Barbara Ankrum Őrjöngő örvényben

Az aranyszőke Libby Honeycutt mindenáron működésben akarja tartani lerobbant gazdaságát, amely csak roskadozik a jelzálog alatt, s az alkalmazottak

is egymás után hagyják cserben. Amikor az ügyek a legpocsékabbul állnak, egy hetyke "csavargó" fenekestül felforgatja az asszony életét. Ez a férfi Chase Whitlaw, aki otthagyja kényelmes nagyvárosi otthonát, hogy évekig harcoljon a polgárháborúban. Most eljött az ideje, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta, de még előbb teljesítenie kell egy fontos megbízatást, amit egy haldokló délinek ígért meg... Chase meg is akarja tartani ígéretét, abban a pillanatban azonban, amikor megpillantja a büszke és szépséges Libby Honeycuttot, tudja, hogy nem hagyhatja el. Úgy gondolja, beáll hozzá dolgozni, segít neki valamicskét, de hamarosan vad, őrjöngő vágyat ébreszt benne...

1

BARBARA ANKRUM CHASE THE FIRE

1991 by Barbara Ankrum ZEBRA BOOKS published by Kensington Publising Corp. New York Első amerikai kiadás: 1991 julius Minden jog fenntartva!

Forditotta: FAZEKAS LÁSZLÓ

Kiadja a KRÓNIKA PRESS Kiadói Kft Felelős kiadó: Somos Ágnes Szerkesztette: Münz András Fedelet tervezte: COLORTIPO BT ISSN 1215-7465 ISBN 963 7446 43 5 92-801 Pécsi Szikra Nyomda Felelős vezető: dr. Farkas Gábor igazgató

2

Barbara Ankrum

Őrjöngő örvényben

3

ELŐSZÓ A wildernessi csata. Virginia, 1864. május 6. – Az Isten szerelmére, ember, lőjön már agyon! – üvöltötte fájdalomtól elgyötört hangon a lőporfüsttől mocskos arcú déli. Egyik kezét felhasított hasüregére szorítva megragadta a mellette fekvő északi tiszt zubbonyát és óriási erőfeszítéssel közelebb húzódzkodott hozzá. Az erőlködéstől felkarjának sebe ismét vérezni kezdett és átáztatta ingének ujját. – Ne hagyja, hogy szenvedve pusztuljak el! – könyörgött. Ütegek moraja hallatszott a távolból és rögtön utána megremegett körülöttük a talaj a tüzérségi lövedékek becsapódásától. Képtelenek lettek volna megmondani, melyik irányból jöttek a gránátok, de ennek már nem is volt jelentősége számukra. A gyenge, alkonyi fényben Chasen Turner Whitlaw őrnagy látta, hogy a másik férfi szája megmozdul, de üvöltését elnyomta a tőlük ötszáz méternyire az északi vonalak irányában dúló csata zaja. Chase elgyötörten karjára ejtette a fejét és érezte szájában a felperzselt, vérrel átitatott föld kesernyés, émelyítő ízét. Megpróbált nem tudomást venni a jobb combját marcangoló, égető fájdalomról és keze fejével végigsimított nedvességben úszó arcán. Vér volt-e vagy veríték, amit letörölt, már maga sem tudta, de nem is igazán érdekelte. Érezte, hogy a meleg patak végigcsordul a nyakán és lassan lekúszik a mellkasán. Mennyi ideig feküdhetett öntudatlanul, mielőtt a sebesült jajkiáltása és az ütközet zaja magához térítette? Percekig? Órákig? A talaj, mint sebzett állat rángatózott alatta, a lőpor és az égő fák füstjétől keserűvé vált a lég és elsötétedett az égbolt. A lemenő nap sugarai éles pengeként törtek maguknak utat a gomolygó feketeségen át. Köröskörül holtak és haldoklók hevertek, a közeli, gyorsfolyású patak néhány órája még fehéren tajtékzó vize karmazsinpirossá változott. Lesz-e egyáltalán túlélője ennek az ütközetnek nevezett, pokoli vérfürdőnek? A mellette fekvő déli férfi testét elhaló hörgésbe fulladó köhögés rázta meg, s Chase keze colijának diófából faragott markolatára kulcsolódott. Egyetlen lövés is elég lenne, hogy megszabadítsa kínjaitól a haslövéstől szenvedőt. Megadhatná neki a könyörületes paláit, mint egy gyógyíthatatlan sebből vérző kutyának vagy lónak. Igen, de emberről van szó, és ezen az sem változtat, hogy az illető az ellensége. Más dolog harcban megölni valakit, és megint más csőre töltött fegyvert szegezni egy másik ember halántékának. Arcát a talajhoz szorította és szemét szorosan összezárta, hogy kirekessze tudatából a másik fájdalmas kiáltozását és a combját marcangoló, perzselő fájdalmat. Emlékképek rohanták meg, látta magát, amint az őt célba vevő ellenségre szegezi fegyverét, készen arra, hogy egyetlen lövéssel kioltsa a másik életét. Mielőtt bármelyikőjük is meghúzhatta volna a ravaszt, taracklövedék csapódott be mellettük. Teste a levegőbe emelkedett, és úgy érezte, hogy lassan, szinte lebegve tér vissza a földre. Mielőtt a borzalmas, tudatát is elhomályosító fájdalom rátört volna, csak arra tudott gondolni, hogy nem akar még meghalni. Bármennyire megcsömörlött is a

4

háborútól, bármennyire utálta is magát azokért a dolgokért, amiket az Unió nevében a csaták hevében tett, életösztöne minden másnál erősebbnek bizonyult. Ebbe az érzésbe kapaszkodott most is, hogy úrrá legyen a bénító, cselekvésképtelenné tevő fájdalmon. Természetesnek vette, hogy nincsenek már meg azok a láthatatlan falak, amelyek egykor elválasztották a mellette fekvő, haláltusáját vívó délitől. Nem ellenségek voltak már, csak két ember, aki élet és halál szűk mezsgyéjén egyensúlyoz. A föderalista teste megrándult, keze görcsösen markolta Chase zubbonyát. – Segítsen... – jajdult fel, de szava érthetetlen nyögésbe fulladt. Mennyi ideje már, jutott eszébe Chasenek, hogy ennek az átkozott háborúnak a kedvéért kiirtotta magából a könyörületességnek még a gondolatát is? Most, hogy erre az ellenséges egyenruhát viselő emberre nézett, lelkében ismét birokra kelt egymással a mások iránti megértés és a felvállalt ügy iránti elkötelezettség, a könyörüld és a kötelességérzet. Elszoruló torokkal hátrahúzta colijának kakasát és ellenőrizte a tárat – üres volt. Arra sem maradt lehetősége, hogy megszabadítsa ezt az embert a szenvedéseitől. Tulajdonképpen nem is számított másra, hisz csaknem biztos volt benne, hogy utolsó golyója a déli vállába fúródott, jó hathüvelyknyivel feljebb, mint ahova eredetileg szánta. Derekához nyúlt, de kardját sem találta, a robbanás azt is letépte róla. Körbepillantott és néhány méternyire tőlük, egy földhányás tetején fedezte fel. Chase lehunyta a szemét és megpróbálta számba venni, hány embert látott meghalni úgy, mint itt ezt a föderalistát. Sok százan voltak és többségük lassan, kegyetlen szenvedések közt múlt ki. Az élet értéktelenné, a holtak száma egyszerű statisztikai adattá vált ebben az átkozott háborúban. Leoldotta nyakáról háromszögletű kendőjét és a déli felszakított hasára szorította. – Üres a revolverem – mondta őszinte szomorúsággal a hangjában. A föderalista eltolta magától a segítséget nyújtani nem tudó kezet. – Ne... – nyögte remegő szájjal és a hidegrázástól összekoccantak a fogai. – Haslövésem van... ez már nem használ, jenki. Lélegzem, de már halott vagyok. A nyakában lógó vékony ezüstlánchoz kapott és egy rántással letépte. Megmarkolta a ráerősített medaliont, s a melléhez szorította. – A... a feleségem – mondta elhaló hangon. – Megígértem neki... Isten bocsássa meg nekem, hogy... hogy visszatérek. Még egy özvegy – állapította meg magában elszoruló szívvel Chase. Hány asszonyt tett özveggyé ez a háború, és hányat tett özveggyé ő maga? Hálát adott a sorsnak, hogy ő egyedül van a világon, nincs asszony, aki gyászolja, akinek emléke még elviselhetetlenebbé tenné számára a halált, ha egyszer bekövetkezik. A déli hirtelen kezébe nyomta a medaliont. – Vidd el neki! Nem kérnélek rá, de nincs más... Mondd meg neki... szerettem. – Behunyta és szorosan összezárta a szemét. – Rohadt... csirkefogó vagyok. Tudtam... hogy kellene... mégse mondtam neki többször...

5

– Mi a neved? – kérdezte Chase, miután kitörölte szeméből a homlokáról lecsurgó vért. – Honeycutt... Lee Honeycutt közlegény... a georgiai negyedik... mindent megtalálsz a medalionban. Ott van minden. Ő... Szavait elnyomta egy közelben bevágó lövedék robbanása. Chase a tarkójára kapta a kezét és odapréselte magát a földhöz, hogy minél kisebb felületet kínáljon oda testéből a szétröpülő repeszeknek. Ismét megmoccanva első pillantása Honeycuttra esett, akiben már annyi erő sem volt, hogy védje magát és most még több sebből vérzett. Egy pillanatig azt hitte, hogy a déli meghalt, de kezének enyhe rándulása arról árulkodott, hogy nem érte még el a kegyes halál. – Jézusom! – jajdult fel Chase és lesöpörte a másik férfi arcáról a földet. Honeycutt sípoló tüdővel levegőért kapkodott. – Se... segíts felülni! Nem... kapok levegőt... Chase a déli válla alá csúsztatta a kezét és megemelte, hogy feje az ő mellkasán nyugodjon. Ennél többre már nem is futotta megfogyatkozott erejéből. Érezte, hogy Honeycutt keze csuklójára kulcsolódik. – A... a feleségem... – Elviszem neki a medált, ha nem ölnek meg engem is. – Újabb becsapódás rázta meg körülöttük a talajt, és Chase érezte, amint a déli teste elernyed. Felköhögött és szemét Összeszorítva próbált úrrá lenni a combjába hasító fájdalmon. Puskaropogást hallott, ütegek moraját, s a közelükben dúló, öldöklő harcban résztvevők rémült kiáltásait. Halálszagú füst nehezedett rá, és tudata elhomályosult. *** Nem tudta, mennyi ideje feküdt már ott, mellén a ránehezedő Honeycuttal, mikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltozza: – őrnagy! Whitlaw őrnagy! Megpróbált a hang irányába fordulni, de teste nem engedelmeskedett akaratának. Szemét sem tudta teljesen kinyitni, s csak homályosan látta a föléje hajló, kék egyenruhát viselő, zömök katonát. – Őrnagy! Hála Istennek, hogy életben találjuk! Ennél még a kénköves pokol sem lehet rosszabb! – üvöltötte a fegyverropogást túlharsogva a katona. – Visszaszorítanak bennünket, uram! Nagyon súlyos a sebe? Adja a kezét, majd segítek! Chase a délire nézett és szorosabban ölelte magához az elernyedt testet. – Várjon – mondta, de a katona nem törődött a figyelmeztetéssel és kirántotta kezéből a halott ellenséget. Chase az ajkába harapott, hogy fel ne üvöltsön a fájdalomtól, mikor a segítő kéz a hóna alá nyúlt és talpra állította. Az ájulással küszködve rátámaszkodott a katona vállára. – Meghalt a disznó, Whitlaw őrnagy – kiáltotta a fülébe az ágyúdörgést túlharsogva az őrmester. – Átkozott föderalista!

6

– Téved, őrmester – préselte ki magából a szavakat Chase, miközben katonája a saját vonalaik felé vonszolta. Megérezte a markában tartott medaliont és zubbonya zsebébe csúsztatta. – Ember... volt. Egyszerűen csak ember.

7

ELSŐ FEJEZET Új Mexikó terület. 1866 májusa. A Sangre de Cristohegység hófödte csúcsai felett a közeledő zivatar előjeleként súlyos, ólomszürke felhők tornyosultak. A légáramlatokat kihasználva, kitárt szárnnyal keselyűk köröztek fent a magasban, figyelve, mikor csaphatnak le prédájukra. Libby újabb rézfejű patront dugott Smith Carbine puskájába, helyére rántotta a csövet és felhúzta a kakast. Vállgödrébe szorította a fegyvert és megcélozta a mintegy harminc lábnyira tőle, a sziklák közt feltűnő homokszürke foltot. A lövés, göröngyöket szakítva ki a száraz talajból, a prérifarkas lába mellett vágódott a földbe. Túl gyorsan mozgott a bestia ahhoz, hogy el tudja találni. – A fenébe! – mérgelődött az elhibázott lövés miatt, és megsimogatta a hátraugró puskatus ütésétől sajgó vállát. – A fenébe! – visszhangozta mellette a hirtelenszőke, nyolc év körüli fiú, és a menekülő állat után nézett. Bármennyire rosszkedvű és csalódott is volt, Libby nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, hallva a sajátjával tökéletesen megegyező hanghordozást. Ugyanakkor szemrehányást is tett magának, amiért szitkozódásra ragadtatta magát a gyerek előtt. – Tad... – Már csak két patronunk maradt – válaszolt védekező hangon a fiú. – Tudom. – Libby mélyet sóhajtott és beletúrt a gyerek sűrű hajába. Egyre jobban hasonlít az apjára – gondolta. Ugyanolyan vékony szálú, szőke haja, határozott tekintetű barna szeme és erős akaratról árulkodó állcsontja van, mint neki. Gyorsan növekszik, talán túl gyorsan is, miközben nincs a közelében egy férfi, aki megfelelő irányba terelje a fejlődését. Lenyomta a csövet, kidobta belőle az elhasznált patront és újat illesztett a helyére. Lenyúlt és megsimogatta a fejét fia ölébe hajtó, nemrég született kiscsikó pofáját. Az állat lehelete meleg és nedves volt. Libby biztosan tudta, hogy Diablo gyereke, erről árulkodott nemes fejformája és csillogó, ébenfekete szőre. Néhány órája még csak, hogy elvetette az egyetlen ésszerű megoldást és úgy döntött, hogy nem hagyja ott a dögevőknek a gyenge, még járni sem tudó csikót. Biztos volt benne, hogy Lee nem értett volna egyet vele és megrótta volna túlzott érzelmességéért. Ő szinte tehertételnek érezte az emberi döntéseket befolyásoló érzelmeket, jellemhibának, ami többnyire a nőket sújtja, mint testüket a havonta ismétlődő vérzés. Gyorsan elűzte magától a gondolatot és az égre emelte tekintetét. – Mindjárt ideér a zivatar – állapította meg aggódva. – Elindulok, anya. – Nem! – Libby aggódva megmarkolta fia karját.

8

– Mi mást tehetnénk? – kérdezte a gyerek. – Üljünk itt egész éjszaka és várjuk, míg megtámadnak bennünket? Az utóbbi egy órában az asszony is többször feltette már magának ezt a kérdést. Három prérifarkast lelőtt és azt hitte, hogy ezzel sikerült elriasztani a többieket, de tévedett. A falka ott körözött körülöttük, várva a kedvező pillanatot a támadásra. – Nagyon veszélyes – próbálta szándéka megváltoztatására bírni a gyereket. – Mi lesz, ha üldözőbe vesznek, és vágta közben leesel a lóról? Tad felkapta a fejét és egy nyolcéves fiúgyerek megbántott öntudatával nézett az anyjára: – Mikor láttál engem utoljára leesni a lóról? Libby tudta, hogy a gyereknek igaza van, de mégis rettenetesen aggódott és nem akarta elengedni maga mellől. – Én... én csak attól félek, hogy történik veled valami... – Rendben van. Menj te, majd én itt maradok a csikó mellett – válaszolta korát meghazudtoló komolysággal a fiú. – Nem! – Mit akarsz hát? Ahhoz túl nehéz, hogy feltegyük... – Tudom, tudom – Libby felsóhajtott és egy gyors fejmozdulattal hátracsapta hosszú, lenszőke haját. Már próbálkoztak vele, hogy feltegyék a csikót a lova hátára, de túl nehéznek bizonyult számukra, rángatni pedig nem akarták, nehogy eltörjék valamijét. – Be tudod fogni egyedül a lovakat? – Igen. Early megtanított rá – válaszolta sietve, feltámadó reménnyel Tad. Az asszony csak azért imádkozott, hogy később meg ne bánja engedékenységét. – Menj hát és hozd magaddal Strawt, ha még van jártányi ereje – figyelmeztette a gyereket. – Segíts összeszedni néhány követ. Valamivel távol kell tartanom őket, ha elfogy a lőszerem. Egyébként is akkora zivatar lesz itt mindjárt, hogy ha lenne mivel, akkor se tudnék célozni. Két kupacra való követ gyűjtöttek össze és halmoztak fel a csikó mellett, s közben néhányat oda is vágtak a falkából kiválva közelebb merészkedő prérifarkasok közé. Libby sötétbarna kancája nyakára tette a kezét és megpróbálta megnyugtatni a rémülten csillogó szemű, a veszélytől idegesen toporgó állatot. Kantárját egy mesquitocserje ágához kötözte, és leemelte a nyereg mögül gumibéléses, vízhatlan ponchóját. A földön fekvő csikóra terítette, gondosan eligazgatta rajta, s az állat csak a fejét emelte meg ijedten, nem volt még annyi ereje, hogy határozottabban tiltakozzon. – Jól van, kicsim, jól van – nyugtatta szelíden Libby és megcirógatta a füle tövét. – Minden rendben lesz. Vigyázunk rád. Felállt és Tadhez lépett. – Légy nagyon óvatos, drágám – kérte és homlokon csókolta a fiút. – Megígéred? A gyerek határozottan kihúzta magát, mintegy ezzel is mutatva, hogy nyugodtan bízhat benne, nincs oka félteni. – Ne aggódj – nyugtatta meg búcsúzóul az anyját, és felkapaszkodott pej lova nyergébe. – Sietek, hogy minél előbb visszaérjek. Az asszony erőt vett magán, lenyelte feltoluló könnyeit és bátorító mosollyal nézett a sebesen távolodó fiú után. Néhány perccel később eleredt az eső. Kövér cseppek gördültek le az asszony kalapjának karimáján, és mint kukoricaszemek, kopogva hullottak a csikót betakaró,

9

vastag ponchóra. A levegőt a felázott föld és az átnedvesedett bozót nehéz illata töltötte be. Libby marokra fogva kalapja alá gyűrte hosszú haját, térdét felhúzva összekucorodott a földön és szorosabbra vonta magán az elnyűtt, vastag pamutszövet kabátot. Miért éppen szombaton este kellett ennek bekövetkeznie, mikor minden embere a városban van, hogy kimulassa magát az egész heti munka után? – gondolta elkeseredetten. Egyedül Straw maradt a tanyán, de ő olyan süket, hogy a puskalövést sem hallja meg. Megborzongott, hallván a sötétből a körülötte ólálkodó prérifarkasok csaholását. A hangok most már nem egy irányból jöttek, az állatok teljesen bekerítették, és csak idő kérdése, mikor szánják el magukat a támadásra. Közelebb húzta magához a puskát és ujja a ravaszra görbült. – Gyertek csak, átkozott dögök – kiáltott fel dühösen. – Próbáljatok meg elkapni, hadd pörköljek oda közétek! Válaszként csak a hátán kopogó zápor hangja hallatszott. Apró árkokat ásva, patakokban ömlött mellette a víz, a távoli hegyek felől morajlás hallatszott, s hirtelen villám hasította ketté az eget. Egy pillanatra szinte nappali világosság támadt, ám utána ismét mindent elborított az éjszakai sötétség. Hideg eső áztatta az arcát, a nedvesség bekúszott a ruhája alá és kis idő múlva egész testében remegni kezdett. Körbejártatta tekintetét a közelben magasodó sziklákon, amelyeknek fedezékében a prérifarkasok meghúzták magukat, miközben ő ott ült, védtelenül kiszolgáltatva a zuhogó esőnek. És mindezt egy szerencsétlen, gyönge kis csikóért, amelyik minden valószínűség szerint úgysem éri meg a reggelt. Kabátja ujjával letörölte az arcán patakzó esőt, és tekintetét az újabb villámtól kivilágosodó égre emelve elkeseredetten belekiáltott a pusztaságba: – A fene egyen meg, Lee! – Arcát odatartotta a vadul záporozó esőnek, és torokszakasztó erővel igyekezett kiüvölteni magából minden keservét: – Miért hagytál magamra? Miért hagytad árván Tadet? Miért fosztottál meg... egy baráttól? *** Chase Whitlaw felhajtotta vízhatlan köpenye gallérját, szemébe húzta a kalapját és az előtte húzódó völgy fölött köröző fekete pontokat figyelte. Keselyűk. Átkozott teremtmények – gondolta utálkozva. Vajon mire várnak, miféle prédára készülnek lecsapni? Tudta, hogy a lehetőségek száma igen nagy, hisz sok nyomot látott a környéken: szarvasét, medvéét, nyúlét, s néhol még emberét is. Bármi legyen is a zsákmány, nem tartozik rá – állapította meg és kiűzte gondolataiból a dögmadarakat. Volt neki éppen elég gondja, amivel elfoglalhatta magát. Az égre pillantott és arra gondolt, talán mégis jobb lett volna megfogadni El tanácsát, Santa Fében tölteni az éjszakát és csak reggel indulni a Honeycutttanyára. Ha két évet képes volt várni, újabb tizenkét óra már nem számított volna.

10

Mégis, most, hogy elszánta rá magát, képtelen volt tovább halogatni a dolgot. Minél előbb túl akart esni rajta, és remélte, hogy akkor talán... A völgyet koszorúzó hegyek felerősítették a puskalövés hangját, s a dörrenést hallva önkéntelenül is összegörnyedt a nyeregben. A pokolba is, mi lehet ez?! Lassan kiegyenesedett, félelméért megróva magát felsóhajtott, és a kanyonban magasodó sziklákat fürkészte. Felpillantott a keselyűkre és arra gondolt, hogy talán nem is fegyver dörrenését hallotta, hanem a sziklafalak között felerősödött mennydörgést, s csupán képzelete űzött vele csalóka játékot. Mindenesetre lenyúlt a nyeregtáskába dugott Henry karabélyáért és arra felé fordította lovát, amerről a hang jött. Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, az égzengés szinte folyamatossá vált, s ő vakon, a sűrű esőfüggönytől szinte semmit sem látva haladt előre. Váratlanul lópaták csattogását hallotta és egy árnyalak suhant el a közelében; inkább csak sejtette, mint tudta, hogy egy fiatal gyerek vágtatott el mellette. Ötven méternél nem lehetett tőle távolabb, de biztos volt benne, hogy a fiú nem látta meg. – Hé! – kiáltott utána, ám a lovas csak vágtatott tovább. Igaza is van – gondolta –, ilyen időben jobb minél előbb védett helyre jutni. Egy pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy ő is utána ered, de letett róla és azon morfondírozott, vajon a fiú lőtte. A válaszra nem kellett sokat várnia. Újabb lövés hallatszott, s a hangot ezúttal már jól meg tudta különböztetni a mennydörgéstől. A fenébe is! Chase lova horpaszához érintette csizmája sarkát, s az állat poroszkálásból rögtön ügetésbe váltott. Néhány perc telt csak bele és egy újabb villám fényénél egy ponchóval letakart, alaktalan kupac mellett guggoló, görnyedt alakot vett észre. A villódzó fényben azt is látta, hogy a szerencsétlen marokra fogott, nyilván használhatatlan puskájával és a mellette felhalmozott, gyorsan fogyatkozó kövek segítségével egy csapat prérifarkast igyekszik távol tartani magától. Chase vállához kapta a karabélyt, célba vette a legközelebbi ragadozót és lőtt. A dörrenés annyira megijesztette Libbyt, hogy egyensúlyát vesztve hátrazuhant a sárba. A prérifarkas, amelyik néhány pillanattal előbb tátott pofával még ott vicsorgott előtte, most leterítve, mozdulatlanul hevert a földön. Megfordult, hogy megnézze, merről jött a lövés, de csak egy elmosódott szellemalakot látott közeledni az esőfüggönyön át. Szétnyílt köpenye kiterjesztett szárnyként lebegett utána, miközben a férfi ismét célzott és lőtt. Újabb bestia bukott fel és tekergett végső haláltusájában a földön. – Jaj, Istenem! – kiáltott fel rémülten Libby és lerogyott a ponchója alatt remegő csikó mellé. Újabb dörrenés hallatszott, s a pontosan célzott golyó újabb prérifarkast döntött le a lábáról. Társai rémülten szertefutottak, a férfi pedig két lövést eresztett utánuk, majd hátat fordított nekik és lassú ügetésben közeledett az asszonyhoz. Melléérve egy határozott rántással megállította a lovát, leugrott a nyeregből és Libbyhez lépett. A nő rémülten pillantott rá és megpróbált hátrább kúszni. Pánik kerítette hatalmába és csak arra tudott gondolni, hogy aki ilyen időben erre a vidékre

11

merészkedik, az nem lehet más, mint útonálló vagy marha tolvaj... Félelme a hálaérzetet is kiűzte belőle, felkapta a sárból a puskát és a férfira tartotta. – Ne jöjjön közelebb! Az idegen megtorpant, majd csodálkozástól elnyílt szájjal tett egy határozatlan lépést hátrafelé. Chase meg mert volna esküdni rá, hogy az ázott gúnyákba burkolózott alak női hangon szólt rá, de rögtön meg is dorgálta magát, amiért ismét képzelődik. Mi az ördögöt kereshetne egy nő egyedül ebben a pusztaságban, szemben a feldühödött prérifarkasok egész falkájával? Ujjai megfeszültek a karabélyon és határozottan rászólt a különös ismeretlenre: – Elég barátságtalan dolog magától, hogy puskát fog rám, miután éppen megmentettem az életét. – Lehet – válaszolt a jól felismerhetően nőies hang. A fenébe is! A bő kabátban nem tudta tisztán kivenni az alakját, és a szemébe húzott kalap is eltakarta előle az arcát, de biztos volt benne, hogy a mély, mégis lágy, délies hanghordozást jól érzékelte, nem tévesztette el. Anélkül, hogy szemét levette volna a rászegeződő puskáról, óvatosan tett egy lépést előre. – Maga nő? Chase látta, hogy a fegyver csöve enyhén megremeg, s a válasz is egy picivel többet váratott magára a kelleténél, mintha az illető azon gondolkozott volna, hogy hazudjon-e vagy megmondja az igazat. – Semmi köze hozzá! Köszönöm a segítséget, de most már hagyjon békén, jól vagyok – a hidegen elutasító hangot éles csattanás nyomta el és újabb villám vonta fénybe a tájat. – Jól van? Hát ez igazán nem látszik magán – nevetett fel harsányan Chase. Előrelendült, és mielőtt az asszony észbe kaphatott volna, kirántotta kezéből a puskát. – Soha nem mondták még magának, hogy kizárólag akkor fogjon fegyvert egy másik emberre, ha lőni is akar? – kérdezte dühösen. – Adja vissza! – követelte Libby, aki csak nehezen tudott magához térni a hirtelen támadás okozta meglepetésből. – Töltény nélkül nehéz lelőni bárkit is, hölgyem – válaszolta az idegen, és karját kinyújtva messzire tartotta tőle a fegyvert. – Nem hiszem, hogy errefelé ajánlatos lenne az ilyesmivel blöffölni. – Miből gondolja, hogy blöfföltem? – vágott vissza harciasan Libby. Kezét merészen csípőjére rakta és beleharapott az ajkába, hogy úrrá legyen a testén elhatalmasodó remegésen. – Ebből – mondta a férfi és kilökte a csőből az elhasznált patront. – Ha maradt volna tölténye, biztosan azt használja, és nem kezd csapkodni a puskával, mintha az valami husáng lenne. – A nőre nézett, de csak egy sáros, kivehetetlen vonású arcot látott a széles karimájú kalap alatt. Libby szégyenkezve lesütötte és csak lassan emelte fel ismét a tekintetét. Kiejtése alapján úgy ítélte, hogy a férfi egyike lehet a háború óta még mindig a környéken kóborló jenkiknek. Sokukkal találkozott már, s bár többnyire ártalmatlanok voltak,

12

ebben az emberben mégis érzett valami fenyegetőt. Összegyűjtötte maradék bátorságát, dacosan felvetette a fejét és megpróbált olyan határozott hangon beszélni, amilyen csak tellett tőle: – Lehet, hogy tényleg blöfföltem. Nem akartam lelőni magát, csak... figyelmeztetni akartam. A férfi szárazon felnevetett és megcsóválta a fejét. – Hölgyem, ha olyan ember lennék, akit tényleg figyelmeztetni kell – mondta gúnyosan feddő hangon –, akkor ezzel a próbálkozással nem sokra ment volna nálam. Libby tudta, hogy az ismeretlennek tökéletesen igaza van, de ezt a világ minden kincséért sem vallotta volna be. – És honnan tudjam, hogy nem? – kérdezte csökönyösen. – Mi nem? – Hát, hogy nem olyan ember. – Sehonnan – válaszolta az idegen, és egy határozott mozdulattal helyére rántotta a fegyver csövét. – Nincs más választása, kénytelen elhinni, amit mondok. Libby nyelt egy nagyot és megpróbált erőt venni hangja remegésén. – Mégis, mit várt, hogy fogok viselkedni, mikor ilyen váratlanul előbukkan a sötétből? – Először is azt vártam volna, hogy egy nő, ha van egy csöppnyi esze, nem sodorja magát ilyen veszélyes helyzetbe – hangzott az érezhetően dühös felelet. A kioktató hangon felháborodva Libby dacosan felvetette a fejét és mérgesen nekitámadt az ismeretlennek: – Fogalma sincs, miről beszél! Hogy merészel ilyet mondani? Maga... férfi. – Nocsak! Gondolhattam volna, hogy rögtön észrevette – jegyezte meg az idegen, de csak a hangja volt évődő, az arca nem mosolygott. – Nem úgy gondoltam – Libby nagyon szégyellte magát, azonban nem tudta megakadályozni, hogy elpiruljon. Az idegen ezt már nem vette észre, mert figyelme a pokróccal letakart, néha megmegmoccanó kupacra irányult. – Kit őriz itt ilyen hűségesen? – kérdezte. – Nem kit, hanem mit – javította ki az asszony. – Tessék? – Ez... egy ló – felelte Libby, és a foga is összekoccant, mert már annyira fázott. – Jól hallottam, hogy lovat mondott? – kalapjának lehajló karimája eltakarta ugyan a férfi arcát, de az asszony a hangjából is kiérezte az értetlen csodálkozást. – Igen. Tulajdonképpen nem is ló, csak egy nem rég született csikó. – Jóságos Isten! Azt akarja mondani, hogy azért ül kint a zivatarban és kockáztat egy jókora tüdőgyulladást, hogy vigyázzon egy... egy csikóra, amely már valószínűleg félig döglött? – Igen – vágta oda, nem is titkolt kihívással a hangjában Libby. – Pontosan ezt teszem. –Maga egész egyszerűen őrült – horkant fel a férfi, túljutva a hirtelen jött megrázkódtatáson. – Lehet, de ez az én dolgom. Magának semmi köze hozzá!

13

– Téved, most már az én dolgom is – Libby felháborodásáról tudomást sem véve az idegen leguggolt és a takaró szélét felhajtva megnézte az állatot. Elégedetlenül megcsóválta a fejét és lemondóan felsóhajtott. – Figyeljen ide, Mr... hogy az ördögbe hívják magát... – Whitlaw. Chase Whitlaw. Ha jól látom, a saját köpenyét terítette rá ahelyett, hogy megpróbálta volna védeni magát az esőtől – felelte vádló hangon a férfi. – Fogalmam sincs, honnan vetődött ide, miszter, de jobb, ha tudja, hogy mifelénk az élet drágább annál, semhogy könnyen megválhassunk tőle, és egy csikó túl értékes ahhoz, hogy csak úgy elherdáljuk. Whitlaw nem válaszolt, fel sem emelte a fejét, de Libby látta, hogy az elfojtott indulattól megfeszülnek az izmok a vállán. Várt egy kicsit, ám mivel feleletet továbbra sem kapott, valamivel szelídebb hangon hozzáfűzte: – Különben is... nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem. – Mennyi idős? – kérdezte a férfi, de még mindig nem fordult meg. – Néhány órája születhetett. – Hol van az anyja? – Ha tudnám, akkor most nem toporognánk itt az esőben – motyogta alig hallhatóan Libby, és fázósan összekulcsolta magán a karját. – Valószínűleg elpusztult. Chase felállt, kibújt vízhatlan kabátjából és odanyújtotta az asszonynak: – Vegye fel! – Nem. Nem hagyhatom, hogy bőrig ázzon... – Jól figyeljen rám, hölgyem – szakította félbe parancsoló hangon a mondatot a férfi. – Mindketten csuromvizesek vagyunk, s nekem semmi kedvem itt maradni és értelmetlen dolgokon vitatkozni magával! – határozott mozdulattal az asszony kezébe nyomta a kabátot és hátat fordítva neki füttyentett a lovának. Libby csodálkozva figyelte a hívásra engedelmes kutyaként hozzájuk ügető nagy, erős csontú szürkét, és kénytelen volt beismerni magának, hogy ennél különösebbet nem sokszor látott még az életben. A férfi visszadugta a nyeregtáskába a karabélyát, az ő puskáját is visszaadta és felnyalábolta a földről a csikót. – Mmit csinál? – Na mégis, mit gondol? Míg a válaszon töri a fejét, akár a pokrócot is ideadhatja. Libby dühösen összeszorította az ajkát és a csikóra terítette a ponchót. – Menjen a lováért és induljunk! Ennél dühítőbb, szemtelenebb emberrel még az életben nem találkozott. Úgy parancsolgat neki, mintha bármilyen joga lenne rá! Toporzékolni lett volna kedve és egy pofonnal törölni le a férfi arcáról azt az önelégült kifejezést, de erőt vett magán és egyiket sem tette. Bármennyire nehezére esett is, kénytelen volt bevallani magának, hogy szüksége van az idegen segítségére, ha biztonságba akarja helyezni a csikót. Taddel együtt megpróbálták ugyan, de csúfosan kudarcot vallottak vele. A lovához ment, s miközben a mesquitocserje ágára kötözött kantárt bogozta, a csikót könnyedén ölében tartó férfit figyelte. Látta, hogy Whitlaw kissé előre hajol, súg valamit a remegő állatnak, hogy megnyugtassa, majd szelíden lova hátára emeli.

14

Mozdulatai könnyedek, természetesek voltak, láthatóan a legkisebb erőfeszítésébe sem került neki, amit csinált. Libbynek eszébe jutott, hogyan kínlódtak Taddel, mikor megpróbálták kancája hátára emelni a csikót. A legalább negyven kilónyi teher soknak bizonyult számukra, és kénytelenek voltak felhagyni a kísérletezéssel. Dühösen megrázta a fejét és a kabát szárát félrecsapva fellódította magát a nyeregbe. A csikó ismeretlen szagát megérezve Whitlaw lova izgatottan felkapta a fejét, de gazdája szelíden megveregette a nyakát, és ettől rögtön megnyugodott. – Gyerünk, hölgyem! – adta ki az indulásra szóló parancsot a férfi. Libby már azon volt, hogy elindítsa a lovát, ám az utasítást hallva visszafogta a kantárt és szúrós pillantást vetett az idegenre. – A további félreértések elkerülése végett szeretném közölni önnel, Mr. Whitlaw, hogy Hölgynek a kancámat szólítják és nem engem – mondta rendreutasító hangon. – Elnézését kérem, asszonyom – válaszolta meglehetősen gúnyosnak tetsző hangon a férfi. – Hiába töröm a fejemet, sehogyan sem jut eszembe a neve. – Elizabethnek hívnak, Mr. Whitlaw, de maga nyugodtan szólítson csak Mrs. Honeycuttnak – vágott vissza lekezelő módon Libby. Lova véknyába vágta a lábát és hátra sem nézve előrevágtatott.

15

MÁSODIK FEJEZET A nevet meghallván, nem sok híja volt, hogy Chase le nem bukott a nyeregből. Egy pillanatra minden erő kiszaladt az izmaiból és lélegzete is elakadt a megdöbbenéstől. Honeycutt! Már csak ez kellett! A hideg eső ellenére veríték öntötte el a testét. Térdével megszorította lova horpaszát és a nő után indult, de ügyelt rá, hogy egyelőre ne csökkenjen a köztük lévő távolság. Megpróbálta összepárosítani a néhány perce megismert szutykos arcú, dühös nőszemélyt a két éve magával hordozott ezüstmedálban látott képpel, azonban bármennyire igyekezett is, képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy a kellő ugyanaz a személy, ő arra számított... A fenébe is! Mit tudta már, hogy mire számított. Nevetséges módon csalódást érzett, és meg is rótta magát miatta. Nincs joga ahhoz, hogy ezzel az asszonnyal kapcsolatban ilyen gondolatok merüljenek fel benne. Egyetlen dologra gondolhat csak, arra, ami miatt végül elszánta magát erre az útra. Egy óra, legfeljebb kettő, s túl lesz rajta, mehet a dolgára. Megvonta a vállát, és valamelyest megnyugodva gyorsabb ügetésre ösztökélte a lovát. Az eső, ha ez egyáltalán lehetséges, még erősebben zuhogott. Az egymásra tornyosuló zivatarfelhők megültek a völgy fölött, fogságba ejtették őket a körben magasodó hegyláncok. Chase érezte a lábában felkúszó hideget és sebesült combjához nyúlt, hogy megdörzsölje. A hideg általában nem tett jót neki, attól mindig jobban sajgott. Végleg leszállt az este, és még azt a keveset is eltakarta előle a tájból, amit eddig nagy nehezen ki tudott venni a sűrűn zuhogó esőn át. Annyit mindenesetre észrevett, hogy a nő megáll, hátrafordul és visszakiabál neki valamit. – Mit mondott? – kérdezte, miután közelebb ért hozzá. – Azt, hogy jobb lesz, ha kimegyünk az útra – válaszolta az asszony és valahova oldalra mutatott. – Valamivel hosszabb lesz, de gyorsan haladhatunk, mert simább a talaj, mint errefelé. Chase éppen odaért hozzá, mikor egy újabb villámlás néhány másodpercre ismét fénybe borította a tájat és alaposabban szemügyre vehette sártól szutykos, telt ajkát, eső áztatta arcát. Egy hajtincs kibújt a kalapja alól és nedvesen tapadt az arcához, de a nő tudomást sem vett róla. Chase szerette volna félresimítani, de még idejében meggondolta magát, s hogy a további kísértéseknek elejét vegye, erősebben markolta a csikóra borított takarót. – Hogy viselkedik? – kérdezte az asszony és állával az állat felé bökött. – Elfészkelte magát, nincs vele semmi baj – válaszolta Whitlaw és megborzongott a hidegtől. – Mennyit kell még mennünk?

16

– Körülbelül egy mérföldet – az asszony erősét szipogott és keze fejével megtörülte az orrát. – Tad épp a zivatar kezdete előtt ment el, hogy elhozza otthonról a kocsit. Nem akarom, hogy elkerüljük egymást. – Ki az a Tad? Az asszony félrehajtott fejjel kutató pillantást vetett Chasere, s csak aztán válaszolt: – A fiam. – Sarkát lova oldalába vágva előrerugtatott, és ismét átvette a vezetést. A fia? Chasenek eszébe jutott a gyerek, aki nem messze tőle elvágtatott mellette a viharban. Honeycutt egy szóval sem említette, hogy gyereke lenne. Lehetséges volna, hogy az ő gyerekük? Ez az asszony túlságosan fiatalnak látszik ahhoz, hogy ilyen korú fia legyen. Chase összeszorította a száját, elűzte magától a további kérdéseket és a nő után vágtatott. Figyelte a nyeregben egyenletesen emelkedő és süllyedő alakot és az jutott eszébe, hogy soha nem látott még nőt, aki ilyen ügyesen, ráadásul átvetett lábbal ülte volna meg a lovat. Újra peregtek előtte találkozásuk képei, s visszagondolva rájuk feltételezte, hogy nem a lovaglás az egyetlen, amit ez az asszony másoktól eltérően csinál, nem úgy, ahogyan az egy nőtől elvárható és megszokott lenne. Még magának sem vallotta be igazán, de egyre jobban kezdte érdekelni Honeycutt özvegye. Megállás nélkül vágtattak tovább és hamarosan feltűntek előttük a tanya barátságos, ebben a pokoli időben biztos menedéket ígérő fényei. Hatalmas mennydörgés robaja hömpölygött végig a völgyön, amint Chase, szorosan az asszony nyomában végig ügetett a mélyen felázott, sáros kocsi behajtón. Útnak a legnagyobb jóakarattal sem lehetett volna nevezni az ösvényt, Baltimore kikövezett utcáival pedig a legvadabb képzettársítás sem hozhatta volna semmiféle kapcsolatba. Furcsa módon Whitlaw mégis otthonosnak, vonzónak találta ezt a kemény, embert próbáló vidéket, s talán éppen a keménysége, zordsága miatt. Úgy érezte, egy férfi meg tudná találni senkitől sem háborgatott nyugalmát ezen a tájon... sőt talán a lelki békéjét is. Egy villám fényénél, a háztól úgy száz méternyire, Chase három fehér, léckerítéssel körülvett sírkövet vett észre. Feltételezte, hogy az egyik, ha csak jelképesen is, az elhunyt férjé lehet. A két, kissé már besüppedt sírhant mellett a harmadik viszonylag frissnek látszott, s egy pillanatig azt latolgatta magában, vajon kié lehet. A ház kicsi volt, s a környezetbe tökéletesen illeszkedő, természetes színű, napon szárított téglákból épült. A lapos, gyeptéglákkal borított tető ereszét lehántolt kérgű fákból készült oszlopok tartották. Az ereszcsatorna több helyen lyukas volt, és a kifolyó víz tócsákba gyűlt a zsalugáteres ablakok előtt, a két csenevész rózsabokor körül. A bejárati ajtó megereszkedve lógott bőrből készült sarokpántjain, s a résen sárga fényfolt vetült ki a házból az udvarra. A sötétség miatt Chase nem láthatott többet, de feltételezte, hogy az épület többi része ugyanúgy régen megérett már a javításra, mint a homlokzat.

17

A lakóház jobb oldalához fából ácsolt csűrt ragasztottak, és nem messze tőle egy másik, fából készült építmény sötétlett – feltehetően a farmon dolgozók közös szállása. A két épület közötti térséget gerendákból ácsolt karám foglalta él, amelynek közepén, két nyárfa alatt egy csapat lő toporgott idegesen. A férfi körülnézett, és önmaga számára is nehezen érthető düh kerítette hatalmába, látva a zord körülményeket. Miért nem adta el ez a nő ezt a farmot és költözött valami kényelmesebb helyre a családjával? Libby megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor a csűr ajtaján kiszüremlő gyenge lámpafényben meglátta a még mindig a lovakat kantározó Tadet. Odakiáltott neki, de az eső zaja elnyomta a hangját, s a gyerek nem is figyelt föl a szólításra. Hátrapillantva Libby észrevette a szorosan nyomában léptető Whitlawt, leugrott Lady nyergéből és kikötötte a lovat a ház előtt két oszlopra fektetett, vízszintes gerendához. – Vigye be a csikót! – mondta, s a ház bejárata felé mutatott. – Odabent melegebb van, és különben is túl gyenge még ahhoz, hogy odategyük az öreg Ruby mellé. – Elkapta a férfi lovának kantárját és várta, hogy Chase engedelmeskedjen a felszólításnak. Whitlaw azonban csak nézett rá és azon gondolkodott, vajon jól értette-e, amit mondott. – A házba? – kérdezte végül hitetlenkedve. Soha életében nem találkozott még olyan nővel, aki hajlandó lett volna rá, hogy beengedjen egy lovat a házába. – Igen, ha nem esik túlságosan nehezére – válaszolta Libby némi türelmetlenséggel a hangjában. – Egyáltalán nem esik nehezemre, ha valóban ezt akarja. – Valóban ezt akarom – felelte az asszony és csípőre tette a kezét. Chase közelebb húzta magához a csikót, s a leszállásra felkészülve hátradőlt a nyeregkápának. Jobb lába erősen sajgott, és nem bízott benne, hogy gond nélkül el fogja viselni a ránehezedő, megnövekedett terhet. Igaza is lett, mert hiába csúszott le nagyon vigyázva a nyeregből, sérült combjába beléhasított a kínzó fájdalom. Arca eltorzult, lába megroggyant, s bár erősen összeszorította a fogát, mégsem volt képes megállni, hogy fel ne jajduljon. A kiáltást hallva Libby gyorsan hozzálépett. – Megütötte magát, Mr. Whitlaw? – kérdezte együttérzően. – Nem – válaszolta elutasítóan a férfi, és a csikót szorosan magához ölelve elindult a ház felé. Az asszony egy pillanatig sem hitt neki, hiszen jól látta arcán a fájdalmas grimaszt, de úgy döntött, hogy nem kezd vitatkozni egy emberrel, aki olyan pillantást vetett rá, amitől még egy grizzly is visszarettenne. Néhány lépésnyire lemaradva követte a férfit és figyelte a széles vállán, izmos karján megfeszülő ázott, gallér nélküli pamutinget. Pillantása lejjebb vándorolt és rögtön feltűnt neki, hogy a férfi mintha óvatosan húzná maga után a jobb lábát. Sántítása egy cseppet sem volt szembeötlő, s csak egy olyan gyakorlott szem vehette észre, mint az övé. A tény, hogy Whitlaw láthatóan titkolni akarta baját, sokat elárult neki a férfiról. – Lenne szíves kinyitni az ajtót, hacsak nem akarja, hogy berúgjam!

18

Váratlanul érte a felcsattanó hang, és Libbyben csak most tudatosodott, hogy másodpercek óta mozdulatlanul állt és némán bámulta a férfit. – Az Isten szerelmére, dehogy! – tiltakozott rémülten és gyorsan elhúzta a rosszul felerősített fareteszt. – így is már csak a szentlélek tartja. – Kitárta az ajtót, félreállt az útból és figyelte, amint a férfi, ölében a remegő, ijedt állattal könnyedén átsiklik az ajtófélfák között. – Ide – szólt rá, s utánasietve a sarokba mutatott. – Hozza a kandalló mellé! – Száraz fahasábot dobott a parázsra, s az kellemes meleget árasztva gyorsan lángrakapott. Talán a tűztől ijedt meg, talán valami mástól, mindenesetre a csikó vadul dobálni kezdte magát Whitlaw karjában és szanaszét rugdosott vékony lábaival. A férfi, bár ez szemmel láthatólag komoly fájdalmat okozott neki, halk szóval, szelíd simogatással megnyugtatta a rémült párát és lefektette a tűz mellé. Míg lehajolt, szeme megakadt a keményre döngölt agyagpadlóra terített fekete-fehér kockás gyapjúszőnyegeken, amelyek meghitté tették az egyébként gyéren bebútorozott szobát. A helyiség falai mentén egy magas szekrény és különböző méretű ládák álltak, a kandalló mellett öreg hintaszék és nem messze tőle lószőrrel tömött, erősen elhasznált dívány. Libby megtörölte a kezét a nadrágja szárában, határozott mozdulattal erősebben a fejébe nyomta a kalapot és az ajtó felé indult. – Hova megy? – kérdezte Chase, és felállt a csikó mellől. Az asszony hátrafordult és csak most, a világosban vette észre, milyen magas is a férfi. Enyhén megborzongott, de már maga sem tudta, hogy a hidegtőle, vagy Chase közelségétől. – Megyek, bekötöm a lovakat. Nem maradhatnak... – válaszolta volna, de nem tudta befejezni a mondatot. – Nem – jelentette ki határozottan Whitlaw és Libby mellett ellépve az ajtóhoz ment. – Majd én gondoskodom róluk, maga pedig csak szárítkozzon meg. Libby nem kívánta igénybe venni a felkínált segítséget és megpróbált elsiklani a férfi mellett. – Megcsinálom... jaj! – kiáltott fel ijedten, mikor beleütközött a határozottan eléje lépő Chase kemény, izmos mellkasába. Megpróbálta félretolni az útból a férfit, de az a vállára tette a kezét és szelíden, ám határozottan visszatartotta. Az asszony tenyere a boltozatos mellkasra simult, érezte Whitlaw szívverését és zavartan tapasztalta, hogy saját testén is izgatott remegés fut végig. – Engedjen! – kérte és a férfira emelte tekintetét. A vállát tarló erős ujjak mintha simogatóan megmozdultak volna, ám aztán, amilyen váratlanul összeütköztek, Chase ugyanolyan gyorsan el is tolta őt magától. – Teljesen át van fagyva. Maradjon csak idebent! – szólt rá parancsoló hangon. – Én majd elintézem őket. – De... – Jól értettem, hogy van egy tejelő kancája? – Igen, de... – Hogy néz ki? – Meg tudom én... – Biztos vagyok benne. Szóval, hogy néz ki?

19

– Vörössárga színe van, és a bejárattól a harmadik boxban áll. Rubynak hívják. – Fejek tőle egy kis tejet és hozok a csikónak – mondta a férfi, s már lépett volna ki az ajtón, ha Libby utána nem szól. – Mr. Whitlaw! – Igen? – Chase megtorpant és kíváncsian visszanézett az asszonyra. – Odakint van a fiam. A pajtában. A férfi most már egészen megfordult. Szája sarkában két kis ránc jelent meg és kissé elbizonytalanodva nézett Libbyre, mintha nem lett volna benne egészen biztos, mit is akar az asszony. – Attól fél, hogy kettesben marad velem a gyerek? – kérdezte. – Igen... nem... – dadogta Libby –, csak arra gondoltam... szóval még nem ismeri magát, nem tudja, kicsoda. – Nagyot nyelt, hogy a könnyen kimondott hazugság után valamelyest visszanyerje nyugalmát. Fogalma sem volt róla, kicsoda a férfi, s még az is megfordult a fejében, hogy esetleg véletlenül erre a vidékre vetődött bűnöző. Féltette tőle Tadet, rajta kívül már senkije sem maradt, és a legfontosabb volt számára ezen a világon. Ha róla volt szó, még a legcsekélyebb kockázattól is irtózott. – Figyelmeztetnem kell, hogy megjöttem – fejezte be a magyarázkodást, és hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, dacosan csípőre tette a kezét. Whitlaw lassan a kalapjához nyúlt, leemelte a fejéről és beletúrt nedves hajába. Libby most látta először tisztán, a kalap karimájától sem árnyékoltan az arcát, és ajka önkéntelenül is elnyílt a csodálkozástól. A sűrű, fekete szempillák alól kristálytiszta zöld szempár tekintett vissza rá. Mély tüzű volt és gyönyörű – talán túl szép is ahhoz, hogy egy férfié lehessen –, és mégis volt benne valami komor, óvatosságra intő kifejezés. Az arc tiszta vonású volt és nemes, akár szobrász is faraghatta volna, de megmutatkoztak benne azok az apró egyenetlenségek, amelyek vonzerejét, mit sem csökkentve egyénivé, másokéval összetéveszthetetlenné tették. Az orra egészen enyhén ferde volt, mintha egy törés után nem tökéletesen forrt volna össze, a szeme körüli kékes árnyék pedig azt az érzést keltette, hogy nem sokszor lehel része nyugodt éjszakai álomban. Szája szöglétében és szeme sarkában finom ráncok húzódtak, s bár nevetésre termett, szép vonalú, telt ajkai voltak, Libby kételkedett benne, hogy képese egyáltalán nevetni. Arccsontjától vékony, sarló alakú forradás húzódott a hajáig, de nem torzította el vonásait, inkább rejtélyessé, izgatóvá tette őket. Hosszú másodpercekbe telt, míg alaposan megnézte magának a különös idegent – közben pillanatnyi kétsége sem maradt afelől, hogy a férfi éppen ezt akarta – és eldöntötte, hogy nem jelent számára semmilyen veszélyt. Miután idáig eljutott, az már csak egy pillanat műve volt, hogy felismerje, mennyire veszélyes lehet, ha még sokáig nézi. Elkapta róla a tekintetét. – Én... én... – próbált még mondani valamit, de torka furcsán elszorult és képtelen volt még egy szót kinyögni. – Segítek a fiának kifogni a lovakat a kocsiból, Mrs. Honeycutt – sietett segítségére Chase, mint aki megérti zavarát és határozott mozdulattal visszanyomta fejébe a kalapot. – Persze csak azután, hogy bemutatkoztam neki.

20

Libby képtelen volt másra, mint hogy némán bólintson, és miután a férfi kiment, ő pedig becsukta mögötte az ajtót, behunyt szemmel nekitámaszkodott az ajtófélfának és heves szívverését figyelte. Kissé megnyugodott, ajkához emelte az ujját és azon gondolkozott, vajon ki lehet ez a különös idegen. *** Chase elkötötte a gerendától a két lovat és sántikálva, sajgó lábát kímélve, a zuhogó esőben a pajta felé indult. Rossz ötlet volt, hogy eljött ide és találkozott ezzel az asszonnyal – szidta magát. Két éven át készült erre az útra, két évig győzködte magát, hogy mindketten fájdalom nélkül túljuthatnak a dolgon, de most érezte: minden bizonnyal tévedett. *** – Ne menj el, Chase! Küldd el neki postán azt az átkozott medaliont – győzködte még odahaza Baltimoreban Elliot, a mostohatestvére, miközben ő a csomagját készítette össze. – Írj neki egy levelet, ha szükségesnek tartod, de ne menj el hozzá. Hát nem érted, hogy egy délinek az özvegye? Megbocsátásért mégy hozzá és közben azt kockáztatod, hogy golyót kapsz a hátadba. – Nem megbocsátást akarok – tiltakozott és bizonytalanul elfordult gyermekkora kedvenc játszótársától. El a vállához kapott és erélyesen visszafordította Chaset. – Ha nem megbocsátást, akkor mit? Mit akarsz elérni azzal... – Nem tudom – kiáltotta ő, és eltolta magától mostohatestvéréi. – Én... én csak azt tudom, hogy muszáj elmennem. Ne tarts vissza, kérlek! – Meglásd, semmi jó nem származik ebből, Chase – válaszolta Elliot, és szomorúan megcsóválta a fejét. *** Mostohatestvérének szavai még mindig ott visszhangoztak fülében és ellenvetéseire, akárcsak akkor, most sem voltak elfogadható válaszai. Tisztában volt vele, hogy nem tud mit kínálni az asszonynak, képtelen megnyugvást és vigaszt nyújtani neki. Nem volt már meg benne az ehhez szükséges gyöngédség, azt is eltemették a háború még mindig frissen élő emlékei. Miért jött hát akkor mégis ide? Zsebébe nyúlt és ujjai a medalionra kulcsolódtak. Hogyan magyarázhatta volna meg Elnek, hogy az apró tokba rejtett kép volt az, ami a lelket tartotta benne és átsegítette a legszörnyűbb fájdalmakon, amikor abban az átkozott washingtoni katonai kórházban feküdt. Hogyan mondhatta volna el, milyen sokkal tartozik Elizabeth Honeycuttnak? Ha megteszi, még a mostohatestvére is biztosan bolondnak nézte volna.

21

A gyerek éppen a rudas haslójával küszködött, mikor Chase a két lovat maga után vezetve belépett a csűrbe. Tad meglepetten felkapta a fejét, s az óvatlan mozdulattal az állat hasába bökött, amitől az idegesen felhorkant. A ló patája körül sündörgő apró fekete fehér korcs is izgatottan hegyezni kezdte a fülét és halkan morgott hozzá. A fiú megvakarta a fejét, kiegyenesedett és kíváncsian nézett az ismeretlenre. – Te vagy Tad, ugye? – kérdezte tőle Chase, akit megdöbbentett, mennyire hasonlítanak a gyerek vonásai a déliére, aki még mindig gyakran kísértette őt álmában. – Ez anyának a lova! Kicsoda maga és mit csinál vele? – kérdezett vissza ijedten tágra nyílt szemmel a fiú. – Chase Whitlaw a nevem, anyád pedig bent van a házban. Összefutottunk a viharban és segítettem neki hazahozni a csikót. – Tényleg? – Ühüm – bólintott Chase és megpaskolta az idegen környezettől nyugtalanná vált lova nyakát. – Jó párat megöltünk a prérifarkasokból is, a többi meg jobbnak látta elmenekülni. Tad most már megnyugodva kilépett a ló mögül és bátran megállt a férfi előtt. Kutyája, mintha csak össze lettek volna kötözve, egy lépésnyire sem maradt el mögötte. A gyerek alaposan végigmérte Chaset, és mivel elégedett lehetett az eredménnyel, határozottan kezet nyújtott. – Örülök, hogy megismerhettem. – Én is – bólintott a férfi és vigyázva megszorította az apró, mégis erős kezet. – Ez itt Patch, a kutyám – mutatott a fiú a korcsra. Az állat már nem morgott, bizalmatlanságát eloszlatta, hogy Tad barátságosan üdvözölte az idegent. A férfi lehajolt, megszagoltatta vele a kezét és megvakarta a füle tövét. – Szép kutya – mondta. Tad bólintott, farzsebébe dugta a kezét és fejével a félig felkantározott lovakra bökött: – Már majdnem befogtam őket. Gondolom, most már nem lesz rájuk szükség. Chase a két dereshez lépett és megnézte, hogyan rakta fel a fiú a szerszámokat. – Szép munka – közölte a vizsgálat eredményét, és Tad szeme rögtön büszkén felragyogott. – Gondolom, sokat segítesz az ilyen dolgokban az édesanyádnak. – Hát... szóval... nem nagyon engedi, hogy segítsek, csak akkor, ha más is van itt – vallotta be zavartan a gyerek. – Mindig attól fél, hogy valami kárt teszek magamban. – Az anyákra általában ez a jellemző – válaszolta megértően a férfi. – A maga édesanyja is ilyen volt? Chase egy pillanatra elgondolkozott s csak aztán felelt: – Tulajdonképpen igen, de szerencsére az apám mindig megmagyarázta neki, hogy nincs mitől féltenie. – Az én apám meghalt – mondta a fiú és szomorúan lehajtotta a fejét. Chase a legszívesebben a falba verte volna a fejét, amiért ilyen elővigyázatlan volt. – Sajnálom, Tad – mondta, mivel hirtelen más nem jutott az eszébe. – A háborúban halt meg. A mocskos jenkik ölték meg. A férfi nagyot nyelt és zavartan nézegetni kezdte a kezét. – Sok jó ember halt meg a háborúban, mindkét oldalon.

22

– Maga is harcolt? – kérdezte kíváncsian a fiú. – Igen – válaszolta Chase és elmélyülten babrálni kezdte a lószerszámot. – Nem ismerte véletlenül az apámat? –érdeklődött a reménytől csillogó szemmel Tad. – Őt is Honeycuttnak hívták. Chase furcsa, keserű szorítást érzett a torkában. A gyerekben még csak fel sem merült, hogy ő esetleg a másik oldalon harcolt a polgárháborúban. Persze, egy ilyen korú srác még nem tudhatja, milyen bonyolult a világ, állapította meg, és rögtön el is döntötte, hogy nem fogja felvilágosítani erről. Egyelőre legalábbis nem. – Nagy háború volt, Tad. Sokan részt vettek benne – válaszolta kitérően. – Tudom – bólintott csalódottan a fiú és levette az egyik deresről a hámot. – Én csak arra gondoltam... – Blue jócskán megéhezhetett – vágott közbe Chase, leemelve lova hátáról a nyerget. – Mit gondolsz, össze tudunk kaparni neki egy kis szénát? – Hát persze – vágta rá Tad és már ugrott is. – Van zabunk is. Szereti? – Az az egyik kedvenc eledele. Annál már csak a sárgarépa ízlik neki jobban. – Bluenak hívják? – szólt vissza a zabos ládától Tad. – Egyszer volt egy gyíkom, azt kereszteltem el Bluenak... olyan fürge volt, hogy... Chase örömmel hallgatta a fiú beszámolóját kedvenc állatáról. Régen fordult már elő vele, hogy ilyen közel került egy gyerekhez. A fiú a korára jellemző könnyedséggel egy pillanat alatt félretette apjára vonatkozó, szomorú emlékeit, és ő azt kívánta, bárcsak örökre ilyen könnyű és problémamentes maradna számára az élet. *** Libby elkeseredetten állt a szoba közepén és figyelte, hogy gyűlik össze a mennyezetről lecsöpögő eső a szétrakott edényekben. Megborzongott és fázósan megdörzsölte a karját. A tető is olyan már, gondolta, mint egy ócska, elhasznált cipő, állandóan befolyik rajta a víz, valahányszor esni kezd. Még szerencse, hogy itt, a sivatag szélén nem túl gyakran esik. Lee apja, Malachi, még egészségesen sem tartozott az ügyes kezű mesteremberek közé. Azóta, hogy Lee négy éve elment a háborúba, a farm állapota egyre romlott, és nemcsak a ház teteje lyukadt ki, hanem bizony a gazdaságból származó bevételek is erősen megcsappantak. A gondjai miatt volt kénytelen felkeresni Sam Darnell bankárt is Santa Fében, de nem járt sikerrel. Három hónapja maradt még, hogy elegendő vadlovat fogjon be és teljesítse a hadseregtől kapott megrendelést. Csak ha ez sikerül, akkor tudja visszafizetni a hitelt, amelyre Darnell nem hajlandó halasztást adni neki. Tisztában volt vele, hogy ez kemény munka lesz, de nem félt tőle, hisz mióta az eszét tudta, keményen kellett dolgoznia. Nem alakult könnyen sem Georgiában töltött gyermekkora, sem a házassága, sem a gyerekszülés, de végül mindegyikkel megbirkózott. Lee mondogatta rá annak idején, hogy ha egyszer valamit a fejébe vesz, azt keresztül is viszi. Igaza is volt. Honnan is tudhatnák ezt azok az ismerősök, akik

23

őrültnek tartják, mert teljesen egyedül maradva, még most, négy hónappal az apósa halála után is kitart ezen a családi birtoknak nevezett földdarabon. Az ablakhoz lépett és a függönyt félrehúzva a pajta felé nézett. Fény szűrődött ki az épületből, de Tadnek és az idegennek nyomát sem látta. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Akkor látta először Chase Whitlawt, mikor váratlanul felbukkant a zivatarban, s mégis úgy érezte, mintha már ismerné valahonnan. Bolondság – legyintett. Nem olyan arca van, amelyet bárki is el tudna felejteni, ha már látta. Visszaengedte a függönyt és ellépett az ablaktól. Ismeretlenek egymás számára, és mégis, a férfi szinte bensőségesen nézett rá – fűzte tovább a gondolatot. Mintha tudna róla valamit, amit ő még csak nem is sejt. Annyira nevetségesnek találta a gondolatot, hogy kis híján hangosan felkacagott. Megrótta magát a képzelődésért, azért, mert valószínűtlen dolgokat magyaráz bele egy merészen rászögezett tekintetbe. Whitlaw is csak egy a környéken időnként feltűnő és céltalanul bolyongó kóborlók közül, ráadásul azoknak is az idegesítőbb fajtájából való – mondta ki magában a végső következtetést. Kap valamit enni, száraz fedél alatt tölti az éjszakát, aztán reggel mehet Isten hírével. Az öntöttvas tűzhelyhez lépett, megkavarta a lassan fövő gulyást és a sütő ajtaját kinyitva ellenőrizte, pirul-e már a kukoricalisztből készített kenyér. A sülőfélben lévő tészta illata ismét felidézte benne a néhány órája lezajlott Santa Féi látogatás emlékét. Megengedte magának azt a ritka luxust, hogy az Exchange Hotelben ebédeljenek, s noha Tadnek nagyon ízlett az étel, ő éppen csak belepiszkált a tányérjába. A Darnelllel folytatott beszélgetés annyira elvette az étvágyát, hogy egészen mostanáig nem is gondolt ennivalóra. A csikóhoz lépett, leguggolt mellé, az pedig ráemelte fényesen csillogó, nagy barna szemét. – Hát ide figyelj – szólt hozzá szelíden. – Nem elég nekem, hogy majdnem megettek a farkasok és bőrig áztam, míg rád vigyáztam, még ezt a mindenkinél mindent jobban tudó jenkit is a nyakamra hoztad. Ha ezek után még azt forgatnád a fejedben, hogy kimúlsz, akár az anyád, azt jobb, ha máris elfelejted. Hideg léghuzatot érzett a hátában és mielőtt megfordulhatott volna, már hallotta is a vadul berontó Tad lelkendezését: – Anyu, Chase megengedte, hogy megetessem a lovát! Tudtad, hogy Bluenak hívják, ugyanúgy, ahogy az én gyíkomat? Huhh, de rondán zuhog odakint! Libby tekintete a fiáról a határozatlanul a küszöb előtt álló idegenre tévedt. Whitlaw egyik kezével a vállára vetett nyeregtáskát fogta, a másikban pedig, amelyre karabélyát akasztotta, egy kancatejjel teli csuprot tartott. Az asszony felállt és szorosan magához ölelte az ázott ruhájú gyereket. – Látom, összeismerkedtetek – mondta neki. – Vidd ki Patcht a tornácra, mert mindent összesároz nekem idebent. – Aztán a férfihoz fordult: – Jöjjön beljebb, Mr. Whitlaw! Ne álljon odakint a hidegben! Belelelt néhány másodpercbe, míg Chase agyában tudatosodott, mit is mondott az asszony. Alig tudott magához térni a meglepetéstől, hisz mikor utoljára látta, még olyan volt, mint egy ázott egér, most pedig a legigézőbb jelenség állt előtte, akit valaha is látott életében. Ormótlan, ázott ruháit levetette és flanellinget vett fel,

24

amelyet szorosan beletűrt farmerjébe. A karcsú derekán övvel összefogott nadrág ingerlően megfeszült hosszú combján, domború csípőjén és olyan látványt nyújtott, amitől a férfi szíve egyből hevesebben kezdeti dobogni. Derékig érő, sűrű, lenszőke haja laza fonalban hullott a hátára; úgy igazította el, hogy minél kevésbé legyen útjában, s nem úgy, mintha különösebben törődött volna ezzel a csodás, fénylő zuhataggal. Arcvonásainál elidőzve, Chase kritikusan megállapította magában, hogy nem a klasszikus értelemben vett szépség. Galambszürke szemei az ideálisnál kicsit távolabb ültek egymástól, és ajka is teltebb volt a szabályosnál. Az apró hiányosságokat azonban feledtette az összkép, amely bármelyik férfi fantáziáját egy szempillantás alatt képes lett volna fellobbantani. – Mi történt magával? Nem látott még nőt nadrágban, vagy mindig ilyen modortalan? – támadt rá Libby szigorúan összevont szemöldökkel a férfira. – Tessék? – kérdezte riadtan Chase, mint aki álomból ébred és apró, bocsánatkérő mosoly jelent meg a szája szögletében. – Úgy bámult rám, hogy majd kiesett a szeme – válaszolt kissé megenyhülten az asszony, s most már az ő szemében is mosoly bujkált. – Mi különöset tettem, ami így megbénította? – Hát... tulajdonképpen semmit... illetve... – dadogott meglehetősen bárgyúan Chase. – Tessék? – kérdezte ezúttal Libby, és gyanakodva nézett rá, mint valami eszelősre. – Az az igazság, hogy nem sokszor láttam még nőt nadrágban – ismerte be a férfi. – Egyébként nem szoktam ilyen modortalan lenni. Bénultságról pedig szó sincs. Libbynek fogalma sem volt róla, mit válaszoljon., ezért inkább a fiához fordult, aki csodálkozva, elnyílt szájjal figyelte a jelenetet: – Ne csöpögtesd össze a szőnyeget, Tad. Szállj le róla és akaszd fel száradni a kabátodat! – Mintha csak mellékesen tenné, fia arcához nyúlt és szavait enyhítendő szelíden megsimogatta. Tad kis grimasszal nyugtázta, hogy érti a mozdulatot, s rögtön ment is levetni a kabátját. Az asszony úgy döntött, jobb, ha bebiztosítja magát. – A... a férjem nemsoká visszaér a városból – hazudta –, de azért csak szárítkozzon meg nyugodtan és egyen valamit. – Látta, hogy Tad tiltakozni akar, ám egy szigorú pillantással belefojtotta a szót. – A férje? – kérdezte Whitlaw és csodálkozó arccal előbb rá, majd a gyerekre nézett. – Igen – válaszolta kiismerhetetlen mosollyal az arcán Libby. – Én már elmondtam, anya – figyelmeztette halkan Tad. – Mit mondtál el? – kérdezte megmerevedve az asszony, s még mielőtt a gyerek válaszolt volna, már tudta, mit fog hallani. – Azt, hogy apát megölték a jenkik. – Jaj, Tad! Hányszor figyelmeztettelek... – Libby elkeseredetten legyintett: – Eh, most már mindegy. – Mélyen elpirulva, gombóccal a torkában Whitlawra nézett, és a férfi kiismerhetetlen tekintetét látva ujjával zavartan végigsimított a szemöldökén. –

25

Hát igen, özvegy vagyok – vallotta be kényszeredetten. – A munkásaim viszont tényleg hamarosan itt lesznek. – Csak nem fél tőlem, Mrs. Honeycutt? – kérdezte csendesen a férfi. – Még hogy félek? – Libby felháborodottan levegőért kapkodott. Igaz, nem jól sült el a dolog ezzel a hazugsággal, de ez még nem ok arra, hogy bárki is ilyesmit gondoljon róla. – Dehogy! Szó sincs róla! – Akkor jó – bólintott Chase. – Nincs is rá semmi oka, hogy aggódjon. – Mosolynak szánt grimasz jelent meg az arcán, és hozzáfűzte: – Nem vagyok különösebben veszélyes... feltéve, hogy nem provokálnak. Libby elgondolkozva nézett rá, s a pumák jutottak róla az eszébe, amelyek a farm körül szoktak néha kóborolni. Pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy az életét teheti kockára az, aki szándékosan feldühíti Whillawt. – Úgy megfejtük azt az öreg kancát, anya, mintha tehén volna – közölte büszkén Tad, megtörve a kínosan hosszúra nyúlt csöndet. – Chase azt mondta, hogy ügyes vagyok, jól fogtam be a lovakat. Charlie, a vén herélt nagyon ideges volt az időtől, de sikerüli megnyugtatni. Libby gyors pillantást vetélt a férfira, de tekintete rögtön vissza is tért fiához. – Tényleg büszke vagyok rád – mondta. – Csak el ne felejtsem megköszönni Earlynek, hogy ennyi mindenre megtanított. Megtaláltad Strawt? Tad bólintott, aztán eltátotta a száját, az ég felé fordította a szemét és széttárta a karját, jelezve, hogy milyen állapotban talált rá Strawra. Libby a fejét csóválta és megpróbált komoly maradni, bár ez csak nehezen sikerült neki. Tadnek rendkívüli tehetsége volt hozzá, hogy olyankor is megnevettesse, amikor a szituációban semmi vicces sem volt. Érezte, most nem lenne képes Straw újabb lerészegedésévcl foglalkozni, ezért inkább úgy döntött, hogy másnapra hagyja. Tad felakasztotta a kabátját, aztán egyenesen a csikóhoz ment és lezökkent mellé a padlóra. – Chase azt mondta... – Ejnye, Tad, hogy beszélsz? – szakította félbe Libby. Zavarta, hogy a fia ilyen gyorsan és könnyen elfogadta a férfit, de erőt vett magán és már sokkal nyugodtabb hangon folytatta: – Mr. Whitlaw és nem... Chase. – Nyugodtan szólíthat így – szólt közbe a férfi. – Én nem bánom, sőt – nyíltan az asszony szemébe nézett – kimondottan örülök neki. Érezve, hogy pirosság önti el az arcát, Libby hátat fordított a fiának, és kissé zavartan megköszörülte a torkát. – Jobb volna, ha levetnéd a nedves ruhát, drágám, mielőtt jól megfázol. – De... – Nincs vita! – mondta erélyesen Libby és szemöldökét felvonva a gyerek szobája felé mutatott. – Azután is láthatod a csikót, hogy átöltöztél. Chase figyelte, amint Tad eltűnik az ajtó mögött, de aztán ismét az anyára fordította minden figyelmét. Óvatosan megnyalta kiszáradt ajkát és furcsa gombócot érzett összegyűlni a torkában. – Úgy látom, nagy hatással volt rá – jegyezte meg Libby a tőle lelhető legközömbösebb hangon, s közben arra gondolt, hogy nagyobb óvatosságra kell

26

tanítania fiát. Különösen az olyan otthontalan, ki tudja honnan jött kóbor alakokkal szemben, mint ez a Chase Whitlaw. – Nagyon rendes kölyök. Büszke lehet rá – felelte a férfi, s örült, mikor látta, hogy megjegyzése szelíd mosolyt csal az asszony arcára. – Az is vagyok – közölte Libby. Kezét farzsebébe dugta és fejét lehorgasztva kötött harisnyába bújtatott lábát kezdte nézegetni. – Ne haragudjon, hogy úgy magára támadtam a gyerek előtt. Az időjárás tehette, biztosan ettől lettem olyan ideges, hogy megfeledkeztem magamról. – Nincs miért mentegetőznie. Igaza volt, tényleg bámultam magát, de – Chase elfordult és az ajtó melletti falnak támasztotta a puskáját – ehhez hozzá kellett volna már szoknia. Libby általában nem sokat törődött a külsejével, bár tisztában volt vele, hogy a férfiak egy része vonzónak találja. A csinos külső azonban nem elég ahhoz, hogy egy farm jól működjön, a hadseregtől kapott megrendelést teljesíteni lehessen, ahhoz pedig végképp nem, hogy a környék többi gazdálkodója komoly partnernek tekintse. – Errefelé a legtöbb férfi meg van győződve róla, hogy bolond vagyok – mondta kihívóan. – Egyébként kél perccel azután, hogy találkoztunk, maga is ugyanezt állapította meg. A pillanatnyi csöndben hangos pottyanással nagy vízcsöpp esett a padlón szétrakott edények egyikébe. A férfi lassan megcsóválta a fejét és megjegyezte: – Tévedtem... ez nyilvánvaló. Évődő hangjától még a nyakán lévő pihék is ágaskodni kezdtek Libbynek. Az is zavarta az asszonyt, hogy Chase nem is titkolt kíváncsisággal vizsgálgatja a szanaszét heverő edényeket. – Kénytelen lesz itt maradni, míg a zivatar el nem vonul –jegyezte meg, csak hogy mondjon valamit. A férfi nem válaszolt, figyelte az eső kopogását és a szobába hulló csöppek toccsanását. Kis idő múlva a kalapjához nyúlt, leemelte a fejéről és az óvatlan mozdulattal egy adag vizet loccsantott a karimájából a padlóra. Libby közelebb lépett hozzá és elvette tőle a kalapot. Chase az asszony kezét figyelte. Más volt, mint amilyet az ismerős keleti parti asszonyoknál megszokott, nem puha, jól ápolt, hanem erős, munkától megviselt kéz. Érezte a bensejében feltámadó dühöt, amint ezt a sok mindenről árulkodó kezet figyelte. Nem egy magányos asszonynak való ez a vidék – állapította meg, és szerette volna tudni, miért maradt itt mégis ez a nő. Kutató tekintetétől Libby újból elpirult és a szeme is elárulta, hogy zavarban érzi magát. – Hogy van a csikó? – kérdezte Chase, hogy könnyítsen a helyzeten. – Már jobban, felmelegedett egy kicsit – felelte az asszony, s az egyik székhez lépve a támlájára akasztotta a kalapot. – Olyan éhes lehet, mint... – nem fejezte be a mondatot, helyette sajnálkozva felkiáltott: – Ó, de figyelmetlen vagyok! Maga teljesen átázott és mindjárt megfagy!

27

Chase végignézett magán és hosszú idő óta először most vett csak tudomást átázott ruhájáról. Nem fázik, állapította meg magában, sőt kimondottan kellemes melegséget érez. – Azt hiszem, tudok adni valamilyen ruhát, míg ezek megszáradnak – folytatta Libby és a sarokban álló nagy fenyőfa ládához indult. – Egy kicsit rövid lesz magának, tudja, a férjemé volt... – Ne! – a tiltakozás erőteljesebbre sikerült, mint Chase szerette volna, s az asszony meglepetten vissza is fordult. A férfi zavartan végigsimított borostás arcán. – Van nálam váltóruha – mondta és leemelte válláról az utazózsákját. – Átöltözhettem volna már a pajtában is, de akkor ugyanott tartanék, ahol most. Megköszönném viszont, ha megmutatná, hogy hol... – Ó, hát persze – vágta rá Libby, de rögtön be is harapta az ajkát, s látszott rajta, hogy elbizonytalanodott. –Nos... Amennyire Chase fel tudta mérni, a házban három szoba volt: a konyhának és nappalinak egyaránt használt nagy szoba, amelyikben éppen álltak, a hálószoba, ahova Tad elvonult és egy harmadik, feltehetően az asszonyé. Látta Libby arcán a bizonytalanságot, és meg is értette, hogy gondban van – egy női hálószoba nem az a hely, ahova a tulajdonosa könnyedén beenged bárki idegent. A zsákjáért nyúlt és visszarakta a vállára. A probléma szerencsére magától megoldódott, mert rosszul begombolt ingben, cipő és zokni nélkül Tad rontott ki a szobájából. – Tad – fordult hozzá az anyja érezhető megkönnyebbüléssel a hangjában. – Vidd be Mr. Whitlawt a szobádba, hogy át tudjon öltözni, aztán gyere és segíts ellátni a csikót! Egyedül maradva Chase kíváncsian körbepillantott a szobában. Ugyanolyan volt, mint az, amit már ismert a házból – szerényen berendezett, de tiszta, gondosan rendben tartott. Kerekekre szerelt lábakon álló dupla ágy foglalta el az egyik falat, vele szemben, a bejárat mellett öltözőszekrény és mosdóállvány állt. Látszott rajta, hogy nem gyerekszobának készült, ahhoz túl nagy volt benne az ágy. Valamikor biztosan Honeycutté és Elizabethé volt. Elizabeth! Az utóbbi két évben legalább száz név jutott eszébe vele kapcsolatban, de egyik sem illett hozzá annyira, mint ez. Ízlelgette a nevet, s közben felidézte magában, milyen büszkén, szinte dölyfösen mondta ki az asszony, mintha csak elejét akarta volna venni annak, hogy lekezelően bánjon vele, csak azért, mert nő. Érezte ugyanakkor, hogy a határozott külső ellenére Libby nagyon is sebezhető. Erről bizonyosodott meg már odakint az esőben, és később is, mikor az asszony a fiáról beszélt. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megnyugtassa, megvédelmezze. A gondolattól keserű nevetésre fakadt. Megvédelmezni? Mitől, te ostoba bolond? Éppen te akarod megvédelmezni? Levetette átázott ruháit és szárazat húzott helyettük. Felmarkolta a nedves holmit és már éppen nyitni akarta az ajtót, mikor tekintete megakadt a Tad öltözőszekrényén heverő gyűrött, de látható gonddal kisimított papíron. Közelebb lépett és rögtön megismerte – egy levél volt a Konföderációs Államok Hadseregétől.

28

Jeges, bénító érzés szállta meg. Korábban is tisztában volt vele, hogy a miatta elküldött hasonló levelekkel nyugodtan ki lehetne tapétázni egy ilyen szobát, de most, hogy Honeycutt házában közvetlenül szembe találta magát az értesítéssel, még kínzóbbá vált számára az érzés. Óvatosan felemelte és olvasni kezdte a hivatalos papírt: 1864. június 24. A Konföderációs Államok Hadserege A georgiai 4. gyalogos hadosztály John B. Gordon dandártábornok Mr. és Mrs. Malachi Honeycuttnak Mrs. Leland Draper Honeycuttnak Santa Fe, Új Mexikó terület A legmélyebb együttérzéssel értesítjük önöket, hogy fiúk és az ön férje, Leland Draper Honeycutt, a Konföderációs Államok Hadserege georgiai 4. gyalogos hadosztályának közlegénye 1864. május 6án hősi halált halt. A virginiai Wildernessnél vívott csatában hozott áldozata örökké élni fog a Konföderáció polgárainak és a Dél ügyéért harcolóknak az emlékezetében. A legmélyebb együttérzéssel: John B. Gordon dandártábornok Georgiái 4. gyalogos hadosztály Chase gondosan kisimítva visszatette az öltözőszekrényre a levelet, amelyet Tad szemmel láthatólag ugyanúgy őrizgetett, mint más hasonló korú gyerekek a színes köveiket vagy más kincseiket. Átkozottul kevés emlék egy fiú számára az apjáról, állapította meg magában a férfi. Átkozottul kevés ahhoz, hogy erőt lehessen belőle meríteni. Behunyta a szemét és mélyet sóhajtott, mert maga is meglepődött azon, hogy ez a fiú és az anyja fel tudták ébreszteni benne a régen szunnyadó érzéseket. Megkeményítette magát, hogy ismét elfojtsa őket. Nem akarta, hogy elhatalmasodjanak rajta és még nehezebbé tegyék amúgy is kegyetlenül nehéz dolgát. Egyetlen dolog vezette ebbe a házba, s máris túl sokáig halogatta, hogy megtegye, amire elszánta magát. Szilárdan elhatározta, hogy miután ellátták a csikót, mindent elmond Elizabethnek a férjéről, és biztos volt benne, hogy az asszony rögtön ajtót fog mutatni neki.

29

HARMADIK FEJEZET – Terítse a székre a ruháját, Mr. Whitlaw! Meggörnyedve, hogy fejét bele ne verje az alacsony ajtókeretbe, Chase kilépett a szobából és meglátta, hogy Elizabeth a padlón ül, a csikó mellett. Tejjel teli üveget tartott a kezében, amelyre ritka szövésű vászonból cumit mesterkedett és megpróbálta megszoptatni az állatot. Chase a tűzhely közelébe állított székre terítette nedves ruháit és egyik bőrkesztyűjét magánál tartva közelebb lépett az asszonyhoz. – Sikerül? – kérdezte és maga is leült. Össze kellett szorítania a fogát, hogy fel ne nyögjön, mert mikor a lábát kinyújtotta, éles fájdalom hasított sérült combjába. Libby figyelmét sem kerülte el a dolog, oldalra pillantott, de tekintete egy pillanattal később már ismét a csikóra szegeződött. – Nem – válaszolta annyi keserűséggel a hangjában, hogy a férfi önkéntelenül is felkapta rá a fejét. A táncoló lángnyelvek fényében közelről megnézve az arcát, ismét arra a megállapításra jutott, hogy a kis tokba zárt fénykép, bármilyen szép is volt rajta az asszony, távolról sem tudta visszaadni teljes valóját. Tudta egyáltalán a férje, milyen szerencsés ember, hogy ilyen felesége van? Chase előredőlt és kényszerítette magát, hogy elvonja figyelmét az asszonyról. – Nem is csoda – mondta. – Érzi a vászon szagát és attól fél. – Mondja csak, ha van jobb ötlete! – vetette oda ingerülten az asszony. – Tulajdonképpen van. Tud adni egy tűt? – Egy tűt? – kérdezte nem is titkolt értetlenséggel Libby. – Mi az ördögnek? – Akarja, hogy egyen? – Hát persze! Hogyne akarnám! – Libby dacosan felvetette a fejét és ingerülten hátracsapta előrebukott hajfonatát. – Akkor adja azt a tűt! Tad az anyjáról Chasere nézett és aggódva megkérdezte: – Ugye nem fog elpusztulni? – Nem, drágám – felelte eltökélten Libby és felállt, hogy a varródobozáért menjen. – Nem engedjük. – Odaadta Chasenek a tűt és remegő keze véletlenül hozzáért a férfi érdes, bőrkeményedésekkel leli kezéhez. Tekintete rátapadt Whitlaw széles vállára, a kék vászoning alatt is jól kirajzolódó, dagadó izmaira. Forróság öntötte el a testét, zavartan pislogva hátrált egy lépési és örült, hogy a férfi nem fordult meg, nem vette észre, milyen reakciót váltott ki belőle a puszta látványa. Chase szét húzta a még mindig a kezében tartott bőrkesztyűt, félig megtöltötte tejjel, aztán szorosan összefogta a szárát és a tűvel átlyukasztotta a hüvelykujját – a meleg tej vékony sugárban csordogálni kezdett az apró lyukon.

30

– Na, mit szólsz hozzá, kislány? Nem vagy éhes? – kérdezte a csikó! és addig húzogatta jobbra, balra a szája előtt a kesztyűt, míg az mohón rá nem harapott a furcsa cumira. Libby a szemöldökét ráncolva figyelte a jelenetet. Örült ugyan, hogy végre sikerült megetetni a csikót, de bosszantotta, hogy a férfi sikerrel járt ott, ahol ő kudarcot vallott. Rövid időn belül ez már másodszor fordult elő, s ez csak tovább piszkálta hiúságát. – Régi fogás –jegyezte meg Chase és oldalra fordulva egy pillanatra az asszonyra emelte a tekintetét. – Ne legyen olyan kárörvendő, Mr. Whitlaw – vetette oda Libby és lemondóan felsóhajtott. – Én? Kárörvendő? – kérdezte a férfi tettetett ártatlansággal. – Igen, maga! Nagyon egyértelműen megpróbálja tudomásomra hozni, hogy tökéletesen alkalmatlannak tart a gazdálkodásra és... – Libby széles gesztussal körbemutatott a szobában – ... minden egyébre. – Egy szóval sem mondtam, hogy alkalmatlannak tartanám rá. Én csak arra utaltam, hogy maga mégis csak nő... és egyedül van. – Nem muszáj emlékeztetnie rá, ezt maga nélkül is tudom. Chase elgondolkozva végigsimított borostás arcán. – Nem úgy látszik, mintha ez a föld különösebben ontaná magából a termést, Mrs. Honeycutt – jegyezte meg homlokát ráncolva. – Azt hiszem, nem bocsátja meg a hibákat és a tapasztalatlanságot, s így, hogy nincs maga mellett férfi, valószínűleg nagyon ellenséges tud lenni. – Azt akarja talán mondani, hogy egy férfira lenne szükségem, ha ki akarok itt tartani? – kérdezte Libby és harciasan kihúzta magát. – Ha azt... – Pontosan ezt akarom mondani – vágott közbe Chase. – Ez a vidék túlságosan is vad és kiszámíthatatlan egy egyedülálló nő számára. Maga özvegy és könnyen prédájául eshet minden erre vetődő törvénykerülő alaknak. – Például az olyanoknak, mint maga? – Én? – a férfi hitetlenkedő arccal magára mutatott a hüvelykujjával. – Azt hiszi, hogy én is azok közé tartozom? Hölgyem, önnek óriási szerencséje volt, hogy éppen velem akadt össze és nem valaki mással. – Megkapó a szerénysége – nevette el magát ingerülten Libby. – Egyébként vannak munkásaim, Mr. Whitlaw, s meg kell, hogy mondjam, tapasztalt, sokat próbált emberek. Nemigen állíthatja senki, hogy egyedül vagyok. – Ma este mégis egyedül volt. – Nem tudom, miért tartja szükségesnek, hogy állandóan emlékeztessen erre. Tisztában vagyok a helyzetemmel – Libby felállt, a tűzhelyhez lépett, s onnan visszafordulva fejezte be a mondatot –, és tökéletesen elégedett is vagyok vele. – Felkapta a fakanalat és dühösen megkavarta a rotyogó gulyást, miközben odakint ismét hatalmasat dördült az ég. – Én csak arra gondoltam... talán vannak barátai vagy rokonai, akikhez elköltözhetne.

31

– Nincsenek – szólt közbe Tad, emlékeztetve mindkettőjüket, hogy ő is ott van. – Egyedül Mr. Harper. Megkérte anyát, hogy menjen hozzá feleségül. – Tad! – szólt rá dühösen Libby a gyerekre. – De hát tényleg megkért – vitatkozott a fiú. – Te magad mondtad. Az asszony Chasere pillantott és látta, hogy a férfi érdeklődéssel figyeli. Élénkzöld szeme összeszűkült, s egy pillanatra megfejthetetlen kifejezés jelent meg az arcán, ám amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan el is tűnt, és helyét közömbösség vette át. – A helyzet az, hogy nincs egyetlen rokonunk sem – jelentette ki Libby –, de ha lenne sem mennénk el innen. Ez a mi földünk, Mr. Whitlaw, az enyém és a fiamé. Ez mindenünk. Tudom, hogy nem sok, de senki sem űzhet el róla bennünket. Egyelőre legalábbis nem. – Ismét hátat fordított a férfinak és mintegy lezárva az előbbi témát, határozottan rászólt: – Ha enni akar, ideje kezet mosni. Egyébként, hála a nyavalygásának, majdnem odaégett a nyúl. Száját szorosan összezárva Chase megcsóválta a fejét és arra gondolt, hogy Libbynél határozottabb és merészebb nővel még soha életében nem találkozott. Ráadásul igaza is van. Ki az ördögnek képzeli ő magát, hogy idejön és tanácsokat ad neki, amikor még a saját életét sem képes rendbe tenni. Semmi köze ahhoz, mit csinál az asszony. Ez igaz, de miért érzi mégis úgy, hogy segítenie, óvnia kell? Megvárta, míg a csikó az utolsó csepp tejet is kiszopja a kesztyűből, aztán felállt, és kihasználva, hogy Libby még mindig hátat fordít neki, megdörzsölte sajgó combját. Megropogtatta a derekát és a mosdóállványhoz ment, ahol Tad, könyékig elmerülve a meleg vízben, már vadul csutakolta magát. Libby hallotta a lépteit, de szándékosan nem nézett rá, minden figyelmét arra összpontosította, hogy feltálalja az ételt. Szétosztotta a gulyást és Tadnek még egy pohár tejet is töltött a polcon álló köcsögből. Konyharuhát tekert a kezére és a sütőhöz lépett, hogy kivegye a kukoricalisztből sütött kenyeret, mikor akaratlanul is a férfira tévedt a tekintete. Whitlaw feltűrt ingujjal a mosdó fölé hajolva állt és éppen vizet loccsantott az arcába. Egyszerű, hétköznapi mozdulat volt, Libby testén mégis enyhe remegés áradt szét tőle. Gyorsan elfordult, de gondolatai változatlanul a férfinál időztek. Milyen jóképű – állapította meg magában. Talán túlságosan is az, semhogy veszélytelen legyen a közelsége. Minél előbb elmegy, annál jobb. A tűzhelytől visszafordulva ismét szembe találta magát vele. Tekintetük egybekapcsolódott, és Libby mozdulatlanná dermedt. Chase végigsimított nedves arcán és lerázta kezéről a vizet. – Kaphatnék egy törülközőt? – kérdezte. – Mit...? Ja, igen – válaszolta zavartan az asszony és leemelt egyet a polcon álló tiszta törülközők közül. – Köszönöm. Csendben, egyetlen szó nélkül láttak hozzá az evéshez. Libbyt némileg meglepte, hogy Whitlaw nem rontott úgy neki az ételnek, mint a farmon dolgozó férfiak. Nem szürcsölt, nem böfögött és nem is tartotta úgy a villáját, mintha attól félne, hogy az ennivaló bármelyik pillanatban elszaladhat előle. Tetszett neki a viselkedése, bár

32

sehogy sem tudta összeegyeztetni a róla korábban kialakított képpel, s ez meglehetősen zavarta. – Mit is mondott, mi ez? Nyúlragu? – törte meg a csendet Chase, miután lenyelt egy falatot. – A legfinomabb, amit valaha is ettem. – Evett már egyáltalán nyúlragut? – kérdezte az asszony. – Nem – vallotta be rövid gondolkodás után a férfi, Libby pedig nem állta meg, hogy el ne nevesse magát. – Azt hiszem, illene megköszönnöm mindazt, amit ma értünk tett. Chase meglepetten kihúzta magát és ujjával előrehajtotta a fülcimpáját. – Jól hallottam, hogy valami kedveset mondott? – kérdezte. Libby egy pillanatra összepréselte az ajkát, hogy el ne nevesse magát, s csak aztán válaszolt: – Megköszöntem a segítségét, Mr. Whitlaw, ha nem vette volna észre. – Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmire is képes. – Nem szoktam köszönet nélkül hagyni a segítséget. – Jó, hogy mondja. Nem esküdtem volna meg rá, mikor odakint az esőben rámszögezte a Smith Carbineját. – Az más volt – válaszolta Libby, és fejét lehajtva az asztalon nyugvó kezét kezdte vizsgálgatni. – Igen? – Hát persze. – Milyen értelemben? – Nem ismertem magát. Idegen volt. – [gaz – válaszolta rövid hallgatás után Chase, miközben szórakozottan piszkálgatta villájával az ételt. – Egy csavargó – fűzte hozzá. Felnézett és tekintetük egybekapcsolódott. – És most? – Most? – az asszony lélegzése felgyorsult, arcát enyhe pír öntötte el az átható tekintettől. – Most itt van a házamban, megetette a csikómat és a vacsorámat eszi, de még mindig nem tudom, kicsoda. – Chase Whitlaw... egy csavargó. Maga nevezett annak, vagy nem? – Chase egy darab húst vett a villájára és hanyagul beejtette a szájába. – Tévedtem? – Nem. Tulajdonképpen nem – felelte a férfi és elkomorult az arca. Az igazság az, gondolta, hogy ez az asszony fájdalmasan közeljár az igazsághoz. Elliot Bradfordot leszámítva tulajdonképpen szakított a múltjával, mert összebékíthetetlennek tartotta a jelenével és a jövőjével is – már amennyiben lesz egyáltalán jövője. Az asszony kényszerítette magát, hogy tekintetét visszafordítsa tányérjára. –Én... én ezt nem minősítésnek szántam – vallotta be zavartan. – Nem szeretem a címkézést, bárkitől származzon is. Libby eleve kényelmetlenül érezte magát és rossz érzését csak fokozta, hogy a férfi fejére olvasta tévedését. Meg tudta érteni, mit érezhetett, hisz maga is rosszalló minősítéseknek volt kitéve Santa Fében azóta, hogy bejelentette, egyedül is fenntartja a farmot. – Ebben egyformák vagyunk – vallotta be. – Valóban? – Whitlaw érdeklődve emelte rá a tekintetét.

33

– Igen. – Sose hittem volna –jegyezte meg halk, reszelős hangon a férfi, s Libbynek ettől izgató borzongás futott végig a gerince mentén. Hirtelen csend támadt közöttük, s csupán a zuhogó eső hangja hallatszott a szobában. – Képzeld, anya, Blue rögtön odamegy, ha Chase füttyent neki – szólalt meg Tad, mikor már túl hosszúra sikeredett a két felnőtt hallgatása. – Blue? – A lova. De hiszen tudod! – Ja, igen. Persze. Blue – Libby tekintete visszavándorolt Whitlawra és látta, hogy a férfi még mindig őt figyeli. – A saját szememmel láttam! – lelkendezett tovább a gyerek. – Ez már valami! Chase, meg tudnál rá tanítani? – Nos, hát... szóval... – a férfi zavarban volt, látszott rajta, hogy hirtelen nem tud mit válaszolni. – Mr. Whitlawnak biztosan nem lesz rá ideje, Tad. Éppen úton volt valahová, amikor véletlenül belénk botlott – mondta Libby és Chasere pillantott. – Nem Jonas Harperhez igyekezett éppen? Néhány mérföldnyire van csak a farmja, pontosan az enyém mellett. – Harper – ismételte meg a nevet Whitlaw és lassan megcsóválta a fejét. – A vőlegénye? – Nem! – A tagadás túl hevesre sikerült, s ezt Libby is érezte, mert mély lélegzetet vett és újból próbálkozott. – Nem. Szó sincs arról, hogy eljegyeztük volna egymást. – A kezét azonban megkérte – erőltette tovább a témát Chase. – Igen, de ez nem jelenti azt, hogy... – Libby félbehagyta a mondatot és szemét becsukva fáradtan megdörzsölte az orrnyergét. – Nem is tudom, miért beszélek erről magával. – Miért ne? – kérdezte Chase és magában még kiegészítette a kérdést: Szereti? – Miért ne? – dobta vissza ingerülten a kérdést Libby, és csak magában, némán kérte a férfit: Ne nézzen így rám! –Az Isten szerelmére! Hogy jön ahhoz, hogy ilyesmiről faggasson? Hisz még csak nem is ismerem magát! Chase megvonta a vállát és igyekezett a legközömbösebb hangot megülni: – Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, miért nem ragad meg ebben a helyzetben egy kedvező házassági ajánlatot. – Én is megkérdezhetem ugyanezt? Nem látok karikagyűrűt az ujján, Mr. Whitlaw – ment át hirtelen támadásba Libby. – Talált – ismerte el a férő, és rábólintott. A hirtelen beállt csöndben váratlanul két hangos pukkanás hallatszott a kandalló felől. Chase ugrásra készen hátralökte a székét, a derekára szíjazott pisztolyhoz kapott és csak akkor hagyta félbe a mozdulatot, mikor szembetalálta magát Elizabeth Honeycutt és a fia elképedt tekintetével. Teremtő Isten – imádkozott magában. Soha nem fog elmúlni? Visszatette a kezét az asztalra, fáradtan előregörnyedt és zavartan nyelt egyet. – Én... elnézést kérek. – Csak a tűz volt az – figyelmeztette Libby és értetlenül, kutatóan nézett rá.

34

Anélkül, hogy válaszolt volna, Chase mindkét kezével beletúrt a hajába és mélyebben süppedt vissza székébe. Röstelkedő arcát látva az asszonyból egy szempillantás alatt eltűnt minden ingerültség és csak zavar, s valami meghatározhatatlan sajnálat maradt helyette. –Jól van, Mr. Whitlaw? – kérdezte. – Igen – válaszolta a férfi és valami nevetéshez hasonló, keserű hang hagyta el a torkát. – Nem akartam megijeszteni. – Nem ijesztett meg – Chasenek elég volt egy pillantás, hogy meggyőződjön róla, Libby komolyan gondolta. Tadre nézett, s rajta is inkább kíváncsiságot látott, mint félelmet. Tekintete visszavándorolt az asszony arcára és látta a ki nem mondott kérdéseket. Örült, hogy nem tette fel őket, mert nehezére esett volna válaszolni rájuk. Érezte, minél előbb végére kell járnia annak, amiért jött, aztán távoznia, a lehető leghamarabb. – Hát akkor – motyogta és lassan felállt. – Azt hiszem, ideje mennem. – A vacsoráját sem fejezte be, és még mindig esik – tiltakozott Libby. – A munkások szállásán nyugodtan megalhat, ha akar. Van ott egy üres ágy. Ez a legkevesebb azok után, amit értünk telt. Az őszinte marasztalás kizökkentette vállalt szerepéből a férfit. Átkozta magát, amiért maradni akar, meg akarja hosszabbítani együttlétüket, és azzal nyugtatta magát, hogy úgysem marad sokáig. A zsebében őrzött medaliont hirtelen olyan nehéznek érezte, mintha ólomból lett volna. – Igen, maradj itt, Chase – kérlelte Tad is. – Reggel megtaníthatsz rá, hogy kell úgy füttyenteni a lovaknak, hogy hallgassanak is a hívásra. A férfi elkeseredetten megrázta a fejét. Dobogó szívvel és kiszáradt szájjal a zsebébe nyúlt és ujjai ráfonódlak a medalionra. – Van valami, amit... – kezdte bizonytalanul, de nem tudta befejezni a mondatot, mert az ajtón erőteljes kopogás hallatszott. Vár valakit? – kérdezte zavartan az asszonyt. – Tulajdonképpen nem – rázta meg a fejét Libby.– Persze, ha ismeretlen lenne, Patch már régen jelzett volna. Az asszony felállt, szélesre tárta az ajtót és Chase egy karikalábú, hosszú, őszülő bajuszú cowboyt pillantott meg. – Jó estét, asszonyom! – köszönt a férfi és udvariasan lekapta a kalapját. – Nocsak, Early! Hogyhogy ilyen korán? – csodálkozott Libby. – Azt hittem, csak késő éjjel jönnek meg. – Tudtam, hogy csak az a szeszkazán maradt itthon és gondoltam, nem árt, ha megnézem, minden rendben van-e. – Maga egy igazi kincs, Early – mosolyodott el az asszony. – Köszönöm. Jöjjön már be, hisz teljesen átázott! A magas, szikár férfi meggörnyedve és vizes kalapját rázogatva átpréselte magát az alacsony ajtón és beljebb lépett a szobába. Chaset megpillantva mozdulatlanná dermedt, és kérdő pillantást vetett Libbyre. – Early, ez itt Chase Whitlaw. Mr. Whitlaw, ő Early Parker, a munkafelügyelőm.

35

Early előbb nadrágja szárába törülte nedves tenyerét és csak aztán nyújtott kezet. Chase az évek során megtanulta, hogy egy emberről sok mindent elárul a kézfogása, és ami Libby munkafelügyelőjét illeti, erős ujjainak szorítása nem okozott neki csalódást. – Hello! – üdvözölte Early és egy gyors pillantással felmérte magának az idegent. – Magáé az a szürke herélt az istállóban? – Igen – bólintott Chase és eleresztette a munkában edződött, kemény kezet. – Szép állat – állapította meg őszinte elismeréssel a hangjában Early. Chase úgy becsülte, hogy a munkavezető negyvenes éveinek első felében járhat, bár naptól és széltől cserzett arca valamivel idősebbnek mutatta. Haja tövén sápadt csík fehérlett, jelezve, hogy csak ritkán válik meg a kalapjától. – Mr. Whitlaw segített behozni a csikót, amit a Pinon Flatnél magára hagyott az anyja – magyarázta az asszony és a tűz mellett békésen szunnyadó állatra mutatott. Early meglepetten felvonta a szemöldökét: – Csak nem azt akarja mondani, asszonyom, hogy kiment ebbe az átkozott zivatarba? Hányszor mondtam pedig, hogy nem helyes, ha szombat esténként egyedül marad idehaza! – Amennyiben nem engedem meg az embereknek, hogy szombat este lazítsanak egy kicsit, hamarosan kitör a zendülés. Különben is, amikor elindultunk, még nem esett – válaszolta védekezően Libby, és közben nem kerülte el a figyelmét a Whitlaw arcára kiülő elégedettség. Elvette munkavezetőjétől a nedves kabátot, a férfi pedig lehajolt, hogy megvizsgálja a nyugodtan alvó csikót. Az asszony Earlynek is töltött egy csuporral a gőzölgő kávéból, aztán beszámolt neki a csikóról, az elveszett kancáról és arról, hogyan végzett Chase a prérifarkasokkal. – A kancát nem találtuk meg. Holnap majd kiküldök valakit, hogy még egyszer nézzen utána, bár szerintem elpusztult, különben nem hagyta volna magára a csikóját – mondta. – Nagy szerencséje van, hogy megtalálta a csikót, mielőtt a prérifarkasok megették volna, és még nagyobb, hogy magát nem ették meg – válaszolta Early rosszalló fejcsóválással. – Mi az ördögöt csinált ezalatt Straw? Libby jelentőségteljes pillantást vetett rá, és a férfi megadóan felemelte a kezét. – Jó, ne is mondja, anélkül is tudom. Straw remek patkolókovács, de a piának nem tud ellenállni. – Libbytől elfordulva Early Chasere emelte a tekintetét. – Köszönöm a segítségét, Whitlaw. – Egyszerűen úgy adódott, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen voltam – hárította el a köszönetet Chase. – A mi legnagyobb szerencsénkre – bólintott a munkavezető és óvatosan belekortyolt a forró kávéba. – Ezen a vidéken jól jön, ha valaki tud bánni a puskával. Ugyanúgy ért a lovakhoz is? – Elboldogulok velük – felelte Whitlaw, és közben megpróbálta kitalálni, hova akar kilyukadni a munkavezető.

36

– Egyetlen füttyentéssel magához tudja hívni a lovát – avatkozott bele lelkesen a beszélgetésbe Tad. – Tényleg? – kérdezte Early és szeretettel beletúrt a fiú hirtelenszőke hajába. – Hol vannak a többiek? – érdeklődött Libby, mert el akarta terelni a beszélgetést Chase Whitlawról. – Éjszakára is bent maradnak a városban? – Mikor eljöttem, Bodine és Miguel még Conchitánál volt, és Bodine éppen a berendezést törte össze – Earlyn látszott, hogy nehezére esik folytatni. Egy darabig a csupor szélét simogatta hüvelykujjával, aztán mégis rászánta magát arra, hogy elmondja a rossz hírt: – Nate és Wilson... ők nem jönnek vissza. Beletelt néhány másodpercbe, míg Libby pontosan felfogta, mit is akart mondani Early. – Nem jönnek vissza? Úgy érti, hogy kilépnek? – Attól félek, igen. – Teremtő Isten! – jajdult fel az asszony és a torkához kapott, mintha egy rászoruló kötelet próbálna letépi róla. – Én megpróbáltam beszélni velük, de nem lehetett – mondta Early, elkeseredetten markolva a kávéscsuprot. – Wilson azt mondta... – zavartan félbehagyta a mondatot. – Mit mondott? Hadd halljam! – követelte erélyesen az asszony. – Ó, az ördögbe is! Azt mondta, hogy Natetel együtt elegük van már az itteni sovány fizetségből és abból, hogy egy... asszony parancsainak engedelmeskedjenek. Szerintük magának rossz híre van itt a környéken, és ezért ők nem akarnak tovább itt dolgozni. – Értem – válaszolta halkan Libby. Arca a dühtől és a megaláztatástól pirosra váltott, lehajtotta a fejét és megkérdezte: – Magának is ez a véleménye, Early? A munkavezető az asszonyra emelte nagy barna szemeit és teljes őszinteséggel kijelentette: – Nem, asszonyom. Higgye el, még könnyebb is lesz nélkülük. Semmire sem használható hülyék, és nincs bennük egy csepp együttérzés sem. – Megmondták, hova mennek? Másik gazdasághoz szegődnek? – érdeklődött Libby. – Nem tudom – ingatta a fejét a csikós. – Egy szót sem lehetett kiszedni belőlük, de azt hallottam, hogy Les Bidwell még mindig embereket keres. – Kis szünetet tartott, majd óvatosan hozzáfűzte: – Állítólag a Three Peaks is vesz fel újakat. – Jonas Harper gazdasága? – kérdezte elképedve az asszony. – Miért tenné ezt velem? Biztosan téved, Early. Jonas Harper a barátom, és tudja, milyen nagy szükségem van az embereimre, hogy össze tudjam szedni a lovakat. Early úgy tett, mintha elmélyülten vizsgálgatná csizmája sáros sarkát, és anélkül válaszolt, hogy közben az asszonyra nézett volna: – Harpernak is az üzlet a legfontosabb, akárcsak Bidwellnek. – Nincs igaza, Early! – tiltakozott újból Libby. Nem akarta elfogadni, hogy Jonas képes volna ellene fordulni és elcsábítani tőle az embereit. Nem! Ezt egyszerűen képtelen elhinni róla. – Nincs mit tenni, Nate és Wilson nélkül is folytatni kell a munkát.

37

Early bizonytalan tekintetet vetett munkaadójára, és erős kétkedéssel a hangjában figyelmeztette: – Ha határidőre teljesíteni akarja a hadsereg megrendelését, több emberre lesz szüksége. – Miféle szerződésről van szó? – érdeklődött Chase. – Augusztus elsejére hatvan hátaslónak való, betört heréltet kell leszállítanunk – válaszolta Early. Chase érezte, hogy nem kellene feltennie a következő kérdést, de mégis megkérdezte: – Hányat tudtak eddig összeszedni? – Huszonötöt. Nincs még mind betörve, és nincs elég ember, hogy elvégezze a munkát. – Itt van maga, Bodine, Miguel, a fia és Straw is csak használható valamire – vette sorra az embereit Libby. – Velem együtt összesen hatan. – Nem elég – csóválta meg a fejét Early. – Strawt csak patkolásra és az állatok etetésére lehet befogni. Miguel egy hegyet is képes lenne ugyan elhordani, de Esteban, bármilyen ügyes is, csak gyerek még. Bodine pedig... kemény fickó, azt meg kell adni, de soha nem tudhatja az ember, hányadán áll vele. Chase figyelte, amint az asszony csüggedten előregörnyed a székben. – Senki nem lesz hajlandó elszegődni azért a bérért, amit én tudok ajánlani – állapította meg keserűen. – Nate és Wilson is csak a Malachi iránt érzett tiszteletből maradt itt. – Ki az a Malachi? – kérdezett közbe ismét Whitlaw. – Malachi Hone Honeycutt – válaszolta a munkavezető. – Mrs. Honeycutt apósa volt, úgy négy hónapja halhatott meg. Egyszer csak megállt a szíve. Soha nem tudta kiheverni, hogy Lee odaveszett a háborúban. Chasenek eszébe jutott a friss sír, amelyet a házhoz közeledve látott. Mintha kirakós játék lenne, lassan kezdett összeállni előtte, milyen élet is jutott Libby Honeycuttnak, s minél többet megtudott róla, annál inkább felelősnek érezte magát érte. Az asszony ugyan azt mondta, ne törődjön vele, de képtelen volt megtenni, mert látta, hogyan merül el a gondokban. – És maga, Whitlaw? – kérdezte Early, mintha csak kitalálta volna Chase gondolatait. A férfi látta, hogy Libby is őt nézi, s ettől csak még kényelmetlenebbül érezte magát. A munkavezető résnyire szűkült szemmel méregette egy darabig, majd határozottan kijelentette: – Tudnánk mire használni egy olyan embert, mint maga. Ha munkát keres, nem is kell tovább mennie.

38

NEGYEDIK FEJEZET Chase úgy érezte, hogy mindjárt ráömlik a mennyezet. Hogyan lehetett olyan őrült, hogy ilyen helyzetbe kerüljön? Elszegődni Libby Honeycutthoz? Őrültség! Egyszerűen lehetetlen! Valóban olyan lehetetlen? Hát persze! Kénytelen volt azonban beismerni, legalább magának, hogy az elmúlt órában szinte szünet nélkül ez a lehetőség foglalkoztatta. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy elűzze magától az ötletet és képes legyen elszakítani a tekintetét Libbytől. – Nem – mondta és székéről felpattanva a tűz mellett száradó kalapjáért indult. Early hüvelyk és mutatóujjával elgondolkozva simogatta egy ideig a bajuszát, majd megkérdezte: – Nem akar, vagy nem itt akar munkát vállalni? Chase kisimította a kalap még mindig nedves karimáját és csak aztán válaszolt: – Rossz helyen kereskedik, Parker. Nem tudok segíteni magán. – Nem is magamra gondoltam – válaszolta Early, és egy pillanatra sem vette le a tekintetét a másik férfiról. Chase az asszonyra pillantott és megrázta a fejét: – Rajta sem tudok segíteni. – Ne beszéljenek úgy rólam, mintha itt se lennék! – kiáltotta indulatosan Libby, és felpattant a székről. – Egyikük se! – fűzte hozzá, és előbb Chasere, majd Earlyre pillantott. – El tudom én mondani, amit akarok, akárcsak Mr. Whitlaw. Ha azt mondja, hogy nem tud maradni, el kell fogadnunk tőle. Semmi értelme, hogy tovább faggassa, Early! – Ha ez az ára, szerintem megéri, Miz Libby – válaszolta nyugodtan, bajusza végét rágcsálva a munkavezető. – Egyébként azt hiszem, hogy Mr. Whitlaw éppen az az ember, aki maga dönt a dolgairól, bármit mondjon is neki más. Chase nem válaszolt, csak csendben leakasztotta a fogasról a kabátját. – Még mindig érvényes az ajánlatom, hogy töltse itt az éjszakát, Mr. Whitlaw – figyelmeztette Libby. – Nem lehet olyan sietős a dolga, hogy elinduljon ebben a zivatarban. Az asszony szavaitól elbizonytalanodva Chase megállt az ajtóban. Rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy elfogadja az ajánlatot és megvárja a reggelt, hiszen a munkavezető és a gyerek jelenlétében úgysem mondhatja el, valójában miért is jött. – Nem nagyon kedvelem a közös szállást, Mrs. Honeycutt – mondta. – Láttam, hogy az istálló fölött szénapadlás is van. Ha megengedi, inkább ott töltenem az éjszakát. – Ahogy óhajtja. Használja csak nyugodtan – válaszolta Libby, és rögtön engedett feszült testtartásából. – Köszönöm – Chase a csikóra pillantott és megkérdezte: – Akarja, hogy kivigyem magammal az istállóba? Vigyáznék rá, mert azt hiszem, elég sok baj lesz vele az éjszaka.

39

– Nem, köszönöm, Mr. Whitlaw. Néhány óráról van csak szó, s azt én is kibírom. Reggel majd odaadom Rubynak. Chase fejébe nyomta a kalapját és búcsúzóul megérintette a karimáját. – Hát akkor, jó éjszakát. Köszönöm a vacsorát, Mrs. Honeycutt. Tényleg nagyon finom volt. – Én köszönöm a maga segítségét, Mr. Whitlaw. Azt hiszem, nem valami kedvesen vettem igénybe – vallotta be Libby –, de nagyon valószínű, hogy maga nélkül nem tudtuk volna megmenteni a csikót. Élénkzöld és ezüstszürke szemek fürkészték egymást, és Chase azon kapta magát, hogy egyre jobban sajnálja, amiért így kellett találkozniuk. Arra gondolt, mi lett volna, ha más időben és más helyen akadnak össze. Talán többet is megtudhatott volna erről az asszonyról, mint azt, milyen kemény és büszke. – Hát akkor még egyszer jó éjszakát – búcsúzott, de az ajtóban kénytelen volt visszafordulni, mert Tad szólt utána: – Chase! Ugye megengeded, hogy reggel megetessem Bluet? – Hát persze! Gondom is lesz rá, hogy megtedd – válaszolt mosolyogva a férfi, és a falnak támasztott karabélyát magához véve kilépett a zuhogó esőbe. – Holnap tényleg elmegy, anya? – kérdezte a gyerek és anyjához húzódva együtt bámultak a férfi után a sötétbe. – Azt hiszem, így a legjobb, kisfiam – válaszolta Libby és beletúrt Tad üstökébe. – Az olyan emberek, mint Chase Whitlaw, nem szoktak sokáig megmaradni egy helyen. Meglátod, rendbe jönnek a dolgok – tette hozzá nagyobb meggyőződéssel, mint amilyet érzett. Earlyre pillantott, de látva rajta, hogy őt távolról sem sikerült meggyőznie, lassan elfordította róla a tekintetét. *** A hajnal első sugarai már ébren találták Chaset, aki nyitott szemmel feküdt a szénában és elgondolkozva bámulta a tetőgerendákat. Az éjszaka jó részét álmatlanul töltötte, de nem is ez zavarta igazán, mert a háború óta képtelen volt nyugodtan aludni. Ha néha erőt is vett rajta a fáradtság és elszunnyadt, álmában megrohanták a szörnyű, az emlékezetébe kitörölhetetlenül belevésődött emlékek. Ezúttal mégsem ezek nyugtalanították. Gondolatai a lenszőke asszony körül örvénylettek, aki elől az este megpróbált elmenekülni, s bár ujjai görcsösen markolták a fényképét őrző apró ezüst tokot, a döntés, amelyet pedig feltétlenül meg kellett hoznia, ettől sem vált könnyebbé a számára. Minden összezavarodott benne. Gyakorlott ujjal, mint oly sokszor az utóbbi két évben, felpattintotta a medál fedelét és a halvány derengésben ismét megnézte magának a képet. A fotón Libby szorosan hátrasimítva viselte ragyogó szőke haját, mintha szándékosan el akarta volna titkolni, milyen gyönyörű. Ajka körül félénk, sőt szinte szomorú mosoly játszott, és Chasenek rögtön az jutott eszébe, miért nem vette észre korábban ezt a szomorúságot. Előző este fedezte csak fel, mikor szemtől szembe látta, bár abban biztos volt, hogy az asszony megpróbálta volna eltitkolni, ha tudja, hogy látszik rajta. Arra viszont már nem volt alkalmas a dagerrotípia, hogy visszaadja

40

vibráló élénkségét, azt az ellenállhatatlan sugárzást, ami végül is itt tartotta, annak ellenérc, hogy már régen távoznia kellelt volna. Chase bekapott egy szalmaszálat, és gondolataiban elmerülve rágcsálni kezdte. Párbeszédbe kezdett saját magával. – Szüksége van a segítségre, és én segíthetek neki. – Igen ám, de nem azért jöttél, hogy beleavatkozz az életébe. – Ki beszél itt beavatkozásról? Mindössze segíteni akarok neki egy darabig. Nekem sem fog ártani a munka, és neki is jól fog jönni még egy segítő kéz. Az ördögbe is! Elég makacs ahhoz, hogy a gazdaságot megtartani igyekezvén, idő előtt megássa magának a sírt. Ha élne a férje, nem lenne ilyen kilátástalan helyzetben. – Igen, és éppen a te golyód volt az, amely átsegítette a másvilágra. Emlékszel? – Háború volt. Ő is meg akart ölni engem. – Na és? Gondolod, hogy ez őt a legkevésbé is érdekelni fogja? Azt hiszed, hogy továbbra is megtűr maga mellett, miután ezt az apróságot megtudta? Beleütközött hát ugyanabba az áthatolhatatlan falba, amibe az éjszaka folyamán már annyiszor, gondolta Chase, és elkínzottan behunyta a szemét. Nem, Libby egészen biztos, hogy nem tűri meg a közelében, ha ezt megtudja. „Hát akkor nem fogja megtudni, a szentségit!” Rosszkedvűen összeszedte a holmiját és leereszkedett a szénapadlásról. Hajáról és ruhájáról a töreket söpörgetve azon morfondírozott, mit is tegyen. Óvatosan mérlegelte a lehetőségeket, mert jól emlékezett rá, és meg is riasztotta, milyen különös hatással volt rá előző este az asszony. Miért esik olyan nehezére, hogy egyszerűen visszaadja neki azt a jelentéktelen kis ékszert? Két év alatt – a háború utolsó, kórházban töltött évében és az azóta eltelt esztendőben – a medalion valósággal lyukat égetett a zsebébe és a lelkébe is. Éppen ideje, de mennyire ideje, hogy megszabaduljon tőle! Megnézte és visszasüllyesztette a zsebébe a függőt. Megmondta neki, hogy nem maradhat. Miért nem adja hát oda a medált és fordít hátat a farmnak? A sürgető belső hangra oda sem figyelve a szerszámoskamrába sietett, kiválasztott egy nehéz fejszét és a vihartól kidöntött, a lókarámra zuhant nyárfához indult, amelyre még az előző este figyelt fel. Lendületet vett, és hatalmasat vágott oda a fának. Élvezte izmai feszülését, a testében szétáradó meleget és egyre gyorsabban járt a keze, mintha csak kínzó gondolatait igyekezett volna kiűzni magából a mozgással. A virágba borult fatörzsről fehér bolyhok röpködtek szanaszét, és mint lágy, puha hópelyhek hulltak vissza körülötte a földre. Már nem gondolt semmi másra, csak a lecsapódó balta alatt megremegő és forgácsait szerteröpítve egyre vékonyodó fatörzsre. *** Libby még félálomban hallgatta egy ideig a tompa puffanásokat, aztán megdörzsölte a szemét és felegyenesedett a kialudt tűzhely mellett álló öreg

41

hintaszékben. Előbb farmerbe bújtatott lábát, majd nyakát dörzsölte meg és nagyot nyújtózkodott. Az este úgy döntött, hogy nincs értelme levetkőzni és ágyba bújni, hiszen a csikótól úgysem fog tudni nyugodtan aludni, és most is csak azt bánta, hogy nem a padlóra feküdt, a gyámoltalan kis állat mellé, hanem a kényelmetlen hintaszéket választotta. A csikó többször is felébresztette és ő minden alkalommal megszoptatta a kesztyűből, úgy, ahogy Chase Whitlawtól látta. Whitlaw! Kéretlenül belopózott a gondolataiba, és nem elég, hogy emléke egész éjszaka kísértette, még most sem hagyja nyugodni. Látta maga előtt valószínűtlenül zöld szemét, széles, erős vállait, és ami a legrosszabb, még mindig élénken emlékezeti rá, milyen bizsergést okozott neki, mikor hosszú, karcsú ujjai hozzáértek. Leplezetlen férfierő áradt egész lényéből. Mi ütött beléd, Libby Honeycutt, hogy ilyen érzéki gondolatokat ébreszt benned ez az idegen – rótta meg magát, és gyorsan behunyta a szemét, mintha ezzel kirekeszthetné az agyából Chase emlékét. Csak a Jóisten a tudója, mióta nem gondolt már így férfira. De hát miért is gondolt volna, mikor még a férjével, Leevel sem... Libby nem várta meg, hogy a gondolat végére jusson, erőszakkal elűzte azt magától. Semmi értelmét sem látta azon elmélkedni, mi lehetett vagy mi nem lehetett volna köztük Leevel. A lényeg az, hogy mindig szerette. Házasságuk természetes betetőzése volt az évek óta tartó barátságnak, s bár barátból az ágyat egymással megosztó házastársakká válni mindkettőjük számára kissé zavarba ejtő volt, fiuknak, Tadnek a világrajövetele eltéphetetlenül szorossá tette a kapcsolatukat. Igen, állapította meg magában, Lee szerette őt, még ha ezt ritkán mondta is ki. Érezte, hogy hinnie kell ebben, különben semmije sem marad. Megdörzsölte orrnyergét és arra gondolt, hogy tulajdonképpen megszokta az életet Lee nélkül. Már csak nehezen tudta felidézni magában, milyen is volt, mielőtt elment volna a háborúba. Arra emlékezett csak, hogy erős volt, egészséges és látszólag legyőzhetetlen. Akárcsak az a férfi, aki odakint töltötte az éjszakát az istállóban, a szénapadláson – vágott belé a zavarbaejtő felismerés. Az ablak felé fordult és arra gondolt, hogy hála Istennek, Whitlaw azóta már biztosan elment. Amire most a legkevésbé sincs szüksége, az éppen egy férfi, akinek már a puszta közelsége is izgalomba hozza. Kinyújtóztatta elgémberedett lábát, és a szék reccsenését hallva a csikó is rögtön felébredt. Nagy, nedves szemével Libbyre nézett, halkan felnyerített, majd gyenge lábain imbolyogva hirtelen felállt. – Nocsak! Jobban érzed már magad, kislány? – kérdezte mosolyogva az asszony. – Azt hiszem, jobb, ha kiviszlek, mielőtt összetöröd magad a bútorokban. – Átkarolta a csikó nyakát, megfogta a farkát és óvatosan az ajtó felé irányította a riadt állatot. Vállával lökte félre a zárat és szélesre tárta az ajtót. – Éppen ideje, hogy megismerkedj az öreg Rubyval. Azt hiszem, szeretni fogjátok egymást.

42

A csikót vezetve befordult a ház sarka mellett, megpillantotta a férfit és a földbe gyökerezett a lába. – Édes Istenem – motyogta, és karja erőtlenül lehullott az állat nyakáról. A felkelő nap fénye megcsillant Chase Whitlaw munkában kimelegedett, izmoktól duzzadó hátán. – Édes Istenem – ismételte meg alig hallhatóan Libby, megdöbbenve nemcsak a férfi látványától, hanem a karámban kellemes árnyékot adó nyárfa pusztulásától is. Mit keres itt még mindig Whitlaw és miért bántja azt a fát? Amilyen gyorsan eszébe jutott a kérdés, ugyanolyan gyorsan el is felejtette, s csak az öröm maradt, hogy a férfi nem ment el egyetlen búcsúszó nélkül. Némán állt és figyelte az újabb és újabb csapásnak nekikészülődő test megfeszülő izmait. A férfi hátát a hűvös reggel ellenére vékony, csillogó izzadságréteg borította. Chase egyenletes ritmusban végezte tovább a munkát, majd megállt, hogy félrelökjön egy vastag ágat, és hirtelen megfordult, mintha érezte volna, hogy az asszony ott van mögötte és őt figyeli. Keze fejét végighúzta a száján és arca kiismerhetetlen volt, bár a szeme körül sötétlő karikák elárulták Libbynek, hogy valószínűleg nem aludt többet az éjszaka, mint ő. – Jó reggelt – köszönt és gyorsan magára kapta az ingét. – Jó reggelt – Libby fátyolos hangon viszonozta a köszönést, és a közeledő férfit figyelve megállapította magában, hogy sántítása, ha nem is tűnt el teljesen, már sokkal kevésbé szembeötlő, mint amilyen tegnap este volt. –Meglepett, hogy még mindig itt van. Azt hittem, már régen elment. Engem is meglep, hogy itt vagyok – gondolta Chase és gyönyörködve nézte az asszony alvás közben kibomlott, arcát gyönyörű keretbe foglaló dús, szőke haját. Látta rajta, hogy az éjszaka nagy részét alvás nélkül töltötte, de még így is lélegzetelállítóan szépnek találta, s teste a puszta látványtól is felforrósodott. – Este, mikor kijöttem a házból, észrevettem, hogy a fa rázuhant a karámra. Gondoltam, nem fogja bánni, ha eltávolítom – magyarázta. – Az embereim elintézték volna, ha már kiheverték a másnaposságukat – felelte mosolyogva Libby. – Mindenesetre köszönöm. Úgy látszik, tartozom magának még egy tál étellel. Chase a homlokát ráncolva jelezte, hogy nem tart igényt a fizetségre. – Nem tartozik nekem semmivel – mondta, s közben az ingét gombolgatta. A kéményre nézett és látta, hogy még csak az estéről maradt parázs vékony füstje szivárog rajta. – Egy kávét mindenesetre elfogadnék, ha begyújt és egyébként is főzni akar. – Ez a legkevesebb, amit megtehetek. A csikó hirtelen felrántotta a fejét és enyhén oldalba bökte Libbyt. – Hé! Nyughass, te kis vadóc! –szólt rá nevetve az asszony. Chase közelebb lépett és átkarolta a csikó nyakát. – Úgy látszik, megjött az önbizalma – állapította meg. – Oda akarja vinni a kancához? – Igen, de most, hogy tele van a gyomra, úgy látom, ő másképp gondolja – felelte mosolyogva Libby.

43

A férfi lehajolt és karjába emelte a csikót. – Menjünk! Libbynek egy pillanatra megfordult a fejében, hogy elhárítja a segítséget, ám aztán úgy döntött, mégsem teszi, és inkább követte a férfit. Az istállóban nehéz volt a levegő a nedves alomtól, a széna illatától és az állati testek kipárolgásától. Rekeszének ajtaja fölött Ruby kíváncsian előrenyújtotta a nyakát és izgatottan szuszogott, megérezve a csikó szagát. Chase elővezette a kancát és kötőfékjét egy oszlophoz erősítette, hogy kevésbé szabadon tudjon mozogni és ne rúghassa meg egykönnyen a csikót, ha esetleg ahhoz támadna kedve. Libby óvatosan közelebb tolta a fiatal állatot és közben megnyugtató hangon beszélt a pótmamához: – Nem akarnál egy újabb kölyköt, öreglány? Tessék, itt van, csak el kell fogadnod! Ruby lehajolt, hogy megszagolja a csikót, de az idegen szagot megérezve idegesen felkapta a fejét, s a félénk kis állat is rögtön hátrálni kezdett. A kanca dühösen felborzolta sörényét és rángatni kezdte a kötőféket. – Nyugalom, öreglány – próbálta lecsendesíteni Libby, és megpaskolta a nyakát. – Vigyázzon, kerülje ki a patáját! – figyelmeztette Chase. – Nem tudni, mit vesz a fejébe, ilyenkor könnyen ki is rúghat. – Ruby miatt ne aggódjon – szólt át neki a ló nyaka fölött Libby. – Soha nem bántana, és azt sem hiszem, hogy kárt akarna tenni a csikóban. Vannak lovak, amelyek eleve anyának születnek, és ő is azok közé tartozik. Azóta, hogy néhány napja elpusztult a csikója, egyfolytában lopni akar magának egy másikat a többi kancától. – Remélem, hogy igaza van – válaszolta Chase, és a lovakat figyelte. Mindent meg akart tenni a művelet sikeréért, és még csak belegondolni is félt abba, hogy Libbynek pusztán azért kelljen elveszítenie egy tökéletesen egészséges csikót, mert nem sikerül dajkát találni neki. Látta az asszony szemében az elszántságot és érezte, hogy nem könnyen nyugodna bele a vereségbe. Saját tapasztalatából tudta, hogy az ilyen kemény kitartás legalább olyan káros is tud lenni, mint amilyen hasznos. A csikó közben egyre erőszakosabban próbált közeledni a kancához. Szomorúan nyihogott és kitartóan nyújtogatta a nyakát a közelben érzett élelemforrás felé, de Ruby idegesen elhárította magától a jövevényt és dühösen fújtatott, valahányszor az megpróbált közelebb férkőzni hozzá. Ha használt bőrkesztyűből cumit nem is tudott rögtönözni, Libby ahhoz legalább értett, mit is kell tenni ilyen esetekben. Többször is látta annak idején, hogyan szoktatta hozzá Lee és Malachi a kancákat az idegen anyáktól származó csikókhoz. – Adja ide azt a sajtárt! – szólt rá a férfira és határozottan megragadta Ruby kötőfékét. Chase kíváncsi pillantást vetett rá, de szó nélkül engedelmeskedett és odanyújtotta neki a tölgyfadongákból készített edényt. – Fogja jó szorosan, hogy ne tudja kapkodni a fejét – adta át a kötelet Libby. Óvatosan, az idegesen toporgó hátsó lábakat elkerülve a ló oldalához lépett és fejt néhány ujjnyi tejet az edénybe. – Érzi a csikón az idegen szagot – magyarázta miközben dolgozott. – Muszáj tennünk valamit ellene, különben soha nem fogja elfogadni.

44

Felemelte a sajtárt és óvatosan végigöntötte a tejet a csikó nyakán és hátán, azokon a helyeken, ahol a kancák rendszerint nyalogatni szokták a kicsinyeiket. – Régi trükk – szólt oda mosolyogva Chasenek, és hátralépett, izgatottan várva, lesz-e eredménye a csalásnak. A férfi biztatóan visszamosolygott rá, de nem szólt, ő is várta a fejleményeket. Izgalmas másodpercek következtek, ám végül a kanca szelíden lehajtotta a fejét, hogy jobban be tudja szívni az ismerős illatot. A csikó óvatosan az oldalára került és Ruby ezúttal már nem húzódott vissza tőle, sőt még a hátsó lábait is széjjel terpesztette, hogy jobban odakínálhassa magát neki. – Elfogadja! – kiáltott fel a boldogságtól könnyes szemmel Libby és lelkesen megmarkolta a férfi karját. – Hála Istennek, Chase! Elfogadja! A férfi azonban már ügyet sem vetett a csikóra, tekintete hol az asszony kezére, hol boldogságtól csillogó szemére tapadt. Libby észre sem vette, hogy túláradó lelkesedésében a keresztnevén szólította, Chase pedig a torkát szorongató veszélyes izgalommal küszködve gyorsan elfordította róla a tekintetét. Az asszonyban csak most tudatosult, mit is tett, és úgy rántotta vissza a kezét, mintha a megmarkolt kar egy égő fahasáb lenne. – Ó... elnézést... – habogta a zavartól lángvörös arccal. – Azt hiszem, néha túlságosan is elragadnak az érzelmeim. – Nincs abban semmi rossz – válaszolta határozottan szemébe nézve a férfi. – Ez is hozzátartozik a nők előjogaihoz – fűzte hozzá halvány mosollyal a szája szögletében. – Más nőkéhez valószínűleg igen. – Más nőkéhez? Miért, magának talán meg van tiltva? – Igen – válaszolta pillanatnyi bizonytalankodás nélkül Libby. – Nem engedhetem meg, hogy az érzelmeim fölébem kerekedjenek és akadályozzanak abban, amit tennem kell. Chase kíváncsian felvonta a szemöldökét. – Vagyis... – Abban, hogy működőképes állapotban tartsam ezt a farmot és Taddel együtt biztosítsam a túlélésünket ebben a férfiak számára berendezett világban. – Valóban ezt akarja? Libby ráemelte a tekintetét és elszánt hangon kijelentette: – Igen. Ezt akarom. Olyan nehéz ezt megérteni? – Tulajdonképpen nem – ismerte be Chase. – Mindössze azon gondolkozom, miért választott magának ilyen nehéz utat. Az asszony a szélesre tárt dupla ajtón át a ház felé nézett és úgy válaszolt: – Egészen idáig nem tőlem függött az élelemmel kapcsolatos döntések többsége. Természetesen most eladhatnám a farmot, kifizethetném a tartozást és vehetnék magunknak Denverben egy kis házat. Varrásból, mosásból, egy panzióból meg tudnánk élni, de én nem azt akarom. Libby mindkét kezét széttárva körbemutatott. – Én ezt akarom megtartani magamnak... Tadnek. Jobban akarom, mint bármi mást, mert ez a mi földünk, a mi farmunk. Persze meg kell még tanulnom bizonyos dolgokat, de meg fogok tanulni mindent, mert muszáj. Nem félek a nehézségektől, semmiféle nehézségtől sem.

45

Hirtelen elhallgatott és szorosan összezárta a száját, mintha zavarta volna, hogy ennyi mindent elárult magáról. Érezte, hogy úgysem tudná elfogadhatóan megmagyarázni a dolgot sem neki, sem egyetlen más férfinak. Látta, hogy Whitlaw furcsa arckifejezéssel néz rá, mintha azt latolgatná, valóban képese arra, amire elszánta magát. Biztosan azt hiszi rólam, hogy holdkóros vagyok – állapította meg magában, már várta, hogy a férfi elnevesse magát és gúnyos, lekicsinylő megjegyzést tegyen az elhatározásáról. Mikor végre megszólalt, a kijelentése őszintén meglepte Libbyt. – Maga nem mindennapi asszony, Mrs. Honeycutt. Libby halkan, bizonytalanul felnevetett. – Őszintén szólva nem tudom, hogy ezt most bóknak vagy sértésnek vegyem, Mr. Whitlaw. Chase is elnevette magát, s ettől, ha csak egy pillanatra is, leomlott a kettejüket elválasztó, közösen emelt fal. – Tekintse nyugodtan bóknak, még ha nem is sikerült igazán jól. Azt hiszem, kijöttem a gyakorlatból. – Lassan én is elfelejtem, hogyan kell fogadni az ilyesmit – vallotta be az asszony és visszamosolygott Chasere, de rögtön meg is próbálta más irányba terelni a beszélgetést. – Mondja, mitől tud maga ilyen sokat a lovakról? Látszik, hogy remekül ért a nyelvükön. – Közöttük nőttem fel. Az apám egy telivérekből álló nagy ménesnek a gazdája volt odahaza, Keleten. Többel tudott a lovakról, mint bárki más. Trénerként és tenyésztőként is legendás híre volt. – Whitlaw szemében hirtelen kihunyt a játékos fény és úgy folytatta: – Tizenöt éves voltam, mikor meghalt, s az az ember, akinek ő dolgozott, lehetőséget adott rá, hogy átvegyem a helyét. – És maga élt a lehetőséggel? – Öt éven át igen. – Miért hagyta abba? – Nehéz dolog együtt élni egy legendával – Chase a sajtárért nyúlt és kilöttyintette belőle a maradék tejet, mintegy jelezve, hogy befejezettnek tekinti a témát. – Jobban szeretem a magam útját járni. Libby igazoltnak látta azt a kezdeti feltevését, hogy egy magányos, befelé forduló emberrel van dolga. Találkozásuk óta ez volt a leghosszabb összefüggő beszélgetésük, és ennyit még egyszer sem árult el magáról a férfi. A hallottak felkeltették érdeklődését, szeretett volna többet is megtudni róla, de nem merte erőltetni a témát. Csendben sétáltak vissza a karámhoz. Chase az itatóvályúhoz lépett, mert belőle egy kis vizet és kiöblítette a sajtárt. Mindketten érezték a másik feszültségét, a csak belül megfogalmazott, ki nem mondott szavakat. – Nyugodtan itt hagyhatja a fát – szólalt meg végül Libby, egy közömbös és éppen ezért biztonságos témát találva. – Majd szólok valamelyik embernek, hogy fejezze be. Chase az asszonyra nézett és arcán ismét megjelent az a különös, elzárkózó kifejezés. – Szeretem befejezni, amit elkezdtem – jelentette ki. Mielőtt azonban Libby bármit is mondhatott volna, a munkások szállásának ajtaja kivágódott és tarkóra tett kézzel, óriásit ásítva Trammel Bodine lépett ki rajta. Meglátva őt, Libbyt kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Nem szerelte Bodinet,

46

zavarta a beszédmodora és kiismerhetetlen természete, bár azt elismerte, hogy a munkája ellen nem lehet semmiféle kifogása. Azt is tudta, nincs abban a helyzetben, hogy megváljon tőle, de mégis örült, mikor meglátta a mögötte felbukkanó Earlyt. Ami hiányzik a termetéből ahhoz, hogy komolyan vegyék, azt bőven pótolja az erőszakossága – állapította meg, ki tudja már hányadszor, Bodineról Libby. Huszonkét év körülinek becsülte a férfit, és tudta róla, hogy vehemens természetével és acélkemény öklével már bizonyos tekintélyt szerzett magának Santa Fében és Taos Pueblóban is. Hallotta, ha felönt a garatra, nála kétszer nagyobb férfiakat is le szokott győzni ökölharcban. Még szerencse – gondolta, miközben az itató felé közeledő Bodinet figyelte –, hogy ezekre az ivászatokra és verekedésekre csak szombat esténként szokott sor kerülni. Arra mindenesetre mindig ügyelt, hogy vasárnaponként a lehető legritkábban akadjon össze vele. – Jó reggelt, Miz Libby – köszönt rá Early és rögtön odabólintott Chasenek is. – Whitlaw! Libby már éppen válaszolni akart, de Bodine ásítással egybekötött hangos nyögése megakadályozta benne. – Auuu, a fejem – a lovász udvariatlanul odalökte Earlynek a kalapját és a vályú fölé hajolva locsolni kezdte magára a vizet. – Hagyd már ezt a nyavalygást, Bodine! – szólt rá az idősebb férfi. – Minden vasárnap ugyanezt csinálod. Senki nem kényszerít rá, hogy annyi pálinkát igyál. Bodine kortyolt egyet a vödörből, kiöblítette a száját és amilyen ártatlan arccal csak lehet, úgy válaszolt Earlynek: – Az igaz, de amíg iszom, nagyon jólesik. Egyébként, az a fickó szerintem még mindig azon csodálkozik, mitől ájult el olyan hirtelen. – Bodine Chasere pillantott, de hamar el is vonta róla a tekintetét, mert látta rajta, hogy amit hallott, az a legkisebb hatással sincs rá. Újból jókora adag vizet locsolt magára és hagyta, hogy ingét átáztatva szabadon végigfolyjon a mellkasán. Libby szándékosan elfordult tőle, de előbb még sikerült elkapnia a férfi magabiztos, sértően egyértelmű pillantását. – Ne hősködj – figyelmeztette Bodinet Early. – Te is kaptál tőle. Bodine óvatosan végigsimított a szeme alatt sötétlő véraláfutáson. – Ennyi nem árt, ez csak szerencsét hoz – jelentette ki nagyképűen. – Egyébként semmi okod nem volt rá, hogy nekiessél, Trammel. Ha jól láttam, hozzád se szólt, el volt foglalva a maga dolgával. – Megpróbált udvarolni a kis senoritának, akit kinéztem magamnak. Ez már éppen elég, hogy megkapja a magáét. Különben is – nevetett fel durván Bodine –, nem tetszett a szeme színe. – Meglásd, Conchita örökre kivág, ha még egyszer felforgatod a kocsmáját. – Nem hiszem – felelte Trammel és évődő pillantást vetett Libbyre. – Conchita meg tudja becsülni, ha igazi férfit kap az ágyába. Nem mond ő le rólam olyan könnyen. – Bodine... – figyelmeztette Early.

47

A férfi elgondolkozva megdörzsölte a nyakát és leplezetlenül bámulni kezdte Libby mellét. – Különben is, ha az egyik ajtó bezárul, mindig akad másik, ami kinyílik – mondta, és szemtelen vigyorral nézett az asszonyra. Bármennyire küzdött a zavara ellen, Libby a haja tövéig elpirult. Hány ilyen megjegyzést kapott már ettől az alaktól! Megfordult, hogy elsiessen, de Whitlaw megfogta a karját és nem engedte. Libby meglepetten pillantott rá, azonban Chase szeme Bodinera szegeződött. – Várjon csak, Bodine! Azt hiszem, tartozik egy bocsánatkéréssel a neveletlenségéért – szólt rá nyugodt, vészjósló hangon. – Igen? – nevette el magát lekicsinylően a lovász. – Ki az ördög maga, ha szabad kérdeznem? Chase közelebb lépett és fenyegetően tornyosult fölébe, de hangja változatlanul nyugodt volt: – Én vagyok az, aki jó modorra tanít, ha kell, fiú. Bodine tétován elmosolyodott a váratlan kihívástól és a verekedéshez felkészülve már kezdte is levetni az ingét. – Fiú? Hallottad ezt, Early? – kérdezte elhűlve. – Ez a jenki azt hiszi, hogy csak úgy szórakozhat velem. – Hagyják abba! Mindketten! – kiáltott rájuk villámló szemekkel Libby. – Nem tűröm, hogy a farmomon bárki is verekedjen! Magának ezt már nemegyszer megmondtam, Bodine! – Nem tudta volna eldönteni, melyik férfire dühösebb, Bodinera, a durva megjegyzéséért, vagy Chasere, mert kéretlenül beleavatkozott a dolgába. Felháborodását csak tovább fokozta, hogy Chase szinte tudomást sem vett róla és tekintetét még mindig ellenfelére szögezte. – Ne légy már ilyen fafejű – szólt rá Bodinera Early, és figyelmeztetően megfogta a karját. – Tedd, amit mondott! Te is tudod, hogy nem lehet így beszélni egy hölgy jelenlétében. Bodine előbb a munkafelügyelőre, majd Libbyre, s végül a fenyegetően viselkedő idegenre nézett, és rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy tanácsosabb lesz visszakozni, mert bármi történjen is, ebből a helyzetből csak vesztesen kerülhet ki. – Nem akartam én semmi rosszat – jegyezte meg taszító vigyorral az arcán. – Csak tréfáltam egy kicsit Miz Libbyvel. Az asszonynak a legkevésbé sem tetszett ez a tréfa, de az sem állt szándékában, hogy kenyértörésre vigye a dolgot egy kellemetlen megjegyzés miatt. Máskor is elhangzottak már ilyen szövegek a jelenlétében, és hozzászoktatta magát ahhoz, hogy elviselje őket. Végül is az emberei lovászoknak, és nem illemtanároknak szegődtek hozzá, és tudta, ha tiszteletet vár tőlük, azt viselkedésével kell kivívnia magának. – A jövőben tartsa meg magának a Conchitával kapcsolatos felfedezéseit, Bodine – mondta határozottan. – Engem nem érdekelnek. Megértettük egymást? – Igenis, asszonyom – válaszolta komoran a férfi. –Akkor jó. – Libby vetett még egy villámló pillantást Chasere, aztán sarkon fordult és besietett a házba. Chaset meglepte, hogy az asszony őrá is olyan dühös lett. Nő! Mi az ördögöt várt tőle?! Azt hitte talán, hogy csak áll nyugodtan és engedi szemtelenkedni vele ezt a fickót?!

48

– Jól vigyázzon magára – hallotta hirtelen Bodine vészjósló figyelmeztetését. – Ha még egyszer így mer beszélni velem a főnök előtt, darabokra szaggatom! Chase lekicsinylően végigmérte az alacsony férfit és szárazon felnevetett. – Próbálja meg – mondta, és válaszra sem várva otthagyta. Early Bodine fejébe nyomta a kalapját és rosszkedvűen megcsóválta a fejét. – Na, ezt jól megcsináltad, te seggfej – mondta neki megrovólag. – Mit mondtál! – kapta fel a fejét dühösen, újabb harcra készen a lovász. – Azt, hogy seggfej vagy – válaszolta a lehető legnyugodtabb hangon a munkavezető. – Ki akarod rúgatni magad? Jó lovász vagy, az biztos, de néha fékezhetnéd a nyelvedet. – A fenébe! – szitkozódott Bodine, és egy nagyot köpött. – Olyan száraz ez a nő, hogy csak úgy recseg. Meg kéne már egy kicsit olajozni. – Hagyd békén. Van neki éppen elég baja anélkül is, hogy veled törődne – figyelmeztette Early. Bodine pillantása a ház felé távolodó Chase hátára tapadt és megkérdezte: – Egyébként ki az ördög ez a fickó? – Whitlawnak hívják, és azt hiszem, képes lenne megtanítani néhány dologra, ha már az anyád nem tanított meg rá. Vigyázz, mert egyszer nagyon pórul jársz. Egy szép napon olyan emberrel akaszkodsz össze, aki gyorsabb és erősebb nálad. Egy pillanatra Early tekintete is Whitlawra vándorolt. – Jegyezd meg, amit mondok, fiam! Jobban teszed, ha megpróbálod fékezni magad. – Elegem van a jótanácsaidból, öreg – vetette oda hanyagul Bodine. – Megyek, megkeresem Strawt, hátha tud adni abból a másnaposság elleni löttyből, amit magának szokott kotyvasztani. – Menj csak, de siess! Meg kell keresnünk egy elveszett kancát. Kapsz rá tíz percet, hogy kikúráld magad. Early, kalapjával a combját verdesve, elgondolkozva nézett a magabiztos, peckes léptekkel távolodó lovász után. Volt egy olyan érzése, hogy Bodinenak keményebb baja is támadhat, mint egy egyszerű fejfájás, ha megpróbál összeakaszkodni Chase Whitlawval. Chase az ajtó előtt érte utol Libbyt. – Várjon. – szólt rá és megfogta a karját. – Elárulná, hogy mi az ördög folyik itt? Libby előbb a karját szorító kézre, aztán a férfi arcára pillantott. – Mi folyik itt? – ismételte meg csodálkozva a kérdést. – Hogy érti ezt? – Úgy látom, dühös – válaszolta a férfi és elengedte a kezét. – Nagyon jól látja. – Miattam? Látva Chase arcán a zavart, az asszony, mielőtt válaszolt volna, mély lélegzetet vett, hogy kicsit megnyugodjon. – Biztosan azt hitte az előbb, segít nekem, de tévedett – mondta és be akart menni a házba, ám Chase válaszát hallva megtorpant. – Javítson ki, ha tévedek, de én az előbb azt hittem, hogy ugyanazon az oldalon állunk.

49

– Ugyanazon az oldalon? Honnan sejti maga, hogy én mit akarok? Honnan tudja egyáltalán, mik a szándékaim? A szemrehányó kérdéseket hallva, a férfi arca idegesen megrándult. – Meglehetősen világosnak látszott a helyzet. Bodine szemtelenkedett magával és valakinek rendre kellett utasítania. Early, a munkavezetője láthatóan nem akarta megtenni. – Nem emlékszem, hogy egy szóval is kértem volna a segítségét, Mr. Whitlaw. Lehet, hogy ott, ahonnan maga jött, a dolgok mindig teljesen egyértelműek, de itt nem. Fogalma sincs arról, az én helyzetemben milyen nehéz elérni, hogy az olyan férfiak, mint Bodine és Early komolyan vegyenek... hogy kivívjam a tiszteletüket. – Tisztelet? – kérdezte elképedve Chase. – Azt nevezi maga tiszteletnek, ami az előbb történt? – Egyedül is el tudok bánni Trammel Bodinenal, Mr. Whitlaw – jelentette ki Libby sokkal határozottabban, mint amilyen határozottnak valójában érezte magát. – A magam módján. Chase egy határozott lépéssel szorosan az asszony mellett termett, Libby pedig megdöbbenve vallotta be magának, milyen izgatónak érzi a közelségét. – Tudja, mit gondolok? – a férfi hangja súlyos, már-már vádló volt. – Azt gondolom, hogy fogalma sincs arról, hogyan kell bánni az olyan csirkefogókkal, mint Bodine. Azt gondolom, hogy naponta kineveti magát azért, mert azt hiszi, hogy nő létére egyedül is meg tud birkózni egy ilyén farmnak a gondjaival. – Nem... – próbált tiltakozni Libby és hátralépett, de rögtön bele is ütközött a falba. – És még valamit! – folytatta Chase, csillogó zöld szemének pillantásával szinte a falhoz szögezve az asszonyt. – Azt gondolom, hogy maga, ha csak ránéz is Bodinera, rettenetesen fél tőle. Az a körülmény, hogy ilyen gyorsan és könnyen kitalálta a rejtett gondolatait, elkeseredett dühre ingerelte az asszonyt. – Honnan veszi magának a bátorságot, hogy megmondja, mit érzek? – támadt rá felháborodottan Chasere. – Maga is pontosan olyan, mint a többiek, akik mást se tudnak mondani, csak azt, hogy adjam fel és menjek innen, amíg még lehet! Volt idő, amikor megpróbáltam szép szóval meggyőzni őket, de rá kellett jönnöm, hogy lehetetlen. Magával sem fogok vitatkozni! – Soha nem jutott még eszébe, hogy esetleg igazuk van? – Tudja mit? Szedje a sátorfáját és menjen innen minél előbb! – Érdekes, hogy ezt mondja – válaszolta kis szünet után, komoly arccal Chase. – Éppen most döntöttem el, hogy valószínűleg jobb, ha maradok.

50

ÖTÖDIK FEJEZET Libbynek még a szája is elnyílt a csodálkozástól és döbbenten nézett a férfira. – Micsoda? – Az este munkát ajánlott nekem, vagy nem? – kérdezte Chase. – Amit maga egyértelműen visszautasított – válaszolta gyanakvó hangon az asszony. – Azt akarja elhitetni velem, hogy hirtelen megmásította az elhatározását? – Pontosan. – Miért? Azért, mert gyáva vagyok és nincs bátorságom úgy itthagyni, hogy haragudjon rám – gondolta Chase, de helyette mást mondott: – Nem tudom. – Én... – Libby kis szünetet tartott és tekintete gyanakvóvá vált. – Ha miattam akar maradni, semmi szükség rá. Tökéletesen képes vagyok... – ...gondoskodni magáról – fejezte be helyette a mondatot a férfi. – Tudom. Még ha ezt mindketten el is hinnénk, akkor sem változtatna a tényen, hogy jó pár lovat be kell fognia és nincs hozzá elég embere. – A farm dolgait említve Chase látta, hogy Libby szeme megrebben, és rögtön tudta, hogy megtalálta az asszony gyenge pontját. – A helyzet az – folytatta egy apró hazugsággal –, hogy éppen jól jönne nekem a munka. Kezdek kifogyni a pénzemből. Mondja hát meg, érvényes-e még az ajánlat vagy sem? – Azt hittem, hogy valami határozott úticéllal vetődött erre – próbált érvelni Libby. – Igen, de az várhat – jelentette ki a férfi, ügyelve rá, hogy arckifejezése elrejtse valódi gondolatait. Az asszony mégis úgy érezte, hogy szemei elárulják, amit szája nem mondott ki. Szomorúan csillogó, mindenfajta illúzió hiányáról árulkodó, kiürült zöld szemek voltak, egy olyan ember szemei, aki többet látott már az életből, mint amennyit ő el tud képzelni, mint amennyit hasznos volna látnia bárkinek is. Előző este is látta már ezt a tekintetet – jutott eszébe –, ám akkor túlságosan is lefoglalták a tennivalói ahhoz, hogy észrevegye a mélyébe sötétlő fájdalmat. Érezte, a férfi valami súlyos sebet hordoz magában, súlyosabbat, mint az, ami néha bicegővé teszi a járását. Lehetséges volna, hogy szüksége van rá, szüksége vagy egy helyre, ahol egy ideig megpihenhet? – Tehát? – szólt rá Chase, jelezve, hogy választ vár a kérdésére. – Igen, az ajánlat még érvényes. – Akkor jó. – Szeretném, ha jól megértenénk egymást, mielőtt végleg eldönti, hogy marad – figyelmeztette a férfit Libby. – Én vagyok a főnök és én adom ki az utasítást a farmon dolgozóknak. Senki nem szólhat bele, hogy mit kell, vagy mit nem kell tennem, ha pedig ez nem tetszik magának, már ülhet is fel a szürkéjére és mehet tovább. A figyelmeztető szavak hallatán egy izom észrevehetően megrándult Chase arcán, de az arckifejezése nem változott, ugyanolyan nyugodt volt, mint az előbb.

51

– A fizetség kevés, a munka sok – folytatta az asszony. – Nem tudok annyit ajánlani, mint más, környékbeli gazdák és közel sem annyit, mint amennyit Harper fizet az embereinek. Ő egyébként szarvasmarhákat tenyészt, nem lovakkal foglalkozik. Kap egy tiszta ágyat a munkások szállásán, napi háromszori rendes étkezést és annyi munkát, amennyit csak elbír. Ha észreveszem, hogy munkaidőben iszik vagy részegen megy a lovak közelébe, azonnal ki lesz rúgva. Szerencsejátékot is csak a szabadidejében játszhat. Megfelel ez magának? Chase enyhén felvonta a szemöldökét, de beleegyezően bólintott. – A legteljesebb mértékben – válaszolta és azon gondolkodott, vajon mennyit hallott ebből a kioktatásból Bodine, mikor elszegődött az asszonyhoz. Persze, az is lehet, morfondírozott, hogy azt a csirkefogót az egyéb problémákkal együtt örökül kapta, amikor Honeycutt apja meghalt. Chase engedett a hirtelen jött csábításnak és egy hosszú pillanatig elgyönyörködött az asszony arcában. Figyelte higanyként csillogó szürke szemét, a naptól aranybarna bőrét, makacsul résre szűkített érzéki ajkát, s közben arra gondolt, milyen érzés lenne rászorítani a száját. Gyorsan feleszmélt azonban és szidta magát, amiért engedte, hogy ennyire elragadják a gondolatai. Nőre vágyott, az igaz, hogy csillapítsa egyre növekvő éhségét, de azt is pontosan tudta, hogy ez az asszony ebből a szempontból számításba sem jöhet. – Nos? – kérdezte várakozóan Libby. – Mindössze két kikötésem lenne, ha megengedi – válaszolta Chase. – Ha beállok, azt akarom, hogy Chasenek szólítson és ne Mr. Whitlawnak. – Rendben. – A másik, hogy a szénapadláson akarok aludni – jelentelte ki, de felidézve magában az asszony előbbi határozottságát, rögtön hozzá is fűzte: – Ha megengedi. Libby szidta magát, amiért képtelen eligazodni a férfin és hol sírni, hol nevetni lenne kedve a szavain. Milyen vonzó, amikor mosolyog – gondolta, ám összeszedve magát leparancsolta arcáról a készülődő mosolyt. – Rendben van... Chase – mondta. – Mikor tudja elkezdeni a munkát? – Azt hiszem, már el is kezdtem – felelte Whillaw és a félig feldarabolt nyárfára nézett. Csak most jutott eszébe, hogy Elliot Santa Fében vár rá. A szentségit neki! Miért nem hallgatott rá El, és maradt odahaza Baltimoreban? Egy cseppet sem vágyott a veszekedésre, amiről pedig tudta, hogy elkerülhetetlen lesz, ha megmondja neki, hogy a farmon akar maradni. – Lenne még valami, amit el kellene intéznem Santa Fében, de az nem tart soká – mondta és tekintete a Libby arcába hulló, elszabadult aranyszőke tincsre szegeződött. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy félresimítsa, de inkább hátralépett, nehogy valami meggondolatlanságra ragadtassa magát. – Nincs szüksége valamire a városból? Libby tagadóan megrázta a fejét. Szüksége? Rengeteg mindenre lenne szüksége, amit már soha nem fog megkapni. Szüksége lett volna Leere, a férjére, hogy mellette álljon, irányítsa és erőt kölcsönözzön neki. Több idő is kellett volna, mint amennyivel rendelkezelt, és egy újabb kölcsön, amit a Santa Féi bankárok semmiképpen sem akartak megadni neki. A legnagyobb szüksége pillanatnyilag mégis arra lett volna,

52

hogy Chase Whitlaw ne nézzen rá tovább és ne ébresszen benne olyan gondolatokat, amelyekről azt hitte, hogy már régen elfeledte őket. – Én... – akart még mondani valamit, de Patch harsány csaholását hallva elharapta a szót és megpördülve a farmra bevezető poros út felé nézett. A két ébenfekete paripa vontatta elegáns bricskát meglátva ijedten a szája elé kapta a kezét és felkiáltott: –Jaj, ne! Hány óra van?! Chase meglepetten fordult keletnek, a Sangre de Cristos vonulata fölé emelkedett napkorong felé és igyekezett megbecsülni az időt: – Hét... fél nyolc körül lehet. Libby rémült arccal nézett végig a ruháján és kezével ellenőrizte, hogy haja valóban olyan rendetlene, mint amilyennek érzi. – Ó, a teremtésit – mondta elkeseredetten. – Annyi minden történt ma reggel, hogy teljesen elfelejtettem. – Elfelejtette? Kik azok ott a kocsival? – kérdezte értetlenül Chase. – A szomszédaim. Patch! Ide hozzám! – kiabált rá Libby a kutyára, s az lógó nyelvvel engedelmesen rögtön odafutott hozzá. Az asszony lehajolt, hogy fejét megveregetve megnyugtassa, másik kezével pedig odaintett az udvarra bekanyarodó fogat utasainak. A bakon erőteljes testalkatú férfi ült, mögötte pedig egy sötét hajú, nagyjából Elizabeth Honeycuttal azonos korú fiatal nő. – Elizabeth – kiáltotta oda a férfi és megállította a kocsit a lovak kikötésére szolgáló rúd mellett. Arcára csalódottság ült ki és meg sem próbálta titkolni. – Hát még nem készült el? Megbeszéltük, hogy ma együtt megyünk be a reggeli misére a városba. – Őszintén szólva csak akkor jutott eszembe, mikor magukat megláttam – vallotta be szégyenkezve az asszony. – Ne haragudjon, Jonas. Jonas. Jonas Harper. Chase torka elszorult, miközben szemrevételezte magának a férfit, aki egy napon majd feleségül veszi Libby Honeycuttot. Harpernek fiatal emberre valló erős, boltozatos mellkasa volt és széles válla, bár néhol már szürkébe hajló haja és nap barnította arca elárulta, hogy közel járhat a negyvenhez. Elegánsan szabott, fekete gyapjúfelöltőt, őzbarna nadrágot és fényesre pucolt, puha bőrcsizmát viselt – egész megjelenése jómódot és tekintélyt sugárzott. Tekintete egy pillanatra megállapodott Chaseen, majd leszállt a kocsiról és arcon csókolta Libbyt. – Még nincs veszve semmi – mondta erősen délies kiejtéssel. – Ha siet, időben odaérhetünk. Chase látta, hogy Libby egy pillanatra megmerevedik a túlságosan is közvetlen üdvözlés hatására. Mrs. Honeycutt vagy azt nem szereti, ha mások előtt megcsókolják, vagy azt, ha a csókot Jonas Harpertől kapja – állapította meg magában. Anélkül, hogy önmaga indítékait firtatta volna, úgy döntött, hogy jobban tetszik neki a második lehetőség. Harper ismét az ismeretlen férfira nézett és enyhén felvonta a szemöldökét. – Ő ki? – kérdezte. Libbynek már-már ki is ment a fejéből, hogy Chase még mindig ott van. Gyorsan megfordult és látta, hogy a férfi a falat támasztva érdeklődve figyeli Harpert. – Chase Whitlaw, az új lovászom – mutatta be a vendégeinek. – Mr. Whitlaw, ez itt Jonas Harper és a húga, Nora.

53

Nora köszönésképpen mosolyogva biccentett, de Jonas Harper érdekes módon úgy tett, mintha egy szálka akadt volna meg a torkán. – Új lovász? – kérdezte és az orrnyerge fölötti ránc egészen méllyé változott. Chase ellépett a faltól, s miután Nórát köszöntve megérintette kalapja karimáját, kezet nyújtott Harpernek. – Éppen most szegődtem el – közölte. – Értem – válaszolta Harper, és alaposan megnézte magának, mielőtt elfogadta volna az üdvözlésre nyújtott kezet. – Csak azért kérdeztem, mert nem emlékeztem rá, hogy korábban láttam volna már magát Libby emberei között. Visszahúzta a kezét és rögtön az asszonyhoz fordult: – Nem tudtam, hogy újabb emberekre van szüksége, Elizabeth. Igaz, hallottam, hogy az utóbbi időben elég balszerencsésen alakultak a dolgai. Az asszony arca a megjegyzéstől rögtön komorra váltott. Meddig juthattak már el a pletykák? – gondolta rossz érzéssel és megkérdezte: – Megmondaná, pontosan mit hallott? – Jonas! – szólt rá a bátyjára Nora és bocsánatkérő pillantást vetett Libbyre. – Azok, akik meghallgatják a pletykákat, nem jobbak azoknál, mint akik útjukra indítják őket. – Tudod, hogy nem vagyok pletykaterjesztő, Nora – válaszolt nehezteléssel a hangjában Harper. – Remélem, Libby sem fogja félreérteni az aggodalmamat. Tudja, hogy elég igent mondania a házassági ajánlatomra és rögtön megszabadul minden gondtól. – Kérem, Jonas, ezen már túl vagyunk. Nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb pillanat, amikor megbeszélhetnénk ezt a dolgot – tiltakozott Libby. Chase látta rajta, hogy erősen zavarban van, s bár korábban ő is a gondjairól beszélt, most mégis haragudott, amiért Harper előhozakodott azokkal. – Kérlek, Libby, mondd, hogy velünk jössz! – fordult barátnőjéhez Nora és a térdére terített takarót félrelökve leugrott a kocsiról. – Annyira vártam már, hogy együtt legyünk és jól kibeszélgessük magunkat. Karcsú, sudár nő volt és tökéletesen állt rajta a drága, orgonalila selyemből készült ruha, amelyhez fogható egy sem akadt Libby ruhatárában. – Kérlek, gyere – folytatta szelíden a rábeszélést Nora. – Készítettem ennivalót is. Gondoltam, a mise után lemegyünk a folyópartra és szerzünk magunknak egy kellemes délutánt. – Félek, hogy ma nélkülem kell mennetek – hárította el az ajánlatot Libby. – Mint láthatjátok, még fel sem öltöztem, és az az igazság, hogy rengeteg dolgom van. – Mindenkinek szüksége van néha egy kis kikapcsolódásra – jegyezte meg a fejét csóválva Harper. – Tönkreteszi magát, ha azt folytatja, amit Malachi halála óta egyfolytában csinál. – Majd pihenek, de ma még sajnos nem tehetem – sóhajtotta Libby. – Meg kell keresnünk egy elveszett kancát, a karámot is meg kell javítani, és a kertre is nagyon ráférne már a gyomlálás. – Szünetet tartott és fáradtan megdörzsölte a szemét. – őszintén sajnálom, hogy megfeledkeztem az ígéretemről, Jonas. Majd máskor bepótoljuk a dolgot. Rendben?

54

– Rendben – egyezett bele nem túl lelkesen Harper. – Legközelebb talán abban a szerencsében is részem lesz, hogy olyan ruhában láthatom, ami illik egy ilyen gyönyörű asszonyhoz. Majd ha a körtefa cseresznyét terem – gondolta Libby és elképzelte magát, amint divatos bő ruhában kutat a sűrű bozótban egy elbitangolt ló után. – Majd meglátjuk – válaszolta. – Egyébként nem kell aggódni értem. Remekül érzem magam. Fáradt arca azonban ellentmondott szavainak, és kimerültségét látva Chase azt latolgatta, vajon hányszor kellett az utóbbi hónapokban erősebbnek mutatnia magát annál, mint amilyen valójában volt. Borzasan, álmos szemmel Tad jelent meg a ház ajtajában. – Hello, Miss Harper – köszöntötte Nórát, majd sokkal kevésbé lelkesen a bátyjának is odaköszönt: – Hello, Mr. Harper. – Szervusz, Tad – üdvözölte kedvesen a fiút Nora. – Gyakoroltál már az új palatáblán? – Aha – válaszolta a gyerek és rögtön ki is javította magát: – Igen. – Igazi varázsló vagy, Nora – bizonygatta Libby. – Akár hiszed, akár nem, lelkesen gyakorolja az összeadást. – Nagyon helyes. Csütörtökön a szokott időben találkozunk. Az új, McGuffey féle olvasókönyv most már bármelyik nap megérkezhet. Remélem, amikor legközelebb jövök, már hozhatok belőle egyet. – Gyere, Nora – szólt rá a lányra a bátyja és megfogta a könyökét. –Elegem van ebből a bolondériából. Sokkal többre becsülök egy jókora szelet sültet, mint bármilyen McGuffey féle olvasókönyvet. – Su Ling és Maria gondoskodik a sültedről, nekem pedig csak hagyd meg a tanítást – utasította rendre a bátyját Nora. – Tanulj tovább szorgalmasan, Tad! Viszlát, Libby – búcsúzott a lány és Chaseről sem feledkezett meg: – Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Whitlaw. Csak a Jóisten a tudója, mennyire szüksége van Libbynek minden segítségre. – Én is örülök, hogy találkoztunk – bólintott a férfi. – Remélem, hamarosan ismét látjuk egymást, kedves Elizabeth – köszönt el Harper is, és kezet csókolt Libbynek. Felszálltak a kocsiba és Harper éppen megfordította a lovakat, mikor Trammel Bodine kilépett a munkások szállásáról és kalapját hanyagul megbökve odaköszönt nekik. Chase látta a jelenetet és ökölbe szorult tőle a keze. Nem igazán kedvelte Jonas Harpert, de Bodine kimondottan ellenszenves volt neki. Tudta, nem adhatja vissza Libbynek a férjét, akire pedig olyan nagy szüksége lenne, de elhatározta, gondoskodik arról, hogy Trammel soha többé ne merjen olyan kihívóan viselkedni vele, mint amit nem sokkal korábban tapasztalt.

55

HATODIK FEJEZET Távolból nézve Santa Fe körvonalai alig emelkedtek ki a környező tájból. A város házai jórészt vályogtéglából épültek, és többségük már a környéken gazdálkodó gyapottermesztők második nemzedékének adott otthont. Chase átlovagolt a település szélén álló, fából ácsolt kapu alatt. Megdöbbentette a város ordító szegénysége, házainak monoton egyhangúsága. A poros avenidán csapatnyi mezítlábas mexikói gyerek rohant végig hangosan nevelve. Egy rongylabdát kergettek botokkal, s mikor a piazára belovagolt, Chase kénytelen volt visszafogni a kantárt, nehogy közéjük hajtson. Hogy megnyugtassa, szelíden megveregette Blue nyakát és körbenézett a poros téren. Az East San Francisco Streel környékén nagy volt a forgalom, de az utcakölykök valahogy mindig elkerülték, hogy a járművek kerekei alá vagy a településen áthajtott állatok elé kerüljenek. Mosolyogva figyelte őket, milyen lelkesen űzik nyomorúságos játékszerűket, míg csak el nem tűntek a tér közepén álló, fehérre meszelt őrtorony mögött. Egy pillanatra felrémlettek előtte azok az idők, amikor a labdázás még számára is az élet legfontosabb dolgai közé tartozott. Leemelte a kalapját és keze fejével megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát. Inge nedvesen tapadt a hátához és semmit nem kívánt jobban, mint egy pohár jó hideg vizet. A farmtól a városba vezető út alig tartott tovább két óránál, de a hevesen tűző késő délelőtti nap meglehetősen gyötrelmessé tette az utazást. Izzadtan, éhesen, a rá váró feladattól idegesen ült lova nyergében és megpróbált tájékozódni. Szemben vele, a tér túlsó végében húzódott a hosszú, lapos, egész háztömböt elfoglaló kormányzói palota. Két oldalán, a tér keleti és nyugati szélén többnyire amerikai kereskedők tulajdonában lévő boltok sorakoztak. Chase a plazát keresztben átszelő nyitott öntözőcsatorna mentén álló, hűs árnyékot kínáló nyárfák felé irányította a lovát. Az acequia, ahogyan a helybéliek nevezték, lustán tekergő kígyóként hálózta be a várost, s a környező nedves talajból kinövő fákkal igazi oázist teremtett az egyébként vízszegény, forró vidéken épült településen. – Frijoles, senor? – szólította meg egy ketrecbe zárt csirkéi mellett üldögélő, rongyos ruhát és magas tetejű kalapot viselő, ráncos arcú, vén utcai árus. Chase nem értette ugyan a nyelvet, de orra rögtön megérezte a körülötte terjengő, ínycsiklandozó illatokat és gyomra hangos korgással jelezte, hogy igencsak közel van már az ebédidő. – Tortillas? – ajánlgatta most már süteményeket készítő felesége áruját az öreg. – Muy deliciosas. Kér, senor? Chase sajnálkozva megrázta a fejét. Nyomasztotta a rá váró feladat, s míg azt el nem végezte, nem akart gondolni az evésre. A tér délkeleti sarkában álló Exchange Hotel nagy üvegablakai vidáman csillogva verték vissza a nap sugarait. Az igazi üvegablakok ritkaságszámba mentek ezen a környéken, és sokan csak azért utaztak mérföldeket, hogy megnézhessék őket, nagymértékben hozzájárulva ezzel a szálloda kedvező üzletmenetéhez.

56

Akárcsak a forgalmas utcákon, a hotel árnyas verandáján is a legkülönbözőbb típusú emberek gyűltek össze: bőrruhás vadászok, elegáns öltözetű helybéli kereskedők és a kedvező üzlet reményében a várost felkereső vándorárusok. Az Exchange Hotel is vályogból épült, akár a város többi háza, de a lapos tetejét díszítő, amerikai típusú homlokzati falnak köszönhetően kiemelkedett környezetéből. Chase kikötötte Bluet, a nyereg mögül leemelte utazózsákját és puskáját, s belépett a hűs, félhomályos hallba. Határozott léptekkel ment végig a folyosón és megállt a 14. szoba előtt, amit előző nap vettek ki közösen Elliottal. Nagyot sóhajtott, majd megpróbált benyitni, de az ajtó zárva volt. – El? – szólt be az ajtóhoz közel hajolva. – Nyisd ki! Én vagyok az. – Válaszként mindössze egy elkínzott, hosszú nyögés hangja jutott el hozzá. – Elliot?! – Chase remegő ujjakkal előrángatta zsebéből a kulcsot, kinyitotta az ajtót és a küszöbön megtorpanva, döbbenten meredt mostoha testvérére. Elliot véraláfutásos, dagadt arcát karjával eltakarva, felhúzott térdekkel hevert az ágyon. Kezét egy pillanatra megemelte ugyan, hogy rövid pillantást vessen Chasere, de rögtön vissza is ejtette a szemére. Az ágy mellett, az éjjeliszekrényen egy üveg whisky társaságában véres gézdarabok hevertek. – Teremtő Isten, El! – kiáltott fel rémülten Chase és az ágyhoz lépett. – Jól vagy? Mi az ördög történt veled? – Ugyanezt kérdezhetném tőled én is – válaszolt gyászos hangon Elliot. Megkönnyebbülve, hogy legalább beszélni hallja, Chase az ágy végébe rakott, gondosan összehajtogatott színes takaróra dobta a kalapját és elkeseredetten beletúrt a hajába. – Úgy látom, egy percre sem hagyhatlak magadra – mondta és leült az ágy szélére. – Eltört valamid? – Igen, a fene egye meg – felelte Elliot és levette az arcáról a karját. Rendszerint gondosan fésült szőke haja most borzasán terült szét a párnán. – Az orrom biztosan, a bordám feltehetően. A büszkeségemről már nem is beszélek – fűzte hozzá és óvatosan megtapogatta felhasadt ajkát. – Azt mondtad, a kaland kedvéért jössz ide. Hát most megkaptad. Még szerencse, hogy van kéznél orvos. – Nagyon vicces – válaszolt a jókedv legkisebb jele nélkül Elliot és épen maradt, csillogó kék szemével rosszallóan nézett Chasere. – Nagyobb hasznát vettem volna még két, jó kemény ökölnek. – Én... nem tudtam előbb jönni. – Vettem észre. Azt hittem, csak átadod a medaliont és már fordulsz is vissza. Chase közelebb hajolt, hogy jobban megnézze magának mostohatestvérét. A gondosan nyírt bajusz alatt Elliot szája felhasadt, jobb szeme bedagadt és vörös volt. Egyik orrlyukába gézdarabot dugott, inge pedig tele volt vérfoltokkal, jelezve, hogy kemény küzdelemnek esett áldozatául. – Ki tette ezt veled? – kérdezte, nem reagálva a medalionról tett megjegyzésre.

57

– Egy nyamvadt kis cowboy kezdte az előadást, de később a canlina egész közönsége bekapcsolódott – mondta Elliot és keserűen elnevette magát. – Sajnos el kell ismernem, hogy rettenetesen keményeket tud ütni a fickó. Egy kissé késve tudtam meg, hogy a környék egyik leghíresebb verekedője. Chase nem emlékezett rá; hogy Elliot valaha is verekedést kezdett volna bárkivel. Ez egyrészt ellenkezett szelíd természetével, másrészt összeegyeztethetetlennek tartotta volna hippokratészi esküjével. – Gondolom, nem vesztegette az időt azzal, hogy bemutatkozzon. – Előtte, vagy azután, hogy kirángatta az ölemből a kis őzszemű senoritát? – kérdezte Elliot és hangosan felnyögött. – Értem... – Chase most már egészen biztos volt benne, hogy Trammel Bodine az a cowboy, aki így helybenhagyta a mostohatestvérét, és bánta, hogy reggel nem leckéztette meg azt a nagyképű hőzöngőt. Elliot ép szemével szomorúan nézett bátyjára. – A fenébe is! Milyen édes kis teremtés volt! Ha minden úgy alakul, ahogy elképzeltem, egy cseppet sem hiányoltalak volna tegnap este. Apropó, ha már itt tartunk, hol az ördögben voltál? – Honeycuttékhoz mentem. – Ezt eddig is tudtam. Ellenben azt mondtad, hogy még sötétedés előtt visszajössz. Ha nem lennél olyan makacs öszvér, aki mindig csak a saját feje után megy, még aggódtam is volna érted, hogy kint vagy abban a szörnyű zivatarban. Így viszont meg kellett elégednem azzal, hogy csendben szidjalak, miközben az a hígagyú vagdalthúst csinált a képemből. A végére már nem nagyon emlékszem, csak azt tudom, hogy ő győzött és elvitte a lányt. – Trammel Bodine. – Tessék? – A hígagyú. Trammel Bodinenak hívják és Libbynél dolgozik. – Libbynél? – kérdezett vissza hitetlenkedő arccal Elliot. – Így hívják? – Elizabethnek. Elizbeth Honeycutt – Chase felállt, a félig nyitott ablakhoz lépett és az utcát kezdte bámulni. – Te Libbynek nevezted –jegyezte meg vádló hangon Elliot, és félig ülő helyzetbe tornázta magát az ágyban. – Elmondanád végre, mi az ördög történt ott tegnap este? – Semmi – válaszolta Chase, dühösen megpördülve. – Legalábbis semmi olyasmi, amire gondolsz. – Na, jó. Az a lényeg, hogy túl vagy rajta – legyintett Elliott. – Minél előbb elhúzzuk a csíkot ebből a porfészekből, annál jobb. – Én nem megyek –jelentette ki nyugodt hangon Chase és visszafordulva az ablakhoz kibámult a kátyúktól szaggatott, poros Santa Féi utcára. Hallotta, hogy a távolban már delet kongat a San Miguel templom harangja. – Micsoda? – Azt mondtam... – Hallottam, mit mondtál! Elment az eszed? – kérdezte dühösen Elliot és az ágy szélébe kapaszkodva, imbolyogva felállt. – Lehetséges.

58

– Honeycutt felesége miatt akarsz maradni? Mivel társa nem válaszolt, Elliot elkeseredetten megrázta a fejét. – Ezt nem mondhatod komolyan, Chase! Visszaadtad neki a medaliont? Válaszként Chase csak némán ingatta a fejét. – Azt a... – Elliot elharapta a szót és öklével dühösen az éjjeliszekrényre vágott. – Nézd, tudom, mit akarsz mondani, de semmi olyasmi nem juthat az eszedbe, amit én már el ne mondtam volna magamnak. Chase nem akart mostohafivére szemébe nézi és ezért inkább tovább bámulta az utcát. – Munkát ajánlott nekem, és én elvállaltam. Nagy szüksége van a segítségre, én pedig tudok neki segíteni. Mivel választ nem kapott, végre visszafordult Elliothoz: – Figyelmeztettelek, hogy ne gyere velem! Elliot annyira megdöbbent a hallottaktól, hogy egy pillanatra még a száját is ellátottá. – Nem rólam van szó, te őrült kakadu, hanem rólad! – mondta dühösen. – Te mászol bele valamibe, amihez az ég adta világon semmi közöd. Nézd, tudom, hogy felelősséget érzel ezért az asszonyért, mert te is ott voltál abban a rohadt háborúban, amiben a férje... Nem folytatta a mondatot, helyette idegesen beletúrt üstökébe. – Ha a pénz miatt teszed, akkor elég, ha csak szólsz apámnak... Chase egy szigorú pillantással belefojtotta a szót fivérébe. – Nem pénzről van szó, azt el sem fogadná – jelentette ki határozottan. – Egyébként igazad van, hogy felelősnek érzem magam érte, mert az is vagyok! – Nem a le golyód ölte meg azt az embert, Chase! – Tudom, de ez nem változtat semmin. Elliot tehetetlenül felsóhajtott. Nála jobban senki sem tudta, miféle poklot járt meg Chase a háborúból kikeveredve, ő maga foltozta össze a lábát, amit egy mészáros elfuserált valamelyik tábori kórházban, és éjszakákon át ült az ágya mellett, míg Chase a seblázzal és rendszeresen visszatérő rémlátomásaival viaskodott. A láz elmúlt, de a rémálmok azóta is megmaradtak. A sebek, amelyeket a háború ütött fivére lelkén, nem voltak ismeretlenek Elliot számára. Találkozott velük sok, a harcok poklából visszatért embernél. Elszoruló torokkal gondolt rá, hogy bár a test sérüléseit megtanulta gyógyítani, ezeket a lelki sebeknek a behegesztéséhez nincsenek meg az eszközei. – Komolyan meggondoltad a dolgot, Chase? Ugye nem kell emlékeztetnem rá, hogy egy bánatos, férjét sirató özvegy... –... akinek apró gyereke és egy lassan a tönk szélére kerülő farmja van – vágott közbe figyelmeztetően Chase. – Az emberei egymás után hagyják el, és a szeme előtt hullik szét a gazdasága. Szerinted mit kellene tennem? Hátat fordítani és csendben eloldalogni? – Mikor mondod meg neki? Az egyszer elkerülhetetlenül bekövetkező beszélgetésre gondolva Chase úgy érezte, mintha valaki szorongatná a torkát. – Amikor látom, hogy már eljöhetek.

59

Elliot ügyelt rá, hogy a következő kérdést nagyon óvatosan fogalmazza meg: – Helyesnek tartod, hogy eltitkolod előle a dolgot? – Helyesnek?! – kiáltott fel keserűen Chase. – Az ördögbe is, nem! Szerinted bármi is helyes volt abból, ami történt? Nem én kértem rá azt az embert, hogy a karomban haljon meg, és a felesége sem kívánta, hogy magára hagyottan kelljen küszködnie a farmmal. Nem én akartam, hogy az az átkozott fémszilánk a lábamba fúródjon, de most, hogy már ott van, nehéz lenne nem tudomásul venni – fakadt ki Chase, és indulatosan megrázta a fejét. – Egy halott ember emléke nem segíthet rajta, én viszont igen. Maradok! Ha bevégeztem a dolgomat, majd elmondom neki, mi történt a férjével, és elmegyek. Elliot feltámadó érdeklődéssel figyelte a bátyját. Látta a szemén, hogy még mindig kínozzák az emlékei, de olyasmit is észrevett a tekintetében, ami azóta hiányzott belőle, hogy visszatért a háborúból: céltudatosságot. Akármi lesz is a vége, Elizabeth Honeycutt és a farmja végre olyasmit jelentett Chase számára, amiben a lelkét elnyeléssel fenyegető pokollal viaskodva végre megkapaszkodhat. Elliot tudta, hogy ezt az esélyt nem veheti el testvérétől és ezért nem is vitatkozott vele tovább. – Rendben – mondta, és még bólintott is hozzá. – Rendben? – csodálkozott Chase. – Csak ennyi? Megúszom anélkül, hogy egyet is kapnék a szellemes, Bradford féle megjegyzések közül? – Elég régen ismerjük már egymást ahhoz, hogy feleslegesen ne vitatkozzunk – válaszolta hamiskás mosollyal Elliot. – Régen volt, mikor az apám elkapott és egymás mögé ültetett bennünket apád egyik telivérére. – Olyan régen, hogy már jóval anyád és apám házassága előtt a testvéremnek tekintettelek – egészítette ki halkan fivére szavait Elliot. Chase mosolyogva bólintott és arra gondolt, hogy szavakban ennél világosabban még egyikük sem fogalmazta meg a másik iránti érzéseit. – Ha azt mondod, hogy maradnod kell, hiszek neked – jelentette ki Elliot. – Az ördögbe is, ha én lennék a helyedben, valószínűleg ugyanezt tenném. Mindössze azt nem akarom, hogy túl nagy ügyet csinálj belőle. – Ne aggódj! – nyugtatta meg Chase és biztatóan az öccse vállára csapott. – Aggódni? Én? – húzta fel csodálkozva a szemöldökét Elliot. – Rettenetesen éhes vagyok. Te nem? – Úgy látom, bármi történt is veled, a gyomrodnak azért nincs semmi baja – nevette el magát Chase. Elliot is megpróbált mosolyogni, ám a sérült ajkába hasító fájdalom miatt csak egy hangos szisszenésre futotta tőle. – Az a helyzet – mondta –, hogy tegnap este kihagytam a vacsorát. – Te?! – Nagyon is helyes döntés volt, figyelembe véve a szájam állapotát. Elliot a mosdóállványhoz lépett, vizet öntött a lavórba és óvatosan megmosta az arcát. – Jézusom! – nyögte, miután megnézte magát a falon lógó apró, fémkeretes tükörben. – Rondán nézek ki, ugye? – kérdezte a bátyját.

60

Chase együttérző mosollyal válaszolt. – Szóval azt mondod, hogy ez a Bodine nevű pasas nála dolgozik? – Igen – felelte Chase, miközben holmija maradékát is összeszedte és betömködte az utazózsákba. – Ma reggel én is összezördültem vele. Most már sajnálom, hogy csak a szavainkat mértük össze. – Kemény küzdelem lehetett a számára – nevetett fel óvatosan Elliot. – Azt hiszem, az ökle gyorsabban működik, mint az agya. – Kibújt vérfoltos ingéből és tisztát húzott helyette. – Tehát, mikor indulunk? – kérdezte mintegy mellékesen. Chase keze a meglepetéstől megállt a levegőben. – Mi az, hogy indulunk? – Ha te itt maradsz, akkor én is. – És mit akarsz csinálni? Gyógyítani a beteg lovakat? – Senkinek sem kötelező megtudnia, hogy orvos vagyok, Chase. Hidd el, belőlem is lesz olyan lovász, mint bárkiből. Azért jöttem, hogy megismerjem a Nyugatot és első kézből akarok tapasztalatokat szerezni róla. – Már el is kezdted az élménygyűjtést – mutatott Chase mosolyogva Elliot feldagadt arcára. – Én most az igazi tapasztalatokra gondolok. Azt mondtad, hogy az emberei sorra továbbállnak. Biztosan szüksége van újabb... – El, te orvosnak születtél és nem lovásznak –szakította félbe az öccsét Chase. – Neked hivatásod van. Ez a különbség kettőnk között. Körülbelül annyit értesz egy ló megpányvázásához, mint... mint én ahhoz, hogy lehet meggyógyítani egy sérült lábat. Egy napig sem bírnád ki odakint. – Valóban? – kérdezte kihívóan a bátyját Elliot. – Akarod, hogy fogadjunk? Chase látta az öccse szemében gyúlt tüzet, és kétségbeesetten megpróbált visszakozni: – Nem arról van szó... – Szerintem meg igen. Ha az orvostannal meg tudtam birkózni, ez sem foghat ki rajtam – jelentette ki határozottan Elliot. – A gyakorlatlanság nem feltétlenül jelent alkalmatlanságot. – Hagyd már ezeket a nagyképű hülyeségeket! – legyintett indulatosan Chase. – Miért? Mennyi időbe telhet, míg valaki megtanulja a lasszóvetést? Chase szenvedő arccal a mennyezetre emelte a tekintetét, de öccsét ez a legkevésbé sem zavarta. – Mondjuk egy napba? – Te vagy a legcsökönyösebb, zápult agyú... – Na, jó. Legyen egy hét vagy inkább egy hónap. Meglátjuk, kinek fog sikerülni és kinek nem. – Miből gondolod, hogy egyáltalán hajlandó lesz felfogadni? – kérdezte Chase és zsákját vállára vetve elindult az ajtó leié. – Ha minden úgy van, ahogy elmondtad, rá fogja vinni a szükség – felelte Elliot, és szorosan a bátyja nyomában kilépett a folyosóra. – Biztosan felfogad, ha már egy olyan idiótának is munkát adott, mint az a Bodine. Chase nem állta meg tovább nevetés nélkül: – Tudod mit, El? Ebben akár még lehet is valami.

61

*** – Biztos vagy benne, hogy ez a megfelelő? – kérdezte Elliot és megpróbálta kisimítani gyűrött ingét, amelyet Chase a Goldféle ruhakereskedésben vetetett vele. Zavartan végignézett farmernadrágba bújtatott lábán, magas sarkú, fényes csizmáján és hóna alá csapta gondosan összehajtogatott, csomagolópapírba bugyolált városi öltözékét. Chase egy ideig vizsgálgatta, mint festő a modelljét, majd elégedetlen fejcsóválással megállapította: – Nem, ez még mindig nem az igazi. Ahhoz, hogy ne legyél olyan feltűnő, kicsit viharvertebben kellene kinézned. – Viharvertebben? Mit akarsz még azon kívül, hogy így fest a képem? – Igazad van, tulajdonképpen ennyi is megteszi – bólintott beleegyezően Chase és kilépett az utcára. A téren változatlanul nagy volt a forgalom, s a környékről érkezett kereskedők a vasárnap ellenére élénken kínálták portékáikat nagy társzekereikről. Chasenek egyből Libby jutott az eszébe, amikor meglátta az ünneplőbe öltözött; sétálgató asszonyokat. A vasárnapi korzózok figyelmét hirtelen éles ostorpattogás kötötte le. A térre kifutó egyik utca torkolatában két áruval megrakott fogat jelent meg. A kocsisok ostorukkal csapkodva vadul hajszolták állataikat, mintha csak versenyezni akarnának egymással, a járókelők pedig ijedten ugrottak félre, nehogy a száguldó lovak patái vagy a kerekek alá kerüljenek. Chase is belépett az egyik ház biztonságot nyújtó árkádja alá, de Elliot rémült arccal, dermedten ott maradt az épület előtt. – Teremtő Isten – motyogta és a téren át közeledő, orgonalila ruhás, fekete hajú fiatal nőt nézte, aki annyira elmerült egy könyv olvasásában, hogy szemmel láthatóan tudomást sem vett az egyenesen feléje tartó fogatokról. – El fogják gázolni! – Kicsodát? – kérdezte Chase és riadtan felkapta a fejét. – El, gyere vissza! A gondolkodásra már nem volt idő, cselekedni kellett. Elliot elrugaszkodott és vadul rohanni kezdett a fekete hajú nő felé.

62

HETEDIK FEJEZET Elliot meg sem próbált kiabálni, tudta, hogy a figyelmeztetéssel már úgyis elkésett. A nő csak az utolsó pillanatban vette észre, mikor már ott volt, közvetlenül előtte. Fekete szeme rémülten elkerekedett, s csupán egy apró sikolyra maradt ideje, mert a férfi teljes lendülettel nekirontott és magával rántotta. A nyitott könyv kirepült a nő kezéből, csuklójára erősített táskájának zsinórja pedig Elliot nyakára csavarodott az ütközéstől. A kocsik elszáguldottak mellettük, ők pedig a földre zuhantak és összekapaszkodva többször is megpördültek, míg végül, meglehetősen dicstelen módon az egyik utcai kút mellett, a sárban kötöttek ki. Elliot egy pillanatra mozdulatlanná merevedett és mély lélegzetet vett. Sérült bordái annyira sajogtak, hogy keményen össze kellett szorítania a fogát, nehogy feljajduljon. Karja még mindig a karcsú testre fonódott, s ez – bármennyire alkalmatlan is volt erre a helyzet – kellemes bizsergést váltott ki belőle. A körülöttük gyülekező emberekről tudomást sem véve óvatosan elhúzódott tőle, hogy alaposabban megnézze magának, kivel is hozta össze a véletlen. A nő, vagy inkább lány vonásait sokan talán hétköznapinak találták volna, de Elliotot szinte megbabonázta hatalmas fekete szempilláktól beárnyékolt csillogó, melegbarna szeme. Ijedten pislogott megmentőjére és szív alakú arcán – bár mi sem állt távolabb tőle, mint hogy nevessen – két kedves gödröcske jelent meg. Halkan felköhögött és kezét ijedten nekifeszítette a férfi vallanak. – Kérem... – Ne mozduljon – parancsolt rá Elliot és gyakorlott ujjaival gyorsan végigtapogatta a karját. – Feküdjön nyugodtan! – Na, de... – Ne mozogjon! – hántotta el a tiltakozást a férfi és a rémült tekintetű, finom vonású arcra nézett. – Lehet, hogy megsérült. – Megsérültem? – kérdezte felháborodott értetlenséggel a lány. – Itt fekszem a sárban és egy idegen férfi tapogatja a karomat! Lenne olyan kedves – tenyerét Elliot izmos mellének feszítette – és levenné rólam a kezét?! – Majd ha befejeztem – válaszolta az orvos, majd a tiltakozással mit sem törődve folytatta a vizsgálatot. A karokkal végezve végigtapogatta a bordákat, s miután ott sem észlelt törést, a lábakat akarta ellenőrizni. – Hagyja abba! – kiáltott rá felháborodottan a lány. Gyorsan felült, sáros, csipkekesztyűs kezével megragadta a férfi csuklóját és zavartan nézett az egyre nagyobb számban köréjük gyülekezőkre. – Mi az ördögöt képzel maga?! Elliot egy határozott mozdulattal kiszabadította a kezét és a hosszú ruhát feljebb hajtva végigfuttatta ujjait a nő sípcsontján. – Ellenőrzöm, hogy nem törte el valamije – közölte tényszerűen, a legcsekélyebb indulat nélkül. A lány ismét elkapta a kezét. – Semmim sem tört el, erről biztosíthatom – tiltakozott hevesen és visszahúzta a sáros ruhát feketeharisnyás lábára.

63

Félrecsúszott kalapjáért nyúlt, hogy megigazítsa. Az eséstől mégis megüthette magát, mert a karját felemelve halkan felszisszent. – Engedje meg... – Nem – utasította el a segítséget, az újabb zaklatástól tartva, a lány. – Már rendben is vagyok. Kissé megnyugodva csak most figyelt fel rá igazán, hogyan is néz ki a férfi. – Teremtőm! – nyögött fel ijedten. – Ezt én csináltam? – Micsodát? Ezt? – kérdezte Elliot és óvatosan megtapogatta bedagadt szemét. – Nem. Még tegnap estéről való. A lány csodálkozva nézett rá, nem értette, mire gondol. – Tudja, a cantinában voltam – kezdte Elliot, de már bánta is, hogy bolond fejjel belebonyolódott a magyarázatba. A végén még sikerül elhitetni magáról, hogy valami megátalkodott kocsmai verekedő, aki ráadásul még alul is szokott maradni a harcban. – Értem – válaszolta a lány, arckifejezésével és hangsúlyával semmi kétséget sem hagyva afelől, miként is gondolkodik kéretlen megmentőjéről. – Tudom, mit gondolhat most, Miss... – Látja, ebben nem vagyok olyan biztos – hárította el a bátortalan ismerkedési szándékot a lány. – Már úgy értem, hogy rendszerint... – mentegetőzött zavartan Elliot –... szóval nem szokásom ilyesmiben részt venni. A verekedésre gondolok. Az igazság az, hogy... szóval én orvos vagyok... – Én pedig Viktória királynő – szakította félbe gúnyos hangon a magyarázatot a lány. – Igazán mondom, Mr... – Bradford. Elliot Bradford. – Nos, Mr. Bradford, ha nem mentette volna meg épp az előbb az életemet – amiért egyébként örökké hálás leszek magának –, és nem nézne úgy ki, mint aki szintén orvosi ellátásra szorul, akkor egy hatalmas pofont kapott volna tőlem az előbbi illetlen viselkedéséért. A körülményeket figyelembe véve, azt hiszem az a legjobb, ha most segít felállni és békésen elbúcsúzunk. – Persze... természetesen... – habogta Elliot, miközben talpra segítette a lányt. – Higgyen nekem, én tényleg orvos vagyok. Mintha csak a mentegetőzésen gúnyolódtak volna, mögöttük hangosan felbőgött két szamár, mire a férfi megpördült és gyilkos pillantást vetett rájuk. A körülöttük állókat széttaszigálva, éppen akkor ért oda hozzájuk Chase. – El! Jól vagy...? Teremtő atyám! Miss Harper, hát maga az?! – Sajnos igen, Mr. Whitlaw – válaszolta a nő és elkeseredetten nézett végig sáros ruháján. Elliot a meglepetéstől dermedten nézett a bátyjára és alig bírta kinyögni: – Ti ismeritek egymást? – Ma reggel találkoztunk – felelte Chase és odanyújtotta Elliotnak futás közben elvesztett kalapját. – Miss Nora Harper – bólintott a nő felé. – Ez pedig Elliot Bradford, a barátom.

64

– Félig már ismerjük egymást – mondta Nora, és udvarias mosolyt erőltetve az arcára, bólintott. Másodpercekbe telt, míg Elliot annyira visszanyerte a lélekjelenlétét, hogy meg tudjon szólalni. – Örülök, hogy megismerhettem, Miss Harper. Tudom, hogy ez magának nem volt kellemes, de én tényleg örülök. Nem úgy értettem, hogy... csak azt akartam mondani... Nora kezdett egészen jól szórakozni a férfi zavarán és kénytelen volt összeszorítani a száját, hogy el ne mosolyodjon. – El ragyogóan ért hozzá, miként keltheti bemutatkozáskor a legkedvezőbb benyomást – jegyezte meg Chase, aki viszont meg sem próbálta titkolni, hogy mulat a helyzeten. – Nora! – hallatszott valahonnan a tömegből. Pár másodperc múlva, a bámészkodókat félrelökdösve Jonas Harper termett mellettük. – Nora! Jól vagy?! Az Isten szerelmére, hova tetted az eszed, te lány! Hogy lehet úgy végigmenni az utcán, hogy nem nézel magad elé?! A kutyafáját! Frank MacDonald éppen kint volt az üzlete előtt, ő mondta, hogy majdnem elgázoltak. – Nem vettem észre a kocsikat, Jonas – mentegetőzött sietve a lány. – Az egész olyan hirtelen történt. Én... én nem is tudom, mi volt velem – mentegetőzött, majd óvatosan körbepillantott, nem látja-e valahol a kezéből kiröpült könyvet. – Azt hiszem, nagyon elgondolkodtam. Ha nem lett volna a közelben Mr. Bradford... – Abban állapodtunk meg, hogy az üzletnél találkozunk. Mi van veled, hogy úgy mászkálsz, mintha a felhők között járnál? Nézd meg magad, csupa sár lettél – korholta dühösen a húgát Harper, s csak miután befejezte, fordult oda Elliothoz. –Szóval Bradfordnak hívják? – Igen. Én... – kezdte Elliot és kezet nyújtott. – Hálás vagyok magának, Bradford, amiért ilyen hamar feltalálta magát – vágott közbe Harper és röviden megrázta Elliot kezét. A mellényzsebébe nyúlt és egy köteg pénzt vett elő. – Megmentette a húgom életét. Szeretném kárpótolni a kellemetlenségért. – Cseppet sem volt kellemetlen megmenteni egy olyan bájos hölgyet, mint az ön húga, uram – válaszolta megbántottan Elliot. Nora most először örült, hogy besározódott az arca, mert így a többiek legalább nem láthatták pirulását. Tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott az Elliotéval, de aztán gyorsan el is vonta a férfiról a szemét. Harper kiválasztott a csomagból néhány bankjegyet. – Hadd fizessem ki legalább a tönkrement ruháját! – Komolyan gondoltam, amit az előbb modtam – válaszolta rendreutasító hangon Elliot és rögtön Nórához fordult: – Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Miss Harper. Jobb lett volna más körülmények között találkozni, de talán majd máskor. – Mr. Bradford... – kezdte a lány, ám bizonytalanul el is hallgatott. A szemei beszéltek helyette és többet árultak el, mint amennyit – Elliot legalábbis ezt gyanította – hajlandó lett volna hangosan kimondani. Kedves mosoly jelent meg az arcán és barátságosan bólintott a férfinak: – Köszönöm.

65

Elliot nyelt egy nagyot, némán meghajolt és gyorsan távozott, félve, hogy valami végzetes hibát követ el, ha marad. Soha nem esett még ennyire nehezére elbúcsúzni egy nőtől. Furcsa, számára teljesen ismeretlen zavart érzett, s ami a legkülönösebb, még örült is neki. Harper szemét összevonva nézett a távolodó Elliot után, majd odafordult Chasehez: – Whitlaw. Gondolom, mi még találkozunk Elizabethnél. – Én is azt hiszem – felelte Chase, akinek a figyelmét nem kerülte el a Harper szavaiban megbúvó célzás. – Jól emlékszem, hogy erről a környékről való? – Egy szóval sem mondtam. Hozzátartozik ez a követelményekhez, ha valaki munkát akar vállalni? – Nem. Mindössze érdekel, mi történik Elizabeth körül. Egyedülálló nő... az ember soha nem lehet eléggé óvatos. – De látom, maga ügyel rá, hogy az legyen. Miss Harper – köszönt el Nórától Chase és sarkon fordulva Elliot után sietett. A tér másik oldalán érte utol, és kezét a vállára téve megállította. – Jól vagy? – Ostoba hólyag! – Elliot dühös pillantást vetett Harper felé. – Képes lett volna pénzt adni, mert segítettem a húgának. Chase, hogy megnyugtassa, belékarolt és lassan továbbvezette. – Nem mintha ez téged különösebben érintene – kezdte közömbös arccal –, de Nora Harper hetente legalább egyszer meglátogatja Libbyt és segít a fiának a tanulásban. Látva, hogy amit mondott, erősen szöget ütött öccse fejében és lázasan latolgatja az esélyeket, odanyújtotta neki Nórának a sárból kimentett könyvét. – Lehet persze, hogy a bátyja egy pillanatra sem veszi le róla a szemét. – Lehet – mondta elgondolkozva Elliot. – Szóval hetente egyszer? – Legalább. – Hogy nézhetek ki, teremtő Isten! – simított végig sáros, összevert arcán Elliot. – Nem hitte el, mikor megmondtam neki, hogy orvos vagyok. – Miért, te elhitted volna az ő helyében? – kérdezte nevetve Chase. – Nem – most már az öccse is mosolygott. Vidáman feldobta és elkapta Nora könyvét. – Egy haszna azért mégis van annak, ami történt – vigyorgott Chase. – Micsoda? – Az, hogy most már elég viharvert a kinézeted. *** Libby megállt és mélyen beszívta a felázott, frissen megmozgatott föld szagát. Keze fejével félresimította a szemébe hullott hajat, majd a kapát megragadva tovább irtotta a sarjadó kukorica és bab között makacsul megtelepedett gyomokat. Nemrég még Tad is ott hajladozott mellette, de elküldte, arra hivatkozva, hogy jólesne neki egy kis víz, mert nagyon megszomjazott.

66

Kezével ernyőt tartva a szeme fölé a gyerek után nézett és mosolyogva figyelte, hogyan játszik a nyárfák alatt a patakban. Egy ilyen korú fiúnak szüksége van a kikapcsolódásra – gondolta. Időt kell hagyni neki arra, hogy a patakban játsszon, bármilyen sok legyen is a gyomlálnivaló, és engedni kell, hogy a lóherébe leheveredve elálmodozzon, még akkor is, amikor ezernyi munka vár elvégzésre. Összeszorult a szíve, mert arra gondolt, hogy az apja soha többé nem láthatja így a gyerekét. Nem zárhatja többé a karjába, mint egykor tette, nem oktathatja a horgászat ügyességet és kitartást igénylő művészetére. Milyen magányos, egyhangú is az életük egy fiúgyerek számára. Néha erős kétségei támadtak afelől, helyesen tette-e, amikor itt maradt, távol másoktól, és megfosztotta őt a korabeliek társaságától. Az utóbbi időben egyre jobban érezte, hogy életük felborult, és Lee távozásával betölthetetlen űr keletkezett. Tudta, a férfi a maga módján nagyon szerette a gyereket, s bár iránta soha nem tudott igazán odaadó lenni, neki is hiányzott a barátsága, a közelsége. Megrázta a fejét és igyekezett elűzni magától a gyötrő gondolatokat. Kegyetlenül tűzött rá a déli nap, de folytatta a munkát. A reggelt a karámban kezdte, a nemrég befogott kancák között, szoktatva őket a kötőfékhez. Utána ebédet főzött és segített vizet hordani az állatoknak. Érezte a mellei között végigcsorgó izzadságot, és csipkével szegett zsebkendőjét előhúzva megtörölte magát. Az járt a fejében, hogy ennek a homokos, gyengén termő új mexikói talajnak a munkába fogása mennyire fáradságos és nem sok sikerrel kecsegtető vállalkozás. Nem véletlen, hogy olyan kevés, növénytermesztéssel foglalkozó farmer telepedett meg a vidéken – gondolta, és ismét belevágta a kapát az előző napi esőtől felázott földbe. Keményen meg kellett küzdenie azért, hogy ez a talaj bármit is teremjen. Hányszor előfordult már, hogy a perzselő nap minden palántáját kiégette. Ahhoz, hogy valaki errefelé növényeket termesszen, nagy türelemre, kitartásra van szükség és arra, hogy igazán rávigye a szükség – állapította meg magában. Szerencsére ez a kiadós eső most valamit segített a helyzeten. Ha odafigyel és gondosan végzi a dolgát, az idei termés át fogja segíteni őket a télen – morfondírozott. Feltéve persze, hogy addig ki tudnak tartani. Igen, ez az igazi probléma, az idő, amelyből neki soha nincsen elég. – Túl meleg van most ehhez a munkához – szólalt meg váratlanul a háta mögül egy mély hang. Libby meglepetten hátrafordult és mindössze néhány lépésnyire magától meglátta a lova nyergében ülő Chase Whitlawt. A mögötte sütő nap szikrázó fénykörbe vonta erőteljes, izmos alakját. Meglátva őt, az asszony egy pillanatra minden gondjáról megfeledkezett és önkéntelenül is elmosolyodott. – Nem is hallottam, hogy jön, Mr. Whitlaw – mondta és a combján megfeszülő farmerbe törölte nedves földtől piszkos kezét. Tekintete oldalra siklott és csak most vette észre a Chasetől néhány lépésnyire lemaradt, egy vörössárga herélt nyergében ülő idegent. – Délben, a tűző napon is mindig ilyen keményen dolgozik? – kérdezte a férfi.

67

– Megszoktam már – felelte Libby és a keze fejével a homlokáról is letörölte az izzadságot. – Örülök, hogy visszajött. Chase meglepetten dőlt előre a nyeregkápára. – Kételkedett benne? Megmondtam, hogy visszajövök. Libbynek egy másik férfi jutott az eszébe, aki ugyanezt mondta, de akit a háború ugyanúgy elragadott tőle, ahogyan ezt az embert is egészen biztosan tovább fogja majd űzni a nyughatatlansága. – Őszintén szólva, megszoktam már, hogy senkiben se bízzam meg feltétlenül és csak magamra számítsak – jelentette ki. – Ésszerű filozófia – ismerte be a férfi. – Ellenben, ha már együtt fogunk dolgozni, szeretném, ha nem szólítana többé Mr. Whitlawnak. A nevem Chase. Egyszerűen csak Chase. Kértem már... Leugrott a nyeregből és olyan pillantást vetett az asszonyra, hogy Libby úgy érezte, mintha minden porcikája viaszból lenne. Hálás volt a hegyek felől feltámadó, a testén szétáradó hőséget enyhítő, gyenge szélnek. Hirtelen könnyednek, felszabadultnak érezte magát, de abban már nem volt biztos, hogy a szellőtől-e, vagy Chase Whitlaw közelségétől. A férfi egy pillanatra elgyönyörködött Libby széltől borzolt, aranyszőke hajában, s csak azután mutatott kísérőjére. – A barátom, Elliot Bradford. Az asszony jól megnézte magának a lova nyergéből lecsúszó, a kalapja tetejétől a csizmája orráig szutykos idegent. Látta az arcán sötétlő véraláfutásokat és arra gondolt, hogy már csak éppen ő hiányzott a farm amúgy sem csekély gondjai mellé. Még egy forrófejű, részeges verekedő. – Mrs. Honeycutt – bólintott Elliot és udvariasan megemelte a kalapját. – Chase mondta, hogy emberekre van szüksége, én pedig éppen munkát keresek. – Kis szünetet tartott, zavartan lesöpörte az inge ujjára rászáradt sarat és csak azután folytatta: – Tartok tőle, hogy akikkel ma találkozom először, azokban nem keltek túl jó benyomást... Libbyt meglepte a mocskos külsővel éles ellentétben álló, iskolázottságról tanúskodó beszéd, de ügyelt rá, hogy el ne árulja magát. Alaposan végigmérte a férfit és arra a megállapításra jutott, hogy talán lehet valamire használni. – Ért a lovakhoz, Mr. Bradford? – kérdezte. – A lovakhoz? – kiáltott fel vidáman csillogó szemmel az idegen. – Hát persze! Tulajdonképpen közöttük nőttem fel. – Beszélt magának Mr.... Chase az itteni fizetésekről? – Nekem tökéletesen megfelel, amennyit ön jónak lát, asszonyom. – A jó fizetés és a munkaadó által jónak látott javadalmazás néha igencsak különbözik egymástól, Mr. Bradford – jelentette ki Libby. – Azt hiszem, kénytelen lesz beérni azzal, ami valahol a kettő között van. A munkások szállásán lerakhatja a holmiját – mutatott a karám mellett álló épület felé. – Feltéve persze, ha nem irtózik ugyanúgy az ilyen helyektől, mint a barátja. – Nem, asszonyom. Nekem tökéletesen megfelelő lesz – válaszolta Elliot és egy rövid, diadalmas mosolyt eresztett meg Chase felé.

68

Lódobogás hallatszott és vadul vágtázva két lovas közeledett feléjük – Early és Bodine. A hosszú hajszától tajtékos lovát visszafogva Bodine a szeme sarkából Elliotra pillantott, de rögtön utána Chasere szögezte rosszindulatú tekintetét. – Na, mi van? Eltévesztette a városba vezető utat? – kérdezte kihívóan. Libby látta Chase ökölbe szoruló kezét és Elliot Bradford elképedt arcát, s igyekezett megelőzni őket a válasszal: – Leszerződtettem őt, és Mr. Bradfordot is. – Hijnye! – kiáltott fel Bodine és Elliotra szögezte diadalmas tekintetét. – Csak most jövök rá, honnan volt olyan ismerős a képe. Vesszek meg, ha ez nem az a fickó, akit tegnap este egy kicsit megrendszabályoztam. – Vesszen – bólintott rá komoran a megjegyzésre Elliot és kalapját levéve kapargálni kezdte, róla a rászáradt sarat. – Ezek szerint maguk már ismerik egymást? – kérdezte Libby hol az egyikre, hol a másikra nézve. – Volt egy kis beszélgetésünk – felelte meglehetősen siralmas ábrázattal Elliot. – Tegnap még mintha elegánsabb lett volna. Honnan szerezte ezt az ócska göncöt? – kérdezte rosszindulatú vigyorral az arcán. – A maga szabójától kaptam, ő tart ilyeneket raktáron a megrendelői számára. A megjegyzésre Early hangosan felnevetett, Bodine arcáról pedig egy szempillantás alatt eltűnt a jókedv. – Megtalálták a kancát? – kérdezte Libby a munkavezetőt, gyorsan témát váltva. – Igen, asszonyom – válaszolta elkomorult arccal Early. – Megtaláltuk. Ami megmaradt belőle. – A prérifarkasok? – Lehet, hogy azok is belekóstoltak, de már csak akkor, amikor nem élt szegény pára. Libby karja hirtelen libabőrös lett, s még mielőtt Early folytathatta volna, már tudta is, mit fog hallani. – Góliát volt. Olyan biztos vagyok benne, mint ahogy itt állok. A nyomát is megtaláltuk a dög közelében. – Nem! – kiáltott fel az asszony és indulatosan a földhöz csapta a kapát. – Az nem lehet, hogy már megint itt legyen. Düh és félelem volt egyszerre benne, de mindkettőt gyorsan legyűrte, és összeszedte magát. Megtanulta már, hogy az indulatoknak engedni felesleges időpocsékolás, és tisztában volt azzal, hogy ebben a helyzetben józan mérlegelésre van szükség. – Ne aggódjon miatta – mondta biztatóan Early. – El fogjuk kapni. – Megkérdezhetném, ki az a Góliát? – szólt közbe a beszélgetésből mit sem értve Elliot. – Egy grizzly – válaszolta közömbösen Bodine, és dohánnyal teli zacskóját kibogozva nekiállt cigarettát sodorni. – Egy grizzly? – kérdezte a csodálkozástól tágra nyílt szemmel Elliot. – Veszedelmes fenevad – mondta Early és idegesen végigsimított az arcán kiütközött ősz borostákon.

69

– Veszedelmesebb, mint a nyáron feltámadó sarki szél. Két éve találkoztam vele utoljára, de egyszer is elég volt látnom ahhoz, hogy örökre megjegyezzem. – Amikor legutóbb itt járt – folytatta kis szünet után –, megölt két embert, akik a nyomába szegődtek. Hátulról támadt rájuk és végzett velük, még mielőtt egyáltalán rádöbbenhettek volna, mi is történik. Ravaszabb még a sátánnál is. – Öt kancánkat és három csikónkat is széttépte – egészítette ki a munkafelügyelő szavait Libby. – Ekkora veszteséget nem engedhetünk meg még egyszer magunknak. – A grizzlyk ilyen messze délre is elvándorolnak? – érdeklődött Chase és a közeli Sangre de Cristos csúcsai felé pillantott. – Góliát nem közönséges medve – válaszolt Early. – Nem úgy viselkedik, ahogy a fajtájától el lehetne várni. A jobb mellső lábát valamikor szétlőhettek, látszik a nyomaiból, hogy vigyáz rá, óvatosan lép vele. Biztosan attól vadult meg ennyire. – Friss nyomokat találtak? – Igen, a Pinon Flatre vezető ösvény közelében, úgy két mérföldnyire a kanyontól, ahol az állataink többségét tartjuk. Nem lehettek régebbiek két órásnál. Otthagytuk Miguelt, hogy őrködjön, de egyedül kevés lesz hozzá. Ha Góliát beszabadul a lovak közé, sokat megöl közülük, a többieket pedig úgy megijeszti, hogy a Cimarronig meg sem állnak. – Menjenek és váltsanak lovakat, mert úgy látom, ezek nagyon kifáradtak – szólt rá Earlyre Libby. – Én összekészítek valami ennivalót és egy óra múlva indulhatunk. Megfordult és már indult is volna a ház felé, de a munkafelügyelő utána lépett és elkapta a karját. – Hé, várjon csak, asszonyom! Hova akar menni? – Magukkal, megkeresni a grizzlyt. – Ezt nem gondolhatja komolyan! – csatlakozott Earlyhez Chase is. – Dehogynem. Ő már csak ilyen – szólt közbe vigyorogva Bodine. Az asszony keményen Chase szemébe nézett és megkérdezte: – Van ellene valami kifogása, Mr. Whitlaw? – Én csak... – kezdte bizonytalanul a férfi, de Early rögtön a segítségérc sietett. – Nekem van ellene kifogásom –jelentette ki határozottan. – Megígértem az öreg Malachinak, mikor haldoklott, hogy vigyázni fogok magára. Biztosan nem az járt az eszében, mikor az ön gondjaira bízta a gazdaságot, hogy egyszer majd fogja magát és Góliát után ered. –Ez most már az én gazdaságom, az én földem, Early – vitatkozott Libby. – Az én lovaimat tépte szét az a fenevad, és csak a Jóisten tudja, hányat fog még széttépni addig, amíg sikerül végeznünk vele. Képtelen vagyok ölbe tett kézzel itthon ülni és várni, hogy megismétlődjön az, ami két éve történt. Ugyanazért dolgozunk valamennyien, Early, és ne várja tőlem, hogy meghúzzam magam, mint valami törékeny virágszál, amikor komolyra fordulnak a dolgok. Úgysem lennék rá képes. – A kutyafáját! – mondta elégedetlenül a munkafelügyelő és indulatosan beletúrt őszülő hajába. –Tisztában van vele, hogy a Canadian innenső partján maga a legmegátalkodottabb, legmakacsabb nőszemély?

70

Mivel válaszként csak egy fintort kapott, Early rögtön folytatta is: – Gondolom, néhány napig Strawra is rá lehet bízni a farmot. Mi lesz a fiúval? – Boldogan ki fog költözni hozzá és segít neki a ház körüli munkákban – válaszolta Libby. – Talán észre sem veszi, hogy nem vagyok itthon. Oldalra fordult és figyelte, amint Tad és Straw a víz fölé hajolva a patakban cikázó apró halakat nézi. Az öreg élete jó részét a Honeycutt farmon élte le, és ami a fiút illeti, nemcsak Malachi hiányát pótolta, hanem bizonyos szempontból az apjáét is. Libby tisztában volt Straw gyengéivel, de hálás volt neki a Taddel töltött időért és tudta, hogy az öreg lovászra bízva jó kezekben marad a fia. Visszafordult, s még éppen elkapta Chase rosszalló tekintetét. Látta rajta, hogy cseppet sem helyesli a döntését, de nem törődött vele. Ahonnan ő jött, ott nyilván szelídek és engedelmesek a nők, és gyengeségüket rafináltan kihasználva érik el, hogy a férfiak azt tegyék, amit ők akarnak – gondolta. Ő viszont olyan környezetben nőtt fel, ami másfajta viselkedést kívánt, és ezt a művészetet soha nem is volt képes elsajátítani. Ennek ellenére némi irigységet érzett azok iránt a keleten lakó, kényelemben élő és Chase Whitlawból minden bizonnyal mélységes tiszteletet kiváltó elkényeztetett nők iránt. Eh, badarság – szidta meg magát rögtön az ostoba gondolatért. Az vagyok, aki, és nem is fogok megváltozni egyetlen férfi kedvéért sem. – Hát maguk? – kérdezte Early Chaset és Elt. – Biztos nem az járt az eszükben, hogy grizzlyre vadásszanak, amikor elszegődtek, de azért jó hasznát tudnánk venni még két embernek. – Engem itthon sem tudna tartani – mondta Chase és egy gyors pillantást vetett Libbyre. – Én is benne vagyok – csatlakozott hozzá El. Libby jól emlékezett rá, hogyan kezelte a puskát Chase Whitlaw, de nemcsak ezért örült annak, hogy velük tart. Enyhe izgalom kerítette a hatalmába, mikor arra gondolt, hogy a következő egykét napban ott lesz közvetlenül mellette. Úgy érezte magát, mint a rejtélyes szelencének ellenállni nem tudó, legendabéli Panora, és biztos volt benne, hogy kíváncsiságának csak rossz vége lehet. Ezzel együtt sem volt azonban képes legyűrni magában a vágyat, hogy megtudja, miféle titkokat rejt a férfi zöld szeméből sugárzó, rejtélyes tekintet. A karám felé pillantott, ahol Miguel fia, Esteban éppen egy csődört próbált meg felkantározni. – Szóljanak Estebannak, hogy pakolja össze a holmiját. A kanyonig ő is velünk jön – figyelmeztette Earlyt. – Én megyek, beszélek Strawval és Taddel. Egy óra múlva legyen kész mindenki – adta ki határozottan a végső utasítást Libby, és vissza sem nézve elindult a ház felé.

71

NYOLCADIK FEJEZET Libby összeszedett néhány elszáradt gallyat és felélesztette a megfeketedett kávéskanna alatt gyengén pislákoló tüzet. Az égen fényesen ragyogtak a csillagok, és Early kivételével, akire az első őrszolgálat jutott, mindenki lefeküdt már körülötte. Azóta, hogy elindultak otthonról, a Sangre de Cristos lábánál kezdődő fekete, vulkáni sziklák között egyre csak felfelé vezetett az útjuk. Rábukkantak ugyan a nyomra, amelyet Early és Bodine látott, s hamarosan találtak egy lelapított, szétdöngölt feketebodza bokrot is, ám egy idő után elvesztették a csapást. Hiába keresték a nyomokat, képtelenek voltak ismét megtalálni. Alkonyatkor azokat dús füvű tisztás szélén, fenyők és nyárfák lombsátra alatt ütöttek tábort. Az emberek fáradtan dőltek le és nyakukba húzták takarójukat, hogy védjék magukat a nappali hőséget felváltó, magasan fekvő sivatagból lehúzódó éjszakai hideg ellen. Libby mélyet sóhajtott, elővette zsákjából a vadkansörtés hajkefét, amit még Lee adott neki, mielőtt elment volna a háborúba, és kifésülte a haját. Megborzongott, s hogy védje magát a hidegtől, magára tekert egy gyapjútakarót, azonban nem feküdt le, ült tovább a tűz közelében. Fáradt volt, de nem álmos. Az utóbbi néhány évben megtanulta, mennyire mást jelent ez a két szó. Érezte, nem is fizikai fáradtság az, ami ránehezedik. Teste edzett volt, megerősödött a hosszú lovaglásokban, a földeken végzett kemény munkában. A magányosság tudata miatt érezte magát olyan erőtlennek. Ritkán engedte meg, hogy elhatalmasodjon rajta ez az érzés, de ezen az estén, a sziporkázó csillagokkal teli ég alatt képtelen volt elhessegetni magától. Ijesztően nagy feladatot vállalt magára. Néha erős kétségei támadtak afelől, hogy helyesen döntötte, de volt annyira makacs, hogy ne adja fel a küzdelmet. Pedig talán még Lee is bolondságnak tartotta volna, amibe belekezdett. Ez a gondolat fájt neki leginkább, hiszen éppen a tőle származó örökséget akarta megőrizni a fiuk számára. Valahonnan a távolból prérifarkas szomorú üvöltése hallatszott, s a fák ágai halkan susogtak a hűvös éjszakai szélben. Libby azt kívánta, ha csak egy pillanatra is, de vegye le róla valaki a szörnyű terhet, ölelje át szorosan és biztassa, hogy nem lesz semmi baj, minden jóra fordul. Tekintete önkéntelenül is oda vándorolt, ahol Chase feküdt, térdét felhúzva, feje alá rakott kézzel. Izgató melegség járta át a testét, miközben a férfit figyelte és arra gondolt, milyen érzés lenne, ha a karjaiban tartaná és simogatná. Vajon milyen íze lenne az ajkának...? Zavartan elhessegette magától a gondolatot, felállt és hátat fordított a férfinak. Nem akarta, hogy elragadja a képzelete és soha be nem teljesülő vágyak kerítsék hatalmukba. Szorosabbra húzta maga körül a takarót, felvette a puskáját és a közeli bozót felé indult, hogy könnyítsen magán. Elszáradt fenyőtűk ropogtak a csizmája alatt, ágak csapódtak az arcába, amint beljebb húzódott a bokrok közé. A harmadik negyedében

72

tartó hold kékes fénnyel árasztotta el körülötte az erdőt. Jó volt a tájékozódó képessége, nem félt attól, hogy eltéved, bár elég messze eltávolodott a tábortól. Dolgát végezvén biztos léptekkel indult vissza a tűzhöz, óvatosan kikerülve az útjába akadó nagy köveket, vihartól letört vastag faágakat. Már majdnem kiért a sűrűből, mikor szinte a semmiből egy sötéten föléje tornyosuló alak bukkant fel előtte. A széles mellkasnak ütődve önkéntelenül is hátraugrott, de erős kezek fogták meg a karját és tartották szorosan, hogy mozdulni sem tudott. – Libby – hallotta a suttogó hangot. – Én vagyok az, Chase. Megkönnyebbülten felsóhajtott, teste elernyedt és nem küzdött tovább azért, hogy szabaduljon. Mindössze azon csodálkozott, hogyan tudott egyetlen hang nélkül, észrevétlenül ilyen közel kerülni hozzá a férfi. – Atyaisten – suttogta, mikor végre visszanyerte a hangját. – Halálra ijesztett! Mit keres itt? Azt hittem alszik. – Gyakran előfordul, hogy csak fekszem és nem jön álom a szememre. De maga mit csinál itt? – Én... szóval... szerettem volna egy kicsit egyedül maradni – válaszolta zavartan az asszony és örült, hogy a sötétben nem látszik a pirulása. Chase elengedte a karját, de nem lépett oldalra, hogy tovább engedje. – Elfelejtette, hol van? Egyetlen rossz lépés és belebotolhat valami vadállat vackába. – Nem mentem túl messzire – mentegetőzött Libby. – Ahhoz azért elég messzire, hogy fegyvert vigyen magával – jegyezte meg szemrehányóan Chase, és az asszony puskát tartó kezére nézett. – Hát persze, hogy vittem. Úgy beszél velem, mintha valami nebáncsvirág lennék, aki egy lépést sem tett még a farmon kívül. Úgy ismerem ezt a vidéket, mint a tenyeremet. Az életem nagy részét itt éltem le. – Akkor azt is tudnia kell, hogy tele van váratlan veszélyekkel. – Bele ne kezdjen megint! – figyelmeztette Libby ingerülten a férfit. – Azt hittem, ezt a vitát egyszer s mindenkorra befejeztük. – Nem fejeztünk be semmit, ha elég buta ahhoz, hogy senkit sem figyelmeztetve elinduljon a sötétben. – Buta? – csattant fel az asszony, mintha az egész mondatból csak ezt az egyetlen szót hallotta volna meg. – Milyen jogon merészel... – Én csak meg akarom védeni magát, Libby – vágott közbe Chase. – Kíméljen meg az aggódásától, Mr. Whitlaw! – Legközelebb szóljon, mielőtt elmegy, mert egyedül akar maradni. Elég közel fogok maradni magához, hogy megvédhessem, de elég távol ahhoz, hogy ne zavarjam. – Ne legyen már ilyen nevetséges – figyelmeztette Libby és elégedetlenül felnevetett. – Libby – Chase megfogta, sőt szinte átölelte az asszony vállát. – Maga egy átkozottul makacs nő – mondta furcsa, fojtott hangon, és kissé közelebb vonta magához. – Igen, az vagyok – felelte Libby semmivel sem nyugodtabb hangon. – Ha nem így lenne, már régen feladtam volna. – Tenyerét a férfi mellére helyezte, de maga sem

73

igazán tudta, hogy növelni vagy csökkenteni akarta ezzel a köztük lévő távolságot. Chase egy pillanatra mozdulatlanná dermedt az érintéstől, és Libby szinte ki tudta tapogatni ujjaival hevesen dobogó szívét. – Ne értsen félre – mondta a férfi. – Becsülöm, ha egy nő határozott, erős akaratú. Maga a túlélők közé tartozik, és az vagyok én is, akár jó ez, akár rossz. Akár jó ez, akár rossz. Mit érthetett ez alatt? – próbálta megfejteni a szavai értelmét Libby. Érezte, hogy annak, amit hallott, van valami mélyebb jelentése, de a férfi hangjában önsajnálatnak a nyomát sem tudta felfedezni, csupán valami kegyetlen őszinteséget. Csak most figyelt fel rá, hogy Chase ujjai a vállát simogatják, elkalandoznak hátára omló, sűrű hajában. Érzéki, zavarbaejtő mozdulatok voltak, s az asszony teste enyhén megremegett. Az esze azt súgta, hogy húzódjon el a férfitól, de valami, talán a régen nélkülözött emberi melegség iránti vágy mégis ott tartotta. Érezte arcán a kávéillatú leheletet, s mikor Chase ismét megszólalt, feltűnt neki, mennyivel lágyabb a hangja, mint nem sokkal korábban. – Kérem, Libby. Ebben az egyben ne makacskodjon. Nem akarom, hogy bármi baja essék. – Felnőtt nő vagyok, Chase. – Ezt senki nem vonta kétségbe. – Nem szükséges úgy vigyázni rám, mint valami naposcsibére. – Felnőtt nőknek is szükségük lehet gondoskodásra. A férfi szavai mögött megbújó jelentéstől riadtan, Libby megpróbált elhúzódni, de Chase nem engedte. – Lássa be, hogy asszonyként, egyedül nem tud elboldogulni a farmmal. Tönkre fogja tenni magát. Segíteni akarok és nem kérek mást, csak azt, hogy engedje. A mondatot befejezve keze ugyanolyan váratlanul siklott le a válláról, mint ahogy megragadta és Libby is elvonta a melléről a tenyerét. Megkönnyebbülést érzett, de csalódást is, mert, bár magának sem vallotta be, arra számított, hogy Chase közelebb vonja magához. Mi történt vele, hogy ilyen hatással van rá ez a férfi? – gondolta zavarodottan. – Rendben van – válaszolt elfúló hangon a kérésre. – Ha ez megnyugtatja magát, ezentúl szólok, mielőtt egyedül indulok valahová. – Köszönöm – Chase a mellettük álló fának támasztott karabélyáért nyúlt. – Jobb, ha most visszamegyünk. Azt hiszem, a múlt éjszaka elég keveset tudott aludni a csikótól. – Valószínűleg nem kevesebbet, mint maga. Vajon honnan tudja? – gondolta Chase és meglepetten felkapta a fejét. – Láttam, hogy nagyon sokáig égett magánál a lámpa – válaszolt a ki nem mondott kérdésre Libby. – Kényelmetlenül érezte magát a szénában? – Nem. Remek volt, de elég keveset szoktam aludni. Libby megtorpant és nyugtalanul a férfi szemébe nézett. – Ezek szerint komolyan mondta az előbb, hogy álmatlanságban szenved?

74

Chase tulajdonképpen soha nem gondolt úgy az álmatlanságra, mint ami szenvedést okoz neki. Lényegében ennek köszönhette, hogy épeszű tudott maradni. Az álmok voltak az ellenségei, amelyekkel minden alkalommal kegyetlenül meg kellett küzdenie. A megcsonkult, vérző testek, a robbanások emléke... – Ne haragudjon, nem akartam kíváncsiskodni – szólalt meg ismét az asszony, mikor már túl hosszúra nyúlt Chase hallgatása. – Semmi baj. A háború óta van ez így, csak nem szoktam beszélni róla. – Elérték a táborhelyet, s a férfi Libby érintetlenül a földön heverő, összetekert takaróira mutatott: –Jobb lesz, ha most gyorsan elalszik. Holnap hosszú napunk lesz. Mielőtt még az asszony válaszolni tudott volna, megfordult és átvonult a tűz másik oldalára, a saját hálóhelyére. Most ismét húzta a lábát, és Libby látta, amint lépés közben megdörzsöli a combját. Vajon a fájdalom miatt nem tud aludni vagy egyéb oka van, amiről az a gyakran megjelenő, űzött tekintet árulkodik? – próbálta megfejteni a rejtélyt. Libby összefogta és egy szalaggal megkötötte a haját, széthajtogatta a matracát és a pokrócot szorosan maga köré tekerve lefeküdt. Karját összekulcsolta, szemét szorosan összezárta, s még elalvás előtti utolsó gondolata is az volt, miért engedi, hogy a férfi olyan érzéseket ébresszen benne, amelyekről azt hitte, már régen elfeledte őket. *** A hegyekből lekúszó, ködszerű pára behatolt a tarkója alá, és Libby fázósan, borzongva ébredt. Szemét kinyitva halványkék derengést látott maga fölött, s bár a nap még nem bukkant ki a magas hegyek mögül, úgy becsülte, hogy elmúlt már hat óra. Early a felélesztett tűz mellett állt és éppen kávét töltött magának. Chase és Bodine már elment valahová, de Elliot, pokrócát szőke fejére húzva, még mélyen aludt. – Jó reggelt! – köszönt oda Early az asszonynak. – Jó reggelt! A többiek? – Chase átvette az őrködést és még nem jött vissza. Bodine... A munkafelügyelő még be sem fejezhette, az egyik bokorból nadrágtartóját igazgatva előbukkant a lovász. Látva, hogy az asszony őt figyeli, vigyorogva végigdörzsölte a combját. – Hideg az idő, akár egy boszorkány csecse – mondta kezét lehelgetve és Early mellé lépett. Öntött magának a kávéból és szemtelen hangon megkérdezte: – Nem így van, Miz Libby? Az asszony felült, kioldotta a szalagot és csak úgy az ujjaival kezdte átfésülni az alvás közben összegubancolódott haját. – Be kell, hogy valljam, nincsenek személyes tapasztalataim a boszorkányok csecséről, Trammel – mondta, s Early kénytelen volt a tűzbe köpni az éppen a szájában lévő kortyot, mert nem tudta visszatartani a nevetését. – Biztos vagyok azonban benne, hogy ha bárkit a legcsekélyebb mértékben is

75

érdekelne a boszorkányok csecse – amit egyébként kétlek –, maga részletes felvilágosítással tudna szolgálni róla. A megjegyzés hatására Bodine arcáról egy szempillantás alatt leolvadt a szemtelen vigyor. Libby érezte, hogy szándékosan akarta őt zavarba hozni, és elégedett volt, amiért ez nem sikerült neki. A férfi ivott egy hosszú kortyot a kávéjából és a takaróiba burkolózva békésen alvó Elliotra mutatott: – Látom, a Csipkerózsika még mindig nem tért magához. Libby úgy tett, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést és tovább igazgatta a haját. – Figyelmeztetni kéne már, hogy ideje felkelni – mondta a lovász és óvatos léptekkel az alvóhoz ment. Lehajolt és közel hajolva hozzá teli torokból beleordított Elliot fülébe: – Hrrrrr! – Hátralépett és kedvtelve nézte, mit csinál áldozata. A dühös medvét utánzó hangtól megriadva El riadtan felkiáltott és megpróbált felugrani, de belegabalyodott a takarókba. Vadul csápolva nagy nehezen kiszabadította magát és riadt szemekkel, halottsápadt arccal felugrott. Coltját szorongatva körbepillantott, keresve az álmában rátámadó vadállatot. – Tudtam, hogy erre fel fogsz ébredni, zöldfülű – röhögött rajta Bodine. – Piszok csirkefogó! – szitkozódott Elliot és tehetetlen dühében belerúgott a laza, homokos talajba. – Mi az ördögért csináltad ezt? Bodine lerogyott és hahotázva hempergett a tűz körül. Puskáját lazán a vállára vetve, éppen akkor jelent meg az őrködésből visszatérő Chase. Bár nem látta pontosan, mi történt, nagyjából fel tudta mérni a helyzetet, mégis közömbös arccal közeledett a tűz felé. – Mi a fene volt ez? – kiabált rá az ostoba tréfától felháborodott Elliot Bodinera. – Hülye cowboyok beavatási szertartása? A fejét is szétlőhettem volna, az istenit magának! – Micsoda? Beava... – röhögött tovább fékevesztetten a lovász. – Úgy aludtál, hogy még azt se vetted volna észre, ha Góliát erre csörtet. Nem így van, Early? A nevetéstől a munkafelügyelő sem volt képes szóhoz jutni, csupán a kezével intett egyetértése jeléül. – Szidás helyett inkább megköszönhetnéd, hogy megmentettem az életedet, haver – mondta a lovász, a hahotázástól elakadó lélegzettel. Elliot a méregtől hirtelen szóhoz sem tudott jutni. Bántotta, hogy Early szintén hangosan nevet rajta és Libby is, miközben a haját fésüli, csak nehezen tudja megőrizni komolyságát. Egyedül Chase állt ott rezzenéstelen arccal, semmi vicceset nem találva a mostohafivére kárára elkövetett tréfában. – Hát idefigyeljen! – mondta El és összeszedve magát keményen megállt Bodine előtt. – Magának én Bradford vagyok, nem zöldfülű és semmi esetre sem haver! Még egy ilyen hülye vicc és kegyetlenül megbánja! Higgye el, eléggé ismerem az emberi anatómiát ahhoz, hogy nagyon kellemetlen élményeket szerezzek magának, ha még egyszer ilyen marhaságot csinál! – A maga helyében én hinnék neki – jegyezte meg színtelen hangon Chase.

76

Bodinet egy pillanatra meghökkentette a figyelmeztetés, de gyorsan összeszedte magát és visszavágott: – Végre tudom, hogy kihez kell fordulnom, ha át akarom szabatni magam. Majd szólok, amennyiben szükségem lesz rá, de addig is menjen, magán a sor, hogy előkerítse a lovakat, mielőtt túl messzire kóborolnak. Elliot válasz helyett összeszorította a fogát és az állatok után indult, Chase pedig azon kapta magát, hogy már-már sajnálja Bodinet. Ismerte annyira a fivérét, hogy tudja, a bosszúja – ha a szükség úgy hozza – nemcsak édes, hanem nagyon alapos is lesz.

77

KILENCEDIK FEJEZET – Semmi értelme, hogy együtt maradjunk – állapította meg Early, miután már második órája cserkésztek eredménytelenül, mindössze két nyulat és egy dühös borzot riasztva fel vackáról. – Jobban tennénk, ha szétválnánk, és úgy folytatnánk a keresést. A gyeplőt megrántva Libby szorosabbra fogta lovát, és a patak fölé hajló Chase széles vállát nézte. A férfi mosakodott, energikus mozdulatokkal locsolta arcába és izmos hátára a jéghideg vizet. Felállt, észrevette, hogy az asszony figyeli, és olyan pillantással nézett vissza rá, amitől még a hegyi patak is felforrt volna. Libby szégyenkezve elvonta róla a tekintetét. Haragudott magára, amiért már a férfi puszta látványa is elég ahhoz, hogy kizökkentse őt nyugalmából. Jobb híján úgy döntött, hogy Chase kizárólag fizikai vonzerőt gyakorol rá és megfogadta, amennyire csak lehet, igyekszik távol tartani magát tőle. – Én délnek megyek, Harperék felé – jelentette ki Bodine, miközben cigarettát sodort magának. – Hátha nekik is meggyűlt a bajuk Góliáttal és tudnak mondani róla valamit. Early beleegyezően bólintott. – Libby! Maga meg Whitlaw induljanak el északnak – figyelmeztette az asszonyt, s még mielőtt az tiltakozni tudott volna, már folytatta is. – Én magammal viszem Bradfordot. Egyikük sem ismeri a vidéket és semmi értelme, hogy őket keressük, ahelyett, hogy Góliátra vadásznánk. Libby tisztában volt vele, Earlynek igaza van, s ha megpróbál vitatkozni vele, azzal csak felhívja magára a figyelmet. Hallgatott hát, s csak magában mérgelődött, hogy az imént oly szépen kigondolt terve ilyen hamar csődöt mondott. – Góliátnak előbb vagy utóbb szüksége lesz vízre. Ha a patakhoz jön, mert megszomjazott, biztosan elkapjuk – jelentette ki a munkafelügyelő és lova zabláját oldalra rántva továbbügetett. *** A délutáni nap már hosszú árnyékokat vetett, mikor Chase egy fenyőfa mellett megállítva a lovát végigsimította a vastag törzset. A mély, a fa kérgét átszakító karmolások jó fél méternyivel magasabban kezdődtek, mint ameddig a nyeregből nyújtózkodva felért. Mihelyt megpillantotta őket, rögtön tudta, mi ejtette ezeket a szörnyű sebeket a fán. – Legfeljebb egy napja járhatott erre – jegyezte meg Libby, s ő is megállította a lovát. – Honnan tudja? Az asszony a mély rovátkákba csillogó aranysárga csöppekre mutatott: – Látja? Még mindig szivárog a fából a gyanta. – Nagyobb, mint amilyennek hittem – mondta Chase és zavartan megcsóválta a fejét. – Látom, meglepődött – felelte Libby és halványan elmosolyodott.

78

A férfi nem szólt, csak figyelmesen nézte a szörnyű medvekarmok ejtette sebeket. – Igaz, hogy jó messziről, de egyszer már láttam – folytatta az asszony. – Négy lábon állva is akkora volt, mint egy texasi ló, mikor pedig felegyenesedett, kétszer akkora. – Hallottam már történeteket... – kezdte Chase, de nem fejezte be a mondatot. Elég sok medvét látott már a virginiai hegyekben, feketét és barnát is, de ez... A hatalmas állatot maga elé képzelve hirtelen egészséges félelem kerítette hatalmába – féltette az asszonyt és féltette magát is. Leszállt a lováról és gondosan végigvizsgálta a talajt a fenyő körül. A nyomok hatalmasak voltak – legalább negyven centi hosszúak, és olyan szélesek, hogy csak szétterpesztett ujjakkal tudta átérni őket. –Teremtő Isten! – mondta és a még mindig a lova nyergében ülő asszonyra emelte a tekintetét. – Maga ezt tudta és mégsem volt hajlandó otthon maradni. Mondja, nem fél semmitől, Libby Honeycutt? – Csak attól félek, hogy egyszer félni kezdek – válaszolta Libby és nyíltan, tettetett szerénység nélkül Chase szemébe nézett. – Néha nem árt egy kis egészséges félelem. – Nem azt mondtam, hogy felelőtlen bolond vagyok, csak azt, hogy nem vagyok különösebben félős – felelte az asszony és leugrott a nyeregből. – Mindenki azt hiszi, hogy egy nőnek semmi olyasmire sem szabad vállalkoznia, ami ijesztő lehet. Maga viszont férfi és mégis fél. Chase nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott. – Ennek ellenére itt van, és azt hiszi, hogy magának üldözőbe kell vennie ezt a vadállatot, nekem pedig tilos – folytatta Libby. –Nem én voltam az, aki egy prérifarkas bundáját sem tudta átlyukasztani, mikor pedig az életéről volt szó. – Azt akarja mondani, hogy még egy puskát sem vagyok képes elsütni? – szegezte a férfinak a kérdési feltámadó ingerültséggel Libby. – Fogalmam sincs róla. Én csak azt tudom, amit Earlytől hallottam. Tényleg tud lőni? Az asszony dühösen összeszorította a száját és kihúzta Smith Carbineját a nyereghez erősített tokból. – Látja ott azt a két tobozt? – Azokat? – kérdezte Chase és a mintegy tíz méterre álló fenyő alsó ágára mutatott. – Nem. Azokat ott – felelte Libby és egy legalább negyven méterre álló hatalmas fenyőre mulatott, amelynek egyik ágvégén két – ebből a távolságból csak szilva nagyságúnak látszó – toboz csüngött. Megpillantva őket, Chase megengedett magának egy pillanatnyi önelégültséget. Csukott szemmel is leszedném őket – állapította meg magában. A katonáskodás több kínnal járt számára, mini haszonnal, de ez utóbbiak közé tartozott, hogy kiváló mesterlövész vált belőle. Az emlékét is gyűlölte ugyan annak, amikor emberekre kellett lőnie, de a fenyőtobozokon örömmel kipróbálta volna a tudását. – Azt akarja mondani, hogy le tudja lőni őket innen? – kérdezte. – Miért, maga nem? – ingerkedett vele az asszony.

79

– Ez úgy hangzott, mint egy kihívás – mondta Chase és elővette Henryjét. – Fogadunk? – kérdezte Libby, s bár megvonta a vállát, szemében izgatott, játékos fények gyúltak. – Halljuk a feltételeit! – Ha eltalálom a magamét, akkor abbahagyja, hogy úgy kezeljen, mint egy gyámoltalan asszonyt és többé nem próbál meg lebeszélni arról, hogy egyedül irányítsam a farmot. Ha elhibázom, készítek magának egy szilváslepényt és az egészet megeheti, senkinek sem kell adnia belőle. – Rendben. És mi van akkor, ha én találom el a magamét? – Nos... akkor... – gondolkodott homlokráncolva Libby – ...kap egy... – Egy csókot – mondta Chase és tekintete az asszony ingerlően telt ajkára szegeződött. – Mit? – Libby szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Egy csókot, ha eltalálom a tobozomat. – Chasenek már jóval azelőtt eszébe jutott, milyen érzés lenne – ha csak egyszer is – megcsókolni az asszonyt. Akkor úgy döntött, hogy ez nem lenne több ártatlan gesztusnál, amivel kielégíthetné kíváncsiságát. – Nem! – Maga ajánlotta fel a fogadást – vetette ellen a férfi. – Nem lenne több, mint a győztesnek járó díj. – Maga azt hiszi, hogy én... egy könnyűvérű nőszemély vagyok, Mr. Whitlaw? – Ha ezt feltételezném, akkor nem kérném, hanem elvenném azt a csókot, Mrs. Honeycutt. – Szóval... csak a fogadás miatt? – kérdezte Libby. Chase rábólintott. Az asszony emlékezett még rá, hogy végzett a férfi a prérifarkasokkal. Ha beleegyezik a feltételébe, azzal mintegy bevallja, hogy maga is kívánja a csókját – gondolta elbizonytalanodva, és rögtön az jutott az eszébe, milyen régen is volt már, amikor egy férfi – akár fogadásból, akár más miatt – megcsókolta. Még Jonas Harper is csak az arcát merte eddig csókkal illetni. Chasere pillantott és rögtön hevesebben kezdett verni a szíve, mert eszébe jutott, hogy többször is elképzelte már, milyen íze lehet a csókjának. – Rendben van, de csak akkor, ha telibe találja a tobozt – mondta ki egy gyors elhatározással. – Áll az alku. Ha elvétem, én készítek magának egy szilváslepényt. – Látva, hogy Libby várakozóan néz rá, Chase udvariasan intett a kezével: – Hölgyeké az elsőbbség. Az asszony megnyalta a hüvelykujját és régi vadászszokás szerint a jó szerencsét kérve, egy pillanatra a fegyver torkolatára szorította. Még hogy szilváslepényt készít! – gondolta magában gúnyosan. Nem találkozott még férfival, aki képes lett volna eligazodni a konyhában annak veszélye nélkül, hogy felgyújtsa a berendezést. Egyszerűbb volna, ha Chase megnyerné a fogadást és megúszná egy csókkal. Határozottan vállgödrébe szorította a puskát, visszatartotta a lélegzetét, gondosan célzott és meghúzta a ravaszt. A lövés telibe talált.

80

– Ez igen – állapította meg nem is titkolt csodálkozással a hangjában Chase és az üresen himbálózó ágat figyelte. – Ügyes lövés volt. – Csak hogy tisztázzuk a dolgot, tegnapelőtt is eltaláltam egy vagy két prérifarkast, mielőtt maga odaért, pedig akkor zuhogott az eső. Azért nem látott lőni, mert közben kifogyott a töltényem – közölte elégedetten az asszony és újratöltötte a puskáját. – Magán a sor. Chase enyhe izgalommal emelte vállához a karabélyt. Bár a háború alatt több lövészversenyen is sikerrel vett részt, egyiknek a tétje sem volt olyan fontos a számára, mint ezé a mostanié. Meglepte, hogy Libby viszonylag könnyen ráállt a fogadásra, s ettől csak még jobban kívánta az asszonyt. A telibe talált toboz apró szilánkokra robbant, s a gyors, második lövés nyomán még egy a fenyő csúcsáról felröppenni akaró kövér fogoly is a földre hullott. – Hát ez megvolt – jelentette ki Chase és évődő tekintettel az asszonyra nézett. – Szép lövés – ismerte el Libby. – Mindketten nyertünk. – Ühüm – mondta Libby és idegesen előrelépett. – Megyek, megkeresem azt a foglyot, jól jön majd... – Állj! – lépett eléje határozottan Chase. – Mi lesz a jutalmammal? – kérdezte, s a fegyvert Libby kezéből kivéve nekitámasztotta a mellettük álló fának. Az asszony megmerevedett, s még a tekintetét sem merte felemelni, inkább a szemmagasságában lévő nyitott ingnyakból elősötétlő szőrszálakra szögezte a tekintetét. Agya lázasan dolgozott, de érezte, hogy hiába, a kényelmetlen helyzetből csak egyféleképpen szabadulhat. – Rendben van – mondta végül kényszeredetten. – Senki ne vádoljon azzal, hogy megszegek egy fogadást. – Gyors elhatározással behunyta a szemét, kezét összekulcsolta a háta mögött, kissé előredőlt és megmerevedve várta a csókot. Semmi. Felnézett, s látta, hogy a férfi; karját a mellén keresztbe fonva, nyugodtan áll előtte. Szemében vidám fények cikáztak, és Libbyt rettenetesen felháborította, hogy kinevetik. Csípőre csapta a kezét és dühösen rászólt Chasere: – Most mit bámul? Azt hittem, meg akar csókolni! – Akarom is, mihelyt felenged annyira, hogy megtehessem. – Felengedek! – ismételte meg a felháborító kijelentést az asszony. – Ne legyen olyan görcsös, Libby! – figyelmeztette Chase. – Nem bántani akarom, csak megcsókolni. – Ha arra gondol, hogy félek, nagyon téved. – Tényleg nem fél? – az erős kezek szelíden megfogták és elvették a derekáról összeszorított öklét, s Libby azon vette észre magát, hogy testük csaknem teljesen összeér. – Az nem volt benne a fogadásban, hogy ilyen közel húz magához – tiltakozott erőtlenül.

81

– Nem emlékszem, hogy a mellékes szabályokat megvitattuk volna – hárította el a kifogást Chase. A férfitest közelségét érezve, Libby enyhén megremegett és szidta magát, amiért olyan könnyelmű volt, hogy belement ebbe az ostoba fogadásba. – Rossz ötlet volt... – mondta elfúló hangon. Chase nem válaszolt, de tekintete semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy nem ért egyet az asszonnyal. Érintése szinte perzselt, amint a keze lassan felkúszott Libby vállára, s tekintete a tehetetlenül szétnyíló ajkakra szegeződött. – Régen volt már, mikor egy férfi utoljára rendesen megcsókolta, ugye? – kérdezte. Rendesen? – gondolta Libby és nyelt egy nagyot. Mi rendes van abban, ami mindjárt megtörténik? – Mondtam már... – szólt elakadó hangon –, hogy a férjem két éve meghalt... – Tudom, de pszt – suttogta Chase és mutatóujját gyengéden rárakta az asszony ajkára. – Ne gondoljon a szellemekre. Ez a pillanat egyedül a miénk. Szava halk volt és simogató, s érezve arcán a becéző ujjakat, Libby vonakodva bár, de elűzte magától Lee emlékét. Ökle tehetetlenül a férfi mellén nyugodott, és riadtan csak arra volt képes gondolni, miért is ment bele ebbe a veszélyes játékba. Azért, mert Chasenek igaza van – szólalt meg benne valahol nagyon mélyen egy nyugodt, halk hang. Valóban régen, nagyon régen csókolták már meg úgy, ahogy azt maga is kívánta. A testét átforrósító érintés nemcsak a sivár egyedüllétben eltöltött esztendőkre emlékeztette, hanem arra is, hogy hány évet kell még így eltöltenie, ha visszautasítja Jonas Harper ajánlatát. Chase lágyan megfogta az állát, ráhajolt, s lehelete, mint enyhe szellő érintette az asszony lángban égő arcát. Ajka követelőzően, s mégis oly szelíden az ajkára tapadt, s Libbyt szédülés fogta el, úgy érezte, hogy megszűnik körülötte a világ. Ujjai szinte kitapintották a férfi egyre gyorsuló, az övével lépést tartó szívdobbanását, a széles mellkas megfeszülő izmait. Tudta – mintha egy örökkévalóság óta ismerte volna –, hogy gyengédség és vad indulat együtt lakozik benne, de ez egy cseppet sem ijesztette el, sőt fokozta a vágyát. Felmerült ugyan benne, hogy amit tesz, az sokkal több, mint egy becsületbeli adósság törlesztése, de már ezzel sem törődött. Szája rejtett zugaiban érezte a férfi kutató nyelvét, a szorosan ráfonódó karokat, hallotta a Chase melléből felszakadó, gyönyörteli hangot, s bár annyi ereje még volt, hogy ő maga néma maradjon, szívdobogását, testének remegését nem volt képes elcsitítani. Ereiben hevesen áramlott a vér, öle lángolt a vágytól, térdei árulkodóan megrogytak, közelebb préselve őt a férfi testéhez. Ha volt is benne korábban ellenállás, márpedig volt, az most mind szertefoszlott és lázasan átadta magát az egyre követelőzőbbé váló csók keltette érzéseknek. A csóknak, amely egy pillanatra Chaset is meglepte, hisz kezdetben csak játéknak szánta, még ha tudta is, milyen veszélyessé válhat ez a játék. Elég volt, hogy megérintse az igéző asszonyi test illata, rögtön elmerült benne. Ujja önkéntelenül is a haját összefogó zsinórra vándorolt, kioldotta, és reszkető keze elmerült az aranyszőke

82

hajzuhatagban. Végigsimított a nyakán, lapockája lágy ívén, gerince mentén feszesen gömbölyödő tomporára vándorolt és közelebb húzta magához. – Olyan gyönyörű, Libby – suttogta, de csak azért, hogy a pillanatnyi szünetet bepótolva még lázasabban tapadjon az ajkára. Már gondolkodni is elfelejtett, elfeledte, kicsoda és azt is, kinek a feleségét tartja a karjaiban. Egy mámorító pillanatra magáénak érezte az asszonyt, s a mellén megadóan szétnyíló ujjaktól tudta, hogy ő is hasonlóképpen érez. Érezte a nyakán hevesen lüktető eret, s már nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy minden óvatosságát, félelmét félretéve feloldódjon a végtelen gyönyör pillanatában. Lázasan vert a szíve, a talaj is megremegett tőle a lába alatt, s csak mikor a rázkódás egyre erősödött, akkor szedte össze minden erejét, hogy kiragadja magát a boldog révületből. – Hallja? – kérdezte és egy pillanatra eltolta magától az asszonyt. Libby tekintetén látszott, hogy még nem tért magához a csók révületéből, de arcáról leolvasható volt, hogy az ő figyelmét sem kerülte el a hang. – Mi lehet ez? – kérdezte Chase és a látóhatár felé nézett, megpróbálva felfedezni az egyre erősödő, vad hegyi patakéra emlékeztető morajlás okát. Libby előbb kapcsolt nála, s a karját megragadva a mögöttük emelkedő sziklák felé kezdte rángatni. – Musztángok! – kiáltott fel riadtan. – Vissza! Chase elkapta a két ló kantárját és egy magas sziklatömb mögé húzta őket. Az állatok ijedten rángatták a fejüket és izgatottan kapáltak a lábukkal. A férfi Libbyt is a sziklának szorította és karját széttárva testével takarta el a veszély elől. A vad musztángok hatalmas csapata szélvészként száguldott felfelé az enyhén emelkedő domboldalon. A kancákból és különböző korú csikókból álló áradat elzúgott mellettük, s bármilyen hatalmas volt is, átláthatatlan porfelhőt kavarva pillanatok alatt eltűnt. – Hihetetlen – állapította meg utánuk nézve Chase. – Ilyet még az életben nem láttam. – A vadlovak legtöbbször csak a futás kedvéért vágtatnak, de ezek most meg voltak rémülve – mondta elgondolkozva Libby. – Látszott a szemükön, hogy rettenetesen megijedtek. – Megijedtek... a medvétől? – kérdezte a férfi és abba az irányba nézett, amerről az állatok felbukkantak. – Bármi megrémiszthette őket. Engem most elsősorban a mén aggaszt. – Miféle mén? – Hát éppen ez az – válaszolta Libby és lova kantáráért nyúlt. – Csődörnek színét sem láttam, pedig azok mindig oldalról kísérik a csapatot, hogy egyben tartsák és védjék az esetleges veszélyektől. Nagyon komoly ok kell ahhoz, hogy elmaradjanak a többiektől. – Honnan tudja, hogy nem véletlenül tévesztette szem elől? Mielőtt válaszolt volna, Libby fellendült a nyeregbe, megtöltötte és visszadugta tokjába a puskát. – Ezen a vidéken egyetlen ménnek van csak ekkora csapata – Diablónak. Ha ismerné, maga is tudná, hogy nem lehet szem elől téveszteni. – Az

83

asszony megrántotta lova kantárát és lassan léptetve elindult arrafelé, amerről a musztángok jöttek. – Hé! Most hova megy? – szólt utána Chase. – Nem látta, mennyi ló vágtatott itt el mellettünk? – önkéntelenül is azt számítgatta, mennyi állatot lehetne befogni a csapatból. – Miért nem követjük őket? – Majd követjük, ha elvégeztük, amiért jöttünk – szólt vissza az asszony és egy tőlük keletre nyíló kanyon felé irányította a lovát. Chase oda rúgtatott, ahol a lelőtt foglyot sejtette. Gyorsan megkereste és nyergéhez erősítette a madarat, s máris követte Libbyt. A szurdok bejáratához érve olyan hangokat hallott, hogy a háta is libabőrös lett – rémült nyerítést és a szűk sziklafalak között felerősödött, öblös torokból előtörő rémisztő morgást. Chase elkapta Libby lovának a kantárját, egy pillanatra megállította a két állatot és csak lassan, óvatosan engedte tovább őket. A katonaságnál, állandó életveszélyben eltöltött évek alatt megszokta, hogy nem szabad óvatlanul, gondolkodás nélkül belerohanni az ismeretlen helyzetekbe. Lassan léptettek előre a szűk hasadékban, amelynek két oldalán meredek, szinte függőleges sziklafalak emelkedtek. Mintegy ötven méternyi távolságról pillantották meg a gyilkos küzdelmet vívó hatalmas grizzlyt és az éjfekete mént. A medve hátsó lábaira emelkedve, hatalmas karmait kimeresztve kapkodott a ló felé, s korábban már el is érhette, mert látták a ló vállán a felszakított, vérző húst. A fenevad ezúttal elvétette a csapást, a csődör pedig villámgyorsan visszaperdült és hátsó patájával fejberúgta támadóját. A szél a küzdők felől fújt és erősen fogniuk kellett a kantárt, hogy féken tudják tartani a medve szagától csaknem pánikba esett, fejüket idegesen dobáló lovaikat. – Ne arra – szólt Chase Libbynek és oldalra rántotta Blue kantárát. – Oda fel! – mutatott a szurdok fölötti sziklaperemre vezető keskeny ösvényre. – Elmenekül, még mielőtt felérhetnénk – próbált tiltakozni az asszony. – Még mindig jobb, mintha engedjük beszorítani magunkat a szurdokba. Ha itt akadunk össze vele, övé lesz az előny, de ha sikerül fölébe kerülni, akkor mi leszünk jobb helyzetben. Gyerünk – Chase megsarkantyúzta Bluet és nekivágott a meredek emelkedőnek. Egy percbe sem telt és felértek a sziklafal tetejére. Kikötötték a lovakat egy bokorhoz, és a földre hasalva lepillantottak a hasadékba. Elképedve nézték a vadul nyerítő mént, amely tajtékos testtel, vérző vállal és mellső lábakkal még mindig elkeseredetten küzdött a grizzlyvel. Chase felhúzta a karabélyát és gondosan célbavette a bestiát. – Vigyázzon, nehogy a csődört találja el – figyelmeztette Libby és maga is célzásra emelte a puskáját. – Neki már úgyis vége – felelte szomorúan a férfi. Sajnálta a gyönyörű, nemes állatot, de látta a feltépett húsából ömlő vért, és nem bízott benne, hogy ki tudja heverni a szörnyű medvekarmok okozta súlyos sebeket. – Valószínű, hogy csak a szenvedéseitől szabadítanánk meg, ha lelőnénk.

84

– Nem – kiáltotta Libby és hevesen megragadta a karját. – Ne bántsa, a kedvemért! Chase egy kicsit meglepődött az erős érzelemkitöréstől, de bólintott és nem firtatta, miért olyan fontos az asszonynak ez a mén. – Rendben van, megpróbálom – mondta és meghúzta a ravaszt. A csődör egy újabb rúgása éppen a lövés pillanatában érte el és lökte hátra a grizzlyt, s a golyó Góliátot elkerülve ártalmatlanul a sziklafalnak csapódott. – A fenébe! – szitkozódott Chase és rögtön megeresztett egy újabb lövést. A golyó a medve combját érte, nyomában vér spriccelt elő, a bestia pedig fájdalmasan felüvöltött és vadul szikrázó szemmel körbefordult, kutatva, honnan érte a váratlan fájdalom. A mén egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, mintha azt latolgatná, kihasználja-e a menekülési lehetőséget, amit Chase lövése kínált neki. Felkapta a fejét és okos, büszkeséget és erőt sugárzó tekintete kis időre találkozott a férfi pillantásával. – Menj már, mire vársz! – suttogta Chase. A ló, mintha meghallotta volna szavait, nekirugaszkodott, és Góliát már hiába kapott utána, Diablo diadalmasan vágtatott a kanyon kijárata felé. Chase ismét vállához emelte a puskát és ezúttal a grizzly szívét vette célba. Biztos volt benne, hogy erről a távolságról nem hibázhatja el. Óvatosan meghúzta a ravaszt, de a dörrenés ezúttal elmaradt, mindössze a selejtes patron tompa csattanása hallatszott és vékony füstcsík szállt fel a fegyver csövéből. Góliát ordítva megrázta a fejét, s tátott, nyáltól csöpögő szájjal, két nagy ugrással a meredek lejtő alján termett és már kapaszkodott is fel, a sziklapárkány felé. – Affene... – Chase dühösen a puskája tusára csapott. – Vigyázzon, jön! – mondta idegesen Libby és célbavette az állatot. – Beragadt a puskám – szólt Chase és megpróbálta kirázni a csőből a patront. – Az nem lehet igaz! – kiáltotta az asszony és elsütötte a fegyverét. A golyó Góliát vállát találta és néhány lábnyival visszavetette az állatot, de az rögtön össze is szedte magát és újból mászni kezdett a lejtőn. – Gyorsan töltse meg! – adta ki az utasítást Libbynek Chase és puskáját félrelökve az övébe dugott revolverért kapott. Teste a kényelmetlen fekvő helyzettől megfeszült és fájdalom nyilallt a combjába, de most nem volt ideje törődni vele. Libby a félelemtől remegő ujjakkal, nagy nehezen újabb golyót erőltetett a fegyver csövébe és rögtön lőtt. A golyó nem tévesztette el ugyan a grizzlyt, de képtelen volt megállítani, s a vicsorgó bestia egyre közelebb került hozzájuk. – Chase! Nem lehet megállítani – sikoltotta rémülten az asszony, látva a dühtől vicsorgó pofát, a hatalmas, tűhegyes fogakat. – Látom! – Chase eltorzult arccal a grizzlyre emelte a revolverét. – Dögölj meg! – A dörrenés nyomán élénkvörös folt jelent meg a medve vállán, s az állat visszacsúszott néhány méternyit, de mint valami legyőzhetetlen gyilkoló gépezet, rögtön talpra is állt és ismét elindult feléjük. – Hozza a lovakat! – parancsolt rá Libby re a férfi. – Adja ide a puskáját és a lőszert. Megpróbálom visszatartani, míg felül Ladyre. – Nem! Maga is jöjjön!

85

– Libby! Tegye, amit mondtam! – Chase ismét rásütötte a fegyvert a medvére. – Mielőbb el kell tűnnünk innen! Képtelenek vagyunk megállítani. Siessen! Libby tudta, hogy a férfinak igaza van. Leoldotta derekáról a töltényhevedert, Chase mellé rakta a puskáját és már emelkedett volna, hogy a hátuk mögött nem messze kikötött lovakért siessen, mikor az apró kavicsos talaj megindult a lába alatt és ő egyensúlyát veszítve lecsúszott a lejtőn. Egy pillanatra még hallotta a férfi elszörnyedt kiáltását, de a hangot rögtön elnyomta saját rémült, velőtrázó sikolya.

86

TIZEDIK FEJEZET – Cha...aase... Libby kétségbeesetten próbált megkapaszkodni a sziklaperemben, de csak a kezét sértette fel az éles köveken, zuhanását képtelen volt megállítani. Chase utánakapott, ám az asszony már túl messzire csúszott tőle ahhoz, hogy elérhesse. – Libby! Az ág! – ordította. – Kapja el az ágat! Néhány lábnyival a sziklaperem alatt csenevész bokor terült szét a lejtőn és Libbynek éppen sikerült elkapnia az egyik ágat. A kis cserje veszélyesen meghajlott, de szerencsére kitartott. Alig húsz lábnyival lejjebb Góliát üvöltött vicsorgó pofával, s bár a laza talajon minduntalan visszacsúszott, nem adta fel a küzdelmet, rendületlenül kapaszkodott felfelé. Libby a rémülettől elszoruló torokkal felnézett és könnyein át is látta, hogy Chase rémülettől megdermedt tekintettel néz utána. Lába alól kicsúszott a talaj, de összeszedte maradék erejét és elkeseredetten megpróbált megkapaszkodni. – Tartson ki! – kiáltotta a férfi és kabátját lerángatva meglengette a feje fölött, hogy magára terelje a grizzly figyelmét. Elhajította a zakót, s az pontosan a medve fejére esett. Góliát dühösen nekiesett, darabokra szaggatta, s legalább egy pillanatra megfeledkezett a nem messze tőle rémülten kucorgó igazi zsákmányról. Chase hasra vetette magát és csövénél fogva Libby felé nyújtotta a puskát. – Próbálja elkapni, Lib! Az asszony elkeseredetten odakapott, és ujjai a fegyverre kulcsolódtak. – Mindkét kézzel! – parancsolt rá Chase. Érezve az elharapott ajkából szivárgó vér ízét, Libby rémülten hátrapillantott. Szédült, úgy érezte, hogy vadul forog vele a föld. – Nem... nem tudom – kiáltotta elkeseredetten. – Ne nézzen hátra, Libby! – hallotta az újabb utasítást. – Fogja meg mindkét kezével! Felhúzom. – Mi lesz, ha... – Ne gondoljon semmire, csak tegye, amit mondtam! Libby mély lélegzetet vett és a puskatus után kapott. Elveszítette egyensúlyát és oldalra csúszott, de Chase erősen fogta a fegyver csövét és sikerült megtartania. – Nagyszerű. Nézzen rám, Lib! Ne pillantson hátra, csak engem nézzen és próbáljon meg segíteni a lábával! Az asszony tekintete előbb a barnára sült kezeken állapodott meg, majd a férfi karjára vándorolt. A kék vászoningen át is látta a keményen feszülő izmokat, s pillantását kissé feljebb emelve azt is, hogy a zöld szemek mereven rászegeződnek és egy pillanatra sem engedik el. Beléjük kapaszkodott, mint fuldokló a szalmaszálba, és elkeseredetten próbálta megtartani magát. Érezte, hogy teste enyhén megemelkedik és csizmája orrával megpróbált valamilyen támaszt találni, hogy segíthessen a férfinak. Hallotta a legördülő kövek hangját, és tudta, hogy Góliát ismét ott kapaszkodik a nyomában.

87

– Ne nézz hátra, drága! – ért el hozzá az összeszorított fogak közül jövő figyelmeztetés. – Csak rám figyelj! Mindjárt sikerül! Hatalmas durranás reszkettette meg körülöttük a levegőt. Chase hallotta a legördülő kövek zaját, Góliát elkínzott üvöltését. Mi volt ez? Még két lövés dörrent, két újabb golyó vágódott a medve bundájába, és az állat visszazuhant a lejtő aljába. Feltápászkodott, és már indult volna újabb támadója felé, de egy végső, negyedik lövés a szeme között találta és ledöntötte a lábáról. Chasenek nem volt ideje körbenézni, honnan jöttek az életmentő lövések. A párkány pereme fölött felbukkanó Libby övéhez kapott és magához rántotta az asszonyt. Egymásba gabalyodva zuhantak hátra, testük többször megpördült, s mikor végre megállapodtak, csak feküdtek némán, ahhoz is elcsigázottan, hogy egyetlen szót szóljanak. Libby behunyta a szemét és érezte, amint elhatalmasodik rajta a remegés. Szorosan össze kellett zárnia a száját, hogy fogai egymáshoz ne koccanjanak. Chase felemelte, szorosan karjába zárva magához húzta, és az asszony érezte, hogy az ő teste is remeg. – Nincs semmi baj. Most már biztonságban van – suttogta a férfi, és szája lágyan végigsimított Libby haján. Az asszony bátorításra, megnyugvásra vágyva szorosan hozzábújt, befészkelte magát az ölelő karokba. – Hé, ti ott fenn – ért fel hozzájuk a lejtő aljából a kiáltás. – Jól vagytok? Chase egyik karjával továbbra is szorosan ölelve Libbyt odaintegetett a szurdok mélyén álló lovasnak. – Mint mindig, most is tökéletesen időzítetted a színrelépésedet, Bradford – kiáltotta neki jókedvűen. – Azért nem gondolod, hogy egy kicsit előbb is jöhettél volna? Szelíd mosollyal az arcán El a derekának támasztotta Winchesterét és kihúzta magát a nyeregben. – Apa mindig arra tanított, hogy minden a megfelelő időzítéstől függ. Atyavilág! Ezt nevezik errefelé medvének? – kérdezte, s az élettelenül heverő grizzlyre nézett. – Soha nem láttam még ilyen hatalmas dögöt. – Hát még ha tudnád, akkor milyen nagy, mikor a két hátsó lábára áll és arra készül, hogy megegyen – válaszolta Chase, de hangjában nyoma sem volt semmiféle jókedvnek. – Hála Istennek, nem voltunk túl messze és meghallottuk a lövéseket – magyarázta Elliot és beletúrt szőke hajába. – Earlyvel mindent átkutattunk, de egyetlen nyomot sem találtunk, és elindultunk visszafelé, utánatok. Nem messze innen a leggyönyörűbb musztángcsapattal találkoztunk, amit csak el tudtok képzelni. Úgy száguldottak, mint a szélvész. Early éppen azon volt, hogy leválasszon közülük néhányat, mikor meghallottuk a lövéseket. Otthagytam, és eljöttem megnézni, mi van veletek. – Még ez a szerencse – válaszolta Chase, és mint aki most ocsúdik valamilyen súlyos megrázkódtatásból, lassan végigsimított az arcán. – Megsérült? – kérdezte Elliot és Libbyre mutatott. Chase a karjában remegő asszonyra pillantott és észrevette a kezén a vérző karcolásokat.

88

– Jól vagyok – mondta Libby, de bárhogy erőlködött, nem tudott úrrá lenni hangja remegésén. –Tényleg – bizonygatta, mert érezte, hogy szava cseppet sem volt meggyőző. – Várj egy kicsit, El! Mindjárt lent leszünk! – kiáltott oda mostohatestvérének Chase. – Hát persze – válaszolta az, s a mozdulatlanul heverő grizzlyre pillantott. – Majd szemmel tartom... nehogy életre keljen és valami disznóságot csináljon. Chase ismét Libbyre pillantott, és csak most tudatosult benne igazán, milyen közel is állt ahhoz, hogy elveszítse. Látta, hogy az asszony még mindig rettenetesen remeg és az arca olyan fehér, mint a kréta. – Ugye nem fog elájulni, Lib? – kérdezte. – Nem szoktam elájulni – felelte határozottnak szánt hangon Libby. Enyhe megütközéssel a férfira emelte a tekintetéi és félrehajtott egy szemébe hullott hajtincset. – Ez magánál általános szabály, vagy csak olyankor érvényes, ha sikerül megmenekülnie egy dühös grizzlytől? Látva Chase megkönnyebbült, vidáman csillogó tekintetét, az asszony végre elmosolyodott. – Soha nem ájultam még el életemben és most sem fogom elkezdeni – mondta. – Egy kicsit reszketek, ez minden. A férfi magához vonta és mindkét kezével végigsimított a karján. – Nem kicsit, hanem rettenetesen reszket – igazította ki a szavait. – Odaadnám a kabátomat, de tartok tőle, hogy nem túl sok hasznát venné – fűzte hozzá és lemondó pillantást vetett a lejtő alján heverő tépett ruhamaradványokra. Libby hozzásimult, és hálás volt az ölelés nyújtotta meghitt biztonságért. – Sajnálom, hogy ez történt a kabátjával – mondta. – Már megint az adósa lettem, Chase. Higgye el, általában nem szoktam ennyi bajt okozni. – Valóban? – kérdezte évődő mosollyal a szája szögletében Chase. – És ha szabad kérdeznem, általában mennyi bajt szokott okozni? – Az attól függ, kiről van szó – Libby idegesen felnevetett és lesöpörte karjáról a rátapadt szemetet. – Köszönöm. – Mit? – Chase kíváncsian felhúzta a szemöldökét. – Azt, hogy megmentette az életemet és egy szóval sem hánytorgatja föl, hogy maga előre figyelmeztetett a veszélyre. – Ami Góliátot illeti, semmi oka sincs a szégyenkezésre – válaszolta mosolyogva a férfi. – A legtöbb nő a maga helyében rögtön elfutott volna, mihelyt meglátja. Remekül helytállt, Libby. Különben is, ami történt, az inkább az én hibám volt, mint a magáé. – Hogy érti ezt? – kérdezte az asszony, mint aki azt hiszi, rosszul hall. Chase elengedte és a csütörtököt mondott puskáért nyúlt. – Elnek köszönheti, hogy megmenekült. Nagyobb bajba sodortam magunkat ezzel a puskával, mint amire számítottunk. – Nem gondolhatta előre, hogy be fog ragadni a töltény – vitatkozott vele Libby. – A fegyverek kiszámíthatatlanok. Bárkivel megtörténhetett volna ugyanez.

89

Lehet, most viszont velem történt – gondolta a férfi, de enyhe öngúnnyal a hangjában mindössze ennyit mondott: – Úgy látszik, megint nem volt szerencsénk. – Mit jelentsen ez? – kérdezte ujját vádlóan rászögezve Libby. – Ha jól hallottam, az utóbbi időben elég sok balszerencse érte magát. – Kitől hallotta ezt? – Ne gyerekeskedjen, Lib. Még a barátja, Jonas Harper is említette a dolgot tegnap. Nem gondolja, hogy éppen itt volna az ideje beszélni róla? A kérdéstől Libby azonnal megszűnt reszketni és csodálkozó, tágra nyílt szemmel nézett Chasere. – Azt akarja mondani, hogy nem véletlenül ragadt bele a töltény a puskájába? – Nem mondok semmit, amíg alaposan meg nem néztem a fegyvert. Maradjunk annyiban, hogy szeretem biztonságban tudni a hátam. Miért nem mondja el, mi zajlik itt? – Kezdetben, rögtön Malachi halála után csak apróságok történtek – kezdte az asszony, s beszéd közben elgondolkodva vizsgálgatta kezeit. – Hol egy kapu maradt nyitva, amin át elszökött néhány állat, hol a legjobb füvű legelőimen ütött ki váratlanul tűz. Aztán kezdték balesetek érni az embereimet. Az egyikük, Will Barlow például leesett a lováról, mert éppen a musztángok befogása közben szakadt el a nyereghevedere. Eltörte a lábát és kénytelen volt máshová elszegődni lóidomárnak. Ő volt az első, aki elment tőlem. – Közben elterjedt a híre, hogy nálam rosszul mennek a dolgok – folytatta rövid szünet után az elbeszélést Libby. – Ilyen esetek bármelyik gazdaságban előfordulhatnak, de azokkal nem törődik senki, mert más farmokat nem nők vezetnek. Vannak, akik megnehezteltek rám a balesetekért, mint például Nate és Wilson, akik éppen aznap mentek el, amikor maga megérkezett. – És maga azt hiszi, hogy ezek a dolgok véletlenül történtek? – Egyik emberem sem gondatlan, Chase. Nem tudom mivel magyarázni ezeket a baleseteket, csak a véletlennel. Maga talán másra gondol? Chase az asszonyi nézte és azon tűnődött, hogyan is mondja el neki, mit gondol. Tudta, hogy fegyvere nem véletlenül mondott csütörtököt, hanem szándékosan elrontották. A csövéből felszálló vékony füstből meg tudta állapítani, hogy a töltény kevés puskaport tartalmazott, s bár bekerült a csőbe, hajtóerő híján nem tudott távozni belőle. Ha még egyet lőtt volna, a puska felrobban és nemcsak vele végez, hanem talán Libbyvel is. Ügyes megoldás, nem hagy maga után nyomot, s később már lehetetlen bebizonyítani, hogy bárki is babrált a fegyverrel. A háború idején több embert látott meghalni ilyen csőbe szorult töltények miatt, és ezért mindig gondosan ügyelt arra, hogy ellenőrizze a töltényeket, mikor megtölti a karabélyt. A rossz patronnak egészen más a súlya, mint a jónak, s biztosan kiszúrta volna a hibásat, ha nem azután helyezik a tárba, hogy ő már végzett a fegyver ellenőrzésével. Álla megfeszült és arra gondolt, bármilyen megalapozottnak érzi is a gyanúját, annak, hogy ki is mondja, még nem jött el az ideje. Van éppen elég dolog, ami miatt

90

Libbynck aggódnia kell, miért nyugtalanítsa még ezzel is? Azt azonban keményen megfogadta magának, hogy bárki is rontotta el a fegyverét, meg fogja találni az illetőt. – Menjünk – ajánlotta és odanyújtotta a kezét az asszonynak. – Később is ráérünk még ezzel foglalkozni. Libby elfogadta a kinyújtott kezet és rögtön úgy érezte, mintha a férfiból új erő áramolt volna elcsigázott testébe. Igen, majd később foglalkozik ezekkel a dolgokkal – határozta el, és minden figyelmét arra összpontosította, hogy térdei meg ne rogyjanak, mert nem akarta, hogy azok az erős karok ismét átöleljék, mint az előbb tették. Régen volt már, hogy megnyugvást kölcsönözve neki, egy férfi karjai fonódtak köré. Túlságosan is régen. *** Az emberek Libby nagy szobájának asztalánál gyűltek össze és éhesen estek neki a kukoricakenyérből, zöldségekből, s a Straw és Tad által fogott pisztrángokból álló vacsorának: Míg Elliot minden apró részletre kiterjedően elmesélte Tadnek a grizzlykalandot, Bodine, Early és Chase elmerült az asszony főztjének élvezetében. – Tényleg olyan magas volt Góliát, mint a tető, Elliot? – kérdezte a gyerek, csodálkozástól tágra nyílt szemmel. El titokzatos arccal megrázta a fejét. – Nagyobb? – A leghatalmasabb medve volt, amit valaha is láttam. Biztos, hogy a mi keleti medvéinkkel egyetlen csapással végezni tudott volna – felelte a férfi. – Hááát... – Tad hitetlenkedve nézett rá. El szemrehányóan széttárta a karját és igazolást keresve szavaira, mostohatestvéréhez fordult: – Szoktam én hazudni, Chase? Chase annyira elmerült a gondolataiban, hogy meg sem hallotta a kérdést. – Chase! – Tessék – felkapta a fejét és zavartan, tanácstalanul nézett Elre. – Látod, még Chase is annyira elámult tőle, hogy szóhoz sem tud jutni – mondta Tadnek Elliot, enyhe gúnnyal a hangjában. Chase mosolyogva megcsóválta a fejét. – Igen, azt szinte el sem lehet mondani, milyen szörnyűséges volt Góliát. Még az a szerencse, hogy El éppen idejében ért oda – Chase Libbyre nézett, és lassan eltűnt az arcáról a mosoly. Az asszony hirtelen nem is tudta, hogy a szobában lett túl meleg, vagy Chase perzselő pillantása miatt érez hőséget. Gyorsan elkapta róla a tekintetét és székét hátralökve felállt, hogy a tűzhelyhez lépve újabb adag párolt zöldséget merjen a kiürült tálba. Nem sietett, időt akart hagyni magának, hogy visszanyerje a nyugalmát, ám amikor visszaült az asztalhoz, tekintete ismét Chase pillantásával találkozott. – Kér még valaki zöldséget? – kérdezte. – Én igen – válaszolta a férfi és a tálért nyúlt. Ujjuk összeért egy pillanatra, és Libby kis híján kiejtette kezéből az edényt. Chase szerencsére még időben megfogta,

91

mielőtt bárki észrevette volna az asszony váratlan elgyöngülését, s miután egy mosollyal megköszönte az ételt, pillantása visszatért tányérjára. – Ha engem kérdeznek, én azt mondom – kezdte Bodine teli szájjal –, hogy jobban jártunk volna, ha Góliát végez azzal a fekete ördöggel. – Mi bajod azzal a ménnel, Bodine? – kérdezte Early. – Csak az, hogy megszelídíthetetlen. Mindenkit kicsinál, aki a közelébe merészkedik – válaszolta a lovász. – Ez nem igaz – szólt közbe ingerületen Libby. – Találkoztam már gyilkos csődörökkel, de Diablo nem tartozik közéjük. Rankin kínozta, és egyszerűen nem volt más választása, mint hogy rátámadjon. – Széttaposta Rankin fejét, és azt tette volna a többiekkel is, ha el nem menekülnek – folytatta Bodine, miután újabb falatot tömött a szájába. – Meg fog támadni mindenkit, aki elég közel kerül a patáihoz. Ráadásul ötven mérföldes körzetben maga köré gyűjti a kancákat minden ménesből. Libby már azon volt, hogy válaszoljon neki, de Chase megelőzte: – Ha jól láttam, Diablo fajtiszta telivér, nem is hasonlít az itteni vékonycsontú spanyol lovakhoz. Honnan keveredhetett ide? Észrevette, hogy Libby gyors pillantást vet Earlyre, aztán elmélyülten tányérjára szögezi a tekintetét. Érezvén, hogy tőle úgysem kaphat választ, Chase kérdő pillantást vetett a munkafelügyelőre. – Az az igazság, hogy a mi farmunkról szabadult ki – mondta Early, miután megköszörülte a torkát. – Honeycutt ló. Chase meglepett pillantást vetett Libbyre. – Magáé az a mén? – Egy olyan ló, mint Diablo, igazából soha nem lehet senkié – válaszolta fejét rázva az asszony. – Évekkel ezelőtt Malachi Honeycutt – Lee apja – vásárolta Diablót egy Williamson nevű kaliforniai telivértenyésztőtől – vette át a szót Straw. – Egy Belmont nevű mén volt az apja, a leggyorsabb ló a Mississippitől nyugatra. Diablo három éves volt, mikor Malachi megszerezte. – Tenyésztési célokra vette? – kérdezett közbe kíváncsian El. – He? – vakkantott rá Straw és a füléhez tartotta a kezét. – Azt kérdeztem, hogy tenyésztésre akarta használni? – ismételte meg jó hangosan a kérdést El. – Arra is, de elsősorban versenyeztetni akarta. – Versenyeztetni? – Ne olyan versenyekre gondoljon, mint amilyeneket maguk rendeznek ott Keleten, de nekünk azért a sajátjaink is megteszik – nevette el magát Straw. – Malachinak akkor nagyon jól mentek a dolgai, a farm körül minden rendben volt. Később aztán nehezebb idők jöttek, és sokán azt mondták, Diablo hozta rá Malachira a balszerencsét. – Végül is sikerült versenyeztetnie? – kérdezett közbe Chase. – Egyetlenegyszer sem – adta meg a választ Early, s tőle rögtön Libby vette át a történet folytatását:

92

– Malachi annyira biztos volt Diablóban, hogy már a megérkezése előtt fogadásokat kötött rá. Mikor végre megjött, nagy ünnepséget rendezett a tiszteletére, és a környékbeli farmerek szóhoz sem tudtak jutni az irigységtől. Olyan szeretettel bánt azzal a ménnel, mint egy gyerekkel. Nagyon óvatosan törte be és elkezdett gyakorolni vele, de az szinte felesleges is volt, mert Diablónak a vérében volt a vágtázás. – És aztán mi történt? – kérdezte Chase, aki most már az érdeklődéstől tágra nyílt szemmel hallgatta a történetet. Tad, aki legalább annyira várta a folytatást, előrehajolt és úgy biztatta az anyját: – Igen, anyu, meséld el, hogyan szökött meg! – Senki nem tudja pontosan, mi is történt – mesélte Libby, és közben szelíden rámosolygott a gyerekre –, de egy éjszaka, mindössze néhány hónappal a megérkezése után, Diablo egy szörnyű vihar idején átugrott a karámon és eltűnt. Észak felé tartott, csatlakozott egy csapat musztánghoz, és bármennyire igyekezett is Malachi meg Lee, nem sikerült befogniuk. Úgy látszik, fontosabb volt számára a szabadság, mint a versenypályákon aratott győzelem. Hamarosan már saját csapata volt, és egyre több kancát ragadott magával a saját korábbi méneséből. Malachi korábban imádta, de hamarosan az ellenségévé vált és díjat tűzött ki a fejére. – Azért, hogy elfogják? – kérdezte El. – Nem – rázta meg a fejét az asszony. – Azért, hogy megöljék. Rankin, az az ember, akiről az előbb Trammel beszélt, hivatásos vadász volt. Ha valaki, ő talán képes lett volna elkapni Diablót. Durva, könyörtelen ember hírében állt, és a díjat akkor is megkapta volna, ha a fejét visszahozza, de ő felfuvalkodottságában élve próbálta kézre keríteni. A saját életével fizetett ezért. – Attól kezdve, hogy ez az eset megtörtént – folytatta Libby –, Diablo olyan gyanakvóvá vált, hogy puskalövésnyi távolságra sem engedett magához senkit. Malachi számára pedig fokozatosan minden rosszra fordult. A háború nemcsak az üzletét tette tönkre, hanem a fiát is elragadta tőle – Libby nagyot nyelt és egy gyors pillantást vetett Tadre. – Mikor az év elején meghalt, álmaiban csalódott, összetört ember volt, és minden balsikeréért ezt a mént okolta. – Úgy látom, maga nem osztja az ő véleményét – jegyezte meg Chase. – Nem – válaszolta az asszony, és lassan megcsóválta a fejét. – Malachi nem vette észre, hogy Diablo átörökíti a jó tulajdonságait az errefelé születő lovak jó részére. A befogott állomány egyre jobb lesz, és ez nagymértékben neki köszönhető. Mindegy, mi történik, sikerül-e rendbe hoznunk a farmot vagy sem, Diablo utódai megmaradnak és tovább viszik a Double Bar H emlékét... – Bárhogy forgassa is a szót, Miz Libby – szólt közben Bodine, már az utolsó falattal a szájában –, Diablo akkor is csak elbitangolt ló. Ha összeakadok vele, kap tőlem egy golyót a szeme közé. A kancatolvaj, akárhogy nevezzék is, csak kancatolvaj marad. – A féreg is, akármilyen legyen a színe vagy a formája, nem igaz, Bodine? – vetette oda neki komor arccal Chase.

93

– Nagy szája van, Whitlaw – szólt vissza a lovász, és neki is megkeményedtek a vonásai. – Nem nagyobb, mint magának. – Mondja meg nyíltan, ha valami baja van velem! – Bodine dühösen felállt az asztaltól. – Jöjjön, intézzük el odakint a dolgot! – Egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy van elszámolni valónk – jegyezte meg Chase. – Maga talán igen? A fiatalabb férfi ökölbe zárta a kezét és körbepillantott az asztalnál ülőkön, hogy lássa, van-e valakinek megjegyzése. Mivel senki sem szólt, dühösen fejébe nyomta a kalapját és kifelé indult, de mielőtt bevágta volna maga után az ajtót, még visszaszólt: – Majd meg látjuk, Whitlaw. Majd meglátjuk. Libby egy pillanatra elkapta a vele szemben ülő Chase tekintetét, és csak most döbbent rá igazán, milyen veszélyes ellenfél is lehet a férfi. Örült, hogy egyazon oldalon állnak, és halványan rámosolygott. Chase azonban komor arccal fogadta a békítő mosolyt, felvette a kalapját, s miután elnézést kért, amiért nem ette meg az ételt, határozott léptekkel az ajtó felé indult. Libby csak nézett utána és azt találgatta, mit csinált rosszul, amivel így megharagította. *** A telihold még alacsonyan járt, mikor Libby Tad válláig húzta és gondosan eligazgatta a gyereken a takarót. – Megmostad az arcod és a kezed? – kérdezte, miközben kisimította az összegyűrődött lepedőt. A gyerek bólintott. – A füled mögött is? – Senki nem szokott a fülem mögé nézegetni – vitatkozott Tad és még mélyebben süppedt bele a párnába. – Kivéve engem – mondta Libby és egy gyors csókot nyomott a gyerek orrára. A takaró alól jövő mély, reszelős hangot meghallva egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd megkérdezte: – Mi volt az? – Micsoda? – kérdezett vissza ártatlanul kerekre nyitott szemmel Tad. – Ez a hang. – Talán a gyomrom – füllentett a fiú és kinyújtott karját szorosan a testéhez szorította, mintha csak a takarót akarná a helyén tartani. – Éhes vagyok. – Ez még nem ok arra, hogy brekegjen a gyomrod – figyelmeztette apró mosollyal a szája szögletében Libby, és egyetlen rántással lehúzta róla a takarót. A lepedőn egy nagy barna béka terpeszkedett, szemmel láthatóan megkönnyebbülve attól, hogy végre ismét fényt lát maga körül. Viszolygását legyűrve Libby két ujjával megragadta és a magasba emelte. – Ez... ez a legújabb? – kérdezte. – Igen – válaszolta büszkén Tad. – Ma találtam. Megtarthatom, anya?

94

– Amíg nem viszed magaddal az ágyba, addig igen. Belerakom egy vödörbe és terítek rá valamit, hogy ne tudjon kiugrani belőle. Megegyeztünk? – kérdezte az asszony és egy üres párnahuzatba csúsztatta a békát. – Meg – válaszolt mosolyogva Tad és visszabújt a takaró alá. – Anya! – Tessék, drágám – Libby közelebb hajolt és kisimított a fia szeméből egy szőke hajtincset. – Diablo tényleg olyan veszedelmes, mint ahogy Trammel mondta? – Bizonyos szempontból igen, de azért mégsem egészen. Nem akar ő bántani senkit, csupán azt kívánja, hogy hagyják úgy élni, ahogyan ő szeretne. –Jó lett volna látni, hogyan harcol az öreg Góliáttal. Csodálatos lehetett – jelentette ki Tad izgatottan tágra nyílt szemmel. – Valóban az volt – bólintott Libby. Vacsora közben, a beszélgetés során gondosan elkerülte, hogy akár csak említést is tegyen arról, mekkora veszélyben forgott, s ami végül megmaradt a történetből, az olyan volt a gyerek számára, mint egy hallatlanul izgalmas, szórakoztató kaland. Az asszony lehajolt, megcsókolta a kedves, puha arcot és rögtön hatalmába kerítette a bűntudat, mert arra gondolt, milyen közel járt ahhoz Tad, hogy teljesen egyedül maradjon a világon. – Legközelebb én is veletek mehetek? – kérdezte sóvárogva a fiú. – Remélem, hogy még egyszer nem lesz ilyesmire szükség – felelte Libby és lecsavarta a petróleumlámpát. A szobát ezüstös holdfény árasztotta el, és a nyitott ablakon át az enyhe szellő magával hozta a ház előtt nyíló rózsák illatát. – Ha mégis... Chase biztosan meg tudna tanítani rá, hogyan kell elsütni a puskát – latolgatta komoly arccal az esélyeit a gyerek, s a képzeletbeli fegyvert a vállához emelve úgy tett, mintha lőne vele. – A következő grizzlyt én terítem le, mielőtt bánthatná Diablót vagy meg tudná enni valamelyik kancánkat. – Új gondolata támadt, s az arca rögtön felderült az izgató lehetőségtől: – Segíthetek holnap Chasenek betörni az új kancákat, amiket Early hozott? – Holnapután jön Miss Nora, hogy kikérdezze a leckét, és te meg nem is tanultál – válaszolta az anyja, de a gyerek szomorú arcát látva rögtön hozzá is fűzte: – Azért majd meglátjuk. A holdfény éppen az ágyra vetült, és a halvány derengésben Tad arcvonásai annyira hasonlítottak a Leeéire, hogy Libbynek belesajdult a szíve a látványba. – Aludj most, kisfiam. Szép álmokat – köszönt el tőle és már indult is, de a fiú utána szólt. – Anya! – Tessék. – Én... – Tad óvatosan elharapta a szót. – Mi az, drágám? – Te szereted Chaset? Az asszony szíve rögtön hevesebben kezdett verni, mihelyt meghallotta a kérdést. – Miért kérdezed? – Szerintem ő szeret téged – felelte Tad és titokzatosan elmosolyodott.

95

Libby a meglepetéstől pislogni kezdett, és csak annyira futotta az erejéből, hogy idegesen felnevessen. – Miből gondolod? – kérdezte elfúló hangon. – Láttam, milyen szépen nézett rád az este, míg a vacsorát tálaltad. Az asszony meghökkent, mert érezte, hogy a gyereknek igaza van. Váratlanul érte a felfedezés, hogy Tad ilyen jól el tud igazodni a felnőttek világában. Eszébe jutott a csók, melyet a hegyen váltottak Chasezel, és meleg hullámok árasztották el a testét. – Biztosan csak éhes volt – válaszolta és nagyon vigyáznia kellett, hogy meg ne remegjen a hangja. A csókból ítélve nem is hazudott, csak éppen az éhség egészen más miatt gyötörhette a férfit, mint amire Tad gondolt. – De ha mégis szeret, gondolod, hogy akkor te is tudnád szeretni egy kicsit? – tartott ki a témánál a fiú. – Kedvelem én őt, kisfiam, de ne felejtsd el, hogy úgysem marad itt sokáig. Elmegy, mihelyt sikerül összeszednünk a lovakat. Ne feledkezz meg erről, mert különben fájni fog, ha elmegy – figyelmeztette Libby a gyereket. – Úgy, mint az, amikor apa elment? – kérdezte Tad rövid gondolkodás után. Libbyt nagyon meglepte a furcsa párhuzam. – Az más volt – válaszolta zavartan. – Ő az édesapád volt és mi... nagyon szerettük őt. Azért ment el, hogy harcoljon valamiért, amiben erősen hitt – és képes volt itthagyni bennünket egyedül, fűzte hozzá magában. – Chase... ő csak elszegődött hozzánk, és ha végeztünk a munkával, tovább megy, mint ahogy mások is. Tad nem egészen értette a kétfajta szeretet közötti különbséget. Hosszan elgondolkozott és végül kibökte: – Azt hiszem, szeretni fogom, amíg itt van, és majd csak akkor nem fogom szeretni, ha már elment. Libby felsóhajtott és kénytelen volt beismerni magában, hogy a gyerek logikája a maga naiv módján hibátlan. Tudta, hogy ugyanúgy, ahogy saját magát, Tadet sem képes megvédeni az élet fájdalmas tapasztalataitól. Gyorsan elűzte magától a gondolatot és lehajolva adott még egy csókot a fiúnak. – Jó éjszakát, drágám! Szép álmokat! – Jó éjszakát, anya! *** Az ágy melletti szekrényen álló óra már egyet ütött, de Libby még mindig álmatlanul forgolódott az ágyában. Kétségbeesetten próbálta elűzni magától a gondolatokat és csak az alvásra összpontosítani, de be kellett látnia, hogy feleslegesen erőlködik, úgysem jön álom a szemére. Hanyatt feküdt, az álláig húzta a takarót, s míg a mennyezetet bámulta, agyában vad összevisszaságban kergették egymást az emlékek – Tad szavai, Jonas Harper házassági ajánlata, Chase Whitlaw csókja, a fárasztó nap eseményei. Közülük kétségtelenül a csók emléke volt a leginkább zavaró. Volt annyira őszinte magához, hogy ne csupán a férfit okolja, hiszen ami történt, abban ő legalább olyan hibás volt, mint Chase. Képtelennek bizonyult arra, hogy

96

távolságot tartson, sőt így utólag belegondolva el kellett ismernie, hogy elhagyta a józansága. Kevésnek találta azt a csókot és többet kívánt. Ujjával végigsimította az ajkát és felidézte magában, milyen érzés is volt, mikor a férfi nyelve kitöltötte a száját. Szégyenkezve gondolt rá, hogy Lee csókjai soha nem keltettek benne olyan erős érzelmeket, mint Chaseé. Hogyan lehetséges az, hogy egy idegen csókját izgatóbbnak érezze valaki, mint a saját férjéét? – tette fel magának a kérdést. „Láttam, milyen szépen nézett rád az este” –jutottak eszébe Tad szavai. Igen, ő is érezte magán Chase tekintetét és úgy vert tőle a szíve, mint egy riadt madáré, amikor a közelében ólálkodó macska szeme rászegeződik. Igyekezett elkerülni, hogy vacsora közben találkozzon a pillantásuk, de minden próbálkozása ellenére a tekintetük néhányszor egybekapcsolódott. „Olyan gyönyörű, Lib” – visszhangoztak benne a férfi szavai. Gyönyörű? Hogyan találhatta gyönyörűnek a viseltes férfiruhában és a vastag bőrből készült csizmában, amit a medvevadászathoz felvett? Biztosan sokkal csinosabb nőket is ismer odahaza Keleten. Olyanokat, akik elegáns ruhákat hordanak, hasonlóakat azokhoz, amilyeneket a fiókjában őrzött, sokszor átlapozott Godey's Lady's Bookban látott. Nőket, akik kecsesen tudják tartani a legyezőjüket és kedvesen el tudnak csevegni a kézimunkázásról, az időjárásról és csupa olyan témáról, amit ő – ha egyáltalán képes lenne megtanulni – egy idő után biztosan nagyon unalmasnak találna. Az a legvalószínűbb, hogy csupán szánalmat érez iránta. Biztosan ugyanezeket a szavakat mondta az összes magányos özvegyasszonynak, akivel Keletről jövet összetalálkozott, és ugyanezeket fogja mondani azoknak is, akikkel a jövőben összeakad, miközben a Jóisten tudja hová vezető útját járja. A gondolat ahelyett, hogy megnyugtatta volna, kínzó fájdalmat okozott neki. Tisztában volt vele, hogy érzelmei veszélyes irányba sodorják, s hogy úrrá legyen rajtuk, dühösen lelökte magáról a takarót és kikelt az ágyból. Semmi olyasmi nem történt közöttük, amit ne lehetne hamar elfelejteni – döntötte el magában. Meggyújtotta a lámpát és kapkodva belebújt hálóköntösébe. Teljesen el fogja felejteni a csókját – határozta el, miközben szorosra húzta derekán az övet. Kiveri a fejéből Chase Whitlawt és mindazokat az érzéseket, amelyeket benne felébresztett. Így kell történnie, más megoldás nincs. *** Chase a karámnak dűlt, hátrahajtotta a fejét és jó nagyot húzott a whiskyből. Megemelte és a föléje boruló csillagos égre köszöntötte a csaknem kiürült üveget. Érezte a nyelőcsövén végigáramló szeszt és szomorúan állapította meg, hogy bármennyire szeretett is volna berúgni, gondolatai változatlanul tiszták, összefüggőek. Szeretett volna lerészegedni és a boldog öntudatlanság állapotába süllyedve elfeledkezni mindenről, de legfőképpen Libbyről.

97

Százszor is elátkozta már magát, amiért olyan óvatlan volt és a hirtelen elhatalmasodó vágynak engedve megcsókolta az asszonyt. A kíváncsiságát akarta csak kielégíteni, de ahelyett, hogy megnyugvást talált volna, érzelmeinek csillapíthatatlan háborgása lett a büntetése. Saját keserű tapasztalata alapján jött rá, hogy ez az asszony még egy ércszobrot is érzelmekre tudna gyújtani. Olyan, mint egy érett gyümölcs, amelyet csak le kell szakítani, ám ami őt illeti, még csak szóba sem jöhet a szüretelők között. Jonas Harper olyasmit tud kínálni neki, amit ő soha – biztonságot, szilárd, soha be nem ázó tetőt a feje fölé és lehetőséget arra, hogy Tad tanulhasson. De ha Libby csak ezt akarná, akkor már régen elfogadta volna Harper házassági ajánlatát–vágott belé a gondolat. Mit akarhat hát az asszony? – kérdezte magától és rögtön válaszolt is rá: társat, megértést, szerelmet. Szerelmet? Keserűen felnevetett és az üveget előkapva ivott egy újabb kortyot. – Látod, Lee Honeycutt, te szerencsés tökfilkó – szólt rá az emlékezetéből előbukkanó árnyalakra. – Csak akkor jöttél rá, mekkora kincs a tiéd, mikor már késő volt. – Magának az a szokása, hogy állva alszik? – Libby hangja váratlanul érte, kibillentette egyensúlyából és meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. Megrémült attól, hogy elég volt csak erősen rágondolnia és az asszony egyből megjelent. A szentségit neki! Hát már sehol sem lehet nyugalma az embernek?

98

TIZENEGYEDIK FEJEZET Libby kérdőn felvont szemöldökkel, határozottan csípőre rakott kézzel állt előtte és várta a válaszát. – Hogy képzeli, hogy csak így ideoson és rám ijeszt? – kérdezte Chase és tétova ujjakkal megpróbálta begombolni a mellén szétnyílt ingét. Az asszony pillantása a kivágásból elősötétlő mellszőrzetre tévedt, de rögtön vissza is ugrott a férfi arcára. – Nem lopakodtam – tiltakozott Libby. – Észre sem vettem, amíg ide nem értem. Nem tudtam elaludni és kijöttem egy kis levegőt szívni. – Igen? Akárcsak én. Libby szemöldökei között apró ránc jelent meg és óvatosan beleszagolt a levegőbe. – Valami baj van? – kérdezte Chase és csak azon csodálkozott, mitől olyan reszelős a hangja. Az asszony várt egy kicsit, aztán igaza teljes tudatában megvetően kijelentette: – Maga... maga ivott. Chase enyhén imbolyogva a karámnak támaszkodott és mielőtt válaszolt volna, feje tetejétől a lábáig végigjártatta tekintetét Libby pongyolába burkolt testén. – Tiltja talán a szabályzat, hogy a szabadidejében igyon egyet... vagy kettőt az ember? – Maga olyan részeg, Mr. Whitlaw, mint egy büdös borz – jelentette ki utálkozva Libby. – Nem valami kedves magától, hogy ezt mondja. Sokféle állathoz hasonlítottak már életemben, de borzhoz még soha – felelte Chase és tétova mosollyal az arcán az asszonyra bámult. Szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse. Az ezüstös holdfényben Libby vonásai olyanok voltak, mintha sima, lágy tapintású elefántcsontba faragták volna őket. Látva, hogy az asszony óvatosan hátralép, Chase keresztbe fonta a karját és nekitámaszkodott a kerítésnek. Igaza van, tényleg részeg vagyok – állapította meg magában. De nem elég részeg. Az asszony csodálkozva vizsgálgatta, mintha egy kirakós játék darabja lenne, ami semmiképp sem akar beleilleszkedni az összképbe. – A... a lába miatt? – kérdezte reménykedve. – Tessék? – A lába. Észrevettem, hogy időnként nagyon szenved miatta. Azért ivott, hogy ne érezze a fájdalmat? Chasenek egy őrült pillanatra az a gondolata támadt, hogy megmondja neki az igazat. Bemegy, kiveszi a zsákjából a medaliont és odaadja neki. Ezzel legalább egyszer s mindenkorra tisztázódnának a dolgok. Az asszony ráparancsolna, hogy pakolja össze a holmiját, őt pedig nem kísértené tovább a vágy, hogy azt tegye, amit most is tenni akar. Az ötlet azonban, amilyen gyorsan jött, olyan sebesen el is enyészett. Libbynek szüksége van rá. Nem úgy, ahogy az imént egy pillanatra megfordult a fejében, hanem a segítségére. Ha pedig indokolt a gyanúja, ami a puskájával történt balesetet illeti, akkor még nagyobb szüksége is van rá, mint gondolná.

99

– Igen – válaszolta hát. – A lábam miatt. – A háború alatt történt? – kérdezte Libby és együttérzően emelte rá nagy szürke szemeit. – Igen – felelte Chase, s hogy a témát lezárja, kissé elfordult, de az asszony tovább kérdezett. – Mennyi ideje? – Két éve – a férfi a tőlük néhány lépésnyire sötétlő lovakra függesztette tekintetét. – Két éve – ismételte meg halkan Libby. – A férjem, Lee is két éve halt meg Chancellorsvillenél, a wildernessi csatában... Chase arca megrándult, s a férfi ismét elővette és meghúzta a whiskysüveget. Reménykedett benne, hogy a látvány megijeszti Libbyt és végre magára hagyja. Keze fejével megtörölte a száját és némán nézte az asszonyt. – Két év hosszú idő – mondta elgondolkozva Libby, s tudomást sem vett az ijesztő tekintetről. – Túl hosszú ahhoz, hogy az ember fájdalomban töltse el. Chase nem tudta biztosan, hogy a megjegyzés melyikükre vonatkozott. Érezte, hogy zúg a feje a whiskytől és elgyötörten masszírozni kezdte az orrnyergét. – Libby... – Van idehaza kenőcsöm – vágott a szavába az asszony. – Talán segítene... – Igaza volt – kiáltott fel a férfi. – Tényleg részeg vagyok. Menjen vissza a házba! Libby nem mozdult. Érezte a vállába mélyedő ujjakat és tudta, hogy jobban tenné, ha elfutna, de volt valami Chase arckifejezésében, ami visszatartotta. – Én... nem tudok aludni – mondta és érezte, hogy hevesebben kezd áramlani a vér az ereiben. – Mit akar tőlem? – kérdezte Chase és enyhén megrázta. – Én... én nem akarok semmit. Csak egy kis levegőt szerettem volna szívni. A férfi szinte utálkozva kapta el róla a kezét és elindult az istálló felé. – Nem! Nem mondtam igazat! – Libby kiáltását hallva Chase megtorpant, de nem fordult vissza. – Azt akarom tudni, miért csókolt meg ma úgy – alig mondta ki, szerette volna rögtön visszaszívni a szavait, de már elkésett. Chase most már visszafordult. – Mi az, hogy úgy? – Hát úgy... olyan komolyan... – Ha megcsókolok egy nőt, én azt mindig komolyan teszem – válaszolta a férfi. Szája szögletében apró kis mosoly jelent meg, de a tekintete változatlanul komor volt. Tovább akart lépni, ám rossz lába megbicsaklott, s hogy el ne essen, kénytelen volt megkapaszkodni a karám rúdjában. Libby, szinte maga sem tudva, mit tesz, odaugrott hozzá és a karját elkapva megtartotta. – Nem kell nekem segíteni – próbált tiltakozni Chase. – Persze, hogy nem, ha itt akar aludni a fűben. Jöjjön, segítek bemenni – Libby átkarolta és a pajta felé vezette a férfit. Chase most már erősen sántított, de meg sem próbálta titkolni. Átkarolta az asszony vállát, orrát belefúrta a hajába és mély lélegzetet vett. – Milyen csodálatos illata van, Lib... – Maga pedig bűzlik a whiskytől. – ...mint a lila orgonának... Honnan van lila orgona illata?

100

– Az orgonaillatú szappantól – felelte Libby és megpróbálta az istálló ajtaja felé irányítani a férfi lépteit. – Magam szoktam csinálni tavasszal, mikor a hegyekben virágozni kezd az orgona. – Micsoda átkozott bolond volt... – motyogta Chase. Libby meglepve nézett rá, de látta, hogy a férfi nem hozzá beszélt, hanem fejét felemelve a sziporkázóan csillagos éghez. – Kicsoda? – Azt hitte, hogy hős, pedig... Biztosan a szesz beszél belőle – döntötte el magában az asszony, s az ajtót belökve bevezette Chaset a sötét istállóba. A szokatlan zajtól felriadva mozgolódni kezdtek a jászlaikhoz kötött lovak. Libby a szénapadlás nyílására nézett és rögtön látta, hogy ha megfeszül sem fogja tudni felrángatni oda Chaset. Szerencsére talált egy üres, friss szalmával felszórt lóállást. – Ide – mondta és arrafelé rángatta a férfit. – Százezer hős... csak éppen nem hősök voltak, hanem bolondok... Libbynek az volt a szándéka, hogy belöki a szénára és otthagyja, ám amikor megpróbálta elvonni tőle a karját, legnagyobb megrökönyödésére a férfi belekapaszkodott, magával rántotta és együtt zuhantak az illatos, puha fekvőhelyre. Chase lába keresztben feküdt a testén, a földhöz szögezte és Libby szinte mozdulni sem tudott. Rémületében az első gondolat, ami eszébe jutott, az volt, hogy a férfi úgy pihen rajta, mint egy kielégült szerető. – Chase... – nyögte és a vállát megragadva megpróbálta lelökni magáról. – Hmmmm? A hangja ijesztően közelről jött, s meleg leheletét is érezte a nyakán és fülén. – Engedjen felállni! Választ nem hallott, csak az oldalán felkúszó és izgatóan a mellébe markoló kezet érezte. Elakadó lélegzettel vette tudomásul, hogy áruló mellbimbója a flanelling alatt is megmerevedik, szinte odakínálja magát az érintésnek, szíve pedig olyan hevesen ver, hogy majd kiugrik a helyéről. – Chase... ne! Engedjen – esdekelt és lesöpörte magáról a férfi kezét. – Maga részeg! – De nem eléggé... – érezte a nyakán végigvándorló ajkakat, majd rögtön utána a fogait szétválasztó, szájába nyomuló, s az övét önkéntelenül is válaszra késztető nyelvet. Érezte a férfin a whisky szagát, de azt is tudta, hogy az ajkát marcangoló csókot már nem a szesz, hanem az elhatalmasodó szenvedély vezérli, s azon vette észre magát, hogy képtelen legyűrni a testén elhatalmasodó lázat. Chase ujjai mellére bukó varkocsa körül játszottak. – Engedje le a haját, Libby – mondta, s a szalagot meghúzva kibontotta az aranyszőke zuhatagot. Libby az ajkába harapott, de a tarkóját simogató kezet érezve hátraszegte a fejét, belesimult az erős tenyérbe, s kéjesen felnyögve csak arra várt, hogy tovább simogassák. Milyen hosszú idő telt már el azóta, hogy férfiujjak mélyedtek a hajába és úgy érintették meg, ahogyan most Chase tette. Gyönyörteli és veszélyes érintés volt ez, mert szinte izzásig hevítette a belsejében szétáradó meleget. Hevesen jobbra-balra

101

ingatta a fejét, hasztalan próbálva szabadulni a tartózkodása maradékát is felemésztő boldogító érzéstől. – Ezt nem... – nyögte, s már arra is képtelen volt, hogy gondolkodjon. – Nem szabad... – Igaza van – válaszolta a férfi és a nyakán lüktető érre szorította a száját. – Mondja hát, hogy hagyjam abba – borostás álla érzékien súrolta az asszony bőrét, miközben szenvedélyes csókokkal árasztotta el a nyakát. – Hagyja... – próbálta mondani Libby, de megijedve attól, hogy kérése meghallgatásra talál, rögtön el is hallgatott. Chase csak a fejét ingatta és szája már Libby mellének halmai között kalandozott. – Azt mondja, amit igazán gondol, Lib. Az asszony, önmaga előtt is beismerve vereségét, kéjesen felnyögött, Chase pedig az inget félresöpörve keményen ágaskodó mellbimbójára tapasztotta az ajkát, miközben ujjai másik keblét simogatták. Fogaival súrolta, forró nyelvével simogatta a minden érintésére hevesen reagáló húst, Libby pedig hátát megfeszítve, a gyönyörtől apró nyögéseket hallatva még jobban odakínálta magát neki. Már csak arra volt képes gondolni, hogy Lee érintése soha nem váltott ki belőle olyan érzéseket, mint Chaseé, az ő simogatásától soha nem bontotta el ennyire a vágy. A férfi, mintha csak válaszolni akart volna a gondolataira, szorosabban préselte hozzá magát, és Libby a nadrág szövetén át is érezte a mereven ágaskodó hímvesszőjét. – Ó, Libby... – ért el hozzá az elfúló sóhaj, s már érezte is a szeméremdombjára tapadó kezet. Köntösének szárnyai szétnyíltak és hűs levegő simított végig forró, meztelen combjain. Pontosan tudta, mi fog ezután következni, s azt is, hogy helytelen, amit tesznek, de amekkora volt benne az ellenkezés, ugyanakkora volt a vágy is, hogy a férfi befejezze, amit elkezdett. Az előbb még csak bizsergő öle most már lángolt, s azt akarta, hogy Chase, ha már felgyújtotta, oltsa is el ezt a tüzet. Ujjait erős vállaiba mélyesztette és még erősebben magához húzva a fülébe nyögte: – Kérem, Chase, kérem! Chase érezte, mint száguld ereiben a vér és hangosan felhördült. Rettenetesen kívánta Libbyt, jobban, mint amennyire asszonyt valaha is kívánt életében. Maradék józansága ugyan azt súgta neki, hogy nem lenne szabad megtenni, amire mindketten vágynak, mert később Libby meg fogja gyűlölni érte, de az asszony esdeklő hangját hallva, már azt is tudta, hogy túl messzire mentek és itt már nincs megállás. Képtelen volt visszafogni magát, azt akarta, hogy Libby kielégüljön, átélje a legteljesebb gyönyört, amit csak adni képes neki. Tenyere végigsiklott a lágy belső combon, s ujja már a síkos nedvességet érezte, mikor az asszony, mint akit áramütés ért, szorosan összezárta a combját és rémülten felkiáltott: – Ne! – Tárja ki magát, Libby – Chase ujjai előrébb tapogatóztak. – Engedje, hogy ezt csináljam. – Ne. Lee soha... – tiltakozott elakadó hangon az asszony.

102

– Mit soha? – kérdezte Chase, s a kezét otthagyta, ahol volt. – Soha nem ért így magához? – Mi csak... csak... – kezdte Libby, de szégyenérzete megakadályozta abban, hogy többet mondjon. Lee Honeycutt, úgy látszik, nagyobb bolond volt, mint eddig gondoltam – állapította meg magában Chase. – Engedje el magát, Libby – kérte ismét, s mellére hajolva ajkai közé szorította a mellbimbóját. – Nagyon jó lesz. Ígérem. Libby felnyögött, széjjelebb tárta a lábát, Chase ujja pedig besiklott a nedves alagútba. Simogatta, dörzsölte, míg végül az asszony úgy érezte, hogy ennél több gyönyört a teste egyszerűen képtelen elviselni. Csípője megemelkedett, s már együtt mozgott a férfival, igyekezve minél mélyebben magába fogadni a belsejében kutató ujjat. Ujjai görcsösen markolták Chase tarkóját, szeme előtt szikrák ugráltak, torkát apró nyögések hagyták el, a férfi ujja pedig egyre mélyebbre nyomult bele, miközben ajka mellét csókolta, szívta. Először fogalma sem volt róla, mi történt, csak a vállgödrébe préselődő arcot érezte és az elfúló hörgést hallotta: – Libby... Libby... Ezzel együtt az ujj is eltávolodott tőle és Libby zavarodottan próbált eligazodni azon, mi is történik vele. Csak nem áll meg most, csak nem azt akarja ez jelenteni, hogy nem kíván szeretkezni vele? – Chase, ne hagyja abba... akarom... – Nem! – hallotta a durva, elutasító választ. Libby nem értette, mi történt, és Chase arcát tenyerébe fogva kényszerítette a férfit, hogy a szemébe nézzen. – Miért nem? – Képtelen vagyok rá. Hát nem érti? Később gyűlölne érte – válaszolta Chase és legördülve róla karját a szemére szorította. – Nem igaz. Soha nem tudnám gyűlölni azért, mert olyat tesz, amire mindketten vágyunk. – De igen – hallatszott a meggyőződéssel teli felelet. – Az én hibám, hogy ez történt. Sajnálom, hogy ilyesmit kezdeményeztem. Részeg voltam, de most már elmúlt. A kegyetlen szavaktól Libby teste mozdulatlanná dermedt. – Azt hittem... Azt akarja mondani, hogy ami köztünk történt, az magának semmit nem jelent? Az egész csak a whisky miatt volt? – kérdezte reszkető hangon. Bárcsak ilyen egyszerű volna – gondolta Chase és elkínzott sóhaj szakadt fel belőle. – Nem – válaszolta. – Nem csak a whisky miatt. – Hímvesszője még mindig merev volt és változatlanul rettenetesen kívánta az asszonyt. Sejtette, hogy ha most megérintené, képtelen lenne még egyszer uralkodni magán. – Libby, menjen innen, mielőtt meggondolom magam. Az asszony lágyan megérintette a karját, s ő megrándult, mintha izzó vasat nyomtak volna a testéhez. Lesöpörte magáról a simogató kezet és gyorsan felült. – Libby... –mondta fenyegetően. Az asszony is felült és összehúzta magán a pongyoláját. A szeme égett, a keble sajgott, ostobának és rettenetesen megbántottnak érezte magát, amiért Chase képes így

103

elküldeni. – Rendben van, elmegyek, ha azt akarja. Azt hiszem, sikerült éppen eléggé bolondot csinálnom magamból – mondta, s már állt is volna fel, de a férfi utánanyúlt és megragadta a csuklóját. – Nem maga a hibás, Libby. Eszébe ne jusson ilyesmit gondolni! Miattam történt. Ha sejtettem volna... Chase megakadt és ujjait szétnyitva engedte kicsúszni a kezéből az asszony csuklóját. – Higgye el, én csak fájdalmat okoznék magának. Nem tartozhat egy olyan emberhez, mint én. Nem lehetek olyan, amilyennek maga akar, Lib. Rettenetesen sajnálom. Mekkora bajt okoztam már eddig is! Libby feléje fordult, és még a sötétben is le tudta olvasni arcáról a mérhetetlen fájdalmat. Fogalma sem volt róla, tulajdonképpen miről beszél Chase, csak azt érezte, hogy van valami, amit nem akar elmondani neki. Teli volt rejtélyekkel és olyan múlt állhatott mögötte, amit ő valószínűleg soha nem fog megismerni. Rettenetesen vágyott utána, de a büszkesége megakadályozta abban, hogy kérje, hogy könyörögjön neki. Hátat fordított és lassan felállt. – Azt hiszem, az a legjobb, ha úgy teszünk, mintha ez az egész meg sem történt volna – mondta csendesen. Választ nem kapott és ezt beleegyezésnek vette. Büszkén felszegte a fejét és elindult a ház felé, de minden erejét össze kellett szednie, hogy ne kezdjen elkeseredetten rohanni. Chase csak nézett utána, s közben önkéntelenül is a whiskysüveg után nyúlt. Letekerte a tetejét. Erősen meghúzta és közben arra gondolt, hogy ha lerészegedik, akkor talán el tud felejtkezni az asszony által életre keltett érzéseiről, kínzó vágyáról és a Libby hangjából kihallatszó mélységes fájdalomról. Hátravetette a fejét és ivott még egy hosszú kortyot, remélve, hogy a szesz megmenti gondolataitól, amelyektől józan fejjel képtelen szabadulni. Libby valamikor még hálás lesz neki azért, amit most nem tett meg – jutott az eszébe, s biztos volt benne, hogy ő soha nem lesz képes megbocsátani ezt magának. *** Füst fojtogatta... ágyúk dörögtek és emberek üvöltöttek körülötte... Rohanni akart, de lábára mintha ólomsúlyok nehezedtek volna, képtelen volt megmozdítani őket. Tekintete a lábánál vöröslő tócsára esett és hányinger tört rá. Jönnek – gondolta és belesüppedt a mocskos, undorító lébe. Páni rémület kerítette hatalmába, torka összeszorult és már alig kapott levegőt... Keze tapogatózva kereste a fegyvert, amelyről pedig már biztosan tudta, hogy nincs ott mellette. Valahonnan a láng és füsttengerből egy kéz nyúlt felé esedezve – a lázadók katonájáé. Félrefordította a fejét, mert tisztában volt vele, hogy úgysem tud rajta segíteni. A haldokló üvöltése hirtelen még vérfagyasztóbbá vált, s ő visszafordulva látta, hogy Libby arca néz rá a lángok közül. Rémülten próbálta elhessenteni magától, torka tágra nyílt, de hang nem jött ki rajta, csupán a bensőjét reszkettette meg egy velőtrázó sikoly... Chase remegve, verítékben úszva ébredt a szörnyű álomból, amely ugyanúgy kezdődött, mint már oly sok az utóbbi két évben, csak a vége volt más, mint azoknak.

104

Tétován pislogott, arcát a szalmába fúrta és visszafojtotta a torkából feltörni készülő nyögést. Feje zúgott, mintha vágtázó lovak ezreinek dobogása vert volna visszhangot benne, és fogalma sem volt róla, hol van. Lassan felemelkedett, körbenézett és csodálkozva látta, hogy nem a szénapadláson fekszik, hanem az egyik lóállásban, s ruhája és csizmája is rajta van. Hogy az ördögbe kerültem ide? – próbálta megfejteni a titkot. Mint mikor villámfény cikázik végig az elsötétült égbolton, úgy jutottak eszébe hirtelen az elmúlt órák eseményei – a whisky, Libby és az, hogy mit tett az asszonnyal. Már éppen azon volt, hogy hangos káromkodásba törjön ki, ám egy szokatlan, apró nesz belefojtotta a szól. Szemét kinyitva szétnézett a halvány hajnali derengésben és az a biztos érzése támadt, hogy nincs egyedül a pajtában. Kezei ökölbe szorultak, a szénába markolt és minden idegszálát megfeszítve figyelt. Nem kellett sokáig várnia, hogy a zaj megismétlődjön. Ezáltal már azt is felismerte, mi okozza – csizmás lábak súrlódtak halkan a szalmával felhintett padlaton. Az istálló nyitott ajtajában felbukkanó sötét árnyat megpillantva Chase gyorsan felült, de rögtön meg is bánta a heves mozdulatot – fejébe iszonyatos fájdalom hasított. Legyűrte a kínt, s a boxból kiugorva az ajtó felé vetette magát, de mire odaéri, a férfi már eltűnt – ha egyáltalán ott volt. Egyáltalán nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy csupán a részegség utóhatását érezte, a képzelete játszott vele. Valószínű, hogy nem járt ott senki. Különben is, mit kereshetett volna az illető a szénapadláson, hisz nincs ott semmi, csupán az ő holmija. Az utazózsákja, az összehajtható derékalja... a fegyvere. Felmászott a padlásra, kiürítette a karabély tárát, gondosan ellenőrizte a töltényeket és visszatöltötte őket a puskába. Semmi jelét sem tapasztalta annak, hogy bárki is hozzányúlt volna a fegyveréhez. Már éppen menni akart, mikor derékalja mellett, a szénán valami szokatlan dolgot vett észre. Odanyúlt, felemelte – egy csomag barna cigarettapapír volt, és ő rögtön megismerte. Bodinenál látott ugyanilyet. Tulajdonképpen meg sem lepődött azon, hogy beigazolódott a gyanúja, csak azért volt csalódott, mert nem sikerült elkapnia a csirkefogót. Mit kereshetett itt? Valami csapdát akart állítani neki? S ha igen, akkor miért? Ha valóban Bodine az, aki miatt Libbynél rosszra fordultak a dolgok, akkor hol illeszkedik ő a képbe? Miért akarta megölni Bodine? Különben is, mi érdeke fűződne ahhoz, hogy tönkretegye Libbyt? Rengeteg kérdése volt, de választ egyikre sem tudott adni. Zsebébe csúsztatta a cigarettapapírt, összeszedte a holmiját és lemászott a létrán. Elhatározta, hogy mihelyt felébrednek, lesz néhány kérdése Earlyhez és a többiekhez. Bodinet pedig addig is szemmel tartja, míg végleg be nem igazolódik, bizonyíthatóvá nem válik a gyanúja. Az ajtó nyikordulását hallva eldobta a holmiját és megpördülve a kivilágosodott négyszögben álló alakra szögezte a karabélyát.

105

TIZENKETTEDIK FEJEZET – Szent Isten, Chase! Én vagyok az! – hallotta Tad ijedt hangját. A fenébe is! Nem sok híja volt, hogy lelője a gyereket! Leeresztette a karabély csövét és óvatosan helyére nyomta a kakast. – Ejnye, te srác – mondta zsörtölődve. – Rossz szokásotok édesanyáddal, hogy nesztelenül közelítitek meg az embert és a szívbajt hozzátok rá. – Le akartál lőni? – kérdezte hitetlenkedve Tad és beljebb lépett. Nemrég ébredhetett, mert szőke üstöke kócosan meredezett minden irányba és inge is kilógott a nadrágjából. – Nem – válaszolta Chase és megrázta a fejét. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. – Semmi baj – mondta a fiú és belemélyesztette a kezét nadrágja mély zsebébe. – Mutatni akarok neked valamit. Chase a padlást tartó oszlopnak támasztotta a karabélyt és előrehajolt, hogy megnézze, mit tart a kezében Tad. Szája mosolyra görbült és őszinte hangon kijelentette: – Nagyon szép béka. Hol találtad? – A patakparton. Charlienak hívják. Anya azt mondta, hogy csak akkor tarthatom meg, ha csinálok neki egy dobozt, pedig ő a zsebemben érzi a legjobban magát – Tad visszasüllyesztette a nadrágjába a rémülten reszkető állatot. – Biztosan igazad van, de tudod, az anyák általában nem szeretik a békát a házban – mondta Chase és beletúrt a gyerek sűrű hajába. – Igen – bólintott Tad és látszott az arcán, hogy erősen töri valamin a fejét. – Tudod... arra gondoltam, hogy... esetleg segíthetnél nekem megcsinálni a dobozt – szólt akadozva és reménykedve nézett a férfira. – Van hozzá lécem... zsinegem... Chase tudta, hogy sok, ennél százszor fontosabb dolga is lenne, de azzal is tisztában volt, hogy Tad egyiket sem érezné olyan sürgetőnek, mint a békaház elkészítését. Furcsa érzés kerítette hatalmába, mert az jutott az eszébe, hogy a gyerek pontosan úgy fordult hozzá, ahogyan az apjához fordult volna, ha itt lenne a közelében. – Szöged van? – kérdezte tőle. – Szögem? Hát persze – válaszolta ragyogó arccal a fiú. – Gondolod, hogy szög is kell hozzá? Majd én szerzek. Rengeteget. Meg kalapácsot és fűrészt is. Várj meg itt – Tad már röpült is az ajtó felé. – Hamarabb visszaérek, mint ahogy a béka nevét ki tudod mondani. – Megvárlak – szólt utána nevetve Chase és nekidőlt az egyik boxot határoló palánknak. Nyugodtan várhat pár percet a kérdéseivel – gondolta. Vannak esetek, amikor egy jól megtermett békáé és egy nyolcéves fiú vágyaié az elsőbbség. Néhány másodperce állhatott még csak ott, mikor Elliot lépett az istállóba és széles mosollyal az arcán ráköszönt: – Jó reggelt, nagy testvér! – Fürkésző tekintetet vetett a bátyjára és óvatosan megkérdezte: – Vagy talán nem is olyan jó? Pokolian nézel ki, Chase. – Köszönöm a bókot.

106

– Nem tesz semmit. – El felkapta az egyik nyerget és leakasztott egy lószerszámot a szögről. – Hová indulsz? – A kanyonba. Ma rajtam a sor, hogy őrködjek. Early majd megmutatja az utat. Felváltva fogunk ügyelni. Egyébként azt akarja, hogy menj vele és segíts újabb lovakat befogni. – Hol van most? – A közös szálláson. Éppen akkor tápászkodott fel, mikor eljöttem. – És Bodine? – Nem tudom – válaszolta El. – Korábban kelt fel, mint én. Egyébként annál jobb, minél kevesebbet látom azt a lókötőt. Miért érdekel annyira? Chase újabb kérdéssel válaszolt: – Ezek szerint ma reggel még nem láttad? – Nem. – El hosszú, elgondolkozó pillantást vetett a bátyjára. – Miért érzem úgy, hogy van valami a kérdéseid mögött? – Azért, mert járt itt valaki ma reggel, míg az egyik boxban aludtam, és biztos vagyok benne, hogy Bodine volt az. Felment a padlásra és átkutatta a holmimat. El komor pillantást vetett á Henryre. – A puskád...? – Ahhoz nem nyúlt. Ellenőriztem. Nem olyan bolond, hogy kétszer egymás után ugyanazzal a trükkel próbálkozzon. – Chase az este, miután a vacsorát megették, megosztotta öccsével a gyanúját, s az maradéktalanul egyetértett vele. – A fenébe! – csattant fel Elliot. – Mi folyik itt? Biztos vagy benne, hogy Bodine volt az? – Itthagyta a névjegyét – mondta Chase és megmutatta neki a cigarettapapírt. – De miért? – Ezt szeretném megtudni én is – Chase ellépett a palánktól és kinyújtóztatta elmerevedett tagjait. – Mondd meg Earlynek, hogy mire ő elkészül, addigra én is kész leszek. Szeretnék feltenni neki néhány kérdést. Tad bukkant fel és a férfi lába elé szórta a szerszámoskamrában összeszedett fűrészt, kalapácsot, szögeket és a gondosan kiválogatott léceket. – Előbb viszont el kell készítenem egy békaházat – szólt az öccse után Chase. – Békaházat? – nevetett Elliot. – Charlinak kell – szólt közbe Tad és előhúzta zsebéből a békát. – Értem – válaszolta El és közelebb hajolva végighúzta az ujját az állat barna hátán. – Ha van béka, ami megérdemli, hogy külön háza legyen, hát ez az – állapította meg mély meggyőződéssel a hangjában. – Jó munkát! Odakint találkozunk, Chase. – El – szólt az öccse után Chase, s mikor az megfordult, komolyan a szemébe nézett. – Vigyázz a hátadra. – Éppen erre gondoltam én is – bólintott Elliot és kiment. *** Libby felsőajkán kiütött a veríték és házilag főzött mosószappan illata árasztotta el, amint a gőzölgő üst fölé hajolt és egy falapáttal kezdte kiszedegetni belőle a csipkés

107

szélű, fehér alsóneműket. Hideg vízbe mártotta, majd miután kicsavarta őket, sorban a kifeszített kötélre kerültek száradni. Az új mexikói nap erősen tűzött, s az első ruhadarabok kis híján már meg is száradtak. Többnyire a saját fehérneműi voltak ezek, ezért is végezte a mosást a ház háta mögött, ahová nem lehetett odalátni a karámból vagy embereinek közös szállásáról. Megtámasztotta a derekát és nagyot nyújtózkodott. Gerince elmerevedett, s az izmai sajogtak – a délelőttöt azzal töltötte, hogy Taddel és Strawval friss szénát gyűjtött az odahaza, karámban tartott lovaknak. Nehéz munka volt, és hetente többször is el kellett végezni. Még szerencse, hogy a szűk kanyonban, ahol az állatok többségét őrizték, dús és kövér volt a fű. A Chase és Early által befogott újabbakkal együtt az összes ló fokozatosan oda fog kerülni, miután betörték, ha kellett, kiherélték őket és beléjük sütötték a Honeycutt farm bélyegét. Mióta elkezdte a munkát, Tad állandóan ott sertepertélt körülötte és megállás nélkül arról mesélt, hogy segített neki Chase elkészíteni a béka számára a dobozt, amelyet mindenhová magával cipelt. Így aztán Libby, ha akarta volna sem lett volna képes kiverni a fejéből a férfit. Örült a mosásnak, szenvedélyesen vetette bele magát a fárasztó fizikai munkába, de nem volt az az erőfeszítés, amely cl tudta volna feledtetni azt, amit Chase tett vele az éjszaka. Érezte, hogy mellbimbója megmerevedik és borzongás futott végig a testén, mintha a férfi ujjai simítottak volna végig rajta. Álmatlanul töltötte az éjszakát és egyre csak az járt az eszében, amit Chasetől hallott. „Nem tartozhat egy olyan emberhez, mint én. Higgye el, én csak fájdalmat okoznék magának.” Elfogadta, amit hallott, és fejét párnájába fúrva belesírta a bánatát. Minél tovább zokogott azonban, annál inkább meggyőződésévé vált, hogy a férfi tévedett. Tévedett, mert nem bízott benne, hogy vannak közös esélyeik, és tévedett, mert azt hitte, hogy csak fájdalmat tudna okozni neki. Érezte, hogy Chaset valami rettenetes sérülés érte. Csókjai magányosságról és sebezhetőségről árulkodtak. Miért nem akarja engedni, hogy szeresse? Mi az, ami ennyire magába zárkózottá tehet egy férfit? – próbálta megfejteni a titkot. Talán a háború? Hogy milyen szörnyű volt, azt csak mások elbeszéléséből tudta, és bár ő is elveszítette a férjét, csupán sejtései voltak arról, min mehettek keresztül azok, akik megjárták a harcok minden poklát. Mindenesetre eleget tudott ahhoz, hogy tisztában legyen vele, mennyire meg tudtak változtatni azok a tapasztalatok egy embert. Talán Chasenek sincs másra szüksége, csak arra a meghitt szeretetre, amit egy nő tudna nyújtani neki. Érezte magában az erre való képességet és csak az elmúlt éjszaka jött rá, mennyire hiányzott neki, hogy megossza valakivel a benne felhalmozódott gyöngédséget. Bármi legyen is a férfi titka, Chase Whitlaw felbukkanása volt számára a legnagyobb szerencse, amely hosszú ideje érte.

108

Mint ahogy a nap sugarai felbukkannak a látóhatáron, úgy világosodott meg benne: egész egyszerűen beleszeretett a férfiba. Nem számított neki, hogy olyan rövid ideje ismeri, és azzal sem törődött, hogy alig hasonlít azokra, akiket néha elképzelt magának. Annyira más volt, mint Lee vagy éppen Jonas Harper. Zord, magába zárkózott ember, tele súlyos gondolatokkal, amelyekről ő csak találgatni tudott. Az éjszaka azonban megengedte neki, hogy észrevegye egyénisége más oldalait is. Kedves volt, szelíd és... igen, sebezhető. Azóta, hogy a viharban találkoztak, egyfolytában ott feszült közöttük egy különös érzés. Elkerülhetetlen volt, hogy utat törjön magának, és most már azt is tudta, hogy a férfi is ugyanúgy érezte ezt, mint ő. Chase reggel korán elment, még mielőtt találkozhattak volna, de Libbyt ez a legkevésbé sem zavarta. Pontosan tudta, mit akar, és elhatározta, hogy mihelyt megjön... – Milyen finom, csipkés kis holmik. Trammel Bodine hangja egészen közelről érkezett el hozzá és úgy érte, mint a villámcsapás. A porba ejtette a kádból éppen kiemelt alsószoknyát és megpördülve látta, hogy a lovász kaján vigyorral az arcán pontosan ott áll mögötte. Ijedten a torkához kapott és hátrálva néhány lépésnyire eltávolodott tőle. – Milyen kár. Most megint ki kell mosnia – Bodine lehajolt, felemelte az alsószoknyát és kétértelmű mosollyal az arcán lassan maga elé tartotta. – Csupa finom csipke. Libby elpirult és egy gyors mozdulattal kiragadta a kezéből a ruhadarabot. – Mit akar, Trammel? – kérdezte. – Azt hittem, odaát van a karámban, és Strawval az új lovakat heréli. – Ott is voltam – mondta Bodine. Tett két lépést előre, mire Libby ugyanannyit hátrált. – Rendesen végeztük a munkát, de aztán Straw és a fiú elment, hogy fogjanak egypár pisztrángot vacsorára. Libby a karám felé pillantott, s látta, hogy senki sincs ott. A lovász igazat beszélt, valóban csak ketten maradtak otthon. Zavarban érezte magát. Bodine ugyan mindig arrogáns és szemtelen volt vele, ennyire arcátlanul és egyértelműen még soha nem viselkedett. A felaggatott ruhák alatt átbújva kikerülte a férfit, az üsthöz ment és beledobta az alsószoknyát. – Sikerült betörni a lovakat, amiket Early hozott tegnap? – kérdezte. – Még nem. Bodine már a szárítókötélnél állt és szemtelen arccal végigfuttatta kezét az asszony alsóneműin. – Megszomjaztam és eszembe jutott, milyen finom írót adott valamelyik nap – mondta. – Írót akar inni? – Ha van még belőle. Elég kemény munka méneket herélni, megszomjazik tőle az ember – válaszolta a lovász, és anélkül, hogy a szemét egy pillanatra is levette volna Libbyről, végignyalta az ajkát.

109

Az asszony tekintete a vérfoltos ingre siklott, s a látványtői felkavarodott a gyomra. Hát legyen – gondolta. Ha egy pohár íróval sikerül megszabadulni tőle, akkor ad ő neki szívesen. – Maradt még belőle valamennyi – válaszolta. – Várjon meg, mindjárt hozom. A hátsó ajtón belépve kellemes hűvösség és félhomály fogadta a házban. Egyenesen a konyhába ment, rátámaszkodott az asztalra és mély lélegzetet vett. Nem igazán értette, miért fél ennyire Bodinetől, csak azt tudta, hogy van a tekintetében valami, amitől libabőrös lesz a háta. Töltött egy pohárral a fal bemélyedésébe helyezett kancsóból és megfordulva majdnem nekiütközött a férfi mellkasának. Ijedten felsikoltott, Bodine pedig elkapta a karját, s az arcán kihívó vigyor jelent meg. – Megijesztettem? – kérdezte. – Igen – válaszolta Libby és karját kiszabadítva elhúzódott tőle. – Megijesztett. Nem is hallottam, hogy utánam jött. Miért nem várt meg odakint? – Nagyon meleg van az udvaron – mondta a lovász és elvette tőle a poharat. – Gondoltam, megspórolom magának a fáradtságot, hogy kihozza. – A kancsó felé intett és megkérdezte: – Maga nem iszik? – Nem vagyok szomjas – válaszolta Libby és hátralépve figyelte, amint a férfi egyetlen hajtásra kiissza az italt. Bodine inge ujjával megtörölte a száját és visszaadta neki a poharat. – Nagyon köszönöm, asszonyom. – Egészségére – válaszolta Libby és a mosogatóhoz lépett. – Ha ez minden... – Nem biztos – mondta a lovász és hozzálépve mindkét kezével megfogta a mosogató szélét, kalickába zárva és mozdulatlanságra kárhoztatva ezzel az asszonyt. Libby ijedten hátradőlt. Testük ugyan nem ért össze, de ő érezte a Bodine testéből áradó vágyat, látta kihívó tekintetét. – Ne merjen... –kezdte, de a férfi a szavába vágott. – Mit ne merjek? Ne merjek úgy nézni magára, mint egy asszonyra? Ezért visel állandóan nadrágot? – Maga téved. Egyáltalán nem azért – szólt rá figyelmeztetően az asszony. Bodine mozdulatlanul állt előtte, nem húzódott hozzá közelebb, de el sem távolodott tőle. – Maga nagyon csinos nő, Miz Libby – mondta neki. – Tudja, azokat a csipkés holmikat látva és az illatát érezve – a lovász beleszimatolt a levegőbe – az jutott eszembe, mennyire egyedül érezheti magát. – Trammel... – szólt rá Libby és jeges félelem szorította össze a torkát. Arra gondolt, hogy hiába kezdene sikoltozni, senki sincs a közelben, aki meghallja. – Persze – Bodine közelebb tolta a csípőjét, de még mindig nem ért hozzá – az is lehet, hogy nem is annyira magányos. Lehel, hogy talált magának valakit, aki megsimogatja ott, ahol viszket. Libbynek rögtön az éjszaka történtek jutottak az eszébe. Lehetséges volna, hogy Trammel meglátta őket Chasezel? A puszta lehetőség is elég volt ahhoz, hogy görcsös izgalom szorítsa össze a gyomrát. – Maga nem tudja, mit beszél – töri ki hevesen. Szabadulni akarván a férfi mellének szorította a tenyerét, de mintha egy kőfalat próbált volna eltolni a helyéről. – Ha nem enged el rögtön, én...

110

– Takarodjon onnan, Bodine, mielőtt szétlövöm a fejét! Fejét oldalra kapva, Libby látta, hogy Chase áll az ajtóban és fegyverét egyenesen Bodinera szegezi. Hangja nyugodt volt, de jéghideg, mint a hegyekből süvítő téli szél. – Kutya legyek, ha ez nem a jenki – mondta a legcsekélyebb megilletődöttség nélkül Bodine, és kezét a mosogató széléről elvéve szabad utat engedett Libbynek. Az asszony ennél jobban soha nem örült még segítségnek, de a férfi zöld szeméből villámló indulat megrémítette. – Chase... – szólt rá figyelmeztetően, ám mielőtt még folytathatta volna, a lovász is összeszedte magát és a szavába vágott. – Csak nem akar lelőni, Whitlaw, mert beszélgettem a hölggyel? Fegyver sincs nálam – elvigyorodott és széttárta a karját. – Hozzá sem értem. Kérdezze meg tőle, ha nem hiszi! Libby dühös volt Bodinera, amiért úgy megijesztette, de azt mégsem engedhette, hogy Whitlaw ezért gyilkoljon. – Igazat mond, Chase! – kiáltott rá a férfira. – Tényleg nem ért hozzám. – Anélkül is beszennyezhet egy nőt, Bodine, hogy hozzáérne – mondta nehezen féken tartott felháborodással a hangjában Whitlaw. – Jöjjön onnan és takarodjon innen, de gyorsan! A szemtelen önelégültség egy szempillantás alatt eltűnt Bodine arcáról, és helyét a leplezetlen düh vette át. Hátralépett és a fenyegetően feléje meredő fegyverre szögezte a tekintetét. – Felesleges, hogy rám szögezze azt a mordályt – vakkantotta. – Mondtam, hogy nincs nálam fegyver. – Érdekes, hogy állandóan a puskát emlegeti –jegyezte meg Chase, s a hangjában nyoma sem volt semmiféle jókedvnek. – Az utóbbi időben mintha kicsit megbízhatatlan lenne. Valamelyik nap is majdnem felrobbant a kezemben. Nincs valami ötlete, hogy mi történhetett vele? – Honnan tudnám, mi baja a puskájának? – kérdezte Bodine fehéredő arccal. – Onnan, hogy maga volt az, aki tönkretette. – Chase... – kiáltott fel Libby. – Miket beszél! – Vádolni merészel, jenki?! – kérdezte vadul ugrándozó ádámcsutkával Bodine. – Tagadja, hogy így volt? – Igen, tagadom! Mi az ördögnek babráltam volna a fegyverével? – Ugyanezt kérdeztem magamtól én is. Ott kint, a hegyekben megvolt rá az alkalma. Nem kellett hozzá sok idő, hogy kiszórja a lőport az egyik patronból és visszategye a tárba – mondta vádlóan Chase. Bodine idegesen felnevetett és az asszonyhoz fordult: – Ugye nem hiszi, amit ez az alak itt összehord? Rossz patront tett a karabélyába és most engem vádol azzal, hogy meg akartam ölni. Ez a jenki azt sem tudja, mit beszél! Chase a zsebébe nyúlt, egy töltényt vett elő belőle és odadobta a lovásznak. – Látja rajta a karcolásokat, Bodine? Szerintem valaki hozzányúlt, és biztos vagyok benne, hogy maga volt az. Bodinenak résnyire szűkült a szeme, homlokán izzadság gyöngyözött. – Ez megőrült – mondta. – Holdkórost szerződtetett, Miz Libby. Az asszony zavartan kapkodva a szemét hol rá, hol Whitlawra nézett.

111

– Valóban? – kérdezte vészjósló hangon Chase és a puskát megmarkolva fenyegetően előrelépett. – És mi van a farmon történt többi balesettel, Libby? Nem találja furcsának, hogy abban az időben kezdődtek, amikor Bodine magához szegődött? A tűz, a lovak kiszabadulása, Will Barlow balesete – sorolta az emlékezetes eseteket. – Mindegyik elvett valamit a Double Bar H jóhíréből és mindegyik rontott valamit a maga tekintélyén. Milyen furcsa véletlen, hogy Bodine mindegyiknél ott volt valahol a közelben! – Ugyanúgy, ahogy a többiek is! – tiltakozott hevesen a lovász. – Hiába akarja, nem tudja a nyakamba varrni egyiket sem! Nincs semmiféle bizonyítéka! Early jelent meg az ajtóban, és egyetlen pillantás is elég volt neki ahhoz, hogy felmérje a helyzetet. Szája elkeskenyedett, keze indulatosan ökölbe szorult. – Mondd meg neki, Early – fordult hozzá már-már esdeklően Bodine. – Mondd meg neki, hogy nem úgy van, ahogy ő állítja. Te is ott voltál mindig, amikor azok az esetek történtek. – Miguel emlékszik rá, hogy késsel a kezedben látott Will Barlow lova mellett – válaszolta a munkafelügyelő. – Késsel! – csattant fel a lovász. – Én csak a ló patájába fúródott köveket piszkáltam ki. Azt a hevedert különben sem késsel vágták el. Látszott rajta, hogy teljesen elkopott. – Bárki el tud úgy vágni egy hevedert, hogy elhasználtnak tűnjön. – Csak nem az ő pártját akarod fogni, Early?! – ordított a kiismerhetetlen arccal őt figyelő idősebb férfira Bodine. – Ez nem lehet igaz! Te jobban hiszel egy rohadt jenki szavának, mint az enyémnek?! Early néma maradt, de a tekintete tele volt ki nem mondott váddal. – Várjanak egy pillanatra – szólt közbe Libby, és idegesen a szemére szorította az ujját. – Amit az előbb mondott, Chase, azok nagyon súlyos vádak. Van rájuk valamilyen bizonyítéka? – Ma hajnalban fent járt a szénapadláson és átkutatta a holmimat. A lovász arcából kiszaladt a vér és megpróbált hevesen tiltakozni: – Nincs bizonyítéka! Mélyen aludt, nem is látott... – Bodine elhallgatott, mert rájött, hogy komoly hibát vétett, de már elkésett vele. Chase leeresztette a karabélyt, komoran elmosolyodott és kivette a zsebéből a csomag cigarettapapírt. – Ezt ottfelejtette – mondta, és Bodine lába elé hajította. A lovász nyakán megfeszültek az erek, de nem válaszolt. – Miért, Bodine? – kérdezte értetlenül Libby. – Miért tette ezt velem... a farmmal...? – Semmit nem tudnak rám bizonyítani! Semmit! – válaszolta dühösen Bodine és nagyot dobbantott vértől foltos csizmájával. – Semmit nem követtem el abból, amit Whitlaw megpróbál rám kenni. Az meg, hogy a szénapadláson voltam, igazán nem bűn. Chase zöld szeme elsötétült a haragtól és felháborodottan előrelépett. – Majdnem megöltél, te csirkefogó...

112

Early elkapta a karját és megállította. – Más holmija között kutakodni éppen elég bűn ahhoz, hogy elhordd innen az irhádat, Bodine – szólt rá erélyesen a lovászra. – Szedd össze a dolgaidat és takarodj innen! Bodineon látszott, hogy alig akar hinni a fülének és Libbyhez fordulva tett még egy kísérletet arra, hogy javítson a helyzetén: – Képes elhinni ezt a sok hülyeséget? Jobban hisz ennek a senkiházi jenkinek, mint nekem? Maga is tudja, hogy szüksége van rám! – Támadólag Libbyre szögezte az ujját: – Tudja és én is tudom! Ha elmegyek, ki fogja betörni a lovakat, mi? Hogyan fogja tudni időben teljesíteni a szerződést?! – Majd megleszünk valahogy – válaszolta az asszony és elfordult tőle. – Hallotta, mit mondott Early. Vegye úgy, hogy el van bocsátva. Szedje össze a holmiját! Early majd odaadja a pénzt, ami még jár magának. Bodine felröhögött és gúnyos vigyorral az arcán odakiáltotta Libbynek: – Azért ilyen dühös, mert úgy néztem magára, ahogy egy nőre kell... Még be sem tudta fejezni a sértést, Chase ökle nagyot csattant az állán. Bodine megemelkedett és hangos puffanással visszaesett a padlóra, de csak azért, hogy Chase az ingénél fogva rögtön talpra rántsa. – Ezt Libbyért kapta – sziszegte az arcába. – Amit velem tett, azért a legszívesebben kitekerném a nyakát. – Nagyot taszítva rajta kilökte az ajtón és indulataival viaskodva rögtön távozott ő is. Bodine lassan felült, megtapogatta sajgó állát és letörölte a szája sarkából szivárgó vért. – Erősebb vagy, mint amennyi eszed van, Whitlaw – szólt utána gyűlölettől szikrázó hangon Chasenek. Feltápászkodott és leporolta a kalapját. Lassan megfordulva egy alattomos kígyó tekintetével nézett vissza Libbyre. – Elmegyek – mondta, s tett néhány óvatos lépést. – De miért nem kérdezi meg tőle, miért őrizgeti a zsákjában azt a függőt? Azt, amelyikben a maga képe van.

113

TIZENHARMADIK FEJEZET Chase arcából egy szempillantás alatt kiszaladt a vér és dühösen támadt rá a lovászra: – A fene egye meg, Bodine! – Vadul nekiugrott, a falnak lökte, de Bodine ökle is meglendült és keményen állon találta. Chase egy pillanatra megingott, ám hamar összeszedte magát, és már ott is volt ellenfele nyakán. A földre zuhantak, egymásba kapaszkodva hempergőztek, közben vadul csépelték egymást öklükkel. Porfelhő vette körül őket, és Chase hallotta, amint Early rászól Libbyre, hogy ne menjen a közelükbe. Gyilkos indulat kerítette hatalmába, végezni akart vele, amiért elárulta. Keze a lovász nyakára szorult, ujjai belemélyedtek a húsba, s csupán Libby rémült kiáltása akadályozta meg abban, hogy megfojtsa. – Hagyják abba! Kérem, Chase! Engedje el! – esdekelt karját rángatva az asszony. – Ne ölje meg! Ha nem szól rá, Chase talán észre sem vette volna Bodine kidülledő szemeit, azt, hogy egy hajszálnyira jár a fulladástól. Teljes szörnyűségében átérezve, mit tett, gyorsan elengedte a lovász torkát és legördült róla. – Átko... – kezdte Bodine, de képtelen volt befejezni a szót, mert olyan rettenetesen fájt a torka. Előregörnyedt és vadul levegő után kapkodott. Chase is felállt, erősen zihált, és keze fejével letörölte a felhasadt ajkából szivárgó vért. Elég volt egyetlen pillantást vetnie Libby rémült arcára, és a gyilkos indulat úgy kiszállt belőle, mintha szél fújta volna el. – Kelj fel, Bodine! –parancsolt rá a lovászra Early. – Szedd össze a holmidat és hordd el innen az irhádat! – Nem! – tiltakozott hevesen Libby és megmarkolta a munkafelügyelő karját. – Addig nem, amíg el nem árulja, mi volt ez a szörnyűség! Mit mondott az előbb, Bodine? Miféle függőt említett? – Kérdezze meg tőle! – vetette oda dühösen a lovász és vádlóan Chasere emelte az ujját. – Kérdezze meg tőle, honnan szerezte azt a medaliont! Ki fog derülni, hogy miközben védi, még a szemét is kilopja! Az asszony zavartan megfordult és a komor arccal, szótlanul álló Chasere szögezte a tekintetét. – Medalion? Miféle medalionról beszél? Nekem nincs... – kezdte tétován, de a férfi tekintetét látva ijedten elharapta a szól. Mint a villám hasított belé a gondolat, hogy igen, valamikor volt neki egy kis ezüst medalionja.. Ijedten figyelte, amint Chase megfordul és rogyadozó léptekkel, mint a vérpadra induló elítélt, a lovához megy. Látva, hogy belenyúl a zsákjába és kivesz belőle valamit, már csak azért imádkozott, hogy ne az történjen, amit sejtett, és derüljön ki, hogy mindössze egy szörnyű félreértésről van szó. A férfi némán eléje lépett, kinyitotta ökölbe zárt kezét, beletett valamit és rázárta az ujjait. – Esküszöm, hogy nem loptam és azt sem akartam, hogy így jöjjön rá – mondta halk, erőtlen hangon.

114

Libby kinyitotta a kezét és döbbenten nézte a tenyerén nyugvó, finom mívű, lapos ezüsttokot. Azóta nem látta, hogy Lee elvitte magával a háborúba, de minden karcolást ismert rajta, hisz valamikor az édesanyjáé volt, és apró gyermekkora óta naponta találkozott vele. A megrázkódtatástól reszketve emelte rá a tekintetét a férfira. – Ez a férjemé volt – mondta elhaló hangon. – Hogyan jutott hozzá? Elérkezett hát a pillanat, amitől oly hosszú ideig retteget, és Chasenek egyszerűen fogalma sem volt róla, mit mondjon. Mindig az volt a szándéka, hogy jól átgondolt magyarázattal szolgáljon, de soha nem jutott el odáig, hogy azt meg is fogalmazza. Állandóan azzal áltatta magát, hogy van még ideje, ki kell várnia a megfelelő pillanatot. – Ugye megmondtam, hogy tolvaj – fordult Libbyhez diadalmas vigyorral az arcán Bodine. – Nézze csak meg! Nem olyan nagyfiú már, mint az előbb volt. – Takarodjon innen! – vetette oda neki felháborodottan, a szót fogai között szűrve az asszony. – Tűnjön el, és meg ne lássam még egyszer a farmomon! – Még mindig jobban hisz neki, mint nekem? – kérdezte dühösen a lovász. – Elegem van magából, Trammel – válaszolta Libby. – Boldog vagyok, hogy végre megvan az ok, amiért elküldhetem. – Rendben van, elmegyek – vágott vissza dacosan Bodine. – Adja ki a fizetésemet! Még öt nappal tartozik nekem. – Megkapod, bár nem érdemled meg. Indíts! – taszított egyet rajta Early. Maga is indult, de egy lépés után megtorpant, és miután kiismerhetetlen arccal végigmérte Chaset, megkérdezte az asszonyt: – Szüksége van még rám, Miz Libby? – Nem – hangzott a gyors, szinte ijedt válasz. – Megkérhetném, hogy hagyjon inkább magunkra, Early? Libby megvárta, míg a munkafelügyelő beéri Bodinet, aztán nyakába akasztotta a medaliont és kérdő pillantást vetett Chasere. – Nos? – Szeretném, ha előbb leülne – válaszolta a férfi. Gyöngéden a vállára tette a kezét és megpróbálta a ház felé irányítani. – Ne érjen hozzám! – Libby idegesen lerázta magáról a kezet és látszólag határozottan, de belül azért remegve megállt Chase előtt. – Mondja el itt, amit akar! – Sajnálom, hogy így kellett rájönnie, Libby. Már korábban el akartam mondani... – Mit akart elmondani? – kérdezte suttogva az asszony. – Hogyan jutott hozzá a medalionhoz? Tudom, hogy Lee önként soha nem vált volna meg tőle. – Akkor adta ide, amikor haldoklott – Chase tehetetlenül beletúrt a hajába. – Maga látta meghalni? – Libby arcáról leolvasható volt, hogy még mindig nem érti, mi is történt valójában. – Miért éppen magának adta oda? Maga... jenki, ő pedig... Hogyan...? – A Wildernessi csatában találkoztunk – bármennyire is szerette volna eltitkolni az igazságot, Chase tudta, hogy azzal csak tovább rontaná a helyzetet. – Rálőttem. Libby érezte, mint száll ki tagjaiból az erő. Megtántorodott és a ház falának dőlt. – Nem...

115

Chase már nyúlt is volna, hogy megtartsa, de az asszony ellökte a kezét. – Maga ölte meg a férjemet?! Maga ölte meg Leet? – Libby... engedje, hogy megmagya... A pofon hatalmasat csattant, s Chase hátra is tántorodott tőle. Az asszony ujjai négy élénkpiros csíkot hagytak az arcán. Libby csak most jött rá, mit is tett és ijedten a szájához kapta ökölbe szorított kezét. A férfi összeszorított szájjal elfordult tőle, várt egy kicsit, majd halkan belekezdett a történetbe: – Háború volt, Libby. Nem ismertem sem őt, sem magát. Mindössze azzal törődtem, ami a kötelességem volt... ami mindkettőnknek a kötelessége volt. Egy robbanás ugyanabba az ágyútölcsérbe vetett bennünket a férjével. Kis szünetet tartott, de az asszony képtelen volt válaszolni. Arcára kiült a rémület és lassan, hitetlenkedve ingatta a fejét. – Egymás mellett feküdtünk és körülöttünk tombolt a pokol – folytatta Chase. – Tudta, hogy meg fog halni. Ha lett volna szemernyi esélye, biztosan nem adja ide nekem a medaliont, de nem volt. Megkért, könyörgött, hogy hozzam el magának és mondjam meg... – Mit? Mit kellett volna megmondania? – Azt, hogy szereti. Azt akarta, hogy ezt maga is tudja. – Édes Istenem – nyögte Libby és bizonytalan léptekkel a ház bejárata felé indult. – Lee... – Lib... – Chase nem tudta folytatni, mert az asszony megpördült és olyan gyűlölködő arccal nézett rá, hogy elakadt a szava. – Ne szólítson így! Nincs rá joga, hogy így szólítson! Hogy volt képes idejönni... elhitetni velem...? – Kérem, hallgasson meg! – Miért? –jajdult fel Libby. Szürke szemét elöntötte a könny, és már csak pillanatok kérdése volt, hogy ki is csorduljon. – Miért nem mondta el? – Én... én akartam. Tudtam, hogy el kell mondanom – Chase átkozta magát, mert az asszony arcáról le tudta olvasni, hogy arra a számtalan alkalomra gondol, amikor beszámolhatott volna a történtekről és mégsem tette. – Arra gondoltam, hogy nagyobb szüksége van a segítségemre, mint a medalionra – folytatta szenvedő hangon. – Elhitettem magammal, hogy ez az igazság. Úgy terveztem, hogy majd akkor adom vissza, ha elvégeztem... amit kell. – Valóban? – nevetett fel Libby, de ez a nevetés inkább hasonlított zokogásra.– Elmehet a pokolba, Chase Whitlaw! Honnan veszi magának a bátorságot, hogy Istent játsszon és beleavatkozzon mások életébe?! Hogyan merészelte ezt meglenni? Az én medalionomat, az én emlékeimet tartotta magánál, mint valamiféle zálogot! Az asszonyból most már megállíthatatlanul ömlött a szó. Látta, hogy Chase arca megrándul a fájdalomtól, de nem bánta, sőt inkább örült neki, s mint borotvaéles késeket döfte belé az újabb és újabb bántó szavakat: Azt hitte, könnyíthet a lelkiismeretén, ha egy kicsit segít a szerencsétlen asszonynak, akit özveggyé tett? Azt hitte, könnyebb lesz a szemembe nézni és megmondani az igazságot, ha... ha

116

megbarátkozom magával? könnyeivel küszködve pillanatnyi szünetet tartott, de aztán erőt vett magán és befejezte, amit elkezdett: – Vagy úgy tervezte, hogy tökéletesen megszégyenít, mielőtt bevallaná az igazságot? – Nem! – Chase szálfaegyenes testtel, mozdulatlanul állt Libby előtt, de a szemét kétségbeesetten behunyta, mert képtelen volt nézni az asszony fájdalmát. – Sajnálom, ami a férjével történt, és azt is, hogy annyira összezavartam a dolgokat. Én soha nem... soha nem akartam bántani magát, Libby. – Miért jött ide? Miért nem küldte el postán, írta meg levélben, ami történt? Chase rettegve várta ezt a kérdést. Nemrég még úgy érezte, hogy tud rá válaszolni, de ez a magyarázat most már elfogadhatatlannak és védhetetlennek tetszett a számára. – Szavamat adtam neki – válaszolta tétován. – Úgy éreztem... többel tartozom, mint egy postán elküldött, személytelen levél. – Tévedett. Nem tartozik nekem semmivel. A legjobb lesz, ha most elmegy – válaszolta elutasító hangon Libby. A férfi lehajtott fejjel állt előtte, kalapja karimáját gyűrögette és csak hosszú másodpercek múltán szólalt meg: – Ezt akarja? – Azt hiszi, ezentúl akár csak egyszer is magára tudnék nézni anélkül, hogy azt az embert látnám, aki árvát csinált a fiamból? – Libby hangja élesen csengett és nyoma sem volt benne a megbocsátásnak. – Azt hiszi, képes lennék elfelejteni, amit tett? Szavait hallva Chase tekintete élettelenné, kiürültté vált, arcán fásult beletörődés tükröződött, és Libby egy kicsit már bánta is, hogy ennyire könyörtelen volt vele, de annyira azért nem, hogy megmásítsa, amit mondott. – Nem – szólalt meg halkan, hosszú szünet után a férfi. – Én is így gondoltam. – Megvertnek, legyőzöttnek látszott. Fáradt mozdulattal beletúrt a hajába és feltette a kalapját. – Összeszedem a holmimat és megyek. El... elköszönhetek Tadtől? – Jobb volna, ha nem tenné. Megszerette magát, és ha találkoznak, attól csak még nehezebb lesz neki. Chase nyelt egy nagyot, de nem tiltakozott. – Rendben van. Sok szerencsét. Remélem... – hangja elakadt, az asszonyra emelte a tekintetét és látta, amint arcán végigömlenek a könnyek. – Isten vele, Libby. – Menjen. Nagyon kérem, menjen. Csak addig volt képes tartani magát, míg visszaért a házba, s ott kitört rajta a zokogás. Azt azonban még hallotta, hogy Chase rákiált a lovára és kivágtat a Honeycutt farmról, ki az ő életéből – örökre. *** – A le hibád – szólt vádlón Tad és szemei megteltek könnyel. Mozdulatlanul állt az anyja előtt, kezében a zsinórra fűzött, még mindig víztől csöpögő hallal, amelytől Libbynek egyelőre csak a gyomra kavarodott fel, és esze ágában sem volt megsütni vacsorára.

117

– Meg akart tanítani fütyülni, és azt is megbeszéltük, hogy este szentjánosbogarakat fogunk Charlienak. Miért küldted el? – folytatta szemrehányóan a gyerek. – Sajnálom, Tad – mondta könnyeivel küszködve Libby, s hogy megnyugtassa, fia karjára tette a kezét. Nem látta értelmét, hogy megmondja neki az igazat és örökre összezúzza benne Chase emlékét. – El kellett mennie. – Nem igaz – válaszolta dühösen a fiú és elhúzódott tőle. – Szeretett itt lenni. Engem is szeretett. Veszekedtetek és te elküldted, nem igaz? Ugyanúgy, mint apát! – Tessék? – Azt mondtam, hogy elküdted, mint apát. .A gyerek szavai késként hasítottak Libby lelkébe. – Nem küldtem el apát, ő maga akart menni –védekezett erőtlenül. – Vele is ugyanúgy veszekedtél, mint most Chasezel. Ti azt hittétek, hogy már alszom, de én hallottalak benneteket. Utána apa elment, és soha nem jött vissza – Tad a mosogatóhoz lépett, beledobta a halat és ott is maradt, háttal az anyjának. – Ez már régen történt – szólt Libby, csak hogy mondjon valamit. – Én akkor is emlékszem – vetette oda dacosan a gyerek. – Édesapád azért ment el, mert maga akarta. Én nem szerettem volna, hogy elmenjen, Tad. Könyörögtem neki, maradjon, és te azt hallottad, amikor erről vitatkoztunk. – Nem szeretted Chasel. Ezért küldted el. – Ez nem igaz – tiltakozott Libby. – Én... kedveltem, hidd el, de eljött az idő, s mennie kellett. . – Még csak el sem köszönt tőlem – mondta könnyeivel küszködve a fiú. – Nagyon sajnálta, és mondta is nekem. – Visszajön még? Libby némán megcsóválta a fejét, Tad pedig egy utolsó, keserűen vádló pillantást követően kirohant a hátsó ajtón. Hosszan nézett a fia után, és hirtelen nagyon fáradtnak és magányosnak érezte magát. Tadnek az apjáról mondott szavai a szívébe markoltak, és nem is igen értette, hogyan vádolhatja őt a gyerek azzal, hogy ő a hibás Lee elmenetelében. Talán meg kellett volna mondani neki az igazat Chaseről. Végül is joga van ahhoz, hogy tudja, mi történt az apjával. De mégsem! Neki is rettenetesen fájdalmas volt megtudni, hogy halt meg Lee, s Tad még jobban megsínylené. Valamikor később persze majd elmeséli neki és odaadja a kis fényképtokot is, az apjáról rámaradt utolsó örökséget. „Mondja meg neki, hogy szeretem”. Mennyire vágyott rá, hogy Leetől magától hallja ezeket a szavakat. Most már nem maradt más neki, csak ez az üzenet és a medalion. Felpattintotta a tokot és megnézte a fényképet, amelyet Lee rábeszélésére egy hónappal azelőtt csináltatott Santa Fében, hogy a férfit végleg elragadta volna tőle a háború. Milyen fiatal is volt még akkor! Milyen naiv és tapasztalatlan mostani, az élet nehéz leckéit elszenvedett önmagához képest.

118

Mélyet sóhajtott és legyűrte feltörni készülő könnyeit. Bűntudatot érzett, mert tisztában volt vele, hogy nem sokkal korábban nem Leeért omlottak a könnyei. Őt már évekkel ezelőtt meggyászolta. Most Chase volt az, akit siratott, az egyetlen ember, aki el tudta hitetni vele, hogy képes még szeretni – az az ember, aki kezdettől fogva hazudott neki. Sokáig sírt, míg csak a teste bele nem fájdult, de könnyei már nem változtathattak semmin. Úgy érezte, ezen a napon örökre kihalt belőle a szerelemvágy, és elhatározta, hogy ezentúl gyakorlatias lesz. Nem ezt a szót használta néhány napja Jonas Harper is? Olyan durvának és érzéketlennek tetszett számára, mikor kimondta, de most már tudta, hogy a férfinak igaza volt. Három emberrel és egy gyerekkel nem képes működtetni a farmot. Bodine és Chase távozása után valószínűleg Elliot is elmegy, és ő nem fogja tudni határidőre teljesíteni a hadsereggel kötött szerződésben vállalt kötelezettségeket. Ha pedig a szerződés befuccsol, a bank érvényesíti jelzálogjogát és elárverezteti a farmot. Egyetlen választási lehetőség maradt számára. Holnap megteszi, amit már régen meg kellett volna tennie. Szakít összes romantikus képzeltségével és végre egyszer tényleg gyakorlatiasan, ésszerűen cselekszik. *** A lenyugvó nap bíborfénybe vonta a Sangre de Cristos hóborította csúcsait. A magas ormok fölött elsötétülő felhők csüngtek, jelezve a gyorsan közeledő estét. Chase csaknem hétezer láb magasságban járt már, ott, ahol a Nap eltűntével pillanatok alatt lehűl a levegő, de szinte nem is érezte a hideget. Szemét mereven előreszögezve rendületlenül haladt tovább az égbe nyúló hegycsúcsok között, nagy magasságban elterülő sivatag felé. Sem a csipkés ormok, sem a néhol még bíborba játszó, gyorsan elsötétülő égbolt szépsége nem tudta felkelteni a figyelmét. Mivel jobb dolog nem jutott eszébe, a kanyon felé fordította a lovát, ahol El őrködött, de nem érezte szükségét annak, hogy siessen. Évek óta most először nem látott maga előtt semmiféle célt, és mérhetetlen fájdalmán kívül nem volt más, ami lekösse a gondolatait. Azzal sem igen törődött, hogy Blue időről időre megállt és a csábításnak engedve legelni kezdte az út mentén növő dús füvet. Képtelen volt másra gondolni, mint Libbyre, s az asszony emléke leküzdhetetlen bűntudattal töltötte el. Fájdalmas ürességet érzeti belül és gyötrődve tette lel magának a kérdést: Hogyan történhetett? Segíteni akart neki, és a vége az lett, hogy mérhetetlen fájdalmat okozott. – De hát mire számítottál? – szögezte magának az újabb kérdést. – Azt hitted, hogy meg fogja bocsátani a hazugságodat? – Nem. – Azt remélted talán, hogy a nyakadba borul, miután megtudta, hogy megölted a férjét?

119

– Nem és nem. Minden oka megvan rá, hogy gyűlöljön. Pontosan azt kaptam, amit vártam és amit tökéletesen megérdemeltem. – Leszámítva azt az apróságot, hogy a magad számára is váratlanul beleszerettél. Nem így van, Whitlaw? – kérdezte ördögi következetességgel az a bizonyos belső hang. Igen – vallotta be magának. Valóban szerelmes Libbybe, bár korábban már azt hitte, hogy soha többé nem lesz képes ilyen érzelemre. Annyi vért, pusztulást látott maga körül a háború évei alatt, hogy lelke megkeményedett és elhatározta, hogy soha nem lesz rabja egy ilyen veszélyes, könnyen fájdalmassá váló érzésnek. Most mégis gyötrelmes volt számára, hogy Libby őt vádolja Lee haláláért, és ez ellen már nem is tehet semmit. Éles rikácsolást hallott, s egy közeli bokorból hangos szárny verdeséssel egy madár repült fel. Blue riadtan felkapta a fejét a váratlan zajra, s ő a ló nyakára rakta a kezét, hogy megnyugtassa. A fák között mintha villant volna Valami, s szinte ugyanabban a pillanatban éles fájdalom hasított a halántékába. Szemei előtt színes szikrák táncoltak és ő gyorsan a puskájához kapott, ám mielőtt még kiránthatta volna a tokjából, két újabb lövés vágódott az oldalába és a vállába. Bodine! – hasított belé a felismerés és előrebukott a ló nyakára. Blue vadul vágtatni kezdett, ő pedig érezte, hogy a nyeregszarvat markoló keze elernyed, s aztán csak zuhant, zuhant bele a feneketlen sötétségbe. A kemény talajhoz vágódva utolsó ép gondolata is Libby körül forgott – meg kellett volna mondani, hogy szereti, mert ezt most már senkitől sem fogja megtudni.

120

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Negyvenkét éve minden terhét a vállain érezve Jonas Harper bevezette a sárga heréltet az istállóba és meggyújtotta a petróleumlámpát. Fáradtan nyújtózkodott és megdörzsölte a nyakát. Elfáradt, mert egész napját az állatok között töltötte, a késői, tavasszal szülelett borjakat kellett megbillogozni. A munkafelügyelője, Cal Stembridge és embereinek a többsége is hiányzott – délnek, Fort Sumner és Bosque Rodondo felé hajtottak egy csordát, hogy eladják a rezervátumokban élő navajóknak és apacsoknak. Munkásainak csak a gyengébbje maradt otthon, így aztán neki is be kellett állnia közéjük, ha azt akarta, hogy végezzenek a feladatukkal. Keményen dolgozott egész nap, s most minden izma fájt. Nem fiatal már – állapította meg elégedetlenül. Leemelte a nyerget és bevezette, lovát a kitakarított, szalmával frissen felszórt boxba. Elégedetten jártatta körbe tekintetét a szép, gondosan karbantartott istállón. Keményen megdolgozott érte, sokat verejtékezve, a semmiből hozta létre a farmot. Ma már övé volt a legszebb hacienda a környéken, istállóját pedig a keleti partvidék leggazdagabb földbirtokosai is megirigyelhették volna. Szilárd akarattal, nagy szakmai hozzáértéssel és nem utolsósorban szigorú takarékoskodással annyi földet szerzett, mint Manuel Delgado vagy Fernando Ortiz, a régi idők két legnagyobb, ezen a vidéken gazdálkodó spanyol földbirtokosa. Két dolog hiányzott csak az életéből: egy asszony, akivel megoszthatná az ágyát és egy fiú utód, hogy mikor meghal, örökölje mindazt, amit megszerzett. Elda, aki nyolc éven át volt a felesége, három éve halt meg, miután világra hozta negyedik halva született gyermeküket. Törékeny, városhoz szokott nő volt, akárcsak a húga, Nora. Képtelen volt hozzászokni a vidéki, gazdálkodó életmód nehézségeihez. Mikor úgy döntött, hogy új feleséget keres magának, három követelményt támasztott vele szemben: legyen elég fiatal a gyerekszüléshez, legyen fehér – esze ágában sem volt egy barna bőrű, félvér korcsra hagyni a vagyonát – és tudja elviselni mindazokat a megpróbáltatásokat, amelyek elkerülhetetlenül együtt jártak az új mexikói élettel. A lenhajú Elizabeth Honeycutt tökéletesen megfelelt valamennyi elvárásának, s az, hogy nem mindennapi szépség, csak még kívánatosabbá tette Jonas számára. Maga elé képzelte, amint szélesen szétterülő aranyhajával ott fekszik alatta az ágyon, ő pedig csípőjét megemelve belehatol és méhébe önti a magját. A gondolat is elég volt ahhoz, hogy merevedése támadjon, és elhatározta, hogy később megkeresi Mariát, a konyháján dolgozó mexikói szajhát. Csinos, életvidám nő volt, aki örömmel elégítette ki vágyait, de ugyanígy rendelkezésére állt a farm minden munkásának, és ez sokat elvett a gyönyörből, amit Jonas kapott tőle. Mennyivel más egy olyan asszony, akit állandóan ott talál az ágyában és akit a sajátjának tekinthet. Azt akarta, hogy Elizabeth legyen az, és mindent meg is szándékozott tenni ezért. Hálás lesz érte, ha elhozza őket abból a roskatag viskóból és...

121

A csípős cigarettafüstöt észlelve, a szalma zizegését hallva Jonas megpördült – az imbolygó lámpafényben Trammel Bodinet vette észre, hanyagul a lóállás ajtajának támaszkodva. Cigarettája vörösen parázslott, Harpernek pedig beletelt néhány pillanatba, míg a lovász váratlan megjelenése keltette izgalmán úrrá lett és képes volt nyugodt hangon megszólítani. – Maga meg mi az ördögöt keres itt, Bodine? – 'stét, Harper – a lovász szélesen elvigyorodott és gomolygó füstkarikát fújt a másik férfi felé. Harper hozzálépett, kivette szájából a cigarettát és bedobta a box sarkában álló vizesvödörbe. – Fel akarja gyújtani az istállómat? – kérdezte dühösen. – Itt senki nem szokott dohányozni! – Jól van, jól van – válaszolt kezét feltartva Bodine. – Olyan ideges, mint egy fájós lábú musztáng. Harper leemelte lova fejéről a szerszámot és tomporára csapva odaküldte a friss szénával teli jászolhoz. – Mit keres itt? – kérdezte újból. – Magának most Elizabethnél kellene lennie. – Hát igen. Egy kis változás állt be a tervben. Jonas ingerülten felhúzta a szemöldökét. – Mi az ördögöt jelentsen ez? – Azt jelenti, hogy ma kirúgtak. – Kirúgták?! – csattant fel Harper. – Miért? – Nem az én hibám volt – védekezett Bodine és dacosan előreszegezte az állát. – Az a gazember Whitlaw az oka. Valahogy kiszagolta, hogy miattam mennek rosszul a dolgok a farmon. Mindenki füle hallatára megvádolt. – És ő hitt neki? – Mondtam már magának, hogy bele van esve – vetette oda Bodine. – Mindent megevett volna, amit az a fickó mond, pedig Whitlaw csak azt tudta rám bizonyítani, hogy fent voltam a szénapadláson és kurkásztam a holmijában. – A fenébe! – Harper idegesen beletúrt őszülő hajába. – Legalább sikerült rájönnie, kicsoda és mit akar? – Igen, de ez most már nem számít. – Mit beszél? – kérdezte gyanakodva Harper. – Épp az előbb mondta... – Azt beszélem, hogy Whitlaw ezentúl nem fog az útjában állni, ha tenni akarja a szépet az asszonynak. – Úgy érti, hogy ő is otthagyta Elizabethet? – Így is lehet mondani – felelte Bodine alattomos vigyorral az arcán. – Azt hiszem, sikerült elvennem a bátorságát úgy, ahogyan maga mondta, csak éppen örökre. Szavait hallva és arckifejezését látva jeges félelem szorította össze Harper gyomrát. – Maga... megölte? – kérdezte elfúló hangon – Megérdemelte – felelte Bodine és megdörzsölte még mindig sajgó nyakát. – Először ő akart megölni engem. – Teremtő Isten! – Harper elgyöngülten nekitámaszkodott a boxokat elválasztó palánknak. – Én egy szóval sem mondtam, hogy – nyelt egy nagyot – ölje meg. – Hé, álljon meg a menet – tiltakozott a lovász.

122

– Azt akarta, hogy számoljak le vele. Hát én leszámoltam – a magam módján. – Igen, de azt is mondtam, hogy csak ésszerű határok között tegye, amit tesz, maga bolond! – Látja, ez az alapvető különbség közöttünk – válaszolta sunyi vigyorral az arcán Bodine. – Nem sok ésszel ajándékozott meg a teremtő. Ahhoz persze elég, hogy rájöjjek, miért bízta rám a dolgot. Azért, mert nem bírta volna a kényes gyomra. Nincs igazam? Jonas hitetlenkedve meredt rá és érezte, ő került a maga kitervelte, kezdetben még jónak gondolt csapdába. – Azért fizettem magát, hogy segítsen rávenni Elizabethet, jöjjön hozzám feleségül. Nem volt más dolga, mint meggyőzni őt arról, hogy egyedül nem boldogul a farmmal és nem tudja időben teljesíteni a hadsereggel kötött szerződést, amire pedig olyan nagy szüksége lenne. Nem azért kapta a pénzét, hogy gyilkoljon és engem is belekeverjen! – Elvégeztem a munkámat, úgy, ahogy maga mondta. Most, hogy engem, kidobott és Whitlaw sincs többé, nem maradt más választása, csak maga. Nem ezt akarta, Harper? – A teremtő úristenit! – szitkozódott Jonas. Vadul fel és alá kezdett járkálni a boxban, de néhány lépés után szöget ütött fejében a gondolat, hogy ennek a csirkefogónak talán mégis igaza van. – Biztos benne, hogy meghalt? – kérdezte megtorpanva. Bodine kivette az övéből és odamutatta neki Chase coltját. – A prérifarkasok mostanra már azt is eltakarították, ami maradt belőle. Gondolja, hogy magától megvált volna ettől? – Rejtse el minél előbb! – figyelmeztette Harper. – Nem látta meg magát valaki? – Whitlawn kívül senki – Bodine egy pillanatra elgondolkozott, mielőtt folytatta volna: – Igaz, nem a legbarátságosabban váltunk el, és valakinek még eszébe juthat a nyakamba varrni azt, ami vele történt. A hulláját persze csak jó sokára találják meg, engem pedig senki sem tud kapcsolatba hozni magával, ha okosan viselkedik és nem rontja el a dolgot. – Mire akar kilyukadni? – kérdezte gyanakodva Harper. – Ha elkapnak, könnyen a nyakamba kerülhet a kötél. Több pénzre lesz szükségem, mint amennyiben eredetileg megállapodtunk, ha el akarok tűnni arra az időre, amíg lecsillapodnak a dolgok. Harper homlokán kövér izzadságcsöpp gördült végig. – Mennyi az a több? – Azt hiszem, ötezer dollár éppen fedezné a kiadásaimat. – Maga megőrült! – horkant fel dühösen Jonas. Bodine arcáról egy szempillantás alatt leolvadt a vigyor és fenyegetően tett egy lépést előre. – Lehet – mondta vészjóslóan. – Talán annyira elment az eszem, hogy elmondom annak az aranyos kis szőke özvegynek, mit tett maga azért, hogy megszerezze őt. – Fenyegetni merészel?

123

– Ha nem kapom meg, amit kértem, akkor ez nem fenyegetés, hanem ígéret. – Mocskos csirkefogó! – mondta felháborodottan, ökölbe szorított kézzel Harper. – Rendesen megfizettem azért, amire felfogadtam. Nincs joga zsarolni olyan dologért, amit maga rontott el! – Aki piszkos kártyákkal játszik, az maga is mocskos lesz, Harper! Ne ellenkezzen, mert úgysem tud elfutni előlem. A házban van a pénz? – Nem tartok itthon ekkora összeget – válaszolta Harper kőkeménnyé merevedett arccal. – Hülyeség! – utasította el a kifogást Bodine. Felhúzta és Harperre szögezte Chase coltját. – Ne szórakozzon velem! Mindenki tudja, hogy nem a bankban tartja a pénzét! Jonas egy szempillantás alatt felmérte, nem lenne ideje előkapni a combját verdeső revolvert. Elég lenne, ha csak odakapna, Bodine máris végezne vele. – Rendben van – mondta kényszeredetten. – Semmi szükség rá, hogy fenyegetőzzön. Mindjárt hozom, várjon meg itt. A lovász egy gyors mozdulattal elkapta a karját és torkának szegezte a colt csövét. – Hülyének néz? – kérdezte villámló szemekkel. Kirántotta a tokból Harper revolverét és az övébe tűzte. – Nem várok magára sehol! Együtt megyünk! Távoli villámlás világította meg előttük az utat, amint a gazdasági udvarból kilépve a gondosan rendben tartott kerten át a ház felé tartottak. A nemrég átélt közvetlen életveszély furcsa módon tisztává, logikussá tette Harper gondolatait. Rájött, nagy hiba volt Bodinenal szövetkezni. „Aki piszkos kártyákkal játszik, az maga is mocskos lesz”. Igaza volt a csirkefogónak. Mocskosnak érezte magát, s mindazt, amibe a legjobb szándékkal belevágott, most már óriási ballépésnek tekintette. Ostoba volt, hogy Bodinera bízta a dolgot. Mindent elrontott, és ezért még fizetni fog. Nem tudta, mikor, de abban biztos volt, hogy ezért még meg fogja ölni a lovászt. Nora teáscsészével a kezében éppen kilépett a társalgóból, mikor Jonas a dolgozószobájából jövet a bejárati ajtóhoz kísérte a furcsa idegent. Halkan beszélgettek, s a lány nem tudta kivenni, miről. Az idegen hirtelen megfordult, s bár arcát jórészt eltakarta a kalapja, Nora látta, hogy szája lassan mosolyra húzódik. A kalap pereme alól villámló szemével arcátlanul végigmérte és kisiklott az ajtón. Nora zavartan nézett utána. Ismerősnek találta, s bár nem tudta hova tenni, abban biztos volt, hogy már látta valahol. Pillantása kellemetlen érzéseket keltett benne és önkéntelenül is védekezően a torkához nyúlt. A bátyja közben becsukta az idegen után az ajtót, megfordult és dühös arccal, róla szinte tudomást sem véve elindult feléje. – Jonas? A férfi meg sem állt, menet közben szólt vissza: – Hagytál valami vacsorát? – Hát persze – válaszolta Nora és bátyja nyomában a konyha felé vette az útját. Áthaladtak a tágas ebédlőn, a csipke terítővel letakart, mahagóniból készült ebédlőasztal és a New Yorkból rendelt tálalószekrények között. Lépteik zaját süppedős perzsaszőnyegek tompították.

124

– Remélem, nem hűlt még ki – mondta a lány és levette a nagy, öntöttvas tűzhely széléről a fivére számára tányérra kikészített ételt. – Sokáig voltál kint, nem is hallottam, mikor jöttél haza. – Több borjú született az idén, mint amennyire számítottunk. Még mindig nem végeztünk a billogozásukkal – válaszolta Jonas és elhelyezkedett a kis konyhai asztalnál. – Ki volt az az ember? – próbált puhatolózni a lány, és ő is letelepedett mellé. – Senki – vetette oda kurtán Harper és minden figyelmét a tányérjára összpontosította. – Ahhoz képest, hogy senki, egészen jól észre lehetett venni. Tehát ki volt? – tartott ki a kérdése mellett Nóra. – Csak egy cowboy. Éppen munkál keresett. – Ilyen késő este? – Mit csináljon, ha csak most ért ide? – Felfogadtad? – Nem – válaszolta Harper, s hogy indulatán uralkodni tudjon, erősebben markolta meg a villáját. – Örülök neki. Nem tetszett a tekintete. – Felejtsd el azt az embert – szólt rá a húgára csaknem kiabálva Jonas. – Felejtsd el, hogy valaha is láttad. Érted? Nórát egy pillanatra meglepte a határozott, parancsoló hang, de hamar összeszedte magát és állát felszegve keményen megválaszolt a bátyjának: – Ne ess abba a hibába, hogy azt hiszed, úgy beszélhetsz velem, mint Eldával, Jonas! Te hívtál ide, de bármikor vissza is mehetek Richmondba. Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy úgy beszélj velem, mintha nem lenne meg a magamhoz való eszem. Ha titkolsz valamit előlem, jogom van megtudni, mi az. – A fenébe! – Harper akkorát vágott öklével az asztalra, hogy a tányér táncolni kezdett tőle. – Nem is csoda, hogy vénlány vagy. Nincs az a férfi, aki el tudná viselni a nagy szádat! – Ha ez a véleményed – válaszolta az indulattól kipirultan Nora –, akkor már megyek is pakolni... – Nora! – kiáltott a húgára Harper és székét hátralökve megragadta a lány csuklóját. – Nem úgy gondoltam, bocsáss meg! Fárasztó napom volt, biztosan azért vagyok ilyen ideges. Tudod, mennyire örülök annak, hogy itt vagy. Nem is tudom, mit kezdtem volna nélküled az elmúlt évben. – Hangja megszelídült és őszinte szeretettel nézett a húgára. – Nem akarom, hogy elmenj. Sajnálom, hogy így viselkedtem. Nora a fejét lehajtva a padlót bámulta. Soha nem hallotta még, hogy Jonas bárkitől is bocsánatot kért volna. – Igazad van – mondta halkan. – Huszonnégy éves vagyok, vénlány. A szájam meg sokszor gyorsabban jár, mint az agyam. – Több eszed van, mint bármelyik asszonynak, akit ismerek – válaszolta lassú fejcsóválással Harper. – Eldának, Isten nyugossza a lelkét, fele annyi esze sem volt,

125

mint neked, külsőleg pedig hozzád sem lehetett mérni. Szerencsés fickó lesz, akihez egyszer feleségül mégy. – Ott vannak a tanítványaim. Ez nekem éppen elég – válaszolta a lány, kis mosolyt erőltetve az arcára. – Holnap egyébként meglátogatom Tadet és Libbyt. Honeycutték nevének említésére Jonas egy pillanatra megmerevedett. Megfordult és visszaült az ételhez. – Add át az üdvözletemet Elizabethnek – kérte a húgát. – Meglesz – válaszolta Nora és erőt véve magán megfékezte kíváncsiságát, mert nem akart újabb szóváltást. Jonas nem mondta meg, ki volt az idegen, és azt sem, miért lett miatta olyan mérges, de lehet, hogy igaza van, s csupán a fáradtság az oka az ingerültségének. Annak a férfinak a felbukkanása mégis nyugtalanná tette. Elhatározta, hogy jól nyitva tartja a szemét és ügyel rá, hogy ne tegye be még egyszer a lábát a házba. *** Csak a halál lehelete lehet ilyen rettenetesen hideg – állapította meg elködösült aggyal Chase. Lassan kinyitotta a szemét, de teljes sötétség vette körül továbbra is. Ha nem a föld alatt lenne, hogyan szívhatna be port minden egyes lélegzetvétellel? Erőtlenül felnyögött és végtelenül lassan oldalra fordította a fejét. Szája kiszáradt, torka sem engedelmeskedett, mikor megpróbált egyet nyelni, de azt legalább örömmel állapította meg, hogy mégsem a föld alatt van. Rettenetesen szeretett volna inni egy jó nagy korty, erős whiskyt... Halk, fújtatásszerű hangot hallott és meleg levegő simított végig ernyedten szétterpesztett ujjain. Óvatosan a másik oldalra fordította a fejét és felnézett – mindössze két távol ülő, csillogó szemet látott és annyit volt képes megállapítani, hogy a föléje hajló lény nagyon nagy... és koromfekete... Az óvatlan mozdulattól kínzó fájdalom hasított a vállába, s ő ismét behunyta a szemét, hogy a jótékony sötétség eltakarja előle az ijesztő látványt. Az előbb tévedett – gondolta –, mert mégis meghalt és a pokolba jutott, az ördögök közé. *** Libby gyorsabb ügetésre nógatta a lovakat, hogy minél előbb megtegye a Three Peaksbe vezető kétmérföldes utat. Korán volt még, a Nap csak nemrég emelkedett a látóhatár fölé, s az ég aljáról nem tűnt még el a rózsaszín derengés. A Harper haciendáját körbevevő, a végtelenbe nyúló legelőkön még lustán heverésztek a magas fűben az éjszakát a szabadban töltő tehenek. Libby nem félt attól, hogy udvariatlanságnak fogják tartani korai betoppanását. Biztos volt benne, hogy Jonas már fent lesz, és javában végzi a dolgát, mikor ő megérkezik. Ha pedig azt is megtudja, miért kereste fel, akkor végképp nem fog haragudni a látogatásért, lett légyen az akármilyen korai is.

126

Elgondolkodva végigsimított muszlinruhája csipkés gallérján. Furcsa érzés volt számára ismét fűzőt, fodros szegélyű alsószoknyát venni. Tulajdonképpen kényelmetlenül érezte magát benne. Igazi női öltözék utoljára Malachi temetésén volt rajta, de akkor is sima fekete özvegyi ruháját viselte, amely mégsem illett volna ahhoz a lépéshez, aminek megtételére most készült. A házhoz érve Nórát pillantotta meg, amint a kocsifelhajtón áll és boldogan integet neki. Libby mély lélegzetet vett és viszonozta az üdvözlést. – Milyen kellemes meglepetés! Jonas nem is említette, hogy ma reggel meglátogatsz bennünket – lelkendezett Nora, miközben a kocsi elé futott. Libby megállította a lovakat, a fékkarra akasztotta a gyeplőt és ruháját megemelve óvatosan leszállt a kocsiról. – Jonas nem is tudta, hogy jövök – válaszolta. – Tulajdonképpen csak tegnap este határoztam el magam. Remélem, nem érkeztem túl korán. – Ó, dehogy – hárította el barátnője mentegetőzését a lány. – A csirkékkel szoktunk kelni. Ma egyébként éppen hozzátok készültem, hogy kikérdezzem Tadtől a leckét. Éppen tegnap kaptam meg az új, McGuffey féle olvasókönyvet, amiről beszéltem neki. Már indulni is akartam, mikor megláttam, hogy porzik mögötted az út. Na, nézd csak! – mérte végig mosolyogva az asszonyt. – Csodálatosan nézel ki, Libby! Nem is tudom, mikor láttam rajtad utoljára ilyen csinos ruhát. Bármilyen női ruhát – igazította ki magában Nora szavait Libby. Tudta, hogy a lány megjegyzése nem bírálat volt és nem is annak fogta fel. Gyorsan átkarolta, arcához szorította az arcát, s mintha csak bátorságot akart volna meríteni a mozdulatból, a szokottnál egy kissé talán erősebben szorította meg a vállát. Az ölelés után Nora kissé elhúzódott tőle és homlokát ráncolva megkérdezte: – Valami baj van, drágám? Nem vagy beteg? Olyan sápadtnak látszol. Az őszintén aggódó hang csaknem könnyeket csalt Libby szemébe, de sikerült visszaparancsolnia őket és még egy halvány mosolyt is képes volt ráerőltetni az arcára. – Tökéletesen jól vagyok, Nora – mondta. – Nincs semmi baj. Egyszerűen csak észhez tértem. – Észhez tértél? Biztos, hogy jól vagy? – ismételte meg a kérdést, mit sem értve a lány. – Nemrég tettem fel főni a zsályateát. Iszol velem egy csészével? Az ajánlat csábítóan hangzott és Libby örömmel el is fogadta volna, csak hogy időt nyerjen, de érezte, ezzel úgysem oldana meg semmit. Jobb, ha minél előbb túljut a dolgon. – Szívesen elfogadnám, Nora – válaszolta –, de most tényleg azért jöttem, hogy Jonasszal beszéljek. Itthon van? – Most issza a reggeli kávéját. A csordához készül, hogy befejezzék az idei borjak billogozását. Az utóbbi időben olyan gondterheltnek látom. Ha megtudja, hogy itt vagy, biztosan rögtön jobb kedve lesz. Gyere, odavezetlek hozzá. – Nora magához intette az egyik, éppen az istállók felé tartó tehenészlegényt. – Missouri! Vigye és lássa el Mrs. Honeycutt lovait! – adta ki neki az utasítást. A férfi engedelmesen bólintott és a bagót szája másik oldalára tolva megkérdezte: – Fogjam is ki őket?

127

– Nem – válaszolta a kelleténél egy kicsikével talán gyorsabban Libby. – Nem maradok sokáig. Harper háza belülről is ugyanolyan elegáns volt, mint kívülről. A vakító fehérre meszelt, vályogból vert vastag falak a legnagyobb melegben is kellemesen hűvössé tették a haciendát. A padlótól vállmagasságig érő tapéta, a süppedő szőnyegek, a keletről hozatott drága bútorok mind Jonas Harper gazdagságáról árulkodtok. A társalgó egyik fala mentén hatalmas zongora állt és Nora nyomában haladva Libby önkéntelenül is végigsimította a fényesen csillogó, sima ébenfát. Harper felnézett a New Mexican Weekly Gazette legfrissebb példányából s megremegett kezében a kávéscsésze. – Elizabeth! – kiáltott fel és gyorsan talpra szökkent. – Jó reggelt, Jonas – köszönt az asszony és kipréselt magából egy mosolyt. – Micsoda... meglepetés – volt valami a férfi tekintetében, amitől Libby hirtelen kényelmetlenül kezdte érezni magát. Harper pillantása végigfutott az alakján. – Jöjjön csak, jöjjön! Csodálatosan néz ki, kedvesem. Ez a ruha! Minek köszönhetem a megtiszteltetést? Libby enyhén megköszörülte a torkát és Nórára nézett. – Inna velem egy csésze kávét? Vagy inkább teát kér? Reggelizett már? – érdeklődött lázasan a férfi. Ahhoz képest, hogy középkorú ember, remekül néz ki – állapította meg magában tárgyilagosan. Széles, domború mellkasa miatt Harper ugyan elég testesnek látszott, de hasán nem volt egy gramm felesleg sem. Haja és szakálla még csak enyhén őszült és látszott rajta, hogy rettenetesen erős. Magabiztos volt, határozott, mint általában az olyan emberek, akik két kezük munkájával szerezték meg a vagyonukat. Libby tudta, hogy a férfi őszintén akarja őt, de ennek ellenére a legcsekélyebb vonzalmat sem érezte iránta. Idővel talán meg fog változni a dolog – hárította el magától a kényelmetlen gondolatot. – Szeretnék... szeretnék megbeszélni magával valamit, Jonas – mondta és ismét Nórára pillantott, remélve, hogy a lány magukra hagyja őket. Őszintén szerette és éppen ezért nem akarta, hogy hallja mindazokat a hidegen kiszámított dolgokat, amelyekről a bátyjával beszélni akart. Nora elértette a pillantást és mosolyogva megérintette Libby karját. – Magatokra hagylak, beszélgessetek csak nyugodtan – mondta. – Ha befejeztétek, még találkozunk, Libby. Jonas székkel kínálta az asszonyt, aki leült, épp hogy csak a szélére, s idegesen rendezgetni kezdte a ruháját. – Mit tehetek önért, Elizabeth? – kérdezte a férfi és karosszékében hátradőlve belekortyolt a kávéjába. – Azért jöttem – Libby érezte a torkában a gombócot –, mert elfogadom a házassági ajánlatát.

128

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Meglepetésében Harper olyan erővel tette le kávéscsészéjét, hogy a forró folyadék az ujjaira és inge elejére fröccsent. Elkáromkodta magát, gyorsan lerázta ujjáról a kávét, majd döbbent arccal Libby felé fordult. – Jól van? – kérdezte az asszony és odanyújtott neki egy szalvétát. Harper megtörölte a kezét és megpróbálta felitatni ingéről a foltot. – Igen, igen, hát persze – mondta zavartan. – Semmiség az egész. Jól hallottam, hogy hajlandó feleségül jönni hozzám? – Amennyiben még érvényes az ajánlata – válaszolta Libby. Hirtelen úgy érezte, nem tud mit tenni a kezével, s mivel jobb ötlet nem jutott az eszébe, szorosan összekulcsolva az ölébe rejtette. – Még hogy érvényese?! Uram atyám... Mióta várok már erre a válaszra, Elizabeth! – Harper elkapta és tenyerébe zárta az asszony egyik kezét. – Biztos benne, hogy valóban ezt akarja? – kérdezte és mosoly ragyogta be az arcát. – Igen, egészen biztos – felelte Libby. – Van azonban... néhány dolog, amit a beleegyezésemért cserébe kérek – óvatosan visszahúzta a kezét és összekulcsolta az ujjait. – Bármit, amit csak akar – intett Harper. Libby mély lélegzetet vett és hozzákezdett, hogy elsorolja feltételeit: – Először is írásos kötelezettségvállalást kérek arról, hogy a Honeycutt birtok a házasságkötésünk után is a nevemen marad. Az itatási és legeltetési joggal természetesen élhet addig, amíg Tad be nem tölti a tizennyolcadik évét és át nem veszi az örökségét. Azt akarom, hogy meglegyen rá a lehetősége, ha önállóan akar gazdálkodni. Jonas elgondolkodott egy ideig, s csak aztán válaszolt: – Nem igazán van szükségem újabb földekre. A vizet örömmel igénybe veszem, de semmiképpen sem akarnám elragadni magától és a fiától a birtokot. Ha gondolja, szólok az ügyvédemnek, hogy készítse el az erre vonatkozó szerződést. – Ha nem haragszik, arra gondoltam, hogy a saját ügyvédemmel készíttetem el – felelte Libby és idegesen összedörzsölte nyirkos tenyerét. Harper egy pillanatra megfelhőzött, de aztán egy bólintással jelezte, hogy elfogadja a feltételt. – Másodszor – folytatta az asszony –, mint tudja, van egy szerződésem a hadsereggel arról, hogy augusztus elsejére hatvan, hátaslónak betört musztángot szállítok le Fort Unionba. Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy... nem fogom tudni tartani a határidőt. Tegnap két emberemet veszítettem el. – Sajnálom, hogy ezt kell hallanom. Ők mondtak fel? – érdeklődött Harper. – Én... ha lehet, inkább nem beszélnék erről – felelte Libby, s a hangja enyhén megremegett. – Ahogy óhajtja. Ennek ellenére sajnálom – bólintott kiismerhetetlen arccal Harper. – Nem ezért mondtam, Jonas. Nem az együttérzését akarom kérni.

129

A férfi elgondolkodva az öklére támasztotta az állát és rövid hallgatás után megkérdezte: – Ha nem azt, akkor mit? – Nem akarom megszegni az ígéretet – felelte Libby. – Malachi a legjobb szándékkal tette, és én kötelességemnek érzem, hogy beváltsam a szavát. Nagyon hálás lennék, ha kölcsönadna néhány embert, akikkel teljesíteni tudnám a szerződést, megőrizve így a Honeycutt név becsületét. Mihelyt megkaptam a pénzt, természetesen kifizetem a bérüket. – Többségükben tehenészek dolgoznak nálam, akik nem sokat értenek a lovakhoz – vetette közbe Harper. – Tudom, hogy van néhány lovásza is, akik a saját ménesét gondozzák. – Így igaz – bólintott mosolyogva a férfi. – Kettőjüket kölcsön adhatom, ha ennyire ragaszkodik hozzá, hogy leszállítsa azokat a lovakat. A megmaradt embereivel és velük már időben teljesíteni tudja a szerződést. Ne is törődjön vele tovább, bízza rám a dolgot, Elizabeth. – Személyesen akarom intézni, a Dobule Bar H nevében, Jonas – válaszolta Libby és határozottan kihúzta magát a széken. – Ne legyen ilyen makacs, drágám – próbált ellenkezni a férfi. – Semmi szükség nincs rá, hogy... – Mindaddig, amíg nem teljesítem a szerződést – vágott közbe Libby – képtelen leszek nyugodtan otthagyni a farmot és szakítani a múlttal, Kérem, értse meg, hogy muszáj összeállítanom ezt a ménest. Fontos nekem a farm, felelősnek érzem magamat érte. Ha sikerült összegyűjteni és felkészíteni a lovakat, összeházasodhatunk. Harper hosszú hallgatása elárulta, hogy nem nagyon örül ennek a megoldásnak, de végül beleegyezett. – Nagyon erős akaratú asszony maga, Elizabeth Honeycutt – állapította meg. –Azt hiszem, mindezt alaposan átgondolta. – Igen – bólintott Libby. – Pedig akár már ezen a héten összeházasodhattunk volna. Otthagyhatnák Taddel azt az omladozó házal, nem ázna be többé a fejük felett a tető, nem kellene napestig dolgoznia. Minden nap ilyen, sőt még jobb ruhákban járhatna. Beviszem magát a városba, ahhoz a zsidó varrónőhöz, Sarah Levinsonhoz és rendelek nála egy tucat ruhát, vagy annyit, amennyit éppen akar. Gondolja meg, Elizabeth. – Hát nem érti, hogy nem érdekelnek a ruhák? – Tartok tőle, hogy nem értem – csóválta meg a fejét Harper. – De hát melyik férfi képes megérteni az asszonyokat? Úgy látszik, nincs más választásom, el kell fogadnom, amit mond. Ugye tudja, mennyire szeretném, hogy a feleségem legyen? – Harper megfogta Libby kezét. Ujjai nyirkosak voltak, reszkettek, és Libby, bár tudta, hogy nem helyes, mégis összehasonlította az érintése által keltett érzést azzal, amit Chase simogatása váltott ki belőle. Most, hogy Jonas nyúlt hozzá, semmi hasonlót nem érzett, bár igazából nem is számított rá. Nem azért jött, hogy az érzékeinek örömet szerezzen, hanem azért, hogy végre egyszer az életben okosan, gyakorlatias megfontolásokat szem előtt tartva cselekedjen. Az ilyen dolgokban viszont nincs helyük az érzelmeknek.

130

Nagyot nyelt hát és nem vonta el a férfitól a kezét. – Nem fog sokáig tartani – mondta. – Mindössze hat hét van hátra, s aztán nyugodtan feleségül mehetek magához. – Hat hét is örökkévalóságnak tűnik, ha az ember egyedül van – mondta vágyakozó hangon Harper. Libbyt megdöbbentette a hangjából kicsendülő szomorúság. Eddig meg sem fordult a fejében, hogy Harper ennyire magányos lehet. Lehetséges volna, hogy mégis van bennük valami közös vonás? – Még egy dolgot szeretnék mondani – szólt, már-már bocsánatkérő mosollyal a szája szögletében. – Mikor hónapokkal ezelőtt megkérte a kezemet, azt is említette, milyen előnyökkel járna a fiam számára, ha itt élhetne. Sokat gondolkoztam azóta a dolgon és rájöttem, hogy igaza van. Soha nem lennék képes megadni számára azokat a dolgokat, amelyeket pedig meg kellene kapnia. Mindig azt szerettem volna, hogy Tad normális iskolába járjon. Nora remekül foglalkozik vele és meg is tanít neki mindent, amit csak tud, de kérem, adja a szavát, hogy néhány év múlva elengedi Keletre, befejezni az iskoláit. – Efelől tökéletesen biztos lehet –jelentette ki határozottan Harper. – Tadnek olyan gondoskodásban lesz része, mintha a saját fiam lenne. Van még valami más? Jonas, ha meg is lepődött a kikötésein, gondosan leplezte, és Libby hálás volt neki ezért. Most óvatosan ráemelte a tekintetét és azt latolgatta, vajon milyen érzés lesz a következő, mondjuk húsz évben, állandóan az ő arcát látni a reggeliző asztal fölött. Semmi különösebbet nem érzett, nem vert hevesebben a szíve, még csak a pulzusa sem vált gyorsabbá ettől a gondolattól. Csalódott volt, de azért sikerült rámosolyognia a férfira. – Nincs – válaszolta. – Ez volt minden. Köszönöm, hogy ennyire megértő volt, Jonas. Nagyon hálás vagyok érte. Harper hozzálépett, vállánál fogva magához emelte és erősen szájon csókolta. Libbyt tökéletesen váratlanul érte a dolog, és a követelőző csókot elutasítva szorosan összezárta az ajkát. A férfi szája nedves volt, forró, erőszakos, s kávé és dohány illata érződött rajta. Az asszony gyomra felkavarodott; nem is annyira attól, hogy kellemetlennek érezte a csókot, hanem azért, mert ez a gesztus megerősítette, hogy egyszerűen eladta magát – és ráadásul milyen olcsón, szánalmasan. A férfi elhúzódott tőle és kutató tekintettel nézett rá. – A hálán kívül semmit nem érez irántam, Elizabeth? – kérdezte. Libby nagyot nyelt és komoly erőfeszítésébe került, hogy le ne törülje ajkáról a csókját. – Nem akarok hazudni magának, Jonas – mondta. – Én... tisztelem, de nem vagyok szerelmes magába. Talán korai is lenne még ilyen érzést várni. – Remélem, hogy egy napon ugyanazt fogja érezni irántam, amit én már most érzek maga iránt. Csupán attól is lázba jövök, ha a karomban tartom – Harper keze felsiklott Libby karján és közelebb húzta magához az asszonyt. – Nem fogja megbánni, hogy feleségül jön hozzám. Libby elhúzódott tőle egy kissé és komolyan a szemébe nézett. – Én... igyekszem jó felesége lenni és boldoggá tenni magát, Jonas – ígérte.

131

Harper megfogta az állát és rászögezte nagy, barna szemét. – Ha már elhatároztuk, hogy tisztázzuk a dolgokat – mondta komolyan –, azt akarom, hogy tudja: gyereket szeretnék, s ha lehet, minél előbb. Örököst akarok, Elizabeth. Az első feleségem nem volt képes arra, hogy szüljön nekem egyet. Libby emlékezett még Eklára, a törékeny, szürke kis asszonyra. Amíg csak ismerte, szinte állandóan terhes volt, de egyetlen gyerekét sem tudta kihordani. Ez lesz vajon az ő sorsa is? – vágott belé a kérdés. Tadet elég nehezen tudta megszülni, de a bába azzal biztatta, hogy mindig az első szülés a legnehezebb. Az üzletkötésben az is benne volt, hogy meg kell osztania Jonasszal az ágyát. Kénytelen lesz elviselni, s talán egy gyerek még közelebb is hozza őket egymáshoz. – Jól van – mondta Harper, beleegyezésnek véve hallgatását. – Nora éppen ma akart átugrani magukhoz a meghívónkkal. Két hét múlva lesz a Függetlenség Napja, rendezünk egy kis ünnepséget, s akkor a házassági terveinket is bejelenthetnénk. Mi a véleménye róla? – Csinálja úgy, ahogy a leghelyesebbnek tartja – válaszolt az asszony minden lelkesedés nélkül. – Elizabeth! Nagyon boldoggá tett ma. Libby halványan elmosolyodott és már mozdult is, hogy induljon. – Én is boldog vagyok – hazudta. – Most... vissza kell mennem, mert rengeteg dolgom van. Harper kikísérte a házból és segített neki felszállni a kocsira. – Remélhetem, hogy hamarosan megjönnek az emberei? – kérdezte Libby, miközben felhúzta a kesztyűjét. – Egy vagy két napon belül átküldőm őket. – Köszönöm, Jonas. Nagyon... hálás vagyok érté. – Nekem kell hálásnak lennem – válaszolta Harper. – Olyan hosszú ideje vártam már, hogy ez megtörténjen – megfogta és enyhén megszorította az asszony kezét. Fekete selyem lovaglóruhában, egy felnyergelt lovat vezetve, Nora közeledett feléjük. A ruha nyakkivágását és kézelőjét fehér csipke díszítette, feltűzött hajára fekete bársonykalapot illesztett, amely még jobban kiemelte bőrének fehérségét és a szokásosnál is vonzóbbá tette. – Nincs szükséged társaságra? – kérdezte Libbyt. – Szívesen elkísérnélek, hisz ma úgyis át akartam menni hozzátok. – Hát persze, nagyon örülök – hangzott a nem túl meggyőző felelet. Libby erősen kételkedett abban, hogy ezen a reggelen bárki számára is szórakoztató társaságot jelenthetne. – Várjanak egy kicsit – figyelmeztette Jonas, miután felsegítette Nórát a kocsira. – Nem szeretem, ha egyedül mászkálsz a környéken, Nora, ahhoz nem elég biztonságos. Különben is, olyan figyelmetlen vagy, hogy egyszer még biztosan bajod esik. Adok mellétek egy embert, hogy elkísérjen. – Persze, és elvesztegesse vele az egész napját – tiltakozott a lány. – Ne gyerekeskedj már, Jonas. Mindössze nyolc mérföldről van szó és különben is, mindkettőnknél van fegyver.

132

– Szerinted bolondság, ha meg akarom védeni a húgomat és azt az asszonyt, aki hamarosan a feleségem lesz? Nora örömmel kapta oda a fejét Libbyre. – A feleséged? Ez azt jelenti, Libby, hogy...? – Elizabeth megígérte, hogy hozzám jön feleségül – jelentette ki büszkén Harper. Rögtön indult is, hogy előkerítse valamelyik emberét, de még visszaszólt nekik: – Ne menjetek sehova, amíg vissza nem jövök! Libby megpróbált boldog arcot vágni, de a mosolya meglehetősen feszültre sikeredett. Zavarta, hogy így alakultak a dolgok, jobban szerette volna, ha ő mondhatja meg az újságot Nórának. – Ó, Libby... én olyan boldog vagyok – lelkendezett a kezét megragadva a lány. – Szólni akartam neked, de... – Ne butáskodj! Először mégiscsak a vőlegénynek illik megtudnia – Nora kis szünetet tartott és átható pillantást vetett Libbyre. – Boldog vagy? Az asszonyt váratlanul érte a kérdés. – Boldog? Hát persze. – Megpróbálta visszafojtani a könnyeit, de egy nagy csöpp csak összegyűlt a szeme sarkában. – Ezzel ne törődj – mondta, és kitörölte a keze fejével –, egyszerűen csak érzelgős vagyok. A lány melegen rámosolygott, megveregette a kezét, de Libby látta a szemén, hogy enyhe kétségei támadtak. – Meglásd, boldog leszel itt, Libby – mondta bátorítóan. Néhány percet kellett csak várniuk, s Harper már vissza is tért egy magas, karikalábú fiatalemberrel. A lelkére kötötte Will Tuerneynek, hogy úgy vigyázzon a két nőre, mint a szeme fényére, s aztán búcsút intett nekik. Libby hátranézett a mögöttük kavargó porfelhőben lassan eltűnt haciendára és arra gondolt, hogy hamarosan ez lesz az otthona. Szomorú, vereséghez hasonlatos érzés lett úrrá rajta, s hogy legyűrje, a lovak közé csapott, hadd vigyék minél gyorsabban arra a helyre, amit szeretett és ami után örökké fájni fog a szíve. Tad tanulásától kezdve a farmja ügyein át a július 4-ére tervezett ünnepségig és az ott elhangzó bejelentésig, sok mindenről beszélgettek út közben Nórával. Egyedül magát a házasságkötést nem említette egyikük sem, és Libby külön hálás volt a lánynak azért, hogy nem hozta szóba ezt a témát. Már majdnem feleúton jártak, mikor a nem sokkal előttük lovagló Will Tuerney hátrafordult és intett nekik, hogy álljanak meg. – Mi történt? – kiáltott oda Nora a vágtatva közeledő férfinak. Ő a távolban nyugodtan legelésző almásderesre mutatott. – Nyereg van rajta, de sehol nem látom a lovasát – mondta. – Nincs valami ötlete, Mrs. Honeycutt, hogy kié lehet? Libby, szemét tenyerével beárnyékolva, alaposabban megnézte magának a lovat és a rémülettől görcsbe rándult a gyomra. Ez lehetetlen! – Teremtő Isten! – kiáltott fel. – Ez Blue! – Blue? – ismételte meg a nevet értetlenül Nora. Az asszony elfehéredő ujjakkal kapaszkodott a kocsi oldalába. – Chase lova. Chase Whitlawé. De ő még tegnap ment el... – Tucatnyi lehetőség fordult meg az

133

agyában, ám egyik rosszabb volt, mint a másik. Emlékezett rá, hogy Chase egy füttyentéssel magához tudja hívni a lovát. Ha mégsem tette, akkor annak valami nagyon komoly oka kellett, hogy legyen. A gondolat rémülettel töltötte el, hogy esetleg ott fekszik valahol sérülten, magatehetetlenül. Megrántotta az istrángot, s az útról lekanyarodva űzte, hajszolta a lovakat nyugodtan legelő társuk felé. A zajra Blue felemelte a fejét, megismerte a kocsit és lassú ügetéssel megindult feléjük. Libby körbehordozta tekintetét a tájon, de Chaset nem látta sehol. Will megérintene a nyergen sötétlő foltokat és komoran a két nőre emelte a tekintetét. – Vér. – Ó... nem... – suttogta elhaló hangon Libby. A lovász megvetette lábát a kengyelben és felágaskodott, hogy jobban körbepillanthasson. Egy mérföldnyire, vagy talán még annyira sem tőlük, keselyűk köröztek lassan a vakítóan kék égen. Libby is észrevette őket, és szíve még az eddiginél is hevesebben kezdett dobogni. Tuerney a kocsi végéhez kötötte Blue kantárját és rászólt a két nőre: – Maradjanak itt és tartsák készenlétben a puskáikat. Megyek, megnézem, mi csalogatta ide azokat a hullarablókat. – Én is megyek – mondta Libby és rögtön le is ugrott a kocsiról. – Asszonyom – Will zavartan megköszörülte a torkát, látszott rajta, hogy kényelmetlennek találja a feladatát. – Mr. Harper azt mondta, vigyázzak magukra. Azt hiszem, az a legjobb, ha ittmarad a kocsin. A figyelmeztetéssel mit sem törődve, Libby felugrott Nora lovára és visszaszólt a lánynak: – Gyere utánunk, amilyen gyorsan csak tudsz! Ha megtaláljuk, szükségünk lehet a kocsira. Will ismét tiltakozni akart, de látta, hogy úgysem menne vele semmire és inkább letett róla. – Hát akkor gyerünk! – kiáltotta és lova horpaszába vágta a csizmája sarkát. Tuerney volt az, aki elsőként észrevette a körülbelül egy mérföldnyire, nyárfákból és fenyőkből álló liget szélén mereven feltartott fejjel őrködő Diablót. A közeledőket megpillantva a mén előbb csak idegesen kapált a lábával, majd támadólag hátsó lábaira emelkedett, de furcsa módon semmi jelét sem adta annak, hogy el akarna menekülni előlük. Libby már messziről észrevette a ló nyakán a grizzly karmok nyomán támadt világos hegeket. Talán Diablo is megismerte őt, mert már nem viselkedett olyan fenyegetően, hanem mintha egy póznához kötötték volna, egyenletes köröket írt le. Harminc lábnyira lehettek tőle, mikor észrevették a kör közepén mozdulatlanul fekvő Chaset. – A fenébe! – morogta Will. – Megölte ez a fekete ördög. – Kikapta tokjából a puskáját és rásütötte a ménre. A lövés Diablo mellső lábai előtt vágódott a földbe, a ló megugrott és lobogó sörénnyel, felcsapott farokkal vadul elvágtatott. Tuerney még két lövést eresztett utána, de egyik sem talált, és a csődör hamarosan eltűnt a kilométernyire sötétlő erdő fái között.

134

Libby a nyeregből leugorva rémülten rohant oda a férfihoz és térdre bukott mellette. Vér és sár szennyezte Chase arcát, vállán és oldalán sötét foltok tarkították a ruháját. Teremtő Isten! Lelőtték! – Chase... – zokogta az asszony és feléje nyújtotta remegő kezét, de félt megérinteni, megbizonyosodni arról, hogy valóban nem él már. Istenem, add, hogy ne legyen halott! – fohászkodott. A férfi arca sápadt volt és mozdulatlan, de a nyakát megérintve Libby, ha gyengén is, érezte a pulzusát. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Bármilyen szörnyűség is állította szembe őket egymással, soha nem kívánta, hogy ez történjen vele. Az érintésre Chase szeme enyhén megrebbent. – Kelj fel... – motyogta alig hallgatóan. – Kelj fel. Megölöm azt a disznót. – Lassan oldalra fordult és karját maga alá húzva megpróbált felállni. – Ne mozogjon, Chase – figyelmeztette Libby és visszatartotta. – Megsebesült. – Libby? – kérdezte a férfi és oldalra fordulva pislogni kezdett, hogy kitisztuljon a látása. Éles fájdalom hasított a fejébe és tudta, hogy már megint hallucinál, csak ezúttal nem ördögöt, hanem egy angyalt lát. Ráadásul ezen az angyalon hosszú ruha van, márpedig az ő Libbyje soha nem hord ilyet. – Chase – suttogta az asszony és kisimította homlokából a csapzott hajat. – Meglátja, minden rendben lesz. Itt vagyunk és vigyázunk magára. A férfi szeme fáradtan lecsukódott. – Elveszítettem a lovamat... megpróbáltam gyalog visszamenni... nem jutottam messzire... az a mén... – törtek elő belőle lassan, szakadozottan a szavak. – Ne beszéljen. Pihenjen, én itt vagyok és vigyázok magára. Nora is mindjárt itt lesz a kocsival. – Nem tudtam visszajutni az útra. Hogyan találtak meg? – Először Bluet vettük észre, úgy egy mérföldnyire innen – magyarázta Libby. – Később megláttuk Diablót is. Maga mellett állt és azt hittük, hogy ő sebesítette meg. – Bodine volt az – nyögte Chase és félrecsuklott a feje. Libbyt annyira meglepte a hír, hogy még a lélegzete is elakadt tőle. Tulajdonképpen számíthatott volna rá, hogy Bodine a legnagyobb aljasságra is képes, de most, hogy hallotta, mire vetemedett, mégis megdöbbent. Az ajkába harapott és közelebb hajolt, hogy megvizsgálja Chase sebeit. Hűvösnek érezte az időt és nem akarta lelépni róla az inget, ezért csak annyit tudott megállapítani, hogy a vérzés már elállt. A legkevésbé veszélyesnek a halántékán látott horzsolás látszott, bár tudta, hogy egy hajszál híján a férfi koponyájába hatolt a lövés. – Atyaúristen! – hallotta maga mellett Will hangját. – Nem Diablo volt az – mondta Libby, ráemelve a tekintetét. – Lesből lőtték le, Trammel Bodine tette. Tuerney hitetlenkedve megrázta a fejét és vadul káromkodott. – Gyorsan haza kell vinnünk – figyelmeztette Libby. – Orvosra van szüksége. – A legközelebbi orvos Santa Fében van, az pedig három óra járás még a leggyorsabb lovon is – emlékeztette Will. Azt már nem tette hozzá, amit mindketten nagyon jól tudlak: egyáltalán nem biztos, hogy Chase annyi ideig életben marad.

135

– Szóljanak Elliotnak – mondta alig hallhatóan Chase. – Elliotnak? Hát persze – egyezett bele Libby, természetesnek találva, hogy értesíteni kell a legjobb barátját. – Érte küldök valakit. Biztosan tudni akarja majd... – Nem – vágott közbe Chase. – Ő orvos... tudni fogja, mit kell lenni. Te jóságos Isten! Elliot Bradford orvos?! Éppen ekkor ért oda hozzájuk Nora a kocsival. – Uram teremtőm! – sikoltotta és leugrott a bakról. – Lelőtték? – Egy volt emberem tette – adta meg a kurta magyarázatot Libby. Will jelenlétével nem is törődve Nora felhajtotta a ruháját és letépett egy darabot pamut alsószoknyájából. – Be kell kötöznünk a sebeit, mielőtt megmozdítjuk, különben megint elered a vérzés – mondta. A kötözés után Will segített beemelni Chaset a kocsiba, majd megkérdezte Libbyt: – Szóval ez az Elliot nevű pasas kint van a kanyonban, a Pinon Fiat közelében? – Mondja meg neki, hogy nagyon siessen! – kérte az asszony. – Legyenek óvatosak – búcsúzott Will. – Lehet, hogy a Bodine nevű fickó még mindig itt van valahol a környéken. Tartsák készenlétben a puskájukat. – Felugrott a lovára és amilyen gyorsan csak bírt, elvágtatott a kanyon felé. – Libby... Az asszony odahajolt, s Chase véres ujjai rákulcsolódtak a csuklójára. Zöld szemei szinte világítottak, átható tekintete egyértelműen meghazudtolta teste gyengeségét, de szavai olyan halkak voltak, hogy csak Libby érthette őket. – Sajnálom. Rettenetesen sajnálom, ami történt. Ugye elhiszi nekem? Libbynek össze kellett harapnia az ajkát, hogy el ne sírja magát. Érezte, hogy a férfi feloldozást vár tőle, és nem volt biztos abban, hogy meg tudja adni neki.

136

TIZENHATODIK FEJEZET – Él? – kérdezte Libby szobájába berontva Elliot. Csapzott volt, tüdeje erősen zihált, és az asszony biztos volt benne, hogy vágtatva tette meg a hazáig tartó utat. Egy kis fekete táskával a kezében az ágyhoz sietett, ahol Chase feküdt halottsápadtan. – Él, de nagyon sok vért veszíthetett – válaszolta Libby, és egy ecetes vízbe mártott ruhával az utolsó rászáradt vércsöppet is letörölte a hasára fektetett sebesült hátáról. – Azt mondta, maga orvos. Igaz ez? – Igaz – bólintott El. Csupán a tekintetével jelezte, hogy a bemutatkozásakor elkövetett apró csalásról majd később beszélnek, és közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a Chase vállán sötétlő, golyó ütötte lyukat. – Hála Istennek – sóhajtott fel az asszony. – Sokmérföldnyi távolságon belül maga itt az egyetlen orvos. Nagyon aggódom miatta, El. Meg fog halni? – Ha rajtam múlik, nem. – Elliot idegesen beletúrt a hajába és sztetoszkópot vett elő a táskájából. Füléhez illesztette a csövét és előbb Chase lélegzetvételét, majd szívverését hallgatta meg. A vizsgálat végeztével Libby óvatosan felhúzta Chase derekára a takarót. – A másik golyó, ami az oldalát érte, ki is jött – mondta. – Nem hiszem, hogy bármilyen fontos szervet érintett volna. – Átkozott Bodine! – robbant ki a düh Elliotból. – Will mondta? Az orvos komoran bólintott. – A vállába fúródott golyót muszáj lesz kiszedni – magyarázta. – Szerencsére nem érte a tüdejét, ebben majdnem biztos vagyok. Óvatosan rátette a tenyerét Chase homlokára. – Mióta nincs eszméleténél? – Körülbelül azóta, hogy megtaláltuk. Will megitatta egy kis whiskyvel, mielőtt felraktuk volna a szekérre. Már idehaza jártunk, mikor egyszer magához tért, de rögtön el is veszítette az eszméletét, amikor Early és Straw behozta. – Hányt? Az asszony megrázta a fejét. – Van éterem, de a fejsebe miatt inkább nem használnám – magyarázta Elliot. – Jobb volna, ha ki tudnám szedni a golyót amíg még nincs magánál. – Mire van szüksége? – Forró vízre és jó erős szappanra, hogy lemossam a kezem és a műszereimet. – Mindjárt hozom. Elliot! – Libby zavart pillantást vetett az ágyon fekvő férfira. – Egy pillanatig sem akartam, hogy ez történjen vele – mondta elakadó hangon. – A nézeteltérésünk ellenére... – Libby – szólt rá szelíden El –, megmondta magának Chase az igazi okát annak, amiért idejött? Az asszony bólintott. – Willtől azt hallottam, hogy Chase tegnap elment a farmról és akkor lőtték le. Emiatt távozott? Maga küldte el?

137

– Nem várhatja tőlem, hogy megbocsássak neki azért, amit tett – válaszolta védekezően Libby. – Megölte a férjemet. – Ezt mondta magának? – kérdezte El, a szokásosnál talán egy kicsivel hosszabbra nyúlt szünet után. – Fontos ez még? – Szerintem fontosabb, mint maga gondolná, de majd később beszélünk róla. Előbb meg akarom menteni az életét. Több fényre lesz itt szükségem, hogy ki tudjam szedni a golyót. Kérje el Willtől a maradék whiskyjét. Szüksége lesz rá Chasenek, ha magához tér. – Hozom a lámpát és a whiskyt is – ígérte Libby és szaladt ki a szobából, mert már alig bírta visszatartani ismét feltörni készülő zokogását. Éppen az ajtóban futottak össze a fazék forró vízzel és tiszta törlőruhákkal befelé tartó Nórával. – Mr. Bradford – bólintott oda a lány Elliotnak. – Úgy látszik, mi már mindig csak a legkellemetlenebb körülmények között találkozunk – válaszolta szomorú mosollyal az arcán a férfi. Benyúlt a táskájába és egy hangvillát vett elő. – Úgy tűnik, igen – értett egyet vele Nora, s a fazekat az ágy mellé letéve kisimított az arcából egy hajtincset. – Ezek szerint mégsem hazudott, mikor azt mondta, hogy orvos? – Valóban nem. – Elliot megütötte a hangvillát, a végét Chase fogához érintette és várta a reakciót. – Nagyszerű – állapította meg elégedetten, látva, hogy a sebesült meg sem mozdul. – Legalább a koponyája ép, nem sértette meg a golyó. – És ezt a hangvilla segítségével állapította meg? – kérdezte Nora a válla fölött kíváncsian előrehajolva. – A törésvonal mentén felerősödnek a rezgések és akkora fájdalmat okoznak, hogy arra még egy eszméletét vesztett ember is reagál – magyarázta az orvos. – Biztos abban, hogy itt akar maradni? A nők általában nehezen viselik el a vér látványát. – Két évig dolgoztam egy richmondi katonai kórházban – válaszolta szomorú mosollyal az arcán Nora. – Ott elég sok vérző embert volt alkalmam látni. – Ápolónő volt? – El meglepetten felvonta a szemöldökét. – Hivatalosan nem. A vezető sebésznek az volt a véleménye, hogy a nők nem alkalmasak az ilyen munkára. Kezdetben tépéseket csináltunk, segítettünk levelet írni a sebesülteknek. A háború vége felé aztán annyi lett a munka, hogy már ápolónőként is szükség volt a segítségünkre. Elliot elismerően, újonnan támadt tisztelettel nézett a lányra. – Műtétnél asszisztált? – kérdezte. – Elég gyakran. – Megkérhetném, hogy asszisztáljon most nekem? Szükségem lenne némi segítségre. – Szívesen – felelte kedvesen Nora. – Ez a legkevesebb, amivel tartozom azok után, hogy a múltkor kétségbe vontam a szavait. Arról már nem is beszélve, hogy

138

megmentette az életemet. Nem tudom, képes leszek-e valaha is visszafizetni, amivel tartozom magának. Chase megmozdult és halkan felnyögött, de még nem nyerte vissza az eszméletét. – Azt hiszem, jobb, ha sietünk – szólt Elliot, és felemelte mostohatestvére szemhéját, hogy ellenőrizze a pupilláját. – Nem tudom, mennyi ideig tart még az ájulás. Ha magához tér, sokkal nehezebb lesz a dolgunk. *** Libby, Tadet szorosan magához ölelve a nagyszobában ült, a hintaszékben. Már levetette összevéreződött ruháját és ismét megszokott öltözékét viselte: nadrágot és kényelmes, bő flanellinget. Néhány lépésnyire tőle, az asztalnál Straw, Will, Early és Esteban kávézott, éberen figyelve minden egyes, a másik szobából érkező neszre. Már majdnem háromnegyed óra telt el azóta, hogy El hozzálátott a műtéthez. Kétszer is hallották Chase fájdalmas üvöltését és Libbyre mindkettő úgy hatott, mintha kést döftek volna beléje. Early közelebb húzta székét az asztalhoz és az asszony riadtan felkapta a fejét a zajra. – Csak egy kis kávét akarok még tölteni – mondta bocsánatkérően a munkafelügyelő. – Szegény fiú, nagyon megszenvedhet. – Nem lehet az ilyesmit elsietni – jegyezte meg Straw. – Egy golyót bárki ki tud szedni, de az az igazi kunszt, ha valaki úgy csinálja, hogy közben a beteg ne haljon meg. –Nem fogja engedni, hogy Chase meghaljon – biztatta a többieket Esteban. – Ellos son hermanos. – Testvérek? – kapta fel a fejét csodálkozva Early. – Si. Ő mesélte a kanyonban, amikor lasszót dobni tanítottam – magyarázta a fiú. – Nem vértestvérek, de Chase anyja El apjának a felesége lett. Már előtte is évekig nagyon jó barátok voltak. Son hermanos del corazón. Szívbéli testvérek – fordította le magának a spanyol kifejezést Libby. Vajon hány olyan dolog van még, amit Chase és Elliot eltitkolt előle? Hogyan is gondolhatta, hogy szerelmes ebbe az emberbe, amikor nem is ismeri? – Anya! Ugye már nem haragszol Chasere? Libby magához szorította Tadet, megcsókolta az arcát, de a kérdésére nem válaszolt. Az asszony szobájának ajtaja váratlanul felpattant és kezét törölgetve Elliot lépett ki rajta. Nagyon fáradtnak, de megkönnyebbültnek látszott. A szobában tartózkodók, mintegy vezényszóra, felugrottak és várták, mit fog mondani. – Na, végre – szólalt meg türelmetlenül Early. – Mi a helyzet? – Sikerült eltávolítani a golyót – felelte fáradt mosollyal az arcán El. – Szerencséje volt. A lapockája felfelé térítette a lövedéket, s így a tüdeje nem sérült meg. Egy kicsit azért ásnom kellett, hogy előkerüljön. Libby behunyta a szemét és megkönnyebbülten nagyot sóhajtott.

139

– Adtam neki néhány csepp ópiumkivonatot – folytatta El, most már egyenesen az asszonyhoz címezve a szavait. – Egyelőre nem szabad megmozdítani és figyelni kell, nincs-e bármi jele a sebfertőzésnek. Imádkozzunk, hogy ne legyen. – Maradhat ott, ahol van – szólalt meg Libby. – Majd beköltözöm Tadhez. Early egy gyors mozdulattal kitörölte szeméből a gyanúsan csillogó nedvességet, majd kalapját fejébe nyomva szeretetteljesen rácsapott El vállára. – Orvos... – mondta megkönnyebbült mosollyal az arcán. – A kezed alapján akár ki is találhattam volna. Látszott rajta, mielőtt idejöttél, nem sok pányva dörzsölte végig a tenyeredet. Még szerencse, hogy más dolgokat viszont jól megtanultál. – Köszönöm, Early – nyugtázta El az elismerést. – Chase még nincs túl a veszélyen, de most már legalább van rá esélye, hogy életben marad. – Gyere, Tad – hívta Straw a gyereket. – Szerintem a légyfogódon már sok szép, kövér falat gyűlt össze Charlienak. – Nem nézhetem meg Chaset? – kérdezte sóvárogva a fiú. – Majd megnézed később, ha már magához tért – biztatta az öreg. – Ugye szólsz, ha felébredt? – fordult most már valamivel jobb kedvvel a gyerek az anyjához. Libby bólintott és Tad a többiekkel együtt kiment a szobából. – És maga? – fordult az asszonyhoz El. – Akarja látni? Magát hívta. Libby, hogy a férfi tekintetét elkerülje, az asztalhoz lépett és elkezdte összeszedegetni a kávésbögréket. Ha most megnézem – gondolta –, azzal csak összekeveredik bennem minden, pedig többé nem engedhetem meg, hogy Chase Whitlaw megzavarjon. – Nem, rengeteg dolgom van még... – mondta végül. Majd később bemegyek hozzá. El töltött magának egy bögre kávét, s míg kortyolgatta, csendben figyelte az asszonyt. – Azt hiszem, beszélnünk kellene erről a dologról, nem gondolja? – szólalt meg hosszú hallgatás után. – Nincs itt miről beszélni – válaszolta Libby és mozdulatlanná dermedve megkapaszkodott a mosogató szélében. – Szerintem pedig van. Üljön le, Libby! – Nézze, én tudom, hogy a barátja – fordult vissza dühös arccal az asszony –, és... imádkozom érte, hogy ne haljon meg. Nyugodtan maradhat a szobámban, míg meg nem gyógyul... de azt ne kérje tőlem, hogy még szeressem is. Hazudott nekem, Elliot! Mindketten hazudtak! – Egyikünk sem hazudott – tiltakozott a férfi. – Egyszerűen csak nem mondtuk el a teljes igazságot. Szerintem még most sem tudja. – De tudom. Megölte a férjemet. – Nem! Nem ölte meg. A válasz nagyon meglepte az asszonyt. – Tessék? – kérdezte hevesen dobogó szívvel. – Nem ölte meg a maga férjél. – De hát... – Libby elsápadt – ...ő azt mondta... – Azt mondta, hogy rálőtt Leere. Így van?

140

Libby némán bólintott. – Valóban ez történt – folytatta El. – Rálőtt... és eltalálta a karját. Megsebesítette, de nem igazán súlyosan és Lee nem attól halt meg. – De hát akkor...? – kérdezte most már teljesen megzavarodva Libby. – Chase, akárcsak sok száz más ember, súlyos bűntudatot hordoz magában a háború óta. A maga férje nem egy volt a sok arctalan idegen közül, akiket az Unió nevében meg kellett ölnie. Lee Honeycutt több lett számára, ha úgy tetszik szimbólum, megtestesítője mindannak a szörnyűségnek, ami körülötte történt. Ha meggyőzte magát, hogy ő a felelős a haláláért, az csak azért volt, mert sok tucat, talán sok száz hozzá hasonló embert ölt meg és az események részletei az idő múlásával összemosódtak benne. – Miféle részletek? – kérdezte keserűen az asszony. – Nem tudom pontosan leírni magának a körülményeket, mert nem voltam ott, de akik részt vettek abban a csatában, azt mondják, hogy az nem is ütközet, hanem vad öldöklés volt. Északiak és déliek sorai teljesen összekeveredtek az erdőben, és sokszor olyan füst vette körül őket, hogy három lépésnyire is alig láttak. Libby szótlanul leült és figyelte a távolba révedő tekintettel beszélő Elliotot. – Chase rálőtt egy ellenséges katonára, mert – akárcsak a maga férje – ő is életben akart maradni. Valószínű, hogy valamelyikük előbb utóbb végzett volna a másikkal, de egy tüzérségi gránát – csak a Jóisten a tudója, melyik oldalról jött – robbant a közelükben és a légnyomás ugyanabba a gödörbe vetette őket. A maga férje halálos gyomorsebet kapott egy repesztől, Chasenek pedig a lába sebesült meg súlyosan. Libby elszoruló torokkal gondolt rá, mennyit szenvedhetett Lee, s az is rögtön eszébe jutott, milyen erősen sántít néha Chase. – A maga férje tudta, hogy meg fog halni – folytatta az elbeszélést El. – Nem volt más, akihez fordulhatott volna, ezért megkérte Chaset, hogy hozza el magának a medaliont – Elliot apró szünetet tartott és az asszonyra emelte komor tekintetét. – Chase visszautasíthatta volna a kérést – sokan valószínűleg ezt is cselekedték volna a helyében –, de nem tette. Megígérte, hogy teljesíti, és be is váltotta az ígéretét. Libby szótlanul, egy ideig elgondolkozva nézte ölében nyugvó kezét, majd felállt, s mintegy biztos támaszt keresve, megkapaszkodott a szék támlájában. – El is küldhette volna – mondta. – Nem lett volna muszáj idejönnie. – Talán nem – El látható egyet nem értéssel vonta meg a vállát. – Talán felesleges volt, hogy megpróbált némi vigaszt nyújtani a mellette haldokló ellenségnek. Talán nincs is semmi értelme, hogy valaki ilyen körülmények között emberhez méltóan, becsületesen viselkedjen. Nézze meg, hova jutott vele? – indulatosan Libby szobája felé intett. – Azt nevezi becsületességnek, hogy hazudott nekem? – Tudom, hogy segíteni akart magának. – Hogyan? Azzal, hogy szerelmessé tett? Hogy elhitette velem, számítok neki? – Szerelmes belé? Libby az El kezében lévő kávésbögrét figyelte és nem válaszolt.

141

– Nem tudom, mi történt maguk között – folytatta Elliot rövid hallgatás után –, de azt tudom, hogy ő úgy vélte, magának köszönheti az életét. – Nekem...? – kapta fel a fejét csodálkozva az asszony. – Miről beszél. – Hallgasson végig, még nem mondtam el mindent. Libbyt hirtelen félelem szállta meg attól, hogy újabb fájdalmas részleteket kell megtudnia. – Nem hiszem, hogy bármit is hallani akarnék még – mondta és gyorsan felállt az asztaltól. Elliot is felpattant, elkapta a csuklóját és hevesen maga felé rántotta. Libby ijedten pillantott rá és beszélgetésük alatt most először látott dühöt a szemében. – Márpedig meg fog hallgatni – szólt rá indulatosan a férfi. – Eleget szenvedett már ezért az egészért, és én most elmondom, amit ő soha nem mondana el. Utána eldönti, hogy megbocsát-e neki azért, amit tett, vagy sem. Üljön le! Libby szótlanul engedelmeskedett, Elliot pedig nyugalmat erőltetett magára és folytatta a történetet: – Tudnia kell, hogy Chase soha nem akart fájdalmat okozni magának. Majdnem szerelmes volt magába, attól a pillanattól kezdve, hogy két évvel ezelőtt először meglátta a képét abban a kis ezüst tokban. Az asszony nem szólt, csak a megdöbbenéstől nyílt el kissé az ajka, és még figyelmesebben szögezte Elliotra a tekintetét. – A sebesülése után először egy tábori kórházba került. Szerencsére a lábát nem kellett levágni, de seblázat kapott és abba majdnem belehalt. Egy ápolónő megtalálta a medaliont a zubbonya zsebében és természetesen azt gondolta, hogy a felesége fényképét őrzi benne. Odaadta neki, hogy legyen legalább egy szalmaszál, amibe kapaszkodhat, ami esetleg életben tartja. – Ugye, milyen furcsa fintorai vannak néha az életnek? – nevette el magát keserűen Elliot. – Akárhogyan is történt, a maga fényképe volt az, ami átsegítette a betegsége legsúlyosabb szakaszán, ami lényegében életben tartotta. – Nincs családja, kedvese? – kérdezte Libby. – Volt valakije a háború előtt, de nem sokkal azután, hogy Chase beállt a hadseregbe, máshoz ment férjhez. A családja – én, az édesanyja, az apám –, mi egy ideig azt sem tudtuk, mi történt vele. Mikor végre sikerült rábukkannom, rögtön hazavittem Baltimoreba, és ismét megműtöttem a lábát. – Azóta is fájdalmai vannak, ugye? – Néha igen. Szerencséje volt, hogy egyáltalán életben maradt – El szomorúan megcsóválta a fejét. – A háború nagyon megváltoztatta őt, Libby. Megkeményedett tőle, magába zárkózott. Mikor szólt nekem, hogy ide akar jönni, megpróbáltam lebeszélni róla. Azt mondta, hogy menjek a pokolba vagy kísérjem el, ha akarom, de nem másítja meg a szándékát. Az emlék hatására El már-már jókedvűen felnevetett. – Így aztán most itt vagyok, őszintén szólva – folytatta kis szünet után – a háború óta Chase gondolatai szinte csak maga körül forognak. A lehetőség, hogy találkozhat magával és segíthet, mintha visszaadott volna valamit az életkedvéből. Ez tartotta

142

benne a hitet, hogy van még értelme a létezésének, és ezért nem volt képes egyszerűen visszaküldeni a medaliont. Libby előregörnyedve, tenyerébe temetett arccal hosszan hallgatott, mielőtt megkérdezte volna: – Mit kíván tőlem, mit tegyek? – Nincs jogom bármit is kérni – felelte Elliot és ő is közelebb hajolt. – El tudom képzelni, milyen nehéz lehet most magának. Mint Chase barátja azt szeretném, ha elgondolkozna azon, amit tőlem hallott. Nem szent ő, Libby, csak egy ember, akinek a maga segítségére és megbocsátására van szüksége. Megbocsátás? – Libby enyhén megrázkódott a szó hallatán. Nem volt benne biztos, hogy bárki iránt is lenne még benne megbocsátás. – Sokat kér tőlem, Elliot – mondta. – Tudom. Tegye meg mégis, hogy elgondolkozik azon, amit hallott. Az asszony lassan, vonakodva, de rábólintott a kérésére. Elliot elmosolyodott és fáradtan végigsimított szőke borostás arcán. – Szörnyen nézhetek ki... Érvényes még a munkaszerződésem? – Hát persze, ha akarja – mosolyodott el Libby is. – Minden segítségre szükségem van. – Azt hiszem, Early most nem nagyon tudna nélkülözni. Magára marad, hogy vigyázzon Chasere a következő néhány napban. Megteszi? – Nem hiszem, hogy sok választásom lenne – válaszolta az asszony. – Végül is az én ágyamban fekszik. Már az ajtóban álltak, mikor az orvos elmondta az utasításokat: – Két rész lenmaglisztből és három rész tejből készítsen neki meleg borogatást. Óránként többször is váltsa, míg el nem múlik a fertőzésveszély. A fejsebe is aggaszt egy kicsit. Sokat fog aludni, de ne engedje, hogy hosszú ideig ugyanabban a testhelyzetben maradjon. Időnként ébressze fel, hogy változtasson rajta. Tett egy lépést, de rögtön vissza is fordult és szelíden megfogta az asszony vállát. – Köszönöm. – Mit? – Azt, hogy végighallgatott. Azt, hogy megtalálta, még mielőtt késő lett volna és ápolja, pedig ennél kevésbé talán semmit sem kíván. Nem mindennapi asszony maga, Mrs. Honeycutt, és ezt Chase is tudja. Libby becsukta El mögött az ajtót, és fáradtan nekitámasztotta a hátát. Hálószobája ajtajára bámult, s azt kívánta, bárcsak képes lenne megfordulni és elrohanni. De ha megtenné is, mit érne el vele. Előbb vagy utóbb, úgyis szembe kell nézniük egymással. Vadul kavarogtak benne a szavak, amelyeket Elliottól hallott. „Szinte szerelmes volt magába... Nem ölte meg a maga férjét... Szüksége van a megbocsátására.” Mintha csak ott lett volna mellette, Jonas mély hangját is hallani vélte. „Nagyon boldoggá tett... Nem fogja megbánni, hogy hozzám jön, Libby... Csak hálát érez irántam...?”

143

Elgyötörten halántékára szorította a tenyerét, mert olyan érzése volt, mintha ezerfelé rángatnák. Chase, Elliot, Jonas, Tad – mindenki akart tőle valamit, és ő nem volt biztos benne, hogy maradt volna még valami, amit oda tudna adni. – És mi van az én érzéseimmel, az én álmaimmal? – kiáltott fel elkeseredve. – Mi van azzal, amit én akarok? Szavaira csupán a csend válaszolt. – Ó, Libby! Mikor kezdesz már el a fejeddel gondolkodni a szíved helyett? – szidta magát keserűen. *** Nora zajt hallott és fejét felkapva látta, hogy Libby lép a szobába a lenmaglisztből és tejből készült borogatással. A lány már levetette lovaglóruhája kabátkáját, és most csak egy feltűrt ujjú, fehér batisztblúz volt rajta. Éppen egy törülközőt csavart ki, miután hideg vízbe mártotta. Chase csukott szemmel az oldalán feküdt és nyugodt, egyenletes ritmusban lélegzett. Bőre sápadt volt, homlokán kiütött a veríték. Libbybe beléhasított a fájdalom attól, hogy így kell látnia. – Hogy van? – kérdezte suttogva és letette a sűrű péppel teli tálat az ágy melletti asztalra. – Úgy látom, valamivel jobban, mint az előbb – suttogott Nora is. Felállt és vállára vetette kabátkáját. – Fájdalmai voltak, adtam neki még egy kis whiskyt és attól elaludt. Ez a te Dr. Bradfordod jó munkát végzett. Kiváló sebész, s még szerencse, hogy itt van. – Az is szerencse, hogy te itt voltál, Nora. Meg sem tudom igazán köszönni a segítségedet – Libby látta, hogy a lány belepirul a dicséretbe. – Okosabb, ha megyek, mielőtt felébresztenénk. Remélem, minden rendben lesz. Jó embernek látszik és egyszerűen disznóság, hogy éppen vele történt ilyesmi – Nora szomorúan megcsóválta a fejét, majd köszönésként Libby karját megérintve kisietett a szobából. Miután magára maradt, az asszony belemártott egy tiszta lépést a sűrű folyadékba, enyhén kinyomkodta, levette Chase oldaláról a gézpárnát és a sebre rakta a borogatást. Ugyanígy járt el a vállsebével is. A férfi megmozdult, sípoló hangon felsóhajtott és kinyitotta a szemét. – Libby? – Itt vagyok. Mint fuldokló a szalmaszálért, Chase úgy kapott a kézért, s Libby, ha vonakodva is, de odaengedte neki. A férfi hosszú, erős ujjai szorosan rákulcsolódtak a csuklójára, s a rátörő fájdalommal küszködve egyre erősebben markolták. Libbynek fájt ugyan, de tűrte, és nem vonta el a kezét azután sem, hogy fájdalma enyhültével Chase szorítása alábbhagyott. – Mi történt? – kérdezte kis idő múlva halk, reszelős hangon a férfi. – Elliot kiszedte a golyót a vállából. Szerencsére nem ért semmilyen fontos szervet. Ami az oldalát találta, az távozott is. Meg fog gyógyulni, Chase – Libby maga

144

is nagyon szerette volna hinni, amit mondott. – Most elsősorban pihenésre van szüksége. – Az átkozott figyelmetlenségem az oka, hogy ez történt – motyogta Chase. Libby tagadólag intett a fejével. – Trammel hátulról támadt, nem sok esélyt hagyott magának. Biztos benne, hogy ő volt? A férfi bólintott és fájdalmas vigyor jelent meg az arcán. – Gondoskodott róla, hogy biztos legyek benne. Még most is érzem a csizmája orrát a bordáimban. Azt akarta, hogy tudjam, ő tette és otthagy megdögleni. – Ó, Chase... – Libby látta az oldalán a horzsolást, de azt hitte, hogy a lóról leesve szerezte. – Elvitte a fegyveremet és a lovamat. – Megtaláltuk Bluet. Egykét mérföldnyire volt onnan, ahol maga feküdt. – Az a csődör... ott maradt velem egész éjszaka... nem tudom, miért... – Láttam. Hála Istennek, hogy ott volt, legalább elkergette a prérifarkasokat. – Libby... – Pszt! Ne beszéljen, aludjon inkább – figyelmeztette az asszony. Chaseen látszott, hogy feltétlenül mondani akar valamit, bár már alig volt ereje hozzá. – Lib – suttogta és kimerülten behunyta a szemét. – Maradjon itt egy kicsit! Csak amíg elalszom, jó? – Itt maradok. – Köszönöm. Libby elmosolyodott és gyöngéden kisimított a férfi homlokából egy hajtincset. – Aludjon, Chase! – biztatta, s csak akkor vette észre, hogy már alszik is. *** El a ház előtt állt, lehajtott fejjel a kézmosóvályúnak támaszkodva. Az utolsó néhány óra eseményei mélyen megrázták. Nemcsak az sújtotta le, hogy Chaset súlyos sebesültként kellett viszontlátnia, hanem Libby elkeseredett dühe is. Tulajdonképpen számított rá, hogy ez történik majd közöttük, csak az nem fordult meg soha a fejében, hogy Bodine hátulról, orvul lelövi Chaset. Vizet locsolt az arcába és úgy maradt, a vályú fölé hajolva. Ha még egyszer összeakad azzal a gazemberrel... Észrevéve a tükörképe mellett megjelenő másik arcot, gyorsan felegyenesedett. – Jól van? – kérdezte Nora és szelíden megérintette a karját. – Igen... nagyszerűen – válaszolta El és tenyerével letörölte arcáról a vizet. – Sajnálom, hogy ez történt Chasezel. Nagyon rossz érzés lehetett, hogy épp magának kellett kiszednie belőle a golyót. – Máskor is kezeltem már. – Maga remek sebész, Dr. Bradford. – Elliot –javította ki a férfi. – Lehet, hogy igaza van, de pillanatnyilag teljesen tehetetlennek érzem magam.

145

– Mindent megtett, amit csak lehetett – biztatta a lány. – Meglátja, fel fog gyógyulni. Nem sokkal ezelőtt még maga is ezt mondta. Szerencsés ember Chase, hogy ilyen barátja van. – Gyakorlatilag együtt nőttünk fel – válaszolta Elliot, és ismeretségük kezdete óta most először nézte meg nyugodtan, alaposan a lányt. – Miután mindketten megözvegyültek, az édesanyja feleségül ment az apámhoz, de mi már korábban is testvéreknek éreztük egymást. Az utóbbi néhány év nagyon nehéz volt számára. Láttam, amint megjárja a poklot – El hangja keménnyé, indulatossá vált. – Nem azt érdemelte, ami megtörtént vele. – Nem – értett egyet vele Nora. – Ilyesmit egyetlen ember sem érdemel. Nehogy magát vádolja vele. – Bodinet vádolom – mondta El, s tekintete az udvaron túl, valahol a távolban kalandozott. – Ha még egyszer a szemem elé kerül, megölöm. – Elliot, a maga feladata az, hogy gyógyítson, és nem az, hogy sebeket osszon – figyelmeztette szelíden Nora és óvatosan a karjára tette a kezét. Érezve a könnyű kis kezet, a férfi megfordult. Legszívesebben a karjába kapta volna a lányt, de uralkodott magán, s csak a kezét emelte a szájához, hogy megcsókolja. – Egy jó ápolónő mindig tudja, hogyan kell kordában tartani az orvost – mondta. – Boldog vagyok, hogy segített nekem. – Örömmel állok a szolgálatára, uram – válaszolta Nora és mosolyogva csinált egy pukedlit. Együtt sétáltak oda a lovak mellett várakozó Will Tuerneyhez. El nyeregbe segítette a lányt, és ő mosolyogva búcsúzott tőle: – Pár nap múlva jövök és megnézem, hogy gyógyul Chase. Imádkozom, hogy sikeres legyen az operációja, doktor úr.

146

TIZENHETEDIK FEJEZET A leggondosabb ápolás ellenére is, a golyó eltávolítása utáni második napon Chaseen kitört a sebláz. A fertőzést valószínűleg az oldalsebén át kapta, míg órákon át kint feküdt a szabad ég alatt. A rövid időszakokat leszámítva, amíg Elliot felfelváltotta, Libby két napon át ült az ágya mellett. Varázsdió levelét, faszén és élesztő keverékét rakták a sebére, margitvirágból és zsályából főzött teát itattak vele apró kortyokban, de úgy tetszett, egyik sem használ. A harmadik napon Chase már önkívületi állapotban rángatózott, elhárítva magától minden segítő mozdulatot. Vezényszavakat kiáltozott, mintha a harcmezőn lett volna, és kétszer is említette Lee nevét. A legtöbbször mégis Libby volt az, akit hívott, és az asszonyba minden egyes alkalommal beléhasított a fájdalom, valahányszor a nevét hallotta. A lázrohamok közti szünetekben a férfi nyugodtan feküdt, de akkor is úgy markolta Libby kezét, mintha az volna az egyetlen dolog, ami még a világhoz köti. Elliot fáradt szemeibe is beköltözött a kétségbeesés, Libby pedig igyekezett komolyan számot vetni azzal a szörnyű lehetőséggel, hogy Chase meghal. Ömlő könnyeitől elhomályosult szemmel, a fáradtságtól lassú mozdulatokkal cserélte ki rajta a borogatást és arra gondolt, hogy talán soha nem lesz már alkalmuk rendbe hozni azt, ami elromlott közöttük. Hol átkozta, mert végleg el akarja hagyni, hol pedig könyörgött neki, hogy maradjon életben, majd valamikor a harmadik éjszaka közepén kimerülten az ágyra hanyatlott és elaludt mellette. *** Már derengett a hajnal, mikor Chase kinyitotta a szemét. Egész teste sajgott, mintha egy nehéz szekér gördült volna át rajta, s úgy érezte, nincs egyetlen ép porcikája sem, csak olyanok, amelyek jobban, vagy kevésbé, de fájnak. Sokáig pislogott, míg végre sikerült visszanyernie normális látását. Libby hálószobájában volt, az asszony ágyában és érezte, hogy a derekáig húzott takaró alatt meztelen a teste. A lepedő nedves volt alatta, testhajlataiban megült az izzadság. Halványan rémlett neki, hogy nemrég még mintha lángolt volna a teste, de most kellemes hűvösséget érzett. Az ablakra nézett és megpróbálta kitalálni, hogy hajnal van-e, vagy este. Vajon mennyi ideig nem volt eszméleténél? Órákig talán? Az utolsó dolog, amire emlékezett, az volt, hogy megkérte Libbyt, maradjon mellette. Az ágya melletti asztalon csonkig leégett gyertya pislákolt, a levegőt gyógyfüveknek és saját izzadságának a szaga töltötte meg. A sarokban, egy székben elnyúlva, oldalra csuklott fejjel El szuszogott. Érzett még valamit, amiről eleinte nem tudta, micsoda, s csak fokozatosan jött rá. Valaki fogta a kezét.

147

Óvatosan oldalra fordult és nem messze magától Libby szőke haját látta szétterülni a párnán. Ujjai olyan természetes módon kulcsolódtak össze az övéivel, mintha örökre együvé tartoznának. – Libby – szólt rá halkan és enyhén megszorította a kezét. Az asszony meg sem mozdult, háta továbbra is egyenletesen emelkedett és süllyedt, amint nyugodtan lélegzett. – Libby – mondta kissé hangosabban, s erre már felriadt az alvó. – Mi? – kapta fel a fejét és gyorsan kisimította arcából előrebukó haját. Meglepődött, észrevéve, hogy a férfi figyeli és úgy nézett rá, mintha szellemet látna. – Chase? – Hello – a köszönés alig volt több gyengén hallható suttogásnál. – Hosszú ideje szorítja így a kezemet? Libby összekulcsolódott kezükre pillantott, félig nevetéshez, félig zokogáshoz hasonló hang tört fel a torkán és szabad kezével befedte az egymást szorító ujjakat. – Édes istenem, Chase! Attól féltem... – nem tudta befejezni a mondatot, szeméből patakzani kezdtek a könnyek. Kis idő múlva összeszedte magát és lenézett az izzadságtól lucskos, összegyűrt lepedőre. – Elmúlt a láza. – Mennyi ideje vagyok itt? Libby zavartan nézett, látszott az arcán, hogy hirtelen maga sem tudja. – Ez már... a negyedik nap. Elliottal azt hittük... – Négy nap? És maga végig itt volt velem? – kérdezte döbbenten Chase. – Itt bizony, te makacs öszvér – hallatszott Elliot érzelemtől remegő hangja az ágy másik oldaláról. – Neki köszönheted, hogy életben maradtál. Éppen ideje volt már, hogy túljuss azon a ronda lázon. Chase oldalra fordult és látta, hogy mostohatestvére haja kócosan meredezik szerteszét, inge félig kilóg gyűrött nadrágjából. – Rettenetesen nézel ki, Elliot – jegyezte meg. – Na, tessék. Hát ez a hála – sóhajtott fel fáradtan, de megkönnyebbülten El. Közelebb lépett és rátette tenyerét Chase homlokára. – Már azt hittem, testvér, hogy képes leszel meghalni és azzal örökre tönkretenni az orvosi jóhíremet. Chase megnyalta kicserepesedett ajkát és lassan elmosolyodott. El szemébe nézett, azt olvasta ki belőle, hogy valóban a halál kapujában járhatott. – Legközelebb, ha úgy néz ki, hogy elpatkolok, majd keresek egy másik orvost – tréfálkozott ő is erőtlen hangon. A szobában már világos volt, a nap első sugarai beragyogtak az ablakon. Chase Libbyhez fordult és megijedt, mert észrevette arcán a sötét horzsolást. Odanyúlt, hogy óvatosan megérintse, de az asszony elhúzódott előle. – Ezt én csináltam? – kérdezte ijedten a férfi. Libby ujjai a foltra vándoroltak. – Semmiség – mondta könnyedén. – Nem volt magánál, vadul csapkodott és... – Sajnálom. Tekintetük egymásba kapcsolódott és mindketten tudták, hogy a bocsánatkérés nemcsak a véraláfutásra vonatkozik. – Hogy érzi magát? – váltott témát gyorsan Libby.

148

– Miért, hogy nézek ki? – kérdezett vissza Chase, gyengén sikerült mosollyal a szája szögletében. Libby csöndben szidta magát az ostoba kérdésért. Nézte a négynapos szakáll borította sápadt, beesett arcot, amelyen – zöld szemét leszámítva – a szeme körüli sötét karikák jelentették az egyetlen színt. Sokat fogyhatott is, mert bár magas, izmos termete miatt törékenynek még mindig nem volt mondható, észrevehetően vékonyabbnak látszott. – Hát... olyasformán, mint mi – válaszolta, s magára és Elre mutatott. – Na, jó, egy kicsit talán rosszabbul. Várjon, adok egy kis vizet. Chase feje alá nyúlt, megtámasztotta és óvatosan megitatta egy bádogbögréből. Közelsége még ebben az állapotában is megdobogtatta a férfi szívét. Érezte a nyakára simuló puha ujjakat, s szerelte volna a karjába kapni és egy csókkal megköszönni mindazt, amit érte tett. Ehelyett azonban csak egy nagyot sóhajtott és fáradtan visszahanyatlott a párnára, mihelyt befejezte az ivást. Ólmos fáradtság nehezedett tagjaira és csak nehezen tudta nyitva tartani a szemét. Semmiképp sem akart azonban elaludni, legalábbis egyelőre nem. – Libby, beszélnem kell magával – mondta nehezen forgó nyelvvel. – Majd később. Most aludnia kell – próbálta nyugalomra inteni az asszony. – Libbynek igaza van, Chase – csatlakozott hozzá El is. – Ne terheld túl magad, pihenj egy kicsit. Mikor legközelebb felébredsz, megpróbálunk beléd diktálni egy kis húslevest, s lassan visszaszoktatni a rendes evésre. Chasenek nem volt annyi ereje, hogy kettőjükkel felvegye a harcot. Utálta a rátörő gyengeséget és csodálkozott azon, hogy szemei, mintha önálló akaratuk lett volna, maguktól becsukódtak, bár nyitva akarta tartani őket. Küszködött még egy darabig, aztán feladta és belenyugodott, hogy majd később mondja el Libbynek, amit akar. Mikor ismét felébredt, a szobát elárasztó fényekből ítélve már késő délután lehetett. Óvatosan a hátára fordult, s bár a mozdulat fájdalmat okozott neki, viszonylag könnyen megbirkózott vele. Sokkal jobban érezte már magát, mint reggel. – Anya! Felébredt! Tad boldog hangját hallva Chase oldalra fordította a fejét és látta, hogy a fiú szorosan ott ül az ágya mellé állított egyenes támlájú széken és éberen figyeli. – Hello, Chase! Felébredtél – közölte vele is a jó hírt. – Hello, Tad. – Meglőttek, ugye? Chase bólintott. – Nagyon fájt? – faggatta tovább a fiú. – Nem ajánlanám senkinek. – Azt hittük, meg fogsz halni. Anya egész éjjel itt volt veled és még sírt is. Nem akarta, hogy észrevegyem, de én azért láttam. Aztán szólt, hogy jöjjek be és figyeljelek. Ugye milyen csendben voltam? Fel sem ébresztettelek – lelkendezett a gyerek.

149

Chase felnézett és Libbyt látta megjelenni az ajtóban, gőzölgő leveses csészével a kezében. Erős pirulása jelezte, hogy minden szót hallott, amit a fiú mondott. – Tad, Chase még nincs olyan jól, hogy most egyszerre minden kérdésedre válaszoljon – szólt rá a gyerekre. – Egy cseppet sem zavar – kelt Tad védelmére Chase. – Ügyes voltál, hogy vigyáztál rá – folytatta megenyhült hangon Libby. – Szaladj ki a karámhoz, és mondd meg Elliotnak, hogy felébredt. – Oké – ugrott rögtön a fiú, de mielőtt kilépett volna az ajtón, még visszaszólt: – Ugye most már jól leszel? – Igen – fogadta meg Chase. – Azt hiszem, édesanyádnak köszönhetem, hogy rendbejöttem. – Hoztam egy kis húslevest – mondta Libby, mikor kettesben maradtak és lerakta a csészét az ágy melletti asztalra. – Hogy érzi, tud enni? – Éhes vagyok – vallotta be a férfi. – Ez jó jel. Lehajolt, segített neki felülni és még egy párnát rakott a háta mögé, hogy kényelmesen megtartsa. Míg eligazgatta magát, Chase döbbenten jött rá, milyen gyenge is valójában. A bal vállába fúródott ugyan a golyó, de a jobb keze is annyira remegett, hogy képtelen volt megtartani vele a kanalat és Libbynek kellett megetetnie. Bármilyen éhesnek érezte is magát korábban, a levesnek csupán a felét tudta megenni. Fáradtan süppedt vissza a párnák közé, Libby pedig felállt, hogy kivigye az edényt. – Muszáj mennie? – kérdezte Chase. – Szeretnék mondani valamit. – Most éppen nem kell sietnem – fordult vissza az asszony. – Maradhatok egy kicsit. Leült az ágy mellé, s Chase csak nézte némán, mintha fel akarná inni a tekintetével. Pillantása hosszan elidőzött az arcán, a keblén, a feszes farmerbe bújtatott combján, mintha örökre emlékezetébe akarná vésni a látványt. – Komolyan gondoltam, amit mondtam – szólt végül, megtörve a hosszúra nyúlt csendet. – Sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam. Azon sem csodálkoztam volna, ha otthagy. – Ne mondjon ilyen ostobaságokat – csattant fel megbántottan Libby. – Tudja, hogy soha... – Igen, tudom, hogy nem lett volna képes rá – Chase ujjai leheletfinoman végigsimították Libby kezét. – Tudja, amíg odakint feküdtem, volt időm elgondolkodni azon, mit tettem eddig az életben. Az eredmény nem volt valami biztató. Menekültem a múltamtól, magamtól és mindenki mástól, s közben elfelejtettem, milyen dolog érezni. – Magának köszönhetem, hogy ismét tudok érezni – folytatta pillanatnyi szünet után. – Sok év után maga éreztette meg velem újból, milyen is élni. Nem akarom még egyszer elveszíteni ezt a tudást. A menekülés legkönnyebb útját választottam, amikor elmentem, ahelyett, hogy szembenéztem volna azzal, ami miatt idejöttem. – Chase, Elliot elmondta – vágott közbe Libby. – Elmondta...

150

– Azt, hogy mi is történt Leevel, hogyan került magához a medalion, mindent. Chase hátrahajtotta a fejét és nem szólt semmit. – Megértettem néhány dolgot, amit korábban nem sikerült megértenem – folytatta halkan Libby. – Hibáztam, amikor nem engedtem, hogy elmondja, amit akart, de dühös voltam és... megbántott. Még most sem vagyok biztos abban, mit is érzek valójában. – Nem én öltem meg Libby – szólalt meg a férfi. – Isten látja lelkem, sok embert megöltem, de a maga férje nem volt közöttük. A többieket nem ismertem, nem is igen láttam őket közelről. Mikor láttam őt meghalni magam mellett – miközben én is közel jártam már a halálhoz –, valami megfagyott bennem. Az egész élet értelmetlenné vált számomra. – Mennyi ideig harcolt? – Négy év alatt megjártam a pokol összes bugyrát – Shiloh, Bull Run, Chancellorsville, az atlantai menetelés Shermannel, amikor felégettünk mindent, ami az utunkba került, házakat, pajtákat; sokban emberek égtek benn. És aztán... Wilderness. Négy év pokol, míg az a gránát el nem kapott bennünket a férjével – Chase keserűen felnevetett. – Szinte hálás voltam azért, hogy így történt. Szerettem volna meghalni, túljutni végre az egészen. Lee azonban adott valamit, amibe megkapaszkodhattam, amiért érdemes volt élni. Libby szíve belesajdult, ahogy arra gondolt, mennyi fizikai és lelki kínon mehetett át ez a férfi. Most értett csak meg néhány dolgot, amire korábban képtelen volt magyarázatot találni: a furcsa viselkedését azon az első estén, amikor a tűzben elpattant egy fahasáb, a befelé fordulását, elzárkózását másoktól. Megérintette sápadt, színtelen ujjait és azok szorosan a kezére kulcsolódtak. – Ami Lee és közöttem történt, azt valószínűleg soha nem fogja megbocsátani nekem – szólalt meg ismét Chase. – Tulajdonképpen nem is számítottam rá. Azt viszont megígértem, hogy segítek teljesíteni magának ezt a szerződést. Engedje meg, hogy ezt tegyem, ha ismét lábra tudok állni. Csak ezt az egyet engedje meg, Libby! – tekintetét az asszony arcára szögezte és némán várta a választ. Libbynek bizseregni kezdett a bőre. Bármennyire legyengült is Chase, a pillantása átható és érzékien vonzó volt. Érezte, hogy képtelen megtagadni a kérése teljesítését, de azt is, hogy nem hazudhat neki. – Maradhat, Chase, de... – erőt vett magán és folytatta, amibe belekezdett. – Tudnia kell, hogy miután a lovakat leszállítottuk, feleségül megyek Jonas Harperhez. Ha nem feküdt volna, ez a hír biztosan ledönti a lábáról. – Mit mondott? – kérdezte, mintha azt remélte volna, hogy nem jól értette az asszonyt. – Éppen tőle jöttem, mikor magát megtaláltam. Beleegyeztem, hogy feleségül megyek hozzá, cseré... – Libby gyorsan elharapta a mondatot. – Már küldött is segítséget a lovak befogásához. Miután leszállítjuk őket, megtartjuk az esküvőt. Chase úgy érezte magát, mint akit letaglóztak. – Szereti? – kérdezte. – Én... – Libby lesütötte a szemét. – Azt kérdeztem, hogy szereti-e, a szentségit! – kiáltott rá a férfi, hevesen megmarkolva a kezét.

151

– Mit számít itt a szerelem?! Nincs semmilyen gyakorlati haszna! Egy szerelem nem fogja megvédeni a farmomat a banktól és nem biztosítja a fiamnak azt az életet, amit meg akarok adni neki. – Az asszony tekintete Chasenek az övét markoló kezére siklott. – Tartozom neki ezzel, de képtelen leszek ezt nyújtani a számára, ha itt maradok. Jonas viszont képes rá. Vállal bennünket és biztosítja számunkra a megfelelő otthont. Mindenkinek így lesz a legjobb. Chase arcán vadul táncolni kezdtek az izmok. – És mi van magával? Libby? Valóban ezt kívánja? Oda akarja dobni magát egy férfinak, akit nem szeret? – A fiamat viszont szeretem, Chase. Ebben a szeretetben legalább meg lehet bízni, bele lehet kapaszkodni. A másik fajta szeretet – Libby félrerántotta a tekintetét – csak romantikus képzelgés. Maga is azt mondta, hogy őrültség megpróbálnom egyedül fenntartani ezt a farmot. – Az még azelőtt volt, hogy igazán ismertem volna – válaszolta halkan Chase. – Azt még akkor mondtam, amikor nem tudtam, mire képes. – Belefáradtam már abba, hogy mindent én irányítsak – sóhajtott fel Libby. – ígéretet tettem Jónásnak és meg is akarom tartani. – Értem – mondta Chase és szája vékony vonallá keskenyedett. Csendben ültek, s szinte kitapintható volt köztük a feszültség. A fenébe! De hisz maga lökte oda Harpernak azzal, hogy elment. Megtette az egyetlen értelmes lépést, amit csak tehetett. Mit ajánlhatna ő neki? Amit Jonas Harper, azt semmiképpen sem. Igaz, hogy szereti, de pusztán a szerelem kevés ahhoz, hogy megőrizze magának. – Valószínűleg igaza van – mondta, legyűrve háborgó érzelmeit. – Biztosan így lesz a legjobb. – Igen. – Akkor is szeretnék itt maradni. Libby felállt és elvette az asztalkáról a csészét. – Gondolja, hogy képes lesz rá? – Adjon egypár napot, rendbe fogok jönni. – Hát jó. Szükségem van minden segítségre – az asszony megfordult, és már indult volna, hogy kivigye az edényt, de Chase hangja megállította. – Egyetlen dolgot áruljon csak el, Libby! Visszafordult és kérdőn nézett a férfira. – Igazat mondott a gyerek? Valóban sírt, amikor azt hitte, hogy meg fogok halni? Libbynek egy pillanatra csodálkozóan szétnyílt a szája, de rögtön szigorúan össze is szorította. – Miféle kérdés ez? – Becsületes. Csak válaszolnia kell rá. Mondja, érez irántam valamit? – Én... én nem is tudom, mire gondol. – Amikor először felébredtem, a kezemet fogta, és most már emlékszem rá, hogy máskor is ezt tette. Miért? – Ugyanezt tettem volna bárkivel, ha ilyen súlyosan megsebesül... – Libby erősen elpirult zavarában. Tisztában volt vele, milyen hamisan csengenek a szavai, s nem is mondta végig a hazugságot. – Azért fogtam a kezét, mert úgy láttam, ez az egyetlen, amivel megnyugtathatom, amivel segíthetek. El azt mondta, hogy amikor legutóbb súlyosan megsebesült, nagyon magányos volt, és... én nem akartam, hogy most is magányos legyen.

152

– Csak ezt akartam tudni – sóhajtott Chase és becsukta a szemét. – Hát csak ennyi, Chase. Csak ennyi – mondta még az asszony és csendben behúzta maga mögött az ajtót. Másodszor mentette meg az életemet – gondolta Chase, egyedül maradva a lassan sötétedő szobában. Ezúttal azonban már ott is volt mellette, tartotta benne az erőt és sürgette, hogy ne haljon meg. Miért? Kicsoda ő, hogy elítélje, amiért hozzá megy Harperhez? Különben is, mit tud a szerelemről, a házasságról? Sokkal kevesebbet, mint Libby. A legnagyobb gond az, hogy beleszeretett.

153

TIZENNYOLCADIK FEJEZET – Maradjon már nyugton! – Megpróbálok én, de maga úgy tartja azt a pengét, mintha mindjárt el akarná vágni vele a torkomat. Libby leeresztette a borotvát és Chase beszappanozott arcát figyelte. A férfi komolyan nézett rá, így aztán ő is visszaparancsolta a szája sarkában megjelenni készülő mosolyt. – Higgye el, Mr. Whitlaw, eszem ágában sincs még egy sebet ejteni magán, hogy aztán újra ápolnom kelljen. Biztos lehet benne, hogy nagyon jól meg tudom borotválni. Még mielőtt a kés az arcához érhetett volna, Chase elkapta a csuklóját és megkérdezte: – Van gyakorlata az ilyesmiben? – Van – válaszolt kurtán Libby és kiszabadította a kezét. Nem fűzte hozzá, hogy az első szívrohamától a haláláig minden nap ő borotválta meg Malachit. Inkább úgy döntött, hogy hagyja csodálkozni Chaset. – Hát... – a férfi bizonytalanul beletúrt frissen mosott, még mindig nedves hajába. – Mondtam, hogy elég, ha ad egy tükröt. Magam is meg tudom csinálni. Hát legyen, majd meglátjuk, mire megy a makacsságával – határozta el magát Libby. Kerek, fémkeretes tükröt nyomot Chase bal kezébe, jobbjába a borotvát és mosolyogva rászólt: – Rendben van, Mr. Mindentudó. Csinálja, ha annyira biztos magában! Látta, hogy a férfi rápillant és dacosan összeszorítja a száját. Nem egészen két nap telt el azóta, hogy elmúlt a láza, de ennyi idő alatt is meggyőződhetett róla: Chase nem az az ember, aki békésen tűrné az ágyhoz kötöttséget. Rosszkedvű lett és olyan nyűgös, mint egy elkényeztetett gyerek, akinek semmi sem jó. Szemmel láthatóan képtelen volt megbarátkozni a ténnyel, hogy másokra van utalva. Libby felállt az ágyról, elkezdte összehajtogatni a frissen mosott ruhákat és közben úgy tett, mintha oda sem figyelne a férfira. Chase az ölébe helyezett melegvizes edénybe mártotta a borotvát és óvatosan közelíteni kezdte az arcához. Bal keze már a tükör súlyától is remegett, de ő nem volt hajlandó beismerni gyengeségét és elszántan végighúzta arcán a kést. Rögtön meg is vágta magát, ám a sebbel mit sem törődve újból próbálkozott, s az eredmény ezúttal még rosszabb lett. – A pokolba! – kiáltott fel dühösen és az edénybe vágta a borotvát. Libby csak a szeme sarkából pillantott rá és összeszorította az ajkát, hogy el ne nevesse magát. – Nehogy nevetni merjen, Miss Énvagyokamindentudó! – figyelmeztette Chase. – Olyan életlen ez a vacak, mint egy vén kutya foga. – Az előbb fentem meg – válaszolta az asszony és a vízből kiemelve, kipróbálta az ujján a borotvát. – Tökéletes az éle. Majd szóljon, ha befejezte és elvihetem a vizet – megfordult és már indult is kifelé a szobából. – Libby! – szólt utána már-már ordítva Chase. – Igen? – az asszony visszafordult az ajtóból.

154

– Meg tudna... lenne szíves... megborotválni? Egy kézzel sehogy sem akar sikerülni. – Kérem? – Kéérem – nyögte ki nagy nehezen Chase. – Szépen kéri? – Libby képtelen volt megállni, hogy ne incselkedjen vele. – Hé, álljon meg a menet. – Na, jó – az asszony visszaült az ágy szélére. – A kérem is megteszi. Egyébként ma ez volt a legkedvesebb, amit hallottam magától. Mintha a szokásosnál is nyűgösebb lenne. Meg sem várta a választ, határozott mozdulattal hátranyomta Chase fejét és ujjait rászorítva kifeszítette a nyakán a bőrt. Az ütőerén érezte, hogy a férfi szíve hevesen dobog, de abban már nem volt biztos, hogy a félelemtől-e vagy a dühtől. Chase mereven figyelte az asszony mozdulatait. – Azt hiszem... – próbált megszólalni kis idő múlva, de Libby egy pisszéntéssel belefojtotta a szót. Kénytelen volt elismerni, hogy ügyesen, gyakorlottan bánik a borotvával. Vajon a férjén gyakorolta és maga akarja borotválni Harpert is, miután összeházasodtak? Féltékenységet érzett, de nem hagyta, hogy lekösse a gondolatait, inkább az arcán végigsimító kézre összpontosított. – Mit akart mondani? – kérdezte Libby és végighúzta az állán a kést. – Azt, hogy néha talán idegesebb vagyok a kelleténél. Azért van, mert nehezen viselem ezt a sok fekvést – vigyázva rá, hogy a fejét ne mozgassa, a szeme sarkából az asszonyra pillantott. – Jól hallottam, hogy Jonas Harper járt itt reggel? A megcsúszó borotva nyomán keskeny vércsík jelent meg az arcán. – Auuu! – Elnézést. Igen, ő volt az. – Elég sokáig maradt. – Hozott nekem egy új ruhát. Szeretné, ha azt viselném az ünnepségen. – Ünnepségen? – A Függetlenség Napján. Chase szeme megrebbent, látszott rajta, hogy kérdezni akar valamit, de Libby gyorsan témát váltott: – Érdeklődött magáról. Nagyon lesújtotta, ami történt. – Aha – a férfi szája gúnyos mosolyra húzódott. – Nagyon felizgatta a gondolat, hogy a maga ágyában fekszem? – Ejnye! Micsoda alantas gondolatai vannak – rótta meg az asszony. Chase arcáról egy pillanat alatt eltűnt a mosoly és egészen komoly hangon válaszolt: – Ha az enyém lenne, ez volna a legelső gondolatom. Jonast ezzel szemben leginkább az a lehetőség zavarta, hogy Chase felépülése után is a Double Bar H farmon marad – idézte fel magában Harperral folytatott beszélgetésüket Libby. Úgy érezte, felesleges lenne érről beszélnie, mert az csak olaj volna a tűzre. Chase enélkül is éppen eléggé felháborodott amiatt, hogy feleségül akar menni Jonashoz. – Olyan gyenge még, mint egy ma született kismacska – állapította meg rövid hallgatás után. – Nem hiszem, hogy bárki is azt hinné, veszélyt jelent rám nézve.

155

– Biztos benne, hogy veszélytelen vagyok? – Chase szeme pajkosan megvillant, de vesztére, mert a borotva ismét megkarcolta az arcát. – Auu! – elkapta az asszony csuklóját és felháborodottan eltolta magától. – Ennél még az is jobb lett volna, ha magam csinálom! Pillantásuk egymásba kapcsolódott és Libby szeméből rögtön eltűnt a játékos vidámság. Chase tekintete lángolt, s csak azért engedte el egy pillanatra az asszonyét, hogy zavartan szétnyíló ajkára tévedjen, ám rögtön vissza is tért hozzá és egybekapcsolódott vele. – Persze, még ennél több vért is érdemes lenne ontani azért, hogy lássam a szemében tükröződő napfényt – mondta halk, egészen bensőséges hangon Chase. Szavai felkészületlenül érték Libbyt, áttörték óvatossága falát. Érezte, hogyan áramlik ereiben a vér, és még tiltakozni is elfelejtett, mikor a férfi közelebb húzta magához. – Mondtam már, milyen varázslatos szemei vannak, Lib? – Chase, kérem... – Ha csak beléjük nézek, rögtön olyan dolgokat kívánok, amelyekhez talán nem lenne jogom. Őrült dolgokat, melyeket később lehet, hogy mindketten megbánnánk – Chase tekintete végigsiklott az asszony arcán, mintha választ várna egy ki nem mondott kérdésre. – Az is lehet persze, hogy később sem sajnálnánk, ami megtörtént. – Ujjai megfeszültek, s még erősebben fonódtak Libby csuklójára. – Jonas Harper is ilyen hatással van magára, Libby? Az ő érintésétől is hevesebben áramlik a vére és ugyanúgy felforrósodik a bőre, mint az enyémtől? – Most már olyan közel voltak egymáshoz, hogy érezték egymás leheletét. – Mondtam – Libby suttogni is alig bírt, – hogy az... Chase szája szelíden, simogatóan érintette az ajkát. – És amikor megcsókolja – súgta neki –, akkor is úgy lángolnak a szemei, mint most? Libby megrémült, érezve, mint forrósodik fel teste, akarata ellenére is, a férfi érintésétől. Nem, Jonas Harper soha nem volt még ilyen hatással rá – ismerte be magának és közben szégyellte magát, amiért képes így érezni az iránt, aki felforgatta az életét és hozzájárult mindannak az elvesztéséhez, amit szeretett az életben. Ezt nem szabad! – figyelmeztette magát. Ez rossz... ennek rossznak kell lennie. A váratlanul felcsendülő hangra úgy ugrottak szét, mintha darázs csípte volna meg őket. – Na, hogy van... – arckifejezésüket látva El egy pillanatra megakadt, de rögtön össze is szedte magát – a beteg? Egyikük sem válaszolt, mindketten igyekeztek elkerülni El tekintetét. – Megzavartam magukat valamiben? Később is visszajöhetek. – Nem. Semmiben sem zavart meg – felelte Libby és gyorsan hozzálátott, hogy összeszedje a borotválkozáshoz használt eszközöket. – Éppen megpróbáltam valami emberi külsőt adni Chasenek. – Nem igazán sikerült, de ebben nem maga a hibás – válaszolta El, s közben hol egyikükre, hol másikukra nézett. – Mi van a hangulatával? Mostanában inkább

156

hasonlít egy harapós medvére, mint arra a Chasere, akit korábban ismertem és szerettem. – Nézze meg, hátha akad valami gyógyszer arra is a kis fekete táskájában. Nagy szükség lenne rá – mondta Libby, s a szobából kisietve keményen bevágta maga mögött az ajtót. El önkéntelenül is odakapta a fejét, de rögtön vissza is fordult a mogorva arccal maga elé meredő Chasehez: – El akarod mondani, mi történt itt az előbb? – Nem igazán. – Oké. Próbálkozzunk akkor valami mással. Hogy érzed magad? – Remekül. Egész egyszerűen remekül. – Aha. Chase összeszorította a fogát, hogy fel ne jajduljon, miközben El föléje hajolt és a kötést letekerve megvizsgálta a sebeit. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert nem szólt semmit, csak nyugodt arccal visszarakta a helyére a kötést. – Engedj felkelni! – kérte a bátyja. – Nem vagy még olyan jól, hidd el nekem. A láz nagyon sokat kivett belőled. Légy türelemmel még néhány napig. – Add ide a nadrágomat! – Chase... – próbált tiltakozni El. – Azt mondtam, add ide! El vonakodva bár, de odanyújtotta a farmert, aztán mellén összefont karral hátra lépett és figyelte, mi következik. Alig tette le a lábát az ágyról, Chase erősen megszédült. Valahogy összeszedte magát és nehezen ugyan, de felhúzta a nadrágot. Az ágy végébe kapaszkodva remegő lábakkal talpra állt, s már éppen kezdte volna összegombolni, mikor fekete pontok jelentek meg a szeme előtt, térde megroggyant és el is esett volna, ha mostohatestvére el nem kapja. – Na, elhiszed most már? – kérdezte El, miközben visszasegítette az ágyba. – A fene egye meg! – Fogadd már el, hogy nagyon súlyos megpróbáltatáson estél át, és beletelik még néhány napba, míg visszanyered az erődet. Miért vagy ilyen türelmetlen? – Azért, mert haszontalannak érzem magam – válaszolta ingerülten Chase. – Kint kellene dolgoznom veletek, ahelyett hogy itt fekszem és megpróbálom meggyőzni Libbyt arról, hogy nem szabad megtennie, ami a legjobb volna a számára – hangja erőtlenné vált, karját a szemére szorította. – A szentségit, El, mit tegyek?! – Szerelmes vagy belé, ugye? Chase csak néhány másodpercnyi hallgatás után válaszolt: – Igen. – Akkor talán el kellene venned feleségül – mondta könnyed hangon Elliot. A javaslatra keserű nevetés volt a válasz. – Már eljegyezte magát valakivel... akinek semmi köze sincs az első férje halálához. – Ebben az esetben tedd azt, amihez mindig is remekül értettél, ha nőkről volt szó. – Éspedig?

157

– Győzd meg róla, hogy jobb lesz neki, ha téged választ – felelte Elliot, s a témát ezzel mintegy lezártnak tekintve elővette táskájából azt a levelet, amit az ügyvédje, Maxwell Foulard írt Chasenek Baltimoreból. – Apa küldte utánad. A városban vettem fel, mikor bementem megtáviratozni nekik, mi történt. Chase egy ideig forgatta a kezében a borítékot, aztán bedugta a zsákjába, hogy majd később elolvassa. Nem volt olyan hangulatban, hogy könnyen el tudott volna viselni valami rossz hírt, amiről az ügyvéd értesíti. – Megírtad anyának? – kérdezte szemrehányóan. – Tudod, mennyire kétségbe tud esni. – Azt nem írtam meg, mennyire súlyos a sebesülésed, csak azt, hogy szépen gyógyulsz – válaszolta El. – Ja, majdnem elfelejtettem. Nora Harper volt itt nemrég. – Csak nekem tűnik úgy, vagy valóban sűrűn jár ide az utóbbi időben? El zavartan megköszörülte a torkát. – Tulajdonképpen minden nap itt volt azóta, hogy téged behoztak. Nagyon aggódik miattad. – Nem vagyok egészen biztos abban, hogy miattam jár ide. El nem tiltakozott, csak a szeme sarkából Chasere pillantva megjegyezte: – Nem mindennapi nő, tudod? – Valóban? – kérdezte csodálkozó arcot vágva a bátyja. – Igen. Személyesen... ööö... akart meghívni az ünnepségre, amit a jövő héten, júlis 4-én tartanak a birtokon. Persze csak akkor, ha már elég jól leszel addigra. Mivel választ nem kapott, El folytatta a győzködést: – Libby is ott lesz. – Majd gondolkodom rajta – válaszolta Chase. – Nora barátai, Winfieldék néhány nappal korábban megjönnek Albuquerqueből. Egész csapat gyerekük, van, s Nora és Libby úgy gondolta, ez jó alkalom arra, hogy Tad hasonló korú srácokkal legyen együtt. Biztosan rettenetesen élvezi majd – El elgondolkodva megdörzsölte az állát. – Nora megkérdezte, nem tudnám-e átvinni szombaton este és ottmaradni vele vacsorára. – Értem –válaszolta mosolyogva Chase. –Szóval érdeklődsz iránta. – Nagyon érdekes nő – mondta El és az ő arcán is megjelent egy kis mosoly. Feltette a kalapját és az ajtó felé indult. – Adj magadnak még néhány napot, hogy visszanyerd az erődet. Majd megpróbálok kitalálni valamit, amivel lekötheted magad. A lényeg az, hogy maradj ágyban. Megértetted? Chase csak nézett rá némán, aztán lelökte magáról a takarót és ismét felült. Úgy érezte, fel kell kelnie, még mielőtt a bezártságtól vagy Libby Honeycutt közelségétől megőrül. *** Másnap, amint éppen a tornácon ült és lószerszámokat javított, John Pratt, a fiatal járási seriff érkezett meg Santa Feből, hogy kikérdezze arról, mi is történt közte és Bodine között. Nem sokat akadékoskodó, könnyen kezelhető embernek tetszett, de Chase már a beszélgetés elején megsejtette, hogy szelíd nyugalma nem más, mint

158

csalóka felszín. Szavaiból kiderült, hogy remekül tájékozott, nagyon jól érti a dolgát és szilárdan elkötelezte magát a törvények betartása mellett. Mikor befejezték, közölte Chasezel, hogy Texastól Arizonáig az összes területi seriffhez és az alcaldékhoz, a környező városok polgármestereihez is eljuttatja a Bodine ellen kiadott körözést. Mielőtt elment volna, még arra is megkérte, hogy csak bízza rá Bodinet. Chase nem szólt rá semmit, mindössze egy fintorral válaszolt. Csak akkor, ha nem én találom meg először – gondolta és a lassan ellovagoló seriff után nézett. Mert ha igen, akkor rögtön meghal. Libbynek minden izma fájt, s miközben az utolsó adag szénát is behajigálta a lovaknak, másra sem tudott gondolni, mint arra, hogy milyen jó lesz öntudatlanul lerogyni és elterülni Tad ágyán. Az elmúlt néhány napban túlhajtotta magát, reggeltől estig együtt dolgozva embereivel a lovak betörésén. Ezen a napon majdnem kificamította a karját, amikor egy makacs herélt úgy döntött, hogy mégsem engedi magára tenni a nyerget. Bár kesztyűt viselt, a ló nyakába vetett kenderkötél mégis csúnyán felhorzsolta a tenyerét, szinte leperzselte róla a bőrt. S ezzel még mindig nem volt vége. Vacsorát kell készítenie, aztán segíteni Tadnek megírni a leckéjét. Mikor rágondolt, nem volt biztos benne, hogy képes lesz elég hosszú ideig nyitva tartani a szemét. A lenyugvó nap már a nyugatra húzódó hegyek koronájánál járt, s alighogy a házhoz ért, megcsapta az orrát a frissen főtt halászlé illata. A szobába lépve zavartan pislogott, látva a tűzhelyen a rotyogó fazekat, érezve a sütőben készülő sütemény szagát. Hát ez meg mi az ördög...? A füttyszó a hálószobájából hallatszott – erős, telt hang volt és nagyon ismerős, csak azt nem tudta, honnan. Éppen akkor szűnt meg, mikor a szoba arasznyira nyitott ajtajához ért. – Így kell? – hallatszott Tad vékony kis hangja. – Ez az! – válaszolta rá Chase. – Szorítsd a nyelvedet az alsó fogsorodhoz... igen, így, aztán a száddal és a nyelved görbületével szabályozd a hangot. Ne erőlködj, hagyd, hogy simán, egyenletesen áramoljon át a szádon, mint mikor a szél suhan végig a fák ágai között. Figyeld csak! Az előbbi hang szólalt meg, s ezúttal a Lenórát, a háborús idők egyik legnépszerűbb, északon és délen egyaránt kedvelt dalát fütyülte. Mikor vége volt, Libby közelebb lépett, s az ajtó résén át bepillantott a szobába. Tad és a kutyája, Patch otthonosan üldögélt Chase mellett, aki párnáinak dőlve hevert az ágyon. Bármennyire megviselte is a sebesülés, még mindig a legjóképűbb férfi volt, akit Libby valaha is látott. Vörös pamutingét nem gombolta be, s így jól látszottak bőre alatt kirajzolódó feszes mell és hasizmai. Fekete mellszőrzete hegyes háromszögben futott le a hasára és tűnt el az izmos combjaira feszülő farmernadrág alatt. Nyugodtan feküdt, jobb kezével szelíden vakargatva Patch fejét. Libbyt forró hullámokban öntötte el a vágy ismerős érzése, s hogy tartani tudja magát, kénytelen volt az ajtófélfának támaszkodni. Ezért dolgozott olyan inaszakadtából az utóbbi napokban, ezért támadt fel benne a félelem, valahányszor be

159

kellett mennie hozzá a szobába. Már maga sem tudta pontosan, mit érez, vagy mit kellene éreznie a férfi iránt, csak azt tudta, hogy a puszta látványa is kínzó vágyat ébreszt benne. Vékony, hamiskás, de mégiscsak fütyülő hang hagyta el Tad száját. – Hé! Ez most már majdnem jó volt – dicsérte meg a gyereket Chase. – Várj! Várj! Mindjárt menni fog! – lelkendezett Tad, s addig próbálkozott, míg végre tényleg sikerült neki. Chase elmosolyodott és előrehajolva beletúrt a fiú sűrű hajába. – Mondtam, hogy meg tudod csinálni. – Sikerült! Megyek és megmutatom anyának! Tad már rohant is kifelé, s ha Libby időben hátra nem lép, összeütköztek volna az ajtóban. – Anya! Chase megtanított fütyülni! – Hallottam – válaszolta az asszony, s a fiú vállát átölelve együtt mentek be a szobába. – A vacsorát is te csináltad? – Chasezel készítettük, hogy neked már ne legyen annyi dolgod, ha megjössz – jelentette ki büszkén Tad. Chase mosolyogva, enyhe fejbiccentéssel köszönt Libbynek, aztán megkérdezte: – Összepakoltad már a holmidat, Tad? Elliot bármelyik pillanatban itt lehet, hogy elvigyen Noráékhoz. – Már csak a golyóimat és a békát kell összeszedni. – Azt hiszem, jobb volna, ha Charliet itthon hagynád, drágám – figyelmeztette a gyereket Libby. – Könnyen elveszhet odaát a nagy felfordulásban. – És ki fogja etetni? – kérdezte Tad elkámpicsorodott arccal. – Éhezni fog, míg nem leszek itt? – Majd én gondoskodom róla, hogy kapjon elég tücsköt, míg nem vagy itthon – ígérte Chase. – Már ma éjszaka is? Éjszakára biztosan megéhezik. A férfi esküre emelte a jobb kézét. – Ígérem, hogy megkapja. – Rendben – nyugodott meg a fiú. – Akkor megyek, összeszedem a golyóimat és megkeresem Elliotot. Majd csak figyeljétek meg, mit szól Nora néni, ha megmutatom neki, hogy tudok fütyülni... – lelkendezett és ki vágtatott a szobából. – Fel sem lett volna szabad kelnie, maga pedig ilyeneket csinál – mondta fejcsóválva Libby, mikor kettesben maradtak. – Tényleg elfáradtam, de nem jobban, mint maga – válaszolta Chase, végigjártatva tekintetét az asszony arcán. –Nagyon kimerültnek látszik. Most, hogy már több embere van, nem lenne szabad ennyire hajtania magát. Szemrehányásai ellenére Chase is pontosan tudta, miért igyekezett olyan elszántan Libby távol maradni a háztól. – Majd kipihenem magam.– felelte az asszony. Fáradtan lerogyott az ágy szélére és szórakozottan végigfuttatta ujját a párna csipkeszegélyén. – Szép volt magától, hogy megtanította Tadet fütyülni. – Megígértem neki.

160

– Köszönöm a vacsorát is. Nem hiszem, hogy lett volna erőm elkészíteni. Csodálatos illata van. Hol tanult meg főzni? – A hadseregben. Muszáj volt megtanulnom, ha rendes ételt akartam enni. Libby csak most vette észre az ágy lábához támasztott zsákot és puskát. – Hova készül? – kérdezte meglepetten. – Visszaadom a szobáját. Most már jó lesz az istállóban is – válaszolta Chase. – Na de a válla... – Nagyon szépen gyógyul. Ma éjjel sokkal nagyobb szüksége lesz az ágyára, mint nekem. Elég hosszú időre megfosztottam tőle. Különben is, így, hogy Tad nem lesz itthon – Chase kis szünetet tartott –, azt hiszem, jobb, ha odakint alszom. Libby csalódottságot érzett, tudta, hogy hiányozni fog neki a férfi közelsége. Tisztában volt azonban vele, hogy Chasenek igaza van, ám ennek tudata semmit sem enyhített a magányosság hirtelen rátörő érzésén. A férfi tekintete az ölében óvatosan összekulcsolva fekvő kezére tévedt. – Mi történt vele? – kérdezte gyanakodva. – Semmi. Felhorzsolta a kötél. – Az egyáltalán nem semmi. Hadd nézzem csak – mondta rosszallóan Chase és az asszony fájós kezéért nyúlt. – Tényleg semmiség... – Libby! Ha vonakodva is, az asszony engedte, hogy megvizsgálja a tenyerét. Chase ujjai lágyan végigsimítottak a bőrén, óvatosan elkerülve a feldörzsölt, fájó részt. – Nem visel kesztyűt? – kérdezte megfelhőzve. – De igen. Ha nem lett volna rajtam, még rosszabbul jártam volna. A karomat is majdnem kificamítottam amiatt a makacs herélt miatt. Chase elfojtott magában egy keserű szitkot. Erős férfiakat is látott már, akik elveszítették a kezüket, mert a csuklójukra tekeredett kötél beleakadt a nyeregszarvba, mikor megpróbáltak betörni egy makacs vadlovat. Megcsóválta a fejét és a kenőcsért nyúlt, amivel az asszony egész héten az ő sebeit kenegette. Kivett belőle egy keveset és óvatosan belemasszírozta a sérült kézbe. Libby behunyta a szemét és boldogan átadta magát a szelíd simogatásnak. Senki nem csinált vele ilyet korábban, és azon kapta magát, hogy szeretné, ha a férfi még sokáig folytatná. Ujjai óvatosan vándoroltak végig a kezén, fel egészen a karjára és érintésük nyomán szinte észrevehetetlenné enyhült a fájdalom. Chase ujjai egyszer csak lassulni kezdtek, majd meg is álltak, s a szemét kinyitva Libby látta, hogy a férfi a pillantásba belefeledkezve, az arcát nézi. Lassan elhúzta tőle a kezét és érezte, mint ömlik el arcán a pír. – Azt... azt hiszem, ég a sütemény – mondta elakadó hangon, de meg sem moccant. – Jobb volna, ha megnézné, Lib – bólintott Chase. – I... igen – Libby lassan felállt, s míg kiment a szobából, végig a hátában érezte a férfi tekintetét.

161

*** Nem sokkal később Tad és Elliot elindult a Three Peaks farmra, a többiek pedig, a kanyonban őrködőket leszámítva, bementek a városba, szokásos szombat esti kiruccanásokra. Libby és Chase kettesben fogyasztotta el a vacsorát. Közömbös témákról beszélgettek és igyekeztek minél lassabban enni, de úgy érezték, hogy így is túl hamar a végére jutottak az ételnek. Chase segített elmosogatni a tányérokat, aztán bement a szobába és hamarosan vissza is tért a holmijával. – Azt hiszem, most már ideje mennem – mondta halk, színtelen hangon. – Igen – válaszolta Libby, gondosan elkerülve, hogy ránézzen. A férfi lerakta maga mellé a zsákot és megfogta a vállát. Az érintéstől az asszony önkéntelenül is megremegett. – Én csak azt akarom mondani... Mindent nagyon köszönök, Libby. Örökre adósa maradok. Szavai csalódottá tették az asszonyt. – Chase... – mondta bizonytalanul – maga nem tartozik nekem semmivel. – Hangjában ezúttal nem volt semmi gúny, csupán mélységes szomorúság. – Téved, ha azt hiszi. Közelebb hajolt hozzá és Libby egy pillanatra már azt hitte, azt kívánta, hogy meg fogja csókolni, ám a szája éppen csak érintette az arcát, s már fordult is ki a házból. Chase az ölébe ejtette, majd dühösen összegyűrte a Max Foulardtól kapott levelet. Három héttel korábban még nagyon örült volna neki. Ha más nem, már az boldoggá tehette volna, hogy tőzsdei beruházásainak értéke a közelmúlt változásainak eredményeként csaknem megduplázódott. A húszezer dollár ugyan nem tette még gazdag emberré, de ahhoz elegendő volt, hogy valami jövedelmezőbb vállalkozásba fektesse. Maxnak egyéb hírei is voltak: Grenville Dodge tábornok, a Union Pacific vasúttársaság egyik vezetője, akit még a háború idején ismert meg, felajánlotta neki, hogy álljon be dolgozni az Omaha környéki új vasútvonal építkezésére, amit dr. Thomas Durant vezet. A rendkívül kedvező állásajánlat – amelyhez hasonló nem születik akármelyik nap – egy pillanatra elgondolkoztatta. Nem voltak konkrét tervei a jövőre nézve, de nem is tudta rászánni magát, hogy alaposabban foglalkozzon velük. Egyszerűen képtelen volt úgy elképzelni magának a jövőt, hogy abban ne szerepeljen Libby. Hirtelen eszébe jutott, mit is ígért Tadnek. A fiú soha nem bocsátaná meg neki, ha nem gondoskodna Charlieról, s emiatt a békának valami baja esne. Lemászott hát a szénapadlásról és hamarosan sikerült is összegyűjtenie néhány szép nagy, fekete tücsköt. Egy kendőben tekerte őket, és elindult velük a ház felé. Csodálkozva megtorpant, nem értette, miért van még mindig világos a házban. Libby rettenetesen kimerült volt, miért van még mindig fenn? Talán a fáradtsága ellenére is ébren tartják a gondolatai, akárcsak őt? Bekopogott, de választ nem kapott. – Libby! – kiáltotta, s mivel még mindig csend volt, benyitott. – Libby! – semmi válasz. Beletette a tücsköket Charlie dobozába és óvatosan belépett Libby szobájába, hogy eloltsa a gyertyát. Páni félelem lett úrrá rajta, mikor látta, hogy az asszony ágya üres.

162

A munka közben viselt ruhái hanyagul ledobva a padlón hevertek, Chase pedig felkapta a csipkés szegéjű ingvállat és arcához szorította, hogy beszívhassa illatát. – Libby? – Hol az ördögben lehet? A távolban vihar tombolhatott, mert az ég alján villámok cikáztak, villódzó, kékes fénybe vonva az udvart. Chase már éppen nyitotta a száját, hogy ismét szólítsa az asszonyt, mikor újabb villám cikázott végig az égen, és kísérteties fényénél megpillantotta Libbyt – a hátsó ajtó közelében, a ház fala mellé állított fürdődézsában ült és mélyen aludt.

163

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Pillanatnyi megdöbbenésén túljutva lassan elindult feléje. Most mit tegyen? Itt nem hagyhatja, mert ha kihűl a fürdővíz, rettenetesen megfázhat. Igen ám, de hogyan ébresszen fel illedelmesen egy férfi egy meztelen nőt, aki elaludt a fürdőkádban? Mellé guggolt, s csak bámulta – gyönyörű volt. A víz feketén fénylett a sápadt holdfényben, de felszíne alatt így is ki tudta venni az asszony telt keblének körvonalait. Térde, a kád falának támaszkodva enyhén kiemelkedett a vízből. A hűvös estében sűrű pára szállt fel a kádból, de a Chaset elöntő forróságnak semmi köze sem volt a meleg víz közelségéhez. Tekintete hosszan elidőzött az asszony arcán. Nedvesen csillogó ajka enyhén szétnyílt, szempillái széles árnyékot vetettek a bőrén. – Libby – szólt halkan és szelíden végigsimított az arcán. Az asszony álmában felsóhajtott és odadörgölőzött a becéző kézhez. – Ébredj fel, drágám. Libby teste édes orgonaillatot árasztott és Chase képtelen volt megállni, hogy meg ne csókolja az arcát. Tudta, hogy hibát követ el, de nem tudott úrrá lenni elhatalmasodó vágyán. Az asszony motyogott valamit, feléje fordult és félig alva, szájon csókolta. Chase szenvedélyesen viszonozta a csókot, majd gyorsan hátrahúzódott és keserűen átkozta magát, amiért visszaélt helyzetével. Libby szeme felpattant, s meglátva maga előtt a férfi arcát, gyengén felsikoltott: – Chase! – Elaludt. – I... igen? – Libby a holdfényben csillámló vízre pillantott és gyorsan megpróbálta eltakarni magát, de amint visszanézett Chasere, rögtön le is ejtette melle elől a kezét. A férfi arra számított, hogy félelemmel vagy dühösen néz majd rá, mikor felébred, de ennek még csak a nyomát sem fedezte fel a tekintetében. –Azt hittem, hogy álmodom, de nem. Valóban megcsókolt – mondta Libby és szégyenkezés nélkül, a világ legtermészetesebb dolgának tekintve, amit tesz, felegyenesedett a vízben. Chase a tökéletes formájú, feszes, telt keblekre szögezte tekintetét, s érezte, hogy testét elönti a forróság. Libby szinte odakínálta testét a mohó szemeknek. Nem szólt, csupán pillantása mondta el, amit szavakkal talán még mindig nem mert volna kifejezni, s kérte a férfit, hogy tegye meg, amire ő mindennél jobban vágyott. így nézték egymást hosszú másodpercekig, majd az asszony keze kiemelkedett a vízből és gyöngéden végigsimított a Chase halántékán húzódó forradáson. A röpke érintés elég volt ahhoz, hogy a férfi által önmaga köré emelt falak leomoljanak. – Libby... – sóhajtotta és kielégülést kereső vad szenvedéllyel az asszony ajkára tapasztotta száját. Nedves karok fonódtak a nyaka köré és Libby magához húzta. Keble a mellkasához szorult és átáztatta ingét, miközben szája újabb csókot követelt, táplálva a már mindkettejükben lobogó tüzet. Gondolkodás nélkül lépték át a határt, ahol még lett volna megállás, és ha Libbynek eszébe is jutott volna, hogy elküldje magától Chaset, teste már nem engedelmeskedett volna akaratának. A férfi csókja azonban

164

maradék józanságától is megfosztotta, és már nem akart mást, csak azt, hogy ölelje, ölelje minél szorosabban. Anélkül, hogy kibontakoztak volna egymás karjából, Chase felállt és magával vonta az asszonyt. Testük szorosan összetapadt és Libby érezte, hogy lázas remegés fut végig a férfi testén. Hímvesszője keményen feszült ölének, csókja még szenvedélyesebbé, követelődzőbbé vált. Hűvös volt a levegő, de az asszony úgy érezte, mintha testét lángok mardosnák. Chase megszakította a csókot, de csak azért, hogy ráterítse Libbyre a kád szélére készített vastag törülközőt, s karjába kapva elinduljon vele befelé. – A vállad... – figyelmeztette Libby, a világ legtermészetesebb módján váltva át tegezésre. Újabb csók némította el jelezve, hogy nem fájdalom az, amit Chase érez. A férfi lábával rúgta be az ajtót, s a házba lépve a fülébe súgta: – Mindketten erre várunk már rég, ugye? – Igen – válaszolta az asszony az izgalomtól elakadó hangon. Chase a szobába vitte, s csak az ágy elé terített szőnyegre érve tette le. Ha tekintete nem oly gyöngéd és odaadó, Libby sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak érezte volna magát, amint ott áll előtte meztelenül, de így csupán a vágy erősödött benne. Chase levette róla a törülközőt, s lassú, érzéki mozdulatokkal végigtörölte vele a testét, felitatva róla minden csepp vizet. Libby érezte, amint a lágy, vastag szövet bejárja mellét, csípőjét, hasát, combját, s nyomában rögtön ott volt egy forrón simogató, testét felfedezni igyekvő kéz is. Maga sem tudta, mikor ért hozzá a csupasz tenyér, csak azt érezte, hogy a végtelenül finom kezek a mellére tapadnak, majd miközben ő a gyönyörteli érzéstől hátrafeszíti a fejét, előbb egyik, majd másik mellbimbójára szorulnak becéző ajkak. Chase hirtelen magához rántotta és beletemette arcát dúsan vállára omló hajába. Libby a férfi hátát simogatta és érezte, hogy átnedvesedett inge alatt is szinte lángol a teste. – Libby... olyan gyönyörű vagy... Tenyerébe fogta az asszony arcát, s tekintete minden szónál világosabban jelezte, hogy innen már nincs visszatérés egyikük számára sem. Libby nem is akarta, hogy legyen, már nem törődött azzal, mi a helyes vagy helytelen, csak arra vágyott, hogy átadhassa magát a régen várt gyönyörnek. Chase lassan az ágyra döntötte és ráhajolva ismét birtokba vette az ajkát. Libby teljes odaadással viszonozta a csókot, s közben az ingét gombolgatta. Érezni akarta, amint bőre bőréhez simul, de a férfi már nem győzte türelemmel, s valósággal letépte magáról az inget. Még arra sem volt ideje, hogy a padlóra ejtse, az asszony gyöngéd ujjai már be is járták felsőtestét, simogatásukkal lázas izgalommá fokozva benne a vágyat. – Libby... ó, Libby... – súgta a fülébe, s magához szorítva boltozatos mellkasával dörzsölte a keblét. – Szeress, Chase! Szeress, legalább egyszer! Tudnom kell...

165

Chase csókjaival végigsimogatta az asszony nyakát és melléhez érve, ajkai közé szorította az izgalomtól keménnyé duzzadt bimbóját, miközben ujjai megindultak lejjebb, egyre lejjebb. A combjai közötti bolyhos háromszöghöz érve látta, hogy Libby szeme még tágabbra nyílik és érezte, amint testét teljesen odakínálva megemeli a csípőjét. Nyelve az asszony feszes hasát simogatta, majd visszatért kebléhez. Érezte, Libby már alig várja, hogy belehatoljon, de még várt, mert azt akarta, hogy az asszony a lehető legteljesebben élje át az igazi gyönyört, amelyben – s ezt minden idegszálával érezte – még soha. nem volt része. Azt akarta, hogy örökké emlékezzen minden érintésére, szája minden simogatására, a mellére tapadó ujjak enyhe szorítására. Ha elmondani nem is tudta, legalább éreztetni akarta vele, mit jelent számára. Csókjaival, érintésével kívánta begyógyítani a rajta ütött sebet, elűzni a fájdalmat, amelyet ő okozott neki. Azt akarta, hogy a kéjtől már beszélni és gondolkodni se tudjon, elfelejtsen minden rosszat, ami vele kapcsolatos és ne maradjon benne más, csak az egyesülésük keltette, mindent feledtető gyönyör. Libby alig hitte, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet vele. Teste lázban reszketett, s a benne tomboló vágy erősebb volt nemcsak annál, amit valaha is átélt, hanem annál is, amit addig egyáltalán el tudott képzelni. Chase elszakította magát tőle, lerántotta a csizmáját és kapkodva kibújt nadrágjából. Libby elkerekült szemmel nézte mereven ágaskodó hímvesszőjét és szinte áhítattal töltötte el a gondolat, hogy ilyen erővel volt képes hatni az érzékeire. Pillantása a férfi jobb combján végighúzódó mély forradásra tévedt, s a szörnyű sebesülés látványától hirtelen a lélegzete is elakadt. Korábban is látta már, amikor Chase önkívületi állapotban a lázzal viaskodott, de akkor nem sokat törődött vele, minden figyelmét az új, életveszélyes sebek kötötték le. Most szerette volna megérinteni a mély heget, szelíd simogatásával elűzni szerelmeséből a sok fájdalomnak még az emlékét is. – Csúnya sebhely, ugye? – kérdezte Chase, látva, hogy az asszony őt figyeli. Libby megrázta a fejét és mindkét karjával érte nyúlt. – Hogy lehetne csúnya, mikor hozzád tartozik? – kérdezte, s magára húzva szorosan átölelte a férfit. – Csak félig éltem, mielőtt veled találkoztam – suttogta Chase, Libby mellbimbóit izgatva. – Most megint egész embernek érzem magam. Hozzám tartozol, Lib, örökre. Szavaitól egy pillanatra fájdalom hasított Libbybe, de a simogató kezek és ajkak rögtön el is űzték, és nem maradt más benne, csak a tomboló vágy. Keze lejjebb csúszott, s ujjai rákulcsolódtak az ölének feszülő hímvesszőre, Chase pedig összeránduló testtel, nyögve fúrta bele arcát vállgödrébe. – Libby... mit teszel velem... – mondta elfúló hangon. – Érzed, mennyire kívánlak? Az asszony nem válaszolt, csak föléje hajolt és szája is elindult felfedezni testének ujjával már megismert részeit. – Igen... így... – hörögte Chase, reszkető ujjaival Libby duzzadt mellét markolva, majd nem bírta tovább, föléje emelkedett és combját szétválasztva lábai közé feküdt. Szája még egyszer a mellére tapadt, fogainak éle bimbóját simogatta, de hamar ott is hagyta a két kemény halmot, s mellkasát megemelve egy mély, reszkető sóhajjal a kitárulkozó asszonyi testbe siklott. Libby csípője hívogatóan megemelkedett, combjai

166

tágra nyíltak, hogy még mélyebben fogadhassa magába Chaset, s rögtön átvette a férfi testének lassú, majd egyre gyorsuló ritmusát. Libby hátrafeszítette a nyakát, alsó ajkát beharapta, s fejét jobbra balra dobálta, miközben egyre hangosabb nyögések törtek föl belőle. Karját megfeszítve Chase egy pillanatra föléje emelkedett, s magába szívta a gyönyörtől vonagló arc látványát, de már ő sem volt ura önmagának. Rázuhant, még mélyebben préselte magát a testébe, s bár még hallotta, hogy Libby – miközben körmeit a hátába vájja – a nevét kiáltja, tudatát már elhomályosította a hosszú időn át felgyülemlett feszültséget oldó, soha nem érzett gyönyört keltő robbanás. Összetapadva, reszkető testtel hevertek az ágyon, és egyikük sem szólt, csak várták, hogy tudatuk lebegve alászálljon a gyönyör csúcsáról, ahova az együtt, egyszerre átélt kielégülés juttatta őket. Ziháló lélegzetük lassan megnyugodott, szívverésük lassult, s végül Chase volt az, aki először megmozdult. Feje megemelkedett, szája lágyan végigsimította Libby arcát és megdöbbenve érezte a sima, még mindig forró bőrön végigcsorgó könnyek sós ízét. – Libby... Az asszony feléje fordult és leheletfinoman érintve kisimította a homlokából csapzott haját. – Nincs semmi baj – mondta. – Te sírsz. Bántottalak? – Chase inkább meghalt volna, mint hogy megint fájdalmat okozzon neki. – Nem, nem bántottál. Én csak... soha nem éreztem még ehhez foghatót... Egymásra mosolyogtak és Chase a karjába zárva szorosan magához szorította a lassan megnyugvó, édes asszonyi testet. – Nem vagy egyedül, tudod? – kérdezte suttogva. Nem találkozott még nővel, aki így fel tudta volna csigázni érzékeit és ehhez hasonló kielégülést okozott volna neki. – Olyan gyönyörű vagy – mondta és ujjai végigsimítottak Libby csípőjének gömbölyű halmán. – Nem akartam, hogy megtörténjen, de nem bánom, hogy mégis ez lett belőle. Mondd, hogy te sem bánod! – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen – válaszolta az asszony, és boldog sóhajjal Chase mellkasára hajtotta a fejét. Szótlanul feküdt ott egy darabig majd kissé elhúzódott tőle és ráemelte, nagy szürke szemeit. – Meg kellett volna állítsalak – mondta – de képtelen voltam rá. Nem tudtam.... nem akartam, de ez még nem jelenti azt, hogy amit tettünk, az helyes. – Ki képes eldönteni, mi a helyes és mi a rossz? – kérdezte Chase és belecsókolt a hajába. – Ez rossz volt – sóhajtotta Libby. – Több mint rossz – nem becsületes. – Miért? – kérdezte a férfi és az állát megemelve kényszerítette, hogy ismét a szemébe nézzen. – Azért, mert végre bevallottuk, mit érzünk egymás iránt? – Nem azért, hanem mert azok vagyunk, akik – felelte Libby és kissé hátrább húzódott tőle. – Azért, mert én másnak ígérkeztem el és nincs számunkra közös jövő. – Semmivel sem tartozol Jonas Harpernek, Libby! Közölheted vele, hogy meggondoltad magad... – Nem gondoltam meg magam.

167

Mintha kést döftek volna beléje, Chasere úgy hatottak az asszony szavai. – Még mindig hozzá akarsz menni? – kérdezte döbbenten. – Szavamat adtam neki, s ami köztünk történt, az ezen nem változtat – válaszolta Libby, de magában még hozzátette: Csak engem változtatott meg, örökre. – Hogy lehetnél képes ilyesmire? – kérdezte végtelen keserűséggel a hangjában Chase. Az asszony megfordult, vállgödrébe fúrta az arcát, s csak aztán válaszolt: – Nem mondom, hogy ami történt, az számomra semmit sem jelent. Soha nem éreztem még ilyen boldognak magam, de a boldogságomnak semmi köze sincs ahhoz, hogy hozzámegyek Jónáshoz. Hát nem érted?! Tad miatt, az ő jövőjéért teszem. Nem engedhetem, hogy bizonytalanságban nőjön fel. – És mi van a te életeddel, a te boldogságoddal? Az nem számit? – Én is boldog leszek – felelte Libby, de arca csak lemondást tükrözött. – Jonas Harper rendes, tiszteletre méltó ember. Törődni fog velünk, és gondoskodik arról, hogy Tad mindent megkapjon, amire szüksége van. Még szinte be sem fejezte, mikor Chase mindkét vállát megragadta, maga alá gyűrte és föléje magasodott. Libby megpróbálta eltolni, de mintha egy hatalmas sziklát próbált volna arrébb gurítani. – Mi lesz a te vágyaiddal, Lib? – kérdezte követelőző hangon a férfi és tenyerébe fogta a mellét. – Képes erre Harper? Tőle is megkapod azt, amit együtt éltünk át az előbb? – Nem számít – válaszolta az asszony, és elfordulva tőle megrázta a fejét. – Mondd meg őszintén, Lib! Képes lennél enélkül leélni az életedet? Libby érezte a férfi merevedését, az ölének feszülő keménységet. – Chase, ne... – kérte és megpróbálta eltolni magától. – Mit ne? – kérdezte Chase és még erősebben nyomta hozzá a csípőjét. – Ne emlékeztesselek arra, mit akarsz eldobni magadtól? – Igen – felelte csöndesen az asszony, és ismét elfordította a fejét. Chase egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd legördült róla és térdét átkulcsolva háttal neki felült az ágyon. – Még mindig Lee miatt, ugye? Képtelen vagy nekem megbocsátani? – kérdezte hosszú hallgatás után. – Neked igen, csak magamnak nem – felelte Libby, mikor már összeszedte magát annyira, hogy meg tudjon szólalni. – Hogy érted ezt? – kapta fel a fejét Chase. – Nem érdekes – Libby lelökte magáról a takarót és fel akart kelni, de a férfi megfogta és visszatartotta. – Várj egy kicsit – mondta. – Semmi okod rá, hogy bűntudatot érezz, Libby. Lee halott, te pedig egészséges, fiatal nő vagy. Ő sem várhatta el tőled, hogy örökké gyászolva, egyedül éld le az életed. Jogod van arra, hogy ismét élj... szeress... – Épp azt, aki őt meglőtte? – alig mondta ki, Libby rögtön meg is bánta kíméletlen szavait. – Ne haragudj! Nem lett volna szabad ezt mondanom. – Végül is ez az igazság, nem? – Chase fáradtan, szomorúan felsóhajtott. – Tudod, sokszor kérdeztem magamtól, miért éppen hozzám került a medalionod. Miért nem

168

más feküdt abban a gödörben egy szerencsétlen, ellenséges katona mellett, akinek nem volt más vágya, csak hogy még egyszer láthassa a feleségét? Ennél már csak az a kevésbé érthető, hogy miért éreztem szükségét személyesen elhozni neked. Tudod, mire jutottam, Libby? Az asszony tagadóan rázta a fejét, de nem szólt. – Arra, hogy azért jöttem ide, mert nem volt más választásom. Ugyanúgy, ahogy ma éjjel nem volt más választása egyikünknek sem. Egyformák vagyunk, te meg én. Elveszettnek érezzük magunkat és félünk megtenni azt, ami pedig boldoggá tehetne bennünket. – Én realista vagyok, Chase – válaszolta csöndesen Libby. – Ha mi ketten túl is tennénk magunkat minden fájdalmunkon és félelmünkön, mi lenne Taddel? Gondolod, örökre képes lennék eltitkolni előle, hogy részed volt az apja halálában? Előbb vagy utóbb úgyis megtudná és csak meggyűlölne érte. – És te? Te mit érzel? – A megbocsátás és az, hogy veled éljek, két különböző dolog. Az utóbbira nem is gondolhatok – felelte az asszony és visszahúzta magára a takarót. – Nem gondolhatsz vagy nem akarsz gondolni? – Chase már az ágy mellett állt és nadrágjával bíbelődött, de a tekintete az asszonyra szegeződött. – Miért nem engeded meg magadnak, hogy boldog légy, Libby? Az ingéért nyúlt és azt is felvette. – Tudod, a gyerekek néha nagyon meglepően tudnak viselkedni. Gyakran előfordul, hogy sokkal jobbak a megérzéseik, mint a miénk. Talán azért van így, mert... nem fertőzte még meg őket a bűntudat és érintetlenül hagyták mindazok az érzések, amelyek bennünket nyomasztanak. Ők csak a mának élnek, nem a tegnapnak, és nem is a jövőnek. Libby már éppen válaszolni akart, mikor Chase gyorsan föléje hajolt és megcsókolta. – Szeretlek, de könyörögni nem fogok – mondta már-már nyersen és rögtön kiegyenesedett. – Döntsd el, hogy Harpert választod-e vagy engem. Én várok. Jó éjszakát, Lib – búcsúzott, majd megfordult és kisietett az ajtón. Libby hosszan feküdt még mozdulatlanul, a mennyezetre bámulva, és sorban felidézett minden szót, ami elhangzott közöttük. Nem lehet helyes, hogy olyan embert szeressen, akinek része volt a férje halálában – győzködte magát. Vagy talán mégis? Hiába próbálta elhitetni magával, hogy nem tudná szeretni, érezte, ezzel az érvvel elkésett. Máris szerelmes volt belé. Miért érzi úgy, hogy Chaset szeretni helyes, Jonast szeretni viszont rossz? Nem fogok könyörögni, Libby. Döntsd el, mit akarsz – idézte fel magában a férfi szavait. Belesajdult a szíve, mikor visszagondolt arra a tekintetre, amit Chase búcsúzóul vetett rá. Hibázott, mikor képtelen volt úrrá lenni önző vágyain és átadta magát a szeretkezés gyönyörének, beléoltva ezzel a férfiba nemcsak az örömöt, hanem azt a mérhetetlen fájdalmat is, amit búcsúzáskor látott a szemében.

169

Istenem! Hogyan utasíthatta el ilyen ridegen, szívtelenül? Hogyan engedhette meg, hogy örökre, kitörölhetetlenül beköltözzön a szívébe?

170

HUSZADIK FEJEZET Gitárok, lágyan daloló mandolinok zenéje és élénk társalgás hangjai zsongtak körülöttük, mikor Chase a vendégek egymás mellett sorakozó homokfutóihoz érve megállította a kocsit. A karámok rúdjait piros, kék és fehér drapériák borították, s a magas póznákra erősített lámpák jelezték, hogy a házigazdák szándéka szerint sötétedés után is folytatódni fog a mulatság. A nagy ház közelében két helyen is készültek a roston sült marhaszeletek, egy harmadik tűzön pedig nagy fazékban csípős mexikói bab rotyogott. A fák alá fehér abroszokkal leterített, kecskelábú asztalokat állítottak, s az udvar már teli volt emberekkel. Eljöttek a legrégibb, legtekintélyesebb Santa Fei családok – Delgadóék és Ortizék is, mind a hét gyerekükkel. Megjelent Jose Sena és felesége, Isabel, aki fekete csipkemantillájában pontosan úgy nézett ki, ahogy az megkívánható egy hidalgó ősöktől származó, tehetős délvidéki gazdálkodó feleségétől. Rápillantva, Libbynek az jutott eszébe, hogy hamarosan ő is elfoglalja helyét ebben a társaságban, de nem találta különösebben vonzónak a gondolatot. Kit Carson, az ismert indiánvadász lóháton érkezett Taosból és itt is, mint bárhol, ahol csak megjelent, csodálóinak serege vette körül. Leghűségesebb követője Billy Bonney volt, Tad kortársa és állandó játszótársa a nem túl gyakori Santa Fei látogatások idején. A kocsiról leszállva Libby mosolyogva oda is bólintott Mrs. Antrimnak, Billy édesanyjának, aki jól menő penziót vezetett a városban. John Pratt seriff és felesége, Cynthia éppen Nórával beszélgetett, aki közben nevetve próbálta visszaverni a négy Winfield gyerek támadását. Libby oldalra nézett és látta, hogy Chase igyekszik egyetlen pillantással magába szívni az egész, biztos jólétet sugárzó látványt. Chase keményen összeszorított szájjal a fék fogantyújára tekerte a gyeplőt és leugrott a bakról. Egész úton egy szót sem szólt, s ha Straw nem szólal meg néha, teljes némaságban tették volna meg a Three Peaksig tartó kocsikázást. Tulajdonképpen el sem akart jönni, s biztosan otthon marad, ha El nem ragaszkodik hozzá, hogy kimozduljon és szórakozzon kicsit. Arckifejezését látva, Libby úgy érezte, hogy nem sok örömét fogja lelni a mulatságban. Gyorsan elkapta róla a szemét és a vendégsereget figyelte, hátha felfedezi valahol Tadet. El léptetett mellé a lovával, s miközben pertli nyakkendőjét igazgatta, évődve megjegyezte: – Látom, nagyon keres valakit. – Nem tehetek róla – válaszolt mosolyogva Libby. – Ilyen hosszú ideig még soha nem volt távol tőlem Tad. – Nórával volt, aki imádja, és persze a tucatnyi Winfield gyerekkel – mondta bátorítóan El. – Higgye el, remekül érezte magát. – Biztosan nem is hiányoztam neki. – Ebben azért nem vagyok biztos – nevette el magát Elliot. – Nézze csak! Tad vágtatott feléjük, s nem sokkal lemaradva mögötte volt Jonas Harper is. – Anya!

171

Libby a karjába zárta és erősen magához szorította a gyereket. – Ó, te! Rettenetesen hiányoztál! – mondta neki boldogan. – Te is nekem. Hello, Chase – szólt hátra Tad a válla fölött. –Tudod, mi történt, anya? Jarrod Winfield megtanított lópatkót dobni, Jackson pedig nekem adta az egyik üveggolyóját egy csillámpalás kőért és Mis Nóra öreg fehér macskájának kiscicái születtek és azt mondta, hogy az egyik az enyém lehet, ha akarom és... – és ömlött belőle a szó, egyszerre akart elmesélni az édesanyjának minden élményt, amiben az elmúlt két napban része volt. Chase figyelte az asszonyt és érezte, hogyan támad fel benne a csillapíthatatlan vágy. Libby gyönyörű volt szoros kontyba fogott dús, szőke hajával, a karcsú testére simuló bíborvörös selyemruhában. Nagyon tetszett neki az elegáns öltözék, de tudta, hogy az Harper ajándéka, és ezért azt kívánta, bárcsak viselne inkább az asszony kopott nadrágot és flanellinget, mint általában. – Hello, Elizabeth! – köszönt hozzájuk lépve Harper, és magabiztos mosollyal arcon csókolta Libbyt. – Csodálatosan fest, drágám. Ha megengedi, hogy véleményt mondjak, a bíbor szín igazán ragyogó választás volt. – Köszönöm, Jonas. Remekül néz ki a birtok. – Nora érdeme. Taddel és a Winfield gyerekekkel egész héten ügyködtek, hogy minél szebb legyen a díszítés. – Mi vagyunk az utolsók? – Ó, dehogy – válaszolt mosolyogva Harper. – De be kell vallanom, hogy magát vártam a legjobban. – Gyere! – húzta maga után az anyját Tad, aki már alig várta, hogy megmutathassa a kismacskákat. –Van közöttük egy fekete is, aki... – Tad! – szólt rá szigorúan Jonas, és megfogta a vállát. – Ne feledkezz meg magadról, fiam! Édesanyád most már itt van, és meg is nézi majd, amit mutatni akarsz neki, de nem illik, hogy a karjába csimpaszkodj és rángasd. – Az istálló felé mutatott, ahol egy csapat gyerek éppen karikát kergetett. – Menj a barátaidhoz és játssz velük! A fiú elvörösödött és zavartan az anyjára nézett. Libbyt is nagyon meglepte, hogy Harper máris fegyelmezni akarja a gyereket, de aztán összeszedte magát és biztatóan megsimogatta Tad arcát. – Menj csak – mondta neki –, én is mindjárt ott leszek. Kiválasztjuk neked a legszebb kismacskát. Rendben? Tad rámosolygott, de látszott rajta, hogy a rendreutasítás már megrontotta az örömét. Szótlanul sarkon fordult és visszafutott a többi gyerek közé. Libby igyekezett kerülni Harper tekintetét. Inkább Chasere nézett és látta rajta, hogy nagyon felkavarta az előbbi jelenet. Jonas megfogta és fölényesen megpaskolta a kezét, szemmel láthatóan félreértve, és zavarnak tekintve a dühét. – Ne aggódjon, drágám – mondta magabiztosan. – Tökéletesen érthető, hogy Tad nem tud viselkedni, ha figyelembe vesszük, mennyi ideje nélkülözi az apját. Egy fiú neveléséhez szilárd férfikézre van szükség. Gondom lesz rá, hogy megkapja. Libby keményen összeszorította a fogát és nem szólt. Tad lelkesedése teljesen természetes volt számára, hiszen már napok óla nem találkoztak. Úgy döntött, hogy

172

egy megfelelő pillanatban majd egyértelműen Jonas tudomására hozza, miként képzeli el ő a fia nevelését. Harper üdvözlésképpen odabólintott Elliotnak, s rögtön Chasehez fordult, aki éppen Bluet oldozta el a kocsi végéből: – Mr. Whitlaw! Örülök, hogy ilyen szépen javul az állapota. – Egészen jól vagyok, hála Libbynek. A felelet meglehetősen mogorván hangzott, de Jonas nem hátrált meg. – Igen, az én Elizabethem nem mindennapi asszony – jelentette ki büszkén és karját nyújtotta Libbynek. Az asszony szeme körbevillant, mintha csak egérutat keresne, és egy pillanatra úgy tetszett, meg is találta. – Hoztam egy kis almafelfújtat – mondta, s a kocsihoz lépve leemelt a hátuljából egy tiszta konyharuhával letakart nagy edényt. – Szeretném bemutatni néhány embernek, kedvesem. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Whitlaw lesz oly szíves és segít magának. Ugye, Mr. Whitlaw? – kérdezte könnyedén Harper, és Libbytől elvéve, Chase kezébe nyomta a tálat. – Természetesen – válaszolta ő már-már alázatos hangon, de gúnyos kis mosollyal a szája sarkában. Megpöccintette kalapja karimáját és túljátszott tisztelettel meghajolt Libby előtt. – Asszonyom! Libby ideges mosollyal viszonozta a meghajlást, s mivel mást már úgysem tehetett, engedte, hogy Harper a vendégek közé vezesse. – Utálom ezt a csirkefogót – mondta Chase halkan a mellette álló Elnek, mikor kettesben maradtak. – Én is – felelte a testvére. – Amikor itt vacsoráztam náluk, az idő fele azzal ment el, hogy rólad faggatott. Chase meglepetten kapta fel a fejét. – Mit mondtál neki? – kérdezte. – Természetesen semmit – nevetett Elliot. – Úgy látom, nagyon ideges miattad. – Csak azt nem tudom, miért. Megkapja, amit akar. – Az lehet, de ha arra gondolok, hogy az én álmaim asszonya vetne rád olyan pillantásokat, mint Libby... – Tégy meg nekem egy szívességet – szakította félbe sietve Chase. – Vidd be Bluet az istállóba és adj neki egy kis vizet is. Én megyek, lerakom valahol ezt a tálat és megnézem, van-e itt erősebb ital is, mint a limonádé. – Korán van még, Chase – figyelmeztette a bátyját Elliot. – Felesleges emlékeztetned rá – válaszolta az, és faképnél hagyta. *** Nora gondos háziasszonyként alaposan megtervezte a napot, és a legkülönbözőbb játékokat találta ki a gyereksereg szórakoztatására. Volt zsákban futás, lepényevés, ügyességi versenyek, köztük olyan is, amelyben lábuknál összekötözött pároknak kellett végigfutniuk a kijelölt távot. Ez utóbbiban a felnőttek is lelkesen részt vettek. Nora és Elliot együtt futott, de csak a táv feléig jutottak, s ott a gyerekek legnagyobb

173

öröméré felbuktak és nagyot hempergőztek. Tad és Jarrod Winfield a legügyesebb felnőtteket is lehagyva, hatalmas fölénnyel nyerte a versenyt. Az édességek versengésére is sor került, és Jonas vállalta benne a bírói tisztet. Bár többen hangosan megvádolták azzal, hogy elfogult, diadalmas arccal Libby almafelfújtját emelte magasra, mint győztes készítményt. Chase érdeklődését leginkább a céllövő verseny keltette fel. Italát szopogatva először csak figyelte, hogyan sorakoznak fel az indulók, köztük Jonas Harper, majd gyors elhatározással letette a poharat és Henry karabélyát előhúzva közéjük lépett. Nem az ötvendolláros díj vonzotta, a bizonyítás vágya, a győzni akarás kerekedett felül benne. – Szép fegyver – állapította meg elismerően Harper, meglátva a karabély rézberakással díszített tusát. – Már csak az a kérdés, hogy lő-e olyan jól, mint amilyen szép. – Attól függ, kinek a kezében van – felelte Chase, s a mellettük álló asztalra készített tányérba dobta a két dolláros nevezési díjat. – Ez igaz – nevetett Jonas és letörölt egy porszemet Spencer ismétlőpuskájának fényes csövéről. – Azt mondják, a puding próbája az, hogy megeszik. Lássuk, milyen szakács maga, Whitlaw. – Örömmel megmutatom, Harper. A versenyzőknek egy kidőlt nyárfa vízszintesen fekvő törzsére állított üres üvegekre kellett lőniük. Az első körben mindenki háromszor próbálkozhatott, s aki két üveget elhibázott, az kiesett. Chase és Jonas könnyedén teljesítette a feladatot, akárcsak Early, Jonas néhány embere és John Pratt seriff. A második körben, ahol tíz lépéssel távolabbról kellett leadni a lövéseket, már csak tizenöten vettek részt. Megszaporodtak viszont a nézők, odagyűlték az asszonyok is, akik addig inkább csak a főzéssel voltak elfoglalva. Libby magabiztos mosollyal állt közöttük. Tudta, milyen pontosan céloz Chase, s ha nem lett volna illetlenség, fogadott is volna a győzelmére. Mégis enyhe izgalom fogta el, mikor a férfi vállához emelte a karabélyát, s csak akkor sóhajtott fel megkönnyebbülve, mikor mind a három üveg apró szilánkokra hullott szét lövései nyomán. Juan Ortega, akinek fegyverkereskedése volt Santa Fében, John Pratt és Jonas is eltalálta a maga három üvegét. A harmadik körbe már csak ők négyen jutottak, s ott ismét tíz lépéssel növekedett a távolság. A körülállók izgatott zsongása közepette újratöltötték fegyvereiket, s közben Jonas magabiztosan odakacsintott Libbynek. Chase is az asszonyra nézett, de az ő tekintetében nem jókedv volt, hanem elszánt ígéret: Érted fogok lőni. Libby gyorsan elkapta róla a szemét, mert félt, hogy valakinek feltűnik egymáséba feledkezett pillantásuk. Újabb tíz lépés és a feltételek szigorítása már elég volt ahhoz, hogy az utolsó üvegei elhibázva Jonas Harper kiessen a versenyből. Dühösen elkáromkodta magát és fegyverét leengedve odaállt Libby mellé. Hasonló sorsra jutott Ortega is, s már csak John Pratt és Chase versengett tovább.

174

– Mit szólnának hozzá, ha még érdekesebbé tennénk a dolgot? – kiáltotta el magát James Johnson, egy hosszú szakállt viselő Santa Fei kereskedő. – Mindketten remek lövők. Lássuk, eltalálják-e a mozgó célt is! A javaslatra lelkes éljenzés volt a válasz és a nézők gyorsan megszavazták, hogy a versenyt Johnson vezesse tovább. Az emberek hangosan vitatkozó csoportokba verődtek, s ki az egyik, ki a másik lövész győzelmére tette le a voksát. Hathat üres palack repült a magasba és mind a tizenkettő darabokban hullott alá. Johnson még kettőt hajított fel mindegyiküknek, és a seriff ebből már csak az egyiket találta el, míg Chase ezúttal is biztosan célzott. Üdvrivalgás harsant, Pratt pedig odalépett ellenfeléhez és keményen megrázta a kezét. – Nagyszerű teljesítmény volt, Whitlaw – mondta elismerően. – Hol tanult meg ilyen jól lőni? – A hadseregben – válaszolta Chase és igyekezett elhúzódni a sebéhez veszélyesen közel járó, baráti vállveregetések elől. – Maga sem szégyenkezhet, seriff. – Jó tudni, hogy mégiscsak volt valami haszna számunkra a hadseregnek, ugye? – kérdezte szomorkás mosollyal a szája szögletében Pratt. – Ha valaha munkára lesz szüksége, bátran keressen meg. Egy ilyen biztos kéz mindig elkel nálam. – Nem hiszem, hogy bárkire képes lennék fizetségért fegyvert fogni – rázta meg a fejét Chase. – Az egyetlen ember, akivel elszámolni valóm van, az Trammel Bodine. – Jó, hogy említi – mondta a seriff, elgondolkozva dörzsölgetve az állát. – Épp tegnap hallottam hírt a „barátjáról”. Úgy tűnik, összeállt egy Clay Allison nevű, hasonszőrű fickóval, aki többször is megjárta már nálunk a börtönt. Valamikor a Rio Grandé vidékén dolgozott, akárcsak Bodine. Biztosan onnan ismerik egymást. Allison megölt két embert. Önvédelemre hivatkozott, és én sajnos nem tudtam bebizonyítani az ellenkezőjét. A legújabb hírek szerint Allison és a társa, akinek a személy leírása nagyon jól illik Bodinera, nemrég ellopott egy csomó marhát San Miguel környékén. A pásztort megölték. – Szóval San Miguel – szólt közbe Chase. – Hiába is keresné őket, onnan már eltűntek. Az alcalde mesélte, hogy a marhalopás előtt Allison társa, aki Travis Barlownak nevezte magát – Pratt jelentőségteljesen megnyomta a szókezdő Tt és Bt –, két kézzel szórta a pénzt a város kocsmáiban. – Honnan lehetett Bodinenak ennyi pénze? – kérdezte elgondolkozva Chase, de választ már nem kapott, mert a beszélgetést megzavarva Harper lépett oda hozzájuk. – Gratulálok, Whitlaw – mondta kurtán és Chase kezébe nyomta a csörgő dollárokkal teli zacskót. – El kell ismernem, hogy remekül céloz. – Köszönöm – mondta Chase és a kicsit hátrébb álló Libbyre villantotta a szemét. – Most, hogy Elizabethnél hamarosan megszűnik a munkája, jól fog jönni ez az ötven dollár, mi? – kérdezte nem minden célzatosság nélkül Harper. – Ötven dollár mindig jól jön, hacsak nem olyan gazdag vagy nem olyan részeg az ember, hogy ne is törődjön a pénzzel. Jonas kényszeredetten felnevetett és tovább kérdezősködött: – Úgy tervezi, hogy maga is továbbmegy, ha a lovakat sikerült leszállítani?

175

– Nem szoktam előre tervezni – felelte könnyedén Chase. – Egyszerre csak egy dologgal foglalkozom. A sorsnak megvan az a rossz szokása, hogy néha közbeszól és megváltoztatja azt, amit mi halandók elterveztünk. Szavaitól Libby dühösen elpirult és gyorsan lehajtotta a fejét, nehogy valaki is észrevegye. Tudta, mire céloz Chase, és szidta is miatta magában. Miért akarja emlékeztetni arra, ami nem egészen harminchat órája történt közöttük, s amire visszagondolva még most is vadul száguldani kezdett ereiben a vér. Lehet, hogy a sors küldte az útjába Chase Whitlawt, hogy felbotoljon benne – gondolta és rögtön meg is ismételte fogadalmát: nem hagyja, hogy a férfi még egyszer bolondot csináljon belőle. – Hú, de melegem van – mondta, miután egy kissé összeszedte magát, és kezével legyezgetni kezdte az arcát. – Megkérhetném, Jonas, hogy hozzon nekem egy pohárral abból a Haymaker puncsból, amit nemrég raktak ki? Harper Chasere pillantott, de nem sokáig habozott. – A legnagyobb örömmel, kedvesem – mondta előzékenyen és már indult is az üdítőért. Cynthia Pratt, a seriff hollófekete hajú felesége csatlakozott a társasághoz. – Ha befejeztétek a fontos megbeszéléseteket, talán te is hozhatnál nekem egy pohárral – mondta évődve a férjének. – Ezek az asszonyok! Mindig találnak valami munkát a férjük számára – válaszolt mosolyogva Pratt és engedte, hogy Cynthia magával vonja. – És maga mit kíván tőlem, Libby? – kérdezte Chase, mikor kettesben maradtak. – Semmit – vágta rá dühösen az asszony. – Kivéve azt, hogy ne akarjon bolondot csinálni belőlem mások előtt. – Eszem ágában sincs, hogy bolondot csináljak magából. Libby kedvesen rámosolygott egy mellettük elhaladó párra, de Chasehez visszafordulva már ismét dühös volt az arca. – Szándékosan zavarba akar hát hozni? – kérdezte. – Miért tenném? – kérdezett vissza a férfi tökéletesen kiismerhetetlen arccal. – Megköszönném, ha nem példálózna a sors rendelésével... – Szent meggyőződésem volt mindig, hogy a sorsot úgysem lehet befolyásolni. –... és nem nézne így rám – fejezte be a mondatot Libby. Chase szája csúfondáros mosolyra húzódott. –Hogy érti azt, hogy így? – Úgy... mintha azt akarná... A férfi nyugodtan összefonta mellén a karját, kíváncsian felvonta a szemöldökét és Libby ajkára szögezte a tekintetét. – Mintha mit akarnék? Arca nyugodt volt, de tekintete egy pillanatra felidézte az asszonyban szeretkezésük minden örömét és elválásuk minden kínját. Aztán ez is elmúlt, s már csak két nyugodt, zöld szem nézett rá és Libby ismét érezte azt az áthatolhatatlan falat, amit Chase az utóbbi két napban emelt maga köré. Büszke volt, s az asszony ezért a büszkeségért is szerette. „Nem fogok könyörögni, Libby” – jutottak eszébe a szavai. Nem akarta, hogy könyörögjön, sőt igazából nem is tudta, mit akar, mindössze azt érezte, hogy a közéjük telepedett csönd kezd elviselhetetlenné válni.

176

Elkapta róla és a földre szegezte a tekintetét. – Nem akarok harcolni magával azok után, ami közöttünk történt – mondta csendesen. – Nem lehetnénk barátok? Chasenek a szeme meg sem rebbent, csak a fejét csóválta meg lassan, lemondóan. – Ha barátot akar – felelte nyugodt hangon –, keresse máshol. Vagy egészen az enyém lesz, vagy sehogy. Én ezt másként nem tudom csinálni, Lib. Ha ez magát zavarja, keressen valakit, akitől nagyobb biztonságot kaphat. Tessék, már itt is van – bökött oldalra á fejével. Mielőtt Jonas odaért volna hozzájuk, Chase sarkon fordult és eltűnt a vendégek tömegében. – Mit akart? – érdeklődött Harper és átadta Libbynek a puncsos poharat. – Semmit – hazudta az asszony, elgondolkozva nézve Chase után. – Nem szeretem ezt a fickót. – Még csak nem is ismeri. – Úgy érzem, nem lehet megbízni benne – válaszolta gyanakvó, résnyire szűkült szemmel Harper. – Nem akarom, hogy összebarátkozzanak. – Emiatt ne aggódjon – Libby szomorúan elmosolyodott. – Láttam, hogy Nora már készülődik a vacsorához. Megyek, segítek neki. *** Chase az istálló felé sétált, ahol Tadet és a többi gyereket látta eltűnni. Megígérte, hogy megnézi a kismacskákat és nem akarta megszegni a szavát. Talán meg is nyugszom tőle – gondolta, bár ebben egy cseppet sem bízott. Miért csináltad ezt, Whitlaw? – korholta magát. – Miért nem adtad oda neki a medaliont és hagytad, hogy élje tovább az életét? Öklével dühösen rávágott a karám egyik rúdjára. A háború óta először engedte meg magának, hogy bármit is érezzen valaki iránt, és tessék! Mi lett az eredménye? Az, hogy elzavarta! Az sem számított neki, hogy megnyitotta előtte a szívét, a lelkét. Nem számított, hogy úgy megnyílt előtte, ahogy még senki előtt a háború óta, amely hosszú időre kiölte belőle a gyöngéd érzelmeket. Hozzámegy Harperhez, és ő semmit nem tehet ez ellen. A pokolba is! Egy férfiban mégis kell, hogy legyen büszkeség, és ennél jobban már nem alázkodhat meg előtte. Korábban volt igaza, amikor azt vallotta, hogy jobb semmit sem érezni, semmint ilyen szenvedéseket átélni. Miért hagyta rábeszélni magát Éltől, hogy eljöjjön erre a partira? Azért, hogy Libby a nyilvánosság előtt visszautasítsa? Talán abban bízott, bár magának sem vallotta be, hogy mégis sikerül maga felé fordítani Libbyt. Most már viszont világos, hogy döntött, és ez a döntés nem őmellette szól. Már egészen közel járt az istállóhoz, mikor meghallotta a bentről kiszűrődő izgatott, suttogó gyerekhangokat. – Lépj rá, Jarrod! Szent Isten, milyen erősen füstöl. – Taposom, de nem akár elaludni! Teremtőm! Anyám biztosan megnyúz miatta.

177

Alig lépett be az ajtón, Tad is megszólalt: – Mondtam neked, hogy ne csináld, Billy. Próbáld a kabátoddal eloltani, Jarfod! Chase hallotta, hogy Jarrod a szalmát csapkodja a kabarjával, s a csípős füstszag azt is rögtön elárulta neki, miért. Felkapott egy nyeregtakarót és a boxba rohant, ahol a gyerekek rémülten állták körül a kis területen lángra kapott szalmát. Vadul csapkodni kezdte a tüzet, miközben Jarrod Winfield, Billy Bonney és Tad tágra nyílt szemmel, mozdulatlanul meredt rá. Gyorsan sikerült eloltania a lángokat, s már csak egy kiégett, fekete folt jelezte a szalmában, hol lángolt az előbb a tűz. – Hozz egy vödör vizet, fiam – szólt rá Billyre. – Nem én csináltam – védekezett rögtön a gyerek. Társai értetlenül néztek rá, de nem szóltak egy szót sem. – Nem azt mondtam, hogy te tetted, hanem vizet kértem – felelte Chase. – Jó lesz lelocsolni, nehogy megint lángra kapjon. Billy szó nélkül elrohant, ő pedig a két másik, megszeppenve toporgó fiúhoz fordult: – Hogy jutott eszetekbe rágyújtani egy szalmával teli istállóban? Nem tudjátok, mi történhetett volna? A két kis bűnös megszeppenve bólintott. Az elszenesedett szalmára néztek és könnyek gyűltek a szemükbe. Chase biztos volt benne, hogy megértették, mekkora bajt okozhattak volna. Tudta, a félelmet, ami most bennük munkál, soha többé nem felejtik el. Emlékezett rá, amikor egy nyári délutánon odahaza ugyanezt tették Ellel, s a felnőttek csak akkor vették észre, mi történt, mikor az istállóból ömleni kezdett a füst. A tüzet szerencsére sikerült eloltani, de El apja meglehetősen hosszú időre igen kényelmetlenné tette mindkettőjük számára az ülést. Mégsem a verés emléke maradt meg igazán az emlékezetében, hanem annak a tudata, hogy gondatlanságukkal milyen óriási bajt okozhattak volna mindenkinek. Figyelte a két gyereket és arckifejezésükből ítélve arra a meggyőződésre jutott, hogy ők sem igen fognak megfeledkezni erről az esetről. – Jarrod, én nem vagyok az apád – szólalt meg végül, és elgondolkozva beletúrt a hajába. – Szerencsére nem történt igazán nagy baj, de bízom benne, hogy leszel elég bátor és elmondod az édesapádnak, mi történt. Már majdnem felnőtt vagy, döntsd el magad, mikor szólsz neki. – Igenis, uram–válaszolt megszeppenve a tizenkét éves gyerek. – Akkor jó. Most pedig tűnés! A fiún látszott, hogy mondani szeretne még valamit. Toporgott egy darabig, aztán mégis rászánta magát, hogy megszólaljon: – Sajnálom, amit tettem, uram. Én... – megfordult és kirohant az istállóból. Tad leszegett fejjel állt és zavartan rugdosta a hamut. – Én is sajnálom, Chase. Meg fogod mondani Mr. Harpernek? Chase nem sokkal korábban látta, milyen keményen bánik a gyerekkel Harper, és esze ágában sem volt kitenni Tadet a fenyítésnek, pláne, hogy nem is történt igazán nagy baj. – Gondolod, hogy megteszem? – kérdezte. Tad összeszorította a száját és nem szólt.

178

– Nem az én dolgom, hogy megtegyem. Neked sem vagyok az apád. – Szeretném, ha az lennél – mondta alig hallhatóan a gyerek. Chase szívébe fájdalom nyilallt ettől az egyszerű kijelentéstől. Teremtőm! Mennyire fog neki hiányozni Tad is! – Én is szeretném – szólt és átölelve magához szorította a fiút. – Sajnos, néha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan az ember szeretné. – Feleségül akarod venni anyát? – kérdezte reménykedve Tad. – Azt hiszem, ez olyan dolog, ami édesanyádra és rám tartozik, fiam – tért ki a kérdés elől a férfi és szeretettel beletúrt a gyerek bozontos üstökébe. – Nem nagyon emlékszem apára, kicsi voltam még, amikor elment – mesélte Tad. – Néha mégis azt hiszem... hogy olyan lehetett, mint te – elhallgatott és lassan Chasere emelte a tekintetét. – Elmondod anyának, hogy... – Ezt rád bízom, Tad. Szedd rendbe magad, míg hozok egy vödör vizet. Úgy látom, Billy már nem jön vissza. – Köszönöm, Chase – Tad a derekára kulcsolta a karját és szorosan magához ölelte. Chase is magához szorította, és egy röpke pillanatra elképzelte, milyen is volna, ha lenne egy gyereke. Gyorsan elűzte magától a gondolatot, mert Libbyn kívül senkit nem tudott elképzelni gyermeke anyjának, az pedig, hogy ő legyen az, most már lehetetlennek tetszett a számára. *** Mikor leszállt az este és a vendégek a hatalmas mennyiségű ételt is elfogyasztották, elkezdődött a tánc. Rudakra erősített lámpák világították be az udvart, gitárok, hegedűk, mandolinok és szájharmonikák szolgáltatták a zenét, s a párok száma egyre szaporodott a táncparkettet helyettesítő, keményre döngölt talajú körben. Elliot a lány beleegyezésével szinte meg sem várva magával ragadta Nórát és jól megforgatta a Sweet Betsy ütemére. – Dr. Bradford! – tiltakozott nevetve Nora. – Mi lesz a jó híremmel? – Kikezdhetetlen, akárcsak eddig – felelte meggyőződéssel El. – A tanítónőknek is joguk van ahhoz, hogy szórakozzanak egy kicsit, vagy nem? – Gondolom, igen. Régen volt már részem benne. – Akkor éppen ideje, hogy sort kerítsünk rá – miközben tovább vezette, Elliot a szigorú illemszabályok által előírtnál közelebb húzta magához a lányt, de Nora nem ellenkezett. – Nemcsak sebész, hanem kiváló táncos is – jegyezte meg évődve. – Mennyi rejtett tehetség bujkál még magában, Dr. Bradford? – Még nagyon az elején tart, Miss Harper, ha mindet fel akarja fedezni – súgta a fülébe az orvos, és Nora enyhén megremegett. – Nem haragszik, ha azt mondom, hogy tanítónő létére remekül táncol? – Ezek szerint már rengeteg tanítónővel táncolt. – Néhánnyal igen, de egyik sem volt olyan csinos, mint ön.

179

A lány felnevetett és enyhén belepirult a bókba. – Ugye nem tévedek, ha azt mondom, hogy maga az osztály réme lehetett az éles nyelvével? – kérdezte. –Valószínűleg igaza van. Régen megtanultam azonban, hogy egy nő mindig meg tudja különböztetni az igazságot a hazugságtól – Elliot keze még szorosabban fonódott a lány derekára. – Nagyon jó magával, Nora. Nora ráemelte a tekintetét és mosolyogva válaszolt: – Én is nagyon jól érzem magam. – Hát nem furcsa? – kérdezte kis idő múlva a férfi. – Mindketten keletről jöttünk, és sok száz mérföldet kellett utaznunk, hogy találkozzunk egymással. A dal közben végetért, és az előbbi gyors melódiát a Shenandoah lágy, lassú dallama váltotta fel. – Nem hiányzik magának? – kérdezte Elliot, kifelé vezetve a körből Nórát. – Micsoda? – A Kelet... a civilizációval együtt járó nyüzsgés. – Néha igen. Ezzel együtt nagyon jól érzem itt magam – válaszolta a lány. – És magának? – Tudja, először azt hittem, hogy jobban fogom hiányolni – felelte El, és közelebb húzta magához. – Mielőtt beálltam volna a hadseregbe, Boston volt a legtávolabbi város, ahova elutaztam. Oda is csak azért, hogy beiratkozzak a Harvardra. Aztán egymást követték a különböző városok: Shiloh, Louisville, Philadelphia, Washington. Abban a szörnyű háborúban szinte a véremmé vált az utazás. Mikor vége volt, a családom arra számított, hogy letelepszem, kialakítom a praxisomat és családot alapítok, de én... nyugtalan voltam. Látni akartam a határvidéket, mielőtt sikerül végleg meghódítani és ezzel át is alakítani. Az alkalom, hogy Chaset elkísérhettem, éppen kapóra jött nekem. – A Nyugat fantasztikus – folytatta kis szünet után. – Megvan a maga sajátos – mélyen a lány szemébe nézett – szépsége. Most úgy érzem, hogy máshova szinte nem is vágyom. – El ujjai mintegy véletlenül összekulcsolódtak Nóráéval. – Gondolt már arra, hogy esetleg visszamegy ápolónőnek? –Tanítás közben is előfordul, hogy ápolónőként kell ügyködnöm – válaszolta a lány. – Van éppen elég betört orr, lehorzsolt térd. – Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy... esetleg egy orvos mellett gyakorolja, amit tud. – A legközelebbi orvos Santa Fében van, és az is öreg és gyenge. Lehet, hogy tévedek, de úgy láttam, nem sokat törődik már a betegekkel. – Én egy olyan orvosra gondoltam, mint például... én. – Vigyázzon, mit beszél, Dr. Bradford. Ha nem válogatja meg a szavait, egy hozzám hasonló vénlány esetleg még félreérti. Elliot elnevette magát és kisimított egy előrebukott hajtincset Nora homlokából. – Ha nincs férjnél, az csak azért van, mert még senkit nem engedett közel magához – mondta. – Önálló, határozott és eszes, s ettől csak még jobban tetszik nekem. Nem

180

találkoztam még magához fogható nővel, Nora – Elliot a lányra nézett és tekintete felért egy simogatással. – Egyébként még mindig nem válaszolt a kérdésemre. Nora kissé félénken elmosolyodott és igyekezett nagyon gondosan megválogatni a szavait: – Azt hiszem, a dolog attól függ, mennyire van rám szüksége annak a bizonyos orvosnak. Különben pedig igen... valószínűleg hajlandó lennék ismét ápolónősködni. Elliot szorosan magához vonta és futó csókot lehelt a fülére. – Jó ezt tudnom, Miss Harper – súgta neki. – Nagyon jó ezt tudnom. *** Libby a kavargó sokaságot kutatta a szemével, hátha sikerül valahol felfedeznie Chaset. Nyilvánvaló volt számára, hogy a férfi egész nap szándékosan kerülte. Hol Taddel és a kismacskájával, hol a jóképűségét nyilván nagyra értékelő különböző mexikói asszonyok társaságában látta. Megfigyelte azt is, hogy az este folyamán már szinte mindenkivel táncolt, csak vele nem. Tudta, hogy nincs joga rá, mégis féltékeny volt. Ha csak egyszer is, de nagyon szeretett volna táncolni vele, megtudni, milyen érzés az, mikor Chase így tartja a karjában. – Hello – köszönt rá halkan a férfi, mintha csak ki nem mondott gondolataira válaszolt volna. – Hello – Libby megfordult és bátortalanul rámosolygott Chasere. – Táncol velem egyet? – Már azt hittem, hogy fel sem akar kérni – válaszolta Libby. Chase jobbja a derekára kulcsolódott és vezetni kezdte a zene ütemére. Nagyszerű táncos volt, könnyedén, olyan természetességgel lépkedett most is, mint ahogy más járni szokott. – Jól érzi magát? – kérdezte néhány kör után Libby. – Ebben a pillanatban igen – válaszolta a férfi és közelebb húzta magához. – Mondták már magának, hogy csodálatosan néz ki holdfénynél? – Ha jól emlékszem, éppen maga, miután megivott egy jókora adag whiskyt. – Ja, igen... de most még annál is sokkal gyönyörűbb, mint amilyen akkor volt – Chase szeme szinte itta magába a látványt, ujjai az asszony derekát simogatták. – Egyszerűen csak nem szokta meg, hogy rendes női ruhában lásson. – Bármi lenne is magán, szebb volna, mint bárki a társaságban. Ezt ugye maga is tudja? Libby elvonta róla a tekintetét és az jutott eszébe, hogy mióta megismerte, hányszor érezte már magát igazán szépnek. Ahogy Chase a karjaiban tartotta, ahogy ránézett, attól most is bizonyossággá vált benne a felismerés, hogy valóban gyönyörű. – Láttam, hogy Carson ezredessel beszélget. A lovak szállításáról tárgyaltak? – érdeklődött Chase. – Igen. Egy külön osztagot rendel ki, hogy augusztus 1-jén átvegye az állatokat Las Vegasban és a Fort Unionba kísérje őket.

181

– Nagyszerű. Ezzel egy vagy két napot megspórolnak nekünk. – Hova megy, miután leszállítottuk a lovakat? – kérdezte Libby és magának is feltette a kérdést: Hogyan fogom elviselni, ha elmégy? – Omahába. Kaptam egy ajánlatot Grenville Dodgetól, hogy dolgozzam a Union Pacific Vasúttársaságnál. Azt hiszem, elfogadom – válaszolt Chase és csak némán esdekelt: Mondd, hogy maradjak, Libby! Csak egyetlenegyszer mondd! – Értem. – Kitűzték már az esküvő dátumát? – Nem... pontosan még nem. Azután lesz, hogy a lovakat leszállítottuk. – Értem. A zene már véget ért, de ők még nem engedték el egymást. Némán álltak, a tekintetük beszélt helyettük. Chase nagyon szerette volna megcsókolni Libbyt, de tudta, hogy ennyi ember előtt nem teheti. – Elizabeth! –Jonas hangja volt az, ami végül szétválasztotta őket. – Én... mi csak táncoltunk – szólt Libby elpirulva, bűntudattal a hangjában. – Már nem szól a zene – figyelmeztette Harper és komor pillantást vetett Chasere. – Jöjjön, kedvesem! Azt hiszem, ideje, hogy sort kerítsünk a kis meglepetésemre. Mr. Whitlaw, maradjon a közelben! Ez valószínűleg magát is érdekelni fogja. Harper kézen fogta Libbyt és a zenészek pódiumára vezette. Chase úgy érezte, hogy képtelen elviselni a látványt. A büféasztalhoz ment, gyors egymásutánban lehajtott két puncsot és sajnálta, hogy nincs valami erősebb ital a közelben. El akart menni, de valami morbid kíváncsiság vett erőt rajta és inkább maradt. Olyan volt, mint egy halálraítélt, aki érdeklődéssel várja, milyen érzés lesz az, mikor lesújt nyakára a bárd. Hallotta a kanállal megütögetett kristálykehely csilingelését és az emelvény felé nézett, ahol a vendégekkel szembefordulva Harper és Libby állt. A házigazda mély lélegzetet vett és közlendője fontosságának teljes tudatában az összegyűltekhez fordult: – Önök közül a legtöbben jól ismerik Elizabeth Honeycuttot, és többen tudják azt is, hogy már jó ideje megkértem a kezét. – A tömegből izgatott zsongás hallatszott, Harper pedig Libbyre nézett, akinek végre sikerült kipréselnie magából egy mosolyt. – Örömmel közölhetem, végre beleegyezett abba, hogy Harperre változtassa a családnevét. A vendégek tapsoltak, éljeneztek, Harper pedig az asszonyhoz hajolt és szájon csókolta. Libby a feje búbjáig elvörösödött és látszott rajta, hogy rettenetesen zavarban van. – Szeretnék átadni magának egy kis ajándékot, Elizabeth – folytatta Jonas és zsebéből előhúzva kinyitott egy apró, fekete bársonnyal borított dobozt. Kiemelte belőle és felmutatta a gyönyörű gyűrűt, amelyen tökéletesen csiszolt zafírokkal körülvett nagy brilliáns csillogott, majd a jelenlévők üdvrivalgása közben felhúzta Libby bal kezének gyűrűsujjára.

182

– Ez... ez csodaszép, Jonas. Köszönöm – mondta az asszony. Tisztában volt vele, hogy a rendkívüli ajándék ennél lelkesebb fogadtatást érdemelne, de több egyszerűen nem tellett tőle. Jonas vidáman mosolyogva fordult az éljenző vendégekhez: – Azt hiszem, ezt az eseményt illik megünnepelni. Nem gondolják? – színpadias mozdulattal odaintett kínai szakácsának, Su Lingnek, aki az indításra váró petárdák gyújtózsinórjával a kezében a közeli karám mellett állt. Hangos durrogás nyomta el a vendégek hangját, s az éjszakai égbolton egymás után nyíltak ki a csillogó, színes fénygömbök. Mindenki álmélkodva figyelte őket, csak Libby és Chase tekintete fonódott össze. A férfi gyorsan felhajtotta maradék puncsát, s az üres poharat az asszonyra emelte. Határozott léptekkel Bluehoz sietett, nyeregbe pattant és vadul kivágtatott a farmról, Libby pedig úgy érezte, hogy szívének egy darabját is magával vitte.

183

HUSZONEGYEDIK FEJEZET A perzselő nyár pusztító homokviharaival és a talajból az utolsó csepp nedvességet is kiszívó forró szeleivel a völgybe is betört. A fű kiszáradt, s Libbynek meg embereinek egyre magasabban fekvő legelőkről kellett beszerezniük az élelmet a lovak számára. A nappalok hosszúak és nagyon melegek, az éjszakák viszont hűvösek voltak, s Libby számára végtelenül hosszúak. Chase ahol csak tehette, kerülte, s csupán akkor szólt hozzá, ha feltétlenül kérdeznie kellett tőle valamit a munkával kapcsolatban. Ha az asszony is a lovaknál volt, ő inkább otthon maradt Strawval a betört állatokat patkolni, s ha Libbynek a ház környékén akadt dolga, akkor rögtön elment a többiekkel. Vonakodva bár, de egyszer azért bekísérte Santa Fébe, s míg az asszony az ügyvédjénél járt, elment új revolvert venni magának annak a helyébe, amelyet Bodine elvett tőle. Az utazást mindennek lehetett nevezni, csak kellemesnek nem – egész idő alatt alig szóltak egymáshoz néhány szót. Libby nem akarta, hogy így alakuljon a viszonyuk, de semmit nem tudott tenni ellene. Már az utolsó napnál tartottak, a férfiaknak a következő reggel el kellett indulniuk Las Vegasba a lovakkal. Két és fél hétbe lelt, míg az utolsó musztángokat is be tudták fogni. Libby, Miguel és a Harpertől kölcsönbe kapott Ladder Hopkins éppen négy mént terelt be a gyűjtőkarámba, mikor az asszony észrevette, hogy sűrű por száll fel arról a helyről, ahol a lovakat szokták betörni. Közelebb ment, hogy megnézze, hogyan haladnak a munkával, s a látványtól megfagyott ereiben a vér. – Megveszekedett őrült... motyogta elszörnyedve. – Jól kapaszkodj, Chase! – harsant fel a karám peremén lovaglóülésben elhelyezkedett Straw lelkes kiáltása. – Tarts ki, fiú, meg ne csókoltassa veled az árnyékodat! – csatlakozott hozzá Early is. – Vigyázz, mert fogadtam rád! – Ne hagyd magad, Chase! Mutasd meg neki, hogy te vagy a főnök! – biztatta barátját Tad is. A szeme körül fehér foltot viselő aranyderes herélt vad szökellésekkel járta körül a karámot, de Chase egyelőre biztosan ült a hátán. Libby nyergében felemelkedve visszafojtott lélegzettel figyelte és maga sem tudta, kire dühösebb, a férfira-e, amiért erre a nyaktörő mutatványra vállalkozott, vagy Earlyre, aki engedte, hogy ilyen őrültséget kövessen el. Makkegészséges embereket is látott már vérző orral lekászálódni egy musztáng hátáról pusztán a vad rázkódás miatt, ő pedig még egy hónapja sincs, hogy életveszélyesen megsebesült. Vadul megsarkantyúzta a lovát és a karámhoz vágtatott. – Mi az ördögöt keres itt, Chase?! – támadt rá Earlyre. – Hogyan engedhette ennek a sátánnak a közelébe?! – Nem gyerek már, Libby – figyelmeztette szelíden az öreg munkafelügyelő. – Begyógyultak a sebei, s azt maga is tudja, hogy nem lehet meggyőzni az

184

ellenkezőjéről, ha egyszer a fejébe vesz valamit. Egyébként úgy tűnik, hogy erre a musztáng is kezd rájönni. – Megöli magát... őrült... – suttogta maga elé az asszony. A ló az eddiginél is elkeseredettebben próbálta lerázni terhét, hol mellső lábaival ágaskodott az égnek, hol farát dobálta a magasba dühödten, de Chase minden ugrásnál biztosan visszazökkent a nyeregbe, s biztos kézzel szorította a kantárt. Inge átizzadt, arca is verítéktől csillogott, s látszott rajta, hogy a végsőkig képes lesz kitartani. – Hello, anya! – kiáltott oda Libbynek Tad. – Figyeld csak! Ez már valami! – Látom! – az asszony szándékosan felemelte a hangját, hogy Chase is meghallja, mit mond. – Elég bolond, hogy ilyesmire vállalkozik! A férfi ekkor elkövette azt a hibát, hogy feléje pillantott, a musztáng pedig rögtön megérezte, s ki is használta figyelme lazulását. Oldalra vetődött, hogy lovasát a karámnak szorítsa, s bár Chase még idejében felkapta a gerendákhoz veszélyes közelségbe került lábát, elveszítette az egyensúlyt és a következő ugrás kilódította a nyeregből. A vállára zuhant, többször megpördült a földön, majd mozdulatlanul elnyúlt a karám közepén. Libby legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy megnézze, nem esette baja, de visszafogta magát, mert egyiküket sem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni. Legnagyobb megkönnyebbülésére Chase néhány másodperc múlva térdre emelkedett, majd lassan fel is állt. Egész testét por borította, de szemmel láthatóan nem esett komolyabb baja. – Egészben vagy még, Chase? – kérdezte jókedvűen El. – Hát persze. Miért, másra számítottál? – kérdezett vissza rosszkedvűen a testvére és combjához csapkodva leporolta a kalapját. – Azt hiszem, kicsit alábecsülted az ellenfeledet, fiú – évődött vele Early. A musztáng közben lasszóval a karám falához kikötve, újabb harcra készen, dühösen kapálta a lábával a földet. – Ne ess kétségbe, Chase – csatlakozott hozzá Will Tuerney. – Ez csak a második legkezesebb jószág a csapatban. Libby tisztában volt vele, hogy emberei a legvadabb állatok betörését hagyták a legvégére, és azzal is, hogy nem véletlenül adták ennek a musztángnak a Lucifer nevet. Chase csökönyössége azonban feldühítette, úgy érezte, hogy megérdemelte a leckét. A többiek jókedve őrá is átragadt és száját összeszorítva csak nehezen állta meg, hogy el ne nevesse magát. Chase ráemelte a tekintetét, s látva arcán a furcsa grimaszt, ki tudja, hány nap óta először, ismét közvetlenül hozzá intézte a szavait: – Et tu Brute? – Én lennék Brutus? – kérdezte Libby és nem bírta tovább, kirobbant belőle a hangos kacaj. Tudta, hogy nem kellene, mégis jó érzés volt számára, hogy nevethet, kiadva magából az utóbbi napokban felgyülemlett borzalmas feszültséget. – Vigyázzon! Ha Shakespearet kezd idézni, akkor kezd igazán veszélyessé válni! – figyelmeztette a jó: kedvével szintén nehezen bíró Elliot. – Te is azt hiszed, hogy nem vagyok képes kiszorítani a szuszt ebből az ördögből? – kérdezte vészjóslóan Chase, s lassan megindult a dühösen fújtató mén felé.

185

Mintha elvágták volna, Libby nevetése rögtön abbamaradt. – Chase! Az Isten szerelmére, hogy lehet ilyen megátalkodott?! – kérdezte rémülten. – Csak nem akar... – Dehogynem. Legalább ez a ló ne nevessen rajtam. – Hátra! Hátra! – kiáltott rá a többiekre Will Tuerney, s hogy a nyeregbeszállást megkönnyítse, gyorsan ráborított egy takarót a musztáng fejére. Az állat ezúttal sem hozott szégyent a nevére. Minden fortélyt bevetett, hogy Chaset levesse magáról, de ő ezúttal teljes erővel a feladatra összpontosított és úgy ült a nyeregben, mintha hozzá lenne nőve. Ösztöneire hagyatkozott, s az apja mellett gyerekkorában szerzett tudásra, amely megsúgta neki, merre mozdul, milyen új trükkel fog próbálkozni az állat. Módszeresen fárasztotta a musztángot, s a ló, érezve, hogy hasztalan minden ellenállás, végül feladta a küzdelmet. Ugrásai egyre erőtlenebbekké váltak, s hamarosan elérkezett a pillanat, mikor engedelmeskedni kezdett a gyeplőt biztosan tartó kéznek. Chase Libbyvel szemben állította meg Lucifert. – Az nevet legjobban, aki utoljára nevet – mondta diadalmas mosollyal az arcán. – Igaz, de majd meglátjuk, ki nevet később, mikor bejön hozzám, hogy adjak kenőcsöt a sebeire – felelte az asszony és szőke haját dühösen hátravetve az istálló felé kormányozta a lovát. Chase értetlenül nézett utána, s közben sajgó vállát dörzsölgette, mikor Elliot odalépett hozzá. – Örülök, hogy nem jöttél ki a gyakorlatból, testvér – mondta neki szeretettel. – Őszintén szólva egy kicsit aggódtam érted. – Egy lóval bármikor el tudok bánni, de ami a nőket illeti... – nem fejezte be a mondatot, csak nézett merengve Libby után. – Végleg eldöntötted, hogy holnap elmégy? Chase némán bólintott. – Nagyon sajnálom – El hangja semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy valóban így is gondolja. – Hát... igen... – Chase most már a csizmája orrát bámulta, s képtelen volt megfelelő szavakat találni annak kifejezésére, mit érez. – És te? – kérdezte kis idő múlva. – Grenville mellett számodra is biztosan akadna munka. – Még be sem fejezte a mondatot, már tudta, mit fog válaszolni az öccse. A függetlenség napján rendezett ünnepség óta El szinte másról sem tudott beszélni, csak Nóráról. – Ha leszállítottuk az állatokat, visszajövök Nóráért. Megkértem a kezét és ő igent mondott. Megnősülök, Chase. – Örülök neki, El – mondta Chase és szeretetteljesen rávágott öccse vállára. – Nagyszerű lány. – Megőrülök érte – Elliot zavartan elnevette magát, mintha még most sem igazán mert volna hinni a szerencséjében. – Baltimoreban lesz az esküvő. Én... reméltem, hogy te is eljössz és a tanúm leszel. Chase egy kicsit elgondolkodott, de aztán határozottan megrázta a fejét. – Örülök, hogy rám gondoltál, El, de én még nem mehetek vissza. Odahaza nincs számomra semmi.

186

– Kivéve a családodat. Édesanyádnak nagyon hiányzol, és tudom, hogy apának is. Mind a ketten nagyon aggódnak érted. Early közben elővezette a következő, betörésre váró musztángot, Chase pedig már indult is, de még visszaszólt: – Rád bízom, hogy meggyőzd őket arról, nincs miért aggódniuk. Mondd meg nekik, hogy jól vagyok. – És tényleg jól vagy? – Jobban nem is lehetnék – válaszolt karját széttárva Chase, majd sarkon fordult és már csak az újabb musztángra összpontosított. Másokat talán meg tudsz győzni erről, Chase, de ki győz meg ugyanerről téged? – kérdezte magában El, figyelve, amint testvére ismét nyeregbe száll. Libby már a másnapi útravalót csomagolta embereinek, mikor kopogtak az ajtón. A nap már lement, de még nem sötétedett be teljesen, és a nyitott ablakon át harsogó tücsökciripelés hangjai áradtak be a szobába. – Tessék! – szólt ki az asszony, félrerakva az éppen elkészített újabb csomagot. – Hello – a résnyire nyitott ajtón Chase dugta be a fejét. – Ott van a polcon – mondta köszönés helyett az asszony és fejével a sarokba bökött. – Micsoda? – A kenőcs. – Aha. A kenőcs – az ajtót szélesre tárva Chase beljebb lépett. Sántítása most jól észrevehető volt, és nem is próbálta titkolni. – Őrültség, amire vállalkozott – tért vissza a musztángok betörésére Libby. – Lehet, de az élethez hozzátartozik, hogy kockáztat néha az ember. Nem így van? – De igen. – Már nem a lóról beszéltek, és ezzel mindketten tisztában is voltak. – A holnapi útra – magyarázta Libby, mikor látta, hogy Chase az asztal sarkára készített elemózsiás zsákokat figyeli. A férfi bólintott és szórakozottan végighúzta az ujját az asztallap élén. Mikor megszólalt, igyekezett minél nyugodtabb hangon beszélni, hogy Libby ne vegye észre csalódottságát: – Earlytől hallom, hogy nem jön velünk. – Nem – válaszolta az asszony és a szoba másik sarkába pillantott. – Bízik benne, hogy visszajön a pénzével? – Igen – felelte Libby pillanatnyi gondolkodás nélkül. – Maga talán nem bízna? – De igen. Remek fickó az öreg. – Szóval... – Libby hangján érezhető volt, hogy kissé elbizonytalanodott. – Szüksége van a kenőcsre? Chase a vállához nyúlt és némán megdörzsölte. Nagyon fáradt volt, a sebe is erősen sajgott, de mégsem ezért jött. – Hol van Tad? – kérdezte. – Valahol a kertben. Tücsköt fog Charlienak. – Nagyszerű. Nem a kenőcsért jöttem, hanem búcsúzni. Libby hosszabb ideje készült már erre, s az egyszerű közlés most mégis villámcsapásként érte. Önkéntelenül is a torkához kapott és némán, letaglózottan állt néhány pillanatig.

187

– Hová megy? – kérdezte fátyolos hangon, mikor végre sikerült összeszednie magát. Háttal állt Chasenek, mert arra még mindig nem érezte képesnek magát, hogy a szemébe nézzen. – Omahába? A Union Pacifichoz? Hallotta, hogy a férfi közelebb lép hozzá. – Azt hiszem, igen. Nem kaptam jobb ajánlatot. És maga? Mikor lesz az esküvő? – Négy nap múlva. Augusztus 2-án – felelte Libby és bátortalanul még hozzátette: – Magát is szívesen látjuk. Chase szárazon felnevetett. – Köszönöm a meghívást, de inkább nem élek vele. – Nora mondta, hogy Elliot megkérte a kezét – váltott gyorsan témát az asszony. – Baltimoreban, a maguk családjánál lesz az esküvő. Arra sem megy el? – Nagyon jól meglesznek nélkülem – intett nemet Chase. – El és Nora remekül megérti egymást. Úgy jöttem el otthonról, hogy nem is fogok visszamenni, és csak Elliot reménykedett abban, hogy sikerül rávennie. Megpróbálja helyrehozni a helyrehozhatatlant. Remek barát. – Hiányozni fognak egymásnak – Libby ezt már nem kérdezte, egyszerűen megállapította. Chase némán bólintott és tekintete a vékony láncon az asszony nyakában lógó medalionra tévedt. Óvatosan odanyúlt és megfogta. – Jól áll magának. – Köszönöm, hogy elhozta – válaszolta Libby, mélyen a szemébe nézve. – Nem volt igazam, amikor azt mondtam, hogy nem kellett volna idejönnie és... nagyon sajnálom, hogy ennyi bajt okozott magának. – Több jót köszönhetek neki, mint amennyi rosszat. – Chase az asszony ajkát nézte. Nagyon szerette volna megcsókolni, de tudta, hogy komoly hibát követne el vele. Most már sajnálta, hogy az utóbbi néhány hétben olyan elszántan távol tartotta magát tőle. – Mikor akarja megmondani rólam az igazat Tadnek? – Még nem tudom. Nagyon ragaszkodik magához. Hogyan lehet megmondani egy fiúnak, hogy a hős, akit istenít, egy jenki, aki meglőtte az apját a háborúban? Hogyan mondaná ezt meg neki anélkül, hogy összetörné a lelkét? Csörömpölést hallottak, s az ajtó felé fordulva látták, hogy Tad áll ott és elborzadva néz rájuk. Kiejtette kezéből a poharat, s a békájának gyűjtött tücskök szanaszét futottak. – Tad... édes istenem – jajdult fel Libby. A fiú elborzadva nézett rájuk és dadogva megkérdezte: – Te... te ölted meg... az apámat? – Tad... – próbált tiltakozni Chase. A gyerek ajka megremegett, szeméből ömleni kezdtek a könnyek és lassan kifelé hátrált. – Te ezt tudtad! Hogy tehetted ezt, anya? – Tad, várj! – szólt rá a férfi és feléje lépett. – Nem! Hazugok! Soha többé nem akarlak látni, te átkozott jenki! Gyűlöllek! Gyűlöllek mindkettőtöket! – Tad megpördült, s az ajtót bevágva eltűnt a sötétben. Libby halottsápadt lett és a fia után akart futni, de Chase visszatartotta: – Hadd menjek én. Kérem!

188

Bátorítóan megszorította az asszony vállát. – Meglátja, minden rendben lesz. Most még csalódott és minden összekavarodott benne, de ez el fog múlni. Azt hiszem, tudom, hová futott. Libby elkeseredetten bólintott, jelezve, hogy tegyen belátása szerint. Fogalma sem volt róla, mit is mondhatna Tadnek, hogyan magyarázhatná meg egy nyolcéves gyereknek azt, amit maga sem igazán értett. – Ne aggódjon – mondta még egyszer Chase és elindult megkeresni a fiút. Libby hosszan nézett utána és azon gondolkozott, vajon visszatér-e a korábbi, nyugodt kerékvágásba az élete, miután a férfi elment. Minél tovább időzött ennél a lehetőségnél, annál kevésbé bízott benne. Érezte, hogy Chase visszafordíthatatlanul megváltoztatott mindent, de nemcsak körülötte, hanem benne is. *** Chase megállt a dúslombú, villás ága miatt könnyen megmászható nyárfa alatt, megvakargatta az üdvözlésére siető, farkát boldogan csóváló Patch fejét és felszólt a fiúnak: – Tad! Csend. – Tad! Tudom, hogy itt vagy. Szeretnék beszélni veled. Még mindig semmi. – Megértem, hogy nagyot csalódtál. Én csak azt... – Menj innen! – hallatszott a lombok közül a gyerek elutasító hangja. – Ez az én fám. – Tudom. Csak beszélni szeretnék veled, fiam. – Nem vagyok a fiad! Én az apám fia vagyok. Azé... akit megöltél. – Ha nem jössz le, akkor én megyek fel. – Nem! Chase a földtől nem messze kettéváló ágak közé lépett és felhúzódzkodott a fára. – Barátok vagyunk, legalábbis azok voltunk – folytatta rábeszélő hangon. – Ezért is mutattad meg nekem ezt a helyet, emlékszel? Csak egy percet adj nekem, hadd magyarázzam meg, amit az előbb hallottál. Válaszként Tad kedvenc üveggolyóinak egyike zúgott át az ágak között, és pontosan fejen találta Chaset. – Auuu! – Nem akarok beszélni veled! – Tad most újabb lövedéket indított útjára, de ez célt tévesztett. – Márpedig fogsz, még ha az összes golyódat hozzám hajigálod, akkor is. Hallgass ide – hátát az egyik ágnak vetve Chase tehetetlenül széttárta a karját. – Tudom, hogy dühös vagy, de te meg gondolj arra, hogy amit mondtál, azzal nagyon megbántottad édesanyádat. Nem ezt érdemli tőled. – Hazudott nekem – válaszolta konokul a gyerek. – Én hazudtam, nem édesanyád. Ő is csak nemrég tudta meg az igazságot, s ki akarta várni a megfelelő pillanatot, hogy megmondja neked... – Hogy egy mocskos gyilkos vagy... – újabb üveggolyó koppant Chase vállán.

189

– Hagyd ezt abba! Nem én öltem meg apádat. – De igen! Anya mondta... – Ő azt mondta, hogy rálőttem, és ez igaz is. Talán el sem tudod képzelni, mennyire bánt, hogy fájdalmat okoztam neked. Nem akartam, hogy ilyen módon tudd meg, mi történt – Chase feljebb mászott, s már csupán néhány lábnyira volt a fiútól. – Csak egy kis időt adj nekem! Hadd magyarázzam el, mi történt! Mivel Tad nem válaszolt, Chase elmesélte neki, hogyan találkozott az apjával a Virginiai erdőségben, hogyan kerültek ugyanabba az ágyúgolyó vájta gödörbe. Beszélt neki a medalionról, sőt még arról is, hogyan tartotta a karjában életének utolsó perceiben azt a férfit, akit ellenségének rendeltek a körülmények. Erről eddig csak Elnek szólt, s hogy most miért mondta el, azt maga sem tudta. Talán csak azért, mert egyszerűen nem látta értelmét annak, hogy elhallgassa a gyerek elől. – De ti... ellenségek voltatok – szólt zavartan Tad, mikor befejezte. – Nem ellenségek, Tad, Csak két ember, akik különböző eszmékért harcoltak. Az eszméink állítottak szembe bennünket, de egymást nem gyűlöltük. Még csak azt sem tudtuk, melyik oldalról érkezett az á lövedék, amelyik halálos sebet ejtett édesapádon. Szörnyű kavarodás volt ott, felbomlottak az arcvonalak. Végül mindenkinek csak egy célja volt: ha egy mód van rá, túlélni azt az öldöklő küzdelmet. – Tudom, hogy ezt nehéz elhinned – folytatta Chase –, de nem azért jöttem ide, hogy akár édesanyádnak, akár neked fájdalmat okozzak. Le akartam számolni a múltamnak egy darabjával, s közben azt reméltem, hogy segíthetek egy kicsit neked és Libbynek. Tad hallgatott, próbálta megemészteni magában a hallottakat. – Tudom, hogy szeretted az édesapádat. Nyugodtan gyűlölhetsz is, ha neked ettől könnyebb lesz, de ne tedd ezt az édesanyáddal, aki végtelenül szeret. Elvárom tőled, hogy odamenj hozzá és bocsánatot kérj azért, amit neki mondtál. Válaszként egy kövér könnycsepp hullott Chase térdére. – Tad... – Elárulta apát, amikor téged megszeretett – válaszolt a fiú és elfordult tőle. – Te is szerettél... valamikor – figyelmeztette szelíden a gyereket Chase. – Már nem szeretlek. Chase nem gondolta volna, hogy ennyire fájni fog neki a gyerek elutasító magatartása. Komoly erőfeszítéssel tudta csak elérni, hogy ne remegjen a hangja. – Ha ezt akarod, hát legyen, de az édesanyáddal ki kell békülnöd – mondta Tadnek. – Ha bármi rosszat tett is, az csak azért volt, mert védeni akart téged. Menj és mondd meg neki, hogy szereted. Tudom, hogy így van és nincs semmi, ami ennél fontosabb lenne számára. A fiú makacsul összeszorította a száját és válasz nélkül hagyta a szavait. – Holnap elmegyek a többiekkel – mondta Chase rövid hallgatás után. –Vedd úgy, hogy... búcsúzni jöttem. A gyerek még mindig hallgatott és nem volt hajlandó ránézni sem.

190

– Hiányozni fogsz nekem. Arra kérlek, vigyázz édesanyádra – Chase most már válaszra sem várva lemászott a fáról. Búcsúzóul még egy utolsó üveggolyó vágódott mellette a földre. Libby aggódó arccal az ajtóban várt rá. – Megtalálta? – kérdezte. – Igen, Patch is vele van. Hagyjon neki időt, hogy átgondolja a dolgokat és meglátja, minden rendbe jön. – És... maga? – érdeklődött bátortalanul az asszony. Chasenek sikerült elérnie, hogy arca közömbös maradjon, de hangjából minden erőfeszítése ellenére kicsendült a keserűség: – Tökéletesen igaza volt, mikor azt mondta, hogy meg fog gyűlölni. Még csak nem is hibáztathatom érte, minden joga megvan hozzá. Nehéz lehet egy nyolcéves gyerek számára elviselni ekkora csalódást. Libbynek megvolt a maga különvéleménye arról, miben is volt neki igaza, de inkább nem bocsátkozott bele ennek a fejtegetésébe. – Sajnálom – mindössze ennyit mondott. – Megyek, mielőtt visszajön, nehogy megint magával lásson – szólt Chase, és úgy emelte az asszonyra a tekintetét, mintha egy utolsó pillantással örökre emlékezetébe akarná vésni a képét. – Isten vele, Libby, – Chase... soha nem fogom elfelejteni. Ha nem ért volna hozzá, ha megmaradt volna köztük a távolság, minden könnyebb lett volna, de Libby tétován, leheletfinoman megérintette ujjaival a kezét és Chase ettől önuralma maradékát is elveszítette. Átölelte és vadul szájon csókolta az asszonyt. Libby mármár kész lett volna rá válaszolni, de a csók, amilyen szenvedélyes, olyan rövid is volt. Chase ellökte magától, sarkon fordult és kisietett az ajtón.

191

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Early, Elliot, Chase és Will hajtotta a lovakat, s bár csak sötétedés után álltak meg, így is két napba telt, míg Las Vegasba értek. Tudták, hogy Új-Mexikó teli van szökött bűnözőkkel és egyéb kétes alakokkal, s ezért, bár éjszaka felváltva őrködtek, egyikük sem tudta nyugodtan álomra hajtani a fejét. Las Vegas mocskos, poros kis pueblo volt a Gallinas folyó partján. Több kocsma működött benne, mint a nyugati part legtöbb virágzó nagyvárosában. Kevés becsületes ember fordult meg a falai között, a törvényt viszont egyedül az alcalde képviselte. Az a mondás járta errefelé, hogy ha egy férfinak már végképp nincs hová mennie, akkor Las Vegasnak veszi az útját. Állig felfegyverkezett, rossz arcú alakok csatangoltak az utcákon, s bár még csak kora este volt, a kocsmák máris dugig megteltek. Chase néhány perc alatt megbizonyosodott róla, hogy nem nők számára találták ki ezt a települést és így utólag tökéletesen egyetértett azzal, hogy Libby otthon maradt. A katonák, parancsnokuk ígéretének megfelelően, a város központjában lévő kis téren várták őket, s az osztag parancsnoka, egy Gallagher nevű fiatal hadnagy darabonként huszonöt, összesen ezerötszáz dollárért átvette a lovakat. Miután az ügyletet lebonyolították, Early és Will Tuerney úgy döntött, hogy még világosban visszaindulnak a farmra, hadd legyen minél előbb biztonságban a pénz. Earlynek azért is ajánlatos volt sietnie, mert megígérte, hogy Libby vőfélye lesz az esküvőn. Nem sok kedve volt ugyan hozzá – Chase ezt nagyon jól tudta –, de az asszony kedvéért elvállalta. Elliot más, de ugyanolyan méltánylandó okból szintén minél előbb vissza akart térni. Szomjukat oltandó, gyorsan lehajtottak egy pohár italt az egyik ivóban, s már szedelőzködtek is. – Menj csak Earlyvel és Willlel – mondta testvérének Chase, mivel látta, hogy Elliotnak nehezére esik megválni tőle. – Minél többen vagytok, annál biztonságosabb az út. – Igen, tudom, de akkor is utállak itt hagyni – válaszolta El. – Azt hittem, hogy ezt is együtt csináljuk végig, mint annyi más dolgot. – Örülök, hogy így alakult a sorsod. Nora nagyszerű lány, boldog leszel vele, és ehhez nincs szükséged az én segítségemre. Elliot elgondolkozva megsimogatta gondosan nyírt bajszát, majd hirtelen elhatározással kezet nyújtott. – Hiányozni fogsz. Chase lenyelte a torkában összegyűlt gombócot, megölelte és hátba veregette mostohatestvérét. – Ha találkoztok, csókold meg helyettem anyát – kérte. – Mondd meg neki, hogy hazamegyek... mihelyt tudok. – Sajnálom, hogy nem sikerült a dolgotok Libbyvel. – Hát igen. Azt hiszem, nem is sikerülhetett – válaszolta Chase, miközben El lova felé lépkedtek. – Megyek és elvállalom azt a munkát, amit Grenville ajánlott. – Ha bármikor szükséged lesz valamire... – Tudom – vágott közbe mosolyogva Chase.

192

– Sok szerencsét, compadre – szólt búcsúzóul Early és megbökte a kalapja karimáját. Chase búcsút intett nekik és figyelte, amint kilovagolnak a városból. Kiürültnek, magányosnak érezte magát, de hamar úrrá lelt letargiáján, s miután két cent fejében egy mexikói fiútól megtudta az utat, elindult a legközelebbi szálloda felé. *** – Ay! Guapo... tú quieres una mujer esta noche, eh? A mély, búgó hangol hallva Chase felkapta a fejét és tequilával teli poharat szorongató keze is megállt a levegőben. A kreol bőrű nő a kocsma sarkából hangzó zene ütemére meglengette hosszú szoknyája nagy fodrokkal díszített szegélyét, majd kiegyenesedett és mindkét kezével végigsimította karcsú derekát. Chase ugyan nem értett spanyolul, de tökéletesen világos volt előtte, mit akarhat tőle. Lerakta a poharát és alaposabban megnézte magának a lányt. Az ivóban tartózkodó társnői között talán akadt nála fiatalabb is, de szebb semmiképpen. Nagy, igézően csillogó fekete szemei voltak, tűzpiros ajka körül hívogató mosoly játszott, haja sűrű, fekete zuhatagként omlott a vállára. Mélyen kivágott blúza szorosan ráfeszült kemény, telt mellére és úgy mozgott, hogy a férfiszemek véletlenül se kerülhessék el ezt a csábító látványt. – Beszélsz angolul? – kérdezte tőle Chase és egy pillanatra őt magát is meglepte, hogy szóba elegyedett vele. – Eléggé – felelte a lány és közelebb lépve ujjával finoman végigsimított a férfi nyakán. – Beszélgetni akarsz, guapo? Tudok ennél jobbat is. Chase elegendő tequilát ivott már ahhoz, hogy csábítónak tartsa az ajánlatot, de nem annyit, hogy igazán komolyan fontolóra vegye. Felhajtotta, ami a poharában volt és újra töltött. – Iszol? – kérdezte a lányt. – Por qué no? – a szép szajha, anélkül, hogy további biztatásra várt volna, az ölébe ült és lehajtotta az italt. Égette a torkát az erős szesz és másodpercekig levegőért kapkodott, de izmos, gömbölyű feneke eközben is izgatóan mozgott a férfi ölében. – Ay! Qué bueno mescal! No? – Megteszi. A lány felemelte és alaposabban megnézte magának az üveget. – Un gusano – mondta, s az aljára tapadt fehér kukacra mutatott. – Szerencsét hoz, nem? Chase csak most vette észre a férget, de a környezetet figyelembe véve nem igazán lepődött meg rajta. A füstös helyiségben tolongtak a cseppet sem bizalomgerjesztő küllemű vendégek. Sokan a kopott bárpult mellett álltak, beszélgetés közben sokat és harsányan röhögve, mások a terem közepére állított kerek asztaloknál ülve pókereztek vagy egyéb szerencsejátékot játszottak. Mivel korán jött, ő még talált magának a fal mellett egy üres asztalt és komor tekintete eddig mindenkit elriasztott, kivéve ezt a lányt. – Mi a neved? – kérdezte tőle. – Nevet akarsz, gringo? Melyik a kedvenced? Az lesz az én nevem is.

193

– Nem hasonlítasz rá – morogta Chase és ismét öntött az erős mexikói pálinkából. – Bueno – válaszolt engedékenyen a szajha és izgatóan beletúrt a hajába. – Legyen akkor Argentína. – Argentína. Szép név. Legalább ezt tartsd meg – Chase végre kezdte érezni a szesz hatását. – Ha odaadsz magadból egy darabot, előfordulhat, hogy kevesebbet kapsz vissza. – Sokat odaadtam már magamból – felelte elgondolkozva a lány –, de ami még maradt, azt megkaphatod ma éjszaka, guapo. – Guapo... – ismételte meg a többször is hallott szót értetlenül Chase. – Mit... – Hogy is mondjátok ti? Jóképű – talált rá az angol megfelelőre a lány. – Jóképű gringo vagy – egyik keze Chase széles vállát simogatta, a másik beletúrt a hajába. – Y fuerte, erős. Lehet, hogy tőled kevesebbel is megelégszem – incselkedve megharapdálta a férfi fülcimpáját. – Nagyon kevéssel persze nem. Chaset magát is meglepte egy kissé, hogy a csábító ajánlat teljesen hidegen hagyta. Máshol, más időben örömmel elfogadta volna, amit a lány nyújtani akart neki, most viszont úgy érezte, hogy még hosszú időnek el kell telnie addig, amíg azon az egyetlen nőn kívül bárkit el tud képzelni maga mellett az ágyban. Szelíden megfogta Argentína arcát és eltolta magától egy kissé. – Félek, hogy ma nem lennék valami jó társaság – figyelmeztette. – Diós mío... – a lány szakértő tekintettel nézett végig rajta. –Azt hiszem, te bármikor jó társaság lennél, guapo. Chase a poharáért nyúlt, ám amikor a szájához emelte, meglátott valamit, amitől egész teste mozdulatlanná dermedt. – Qué pasa? – Argentina megérezte, hogy valami váratlan dolog történt a férfival. – Mi a baj? Chase képtelen volt levenni a tekintetét a tőle nem messze ülő férfi derekára csatolt coltról – az ő coltjáról. Tökéletesen biztos volt a dolgában, elefántcsont markolatáról és rézberakással díszített csövéről bármikor megismerte volna a fegyvert. – Ki az a férfi? – kérdezte a lányt. – Ott, a fal melletti asztalnál. – Melyik? – Az a sötét hajú, bozontos szakállú. – Sí, yo conozco – válaszolta Argentian, s Chase érezte, hogy összerezzen – Ne törődjön vele, senor. Felhajtotta az italát és határozott hangon ismét megkérdezte: – Ki az? – Allyson a neve – a lány nehezen birkózott meg a nehéz angol szóval. – Un mai hombre. Sok rossz ember van Las Vegasban, guapo, de ő az egyik legrosszabb. – Clay Allison? – Sí. Chase arcán hátborzongató mosoly suhant át. – Vaya conmigo, gringo – a szajha megrángatta az ingét. – Gyere a szobámba! Olyat teszek veled, hogy elfelejted azt a másik nőt, akire nem hasonlítok. – Mit szólnál hozzá, Argentina, ha több dinerót keresnél ma éjszaka, mint máskor egy hónap alatt? –kérdezte a férfi és a zsebébe nyúlt. ,

194

A lány fekete szeme reménykedve felcsillant. – Veled? Chase mosolyogva megcsóválta a fejét. – iPues! – vonta meg a vállát a lány. – Ha már nem lehetek veled, talán kárpótol érte a pénz. *** Chase nyugodtan hátradőlt a székén és figyelte, hogyan végzi a munkáját Argentina. A lány remekül értette a dolgát, úgy dörgölőzött a férfihoz, mint egy párzani akaró macska. Allison eleinte megpróbált tudomást sem venni róla, de a szakértő kezeknek képtelen volt ellenállni és alapvetőbb vágyai végül felülkerekedtek pókerszenvedélyén. Argentina teste szinte ráfonódott a férfiéra, miközben az ivó mögötti szobák egyikébe vezette, ahol mesterségét űzte. Chase figyelte őket és megérintette a sajnálat, amiért egy ilyen gyönyörű, izgató nőnek ily módon kell biztosítania a megélhetését. Remélte, sikerül úgy elintéznie, amit akar, hogy ne sodorja veszélybe a lányt. Egy két percet várt még, aztán követte őket. A szűk, sötét folyosóról hat szoba nyílt, és biztosan el is tévesztette volna az ajtót, ha Argentina, ahogy előre megbeszélték, le nem ejti saját szobája előtt blúza egyik gombját. Chase előhúzta revolverét és az ajtóhoz közel hajolva figyelt. Hallotta Argentina mély, gyöngyöző nevetését és a padlón koppanó csizmák hangját. – jAy, hombre! jTan grandé! –jutott el hozzá a lány elragadtatott kiáltása és rögtön utána Allison elégedett morgása. Elérkezettnek látta az időt, hogy fegyverét maga előtt tartva egy határozott rúgással beszakítsa az ajtót. Argentína meglepettséget színlelve felkiáltott, Allison tekintete pedig a szobába rontó ismeretlenről egyből az ágy mellé rakott fegyverére siklott. – Gondolja, hogy elérheti? – kérdezte gúnyos vigyorral az arcán Chase a lány teste fölé magasodó, anyaszült meztelen csirkefogótól. – Ki az ördög maga? – Ennek a pisztolynak a gazdája – felelte Chase és közelebb lépve kihúzta a padlóra dobott tokból a coltját. – Maga... maga halott! – kiáltott fel rémülten, falfehér arccal Allison. – Úgy nézek ki? – Mit akar tőlem, Whitlaw? – kérdezte a bandita, miután egy kissé összeszedte magát. – Hol van Bodine? – Nem tudom... Chase ujja fenyegetően a ravaszra görbült, meztelen foglya pedig elnémult és gyöngyözni kezdett homlokán a veríték. – Por Diós! jDigale! – meggyőzően játszva a rémültet, Argentína gyorsan magára rántotta a takarót. – Mondd meg neki! – jBasla! –üvöltött rá Allison.

195

– Jól figyelj rám! – figyelmeztette a rablót Chase. – A maga fejére vérdíjat tűztek ki, és senkinek sem lesz kifogása, ha agyonlövöm, mint egy kutyát. Egyedül ezt a szép kis szajhát sajnálom. Nagyon meg fog ijedni, ha szétloccsan a lepedőjén az agyveleje. – Az ördögbe is! Várjon már egy kicsit! – kérte Allison és megadóan feltartotta a kezét. – Semmi közöm ahhoz a ganéhoz. – Gondoltam, hogy számíthatok a józan eszére. Hol van? – Ööö... nincs itt. Visszament, hogy elintézzen valamit egy régi munkaadójával. Libby! – gondolta Chase és egy pillanatra megmerevedett. Gyorsan összeszedte magát és dühösen rádörrent a banditára: – Mi az ördögöt beszél itt összevissza?! – Bodine azt mondta, hogy maga meghalt – válaszolta reszketve Allison. – Mikor elfogyott a pénze, eladta nekem a pisztolyt, aztán elment, hogy szerezzen. Azt mondta, hogy van ott még éppen elég. – Hova ment?! – Valami marhatenyésztőhöz, a Rio Grandé völgyébe. Hapernek hívják, ha jól emlékszem. Jonas Harpernek. Sokszor dicsekedett vele, hogyan fogadta fel ez a Harper, hogy bajt okozzon valami asszonynak. Megvan hát a végső bizonyíték – gondolta Chase, de úgy igazából már meg sem lepődött. – A maga meggyilkolásával zsarolta ezt az embert – folytatta Allison. – Harper fizetett, mert azt akarta, hogy hallgasson és tűnjön el, de Bodinenak esze ágában sem volt. – Folytassa! – hangzott az ellentmondást nem tűrő parancs. –Úgy gondolta, hogy többet is kérhetett volna a munkáért és visszament kisajtolni még valamit a pasasból. – Mikor ment el? Allison bizonytalanul hallgatott. – Mikor? – Tegnapelőtt. Chase dühösen elkáromkodta magát. Tekintete a sarokban álló kosárra tévedt, amiben Argentína szakmájának eszközei voltak felhalmozva és észrevett köztük egy vékony, de erősnek látszó kötelet. – Keljen fel! – parancsolt rá a lányra. – Kötözze oda az ágyhoz, de jó erősen! – Ó, az ördögbe!... – kiáltott fel dühösen Allison. – Nem hagyhat itt csak így, anyaszült meztelenül. – Életben hagyom, és már ez is több, mint amit megérdemel – torkollta le Chase. A bandita halkan káromkodott, de tűrte, hogy Argentína szorosan a csuklójára tekerje a kötelet. Chase kirántotta alóla a lepedőt és leszakított belőle egy keskeny csíkot. – Kötözze be a száját! – utasította a lányt. Allison most már megpróbált ellenkezni, de végül is hagyta, hogy a szajha megkösse a tarkóján a csomót. – Vegyen fel valamit! – szólt megint a lányhoz Chase. – Semmi köze ahhoz, ami itt történt, de kénytelen vagyok magát is megkötözni.

196

– jBaslardo! – kiáltotta dühösen Argentina, de Allisonnak hátat fordítva rögtön rá is kacsintott Chasere. Olcsó pamut pongyolát vett fel és visszafeküdt a megkötözött bandita mellé az ágyra. A férfi őt is megkötözte, de ügyelt rá, nehogy a húsába vágjon a kötél és a tarkóján is lazára hagyta a csomót. – Reggelre majd csak feltűnik valakinek, hogy nyomuk veszett – búcsúzott tőlük elégedett mosollyal a szája szögletében. Övébe dugta a coltját, megbökte kalapja karimáját, s mielőtt kiment volna, még visszaszólt nekik: – Szép álmokat! *** Jonas Harper behúzta maga mögött dolgozószobája ajtaját és a szalon ablaka alatt álló, kristály poharakkal és üvegekkel megrakott alacsony asztalkához lépett. Kibontott egy üveg Napóleon brandyt, töltött belőle két ujjnyit egy szépen metszett kehelybe, és az alkonyi fénybe tartva elgyönyörködött a nemes ital sárgásbarna színében. Nyugodt volt, sőt több annál – elégedett. Holnap Elizabeth végérvényesen az övé lesz. Az esküvő előkészületei befejeződtek. Az első vendégek már meg is érkeztek, köztük olyan férfiak, akiktől joggal várhatta, hogy hozzájárulnak politikai karrierjéhez, és elérhető közelségbe hozzák számára a helyi kormányban betöltendő tisztséget. Elégedett mosoly jelent meg az arcán. Nagyravágyó? Igen. Mindent meg akart szerezni, amit csak ez a föld kínálhatott neki. Marhákat, hatalmat, magabiztos, nyugodt jólétet önmaga és utódai számára. Egy olyan vonzó, igézően szép nővel az oldalán, mint Elizabeth, biztosan sikerülni is fog, amit eltervezett – állapította meg elégedetten. A kénes gyufa mögötte fellobbanó lángjára enyhén összerezzent. Először azt hitte, hogy valamelyik vendége tört rá váratlanul a sötét szoba magányában, de mozdulatlanná dermedt, mikor megpördülve észrevette a hanyagul az íróasztal mögötti székhez támaszkodó alakot. – A szentségit! Mit keres maga itt?! – Harper olyan erővel csapta le a tálcára a poharat, hogy a vékony kristály darabokra tört. Gyors pillantást vetett rá, majd ismét a betolakodóra emelte a tekintetét. Trammel Bodine egy heves csuklómozdulattal eloltotta a gyufát és erősen megszívta a cigarettáját. – Nem túl barátságos fogadtatás egy régi haver számára – szólt gúnyos vigyorral a szája sarkában. – Megkínálhatna egy kis brandyvel, Harper! Jobb volna persze olyan pohárban, aminek még ép a talpa. – Hogy jutott be ide? – Az ablakon keresztül. Volt egy olyan érzésem, hogy nem látnának igazán szívesen, ha az ajtón át jönnék – Bodine ismét nagyot szívott a cigarettából és lassan kifújta a füstöt. – Ünnepségre készül, főnök? Netalán esküvőre?

197

– Semmi köze hozzá, de azért megmondom, hogy igen. Holnap összeházasodom Elizabethtel. Ne szólítson főnöknek, Bodine! Többé nem dolgozik nekem! Miért jött vissza? – kérdezte izgatottan Harper. – Nem jókedvemből, az biztos – a cowboy előrántotta tokjából a revolverét és hangos kattanással felhúzta a kakast. Jonas csak most vette észre, hogy fegyver van nála, és idegesen végigsimított a bajszán. – Azt hiszem, jobb volna, ha egy ideig nem mutatkozna a környéken – mondta. – Pénzre van szükségem! Jonas hátat fordított Bodinenak és remegő kézzel újabb italt töltött magának. Ivott egy kortyot, amitől kissé összeszedte magát és megfordult. – Eleget kapott tőlem, hogy eltűnjön az országból – mondta dühösen. – Nem jutottam vele túl messzire. – Miért nem vigyázott rá jobban, maga piszkos vérszopó? – kérdezte Harper, dacosan felszegve az állát. – Bátor szavak egy olyan embertől, akinek nincsen a kezében fegyver – jegyezte meg vészjóslóan Bodine. – Nincs szükségem fegyverre, mert maga úgysem fog lőni – válaszolt Jonas. – Biztos benne? – Bodine fenyegetően megemelte a revolvert. – Igen, mert tudom, hogy maga gyáva, Bodine. Nagyon jól tudja, hogy nem jut ki élve a szobából, ha elsüti a coltját. Nem hiszem, hogy meg akarna halni, de ha így volna, akkor sem látok rá különösebb okot, hogy pénzt adjak magának. Elrontotta a dolgot, maga szerencsétlen! Whitlaw él. – Hazudik! – kiáltott fel a bűnözővé lett lovász. – Halott volt, amikor... – Harper gúnyos mosolyát látva belefagyott a szó. – Elizabeth megtalálta, mielőtt kiszenvedett volna. Maga még arra sem alkalmas, hogy lelőjön valakit, de nekem még így is szerencsém volt. Whitlaw két napja örökre elment, és nekünk most már semmi közünk egymáshoz. – Ez az, amiben téved! Szóval nem akar fizetni? – Bodine a szőnyegre dobta a cigarettáját és beletaposta a csizmája sarkával. – Nagyszerű! Ha így áll a dolog, teszek egy látogatást a kedves Elizabethnél. Majd meglátjuk, mit szól, ha megtudja, mi köze volt magának a farmja tönkremeneteléhez! – Maga bolond – nevetett magabiztosan Harper. – Azt hiszi, egy szót is el fog hinni abból, amit mond? Azok után, amit vele és Whitlawval tett? Bármit mond is, rögtön letagadom, és ha választani kell kettőnk között, mindenki nekem fog hinni. Kerüljön csak itt az emberek szeme elé, előbb kötik fel a fára, mint ahogy a bíró ki tudná mondani magára az ítéletet. Magát körözik, Bodine, és nemcsak a Whitlaw elleni gyilkossági kísérletért, hanem a San Miguel környéki marhalopásért is, amikor mellesleg még egy embert is megölt. – Honnan tudja ezt maga? – kérdezte Bodine. – Csodálom, hogy nem látta a körözésről szóló plakátokat. – Láttam őket, de nem sokat értem velük. Nem tudok olvasni.

198

– Nagy kár – jegyezte meg lekezelően Jonas. – Ha megtanult volna, akkor most tudná, hogy John Pratt seriff a nyomában van. – Nyissa ki a széfjét, Harper! – Bodine fenyegetően feljebb emelte a revolvert. – Pénzért jöttem, és semmi kedvem nélküle elmenni. – Márpedig szerintem ezt fogja tenni. Bodine tekintete elsötétült a haragtól. – Azt mondtam, hogy... Nem tudta befejezni a mondatot, mert felpattant a szoba ajtaja és előreszegezett puskával a kezében Cal Stembridge, Harper munkafelügyelője rontott be rajta. Bodine hátrakapta a fejét, arcán elkeseredés és zavar látszott. – Ha nem akarja, hogy szétloccsantsam a fejét, dobja el azt a pisztolyt – szólt rá Cal és fenyegetően közelebb lépett. – Nincs semmi baj – emelte fel nyugtatóan a kezét Harper. – Az úr már éppen távozni kívánt. Igazam van? – Dobja le a pisztolyt! – ismételte meg a felszólítást Stembridge. Bodine tekintete ide-oda ugrált közöttük, felső ajka fölött izzadtság gyöngyözött. Látva, hogy olyan csapdába került, amelyből semmiképpen sem tudja kivágni magát, lehajolt és a padlóra rakta a coltot. Harper odalépett és magához vette azt. – Emiatt a csirkefogó miatt aggódott, főnök? – kérdezte Cal. – Igen. – Akarja, hogy elküldjék valakit a seriffért? – Felesleges. – Na, de... – próbált tiltakozni Stembridge, de gazdája már elfordult tőle és jelentőségteljesen Bodinera nézett. – Azt mondtam, hogy felesleges, de jobban teszi, ha gyorsan felkap a lovára és elvágtat innen, mielőtt meggondolom magam – szólt rá fenyegetően a banditára, majd visszafordult a munkafelügyelőhöz: – A hátsó ajtón kísérje ki, Cal, és lehetőleg ne keltsen feltűnést. A birtok határáig menjen vele, és csak ott adja vissza neki a revolverét. – Biztos benne, hogy... – Hallotta a parancsot, Cal! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Harper. – Igenis, uram – Stembridge megragadta Bodinet, de ő kirántotta kezéből a karját és ördögi vigyorral az arcán odafordult Jónáshoz: – Nekem mindegy, hogy most fizet vagy később, de az biztos, hogy fizetni fog, Harper. – Téved – nevetett Harper. – Ha még egyszer felbukkan a farmom közelében, rögtön golyót kap a koponyájába. Megértette? Most pedig takarodjon! Megvárta, hogy távozzanak, becsapta mögöttük az ajtót, s a kezében tartott konyakospoharat teljes erőből a kandallóba vágta.

199

HUSZONHARMADIK FEJEZET Chase az utolsó pár csepp kávét a földre öntötte és csizmájával a homokot összekaparva eloltotta a tüzet. Az élénkítő italtól kitisztult fejjel nagyot szívott a friss reggeli levegőből, feldobta Blue hátára a nyerget és jó feszesre húzta a szíjat. A forgalmasabb, de hosszabb út helyett, amelyen a lovakat hajtották Las Vegasba, a hegyeken át vezető ösvényt választotta visszafelé, remélve, hogy ezzel értékes órákat nyerhet. Még így is megvolt rá az esélye, hogy késve érkezzen. A sötétség leszálltával kénytelen volt megszakítani útját a Sangre de Cristos keleti lejtőjén. Lefeküdt, de az éjszaka nem hozott neki álmot, csupán a félelmét növelte, hogy nem jut el időben a farmra és nem tudja megakadályozni Libbyt abban, hogy elkövessen egy szörnyű hibát. Harper! Legszívesebben lassú kínhalálra ítélte volna azért, amit az asszonnyal tett. Most, Blue nyergébe szállva is, még mindig azon tépelődött, miként nem vette észre a közte és Bodine közötti kapcsolatot. így, utólag visszapillantva az egész olyan világosnak és egyértelműnek látszott. Arra rájött, hogy valaki szándékosan tönkre akarja tenni Libby gazdaságát, de azt már képtelen volt kideríteni, miért. Amilyen elszánt volt, normális körülmények között az asszony biztosan életben tudta volna tartani a farmot, sőt akár még fel is fejleszthette volna. A kudarc azonban szinte elkerülhetetlenül Harper karjába űzte, úgy, ahogy azt a gazember előre eltervezte. A kantárt megrántva gyorsabb ügetésre nógatta Bluet. Meg akart fizetni Harpernek, s nemcsak a Libby elleni összeesküvésért, hanem a két golyóért is, amelyek csaknem kioltották az életét. A hűvös reggelből forró délután lett, Blue testén habos tajték ütött ki, és Chase hátára is nedvesen tapadt már az ing. Kétezer méter magasságban jártak, ahol már közel van az ég, ritka a levegő és komoly erőfeszítésbe kerül minden egyes lélegzetvétel. A baj olyan váratlanul történt meg, hogy lehetetlen lett volna kivédeni. Blue szélsebesen vágtatott a magasba nőtt fűben, és a napsütötte kövön sütkérező mérges kígyó ha akart, sem tudott volna fedezékbe vonulni előlük. A hüllő halálos csapása a ló mellső lábát érte, s Blue rémülten felágaskodott. Chase éppen ki tudta kapni a lábát a kengyelből és oldalra vetődött, mielőtt lova hátrazuhant volna, de így is alaposan megütötte a hátát. Pisztolyáért kapott és gyorsan felpattant, ám a kígyó addigra már másodszor is odavágott a felkelni készülő lónak. Ezúttal Blue nyakát találta el, halálos pontossággal. Az állal elkínzott hangon felnyerített és vadul vonaglott a marás okozta fájdalomtól. – Neeeeem! – ordította elkeseredetten Chase és a földről felemelkedve most már az őt megcélzó hüllőbe eresztett egy golyót. Másodszor, harmadszor, negyedszer is meghúzta a ravaszt, mindaddig, míg a vadul tekergőző kígyó mozdulatlanná nem merevedett. Blue felé fordult és látta, hogy a ló nehezen zihálva, a fájdalomtól remegő testtel megpróbál lábra állni.

200

– Ne! – jajdult fel és a kantárt megragadva szelíden lefektette az állatot. Ujjai tétován körüljárták a ló nyakán és lábán vöröslő, kígyófogak ütötte halálos sebeket. – Feküdj csak nyugodtan, öregfiú – szólt rá szeretettel a remegő testű Bluera. Tisztában volt vele, mit kell tennie, s ettől fájdalom szorította össze a torkát. A hűséges állat nagy erőlködéssel megemelte a fejét és hozzányomta nedves orrát a kezéhez. – Sajnálom, Blue. Ne haragudj rám. A tragédia olyan gyorsan következett be, hogy semmiképpen sem tudta volna megakadályozni, mégis keserűen vádolta magát, mert vadul hajszolta a lovat, nem figyelt eléggé és a hegyeken át vezető ösvényt választotta a biztonságos, síkvidéki út helyett. Blue megbízható barátja volt, az utolsó, akire számíthatott, és most tőle is meg kell válnia. Nehéz szívvel a nyereghevederért nyúlt és kicsatolta. A ló elhomályosuló tekintetén látszott, hogy a halálos méreg már hatni kezdett. Blue ismét megpróbált felállni, de lába megrogyott és visszazuhant a földre. Chase térdre emelkedett mellette, s míg egyik kezével simogatta, a másikkal kivette szájából a zablát. – Maradj csak, öregfiú! Meglásd, minden rendben lesz... – Chase hangja elcsuklott, látva, milyen feltétlen bizalommal néz rá Blue. Lassan a ló halántékához illesztette a revolver csövét és szemét behunyva meghúzta a ravaszt. A dörrenés hatalmasat visszhangzott a magasba nyúló sziklák között és Chase úgy érezte, hogy a lassan elhaló hangok utolsó reményeit is magukkal viszik. Magába roskadtan ült a Rio Grandé völgye fölé magasodó hegyoldalban és a távoli csúcsok fölött éjfeketéből előbb bíborszínűbe, majd egyre világosabb kékbe váltó eget figyelte. Blue teste már a környéken összeszedett kövek alatt nyugodott, nyerge mellette hevert és a keserűségnél csak a tehetetlenség érzése volt nagyobb Chaseben. Szombat volt, erre a napra tűzték ki Libby és Jonas Harper esküvőjét, s ő tudta, hogy nem lesz képes megakadályozni. Legalább húsz mérföld választotta el a farmtól, túl nagy távolság ahhoz, hogy gyalog időben odaérjen. Örökre el fogja veszíteni Libbyt és Tadet! Az elkeseredett kiáltás lassan gyűlt benne, míg végül már a torkát fojtogatta és képtelen volt visszatartani. – Libbiiii! – üvöltötte bele fájdalmát a néma tájba. Alig ült el azonban a visszhang, egy másik hang is megszólalt benne és ez arra biztatta, hogy ne adja fel ilyen könnyen. Lehet, hogy veszít, lehet, hogy későn érkezik, de akkor is meg kell próbálnia. Gyors elhatározással felpattant és a karabélyáért nyúlt. Minden mást ott akart hagyni, hogy terhétől megszabadulva minél gyorsabban tudjon haladni. Először nem értette, mitől származik a távoli morajlás, miért remeg talpa alatt a föld, de nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjön. Vágtató vadlovak csapata tűnt fel nem messzire alatta a hegyoldalban. Hatalmas manada volt – legalább ötven tagból állt – és sejtette is, hogy Diablóé, de a fekete mént sehol sem látta. Egy fiatalabb, szürkésbarna csődör vágtatott a csapat oldalán, büszkén vigyázva kancáit és csikóikat.

201

Éles nyerítést hallott, oldalra kapta a fejét és a többiektől kissé elmaradva végre megpillantotta Diablót. Az éjfekete mén a hegyoldalban állt, vele csaknem egy magasságban és figyelte, hogyan zúg el alatta egykori csapata. Nyakán a reggeli verőfényben szinte világítottak a fehér forradások, a grizzly támadásának nyomai. Chase csak most jött rá, hogy a Góliáttól elszenvedett sérülések miatt a büszke csődör már képtelen volt megvédeni tulajdonát és át kellett engednie egy fiatalabb és erősebb ménnek. Diablo is ugyanolyan magányos, kiközösített páriává silányult, mint ő. Mozdulatlanul állt és a földet vadul kapáló mént nézte. Diablo dühösen fújtatott, majd felkapta a fejét és tekintete összetalálkozott a Chaseével. Ahelyett, hogy elfutott volna, a ló is mozdulatlanná dermedt és várt. Az állatot figyelve a férfinak eszébe jutott a medvevadászat idején a szurdokban lejátszódott jelenet, amikor a mén néhány másodpercig ugyanígy meredt rá, és egy őrült gondolat fogamzott meg az agyában. Óvatosan a zsákjáért nyúlt és kivett belőle kettőt a Blue számára mindig kéznél tartott kockacukrok közül. Vállára vetette a kantárt és előrenyújtott kézzel, óvatos léptekkel megindult a mén felé. *** – Auuu! Engedd el a fülem! – kiáltotta Tad és megpróbált szabadulni az őt szelíden a hacienda felé vonszoló Early kezei közül. Vadonatúj rövidnadrágja csupa kosz volt és egyik térdharisnyája szakadtan csüngött a bokája körül. – Nézd meg, mit csináltál a szép új nadrágoddal – csóválta meg a fejét az öreg munkafelügyelő. – Úgy nézel ki, mint valami koszos istállófiú és nem úgy, mint aki éppen az édesanyja esküvőjére készül. Az udvarra kiállított zongora körül gyülekező vendégeket látva Early végre elengedte a fiú fülét és kis kerülőt téve a ház felé terelte Tadet. – Mi volt az, ami miatt úgy összekaptál a Higgins gyerekkel? – kérdezte. – Semmi – hangzott az elutasító válasz. Earlyt meglepte a néhány napja Tad viselkedésében tapasztalható változás, de mivel Chase távozása óta Libby is egyfolytában komor volt, úgy vélte, hogy a gyerek is Whitlaw miatt bánkódik. – Mióta a lovakat elvittük – folytatta –, mintha mindenkivel csak veszekedni akarnál. Édesanyáddal, velem... még Patch is kezdi megszokni, hogy jobb, ha kitér az utadból. Nem mondanád el, mi a baj, Taddy? – Nem. – Hiányzik Chase? – Eh! – legyintett dühösen a fiú. – Ne próbálj engem becsapni, te gyerek. – Nem vagyok gyerek! Ő pedig áruló – Tad érzelmei egy pillanatra áttörték a maga köré vont láthatatlan burkot. – Azért, mert elment? – Azért, mert meglőtte apát! – Miről beszélsz? – Early megtorpant és értetlenül nézett a fiúra.

202

– A háborúban. Azért jött, hogy odaadja anyának a medaliont, amit apától kapott, amikor haldoklott. Hazudott nekem és anyának is. Gyűlölöm! Megvolt hát a hiányzó láncszem, amely végre érthetővé tette az öreg számára Whitlaw és Libby Honeycutt furcsa kapcsolatát. Ha nem ismerte volna olyan jól Chaset, talán el is fogadja, amit Tad mondott, de így megmaradtak a fenntartásai és sejtette, hogy a dolog bonyolultabb, mint ahogy azt a gyerek képzeli. Érezte ugyanakkor, hogy a gyerek számára túl nagy a hirtelen vállára nehezedett teher, és amennyire csak tőle tellett, megpróbált könnyíteni rajta. – Szóval gyűlölöd? – kérdezte. – Úgy gondolod, ugye, hogy abban az emberben, aki az édesapád ellen harcolt, semmi jó sem lehet? Tad lehajtotta a fejét és cipője orrával szótlanul rugdosta a homokot. –Azt hiszem, igazad van – folytatta Early. – Semmirekellő alak az olyan, aki ilyen nagy utat megtesz, hogy találkozzon édesanyáddal, ahelyett, hogy elhajította volna a medaliont, mint azt egy becsületes jenki tette volna. Aztán, amikor látta, hogy anyukádnak milyen nehéz dolga van, még volt képe itt maradni és segíteni neki... semmi ember az ilyen, pláne, hogy még pénzt sem fogadott el a munkájáért. Volt pofája azt mondani, hogy adjam vissza anyádnak a bérét, miután elment – az öreg rosszallóan megcsóválta a fejét. – Bolond egy alak. Tad zavartan az öreg munkafelügyelőre emelte a tekintetét. – Hát igen – folytatta az öreg. – Mit is lehelne rá mondani, mikor annyi időt képes volt eltölteni veled. Dobozt készített Charlienak és még fütyülni is megtanított. Utolsó gazember az ilyen. – Igen, tudom, de... – szólalt meg bátortalanul a gyerek. – Nem az volt, akinek te hitted? – fejezte be helyette a mondatot Early. – Ezt akartad mondani? Az ilyesmi elég gyakran előfordul velünk, fiam. Egy embert soha nem szabad a múltja alapján megítélni, mindig azt kell nézni, hogy most hogyan viselkedik. Hidd el nekem, hogy a szeretet és a gyűlölet édestestvérek, és néha annyira hasonlítanak egymásra, hogy meg sem tudod különböztetni őket. Megteheted, hogy táplálod magadban az iránta érzett gyűlöletet, míg végül már mindenkit gyűlölni fogsz, de azt is, hogy megpróbálsz visszaemlékezni a sok jóra, amit édesanyádnak és neked tett. Akármelyiket választod is, azt nem fogom engedni, hogy elrontsd anyád esküvőjét. Indíts befelé arcot mosni és rendbe szedni magad! Az előcsarnokba lépve Nórába és Libbybe botlottak. A lány éppen az utolsó igazításokat végezte az elegáns esküvői ruhán. – Tad! Mi történt, az Istenért?! – kiáltott fel Libby, amikor meglátta a fiát. A gyerek lerázta magáról Early kezét és lehajtott fejjel megállt az anyja előtt. Libby az álla alá nyúlt, felemelte és gyengéden megkérdezte tőle: – Honnan szerezted ezt a kék foltot a szemed alá? – Az istálló mögött találtam meg, éppen Bruce Higginsszel verekedett – magyarázta Early. – A vendégek közben már odakint várnak. Fél órája el kellett volna kezdődnie az esküvőnek. – Tudom – sóhajtott fel az asszony. – Mindjárt készen leszünk. Köszönöm, hogy megkereste Tadet. Kérem, nyugtassa meg Mr. Harpert is, hogy azonnal megyünk.

203

– Igenis, asszonyom – válaszolt kalapjának karimáját megbökve a munkafelügyelő, s ment is, rögtön teljesíteni a kérést. – Na, nézzük, mi van veled, fiatalember – szólt Nora és gyengéden megpaskolta Tad fenekét. A nadrágból valóságos porfelhő szállt fel. – Hát, ezt bizony muszáj lesz kikefélni. Gyerünk. Tad már mozdult is, de Libby megfogta a karját és egy csókot nyomott a fejére. – Ugye tudod, mennyire szeretlek? – kérdezte tőle. A gyerek némán bólintott, de nem nézett anyjára. – Én is tudom, hogy szeretsz, bár az utóbbi néhány napban nem nagyon mondtad – sóhajtott fel az asszony. – Meglátod, minden rendben lesz, kisfiam. Anélkül, hogy anyja csókját viszonozta volna, Tad némán kisietett Nora után. Napok óta így viselkedett már, és Libby kezdett kételkedni benne, hogy valaha is képes lesz ismét megnyílni előtte. Mikor a lovakat elhajtották, el sem búcsúzott Chasetől, de ő látta, hogy fent ül a szénapadláson és hosszan bámul a férfiak után. Akkor kezdődött, és attól a naptól fogva szinte nem akadt senki, akihez hajlandó lett volna akár csak egyetlen emberi szót is szólni. Az egész világra dühös volt, és Libby úgy érezte, tudja is, miért. Dühös volt ő maga is, hiszen Chase Whitlaw fenekestől felforgatta az életüket. Mióta elment, nem múlt el nap anélkül, hogy ne gondolt volna rá, ne sajnálta volna dühös szóváltásaikat és ne átkozta volna magát ostoba büszkeségéért. Mindennek persze már semmi haszna sem volt, a férfi örökre eltűnt az életéből, magával víve az utolsó esélyt is arra, hogy még egyszer boldog legyen az életben. – Mindenki magára vár, Libby! – figyelmeztette az ajtót belökve Early. – Miss Hattie már a nászindulót játssza. Libby egész testében remegve belékarolt, s az öreg megkérdezte: – Biztos benne, hogy ezt akarja, asszonyom? Még nem késő, meggondolhatja magát, ha nem biztos abban, hogy helyesen cselekszik. – Nincs semmi baj, Early – felelte Libby. – Ilyenkor azt hiszem, természetes, ha izgatott egy kicsit az ember. – Hát persze. Ahogy gondolja, asszonyom. Kiléptek az ajtón és lassan elindultak a nagy nyárfa felé, amelynek lombjai alatt Jonas, a pap és negyvenöt vendég várt már rájuk. Vége, innen már nincs visszaút – gondolta Libby, s csupán arra ügyelt, hogy lábai kitartsanak össze ne rogyjanak alatta a szertartás végéig. Miss Hattie, a templomi orgonista ismét belekezdett a nászindulóba, de a zongora hangjaiba furcsa, távoli morajlás vegyült. Jonas hátrafordult és a szomszédos hegyoldalban egy nyaktörő iramban feléjük vágtató magányos lovast vett észre. Éjfekete ménen ült, amely szinte úszott a levegőben. Harper résnyire szűkült szemmel figyelt és arca elsötétült a dühtől, mikor felismerte a rémisztően szép állat nyergében ülő férfit. – Ne tedd, Libby! – ordította Chase és leugrott a hosszú vágtától tajtékos, fáradtan fújtató Diablo hátáról. – Nem mehetsz hozzá!

204

Az asszony, még mindig Early karjába kapaszkodva, döbbenten megtorpant. – Chase... mi... – dadogta, semmit sem értve abból, ami körülötte zajlik. – Harper volt az! – Chase vádlón szögezte az ujját Jonasra. – Az egészet ő tette! – Mi az ördögről beszél maga, Whitlaw?! – támadt rá dühösen Harper. – Hogy képzeli, hogy csak úgy beállít ide és megzavarja... – Folytassa csak! – szólt rá a vágtától még mindig zihálva Chase. – Mondja el, hogyan akarta tönkretenni Libby farmját! Meséljen arról is, hogyan fogadta fel Trammel Bodinet, hogy addig ártson neki, amíg már nem lesz más választása, mint magához fordulni! Libby elkerekült szemmel hallgatta a vádakat, tekintete zavarodottan röpködött a két férfi között. – Magának elment az esze! – ordította Harper. – Takarodjon innen, mielőtt... – Mielőtt lelő? – fejezte be helyette a mondatot Chase. – Egyszer már megpróbált végezni velem. Akkor nem sikerült, és kétlem, hogy most, ennyi vendég előtt ismét megkísérelné. Tanúk jelenlétében cselekedni nem a maga stílusa – kiáltotta és határozott léptekkel, mint aki tökéletesen biztos az igazában, megindult Harper felé. Jonas indulattól remegő arccal hátrább lépett. – Semmi közöm a maga elleni támadáshoz és Trammel Bodinehoz – tiltakozott. – Nincs semmilyen bizonyítéka. Hazudik, Elizabeth! Hát nem látja, hogy hazudik?! – Valóban? – kérdezett vissza magabiztosan Chase. – Gondold végig a történteket, Libby! Mikor kezdődtek a gondjaid? Malachi halála után? Azt követően, hogy Jonas megkérte a kezedet és megbizonyosodott róla, hogy a farmot sem akarod eladni, és feleségül sem akarsz menni hozzá? Mi haszna származhatott volna Bodinenak abból, hogy neked bajt okozott? Semmi, ő csak a munkáját végezte, amiért megfizették, de a munkaadója nem te voltál, hanem a vőlegényed! – Teremtő Isten, Chase... – jajdult fel Nora, és Libby mellé lépve rémülten megragadta az asszony kezét. Az esküvőre összegyűlt vendégek körében is izgatott morgás kezdődött. Pratt seriff lépett elő és határozottan megállt Chase előtt. – Nagyon súlyos vádak, amiket mond. Van rájuk bármilyen bizonyítéka, Whitlaw? – kérdezte. – Van, bár ahhoz talán nem elegendő, hogy a bíróság kimondja az ítéletet – felelte komor arccal Chase. – Las Vegasban volt egy kis beszélgetésem Clay Allison barátunkkal, aki véletlenül éppen az én revolveremet hordta a derekán. Azt, amit Trammel Bodine vett el tőlem, miután lelőtt. Bevallotta, hogy Bodinetól vette a fegyvert, miután annak elfogyott a pénze, amelyet Jonas Harpertől kapott, hogy hallgasson arról, ami velem történt. – Nem.... – nyögött fel halottsápadtan Libby, és jól meg kellett kapaszkodnia Early karjában, hogy el ne essen. – Hazugság! – tiltakozott Harper. – Csupa aljas hazugság, amit mond! – A seriffhez fordult és rábeszélő hangon folytatta: – John, csak nem fog jobban hinni egy bűnözőnek és egy otthontalan csavargónak, mint nekem?! Rágalom, amit ez az ember mond! Semmi közöm ahhoz, amiről beszél. Whitlaw egyszerűen féltékeny rám, mert kezdettől fogva magának akarta Elizabethet.

205

– Ebben igaza van – jelentette ki határozottan Chase. – Akartam és még mindig akarom, s meg fogom akadályozni, hogy a magáé legyen azok után, amiket elkövetett! – Menjen a pokolba, Whitlaw! Elizabeth már nekem ígérte a kezét! – Tekintse érvénytelennek az ígéretet! – Hagyják abba! – kiáltott rájuk Libby, kiszakítva magát Early karjából. – Hagyják abba mind a ketten! Harper azonban nem törődött vele. Vadul Chasere vetette magát, de ő kivédte az ütését és hatalmas erővel állon vágta Jonast. Harper feje hátracsuklott, de rögtön össze is szedte magát és második ütése már talált – Chase a földre bukott. – Ne! – kiabált kétségbeesetten az asszony. – Chase, az Isten szerelmére... A verekedők azonban már nem hallották a szavait, a porban hempergőzve vadul csépelték egymást. Harpernek a szája hasadt fel, összevérezve hófehér ingét, Chasenek pedig a szemöldöke sérült meg. A vendégek rémülten állták körül a küzdőket. Egy nő elájult az izgalomtól, egy férfi pedig oda akart ugrani, hogy szétválassza őket, de John Pratt visszatartotta: Hagyja csak! – szólt rá. – így talán sikerül tisztázni a dolgokat. Libby nem bírta tovább nézni a jelenetet. Fájt neki azt látni, hogy Chase őérte harcolva újabb sebeket szerez és képtelen volt elviselni a körülállók rászegeződő zavart pillantásait. Megfordult, berohant a házba és az ajtót becsapva lehunyt szemmel, zihálva támasztotta neki a hátát. Reszketve állt ott és kétségbeesetten próbált rendet teremteni vadul örvénylő gondolatai között. Jonas lenne az oka minden bajnak, ami az utóbbi időben érte? Ő bérelte volna fel Bodinet, hogy tönkretegye a gazdaságát? Hogy is lehetett olyan vak, hogy ne vegye ezt észre? Hogyan volt képes megbízni egy ilyen emberben? Ennyire hibásak lennének a döntései, ilyen könnyen a bolondját lehet járatni vele? És Chase – a férfi, akit szeret, aki majdnem meghalt miatta és most is érte küzd. Vele kapcsolatban is tévedett volna? Rosszul döntött, eldobva magától a szerelmüket? Hát nem bizonyította már be elégszer, mennyire szereti? Mintha most hallaná őket, úgy jutottak eszébe a mondatok, amelyeket szeretkezésük éjszakáján halott tőle. És maga, Libby? Mi lesz a maga vágyaival, álmaival? Képes lenne enélkül leélni az életét? Most már biztosan tudta, hogy Chase nem a szeretkezés fizikai aktusára gondolt, amikor ezt kérdezte, hanem szerelmük legyőzhetetlen erejű érzésére, amely utat tört magának minden gáton, lebírhatatlannak tetsző akadályon át. Halk léptek zaja térítette magához és szernél kinyitva rémülten fel akart kiáltani, de Trammel Bodine tenyere a szájára tapadt, másik keze pedig a torkát markolta meg. – Nocsak, nocsak – szólt vigyorogva Trammel. – Micsoda szerencse! Magához rántotta és revolverét a halántékához szorította. – Egyetlen hang és szétloccsantom ezt a csinos kis fejecskét – súgta a fülébe.

206

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET – Én... nem fogok... kiabálni – dadogta rémülten Libby és engedelmesen tűrte, hogy a bandita elrángassa az ajtótól. – Kérem... ne bántson... – Lám csak, hogy megszelídült, Libby – válaszolt önelégült vigyorral az arcán Bodine. Az ablakhoz húzta az asszonyt és kipillantott az udvarra – odakint mindenki háttal állt a háznak és csak a verekedőket figyelte. Libby rémülten jött rá, hogy senki még csak észre sem vette az eltűnését. Miért is nem maradt odakint a többiekkel? – Mi a fene az ott? – kérdezte Bodine. – Azt hittem, most lesz az esküvője. – Chase... Jonas... – motyogta összefüggéstelenül az asszony. – Whitlaw és Harper püföli egymást maga miatt? – nevette el magát vészjóslóan a bandita. – Ez éppen kapóra jön nekünk, drágaságom. – Mit akar tőlem? – Ami jár nekem, sőt lehet, hogy még egy picivel többet is – Bodine felkapta a padlóról a zsákját és a legközelebbi szoba felé lökdöste Libbyt. A zsák megcsörrent – pénz volt benne, Harper pénze. – Érzi ezt? – kérdezte a bandita. – Hallja ezt a mennyei csilingelőst? Ebben a zsákban van a jövőm. Rendes volt Harpertől, hogy ennyi vendéget hívott és megkönnyítette a dolgomat. Nyugodtan besétáltam és elvettem, ami jár nekem. – Bodine megragadta és a tágas szobákon át a ház hátsó frontján lévő konyháig rángatta az asszonyt. Libby érezte, hogy szóval kell tartania és megkérdezte: – Azért jött, hogy kirabolja? – Azért jöttem, hogy megfizessek neki. Elkövette azt az óriási hibát, hogy alábecsült, ezt pedig senkitől sem tűröm el – felelte a gazember és még erősebben szorította Libby halántékához a revolvert. Az asszony kihallotta hangjából a végső elszántságot, érezte, hogy nincs számára menekvés, és ettől furcsa módon kissé megnyugodott. Az ajkából szivárgó vért lenyalva minden erejét összeszedte, hogy harcolni tudjon ellene, mert bár a győzelemben nem bízott, harc nélkül semmiképpen sem akarta megadni magát. – Én soha nem becsültem le magát, Bodine – mondta neki. – Mindig tudtam, hogy tíz embernek is elegendő bátorság szorult magába – folytatta, és látta, hogy szavai nem tévesztették el a célt, erősen meglepték Bodinet. – Sikerült is komoly tekintélyt szereznie magának a környéken. – Így igaz. Eljön még az idő, amikor rólam is írni fognak azokban a tízcentes regényekben. – Biztos vagyok benne, hogy így lesz. Persze, nem tudom, mit mondanak majd magáról, ha megtudják, hogy egy asszony háta mögé bújt, amikor menekülni akart. – Nem bújok a maga háta mögé – csattant fel dühösen a bűnöző. – Magammal viszem, mint... mint túszt – röhögött fel a megfelelő kifejezés megtalálása fölött érzett örömében, és beljebb rángatta Libbyt a konyhába. A hatalmas tűzhely felől áradó hőség egy pillanatra szinte letaglózta az asszonyt. Beletelt néhány másodpercbe, míg

207

összeszedte magát és végig tudta jártatni tekintetét az esküvői ebédre szánt ételekkel megrakott asztalokon. – Semmi szüksége rám – mondta, nyugalmat erőltetve a hangjára. – Mindenki a ház előtt van és senki sem fogja észrevenni, amikor elmegy... – Úgy látom, még mindig nem érti, miről van szó – válaszolta jéghideg hangon Bodine. – Magammal viszem, mert így lesz teljes a bosszúm. Nemcsak a pénzét veszem el, hanem az asszonyát is. – Nagyon téved, Trammel – Libby hangja most már minden erőfeszítése ellenére enyhén megremegett. – Nem vagyok az asszonya. Tudom, hogy becsapott. Chase azért jött, hogy ezt elmondja nekem. Sikerült kiderítenie, hogy maga végig Jonasnak dolgozott... – Hogyan? – Bodine vadul belemarkolt az asszony karjába. – Clay Allison mondta el neki... – A rohadék! Az ablakhoz rángatta Libbyt. Cal Stembridge mintegy tíz méternyire tőlük, a ház sarkánál állt és a verekedőket figyelte. A munkafelügyelőt látva Bodine dühösen elkáromkodta magát. – Hát nem látja? – kérdezte a felcsillanó lehetőségnek megörülve Libby. – Csak akadályoznám... ha megpróbálna magával vinni... – Pofa be! – dördült rá a bandita. A konyha hátsó ajtaja felpattant és Maria, Jonas fiatal mexikói konyhalánya lépett be rajta. Libbyt és Bodinet meglátva rémülten elkerekült a szeme. – Madre de Diós! – kiáltott fel és szájához kapta az öklét. – Maria! Vigyázzon! –figyelmeztette az asszony. Trammel a lányra emelte a revolverét és rögtön lőtt, de elkésett, mert Mariának éppen sikerült visszaugrania és berántani maga mögött az ajtót. A lövedék tompa puffanással a vastag fatáblába vágódott. – A szentségit! – szitkozódott Bodine, és Libbyt tartó keze egy pillanatra ellazult. Az asszony gondolkodás nélkül kihasználta a kínálkozó alkalmat és könyökét teljes erőből a bandita oldalába vágta. – Rohadt szuka! – jajdult fel Bodine, s a pénzzel teli zsákot is kiejtve a kezéből egy pillanatra összegörnyedt. A menekülés lehetőségét megsejtvén Libby futni akart, de csak két lépést tudott megtenni, mikor érezte, hogy a szoknyáját megmarkoló kéz visszatartja. Felsikoltott és ismét nekilódult, a finom batiszt pedig nem tudott ellenállni az erős rántásnak és elszakadt. Az újonnan támadt remény azonban csak egy pillanatig tartott, mert Bodine rávetette magát, és hiába harcolt az asszony, sikerült elkapnia a csuklóját. Libby inkább csak sejtette, mint látta a meglendülő kezet. Darabokra hullott körülötte a világ, mikor a revolver agya a halántékának vágódott. Az ételekkel rakott asztalnak zuhant, de hasztalan próbált megkapaszkodni a térítőben, a felhalmozott edényekkel együtt magával rántotta és lassan lecsúszott a konyha hideg kőpadlójára. Tehetetlen volt és moccanni sem bírt, de öntudatát nem veszítette el és tisztán látta, hogy az asztalról lezuhanó petróleumlámpa darabokra törik és kiömlő tartalma széles patakban elindul a nyitott tűzhely felé.

208

Lövéseket hallott és fejét felkapva látta, hogy Bodine testét a falhoz préselve igyekszik kikerülni az ablakon át záporozó lövedékeket. Maria! Biztosan ő figyelmeztette a többieket, mi történik a házban. A szédüléssel küszködve megpróbált négykézlábra emelkedni, és elködösülő tekintettel észrevette, hogy a petróleumcsík eléri a tűzhely peremét. Mint mikor lőport lobbantanak be, láng csapott át a konyhán, belekapott a padlóra rántott térítőbe és pillanatok alatt felkúszott a száraz fából készült asztal lábain. Libby ajkát rémült kiáltás hagyta el, s megpróbált a kijárat felé kúszni, de mindjárt vissza is rettent, meglátva az útját elzáró lángokat. Egyetlen esélye maradt a menekülésre – ha a szobák felé indul, amerről jöttek. – A rohadt életbe! – üvöltötte Bodine, s a bokáját elkapva maga felé húzta Libbyt. – Maradjon nyugton és meg ne merjen moccanni! – Engedjen... – könyörgött sírva Libby. – Hát nem látja, hogy mindketten itt égünk? – Nem! Ennyi pénzzel nem! – kiáltotta szinte eszelősen a bandita. Elengedte az asszonyt és a zsákért kapott, de elkésett, a villámgyorsan terjedő lángoktól már az is tüzet fogott. Libby az ebédlőbe nyíló ajtó felé lendült, de a füst már oda is áttódult, és a sűrű gomolygásban semmit sem látott. Torka összeszorult, erős köhögés vett rajta erőt, s könnyein át látta, amint a konyhából átkúszó lángok belekapnak a falakat borító selyemtapétába. Nekiütközött az asztalnak, megtántorodott, majd szoknyája alját felkapva és szája elé szorítva próbált tovább menekülni, de már nem volt hozzá ereje. Tájékozódó képességét elvesztette, és úgy érezte, szétszakad a tüdeje. Látása elhomályosult, fekete köd ereszkedett le körülötte, s utolsó világos pillanataiban még arra gondolt, miért is nem szorította magához és csókolta meg Tadet, s miért nem mondta meg Chasenek, mennyire szereti... *** Chase ökle Harper gyomrába vágódott s a farmer összegörnyedt a fájdalomtól. Mindketten véresek voltak és szinte a végsőkig kimerültek, de egyikük sem hagyta abba, rogyadozó lábakkal ugyan, de elszántan folytatták a küzdelmet. – Megöllek, te utolsó gazember – zihálta Chase és véreset köpött a porba. – Menjen a pokolba, Whitlaw – hörögte Jonas. Meglendítette az öklét, hogy Chase arcába vágjon, de eltévesztette a célt, a lendülettől előrebukott és a földre zuhant. Chase térdre dobta magát mellette, megmarkolta mellén az inget és az arcába kiáltott: – Mondja meg nekik! Mondja el, hogyan akart megölni, akkor talán meghagyom az életét! – Jonas! Beszélj, az Isten szerelmére! – könyörgött a bátyjának Nora is, majd kétségbeesetten rögtön a seriffhez fordult: – Nem tudja megállítani őket? Meg fogják ölni egymást!

209

– Elég volt, Chase! – avatkozott közbe most már Elliot is. – Egy frászt volt elég... Megelégelve a verekedést, Pratt lépett oda hozzájuk és Chase vállára tette a kezét. –Bradfordnak igaza van. Hagyják abba! Ezzel semmit sem oldanak meg! – Norához fordult és megkérdezte: – Mit tud a dologról, Miss Nora? – El is feledkeztem róla, de... ugye ő volt itt akkor éjszaka, Jonas? Trammel Bodinenal beszélgettél a dolgozószobádban akkor éjszaka, amikor Chase1 lelőtték. Akkor nem ismertem meg, mert sötét volt a házban, ő pedig piszkos és borotválatlan volt. Akkor azt mondtad, hogy munkát keresni jött, de ugye nem így volt? – Nora vádlón nézett a bátyjára. – Beszéljen! – szólt rá Jonasra Chase. – Ha maradt még magában egy cseppnyi becsület, mondja meg az igazat, Harper! Harper elkeseredetten megrázta a fejét és beszélni kezdett: – Semmi közöm ahhoz, hogy meg akarták ölni... esküszöm! Soha nem kívántam a halálát. Bodine gyűlölte magát... Én csak azt akartam, hogy eltűnjön a farmról... ne legyen Elizabeth közelében – Jonas pillantása bűntudatról árulkodott. –És maga azt hiszi, hogy én ezt be is veszem? – kérdezte dühösen Chase, s a tömegből is többen kétkedően összesúgtak. – Nem érdekel, mit gondol – válaszolt lemondóan, összevert bordáit tapogatva Harper. – Én az igazat mondom. Bodine nem az az ember volt, akinek hittem, amikor felfogadtam. A lelkiismeret szikrája is hiányzott belőle. Igen, én mondtam neki, hogy nehezítse meg Elizabeth dolgát, segítsen elérni, hogy hozzám jöjjön feleségül. Én csak a legjobbat akartam neki! Túl makacs volt ahhoz, hogy belássa, egyedül nem boldogulhat. Halálra dolgozta volna magát a farmért, én pedig... rettenetesen vágytam utána. Hát olyan nagy bűn az, hogy gazdagságot, jólétet akartam biztosítani neki, mikor nincsen semmije? Chase dühösen eltaszította magától és felállt. – Igen – válaszolta utálkozva. – Nem a maga dolga, hogy döntsön a sorsáról. – Nem akartam bajt okozni senkinek – folytatta Harper. – Bodine puszta gonoszságból messze túlment azon, amire felfogadtam. Megzsarolt, amikor megpróbáltam kiadni az útját. Nora akkor találkozott vele. Isten látja a lelkem, hogy nem ezt akartam. Először senki nem értette, mitől származik a furcsa hang, de mikor megismétlődött, mindenki egyből felismerte a fegyverropogást. John Pratt előrántotta a revolverét és bizonytalanul tett néhány lépést a ház felé. – Mi az ördög lehet az? – kérdezte bizonytalanul. Chase körbenézett a közelében állókon és jeges félelem markolt belé, mivel nem találta azt az egyetlen arcot, amit keresett. – Hol van Libby? – üvöltötte el magát kétségbeesetten. – Amikor verekedni kezdtek, még itt állt mellettem – válaszolta zavartan Early. Chase éppen háttal állt a háznak, mikor Maria zokogva előbukkant a sarok mögül és anyanyelvén kiabálva rémülten futni kezdett feléjük. – Fuego! Fuego! Ay, Diós! La Senora Honeycutt está en la cocina con el gringo!

210

John Pratt mindössze egyetlen szót értett az elhangzottakból, de ez is elég volt ahhoz, hogy arca halottsápadttá váljon. – Tűz van! – kiáltott rá rémülten a körülötte állókra. – Nem!... az nem lehet! – tiltakozott Harper és remegő lábakkal feltápászkodott a földről. Ám a szavait rögtön meg is cáfolta a ház ablakaiból felszálló füst. – Hozzanak vödröket az istállóból! – rendelkezett Pratt. – Álljanak sorba és az itatóvályútól adogassák a vizet! Chase elkapta a még mindig hisztérikusan kiabáló Mariát és a vállánál fogva jó erősen megrázta. – Beszélsz angolul?! Hol van Mrs. Honeycutt?! Hol van? – A házban – válaszolt némileg magához térve a lány. – El hombre... annak az embernek... una pistola... revolvere van! – Milyen embernek?! – Nem ismerem! – Marián ismét erőt vett a zokogás. – Le akart lőni! La senora... pisztoly van nála és nem engedi... – Ez csak Bodine lehet! – szólt elszörnyedve Chase. – Fogva tartja Libbyt! – Nem, az lehetetlen – motyogta zavartan Harper. – Nem lehetett olyan bolond, hogy visszajöjjön. Chase ezt már nem is hallotta. Vadul odarohant a legközelebbi itatóhoz, ledobta a földre a pisztolyát és ruhástól belevetette magát a vályúba. El, aki szorosan ott volt a nyomában, lekapott az egyik póznáról egy lópokrócot, bemártotta a vízbe és kezdte maga köré tekerni. – Hát te mi az ördögöt csinálsz? – nézett rá értetlenül Chase, s a vízből kimászva a fegyveréért nyúlt. – Megyek veled. – Nem! Maradj itt! – Szükség lehet segítségre – próbált tiltakozni Elliot. – Libbynek pedig orvosra – torkolta le a bátyja. – Nem akarok két ember kimenekítésével vesződni! – Akkor legalább ezt vidd magaddal – El feléje dobta a pokrócot. – Ha magadra tekered, valamivel több időt tölthetsz bent. Chase futás közben borította fejére és vállára a pokrócot. A szeme sarkából látta, hogy rémült arccal, felhúzott pisztollyal a kezében Harper is a hacienda felé rohan. Szinte ordított róla a végső elkeseredés, amiért néhány perc leforgása alatt egész világa összeomlott: elveszítette a menyasszonyát, az ismerősei körében élvezett tekintélyét, s a háza is lángokban állt. Chase a legcsekélyebb sajnálatot sem érezte iránta, de nem akarta, hogy életét veszélybe sodorva elővigyázatlanul berontson a házba. – Harper! Vissza! – kiáltott rá, de Jonas mintha nem is hallotta volna. – Két percet sem fog így kibírni odabent! – Megölöm! – üvöltötte szinte eszelősen a férfi. – Ő fogja megölni magát! – Fogva tartja Elizabethet.

211

– Harper, várjon! A figyelmeztetés feleslegesnek bizonyult, mert felpattant a ház ajtaja és nyakában hordott kendőjét egyik kezével a szája elé szorítva a másikban pisztolyt tartva Trammel Bodine tántorgott ki a verandára. Ahogy a két férfit meglátta, azonnal lőtt, de Chasenek még volt rá ideje, hogy lebukjon a földre. Harpert mellkasán találták a golyók, de csodával határos módon nem törték meg a lendületét. Maradt annyi ereje, hogy felemelje a pisztolyát és a háztól nem messze lévő liget felé futó alak után lőjön. Az első golyó csak a kalapját tépte le Bodinenak, de a második a lábába fúródott és a bandita elzuhant. Rögtön térdre is emelkedett azonban és célba vette Harpert, de Chase gyorsabb volt, előbb húzta meg a ravaszt. Vörös folt jelent meg Bodine mellkasán, szeme csodálkozva tágra nyílt, kezéből kihullt a pisztoly. Oldalra fordulva egy pillanatig értetlenül bámult Chasere, majd teljes hosszában elterült a földön. – Jonas! – sikoltotta Nora és Elliottal a nyomában a bátyjához futott. Chase közben már a verandán járt. Mély lélegzetet vett, fejére rántotta a nedves pokrócot és berontott a házba. Sűrűn gomolygott körülötte a füst, s a szeme pillanatok alatt megtelt könnyel. Egy pillanatra elrántotta szája elől a pokrócot és elkiáltotta magát: – Libby! Választ nem kapott, csak a lángoló bútorok recsegését hallotta. Jeges félelem szorította össze a szívét. Az asszony nálánál jóval hosszabb ideje van itt, ebben a pokolban, s már ő is alig tud lélegezni. Mi lehet akkor vele? – Libby! Hol vagy? – hívta kétségbeesetten. Lehajolt, bízva benne, hogy úgy könnyebben meglátja a padlón aléltan heverőt, s némi megkönnyebbüléssel vette észre, hogy odalent mintha nem lenne olyan sűrű a füst. Kezével kaszálva haladt előre, de csak felborult székek kerültek az útjába. Már éppen meg akart fordulni, mikor hirtelen megérintette az asszony haját. Libby összegömbölyödve hevert a földön, s mikor Chase melléje kuporodva magához szorította, halkan felnyögött. A férfi visszatérő reménnyel karjába emelte, s maradék erejét összeszedve, elindult vele arrafelé, ahol az ajtót sejtette. – Chase! – hallatszott valahonnan a szürke gomolygásból Elliot hangja. – Folytasd! – kiáltotta fájó tüdővel Chase. – Nem látom az ajtót... – Erre! Erre gyere! Ez az! Még néhány lépés! Ha homályosan is, de Chase előtt feltűnt El alakja, aztán érezte, hogy erős kezek ragadják meg és az ajtó egyre világosabbá váló négyszöge felé vonszolják. Mögöttük robaj hallatszott – a mennyezet egy darabja zuhant be a szobába. Chase lábai megroggyantak, de mielőtt még eleshetett volna, El átvette tőle Libbyt, John Pratt pedig megfogta a karját és kitámogatta a lángoló pokollá változott házból. Térdre bukva hosszan zihált a földön, megpróbálva kitisztítani tüdejét a benne felhalmozódott füsttől. Elvette a vízzel teli csuprot, amit a seriff nyújtott féléje és hosszú kortyokban itta a hűs, torkának kínzó fájdalmát enyhítő italt. Ahhoz még nem volt ereje, hogy lábra álljon, de négykézláb odavánszorgott az egyik fa alatt ájultan heverő Libbyhez, akit El éppen elsősegélyben részesített. Az asszony szeme csukva volt, arca halottsápadt, s csak mellkasa lassú emelkedése és süllyedése árulta el, hogy van még benne élet.

212

– Mi a helyzet? – Chase rémült, kérdő tekintetet vetett öccsére. – Él – válaszolta Elliot. – Sajnos rengeteg füstöt nyelt és nagyon egyenetlen a lélegzése. – A padlón feküdt – Chase hangja elcsuklott. – Ugye rend bejön, El? Elliot nem válaszolt rögtön és a tekintete sem sok jóval kecsegtetett. Megfogta Libby állát, oldalra fordította a fejét és Chase megpillantotta az asszony halántékán sötétlő véraláfutást. – Valami fejbe vágta – magyarázta az orvos. – Egyelőre azt sem tudom megmondani, hogy az ütéstől vagy a beszívott füsttől veszítette-e el az eszméletét – Elliot egy nedves kendővel óvatosan letörölte a sebet. – Ezt itt el tudom látni, ami viszont a tüdejét illeti... majd meglátjuk. Még várnunk kell, hogy pontosan meg lehessen állapítani, mi is történt vele. Chase az asszonyhoz hajolt, száját az arcára szorította és elkínzott hangon, könnyeivel küszködve kérlelni kezdte: – Ne halj meg! Kérlek, ne halj meg! Szeretlek, Libby. Hallod, szeretlek! – Anya! – Tad rohant oda hozzájuk és térdre vetette magát az édesanyja mellett. – Anya! Ugye... – nem fejezte be a kérdést, csak rémülten nézett Chasere. – Él, Taddy, csak rengeteg füstöt nyelt – próbálta megnyugtatni a férfi. A gyerek ereje csak eddig tartott. Karja Chase nyaka köré fonódott, teste megrázkódott a feltörő zokogástól. – Az egész... az én hibám... – hüppögte. – Miket nem beszélsz – Chase magához szorította a fiút. – Ilyesmire még csak ne is gondolj! Nem a te hibád. Édesanyád... – De igen – tiltakozott Tad. – Olyan szomorú voltam... és mindenkit utáltam, mikor elmentél. Anya megpróbálta... elmondani, hogy... miért szeretett meg téged... de én meg sem hallgattam. Annyira sajnálom... – Tudom, fiam – válaszolta Chase és bátorítóan simogatni kezdte a gyerek tarkóját. – Annak, ami történt, semmi köze a te viselkedésedhez. Megértem, hogy borzasztóan elkeseredett voltál, és édesanyád is megérti. Nagyon szeret téged és... meglásd, meg fog gyógyulni. – Megígéred? Chase némán bólintott, pedig maga sem volt biztos abban, amit mondott. Mögöttük most már az egész ház lángokban állt és összeomló falak robaja hallatszott. Az esküvőre egybegyűlt vendégek belátták, hogy képtelenek megfékezni a tüzet és lehetetlenül állva, némán nézték a hacienda pusztulását. Libby pillái megrebbentek, s az első, akit szemét kinyitva meglátott, a szeretett férfi volt, amint szorosan magához öleli a fiát. Csendben nézte őket, itta magába a már nem remélt, boldogító látványt. Megpróbálta mélyen beszívni a friss levegőt, de tüdejébe fájdalom hasított és kínzó köhögés rázta meg a testét. Torka égett, feje rettenetesen fájt, de mégis boldog volt, mert élt. – Libby! – Anya! Chase és Tad szinte egyszerre kapták oda a fejüket. Libby ismét köhögött, de aztán bágyadtan elmosolyodott. Tapogatózva megkereste Chase kezét és ujjaik egymásba kulcsolódtak. – Nem hittem... hogy valaha is látlak

213

még benneteket – szólalt meg elhaló hangon. Eszébe jutott Bodinenal vívott küzdelme, a füst okozta kínszenvedés és az emlékek hatása alatt egész testében reszketni kezdett. – Chase, megpróbált... – kezdte volna mondani, de a férfi félbeszakította. – Meghalt. Többé nem bánthat már bennünket, Lib – Chase a nem messze tőlük heverő holttestre pillantott. – Jonas is meghalt. Bodine lőtte le. Libby is arra nézett, és szíve összeszorult, meglátva a bátyja mellett térdelő Norát. Szegény Nora. Ugyanúgy nem érdemelte meg Jonas árulását, mint én – gondolta. Hamar meg is feledkezett azonban róla és azokra összpontosította gondolatait, akik számára a legdrágábbak voltak. Látta, hogy a vendégek közül néhányan kíváncsian néznek feléjük, de velük sem törődött, nem érdekelte, mit gondolnak róla. Felnyúlt és gyöngéden megsimogatta Chase koromtól feketéllő arcát. – Te hoztál ki. – Ezt nem kérdésnek szánta, hanem határozott kijelentésnek, mert biztos volt benne, hogy a férfi mentette meg. – Köszönöm. – Szeretlek, Libby... elhiszed végre? Mikor arra gondoltam, hogy... – Chase hangja elcsuklott és nem fejezte be a mondatot. – Soha többé nem hagylak el, hallod? Vitatkozhatsz velem, amíg csak akarsz arról, mi a jó és mi a rossz, de akkor is melletted maradok. Az asszony gyengén, de nagyon boldogan felnevetett. – Ha nem ezt tennéd, soha nem is bocsátanám meg neked – mondta, s Chase kezét ajkához húzva megcsókolta. – A házban.... miközben minden lángolt körülöttem... csak arra tudtam gondolni, milyen ostoba is voltam, és milyen jó lenne, ha megmondhatnám neked, hogy szeretlek – rövid szünetet tartott, mélyen a férfi szemébe nézett és megismételte: – Nagyon szeretlek. A körülöttük gyülekezőkkel mit sem törődve Chase hozzáhajolt és szenvedélyesen szájon csókolta. – Mihelyt lábra tudsz állni, azonnal hozzám jössz feleségül, Lib – mondta eltökélten, s az asszonyt a karjába véve felállt vele. – Meg se tudnál benne akadályozni – válaszolta Libby és karját nyaka köré fonva boldogan simult a melléhez. Néhány lépést tettek csak, mikor a hátuk mögül éles nyerítés hallatszott. Chase válla fölött hátrapillantva Libby tekintete megakadt a koromfekete ménen. Diabalo! – Chase! Mit jelentsen ez? Hol van Blue? A férfi karja egy pillanatra megszorult az asszony testén. – El... elvesztettem, amikor átjöttünk a hegyeken – mondta szomorúan. Megfordult és gyönyörködve nézett a csodálatos állatra. – A jövőnket látod magad előtt, drágám – figyelmeztette Libbyt. – Diablónak sok utóda lesz, és a Double Bar H fogja nevelni a legszebb lovakat az egész országban. – Igen, de hogyan... – kérdezte az egészből még mindig mit sem értve Libby. – Két kivert kutya megtalálta egymást – válaszolta Chase. – De ez egy hosszabb történet, majd máskor elmesélem. – Lesz rá elég időnk – ígérte mosolyogva az asszony. – Sok-sok évünk lesz rá.

214

– És én mindegyiket arra fogom fordítani, hogy megmutassam, mennyire szeretlek – Chase ismét megcsókolta, majd óvatosan a földre eresztve kinyújtotta a kezét és magukhoz ölelte Tadet. Bármi jöjjön is ezután – gondolta –, azt együtt fogják megélni. – Gyertek, menjünk haza – szólt hozzájuk halkan. – Igen, szerelmem – bólintott Libby. – Haza.

215

UTÓSZÓ

A nyárból ősz lett, a völgy színei élénkzöldből a sárga és a barna különböző árnyalataivá változtak. Chase fázósan ütögette össze kesztyűbe bújtatott kezeit és elégedetten pillantott fel munkája eredményére. Lebontotta, teljesen kicserélte a tető faszerkezetét és friss gyeptéglákat rakott fel rá. Boldogan nézett körbe a hegyek koszorúzta új mexikói tájon. Legmerészebb álmaiban sem gondolt rá, hogy valaha is ilyen boldog lesz. – A tájban gyönyörködsz vagy a kezed munkájában? – hallotta a háta mögül Libby hangját. Megfordult és ugyanazt a talányos kis mosolyt látta a szája sarkában, amit már oly sokszor, amikor az asszony tudott valamit, amit ő még nem. Elmosolyodott, s mikor Libby odaért hozzá, szorosan a karjába zárta. – Mindkettőben – válaszolta. – Azt azért be kell vallanom, hogy a tetőt kizárólag önzésből javítottam meg. – Valóban? – Libby megfordult a karjában és hátát nekivetve a távolban legelésző lovak felé nézett. – Igen. Gyorsan közeledik a tél és az jutott eszembe, hogy minél kevésbé vagy elfoglalva a becsöpögő vízzel annál több időd jut számomra. – Ilyen agyafúrt vagy? – Ühüm – Chase Libby sűrű hajába fúrta az arcát. – Mi szél hozott erre? Azt hittem, a tököt gyűjtitek be a kertből. – Tényleg azt csináltam, de gondoltam, kíváncsi vagy rá, mit hozott Early és Tad a városból – Libby egy borítékot vett elő a zsebéből. – Dr. és Mrs. Elliot Bradford – olvasta a feladót Chase. – Hát megtörtént, hála az égnek! – tépte fel a borítékot. Libbyt szorosan magához ölelve átfutotta a levelet. – El azt írja, hogy anya valósággal isteníti Nórát, aki már hozzá is látott, hogy iskolát szervezzen az apjánál dolgozó volt rabszolgáknak. – Nagyon hiányoznak mind a ketten – válaszolta mosolyogva Libby. – Nem kell túl sokáig nélkülöznöd őket. – Hogy érted ezt? – Elliot azt írja, hogy Nórával, anyámmal és Thomas Bradforddal együtt meglátogatnak bennünket a nyáron. Az öregek mielőbb látni szeretnének, ha már az esküvőnkön nem lehettek itt, s El és Nora is alig várja már, hogy ismét találkozzunk.. –A szüleid... ide jönnek? – Libby meglepetten a szája elé kapta a kezét. – Megismerem a családodat? – izgatottan végignézett a ruházatán. Megszokott farmerjét, kifakult ingét és elnyűtt csizmáját viselte. Jól érezte magát a munkában nagyon kényelmes ruhában, de nem volt biztos abban, hogy Chase anyjának és nevelőapjának is tetszeni fog ebben az öltözékben. – A férje nem hagyta, hogy folytassa a mondatot, felemelte az állát és gyöngéden szájon csókolta. – Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy – szólt mosolyogva és most már erősebben tapadt az ajkára.

216

– Szeretlek, Lib, és a családom is ugyanígy fog szeretni – mondta, egy pillanatra elhúzódva tőle. – Ha nem vigyázol, itt helyben szeretkezni fogok veled. – És az olyan szörnyű lenne? – kérdezte az asszony hamiskás mosollyal a szája szögletében. – Mondtam már, hogy imádom az ötleteit, Mrs. Whitlaw? – Chase szája ismét Libby ajkára tapadt, keze pedig az ing alá csúszott és simogatni kezdte telt, kemény keblét. – Nem is árt, ha kihasználjuk az időt – súgta két csók között Libby. –Tartok tőle, hogy hamarosan lusta leszek. – Igen? Aztán miért? – kérdezte szinte oda sem figyelve, az asszony nyakát csókolgatva Chase. – Azért, mert meg fogok hízni. – Te? Meghízni? Soha! – De igen – bizonygatta Libby. – Kövér leszek, esetlen és rettenetesen boldog. Chase meghökkenve egyenesedett ki és fürkészően nézett felesége arcába. – A családod éppen időben fog érkezni – folytatta kis mosollyal a szája szögletében Libby. – Időben? Csak nem... – Éppen annyi időd marad, hogy megépítsd azt a szobát, amiről beszéltünk... – Libby! – Chase hevesen megragadta az asszony vállát. – Csak nem azt akarod mondani, hogy... Libby bólintott és szinte szégyenlősen közölte: –Júniusra lesz meg, ha jól számítom. Chase tekintete az asszony még lapos, a terhességnek semmi jelét sem mutató hasára vándorolt, majd ismét Libby arcára nézett. Szeméből annyi boldogság és odaadás áradt, hogy társa tudta, ezt a pillantást soha nem fogja elfelejteni. – Egy gyerek... Libby... biztos vagy benne? – dadogta. – Az asszonyok általában biztosak szoktak lenni az ilyesmiben. Chase már szólni is képtelen volt, csak felkapta a feleségét és kacagva megpördült vele. Libby szorosan a nyakába csimpaszkodott és szintén tiszta szívből nevetett. – Szóval örülsz? – Még hogy örülök-e? – Chase óvatosan letette a földre és szorosan magához ölelte. – Megmutassam, mennyire örülök? – Na de Mr. Whitlaw! – ingerkedett vele az asszony. – Mi lesz, ha valaki meglát bennünket? – Éppen itt? – Bárki jöhet erre. – Hát jó – válaszolt savanyú arccal Chase. – Valahogy majdcsak kibírom, hogy kettesben legyünk, a jó meleg takaró alatt... – Anya – ért el hozzájuk a ház sarka mögül Tad hangja. – Hát erről beszéltem – mondta mosolyogva Libby. – Szóltál már neki? – érdeklődött Chase.

217

– Arra gondoltam, hogy majd együtt mondjuk meg. – Hát akkor jöjjön, Mrs. Whitlaw! – karolt bele túláradó örömmel Chase. – Mondjuk meg a fiunknak, hogy hamarosan kistestvére születik.

VÉGE

218

KRÓNIKA KÖTETEK BARBARA ANKRUM CHASE THE FIRE © 1991 by Barbara Ankrum ZEBRA BOOKS are published by Kensington Publishing Corp. New York Első amerikai kiadás: 1991. július Minden jog fenntartva! Fordította: FAZEKAS LÁSZLÓ Kiadja a KRÓNIKAPRESS Kiadói Kft. Felelős kiadó: Somos Ágnes Szerkesztette: Münz András Fedelet tervezte: COLORTIPO BT ISSN 12157465 ISBN 963 7446 43 5 92801 Pécsi Szikra Nyomda Felelős vezető: dr. Farkas Gábor igazgató A sorozat kizárólagos terjesztője az ESÉLY Kiadó és Kereskedelmi Kft. Viszonteladói üzletház: 1072 Budapest, Wesselényi utca 33.

219

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful