Miss Caroline érzékeny nőnek látszik, és ha
valaki megtanította volna erre, biztos sok örömét lelte
volna benne.
Ha ő lett volna ama bizonyos John helyében...
Dickon úgy tervezte, hogy kilovagol a faluba. De mielőtt
átöltözött volna, úgy gondolta, hogy meg kell néznie Miss
Caroline-t, javult-e az állapota. Bekopogott az ajtón.
Dossie nyitotta ki, és csak annyit mondott, hogy alszik.
Csalódottan ugyan, de bement Dickon a saját szobájába.

Eljött a karácsonyeste. Caroline sokkal jobban érezte


én magát. Lady Rycote szerint még ágyban kellett volna
maradnia, de Caroline tudta, hogy minél tovább fekszik,
annál gyengébben fogja magát érezni. Már régebbről
ismerte ezt az érzést.
– Felöltözöm és lejövök – mondta Lady Rycote-
nak, miután megjelent a szobaajtóban reggeli után.
– Megint meg tudtam úgy enni a reggelit, hogy egy
csepp tea sem csöppent az ágyneműre, és a lepedő sem
65
lett vajas. De kérem, engedje meg, hogy ezután lenn
reggelizzem.
Elmosolyodott, és kimászott az ágyból, mielőtt
Rycote asszony bármit is szólhatott volna.
– Látja, milyen szépen tudok már járni? Megígérem,
hogy fogom a korlátot, és úgy megyek le a lépcsőn.
Dossie, segítenél felöltözni?
– Nagyon örülök neki – válaszolta Lady Rycote. –
Akkor most lejöhet, és megcsodálhatja ezt a gyönyörű fát.
De nehogy kimerészkedjen! Ehhez ragaszkodom!
Nem telt bele egy óra, Caroline az egyik szörnyű
ruhájában, összefogott hajjal, sápadt arccal, de csillogó
szemmel indult lassan lefelé a lépcsőn. Kapaszkodott a
korlátba. Dickon ott állt lenn, s olyannak látta Caroline-t,
mint egy hercegnőt, akit országából űztek ki.
Caroline lenézett, és látta, hogy Dickon épp egy férfival
beszélget, de mindketten kérdően bámulják.
– Ki a csuda ez? – kérdezte Harry Wadsworth
különleges hangsúllyal. Azt hitte, Caroline nem hallja.
Pedig igenis jól érzékelte ezt a becsmérlést.
Dickon nem habozott. Rámosolygott Caroline-ra,
kinyújtotta a kezét, és megfogta. – Caroline, bemutatom
önnek az egyik kedves barátomat, Sir Harry Wadswortht.

66
Harry, ez itt Mrs. Makepeace, a nővérem egyik barátnője,
aki itt fogja tölteni a karácsonyt a mi kis társaságunkban!
– Mrs. Makepeace – mondta Harry, s közben meghajolt
a hölgy előtt. – Jól van, asszonyom? – kérdezte, mert nem
tudta mire vélni, hogy olyan sápadt.
Még mielőtt Caroline válaszolt volna, Dickon annyit
mondott: – Mrs. Makepeace beteg. Örülünk így is, hogy le
tudott jönni a lépcsőn. Ez az első ilyen alkalom.
Caroline-hoz fordult, és megkérdezte: – Iszik velünk
egy csésze teát? Épp most hozatok az étkezőbe.
– Köszönöm, elfogadom – válaszolta Caroline. Nem
tudta mire vélni Dickonnak ezt a meséjét, miszerint ő Ruth
egyik barátnője.
Caroline kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál,
ahová az inas pár percen belül kihozott egy kanna teát és
hozzá pogácsát. Nem érezte magát jól, mert látta, hogy
Harry milyen kérdően és kíváncsian szemléli. Attól félt,
hogy nem tudja felemelni a nehéz teáskannát, így hagyta,
hogy az inas töltsön és keverjen – a megszokottnál sokkal
több – cukrot a teába.
– Tehát ön Ruth egyik barátnője – kezdte Harry. –
Londonból ismerik egymást?
– Igen – mondta bizonytalanul Caroline. – Londonból.
– Akkor bizonyára ismeri a fiait – folytatta Harry. –
67
Hogy van a kis Alfréd? Azt hittem, talán ő is eljön
Durhambe, csak ugye az után az eset után...
Caroline egy pillanatra Dickonra nézett rémülten.
– Most már tökéletesen rendben van minden. George-
dzsal és a feleségével fogja tölteni az ünnepeket – szólt
közbe Dickon halkan. – Azt hiszem, ön, Caroline, nem
látta, mióta jobban van.
– Nem, egyáltalán nem – válaszolt Caroline, és közben
kényszeredetten kavargatta teáját. Szíve mélyén nagyon
tisztelte Dickont, amiért így elsimította ezt a helyzetet. De
nem tudta, meddig fog ez még tartani. Óriási félelemben
ült ott, és rettegett, hogy valami rosszat szól.
– Igazából soha nem tudtam, mi is történt vele – merte
Caroline mondani. – Ruth soha nem beszélt róla.
– Nem? Ruth bizonyára azt gondolta, hogy tudja –
mondta Dickon. Majd Harryhez fordult, és azt mondta: –
Biztos hallottad, hogy Alfrédét kirúgták a Gentleman
Jackson iskolából, miután összeveszett valakivel. Nem
lehetett vele beszélni, teljesen maga alatt volt. Nem
törődött magával, nem érdekelte, mi lesz vele, és egyszer
még el is ütötték, mégpedig olyannyira, hogy félő volt, nem
gyógyul fel. De szerencsére most már kutyabaja.
– Örülök neki – válaszolt Harry. – Alfréd jó fiú. És
mondja, Mrs. Makepeace, ön...
68
– Ne felejtsd el megnézni a szép fánkat! Nem volt
valami könnyű becipelni – vágott közbe Dickon. Caroline-
ra mosolygott, majd felállt, és letette a teáját az asztalra.
– Gyere, Harry, menjünk a fához. Nézd, milyen szép.
Kísérjük oda Miss Caroline-t.
Caroline fellélegzett, és szívesen engedte, hogy a két
férfi megkarolja és az előszobában lévő kandallóhoz
kísérje, ahol egy csodálatos fenyő pompázott.
– Ez csodálatos! – kiáltott fel Caroline. –
Gyerekkoromra emlékeztet. Most jöttem rá, milyen rossz
volt, hogy ez eddig kimaradt az életemből!
– Csak nem azt akarja mondani, hogy ön nem... –
kezdett bele Harry, de Dickon olyan figyelmeztető
szemmel nézett rá, hogy abba kellett hagynia. – Bocsánat
– mondta Harry.
– Megkeresem Lady Rycote-ot, mert azt mondta
hogy... mennem kell – szólt Caroline.
Nem mert több időt eltölteni Dickon barátjának
társaságában. Túl kíváncsi jellemnek találta.
– Ne haragudjanak – mondta Caroline gyorsan, és az
őt váró inas felé indult, hogy segítsen neki megtalálni Lady
Rycote-ot.
– Rendben. Most pedig elmondod a színtiszta igazat
erről a kis sápadt hölgyikéről – nézett Harry szigorúan
69
Dickonra. – Azt mondják a faluban, hogy idehoztad ezt a
nőcskét, s ráadásul halott gyereket szült. Itt az anyád
házában. Én nem ilyennek ismertelek, Dickon. Ki ez a nő?
Dickon céltalanul kémlelte a magas fát. – Ruth egyik
barátnője, akivel csak most nemrég találkoztam, hogy
együtt utaztunk vele. Keveset tudok róla.
– Ruth egyik barátnője? De hisz ti egy lakást béreltek
Ruthtal Londonban. Akkor hogy lehet, hogy nem ismered?
Nem hiszem, hogy nem találkoztatok – mosolygott
Dickonra gúnyosan.
– Nem hiszel nekem? Azt hiszed...
– Szeretnék neked hinni, de csak azért, mert tudom,
nem a te ízlésednek felel meg az ilyen kis nőcske. Ő is
egy azok közül, akiket megsajnált a nővéred? Bár igaz,
hogy már Ruth is vesztett el újszülöttet. Akkor nem
telhetnek valami boldogan a napjaitok. És édesanyád
hogy fogadta?
– Nem volt sokkoló hatással rá. És Ruth sem
sajnálatból hozta ide. Ő a barátja. Akadt egy kis probléma,
nem tudott hová menni, és itt húzódik meg nálunk egy
időre. De a többi körülményt nem ismerem.
– Legalábbis nem akarod elmondani – mondta Harry. –
Rendben van. Az év rejtélye itt Durhamben! Ez igen. A

70
szádat pedig mintha leragasztották volna. De ugyan hol
van Mr. Makepeace?
– Fogalmam sincs.
– Ha egyáltalán van valahol valamilyen Mr. Makepeace
– erősködött Harry. – Nem tudok kiigazodni az érzéseiden,
Dickon. Olyan, mintha érintve lennél a témában.
– Hát persze! – nevetett Dickon. – Ide járnak hozzám
ismeretlen nők szülni, igaz? Hidd el, hogy nem az én
esetem a hölgy. Ha jól tudom, azért jöttünk, hogy
elszórakozunk és hogy megnézd a legújabb lovaimat.
Kérlek, ne említsd többet a Mrs. Makepeace nevet!
Indulhatunk?

Caroline a nappaliban találta Lady Rycote-ot, aki éppen


leveleit írta, és nagyon örült a váratlan látogatónak.
– Csatlakozzon hozzám – kérte Lady Rycote. – Kér
egy csésze teát? Engem megnyugtat, mikor látom, mennyi
dolgom van még. El sem tudom hinni, mit képzelnek
magukról ezek a kereskedők. De gondolom, önt nem
igazán érdekli most az én gondom. Csak néha olyan
ideges leszek. – Az egyik oldalára tett egy halom papírt és
számlát.
– Köszönöm, nem kérek teát – mondta habozva –
Caroline. – Épp most ittam az urasággal és a barátjával.
71
És nem tudtam, mit mondjak, mikor az úr barátja
kérdezgetett. Szerencsére az uraság mindjárt
segítségemre sietett.
– Hát ez meg hogy lehet? Be kell ismernem, hogy
nagyon meg vagyok lepve. Drága Dickonom pedig nem
szeret hazudni – szólt Lady Rycote. – Kedvesem, nincs
önnek szebb ruhája? Már nem nagy a hasa, és viselhetne
csinosabb ruhát is. Biztos van valami elegánsabb is.
– Nincsen – válaszolta Caroline, és megrázta a fejét. –
Mikor viseltem volna azokat? Az az idő, amíg nem voltam
terhes, olyan rövid volt, hogy nem lett volna érdemes venni
új ruhát. Meg hová is viseltem volna?
– Sehová nem járt? Londonban? De hát ott annyi látni
való van. Azért a férje csak megengedte, hogy néha
meglátogassa a barátait vagy elmenjen vásárolni.
Legalábbis, ha szerette.
– A férjem soha nem gondolta azt, hogy én elég jó
vagyok neki – mondta Caroline, és felsóhajtott. – És az
igazat megvallva, alighogy megszültem egy gyereket és
felépültem a férjem már azonnal a következő gyerekről
ábrándozott – mesélte Caroline, s arca közben keserűvé
vált.
– De hát ez olyan, mintha zárdában vagy börtönben
tartotta volna! Soha nem lázadt fel?
72
– Fellázadni? John ellen? Nem volt más
választásom. Egyszer el akartam menekülni. Ő
rendszeresen elutazott Kentbe, hogy meglátogassa az
úgynevezett unokatestvérét. Mindig akkor ment el, amikor
már tudta, hogy terhes vagyok. Egyszer, néhány évvel
ezelőtt, amikor elment Kentbe, egészségesnek éreztem
magam. Gyorsan rávettem Dossie-t, hogy pakoljon össze,
és elmentünk vásárolni. Akkor vettem egy új kalapot, egy
kesztyűt és egy gyönyörű selyemkendőt, melyre rózsák
voltak festve. Mindent a férjem számlájára írattam. Egy
teljes délután távol voltunk, és csodálatos volt.
Lady Rycote-nak megesett a szíve Caroline-on, mert
látta, milyen boldogsággal töltötte el a vásárlás gondolata.
El sem tudta képzelni, milyen szörnyű lehetett egy ilyen
férfival élni. És öt évig így kínlódni!
– És hogy találta ki, hogy elszöktek otthonról?
Gondolom, a számlák elég magasak voltak, s mikor
megkapta, nem tudta mire vélni.
– Pontosan így volt – válaszolta Caroline. – Ez is volt a
szándékom vele. Azt akartam, hogy lássa, nem vagyok a
rabszolgája, és nekem is van saját akaratom. De
mindhiába történt az egész. Úgysem volt alkalmam viselni
azokat a szép darabokat. A féljem nagyon dühös lett, és

73
ne haragudjon, de semmi kedvem elmondani, hogy mit tett
velem.
Caroline elfordította a fejét, s megtörölte könnyes
szemét.
– Ó drágám – mondta Lady Rycote, és odament
Caroline-hoz. Kezét a fiatal nő vállára tette, és
megsimogatta. – De nem bántotta, ugye?
– Fizikai értelemben tényleg nem – mondta már
nyugodt hangon. – Mire a számlák megjöttek, már három
vagy négy hónapos voltam, és egy ujjal sem ért hozzám.
De mindent visszavett, és elégette a kandallóban.
Elégette, és közben az egészet végig kellett néznem.
Mindent elégetett, csak ezt a szép legyezőt nem. Ezt el
tudtam rejteni egy biztonságos helyre, s azt mondtam neki,
hogy eltört. Itt is van velem.
Caroline felemelte a fejét, és megkönnyebbülve
mosolygott.
– Nagyszerű – tapsolt Lady Rycote. – El sem tudja
hinni, mennyire örülök, hogy a sors hozzánk hozta. Soha
ne menjen vissza ahhoz a szörnyeteghez. De kedves,
még nem mondta el, hogyan mentette ki magát Dickon a
barátjánál. Nekem is tudnom kell, mit is hazudott.
– Azt mondta, hogy én Lady Stilton egyik régi
barátnője vagyok. És szeretném, ha mindent elmondana
74
Lady Stiltonról. Mert ha még egyszer szóba kerül, valamit
tudnom illene a „barátnőmről”.
– Nagyon szívesen mesélek – mondta Lady Rycote, és
közben csengetett a szolgáért. – Ott egye meg a fene
azokat a számlákat. Iszunk még egy kis teát. A
legalkalmasabb személy erre én vagyok, az anyja. Ennél
többet senki nem tud Ruthról.
Miközben Lady Rycote elmesélte lánya életét, boldog
házasságát Lord Stiltonnal, három fiának életét és a
rengeteg kisebb történetet, Caroline nagyon jól érezte
magát. Úgy tűnt számára, hogy a régi élete és Walter már
tényleg a múlté. Waltertól való félelme és iránta való
gyűlölete bűntudatot ébresztett benne. Nem tudta
eldönteni, hogy a férje valóban komolyan gondolta-e, hogy
megöli.

Ruth a karácsony előestéjének nagy részét az egyik


barátjánál töltötte, s csak utána ment haza. Vitt egypár
ajándékot a gyerekeknek, és Ryfield híres szakácsának,
Mrs. Wrightnak a karácsonyi pudingjából is evett. Mikor
hazaért, még mindig nagyon boldog volt, és örömmel
számolt be arról, hogy a gyerekek milyen nagy kedvvel
díszítették a fát és segítették fagyönggyel feldíszíteni a
lakást is.
75
Még vacsora előtt fel kell díszítenünk a házat – mondta
Lady Rycote, miközben Ruth a kandallónál melegítette a
kezet. – És ki fogunk találni egy hihető mesét Mrs.
Makepeace múltjára.
– Valóban? – kérdezte kissé csodálkozva Ruth.
– Természetesen ő is ott lesz velünk, és segít kitalálni
egy megfelelő történetet. Mindnyájunknak ott kell lenni,
hogy ugyanazokat a dolgokat tudjuk róla. Azt is el kell
mondanom neked, hogy Dickon már beszélt a barátjával,
Harryvel, és azt mondta, hogy Miss Caroline a te barátnőd.
Fél napig beszéltem rólad, és az egész életedet tudja.
Vacsora közben az asztalnál pedig mindent kitalálunk róla.
Mindenki téged fog kérdezgetni róla, mert Dickon is azt
mondta, hogy nem találkozott vele addig, amíg nem
utaztatok együtt.
– De ugye nem árult el semmit? – kérdezte Ruth. – Bár
ahogy Dickont ismerem…
– Caroline azt mondta, hogy csodálatra méltóan
viselkedett, és kimentette.
– Ezt fel kell jegyezni! Most pedig már alig várom, hogy
kezdődjön a karácsonyeste, ami nem olyan lesz, mint
ahogy eddig megszoktuk. Hol vannak a díszek? Kezdjük,
mert aztán nagyon sokára lesz vacsora.

76
Dickon a gazdaságban volt Harryvel, Caroline, Ruth és
az édesanyja a házat díszítették. Mindenhová fenyőágat
tettek, az ajtóra és a kandallópárkányra is. Fenyőkoszorút
fontak és tettek az egyik előszobában található szobor
fejére, mely olyan lett, mintha most koronázták volna meg.
Caroline-t kérték meg, hogy végezze el az utolsó
simításokat, mert neki sokkal több érzéke volt ehhez, mint
az inasnak. Elrendezgette a fagyöngycsokrokat, és a
bejárati ajtónál lévő lámpán is szépen eligazgatta a
díszeket.
Dickon időben ért haza vacsorára, de Sir Harry nélkül.
A vacsora után Lady Rycote elmondta terveit az est
további részére vonatkozóan, és mindannyian a
könyvtárban gyűltek össze egy kis beszélgetésre.
– Miss Caroline, úgy tűnik, jól beilleszkedett hozzánk –
mondta Dickon, miközben odavezette a legkényelmesebb
fotelhoz, ami a kandalló mellett volt. – Jól megdolgoztatta
anyám és a testvérem. És rögtön az első nap! Anyám,
hogy is tehetted!
– Ez egyáltalán nem így van – kiáltott fel Caroline, s
dühösen felemelkedett a fotelból, amelybe épp csak egy
másodperce ült le. – Nem így kell felfogni. Annyira jól
éreztem magam. Minden percét élveztem a ma
délutánnak. Nekem magamnak volt szükségem erre. Egy
77
kicsit ugyan fáradt vagyok, de ez volt a legcsodálatosabb
és a legtöbbet jelentő nap az életemben, amikor új
barátokra tehettem szert. Körbenézett és az előtte álló
embereket figyelte csodálattal. – Önök visszahozták az
életkedvemet – kezdte, de csakhamar könnyes lett szeme.
– Soha nem fogom tudni eléggé megköszönni ezt –
mondta, majd leült.
Dickon törte meg a szinte már zavaró csendet. – Hát
akkor beszéljünk Caroline életéről. Mit is találjunk ki? –
kezdte meleg hangon.
A legszélsőségesebb történetet Dickon találta ki, aki
azt javasolta, hogy mondják azt, hogy Caroline egy
hercegnő vagy örökös, aki elvesztette eszméletét, és nem
emlékszik a múltjából semmire sem.
– De akkor honnan tudjam, hogy örökös vagyok? –
tette fel a kérdést Caroline. Dickon ezen kívül még sokféle
variációt felvetett Caroline származását illetően.
Caroline a végén már annyira nevetett, hogy rekedt lett
a hangja. Mikor Dickon látta, hogy milyen jókedvre
derítette Caroline-t, ő maga is elkezdett nevetni. Caroline
nem tudta mire vélni, hogy Dickon így szórakoztatja.
Annyira más volt a férfi a kocsiban, amíg ide nem értek
Durhambe.

78
Mikor már mindnyájan levegőt tudtak venni, és
abbahagyták a nevetést, komolyra fordították a szót. Úgy
döntöttek, hogy Caroline egy özvegyasszony lesz, aki épp
most vesztette el férjét, és elkeseredettségében nem
tudott máshoz fordulni, csak legjobb barátnőjéhez,
Ruthhoz. Ruth pedig szívesen hívta meg ryfieldi
otthonukba. S az még pluszveszteséget jelentett Caroline-
nak, hogy a gyermeke is meghalt. A korábban született
vagy meg nem született gyermekekről nem fognak szót
ejteni.
– És mi lesz, ha valaki érdeklődik a jövőbeni terveiről?
– kérdezte Ruth.
Caroline elpirult. – Sajnos az még nincs. De ne
féljenek, mert előbb-utóbb kitalálom, mihez kezdek. Nem
akarok visszaélni a vendégszeretetükkel. Most már egyre
erősebbnek és…
– Nem kell megköszönnie – szólt határozottan közbe
Lady Rycote. – Kérem, hogy addig maradjon, amíg jólesik
itt, az otthonunkban. Hiszen ha elmegy ez a két
gyermekem, nagyon magányos leszek, és nagyon
élvezném az ön társaságát.
– Köszönöm, Lady Rycote – válaszolt Caroline. – De
saját utamat kell járnom. Dossie és én elég sokat

79
tanakodtunk, és csak most jutottunk arra az elhatározásra,
amit szeretnék önökkel is tudatni.
– Csak nem Nellhez akarnak menni? – kérdezte
felháborodottan Lady Rycote. – Megígérte, hogy oda nem
mennek.
– Az az utolsó variáció – jelentette ki Caroline.
– Kérem, maradjanak a mi családi körünkben – kérlelte
Caroline-t Lady Rycote.
– Köszönöm. De azért majd elmondom, mire
gondoltunk.

James Fenland óriásit káromkodott, mikor egy


kocsisnak odaadott egypár aranyérmét, hogy mondja el,
kiket látott, de az mégsem tudta a megfelelő választ adni.
Legalábbis Lady Carrowayt illetően. Senki se látta volna,
hogy hová ment az asszony? Pár nap múlva, a londoni
Bull and Mouth-ban tudta meg, hogy egy szegényes
kinézetű terhes asszony egy postakocsit bérelt Durhambe.
De hát most, hogy ideért, pont karácsonyeste van, és
azonkívül fáradt, éhes, fázik, és akit eddig kérdezett, nem
tudott olyan választ adni, hogy az alapján megtalálná a
nőt. Ráadásul az ónos eső is szitálni kezdett.
Visszatért a kocsmába, ahol sült marhaszelet illata
csapta meg az orrát, ráadásul minden a karácsonyt idézte
80
a feldíszített asztalokkal, pultokkal. Fenland leült, rendelt,
és megnézte, mennyi pénze van. Még volt egypár
aranypénze arra az esetre, ha valaki több információt
tudna neki adni. Meg kellett keresnie még azt a kocsist, aki
aznap Durhambe hozta Lady Carrowayt. De hát melyik
volt az a nap?
Fenland végigszántotta kezével a haját. Negyven év
körüli ember volt, átlagos kinézetű. Olyan, akire senki sem
figyel fel különösebben. Senki nem szúrná ki a tömegből.
Tudta, hogy ezért alkalmazza Carroway. De ha végre
egyszer elszabadulna Carrowaytől, akkor aztán
megmutatná a világnak, hogy nem átlagos fickó! Akkor
aztán hímzett mellényben fog járni, és gyémántos lesz
még a mandzsettája is.
Milyen átkozott ez a Carroway! Miért akarja, hogy az a
szerencsétlen teremtés visszamenjen? Örülnie kellene
inkább, hogy elszökött. Ha azonban Lady Carrowayt nem
tudná visszahozni, akkor mindenképpen keresnie kellene
egy új feleséget. Amíg nem szerez tudomást Caroline
haláról, addig nem lesz nyugta. De majdcsak túl lesz rajta.
Fenland gonoszul döfködte a marhaszeletet. Egy-két
napot Durhamben tölt, aztán pedig irány Kent, ahol
várhatóan sokkal jobb idő van. Nem szerette ezt az északi

81
időjárást. Gyorsan leengedte torkán az első korsó sört,
ráadásul úgy, hogy az egész kabátujjvége csupa sör lett.
Karácsonyi énekeket zengedező fiatalok gyűltek össze
a kocsma előtt. Fenland keserűen nézte a helyiségben
összejött emberek mosolygós tekintetét.
Karácsony volt. De őrá ez nem hatott.

Ötödik fejezet

Mikor Caroline felkelt karácsony reggelén, úgy érezte,


hogy most akár már hegyet is mászhatna. Dossie
kinyitotta az ablakot, és széthúzta a sötétítőt. Óriási
örömmel töltötte el, hogy mennyire süt a nap. S
lelkesedése csak tovább fokozódott. Végre süt a nap itt,
Durhamben.
Kikászálódott az ágyból, megmosta az arcát hideg
vízzel. Lábaiban azonban még érzett egy kis gyengeséget.
Lehet, hogy egy kissé túlbecsülte az erejét. Talán majd
holnap mászik hegyet. Most karácsony van, és egy kedves
család karolta fel őt. Mi többet kívánhatna még?
– Segíts felöltözni – mondta Dossie-nak. – Farkaséhes
vagyok s reggeli után sétálunk egyet. Micsoda csodás
nap! Velem tartasz, Dossie?

82
– Sétálni, asszonyom? Minek? Elnézést, hogy ezt
kérdeztem. Legyen úgy, ahogy asszonyom akarja. De
minek mászkáljunk, ha nem muszáj?
Caroline felhúzta a zokniját, majd felnézett a nála
idősebb nőre, aki Caroline csúnya, gyűrött ruháját tartotta
a kezében. – Igaz – gondolta magában – a sétálgatás nem
Dossie-nak való. Az ő lábai már nem olyanok, mint a
fiataloké.
Nem baj, akkor ne gyere – mondta Caroline. – Majd
akkor valaki más biztos eljön velem, vagy ha mégsem,
akkor egyedül megyek. De Dossie! Végre szabad vagyok,
és odamegyek, ahová akarok. Már senki nem zár be, nem
vagyok terhes...
– De azt mondják a többiek is, hogy jobb, ha még
pihen és nem megy ki – szólt Dossie.
– Már nem lábadozom, hanem tökéletesen érzem
magam.
– Ön dönti el, asszonyom. De most menjünk, és
reggelizzünk.
Caroline evett egy narancsot, egy kis halat, három
tojást. A végén pedig forró teát. Egy kicsit sok volt ez, de
nagyon jólesett Caroline-nak. Lady Rycote ugyan mondta,
hogy nemsokára kész lesz a karácsonyi pulyka is.

83
- Lesétálom a reggelit – jelentette ki Caroline. Felkapott
egy szelet pirítóst, s elindult a lépcsőn felfelé a kabátjáért,
közben pedig majszolta a kenyérdarabot.
– Várjon – kiáltott utána Dickon. – Hová akar menni?
– Először is a kabátomért. Valaki velem tart? Olyan
csodás nap van!
– Ragyogó ötlet. Akar még valaki jönni? Anya? Ruth?
A hölgyek egymásra néztek. – A templomba megyünk
– mondta Lady Rycote határozottan. – Te nem jössz a
templomba, Dickon? Biztos csodás lesz a karácsonyi
mise, s már régóta nem voltál az itteni templomban.
– Ez igaz, de mindenki úgy tudja, hogy Londonban
vagyok, és biztos nem fognak hiányolni. Miss Caroline-t
pedig nem hagyhatjuk egyedül. Így van? Szerintem az
sem lenne jó, ha a templomban mutatkozna. Ki tudja?
Lehet, hogy valaki keresi. Te és Ruth csak nyugodtan
menjetek, majd én elszórakoztatom a vendégünket.
A két hölgy egymásra nézett, bólintottak, és
egyetértettek Dickon javaslatával.
– Vegyen fel meleg kabátot, sapkát és vízálló cipőt –
mondta Dickon Caroline-nak, miközben lenézett a vendég
lábára, amin nyári cipő volt. – Van csizmája, ugye?
– Nincs… – dadogta Caroline. – De nincs is semmi
szükség rá.
84
– Lehet, hogy anyának itt van... – kezdte Dickon. –
Mindjárt megkeresem.
Tíz perccel később Caroline már ott állt a hatalmas
hallban, és felöltözve gyönyörködött a fenyőben. Egy
fekete köpenyt, fekete kabátot és sapkát viselt, és a
kesztyűi is olyanok voltak, amilyet már nem sokan viseltek.
A lábán még mindig könnyű cipő volt. Mikor látta, hogy
Dickon még nem ért vissza, leült az egyik fal menti
székbe, és grimaszokat vágott a szobornak, amit előzőleg
ő díszített fel.
Lady Rycote és a lánya is elmentek a misére. Tíz perc
múlva érkezett meg Dickon. Alig kapott levegőt, úgy sietett
a ház hátsó részéből. A kezében egy viseltes
csizmaszerűség volt, aminek az eleje az ég felé állt.
– Anya cipője biztos nem jó az ön lábára – mondta
bűnbánóan. – De mindjárt kárpótolom. Eltereltem a
szolgák figyelmét, és egy kis csemegét hoztam a
konyhából. Mindenki nagyon buzgón dolgozik a
karácsonyi vacsorán. Biztos nem látott még akkora
pulykát, mint amekkora ma este lesz. Nézze, itt van.
Csemegézzen. Esther, az egyik segédszakács adta, hogy
fogyasszuk el.
Dickon büszkén nyújtotta a kezét, és mutatta a lopott
csemegét. Egy szalvétába volt csomagolva négy kis
85
húsgolyó. Kicsit szégyenlősen mondta: – Lehet, hogy
innen kell megennünk. De előbb próbálja fel a cipőt.
A cipő tényleg túl széles volt Caroline lábára, bár a
hossza pont megfelelt. Caroline örült azért neki, és Dickon
mögött kilépett a házból.
Bár a nap sütött, enyhe szellő fújdogált. Caroline
becsatolta kabátján az összes csatot, s már nem is
emlékezett, mikor járt kinn utoljára friss levegőn. A fehér
kesztyűk nem sok meleget jelentettek. Még az esküvője
előtt kapta.
A kesztyűn javítgatás jelei látszódtak, hiszen már
egypárszor kikandikált az ujjbegye. Nagyon szeretett volna
egy jó meleg kesztyűt.
Dickon mohón baktatott előre, mikor észrevette, hogy
Caroline nem tudja követni a tempót. Megállt, és megvárta
a hölgyet.
– Ne haragudjon – mondta –, de elfelejtettem, hogy
még nem gyógyult meg teljesen. Csak hát már sokkal
jobban néz ki. Van egy kis pír az arcán, fényesek a
szemei, a nevetése pedig. ..
Dickon rámosolygott Caroline-ra, aki látta, hogy a férfi
szeme milyen fényes. Így álltak itt egypár percig,
vizsgálgatva egymást, majd mikor Caroline valami furcsa
érzést vélt felfedezni magában, a távolba nézett.
86
Dickon törte meg a csendet, amikor észrevette a
kesztyűt. Te jóságos Istenem! Létezik olyan férj, mint ez a
John, aki képtelen a feleségének venni egy pár finom
kesztyűt? Nem akarta, hogy elpiruljon Caroline, de mégis
megkérdezte: – Miért nem teszi be a kezét az én nagy
kabátzsebembe? Megmelegítem a kezét. Utána pedig a
másik keze kerül sorra, és így cserélgetjük.
– Ha nem bánja – mondta félénken Caroline.
Becsúsztatta jobb kezét a férfi bal zsebébe, s már alig
várta, hogy a másik keze is sorra kerüljön. – Így már
sokkal jobb – ismerte be.
Gyalogoltak, s közben érezték a meleg napsugara az
arcukon. Pontosabban csak Dickon, mert Caroline fejfedőt
viselt.
– Várjon! – szólt Caroline. – A kalapom útban van. –
Kivette kezét a férfi zsebéből, és kikötötte a kalap
masniját. – Útban van a kalap.
– De kell hogy legyen valami a fején – kiáltotta Dickon.
– Nagyon meg fog fázni.
– Ide nézzen! – mondta Caroline, s közben mosolygott
a férfira. Megfogta a kalapot, a mély karimát
visszahajtotta, s úgy kötötte meg a két masnit, majd azt
mondta: – A dolgok mindig változnak.

87
Caroline nagyot nevetett. Dickon, aki szeretetteljesen
nézte, szintén nevetésben tört ki. Majd megfogta a nő bal
kezét, és beledugta a kabátja zsebébe. Folytatták a sétát,
s közben húspogácsát falatoztak.
Több mint egy óráig voltak oda, s ez pont elég volt
ahhoz, hogy Caroline mindkét keze átmelegedjen, és
megtudja mi mindent jelent Rycote grófnak Ryfield.
Meghatóan nyilatkozott Dickon arról, hogy milyen
változásokat szeretne a gazdaságban, mennyi állatot
szeretne tartani, s milyen halakkal szeretné majd feltölteni
a gazdaság folyóját.
– És miért nem most kezd hozzá? Mi akadályozza? –
kérdezte Caroline, miközben a folyóparton álltak. A folyó
két oldalán fehér jégtáblácskák lebegtek. – Miért kell
Londonba mennie, mikor oly nyilvánvaló, hogy itt akar
élni?
– Teljesítenem kell a feladataimat a Hadügyi
Hivatalban is – mondta szomorúan. – Ez mind az én
bűnöm. Legfőbb vágyam az lett volna, hogy elmenjek a
félszigetre harcolni. De a családom fellázadt ez ellen. Azt
mondták, hogy az örökösnek nem szabad kockáztatnia az
életét. Helyettem Benjamin ment el s én „önként dalolva"
mentem Londonba. Azon nyomban cserélnék

88
Benjáminnál, amint felajánlanák ezt. Majd meghalok az
unalomtól, és annyira hiányolom a friss levegőt.
– A háborúnak szerencsére hamar vége lesz – szólt
Caroline. Meg tudta érteni a férfi aggodalmait. Mivel ő
Bedfordshire-ből származott, ő maga is utálta a zajt, a
füstöt, a tömeget, és London piszkosabb részeit. Durham
nem olyan volt, mint Bedfordshire, de a férfinak ez volt az
otthona.
Az viszont igaz, hogy Londonban hatalmas társasági
élet zajlott.
– Semmit nem talált, ami szórakoztatta volna
Londonban? – kérdezte Caroline. – A férjem megtalálta
azt. Mindig járt klubokba, versenyekre, színházba,
kártyázni. Abban a városban aztán véget nem érő listája
van a szórakozóhelyeknek.
– Ez igaz, de csak akkor, ha valakinek kedve van
hozzá – mondta a férfi, s átdobott egy követ a folyó
túloldalára. – Nem olyan fából faragtak, aki egy este alatt
el akarja veszteni a vagyonát. Sajnálom, hogy a gazdaság
nem megy olyan jól, mint ahogy szeretném. De ennek az
oka az, hogy nem vagyok itt.
– Értem – mondta Caroline, mikor megvilágosodott
előtte, hogy egy olyan családnál tanyázik, akiknek azért
nem megy olyan jól. Azelőtt azt hitte, hogy aki Ryfieldben
89
lakik, az nagyon tehetős, ha nem is engedhet meg
magának mindent. – Nincs semmi ötletem. De kérem,
hagyjanak elmenni bennünket, mert tényleg nem akarunk
terhükre lenni. Láthatja, hogy most már kutya bajom. Ha
hazaérünk, megkérem Dossi- t, hogy azonnal
csomagoljon.
– És hová indulnak? – kérdezte Dickon, miközben
kivette a nő kezét a kabátja zsebéből, és szorosan tartotta
mindkét kezével. Sötét szemével nézte a nőt.
Caroline megpróbált ellenállni, de a férfi keze annyira
kedvesen tartotta fogva. Lenézett kopott cipőjének fölfelé
álló elejére, mely ugyanolyan volt, amilyet a konyhán
dolgozó cselédek viseltek.
– Még... még pontosan nem tudom, de már
gondolkodom rajta. Lehet, hogy elmegyek valahová
eladónak vagy esetleg házvezetőnőnek. Igen! Biztos jó
házvezetőnő Iennék, mert már öt éve van gyakorlatom
benne.
– És hány vacsorapartit adott már? Vagy esetleg bált,
zenés összejövetelt?
– Egyet sem – ismerte be halkan. – Nem jártunk
társasággal sehová sem, és nem szórakoztunk. Attól félt a
férjem, hogy valami baj történik a gyerekkel, ha
megerőltetem magam, akár ilyen módon is.
90
Dickon mormogott valamit. Megfordult, s Caroline jobb
kezét a bal zsebébe tette, és így indult a ház felé. – Nem
megy egyelőre sehová – mondta, s közben megszorította
a nő kezét.

Caroline nagyon boldog volt, mert úgy érezte, még


soha nem evett ilyen finomat és ilyen sokat életében. Két
óra hosszáig ültek az asztalnál, s közben mindenféle
finomság érkezett. S nem lehetett eldönteni, melyik a
finomabb, mert mindegyik csodásan nézett ki. Mikor a
húspogácsát szolgálták fel, Dickon ránézett Caroline-ra, és
rákacsintott. Annyira jóllaktak, hogy vacsora után úgy
döntöttek, mindegyikük lefekszik a saját szobájába, amíg a
szolgák és cselédek is megvacsoráznak. Dossie is velük
evett, Caroline így egyedül ment a lakhelyére. Letette
papucsát, és lefeküdt az ágyra, de aludni semmi kedve
nem volt, csak azért pihent le, hogy közben gondolkodjon.
Érthető volt számára, hogy neki és Dossie-nak el kell
hagyniuk a házat. Érezte, még ha nem is éreztették vele,
hogy terhére vannak a Richardson családnak. De a
legfontosabb az a félelme volt, hogy Dickon esetleg
hatással lesz rá. És ezt nem akarta. Hiszen ő egy férjes
asszony. De még, ha szabad lenne, akkor sem menne
férjhez ismét. Az összes férfi örököst akar, és kirázta a
91
hideg, ha a terhességre gondolt. De hát ő a hibás, hiszen
egy gyermeket sem tud kihordani úgy, hogy az
egészségesen szülessen. De hová menjen?
Megpróbálta megerőltetni az agyát, de közben elaludt.

Lassanként az egész család felkelt, és elindult a


lépcsőn lefelé. A szakács már készített süteményt és teát
az asztalra. Tiltakozásai ellenére csak falatoztak még egy
kis mogyorót, pulykát, kenyeret, és ittak hozzá teát. Nem
sokkal ezután Lady Rycote behozott egy kosár
becsomagolt ajándékot, és mindenkinek boldog
karácsonyt kívánt.
Caroline nagyon kellemetlenül érezte magát, mert neki
semmije nem volt, amit odaadhatott volna a többieknek, de
a családtagok hamar elhárították mentegetőzéseit, és
buzgón figyelték, hogyan bontogatja a csomagot, melynek
tetején az ő neve állt. Kapott a családtól egy meleg
rózsaszín, karimás kalapot. Caroline annyira meghatódott,
hogy majdnem elsírta magát.
– Honnan tudták, hogy erre vágyom? Hogy tudták
megvenni, hiszen, csak ma jöhettek rá, a séta után. Ha
tudnák, hogy mennyire utáltam azt a fekete kalapot. De
sajnos nem volt más.

92
– Nekem már akkor az eszembe jutott, mikor
megtudtam, hogy nem egy özveggyel állok szemben.
Tudtam, hogy a fekete nem illik az ön egyéniségéhez. A
rózsaszín viszont üdeséget kölcsönöz. Pár nappal ezelőtt
csináltattam – mondta Lady Rycote, és kedvesen
mosolygott Caroline-ra.
– Nagyon köszönöm – tört ki könnyekben Caroline.
Felpróbálta a kalapot. Tökéletesen állt rajta. Csinos kis
masniba kötötte a két megkötőt, és úgy táncolt a szoba
kellős közepén.
– Tudom, hogy olyan vagyok, mint egy kisgyerek–
mondta Caroline, s megállt. – Kérem, bocsássanak meg.
De meg kell néznem magam ebben a szörnyű fekete
kabátban és rózsaszín kalapban. – Miután megnézte a
tükörben magát, óvatosan leült.
– Önök nem nézik meg az ajándékaikat?
Sutyorogtak valamit, majd a többiek is kibontották
ajándékaikat. Mindegyik csomagban kis ajándékok voltak,
de annál nagyobb volt az örömük. Walter nem szerette a
karácsonynak ezt a hagyományát, soha nem vettek
egymásnak ajándékot. Ez az első igazi karácsonya, mióta
eljött a szülői háztól. Az est további része azzal telt, hogy
ajándékokat csomagoltak a szolgáknak, amit minden
évben karácsony másodnapján adnak oda. Ilyenkor olyan
93
használati cikkeket kaptak. mint például kötényt, sapkát,
fejkötőt (nem rózsaszín kalapot, mint ahogy azt Caroline
észre is vette), sálat, bundakesztyűt.
Kis idő múltán végeztek is vele. Mind a négyen
bementek az óriási előszobába, és ismét megcsodálták a
fenyőt, melyen piros lámpácskák, gyertyák, díszek
világítottak.
Caroline megfordult, hogy most már nyugovóra térjen,
de hirtelen Dickon keze karolta át. Dickon végigvezette a
hallon, elmentek a szobor előtt, majd megálltak a csillár
alatt, ami nem messze volt a bejárati ajtótól.
Dickon felnézett a fagyöngyre, amit még Caroline
rakott fel az ajtó fölé és a csillárra, majd a nőre pillantott.
Ajkát finoman a nő szájához érintette egy pár pillanatra,
majd annyit mondott: – Boldog karácsonyt, Miss Caroline!
És ne felejtse el, hogy sehová nem mehet.
A nő álmosan és zavartan a férfira nézett, és gyorsan
felmenekült a lépcsőn.

Caroline tudta, hogy fel kell újítania ruhatárát. Akár


munkába fog állni, akár nem, most már nem viselhet ilyen
kopott, fekete ruhákat, amiknek semmi formájuk sincs,
Egyre közelebbinek érezte az időt, amikor meg kell kérnie
Lady Rycote-ot, hogy engedje el körülnézni Durhamben.
94
– Viszem az ékszereimet, s biztos adnak valamennyi
pénzt, amiből rendesen felöltözhetek – mondta reggeli
közben, karácsony másnapján.
Dickon, aki mohón falatozott egy tányér füstölt
heringet, felnézett. – Bizonyára elfelejtette, hogy önnek
inkognitóban kell maradnia. Ennél jobban nem is adhatná
az emberek tudomására, hogy Durhamben tartózkodik. S
így könnyen nyomára akadhatnak. Eddig szerencséje volt,
de veszélyes lehet az emberek között mutatkoznia –
mondta Dickon, s közben megvonta szemöldökét.
– Ha akarja, én eladhatom az ékszereit, hiszen úgyis
Durhambe kell mennem, s lehet, hogy önt még be is
csapnák, és nem az igazi értékét fizetnék ki az
ékszereknek. S ami a ruháit illeti, tényleg némi frissítésre
szorulnak. Mit javasolsz, anya?
Lady Rycote Caroline-ről Ruthra nézett, aki épp most
érkezett meg a reggelihez.
– Nem vagyunk egy méretűek – mondta a ház
asszonya. – Te sem, és én sem tudnánk Caroline-ra ruhát
venni. Ön túlságosan sovány. A mi ruháinkba kétszer is
beleférne. Leveszem a méreteit, és elviszem a
varrónőnek. Majd azt mondjuk, hogy túlságosan beteg
még ahhoz, hogy lábra álljon. Az lesz az egyetlen
probléma, hogy nem tudja kiválasztani az anyagot.
95
Caroline-nak volt elképzelése az anyagról.
Képzeletében selyem és szatén járt, muszlin és meleg,
puha gyapjú, bársony. Elég távoliak voltak emlékei, hiszen
nem volt ruhaboltban már körülbelül öt hosszú éve.
Utoljára akkor ment be, mikor az anyja segített kiválasztani
a menyasszonyi ruháját. Attól kezdve hozzájuk járt a
varrónő és hozta azokat a ronda, sötét anyagokat –
barnát, szürkét, feketét. Walter tudatta vele, hogy nem tűr
semmiféle cicomát. De nem tudta mire vélni ezt a
döntését, hiszen ki sem lépett a házból. A másik dolog,
hogy folyamatosan gyászolta elveszett gyerekeit. Az
esküvői öltözéke még Londonban volt a szekrényében,
alig használtan.
Mikor Lady Rycote látta, hogy Caroline milyen
elszontyolodott képpel néz, kedvesen azt mondta:
– Mondja meg, milyen színeket kedvel, és milyen
anyagból készüljön a ruha. Megígérjük, hogy aszerint
vásárolunk. Igaz, Ruth? És egyik ruha után csináltatjuk a
másikat.
Caroline kissé kételkedett. Milyen baj érhetné a
városban akkor, amikor zárt kocsiban utaznak, és csak
néhány percig látják az emberek. Senki nem fogja egy
ruhásboltban keresni.

96
Gondolkodott, mit is tegyenek. – Ez a legkedvesebb és
legtöbb, amit megtehetnek értem. Megeszem a tojást, és
már oda is adom az ékszereimet az uraságnak.
Dickon nagyon elcsodálkozott azon a gyűjteményen,
melyet Caroline odanyújtott. Egy bőrtáskában volt minden,
a nyakláncok, a fülbevalók, ezernyi kitűző, s mindegyik
aranyból volt, ráadásul gyémánttal, smaragddal, rubinnal
és gyöngyökkel díszítve. Ez a gyűjtemény nem illett egy
olyan férjhez, aki nem engedte feleségét szebb ruhákban
járni, csak ócska rongyokban. Egy pillanatig nem tudta
mire vélni. Caroline elmondott egy történetet, aztán
megváltoztatta. Vajon a második történet már igaz volt?
Egy gyémántkitűzővel játszott, s közben töprengve
megvonta szemöldökét.
Caroline észrevette a férfi bizonytalanságát. – Ugye
nem tudja, honnan vannak ezek? Biztosíthatom, hogy
mind az enyém, s valamennyit az anyámtól kaptam. Ha
vissza tud rá emlékezni, elmondtam, hogy én vagyok az
egyedüli lány a családomban. A szüleim nagyon örültek a
házasságomnak, s azt mondták, hogy mindig jó
benyomást kell keltenem egy főnemes mellett, ha
társaságba megyünk. Ez a hozományom egy része volt –
mondta, s Dickonra nézett.

97
Lady Rycote felkapta a fejét a főnemes szóra. – Akkor
ön valójában Lady Makepeace és nem csak egyszerűen
Mrs. Makepeace.
– Mint ahogy már mondtam, egyik sem vagyok –
mondta Caroline. – De kérem, továbbra is csak Mrs.
Makepeace-nek hívjanak, mert már úgy hozzászoktam
ehhez a névhez.
– De a férjének akkor van rangja? – kérdezte
erősködve Lady Rycote.
– Igen, van. De most csak ennyit mondhatok.
Tudtam, hogy ön egy lady, már az első perctől fogva
mondta Lady Rycote.
– Te tudtad, anyám? – kérdezte Dickon gúnyosan.–
Sajnos, nekem nincs meg ez a képességem – szólt közbe,
és az anyjára vigyorgott, aki tűzvörös lett.

Dickon nemsokára visszaért Durhamből. El tudta adni


Caroline ékszereit. Ezerhatszáz fontot kapott értük, bár
szerinte többet értek. De még akkor is több, mint amennyit
remélt értük. Szomorú volt, mert úgy érezte, Caroline
összes értékét és emlékét eladta. Bizonyára neki nagyon
sokat jelenthettek ezek az ékszerek. Ha lett volna most
ezerhatszáz fontja, akkor ő maga vette volna meg, s

98
később visszaadta volna neki. De sajnos semmi pénze
nem volt.
Meg volt lepve, hogy Caroline egy cseppet sem
hatódott meg, mikor elmondta, hogy eladta az ékszereket.
Vagy legalábbis nagyon jól palástolta.
– Ezerhatszáz font! – ismételte Caroline. Szeme
ragyogott, mikor a férfi odanyújtotta neki a bankjegyeket.
– Mindenféle ruhát megveszek! Lovaglóruhát, egy új
kabátot, félcipőt, és mind élénk színű lesz. Már soha többé
nem veszek magamra feketét, bárki temetéséről is lesz
szó.
– De nagyon sajnálom, hogy el kellett adnia a családi
ékszereit azért, hogy ruhákat tudjon venni.
– Egy percig se izgassa magát!– kiáltotta Caroline. –
Mi hasznát vehetném én ezeknek az ékszereknek? El
tudna képzelni engem egy olyan úri asszonynak, aki
állandóan gyémántot hord? Vagy esetleg házvezetőnőnek,
akinek smaragd nyaklánc lóg a nyakában? Higgye el, egy
cseppet sem sajnálom.
Caroline átvette a pénzt, és csodálattal nézte. Még
nem soha nem látott ennyi pénzt együtt. S megpróbált
megbarátkozni a ténnyel, hogy ez mind az övé. Dickon
kinyújtotta a kezét,

99
és megkarolta Caroline-t. – Most már nem hagy el
bennünket – mondta.
Caroline ránézett a férfira. – Nem látja? Itt én ugyanúgy
bezárva érzem magam, akárcsak a férjem házában, ami
legjobban egy börtönhöz hasonlított. Kérem, ne értsen
félre. Szeretek itt lenni. Ryfield gyönyörű, még akkor is,
amikor ilyen kihalt a táj. És a családja felülmúlhatatlanul
kedves. De mégis börtönben érzem magam. El kell
mennem.
Szorosan megmarkolta a pénzt, és kisétált a szobából.
Dickon nem szólt egy szót sem. Ryfield börtön. Ez szinte
sértésnek számított előtte.

Végül nem ment Caroline a hölgyekkel Durhambe.


Pedig nagyon nehezen tudta megállni. Azon kapta magát,
hogy nagyon szeret itt lenni vendéglátóival, s már ő is
része Ryfield mindennapjainak. Hagyta, hogy Lady Rycote
és Lady Stilton együtt válasszák ki az anyagot. Nem nagy
ár azért, hogy biztonságban legyen a továbbiakban is.
Kocsival indultak útnak, és magukkal vitték Dossie-t,
aki tudta, melyik Caroline kedvenc színe, és milyen az
ízlése. Dossie akkor is jelen volt, mikor Caroline
kiválasztotta az esküvői ruháját. Igaz, hogy azóta már
eltelt öt év, és az is meglehet, hogy megváltozott asszonya
100
ízlése. Caroline mégis úgy gondolta, hogy Dossie a
legmegfelelőbb ember, aki tudja, mi tetszik neki. S
legalább tud pihenni úgy, hogy a szorgos Dossie egy szót
is szólna hozzá és kérdezgetné. Dossie nem volt teljesen
meggyőződve arról, hogy Caroline jól van, s kérlelte, hogy
pihenjen. Mintha még most jöttek volna meg Londonból, s
még hat hónapos terhes lenne a babával.
Caroline sokáig nézegette haját a szoba falán lévő
fényes tükörben. Úgy tűnt számára, mintha kezdene
erősödni. A terhességei alatt egyre csak vékonyodtak a
hajszálai, s még azt is fontolgatta, hogy esetleg parókát
vesz. Most, hogy erősödik, nem vágja le, csak azért, hogy
ezzel megváltoztassa a külsejét. Talán majd egy parókát
vesz akkor, ha esetleg el akarná rejteni alá a valódi haját...
De mekkora változást hoz majd a ruha! Abban egészen
máshogy fog kinézni. Senki sem fog ráismerni, ha
megjelenik majd egy testre szabott, világos ruhában. Ilyen
megfontolások alapján fogja megcsináltatni új ruhatárát, s
közben várja, hogy Richardsonék tanácsaikkal lássák el.
Rájuk mindig számíthat.

– Ez itt Mrs. Cutter boltja – vezette be Lady Rycote


Dossie-t egy boltba. Csillogó ablakaiban különféle ízléses
masnik jelezték, hogy itt tucatnyi anyag van. – Mrs. Cutter
101
nem annyira kedves, mint a szomszéd utcában lévő
francia hölgy, de minden darabja valóságos csoda. S a
név is illik hozzá. Jobb nem is lehetne. Mrs. Vágó –
mosolygott Dossie-ra.
– Igen, asszonyom – mondta ünnepélyesen Dossie.
Mrs. Cutter kedvesen megkérte vendégeit, hogy
várjanak, hiszen még el volt foglalva egy másik vevővel.
Dossie idegesen állt egyik lábáról a másikra, s úgy tűnt, fél
megvizsgálni az anyagokat. Pedig Lady Rycote és Ruth
már mohón kutatták a megfelelő selymeket.
Dossie éppen a padlót nézte, mikor Mrs. Cutter
kivezette vevőjét a próbafülkéből.
A vásárló felsikított, mikor meglátta a szolgálót, s
azonnal odament hozzá.
– Dossie Carter! Mit csinálsz te itt Durhamben? Azt
hittem, valami lady mellett szolgálsz Londonban. Hogy
vagy, drágám? Biztos vagyok benne, jó sorod van, vigyáz
rád az Úristen.
– Mrs. Fincaster! Nagyon örülök, hogy látom. Mr.
Fincaster hogy van? Annyit gondoltam önökre. Öt éve
már. Velem minden rendben van, csak az ízületeim fájnak
néha.
– És itt vásárolnak az úrnőjével? – kérdezte Mrs.
Fincaster miközben olyan harsányan beszélt, hogy az a
102
kis helyiséget teljesen betöltötte. A barátai legalábbis
mindig úgy jellemezték, hogy „harsány", de mások szerint
ez a jelző nagyon kedveskedő a magatartásához és
hangerejéhez képest. Mrs. Fincaster magas volt és
parancsnokoskodó. Mielőtt még Dossie gondolkodhatott
volna bármi válaszon is, Mrs. Fincaster odaintett Mrs.
Cutternak, s azt mondta: – Szerdán jövök az utolsó
próbára. Jó lesz, ugye?
Mrs. Cutter motyogta magában, hogy valóban jó lesz,
hiszen mit is mondhatott volna egy ilyen erőszakos és
irányító vevőnek, mint Mrs. Fincaster. Dossie közben
csendesen Lady Rycote-hoz fordult, és azt kérdezte: –
Most mit mondjak, asszonyom?
– Kedvesem, mondja azt, hogy az én személyzetem
egyik tagját látogatja éppen meg, aki az ön barátja. Nem,
ez mégsem jó, mert nagyon jól fogja tudni, hogy az én
személyzetemben önnek nem lehet barátja. Nem tudom,
mit kellene mondani, de gyorsan kell dönteni. Gondoljon
valakire, aki szóba jöhet. Azt is lehetne mondani, hogy
ideiglenesen alkalmazzuk most, hogy elment az asszonya
– vonta meg szemöldökék Lady Rycote. Attól tartott,
Dossie egy kicsit buta ahhoz, hogy mindjárt egy frappáns
választ tudjon adni.

103
– Akarja, hogy én mondjam el, hogy kicsoda is
valójában ön?
– Megtenné, asszonyom?
Lady Rycote, Dossie-val a háta mögött, Mrs. Fincaster
közelébe férkőzött barátságos mosollyal az arcán. – Nell
Fincaster! Hogy van? Nagyon jó színben találom ma. És
hogy van Mr. Fincaster?
– Lady Rycote! Én nagyon jól vagyok, de sajnos a
férjem nem így. Éjjel-nappal imádkozunk érte, és remélem,
a Jóisten eldönti, mi legyen vele. Hiszen mindnyájan
az ő kezében vagyunk. Dossie önnel van?
– Valóban – mondta vidáman Lady Rycote. – Ruth! –
hívta oda magához a lányát. – Ugye emlékszel Mrs.
Fincasterre? Ruth hazajött az ünnepekre, s az idősebbik
fiam is itthon van. Benjámin, a kisebbik pedig a félszigeten
harcol.
– Örvendek, Mrs. Fincaster – szólalt meg Ruth,
miközben felvette legbájosabb mosolyát. – Sajnálom, hogy
beteg a férje. Már régóta fekszik?
– Több mint egy hónapja – felelte Mrs. Fincaster. –
Még az ételt sem tudja lenyelni. Mostanában alkalmazok
egy lányt, Patsyt, aki csak levest főz neki, és most már
kezd rendbe jönni. Egy másik, Sarah, pedig állandóan az
ágyat tisztítja és cseréli az ágyneműt, de úgy érzem, az
104
egésznek semmi értelme. Csak akkor érzi jól magát,
hogyha Sally vagy Ella nedves kendővel törülgeti a fejét,
és közben a másik a Bibliából olvas fel részleteket.
– És akkor ön nem is foglalkozik vele? – kérdezte Lady
Rycote.
– Nekem azon kívül még más dolgom is van. Ezért
alkalmazom a lányokat. Én pedig a Jóistenhez
imádkozom. El sem tudnák képzelni, miféle történeteket
mesélnek a lányok arról, hogy mit csináltak, mielőtt
idejöttek hozzám. Égnek állna a hajuk!
– Hány lányt alkalmaz?
– Jelenleg hét van, de épp most küldtem el kettőt. Ön-
nek, asszonyom, nem lett volna szüksége egy
konyhalányra?
– Most nem, de észben fogom tartani, hogyha
szükségen lesz rájuk. De hogyan került önhöz ez a hét
lány?
Mrs. Fincaster részletesen elmondta mind a hét lány
életét, s azét a két lányét is, akiket elküldött. De hirtelen
megállt, és feltette a már régen várt kérdését.
– És Dossie mit csinál itt? – kérdezte. –
– Lehet, hogy őt is a Jóisten küldte hozzánk –
mormolta Ruth halkan. Lady Rycote figyelmeztetően
rápillantott, majd elkezdte:
105
– Egy kis ideig itt lesz velünk, amíg vissza nem jön az
úrnő, akinél szolgál. Külföldön van. Olaszországban. Igaz,
Dossie? Az úrnője Ruth legjobb barátnője.
Ruth gyorsan helyesbítette anyját. – /\zóta vagyunk
barátnők, hogy férjhez mentem és Londonba költöztem.
Dossie-nak nagyon kedves emlékei vannak a Durhamben
töltött éveiről. És mondta, hogy már nagyon szeretné
önöket is meglátogatni. Mikor megtudtam, hogy hol is
szolgált egy ideig, azt javasoltam neki, hogy jöjjön velünk,
hátha összefutunk önnel is
Dossie nyitott szájjal hallgatta végig, amit Lady Rycote
mondott. Bármelyik percben szívesen otthagyta volna az
egész boltot. Mikor Ruth szólt neki, csak ártatlanul nézett,
és annyit mondott:
– Igen, asszonyom.
Mrs. Cutter, aki mindvégig háttérben maradt, végre
szóhoz jutott, és megkérdezte Lady Rycote-ot, hogy miben
segíthet.
– Néhány ruhára van szükségünk. Egy barátnőnek kell,
aki nem tudott eljönni velünk, mert beteg. De itt vannak a
méretei. Lady Stilton és én majd kiválasztjuk az anyagot.
– Azt akarják, hogy megmondjam, melyik anyag
tetszene neki? – ébredt fel Dossie álmából, s úgy
gondolta, hogy valamiben most már segíteni tud.
106
Lady Rycote és Lady Stilton szemei szúrósan nézték
Dossie-t, aki egy pillanatra nem vette észre, mit is
mondott. Mrs. Fincaster azonban mindent hallott, bár már
épp kifelé készült.
– Valaki beteg Ryfieldben? – kérdezte. – Megengedik,
hogy imádkozzam érte? Mondják meg a nevét, és én min-
dennap imádkozom. Vagy még jobb, ha személyesen
megyek el hozzá.
– Nagyon kedves öntől – mondta Lady Rycote – , de
szükségtelen, hiszen gyönyörűen javul. Tudom, milyen
elfoglalt, s ráadásul a férje is beteg, és ott van az a hét
Iány is. Nem akarom, hogy még a mi bajunkat is a
nyakába vegye.
– De ha nem javulna, kérem, hívjanak – mondta Mrs.
Fincaster, tudomásul véve, hogy szolgálataira nincs
szükség. – Dossie, nem kísérnél ki a kocsihoz? A
hölgyeknek most nincs rád szükségük, nekem viszont
elmondhatnád, hogy mi történt veled.
Ezzel karon fogta Dossie-t, és elhagyták a boltot.
Lady Rycote és lánya egymásra néztek. Csak remélni
tudták, hogy Dossie-nak lesz annyi esze, hogy a száját
zárva tartsa és ne beszéljen Miss Caroline-ról, és nem
fogja kilocsogni, miért is jöttek Durhambe. De nem tűnt
valami okos nőnek.
107
Akár kezdhetjük is a válogatást – mondta Ruth Mrs.
Cutternek. – Mi a véleménye erről a kék selyemről?

James Fenland továbbra is reménykedett.


Szerencséjére talált is egy kocsist, aki emlékezett egy
terhes asszonyra, aki a szolgálójával utazott két héttel
ezelőtt Durhambe. Fenland annyira megörült, hogy
azonnal adott a férfinak három shillinget. Az egyetlen
probléma csak az volt, hogy a férfi arra már nem
emlékezett, hová is mentek pontosan.
– Két úri kinézetű emberrel utaztak, de egy kocsiban.
Nem tudom, kinek a kocsijával mentek. Annyira egyformák
ezek a kocsik. Letettem őket, és hajtottam tovább északi
felé. Tartanom kellett a tempót.
A kocsis még arra sem emlékezett pontosan, hogy az a
két ember, akivel utaztak, férfi volt-e, vagy egy nő és egy
férfi. A shillingre koncentrált, arra, hogy vajon eredeti-e.
Fenlandnek be kellett ismernie, hogy nem tudja, merre
is találja Lady Carrowayt. De hol keresse? Eszébe jutott
Lady Carroway külseje, megjelenése és így a sötét ruhák
is. Hát persze! Új ruhákat akar majd. Bár nem vette
biztosra, hiszen még hat hónapos terhes, és még várhat
az új ruhával.

108
Azt viszont jól tudta, hogy Lady Carroway majd szebb
akar lenni és ezért tenni is fog. Minden nő tetszeni akar.
De hogyha még terhes, akkor biztos nem sétálgat Durham
utcáin. Vagy mégis? Végigfutott benne, hogy milyen
kegyetlenül bánt vele Carroway annyi éven keresztül, és
ezért szökött el tőle, még ha az állapota nem is engedte
volna.
Elhatározta, hogy bejárja a várost, és felkutatja a
terhes asszonyt. Nem jutott jobb az eszébe.
Egy idő után azonban nagyon elfáradt.
Rengeteg olyan asszonyt látott, aki a szolgálójával jár-
kált. Ezek mind megálltak a kirakatok előtt, benéztek, be-
kukucskáltak, hogy milyen áru van a boltokban. Általában
cipőt, kalapot, masnit kerestek. De jó ég, mit nem adna, ha
ihatna egy pohár sört! De még kora délután volt, és úgy
döntött, hogy továbbmegy.
Egyszer csak megakadt a szeme egy magas,
öntudatos asszonyságon, akinek elég különös hangja volt,
és éppen egy olyan nővel beszélgetett, aki az alsóbb
osztályba tartozott. Egy kopottas kocsi mellett álltak, s a
magas nő épp egy egy csomagot adott fel a kocsisnak.
Kedvesem – szólt ismét harsányan a magas nő –, mit
csinálsz te itt Durhamben? Tudod, hogyha segítségre van
szükséged, akkor hozzám bármikor eljöhetsz. Miért nem
109
hozzám jöttél, mikor megérkeztél? Már karácsony előtt is
Durhamben voltál, igaz?
– Igen, asszonyom, reméltem, hogy hamarabb fogunk
találkozni, de várnom kellett. Nem akartam kocsit kérni. És
nem is tehettem volna meg. Hogyan is mentem volna el
önökhöz?
Fenland szemei nagyra nyíltak. – Te jó ég! Ez az a
szolgáló az, akit Carroway asszony magával vitt.
– Hé! – kiáltotta. Mi is a neve? Ja, igen – jutott eszébe.
– Dossie! – kiabálta.
Dossie azonnal felismerte. Ez rémülettel töltötte el, s
csak egyetlen dolog jutott az eszébe. – Kérem, gyorsan
asszonyom! Azonnal el kell tűnnünk.
S anélkül, hogy Mrs. Fincaster egy szót is szólhatott
volna, Dossie már benn is termett a kocsiban.
Mrs. Fincaster utánamászott, és utasította a kocsist,
hogy azonnal induljon.
– És most – mondta szigorúan – elmondod az igazat.
– Ez a férfi egy rossz ember – szólt, miközben a hideg
rázta, s kinézett, hogy Fenland követi-e. De úgy tűnt,
elveszett a tömegben.
– Rossz ember? Milyen értelemben? Dossie, tudod,
mindig van remény, hogy megjavul az ember. Most
hazajössz velem, és imádkozunk a férfi lelkéért. Mind a
110
hét Iány fog még rajtunk kívül imádkozni. És Mr. Fincaster
is, ha még képes lesz rá. De még nem válaszoltál a
kérdésemre. Mit csinálsz itt Durhamben?
– Az mind igaz, amit az asszonyság mondott.
Dossie nem engedte, hogy bármit is kivegyen belőle
Mrs. Fincaster. Eddig is épp elég bajt okozott. Így folytatta:
– Nagyon kedvesek voltak, hogy elhoztak magukkal
Durhambe, amíg az asszonyom külföldön van. De nem
mondhatok többet.

Mikor Lady Rycote és lánya látták, hogy Dossie nem


tért vissza, kezdték magukat kényelmetlenül érezni. Ruth
felajánlotta, hogy majd ő kimegy és megnézi, hogy vajon
még mindig beszélget-e a két hölgy, de nem tudta, merre
van Mrs. Fincaster kocsija. A varrónőnél töltött egy óra
eltelte után Ruth elment, hogy megkeresse a kocsit. Nem
találta Fincasterék kocsiját. A saját kocsijuk is üres volt,
csak a kocsis ült benne, s várt a sorára. Ő sem látta
Dossie-t.
Akkor egyszerűen el kell mennünk Nellhez – határozta
el Lady Rycote. – Az az érzésem van, hogy megpróbál
kiszedni valamit Dossie-ból. A Jóisten legyen velünk, hogy
ez ne sikerüljön neki. Akkor egész Durham megtudná az
igazat.
111
Három ruhát rendeltek Caroline-nak, az egyik egy puha
kék selyem, a másik egy rózsaszín gyapjú, amely pont
illeni fog a kalapjához, a harmadik pedig egy muszlinruha,
melyre fehér és sárga virágok vannak festve zöld
levelekkel, s amelynek nyaka és aljának szegélye zöld
csipkéből lesz. De még ehhez rendeltek egy kék kabátkát
és zöld lovaglóruhát, mikor megtudták, hogy a fizetendő
összeg sokkal kevesebb, mint Caroline ezerhatszáz fontos
vagyona. A cipőket holnapra hagyták, hiszen mindkét
hölgyet jobban érdekelte Dossie tartózkodási helye.
Könnyen megtalálták Mrs. Fincaster otthonát. Mrs.
Fincastert jól ismerték mindenhol. Fincasterék Durham
északi részén éltek, egy nagy, régi, kopottas kőházban,
melyet az idő szürkévé varázsolt az évek folyamán. Nem
tudta senki sem, hogy miből élnek. Fincaster valaha
hivatalban dolgozott, s nem volt valami jól fizető állása.
Néhányán azt rebesgették, hogy Mrs. Fincaster pénzt
örökölt.
Lady Rycote és Ruth felmentek a régi ház lépcsőjén,
és kopogtattak. Az ajtót hamar kinyitotta egy tizenhat éves
forma lányka. – Tessék! – mondta.
– Találkozhatnánk Mrs. Fincasterrel? – kérdezte Lady
Rycote.

112
– Éppen imádkozik – mondta a lány – Mr. Fincaster
haldoklik. Megvárják azért?
– Akkor várunk. De hadd kérdezzem meg, hogy amikor
hazajött, hozott-e valakit még magával. Dossie Cartert
keressük.
– Kicsodát? Ja igen! Ő itt van. Vele akarnak találkozni?
– Természetesen – válaszolta az asszonyság. –
Mondja meg neki, hogy Lady Rycote van itt.
– Nem tudom, hogy mit fog szólni Mrs. Fincaster, ha
közbeszólok az imájába. Az biztos, hogy nem fog neki
tetszeni. Kérem, várjanak itt.
A lány kisétált, s otthagyta a két hölgyet, miközben
azok tördelték ujjaikat. Az előszobában egyetlen szék sem
volt. Tapétázva volt valamikor, de a papírcsíkokon lévő
vörös rózsás minták elhalványodtak. Az asztal és a fogas
is elég használt volt már.
A levegőt káposztaszag járta át.
Végül meghallották, hogy jön valaki, s éppen Dossie
jött, aki óriási léptekkel vette a lépcsőket.
– Asszonyom! Hála istennek, hogy megtalált. Miss
Caroline-nak és nekem feltétlenül el kell mennünk.
Megtaláltak!

113
– Kicsoda? – kérdezte Lady Ricote, s közben próbálta
lecsendesíteni az ijedt szolgálót. – Miss Caroline férjére
gondol?
– Nem. Arra a szörnyű emberre. Ó, mit is csináljak?

Hatodik fejezet

Szipogások közepette mesélte el Dossie a „rossz


ember" történetet Lady Rycote-nak, ahogy a kocsi hajtott
Ryfield felé. Csak kis idő eltelte után értette meg az
egészet, s azt, hogy miért lett Dossie ilyen rémült. De
nemsokára elvesztette türelmét.
– Ki a fene az a „rossz ember"? – kérdezte Lady
Rycote, miközben ráförmedve nézett a szolgálóra. –
Nekem egyenesen beszélj, Dossie.
Dossie csak szipogott, s kabátujjával törölte a könnyeit.
– Az asszonyom... vagyis az uraság barátja. Az az ember,
akinek megparancsolta az uraság, hogy kövesse el a
balesetet az asszonyom ellen. S lehet, hogy utánunk
küldte, hogy megtegye. Miért is kellett nekem önökkel
eljönnöm? Bárcsak tudnám – mondta, s ismét sírni
kezdett.
Miután Lady Rycote rájött, hogy Dossie-nak ki az az
uraság és ki az az asszonyom, kérdőn nézett Ruthra. –
114
Gondolod, hogy ez a szörnyű ember rá tudna találni
Caroline-ra anélkül, hogy látott volna akár engem, akár té-
ged?
– Nem, de az nem biztos, hogy ha Mrs. Fincaster nyo-
mán elindul, akkor nem talál ránk. Csak pár perc, és már ki
is deríti, kinek a kocsijával robogott el Dossie. Ebben a vá-
rosban mindenki tudja, milyen Fincasterék kocsija. Meg
kellett volna mondanunk Mrs. Fincasternek, hogy tartsa a
száját. Miért is nem tettük?
– Azt hiszem, nem a legalkalmasabb pillanat erre az,
amikor Mr. Fincaster haldoklik. Kétlem, hogy olyan
hangulatban lett volna, hogy meghallgasson bennünket.
De ezért nem is hibáztatnám. De ne felejts el, hogy ott
vannak még a lányok is. Ki tudja, közülük hányan látták,
amint Dossie megérkezett. Még ha nem is látták, biztosan
tudnak róla. Biztos lehetsz abban, hogy az a szörnyű
ember valamit kihúz belőlük.
– Mr. Fenland – mondta Dossie – így hívják.
– És mit tudsz Mr. Fenlandről? – kérdezte Lady
Rycote.
– Nem sokat – válaszolta Dossie. – Csak annyit, hogy
mindig az uraság körül sündörög, és issza az uraság
konyakját. Az uraság senkit nem tudott rávenni a szolgák
közül, csak őt, hogy komisz dolgokat műveljen.
115
– Caroline hátha többet tud – mondta Ruth, ahogy
mentek a Ryfield felé vezető úton. – Kedvesem, azonnal el
kell mondanunk neki mindent.

Caroline és Dickon éppen teáztak, mikor a három zilált


hölgy megérkezett. Caroline fellélegzett. Hallotta az
izgatott hangokat, de mindezt a vásárlásnak tulajdonította.
Dickonnal nagyon jól érezte magát. Megbeszélték még azt
is, mi legyen Caroline következő teendője. Dickon nem
Iátta értelmét, hogy bármit is dolgozzon, úgy érezte, nincs
még biztonságban. És azt sem tudta, hogy mivel tehetné
boldoggá.
Caroline biztos volt abban, hogy Walter utána fog jönni,
s először a szülei házában keresi majd. De lehet, hogy
még a fiútestvéreit is felkeresi. Pedig ő magának sincs
tudomása arról, hogy hol is keresse őket. Caroline szerint
két vagy három fiútestvére otthon lakott, a többiek
megnősültek, s már saját házuk és családjuk van.
Elhatározta, hogy Paulhoz lenne a legjobb mennie, s vele
megoszthatná a titkát. Egy ideig biztonságban lehet nála.
– Csak addig maradok, amíg ön és Ruth visszatérnek
Londonba – mondta Dickonnak. – Kérem, hogy tegyenek
majd le Bedfordshire-ben, és megkérem, hogy ha bárki

116
kérdezősködne felőlem, ne mondjon semmit. Ez a két
kérésem van.
Caroline észrevette, hogy Dickon teljesen magánkívül
van – A testvére lesz az első, akinél keresni fogja. Nem hi-
szem, hogy ez a legjobb megoldás – kiabálta Dickon.
– Uram – mondta Caroline megfontoltan és lassan –,
nem az ön dolga, hogy ebben döntsön. – Letette a
csészéjét, és határozottan nézett Dickonra. – Kérem,
hagyja, hogy azt tegyem, amit úgy érzek, hogy helyes.
Tudom, hogy soha nem tudom eléggé megköszönni
önnek és a családjának ezt a...
Hirtelen mind a három nő berohant a szobába. Alig
kaptak levegőt, úgy siettek.
– Miss Caroline! – zokogott Dossie, s futott az
asszonyához összekulcsolt kezekkel. – Képzelje, itt van
Mr. Fenland. Mit fogunk most csinálni? – nézett Caroline-
ra kisírt szemmel.
Caroline felugrott, s félve nézett az ajtó felé. – Itt? A
házban? De hogy jutott be?
– Nem, nem – nyugtatta meg Lady Rycote. – De
Dossie azt mondja, hogy Durhamben van. – Elmondta a
történetet, amit előzőleg Dossie mondott neki. – Reméljük,
nincs annyi esze, hogy Mrs. Fincasternél keresse, s onnan

117
tudja meg a lányoktól, hogy mi kapcsolatban állunk. De
attól tartok, hiába reménykedünk ebben.
Lady Rycote leült a kandalló mellett lévő székre. –
Dickon, kérlek, hozass még egy kis teát. Nagyon
átfagytam. Nell már szerintem ég a vágytól, hogy mindent
megtudjon. Milyen szörnyű, hogy neki is pont akkor kellett
ott lennie abban a boltban.
– Nem kellett volna önökkel mennem – mondta Dossie.
– Nem kellett volna! Az én bűnöm. Könyörgöm,
bocsásson meg. Legjobb lesz, ha felmegyek az emeletre.
– Nem, maradj itt – parancsolta Caroline. –
Szükségünk lesz a segítségedre. Biztos vagy abban, hogy
Mr. Fenland volt az?
– Biztos. Ilyet nem tudnék hibázni. A nevemen szólított
– Akkor azonnal mennünk kell – szólt Dickon, s ezzel
mind a négy arc elkomorult, és ijedten nézett. – Ruth,
milyen hamar tudsz becsomagolni?
– De hát azt mondtad, hogy tizenkettedikéig maradsz –
kiáltotta Lady Rycote.
– Anya, kérlek, gondolkodj! Most nem tudjuk használni
a saját kocsinkat, tehát bérelnünk kell egyet. S mindezt
mielőtt még ideérne Fenland. Az a szörnyeteg biztos
gondolja, hogy ha Dossie elmondja Caroline-nak a
történetet, akkor azonnal el akar menekülni a városból.
118
Mikor indul a következő postakocsi dél felé? – kérdezte a
többieket.
Senki nem tudta.
Dickon idegesen tekergette hajfürtjeit. Nagyot sóhajtott,
s Ruthra nézett. – Csak a postakocsi az egyetlen
megoldás. Bármennyibe kerül is. Küldök egy inast, hogy...
– Ne! – kiáltott Caroline. Közben a teát is meghozták. –
Egyelőre ne csináljunk semmit. Ez az én ügyem. Az
enyém és Dossie-é. Maradjanak itt az édesanyjukkal
tizenkettedikéig. Dossie, te pedig indulhatsz csomagolni.
De mi lesz a szép, új ruháimmal? Megrendelték már?
Milyen kár! Azok nélkül kell elmennem.
Caroline szomorúan nézett le a kopott szürke ruhájára.
Majd kipirult arccal vetett egy pillantást Lady Rycote felé.
– Mondja meg, mennyibe kerül, és itt hagyom az árát,
amiből ki tudja fizetni, ha készen vannak. Aztán egyszer
majd hírt adok magamról, és akkor elküldi nekem. Csak
annyi kell, hogy ki tudjam fizetni az utat.
– Mikor lesznek kész a ruhák? – kérdezte Dickon az
anyját.
– Van, amelyik egy, a többi pedig két hét múlva. Nem
emlékszem pontosan – válaszolta Lady Rycote. Remegő
kézzel öntött magának egy csésze teát. – Kedvesem –
szólalt meg ismét, Caroline-ra nézve. – Ha a ruhák árát
119
kivesszük, akkor marad hatszáz fontja. Ezzel az összeggel
lehet valamit kezdeni. De hová akar menni?
– A testvéremhez, Paulhoz – mondta Caroline. – Bed-
fordshire-be. Remélem, őnála nyugtom lesz. Oda kellett
volna mennem legelőször, nem pedig Durhambe. Akkora
terhet jelentettem az önök számára.
– Hát akkor miért nem ment oda? – kérdezte élesen
Lady Rycote.
Caroline elfehéredett. Nem tudta, hogy a testvére ho-
gyan fogadta volna, ha egyáltalán beengedi. Sok év eltelt
azóta, hogy nem találkoztak. George-hoz, a legidősebb
testvéréhez mindig is jobban vonzódott. Ő volt az örökös.
Az öröklésről alkotott véleményük azonban merőben más
volt. Paul, a második fiú, egészen másképp látta a
helyzetet.
– Paulnál biztos kapok egy szobát – mondta
magabiztosan, pedig egyáltalán nem ezt érezte. – Az ő
családja elég kicsi. Miért is nem mentem oda? Még én
sem tudom. Régóta nem láttuk már egymást. Sajnos soha
nem éreztem a családomat a sajátomnak, és nem voltunk
elég közel egymáshoz. Akkor úgy tűnt, az lesz a legjobb,
ha minél távolabb kerülök Londontól.
Dickon egyre idegesebb lett. Caroline egy olyan
testvérénél legyen, aki nem is biztos, hogy gondoskodik
120
róla? Lehet, hogy a testvére inkább meggyőzi, hogy
menjen vissza a férjéhez, mint hogy rejtegesse. Lehet,
hogy örökre eltűnik a szemük elől, és soha nem tudják
meg, mi is történt vele. Ebbe nem akart belegondolni. De
miért is aggódik érte ennyire? Nem tudta az okát. Csak
mérges volt, és gondolkodni akart róla.
– Paulhoz ne menjen! – kelt ki magából Dickon. – Egy
postakocsival elmegyünk Londonba, legyen bármi is
véleményed, Ruth. Tudhatnátok, hogy minden egyes
testvérénél keresni fogják. Ön pedig szépen elfér velünk
abban a kis házban, ahol Ruth és én lakunk Londonban.
– De ha Mr. Fenland megtudja, hogy Mrs. Fincaster…
Londonba fog indulni. Hiszen ha tudomást szerez róla,
hogy mi is kapcsolatban állunk... Ott sem leszek nagyobb
biztonságban, mint Paulnál – jelentette ki Caroline.
– Én másként gondolom. Fenland szerint London csak
utolsóként jöhet számításba. Fenland arra gondol, hogy
csak nem pont abban a városban húzza meg magát, ahol
ők is élnek. S mire végigjárják az összes rokont, addigra
mi biztonságba helyezzük önt. Új nevet találunk ki,
máshogy fog kinézni...
– Abban is biztos vagyok, hogy John már meglátogatta
a szüleimet és a testvéreimet. Most már rábízta Mr.
Fenlandre a munka piszkosabb részét. Tudja nagyon jól,
121
hogy nem vagyok Paulnál. Ha most odamegyek,
biztonságban leszek.
– Ne tegye! – mondta ismét Dickon, hiszen
elképzelhetetlen volt a számára, hogy a testvéreihez
menjen. Ő is felelősnek érezte magát Caroline-ért, s még
csak átutazni sem akart Bedfordshire-en.
– Nem szabad kockáztatnunk – jelentette ki. – Ruth,
nem mész csomagolni? Akkor pedig magam fogok egy
inast küldeni, hogy nézze meg a postakocsijáratokat, és
majd magam csomagolok be.
Azzal letette a teáscsészét, és csengetett az inasért.
Caroline megpróbálta önuralomra inteni magát. Milyen
jogon mondja meg neki Dickon, hogy merre menjen? Mit
képzel magáról ez az ember? Sajnos nem volt sok
választása.
– Az igazság az – kezdett bele Caroline –, hogy nekem
ez tetszik. Bedfordshire nem esik messze a főúttól. Ha ott
letesznek, biztos megtalálom a házához vezető utat.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy még nem járt ott? –
kérdezte Dickon.
Az inas éppen belépett, s Dickon lejjebb vette hangere-
jét. Utasította az inast, hogy azonnal nézzen utána a
postakocsinak.

122
– Most pedig – szólt szigorúan Dickon – elmondja,
hogy pontosan hol is lakik ez a testvére, ahová éppen
menni készül.
– Nem messze Sandytől. Legalábbis úgy emlékszem.
Vagy inkább Charlestól? Tudnia kell, hogy még soha nem
jártam arra, a testvéreim házában. Mindegyik felnőtt, meg-
házasodott és az esküvőm óta nem is láttam őket. Kivéve
a legkisebbeket. Ők még mindig otthon vannak. Vagy
iskolába járnak valahová.
– Hát akkor nem szabad kockáztatnunk – mondta
élesen Dickon. – Egyenesen Londonba indulunk.
– De...
– Kérem, szedje össze a holmijait. Anya, te pedig meg-
kérhetnéd a szakácsot, hogy tegyen oda valami útravalót.
Nem várhatunk egy percet sem, és főleg nem vacsoráig.
Én is becsomagolok.
Dickon karon fogta vendégüket, és kimentek a
helyiségből, majd a férfi szobája felé vették az irányt.
Caroline is jobbnak látta, ha mégsem mennek a roko-
nokhoz. A férfi és persze Ruth is vigyázni akarnak rá. S mi
jelenthetne számára nagyobb biztonságot? Az pedig nem
számított Dickonnak, hogy az anyja és a nővére mit gon-
dolnak erről az elmenetelről. Ő csak csomagolta a ruháit.
***
123
Caroline, Ruth és Dickon csendben ültek a hallban, s
várták, hogy visszaérjen az inas, akit azért küldtek el, hogy
egy postakocsit szerezzen. A holmijuk is ott volt. Lady
Rycote azon aggódott, hogy nem lesz elég az ennivaló,
amit odatett. Nem tudta, hogy vajon megalusznak-e a
gyerekei egy vendéglőben, vagy egész éjjel úton lesznek.
S azt sem értette, miért nem lehet holnapra tenni az
indulást. Mindenáron szerette volna, ha isznak még egy
csésze teát.
– Most már elég, anya! – kiáltott fel Ruth. – Kérlek, ülj
le, és ne légy olyan ideges. Három felnőtt áll előtted, s
mindannyian tudunk magunkra vigyázni.
Félig felemelkedett a székéből, mikor meghallotta,
hogy egy kocsi érkezett a ház elé.
– Bizonyára Moffat érkezett meg.
A férfi azonban más volt, mint pár perccel később
kiderült.
– Az úr vár ma este vacsorára. Jókor jöttem ? –
kérdezte Sir Harry Wadsworth, miközben otthonosan
lépkedett a ház lépcsőjén.
A hölgyek mind vádolva néztek Dickonra, aki ököllel rá-
vágott a szék karfájára. – A fenébe! – kiáltott fel. – Hogy is
felejthettem el?

124
Sir Harry, akinek elég sűrűn bejárása volt a családhoz
a hosszú ismeretség lévén, meg sem várta, hogy
betessékeljék a hallba.
Mosolyogva viharzott be, de megtorpant, amikor
meglátott egy egész csoportnak beillő ülő embert, akik
éppen rá bámultak.
– Valami rosszat csináltam? Vagy nem megfelelő az
öltözékem? – kérdezte, s közben végignézett magán
vigyorogva. De senki nem szólalt meg. – Nem? Akkor
haláleset történt? Miért néz rám mindenki ijedten?
– Öreg barátom, ne haragudj, de teljesen kiment a
fejemből, hogy jössz – mondta Dickon. Mély lélegzetet
vett. – Most már nem szabad rejtegetnem az igazat
előtted. Hát elmondom. De ígérd meg, hogy soha egyetlen
szót sem árulsz el senkinek sem. Érted?
Még mielőtt Harry válaszolhatott volna, Dickon felállt,
és barátja előtt termett. Egyenesen a szemébe nézett. –
Bízhatok benned?
– Furcsa, hogy bánsz egy baráttal, aki vacsorára
érkezett. De hát persze hogy bízhatsz bennem. Miről van
szó?
Dickon sietősen elmondta, milyen probléma előtt
állnak. – Csak egy kocsira várunk, és utána irány London.
Elmegyünk. Nincs vesztegetni való időnk.
125
Caroline figyelte Harry arcát, ahogy a történet kezdett
kibontakozni előtte. Az arcára volt írva minden. Meglepő-
döttség, riadtság, együttérzés. Látszott, hogy mondani
akar valamit, de amíg Dickon abba nem hagyta, egy szót
sem szólt.
– Mindig is gondoltam, hogy többről van itt szó. Ő nem
csak egyszerűen Mrs. Makepeace. De szerintem most
nem fogsz postakocsit találni. Mi lenne, ha elvinnéd az
enyémet? Már egy éve nem használtam azt, amivel
kirándulni szoktunk menni. És ott áll a lovaknál. A te Mr.
Fenland barátod soha nem fog rájönni, kik is vannak a
kocsiban. John kocsisomat is odaadjam? Hát persze hogy
odaadom, s még lovakat is. Nem valami jó lovak vannak
az istállódban, így hát jobb, ha az én lovaim közül viszel.
De mindegyiket visszahozd épségben!
Dickon kiegyenesítette a vállát. – Köszönöm, de van
saját kocsink. A tiéd sem jobb semmivel.
– Szállj le a magas lóról, Dickon. Nagyon jól tudod,
mint ahogy mindenki más is, hogy a te kocsidat már
Durham egyik végéből fel lehet ismerni piros-sárga
színéről. Az én kocsim legalább fekete, nem is új, nem is
régi, nehéz kiszúrni több száz közül. Ezért gondoltam arra.
– Harry – szólt ünnepélyesen Dickon. – Nem
engedhetem meg, hogy ezt megtedd.
126
– És ha szabad kérdeznem, miért nem? Te is
megtennéd értem ugyanezt, és egyébként is, már nagyon
sokat köszönhetek neked. Akkor mire valók a barátok?
Dickon alig hitt a fülének. Harry megtenné ezt érte? És
nem csak érte, hanem Miss Caroline-ért, akit alig ismer, de
tudja, hogy ő segíteni akar ennek a nőnek? Abban
mindenképp igaza volt, hogy egy saját kocsit sokkal
nehezebb követni, mint egy postakocsit.
– Sir Harry nagylelkű ajánlatát meg kell ünnepelnünk –
szólt Lady Rycote, miközben belevágott Harry szavába,
aki még rengeteg dolgot akart kérdezni. – És a vacsora!
Nem mehet el anélkül, hogy egy jót vacsorázott volna.
Azonnal szólok a szakácsnak, hogy hozzon bőséges
vacsorát.
Harry és Dickon azonban úgy döntöttek, hogy nem
vesztegetik az időt. Szinte azonnal elnyargaltak Harry
otthonába, Branebridge-be. Szóltak a kocsisnak, és
kikészítették a kocsit és a lovakat is. Mikor Lady Rycote
visszatért a konyhából, csak Ruthtot és Caroline-t találta
ott, a férfiaknak csak a hűlt helyét. Alig hitt a szemének,
olyan gyorsan történtek az események. Dossie pedig az
emeleten volt, és Benjámin szobáját tette rendbe.
– Ó, asszonyom. Nekem nem tetszik ez – mondta
Caroline. – Itt áll egy erős, egészséges nő, és nemhogy ez
127
a család, de még Sir Harry is a nyakába veszi az én
bajomat. Most már sajnálom, hogy elmondtam, hogy
veszélyben van az életem. De honnan tudják, hogy
nemcsak ugratni akarom önöket?
– Nem valószínű, mert elég rémültnek látszik, ha meg-
hallja Mr. Fenman vagy Mr. Fenland vagy hogyishívják ne-
vét.
Caroline tényleg összerezzent, mikor meghallotta a ne-
vet, amit Lady Rycote észre is vett. Ez elég bizonyíték volt
a számára. A férje tényleg egy szörny lehet, gondolta Lady
Rycote, aki mosolygott, és azt mondta:
– Kérem, ne rontsa el a férfiak kalandvágyát. Még soha
nem láttam Dickont ennyire lelkesedni egy ügyért. Őt és
Harryt is egy fából faragták. Szükségük van egy kis
izgalomra. Tudom, hogy ha Sir Harry tehetné, akkor ő is
elmenne Londonba, és segítene megtervezni minden
egyes lépését.
– De amíg megjönnek, üljünk le vacsorázni. Biztos ha-
mar itt lesznek, és erőt is kell gyűjteni valahonnan.
Lady Rycote odatessékelte a hölgyeket az asztalhoz,
ahol már a vacsora várta őket.
Caroline, aki azt hitte, hogy olyan ideges, hogy egy
falatot sem tud lenyelni, nagyon mohón evett. Két szelet
pulykát is vett, s közben azon gondolkodott, hogy ő is
128
kalandnak fogja fel az egészet, akárcsak Dickon. Egy
kölcsönkocsiban száguldozni a tél közepén Anglia egy
kieső részén. Ez ám a kaland! Mivel Rycote gróf mellette
volt, és övé volt az irányító szerep, semmitől nem félt. Így
hát azt gondolta, megpróbálja rávenni Dickont, hogy
Bedfordshire felé menjen, bár nem táplált illúziókat afelől,
hogy ez a kívánsága teljesülni fog.
Bárhogy is legyen, látszott a férfin, hogy biztonságban
akarja tudni Caroline-t, és meg akarja menteni. Bár nem
tudta, mit rejteget számára a jövő és ez a férfi.

Elias Stackpole egy szikár, alacsony, köpcös férfi volt.


Sir Harry őt kérte fel, hogy irányítsa a kocsit. Végig
morgolódott, miközben rakodták a csomagokat a kocsi
tetejére. Harry is visszament Ryfieldbe, nehogy lekésse az
indulást. Tengernyi utasítással látta el Eliast, miközben
Dickon segített a hölgyeknek beszállni a kocsiba. Meleg
téglát tettek a lábukhoz, hiszen elég hideg volt.
Párafelhőket fújt a lovak orra is.
– Merjünk a Nagy északi úton menni? – kérdezte
Harryt, miközben egy sálat csavart a nyaka köré. – Biztos
az lesz Fenland első gondolata, ha megtudja, hogy
elutaztunk.

129
– Ez igaz – válaszolt Harry –, de nektek van egy nap
előnyötök. Először biztos Ryfieldbe fog jönni, s akkor még
nem tud rögtön indulni. Nem tudjuk, hogy van-e saját
kocsija és hogyan jutott el Durhambe. Lehet, hogy bérel
egyet. S miért gondolna egyből arra, hogy Londonba
mentetek? Én azt tanácsolom, minél gyorsabban menjetek
délre.
Dickon érvei is egyszerűek voltak, és örült, hogy
barátja ebben megerősítette. Mikor elkészültek, Dickon
megcsókolta az anyját, s felmászott a kocsiba. Elias egy
ostorcsapással jelt adott az indulásra, és míg a kocsi
látszott, a hölgyek végig integettek az ablakból.
Ruth gyorsan behúzta a függönyt, hogy benn tartsa azt
a kis meleget, amit a téglák árasztottak.
Dickon megdörzsölte a kezét, és kedvesen mosolygott
útitársaira. – Ismét itt vagyunk. Ugyanúgy négyen, mint
egypár nappal ezelőtt. De most már mennyire mások va-
gyunk! Most már barátokként ülünk itt. És egyetlen célunk
van. Nagyon éhes vagyok. Tudom, hogy a hölgyek ettek,
de én éhezem. Dossie, ideadná a kosarat? Kér még valaki
sajtot, pulykát, mártást?
Dickon jót lakmározott, a hölgyek csak figyelték. Nem
sokat beszéltek, mert mindnyájan elaludtak.

130
Dickon riadt fel először, mert érezte, hogy a kocsi hup-
pant egyet, és megállt. Valami baj történhetett.

Hetedik fejezet

Ruth volt a második, aki felkelt, amint megállt a kocsi. –


Hol vagyunk? – kérdezte aggódva. – Miért álltunk meg? –
A következő pillanatban azonban már észrevette, hogy a
kocsi egyik része alacsonyabban van, mint a másik, ahol ő
is ült. Caroline azon a részen ült, ahol lejtett az ülés, és így
egyre jobban csúszott lefelé. Dickon is csúszott Dossie
felé, aki asszonyával szemben ült.
– Dickon – szólt Ruth –, az a bolond kocsis belevitt
minket valami gödörbe.
– Ez igaz? De hogy találtad ki? – kérdezte gúnyosan. –
Milyen okos megjegyzés! Inkább segíts kinyitni az ajtót,
hogy megnézzem, mi a baj.
Az ajtó kinyitása nem bizonyult könnyű feladatnak, hi-
szen nemcsak a gravitációval, hanem egy nagy fadarabbal
is meg kellett küzdeniük. Dossie is magához tért közben, s
csak arra lett figyelmes, hogy Dickon mindig csúszik felé,
miközben megpróbálja kinyitni az ajtót. Dossie azonnal el-
kezdett kiáltozni, mert azt hitte, összeütköztek valakivel.

131
Caroline, aki Dossie éles hangjára ébredt, azonnal
felmérte a helyzetet, s utasította Dossie-t, hogy hagyja
abba a kiáltozást. – Nem lett semmi bajod. Inkább te is
segíts kinyitni az ajtót énfelőlem.
Caroline hamar kinyitotta az ajtót Dossie segítségével,
aki ugyan nem jelentett sokat, hiszen sokszor inkább
hátráltatta, mint segítette. De az ajtó sajnos csak egy kis
résnyire nyílt ki. A kocsi ezen része a gödröt érintette,
melyet mindenféle fű fedett, s ez is oka volt annak, hogy
nem tudta Caroline kinyitni az ajtót.
Dickon és Ruth a másik ajtót próbálták kinyitni, de
sajnos kevés sikerrel. Egyszer csak odakiáltott nekik a
kocsis.
– Ott minden rendben van? Sietek, ahogy csak tudok.–
Egy nagyot káromkodott, és a felső ajtó kinyílt, s Elias feje
jelent meg.
– Az lesz a legjobb, ha kijönnek, amíg rendbe hozom
kocsit. De vigyázzanak, mert a gödörben víz is van.
Segítek kimászni önöknek – mondta a kocsis. Már nyúlt is
Dickon kabátjáért, aki lábát az ajtó belső szegélyére tette,
felhúzódott, ugrott egy nagyot, és kinn is termett,
szerencsére sértetlenül.
Nem volt ideje arra, hogy dicsérgesse magát, hogy
milyen ügyes, hiszen csak azt érezte, hogy egyik lába
132
süllyed a füves talajon. Megkapaszkodott a kocsiban, de
egy kis csobbanás arról tanúskodott, hogy a vízben áll.
– A fenébe is – káromkodott. Megrázta a fejét, melyen
kivételesen nem viselt kalapot. Túl magas volt ahhoz, hogy
egy alacsony kocsiban még kalapot is viseljen, s ezért a
kosár tetejére tette.
– Elias, segítsünk kijönni a hölgyeknek! – kiáltotta Dic-
kon.
A hölgyek nem estek kétségbe. Mindegyikük jól
feltalálta magát. Csak Dossie viselkedett úgy, mint egy
hisztérika. Ruthnak segítettek kijönni legelőször, ő csak
egy jajszót hallatott, amint leért a földre, pontosabban a
gödörbe, amikor megcsapta lábát a hideg víz. Caroline
először kinyújtotta Dickon kalapját, majd megbirkózott az
elemózsiás táskával, s csak aztán engedte, hogy
kisegítsék. Cipellőjét a táskájába tette, és harisnyában
mászott ki. Ő is hamar elmerült a gödör vízben.
– A forró téglák kicsúsztak a másik ajtón – jelentette a
helyzetet Dickonnak. – Már biztos nem árasztanak semmi
meleget.
Dickon elgondolkodott, mit is csináljanak. A lovak
csendben voltak, csak néha prüszköltek és fújtattak. A
konflis félig a gödörben, félig az úton volt. Olyan volt,

133
mintha valaki elől ki akart volna térni, és becsúszott az
árokba.
– Kérem, magyarázza meg! – szólt Dickon szigorúan a
kocsisra nézve.
– Jött egy másik kocsi – kezdte Elias. – Nem hallotta?
Úgy jött, mint a szélvész, s nem volt semmiféle lámpája
sem. Hajtott, mint aki az egész utat birtokolja. Csak hallot-
tam, de sajnos nem láttam semmit. Csak az utolsó
percben tudtam valamit kezdeni. Megpróbáltam
félrehúzódni, és látja, így kerültünk bele ebbe az átkozott
gödörbe. Sajnos a hold sem világít, és koromsötét van
odakinn. Ha odébb húzódik egy kicsit, akkor megpróbálom
kihúzni a kocsit.
Elias felmászott a kocsipadra, és hozzálátott a lovak
irányításához. Még kiabált is, de nem történt semmi. A
lovak meg sem mozdultak.
– Hogy a fene essen bele! – kiáltotta. Még egyszer
megpróbálta. A kocsi ment előre egypár centit, de aztán
ismét visszagurult a gödörbe.
– Túlságosan csúszik – mondta sajnálkozva. –
Gondolja, uraság, hogy ön tudna...?
Dickon tudta, mit akar Elias, és ismét belemászott a vi-
zesárokba. Nekitámasztotta vállát a kocsinak, és Elias
jelét megvárva, minden erejét összeszedve nyomta a
134
kocsit. Háromszor próbálkoztak így, és mindannyiszor
csak egy kicsit mozdult. A sok erőfeszítés eredményeként
a kocsi végül felgördült az útra,
Az átfagyott utasok visszamásztak helyükre. Míg Elias
megpróbálta visszaigazítani a csomagokat a kocsi tetején,
a hölgyek a füveket takarították a kocsiból és annak
ajtajából.
Dickon a kocsi hátsó csomagtartójából kivette azt a pár
rongyszőnyeget, melyet még Harrytól kért útnak indulásuk
előtt. Örült neki, hogy akkor gondolt rá.
– Meg kellene állnunk egy vendéglőnél, hogy
megaludjunk – tanácsolta a hölgyeknek. – Azt reméltem,
lépést tudunk tartani a tervezettel, de ilyen rossz
állapotban, vizesen, fázva mindenképpen meg kell
pihennünk, mert még rosszabbra is fordulhat.
– Hány óra van? – kérdezte Ruth.
Dickon kihúzta az óráját, és egy kis lámpa fényénél
megnézte az időt. Szerencsére a lámpának semmi baja
nem lett.
– Tizenegy múlt – szólt Dickon.
– De hol találunk ilyenkor vendéglőt? – kérdezte Ruth.
– Nem tudom, de az első kocsmánál megállunk és
megpihenünk.

135
Dickon azonnal utasította is a kocsist, hogy álljon meg,
ha meglát egy kocsmát vagy vendéglőt, nézzen ki
bárhogy.
Húsz perccel később Darlingtonba robogtak be. Elias
csengetett a tulajdonosnak, aki éppen lefekvéshez
készülődött, s így szerencsére be tudtak jutni egy kis
menedéket kérni. Két szobát azonnal tudott adni a háziúr.
Sajnos egyikben sem volt igazán meleg. Mire begyújtották
a kandallókat és a szék háttámlájára terítették vizes
dolgaikat, már szinte hajnalodott.
Dickon Eliasszal aludt – bár nem igazán volt kedvére,
de tudta, hogy más lehetősége nincsen. Dickon nem aludt
el addig, amíg Elias vissza nem jött a lovaktól, mert meg
akart bizonyosodni arról, hogy minden rendben van-e a
jószágokkal.
Mikor Elias visszaérkezett, Dickon éppen konyakot
iszogatott. – Üljön le egy percre! Miért vállalta ezt az utat?
– kérdezte Dickon.
Elias elnevette magát. – Jó mókának tartottam. Az
igazság az, hogy nagyon unalmas állandóan
Brancebridge-ben élni.
– Hát bármilyen legyen is ez az utazás, az biztos, hogy
mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy unalmas –
mondta Dickon.
136
Másnap reggel sokkal jobb kedvük volt az utasoknak,
különösen egy kiadós alvás és bőséges reggeli után. A
kocsma megtelt mindenféle emberrel, árusokkal, vevőkkel,
akik főleg gyapjúból készült ruhákat árultak, s az üzleti
teendőket egy csésze tea és pár tojás mellett beszélték
meg.
Darlington egyre fontosabb szerepet játszott az ország
textiliparában. A kocsma pedig igen kedvelt helynek
számított.
Caroline is hallotta az emberek beszédét – igaz, hogy
fülelt is –, s csak akkor jött rá, milyen keveset is tud az an-
golok mindennapi életéről. Csak az otthoni dolgokban volt
járatos. De itt már sokkal komolyabb szavak repkedtek. A
szállítás napja, árcsökkentések, minőség, problémák az
alkalmazottak bérével. Ez a temérdek új információ oko-
zott egy kis kavargást a fejében. Furcsállotta, hogy ezek
az emberek semmi másról nem beszélnek, és így is jól
szórakoznak.
– Csak erről beszélgetnek? – kérdezte Dickontól,
miközben a körülöttük lévő emberekre nézett, akik épp egy
heves vita közepén tartottak.
Dickon hallgatott egy pillanatig. – A nyers gyapjú árán
vitatkoznak. Tudomásom szerint most nagyon lenn van a
nyersanyag ára. A háború és a korlátozások miatt nem
137
szállíthatjuk a gyapjút a tengerentúlra, s itthon csak
halmozódik a raktárakban. A ryfieldi gyapjú ára egy ideig
magas volt, de nem sok hasznot hozott – vonta meg
szemöldökét Dickon, és az asztalra csapott.
– Ha jól értem, ön is hasonló cipőben jár.
– Természetesen. Ryfield legfontosabb eladható
terméke a gyapjú.
– De hát ön a Hadügyi Hivatalban dolgozik.
– Ott is. Azonkívül mindenféle munkát el kell
végeznem. De emellett tudnom kell a különböző termések
áráról, a juh és a gyapjú vételi, eladási árát, a gyapjúét
ugyanúgy, ahogy a gabonáét, a krumpliét, és ismernem
kell a legújabb termék- és termésfeldolgozó
berendezéseket.
Caroline tágra nyílt szemmel nézett Dickonra. Te
jóisten! Hogy tudja mindezt egy ember észben tartani és
elvégezni? Emlékezett, hogy valamelyik nap, amikor
elment Dickonnal sétálni, a férfi előszeretettel beszélt
terveiről, melyeket a gazdaságban és a földjein akar
véghezvinni, de régebben úgy gondolta, hogy ezek csak
tervek, s ő maga nem fog a megvalósításával foglalkozni,
csak önfeledten lovagol majd keresztül a gazdaságán, és
a munka majd másra vár. Rájött, hogy ez nem így van, s
mennyire fontos lett volna otthon maradnia. De őmiatta
138
képes volt eljönni, két héttel a tervezett hazautazás
időpontja előtt.
– Mikor akar visszatérni Ryfieldbe? – kérdezte Caroline
– Ki tudja ezt? – kérdezett vissza Dickon. – Mikor lesz
vége a háborúnak?
Reggeli után nem sokkal elhagyták Darlingtont, s dél
felé folytatták útjukat, egy – szerencsére – jól kiépített
úton. Néha-néha még a nap is kikukucskált a felhők közül.
Dickon felmászott Elias mellé a kocsipadra, és úgy döntött,
ott tölti a délután többi részét.
Még sötétedés előtt elértek Yorkba, és egy kellemes
kis kocsmában szálltak meg.
Dickon szerzett egy kis szobát, ahol mindannyian
megvacsorázhattak, majd leült a szoba közepére, és ismét
konyakot kortyolgatott, amíg a hölgyek felfrissítették
magukat.
Egyszer csak felnézett, és látta, hogy Ruth int neki. –
– Szeretnék beszélni veled. Várlak a másik szobában –
mondta, s közben mutatta az odafelé vezető utat.
– Igen? – kérdezte nővérétől Dickon, miután kényelme-
sen elhelyezkedett a kandallónál, és egy fiatal hölgy hozott
Ruthnak egy csésze teát. – Mi a baj?
– Lehet, hogy túl korai az örömöm, de szerintem jó
úton járunk. Eddig minden simán ment, kivéve azt a kis
139
balesetet – mondta Ruth. – De te miért vagy ilyen
szomorú? Nem követett senki sem bennünket.
– Nem erről van szó – próbálta rejtegetni problémáját,
de úgy döntött, semmi haszna. Kíváncsi volt, honnan
érezte meg Ruth az aggodalmát, amit ő maga mindig
szeretett takargatni. – Azt hiszem, nincs elég időnk arra,
hogy kellően megtervezzük a továbbiakat. Csak ezek a
lovak vannak, nem tudjuk lecserélni őket, ha mégis arról
lenne szó. Ha bérelünk, akkor azt sem úszhatjuk meg egy
kis késedelem nélkül. S mi a garancia arra, hogy Harry
sem árul el minket.
– De ezek csak apróbb problémák. Szerintem az igazi
baj az, hogy minden este megalszunk, s nem lesz elég
pénzünk, hogy öt emberre minden napra tudjunk szállást,
étkezést és a lovaknak takarmányt biztosítani. Ezekben a
kocsmákban nem adnak hitelt nekünk, hiszen nem
ismernek. Mikor kértem a szobakulcsot és be kellett
diktálnom a nevem, hiába mondtam, hogy Rycote gróf
vagyok, a kocsmáros úgy nézett rám, mintha most találtam
volna ki, s azt mondta: – Öt font és még adjon valamennyit
azért a kis helyiségért.
– Öt font tényleg sok.

140
– Énszerintem is, de melyikünk fogja egész Yorkot be-
kocsikázni egy kocsmáért, ahol esetleg kicsivel olcsóbb
szállást adnak? Én biztos nem.
– Valamit elfelejtettél – szólt Ruth, miközben kezét a
teáscsészével melegítette. – Miss Caroline-nak van
hatszáz fontja vagy talán még több. Biztos boldogan ad
belőle. Végül is az egészet ő érte tesszük.
– Nem! – kiáltotta Dickon, miközben letette konyakját
az asztalra, és megmarkolta az egyik szék karfáját. – Neki
minden fillérre szüksége lesz. Ez mindene, amit
felhasználhat, hogy jobb jövője legyen. Nem akarok erről
hallani sem.
Már megint magas lóról beszél az öcsém, gondolta
Ruth. Mikor tanulja már meg, hogy nem csak egyetlen út
létezik, és hogy a döntései nem megmásíthatatlanok.
– Akkor te mit javasolsz? Kérlek, Dickon, gondolkozz
épp ésszel. Nekem csak egypár fontom van, épp elég
arra, hogy megaludjunk még egyszer. Beszélek Miss
Caroline-nal. Ami pedig a lovakat illeti, nincs jobb ötletem,
csak hogy így folytassuk tovább az utat, és reméljük a
legjobbakat. Lehet, mégis jobb lett volna, ha postakocsival
indulunk útnak. Szerintem már Londonban lennénk.
– Lehet – nyújtotta ki izmos karját Dickon, és töltött
még egy pohár konyakot.
141
A pénzügyi helyzetüket valóban Caroline-nak
köszönhették. Aznap este, mikor Dossie éppen ágyazott
asszonyának és Ruthnak, Caroline szóba is hozta ezt.
– Ezt mind a gróf fizeti? – kérdezte Ruthtól. – Az úr
semmit nem mond, amikor erről akarok beszélni. De azt
hiszem, nem engedhetem meg, hogy a továbbiakban ez
így legyen.
– Ez az ő ostoba büszkesége miatt van – mondta Ruth.
– Pedig egy olyan ember, aki pénzügyi problémákkal küzd
nem engedheti meg magának a büszkeséget. De próbálja
megmagyarázni neki! Tőlem kérhet kölcsön, de öntől?
Soha. Pont ma este ismerte el, hogy éppen csak elég a
pénz arra, hogy eljussunk Londonba, de lehet, hogy nem.
Igaz, nálam is van egy kis pénz, de azt is kölcsön fogja
kérni. Öntől viszont meg sem próbál.
– Akkor odaadom a pénzem önnek, és ön kölcsönadja
neki.
– Azt hiszem, így jó lesz. Majd úgy teszek, mint aki
felfedezi, hogy az egyik zsebében van még egy kis
dugipénz. Köszönöm, Miss Caroline. És ha a lovak
kibírják, akkor nemsokára Londonban leszünk.
Ruth véletlenül meglökte Dossie-t, aki épp Caroline ha-
ját fésülte. – Bocsánat, Dossie – mentegetőzött Ruth.
– Az önök úti célja London, az enyém Bedfordshire.
142
– Majd meglátjuk – szólt Ruth.
Másnap végig esett az eső, hideg szél fújt, és az utak
nagyon ingoványossá váltak. Hiába volt mindenféle
esőálló felszerelés, Elias bőrig ázott. Nagyon vacogott,
mikor megálltak egy ebédre. Dickon megparancsolta neki,
hogy feltétlenül melegedjen át a kandallónál, és szedje
össze magát, mielőtt még tovább indulnak. Közel egyórai
pihenés után végül Elias felállt, és bejelentette, hogy kész
az indulásra. Megpaskolta a lovakat is, jelezve ezzel, hogy
nemsokára indulás. Dickonnak nem tetszett Elias állapota,
s úgy döntött, hogy megállnak egy éjszakára
Doncasterben.
Dickon és Elias megint egy szobában aludtak. A kocsis
szívesen aludt volna az istállóban vagy egy olyan
helyiségben, ahol a szolgák is pihenőre tértek, de Dickon
jobbnak látta, ha együtt alszanak. Szerette Eliast, mert
akaratos volt és intelligens. Már évek óta ismerte a férfit,
bár még pár szónál többet nem beszéltek egymással Sir
Harrynél. Az utóbbi két este hosszú beszélgetésekbe
bocsátkoztak a lovakról, főleg Sir Harry lovairól, s igen
meg kellett erőltetniük magukat, hogy eszükbe jusson a
lovak neve.
Elias betakarta magát egy pár pokróccal, s hirtelen
eszébe jutott egy szó: – Agamemnon – mondta.
143
Még csak kilenc óra volt, és Dickon éppen egy újságot
nézett a kandalló előtt, s egy pohár konyakot kortyolgatott.
– Ez az! – kiáltotta. – Agamemnon! Hogy is felejthettem
el? Köszönöm, Elias!
Fordított egy lapot az újságban. Egy képet látott a
félszigetről. De semmi új információt nem talált benne.
Csak azt, amit eddig is hallott, például hogy ki áll nyerésre,
ki vonult vissza.
– Agamemnon – hangzott ismét az ágy felől.
– Rendben – mondta Dickon. Azt olvasta az újság
egyik hasábján, hogy a régensherceg bált adott a Carlton
Houseban. A szobában csend volt, csak a tűz ropogását
lehetetett hallani. Mikor Dickon túl hangosan hajtott egyet,
Elias horkantott egy nagyot.
Felállt, és odament az ágyához, hogy megnézze a
kocsist, minden rendben van-e vele. Nagyon hangosan
vette a levegőt, s ráadásul a száján. Arca piros volt,
szemei zárva. Rázkódott, és vele együtt a nagy halom
pokróc is.
– Te jóisten – szólt Dickon. – Csak nem beteg?
Kirohant a szobából, le a lépcsőn, s felkeltette a
kocsmárost, hogy azonnal hívjon orvost.

144
Elias nincs olyan állapotban, hogy az út további részén
vezesse a lovakat és elvigyen bennünket – mondta Dickon
a hölgyeknek, akik abban a kis helyiségben gyűltek össze,
amit előzőleg Dickon bérelt ki. – Hagyjuk itt, és menjünk
tovább, vagy várjunk pár napot? Én természetesen tudok
a lovakkal bánni, ha szükség van rá. Természetesen úgy
láttam, senki nem követett bennünket. Szerencsére
megmenekültünk Mr. Fenland elől, de azért nagyobb
biztonságban érezném magam, ha Londonban lennénk
már. Nos, szavazzunk, hogy mi legyen?
Tessék, itt a nagy alkalom, gondolta magában Dickon.
Most nem én hozok döntést. Így nem vádolhatnak, ha
rosszul döntök. Most legalább úgy lesz, ahogy a többség
dönt.
Először Ruthra nézett, majd Caroline-ra. Dossie a
hölgyek szobájában volt.
– Menjünk – mondta Ruth, s pont abban a pillanatban
szólalt meg Caroline is, aki annyit mondott:
– Maradjunk.
– Nem hagyhatjuk így magára – kiáltotta Caroline. –
Egy idegen városban, idegen emberek között, akik nem
viselik gondját. Ez képtelenség lenne. Uram, ön lehet,
hogy a továbbiakban el tudja vinni a kocsit, de mi van, ha
ismét csak esni fog, és akkor ön is ugyanígy
145
megbetegszik? Akkor mit csinálunk? Hát ezért javaslom,
hogy inkább maradjunk.
– És mi a fenét fogunk itt Doncasterben napokig csinál-
ni? – kérdezte Ruth. – Soha nem vágytam arra, hogy a
drága időmet Doncasterben töltsem.
– Meglátogathatnánk a versenypályát – javasolta
Dickon. – Bár jelenleg nem rendeznek versenyeket, a
lelátó maga megéri, hogy ellátogassunk oda. Vagy akár
végigmehetnénk a főutcán, és megnézhetnénk a
Lótenyésztők Házát. Bár be kell vallanom, hogy nem sokat
tudok Doncasterről.
– S mindezt honnan tanultad? – kérdezte gúnyosan
Ruth.
– A kocsmárostól, természetesen. Ő nagyon büszke
Doncasterre. Ő is legalább annyira büszke, amennyire mi
vagyunk Durhamre.
– De Durhamnek még katedrálisa is van.
– Ez így van, de sajnos nem minden város ennyire sze-
rencsés. Azt hiszem, az én szavazatom dönti el, hogy mi
legyen. Én pedig arra szavazok, hogy maradjunk még egy
napig s akkor majd meglátjuk, hogy Elias állapota hogyan
változik. Holnap pedig ismét szavazunk. Jó éjszakát,
hölgyek!

146
Dickon bevitette Eliast egy külön szobába, mert nem
akarta elkapni a betegséget. Felkérte a kocsmáros egyik
lányát, egy tizenhat éves forma lányt, hogy tartsa szemmel
Eliast az éjszaka folyamán. Adjon neki enni, és
ellenőrizze, hogy a gyógyszereket bevette-e. Ez mind
pluszköltségekkel járt, s nagyon örült annak, hogy Ruthnál
a vártnál több pénz volt. Legalább nem kell Miss Caroline-
hoz menni pénzért, gondolta Dickon. Feljegyzett minden
fillért, mellyel tartozott nővérének.
Következő reggelre elállt az eső. Reggeli után Ruth és
Caroline Dossie társaságában meglátogatták Doncaster
boltjait, s Caroline még vett is egy pár lábbelit. Már csak
ezért is megérte szétnézni Doncasterben, gondolta.
Dickon egyedül ment.
Estére mindnyájan visszaértek, de Elias sajnos nem
volt jobban.
– Még egy nap! – mondta Dickon a vacsoránál. – Csak
egy nap, és aztán útnak indulunk.
Következő nap reggel úgy tűnt, javulófélben van a
kocsis. Elsie, a lány, aki vigyázott rá, a jó hírt közölni
akarta a gróffal, de sehol nem találta. Valahová elment, de
senki nem tudja, hová. Így Lady Stiltonnak mondta el. Ő és
Caroline a szobában voltak, s nézegettek az ablakon

147
kifelé, amikor éppen nem olvastak. Várták, hogy leessen a
hó, hiszen annyi szürke felhő volt az égen.
A kocsis már jobban érzi magát – mondta Elsie a höl-
gyeknek, miután beengedték a szobába. – Már
valószínűleg nem fog visszaesni.
– Köszönöm, Elsie – mosolygott Ruth, és adott a
távozó lánynak egy érmét. – Caroline! Azonnal szólnunk
kell Dickonnak. Ha Elias jobban van, akár már ma
elmehetünk. Miért ment el Dickon? Fogalmam sincs, hol
keressük – rohant Ruth az ablakhoz, hogy megnézze, nem
látja-e jönni.
Majd én kimegyek és megnézem, hátha meglátom va-
lahol – mondta Caroline. – Lehet, hogy már vissza is jött,
csak bement a szobájába inni egypár korty konyakot. Bár
Elsie biztos megnézte már a szobájában.
Caroline vette a kabátját, és már indult is.
– Ne menjen sehová! Túlságosan veszélyes. Önnel
megyek. Dossie, te itt maradsz és vársz, hátha
megérkezik az úr. Mindjárt visszajövünk – mondta Ruth.
Dickont nem találták a szobájában. A kocsmáros sem
látta. A hölgyek begombolták kabátjukat, felhúzták a kesz-
tyűt, és kiléptek az utcára, ahol egy furcsa látványra lettek
figyelmesek. Négy férfi, két nő és egy tipegő gyerek,
akinek kezét fogta az egyik nő, de az el akart mindenáron
148
szaladni, a kocsma felé tartott. Mögöttük néhány csomagot
cipelő ember jött, és egyre csak kiabáltak: – Kérem, utat.
Utat.
Rutht és Caroline-t nem különösebben érdekelték az
utasok, csak arra lettek kíváncsiak, mi történhetett, hogy
így, kocsi nélkül tartanak csapatostul a kocsma felé. De
egyszer csak meglátták, ahogy a távolban füstfelhő
kavargott az egyik ház fölött. – Tűz! – kiáltotta valaki, és az
utazó csoport kivételével mindenki futásnak eredt. A füst
egyre nagyobb lett, s szinte fekete oszloppá sűrűsödött. –
A Fehér Ló! – kiáltotta egy férfi.
Ruth és Caroline annyira izgatottak voltak, hogy még
mindig nem érdekelte őket az utasok csoportja, akik épp
az ő kocsmájuk bejárati ajtaján igyekeztek befelé. Nem
sikerült könnyen kimenniük, hiszen útjukat elzárta az a sok
ember, akik kifelé igyekeztek a másik kocsmából, hogy
lássanak valamit a tűzből.
A két hölgyet ide-oda lökdösték, s azok várták, mikor
juthatnának ki már ebből a tömegből. Caroline egyszer
csak észrevett egy férfit, aki az utasokkal érkezett. S ő
nem volt más, mint James Fenland.

149
Nyolcadik fejezet

Vajon Fenland meglátta őt? Caroline szerint nem,


hiszen azon nyomban jelét adta volna, például
megmarkolta volna a karját ott helyben. Tökéletes
nyugalommal álldogált, közben Ruth karjába
kapaszkodott, és lefelé nézett, elfordította még a fejét is,
amíg meg nem bizonyosodott arról hogy Fenlandet
elsodorta a tömeg.
Egy pillanatra egyedül maradtak a fogadó előtt, mert az
üres kocsmát hirtelen ellepték az utasok és érdeklődők.
– Ruth! – kiáltotta Caroline rekedt hangon. – Itt van
James Fenland! Most mihez kezdünk?
– Jóságos ég! – szólt Ruth. – Biztos benne? Melyik az?
– Igen, ő az. Akkor nem mehetünk be. Ott van benn.
Ön természetesen visszamehet, Ruth, hiszen nem ismeri
Fenland. Nem olyan, akit könnyen észrevesz az ember, s
így ön sem fogja felismerni. Csak én és Dossie tudjuk,
milyen ember is ő, és hogy néz ki. Csak Dossie nehogy
lejöjjön a lépcsőn. De mi sem állhatunk itt egész nap.
Caroline összes reménye, jókedve szertefoszlott, s
eltűnt, mintha soha nem is létezett volna azóta, hogy
elmenekült a férjétől. Ismét visszajöttek a rémálmok.
Nagyon félt. Úgy érezte, hogy a szökési kísérlete most
150
kudarcba fulladt. Mert mint mindig, most is Walter fog
győzni. Ha soha nem ment volna hozzá, nem kellett volna
ilyen dolgokat átvészelnie. De magának csinálta. Amit az
ember megfőz, azt egye is meg. Eszébe jutott, amikor
Walter mellett feküdt az ágyban s az állandóan kínozta.
De hol lehet Dickon?
Ruth látta a kétségbeesést Caroline arcán. És bár nem
volt kész megoldása a helyzetre, mégsem adta fel.
– Lefogadom, hogy bárhová is indult Dickon, most a
Fehér Ló fogadót nézi, amint éppen ég. Egész Doncaster
ott van. Menjünk egy kicsit arrébb! Hátha meglátjuk!
Caroline bólintott. Bárhová elment volna, csak hogy
messze legyen a Három Madártoll nevű fogadótól, ahol
James Fenland is megszállni készült. Szorosan
belekapaszkodott Ruth karjába, és elindultak lefelé az
utcán.
Érezték a füstöt, egyre jobban, ahogy közeledtek a
másik fogadó felé. A lángok egyre magasabbra csaptak.
Doncaster tűzoltócsapata visszavonult, hiszen látták, hogy
itt már semmit nem tehetnek. A fő stratégia a fogadó
közelében lévő épületek megvédése volt. A tüzet figyelő
emberek közül néhányan gúnyos megjegyzéseket
kiabáltak, mások tanácsokat osztogattak. Ruth és Caroline
megtudták, hogy a tűz egy faborítású szobában ütött ki,
151
egy sötételőfüggöny, mely túl közel volt a tűzhöz,
meggyulladt. Akkor vette észre a tulajdonos is, mikor
éppen az egyik utast vezette be a szobába. Ezért küldték
ezt az utast és még hármukat a Három Madártoll nevű
fogadóba addig, amíg el nem oltották a tüzet.
A Fehér Ló fogadó istállója szerencsére nem gyulladt
meg, de a lovászok nem kockáztattak. Mikor értesültek a
tűzről, azonnal kivezették a lovakat, és biztonságba
helyezték, bár a tűz láttán a jószágok hevesen ellenkeztek.
A riadt állatok nyerítése, a kiabáló emberek, a tűz látványa
olyan, mintha a pokol tornácán állnának, gondolta
Caroline. Meghúzta Ruth karját.
– Menjünk innen – könyörgött. – Nem kell hogy még mi
is itt lábatlankodjunk.
– Csak arra gondoltam, hogy itt megtaláljuk Dickont – s
közben lábujjhegyre állt, és kutatta az öccsét. – Ott van! –
kiáltott. Magával ragadta Caroline-t, s utat próbáltak törni a
tömegben.
Dickon, aki már nagyon ziláltan nézett ki, észrevette
Ruthot, és elindult felé. – Mi a fenét csináltok itt? –
kérdezte a testvérét. – Itt semmi keresnivalótok.
– És ha szabad kérdeznem, te mit csinálsz itt? A Fehér
Ló fogadóban voltál? Mi történt veled?

152
Caroline nagyon megörült, mikor meglátta a férfit.
Eszébe jutott, hogy akár meg is halhatott volna. Ekkor
érezte, hogy mennyire fontos számára ez a férfi.
Dickon elmondta, hogy annak reményében ment a
Fehér Ló fogadóba, hogy hátha tudna bérelni egy pár
lovat. A Fehér Lónak óriási volt az istállója, s nagyobb
reményeket táplált iránta. Mikor meghallotta, hogy „Tűz!",
akkor azonnal berohant, hogy kimentse az embereket és
az értékesebb dolgokat. Hosszan időzött benn, és
segítőkészsége közepette nem vette észre, amint egy égő
gerenda lezuhant. Kemény, masszív cipőjének
köszönhette, hogy nem lett komolyabb baja a lábának. A
cipőt ugyan többé már nemigen lehet felhúzni. A csizma
szétszakadt és lyukas lett.
– Azonnal menjünk vissza a Három Madártollba –
javasolta. – Le kell zuhanyoznom.
Ruth és Caroline egymásra néztek.
– Dickon, James Fenland ott van a fogadóban –
mondta Ruth.
– Nem mondod komolyan! – kiáltott Dickon. – Biztos
vagy benne? Meglátott benneteket?
Dickon azonnal abbahagyta, amit éppen csinált, és
riadtan nézett a két aggódó arcra.
Caroline elmondta, hogy látta férje emberét.
153
– Biztos, hogy nem látott meg – mondta –, de hogy
térjek ki előle? Vissza kell mennünk Dossie-ért, Eliasért és
a holminkért. Hová rejtőzzek? És még ha el is tudok bújni,
mi van Dossie-val? Ő nincs biztonságban.
Megállt egy percre, majd folytatta: – Most már akár fel
is adhatom magam, és akkor az egésznek vége – szólt
Caroline szomorúan bámulva új cipőjére, mely még egy
nappal ezelőtt óriási örömöt jelentett a számára.
– Miss Caroline! – emelte fel állát Dickon az ujjaival,
amíg szemük össze nem találkozott. – Ez nem az a Miss
Caroline, akit megismertünk. Ő elhatározta, hogy éli a
saját életét, ráadásul olyan messze, amennyire csak lehet,
attól az állítólagos Johntól. Nem olyan fából faragták, aki
könnyen feladja, különösen akkor nem, ha olyan barátai
vannak, akik mindent megtesznek azért, hogy nehogy
bántódása essék – mosolygott, és leengedte ujjait. –
Kérem, ne haragudjon, hogy összekentem az állát a
kormos kezemmel. Jöjjön! Megpróbáljuk a lehetetlent. Én
ugyanis nagyon aggódom, hogy valóban jól van-e Elias.
– Tudod, miért jöttünk érted? Mert szerintünk el kellene
hagyni Doncastert – szólalt meg Ruth. – Nem megyünk el?
– Dehogynem – válaszolt Dickon.
Most, hogy ismét Dickoné volt a vezető szerep,
Caroline-t remény töltötte el, és már nem félt annyira.
154
Jólesett meleg ujjainak érintése, és nem bánta, hogy
piszkos lett. Egy kicsit szégyellte is magát félelmei miatt.
Úgy viselkedett, mintha nem segítség nélkül menekült
volna el Waltertól hat hónaposan. Akkor ehhez képest már
gyerekjáték James Fenland kezei közül kicsúszni,
ráadásul két segítődsz barát támogatásával. Kihúzta
magát, és a Három Madártoll fogadóba indult.
– És mit csinálunk? – kérdezte, mikor elérték a fogadó
bejáratát. Megállt, és utasítást kérve nézett Dickonra.
– Keresztülmegyünk a fogadón, felmegyünk a lépcsőn,
és összepakolunk. A barátja, Fenland, most már a saját
szobájában van. Ha Isten is úgy akarja. Én felmegyek a
tetőtérbe, és megnézem, hogy van Elias, tud-e
továbbutazni velünk. Remélem, a hölgyek nem bánják, ha
a kocsifülkében utazik önökkel együtt. Én pedig hajtom a
lovakat, amíg jobban nem lesz. Nem lenne bölcs dolog, ha
hagynánk ilyen állapotban vezetni. Esni is fog a hó –
kémlelte közben az eget Dickon, melyen szürke felhők
tornyosultak.
– Rendben – helyeselt Ruth. Belekarolt Caroline-ba,
másik karját pedig Dickon fogta meg. Így indultak be a
kocsmába.
A recepciónál James Fenland kiabált idegesen a
fogadóssal.
155
– Én kifizettem a szállást a Fehér Lóban. Nem fogok
megint fizetni!
A kocsmáros megpróbálta lecsöndesíteni. – Ezt a
Fehér Ló fogadósával beszélje meg. Annyiból szerencséje
van, hogy tudunk szállást adni, de fizetnie muszáj.
Fenland arcán ismét a düh látszott. – Hogy kérjem
vissza a pénzem a Fehér Ló fogadósától? Abból már
semmi nem maradt. Csak azt nem értem, hogy miért
fizessen az ember ugyanazért kétszer?
Dickon, Caroline és Ruth úgy mentek el, mintha
tudomást sem vettek volna erről az incidensről. Caroline
szeme állandóan a padlón volt, s fejét, melyen a csinos kis
rózsaszín kalap volt, elfordította a fogadóstól és az
erőszakos szálláskeresőtől. Dickon remélte, hogy
megláthatja ezt az embert, de csak a hátát látta.
Mikor elérték a lépcsőt, úgy rohantak felfelé, mint
akiket puskából lőttek ki.
Dickon nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy
Elias állapota sokat javult volna, de a kocsis nem akart
maradni. – Higgye el, uram, hogy itt sokkal unalmasabb,
mint Brancebridge-ben. – Itt senki máshoz nem tudok
szólni, csak Elsie-hez, neki pedig nincs sok esze.
Felállt, és öltözni kezdett. – Legjobb, ha megnézem a
lovakat. Mikor indulunk?
156
– Amint lehet – mondta Dickon. – De először is én vé-
gigsétálok a földszinten, a kocsmarészen, és te jól megné-
zed, hogy ott van-e az a férfi, akit keresek. Mr. Fenlandnek
hívják, ő az a férfi, aki Miss Caroline-t keresi, vagyis Mrs.
Makepeace-t. Meg kell tudnunk, hogy néz ki.
– Te jó szagú úristen! És meglátta a hölgyet?
– Szerintünk nem, de nem sok kellett volna hozzá.
Mikor leértek a lépcsőn, Dickon óriási vágyat érzett,
hogy megfogja a gallérját, és cibálni kezdje Mr. Fenlandet.
Ez azonban semmi jóra nem vezetne, csak legalább meg-
tudná Mr. Fenland, hogy kikkel is van Miss Caroline.
Jól átvizsgálták az alsó részt, de nem láttak senkit, aki
Fenlandhez hasonlított volna. Nyugodtan sétáltak ki az is-
tállóhoz, hogy előkészítsék a lovakat az út hátralevő
részére.
Míg Caroline elmondta Dossie-nak, hogy Fenland a fo-
gadóban van és egyben meg is nyugtatta, Ruth a konyhán
feltöltette az élelmiszeres kosarukat. Egyikőjüknek sem
volt kedve a fogadóban enni. Két órára már indulásra
készen álltak. Elias hozta a kocsit, majd lemászott a
hajtópadról, hogy Dickon átvegye a helyét. Elias segített a
hölgyeknek bemászni a kocsiba.
Útjuk a romokban heverő Fehér Ló felé vezetett.
Caroline félrehúzta a függönyt, hogy még egy utolsó
157
pillantást vessen rá. S egyszer csak James Fenland arca
volt előtte, aki rábámult.
Caroline azonnal visszahúzta a függönyt, de attól
tartott, hogy túl késő volt már.
– Meglátott! – kiáltotta. – Te jóisten! Meglátott!

Kilencedik fejezet

Dickon, aki a hajtó helyén ült, nem vett tudomást az


incidensről Fenland és Caroline között, így hajtott tovább.
Semmiféle jel nem mutatott arra, hogy meg kellene állni,
Szerencsére már távolabb jártak, mikor Fenland valamit
léphetett volna.
Már egy-két mérfölddel elhagyták Doncastert, mikor
Caroline dörömbölni kezdett a tetőn. Dickon félrehúzta,
lovakat, és megállt, majd kinyitotta a kocsi ajtaját. – Mi a
baj? – kérdezte, közben fürkészte az ijedt arcot.
– Ön látta? – kérdezte Caroline, s közben a
kézitáskáját markolászta, mintha attól függne az élete, és
menekülnie kellene. – A Fehér Lónál? Ön látta?
– Nem is biztos, hogy Fenland volt az – szólalt meg
ismét Dickon. Nagy csapás lenne, ha minden
erőfeszítésük ellenére, amikor a dolgok ilyen jól mennek...
– Sok embert láttam az utcán, de nem igazán figyeltem
158
rájuk, csak arra, hogy térjenek ki az utamból. Miért kellett
Fenlandnek visszamennie a másik fogadóba? – kérdezte,
majd válaszolt is saját kérdésére. – Hogy visszakérje a
pénzét. És meglátta önt? Megismerte?
– Ebben nagyon biztos vagyok – mondta Caroline. –
Egyenesen rám szegeződött a figyelme, hiszen csak egy
méterre állt tőlem.
Dickon gondolkodott egy pillanatig. – Azt hiszem, itt az
idő, hogy letérjünk erről a Nagy északi útról. Nem messze
lesz egy vámkapu, ahol fizetnünk kell. S ha Fenland utá-
nunk jön, akkor megkérdezi, hogy kik voltunk és merre
mentünk. Tehát szerintem forduljunk nyugat felé. Jobb, ha
nem Lincolnba megyünk. Ha szerencsénk van, az az
ötlete támad, hogy Lincolnba mentünk, és akkor soha nem
talál meg bennünket. Rendben van?
Akik eddig figyelték, most bólintottak.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Dickon Eliast. – Nem
nézel ki valami jól.
– Nekem kellene hajtanom, uram, nem pedig magának.
Nem helyes, hogy én utazom a hölgyekkel. Mi lenne, ha
felülnék ön mellé? – kérdezte Elias, s látszott, hogy
tényleg kényelmetlenül érzi magát.
– Majd holnap, Elias. Még pihenj egy kicsit.

159
Bezárták az ajtót, és Dickon a helyére indult. Egyszer
csak megfordult és kinyitotta az ajtót, ahol a négy utas ült.
– Elias, add ide a kalapod. Az enyém elveszett abban az
átkozott tűzben, s nagyon hideg van.
Elias örömmel segített Dickonnak, és nézte, hogy teszi
fel az úr az ő kalapját. Nagynak tűnt a kalap, s nem sok
illett hozzá, hogy a Dickon szemét is eltakarja. Dickon le-
vette, és közben egy hosszú sálat kötött fejére, mely eddig
a nyakában lógott. Erre tette rá a kalapot, s így már
minden jobban állt rajta. A szemére sem csúszott a kalap.
– Minden rendben – mondta, majd bezárta az ajtót, fel-
mászott a hajtópadra, és ostorral jelzett az indulásra.
A hó, amit már vártak, tényleg esni kezdett, szép fehér
és azonnal elolvadt, ahogy leért a földre. Dickont cseppet
sem idegesítette. Inkább különböző gondolatok futottak
végig agyán Fenlandet illetően. Mindenféle lehetséges
megoldás eszébe jutott, s annyira hatalmába kerítette ez,
hogy már nem is érezte a hideget.
Kifizette a vámot, és megkérdezte, merre kell menni
Lincoln felé. Természetes, hogy nem arra akart menni. Öt
mérföldkőre a határtól meglátott egy kis utat, mely nyugat
felé vezetett, és rákanyarodott. Ez az út a hegyek között
vitt Conisbrough-ba, ahol a conisbrough-i vár romjai álltak
egy dombon, és onnan az egész vidéket be lehetett látni.
160
Dickon megpróbált visszaemlékezni, és eszébe jutott,
hogy nekik Sheffield felé kell menniük. Egy útjelző tábla
segített is az eligazításban. Azonnal nyugat felé indult,
hiszen tudta, hogy bölcsebb a kevésbé használt úton
menni, mint a nagyvárosban.
Conisbrough-ból egyenesen Wath Upon Dearne-be
ment, majd délre, nyugatra, délre és délnyugatra vette az
irányt. Az út kacskaringós volt, és egyre jobban sötétedett,
homályosodott. Nemsokára olyan szürkület lett, hogy
képtelen volt elolvasni az irányítótáblát. Úgy tűnt,
irányérzéke faképnél hagyta. Ismét észak felé indult,
anélkül hogy rájött volna. Sajnos a hold sem világított.
Megállította a lovakat az út közepén. Most először állt
meg. Meggyújtotta a lámpát, és bedugta fejét a kocsi
hátsó részébe, hogy megbeszélje a továbbiakat az
utasokkal.
– Nem egészen tudom, merre vagyunk – ismerte be.
– Akkor megkérdezzük a következő farmon – mondta
Elias. Nevetett. – Kíváncsi is voltam, merre megy. Hadd ül-
jek oda én egy kicsit, és addig ön megmelegedhet itt benn.
Már nyitotta is az ajtót, és levette Dickon fejéről a kala-
pot. Nyitva hagyta az ajtót, hogy az uraság hadd tudjon
bemenni. Dickon bemászott, kicsit szégyellte magát.

161
Jó volt behúzódni a szél elől. Dickon kényelmesen
elhelyezkedett a bőrülésen, majd mosolyogva álomba
szenderült. Félálomban volt, mikor megállt a kocsi, és
valamivel később Elias kinyitotta az ajtót, majd büszkén
annyit mondott: – Sheffieldben vagyunk! Boldog új évet!
Új év? Senki nem tartotta számon, hogy milyen nap is
van, csak Elias. A nap nagy részét azzal töltötték, hogy
Yorkshire-en mentek keresztül, s mostanra érkeztek meg
Sheffieldben, akármennyire is igyekeztek. Beköszöntött az
1812– es év.
Aznap éjjel Sheffieldben aludtak, és szerencsére
semmiféle incidens nem történt.
James Fenland nem tudta eldönteni, merre induljon.
Azt az utasítást kapta, hogy keresse meg Walter
asszonyát. Meg is találta Durhamben, de nem látta az
utcán. Fincaster asszony mondta el neki, hogy merre
találja őket, és azt, hogy az egyik nemes hölgy fiával és
lányával van, akik tizenkettedikéig lesznek az anyjuknál. S
ezért gondolta, hogy akkor Walter asszonya is ott lesz
tizenkettedikéig. Bizonyára megbarátkozott a fiúval és a
lánnyal.
Mrs. Fincaster erősködött, hogy kihúzzon Fenlandből
valamit a nővel kapcsolatban, de az nem mondott semmit,
s csak bolondnak nézte az asszonyt.
162
Fenlandnek nem jelentett volna problémát az
özvegyasszony megkeresése. S biztos volt abban is, hogy
Walter nője ott volt. De ezt nagyon kockázatos dolognak
tartotta. Ehelyett megköszönte Mrs. Fincasternek az
információkat, és megígérte neki, hogy hamarosan érte jön
az egyik lányért, hogy az ápolja a feleségét. Búcsúzóul
megcsókolta Mrs. Fincaster kezét, és dél felé, Kentnek
indult.
Nem akart megállni Doncasterben, de utastársai
olyanok voltak, hogy egy percig sem tudta volna megtűrni
őket a továbbiakban. Az egyik egy részeges fiatal srác
volt, aki odahányt a kocsi közepére úgy, hogy még
Fenlandre is csurrant-cseppent. Így aztán alig tudott
levegőt venni. Nem is tudta elképzelni, hová fajul még a
világ. Ekkor döntötte el, hogy megszakítja útját
Doncasterben, és remélte, hogy legközelebb jobb
társasága akad.
Fenland összeveszett a Három Madártoll fogadósával,
s ha nem ment volna vissza a Fehér Ló fogadóba, hogy
kártérítést kérjen, akkor nem látta volna meg a nőt, amint
éppen egy elegáns, fekete kocsiban furikáztatja magát dél
felé. Az átkozottak! Hová tarthattak? Vajon megtudták,
hogy követi őket? Az a félnótás Dossie biztos kifecsegett

163
valamit. Nem gondolta volna, hogy rájön, ki is ő. Nem
kellett volna megszólítania.
De most mit csináljon? Menjen az után a nőszemély
után? De ki tudja, már merre jár? Valószínűleg Kentbe
ment. Ha már elért oda, akkor Walter leveszi a fejét.
Kifizette a Három Madártoll fogadóban a szobát. A dél
felé tartó kocsi már régen elment, és csak holnap lesz a
következő.

Bár Elias még mindig beteg volt, csurgott az orra és


köhögött is, azt mondta, hogy már meggyógyult, és
ragaszkodott ahhoz, hogy ő fogja a gyeplőt. Ő és Dickon a
sheffieldi fogadóstól kapott térkép segítségével tárták fel a
lehetséges utakat, és kiválasztották, melyiken menjenek.
Dickon el akarta kerülni Bedfordshire-t, de ezen még kár
volt gondolkodnia, mert jóval odébb esett. Legalább pár
nap kellett, hogy a közelébe kerüljenek.
Aggódott a hölgyekért. Ő volt a felelős mindenért. Min-
denki tudta ezt. Rá kellett jönnie arra, hogy a nők nagyon
sok dolgot megéreznek, intuícióval rendelkeznek, s ezt
legfőképp az évek során a nővérétől kapott tanácsokból
szűrte le. Sokszor nagyon jó ötleteik vannak. S mint
úriember, úgy érezte, néha hallgatni kell rájuk.

164
Caroline pedig azt kérte tőle, amire már számított.
Hogy Bedfordshire felé menjenek, hadd látogathassa meg
testvérét, és menedéket kérjen Paultól. Dickon
határozottan ellenezte ezt. Megkérdezte Ruthot, hogy neki
mi a véleménye erről.
– A te nagyszerű terved szerint, hogy inkább a kisebb
utakon menjünk és kerüljük a nagyvárosokat, Dél-
Yorkshire-ben szét tudunk nézni. Igaz? Szerintem
Yorkshire csodás látványt nyújt nyáron, de télen?
Decemberben? Szerintem most már a rendes úton kellene
mennünk. Nem gondolod? Neked is ott kell lenned
nemsokára a Hadügyi Hivatalban. Egyenesen Londonba
tartsunk! Menj előbb Peterborough-ba, és utána kanyarodj
rá a Nagy északi útra. Nem barangolhatjuk be egész
Angliát azért, hogy elkerüljük Fenlandet. Én haza akarok
menni.
– Rendben van – mondta Dickon.
És Dickon lassan London felé vette az irányt.
Mikor elérték azt a házat, melyben Lady Stilton lakott
az öccsével, Caroline-nak az az érzése támadt, hogy már
kiskoruk óta ismerik egymást. Ugyebár megtudta Ruth
életének történetét az anyjától, Lady Rycote-tól. Igaz, hogy
egy anya sokszor máshogy látja a dolgokat. Ruth erős
jellem volt, magabiztos, aki nem tűrte maga mellett a buta
165
embereket. Szeretett öccse hibáit pedig sokszor elnézte.
Caroline nagyon csodálta, és azt kívánta, hogy bárcsak
neki is ilyen hihetetlen bátorsága lenne.
Ami Dickont illeti, Caroline kezdte azt hinni, hogy ez a
férfi a légynek sem tudna ártani. Mikor ő és Ruth nem ér-
tettek egyet – ami elég sokszor előfordult –, soha nem mu-
tatta ki haragját, hanem a végén tréfát faragott belőle.
Néha megfogadta nővére tanácsait, máskor mosolygott,
és azt csinálta, ami neki jólesett. Az arrogancia, melyet a
kocsiban tanúsított, mikor Durham felé tartottak, már rég
tovaszállt. Mintha nem is létezett volna.
– Neked köszönhető, hogy Dickon ilyen lett – mondta
Caroline-nak Ruth egyik este, mikor még nem érték el
Londont. – Dickon annyira nagyra volt magával. Most már
sokkal rendesebb. Biztos, hogy neked köszönhetem, hogy
így megváltozott.
– Nem! – pirult el Caroline. – Ő mindig is nagyon
kedves volt, szerintem nem...
– Hidd el, amit mondok – mondta erőszakosan Ruth.
Caroline egyre visszahúzódóbban viselkedett, mikor
elérték Londont. Attól félt, hogy ha kinéz a kocsi ajtajából,
akkor Walter arcát pillantja meg először. Ugyanúgy, ahogy
Fenlandet meglátta Doncasterben. Bár öt évig élt
Londonban, semmi nem volt ismerős a számára. Mint
166
később megtudta, Dickon és Ruth a Golden téren laknak.
Ez nem volt messze a Hanover tértől, ahol ő lakott
Walterral. Sehová nem járt abban az időben. A Hanover
téri ház volt a börtöne.
Elhatározta, hogy Lady Stilton háza nem lesz a
börtöne. Bár ha már börtönről van szó, akkor az a
luxusbörtönök közé lenne sorolható. Amint megérkeztek,
Caroline-t elhelyezték a vendégszobában, mely vidám
sárga és krémszínekben fénylett. Az ablakai a hátsó kertre
néztek. Volt a szobában egy krémszínű, márványborítású
kandalló, egy nagy, kényelmes ágy, egy fésülködőasztal,
és még egy ágy Dossie-nak. A berendezést egy nagy
íróasztal egészítette ki, melynek tetején tintatartó, papiros
és toll is volt.
Ruth és Dickon biztatták, hogy nyugodtan érezze
magát otthon. Hamar megszokta az egész környezetet.
Délelőtt többen jöttek, hogy megismerkedhessenek vele,
és délutánonként is sokan keresték fel Lady Stiltont. Főleg
úgy, hogy megtudták, nem egyedül jött. Caroline-t Mrs.
Makepeace-ként mutatták be s azt mondták, hogy
Durhamből jött, és hosszú látogatást tesz Londonban, a
barátainál. A Durhamben megrendelt ruhákat viselte, és
Caroline ismét nőnek érezhette magát, és az önbizalma is
egyre nőtt.
167
Nem sokat találkozott Dickonnal, akinek első útja egy
bankár barátjához vezetett, és kölcsönt vett fel, hogy
nővérének vissza tudja fizetni az adósságot. Az
adósságot, mellyel igazából Caroline-nak tartozott.
Caroline-nak mind a ketten védelmet jelentettek az
ismeretlen jövőre nézve. Dickon belevetette magát a
munkába a Hadügyi Hivatalban, s elmondta, mennyi
jelentés halmozódott fel azóta, hogy nem volt benn a
munkahelyén, és rendbe kell tennie ezeket.
Kicsit lehangoltnak tűnt. A Hadügyi Hivatalban semmi
sem változott. A háború lassan a végéhez közeledett, és
egyre sürgetőbbé vált a hadügyi jelentések
rendszerezése. Nagyon vágyott már Ryfield mezőit
átlovagolni vagy lovas kocsit hajtani a Nagy északi úton. A
szíve és lelke mindig máshová húzott. Felettese, Lord
Avebury már többször felhívta a figyelmét arra, hogy ne
engedje gondolatait másra terelődni.
Egy este, miután Caroline már nyugovóra tért, beszél-
getni kezdett nővérével, Ruthtal. – El sem tudod képzelni,
mennyire féltem ettől az úttól. Állandóan csak az járt az
eszemben, hogy nem hagyhatom Eliast egyedül hajtani,
hiszen annyira hosszú út volt. A Hadügyi Hivatalt is ott
akarom hagyni. Úgy érzem magam, mintha börtönben
lennék.
168
– Akkor most már van fogalmad arról, hogy mit érezhe-
tett Caroline – mondta Ruth.
– Hogy érted? – kérdezte meglepve Dickon. – Most
már nincs megkötözve a keze. Bármit csinálhat.
– Nem így van. Nem megy sehová, mert attól fél, hogy
meglátják és felismerik. Gondolj erre!
De mit tehetnének, hogy ne így legyen? És itt egy
másik probléma, mely Dickon nyakába szakad. Pedig már
eddig is megtette, amit megtehetett. Caroline már
megszabadult a férjétől, és egy könnyedebb életet él a
Golden téren. De ez mind nem elég.
Mióta Londonba érkeztek, nagyon kevés időt töltöttek
együtt. Arra gondolt, ez mind azért van, mert a nő óriási
hatással volt rá. Tudta, hogy a nő megváltoztatta életüket,
de ez cseppet sem gyengítette az iránta táplált
érzelmeket. Megpróbálta leküzdeni vágyát, mely mindig
arra irányult, hogy újra és újra a kezében tartsa a nőt.
– Csak nem három szelet pirítóst eszik? – mondta
Dickon, s közben a kenyerekre pillantott. – Olyan kövér
lesz, mint a malac. – Azzal ki is használta a pillanatot,
hogy tanulmányozza a nő alakját. Annyira törékeny és
sovány volt, és ezt találta a legérdekesebbnek benne.
– Malacot mondott? – vágott vissza Caroline. – És ön
talán nincs jó húsban?
169
– Van valami kifogása az alakommal? – kérdezte
Dickon. – Egy férfi sem tudja rendesen végezni a
munkáját, ha nem lakik jól. És egy férfinak ugye akad még
a munkáján kívül más kötelessége is.
A fenébe is, gondolta Dickon, csak a tűzzel játszom,
melynek lángja oly forró, hogy megéget. Ennél többet aka-
rok. Szerintem ő is. Legjobb, ha nem reggelizem és
vacsorázom vele együtt.

– Mondja, Ruth, mit gondolnak az emberek, hol lakom,


igazából? – kérdezte Caroline Ruthot, miközben teáztak
egyik reggel. – A barátai, Lady Robstart és Mrs. Hinkle na-
gyon érdeklődnek. Úgy érzem magam, mint amikor
Ryfieldben voltam, és Sir Harry kérdezősködött. Mindig at-
tól féltem, hogy valami rosszat mondok. Nehéz visszagon-
dolni egy olyan múltra, ami meg sem történt.
Ruth nevetett. – Pedig nagyon jól játssza a szerepét –
mondta. – De most már azt hiszem, tegeződhetünk, mert
elég jó barátok lettünk. Jellemezd, hogy milyen
Durhamben a vidéki táj. Szerintem azok a hölgyek még
soha nem jártak arra. Mit mondtál Sir Harrynek? Nem
vagyok biztos benne, hogy le akart vizsgáztatni.
– Kérdezgetett a fiaidról, mivel úgy gondolta, ismerem
őket. Tényleg, mikor találkozhatnék velük?
170
– Bármelyik nap – mondta Ruth. – De legjobb lesz, ha
előtte mesélek róluk.
Will, a legidősebbik fiú, aki Dorsetben él a Stilton
család gazdaságán, néhány nappal később érkezett. Épp
akkor jelentették be, mikor Caroline és Ruth Lady Robstart
és Mrs. Hinkle társaságában szórakozott.
Caroline örült neki, mert máskülönben soha nem ismer-
hette volna meg Ruth fiát. Huszonnégy év körüli férfi volt,
szőke hajjal és élénk kék szemmel. Nem volt magasabb,
mint az anyja.
Will üdvözölte édesanyját, csókot nyomott a két arcára,
és Ruth vendégeihez fordult: – Emlékszik, kedves... –
kezdte Ruth, és bemutatta mind a két hölgyet, akiknek a
nevére Will igazából nem is emlékezett.
Caroline érezte, hogy itt a végzet, de már késő volt.
– És biztosan emlékszel még Mrs. Makepeace-re –
mondta Ruth, s mosolygott Caroline-ra.
Will felhúzta szemöldökét, és megkérdezte: – Találkoz-
tunk mi már valaha, Mrs. Makepeace? Biztos nem felejtet-
tem volna el az arcát.
Caroline hallotta a háttérben a sutyorgást, amit Lady
Robstart és Mrs. Hinkle csapott, mikor meghallották, mi-
lyen bókot mondott Will Caroline-nak. Caroline remélte,
hogy ez csak álom. De ahelyett, hogy nagyon zavarba jött
171
volna, mosolygott és azt mondta: – Will! Te viccelsz?
Olyan sokat változtam volna azóta, hogy Durhamben
jártál? Ruth – fordult oda újdonsült barátnőjéhez –, tényleg
olyan sokat változtam volna? Mondd meg ennek a fiúnak,
hogy persze beteg voltam, de most már jobban vagyok.
Will zavarban érezte magát, de az anyja pillantásaiból
ítélve rájött, hogy itt valami másról van szó. Valami nem
stimmelt. Majd odafordult a következő vendéghez, és azt
mondta: – Most már emlékszem.
Miután a hölgyek elmentek, Ruth megmagyarázta
Caroline jelenlétét a fiának. Caroline viszont attól tartott,
hogy minden veszve van. Félt, hogy a két hölgynek eljár a
szája, hogy Ruth fia meg sem ismerte anyja legrégebbi és
legkedvesebb barátnőjét, aki ráadásul korban sokkal
közelebb van a fiúhoz, mint az anyjához.
Caroline arra gondolt, hogy legjobb, ha most elmegy.
Nem akart több kellemetlenséget okozni vendéglátójának.

A január hamar elmúlt, és közeledett a február.


Caroline mindent megtett, hogy segítsen Ruthnak vacsora-
és zenés partikat szervezni. Az utóbbira egy híres olasz
szopránt sikerült beszerveznie, aki fantasztikusan énekelt.
Caroline egyre többet tapasztalt. Arra gondolt, hogy ha
esetleg elhatározná, hogy munkába áll mint házvezetőnő,
172
akkor rengeteget tudna segíteni a tulajdonosnak
rendezvények szervezésében. Fokozatosan
figyelmeztetnie kellett magát arra, hogy bár nagyon jól érzi
itt magát, mégsem folytathatja tovább ezt az állapotot.
Egypár kilóval most már nehezebb, és a ráncok kisimultak
az arcán. Sokkal többet törődött kinézetével, különböző
variációkat talált ki arra, hogyan viseije haját. S kezdett
egyre jobban igazi korára hasonlítani. Nem nézett ki most
már harminckét évesnek. Hiszen még csak huszonkettő
volt.
Dickon pont az ellenkezője lett. A rengeteg munka na-
gyon megváltoztatta. Álmait akarta megvalósítani. Nagyon
keveset tartózkodott a Golden téri házukban, és ez
aggasztotta Ruthot, akinek szüksége lett volna arra, hogy
egy férfi legyen a háznál, mikor vendégek vannak és partit
rendeznek. Nem hitte el Dickonnak azt a kifogását, hogy
rengeteg a munka a hivatalban.
– Azt mondtad, hogy eleged van a Hadügyi Hivatalból.
Mégis ott töltöd időd nagy részét – szidta le öccsét egy
vasárnap reggel, mikor Dickon azt mondta, hogy a misére
sem megy el. – Minek van akkor a vasárnap? Ezen a
napon nem érkeznek jelentések. Nem a munkával kell
foglalkozni.

173
– Az bármikor jöhet – mondta Dickon, és nem nézett
testvére szeme közé. – Azt az ember soha nem tudhatja.
– Szamárság! – kiabálta Ruth. – Kerülöd Miss Caro-
line-t igaz? Eddig pedig olyan kedves voltál hozzá. Dickon,
tudod nagyon jól, hogy ezt nem lehet folytatnod. Miért nem
találkozol fiatal hölgyekkel? Olyan hölgyekkel, akik meg-
felelnek a te elvárásaidnak és függetlenek? Annyi fiatal
hölgyet vezetnek be a társaságba ebben az évben. Én
tudom. Nekem megvan az összeköttetésem. Annyi hölgyet
tudok elhívni hozzánk, amennyi csak befér a házba. És te
választhatsz. Ígérd meg, hogy nem folytatod ezt tovább.
Dickon, itt az idő, hogy te is párt válassz és családot
alapíts.
– Túl elfoglalt vagyok ahhoz – mondta makacsul
Dickon.
– Hát persze! Akkor menj, nézegesd a jelentéseidet,
én pedig kitervelek valamit.

Tizedik fejezet

Ruth kijelölt egy időpontot a Dickonnak rendezendő


partira, s már alig volt két hetük, hogy megkezdjék az
előkészületeket. A házban amúgy is nagy volt a
felfordulás. Caroline a szobájában ült, és a meghívókat
174
címezte. Ruth pedig utasította a cselédeket, hogy
tegyenek rendet a szobákban az alsó szinten, fényezzék ki
az ezüsttárgyakat, vasalják ki az asztalterítőket, és
szerezzék be az ennivalót.
Ruth elmondta Caroline-nak, hogy mi a nagy felhajtás
oka. Caroline csak egyet tudott vele érteni, hogy
Dickonnak már feleségre van szüksége. De a hír furcsán
érintette. Belegondolt, hogy ez azt jelenti, most már saját
családja lesz és nem fogja látni. Nem mintha eddig sokat
látta volna, de tudta, hogy számíthat egy férfira, akire
bármikor szüksége lehet. De miféle szükségre is
gondolhatna? – kérdezte magától. Neki ugyan nem kell
egyetlen férfi sem. A Ruthtal és Dickonnal való barátságát
a továbbiakban is fenntarthatja levélben. A parti után
azonnal keres magának egy helyet.
Caroline felállt a szobájában lévő kandalló elől, és
elindult lefelé a lépcsőn, mert látta, hogy nem sokáig lesz
elég a fenn lévő szén. A szolgák annyira el voltak foglalva
a takarítással, hogy Caroline egy percig sem csodálkozott,
hogy így kifogyott fenn a tüzelnivaló. Az egyik cseléd,
mikor meglátta Caroline-t lefelé jönni egy zsákkal, azonnal
odament, és kivette a kezéből. És már szaladt is, hogy
tegyen bele utánpótlást.

175
Ruth a legrégibb ruháját viselte a ház rendbehozatala
közben. Egy különös sapka is volt a fejére kötve,
miközben az inassal éppen azt beszélte, hogyan is
rendezzék át a bútorokat. Azt kérte, úgy helyezzék a
fotelokat és rekamiékat, hogy könnyen lehessen
közlekedni egyik szobából a másikba. De azért legyen
egypár szék, ahová le tudnak ülni az idősebb vendégek is.
Ruth Caroline-t is bevonta a beszélgetésbe.
– Idősebb vendégek is jönnek? – kérdezte Caroline. –
Azt hittem, hogy csak fiatal hölgyek jönnek el Dickonhoz.
Ruth elmosolyodott. – Ez így is van, de legtöbben a
szüleikkel jönnek, hiszen még oly fiatalok. És ott vannak
az én barátaim is, akik idősebbek. Például Lady Robstart
és Mrs. Hinkle. Egy parti alkalmával az ember mindenkit
meghív.
– Azt hiszem, én eltűnök arra az időre – mondta
Caroline.
Ruth nem tudott hová lenni, tárt karokkal csodálkozott:
– De miért?
– Nem szabad elfelejtenünk, hogy én rejtőzködöm. Ha
mindenkit meghívtok, akkor a vendégek között lehet, hogy
lesznek olyanok, akik ismerik az én „John" férjemet, és
tudják, hogy nincs meg a felesége. És ha összeáll nekik a
kép, rájönnek, hogy van valami furcsa a dologban.
176
Ráadásul már Lady Robstart és Mrs. Hinkle gondoskodtak
arról, hogy a gyanú esetleg rám terelődjön.
– Szerinted a férjed tudatta valakivel, hogy elhagytad
őt? – kérdezte Ruth. – Mert szerintem nem. Senki sem
látott, senki nem ismer, senki nem hiányolhat.
– Nem baj, akkor is jobb lesz, ha a szobámban
maradok. Örömmel segítek az előkészületekben, de nem
fogok részt venni. Kérlek, érts meg.
Ruth túlságosan is jól megértette. Nehéz dolog lenne
Dickont látni, amint szépségekkel járja táncát. Ruth szíve
pedig nagyon húzott Caroline felé.
Mivel a partit Szent Valentin napja előtt egy nappal
rendezik, Ruth elhatározta, hogy piros szívekkel díszíti fel
a házat. Megkérte a szolgákat, cselédeket, hogy kutassák
át a ház legtávolabbi zugait is piros díszekért,
porcelánfigurákért. Még egy varrónőt is felkért, hogy
rózsaszín díszeket varrjon a hosszú asztal terítőjére,
ahová a frissítőket szolgálják fel. Fonalakon lógó szívek
díszítették a csillárt is. Piros tulipánok voltak a ház körül
elhelyezve cserépben. A szakács pici szív alakú tortákat
sütött, és mindegyiket eperlekvárral töltötték és díszítették.
Végül már Ruthnak is elege lett az egészből. Fogytak a
házimunkák, de még mindig akadtak simítások. A bútorok
már nem a megszokott helyükön álltak, a szolgák
177
fáradtnak és levertnek látszottak. Ruth egy nagy széket
húzott el a könyvtár falától a kandalló elé, és fáradtan
belerogyott.
– Még két napunk van – morogta hangosan. –
Akkorára kész leszünk – mondta, s közben csengetett
teáért.
A teával együtt megérkezett Ruth öccse is.
– Dickon! – kiáltott, s megpróbálta lelkesedését kifejez-
ni. – Nem láttalak már napok óta.
– Ebben a házban nem lehet élni. Csak azért jöttem,
mert el kell mennem itthonról, és nem veszek részt a
partin. A Hadügyi Hivatalból...
– Ne etess már megint a hivataloddal! – kiáltotta Ruth
dühösen. Felállt, és szembenézett az öccsével. – Az
egészet miattad csinálom. Miattad! Még akkor is itt leszel,
ha erőszakkal kell hogy kényszerítselek rá. Képes leszek
és le kötözlek. Megígérted! Megígérted!
– Nem ígértem meg. Te ugyan megkértél, hogy ígérjem
meg, de én nem tettem. A hivatal...
– A fenébe a hivatallal. – Ruth azzal visszarogyott a
székébe, és kezébe temette arcát. – Dickon, jönnöd kell.
Először Miss Caroline, most meg te nem akarsz jönni.
Hiába minden munka, idő, szolgák?
– Mi van Miss Caroline-nal ? Ő is panaszkodott?
178
– Attól fél, hogy valaki felfedi hollétét – szólt szipogva
Ruth. – Nem tudom rábeszélni. Kétlem, hogy veszélyben
lenne.
– Rendben van. Majd szólok Lord Aveburynek. Talán
elenged, és akkor néhány órára el tudok jönni.

Elérkezett február tizenharmadika, és a Golden téri


házban minden a legnagyobb rendben volt. Már csak a
friss virágcsokrok hiányoztak, amit Caroline rendezett el az
utolsó percben. Ruth már túl fáradt és ideges volt.
Ruth végigszemlélte az előszobát, a lépcsőfeljárót és a
nappalit, melynek széles ajtóbejáratai voltak. – Ez túl sok –
szólt hirtelen. – Az egészet túldíszítettem. Le kellene tépni
ezeket a piros szíveket, és a virágok fele sem illik ide. Az
emberek azt fogják hinni, hogy megőrültem. Kedves
Caroline, nagyon elfáradtam. Meg kellene keresnem az
ágyam, és egy hónapig fel sem kelni, csak aludni.
Szerintem ez a parti kész tragédia lesz – mondta
keseregve, és ismét lerogyott a székbe.
– Ez nem így van – szólt közbe Caroline, aki sokkal
jobban érezte magát, mint Ruth. – A ház csodálatos, és
nagy sikere lesz a partinak. Bárcsak én is részt vehetnék
rajta!

179
– Még nem késő! – szólt mohón Ruth. – Felvehetnéd a
sárga-zöld színű ruhádat. Azt még nem is viselted.
– De hát az hogy menne a piros szívekhez?
Köszönöm, inkább nem.
Szilárd elhatározása ellenére Caroline mégis
magányosnak érezte magát a szobájában. Elhatározta,
hogy az emeleten fog megvacsorázni. Felhozat egy tálca
ennivalót, és lefekvés előtt elolvas egy jó könyvet. Ahogy
ismerte magát, félt attól, hogy nem fog tudni elaludni. Ő is
ugyanolyan keményen dolgozott, mint Ruth, csak ugyebár
ő nem fogja élvezni ezt az estét és a csodálatos díszítést,
gondolta szomorúan. Ő döntött így, és nem kell magát
sajnáltatnia.
A vendégek lassacskán megérkeztek a késő délután
órákban. Caroline hallotta a zenészeket és a
beszélgetések morajlását, s azt is, hogy egyre oldottabb a
légkör, egyre nagyobb a hangzavar. Caroline megpróbált
a könyvére koncentrálni, de nem sok sikerrel. Vajon
találkozott Rycote gróf álmai hölgyével? Hogy néz ki a
hölgy? Biztosan szőke alacsony, kék szemű és bájos
mosolyú. Hirtelen Caroline megutálta az összes szőke
hajú nőt.
Egy szolgálólány érkezett egyszer csak a tálcával. – Az
mondták, hozzam fel ezt önnek, mielőtt még felszolgálják
180
az ételeket odalenn – mondta sietősen, és már be is húzta
az ajtót maga mögött.
Caroline nem volt éhes, mégis hozzálátott a
finomságokhoz. Már csak azért is, hogy teljen vele az idő.
Fél óráig tartott. Éppen egy szív alakú epres süteményt
tartott a kezében, mikor kopogtak az ajtón. Gondolta, hogy
a szolgálólány jött a tálcáért. – Jöjjön be – kiáltotta.
De tévedett. Dickon volt.
– Mit csinál maga itt? – kérdezte hebegve.
Dickon maga volt a tökéletesség, ahogy kinézett. Nem
tehetett róla, de óriási zavarában végignézte a férfit, ahogy
kék mellénye és krémszínű kabátja kiemelte széles vállát.
A nadrág pontosan passzolt lábára, szép alakú combjára.
Kis fehér csokornyakkendő díszítette ingje nyakát.
Caroline lenézett saját, szürkés, elnyűtt ruhájára, mely
még egyike volt a régi ruhadarabjainak, és látszottak rajta
az előkészületek nyomai.
– Mit csinál maga itt? – kérdezte ismét. Dickon
ránézett. – Mondjon már valamit! – kérte a férfit, hogy
szólaljon meg. Hirtelen letette az asztalon lévő tányérra a
sütemény egy kis darabját. Felkelt és lesimította
szoknyáját. Dickon felé lépett, aki kíváncsian figyelte a nőt.
– Le kell jönnie – szólt Dickon, de nem mozdult.

181
– Nem, nem megyek – tiltakozott Caroline. – Ruthnak
már elmondtam, miért. Önnek nem itt kellene lennie. A
partit önnek rendeztük.
– Le kell jönnie. Velem tart? – kérdezte Dickon, s köz-
ben behajlította karját, mint aki várja, hogy belekaroljanak,
s kivezesse a hölgyet a szobából.
– Ne legyen buta – nevetett idegesen Caroline. –
Nézzen rám, hogy nézek ki ebben az ócska ruhában.
– Rendben van. Akkor magunknak, itt az emeleten ren-
dezünk egy partit. Ez a tánc, remélem, az enyém. Keringő.
S Dickon ismét kitartotta karját, mint aki a táncparkettre
akarja vezetni kedvesét.
Caroline azonban visszalépett. – Ez nem bál. Ez egy
parti. És a partin nem szoktak táncolni.
– Kifogások, kifogások – mondta Dickon, miközben kö-
zelebb húzódott a nőhöz.
– Uram! – kiáltott Caroline, és nagyon megijedt, szinte
földbe gyökerezett a lába, pedig semmi oka nem volt rá.
Az a különös érzése támadt, hogy minden erejét elveszti.
Lábai mintha nagy fadarabok lettek volna, meg sem tudta
mozdítani azokat. S a férfi sötét szeme teljesen
elvarázsolta. Az egész teste egy furcsa, lüktető szívvé
változott.

182
– Nagyon jól tudja, hogy ez elkerülhetetlen – szólalt
meg Dickon. Csak egy-két lépéssel állt távolabb Caroline-
től. Egy pillanatra a férfi lehunyta a szemét. – Tudom, hogy
nem szabad – mondta. – Én megpróbáltam parancsolni
magamnak.
Dickon meg sem mozdult.
– De most már teljesen elvesztem – mondta végül. –
Ó, Caroline!
Átölelte a nőt, s fejét a mellkasához nyomta, miközben
ujjaival simogatta a nő haját. Kis csókokkal halmozta el
Caroline fejét, és ismét simogatni kezdte a haját, mint aki
azt akarja, hogy a csókok eljussanak Caroline testébe.
Caroline hangtalanul és mereven állt. Egy pár perccel
később Dickon hátralépett, és felemelte a nő arcát.
– Mondja, hogy menjek el! Mondja! Vagy mondja, hogy
maradjak, és minden a legnagyobb rendben van, és hogy
nagyon jól érezte magát velem ez alatt a pár hét alatt.
Nem küzdhetünk érzéseink ellen.
Caroline teljes csendben fogadta Dickon ezen
mondatait, és csak bámulta addig, amíg ajkuk nem
találkozott. Dickon ajka finom meleg volt, és kényeztette
az övét. Caroline kereste, kutatta, hogyan viszonozza ezt
a melegséget, anélkül hogy gondolkodott volna rajta.

183
Érezte a férfi kabátján lévő gombokat, melyekhez
odapréselődött, s érezte a gyapjú és a szappan illatát.
Caroline olyan volt, mint egy játék baba, melynek nincs
akaratereje. Egyre hevesebben csókolóztak, s mikor
Dickon abbahagyta és hátralépett, Caroline úgy érezte
magát, mint akit elhagytak. Ösztönösen odapréselte a fejét
a férfi erős mellkasához, és karjaival átölelte. Soha nem
érzett még ekkora vágyat és ilyen boldogságot.
Hát ilyen az az érzés, amit az emberek beszélnek a
szerelemről! Most először érezte ezt. Mennyire hiányzott
már! Szükségét érezte, hogy ismét végigszántsa Dickon
haját, hogy érezze a frissen borotvált álla illatát, hogy
megsimogassa a fülét.
De nem tette egyiket sem. Kényszerítette magát, hogy
ő is hátralépjen, az asztalhoz sétáljon és leüljön egy
székre. Fejét a kezébe temette, és a tintatartóra bámult.
– Tudja, hogy nem tehetjük meg – mondta fáradt,
kimerült hangon. – Nem tehetjük meg, Dickon.
– Nézzen rám, és mondja el, miért nem – mondta
kedvesen, és mögé állt. – Forduljon meg, és mondja meg,
hogy miért.
– Mit akar tőlem? Én egy férjes asszony vagyok. Azt

184
akarja, hogy a szeretője legyek? Nagyon sajnálatra
méltó szerető lenne belőlem. Olyan vagyok, mint egy
jégcsap. Nem tudta?
– Ne nevezze magát jégcsapnak. Ön egyáltalán nem
érzéketlen.
Dickon kezét lassan Caroline vállára tette, és finoman
körkörös mozdulatokat végzett, így simogatta. Caroline
szinte felsikoltott a vágytól. Olyan volt, mintha a mennyor-
szágban lenne.
Tudta, hogy ha most megszólal meleg hangján a férfi, s
még egyszer megengedi, hogy megsimogassa, akkor el
lesz veszve. Erőt vett magán, és szembenézett a férfival. –
Ruth nem fogja tudni, hogy hol van. Várja, hogy ön is
fogadja a vendégeket.
– A fogadás már megvolt.
– De akkor is, maga most a ház ura. Ott kell lennie!
– Ruth fiai ott vannak. Hadd csinálják csak. Hadd mu-
tassa be Ruth a fiúkat a hölgyeknek. Ők sem házasok
még. Engem pedig senki nem hiányol.
– Tudja, hogy nem kellene a szobámban lennie.
– Igaza van. De azt gondoltam, ön is örülne, ha látna.
– Természetesen nagyon örülök, hogyha látom. Ön és
Ruth annyira kedvesek voltak hozzám, hogy...

185
– Ne kezdje már megint. Ne tegyen úgy, mint egy ide-
gennel, aki csak a kereszteződésben segítette átmenni.
Nézünk szembe a dolgokkal, Miss Caroline. Valami van
közöttünk – vonta meg szemöldökét Dickon. – Nem
kerestük, sőt még harcoltunk is érzéseink ellen.
Legalábbis én így tettem. Belefáradtam a harcba. Mit
gondol, miért töltök annyi időt a Hadügyi Hivatalban?
Pedig alig bírok ott lenni. Az a sok úriember mind azt hiszi,
hogy nagy államemberek, és tudják, hogyan kell
megnyerni egy harcot. De nem csak erről van szó. Nem
tudnánk megegyezni? Kevés van, amit adhatok, de az
mind az öné. El tudtunk szökni együtt Londonba, együtt
laktunk Ryfieldben, az anyám nagyon szereti, s ki tudtunk
találni egy történetet, hogy mi lett Johnnal, az állítólagos
férjjel. Talán folytathatnánk így tovább, és még egy
házassági ajánlatot is elfogadna tőlem. Anyám nagyon
örülne neki. Azt is meg tudnánk csinálni így együtt.
Caroline nem tudta tovább nézni Dickon vágykeltő
szemét. A tervek csodálatosnak tűntek. De Caroline
szerint nem létezett megoldás kettőjük dolgára. Mennyire
kísérti ez a férfi! Erősnek kell lennie. Felállt, és a férfi
szemébe nézett.
– Nem, Dickon. Elég hosszú ideig voltam házas ahhoz,
hogy tudjam, többé nem akarok úgy élni. Számomra
186
elképzelhetetlen, hogy úgy éljek. Már a parti előtt
elhatároztam hogy az összejövetel után azonnal elmegyek
innen. És úgy is fogok tenni. Viszlát, Dickon.
Caroline megállt, és töredezett hangon még annyit
szólt:
– A jóisten legyen magával.
Válaszul Dickon nem tudott más tenni, csak magához
rántotta, és egész arcát beborította csókokkal. Caroline
küzdött ellene. Dickon engedte is, hogy hátrébb lépjen,
majd Caroline arcába nézett, és egy utolsó, hosszú csókot
nyomott a szájára, melytől azonnal remegni kezdett.
Mikor már teljesen elengedte a férfi, odament a széké-
hez, és leült. Dickon sarkon fordult, és elhagyta a szobát.
Óvatosan zárta be az ajtót maga mögött.
Caroline aznap éjjel keveset aludt. Visszaidézett
minden csókot, minden ölelést, s csodálattal töltötte el,
hogy egy férfi ilyen érzelemgazdag lehet. Walter ugyan
udvarolt neki, de soha nem csókolta meg, s csak arra
figyelt, hogy gyerek legyen. Minden egyéb tevékenység,
mellyel még boldogabbá tehették volna egymást, csak
időpocséklásnak számított.
Mindenféle vonzalom, amit Walter iránt érzett, a
nászéjszakán semmibe veszett.

187
Miután Walter olyan módon bánt vele, ami nem
emberhez méltó volt, úgy érezte, hogy ő már egyetlen
férfinak sem tud igazából megfelelni. Milyen rossz
helyzetben volt akkor! S milyen reménytelen volt az élete!
A válás számításba sem jöhetett, Walter ellene volt, bár
mindenáron meg akart tőle szabadulni. A világ előtt együtt
voltak, de egyébként soha. Walter titokban intézte a maga
kis ügyeit.
Caroline emlékeztette magát, hogy Dickonnak is örö-
kösre van szüksége. És ez a legrosszabb. Még ha a jövője
boldognak is látszik így Walter nélkül, akkor sem lesz telje-
sen felhőtlen, hiszen nem tudja örökösökkel megajándé-
kozni a férfit. Ezt már bebizonyította. Öt év reménytelen
próbálkozás után.
Caroline Dickon karjaiba képzelte magát, és
gondolatok ébredtek benne szerelmük folytatásáról. A
kandalló fénye egyre jobban halványult. Megpróbálta
észhez téríteni magát, felállt, és meggyújtott egy lámpát.
Szenet is tett még a kandallóba.
Kíváncsi vagyok, rájön-e, hogy mennyire szeretem,
gondolta, miközben ruháit szedegette a szekrényből, és
csomagolt. Remélem, megtalálja a nőt, akire vágyott
ebben a társaságban, melyet Ruth hozott neki össze ma
estére. Szeretném, ha boldog élete lenne, és soha nem
188
tudná meg, hogy az én szívem összetört, aminek nemcsak
ő az oka.
A valóságban Walternak köszönhetett minden
szomorúságot és pesszimizmust.

Tizenegyedik fejezet

Mikor reggel nyolckor lejött Dickon a hallba, különös


csendre lett figyelmes. A földszinten minden a megszokott
rendben volt, úgy tűnt, mintha nem is tartottak volna partit.
Az étkező felé vette az irányt. Az is teljesen elhagyatott
volt. Nem volt a tálalóasztalon semmiféle ennivaló, nem
volt megterítve az asztal. Dickon meghúzta a csengőt, és
leült egy mahagóni bútordarab csupasz szélére.
Végre-valahára megérkezett az egyik szolgálólány.
Egyik kezében teáskannát tartott, másikban pedig citromot
és cukrot. – Teát parancsol, uram? – kérdezte. Mikor
Dickon bólintott, letette a tálcát a férfi elé.
– Hol vannak a többiek?
– Ruth asszony azt mondta, hogy ma reggel
pihenhetünk, merthogy senki sem jön délig.
A szolgálólány szemrehányó pillantást vetett a férfira. –
Talán reggelizni szándékozna?

189
– Ha lehet, ennék egypár falatot. Mennyi ideig tart,
amíg elkészül? Ugyanis mennem kell a hivatalba.
– Nem tudom – szólt nyeglén a lány, miközben nagyok
ásítozott.
– Nem várhatok.
Azzal hirtelen leöntötte torkán a teát, és elhagyta a
helyiséget. Az inas sehol nem volt, nem tudott mit tenni,
vette a kabátját, kalapját, kesztyűjét, és elindult. Közben
kezével jelzett egy kocsisnak, aki a Golden tér sarkán állt.
Úgy gondolta, sokkal jobban jár, ha bérel egy kocsit vagy
lovat, hiszen mire felkeltené a lovászt, és megvárná míg
jóllakik a ló, addigra biztosan megunná az életét is. A
napnak is vége lenne, mire hozzákezdene valamihez.
Elhatározta, hogy felmondja állását a Hadügyi Hivatal-
nál, és addig akarta ezt megtenni, míg meg nem gondolja
magát.
Furcsa hatást tettek rá a tegnap este történtek. De
beismerte, egyelőre nem sikerült célját elérnie. De hogyan
is hihette, hogy beleegyezik Caroline bármibe is? Nem
engedhette meg magának anyagilag, hogy megtartsa
Caroline-t, hiszen a testvérével lakik együtt a házban, mert
csak így engedhetik meg maguknak, hogy megfelelő
ruhatárat, kocsit tartsanak fenn. A helyzete pedig
korántsem fog javulni addig, amíg vissza nem megy
190
Ryfieldbe. És akkor sem lehet megváltoztatnia az egész
életét egyik napról a másikra. A legjobb lesz az, ha
otthagyja a hivatalt, és visszamegy Durhambe, ahol vigyáz
és igazgatja a gazdaságot.
Akkor talán el tudja felejteni azt a gondolatát, hogy
Caroline-t magához vegye és elszökjön vele valahová.
Bárhová elmenne. De Caroline soha nem tudna elszökni
vele. S nem is érezné magát jól egy fedél alatt egy ilyen
férfival. Mindkettőjük kényelmetlenül érezné magát, hiába
adna meg neki minden kényelmet és szeretetet. El kell
mennie, és akkor Caroline marad a házukban, és nem
utazik el. Látta, hogy kényelmetlenül érinti Caroline-t
annak a gondolata, hogy meg kell a testvérét, Pault
látogatnia annyi év után. Az pedig a legnevetségesebb
dolog, amit valaha hallott, hogy házvezetőnőként élje az
életét.
Ő volt az egyik, aki nagyon hamar érkezett be a
Hadügyi Hivatalba. A jelentések óriási halma sokkal
magasabbnak tűnt, mint amikor tegnapelőtt hazament a
munkahelyéről. Kisétált, és keresett egy péket, ahol
megvásárolta a napi ennivalóját. Tíz órára kért egy
időpontot Lord Aveburytől. Ő ugyanis sohasem érkezett
annál hamarabb. Ekkor tudta meg, hogy Lord Avebury két
napig nem jön be, mert Oxfordba hívták a fia miatt.
191
Dickon felsóhajtott, és visszatért a nagy halom
jelentéshez. Gyorsan átnézte, semmiféle hír nem volt
benne, ami a testvérét, Benjámin Richardsont érintette
volna. Ezek szerint Ben testvér még mindig harcol.
Egy órakor Dickon elhagyta a hivatalt. Senki nem vette
észre, hogy ilyen korán távozott, senki nem kérdezte, hogy
hová megy. Hazafelé megállt az egyik kocsmánál, lehajtott
egypár pohár konyakot, és hazament.
Ruth délben kelt fel. Rápillantott az órára, és belefúrta
fejét a párnák közé. Arra gondolt, ma megteheti, hogy
egész nap nem kel fel, csak fekszik. Nincs miért felkelnie.
Szerencsére a parti már a múlté. Ez volt élete egyik legna-
gyobb vállalkozása. Ebben biztos volt, hiszen maga az ok,
amiért megrendezte, létfontosságú volt. Még soha nem
aggódott ennyire azért, hogy sikerüljön valami.
Arca fáradt volt. Heteket készült erre a nagy napra,
mindent megtett, hogy a környék legszebb hölgyeit meg-
hívja. És mi az eredménye? Dickon csak egy órát töltött a
vendégek társaságában, minden hölgyre ugyanúgy
mosolygott, mindenféle érzelem nélkül. S a legnagyobb
megdöbbenést az okozta, amikor meglátta, hogy a fiatal
hölgyek megismerése helyett Lady Robstarttal beszélget.
Pedig ő aztán szóba sem jöhet, hiszen anyjának is öreg

192
volna. Nem sokkal ezután mintha a föld nyelte volna el
Dickont.
Ha nem lettek volna ott a fiai, Will és Alfréd, Ruth sze-
rint a parti totális katasztrófába torkollt volna. George és a
felesége, Marian is ott voltak. Will és Alfréd itt aztán kibon-
takoztathatták magukat. Mindenféle trükköt és tréfát
bevetettek, hogy elkápráztassák a lányokat. Büszke is volt
rájuk.
Ruth elhatározta, hogy kemény leckéket fog adni
Dickonnak a társasági életről, ha hazajön a hivatalból. El-
határozta, hogy mégiscsak felkel, és megkeresi Caroline-
t, aki már valószínűleg alig várja, hogy megtudja, mi
történt.
Ruth odament Caroline szobájához, és bekopogtatott.
Senki nem válaszolt. Aztán rájött, hogy már dél is elmúlt.
Caroline nem volt fenn késő estig, korán lefeküdt, biztos
volt benne, hogy a földszinten találja meg.
Ruth felöltözött, és lement a lépcsőn. Az étkező üres
volt, egy bögre kihűlt tea és egy tálca azonban arról tanús-
kodott, hogy valaki már járt ott. Egy szolgát sem talált.
Ruth meghúzta a csengőt. Mikor az inas megérkezett,
megkérdezte tőle, hol van Caroline. De az csak
meglepődve nézett Ruthra, és elmondta, hogy nem tudja.

193
A szolgák sem tudtak semmilyen információt adni Miss
Caroline-ról. Egyikük sem látta Mrs. Makepeace-t.
Ruth felrohant a lépcsőn, és kopogtatás nélkül nyitott
be Caroline szobájába. A szoba üres volt. A szekrény is.
A kis íróasztalon azonban már ott várta egy szépen
megírt levélke.
„Köszönök mindent, amit kettőtöktől kaptam – olvasta
Ruth. – Elmegyek a testvéremhez. Már eddig is túl sokáig
halogattam. Ha megérkezem vagy elköltözöm valahová,
feltétlenül hírt adok magamról.
Caroline Makepeace"
– Nem lehet igaz! – kiáltott fel Ruth kétségbeesetten.
De hát Caroline azt se tudja, milyen irányba induljon
Paulhoz. Hogy indulhatott útnak egyedül? Vagyis Dossie-
val, aki ugyan nem sokat tud segíteni neki. Elege lett
mindenből. Remélte, hogy ha Dickon hazajön, kitalál
valamit. Ha valaha hazajön egyáltalán a Hadügyi
Hivatalból.
Ruth egy kicsit magába nézett. Milyen jogon mondja
meg akár ő, akár Dickon, hogy mit csináljon, hova menjen
Caroline. Caroline felnőtt ember, s tud önálló döntéseket
hozni. Valahogy tudatnia kellene Dickonnal, hogy Caroline
elment, bár biztos fel fog tűnni neki, hogy nincs a házban.

194
Még az is meglehet, hogy vissza tudja tartani Dickont attól,
hogy Caroline után menjen.
De még ha utána is megy, akkor is kicsi a
valószínűségi hogy megtalálja, hiszen nem tudják Caroline
vezetéknevét és azt sem, hogy hol lakhat a testvér
Bedfordshire-ön belül. Vagy talán menjenek végig egész
Bedfordshire-ön, és kutassanak egy bizonyos Paul után?
Délután háromkor megérkezett Dickon, és sokkal
rosszabbul nézett ki, mint valaha. Ruth azonnal nekiesett.
– Hála istennek, hogy itthon vagy – mondta. – Caroline
elment.

Már két hónapja ismerjük egymást és még csak a


családnevét sem tudjuk, azt sem, hogy hol lakik, mi a férje
neve és címe, mormogott Dickon magában. Miért nem
bízott sohasem bennünk? Nem árultuk volna el a titkait.
Elment ismét a Bull and Mouthba, hogy hátha felszáll
Caroline ott ismét egy Bedfordshire felé közlekedő posta-
kocsiba. Végignézett a St. Martin's-le-Granden, ahol
rengeteg kocsi furikáztatta utasait. A nyolcórás kocsi
indulásáig volt még két óra, de az utasok már gyülekeztek,
és a kocsit is kezdték rendbe hozni. Az alagsori istállóban
tartott lovak közül még egyet sem fogtak be. Dickon a

195
rozoga pad felé nézett, ahol legelőször megpillantotta a
nőt. De most üres volt.
Nagyon rossz idő lett. Hideg szél fújt Dickon kabátja
alá, és majdnem elvitte a kalapját. Néhány jobb kinézetű
utas menedéket keresett a fogadó udvarán a hideg elől.
Dickon nem tudta elképzelni, mihez kezd egy
magányos hölgy és annak szolgálója. A Golden teret
reggel hagyhatták el, azóta pedig már tíz-tizenkét óra telt
el. Megkérdezte, melyik kocsi indul Bedfordshire-be, s
miután megtalálta, várt mellette.
Átkozottul sok ideig tartott a várakozás. Meg is unta a
hidegben való álldogálást, s rátámaszkodott a kocsira. De
ez nem tarthatott sokáig, mert egy goromba kocsis
ráparancsolt, hogy ne rongálja a konflist. Ide-oda járkált a
bedfordshire-i és a King Lynn felé közlekedő kocsi között.
Látta, ahogy az utasok egy kocsiba szállnak be, melyre
piros ruhás őrök vigyáztak, hogy ne mászhassanak be
illetéktelenek. Ez volt a királyi postakocsi.
Egyszer csak dudaszót és kiabálásokat hallott, s látta,
amint a Bedfordshire felé induló kocsi harmadikként gurul
ki tucatnyi társa kíséretében. Mindegyik felvette a postát a
gyűjtőhelyről, és elindultak a St. Martin's-le-Grand felé. Hí-
re– hamva sem volt Miss Caroline-nak.

196
Dickon fáradtan, kimerülten, rossz hangulatban indult
útnak hazafelé.
Az is hozzájárult, hogy Lord Avebury nem volt benn,
nem tudták megbeszélni a távozását. Sokáig gondolkodott
ezen a könyvtári kandalló tüze mellett, miközben
melegítette magát.
Most már nem tartotta olyan fontosnak, hogy eljöjjön és
Durhambe költözzön. Testvére közben forró csokoládéval
kínálta, és hallani akart minden részletet, ami Caroline ke-
reséséhez kapcsolódott.
Úgy gondolta, most már akár szembe is nézhet a dol-
gokkal. Az, hogy Londonból el akart menni, Caroline miatt
volt. Meg akarta előzni. S ez jó okot adott volna neki arra,
hogy visszaköltözzön Durhambe és vigyázzon a
gazdaságra. Tudta, hogyha ő és Caroline továbbra is egy
fedél alatt laknak, nem fog tudni rá annyira vigyázni, hisz
akkor minden idejét a Hadügyi Hivatalban tölti.
Most, hogy Caroline elment, azonnal előtérbe került ő.
És neki meg kell találnia. Caroline sokféle szempontból
ártatlan teremtésnek számított, akit öt éven át börtönben
tartottak. Nem volt tudomása az élet buktatóiról és
kudarcairól. Hogyan is boldogulna szegény bármiféle
segítség nélkül? Dossie elég ügyetlen volt ahhoz, hogy
bármiben is tudott volna segíteni. Dickon figyelembe se
197
vette, hogy léteznek rokonai, és létezik Paul is, hiszen
tőlük sem várhatott támogatást, nem számíthatott rájuk.
– Hová mehetett? – kérdezte Dickon a testvérét.
– Lehet, hogy nem postakocsival utazott? – kérdezett
vissza Ruth. – Lehet, hogy tömegkocsival ment. Az
olcsóbb, és most már biztos vagyok benne, hogy minden
fillért megnéz, hogy hová tesz. De egy fiatal nő egy olyan
kocsiban! Az nagyon zsúfolt, és úgy össze vannak
préselve az emberek mint a heringek. Valahogy nem
tudom elképzelni, hogy azzal ment volna.
– Én sem – válaszolt Dickon. – Pedig meg fogom tudni,
hogy azzal ment-e. Londonban körülnézek, és ha semmi
jelét nem látom annak, hogy itt van, akkor elutazok
Bedfordshire-be, és ott kérdezősködöm.
Dickon felsóhajtott, és a csészében lévő pilléket nézte.
– Kíváncsi vagyok, hogy neki most melege van-e, és iszik-
e csokoládét úgy, mint én – mondta gyengéden.
Megrázta a fejét, felállt és elindult.
– Várj egy percet – szólt Ruth. – Nem mondtad meg
miért nem tetszett tegnap a parti, és miért tűntél el úgy.
Miután annyit foglalkoztam azzal, hogy örömet szerezzek
neked. Te teljesen semmibe vetted ezt. Páran meg is
jegyezték, és hiányoltak. Remélem, nem azt akarod

198
mondani hogy egyenesen a munkahelyedre mentél. Az
nem lett volna tisztességes, Dickon.
Dickon kihúzta magát, és sértődötten nézett testvérére.
– El voltam foglalva. Tudod nagyon jól, hogy soha nem
szerettem az ilyen partikat, még ha reményeket is tápláltál
ezzel kapcsolatban. Hidd el, hogy képes vagyok arra, hogy
feleséget keressek magamnak. És akkor nősülök meg,
amikor én akarok.
– Hol voltál akkor? – kérdezte Ruth.
– Teljesen mindegy – válaszolt hűvösen Dickon, és
kirohant a szobából, mielőtt testvére bármit kérdezhetett
volna.
A hivatalból sürgős távozásra kért engedélyt, és
azonnal Bedford felé hajtott. (Ismét azt hazudta, hogy
haldoklik az édesanyja.)
Londonhoz képest Bedford város kicsinek számított. Ez
azt jelentette, hogy kevesebb fogadóban kell szétnéznie
és Caroline után kutatni. Hiába volt minden, mert itt sem
járt sikerrel. Emlékezett azonban Caroline-nak arra a
megjegyzésére, hogy Paul nem messze lakik Sandytől. A
nap sütött, a természet tavaszt érzett, és úgy döntött,
ellovagol oda.
Sandy alig volt nagyobb, mint egy falu. Volt benne né-
hány ház, bolt, és egy hosszú utca. Megállt egy pékbolt
199
előtt, ahol friss kenyér illata csapta meg az orrát. Már
messziről lehetett érezni a csábító illatot.
Belépett a boltba, nagyot szippantott a levegőbe és vett
két fánkot. Miközben aprót keresett a zsebében, kedvesen
mosolygott, és barátságosan megkérdezte: – Meg lehet
ezen a környéken élni az üzletből?
A boltvezető egy kövér asszony volt, fején nagy, fehér
sapkát viselt. Dickon nem tudta megállapítani a korát. A nő
felnézett, és annyit mondott: – Nem mindig.
– Az ember azt hinné, hogy a sütemények illata több
mérföldes körzetből vonzza ide az embereket.
A nő elmosolyodott. – A pékségek között nincs
különbség. Mindenhol ilyen illat van. Mindenki csinálja a
saját üzletét. De haladnunk kell.
Megfordult, és egy nagy tepsire kis pogácsákat formált
a kezével. Mindegyiket rózsaszín vagy fehér mintával
díszítette.
– Van errefelé egy nagy ház? – kérdezte Dickon.
A nő habozott egy kis ideig, majd megszólalt. – Nem
tudom, önnek mi a nagy. De mindenesetre a legnagyobb
házban Sir Charles Lapham lakik. Lenn találja a kelet felé
vezető utcán. És ott van még Sir Humphrey Smart. De az
olyanfajta nem vásárol itt. Alávalónak tartja. De miért kér-

200
dezi? Talán venni akar nekik valamit? – nézett a nő
Dickonra kérdően.
– Egy olyan házat keresek, ahol egy Paul nevű úr lakik
De a baj az, hogy elfelejtettem a vezetéknevét. Tud valakit
errefelé, akit így hívnak?
– Paul – gondolkodott az asszony. – Csak egyetlen
Paul nevű fickót ismerek. Ő a kovács fia. Huszonegy-
huszonkét éves lehet. Rá gondol?
– Sajnos nem – mondta Dickon. Felsóhajtott. – És kö-
szönöm a segítségét. Nagyon finom süteményt árul.
Visszahajtott Bedfordba. Összekapta a holmiját, amit
még egy fogadóban hagyott, és London felé indult. Még
soha nem érezte ennyire meghiúsulva terveit. Nem
kutathatja fel Bedford összes kocsmáját, ha azt sem tudja,
kit keres. Az utazása teljesen hiábavaló volt. De annyi
öröme azért volt, hogy két napig nem kellett bemennie a
hivatalba.
Másnap reggel viszont már ment dolgozni. Már csak
azt látta, hogy a jelentések eddig soha nem látott
kupacban gyűltek össze. Néhány kollégája morgott rá,
hiszen a nagyfőnök tegnap javasolta, hogy osszák meg a
munkát, ami Dickonnak úgy felgyűlt. Egyikük sem vállalta,
mondván, mindenkinek megvan a maga ellátni való
feladata.
201
Lord Avebury, a nagyfőnök, nemsokára megérkezett.
– Örülök, hogy itt van. Az édesanyja... vele mi van?
– Mi lenne? – kérdezett vissza Dickon anélkül, hogy
gondolkodott volna. Majd hamar észbe kapott, mit is hazu-
dott. – Már jobban, uram. Köszönöm.
– Örülök, hogy hallom – válaszolt Lord Avebury.
Dickon minden erejével azon volt, hogy kevesebb
legyen a kupac a szobájában az elkövetkező napokban.
Gondolatai azonban máshová is elkalandoztak. Hol lehet
vajon Caroline? Jól van? Miért nem értesítette őket, hová
megy? Pedig azt ígérte a kis levélkében. Mikor esett az
eső, Dickon képzeletében úgy élt Caroline, mint egy nő,
aki esernyő nélkül járkál, a rózsaszín kalapban bőrig ázik,
és közben menedéket keres, de nincs annyi szerencséje,
hogy megszánják. És a végén jól megfázik. Képzeletében
egy istállóba megy be, és onnan kiált Dickonért. Mikor fújt
a szél, látta maga előtt, ahogy vacogott, rongyokba
öltözve, s közben levendulát árult az utcán. De nem sikerül
neki eladni egyet sem, mert sokkal tapasztalatlanabb, mint
a többi árus. Mikor sütött a nap, elképzelte, hogy kibújik
menedékéből, és London egyik parkjában élvezi a
napsugarak fényét. Mindig is sápadt volt, szomorú és
szerencsétlen. Olyan valaki, akinek szüksége van egy

202
férfira, mégpedig rá. Dickon biztos volt abban, hogy
szüksége van rá. De nem találta sehol.
– Az anyja ismét beteg? – kérdezte Lord Avebury az
egyik márciusi reggel Dickont.
– Nem, uram. Köszönöm kérdését.
Dickon megállt a már olvasott és még nem olvasott je-
lentések között, és úgy tűnt, nagyon rossz kedvében van.
– Valami emészti a lelkét? – kérdezte a főnöke. – Az
utolsó jelentésének se eleje, se vége nincs. – Azzal elé tett
egy jelentést, melyet Dickon azonnal felismert. – Nézze –
szólt Avebury –, azt mondja, hogy a harmadik gyalogsági
egységnek William Stuart ezredes a parancsnoka. A lap
alján, itt, pedig valami Makepeace-ről beszél. Az isten
szerelmére, Dickon, tudja nagyon jól, hogy Stuart ezredes
parancsol a harmadik gyalogsági egységnek. Ki akkor az
a Makepeace? Még soha nem hallottam róla.
Dickon nagyon elpirult. – Ne haragudjon, uram. Csak
véletlen volt. Többet nem fog előfordulni.
Avebury kételkedve nézett a férfira. – Majd meglátjuk.
– Ismét ránézett Dickonra, és elhagyta a szobát.
Dickon ismét átolvasta Stuart jelentését a harmadik
gyalogsági egységről. Megtudta, hányan maradtak élve
közülük a franciaországi Albuheránál történt súlyos

203
vereség után. Írt egy új jelentést. Nagyon figyelt, hogy el
ne rontson valamit.
Egy kimerítő nap után érkezett haza, már azt sem
tudta, fiú-e vagy lány. Otthon találta Ruthot.
– Megvan! – kiáltotta Ruth, s odaszaladt öccséhez,
még mielőtt levehette volna a kalapját. – Dickon! Azonnal
utána kell menned. Ne is vedd le a kabátodat. Én is
megyek. Hová is tettem a kesztyűmet?
Ruth, az ő csendes, érzékeny nővére úgy rohangált,
mint akivel történt valami. Felhúzott egy zöld kesztyűt, s
annak kereste a párját. Mivel nem találta, felhúzott egy
szürkét.
Dickon tudta, milyen érzések kavarognak benne. Úgy
tűnt, hogy most már van értelme ennek a napnak is, és
óriási izgalommal töltötte el a várható találkozás. – Végre!
Hol van Caroline? Hol van? Hogy találtad meg? Rendben
van vele minden? Mondjad azonnal, Ruth!
– Most el kell mennünk – mondta Ruth, s közben húzta
kifelé a házból. – Az úton majd elmondom. Menjünk kocsi-
val, jó?
– Rendben. Siessünk.
Ruth legalább egy lépéssel ment testvére előtt, az
Upper John utca felé vette az irányt. Mikor beszálltak egy
kocsiba Ruth azonnal utasította a kocsist, hogy menjen a
204
Charing Cross felé. Aztán elmondta Dickonnak, hogy mit
tudott meg.
– Dossie megjelent ma délután – kezdte –, és azt
mondta, hogy nem szeret segítséget kérni, de most
tényleg nem tudja, mit csináljon. Miss Caroline varrással
akarja keresni a kenyerét. Nem hagyták el Londont.
Caroline keresztelőruhákat készít. Ma éppen a befejezett
ruhákat szállította az egyik boltba, és Dossie kapott az
alkalmon, hogy meglátogasson bennünket. Szegény
elindult gyalog, de teljesen eltévedt, és kocsival kellett
jönnie. Adtam neki kocsira pénzt a visszafelé útra.
Ruth kihúzott egy papírdarabot a táskájából. – Az egyik
kis utcán laknak, ami a Charming Crosstól lefelé megy. Ó,
Caroline, miért is csináltad ezt!
– Egy varrónő! – kiáltott Dickon. – No, csak kapjam el.
– Azzal egy nagyot csapott a kopott kocsiülésre. – Az sem
jobb, mint a házvezetőnői munka!
– De úgy tűnik, abban van gyakorlata. Biztosan szépen
tud keresztelőruhákat varrni. Dossie azt mondja, hogy ad-
dig, amíg a gyermekeit várta, mindig lefoglalta magát. De
most már nincs kire várnia. Kellett neki egy hobbi.
– De ebből nem fognak tudni mind a ketten megélni! –
mondta Dickon kissé csendesen. – Van mit enniük? Jó he-
lyen laknak? Nem áznak?
205
– Dossie nem mondott el részleteket. Csak azon aggó-
dott, hogy előbb visszaérjen, mint Caroline.
A kocsi megállt, és a kocsis kikiáltott. – Charing Cross.
A továbbiakban is Ruthé volt a vezető szerep, ő irányí-
totta, hogy merre menjenek. Végigmentek a Charing Cross
úton, és befordultak egy kis utcába, mely tele volt
huppanókkal és gödrökkel. Furcsa épületek voltak itt.
Ruth csodálkozva nézte az irigylésre egyáltalán nem
méltó épületet, miközben Dickon lesegítette.
– Milyen érdekes! – kiáltotta. – Sose gondoltam, hogy
léteznek ilyen épületek.
– Londonban sokkal csúnyábbak vannak – szólalt meg
az öccse.– De biztos tudod.
Az épület valaha magánház lehetett, de most
különböző lakói voltak. Erről a tábla árulkodott, ami a
házra volt kivesztve. Szoba kiadó.
Felmentek a lépcsőn, és Dickon erőteljesen kopogtatott
az ajtón, mivel nem talált kopogtatót. Végül egy kissé ittas
hölgy nyitott ajtót, s pislogva bámulta látogatóit.
– Látni akarják, hogyan élünk?
– Van itt önöknél egy Mrs. Makepeace nevű hölgy–
kérdezte Dickon.
– Nincs – mondta, s elindult, hogy becsukja az ajtót.

206
Dickon a lábát hirtelen a küszöb és az ajtó közé tette, s
megkérdezte: – Egy fiatal varrónő nincs itt? Egy idősebb
hölgy kíséretében. Lehet, hogy másik nevet használ.
A nő megvakarta a fejét. – Van néhány varrónőnk itt.
Ez jó kis hely a magafajtának. Egy egész csoportnyi fiatal
hölgy.
– Akkor lehet, hogy az egyik közülük Miss Caroline.
– Miss Caroline. Azt tudom, hogy van egy Miss
Maudie, egy Miss Belva, egy Miss... Caroline. Ő lenne az,
aki sosem szól semmit. Alig látjuk. Az emeleten lakik.
Csak egypár hete van még itt.
– Igen – mondta mohón Ruth ő lesz az. Felmehetünk?
– De ne álljanak meg nézelődni.
A furcsa asszonyság kinyitotta az ajtót, kiegyenesítette
sapkáját, és útba igazította őket. – Csak felfelé. Dickon és
Ruth kettesével vették a lépcsőket. A második emeleten
volt egy szoba, melynek kilincse is alig volt látható, annyira
kevés fény szűrődött be. Dickonnak problemát jelentett a
megkeresése. Aztán kopogtattak. Akár jön válasz, akár
nem, mindenképpen bemegyek, gondolta Dickon.
– Ki az? – kérdezte egy hang bentről.
– Ruth – mondta Lady Stilton.

207
Nem válaszolt senki, csak azt hallották, hogy valaki
bútorokat mozgat odabenn. Az ajtó kinyílt. Caroline állt a
szobában, szemén látszott a csodálkozás és a zavartság.
– Ó – szólalt meg végül. – Gyertek be!
Caroline hátrafelé lépett, és majdnem elesett a
székben, amely az előbb még az ajtóhoz volt tolva. Arrébb
tolta, és mozdulatain látszott, hogy már jó ideje gyakorolja
ezt. Nem nézett a látogatóira.
Dickon éhes szeme ismét a szürke, kopott ruhán akadt
meg, mely szinte már szét volt foszladozva. Rajta volt a
cipő, amit még Doncasterben vett és nagyon örült neki.
Keze ki volt pirosodva. Azonnal karjaiba akarta venni.
– Hogyan találtatok rám? – kérdezte Caroline. A szék
mögött állt, és kezei a háttámlán voltak. Úgy tűnt, hogy tá-
maszra van szüksége.
Ruth nem akarta, hogy a hűséges Dossie bajba
kerüljön. – Teljesen mindegy – válaszolta. – Caroline, ez
butaság. Ez nem neked való hely. Kérlek, gyere haza
velünk.
Caroline jelentőségteljes pillantást vetett Dickonra, mi-
előtt megszólalt. – Jó itt. Nem engedem meg a továbbiak-
ban, hogy valaki nyakán élősködjek. Nagyon örülök a láto-
gatásnak. De nézd, Ruth, mivel foglalkozom!

208
Átvezette a vendégeket a szobán, melynek egyik
sarkában Dossie varrt egyetlen gyertya fényénél. Mintákat
varrt egy pici, finom pamutból készült ruhácskára. Caroline
elvette tőle a kis ruhát és büszkén mutatta látogatóinak. –
Csipke lesz a nyaka és az ujjai körül. Finom, puha csipke.
Nem fogja kidörzsölni kis viselője nyakát. Ennek pedig elöl
végig díszítése lesz. Egy ideig hímeztem is rá, de az
sokkal hosszadalmasabb, mint az apró minták rávarrása.
Néha pedig úgy szeretnék hímezni ezekre! Tudjátok
biztosan, hogy az ilyen keresztelőruhák generációról
generációra szállnak. Jó azt gondolni, hogy pici babák
fogják viselni ezt a kis darabot remélhetőleg még legalább
száz évig.
Caroline megsimította a kis ruhácskát. – Dossie sokat
segít. Nagyon jól haladunk. Nagyon kedves volt tőletek,
hogy eljöttetek. Csak tudnék adni valami frissítőt, mielőtt
elmentek…– szólt Ruth felé.
– Hagyja abba, Caroline – kezdte Dickon. – Nézze ezt
a helyet. Egy szoba, koszos ablakkal. A nap még be sem
süt ide. A tapéta mállik a falakról. Nincs szőnyeg! Nincs
tűz a kandallóban! Egy keskeny ágy van kettőjüknek. Hogy
tudja...
– Dossie és én melegítjük egymást – mosolygott
segitőtársára.
209
– Most azonnal hazajön velünk – szólt szigorúan
Dickon. – Ragaszkodunk hozzá. Igaz, Ruth?
– Ez így van. Nagyon késő van. Segítünk
összepakolni. Dossie, hol van Miss Caroline holmija?
Dossie, aki örült annak, hogy végre elmennek, gyorsan
szedte elő a holmit az ágy alól. A szobában ugyanis nem
volt szekrény. A két nő kabátja pedig a falba vert két
szegen lógott. Caroline hiába tiltakozott, a többiek
csomagoltak. Egy nagy, faragott székben ült, mikor Dickon
felkapta a félig kész keresztelőruhát, és megkérdezte: –
Ezzel meg mit csináljak?
– Vigyázzon rá! – kiáltotta Caroline. Hirtelen felugrott
és kivette a kis ruhát a férfi kezéből, majd becsomagolta
egy darab papírba. – Ezt tiszta helyen kell tartani.
Caroline csomagja tetejére tette a bebugyolált
ruhadarabot.
Dickon levette Caroline kabátját a szegről, és tartotta. –
A hétre ki van fizetve a bér – morogta Caroline, azért en-
gedte, hogy a férfi ráadja kabátját. Miközben Dickon meg-
igazította kabátjának gallérját, és megérintette erős ujjaival
a hátát, szenzációs érzés futott át Caroline-on. Úgy érezte
most is, hogy földbe gyökerezik a lába. Ismét olyan volt,
mint a Golden téren, a parti napjának éjszakáján. Dickon

210
minden érintése akkora hatással volt rá, hogy alig tudta
rejtegetni.
Félt, mert kezdte úgy érezni, hogy Dickon is
ugyanolyan veszélyt rejtegethet számára, mint annak
idején Walter. Mégis elindult a kopott, hideg szobából,
lefelé a lépcsőn.
A Charing Crossig sétálniuk kellett, csak ott találtak egy
konflist. Az utca, ahol lakott, túl szűk és kicsi volt ahhoz,
hogy kocsik hajtsanak rajta.
Caroline végig csendben volt, amíg a Golden térre nem
értek. Dickon és Caroline hiába próbáltak beszélgetést
kezdeményezni.
Azon tűnődött Caroline, hogy mije is van. Még fenn
sem tudja tartani magát és Dossie-t. Elköltötték az
ékszerekért kapott pénzt. És most utazik vissza a házba,
ahol Dickon is lakik. Hogy fog tudni ellenállni neki?
Szeme félelmet tükrözött. A jövő csupán rettegést
jelentett. Semmi nem oldódott meg. Sehonnan nem tud
pénzhez jutni. Dickonnal szembeni vonzalmát is ki kell
hogy irtsa magából. Ezt pedig legkönnyebben úgy tudta
volna megtenni, ha nem látja soha többé. Nem tudott
határozni.

211
Tizenkettedik fejezet

Dickon erősen gyanította, hogy Caroline nem evett


rendesen, amíg oda volt. Máskülönben miért esett volna
neki vacsorának, melyet elé tettek visszatérésük után?
Mikor Dickon ránézett a tálcájára, Caroline elpirult.
– Meg kell hagyni, hogy nélkülöznöm kellett a
szakácsuk finom ennivalóit. Ettek már valaha a Zabkása
Szigeten?
– Zabkása Sziget? Elég furcsa név. Hol van ez? A
Temzén valahol?
– Dehogy! – válaszolta Caroline. – Ez a neve annak a
résznek, ami a házunktól nem messze volt, és ennivalót
árultak a különféle boltokban. Tudják, hogy nem tudtunk
főzni a szobában, csak vizet melegítettünk a kandallónál.
Ha volt tüzünk. Mrs. Hobbs megtiltotta, hogy főzzünk a
szobában. Szerinte az vonzza az egereket.
– Mrs. Hobbs volt az az asszony, aki kissé ittasan
beengedett bennünket? – kérdezte Dickon.
– Hát azért volt olyan furcsa szaga? – kérdezett vissza
Caroline.
Dickon bólintott. Hogy milyen naiv ez a nő! Hogy lehet
az, hogy valaki már huszonkét éves, és nem ismeri fel, ha
egy nő leitta magát?
212
Mivel Dickonék ragaszkodtak hozzá, hogy mondja el,
mi történt vele azóta, hogy otthagyta őket, Caroline
elmesélte. Keresett egy boltot, ahol keresztelőruhákat
árultak, és felajánlotta segítségét. Szerencséje volt. A
boltos azonnal kérte, hogy mutassa meg, mit tud. Nem
zavarta el. Mikor kilépett a boltból, egy hölgy csatlakozott
hozzá, aki – mint később kiderült – szintén ennek a
boltnak varrt. Mikor Caroline megkérdezte, hogy hol lakik,
és elmondta, hogy neki egy szobára lenne szüksége, a
hölgy, Miss Maudie elvitte Mrs. Hobbs házához. Miss
Maudie Caroline alatt lakott. Barátok lettek. Miss Maudie
mutatta meg neki először a Zabkása Szigeteket, a
legrövidebb utat az otthonuktól a boltig, és elmondta a
keresztelőruhák varrásának jelenlegi árfolyamait, nehogy
becsapják. Caroline mintadarabját elfogadták, és ő is
hozzáláthatott a varráshoz.
– És hogy tudtad megmagyarázni Dossie-t? – kérdezte
Ruth. – Kevés varrónőnek van szolgálója.
– Szerencsére kigondoltam valamit. Azt mondtam,
hogy ő a nagynéném. Maudie ugyan csodálkozott, hogy
miért nevez a nagynéném Miss Caroline-nak, de soha
nem mondtam el neki az igazat.
– Nem próbálta megkeresni a testvérét, Pault? – kíván-
csiskodott Dickon.
213
– Nem. Arra gondoltam, hogy túl veszélyes lenne. Mi
lett volna akkor, ha Paul ragaszkodik ahhoz, hogy
tudassuk John férjemmel, hogy hol vagyok. Egyszer pont
ön jegyezte meg, hogy London lenne az utolsó hely, ahol
John kerestetne. Úgy éreztem, hogy Mrs. Hobbsnál
biztonságban vagyok – mesélt Caroline, s most először
mosolygott.
– Kerestem Bedfordshire-ben is – vallotta be Dickon. –
Természetesen hiába. Nem tudtam, hogy mi a testvére ve-
zetékneve.
– Tényleg elment oda? – kérdezte Caroline, s közben
szíve nagyokat dobbant. Megtette volna ezt érte? Most
már sokkal jobban tetszett neki a férfi, mint ezelőtt.
Lenézett a tányérjára, nehogy meglássák a könnyeit.
– Nem gondolja, itt az ideje, hogy elmondja a
vezetéknevét? Megígérem, hogy egy léleknek sem árulom
el, soha nem használom fel ön ellen, soha többé nem
húzok ki semmit magából, ha nem önszántából mondja el.
Hónapok óta kételyek között élek, hogy ki is ön valójában.
Pedig mindent tud rólunk. Tisztességes dolog ez ön
szerint? már megtanulhatta volna, hogy bízhat bennünk.
– Igen, igaza van. Nem volt valami szép dolog tőlem A
családnevem Lapham. Caroline Laphamként láttam meg a
napvilágot – mondta Caroline, és nagyot sóhajtott. Végre
214
kimondta. De az asszonynevét már nem mondja meg.
Nem azért, mert nem bízott bennük, hanem azért, mert
még annyira félt Waltertól. Itt még a falnak is füle van.
– Lapham! – kiáltott fel Dickon, és ököllel az asztala
csapott olyannyira, hogy a csészék majdnem kiugrottak az
alátétükből. – Lapham. Sandyben hallottam egy
Laphamről, aki a közelben lakik. A keresztneve pedig
Charles. Igen Sir Charles Lapham.
– Charles a harmadik bátyám – szólt Caroline. – Tehát
ő lakik Sandy közelében. Tudtam, hogy valamelyik ott
lakik, de azt hittem, Paul az. Milyen jó, hogy nem mentem
Sandybe Pault keresni – nevetett. – Charles harcolt a
háborúban, de megsebesült, és haza kellett jönnie.
Elvesztette három ujját a bal kezén, és a térde is
megsérült. Legalábbis így tudom.
Nem látta testvérét már régóta. Legutóbb még akkor,
amikor kiskamasz volt. – Mindig szeretett fára mászni, és
az almafánkról szedegette a zöld almákat. Most már
szegény nem tudna fára mászni.
Felállt, Dickonra és Ruthra nézett. Mindkettőjük kifeje-
zéséből kiolvasta a szeretetteljes együttérzést. Milyen cso-
dás barátokra tett szert azon a decemberi estén a
postakocsin! – Remélem, azért a továbbiakban is Caroline

215
Makepeace-nek fogtok nevezni – szólt Ruthhoz. – Nem
akarom, hogy a barátok gyanítsanak valamit.
– Természetesen. Most pedig gyere. Segítünk
beköltözni a már ismert szobádba.
Dickon boldogtalansága egyre fokozódott, amikor csak
meglátta a Hadügyi Hivatalt. Látszott, hogy Lord
Aveburynek kételyei vannak a jelentések pontosságát
illetően. Nem bízik már úgy meg benne, hiába adott most
pontos leírást az egyes harci zónákról. Nem volt könnyű
feladat. Tíz jelentés tíz különböző területről. Hetek és
hónapok is eltelhetnek, míg ismét megkapja a harci
jelentéseket.
Lord Avebury tudta, hogy ez kemény dió Dickon
számára, bár Dickon szerint a nagyfőnök már elvesztette
bizalmát vele szemben. Kétszer mondta már neki, hogy
beteg az édesanyja, egyszer pedig már becsúszott a
jelentések közé a Makepeace név is. S mindez azért volt,
mert aggódott Caroline miatt.
Így nem csoda, hogy a legrosszabbra számított, mikor
beszámolóra ment Lord Avebury irodájába egy március
végi napon. Gondolta, hogy most biztosan elbocsátják, s
akkor elindul Durhambe, hogy rendbe hozza a
gazdaságot, így legalább Caroline-t sem látja többé.
Számára is elviselhetetlen, hogy egy házban kell laknia
216
vele. A legszörnyűbb az volt, hogy ugyanolyan baráthoz
mérten bánt vele is. Néha ugyan szenvedélyesen
pillantottak egymásra, ami elárulta neki, hogy ha nem
lenne férje és a körülmények is másak lennének, akkor
sokkal több lenne közöttük, mint puszta barátság.
– Igen, uram, itt vagyok – nyitott be Lord Avebury iro-
dájába. Avebury egy hatalmas, fényes asztalnál ült. Toll,
kés, tintatartó volt az asztalon. És egy kicsi fénykép a fele-
ségéről és a fiáról.
– Hívatott, uram?
– Igen, üljön le.
Lord Avebury a hatalmas zöld bőrborítású székre
mutatott, ami az asztal másik oldalán volt, vele szemben. –
Az az érzésem, hogy mostanában nemcsak a munkája
köti le. Igazam van?
– Megpróbálom a tőlem telhető legtöbbet megtenni –
mondta Dickon.
– Ez nem válasz. Látszik, hogy az esze egészen
máshol jár. Az édesanyja miatt aggódik? Ha jól
emlékszem, nemrég még nagyon beteg volt.
– Nem, uram. Sokkal jobban van. Benyújthatom a
lemondásomat? – kérdezte Dickon.
Lord Avebury kuncogott. – Csak nem azt gondolta,
hogy kirúgom ezért? Nem. Szükségünk van magára,
217
Rycote. De azt hiszem, egy kis levegőváltozás jót tenne
önnek. Mi lenne, ha szabadságra menne?
– Szabadságra? Az nagyszerű. Úgyis el kell mennen
Durhambe, és akkor hozzáláthatok a gazdaság
rendbetételéhez.
– Nem erre gondoltam – állította meg Lord Avebury. –
Egyáltalán nem erre, Rycote. Azt akarom, hogy valaki
megnézze, hogy állnak a dolgok Kentben. Valaki kémkedik
a franciáknak. Ez lenne a feladata, fiam. Angol fegyvereket
szállítanak Franciaországba, és ellenünk használják fel azt
amit mi gyártunk. Igaz, hogy keveset tudok, de amit
hallottam, az gyanakvóvá tett. Számíthatok arra, hogy
elvállalja?
Dickon nem erre számított. Néhány percbe telt, míg fel-
fogta, miről is van szó. Minél többet gondolt a javaslatra
annál jobban tetszett neki. így legalább távol lehet a
hivataltól és Caroline-tól. Kentben a friss vidéki levegőt
szippanthatja, nem kell egy fülledt irodában ülnie reggeltől
estig. Teljesen egyedül lehet, senki nem szól bele, hogy
mit csináljon és mit ne.
– Örömmel elfogadom. Hol kezdjek?
– Romney Marshnál.
– Gondolhattam volna – mondta, s közben kutatott
fejében, hogy mit is tud a területről. Talán azt, hogy Kent
218
legdélebbi csücskén van, egy hatalmas mocsaras síkság,
egy különleges terület, melyet jóformán csak csempészek
és juhok „laknak". Legalábbis így hallotta. Csak azok
tudják megfejteni a kanálisok labirintusának titkát, akik már
egy életet leéltek ott. Dickon tökéletesnek találta ezt a
munkát.
– Mikor kezdjek? – kérdezte.
– Arra gondoltam, hogy a fiatal Bardsleyt állítom rá a
jelentések összegzésére. Magyarázza el neki a munkáját.
Aztán hétfőn már indulhat is.
Avebury felállt, és kezet fogott Dickonnal. –
Berendelem Davenport ezredest, hogy találkozzanak, még
mielőtt elmegy. Ő majd elmondja, milyen információkat
kapott.
Dickon visszatért asztalához. A feje zsongott. Van még
mit elintéznie hétfőig.
Caroline ismét berendezkedett a szobájában, és olyan
otthonosan érezte magát, mintha soha nem is hagyta
volna el. Nem tudta volna ennyire megbecsülni a meleg
szobát, a kandallót, az ennivalót, ha nem került volna
olyan helyzetbe, mint egypár nappal ezelőtt. A szoba is
kétszer akkora volt, mint amekkorában Mrs. Hobbs
házában lakott. Az ujját sem kellett megmozdítani, és a
kész ennivaló előtte állt. És a barátok is aranyat érnek.
219
Maudie is jó barátnak bizonyult, de két különböző
világból jöttek. Maudie nem ismerte azt az érzést, hogy
örülni is Iehet az életnek. Caroline annyira boldog volt,
hogy visszatérhetett megszokott kis kuckójába.
Azonnal a kis keresztelőruha varrásába kezdett. Mindig
is élvezte a munkát, és legalább úgy érezte, ő is csinál
valami hasznosat. Arra gondolt, hogy a későbbiekben
majd elvisz egy csomagra való keresztelőruhát a boltba,
hiszen ő volt a tulajdonos egyik támasza. Dossie csinálta
az egyszerűbb varrásokat a ruhák szegélyén, de az ő
szeme már nem volt elég erős, hogy a bonyolultabb
öltéseket szépen megcsinálja. Caroline pedig pont ezt
szerette az egészben. Úgy gondolta, hogy most már
sokkal több ideje lesz kimunkálni a ruhadarabokat. Nem
nyomasztotta még az sem, hogy sok kisruha várt még rá.
Még mindig úgy érezte, hogy adósa vendéglátóinak.
Ruth is nagyon sokat dolgozott a megélhetésért, bár soha
nem mutatta ki. Dickonnak is minden fillért meg kellett
néznie, hogy mire költ, hiszen ki kellett fizetni a ház bérle-
tének a felét, a szolgákat, a kocsit, és ráadásul elég kevés
támogatást kaptak Ryfieldből. Caroline egypárszor már ta-
núja volt a pénzügyi veszekedéseknek, bár mindig
megpróbálta magát távol tartani a testvérek civódásától.

220
Ahhoz túl félénk volt, hogy beleavatkozott volna a vitába,
vagy valamelyikük mellé állt volna.
Mikor végzett hat csodálatos kis keresztelőruha
elkészítésével, elhatározta, hogy elviszi azokat, hogy
legalább egy kis pénzt tudjon hazahozni. Még az is
meglehet, hogy a szállítás díja a boltig annyiba kerül, mint
amennyit kap a ruhákért, de nem tehetett mást, hiszen a
Golden tér nagyon messze volt. Dickon kocsiját pedig nem
volt mersze elkérni. Akkor egy kocsisnak is el kellett volna
kísérnie, hiszen a lovak hajtása nem nőknek való volt.
Először is, gondolta, megmutatja Ruthnak a kis
ruhákat. Ruth éppen régi ruhákat, rongyokat válogatott, és
azt tervezte, hogy adományként adja az árváknak.
Ruth félretette a ruhát, amit éppen vizsgálgatott, és
mérgesen azt mondta: – Felszedtem egypár kilót. Még a
gombokat sem tudom bekapcsolni.
– És ha kiengednéd a varrásnál? – kérdezte Caroline.
– Már kiengedtem, amennyire lehetett. És veled mi
van?
Caroline megmutatta a ruhákat. Ruth éppen nézegette
Caroline munkáit, amikor meghallotta, hogy Dickon jön
felfelé a lépcsőn.

221
– Ruth! – kiáltotta. – Miss Caroline! Új híreket hozok,
Hamarosan összegyűltek a könyvtárban egy csésze tea
mellett, és beszélgetni kezdtek.
Dickon elmondta, milyen feladatot kapott. Megpróbált
nyugodt maradni, de nem igazán tudta leplezni
lelkesedését és izgalmát. Fel-le sétált, és közben
gesztikulált a kezével.
– De hát pont Romney Marsh! – kiáltott fel Ruth. – Ez
olyan, mintha szénakazalban keresgetnél egy tűt. Hogyan
jutottál arra az elhatározásra, hogy oda menjél?
– Gondolkoztam, és áthelyezem a székhelyemet
Dymchurchbe. Azt mondják, hogy ez a hely a
csempészések melegágya. Itt fogom ezentúl nyitva tartani
a szemem. És még azért is jövök ide, mert hogy is
mondjam...
– Dymchurch! Valahol már hallottam ezt a nevet –
mondta Caroline. Hirtelen eszébe is jutott. – Tudom már!
Itt élnek a férjem rokonai. Ahová „John" mindig ellátoga-
tott. Nem emlékszem már annak a nevére, akihez mindig
ment.
Dickon hegyezte a fülét. Biztos nincs semmiféle
kapcsolat a kettő között. Miért is fordult meg a fejében,
hogy bármiféle köze is lenne Caroline arisztokrata férje
rokonának a Franciaországba történő
222
fegyvercsempészéshez? Gondolatát azonnal ki is verte a
fejéből. De azért megkérte Caroline-t, hogy feltétlenül
tudassa vele a rokon nevét, ha netalán eszébe jutna.
– Mennyi ideig leszel távol? – kérdezte Ruth az öccsét.
– Ki tudja? De biztos lehetsz benne, hogy állandóan fo-
gok írni, és tartjuk majd a kapcsolatot. De nem fogok
visszafelé sietni. Milyen nagyszerű alkalom, hogy végre
távol lehetek a Hadügyi Hivataltól! Már alig várom.
Caroline aggódva figyelte a férfit. Nem lesz egyszerű
mulatság. Dickon állandó veszélynek lesz kitéve. Vér fog
folyni, ha rájönnek, hogy ki az, aki fegyvereket szállít az el-
lenségnek.
Caroline látta, hogy a férfi alig várja, hogy rájöjjön, ki a
tettes. Olyan ez, mint amikor Fenland elől menekültek.
Olyankor csak arra tudott koncentrálni, és szenvedélyesen
csak azzal foglalkozott. Biztos volt benne, hogy Dickon a
megfelelő ember erre a feladatra.
– Gratulálok! – mondta teljes szívből Caroline, de nem
mutatta, mennyire sajnálja, hogy nem találkoznak. – Meg
fogja tudni csinálni! Biztos vagyok benne! Csak legyen na-
gyon óvatos!
– Az leszek – mondta Dickon kelletlenül mosolyogva.
Pénteken Dickon találkozott Davenport ezredessel. Az
idős katona hivatalosan már nyugdíjasnak számított, de
223
ettől még cseppet sem csappant meg az érdeklődése a
háború alakulása iránt. Volt már Kentben is, s itt figyelte a
háború alakulását, egy esetleges francia invázió létrejöttét.
– Az egyik régi kollégám, Ferris kapitány találkozott ve-
lem Rye-ben, még azelőtt, hogy elvesztette volna a lábát –
kezdte. – Ittunk egypár kortyot a régi idők emlékére, és ak-
kor mesélt nekem arról, hogy mi is folyik ott. A harmadik
ital után beismerte, hogy ő is részt vett egy kis
csempészési akcióban, amiért francia konyakkal fizettek.
„De senkinek nem ártottam semmit"– idézte a kapitányt. –
Mihez is kezdhet egy ember, akinek csak egy lába van?
Így szokott rá a konyakra. Én akkor sem fogom
feljelenteni. Jó ember volt. Megkérdeztem tőle, hogy mit
tud arról a zavargásról, ami ott folyik. Erre teljesen
felháborodott. Megrémült, hogy elkapják, ha bármit is
mond. Vennem kellett még egy kis konyakot, hogy el
tudjam érni azt, hogy eláruljon még pár szót. A végén már
félig részeg volt, s így nem tudni, mennyire pontosak az
információi. Csak annyit motyogott magában: – Figyeld
Carrowayt!
– Ez a név biztos nem mond sokat. Én sem hallottam
ezelőtt ezt a nevet, de élhet valaki a kenti partszakaszon,
akit Carrowaynek hívnak. A te feladatod, hogy megtaláld,
kiről is van szó.
224
– Szerintem Londonban biztosan él egy bizonyos
Carroway vicomte-ja. Annak talán valamilyen rokonáról
van szó. Nem egy szokványos név.
– Menj, fiam – mondta az ezredes. – Anglia hálás lesz
még neked. Lord Avebury szerint te vagy az, aki teljesíteni
tudja ezt a feladatot.
– Komolyan ezt mondta önnek? – Dickon nagyon bol-
dogan kérdezett vissza.
Eddig azt hitte, Lord Avebury csupán megtűri őt maga
mellett. – Köszönöm, uram! És mindent megteszek, hogy
büszkék legyenek rám.
Dickon már alig várta, hogy elújságolja Ruthnak és
Caroline-nak az ezredessel folytatott beszélgetésüket. Az
információ, amit kapott, nem volt valami sok, és nem tudta
pontosan, hogy el fogják-e a hölgyek hinni egyetlen szavát
is. Ilyenkor azt kívánta, hogy bárcsak Harry Wadsworth
barátja a közelében lenne. Ezek inkább férfidolgok, és
jobban szerette volna megtárgyalni egy férfival. Mivel ez
utóbbi lehetetlennek tűnt, a testvérével és az általa nagyon
szeretett nővel kellett megbeszélnie. A szeretett nővel.
Végre bevallotta magának, hogy Caroline nem más, mint a
szeretett lény.
Gyorsan letakarította az asztalát, s szombatra már
csak egy pár darab jegyzetelnivalója maradt. Azonnal
225
haza is ment a gyűlés után. Ruth és Caroline éppen a
hátsó kertben üldögéltek, és gyönyörködtek a virágzó
fákban és virágokon. Leszakított egy csodálatos sárga
nárciszt, és Caroline-nak nyújtotta, miközben meghajolt
előtte. .. Caroline elvigyorodott. – Jobb kedvre akar
deríteni? Önnek legalább ott jobb lesz.
– Azért én is szomorú vagyok egy kicsit – válaszolta
Dickon ünnepélyesen. Ruthra pillantott, aki szintén
mosollyal viszonozta a pillantást.
– Menjünk be, igyunk egy kis teát. Fontos dolgokról
szeretnék beszélni.
Mindannyian leültek a könyvtárban a kandalló köré,
teát iszogattak, miközben Dickon nekiállt elmondani, mit
tudott meg Davenport ezredestől.
– Ferris ott volt Rye-ban. Lehet, hogy én is inkább oda
helyezem székhelyemet, mint Dymchurchbe. Lehet, hogy
ott nagyobb esélyem van, hogy megtalálom a keresett
emberünket, egy féllábú embert, aki még több részletet is
el tud nekem mondani.
– És eddig mit tudott meg? – kérdezte Caroline.
– Csak egy dolgot, hogy egy bizonyos Carrowayt kell
keresnem.
Caroline nyomban felsikoltott.

226
Dickon és Ruth rászegezték szemüket. – Mi a baj? –
kérdezte Ruth.
– Te jóisten! – mondta Caroline. – Te jóisten!
A két testvér pedig várta, amíg Caroline összeszedi
magát.
– Walter Carroway, Carroway vicomte-ja az én férjem –
mondta Caroline.
Halálos csend fogadta bejelentését.
Végül Dickon szólalt meg elsőként. – Te jó ég!
– De ez még nem jelenti, hogy ő is részt vesz a
fegyvercsempészésben – szólt Ruth gyorsan.
– Ő Londonban van. Nemde? Aligha lehetne Kentben
Vagy mégis? Nem azt mondtad, hogy van Dymchurchben
valami rokona? Lehet, hogy ez jelent valamit – húzta fel a
szemöldökét Ruth.
– Rendszeresen jár oda valamiféle rokonához – szólalt
meg Caroline. – Bárcsak eszembe jutna a neve annak a
fickónak. Néha még James Fenlandet is magával viszi, bár
nem mindig. Lehet, hogy Fenland az, aki rendszerint
találkozik azzal a férfival. Nem tudom.
– Egy férfit vádolunk, amikor még semmit sem tudunk
az egész ügyről. Biztos vagyok abban is, hogy egy másik
Carrowayről van szó – mondta Ruth.

227
Caroline összehúzta a szemét. – Nem vagyok meggyő-
ződve róla. Walter mindenre képes. Meg egy csöppet sem
engedte, hogy beleszóljak az ügyeibe vagy bármit is meg-
tudjak. Úgyhogy én elég keveset tudok. Te jó ég! Ezt azért
soha nem gondoltam volna róla!
– Miért is feltételeznéd róla? Még mindig azt mondom,
nincs semmi okod, hogy azt gondold a férjedről, hogy
bármi köze is lehet az egészhez. Ferris kapitány is részeg
volt, mikor említette ezt a nevet. Igaz, Dickon? Az ember
nem bízhat egy részeg ember szavában.
– Van úgy, hogy a részeg ember mondja a legnagyobb
igazságot.
Carroway vicomte-ja. Akkor hát Lady Carroway áll itt
előtte. Többször elismételte a nevet. A Carroway név az
utolsók között volt, ami Dickonnak eszébe juthatott Caro-
line utálatos férje kapcsán. Keveset tudott erről a férfiról,
de azt tudta, hogy többet jár szórakozóhelyekre és sportol-
ni, mint bálokra. Vagyis ezt hallotta róla. De arról nem
hallott, hogy Carroway megnősült volna. Jól elrejtette fele-
ségét a többiek elől.
– Akkor most már úgy fog az eszemben járni, hogy
Walter, nem pedig úgy, hogy John. Azt hiszem, kedvesebb
volt számomra a John – mondta Dickon, és megpróbálta a
két hölgy kedvét visszahozni.
228
– Caroline, megígérem önnek, hogy meg fogom tudni,
hogy a férje-e az, akit keresünk. Remélem, nem. Ha ő az,
akkor.. . nem is tudom, mit mondjak.
– De ne ölje meg! Mert akkor bíróság elé állíthatják
gyilkosság vádjával – kiáltott fel Caroline. Megbocsátható
bűnnek számított egy áruló megölése, de Caroline nem
akart hogy Dickon veszélybe sodorja saját magát. Bár ha
akár Dickonnak, akár másnak sikerülne Walterral végezni,
akkor az élete hátralévő részét nyugalomban tölthetné.
– Természetes, hogy nem ölöm meg. Bár
megérdemelné azok után, amiket önnel tett. Majd a jog és
a bíróság ítéletet hoz. Ha el tudom kapni, és be tudom
bizonyítani bűnösségét, akkor félő, hogy önnek nagyon
nehéz dolga lesz. Hiszen ön a felesége. Nem valami jó
ajánlólevél a emberek szemében egy olyan nő, akinek a
férje börtönben van. Még az is lehet, hogy felakasztják
vagy Ausztráliába küldik.
– Ha bűnös, akkor megérdemli – mondta határozottarn
Caroline. – Biztosíthatom, hogy túl fogom élni.
Nem sok más került szóba aznap este. Caroline úgy
érezte, csak egy rossz álomról van szó. Ez nem is lehet
igaz! Hogy Walter fegyvereket küldene Franciaországba?
Ilyen eszébe sem jutott volna. Megpróbálta megerőltetni
az agyát, hogy látta-e jelét valaha annak, hogy ilyen
229
dolgokkal üzletel. Vagy esetleg valami jel utalhat-e arra,
hogy ezzel foglalkozik. Semmi nem jutott eszébe. Walter
elég laza életet élt, állandóan versenyekre járt, és
szerencsejátékokat űzött. Gyakran órákra eltűnt, amikor
Caroline-nak fogalma sem volt, hogy hol lehet. Havonta
vagy hathetente elutazott a rokonokhoz Dymchurchbe. Az
első év eltelte után elhidegültek egymástól, alig
beszélgettek, és csak étkezéseknél találkoztak.
Miközben Caroline lefekvéshez készülődött, az jutott
eszébe, hogy már első alkalommal is csodálkozott,
honnan van annyi pénze Walternak. Meg volt győződve,
hogy örökölte azt. Soha nem kérdezte, Walter pedig soha
nem szólt róla. Talán már az a pénz is a Franciaországnak
eladott fegyverek árából származott. Az étel, amit evett, az
átkozott ruhák, a kandalló szene mind abból a pénzből
volt, amit ilyen ocsmány módon szerzett meg.
Hogy is mehetett férjhez egy ilyen emberhez?

Hétfőre virradt, eljött Dickon elutazásának a napja.


Ruth és Dickon kibékültek, miután azon kaptak hajba,
hogy milyen ruhákat vigyen Dickon magával. Dickon
keresni kezdte azokat a régi ruhadarabokat – nadrágokat
és mellényeket –, melyek ugyan kopottak voltak, de mégis

230
kedvencei közé tartoztak. Sehol nem találta azokat, és ki-
rontott szobájából, egyenesen Ruthnak.
– Azok a rongyok! – kiáltotta Ruth. – Még azt sem ér-
demlik meg, hogy elássuk a kertben. Az én rosszabb
ruháim is ott vannak, csak arra várnak, hogy elinduljak
velük, és odaadjam valamely jótékonysági szervezetnek.
– Nincs igazad! – kiabált Dickon. – Nem vagy az eltar-
tóm. Hol lehetnek? – motyogta magában.
– A mosókonyhában. De kérlek, Dickon, ne vedd fel...
– Pedig azt fogom tenni! – mondta, és közben a
testvérét bámulta. Lerohant a mosókonyhába, hogy még
mentse, ami menthető. Talált is egy nagy halom ruhát
egybecsomagolva, madzaggal átkötve. Eltépte a zsineget,
és válogatni kezdett a ruhák között.
– Másnak a ruháit tedd így tönkre! – kiáltotta testvéré-
nek, s közben mutogatta a felhozott ruhákat.
– És soha ne merj a szekrényembe nyúlkálni!
A két testvér nagyon ridegen viselkedett egymással
egy napig, de amikor eljött a hétfő, az indulás napja, szinte
minden haragjuk tovaszállt. A régi, kopott ruhákat kitisztí-
tották, és azok szépen egymás mellett sorakoztak a
bőröndben. A csomag is elkészült. Eljött az ideje a
búcsúzásnak.

231
– Sokkal jobban örülnék, ha menne veled valaki –
mondta aggódó hangon Ruth. – Nem is merek rágondolni,
hogy egyedül fogsz élni, körülvéve csavargókkal,
tolvajokkal csempészekkel. Legalább vihetnél magaddal
egy lovászt
– Azt hiszem, elég idős vagyok már ahhoz, hogy
magamra is tudjak vigyázni – mondta szórakozottan
Dickon, s remélte, hogy a hölgyek is jókedvre derülnek.
Nagyon örült a mának, s nem engedte, hogy bárki is
elrontsa jókedvét.
Caroline a távolba nézett, látszott, hogy érzelmeivel
vívódik. Bárcsak ő is mehetne! Dickon úgysem ismeri fel
Waltert, ha esetleg összetalálkoznak. Még James
Fenlandet sem ismeri. Nagy segítség lenne a számára.
Legalább annyira jelentett nehéz feladatot érzelmei lep-
lezése, mint Dickonnak. Remélte, hogy így is van, ahogy
gondolja. Ugyanolyan nehéz volt mindkettőjüknek.
Volt ugyan néhány összetűzés köztük is, de így utólag
már mosolyog rajtuk. Néhányszor pedig egymásra moso-
lyogtak, mikor kezük összeért, ahogy egyszerre nyúltak a
teáskannáért. Persze Dickon mindent tudatosan csinált, s
ezt mindketten tudták is.
Te jó ég, gondolta Caroline. Sok férjes asszonynak van
szeretője, mért épp ő ne tarthatna? Lehet, hogy
232
szóbeszéd tárgya lenne, de arra vigyázna, hogy titokban
maradjon, és senki ne vegyen róla tudomást.
Mégsem értett egyet magával teljes egészében.
Bólintott, elmosolyodott, és minden jót kívánt Dickonnak.
Megígérte hogy azonnal írni fog, amint megtudja, hová is
költözik. Addig integetett Dickonnak, amíg a kocsi el nem
tűnt a Golden tér sarkán. Aztán ismét belevetette magát a
munkába, és hozzálátott a keresztelőruha kiszabásához.
Dickon nem tudta eldönteni, hogy Rye felé menjen-e,
ahol több információt össze tud szedni Ferristől, vagy
inkább egyenesen Dymchurchbe. Úgy döntött,
Dymchurchbe indul. Ha Davenport ezredes, az idős
felügyelő nem tudott meg a férfi nevén kívül mást, amellett
hogy leitatta, akkor ő sem számíthat többre.
Még abban sem volt biztos, hogy Dymchurchben
egyáltalán talál valamit. Az egyetlen fonal, amin el tudott
indulni, az volt, hogy Caroline férje odajárt valamiféle
rokonához. Bár az is meglehet, hogy csupán ártatlan
látogatásokról volt szó. Már korábban meggyűlölte a férfit
Caroline miatt, s most azt kívánta, bárcsak Carroway
vicomte-ja lenne az, akit keres.
Kentben szépen tavaszodott. Dickon nem siette el a
dolgát. Még beleszippantott a jó levegőbe, örömmel
illatozta az alma, a körte és a szilvafák illatát, s látta,
233
hogyan kezdik az emberek munkájukat a mezőn. Az út
menti kertekben fészekrakó madarakra lett figyelmes,
ahogy azok énekükkel kápráztatták el. Kent nem olyan
volt, mint a szeretett Durham, de valami mégis arra
emlékeztette.
Az éjszakát a Royal Tunbridge Wellsben töltötte, és
csak kedden érkezett Dymchurchbe.
Az út utolsó szakasza teljes változást jelentett a már
megszokott termékeny földek és kertek látványához
képest. Egyetlen út sem vezetett keresztül Romney
Marshon. Körbe kellett utaznia ahhoz, hogy elérjen
Dymchurchbe. Látta a mocsaras erdők tömegét, meg-
megállt, és rájött, milyen csodás búvóhely ez annak, aki a
törvény elől menekül. Ha ezen a területen rejtőzködik az
az ember, akit ő keres, akkor bizony nem lesz könnyű
dolga, és elég kevés az esélye annak, hogy megtalálja.
Pegazus, a lova láthatóan nem szerette ezt a
mocsaras vidéket. A vízimadarak dalára Dickon lova
figyelmes lett, és nagyon izgalomba jött, olyannyira, hogy
félő volt, megbotlik. Dickon meghúzta a gyeplőt, lemászott
a kocsiról, odament a lóhoz, hogy megnyugtassa, s
szeretetteljesen beszélt hozzá. Pegazus körbenézett, majd
bátorítást nyert gazdája meleg hangjától. Majd mégis úgy
döntött, hogy meg sem mozdul. Ismét le kellett szállnia,
234
hogy elinduljon Pegazus. Dickon káromkodni kezdett. A
kocsija nem a legjobbak közül való volt, s különösen nem
egy hosszú útra építették. Inkább városi használatra. De
nem volt más.
Dickonnak minden optimizmusa tovaszállt, és elindult
egy lepusztult fogadó felé.

Tizenharmadik fejezet

Miután Dickon bejelentkezett a fogadóba Daniel


Richards néven, elrendezkedett a szobájában, ami nem
állt másból, mint egy ágyból, zuhanyzóhelyiségből, egy
székből és egy jéghideg kandallóból. Még Caroline
szobájánál is rosszabb volt, amit Mrs. Hobbsnál kapott. Le
is sétált a közös helyiségbe, és rendelt egy konyakot.
Valamiféle hivatásának érezte, hogy felülvizsgálja a ko-
nyakokat, amelyekből mostanáig elég gyakran ivott. Így
legalább el tudja dönteni, hogy jóízű-e a francia konyak –
az igazi valószínűleg csempészáru –, vagy valamiféle
kotyvalékról van szó.
Az előbbi volt igaz. Jó francia konyak volt. Először nem
olyan helynek tűnt, ahol ilyen márkás italt lehet kapni. Az
itteni férfiak csak sört vagy gint rendelnek, s annál nem

235
finomabbat. Dickon gyorsan lehörpintette, ránézett a zseb-
órájára, mintha várna valakit, s körbenézett.
A közös helyiség tömve volt fickókkal, akik vedelték az
italt. Két bárpultos hölgyet azért tartottak, hogy kiszolgálják
a vendégeket. A sok kiabálásból óriási hangzavar
kerekedett, s Dickon terve is csődbe ment, hiszen a
párbeszédek kihallgatása reménytelennek látszott.
A mellette levő asztalnál, jobbra, egy kötött sapkát
viselő, homályos tekintetű férfi hirtelen elkapta a pultoslány
kezét, aki éppen a következő poharat tette elé.
– Ne olyan gyorsan, szivi – mosolygott már-már
feketére színeződött fogaival. – Várj egy percet. Kellene
valaki, akivel együtt ünnepelhetnék, igaz, Jimmy? – fordult
oda társához, aki csak némán bólintott. – Jimmy nem
számít. Ő nem tudja, mi az az ünneplés.
– Bocsánat, uram, de nekem még dolgom van –
mondta a lány, és megpróbálta kiszabadítani a karját.
– Ne olyan hevesen – kiáltotta a homályos tekintetű
férfi- – Csak egy perc, szivi. És hozz még egy italt. Te
pedig meg ihatnád a Jimmyét. Még bele sem ivott a
sajátjába.
A lány lassan megvárta, míg elterelődik a férfi figyelme
és hirtelen kirántotta karját a részeg ember keze közül, s

236
ezzel ott is hagyta a férfit, miközben az már csak a levegőt
markolászta.
A lány tovább folytatta útját a többi asztal felé, még mi-
előtt rájött az „udvarlója", hogy elszökött tőle.
– A fenébe is! Menj haza, Jimmy! Veled nem tudok ün-
nepelni. Nem az én hibám, hogy süllyedő csónakban ülsz.
Menj haza a feleségedhez, és mutasd meg, mit tudsz.
Azzal hátat is fordított a másik férfinak.
Jimmy pedig baljós pillantást vetett rá, felállt és kiment
a közös helyiségből. Még egy szót sem szólt. Dickon
nézte, ahogy az üveges tekintetű férfi odébb tolja a
poharat, amit pultoslány most hozott, majd körbenézett.
Dickon nem tudta eldönteni, hogy azért teszi-e ezt, hogy új
társra leljen vagy egy másik italt akar.
Egy hirtelen belső kényszer hatására Dickon rámosoly-
gott a férfira, mikor összeakadt a tekintetük. Dickon felállt,
odament a másik ember asztalához, és azt mondta: –
Kérhetek önnek egy italt?
– Micsoda? De hát mi nem is ismerjük egymást.
– Nem? Nem emlékszel rám? Én is hallottam az óriási
szerencsédről, és szeretnék ünnepelni veled. Pultos! –
kiáltotta Dickon, de hangja közben elhalványult.
Az üveges tekintetű végignézte Dickont tetőtől talpig.
Dickon ruhája inkább hasonlított egy városi emberéhez,
237
mint a csempészkedéssel foglalkozó kentiekéhez, de
valahogy mégis régies volt és már ódivatú. A helyiségben
lévő többi ember is egyszerűbb ruhát viselt. Az üveges
tekintetű elégedettnek tűnt.
– Hogy lehet az, hogy nem emlékszem rád? –
kérdezte. – Neked még soha nem adtam el konyakot.
Emlékeznék rád.
– Nem, még tényleg nem – válaszolt Dickon. – De
hónapokkal ezelőtt beszéltünk róla. De akkor nem tudtál
eladni. Nem emlékszel?
– Nem igazán. De igyunk még egyet!
Dickon megfogta saját konyakospoharát, és közben a
bárpultos lány felé integetett addig, amíg az meg nem
látta. Ugyanaz a lány volt, aki az előbb elmenekült az
üveges tekintetű elől.
– Ön ezzel a fajankóval, Barttal van? – kérdezte. – Azt
hittem, ön egy másik asztalnál ül. Vigyázzon Bartra. Már
ivott egypár pohárral.
– Én is láttam – mosolygott Dickon. – Csak most
csatlakoztam Barthoz, hogy együtt tudjunk ünnepelni.
Hozzon neki még egy italt!
A pultoslány elfordította az arcát, de közben elvitte Bart
üres poharát. Hamarosan visszatért a teli pohárral. Arra

238
azonban vigyázott, ne tudja elkapni a férfi, és óvatosan
tette le az asztalra az italt.
– Most pedig – szólt Dickon mi az, amit ünneplünk?
– Azt hittem, tudod – kezdte Bart. – Azt hittem, min-
denki tudja. Ez az én szerencsenapom – mosolygott olyan
élesen, hogy a feketére színesedett fogai mögül még a
nyelve is kilátszott.
– Hát persze hogy tudtam. Csak a részletekre is
kíváncsi vagyok. Hál' istennek, Bart. Ez tényleg a
szerencsenapod. Erre inni kell.
Bart felhajtotta az előtte lévő italt. Dickon pedig
szétnézett, hátha találna egy mellékhelyiséget, ahol
elvégezhetné a dolgát.
Mint később megtudta, Bart kapcsolatba került egy
francia férfival, aki az italok új szállítója lett.
– Olyan finom ez, mint a selyem – dicsérte Dickonnak.
Azt is elmondta, hogy az árut a mocsaras részen rejtették
el, és csak akkor ment érte, amikor már úgy gondolta,
semmiféle gyanúba nem keveredhet.
– Legyen bármilyen okos egy ember, bennünket aztán
senki nem tud utolérni. Meg tudom téveszteni a fináncokat
annyira, hogy a másik úton induljanak el a keresésre.
– Semmi veszély nem fenyeget?

239
– Nem – válaszolta Bart. – Mindenféle trükköt, praktikát
ismerek. Legyen valaki bármilyen okos és tapasztalt, az én
eszemen nem jár túl. Azt mondtad, hogy egy kis konyakot
vennél? Az utolsó szállítmányból még van. Legalábbis azt
hiszem.
– Szeretném, ha lenne – válaszolta Dickon lelkesen.
De mit is kezd majd annyi konyakkal. Őt igazából nem
is az érdekli, hogy mi jön be az országba, hanem hogy
kifelé mi megy. Bár az az érzése támadt, hogy a kettő
összefügg. Ez jó fizetségnek tűnt a beszállítóknak.
– Értesíteni fogom a vevőimet – mondta Bartnak. –
Nos, ők Canterbury felé laknak. Tudnál hozni mondjuk egy
héten belül?
– Hány hordóval?
– Hármat, mondjuk.
– Még hatot is, ha úgy kéred – válaszolta Bart. – De ezt
csak egy régi barátnak teszem meg – mosolygott ismét
Bart, és a fejét közben előre-hátra ingatta.
– Akkor legközelebbre hatot. Most pedig hármat. Előbb
meg kell kérdeznem a vevőimet.
– Nem emlékszem a nevedre – mondta Bart.
– Daniel – mondta Dickon. – Nem nehéz megjegyezni.
Daniel Richards.

240
– Jó fickó vagy te – mondta Bart. – Nem akarsz még
egy italt rendelni?
– Neked feltétlenül – mondta Dickon. Később, miután
lefekvéshez készülődött, de nem tudott aludni a zajtól, azt
fontolgatta, hogyan kellene megszabadulni ettől a
háromhordónyi konyaktól egy héten belül. Ezt is jó lett
volna megbeszélnie Lord Aveburyvel, mielőtt eljött. De már
túl késő volt. Egy nagyszerű ötlet jutott az eszébe, de nem
volt benne biztos, hogy végre tudja hajtani. Mikor elaludt,
már nem ez járt a fejében.
Dickon másnap elkezdett ismerkedni Dymchurchcsel.
Különös figyelmet fordított a tengerparti részre, ahol óriási
mennyiségű homok gyűlt össze. Azon gondolkodott, hogy
ez nem teszi éppen a legjobbat a csempészek
csónakjainak, de meglehet, hogy a nagyját eltakarítják,
amikor az árut kirakják a partra. Vagy valahol máshol
szállnak partra. Szerette volna, ha többet tud meg a
csempészek szokásairól. Szerette volna, ha Bart egyszer
józanon is elmondta volna neki, amit tud.
Legközelebb a város másik részét nézte meg, a
mocsarakat. Ugyanolyan ronda volt ez a vidék, mint két
nappal ezelőtt. Bár sütött a nap, egy kis párafelhő ott
lebegett a hatalmas tömegű mocsár felett. Hallotta a
rikoltozó madarak hangját – kacsákat, libákat, tyúkokat, kis
241
sárszalonkákat és sok más olyan madár hangját, amiket
nem tudott azonosítani, azokat, amik Durhamben nem
voltak ismertek. Pedig ott aztán tanult a madarakról.
Időszakonként felreppent egy-egy raj sárszalonka vagy
bíbic a ködpára felé, majd ismét visszaszálltak a helyükre.
Meglátott egy pár evezős csónakot azon a helyen, ahol
a mocsár széle találkozott Dymchurchcsel. Úgy tűnt, hogy
senki nincs a közelben. Egyik nap majd kibérel egy csóna-
kot, és elviteti magát egészen a mocsárig.
Legközelebbi céljának azt tartotta, hogy mindent meg
tudjon egy bizonyos Carrowayről. De hogyan tehetné ezt
anélkül, hogy gyanút fogna bárki is? Elhatározta, hogy ezt
inkább későbbre hagyja, hátha valami jobb ötlet jut az
eszébe. Visszatért a fogadóba, hogy átcserélje sáros
csizmáját és egyen valamit. Majd gyorsan fabrikált egy
levelet Ruthnak és Caroline-nak. Leírta benne az utazását,
a Barttal töltött éjszakát, és azt is megírta, milyen címre
írjanak neki. Miután feladta, visszatért a közös helyiségbe,
és ivott egy konyakot, miközben megpróbálta kihallgatni
mások párbeszédét.
A pultoslányon kívül senki más nem üdvözölte, nem
figyelt fel rá. Bart McBride ma nem volt itt. Kevés vendég
iszogatott. A múlt éjjel kiváló lehetett a csempészésre.
Megette gyorsan a vacsoráját, és ágyba bújt.
242
Dickonnak nem sikerült teljesítenie másnapra tervezett
feladatait, elkeseredett, hogy nem talált egyetlen fegyver-
csempészt sem. Úgy döntött, hogy a továbbiakban
mindent megtesz, hogy jobb kapcsolat fűzze Bart McBride-
hoz. Megtudta, hogy merre lakik, és utána már nem
okozott nehézséget megtalálni magát a házat.
A ház meglepően tiszta volt és stabil felépítésű. A mo-
csár szélén talált rá. A ház alapja meg volt toldva egy
méterrel, a mocsár szintjéhez igazítva, de Dickon akkor is
csodálkozott azon, hogyan tudják itt túlélni az esős
időszakokat. Két fiatalabb fiú nyitott ajtót, akik letagadták,
hogy valamit is tudnak McBride-ról. Éppen indulóban
voltak horgászbotokkal a kezükben, és tudomást sem
véve róla, elindultak a mocsaras part mentén, hogy
megkeressék a legjobb helyet, ahol jó kapás várható.
Dickon erőfeszítése arra vonatkozóan, hogy találjon
egy csónakos embert, aki beviszi a mocsárba, nem kisebb
kudarccal járt. Meglátogatta a lovát, Pegazust a fogadó
istállójában, mert biztos akart lenni abban, hogy jól ellátják
élelemmel és kedvesen bánnak vele. Még arra is gondolt,
hogy kiviszi a kocsit. De miért tenné? Végül meggyőzte
magát, hogy teljesen hiábavaló lenne. Céltalanul
bolyongott a faluban, és mindenkinek köszönt, aki
barátságosan nézett rá.
243
Végül lábai a mocsarak felé vitték, ahol különös
látványban volt része. Még soha nem volt szerencséje
ilyen hatalmas területű síkság látványához. Lapos volt,
szinte végtelennek látszott, ugyanakkor mocsári élőlények
tízezreit rejtette. A halaktól egészen a rovarokig. Legtöbb a
hal volt benne. Dickon nézte s közben csodálta a tájat.
Látta, amint egy szürke gém apró halak után kutat, majd el
is kap egyet, és lenyeli. Gondolta, hogy még azt is
megnézi, hogyan púposodik a gém nyaka, miközben a hal
megy lefelé a torkán. Egy héja – Dickon szerint egy
mocsári héja – szállt alá a földre, lassú, méltóságteljes
csapásokkal. Az is eledelt keresett. Mikor pár centire volt a
gém felett, az egy harsány hangot hallatott, és
felemelkedett a levegőbe, magasan a héja felé.
Csodálatos naplemente zárta a napot, amilyet Dickon
még soha nem látott. Levendula-, narancs- és rózsaszín
pompázott az égen és tükröződött a vízen. Ahol legalábbis
volt víz.
Mégsem volt teljesen hiábavaló ez a napja. Azt
kívánta, bárcsak Caroline is ott lett volna vele, és látta
volna mindezt.

Másnap korán reggel Dickon beszállt kocsijába, és


elutazott Rye-ba. Érdeklődött, és elirányították egy olyan
244
hivatalba, ahol a fináncokat lehetett megtalálni. Jó
ajánlólevél volt a számára az az okirat, amit Lord
Aveburytől kapott és a bal csizmájában tartott – hiszen
nem akarta, hogy illetéktelenek kezébe kerüljön az irat. A
hivatalban el is mondta, hogyan került ide.
A finánc, akihez beszélt, Harold Penney volt.
– Nagyon örülök, hogy segíthetek, fiam. De tudja, mit
kér? – mondta Penney. – Az egész Dymchurch fészke a
csempészésnek, ugyanúgy ahogy Új-Romney is. És a
kettő közötti települések is. Csak ennyien vagyunk, és
nem tudunk mindenhol ott lenni egyszerre. Megvannak a
saját kémeink, és tippeket is kapunk, de valahogy tovább
kell lépnünk. Ön egy férfit keres, aki valamit kifelé küld az
országból, és nem befelé hoz. Ami kifelé megy, azon nincs
vámadó. Tehát arról nem tudunk sokat. Az nem a mi fel-
adatunk.
Dickon elkeseredett arca arra kényszerítette Penneyt,
hogy mondjon még valamit.
– Csak találja meg a kettő közötti összefüggést, és mi
azonnal ott termünk. Valószínű, hogy a hajó vagy csónak,
ami a selymet és a konyakot hozza, ugyanaz, mint ami
kiviszi a fegyvert. Ha minden igaz, akkor ez így van.
Elkapjuk azokat, akik hozzák a konyakot. De utána ön
következik. Ne felejtse azonban el, hogy mindegyikük
245
kitűnően érti a dolgát. Nem tudom, hogy egymaga hogy
fog tudni megbirkózni velük. Miért nem látták el több
segítséggel a Hadügyi Hivatalban?
– Azt gondolták, hogy ha egyedül leszek, legalább nem
vonom annyira magamra a figyelmet. Jelenleg Daniel
Richards néven tartózkodom itt, és úgy teszek, mint aki
csempészett árut vásárolgat. Bart BcBride-tól már vettem
három hordó konyakot.
Penney kuncogott. – Mindnyájan jól ismerjük Bartot.
Önnek pedig sok szerencsét! Feltétlenül értesítsen
bennünket, ha elkapja a fickókat. Rendben van, Daniel
Richards. A többi fiúnak pedig le is írom, ki ön, hogy
tudják.
_ Viszlát – szólt ismét Penney, mikor Dickon elindult. –
Csak azt nem tudom, mit csinál háromhordónyi konyakkal.
– Ha más nem jut eszembe, akkor megiszom.
– Biztos? Új kor jön – nevetett Penney, miközben kikí-
sérte Dickont.
Dickon útja Dymchurchbe sokkal több ideig tartott, mint
Rye-ba, mivel letért a megszokott útvonalról. Azt akarta,
úgy tűnjön, mintha Canterburyből jönne, a vevőitől, ha va-
laki mégis megismerné.

246
Annak ellenére, hogy Caroline továbbra is
szorgalmasan varrta a keresztelőruhákat, és segített
Ruthnak két parti – az egyik egy vacsoraparti volt, a másik
egy egyszerűbb, bensőségesebb – megszervezésében,
amit a következő hétre terveztek, óriási ürességet érzett.
Senki nem kacsintott már rá, senki nem vetett rá olyan
különös pillantást. Mióta Dickon elment, még csak nem is
hagyta el a házat, kivéve amikor a varrnivalót vitte kocsival
a Golden térről. Bár már elég sok idő telt el, mégis félt férje
felbukkanásától.
Vajon mostanra már abbahagyták a keresését? Nem
akart kockáztatni.
Lady Robstart és Mrs. Hinkle is részt vettek az egysze-
rűbb partin. Caroline nem tudta mire vélni, hogy megint
felbukkantak, hiszen mostanában nem is látogatták Lady
Stiltont. Ültek egymás mellett, s közben beszélgettek és
bólogattak. A Mrs. Hinkle fején lévő turbán, amin egy
strucctoll díszlett, ugyanúgy mozgott, ahogy a feje, amikor
bólintott.
– Jöjjön, kedvesem – intett Lady Robstart Caroline-
nak, aki engedelmesen odament hozzájuk. – És hol van a
kedves Rycote? Azt hallottam, hogy valamit üzletel, és
ezért tűnt el. Igaz ez?
– Nekem semmi említést nem tett arról, hogy hová is
247
ment – válaszolta Caroline. – Miért nem kérdezik meg
Lady Stiltont?
– Nahát! – kiáltott fel Mrs. Hinkle. – Előre tudtuk, hogy
ön nem fog elárulni semmit. Pedig ön és Dickon nagyon
közel álltak egymáshoz.
– Lord Robstart testvérének a veje a Hadügyi Hivatal-
ban dolgozik – kezdte Lady Robstart. – Ő azt mondta,
hogy kirúgták szegény Rycote-ot. Ezért ment vissza
Durhambe hogy nyalogassa sebeit. De miért nem vitte
magával? Annyira közel voltak egymáshoz.
Caroline alaposan megdühödött, s hirtelen arra
gondolt, hogy megszégyeníti ezt a két nőt. A strucctollas
kalappal jól ki tudta volna gúnyolni egyiküket.
De a végén csak rájuk nézett, és annyit mondott: –
Elnézést. – Majd kisétált a szobából.
Mint derült égből villámcsapás érte, hogy olyan pletyka
terjed, mely róla és Dickonról szól. A vénasszonyok még
azt is a szájukra vehették, hogy ők ketten együtt hálnak.
Pedig mennyire figyelt arra, hogy semmi ne tudódjon ki,
vagy ne legyen gyanús. Bár a többiek azt gondolják, hogy
ő özvegyasszony, és ilyen esetben nyugodtan felkeltheti
az érdeklődését egy fiatalembernek. Bárki azt gondolhatja,
hogy itt Ruth szárnyai alatt jól összemelegedtek. Mivel

248
Dickon most oda van, valószínű, hogy elfeledik az
emberek ezt a pletykát.
Mikor végre elmentek a vendégek – Lady Robstart és
Mrs. Hinkle természetesen utolsóként távozott Caroline
megemlítette Ruthnak a megjegyzéseket.
– Ha a világ azt hiszi, hogy Dickon Durhamben van, ak-
kor annál jobb. Ezt nem fogom letagadni, bárki is kérdezné
– válaszolta Ruth. – Most jut eszembe, hogy levelet
kaptunk Dickontól. Csak várni akartam, amíg a vendégek
elmennek.
– Akkor most már végre írhatunk neki! – sikított fel
örömében Caroline, miután elolvasták a levelet. – Annyira
örülök, hogy biztonságban van. Csak azt nem tudom, mit
fog csinálni három hordó konyakkal.
– Írd meg, ha valami ötleted támadt – mondta
vigyorogva Ruth. – Nem is merek arra gondolni, hogy ezt
egymaga fogja meginni.
– Még ma este írok neki – mondta mohón Caroline.
Úgyis eszembe jutott Walter rokonának a neve. Leírom ne-
ki.
– És ki az?
John Dunthorpe – mondta Caroline.

249
– John Dunthorpe – mormogta Dickon. Ez egy olyan
név, ami azonnal feltűnést kelt. Már csak két nap volt hátra
addig, hogy elszállítsa a konyakot. S ez aggasztotta a leg-
jobban. A kocsija biztos nem bír el három hordót. Ugyan
már beszélt egy emberrel, hogy kibérel egy nagyobb
kocsit, de hová küldje?
Ezek a gondolatok igazán nem is foglalkoztatták, csak
az, hogy Caroline-től levelet kapott. Legalább most már
birtokában van egy névnek.
Rye-ba tartó utazása óta próbálta magát
megkedveltetni Bart McBride-dal, de a férfi mindig a fejét
vakarta, ha Daniel Richardsról volt szó. Dickon még
mindig nem ismerte ki magát teljesen ezen a mocsaras
vidéken, bár úgy tűnt, McBride nem messze áll attól, hogy
megengedje Dickonnak, hogy betekintést nyerjen abba,
hogyan is rakodják át az árut. Pedig erre nagyon kíváncsi
lett volna, mert nem tudta, hogy vajon a parton vagy a
mocsaras vidéken történik-e mindez. Dickon zsebre vágta
Caroline levelét, feltette a kalapját, és elindult Bart házába.
McBride otthon volt, de a látogatót megpillantva nem
tűnt valami boldognak. Nem is hívta be Dickont. Csak az
ajtóban beszélgettek. – Mi újság, öcskös? – kérdezte.

250
– Kaptam egy jobb ajánlatot, McBride – szólt komolyan
Dickon. – John Dunthorpe kilenc shillinggel aláment az ön
ajánlatának. Hordónként természetesen. Mi a véleménye?
McBride felhúzta szemöldökét. – Jó konyakot akarsz?
Ezt csak a jó öreg Barttól kaphatod meg. Nos,
Dunthorpe... Hol találkoztál vele?
– Itt is, ott is. Körbejártam Dymchurchöt, és elég sok
emberrel találkoztam. Ugyebár az én szakmámban ez így
van. A vevőim pedig a legjobb konyakot akarják a legala-
csonyabb áron.
– És hol találtál arra a helyre, ahonnan az árut venni
akarod?
– Little Stone-ban.
– És az miért jobb?
– Mert ha el akarod adni a portékádat, akkor az a leg-
jobb, ha nem sokat kell szállítani, és van a közelben
áruforrás.
– Szóval azt akarod, hogy lejjebb faragjam az árat. Ne-
kem ez nagyon sokba kerül, és így is szívességet teszek.
– Biztos vagy abban, hogy a te konyakod jobb
minőségű, mint a John Dunthorpe-é? De én honnan
tudjam ezt?
– Adok egy kis kóstolót – mondta McBride, és behívta
a házba. – Van itt egy kis kóstoló.
251
Valóban finom konyak volt, nagyon jólesett Dickonnak
annak ellenére, hogy egy cserépedényben adta oda
McBride. Sokat dicsérte, miközben elkortyolgatta. Sokkal
jobb volt annál, mint amit a kocsmában ivott, bár az is kitű-
nőnek számított.
– Meggyőztél – mondta McBride-nak. – De akkor most
le kell mondani a Dunthorpe-pal kötött üzletemet. Merre-
felé menjek?
– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudod? Azt
hittem, üzleti dolgokról beszéltetek.
– De nem az ő házában.
– Végigmész ezen az úton, egészen Dymchurch másik
végéig. Az fehérre és feketére festett ház a Dunthorpe-é.
Két emelete van. Akkora óriási házban lakik! Jól
összeszedte az olcsó konyakból! Nekem viszont a házam
kicsi, de nagyrabecsülésnek örvendek – horkant fel.
– Nagyon hálás vagyok – mondta Dickon, és lelkesen
rázott kezet McBride-dal. – Azonnal oda is megyek.
Dunthorpe háza nem messze volt attól a helytől, ahol ő
is lakott. De mégsem ment oda Dickon. Csak megvizsgálta
a ház közvetlen területét. Alacsony kőkerítéssel volt
körbevéve. Leült a kőkerítésre, és próbált úgy tenni,
mintha egy elfáradt gyalogos volna. A Dunthorpe ház az
utcára nézett. Nem volt előrenéző kertje. A házat tartó
252
oszlopos faragott gerendák régies hatásúnak tűntek,
egészen Erzsébet királynő korabelinek látszódtak. De jó
állapotban maradt meg, és frissen festették őket.
Dickon az ajtót figyelte, amely egyenesen az utcára né-
zett, és a két első emeleti elfüggönyözött ablakot. Nem lá-
tott egyetlen embert sem, semmiféle mozgást nem észlelt.
Egyre kényelmetlenebb volt a kövön ülni. Felállt, és
elindult lefelé az utcán, majd ismét vissza.
Gyalogosok vagy kocsival közlekedők jöttek-mentek.
Késő délután volt, és remélte, hogy hasonló élményben
lesz része a naplementét illetően, mint az előző nap.
Mikor már megunta a várakozást, és azon volt, hogy in-
duljon, úgy tűnt számára, hogy egy kis homályos
fénysugár szűrődik át az egyik földszinti ablak függönyén.
Átment az úton, s mivel senki nem volt a közelben,
megpróbált bekukucskálni a lyukon, de a függöny eléggé
korlátozta látását. Úgy tűnt, hogy a fényforrás messzebbről
jön. Akkor miért ne menne körbe, a hátsó részhez?
Ahhoz, hogy ezt meg tudja csinálni, hosszú utat kellett
körbebejárni, mivel a Dunthorpe házhoz még csatlakozott
két kisebb kiegészítő épület mindkét oldalon. Mikor a
végére ért az egyenes útnak, balra fordult, majd ismét
balra, ahol egy hátsó kert és az istálló közelében találta
magát. De elfelejtette megszámolni, hogy a Dunthorpe ház
253
hányadik a sorban, hiszen eljött pár ház előtt, és csak
most vette észre hogy mindegyik egyforma a sötétben, és
néhánynak még hasonló melléképülete vagy istállója is
volt. Visszament pár lépést, és akkor látta, hogy hátulról a
negyedik a Dunthorpe-ház.
Mikor odaért az istálló bejáratához, Dickon csendben
osont, s remélte, hogy sötét ruhája még jobban elrejti.
Csakhogy volt rajta fehér ing is. Megállt, hogy feltűrje
ingujját a kabátja alá. Kivette sálát a nyakából, és
belenyomta a zsebébe. Csendesen osont az istállóknál, s
azt fürkészte, melyik lehet Dunthorpe-é.
Egy lovásztól megriadt. Gyorsan oldalra húzódott, vé-
gigosont a fal mentén, amíg el nem érte a főistállót, ami
egy másik istállósorba nyílt. Úgy döntött, ott marad a
végénél mert így legalább bentről sem lehet észrevenni.
Megpihent, majd a ház felé fordult. Ismét futni kezdett, s
fel is sértette könyökét egy kiálló szögben. A fájdalomtól
felkiáltott, ami pont elég volt ahhoz, hogy felkeltse a
szomszédokat.
Megdörzsölte a könyökét, miközben káromkodott egy
nagyot. Két percre megállt. Hallotta, ahogy a lovak fenn
voltak és zabot ettek, de semmi nem utalt arra, hogy
ember is van a közelben. Várt, majd észrevette, hogy ajtók
vannak az istállón. De mindegyik zárva volt.
254
Az egyik ajtót résnyire kinyitotta. Szíve a torkában do-
bogott, annyira megrémült, mikor az megcsikordult. Várt.
Mivel nem történt semmi, belopakodott a másik istállóba,
amiben olyan sötét volt, mint egy szenespincében. Biztos
volt abban, hogy az istállóból egy ajtó nyílik a hátsó kertre,
hiszen Dunthorpe így tudta legjobban megközelíteni az
istállót. De nem tudta, merre keresse.
Érzéseire hallgatott, és végigment az istálló hosszabbik
oldalán. Egy átlagos istálló tervrajzát már többször látta.
Az ajtót kutatta. Érezte, hogy ott lehetnek a közelben a
lovak, mivel egyik-másik ló feje nem messze volt tőle.
Gondolta, hogy a lovak most azt vizsgálgatják, ki is lehet
ő. Nekiállt futni, s inkább érezte, mint látta, hogy az istálló
végén már nincsenek lovak. Remélte, hogy talál egy ajtót,
és nem egy üres istállóba jut. Nem volt válaszfal a hátsó
részen. Erre a következtetésre úgy jutott, hogy a lábával
rugdosta a semmit, mígnem előrébb lépett, kinyújtotta a
karját, tapogatózott, és megint kalimpált a lábával, hátha
talál egy ajtót.
Megrémült. Valami hatalmas dolog állt az útjában.
– Ön az, uram? – szólalt meg a hang halkan.
– Igen – mondta Dickon suttogva. Közben pedig reme-
gett.

255
– Jól belém rúgott – kezdett nevetni a férfi, majd
köhögni. Mikor ismét beszélni tudott, megkérdezte:
– Hol a lova?
– A fogadónál – válaszolta Dickon az igazat.
– A mester nincs itthon – válaszolta a hang. –
Meghagyta, hogy mondjam meg önnek, hogy holnap
ugyanekkor találkozzanak Fenlanddel itt. Valami baj
történhetett, és utána akar nézni a dolognak.
Dickon hallotta, ahogy a férfi feláll, és megdörzsöli a
testének valamelyik részét. Valószínűleg ott, ahol
megütötte.
– Tehát Fenland itt van? – suttogta Dickon.
– Igen, már itt volt. Mondtam neki, hogy aludjon meg a
fogadóban. Ugyanúgy, ahogy maga is. Ott találkozhat
vele.
Mikor a férfi felállt, akkor vette észre Dickon, hogy mi-
lyen hatalmas hústömeg tornyosul előtte. Bár nem látták
egymást. Dickon nem is bánta ezt.
– Köszönöm. Meg fogom keresni – mondta. – Most,
hogy mindkettőnkkel találkozott, nyugodtan elmehet. Az
istálló alja nem valami kényelmes.
– Nem tudtam, hogy ennyire vigyáz rám – szólt a férfi,
és ismét nevetésbe kezdett, ami ismét köhögésbe fulladt.

256
Ekkorára Dickon már elérte a túlsó falat és egy nyitva
álló ajtót. Átment alatta, majd bezárta maga mögött.
Visszament a fogadóba. Mielőtt belépett volna az ajtón,
leporolta nadrágját, hogy ne legyen semmi nyoma annak,
hol járhatott.
Egyenesen a szobájába ment, levette csizmáját, és
ráfeküdt az ágyra.
Mibe keveredett? Nagy lélegzetet vett. Isten kegyelmé-
nek köszönheti, hogy megmenekült a Dunthorpe-
istállóból. Annyira megrémült, hogy ott volt az az ember,
hogy nemigen tudta tiszta fejjel átgondolni a helyzetet.
Szerencsére, amikor a férfi megkérdezte kiléte felől, ő
azonnal rávágta, hogy igen, ő az uraság. Végtére is, ő is
uraság. Legfeljebb nem az, akit vártak.
Eljátszott pár jelenetet képzeletében. Minden feltétele-
zése igaznak bizonyult. Az, hogy James Fenland is benne
van a „játékban", maga után vonja azt, hogy Carroway is.
Biztos volt abban, hogy az istállóban lévő férfi
összetévesztette Carrowayjel. De mi történt volna, ha az
igazi Carroway is megérkezik?
Dickon eléggé sürgette az istállós férfit, hogy hagyja el
helyét, s így valószínűnek tartotta, hogy Carroway az
egészről semmit nem tud. Akkor mit fog Carroway
csinálni? Megkeresse Fenlandot a fogadóban? Hogyan
257
tudna ezeknek az embereknek a közelébe férkőzni
anélkül, hogy felfedné önmagát?
Zsongott a feje. Felállt, visszakötötte vékony sálját, és
lesétált a közös helyiségbe. Miközben egy pohár finom ko-
nyakot kortyolgatott, szemével azt kutatta, melyik férfi le-
het James Fenland.

Tizennegyedik fejezet

Egy bőséges vacsora elfogyasztása után Dickon


visszatért a szobájába, és azt fontolgatta, hogy mihez is
kezdjen. Rájött, hogy olyan helyzetbe került, ahonnan
nincs menekvés. Végiggondolt néhány lehetőséget, de
egyik sem tűnt olyan kiválónak. Kicsi volt az esélye annak,
hogy így elkaphatja Carrowayt, és nagyon veszélyesnek
tűnt. Most már nincs visszaút, és mindent megtesz, amit
csak tud.
Gondolatai hamar Caroline-ra terelődtek. Az ő számára
is veszélyt jelentett, hogy a férje az újságok hasábjain
szerepel majd, Anglia-szerte fognak tudni róla, és még
pletykákat is kitalálnak a történethez. De lehetségesnek
tartotta, hogy Caroline személye végig titokban maradjon.
Vajon a tény, hogy a férje börtönben van, elég okot adna a
válásra? Nem bízott benne, még nem hallott ilyenről.
258
Caroline helyzete csak nehezebb lenne, mert fel kellene
fednie magát, ha válásról lenne szó.
Bármi is történt, semmi esélyét nem látta annak, hogy
megszabaduljanak a volt férjtől, és ez azt jelenti, hogy
soha nem tudhatja maga mellett ezt a nőt. Bár ha John
meghalna. .. Vagy felakasztanák...
De az árulásért már nem jár akasztás, csak vagyonától
foszthatják meg, vagy elküldhetik Új-Dél-Walesbe, ami a
világ másik végén van.
Dickon mindenképpen be akarta bizonyítani Carroway
bűnösségét, még akkor is, ha nem tudta magát meggyőzni
arról, hogy ez feltétlenül Carroway halálát jelentené.
Tucatnyi lehetőségét vázolta fel egy darab papíron
annak, hogy hol is indulhatna el. Mindegyik megoldás
rosszabbnak tűnt, mint az előző.
A végén összegyűrte és bedobta a kandallóba, hogy a
tűz martalékává váljon. Az egyik papiros nem akart sehogy
sem a tűzbe esni. Kikapta a kandallóból, és éppen a többi
után akarta dobni, mikor meggondolta magát. Kinyitotta.
Ugyanaz a lehetséges változat szerepelt rajta, mint ami
akkor jutott eszébe, amikor Dymchurchbe érkezett. Úgy
érezte, ez valami isteni sugallat. Kisimította a gyűrött lapot,
és a mosdókagylóra helyezte, borotválkozási szerei mellé.
Majd lefeküdt. Ez lesz az a variáció, amit kipróbál. Ha nem
259
sikerülne, akkor majd egy másikat próbál ki – persze, ha
még életben lesz.

Reggel Dickon első dolga az volt, hogy megkeresse


Bart McBride-ot, és megkérje, hogy a három hordó
konyakot egy nappal hamarabb szállítsák el. Mivel előző
nap beszélt a seftessel, biztos volt abban, hogy találnak
neki nagyobb kocsit, amivel a hordókat is el lehet
szállítani. Ha pedig nincs szabad ló, akkor majd Pegazus
fogja húzni a billenős kocsit. Erre a gondolatra azonban
elnevette magát. Pegazus, aki egy hatalmas kocsit húz!
Azonnal elintézi McBride-dal az ügyet, és Fenland még
várhat. Szerencsére McBride otthon volt. Dickon hallotta,
miközben kopogtatott az ajtón, hogy épp egy nővel vesze-
kedik hangosan.
A két fiú közül a kisebbik nyitott ajtót, és megkérte,
hogy várjon. A veszekedés hangjai lassan elhaltak, és
McBride mérgesen jelent meg az ajtóban.
– Már megint te – mondta. Majd hátrafordult, látszólag
a nőt kutatva a szemével. De nem látta. Ismét megfordult,
és kérdően Dickonra nézett. – Most meg mi van?
– Szereztem egy nagy kocsit, és jobban szeretném, ha
az árut ma vinnénk el, mint holnap. Azonnal tudok fizetni.
Bankjegyekben – mondta Dickon.
260
McBride mérges tekintete meglágyult e szavak
hallatán. Nagy hatással volt rá az, hogy a pénz nemsokára
az ő zsebébe vándorolhat.
– Felküldök néhány fiút – mondta. – Nem tudod
úgysem egyedül be-és kipakolni. – Ma egy órára hozd ide
a kocsit. Majd szólok Jackynek vagy Peternek, hogy
segítsen.
– Magam is be tudok pakolni. Már sok ilyen dolgot csi-
náltam, biztos lehetsz benne. Ez a legkevesebb, amit
megtehetek. Örülök, hogy ilyen hamar le tudjuk bonyolítani
– mosolygott McBride-ra.
McBride szemügyre vette a férfit, s örült, hogy nem kell
segíteni.
– Elég kemény munka lesz! – figyelmeztette Dickont. –
Legjobb, ha egy ócska térdnadrágot veszel fel.
– Igazad van – helyeselt Dickon.
Gyorsan egy kocsis után nézett, otthagyta McBride-ot,
hogy befejezhessék a perlekedést.
Dickon elmondta a kocsisnak, hogy egy jókora
szekérre vagy billenős kocsira van szüksége, és egy lóra
is – Pegazus csak tartalékban volt. Majd visszatért a
kocsmába, hogy átöltözzön valami ócskább ruhába.
A reggeliidőnek már vége volt, és a közös helyiségben
sem volt senki, kivéve az a pár lány, aki sepregetett és az
261
italokat törölte. A fogadós ki-be járkált, irányította a lányok
munkáját és átfutotta a receptek hozzávalóit. Mikor a
kopott ruhás Dickon belépett, a fogadós ránézett, és fel-
emelte szemöldökét.
– Lakik itt egy James Fenland nevű ember? – kérdezte
Dickon.
– Vissza fog jönni – válaszolt a férfi. – Most azt hiszem
elment valahová.
– Csak megkértek, hogy kérdezősködjem felőle. De
attól tartok, nem ismerném fel, még akkor sem, ha látnám.
– Itt volt a reggelinél. Legalábbis azt hiszem. Igaz
Rosie?
Az egyik lány bólintott.
– Hogy ismeijem meg? – kérdezte Dickon.
– Hogyan? Keressen egy olyan férfit, akit alig lehet
észrevenni. Az lesz Fenland.
– Gyakran jár ide?
– Igen, rendszerint felbukkan itt. Bár nem mindig tar-
tózkodik lenn. Olyankor nem tudni, hol van. De ha nem itt
alszik, akkor is betér pár pohár italra.
– Köszönöm – mondta Dickon. – Kérem, ne említse ne-
ki, hogy kérdezősködtem felőle. – Dickon rákacsintott a fo-
gadósra, és egy kis ajándékot csúsztatott a kezébe.

262
– Egy szót sem hallottam – vigyorgott a fogadós, és
zsebre tette a potyán jött ajándékot.
Dickon elsétált a fuvaroshoz, és elhozta a billenős
kocsit. Keveset tudott az ilyenfajta kocsikról, és nem
maradt sok ideje arra, hogy megtanulja a használatát. Ez
egy nehezebb fajta volt, amihez két ló kellett. Általában
mocsári gazt és hínárt szállítottak vele a földekre, a jobb
termés elérése érdekében. A vizes, nedves hínár és gaz
nehéz, magyarázta Dickonnak a fuvaros. De vajon Mr.
Richards mire akarja használni? Bármi is legyen, a kocsi
biztos jó szolgálatot fog tenni, és elbírja a rakományt.
– Nem lenne szükségem ilyen nehéz billenős kocsira –
mondta Dickon. – Olyan nincs, amit csak egy ló húz?
A fuvaros nem válaszolt. Dickon nem akarta elárulni,
mit is akar szállítani. Nem tudhatta, hogy a fuvaros nem
kémkedik-e.
Hozott a fuvaros két lovat, és elmagyarázta, hogyan
nyílik a kocsi hátsó fala, ahol be és ki tud pakolni. A hátsó
rész úgy nyílt ki, mint egy ajtó, nem pedig hirtelen
lecsapódott. Dickon nem nagyon értett hozzá. Ryfielden is
voltak ilyen billenős kocsik, de egyiket sem vezette.
Leginkább a földeken dolgozók használták. Furcsának
találta, hogy egy kocsi, melyet hínárok szállítására
használnak, ilyen érdekes módon nyílik. De valószínűleg
263
ezért nem kellett senkinek sem akkor, amikor neki
szüksége volt rá.
Nem mert felülni a kocsira, hanem megfogta a lovak
kantárját, és úgy sétált mellettük. Mikor meglátta a mélye-
déseket a földben, arra gondolt, jó döntés volt, hogy ezt a
kocsit hozta el. Irányította a lovakat, és megpróbálták kike-
rülni a mellettük húzódó kis csatornát. Nem volt könnyű
feladat, de elvégezte. Már egész más szemmel nézte a
fuvarosokat, hogy ilyen munkát végeznek.
Nem volt benne biztos, de gondolta, hogy egy óra felé
járhat. Bart McBride háza felé indult.
McBride már várta.
– Te jóisten! Egy hínároskocsi! – kiáltott fel, és
megrázta a fejét.
McBride megkötötte a lovakat, és megmutatta, melyik
ösvényen tudnak kijutni a vízhez a mocsaras füvön
keresztül, ahová egy csónak volt kikötve.
Mondta Dickonnak, hogy szálljon be a csónakba.
Dickon, aki eddig még nem sokszor ült csónakban, nem
tartotta valami stabilnak azt a szerkezetet, és gyorsan
leült, még mielőtt elvesztette volna egyensúlyát. McBride
felhorkant, de nem mondott semmit. Elkötötte a csónakot,
ellökte lábával, és hozzálátott az evezéshez.

264
Dickon elhatározta, hogy megjegyzi az út minden apró
részletét, de hamar feladta. Úgy tűnt, McBride jól ismeri a
környéket, és tudja, merre menjen. Tizenöt perc eltelte
után már oda is értek a konyak rejtekhelyére.
McBride elvigyorodott, mikor közelítettek egy fából ké-
szült csónakhoz, ami nagyon hasonlított az olyan
halászhajókhoz, melyeket a tenger szokott partra vetni.
McBride szeméből büszkeség sugárzott.
– Ez az én horgászcsónakom – erősítette meg Dickon
elképzelését McBride.
– Ott van ni! – kiáltott fel McBride. Egy fej bukkant elő.
– A fiam, Abel – magyarázta. – Ő szokott rám vigyázni. –
McBride megpróbálta csónakjukat a part mellé kormá-
nyozni, a nagyobbik csónak felé. Látta, hogy Dickon
sokáig habozik, hogyan szálljon ki, ezért kinyújtotta a
kezét.
– Ugye még nem csináltál ilyet? – kérdezte, és
kuncogva kisegítette a csónakból.
– Hol a kajám, apám? – kérdezte a fiú. – Ha nem
eszek, nem is tudok dolgozni.
– Majd később – válaszolta McBride, s elindult a
tölgyből készült konyakoshordók felé, amik egy vízhatlan
ponyvával voltak letakarva. – Gyere, fiú, segíts!

265
McBride-nál volt egy erős kötélháló, amivel be tudták
engedni a hordókat a csónakba. Simán ment minden.
Dickonnak még kételyei is támadtak afelől, hogy szükség
van-e az ő segítségére. Nem tudta mire vélni, hogy ilyen
szállítást kell alkalmazni, és miért nem lehet a konyakot el-
rejteni McBride házában vagy valahol máshol, a szárazföl-
dön. Meg is kérdezte McBride-ot.
– Faggatózódunk? – kérdezett vissza McBride. –
Romney Marshnál nincs biztonságosabb hely. Azt hiszem,
a jóisten azért teremtette nekünk ide ezt a helyet, hogy
valamiből meg tudjunk élni. Ostobák lennénk, ha nem
használnánk ki
A három hordó akkora helyet foglalt el, hogy Dickon
alig tudta valahová betuszkolni hosszú lábait.
Összeszorított lábakkal várt és ült, miközben McBride és
fia vitatkoztak valamin. Végül McBride egy csomag
ennivalót nyújtott oda a fiának, beugrott a csónakba, és
elindultak.
Mikor partot értek, kipakolták a hordókat, ami sokkal
bonyolultabb feladatnak tűnt, mint a hordók bepakolása.
Abel nem volt ott, hogy segítsen. Nagy nehezen kirakták a
partra az árut, és odagörgették a billenős kocsihoz. Dickon
fenn állt a kocsi hátsó részén, és várta, hogy McBride oda-

266
nyújtsa az árut. Mikor végeztek, bezárták a kocsi hátsó aj-
taját.
Bementek McBride házába, hogy nyélbe üssék az üzlet
maradék – egyben legfontosabb – részét. Nem volt ott az
asszony. McBride megkínálta Dickont egy fél bögre ko-
nyakkal, amit gyorsan le is hajtott, és kiszámolta a pénzt,
amivel tartozott. Hála istennek, Lord Avebury gondolta,
hogy szüksége lesz pénzre, és még küldött is neki.
– Legközelebb hatot viszek – mondta Dickon, és John
Dunthorpe háza felé vette az irányt.
Bár már késő délután volt, még nem volt annyi, mint
amikor előző nap összeakadt azzal a férfival Dunthorpe is-
tállójában. – Holnap ekkor – emlékezett vissza Dickon a
férfi szavaira. Dickon remélte, hogy nem fog túl korán ér-
kezni.
Bevezette a kocsit az istállóba, s megállította. Akkor
látta, hogy a kocsi annyi helyet foglal el, hogy nemigen
lehet tőle egyik irányba se menni. Hozzákötözte a lovat az
egyik farönknek, ami az istálló oldalában állt, és besétált.
Hál' istennek, elég korán jött. Még világos volt. Látta,
hogy a lovak ott vannak. Elsétált a helyiség másik végére,
ahol meg is találta Dunthorpe istállójának hátsó ajtaját, ami
a kertbe nyílt. Átment az ajtón.

267
A kert teljesen elhagyatottnak látszott, bár egy virágágy
félig be volt vetve a ház hátsó bejáratánál. A kövekkel kira-
kott út be volt takarva lehullott falevelekkel és mohával.
Dickon végigment a járdán, és bekopogtatott a hátsó
ajtón.
Mikor egy olajos, fekete hajú és szemű, vastag szájú
fickó kinyitotta az ajtót, Dickon elmosolyodott és azt
mondta: – John Dunthorpe?
– Az vagyok – válaszolt Dunthorpe. – Mit akar?
– Van egy ajánlatom az ön számára. Azt hiszem, nem
fog tudni ellenállni neki. Bemehetek?
– Nem érdekel semmiféle átkozott ajánlat. Legjobb, ha
elmegy.
Vissza akart térni a házba, s rá akarta csukni az ajtót
Dickonra.
– Ne mondja, uram, hogy visszautasítana egy olyan
ajánlatot, ami kétszer annyit hoz. És ez tuti. Akkor viszont
másnak kell megajánlanom. Mondjuk Bart McBride-nak –
mosolygott Dickon gúnyosan.
– Bart McBride-nak? Annak a szélhámosnak? –
kérdezte habozva Dunthorpe.
– Ön dönt. De attól még semmi sem vész kárba, ha vé-
gighallgat. – Dickon várt, és meggyőzte magát, hogy

268
cseppnyi jelét sem szabad mutatnia félelmének és
bizonytalanságának.
– Most nem beszélhetünk. Várnak rám – mondta
Dunthorpe. Felhúzta a szemöldökét, és ismét vissza akart
menni a házba.
– Barátok, igaz? Lehet, hogy őket is érdekli az ajánla-
tom.
– Miről van szó? Meg akar győzni, hogy ruházzak be
egy másik csatornára? Köszönöm, de nem kérek belőle.
Voltak már a múlt héten itt, és csatornarészvényeket
árultak. Elküldtem őket, ahová én gondoltam. Nem
érdekelnek az ehhez hasonló ügyek.
– Az én ajánlatomnak semmi köze a csatornákhoz. A
kulcsszó itt a KONYAK. – Dickon reménykedve nézett
Dunthorpe-ra.
– Konyak? Ha valaki, akkor én mindent tudok róla. Mit
akar maga itt?
– Ha megengedné, hogy bejöjjek és elmondjam a
javaslatomat önnek és a barátainak, akkor megértené.
Dunthorpe úgy tűnt, mint aki hajlandó meghallgatni, de
mikor engedte volna be, mégis bizonytalanná vált.
– Ki küldte ide? Miért pont hozzám jön? Hogy jutott
ide? Az istállón keresztül?

269
– Uram, egy hete vagyok Dymchurchben. Kötelessé-
gemnek tartottam megtudni mindent, ami itt folyik az üzleti
életben, és egyre világosabban láttam, hogy az egyetlen
ember, aki itt a kereskedelemben számít, az nevezetesen
ön. Már akkor tudtam, amikor még nem is találkoztunk,
hogy ön a megfelelő ember a számomra. Jó üzleti érzéke
van, jó híre és minden lehetőséget jól ki tud használni.
– És önnek ebben mi a jó? – kérdezte Dunthorpe.
– Nem tagadom, hogy nekem is jól jönne egy kis plusz.
Máskülönben bolond lennék megkötni az egyezséget. De
hadd magyarázzam meg.
– Rendben van. Jöjjön be – szólt Dunthorpe.
Az alacsony mennyezet ellenére a ház kényelmesnek
tűnt. Dickon végigkövette a házigazdát egy bal oldali ajtóig
egy tanulószobaszerű helyiségbe, amiben íróasztal,
székek és néhány könyv volt. Két szempár szegeződött
rájuk, mikor beléptek a szobába.
– Ki ez? – kérdezte az egyikük.
Dickon jól megnézte a kérdezősködőt. Húszas évei vé-
gén járhatott a fickó. Egy megnyerő külsejű ember volt, sö-
tétszőke göndör hajjal, mely összevissza állt. Egyenes
orra volt és nagyra nyíló szeme. A férfi megnyalta a száját.
Dickon látta, milyen kegyetlen ajka van.
– Az úrnak van egy ajánlata – szólt Dunthorpe.
270
– Nézze, Dunthorpe, nincs idő ajánlatokra – mondta a
második vendég, akinek már ritkult a haja.
– Menjen a fenébe!
Dickon azonnal kitalálta, ki lehet ez a két ember.
Szeme Carroway vicomtjára szegeződött.
– Ne olyan gyorsan, Fenland – mondta Carroway. – Ha
már itt van, mondja el a fiú, hogy mit akar.
Fiú? Dickon idősebb, mint ez a szörnyeteg. Mérgét
lenyelte, és annyit mondott: – Daniel Richards.
Canterbury-ből.
– És mit akar ajánlani?
– Meg tudom duplázni a jövedelmüket. Olyan
kapcsolataim vannak, melyek által a legfinomabb francia
konyakot tudom behozni, olyat, amilyet még maga a
régensherceg is szívesen kortyolna. Azt mondják, az orosz
cár is ilyet iszik A mennyiség sajnos korlátozva van, de
mivel családi kapcsolatom van Franciaországban, be
tudom magam biztosítani a megfelelő utánpótlásról. Az
egyetlen problémám a szállítás. A családomból senki nem
ért hozzá.
– Ha jól értem, olyan valakire van szüksége, aki már
csinált ilyet. Ha jól tudom, ezt senki más nem csinálja
jobban, mint Mr. Dunthorpe.

271
– Ez a konyak annyira magasan a többi felett áll minő-
ségben, hogy az árat is ugyanolyan magasra tudná
állítani. Duplájára, mint eddig. Lehet szó üzletről?
– Nos – szólalt meg Carroway. – A konyak az konyak.
A legtöbb bolond ember nem érzi a különbséget. Egyre
megy nekik.
– Kérem, engedje meg, hogy hozzak egy kis kóstolót.
És akkor döntsön.
– Ha itt van nem messze, akkor rendben – válaszolta
Fenland.
– Idekinn van, de egy perc és máris hozom.
Carroway bólintott, Dickon pedig kisietett a billenős ko-
csihoz. Volt egy kis problémája a hordó kivételével, nehe-
zen tudta végiggörgetni az istállón és a köves úton, be a
házba. Megkönnyebbült, mikor már a dolgozószoba
bejáratánál állt. A férfiak addig sem mozdultak.
– Van poharuk, uraim? – kérdezte Dickon jókedvűen.
– Majd én hozom – szólt Dunthorpe, és kisietett.
Egy pár perccel később a három férfi ott kortyolta a
konyakot, Dickon pedig mosolygott.
– Ez tényleg sokkal jobb, mint a miénk – mondta
Carroway. – Mit gondol, Dunthorpe? .
– Tényleg nem rossz – válaszolt Dunthorpe. –
Fenland?
272
– Egyetértek.
Dickon boldogan bólintott. – Örülnék, ha elvinnék a két
hordót. Most csak ennyi van nálam. Tudják, hogy nagyon
nehéz a szállítás. Ajánlják a legjobb vevőiknek, és meglát-
ják, hogy azok nagyon meg lesznek elégedve, és
észreveszik majd a különbséget. Biztosíthatom önöket,
hogy óriási meglepetés éri majd őket és örülni fognak.
– Kedves öntől – mondta Carroway. – Elfogadjuk.
– Nos, uraim, ha elmegyek, ezt itt hagyom önöknél. Ak-
kor miben állapodhatunk meg a szállítást illetően?
– Ne olyan gyorsan! – mondta Carroway. – Nem megy
ez egyik napról a másikra. Mára más szállítandó árunk
van... Holnap is más dolgunk van. Beszélek majd a
csónakos emberrel, hogy mikor tud jönni. A következő
hónap jöhet számításba. Egy hónapban egyszer szoktunk
szállítani, persze ha az időjárás is megengedi.
– És mi lenne, ha én magam beszélnék azokkal az
emberekkel, akik még részt vesznek ebben? Nagyon
szeretném, ha holnap éjjel lebonyolódna az egész. Még
én is segítenék a kipakolásban és az átpakolásban.
– Szó sem lehet róla – monda Carroway, s gyanúsan
nézett Dickonra. – Lehet, hogy ön az egyik kéme a
fináncnak. Csak maradjon nyugodtan, és mi mindent
elintézünk.
273
– Ahogy kívánják – mondta Dickon, s úgy tett, mint aki-
nek teljesen mindegy. – Találkozhatnánk kedden vagy
szerdán, hogy megtudjam, mit sikerült intézni a
szállításban szintén részt vevőkkel?
– Lehet – mondta Carroway. – A fogadóban van?
Akkor megtaláljuk.
– Rendben – válaszolta Dickon. Visszament a billenő,
kocsijához és kipakolta a maradék két hordó árut. Végig
görgette az istállón, és a hátsó kertben hagyta, az istálló
ajtajánál.
Hadd legyen másnak baja ezekkel, gondolta Dickon.
Visszafelé sürgette a lovakat, hogy minél hamarabb
visszaérjen a fuvaroshoz. Kifizette a kocsi egynapi
kölcsönzési díját, és besétált a kocsmába. Végre
megszabadult a három hordótól. Minden jól végződött a
tervét illetően. Remélte, hogy továbbra is szerencséje lesz.
Még aznap este írt egy levelet Ruthnak és Caroline-
nak. Szörnyen hiányolta Caroline-t, de legalább biztos volt
abban, hogy Londonban nincs semmi bántódása. A
göndör hajú szörnyeteg, Caroline félje Dymchurchben van,
és nem valószínű, hogy Caroline keresésére indulna
ismét.
Ebben a levélben leírta Carrowayjel való találkozását,
amin persze részt vette Fenland és Dunthorpe is. Bár azt
274
nem írta, minek kapcsán találkoztak. A lényeget nem írta
le. Miközben fogalmazta a levelet, megjelent előtte
képzeletben Carroway és Caroline, ahogy az ágyban
fekszenek – amivel nem tudott szembenézni és ökölbe
szorult a keze. Carroway fiatal és helyes, és aki nem tud a
férfi visszataszító ügyleteiről, az könnyen csapdába eshet.
Biztos volt abban, hogy Caroline és családja jó fogásnak
tartották.
De honnan fogja megtudni, hogy Carroway
csempészett konyakját hol fogják átpakolni másnap éjjel?
Nem tetszett az ötlet, hogy Dickon jelen legyen. Pedig ő
nem tud egy egész hónapot arra várni, hogy a májusi
szállítmány megérkezzen. Felsóhajtott. Egyetlen
segítséget Bart McBride-tól
Azon imádkozott, hogy McBride tudja a választ, és
elmondja neki.
– Bart, barátom! – kiáltott fel Dickon, mikor másnap
reggel üdvözölte a csempészt. – Tényleg igazad volt. Sike-
rült eladni az árut azonnal, és még rengeteg
megrendelésem van. Úgyhogy egy tucat ilyen hordóra lesz
még szükségem. Remélem, tudsz még adni. Mikor
várható?
Dickon összeállított egy egész listát a fogadókból és
kocsmákból. Nem engedte, hogy McBride meglássa azt.
275
Csak ott voltak tartalékban, hogyha véletlenül mégsem
tudná eladni a konyakot.
– Két hét múlva – mondta sajnálkozva McBride. – Az
időjárástól függ. Soha nem lehet tudni, milyen a csatornán
az idő.
– Tudnál hozni egy tucattal? – kérdezte Dickon.
– Lehet – válaszolta Bart. – Még itt leszel akkor?
– Nem vagyok benne biztos. Ha nem leszek, akkor is
visszajövök. Mellesleg, nagyon rossz élményben volt ré-
szem, mikor John Dunthorpe barátoddal találkoztam.
– Nekem ugyan nem a barátom! – kiáltott fel Bart. –
Utálom az olcsó konyakjával együtt. Mindannyiunkra ve-
szélyt hoz.
– Nagyon undokul viselkedett, mikor lemondtam az üz-
letet. Azt hazudtam neki, hogy kaptam egy jobb ajánlatot,
de nem említettem a nevedet. Megfenyegetett! Azt mond-
ta, hogy majd gondoskodik róla, hogy Dymchurchben
senki ne adjon el konyakot nekem. Megteheti ezt?
– Nem – válaszolta McBride. – Csak nagyra van
magával – nevetett.
– Támadt egy ötletem – mondta Dickon óvatosan. –
Nagyon szeretnék ott lenni, amikor bejön az ő
szállítmánya – mégpedig ma este. Megtudtam. Nem lenne
jó, ha Dunthorpe vagy valamelyik barátja meglátna, de
276
akkor legalább megtudnám, hol pakol ki. És amikor
bosszút állna azért, hogy nem nála vásárolok, és el akar
vágni minden összeköttetést, akkor szólok a fináncnak,
merre is találja meg az árujával együtt.
McBreide megrémült. – Az igaz, hogy nem a barátom
de a legrosszabb ellenségemmel sem tudnám ezt
megtenni. Ezt emberségből nem teszem meg. Nem.
Dickon máshonnan közelítette meg a dolgot. – Valójá-
ban nem jelenteném fel – biztosította McBride-ot. – Csak
megfenyegetném. Ha megtudnám, hogy hol pakol ki,
akkor azért csak megkérdezném tőle, hogy megmondjam-
e a fináncnak, hogy nézze meg ezt és ezt a helyet, kettő
körül éjszaka, ekkor meg akkor... Ez nem lenne hatásos?
McBride intett. – Nem tetszik ez nekem – mondta vé-
gül.
– Tudod egyáltalán, hogy hol szokott kipakolni? – kér-
dezte Dickon.
– Természetesen. Ott fenn, a parton. De nem mondom
meg, hogy hol. Mások is használják azt a helyet. Néha
még én magam is.
– És a finánc nem jött még rá?
– Nem. Egyikük sem. Nem is valószínű, hogy rájönnek
– nevetett McBride.

277
Dickon mindent megtett volna, hogy megtudja, hol ez a
hely. Ha nem kapja rajta a csempészhármast ma este,
akkor egy teljes hónapot kell várnia, hogy ilyen lehetősége
legyen. Úgy gondolta, hogy nem tudja olyan sokáig
rejtegetni magát. Addig bármi történhet.
Legalább valami utalást adj, hogy merre van ez a hely
– szólt viccelve.
McBride ezt nem igazán viccnek vette. – Nem. A leg-
jobb, ha semmit nem tudsz róla.
Azzal hátralépett, vissza a házba. Ezzel jelezte, hogy
végérvényesen pontot akar tenni a beszélgetésük végére.
Bezárta az ajtót, és Dickon ott maradt egyedül a bejá-
ratnál.
Hamar visszament a fogadóba, üdvözölte Pegazust, és
elkészíttette a kocsiját, majd elindult Rye felé, amilyen
gyorsan csak tudott.
Harold Penney volt ismét hivatalban, és már messziről
üdvözölte. – Mr. Richards! Milyen hírei vannak?
– Carroway vicomte-ja és barátai ma estére várnak egy
szállítmányt – mondta Dickon. – Csak az a baj, hogy fogal-
mam sincs, hová. Annyit tudok csak, hogy Dymchurch
északi partjára kötnek ki. Jelent ez valamit önnek?
– Szóval megtudta, hogy Carroway vicomte-ja ludas a
dologban? Ehhez csak gratulálni tudok. Ez még annál is
278
több, mint amit mi megtudtunk. Ami pedig a rakodás hely-
színét illeti, arra én is csak azt tudom mondani, hogy bár-
csak tudnám. Rengeteg hely van, ami szóba jöhet, s ha
még az egész személyzetet is kivezénylem a mocsaras
részre – legyen az akár ezer finánc –, akkor sem fogjuk
tudni megtalálni.
– Azért számíthatok ma este egy kis segítségre? – kér-
dezte Dickon. – Nem vehetnénk igénybe egy nagyobb
csónakfélét, amivel a közelbe hajóznánk, és figyelemmel
kísérnénk a gyanús halászhajókat?
– Az éjszaka közepén hogy akar meglesni csónakokat?
A vak sötétben, lámpa nélkül?
– Hold is van a világon – mondta Dickon reménytelje-
sen.
– A telihold már elmúlt. Két nappal ezelőtt volt telihold.
Ezt azt jelenti, hogy ma későn jön fel. Igen! Megcsinálhat-
juk! Most már csak a felhőt kell figyelembe venni.
Penney odament az ablakhoz és kikukucskált. – Most
nagyon felhős az ég. Talán később kitisztul. De ha nem,
akkor minden hiába.
Megfordult az ablaknál, és Dickon szemébe nézett.
– Tehát azt tervezi, hogy mindenképpen megpróbálja.
De ha észreveszik, akkor annyi önnek. Soha nem fog
ennyire a közelükbe férkőzni.
279
– Tudom, de legalább van egy esélyem.
Megbeszélték, hogy napnyugtakor találkoznak a
Globsden nevű folyókanyarnál, ahol egy hajó is várni fog
rájuk. Dickon azonnal el is ment. Még hosszú út állt előtte
Dymchurchig, utána pedig egy rövidebb, a folyókanyarhoz.
Nagyon szeretett volna már enni valamit, és pisztolyát is
meg akarta keresni, hátha szüksége lesz rá.
Csak találgatni tudta, mikor lehet napnyugta, mivel egy
szürke felhő eltakarta a napot. Ma este nem lesz olyan
csodálatos látványban része napnyugtakor, mint eddig.
Dickon lehajtott az útról a fák közé, ahol elkötötte
Pegazust a kocsitól, amit a fák között hagyott. A lovat
pedig a folyókanyarnál lévő kis kunyhóba vezette. A
kunyhóban lévő bácsika meglepődött, de beleegyezett,
hogy a lovat itt hagyja. Persze, bizonyos összegért.
Mivel nem volt ideje az evésre, Dickon kicsomagolt,
elővett egy kevés kenyeret, sajtot, és hozzálátott.
Miközben a csónakhoz közelített, rájött, hogy a
folyókanyarnál nincs olyan hely, ahol igazán vízre lehetne
bocsátani egy csónakot, legfeljebb, ha a vastag homok
nem számít olyan helynek. A csónakjuk nem ért el
egészen a partig.
Penney felemelte a kezét, és az eget kémlelte. – Átko-
zott felhők! – panaszkodott. – A csempészésre viszont tö-
280
kéletes. Felhajózunk a parton, és keresünk egy kis sarkot,
ahol meghúzódunk. Akár órák is eltelhetnek, míg történik
valami. A többi fiú lentebb van. De nemsokára ők is ide-
érnek.
– Hányan vannak?
– Ketten. De a többieken kívül. Ennyit tudtunk össze-
szedni.
Dickon talált egy kötelet a hajócska fenekén, és leült,
ellenőrizte pisztolyát, becsomagolta egy olajos selyemda-
rabba, és zsebre tette. Nézte a halászhajó két feltekert
árbocát és csodálkozott, milyen masszív hajócskában ül.
Miközben eltűnődött, milyen magas árbocai is vannak a
hajónak, eső kezdett cseperegni az égből.

Tizenötödik fejezet

Caroline csodálta, milyen hamar érkezik a posta. Bár a


postakocsiban tett utazása csak megerősíti azt a tényt,
hogy nagyon gyorsak a kocsisok. Alig fejezte be a levelét,
már jött is a válasz Dickontól. A levelet a könyvtárba vitték
neki, ahol általában újságokat nézegetett. Mindig
átböngészte, hátha talál valami hírt Walter bűnösségével
kapcsolatban.

281
Mikor az inas egy halom levelet hozott be tálcán, Ca-
roline nem bírt Ruthra várni, aki éppen ruhát cserélt egy
ismét náluk rendezendő partira. Caroline azonnal feltépte
a gyantával leragasztott borítékot, és olvasni kezdte
Dickon levelét. Jó egészségben van, biztonságban, és
ráadásul rájött Walter titkára is.
– Ruth! – kiáltotta. – Dickon megcsinálta. Megtalálta
Waltert, Fenlandet és Dunthorpe-ot. Hadd olvassam fel a
levelet.
Felolvasta, majd a két hölgy egymásra nézett. Bár
egyikőjük sem beszélt, mindkettőjük tudta, milyen
veszélyes helyzetben van Dickon. Tudták, hogy egy hibás
lépés a halálát jelentheti.
– Ó, kedvesem – mondta Ruth, és odahívta Caroline-t
magához. – Tudom, hogy milyen sokat kezdetek jelenteni
egymásnak. Dickonnak sem könnyű. Néha olyan mogorva,
hogy még engem is zavarba hoz. De okos és találékony.
Biztos, hogy nem lesz semmi bántódása. Ezt kell
remélnünk, és nem szabad hagyni, hogy elszomorodjunk.
– Igen – szólt Caroline. – Ez így van.
Tehát Walter Dymchurchben van. Caroline gyakorlatból
tudta, hogy ha Walter elment a rokonaihoz, az mindig
igénybe vett egypár napot. Néha még egy hetet is. Csak
azt nem tudta, hogy Dunthorpe tényleg a rokona-e. Biztos
282
volt benne, hogy két-három napig nem tér vissza
Londonba. Fenland pedig vele van, tehát nem
találkozhatnak össze. Végre itt a lehetőség számára, ami
eddig még soha nem adatott meg.
– Ruth – mondta kicsit később, miközben együtt
sétáltak le a lépcsőn –, ha nem bánod, akkor én most nem
vennék részt a partin. Nincs semmi beszélnivalóm Lady
Robstarttal és Mrs. Hinkle-lel. És van egy kis
elintéznivalóm.
– Mrs. Hinkle nem lesz itt. Mr. Hinkle-nek van valami
baja, és a feleségének otthon kell ülni, és hallgatni a siral-
mait.
– Még akkor sem tudom elviselni Lady Robstartot, ha
egyedül lesz. A te gondjaidra bízom. És Dossie is velem
jön. Elmegyünk egy kis időre, de mire vége, már itthon is
leszünk.
Ruth kérdően nézett Caroline-ra. Csak nem aznap akar
Caroline ruhát szállítani a boltba, amikor Ruth partit ad?
De nem kérdezősködött.
– Dossie! – kiáltott Caroline az egyik szobába. – Haza-
megyünk!
Dossie nem hitt a fülének. – De hát itthon vagyunk.

283
– Megyünk a Hanover térre – válaszolt türelmetlenül
Caroline. – A régi otthonunkba, Dossie. Nincs vesztegetni
való időnk.
– Te jóisten! Csak nem azt akarja mondani, hogy oda
megyünk vissza... az urasághoz... ?
– Ő most Kentben van. Soha nem tudja meg. Hol a ci-
pőm?
Caroline azonnal áthúzta a lábbelijét, és kisétáltak a
cselédek bejáratán, nehogy Ruth egyik korán érkező ven-
dége meglássa őket. Beszálltak egy Hanover térig
közlekedő konflisba, és már nem voltak messze a Golden
tértől.
Caroline megállt a ház előtt, hogy még egy pillantást
vessen arra a helyre, ahová öt évig volt bezárva.
Ugyanolyan volt. Ablakai fénylettek, a rolók pedig újra
voltak festve. A téren lévő házak nagyon hasonlítottak
egymáshoz. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát,
ahogy a lépcsőkön baktatott felfelé. A rézkopogtató
hiányzott az ajtóról. Ez jelentette azt, hogy a család –
család? – nincs itthon.
Caroline mégis bekopogtatott.
Az ajtót az inas, Jaynes nyitotta ki, akinek a szája tátva
maradt a csodálkozástól. – Lady Carroway! – kiáltott fel.

284
– Igen, én vagyok – mondta Caroline. – Hogy van,
Jaynes?
– Nagyon jól, asszonyom. Jó, hogy ismét visszajött.
– Kétlem, hogy így lenne.
Caroline beljebb lépett a már ismerős előtérbe, Dossie
pedig mögötte kullogott. Minden ugyanolyan volt. Ismét
birtokába kerítette az a nyomasztó érzés, ami a falakból
áradt, az érzés, amitől mindig menekülni akart, és időtlen
időkre azt kívánta, hogy soha ne lépje át többé e ház
küszöbét. De megrántotta a vállát, és magabiztosan indult
el a lépcső felé.
– Azt hiszem, van egypár holmink a padláson – mondta
Caroline a szolgálójának. – Menj fel, és nézd meg, mit tud-
nánk elhozni. Én pedig utánanézek a ruháimnak.
Tudta előre, mint fog találni. Rengeteg szürke és sötét
ruhát. Ott voltak azonban még az esküvőjére vett ruhák,
amiket ugyan nem tud hordani így, de ha átalakítja, akkor
igen. Talált még egy pár harisnyát és alsóneműt is. És
négy keresztelőruhát. A ruhákat már össze is pakolta egy
halomba, mire Dossie lejött a padlásról kezében táskákkal,
szatyrokkal. Egy óra múlva már készen is álltak az
indulásra.
Mindkét kezük tele volt, úgy próbáltak lejönni a
lépcsőn, Jaynes is megjelent a lépcsők alatt, riadtan nézte
285
a két hölgyet, ahogy azok a szatyrokkal zötykölődtek
lefelé.
Caroline megkérte Dossie-t, hogy vigyázzon a csomag-
jaikra, amíg ő elintéz még egy dolgot, aminek nyomós oka
volt az, hogy idejött a házba. Walter szobája felé indult el.
Jaynes, mikor figyelmes lett arra, hogy mit is akar
csinálni Caroline, odaállt a szoba elé, és elállta az útját.
– Az uraság megparancsolta, hogy nem mehet be –
mondta.
– De nincs itt, ha jól tudom. Amikor ő nincs itthon, ak-
kor az én szavam a döntő. Emlékezhetne. Álljon odébb,
Jaynes!
Jaynes nem mozdult.
Caroline nagyot dobbantott a lábával. – Drága az időm,
nem érek rá, Jaynes. Mozduljon már!
Jaynes meg sem moccant. Keresztbe tette a kezét, és
rábámult. – Nem, asszonyom.
Caroline egy hirtelen mozdulattal óriásit taposott cipője
sarkával Jaynes lábára, aki elkapta a lábát, és
visszahőkölt. Caroline bejutott a szobába, és azonnal
bekulcsolta az ajtót maga mögött. Megkönnyebbülve
sóhajtott fel.
Először is Walter íróasztalához ment. Az asztal teteje
szinte csupasz volt, csak néhány iromány volt rajta. A
286
fiókok is zárva voltak. Körülnézett, hátha talál valamilyen
eszközt ahhoz, hogy kinyissa a fiókokat. De semmi ilyesmi
nem volt a közelben. Walter előre gondoskodott arról,
hogy semmi fémtárgy vagy éles eszköz ne legyen kéznél.
Végigböngészte a könyvespolcokat, hátha talál valami
használható dolgot az olvasnivalók között. A legtöbb könyv
nagyon unalmas volt. Jogi eljárások vagy leírások arról,
hogy a jobb társadalmi rend elérése érdekében milyen
eszközökhöz kell folyamodni.
Kinyitott egy párat, és az egyik felső részén ott volt egy
név, amit rögtön le is jegyzett. David Winston Hargreaves
Az alsó polcon is talált egyet, melynek a borítója már el
volt szakadva, s alatta az írás alig volt látható. De sokáig
böngészte, és ki tudta venni. Lycee. Annyit tudott, hogy ez
gimnáziumot jelentett franciául. S ismét egy írás volt az
első lap felső részén. George Hamstead.
Walternak ez a könyvtára csupa használt könyvből állt.
És csupán a látszat kedvéért. De vajon miért?
Caroline észrevett egy könyvjelzőt az éppen a kezei
között lévő könyv lapjai között. A könyvjelző bőrből
készült, de még ahhoz is kemény volt. Nagyon kemény.
Caroline hamar rájött, hogy a könyvjelzőnek csak a kül-
seje bőrborítású. Valószínűleg valamilyen fém lehet

287
benne, gondolta a súlyáról. Ez pont jó lesz neki kinyitni a
fiókokat.
Megpróbálkozott a könyvjelzőt a középső fiók és asztal
felső része közé szorítani, és így feszegette a fiókot.
Egyszer csak kicsúszott a fémdarab a bőrtokból. Ekkor jött
rá, hogy a puha bőr csak álcának volt rajta a fémdarabon.
Megfogta a fémet, forgatta kezében és akkor világosodott
meg előtte minden.
A fémdarab nem volt más, mint egy kis ezüstlap, amin
az írás a következő volt:

Walter Carrowaynak
Franciaországnak tett hű szolgálatáért
1809

Caroline szeme óriásira nyílt. Itt a bizonyíték, hogy


Walter áruló. És ő még azt hitte, hogy valami olyan
bizonyítékot találhat, ami esetleg az ártatlanságát
bizonyítja. Ez pedig egy elismerés Walter számára,
mégpedig francia földről. Arra gondolt, hogy Walter
valószínűleg belecsúsztatta ebbe a tokba, hogy senki meg
ne lássa, és idővel elfeledkezett róla. Négy évvel ezelőtt
volt! Visszatette a tokba, hogy meg ne sértse a kezét, és
hozzálátott az előbb elkezdett munkához.
288
Nem volt könnyű dolga. Az asztal fiókjai nagyon szoro-
san záródtak, nem igazán volt hely arra, hogy ez a
fémdarab közé férjen a fiókoknak. Teljes erőbedobással
dolgozott, s közben felkarcolta a finom rózsafából készült
asztalt. Szerencsére eléggé ki tudta feszíteni a központi
fiókot ahhoz, hogy egy nagyobb tárgy is odaférjen, de a
zár nagyon erősen fogta. Körbenézett, de most már
jobban kétségbe volt esve, mint előtte.
Egy közeli kisasztalon meglátott egy ezüst
gyertyatartót, amiben egy félig elégett mézviasz gyertya
volt. Caroline gyorsan kihúzta a gyertyát, és a
gyertyatartóval próbálta kifeszíteni a fiókot. A tartó
állandóan megcsúszott, és csak a keze sérült meg minden
alkalommal, ahogy feszegetni próbálta.
Kétségbeesett. Végre eljut idáig, és akkor most
kudarcot vall. Bárcsak Jaynes ne lenne olyan hűséges
Walterhoz! Bárcsak Dickon vele lenne! Bárcsak...
Mindig csak a „bárcsak"-ok! Semmire sem jók; most se
megy velük semmire. Úgy döntött, mégsem adja fel.
A zár meg sem mozdult, túl kemény fából volt a
középső fiók elülső része. Máshogy próbálkozott. Leült a
földre, és a fiók alját kezdte ütögetni a gyertyatartóval. A
fiók ezen része sokkal puhább és vékonyabb fából készült,
mint az eleje. Addig sikerült feszegetni az alsó részt, míg a
289
fióknak ez a része megadta magát, kinyílt, és az összes
dolog a földre esett.
Caroline felállt, majd leült a székre, és kisimította haját
a szeméből, vállát egy kicsit megtekergette, mert már
nagyon elzsibbadt az asztal alatt. Végre! Majd ismét
lehajolt, hogy szemügyre vegye, mit is rejtett a fiók.
A fiók tartalmának legnagyobb részét semmire nem
tudta használni: töltőtollak, meghívások és szépen
összehajtogatott zsebkendők hevertek a szőnyegen. Egy
csillogó fémdarabra azonban figyelmes lett. Egy
kulcscsomó!
Az egyik kulcs pont beleillett a bal alsó fiókba. A
fiókban talált egy könyvelést, amibe azonnal belenézett.
Képtelen volt felmérni, hogy mit is jelenthetnek a benne
lévő adatok úgy döntött, hogy magával viszi. Egy másik
fiókban rátalált a levelekre. Sajnálkozott, hogy ezt már
nem tudja elvinni hiszen annyi más dolog van, amit még
cipelnie kell. Egypár levelet azért csak megmarkolt, és a
könyvelést tartalmazó könyv közé dugta.
A kulcscsomón hét különböző méretű és alakú kulcs ló-
gott. Az egyik, egy rövid, de tömzsi kulcs igen felkeltette az
érdeklődését.

290
Emlékezete szerint, ez nagyon hasonlít ahhoz, amilyen
az ő apjának is volt. Hamar eszébe is jutott: az egy széfet
nyitott.
Nem több mint három perc múlva rájött, hogy a széf
egy hajókat ábrázoló kép mögött van. A kulcs pont
beleillett. Egész köteg bankjegyek voltak átkötve
madzaggal, egy bőrtáskában pedig arany volt.
Caroline otthagyta az aranyat, hiszen túl nehéznek
találta ahhoz, hogy elvigye. De egy köteg bankjegyet csak
eltett, bedugta ruhája alá. Lehet, hogy rossz helyre tette,
de nem bánta.
Megragadta a könyvelést úgy, hogy a levelek nehogy
kiessenek, a többi szemetet pedig a földön hagyta, a
felszaggatott fadarabokat és a fiók többi tartozékait. A
behorpadt gyertyatartót pedig az íróasztal közepére tette.
A kemény „könyvjelzőt" is elrejtette a könyvelésbe.
Hallgatózott, de semmi neszt nem észlelt. Kinyitotta az
ajtót, és kikukucskált. Nem látott mást, mint szolgák
csoportját, akik körben álltak. Ott volt majdnem mindenki a
kiszolgáló személyzetből. A hallban gyűltek össze.
Kérdésekkel ostromolták Dossie-t, akitől csak annyit
lehetett tiltakozásul hallani: – Nem tudok semmit! –
Mennyiszer elhangzott ez a mondat!

291
Caroline azonnal odasietett, hogy megmentse. – Ez
minden mondandónk – szólt a szolgákhoz határozott han-
gon. Néhányan meglepődve néztek rá. Nem igazán
szokott hozzá ez a népség, hogy így felemelem a hangom,
gondolta Caroline. Az utóbbi időben már nem is ellenőrizte
őket, és nem adott parancsokat a személyzetnek.
– Visszatérhetnek a munkájukhoz, és végezzék a
dolgukat. – Utat tört a személyzet között, egyik karja alatt
a könyvelés volt, és mindkét kezébe felvett egy-egy
csomagot.
– Gyerünk, Dossie!
– Ó, Miss Caroline! Már azt hittem, soha nem jön
vissza – panaszkodott Dossie. – Minden rendben van?
– Igen – szólt Caroline, és odaszólt az inasnak. –
Jaynes! Nyissa ki az ajtót.
Jaynes teljesítette kötelességét, de mérgesen nézett
asszonyára. – Hol találja meg az uraság? Biztos akarja
majd tudni.
Caroline egyenesen Jaynes lábára nézett, ahová
nemrég odataposott. – Mondja meg neki, hogy... ide biztos
nem jövök többé. Valahol máshol keressen.
Dossie és Caroline felemelt fejjel távoztak. A
személyzet nem tért vissza munkája végzéséhez. Csak
bámulták a távozó hölgyeket. Caroline nem tudott teljesen
292
megnyugodni, amíg vissza nem tértek a kocsihoz, és el
nem foglalták helyüket. Átkarolta Dossie vállát, és
megszorította: – Megcsináltuk! El sem tudom hinni, hogy
megvan! Ó, Dossie, annyira féltem.
– Sohasem gondolták volna magáról! És Mr. Jaynes
sem! Nagyon tetszett, ahogy elbánt velük.
Caroline kényelembe helyezkedett, letette a
könyvelést, amit addig szorosan magához ölelt, a mellette
lévő helyre. – Most már tényleg remélem, hogy soha többé
nem lépem át annak a háznak a küszöbét.

A kétárbocos hajócska csendesen ringatózott a Globs-


den-kanyarnál. A víz lágyan csapkodta a csónak oldalát.
Nem volt egyetlen csónak sem a láthatáron. Kivéve azt a
kettőt, amin a finánc emberei voltak egy esetleges
támadás elhárítására. De közülük egy sem volt látható a
fedélzeten, mert behúzódtak a fedett helyiségbe az eső
elől.
– Ha nem kapunk szelet, akkor sehová sem tudunk
menni – szólt Harold Penney Dickonhoz. A két másik
finánc is helyeslően bólintott. – Pedig ha eső van, akkor
szél is szokott jönni. A fenébe is!
– Tudunk egy kis fényt csinálni? – kérdezte Dickon. –
Szükség lesz rá, ha elindulunk.
293
– Az a kapitánytól függ – válaszolta Penney. – Biztos
abban, hogy McBride azt mondta, hogy Dymchurch északi
részére várhatóak? Igazából lehet, hogy ő délre gondolt,
mert itt minden nézőpont kérdése. A Dymchurch-fal egy
kicsit északra húzódik, s rengeteg a homok, pont úgy, mint
itt. Meglehetősen nehéz ezen a helyen kihajózni a partra.
Még lovakat sem lehet odavinni.
– Mi az a Dymchurch-fal? – kérdezte Dickon.
– Óriási homoktömeg, ami elér egészen Denge Nessig.
Nem látta Dymchurchben? A közelébe sem lehet vinni
egyetlen csónakot sem.
Dickon nem akarta, hogy meglássák, mennyire
csalódott. Annyira biztos volt abban, hogy északon fogják
kipakolni az árut. Majd megörült. Az is lehet, hogy McBride
azt gondolta, hogy „Mr. Richards" nem fogja elhinni a
történetet az északi részen történő kipakolásokról, és
egyenesen dél felé indul.
El is mondta ezt Penneynek.
– McBride egy minden hájjal megkent ürge – mondta
Penney. – Lehet, hogy igaza van, és inkább itt próbálko-
zok, északon. Ha a szél felkerekedik. Egyébként nincs sok
esélyünk ma estére. Esik az eső, nem világít a hold, és
még a szél sem fúj. Ez a mi szerencsénk.

294
A férfiak összekuporodva ültek a hajócskában, és
várták a további fejleményeket. Dickon azt kívánta, hogy
bárcsak megmentett volna valamennyit a konyakból. Most
jó szolgálatot tett volna.
Végre kiabálásokat, valami neszt és nyögéseket is
hallottak, miközben megmozdult a hajójuk. Dickon
felmászott a fedélzetre, és szétnézett. A legénység húzta
felfelé az árbocra a vitorlákat, amibe az enyhe szellő néha-
néha belekapaszkodott, és észak felé vitte a hajót. Az eső
még mindig esett, de Dickon remélte, hogy eláll.
Valaki adott neki egy esőkabátot, és kiült a fedélzetre,
hátha meglát valamit, bár inkább abban reménykedett,
hogy hangokat fog hallani. Csak egy kis lámpás világított.
Kezdetben még izgatott volt, de utána megváltoztak érzé-
sei.
Tengeribetegség! Ez még eddig soha nem fordult vele
elő. Miközben észak felé hajókáztak, kihajolt és kihányt
mindent, amit azelőtt megevett.

Dickon arra gondolt, hogy nemsokára eljön a reggel.


Mikor volt ideje, le-lement beszélgetni a többiekhez. Mire
elállt az eső, már csuromvizes volt, és a fedélzet nem az a
hely volt, ahol nyugodtan pihenhetett volna. A hideg is ki-

295
rázta. Április volt ugyan, de ez aligha érződött az időjárá-
son.
A többiek tekintettel voltak állapotára, és egyedül hagy-
ták. Lehet, hogy nevetnek rajtam, gondolta Dickon. Felállt,
és a zsebóráját kereste. Rájött, hogy már éjfél is elmúlt.
Már jobban érezte magát. A hajó egyre simábban siklott.
Felállt, megtöltötte a pisztolyát, és elindult a
kormányosfülkébe, ahol Penney üdvözölte. – Már eljöttünk
a fal végéig, és most visszafelé hajózunk, dél felé. Semmi
gyanúsat nem észleltünk. Semmi értelme nem volt, hogy
ön is így átfagyjon. Hogy érzi magát ezek után?
– Már jobban – mondta Dickon, és kisimította a haját a
szeméből. – Csak nagyon vizes vagyok. Nincs egyetlen
száraz holmim sem. Szörnyen sajnálom, hogy
kellemetlenséget okoztam. De hát a tengeribetegség!
Penney nevetett. – Nem ön az első. Igyon egy kis
rumot, hogy felmelegítse a bensőjét. A tengerészeket már
évek óta a rum tartja olyan jó kondícióban. Bárcsak
tudnánk adni száraz ruhát! – sajnálkozott Penney, és
odatartott egy félig telt üveget.
Dickon örömmel vette el. Egyet kortyolt, de az is olyan
volt, mintha a tűz marta volna végig a torkát. Remélte,
hogy ez segít.

296
Egy órára a szél már meg is szárította felsőruháit, és
jobban érezte magát annak ellenére, hogy az alsóruházata
még mindig nedves volt. A lelkesedése teljesen tovaszállt.
Mi a fenét csinál ő, Rycote gróf, aki Durhamben született
és nőtt fel? Parancsokat ad a fináncoknak, hogy merre
menjenek és mit csináljanak? Arra gondolt, hogy bárcsak
elkapná Carroway vicomte-ját csempészés közben.
Miközben kiviszi a fegyvereket és behozza a konyakot.
Halk füttyszó szakította félbe gondolatait. A kapitány
felnézett, mert a legénység egyik tagja figyelmeztette,
hogy valami sötét tárgy mozog a vízen, egyenesen előttük,
kivilágítatlanul. A kapitány csendre intett mindenkit, és
remélte, hogy az előttük lévő csónak utasai túl elfoglaltak
ahhoz, hogy felfigyeljenek arra, hogy egy hajócska
közeledik feléjük.
– Várunk, amíg közelebb nem érünk hozzájuk – szólt
halkan a kapitány. – Ugye nem akarja, hogy máris
felfedjük magunkat? Ha el tudunk halkan csorogni odáig,
ott aztán partra szállhatunk.
– Hol vagyunk? – kérdezte Dickon.
– A Brock Farmnál – válaszolt a kapitány. – Vonat
megy innen a Butters-hídig. Itt tudnak ki és be közlekedni
az itteniek.

297
– Akkor lehet, hogy a vonaton vannak már – mondta
bosszúsan Penney. – A fenébe! Éppen most, amikor azt
gondoltam, hogy rátaláltunk a keresett helyre? Ők pedig
sehol?
A hajó tett egy kis kitérőt, és a sötétben lévő csónak
felé indult. Már csak hat méter volt a két vízi jármű közötti
távolság, mikor a hold kikukucskált a felhők közül. Jól
látható volt, hogy sok férfi és hordó van a másik hajón.
Éppen a rakományt pakolták egyik hajóból a másikba.
Hálót használtak. Látszólag már a veszekedés is kitört
köztük.
– Ott vannak ni! – kiáltott fel a kapitány. – Mondják meg
a nevüket és honnan jöttek!
Senki nem felelt. A nagy halászhajón nem volt zászló.
A kapitány ismét felszólította a hajón tartózkodókat. Egy
hang válaszolt, de távolinak tűnt. – Mi közöd van neked
ehhez?
Penney kihajolt a hajó egyik korlátján, és felkiáltott: –
Ellenőrzés! Elkapjuk magukat!
– Nemigen – válaszolt a hang. Csak arra lettek
figyelmesek, hogy egypár hordót a harmadik hajó
fedélzetén hagyva, két halászhajó elindult a part felé.
Kötelekkel, emberekkel és hordókkal megrakodva.

298
Penney káromkodott egyet. – Most aztán nehéz lesz
elkapni őket. Már csak annyit tehetünk, hogy a harmadik
hajót lefoglaljuk mint bizonyítékot. Kapitány, van még pár
embere készenlétben? Van fegyverük? – Remélte, hogy a
legénység még a közelben van és rejtőzködik.
– Mr. Penney! – kiáltotta Dickon. – Ne csak a konyakra
gondoljon! Szükségük lesz a harmadik hajóra is ahhoz,
hogy átrakodják a fegyvereket. A hajó nélkül nem fogják
tudni átvinni a fegyvereket Franciarországba. Nem fogjuk
tudni rajtakapni őket. Hadd szálljunk ki a partra. És akkor
azt gondolják, hogy nekünk fogalmunk sincs a
fegyverekről és akkor lehet reményünk arra, hogy elkapjuk
őket, még mielőtt kiviszik a konyakot a partra.
– Nem fogják átpakolni a fegyvereket addig, amíg itt ál-
lunk ezzel a hajóval – mondta a kapitány.
– Akkor hajózzanak odébb pár mérfölddel, és utána jöj-
jenek értünk.
– Nem fogja tudni megcsinálni, még akkor sem, ha a
legénység fele önnel lesz.
– Siessenek – mondta Dickon, és közben figyelte a két
hosszú csónakot, ami most már körülbelül kilenc méterre
volt a parttól. A két evező ember nemigen tudta összehan-
golni az evezést, legalábbis messziről úgy tűnt. A hold fé-

299
nyénél látszott, ahogy erőlködnek, és az evezők gyors
csapása is jól látható volt.
Penney egyetértett azzal, hogy nem szabad az időt
vitatkozással pazarolni.
– Megpróbáljuk, amit Richards mond. Abból nem lehet
semmi baj. Fogja a legénységet, és tűnjünk el egy kis
időre. Jó? Mondjuk két-három órára.
A legénység, akit még az előbb arra ösztönöztek, hogy
vegyék hatalmukba a csónakot, mégsem tette azt. Azok
nem fináncok voltak, nem is állt volna jogukban lefoglalni a
csónakot. Amikor meghallották az új parancsot, a hajóról
leengedtek a vízbe egy kisebb csónakot, és ott álltak, hogy
besegítsék a fináncokat és Dickont.
– Gyerünk, Richards! – mondta Penney. – Meg van
töltve a pisztolya? Nem fázik?
Dickon elmosolyodott, és megpaskolta a derekát. – Jól
be vagyok bugyolálva.
Penney még csak nem is javasolta, hogy Dickon
segítsen az evezésben. A két másik finánc megragadta az
evezőt, és a csónak végigsiklott a vízen. Mielőtt kiért volna
a partra, jól érezhetően végigsuhant a homokon. Látszott,
hogy a fináncok egyike sem vette komolyan ezt. Már
hozzá voltak szokva. Egyikük kiugrott, megfogta a kötelet,

300
és húzta a csónakot maga után. A víz csak pár centi volt
ott, ahol a többiek kiszálltak.
A két hosszú csónak négy méterre lehetett tőlük
kikötve.
Volt még pár hordó benne, de a csempészeknek
nyoma veszett.
– Utánuk! – parancsolta Penney. Kissé bátortalannak
tűnt. – Csináltam már ilyet ezelőtt is.
Dickon, akinek a lába csuromvíz volt, cseppet sem
érezte magát optimistábbnak. Mindkét irányba átfürkészte
szemével a partot. Egyetlen ember nem akadt rajtuk kívül,
legfeljebb a lábnyomokat tudták volna követni – ami a
szárazföld belseje felé vitt –, ha nem lett volna ilyen sötét.
Az egyik finánc elővarázsolt valahonnan egy lámpást,
és miután sikerült meggyújtania, a csapat elhatározta,
hogy mégis követik a lábnyomokat. Csakhamar a mocsár
szélén találták magukat, ahol egy patakocska vagy
valamiféle kanális húzódott, és a tenger felé vitte
hordalékát. Most, hogy elhagyták a homokos részt, a
lábnyomok sehol nem látszódtak. Csak a fű volt néhol
letaposva. Meg kellett állniuk.
Valaki felvetette, hogy át kellene menni a patak másik
oldalára és ott ismét megkeresni a lábnyomokat. Dickon
vállalkozott erre a feladatra. – Majd én.
301
Négy patak volt összesen, és még csak az első
következett. Dickon átgázolt a patakon, és közben átkozta
Carroway vicomte-ját, James Fenlandet, John Dunthorpe-
ot, Romney Marshot és az összes franciát. A patakok kö-
zött nem akadt semmiféle lábnyomra, itt is csak a
letaposott fű árulkodott legfeljebb arról, hogy merre
mehettek.

A negyedik patakból kilépve szilárd talajt érzett Dickon


lába. Dickon jó irányba indult, mikor egyszer csak
megbotlott valamiben, ami azonnal bégető hangot adott.
Tucatnyi vagy még több juh volt ezen a helyen. .
Dickon lenézett, hátha látja az utat, amit követni akart.
De az itt pihenő juhok teljesen betakarták és elmosták a
lábnyomokat. Jó tíz percbe került, míg rájött, hogy merre is
induljon. Dickon azért aggódott, hogy a hajójuk nehogy túl
hamar érjen vissza. Biztos volt abban, hogy a
csempészeknek nem messze van egy bázisuk, és tudta,
hogy nem kevesebb mint egypár óra hosszába kerül, amíg
kihozzák a partra a fegyvereket, és bepakolják a két
hosszú csónakba, amit ezek után Franciaországba
küldenek. Ez viszont nem történik meg, ha a láthatáron
feltűnik az ő hajójuk. Dickon meggyorsította lépteit, és a
többiek követték.
302
Mikor odaértek egy kunyhóhoz, ami nem messze állt
egymagában a parton, Penney felsóhajtott.
– Brock Farm! – kiáltott fel. – Félrevezettek.
A többiek meglepetten néztek rá.
Penney összekulcsolta öklét. Nagyon fájdalmas
arckifejezést vágott.
– Félrevezettek – ismételte keserűen. – Brock Farm
nem több mint egy mérföldre van a parttól. Vagy
kevesebbre, ha jól emlékszem.
Egy kocsinyom húzódott a part és a farm között.
– Ha tudtuk volna, hogy merre is megyünk, akkor ne-
gyed óra múlva itt lettünk volna. Biztosak lehettek benne,
vagy észrevették, hogy utánuk jövünk, azért találták ki ezt
a cselt. Azt gondolták, hadd jöjjünk csak körbe. Mialatt a
mocsaras földet tapostuk, ők azalatt megcsinálták a
maguk piszkos üzletét. Le merem fogadni, hogy itt nem
találunk rájuk.
Penneynek félig igaza volt. Egy lelket sem találtak, vi-
szont annál több nyomot. Kitaposott földutat leltek a
kunyhó körül, kocsi és lovak nyomait, melyek a Butters-híd
felől ékezhettek. A part felé vezető utat követték.
– A partra! – kiáltott fel Penney, és a kis csapat futni
kezdett a part felé, bár közben mindannyian az elázott

303
cipőkkel bajlódtak. Egy finánc vette át a vezetést, aki
kezében lámpást tartott.
– Legalább még egy kis időt nyerünk azzal, hogy ki kell
pakolniuk a csónakban maradt árut, mielőtt a többit bepa-
kolják – szólt Penney ziláltan Dickonnak, aki mögötte bak-
tatott.
Hirtelen a mocsaras résznek vége szakadt, és a part
látványa tárult egyenesen eléjük. Nem voltak egészen egy
mérföldre a farmtól. A kis csapat megállt, és a finánc
eloltotta a lámpát. Suttogva beszélgettek.
Miközben előrefelé kúsztak, látták a hosszú
csónakokat, a sötét árnyakat, melyek a vízen tükröződtek,
és hat vagy hét férfit, akiknél lámpa volt. Halkan beszéltek,
s közben a hordókat emelték a hosszú csónakokból. Nem
pakoltak rendesen, valami probléma lehetett az együttes
munkával, mert néhány hordó vízszintesen, néhány pedig
függőlegesen volt állítva.
Két férfi otthagyta a hordókat, és elindultak ládákért a
közeli furgonhoz, és sietősen pakolták az árut a hosszú
csónakokba.
Dickon elmondta, hogy szerinte ez a három férfi a
főbűnös az egészben. Dunthorpe-ot a többiek is ismerték,
de Carrowayt és Fenlandet nem. Dickon és a fináncok is
ellenőrizték pisztolyaikat. Előrébb merészkedtek.
304
A csempészek testének látszott a körvonala, nem
voltak teljes sötétségben. Az egyik finánc nyomban
elkapta az egyik rakodó férfit, s kezét a szájára tette, hogy
nehogy hallatsszon, ahogy a férfi segítségért kiált. Sálát
gyorsan levette, és rátekerte a szájára. Vele még később
is ráérnek foglalkozni.

– Még hat maradt. Vagy hét? – suttogta Penney. – Ne


felejtse el, hogy mindegyikük élve kell. Ha mindenképpen
lőnie kell, nehogy létfontosságú szervet találjon. Többen
vagyunk, de azért érhetnek még meglepetések.
Kitört a pánik, mikor rájöttek a csempészek, hogy felfe-
dezték rejtekhelyüket. Akik eddig a rekeszeket pakolták,
azonnal abbahagyták, és meglökték az egyik hosszú
csónakot, ami már a homokos részen állt, mivel időközben
lejjebb apadt az apály miatt. A másik hosszú csónakban
még mindig volt pár hordó. Akik ezt a csónakot pakolták
kifelé, azon nyomban elejtették az árut ijedtükben. Ketten
a mocsár felé vették az irányt. De ott maradt még három
ember. A második hajót is védőpajzsnak használták, és
úgy buktak le benne, miközben elengedtek egy lövést, és
a harmadik, a saját hajójuk felé igyekeztek.
Dickonék hajója a láthatáron sem volt.

305
Könnyűnek tűnt a feladat, merthogy három csempész
volt négy ember ellen. De mégsem bizonyult annak. A
hosszú csónak és a hordók jó védelmet nyújtottak a csem-
pészeknek, míg Dickont és a fináncokat semmi nem védte.
A sötétség ellenére is könnyű célpontok voltak. A csempé-
szek eloltották a lámpásokat. Egy lövést adtak le a ló felé,
ami a kocsihoz volt kötve. Szegény jószág el is próbált
menekülni, de akadályozta ebben az óriási tömegű ólom,
ami oda volt kötve egy kötéllel. A ló vonszolta a rakományt
egypár méteren át, majd megállt. Túl messze volt a
csempészektől ahhoz, hogy védelmet nyújtson a
számukra. Ugyanúgy, ahogy a fináncok sem bízhattak az
effajta segítségben.
Penney parancsára az egyik finánc cikkcakkosan futott,
miközben Penney fedezte, s végül elértek a furgon mögé,
ami jó menedéknek bizonyult. Szerencsére nem találta el
őket a nekik szánt golyó. A másik három férfi három kü-
lönböző irányból közelítette meg a csempészeket, és
remélték, hogy elég sötét van ahhoz, hogy az árnyékuk se
látszódjon.
– Carroway, jöjjön ki! – mormogta magában Dickon,
miközben a hosszú csónak felé indult az egyik oldalról.
Tudta, hogy a három csempész nem lehet más, mint
Carroway, Fenland és Dunthorpe. Ők ugyanis nem hagy-
306
nák el olyan könnyen ezt a helyet, ahol ott vannak a reke-
szek, a furgon és a lovak.
Carroway gondolta, hogy óriási bizonyíték kerül üldö-
zőik kezébe, ha hatalmukba kerítik a rekeszeket. Mielőtt
még Dickon vagy a többiek elérhették volna a csónakot,
amiben a három csempész rejtőzködött, az egyik személy
hirtelen kiugrott a csónakból. Az árny körvonala Dickonnak
azt sugallta, hogy ez Carroway. A férfi a furgon felé indult,
hogy kiemelje a nehéz rakományt, amikor az egyik oldalról
egy finánc kiabált rá a fák közül. – Adja föl! Dobja a
fegyverét a földre!
Carrowayre egy pisztoly szegeződött, de ő nem tétová-
zott, kirántott zsebéből egy fegyvert, és azonnal lőtt. A fi-
nánc jobb karját találta el. A férfi elejtette pisztolyát, és le-
rogyott a földre.
Dickon túl messze volt célpontjától, és nem akarta elta-
lálni a lovat sem. Carroway után futott, remélte, hogy a fér-
fit kapzsisága úgyis megállítja, és elkezd pakolni.
Carroway fontosabbnak tartotta, hogy elmeneküljön, mint
hogy bárkit is meglőjön ismét. Kioldozta a lovat, s közben
már egyik kezével a kantárt fogta. Felszállt a furgonba, és
a lovat indulásra sürgette.
A két másik csempész a hosszú csónakból figyelte a
pislákoló holdnál, mit is csinál Carroway. Mikor
307
nyilvánvalóvá vált számukra, hogy társuk nélkülük akar
elmenekülni, utána kiáltottak, de helyüket nem hagyták el.
Penney és az egyik finánc mögéjük lopakodott, és
mindenféle nehézség nélkül fogták el őket.
Dickon a furgon után rohant, de közben rengeteg aka-
dályba ütközött a latyakos földnek köszönhetően. Milyen
esélye is lehet, ha egy lóval versenyez? Ha Carroway
megfordulna és lőne, aligha tévesztene célpontot. Dickon
egyre hevesebben lélegzett, de nem adta föl.
Egyszer csak a ló széles ívben kanyarodott be arra,
amerről előzőleg jöhetett. Dickon szerint Carroway
reménykedett abban, hogy ez az út az, amerről jöttek,
mivel a sötétben nem láthatott semmit. Visszafelé vették
az irányt a Brock Farmra és a Butters-híd felé.
A ló továbbra is széles ívben húzta a kocsit. Dickon
nem tudta mire vélni ezt az állandó kanyargást. Arra
gondolt, hogy Carrowaynek csak egy kantár van a
kezében, ezért megy a ló mindig ívesen.
Carrowayt már messziről lehetett hallani, ahogy a lónak
káromkodott. Szidta Anglia összes fináncát és a furgont.
Mikor a kocsi a láphoz ért, kiugrott belőle, és a mocsár felé
vette útját. Dickon ott volt mögötte.
Hallotta, ahogy Carroway kínlódik a magas aljnövény-
zettel, cipőjének talpa furcsa hangot adott, ahogy a sárban
308
szedte lábait. Dickon pont jól rálátott, amikor a hold kiku-
kucskált a felhők közül. Igaza volt. Carroway állt előtte.
– Állj! – kiáltotta Dickon.
Carroway megfordult. – Maga az?
Már nyúlt is a pisztolyáért, de Dickon már célzott is
Carroway lábára. A lövés eltalálta, s vége lett a
rémálomnak.
Tizenhatodik fejezet

Dickon kisvártatva megírta levelét Ruthnak és


Caroline-nak, melyben értesítette őket Carroway vicomte-
ja sebesüléséről és elfogásáról, valamint Fenland és
Dunthorpe részvételéről és a csempészés várható
következményeiről. Megírta azt is, hogy nem sokkal előtte
érkeztek Londonba a bűnösök, és leírta, milyen tevékeny
részt vállalt abban, hogy Penneyvel el tudják fogni a
csempészeket.
Nagyon kíváncsi volt, hogy a rekeszek mit rejthetnek,
mekkora mennyiségben. Ő, Penney és a megsebesített fi-
nánc a helyszínen feltörtek egyet. Lőszert találtak benne.
Feltételezték, hogy a többi rekeszben még puska is volt,
de azokat nem vizsgálták meg. Volt egy sebesültjük, akiről
gondoskodniuk kellett, hogy feltétlenül lássa az orvos. És
volt még egy fogoly, aki nagyon súlyos sérüléseket
309
szerzett. Ezenkívül ott volt még három csempész, akik
előre bánták sorsukat. A furgonnal is törődniük kellett, amit
csak egy ló húzott és egy kantárral kellett valahogy
hazavinni.
A hajójuk egy fél órával azután érkezett meg, hogy
rajtakapták a csempészeket, és fegyveres támadás tört ki
közöttük. A csempészek közül egyik sem vette a
bátorságot, hogy folytassa a berakodást a csónakba,
kivéve Carrowayt. S ráadásul úgy, hogy tudta, kergetik és
rá is lőhetnek.
Az egyik sértetlen fináncot hagyták ott a
csempészekkel, amíg az egyikük vissza nem tért egy ép
kantárral.
Hajójukkal visszacsordogáltak a folyókanyarhoz, ahol
Dickon a többieket elhagyva, felvette Pegazust és a kocsit.
Megbeszélték Penneyvel, hogy másnap találkoznak Rye-
ban, ahol a csempészek ideiglenes fogdába kerülnek. Mire
mindez megtörtént, már kivilágosodott. Felpattant a lovára,
és kifizette a férfit, aki mind ez ideig vigyázott rá és az idő-
közben csuromvizessé vált kocsira. Elhajtott, és azonnal
lefeküdt. Legalább tizenhárom órát aludt.
Felüdítő szunyókálás után jólesően ette meg a
hatalmas vacsorát a közös helyiségben. Óriási hangzavar
és kavarodás jelei látszottak még itt is, láthatóan a
310
csempészek elfogásának híre Dymchurchbe is eljutott. De
az ő részvétele nem derült ki. Örült neki, hogy a három
főbűnös csak annyit tudott nyilatkozni, hogy Mr. Richards
volt az egyik elfogójuk.
Másnap, miután feladta a levelet, Rye-ba utazott az
összes csomagjával. Senkit nem akart látni
Dymchurchben, különösen nem Bart McBride-ot. Rye-ban
megtudta, hogy a megsérült finánc már jobban van, és
hamar fel fog épülni. Nem úgy, mint Carroway. Úgy
látszott, Dickon fegyvere sokkal nagyobb kárt tett benne.
– De én a lábát céloztam! – erősködött Dickon.
– Az lehet. De egy kicsit magasra sikerült. Vagy az is
lehet, hogy pont rosszkor mozdult meg – mondta Penney.
– Lehet. Fel fog épülni?
– Nem kétséges. Szívós fajta. De addig mindenképpen
életben akarjuk tartani, amíg ki nem kérdezik. Londonba
kell mennie, és ott a Hadügyi Hivatalban aztán mindenféle
kérdést feltehetnek neki, és megnézhetik, ki is bonyolította
a sorozatos csempészéseket.
– És a konyakcsempészés ügyében sikerült valamit
tenni? Azt hittem, először azt akarja tisztázni.
Penney elhúzta a száját. – Ez már így esett. Minket, fi-
náncokat, senki nem kedvel. Rábukkanhatunk mi akár egy
csempészrakományra is, lefülelhetjük, és még sincs senki,
311
aki köszönetet mondana. Akit és amit elfogunk, azt is oda
kell adni a Hadügyi Hivatalba. Ez a mi szerencsénk.
– Láthatnám a vicomte-ját?
– Legjobb, ha ma látogatja meg. Holnap ugyanis már
indul Londonba.
Dickon a rye-i börtön egyik cellájában talált rá Carro-
wayre. Egy kisebb fajta ágyon feküdt, szemei le voltak zár-
va. Még akkor sem nyitotta ki a szemét, amikor kulcsát
csörgetve megérkezett a börtönőr, és bejelentette
látogatóját..
– Lord Carroway – szólt Dickon a férfihoz. Az ágyon
fekvő férfi nem válaszolt.
– Uram – próbálkozott Dickon még egyszer. – A pokol-
ba is kerülhet azért, amit Lady Carrowayjel tett – szólt
Dickon, és már indult is kifelé, mert látta, hogy mindhiába
a beszélgetés kezdeményezése.
Carroway erre azonnal feleszmélt. – Mit mondott? –
kérdezte harsányan. – Lady Carroway?
– Az asszonya jól van, de nem önnek köszönhetően.
Tud arról, hogy letartóztatták önt, és az egész történetről.
Gondoskodtam róla.
Carroway látogatójára bámult. – Megvan a gyerek?
– Nem élte túl a megpróbáltatásokat – mondta röviden
Dickon.
312
Carroway nem volt igazán meglepve. – Ki ön, Mr.
Richards? Ön és az átkozott nyeresége, amivel elkábított?
Mit tett a feleségemmel? Az én drága feleségemmel?
– Semmi köze, hogy én ki vagyok. És további jó napot,
uraság!
Azzal Dickon megzörgette a cellaajtót, jelezve ezzel,
hogy ki szeretne jönni.
A szállítmány, amit lefüleltek, annyi lőszert és puskát
tartalmazott, hogy egy egész hadseregnek elég lett volna.
Másnap Londonba szállítják Carrowayt, ahol a Hadügy,
Hivatalban felel bűneiért.
Dickon kezet fogott az összes finánccal, és kedvenc
lova Pegazus, társaságában Londonba indult.

– Ezer font? Ez nem is igaz! Hogy merted? – kérdezte


teljesen kétségbeesve Ruth, miután Caroline részletesen
elmondta, mi történt a Hanover téri látogatása alkalmával.
– De hadd mutassam meg, hogy még mi mindent talál-
tam – szólt izgatottan Caroline. – Ide nézz! – mondta, és
közben kivette az ezüst könyvjelzőt és tokját, ami
mostanra már nagyon gyűrött lett.
Ruth föl-le forgatta, és csak csodálkozott. – Mi ez?
– Vedd ki a tokból!

313
– Ó! – kiáltott fel Ruth, mikor észrevette a feliratot. – Ha
Dickon ezt meglátja! És még mit találtál?
Caroline előbányászta a könyvelést, amit tele volt töm-
ködve levelekkel. A levelek szövegezése nagyon
körültekintő volt. Vagy árura vagy szállításra vagy
kipakolásra vonatkozott. Azt gondolta, hogy valószínűleg
Walter csempésztársaitól érkezhettek az egyes
konyakcsempészések között. A feladó neve helyén sehol
nem szerepelt teljes név, csak keresztnév vagy a gúnynév,
például Jem vagy Roger, vagy Egyszemű Billy. Ezeket
bizonyítékként nemigen lehet felhasználni. Egyik levél sem
kötődött szorosan a fegyverkereskedelemhez, a feladók
inkább megrendeltek, mint eladtak.
Ezek után Caroline a könyvelést vette kezébe. Ez
valami olyasmi volt, amihez inkább Dickon érthetett, mert
tele volt jelekkel, kódokkal. Talán ő tud majd kezdeni vele
valamit.
De az ezer font és a ruhák csak az övéi voltak. Most
már volt elég pénze ahhoz, hogy megalapozhassa jövőjét,
ruhákat vehessen, és megbecsülésnek örvendjen.
Csodálatos érzés volt.
Ő és Ruth már jelölték a napokat naptárjukban, hogy
mikor érkezik Dickon. Már csak egypár nap volt hátra.

314
Caroline elhatározta, hogy addig még kivarr néhány ke-
resztelő kisruhát, de a figyelme mindig máshová kalando-
zott. Számtalanszor ki kellett vennie az öltést, mert nem jó
helyre varrta a díszeket. Újra kellett kezdenie. Végül
elvesztette türelmét, és félretette a ruhákat. Most minek ez
a nagy sietség, amikor van ezer fontja tartalékban?
Állandó bizonytalanság gyötörte. Mit kellene tennie
Walterral, aki most valahol sebesülten fekszik? Dickon leír-
ta utolsó levelében, hogy a rye-i börtönben van, de azt is
megírta, hogy Londonba fogják szállítani, és ott kell majd a
váddal szembenéznie. Vajon Newgate-ben fogják tartani?
Amilyen állapotban most van, biztos nem tudna kárt tenni
benne. És mi van a templomi fogadalmával, amely úgy
szól, hogy „egészségben és betegségben"? Muszáj
tartania magát ehhez, most, hogy Walter megsérült?
Szíve mélyén azt kívánta, hogy Dickon bárcsak
megölte volna ezt a férfit.
Vádolta magát gondolatai miatt. De remélte, hogy fel-
akasztják, ha kiderül bűnössége. Volt már elég bizonyíték
ellene.
Dickon megérkezése előtt szinte pánikszerűen viselke-
dett a két hölgy. Az előző napokban sokat gyakorolták, ho-
gyan fogják köszönteni és milyen csodálatos vacsorával
lepik meg.
315
– Az összes kedvenc ételét megcsináljuk – mondta Ca-
roline.
– Azért ne mindet, csak majdnem mindet – mondta
Ruth nevetve. – Ha nem vetted volna észre, bármilyen en-
nivaló kerül Dickon elé, azonnal ráveti magát, és amíg egy
szem morzsa is van a tányéron, mindent befal.
Ruth megbeszélte a szakáccsal, hogy mi lesz az
ünnepi menü, melynek középpontjában sült marhaszelet
fog állni, és a desszert áfonyás nyalánkság lesz. Az
egyetlen problémát már csak az jelentette, hogy nem
tudták, pontosan mikor várható Dickon.
Dickon a reggeli órákban érkezett, amikor a két hölgy
még az újságot olvasta. Éppen Lady Lacroix musicaléről
beszéltek, hogy miért tetszett és miért nem, amikor Dickon
betoppant a szobába.
– Jó reggelt!
– Dickon! – sikított fel Ruth. Azonnal a karjaiba rohant,
hogy átölelje öccsét. – Ó, Dickon, ismét itthon, épségben!
Annyira büszkék vagyunk rád.
Caroline is felállt, de nem tudta mitévő legyen.
– Én is nagyon örülök neki – mosolygott Dickon a
nővérére, majd megfordult, és maga mögé nézett. – Várj
egy percet!

316
Kinyújtotta kezét Caroline felé. Caroline örömében fel-
nevetett, és azonnal karjaiba omlott.
Dickon testén érződött a fáradtság és a távoli helyek
illata, de Caroline semmit sem vett észre ebből most, hogy
Dickon karjai tartották. Caroline nem tudott a szemébe
nézni, mert félt, hogy meglát benne valami olyasmit, ami-
nek nem tud ellenállni. Arcát odanyomta a férfi mellkasá-
hoz. Annyira örült, hogy látja ismét. És mégsem. A régi fe-
szültség és vágyódás is ugyanúgy visszatért.
– Nagyon örülünk, hogy itthon van – mondta a férfi ka-
bátja alá bújtatva száját. Erősen tartották egymást.
Caroline próbált úgy tenni, mintha semmi nem történt
volna, miután elengedték egymást. Szégyellte magát,
hogy ennyire nyilvánosan kimutatja érzelmeit Ruth előtt.
De Ruth úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit
sem, csak jókedvűen elmondta, miből fog állni az ünnepi
vacsora, és meg akarta tudni, hogy jó lesz-e az áfonyás
desszert..
– Csodálatos lesz – válaszolta Dickon Ruth kérdésére.
– Most, hogy eldőlt a nap legfontosabb kérdése,
megkérdezhetném, hogy ti ketten hogy boldogultatok
nélkülem? Milyen csínyt követtetek el?
– Mindjárt meglátja – mondta Caroline, és beszaladt a
szobájába, ahonnan hamarosan a könyvjelzővel és a
317
könyveléssel tért vissza. Kihúzta a kis ezüstlapot a
tartójából, és Dickon elé tette.
Dickon nem úriemberhez méltóan horkant fel. – Ez
honnan van? – kérdezte. – Ez aztán a végső bizonyíték,
ami pontot tesz az i-re. És vége lesz ennek az ügynek.
Szép munka volt!
Dickon megszorongatta Caroline kezét.
Caroline részletesen elmondta, milyen „élményben"
volt része a Hanover téren. – És itt egy könyvelés –
mondta mohón. – És még elhoztam ezer fontot is, ami öt
év fizetsége.
Dickon alig hallotta az ezer font történetét, annyira el-
bűvölte a könyvelés. Értette a számokat. Mindent ki tudott
venni. A sorokban le volt írva a jövedelem, a bevételek és
a kiadások is. A számok mellett levő megjegyzések
görögül lehettek, amit csak Carroway érthetett. Most már
látható volt mindenki számára, hogy Carroway vicomte-ja
kulcsfigura volt a csempészésben. Volt ugyan pár kód,
amit nem tudott mire vélni, de reménykedett, hogy valaki
majdcsak megfejti. És ha bebizonyosodik, hogy igaza van,
akkor kétszer annyi bizonyíték lesz ellene. A könyvjelző is
életbe vágó bizonyítéknak számított.
– Azonnal el kell mennem a Hadügyi Hivatalba –
mondta Dickon, és még a teáját sem itta meg.
318
– Annyira örülök, hogy ennyi bizonyítékot sikerült ösz-
szegyűjteni. Azonnal el kell mondanom Lord Aveburynek.
Hátha valaki meg tudja fejteni, mi is van a kódokban. De
Caroline! Hogy magyarázzam meg, hogy hozzám kerültek
ezek a bizonyítékok? Mondjuk meg Aveburynek, hogy
Carroway vicomte-jának a felesége álnéven lakik nálam és
a testvéremnél? Akkor aztán elindul a pletyka!

Caroline gondolkozott, és megkérdezte: – Feltétlenül


meg kell mondania, hogyan jutott ezekhez?
Mivel Dickon elmondta Caroline-nak, hogy bizony fur-
csa lesz, ha ott lesznek a bizonyítékok, és nem mondja
meg, hogy honnan vannak, ezért Caroline beleegyezett,
hogy felfedje az igazat. – De kérje meg, hogy ne
terjesszék a hírt.
– A tőlem telhető legtöbbet megteszem – ígérte
Dickon. El is ment, hóna alá csapta a könyvelést, és
magával vitte a könyvjelzőt is, de megígérte, hogy a
csodás vacsorára mindenképpen itthon lesz.
Még idejük sem volt a hölgyeknek végighallgatni
Dickon történeteit.
Ruth sietve végignézte a meghívásokat, amik az
asztalán hevertek. – Lady Lacroix musicale? Azt hiszem,
felesleges elmennünk. Ahhoz túl elfoglaltak vagyunk. Ó!
319
Lady Robstart kedden rendez egy nézelődőpartit.
Mindketten hivatalosak vagyunk rá. Csak azt nem tudom,
mit ért nézelődés alatt. Ja! Ide van írva, hogy készen van a
róla készült festmény. Méghozzá egész alakos.
Gondolom, alig várod, hogy megtekinthessük a csodálatos
alkotást – szólt Ruth gúnyosan Caroline-hoz.
– Mit mondtál? – kérdezett vissza Caroline.
– Lady Robstartról készült egy csodás festmény. Nem
hallottad, mit beszéltem az előbb? Pedig hozzád szóltam.
– Sajnálom, de nem – válaszolta Caroline.
Az eszében a férfi járt, aki éppen most viszi főnökének
a bizonyítékokat férje bűnösségéről. Ez lesz az utolsó
csepp a pohárban és biztos a halálba viszi ezzel a férjét.
A szakács hamar elkészítette a levest, a sült
marhaszeletet, a kocsonyás angolnát, a sárgarépát, az
önteteket, az áfonyás nyalánkságot és persze minden más
egyebet az uraság visszatérése hírének örömére.
De még nem jött vissza.
Ruth egyik üzenetet a másik után küldte a konyhába,
hogy csak tizenöt perc múlva szolgálják fel a vacsorát.
Majd félóra múlva. De mivel még mindig nem jött, az
utolsó üzenetben még egy félóra múlva kérte a vacsorát.
Ő és Caroline már mindennel készen voltak, és
türelmetlenül vártak.
320
– Pedig mindig pontos – mondta aggódva Caroline.
– Csak nem akkor, amikor a hivatalból jön. Az ember
soha nem tudhatja, mikor szabadul onnan.
– Remélem, semmi baj nem történt vele – folytatta az
aggódást Caroline. – Megígérte... De mi tarthatja még ott?
– Ki tudja? – kérdezett vissza Ruth, aki nem akarta,
hogy Caroline lássa, hogy ő is mennyire aggódik. –
Beszéljük meg, hogy milyen meghívásokat fogadjunk el.
Azt hiszem, én elmegyek Lady Robstart partijára. Ő már
annyiszor volt. Remélhetem, hogy velem tartasz?
– Hogy én? Lady Robstarthoz? – szólt felháborodottan
Caroline. – Azért, hogy élőben is hallgassam, meg még a
róla készült képet is bámuljam? Ez aztán a dupla élvezet!
Köszönöm, de nem megyek.
– Igazad van. Az én férjemnek a rokona, nekem kell
ezt a keresztet magamon viselnem. Rendben van –
mondta Ruth.
Nemsokára már nem volt miről beszélniük. Dickon még
tíz órakor sem volt otthon. A szakács már le is mondott ró-
la. Üzenetben hagyta meg Ruthnak, hogy a húst túl
sokszor kellett melegíteni, és ezért egy kissé megszáradt.
A zöldségek is megsínylették az állandó melegítgetést, és
íztelenné váltak, az áfonyás nyalánkságról nem is
beszélve. A két hölgy akkor sem tágított attól, hogy együtt
321
vacsorázzanak mind a hárman. Mit ér egy ünnepi vacsora
az ünnepelt nélkül?
Dickon nagyon ziláltnak tűnt, mikor betoppant. Már
nem hasonlított arra a vidám lélekre, akit reggel üdvözöl-
tek.
- Megölte magát - jelentette be a hölgyeknek.
- Walterra gondol? - kiáltott fel Caroline, és végigfutott
rajta a hideg.
- Igen, Walter.
Dickon Lord Aveburyvel töltötte napját, akivel egész
részletekbe bocsátkoztak. Megmutatta neki a könyvjelzőt
és a könyvelést. Avebury elküldte az egyik alkalmazottat
egy művelt katonáért, hogy fejtse meg a kódot. A
könyvjelzőnek is örült, és a bizonyítékok közé tette. Éppen
beszélgetésük végén jártak, amikor megérkezett egy futár,
és Carroway vicomte-ja haláláról értesítette őket. Azonnal
a börtönbe siettek.
A fogoly, aki aznap érkezett Rye-ből, rendes
ételadagot kapott, de csak egy részét ette meg.
Elhatározhatta, hogy mindennek véget vet. Az ágya egy
magas, rácsozott ablak alatt volt, csak egy nagyon magas
ember láthatott volna ki rajta, ha felmászott volna rá.
Carroway viszont nem volt az a fajta. Lekötötte sebéről a

322
kötszert, ami előzőleg a lőtt seben volt rajta, nyaka köré
tekerte, és megpróbálta a hosszú pólyát az egyik rácsra
tekerni. Egyet rúgott a lábával, és hamar véget ért az
élete.
Dickon már ezelőtt is látott halott embert, de most na-
gyon megrázta Walter Carroway látványa. Az eleven seb
kinyílt, a nyelve lógott, a szeme ki volt dülledve. Egyedül
volt a cellában, nem tudni, hogy a Hadügyi Hivatal paran-
csára, vagy azért, mert megfizette az őrt. Dickon nem
tudta eldönteni. Már pár órája halott volt, amikor rátaláltak.
Én voltam, gondolta Dickon. Én lőttem rá. Hogy lehet
ehhez hozzászokni? Pedig Európában mindenhol ez
megy. Mindennapos dolog. Látni az ellenséget meghalni,
csakúgy, mint a társunkat. Lehet, hogy egyes emberek
hamar hozzászoknak ehhez.
A kellemetlen részleteket nem közölte Caroline-nal és
Ruthtal.
– Walter elhatározta, hogy mindenképpen végez magá-
val. A golyót eltávolították, és előzőleg azt mondták, hogy
egész jól javul az állapota. Talán teljesen fel is gyógyult
volna, kivéve ott, ahol a... férfiasság van.
– Akkor nem lesz tárgyalás – jelentette ki Caroline.
Akkor reménykedhet benne, hogy egy szó sem derül ki

323
róla, hacsak néhány újságíró utána nem ered a tényeknek.
Azt ugyan nem remélte, hogy a neve sem kerül nyilvános-
ságra, de szerette volna, ha így történik. Természetesen
lesz temetés, és ki más intézné, ha nem ő. Szomorúan
gondolt a fekete kesztyűre, a koszorúkra. S hogy megint
feketébe kell öltöznie. Ezt túl soknak tartotta megtenni egy
olyan emberért, akit gyűlölt.
Talán megkérhetne egy ügyvédet, hogy bonyolítson le
helyette mindent. Az ügyvéd azonban túl sokat tud róla, és
nem reménykedett benne, hogy Mr. Lamburton megteszi
ezt neki.
– Kíváncsi vagyok, miért tette – szólt Dickon. – Be kell
vallanom, hogy nem értem, miért akasztotta fel magát!
Árulásért nem jár akasztás, csupán száműzetés. Élhetett
volna idős koráig. Az igaz, hogy föld nélkül lett volna, de
mégis meg kellett volna próbálnia. Lord Avebury is nagyon
meg volt lepve. Azt gondolta, hogy Walter mindent tagadni
fog a bírák előtt, és még az is felmerült, hogy
pénzbüntetéssel ússza meg. Fenland és Dunthorpe
azonban örülnek annak, hogy így mindent ráfoghatnak, és
azt fogják hazudni, hogy ők tisztességes állampolgárok,
akiket puskával kényszerítettek erre a cselekedetükre.
Dickon ismét eltűnődött. – Azt hiszem, már soha nem
tudjuk meg az igazat. Mehetünk vacsorázni?
324
– Értem már! – kiáltott fel Caroline. – Azt mondja, hogy
ott... ott találta el?
– Igen.
– Akkor soha nem lehetett volna örököse!
Óriási súlytól könnyebbült meg Caroline. Ha a férje úgy
halt volna meg, hogy még meg tudta volna ajándékozni
egy gyermekkel, akkor örök életében lelkiismeret-furdalás
és kétségek gyötörték volna. De ha életben maradt volna
sem tudott volna sokat tenni örökösök születése
érdekében. És neki csak ezért kellett Caroline.
– Dickon! – kiáltott fel ismét. – Szabad vagyok!
– Igen. Még csak most jössz rá, kedvesem? Végre
szabad vagy.
De milyen áron? Most örül, hogy Waltert legyőzte, és
rájött, hogy mi van a csempészett konyak mögött? Ennél
sokkal többről volt szó. Walter csak egy azon emberek
közül, akik így akarnak nyereségre szert tenni. És mikor
lesz ennek vége? Még mennyi ideig fogja az angol
hadsereg harcba vinni katonáit azért, hogy védjék a hazát
és meghaljanak érte? Vagy majd úgy térnek haza, hogy fél
lábuk hiányzik? Vajon milyen esélye van Benjaminnak,
hogy túléli a harcokat?

325
Dickon arca meg sem mozdult, miközben a
vacsoraasztal felé mentek. Mindkét karját egy-egy hölgy
karolta át. Az egyikhez kicsit közelebb húzódott.

– Szeretnélek elkísérni, amikor holnap meglátogatod


az ügyvédet – ajánlotta fel Dickon Caroline-nak. Még
korán volt. Caroline, aki csak most látta, mi minden vár
még rá, azt kívánta, hogy bárcsak minél hamarabb
átvészelné ezt.
– Elkísérnél? – kérdezte megkönnyebbüléssel. –
Fogalmam sincs, mint tegyek Walter temetésével
kapcsolatban. Azt hiszem, mindenbe beleegyezem, amit
az ügyvéd mond, ha az azt jelenti, hogy nekem az
egészben nem kell részt vennem. Nem tudom, hogy
szembe tudok-e nézni majd a sok fekete ruhába öltözött
szolgával, a temetési szertartással és Walter esetleges
bűntársaival.
Caroline sápadtnak tűnt ma éjjel. Olyan volt, mintha
tényleg gyászolná ezt a szemtelen embert.
Más gondolatok is eszébe jutottak Caroline-nak. – Nem
mintha sajnálnám, hogy elment közülünk. Csak azt nem
tudom, hogy meg tudtam volna-e akadályozni mindezt.
Vagy legalább ha megállítottam volna ezt a folyamatot.
Bárcsak több beleszólásom lett volna a dolgaiba! Ehelyett
326
magam csendességébe burkolóztam, és
keresztelőruhákat varrogattam. És persze sajnáltam
magamat. Legalább tudtam volna, mire készülődnek.
James Fenland gyakran járt nálunk, és olyankor becsukták
kulcsra magunk mögött az ajtót Walter
dolgozószobájában. Ha kihallgattam volna őket vagy
megfizettem volna valamelyik szolgát, hogy tudja meg,
miben sántikál Walter. Túl sokat foglalkoztam magammal,
a boldogtalanságommal, az anyaságommal...
Caroline a kezébe temette az arcát, és sírva fakadt.
Dickon gyengéden megkérdezte: – És akkor mit
csináltál volna, ha rájöttél volna, hogy miben mesterkedik
Walter?
– Nem tudom! – kiáltotta. – Biztos kigondoltam volna
valamit. Dossie esetleg kicsempészhetett volna egy levelet
az apámnak. Vagy írhattam volna a miniszterelnöknek.
– Lehet. De azt hiszem, hogy ezt mindenki más egy
boldogtalan feleség vádjainak tekintette volna, és Walter is
letagadott volna mindent.
– Igen – mondta Caroline könnyedebben. – Ebben iga-
zad van. Ki a csuda hallgat meg egy nőt? – kérdezte Ca-
roline, s közben a száját harapdálta.
– Menjünk el Mr. Lamburtonhöz. A kocsi készen vár.
Dickon csendes pillantást vetett testvérére, és kikísérte
327
Caroline-t a kocsihoz.
***

Mr. Lamburton azt tanácsolta Caroline-nak, hogy olyan


kicsi és csendes temetést szervezzenek, amilyet csak
lehet. De abban egyetértett, hogy nem lesz könnyű.
Londonszerte ismerik Walter nevét, hála az újságoknak.
Dickon neve viszont fel sem merül. Öngyilkosságról sem
írtak a lapok. Csak annyi van a sajtóban, hogy Walter
börtönben hunyt el sebesülése következtében, miközben a
tárgyalásra várt. Semmi olyan említésre méltó dolog nincs,
ami megakadályozná a tisztességes temetését.
Caroline kissé bűnösnek érezte magát, de
beleegyezett, hogy kis temetés legyen. Az viszont már
nem érdekelte, hogy hová temetik Waltert. A lényeg, hogy
minél egyszerűbb legyen. Tudta, hogy gyászolók fognak
részvétet nyilvánítani Hanover téri lakásukban, amitől már
előre tartott. De remélte, hogy kibírja azt a pár órát.
– És most pedig a végakaratról – kezdte Mr.
Lamburton.
– Igen? – kérdezte Caroline. – Gondolom, hogy a
szegényekre hagyja gazdaságát.

328
Mr. Lamburton felhúzta szemöldökét. – Ön az egyedüli
örökös. Ha nincs esetleg – nézett Caroline vékony
derekára – útban egy kisgyermek.
– Nincs – válaszolta Caroline.
– A végakarat 1807-ben készült el. Nem sokkal a
házasságkötésük után.
– Igen?
– Az uraság ugyan említette egyszer vagy kétszer,
hogy meg szeretné változtatni, de soha nem tette meg.
Fogalmam sincs, hogy mit is akart. Tehát ez az utolsó és
törvényes végakarata. Azért hoztam fel ma, mert más
örökös nincs. Ön az egyetlen, akit megillet. Ha jól
emlékszem, neki még vér szerinti rokonai sincsenek, akik
várhatnák, hogy az ő tulajdonukba kerül egy része a
gazdaságnak. Igazam van?
– Igen – válaszolt Caroline.
– Kis időbe fog kerülni, míg felmérjük, milyen
beruházásokat is tett mostanában. Ha jól tudom, van egy
háza Kentben és egy másik Londonban, a Hanover téren.
De ha egy férfi áruló volt, akkor az ingatlanjai az államra
szállnak. Az öné pedig a kétszázezer font.
Lamburton nem tűnt valami boldognak.
Caroline alig tudott magához térni. Kétszázezer font!
Sose gondolta volna, hogy létezik ennyi pénz a világon.
329
Hirtelen eszébe jutott a széf Walter dolgozószobája falán.
Lamburton valószínűleg nem vette számításba azt az ara-
nyat és készpénzt, ami még a lakásán van. Tehát még
ennél is többet hagyott rá. Vajon mennyi pénz jöhetett be
a konyakból, a csempészésből? Biztos volt abban, hogy
ezt mind törvénytelen úton szerezte Walter.
– Énrám hárul a büntetés Walter törvénytelen cseleke-
deteiért és ilyen úton szerzett dolgaiért? – kérdezte
Caroline az ügyvédjétől.
– Azt gondolom, hogy valamennyi bírságot ki kell fizetni
értük. De biztos lehet benne, hogy én semmi törvénytelent
nem láttam az uraság dolgaiban, amíg meg nem láttam az
újságot, és nem értesültem tetteiről. És teljesen megdöb-
bentem. De ez már nem ide tartozik.
– Köszönöm – szólt Caroline. – Mehetünk, uram? –
kérdezte vidáman Caroline.
Dickon, akit úgy mutatott be Caroline, mint a család ba-
rátját, felállt, és átkarolta Caroline-t. Barátságosan mosoly-
gott Lamburtonre. Meg akarták győzni az ügyvédet arról,
hogy Caroline egy hölgy, aki keveset ért ebből az
egészből, és szüksége van egy férfira, aki segít neki.
Dickon azonban biztos volt abban, hogy Lamburton tudott
Carroway minden tisztességtelen ügyéről. Dickon azért is

330
jött el, mert reménykedett abban, hogy senki nem akarja
majd Caroline örökségét megkaparintani.
Jókívánságokkal búcsúztak az ügyvédtől.
***
A temetés nagyon hasonlított egy olyan darabhoz, me-
lyet az Astley Színházban lehetett általában látni. Legjob-
ban az óriási tömeg hasonlított. Caroline elképzelése, mi-
szerint kevesen lesznek a temetésen, nem valósult meg.
Kíváncsiskodók tömege vette körbe a templomot, később
pedig a Hanover téri házat, ahol frissítővel kínálta a
gyászolókat. Kifogyott a fekete szélű és mintázatú
zsebkendő, így már csak gyászgyűrűket tudott osztogatni
a többieknek. Nem számított ennyi emberre. Fekete ruhát
viselt kabátja alatt. Azt, ami még a régi ruhatárához
tartozott.
Legnehezebb volt elviselni a jóakaró emberek
megjegyzéseit, akik együttérzésükről támogatták. Walter
barátai közül sokan nem is tudtak a létezéséről, és
nehezen tudták leplezni meglepődöttségüket. Egyik
gyászoló sem tudott mit mondani, mindegyikük utalt
valahogy Walter halálának az okára.
Ruth és Dickon óriási támaszt jelentettek Caroline-nak,
bár őket csak egypár gyászoló ismerte. Ők és Walter
különböző körökben mozogtak.
331
Ruth megpróbált odamenni az örök pároshoz, Lady
Robstarthoz és Mrs. Hinkle-hez. Már előzőleg is biztos volt
abban, hogy ők ketten eljönnek, hiszen mindenhol ott vol-
tak. De most a férjeiket is magukkal hozták. A két hölgy
mutatós puszival üdvözölte Ruthtot, és továbbmentek
Caroline felé, annak ellenére, hogy Ruth megpróbálta elte-
relni gondolataikat.
– Lady Carroway! – kiáltott fel Mrs. Hinkle. – Jól túljárt
az eszünkön! Mikor megtudtam, hogy ön nem is Mrs.
Makepeace, akkor alig akartam hinni a fülemnek. Lady R.
és én a legmélyebben együtt érzünk önnel, hogy
elvesztette szeretett férjét.
Mrs. Hinkle árulkodó pillantást vetett Dickonra, aki
mellette állt.
– Ó, igen – folytatta Lady Robstart. – Milyen szörnyű,
ha valaki ilyen fiatalon özvegyül meg. Ha jól tudom,
nincsenek gyerekeik. Akkor bizonyos értelemben
könnyebbséget jelent. De gondolom, vannak kedves
barátai, akik gondoskodnak önről – bámult Dickonra.
Az utóbbi néhány nap annyira kimerítette Caroline-t,
hogy nem volt biztos abban, hogy tartani tudja magát,
amíg el nem mennek a vendégek. És az a pár
megjegyzés, amit ettől a két boszorkánytól kapott, elég

332
volt egész hétre. De megpróbált normális választ adni
kérdésükre.
– Köszönöm aggódásukat – mondta csendesen. – Na-
gyon is gondoskodnak, jobban, mint gondolnák – válaszolt
Caroline, és valaki máshoz kezdett beszélni. Otthagyta a
hölgyeket a férjeikkel, akik nem tudták mire vélni ezt a vá-
laszt.
Mikor elmentek a vendégek, Caroline, Ruth és Dickon
ott maradtak. Ruth megszólalt: – Most pedig irány hazafe-
lé. Hál' istennek, vége.
– Én is veletek megyek, de holnap visszaköltözöm ide
– válaszolta Caroline. – Ez az otthonom, legalábbis addig,
amíg nem veszek egy másikat. Remélem, a kormány hagy
egy kis időt, hogy új otthonra találjak, és nem kérik
azonnal.
– Semmi ilyesmire ne gondolj! – mondta határozottan
Ruth. – Micsoda képtelenség! Valaki majd itt terem, és ki-
dob az utcára.
– Tényleg nem teheted meg! – kiáltotta Dickon is. – Te
már hozzánk tartozol.
– Köszönöm nektek. Nagyon jó barátok vagytok. Ez az
én házam, és néhány dolgot meg kell változtatnom.
Jaynes, az inas el fog távozni, és a többiek sem maradnak

333
itt a továbbiakban. Sok minden tennivaló van még itt. És
ez mind rám vár.

Tizenhetedik fejezet

Az elválás keserédes volt. Caroline összepakolt, és


nem engedte érzelmeinek, hogy az elkövetkező magányos
napokra gondoljon. Remélte, hogy lesz annyira elfoglalt,
hogy nem lesz ideje Ruth-ot és különösen Dickont
hiányolni. Elmondta nekik, hogy mindkettőjüket nagyon
sok szeretettel látja, és sokkal többel tartozik, mint
amennyit valaha is vissza tudna fizetni.
Dickon azonban nem engedte el anélkül, hogy ne
beszéltek volna négyszemközt. Aznap reggel, amikor
indult volna Caroline, bekérette magához a könyvtárba,
miközben Ruth a szakáccsal beszélte meg a teendőket.
Caroline Dickon előtt lépdelt a könyvtár felé. Mikor
odaértek, Dickon erősen bezárta az ajtót.
– Gyere be! – szólt.
Caroline felnézett, és csak bámult. Dickon Kentből való
visszatérése óta nem kerültek bensőséges kapcsolatba.
Egyetlen rejtett mosoly vagy tekintet nem történt. Dickon
nagyon meg volt rázva. Caroline megértette ezt. Walter
árulása és halála teljesen beárnyékolta kapcsolatukat.
334
– Gyere ide – szólt Dickon ismét. Mivel Caroline félén-
ken csak állt, Dickon ment oda hozzá, és megfogta a
kezét.
– Jóistenem! Milyen hosszú volt ez az idő! – mondta,
miközben megcsókolta Caroline arcát. – Drága Miss
Caroline! – ismét megcsókolta, de most már a fülét
puszilgatta. – Én szeretett Mrs. Makepeace-em! Imádott
Lady Carroway! – csókolta meg a másik fülét, majd az orra
hegyét. – Nem gondolkoztál rajta, hogy még egyszer meg
kellene változtatnod a nevedet? Mondjuk Lady Rycote-ra?
A következő csók már a száján csattant, és ez volt a
legkellemesebb.
Caroline úgy érezte, hogy szíve azonnal kipattan helyé-
ből. Bárcsak Lady Rycote lehetne! Beleomlott Dickon kar-
jába, és úgy érezte, hogy most mindent megtenne, amit
kér tőle a férfi. De természetesen lehetetlen, hogy a
felesége legyen. Ki kell várni az egy évet, ami a gyász
miatt van. Dickon is megérti ezt. De vajon megértené, ha
soha nem tudná megajándékozni egyetlen örökössel
sem? Pedig ő is nagyon vágyhat rá. Csakúgy, mint Walter.
Békén kell hagyni Dickont, hadd válasszon magának egy
fiatal hölgyet, aki örökösöket szül neki, leginkább fiúkat.
Akkor tudna családjával utazgatni, és mindenféle jó
munkát elvállalna.
335
A jövő nagyon rejtélyesnek tűnt.
– Ó, Dickon – kiáltott kétségbeesetten. – Jól tudod,
hogy még nem tehetem.
– Miért nem? – kérdezte, és közben egy hajfürtöt tett
Caroline füle mögé.
– Ki kell várnom az egy évet. Képzelem, máris miket
mondanak rólam. Biztos lehetek benne, hogy az egész
város tud rólam mindent. Hála Lady Robstartnak és Mrs.
Hinkle-nek. Nem akarom, hogy még több mindent
terjesszenek rólam, s belém kössenek, miért nem
gyászolok tisztességesen.
– Mit mondanak az emberek? – csókolta meg Dickon
az asszony ujjait, egyiket a másik után.
– Tudod te nagyon jól. Hogy elmenekültem a férjemtől,
és álnéven rejtőzködtem. Mondtam már, hogy a nagyma-
mámat hívták Makepeace-nek? És azt is beszélik, hogy
közel állok egy férfihoz, aki nem a férjem. És azt mondják,
hogy ezzel a férfival már Walter halála előtt is jóban
voltam. Nem elég ez? A következő az lesz, hogy
belekevernek Walter csempészügyeibe.
– Milyen férfihoz állsz te közel? – Dickon végigsimította
ujjaival Caroline karját.

336
– Mintha nem tudnád! Hát természetesen hozzád. És
nem történt közöttünk semmi. Mások pedig egyből a leg-
rosszabbra gondolnak.
– Szerintem azt nem lehet rossznak nevezni – mondta,
s közben hódítóan nézett Caroline-ra. – Inkább örömmel
töltene el. Semmi jobb dolog nem történhetne velünk, mint
hogy annyira közel legyünk egymáshoz. Nagyon közel.
Caroline! Nekem rád van szükségem. Szeretlek, és azt
akarom, hogy a feleségem légy. Szeretlek. Felejtsük el,
mit mondanak az emberek. Gyere hozzám feleségül, és
akkor megmutatjuk, milyen közel állunk mi egymáshoz.
Már majdnem engedett Dickon kedves szavainak és
meleg javaslatának, amikor könnyekre fakadt.
– Bárcsak... – Caroline sírni kezdett és remegett
Dickon ölelő karjában.
Bárcsak. Már megint ezt mondja. Megígértette már
egyszer magával, hogy soha nem mondja, hogy bárcsak.
Felállt, és letörölte a könnyeit.
– Nem tehetem, Dickon. Tudod, hogy nem tehetem. Ne
beszéljünk erről később se. Itt az ideje, hogy elmenjek. El
tudnál vinni a kocsival vagy béreljek egyet? Rengeteg cso-
magom van, és még Dossie-ra is gondolnom kell.
– Kétszer fordulok majd. Nem utoljára látsz –
figyelmeztette Caroline-t.
337
– Hát persze hogy nem. Ha beköltöztem, azonnal meg-
hívlak téged és Ruthot egy finom vacsorára.
– Rendben van. Kívánságod parancs – hajolt meg
Dickon előtte. Udvariasan kinyitotta az ajtót, és kikísérte.
Mikor elment előtte az asszony, rákacsintott.
***
Caroline kezébe akarta venni a Hanover téri ház irányí-
tását. A személyzet száma hat vagy hét volt, s
némelyekben furcsa érzések kavarogtak Carroway
vicomte-ja iránt, bár többen nem merték kimutatni ezt az
érzésüket. Caroline jól tudta, ki melyik oldalon állt. Csak
egy pár szolgáról nem tudta eldönteni, akikkel azelőtt sem
találkozott túl sokat. Például a lovászokról. Azon túl, hogy
tudta neveiket, nem tudott túl sokat. Nem akarta elküldeni
a jó munkaerőt sem.
Végül kirúgta Jaynest és két másik inast, akik mindig
összejátszottak, és cinkostársaknak tűntek. Egy irodán ke-
resztül felvett egy új inast, akit Crubbinsnak hívtak. És egy
másikat is. Mivel özvegyasszony volt, és egyedül élt, nem
volt többre szüksége.
Állandó félelem élt benne, hogy jön valaki, és kiteszi a
házából. És ezért önmagát is vádolhatja, hiszen nem vett
házat magának. De ezt nem is tudta volna megtenni,
hiszen még nem kapta meg az örökségét. Mr. Lamburton
338
türelemre intette. Amíg a bíróságon nem rendeződnek a
dolgok, nem kaphatja meg a pénzt. Caroline ezt csupán
formalitásnak tartotta, de elfogadta Lamburton
magyarázatát és egy javaslatot, amit szintén benyújtott
Lamburton. Ő sem kapja meg addig a juttatását, amíg be
nem bizonyítja a végakarat érvényességét.
Mindennap kiment London utcáira. Eljött június, és ez
volt a legszebb hónap Londonban. A levegő sokkal
tisztább volt, a kandallók tüze már nem égett. Egyetlen
oka volt annak, hogy sokszor eljárt otthonról, mégpedig az,
hogy szabadnak érezte magát, mint a madár.
Csak egy üzenetet kellett küldenie az istállóba, és a
kocsi és a lovász előállt. Oda mehetett, ahová akart.
Ő lepődött meg a legjobban azon, hogy megunta a jár-
kálást. Július lett, amikor már nem szívesen ment
céltalanul sehová sem. Attól tartott, hogy amikor elhagyja
a házat és visszatér, kilakoltatva találja magát.
Sürgette magát arra az elhatározásra, hogy
kiválogassa, mely darabokat hagyja itt az államra, és
melyeket viszi magával. A törvény ugyan igényt tarthat
minden darabra, ami a lakásban van, de nem tudta
eldönteni, hogy a ruháit vajon viszik-e. Azok nem
számítottak csempészésből vett árunak. És az asztal, amit
még ő vett, hogy Walter elrongálódott íróasztalát
339
kicseréljék? A falban lévő széfet betette egy bankba, mert
szerinte még jó szolgálatot tehet, ha várni kell egy kis időt,
amíg megkapja az örökséget. Az íróasztalban sem talált
már semmi érdemlegeset. Néhány levél, amiben konyakról
meg borról volt szó. Mind elégette.
Egy nap felszaladt hozzá Lord Avebury, s épp Walter
dolgozószobájában találta, ami mostanra már az övé lett.
Nagyon meglepődött, hogy mit keres nála Dickon főnöke.
Arra gondolt, hogy Walter ügyében akar valamit kérdezni.
Meddig fogják még nyaggatni Walter dolgaival? Elege volt
már belőle, és minél hamarabb túl akart esni a beszélgeté-
sen.
– Vezesse be! – szólt Caroline, mikor Crubbins
bejelentette a vendéget.
A szokásos üdvözlések után Lord Avebury rátért a
tárgyra.
– Van egy kellemes közölnivalóm. Értesíteni fogják
róla, de én jobbnak láttam, ha előre figyelmeztetem.
– Csak kell fizetnem Walter valamely bűnéért? Nem
elég nekik ez a ház? Meg az összes többi ingatlan?
– De igen. Csak ki kell fizetni a bírságot is. És akkor
lesz törvényes.
– Mekkora bírságra számíthatok?

340
– Ötvenezer fontot kér a törvény. Ha fellebbezni akar
ez ellen, akkor a bíróhoz kell fordulni.
Caroline álma a gondok nélküli jövőről azonnal szerte-
foszlott. – Ötvenezer font! – kiáltotta. – Ez aztán több a
soknál. Hogy tehetik ezt meg velem? Miért ilyen óriási az
összeg?
Avebury megértően nézett rá. – Mert tudják, hogy tehe-
tős vagyonra tett szert. Szerencsés abban a tekintetben,
hogy nem visznek el mindent, és nem hagyják semmi nél-
kül. Már intézkedtem az ügyében, és gondoltam a bizonyí-
tékokra is, amit ön talált és odaadott Rycote-nak. Nem is
beszélve a könyvelésről. A szakértőim már dolgoznak az
ügyön. Reméljük, ez elvezet bennünket ahhoz, aki Car-
roway mellett áll. Sikerült meggyőznöm a bírákat arról,
hogy önnek semmi köze sincs a férje tettéhez, és nem is
tudott a dolgairól. Igazából ön is a törvényt szolgálta, és
nem szabad pénz nélkül hagyni.
– Asszonyom, mit gondol, honnan volt a férjének annyi
pénze, amikor még nem csempészkedett? Nem valószínű,
hogy abból a pénzből vette a házat is, amit ilyen úton szer-
zett. Örökölhette is – nézett körül Avebury a dolgozószo-
bában. – Nem tudja, milyen pénzügyi helyzetben volt a fér-
je, amikor hozzáment?
– Nem – suttogta. – Semmit nem tudtam.
341
– Az apját nem érdekelte, hogy milyen jövő vár a lányá-
ra? Nem gondolt rá, hogy megkérdezze az apját? Mint
ahogy azt Rycote közös barátunktól tudtam meg, maga
nem egy üres fejű hölgyike. Igazából gratulálni kellene ön-
nek, hogy megtalálta azt a könyvjelzőt és a mindent
eláruló könyvelést.
– Köszönöm – mondta bágyadtan Caroline. –
Köszönök mindent, amit megpróbált tenni értem. Nagyon
kedves öntől. Ami Walter elképzeléseit illeti, nem igazán
érdekelt, mert akkor még csak tizenhat éves voltam. Apám
nagyon örült az esküvőnek. Walter pedig helyes volt és
kedves...
– Természetesen. De ön nem látott át a szitán. Igaz? –
mosolygott Lord Avebury. – Mindnyájan követünk el hibát.
Remélem, azért nem akar elkövetni még egyet, mondjuk
azt, hogy összetöri Rycote szívét.
Caroline arca tűzpiros lett. – Gyászolok – szólt halkan.
– Egy árulót? Ó, asszonyom, tudom, hogy meg akar fe-
lelni az emberek elvárásainak, azért csinálja mindezt. De
mondja meg, ki kívánja meg öntől, hogy egy árulót gyá-
szoljon?
Avebury úgy gondolta, hogy ezzel a kérdésével már túl
messzire ment. – Bocsánat. Nagyon örültem, hogy

342
rendben találtam. Ha bármi segítségre van szüksége,
jöjjön el hozzám.
S azzal Avebury el is hagyta a házat.
Caroline hosszasan gondolkozott, miután Avebury el-
ment. Annyira biztos volt abban, hogy élete végéig meg
tud élni az örökségből, amit soha nem is remélt volna, ha
el nem megy Lamburtonhoz. Bár így is szépen megélhet
százötvenezer fontból. Értesíti is az ügyvédjét, hogy
fizessék ki a bírságot.
Caroline nagy szükségét érezte, hogy valakivel megbe-
szélje a dolgokat. De senki más nem volt a közelében,
csak a szolgák. Hogy is élhetett ebben a házban öt évig
úgy, hogy senkivel nem beszélt? S aztán jöttek azok a
csodálatos hónapok Lady Rycote-tal, Ruthtal és
Dickonnal. Velük bármiről beszélhetett, ami csak az
eszébe jutott. S ő is meghallgatta a többiek történeteit. A
londoni ismerőseit mind Ruthnak és Dickonnak
köszönheti. Túlságosan függ ettől a két embertől. Ideje
neki is saját barátokat szereznie. Akár bevallja magának,
akár nem, nagyon magányos.
Sorra megpróbálta végiggondolni, hogyan zajlana a be-
szélgetés az ötvenezer fontos büntetésről, ha találkozna
egyes emberekkel. Mondjuk Lady Robstarttal!

343
Nevetséges. Rossz rágondolni. Gondolatai addig
kavarogtak, míg Dickonnál kötött ki.
El is küldte az inast Dickonhoz, hogy adja át
meghívását.
De remélte, hogy Dickon nem vár túl sokat ettől a
találkozástól.
Mikor másnap délután megérkezett Dickon a hölgy által
megjelölt időben, Caroline hivatalosan üdvözölte, és beve-
zette a dolgozószobába. Mielőtt még Caroline
elmondhatta volna, mit is akar, Dickon megkérdezte: – Mit
tehetek érted, drága hölgyem?
Most hogy mondja el neki, hogy mennyire vágyott már
egy meghitt baráti beszélgetésre? Hogy számtalanszor el-
képzelte már ezt a pillanatot. Hogyan mondja meg, hogy
nagyon szerette volna látni a mosolyát, hallani a nevetését
és érezni az érintését? Hogyan lehetne éreztetni vele
ezeket anélkül, hogy egy szót is szólna?
– Kíváncsi vagyok, hogy megy a sorod a Hadügyi Hiva-
talban. Még mindig készítesz jelentéseket Lord Avebu-
rynek?
– Szerencsére már nem – mondta nevetve. – Amikor
elmentem Kentbe, ráhagytam a munkát egy másik fickóra,
aki annyira szereti csinálni, hogy nem is tudja abbahagyni.
És mindenképpen jó benyomást szeretne kelteni a főnök-
344
ben. Lord Avebury pedig úgy gondolja, hogy én elég tehet-
séges vagyok ahhoz, hogy más irányban helyezkedjek el.
És épp most dolgozunk azon, hogy lefüleljünk más
árulókat is. Lehet, hogy ismét el kell utaznom ennek
következtében. De gondolom, nem azért hívattál ide, hogy
ilyenekről beszéljünk. Miről van szó? Nekem nyugodtan
elmondhatod.
– Lord Avebury nálam járt tegnap – kezdte Caroline.
– Minek?
– Az örökségemmel kapcsolatban. És a bírság miatt,
amit Walterra szabtak ki, és nekem kell kifizetni. – Caroline
elmondta, mi mindent beszéltek Lord Aveburyvel. – És
képzeld, Dickon! Intézkedett az érdekemben. Nem fogja
hagyni, hogy semmi nélkül maradjak. És a pénzt is megta-
láltam Walter széfében, és eltettem biztonságba. Akkor
pedig még nem is gondoltam arra, hogy a törvény még
arra is igényt tart. Ötvenezer fontot akarnak. Jó embernek
dolgozol, Dickon.
Dickon kuncogott. – Jó hangulatban van mostanában –
mondta. – Londonban akarsz maradni?
– Természetesen. Hová máshová mehetnék?
Gondoltam rá, hogy elmegyek Bedfordshire-be, de
valahogy...

345
– És Durhamhez mit szólnál? – javasolta Dickon. Még
a lélegzetét is visszatartotta, annyira kíváncsi volt, hogy
mit válaszol Caroline.
– Durham? Miért mennék épp oda? Dickon, tudod,
hogy ez képtelenség. Tudom, miben sántikálsz, de
megkértelek, hogy ne említsük ezt a témát. Megkérlek rá.
– Boldog vagy, Caroline? – kérdezte Dickon komolyan.
– Igen, azt hiszem, boldog vagyok. Kérsz egy kis teát?
Hadd hozassak!
Caroline odasietett a csengőzsinórhoz, amivel az inast
szokta hívni, de közben elfordította a fejét.
Dickon ránézett a szeretett nőre. Caroline egy ódivatú
ruhát viselt, ami kétszer olyan csúnya és kopott volt, mint
amilyet előtte látott rajta. De ez nem változtatott szerel-
mén. Fekete szalagot tűzött a hajába. Az alatt a pár hónap
alatt, hogy együtt voltak, teljesen kivirágzott, de most a
csillogó szeme fénytelenné vált. Arcáról eltűnt az egészsé-
ges pirospozsgás szín, és sápadttá változott. Egyikük sem
volt boldog.
– Caroline, jól tudod, hogy hazugságban élsz, egy
szörnyeteget gyászolsz – mondta Dickon. Felállt, és
odament Caroline-hoz, aki még mindig a zsinórt fogta.
Dickon kezébe vette az arcát, és kényszerítette, hogy a
szemébe nézzen. – Lehet, hogy gyászolsz, Caroline. De
346
hogy nem Carroway vicomte-ját, az is biztos. Nézz
magadra! Egyedül élsz ebben a házban, a pénzedért
aggódsz, a lakásodért, és hogy kifizesd a büntetést Walter
tettéért. És senki más nem érdekel. Miért színlelsz
érzelmeket? Gyere hozzám feleségül! Az isten
szerelmére! Vagy legalább egy értelmes okot adjál arra,
hogy miért nem jössz hozzám. Szabad vagy, nem
emlékszel? Ha jól tudom, szeretsz. Vagy már megutáltál?
Dickon nem merte megcsókolni, mert félt a visszautasí-
tástól. Azért is uralkodott magán, és nem tette meg.
Egy szolgálólány hozta a teát. Dickon mozdulatlanul
állt, még mindig Caroline fejét fogta, amíg el nem ment a
szolgálólány.
– De, szeretlek! Tudod nagyon jól! – kiáltotta Caroline,
s könnyes szemekkel nézett a férfira. – Pont ezért nem
tehetem meg.
– Miért? Ezt nem értem.
– Dickon, gondolom, nem kell hogy emlékeztesselek
arra, hogy nem tudok egészséges fiút szülni. A jóisten
tudja, mennyire szerettem volna, és mi mindenen mentem
keresztül. Még egyszer nem tudnék végigmenni ezen a
tortúrán. Nem tudod, milyen az az érzés, amikor egymás
után veszted el a gyermekeidet. Te Rycote grófja vagy, és
ki tudja, hogy hány és hány kis Rycote apja lehetnél. És
347
megérdemled, hogy fiad szülessen, aki továbbviszi a
neved. Én nem tudok fiút szülni neked. Egy másik
feleséget kell keresned.
Dickon féktelenül mérges lett. – Hát ezért utasítasz
vissza? – mordult fel. – Szeretném, ha tudomásodra jutna,
hogy a testvéremnek három fia van, ha még eddig nem
tudtad volna. Mind a három fiú várományos lehet felőlem a
Rycot gróf címre. És ami a legfontosabb, van még egy
öcsém, aki nem nősült meg, de reméljük, hogy győztesen
kerül ki a háborúból, és feleségül vesz valakit. Látod,
milyen sok örökös van?
– De azok nem a te gyerekeid!
– Hölgyem! Én nem Walter Carroway vagyok. Nem az
az egyetlen célom és életem fő értelme, hogy örököseim
legyenek. Nekem most az a legfőbb vágyam, hogy
feleségül gyere hozzám. Ha nem lesznek gyerekeink,
akkor nem lesznek.
Itt aztán abba kellett hagynia, mert a szolgálólány jött a
tálcáért. Caroline csak csendben ült, miközben mindkettő-
jüknek töltött. Dickon szerette volna tudni, milyen gondola-
tokkal küszködik Caroline.
Soha nem gondolta volna, hogy ez a férfi ennyire jó.
Azt gondolta, hogy ő is olyan, mint a többi, hogy élete
egyik fő célja az, hogy fiai szülessenek. Az egyetlen dolog,
348
amit nem mert elmondani, az maga a hitvesi ágyban
történő dolgoktól való félelme. Mert ha enged a férfi
házassági jogainak, akkor könnyen egy gyermekkel a
hasában találhatja magát. Egy gyermekkel, akit
elveszíthet, aki betegen születhet, vagy aki még
gyerekkorában meghalhat. Ezzel nem tudott megbirkózni.
– Nem, akkor sem tudom megtenni. Sajnálom, Dickon.
Valaki mást kell keresned.
– Ez olyan döntés, amit nekem kell meghoznom, és
nem másnak. Ha én nem bánom, hogy nincsenek fiaim,
akkor te miért játszod a mártírt?
Dickon végigsimította ujjait Caroline haján. – Isten le-
gyen veled. Nekem elegem lett ebből. További jó napot –
köszönt el Dickon, és letette a még mindig teli csészét az
asztalra, és kisétált. Caroline végignézett magán, majd a
szobán. Az újonnan szerzett asztalát, melyre a teát tette, a
mélykék sötételőfüggönyt, a vörös kárpittal behúzott búto-
rokat és a csodás Axminster padlószőnyeget. De ezek
mind csupán tárgyak. Nem emberek. Ezeket a tárgyakat
mind el fogja veszíteni.
Most már aztán senki nincs, akivel beszélhetne. Nem
bánt valami tisztességesen Dickonnal, és abban is
kételkedett, hogy Ruth valaha találkozni akarna vele.

349
Túl elkeseredett volt ahhoz, hogy sírva fakadjon. Csak
felsóhajtott, és megitta a teáját.
Caroline szinte senkivel sem találkozott júliusban. Min-
denki elhagyta a várost az év ezen időszakában.
Mindenki, aki számított. Ő sajnos nem szerepelt egyetlen
listán sem, ami a meghívottakról készült, hiszen csak egy
árulónak az özvegye volt. A régi barátokkal találkozhatott
volna, csakhogy régebben egyetlen barátja sem volt.
Gyakran gondolt Ruth partijaira, és gondolkozott azon is,
hogy csinál egyet, de attól rettegett, hogy senki nem megy
el.
Aztán egy este elege lett magából. Ott ült, egyedül egy
hosszú, kifényezett mahagóniasztalnál, mellette az inas
várta, hogy teljesíti minden kívánságát. Egy tucat gyertya
világított az ezüsttartóban. Kis kristálygömbök lógtak a
plafonról és tükröződtek ezüstszélű tányérján. A
mahagóniasztal mentén végig székek sorakoztak
csodálatos rendben.
Caroline ránézett a terítékére, majd magára, és
meglátta a gyászoló fekete ruháját. Elnevette magát.
Addig nevetett, amíg könnyek nem csorogtak a szeméből.
Felkapott egy szalvétát, és letörölte könnyeit.
Az inas nem tudta, mitévő legyen, azt mondta: –
Asszonyom, minden rendben van?
350
– Nem vagyok benne biztos – válaszolta Caroline. – Mi
is jön ezután? Elfelejtettem.
– Asszonyom, még csak az első fogást, a levest ette
meg. ízlett? Mit hozzak?
– Legjobb, ha a kocsimat készítik. Mondja meg Has-
kellnek, hogy elmegyek itthonról. Az asztalt pedig letaka-
ríthatják, Olivér. Nem kívánok többet.
– Értettem – mondta rémülten Oliver.
Caroline kisietett az étkezőből egyenesen saját
szobájába, és utasította Dossie-t, hogy vegye elő a sárga-
zöld mintás ruháját. Még amit Durhamben csináltatott.
Soha többé ne lássak feketét! – kiáltotta, és csikorgatta
a fogait. – Ezek a szörnyűségek mind mehetnek a
szemétbe. Egytől egyig hajigáld ki! Vége a gyásznak.
– Igen – dadogta Dossie.
Húsz perc múlva pedig már közeledett a Golden
térhez.

– Caroline! – kiáltott fel Ruth, Lady Stilton. – Tényleg te


vagy az? Már teljesen lemondtunk róiad. Gyere be.
Hawkins – mondta miközben az inas felé fordult –, szólna
a grófnak?

351
Hawkins eltűnt, mire Caroline habozva szólalt meg. –
Csak éppen erre jártam. Már befejeztétek a vacsorát?
Nem akarlak zavarni benneteket.
– Ne beszélj szamárságokat. A két fiam volt itt
vacsorára, de már vége, és csak az asztal mellett
üldögélnek. Ahogy elképzelem, Will épp az almack's-i
hódításaival dicsekszik Alfrédnak. Gyere be a nappaliba!
Caroline Ruth után ment felfelé a lépcsőn, végig az elő-
téren, ami nagyon ismerős volt számára. Csakúgy, mint a
nappali. Ezt a kényelmes kis házat sokkal inkább a sajátjá-
nak érezte, mint azt, amiben már öt évig lakott.
Ruth azonnal észrevette Caroline ruháját. Még a szem-
öldökét is felhúzta. – Soha többé fekete?
– Soha – válaszolta Caroline.
– Akkor jó. Hogy megy sorod?
– Nagyon jól. És nektek?
Ruth elnevette magát. – Úgy teszünk, mint akik most
találkoztak először. Nagyon hiányoztál. Egy szót sem tu-
dunk rólad. Még Lady Robstart és Mrs. Hinkle is hiányol-
tak. Ha pedig ők nem tudnak rólad, akkor senki.
– Feljöhettek volna pedig hozzám. Szeretettel vártam
volna őket.
– Lady Robstart megsértődött, hogy nem mentél el
megnézni a róla készült képet. Biztos emlékszel. Néhány
352
hónappal ezelőtt történt, rögtön azután, hogy Lord
Carroway... A kép beteríti az egész falat a sárga szobájá-
ban. Pedig biztos van öt méter magas. A kezében egy
fekete-fehér kutyus van.
Caroline nagyot nevetett. – De hol van Dickon? – kér-
dezte.
– Dickonnak mostanában nagyon sokszor el kell
hagynia a várost – szólt Ruth. – Gyanús dolgok történnek
Essexben. Csak egy vagy két nappal ezelőtt jött haza.
Nagyon örülök, hogy pont akkor vagy itt, amikor ő is. De
hol lehet ez a fiú? Még a fiaimtól is elnézést kért, hogy
nem tudja folytatni a társalgást. Azt mondta, hogy pár
oldalt végig kell futnia.
– Látni akartál? – fordult Dickon a nővéréhez. Arca ko-
mor volt, és csak Ruthra nézett, úgy sétált be a szobába.
Kiválasztotta a neki legjobban tetsző helyet, és leült. – Ó,
csak nem ön az, Mrs. Caroline? – szólalt meg hivatalosan,
mint aki idegennel találkozik.
Ruth egyikőjükről a másikra nézett. Erre a két felnőttre,
akiken látszott, hogy valami vita volt közöltük, ami nem ol-
dódott még meg. Ez a két személy olyan sokat jelentett
egymásnak, és Ruth nagyon szerette volna, ha tehet
valamit kapcsolatuk helyrehozataláért. Dickon hirtelen úgy
döntött, nem mondja el Caroline-nak, hogy aznap, amikor
353
nála volt és összevesztek, elmondta Ruthnak, hogy mi
történt. Hogy a barátságuknak vége, és hogy nem akar
többé beszélni sem Caroline-nal. Ruth ezt nem vette
komolyan, úgy gondolta, hogy csak egy ideiglenes dolog,
ami csak pár hétig tart.
Mikor Ruth ránézett a fiatalokra, észrevette, hogy az ő
személye és jelenléte most teljesen felesleges.
– Meg kell valamit beszélnem Will-lel és Alfréddal –
mondta csendben. – Bocsássatok meg.
– Mi hozott ide? – kérdezte most már nem magázóan
Dickon, mivel Caroline nem fogadta előző üdvözlését.
– Gondolkodtam – kezdte Caroline. Most, hogy itt volt,
bátorsága teljesen faképnél hagyta. Lenézett az ölébe, és
kisimította ruháját. Nem tartotta valószínűnek, hogy Dickon
észrevette, mit is visel.
– Igen ? – kérdezte kurtán Dickon.
– Attól tartok, hogy nagyon önző voltam. Ha még sze-
retnéd, akkor beleegyeznék abba, hogy a feleséged
legyek – nézett bizonytalanul Dickonra.
Vajon talált-e már magának feleséget az elmúlt
időszakban?
Dickon nem tűnt annyira boldognak, mint ahogy azt
Caroline várta. Caroline szíve szaporán vert.

354
– Érdekes döntés – válaszolta Dickon. –
Megkérdezhetném, hogy jutottál erre az elhatározásra?
Megváltoztak bizonyos körülmények?
– Nem – válaszolta Caroline. – Én változtam meg.
Most már egymás szemébe néztek. Dickonnak úgy
tűnt, hogy most ugyanaz a kedves, drága hölgy áll előtte,
akibe szerelmes lett. A gyönyörű arc, a magas, tiszteletet
parancsoló testalkat. És hirtelen rájött, hogy nincs már
rajta a fekete ruha.
– Te már nem gyászolsz! – kiáltott fel meglepetten.
– Igen. Soha többé nem akarok hazugságban élni.
– Ezért nagyon tisztellek. Óriási bátorság kellett, hogy
ezt megtedd. Képzelheted, mit fog mondani a két hárpia!
– És tudni szeretnéd, mi változott még? – kérdezte Ca-
roline. Biztos volt abban, hogy a férfi tudja, hogy még akar
valamit mondani.
– Van még valami? Találjam ki?
Caroline nevetett. – Ne. De mint ahogy már mondtam,
sokat gondolkodtam. Dickon, nagyon nehéz elmondanom,
de meg kell tennem. Ha összeházasodunk – ha még
mindig ezt akarod akkor biztos vagyok benne, hogy
szeretnéd érvényesíteni a házastársi jogaidat.
Ez aztán felkeltette Dickon érdeklődését. –
Természetesen. Szeretlek, Caroline. Azt próbálod nekem
355
elmondani, hogy csak akkor jössz hozzám feleségül, ha
megígérem, hogy egy ujjal sem érek hozzád? De hát
milyen házasság lenne az?
Most aztán a legnehezebb részhez érkeztek. Olyan
részhez, amit mindig is remélt, hogy senkinek nem kell
majd elmagyaráznia. De döntött. Most vagy soha.
– Dickon. Veled nem akarom megtenni azt, ami már
velem megtörtént. Vagyis nagyon szívesen tenném veled,
de akkor biztos megint terhes lennék. És akkor reszkethet-
nénk, reménykedhetnének, imádkozhatnánk, hogy
megmaradjon a gyermek. És a vége mi lenne? Az, hogy
bárhogy is vigyáznánk, elveszteném a gyerekemet, vagy
halva születne, vagy betegen. Nem hiszem, hogy végig
tudok menni mindezen még egyszer. És számodra is
ugyanolyan tragédiát jelentene. Hát ezért utasítottam
régebben vissza az ajánlatodat. Aztán, mikor ma este
magamban vacsoráztam és ültem a hosszú asztalnál,
eszembe jutott, hogy most azért szenvedjek éveken át,
egész életemben, mert egyszer attól féltem, hogy nem
foglak tudni megajándékozni örökösökkel? Én lennék a
legboldogabb anya, ha gyermeket szülhetnék neked. Ne
reménykedjünk ebben, de mindent megteszek érte.

356
Alig mondta ki ezeket a szavakat, mikor Dickon oda-
ment hozzá, és erős karjaival felállította Caroline-t a szék-
ből, és átkarolta.
– Édesem! Miért nem mondtad ezt el nekem? Én téged
akartalak. Örökössel vagy anélkül. Lesz, ami lesz.
Megpróbálkozunk vele. De Caroline! Miből gondolod, hogy
a te hibád az, hogy nem tudtad kihordani a gyermekeidet?
Nem lehet, hogy annak a szörnyű Walternak voltak
problémái? Nem gondoltál még erre?
Könnyek jelentek meg Caroline szempilláin, de közben
mosolygott. – De igen. Csak Walter meggyőzött arról,
hogy ez a felvetés egyszerűen képtelenség. Ő egy
egészséges ember. És ez így is volt. Hangsúlyozta, hogy
az egyedüli személy, akiben valami nincs rendjén, az én
vagyok. Már csak azért is mondta ezt, mert reggelente
állandóan rosszul voltam és fejfájás gyötört. És rengeteget
fogytam. Akkor voltam a legrosszabb állapotban, amikor
összetalálkoztunk. Mindig keserűen panaszkodott, hogy
milyen rosszul választott feleséget. Te szintén egészséges
ember vagy. És ha megint nem sikerül, akkor
bebizonyosodik, hogy az én hibám.
Caroline elrejtette az arcát Dickon mellkasába fúrva.
Ha visszautasítaná, hogy Dickon felesége legyen,
akkor egész élete „bárcsak"- okból állna.
357
– Elfogadjuk, amit kiszabott ránk a sors – mormogta
Dickon, és a karjába vette. – Ó, drága Caroline! Az enyém
vagy! – kiáltotta, és csókokkal halmozta el.:
Mikor végül szétváltak egymástól, azt mondta: – Azon-
nal tudatnom kell Ruthtal. Már ezt várja hetek óta.
Be is hívatta a testvérét, aki azonnal tudta, miről van
szó, mikor meglátta az arcukat. – Akkor a sógornőm
leszel! Légy üdvözölve a családban!

Mivel Dickonnak el kellett mennie egy helyre a Hadügyi


Hivatal megbízásából, szerzett egy különleges engedélyt,
és hamar megesküdtek Ruth és Lord Avebury
társaságában. Dickon elköltözött a Hanover téri házba, bár
nem érezte ott igazán otthon magát. Miközben ő a
nyomában járt egy férfinak, akiről azt feltételezték, hogy
óriási mennyiségű pénzt küldött a franciáknak, a házat
kérte a törvény. Caroline visszaköltözött a Golden térre, és
csak a ruháit és az íróasztalát tudta megmenteni. Végül
megkapta a százötvenezer fontról szóló csekket, amiből
valamennyi kis összeg Lamburtonnek járt.
Fenlandot és Dunthorpe-ot Ausztráliába száműzték.
Dickon új munkahelye megszűnt október tizenkilence-
dikével, amikor Napóleon serege vereséget szenvedett
Lipcsénél, a nemzetek harcában. Bár Bonaparte nem adta
358
meg magát 1814. április tizenegyedikéig, a legrosszabb
éveknek vége volt. Dickon pedig engedélyt kapott a
Hadügyi Hivatalból való távozásra, és győztesen vonult be
Durham városába. Ott aztán az idősebbik Lady Rycote
üdvözölte őket, és tiszteletükre meghívta még Sir Harry
Wadswortht és a feleségét is. Caroline és Maddy, Lady
Wadsworth, hamar kebelbarátokká lettek.
Caroline soha nem gondolta volna, hogy milyen
csodálatos érzés egy szeretett férfival szerelmeskedni.
Cseppet sem hasonlított arra, amit Walterral élt át.
Csodálatosan érezte magát az egyik este, egy fáradt
és hosszú nap után. Ezt a házasságot neki találták ki,
gondolta. Egyre erősebbnek érezte magát, és mindig
mohón vágyott az estére. A gróf nem győzött hova lenni a
csodálkozástól.
– Nem hiszem, hogy valaha is éreztem már magam
ilyen jól – mondta kitárulkozva férje előtt. Az ágyon feküdt,
és nézte csodálatos férjét. – Jól érzem magam, mert
boldog vagyok. Gyere ide! – tárta ki a karjait.
– Csak nem csókot akarsz? – kérdezte Dickon, s már
teljesítette is rászabott feladatát.
– Nos, az igazság az, hogy nagyon éhes vagyok. Lelki
szemeim előtt látom, hogy az a fürt szőlő, ami a
vacsoraasztalon volt, most hívogat. Szőlőt akarok enni,
359
Dickon. Lennél olyan kedves és hoznál? Megígérem, hogy
nem szemetelek az ágyba.
Dickon ugyan csodálkozott, hogy felesége ilyen hirtelen
megkívánta a szőlőt, de teljesítette kérését. Hamar hozott
egy egész tállal, ami ugyanolyan hamar el is fogyott. Csak
a mag maradt belőle.
– Kedvesem, lehet, hogy te babát vársz. Miért nem
mondtad? Akkor nagyon vigyáznunk kell rád – húzta fel
szigorúan szemöldökét.
– Babát várnék? Honnan gondolod? Csak mert meget-
tem egy kis szőlőt?
– Még soha nem történt ilyen veled? Hogy valamit na-
gyon kívántál volna? Mondjuk valamilyen ételt. Emlék-
szem, Ruth mondta, hogy mikor Alfréddal és Georgedzsal
volt terhes, akkor mindig nagyon szeretett volna enni vala-
mi különlegeset. Ő állandóan süteményt evett. De félek,
hogy a szőlő nem lesz elég táplálék a picinek.
– Ez igaz? Még soha nem hallottam róla. De az nem
lehet, hogy terhes legyek. Ahhoz túl jól érzem magam.
Ujjain visszaszámolt, és rájött, hogy mégis lehet. Nem
jött meg már hónapok óta a menstruációja, bár régebben
sem volt rendszeres.
A végén kiderült, hogy tényleg terhes volt. Egy
csodálatos terhesség után látta meg a napvilágot egy
360
aranyos kisfiú, aki Richardnak kereszteltek Dickon apja
után. A waterlooi csata után, 1815. június
huszonkettedikén, Benjámin Richardson is hazatért
Ryfieldbe. Teljesen ép volt, csak a hóna alatt volt egy
óriási seb.
1816-ban megérkezett a kis Ruth, akinek nagyon
örültek a szülők, Caroline és Dickon is. Az egyetlen
probléma az újszülöttel az volt, hogy a testvér nagyon
féltékeny lett rá.
Aztán jött Harry, Peter, és utoljára John. Mindnyájan
egészségesen. Caroline büszkeséggel nézte gyarapodó
családját.
– Csak nem egy krikettcsapatot akarsz összehozni? –
kérdezte Caroline a férjét, miközben a kis Johnt a férje ölé-
be tette.
A dada sokat panaszkodott, hogy Caroline túl sok időt
tölt a gyerekeivel. De Caroline-nak ez a megjegyzés nem
tetszett. Ők voltak a szülők, de soha meg nem unták
gyerekeiket. Mindig csodálattal néztek rájuk.
Dickon nevetett. – Túl nagy a korkülönbség. Egypár év,
és John is megfoghatja az ütőt. Richárd pedig a kapitány
lesz. De mi lesz Ruthie-val?
– Talán összehozhatnánk egy női csapatot is – szólt
boldogan Caroline.
361
362