You are on page 1of 102

Lomb Kató

ÍGY TANULOK NYELVEKET

Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései

Gondolat • Budapest 1970

digitalizált változat - új- külsıvel,


1- régi tartalommal
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Lektorálta: Babos Ernı, Fodor István

Letölthetı: www.angolnyelvtanitas.hu/download.php

Tartalom

Elıszó 3
Mi a nyelv? 9
Milyen nyelvet tanuljunk? 13
Hogyan tanuljunk nyelveket? 14
Kinek szól – kinek nem szól ez a könyv 16
Olvassunk! 27
Miért olvassunk? – Mit olvassunk 29
Hogyan olvassunk? 35
Olvasás és kiejtés 37
Milyen nyelveket tanulnak az emberek? 41
Szókincs és kontextus 49
Hogyan tanuljunk szavakat? 52
Mankó vagy segédeszköz? (A szótárakról) 58
A tankönyvekrıl 60
Hogyan beszélünk idegen nyelveket? 61
Hogyan beszéljünk idegen nyelveket? 65
Hogyan tanulok nyelveket? 68
Hányasra állunk a nyelvekbıl? 75
A nyelvtehetségrıl 79
„Nyelvi pályák” 84
A tolmácspálya 86
Emlékeimbıl: a Ráktérítıtıl az északi sarkkörig 92
Mi lesz veled, nyelvecske? 97
Utószó 100

-2-
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Elıszó

Körülbelül négyéves-forma lehettem, amikor azzal a kijelentéssel leptem meg környezetemet,


hogy tudok németül.

– Hogyhogy?

– Hát úgy, hogy ha a lámpa az Lampe és a láda az Lade, akkor a szoba csak Sobbe és a kályha
csak Kaiche lehet.

Ha jó szüleim ismerhették volna a nyelvpedagógia mai szakkifejezéseit, azt mondták volna,


hogy „ez a szegény gyerek a negatív transzfer jelenségének esett áldozatul”. (Így nevezzük azt a
hibasorozatot, amelyet más nyelvvel való téves általánosítások alapján követünk el.) Így csak
megrökönyödtek, elszomorodtak és egyszer és mindenkorra leírtak azok sorából, akik valaha is
meg tudnak valamilyen idegen nyelvet tanulni.

Az élet eleinte ıket látszott igazolni. A polgári iskola németóráin alaposan elmaradtam Fräulein
nevelte vagy német származású osztálytársnıim mögött. Még évekkel késıbb, a gimnázium
elvégzése után is nyelvantitalentumnak tartottak és tartottam magam: természettudományi szakra
kértem felvételemet az egyetemen.

Pedig idıközben már bekerültem az idegen nyelvek bővkörébe. Én magam még nem tanultam
latinul, de idısebb nıvérem könyveit lapozgatva egy oldalnyi latin közmondásra bukkantam.
Elragadtatva betőztem ki a sok szépen csengı mondatot és hozzávetıleges magyar megfelelıjét:
„Juventus – ventus”… (Fiatalság – bolondság)… „Per angusta ad augusta”… (Minden kezdet
nehéz). Hát lehetséges, hogy a szavak ne csak az értelemhez szóljanak, hanem a fül számára is
ilyen édes muzsikát csendítsenek? Néhány közmondás – a szőkszavú formákba kristályosodott
népi bölcsesség – révén szerettem bele a nyelvekbe.

Ki is erıszakoltam, hogy írassanak be franciára, amit különórákon lehetett tanulni a polgáriban.


A tanfolyam nagy elınye az ingyenesség, nagy hátránya az a körülmény volt, hogy szegény Budai
tanító nénit csak a keresztneve miatt szemelték ki a vezetésére: Clarisse-nak hívták. „Ezzel a
névvel okvetlenül kell valakinek franciául tudnia” – gondolta biztosan az iskola igazgatónıje. Az
ambíció mindenesetre megvolt bennem is, meg a pedagógusban is. Sohasem felejtem el, hogy
amikor egy hónap múlva megtett vigyázónak, hálából – szorgos szótárforgatás után – már
franciául írtam fel a táblára: „La toute classe est bienne”…

Az egyetemen fizikából rosszul, kémiából jól boldogultam. Különösen a szerves vegytant


szerettem. Máig is vallom, hogy azért, mert a latin nyelvtant idıközben jól elsajátítottam.

A nyelvtan – rend. Aki valamely – bármely – nyelv nyelvtanát egyszer agyába és szívébe zárta,
aki egyszer kijárta a szellemnek ezt az iskoláját, az megtanult rendet teremteni a rendszerezhetı
ismeretek birodalmában. Az organikus kémia ezek közé tartozik. Ha az „agricola arat” (a

-3-
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
földmőves szánt) egyszerő tımondatából megtanultuk levezetni az egész fınév- és igeragozást,
akkor a logika országútján járva jutunk el a szerves kémia birodalmának legtávolibb pontjaira is.
Csak a két alapvegyületnek – a metánnak és benzolnak – hidrogénatomjait kell szép sorban más
és más gyökökkel behelyettesíteni.

Így tehát nyugodtan vonultam be a szóbeli doktori vizsgámra: tudtam, hogy kézbe kapom
hamarosan a diplomámat. Azt is tudtam, hogy semmire sem megyek vele. A harmincas évek
elején, a dekonjunktúra kellıs közepén álltunk.

Az egyetemrıl most kikerülı ifjúság talán el sem tudja képzelni, hogy akkoriban nemcsak a
frissen érettségizettek, hanem a szakdiplomák tulajdonosai is pályaválasztási gondokkal
küzdöttek.

Az én esetemben hamar megtörtént a pályaválasztás: elhatároztam, hogy nyelvtanításból fogok


élni. Azt már nehezebb volt eldönteni, hogy melyik nyelv tanításából. Latin tudásomnak nem volt
nagy keletje, franciából több tanár akadt a fıvárosban, mint tanítvány. Csak az angol nyújtott
biztos kenyeret, azt viszont elıbb el kellett sajátítanom.

Szükség és tudásvágy kettıs ösztönzésére így alakítottam ki akkor egy nyelvtanulási módszert,
amelyet azóta is használok és amelynek a következı fejezeteket szentelni kívánom.

Beválik-e ez a módszer másoknál is? Megkísérlek majd erre feleletet adni a továbbiakban. Itt
csak azt a meggyızıdésemet szeretném hangsúlyozni, hogy bárki, aki annyi kíváncsisággal és
kitartással hajolt volna könyvei fölé, mint én 1933 tavaszán albérleti díványom sarkában, az elérte
volna ugyanezt az eredményt. Egy Galsworthy-könyv szolgált kiinduláspontul. Egy hét múlva
sejtettem, egy hónap múlva értettem, két hónap múlva élveztem a szöveget.

Hogy tanítványaimnak valami szilárdabb táplálékot is tudjak nyújtani, mindenesetre átrágtam


magam egy akkor divatos nyelvkönyvön, a „Fifty lessons”-ön. Most, utólag sem érzek semmi
lelkiismeret-furdalást, hogy a „discendo discimus” (tanítva tanulunk) elve alapján oktatni mertem
egy nyelvet, amelybıl mindig csak egy-két leckével voltam elıbb a tanítványaimnál. Remélem,
hogy lendületem és lelkesedésem pótolta ismereteim szilárdságát.

Egy gyógyszerészeti laboratóriumban, amelyben idıközben valami állásfélét sikerült találnom,


írásbeli fordítással is megpróbálkozhattam. A próbafordítás, úgy látszik, nem ütötte meg a
mértéket, mert a lektor azzal küldte vissza, hogy „bátor ember lehet, aki csinálta”.

Következı nyelvtanulási lépésemhez – amely azután végleg hozzáfőzött új hivatásomhoz –


tényleg nagy bátorságra volt szükség. 1941-ben elhatároztam, hogy megtanulok oroszul.

Szeretném, ha most azt írhatnám ide, hogy elhatározásomban politikai éleslátás vagy ideológiai
meggyızıdés vezetett. Ha tudat alatt ez a két tényezı irányította is lépéseimet, az elsı gyakorlati
gesztusra sokkal prózaibb körülmény ösztönzött. Egy körúti antikvárium könyvei között
böngészve kétkötetes orosz–angol szótárra bukkantam. Nem is tettem le többet a kezembıl: a
kasszához rohantam kincsemmel. Nagy anyagi áldozattal nem járt az elhatározás: pontosan 96
fillért fizettem a két dohos, elnyőtt, 1860 tájáról származó kötetért.

-4-
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
A fasizálódó Magyarországon gyanús dolog volt oroszul tanulni. Ez alkalommal már különösen
szerencsés körülmény volt, hogy írott szövegekbıl kiindulva dolgoztam ki tanulásom módszerét.
Az egyetemen, azt hiszem, folyt ugyan orosz oktatás, de oda bekerülni körülbelül annyi kilátásom
volt, mint ösztöndíjjal a helyszínre utazni.

Dr. Feri Sándornak, a Szovjetunióból visszatért kommunista ügyvédnek könyvtárában találtam


néhány klasszikus orosz regényt, de azokkal nem tudtam megbirkózni. Itt is a véletlen sietett
segítségemre.

Berlinben akkoriban elég sok fehérorosz emigráns élt. Az egyik család valahogyan
Balatonszárszóra került párhetes nyaralásra. A kis penzió szobájába férjemmel azon a napon
költöztünk be, amelynek reggelén az orosz család visszautazott. A szobaasszony éppen a
hátrahagyott kacatot készült kidobni a szemétbe. Szívdobogva fedeztem fel egy vastag, nagybetős
orosz könyvet a selejtben: 1910-ben írt buta, szentimentális szerelmi regény volt. Habozás nélkül
nekiláttam és annyit veszıdtem a szöveg megértésével, hogy egyes oldalaira még ma is szóról
szóra emlékszem.

Mire áttérhettem a színvonalasabb olvasmányokra, elérkezett 1943 és a bombatámadások kora.


Az óvóhelyen eltöltött órák eredményeképpen most már gyorsan haladtam. Csak éppen
„tereptarkára” kellett maszkíroznom a könyvemet. Vastag magyar lexikont vásároltam és egy
ismerıs könyvkötésszel minden második ív helyére Gogol Holt lelkek címő regényének oldalait
köttettem be. Egy-egy légiriadó alkalmával néha teljes fejezeteken rágtam át magam. Olvasási
technikámat akkor csiszoltam ki a végleges formára: az ismeretlen szavak felett nagyvonalúan el
kellett siklanom, hiszen az óvóhelyen veszélyes lett volna a szótárforgatás.

Alig vártam, hogy az elsı szovjet tisztet, akivel szóba elegyedhetek, elkápráztassam irodalmi
tájékozottságommal. Amint alkalom nyílott, rögtön meg is említettem, hogy ismerem ezt a
könyvet. Nem értettem, hogy a tiszt miért bólogat olyan udvarias bizonytalansággal. Csak késıbb
jöttem rá, hogy a könyv címe oroszul „Mjortvie dusi” – nem pedig „Mertvie”, ahogy én a betők
alapján képzeltem.

1945 február elején felszabadult a Városháza és én még aznap orosz tolmácsnak jelentkeztem.
Pillanatok alatt felvettek; rögtön meg is kaptam az elsı feladatot: hívjam fel a városparancsnokot
és jelentsem be nála a polgármestert. Amikor megkérdeztem: mi a városparancsnokság
telefonszáma, csak legyintettek: emeljem fel a kagylót, ık fognak jelentkezni. 1945. február 5-én
Budapesten egyetlen telefonvonal mőködött.

Ettıl az idıponttól kezdve már korlátlan alkalom nyílott a nyelv gyakorlására. A baj csak az
volt, hogy folyékonyan (és nyilván igen hibásan) hadartam már oroszul, érteni viszont még alig
értettem valamit. Partnereim nagyothallásnak tulajdonították ezt a nehézségemet és kedvesen
vigasztalva üvöltöttek a fülembe, hogy a testi kondícióm javulásával a hallásom is vissza fog
térni. Húsz kilóval voltam kevesebb a magasságomhoz járó súlynál.

1946-ban a Szövetséges Ellenırzı Bizottság magyar irodájába kerültem. Lingvistának – mert


akkor már annak éreztem és vallottam magam – ideálisabb munkabeosztást el sem lehetett
képzelni. Angol, orosz, francia tárgyaló partnerek szinte tízpercenként váltották egymást az

-5-
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
irodában. Nemcsak a nyelvtudásom gyarapodott, hanem megszerezhettem a rutint, amire olyan
nagy szükségem van a tolmácsolásban: a nyelvrıl nyelvre való váltás villámgyors képességét.

A „nyelvi kalandozás” ösztöne csakhamar egy új nyelv, a román felé terelt. Ezt a nyelvet ma is
igen szépnek tartom. Népibb, mint a francia, férfiasabb, mint az olasz, szláv jövevényszavaival
érdekesebb, mint a spanyol. Ez a különös ötvözet olyan lelkesedést keltett bennem, hogy heteken
belül kiolvastam egy Sebastianu-regényt és Gáldi László nyelvtanfüzeteit. Ma már beszélni nem
tudok románul, de gyakran van alkalmam román mőszaki cikkeket idegen nyelvekre, fıleg
angolra fordítani.

Egészen 1950-ig lekötötte energiáimat a különbözı hivatalokban végzett adminisztrációs és


fordítási munka. Ebben az évben azonban két új probléma kezdte izgatni fantáziámat.

Az egyik kérdés, amelyen régóta törtem a fejemet, az volt, hogy vajon másoknál is beválik-e az
általam kikísérletezett módszer: az érdekes olvasmány oldaláról megközelíteni az idegen nyelvet.
Véletlenül kedvezı körülmény adódott az elgondolás kipróbálására: az egyetemeken akkoriban,
vett nagyobb lendületet az orosz oktatása; engem is meghívtak mőegyetemi elıadónak.
Mérnökjelöltekrıl lévén szó, logikusnak éreztem, hogy szaktudásukra és szakérdeklıdésükre
építsük fel a nyelv oktatását. Egy kis kollektívát alakítottunk és meg is született gyors
egymásutánban két, ezen az elven alapuló orosz tankönyv. A gyakorlatlanságunk okozta hibák
ellenére még most is „vállalom az anyaságot” és örülök, hogy a szakszövegek olvasásának
rendszere ma már általánossá és magától értetıdıvé vált minden egyetemünkön.

A másik probléma is régóta motoszkált bennem. Arra voltam kíváncsi, hogy mire jutok
módszeremmel egy olyan nyelvben, amelynél sem a germán, sem a szláv, sem a román nyelvekre
épített analógiára nem támaszkodhatom. A választás önként adódott: az egyetem Kelet-ázsiai
Intézetében abban az évben indult elıször kínai nyelvtanfolyam.

Elsı találkozásomat a kínai nyelvvel azért szeretném kissé részletesebben leírni, mert a
nyelvekhez – és általában a tanuláshoz – való egész viszonyomnak szimbólumát látom benne. A
tanfolyamra való bejutás nem ment könnyen. A hallgatókat szívesebben válogatták az egyetemi,
nyelvszakos diákság körébıl; én már akkor is túl voltam azon a koron, amelyben ilyen nagy fába
szokás vágni a fejszét. Így történt, hogy jelentkezésemre nem érkezett válasz és én csak véletlenül
tudtam meg, hogy hetek óta folyik már oktatás.

Késı ıszi napon, este hét óra után botorkáltam az egyetem sötét folyosóin, az órák helyet
keresve. Emeletrıl emeletre bolyongtam: semmi sem tanúskodott arról, hogy valaki tartózkodik
az épületben. Már fel akartam adni a harcot és végleg szegre akasztani az egész vállalkozást,
amikor egy hosszú, kihalt folyosó legtávolabbi termének ajtajából fényt láttam kiszivárogni. Bár
szentimentális butaságnak hallatszik, máig is hiszem, hogy nem a száz wattos égı, hanem a
tudásvágy fénye gyızedelmeskedett a sötétségen. Benyitottam, bemutatkoztam a tanfolyamot
vezetı bájos sanghaji asszonykának – és életemet azóta is a keleti nyelvek szépsége világítja meg.

Másnap már a közkönyvtárak egyetlen kínai–orosz szótára fölé görnyedve próbáltam megfejteni
azt a rejtélyt, hogy a betőket (tehát az ábécét sem) ismerı kínai nyelv szavait milyen elv alapján
lehet szótárba foglalni. Egy december végi hajnalon pedig nekivágtam az elsı kínai mondat

-6-
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
önálló megfejtésének. Bizony, öreg este lett, amire boldogultam vele. A mondat ez volt: Világ
proletárjai egyesüljetek!

Közben az orosz tanárok száma olyan örvendetesen felszaporodott, hogy átadhattam helyemet
hivatásos pedagógusoknak, én pedig elkezdhettem egy újabb nyelvvel, a lengyellel foglalkozni. A
beiratkozásnál azt a trükköt alkalmaztam, amelyet szívbıl ajánlok minden komoly szándékú
nyelvtanuló-kollégámnak: sokkal magasabb szintet vállalni, mint amelyre tényleges tudása
képesíti. A három (kezdı, haladó és erısen haladó) kurzus közül én az erısen haladóra kértem
felvételemet.

– Sose fáradjon – mondtam a tanfolyam vezetıjének, amikor próbált meggyızıdni ismereteim


színvonaláról – nem tudok egy árva szót se lengyelül.

– Hát akkor miért akar az erısen haladó kurzusra járni? – csodálkozott.

– Mert erısen haladni annak kell, aki semmit sem tud.

Ettıl a nyakatekert okoskodástól úgy megzavarodott, hogy szó nélkül beírta nevemet a kívánt
rovatba.

Két év alatt a kínaiban is eljutottam odáig, hogy a hozzánk érkezı delegációknak tolmácsa
lehettem és egymás után fordítottam magyarra a regényeket, amelyeket megszerettem. 1956-ban
kezdtem azon gondolkodni, hogy megszerzett tudásomat hogyan tudnám egy másik keleti
nyelvben értékesíteni. Így vágtam neki – ezúttal már teljesen egyedül – a japánnak. Tanulásom
tanulságos történetét könyvem egy másik fejezetében mondom el részletesen.

1954-ben nyílt alkalmam elıször külföldre utazni. Bár azóta jóformán az egész világot bejártam,
soha akkora izgalmat nem éreztem, mint amikor kiderült, hogy egy IBUSZ-úttal Csehszlovákiába
mehetünk. Hálából haladéktalanul megvásároltam Iván Olbracht Proletár Anna címő regényét, és
most már rutinná vált módszeremmel „kispekuláltam” a szövegbıl a fınév- és igeragozás
rejtélyeit. A megtalált szabályokat rögtön ki is jegyeztem a lap szélére. Szegény könyv olyan
állapotba került ettıl a szívtelen kezeléstıl, hogy amikor hazaérkeztem, foszlányokra mállott szét.

A szlovák és ukrán szövegeket ezután már nem volt nehéz megérteni és fordítani, a bolgárral
viszont elég nehezen boldogultam. Talán a megközelítés módja nem volt túlságosan szerencsés.
Az egyik könyvkiadó kérésére elfogadtam egy hosszabb cikk fordítását. A politikai szöveg
alkalmas lett volna arra, hogy meglevı szláv nyelvi ismereteim alapján belejöjjek a munkába,
mégis sokat veszıdtem, mert mind a 30 oldal – kézírással volt írva.

Olasz nyelvtudásomnak volt már némi elızménye. A negyvenes évek elején egy derék körúti
iparos cipıfelsırész-készítı gépének szabadalmát igyekezett rásózni az olaszokra. A
lelkiismeretes szótárforgatás ellenére is sok homályos részlet maradhatott az én fordításomban.
Lehet, hogy éppen a stílusnak ez a misztikussága tett olyan mély benyomást az olaszokra, hogy a
szabadalmat valóban megvásárolták.

A spanyollal való kapcsolatom sokkal újabb kelető. Talán három évvel ezelıtt fogtam hozzá –
pirulva vallom be – egy hajdani buta amerikai bestsellernek, a „Gentlemen prefer blonds”-nak
-7-
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
(Szıkék elınyben) spanyol fordításához. Mire kiolvastam, már csak Király Rudolf okos
könyvébıl kellett ellenıriznem, hogy jól következtettem-e ki a szövegbıl az alak- és mondattani
szabályokat.

Érdeklıdésem közben egyre inkább a tolmácsolás felé fordult, hiszen Budapest


„kongresszusvárossá” fejlıdött. A szellemi foglalkozásoknak e – szerintem – legérdekesebbjérıl
bıven lesz szó a könyv további fejezeteiben. Ide csak az tartozik, hogy már az elsı szereplés
sikert is hozott: valamelyik elégedett delegátus megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e tolmácsolni
az egyik nyugatnémet konferencián is. Boldogan mondtam igent és amikor az írásbeli meghívás is
megérkezett, úgy éreztem, hogy illik a meghívók nyelvét elsajátítani. Így kanyarodott vissza –
hosszú kerülıvel – nyelvtanulói karrierem a némethez, ahonnan annak idején olyan dicstelenül
indult el.

-8-
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Mi a nyelv?

Talán nincs még szó a világon, amelyhez olyan különbözı fogalmak főzıdnének, mint e pár betős
fınévhez.

Az anatómusnak az izomrostoknak tıre, hátra és hegyre tagozódó csoportja jut róla eszébe. Az
ínyenc finom falatokra gondol, amelyek párolt, pácolt, füstölt formában kelletik magukat az
étlapon. A teológust biztosan piros pünkösd napjára emlékezteti. Író számára eszköz amely
egyedül a természettel nem mer versenyezni. Költınek: hangszer. Ha mester szólaltatja meg,
olyan értékek születnek, amelynek birtokában „nem maradsz üres kezekkel üres ég alatt” (Szerb
Antal).

A nyelvvel hivatásszerően foglalkozókat nyelvésznek szoktuk nevezni. A „nyelvész” a nyelvek


elméleti kérdéseit, a nyelv és a kor kultúrája közötti összefüggéseket kutatja. Nincs külön
kifejezésünk arra a szakemberre, aki egyszerően csak szereti, köny-nyen tanulja, jól tudja a
nyelveket és a velük való foglalkozást választotta életpályájának és hobbyjának. Az angol nyelv
különbséget tesz e két típus között: az utóbbit „linguist”-nek nevezi. Minthogy „philologist” és
„linguist” között én is akkora különbséget érzek, mint – mondjuk – a koreográfus és a balerina
között, jobb híján „lingvistának” nevezném azt az embert, aki érdeklıdésének kielégítésére,
gyakorlati célokból sajátított el több nyelvet. E meghatározás értelmében a „poliglott” kifejezést
sem használhatom, mert legtöbb poliglott a születés vagy az életkörülmények véletlenje folytán
vált soknyelvővé, nem pedig érdeklıdés főtötte tanulmányok eredményeképpen. „Bilingvisnek”
azt az embert szoktuk nevezni, akinek két anyanyelve van. Századunk nagy történelmi
átalakulásai olyan tömegvándorlásokkal (a bilingvizmus fı forrásával) jártak, hogy ez a kérdés
most a nyelvésztudósok érdeklıdésének homloktercbe került.

A mi témánk tehát a lingvista (hadd használjam ezt a kifejezést mindaddig, amíg valaki jobb
szót nem talál a fentebb körülírt fogalomra). A nyelvet gyakorlati célokból elsajátítani kívánó
embert értem rajta. Ha a továbbiakban néha mégis az elmélet mezeire tévedünk, úgy az csak két
okból történik. Egyrészt, mert a „lingvista” nyitott szemő, mővelt ember, akit tanulmányainak
szélesebb háttere is érdekel. Másrészt, mert célunkat – a megtanulni kívánt nyelv helyes
kiválasztását és eredményes elsajátítását – is megkönnyíti a „rálátás”, a szélesebb perspektíva.
Ezért mertem itt-ott elkalandozni a gyakorlati mondanivalóktól, kitéve magamat annak a
veszélynek, hogy a szakemberek e fejtegetéseket túlságosan leegyszerősítettnek, a nyelvtanulók
pedig túl elméletinek fogják találni.

-9-
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Miért tanulunk nyelveket?

Miért tanuljunk nyelveket?

Mikor tanuljunk nyelveket?

Induljunk ki e néhány alapvetı kérdésbıl.

A másodiknál kezdem, mert erre a legkönnyebb felelni.

Azért tanuljunk nyelveket, mert a nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni.

Ha valaki csak kicsit tud hegedülni, hamar be fogja látni, hogy a környezetének szerzett kínos
percek nem állnak arányban azzal az esetleges örömmel, amelyet a kontár játék neki magának
szerez. Az amatır – mondjuk – kémikus csak addig nem komikus, amíg tisztában van
érdeklıdésének hobbyjellegével és nem pályázik szakmai babérokra. Az orvostudományban
„kicsit jártas” ember sokra nem viszi, és ha tudását értékesíteni akarja, még be is csukják mint
kuruzslót.

Egyedül a nyelvekben jelent értéket már a laikusság is. Hibákkal teli mondatok is építhetik a
jóakarat hídját ember és ember között. És lehet, hogy rosszul fogalmazott mondatokban
kérdezzük meg a velencei pályaudvaron, hogy melyik vonatra kell szállnunk, de még mindig
jobb, mintha ennyire se futja a tudományból és Milánó helyett visszautazunk Budapestre.

Az elsı kérdésrıl (Miért tanulunk nyelveket?) sok cikket írtak már a nyelvészet elméleti és
gyakorlati kérdéseinek kutatói. A cél – az úgynevezett motiváció – olyan központi probléma,
hogy néhány évvel ezelıtt Nyugat-Németországban hatnapos konferenciát szenteltek ennek az
egyetlen kérdésnek. A tanulásról szóló kis könyvecskében azért van helye a probléma
felvetésének, mert az elérni kívánt cél bizonyos mértékben a foglalkozás módját is befolyásolja.

De csak bizonyos mértékben.

A nyelv – épület. A nyelvtanulás – építés. Az orosz nyelv minden ívében-szegletében


harmonikusan kiképzett, bonyolult, masszív dóm. A könnyőnek dicsért olasz nyelv egyszerőbb
szerkezető és áttekinthetıbb alaprajzú, de ha építésénél valamely részletét elnagyolták, bizony az
is összedıl.

Kisgyermek mamájától hallottam nemrégen a következı kedves történetet: Péterkéje sípot,


dobot, trombitát kapott születésnapjára. A fiúcska azt kérte, hogy mindegyik játékát külön-külön
aggathassa a szobája falára.

– Nem lehet – mondta az anyuka. – Megbüntet a KIK, ha annyi szöget verünk a falba.

- 10 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
– Minek beverni? – csodálkozott a gyerek. – Nekem úgyse kell az a része a szegnek, amelyik
beáll. Elég nekem az, ami kiáll!

Péterke jut mindig eszembe, valahányszor valaki azt magyarázza, hogy ı csak passzívan akarja a
nyelveket elsajátítani.

A tudást – akárcsak a szeget – a beálló rész teszi teherbíróvá. Ha nem verjük be elég mélyen, az
elsı megterhelésnél felmondja a szolgálatot.

A nyelv épületének négy nagy terme van. Lakójának csak az mondhatja magát, aki mindegyikbe
bejáratos, aki mind a négy készséget – beszéd és megértés, írás és olvasás – elsajátította. Annak,
aki e termekbe be kíván hatolni, nem kisebb, csak hétköznapibb akadályokat kell leküzdeni, mint
a mitológia hıseinek. Akár Odüsszeusznak, neki is le kell gyıznie a „megint nem jut eszembe”
küklopszát és ellen kell állnia a „jó mősor megy a tévében” sziréndalának.

A hasonlat mégsem pontos. A cseles görögöt ugyanis csak a cél – a hazatérés vágya – tette
képessé a megpróbáltatások leküzdésére. A nyelvtanulóknak viszont már maga az utazás is
meghozza a maga örömeit. Az út felfelé visz: minden megmászott hágó után tágul, szépül a
láthatár. Ha értelmesen, átgondoltan kezeljük a feladatot, akkor nem összeszorított foggal őzött
vadászat lesz a tanulás, hanem felnıtt értelmünket kielégítı szellemi torna. Többek között azért is
tanuljunk nyelveket, mert nyelvet tanulni jó.

A harmadik kérdésre (Mikor tanuljunk nyelveket?) lényegében az Átlag Nyelvtanulóról szóló


fejezet ad választ. Ezt a típust többek között az jellemzi, hogy felnıtt. Felnıtt, vagyis túl van az új
nyelvi benyomások gépies felvételének korán (0-6 év), amikor a „miért?” még fel sem vetıdik, de
túl van azon a koron is (6-12 év), amikor a „miért?” már felmerül, de a „mert”-et még nemigen
érti meg az agy.

Ezek szerint a „Mikor tanuljunk nyelveket?” kérdéssel kapcsolatban csak a felsı korhatárt
kellene megszabni, ami azonban egyszerően nincs.

Nem saját véleményemet idézem, mert félek, hogy korosztályommal szemben elfogultsággal
fognak vádolni. Tárgyilagosabb fórumtól – a bécsi egyetem pedagógiai kutatóintézetétıl –
származik az alábbi pár mondat:

„A vizsgálatok megcáfolják a hagyományos tételt arról, hogy idısebb korban a szellemi


befogadóképesség nagy mértékben lecsökken. A vizsgálatok szerint az idısebbek ugyan
kétségkívül lassabban tanulnak például nyelveket, mint a fiatalok, de a hosszabb munkával elért
eredmény éppoly tartós.”

Még biztatóbb a másik üzenet: „Minél több beható szellemi munkát végzünk, annál késıbb
öregedik meg az agyunk.”

Az öregségtudományának – a gerontológiának – jelszava; „Ne éveket adjunk az életnek, hanem


életet az éveknek.” Ma, amikor máris egy évtizeddel hosszabbodott meg az emberi életkor, és
egyre többen „képezik át” magukat elfoglalt rutinmunkásokból szellemileg friss, ráérıs

- 11 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
nyugdíjasokká, talán éppen egy idegen nyelv tanulása fogja sokak számára ezt az „életet”
jelenteni.

- 12 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Milyen nyelvet tanuljunk?

A választék igen nagy.

A Biblia szerint Bábel tornyának építésénél vetette meg szakmánk alapjait az Isten és Ember
között kitört hatáskörvillongás, A torony összeomlásánál 72 nyelv született; azért ennyi, mert Noé
három fiának 72 leszármazottja volt: Sémnek 26, Hámnak 32, Jáfetnek 14.

Számuk (az ivadékoké is és a nyelveké is) azóta jelentékenyen elszaporodott. Arra a kérdésre,
hogy hány nyelvet beszélnek a világon, nem lehet pontosan válaszolni. A színképben is csak
jelképesen különböztetünk meg hét színt; a gyakorlatban számtalan árnyalaton keresztül olvadnak
egymásba az egyes csíkok. Az olasztól a francia felé a ligurin és a provanszálon keresztül vezet
az út: ha akarom, négy külön nyelvként foghatom fel ıket, ha akarom, az olasz egyik
tájszólásaként a másodikat, a francia dialektusaként a harmadikat.

A nyelvek spektrumában mindig voltak vakítóbb fénnyel tündöklı színek: az úgynevezett


világnyelvek. Ezeknek volt nagyobb az „akciórádiusza”, ezek igyekeztek bővkörükbe vonni a
szerényebbeket. Teljesen sohasem sikerült nekik, még a latinnak sem, a Dáciától Ibériáig terjedı
római birodalomban. Tanúm rá Ovidius tanulságos története.

Az elkényeztetett költıfejedelemre ugyanis megharagudott fenséges pártfogója, Augustus


császár, és valamilyen udvari pletyka miatt kitiltotta Rómából. A költınek a fénytıl csillogó
metropolist a birodalom söpredékei által lakott Tomival kellett felcserélnie. Ovidius mégsem a
számőzetés szégyenétıl szenvedett a legjobban, hanem attól, hogy ı, a latin nyelv koronázatlan
királya, a helybeli lakosság nyelvét nem ismerve, teljesen magára maradt.

„Hic ego barbarus sum, quia non intelligor nulli.” (A barbár én vagyok itt, mert senki sem érti
beszédem.)

Sóhaját lefordítani mégcsak lehet, megérteni már csak nehezen. Ma, amikor az idegenforgalom a
legtöbb országban a nemzeti jövedelem számottevı részét adja, biztosan körülvennék a
helybeliek a nyugatról érkezett idegent és igyekeznének az utas nyelvén szállást kínálni neki.

- 13 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Hogyan tanuljunk nyelveket?

„Hogy lehet oroszul, angolul, franciául, németül, spanyolul (nem kívánt törlendı) tudni?” –
hallom gyakran a kérdést.

Hát a legbiztosabb és legfájdalommentesebb út a „perfekt” – mondjuk – németséghez, hogy az


ember németnek születik.

No, ehhez már késı van. Ki tíz, ki húsz, ki harminc, de mindannyian már sok évvel
elmulasztottuk ezt a soha vissza nem térı alkalmat.

Másodszor lehet úgy is, hogy az ember lehetıleg fiatal korában és hosszú idın át német
nyelvterületen él.

Ez már valamivel járhatóbb, de szintén nem könnyen megvalósítható út.

Választható harmadszor az a megoldás, hogy rendszeresen és szorgalmasan hetenként két vagy


több órát veszünk és 4-5 év múlva eljutunk az igényes mivoltunkat kielégítı tudás színvonalára.

A nyelvtanulásnak ezt a legáltalánosabb és klasszikusnak tekinthetı módját nem helyettesíteni,


hanem kiegészíteni van hivatva e kis könyv. Mondanivalóit világért sem nevezném tanácsnak
vagy receptnek. Egyszerően azt szeretném elmesélni: hogyan jutottam el, gyakorlatilag 25 év
alatt, tíz nyelven arra a fokra, hogy e nyelveken beszélni, további haton odáig, hogy
szakirodalmukat fordítani, szépirodalmukat élvezni tudjam.

Még ha csak az elsı kategóriáról lenne szó, a fentebbi alapon legalább 60 évre lett volna
szükségem, hiszen olyan „nehéz” nyelvek is szerepelnek benne, mint a kínai és a japán. (Az
idézıjel nem azért került a jelzı köré, mintha e két nyelv nem lenne nehéz, hanem azért, mert
nincs „könnyő” nyelv. Legfeljebb egyes nyelveket könnyen tanul meg az ember rosszul beszélni.)

A tudás kapujának zárát felpattintó bővös jelszót nem találtam meg. Többek közt azért sem,
mert ilyen jelszó nincs. Ha tapasztalataimról mégis beszámolni kívánok, ezt kizárólag azért
teszem, mert e negyed század alatt a tanulás sohasem teher, hanem mindig kiapadhatatlan
örömforrás volt számomra.

Nem került volna sor e könyv megírására, ha feltételezném, hogy a nyelvtanuláshoz való
viszonyom – egyéni különlegesség. Éppen, mert meggyızıdésem, hogy utam minden tudásra
szomjas, szellemi kalandozásra szívesen csábuló ember számára járható, szeretném továbbadni
leszőrt következtetéseimet.

Vannak nyelvtanulók, akiknél a motiváció megengedi, idıbeosztásuk megköveteli, hogy a


haladást lassúbb ütemre korlátozzák. Könyvem nem nekik szól. Oktatásukat hivatásos

- 14 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
pedagógusaink kezében – jó kezekben – tudom. Szerény tapasztalataim átadásával azoknál
szeretném a tanulás örömét növelni, ürömét csökkenteni, akiket ez a tempó nem elégít ki.

- 15 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Kinek szól – kinek nem szól ez a könyv

Könyvem egy gyakorlatban nem létezı embertípusnak, az Átlag Nyelvtanulónak – továbbiakban


ÁNy – íródott.

Az „átlagság” a legelvontabb, legkevésbé létezı valami az egész világon. Valahányszor


statisztikai kimutatásokat olvasok, megpróbálom magam elé képzelni szerencsétlen kortársamat,
az Átlag Embert, akinek a statisztikai kimutatás szerint 0,66 gyereke, 0,032 személygépkocsija és
0,046 televíziós készüléke van.

Könyvem írásakor egy ilyen ÁtlagNyelvtanuló lebegett lelki szemeim elıtt. Jellegének
közelebbi meghatározása ezért elengedhetetlen.

Életkora 16 és 96 év között van. Foglalkozása bármi lehet – egyetemi hallgató, kertész,


fogorvos, varrónı vagy nyugdíjas fıkönyvelı. Kizáró ok kettı van: túl sok és túl kevés szabad
idı.

Ha ugyanis korlátlan óraszámot szentelhet valaki nyelvtanulásra, akkor tömény tanmenet


alkalmazható, amelynek tárgyalása kívül esik e könyvecske keretein. Ha viszont napi egy-másfél
órát sem tud e célra áldozni, akkor ezzel a módszerrel nem (ezzel a módszerrel sem) fog
eredményt elérni. Egyik esetben sem meríti ki az ÁNy fogalmát.

Megkívántatik viszont bizonyos érdeklıdés a nyelvtanulás gyakorlati problémáin túlmenı


általános kérdések iránt és egy kis egészséges türelmetlenség a tanulásnak azzal a tempójával
szemben, amelyet a régi, szolid és szabályos módszerek irányoznak elı.

A kor, amelyben élünk, maga követel bizonyos gyorsulást ebben a vonatkozásban is.

A nyelvtanítási módszer – felépítmény. Jellemzi a kort, amelyben született és uralkodik.

Bonyolult társadalomtudományi fejtegetéseket könyvem célja nem kíván, terjedelme nem enged
meg. Hadd fordítsam tehát le a fenti mondatot a pedagógia nyelvére és fogalmazzam meg úgy,
hogy minden korban olyan módszerek kerültek elıtérbe, amelyek megfeleltek az adott idıszak
társadalmi szükségletének.

Hogyan változott ez a motiváció az idık függvényében?

A nyelvtanulás fejlıdésének e rövid áttekintésénél nem azért indulok ki az idıszámításunk elıtti


évszázadból, mert Kurt Tucholsky német humorista szerint nem számít komoly mőnek, ami nem
a „Már a régi rómaiak is…” szavakkal kezdıdik. Nem: a rómaiak azért kerültek e fejezet élére,
mert velük kezdıdik a nyelvtanulás. És e korhoz főzıdik szakmánk legnagyobb, örök dicsısége
is.

- 16 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
A hódító hadjáratok sikerétıl részeg római nép elıször egy nyelv – a magasabb kultúrájú görög
nyelv – elıtt hajtotta meg fegyvereit.

Graecia capta ferum cepit captorem et artes

Intulit aegristi Latio.

(Durva legyızıjén gyızött a levert Görögország,

S pór népét Latiumnak mővészetre kapatta.)

Horatius: Epist. II. I. (Muraközy Gyula fordítása.)

A gyıztes Róma az újgazdagok mohóságával vetette rá magát erre a patinás kultúrára.


Kisajátítására a kornak megfelelı módszert választott. A Latium felé gördülı harci szekereken ott
ültek – vagy nemegyszer láncra főzve ott kullogtak mögöttük – a római birodalom ifjúságának
leendı görög tanítói. Ezeket az ifjakat egy hadászatilag megsemmisített nép képviselıi hódították
meg nyelvük számára.

Elsı nyelvtanár-kartársaink sorsa nem volt irigylésre méltó. Uraikkal csak addig érintkezhettek,
amíg volt mit „kitermelni” belılük. Ha az „adolescens romanus”, a fekete fürtő, sasorrú római
ifjú elunta az oktatást, akkor tanára éppen olyan „instrumentum vocalé”-vá, beszélı szerszámmá
süllyedt, mint bármely más rabszolgatársa.

Az idık folyamán a latin nyelv nem kevésbé nagyszerő mővekkel gazdagodott és gazdagította a
világot, mint a görög. Ismeretük a feudális világban jelkép – a kiváltságos osztályba tartozás
jelképe – lett. Mai amerikai nyelven „status-symbol”-nak neveznénk. A társadalmi tagozódásnak
ezt az eszközét – mint mindig és mindenhol – az elıjogokkal nem rendelkezı valamennyi réteg
visszaszorítására is felhasználták: latinul, görögül tudó nı ritkaságszámba ment; tanulásuk
perverzitásnak számított. Még a fıurak feleségei is azon duzzognak Mikszáth novelláiban, hogy a
férfiak „latinul prézsmitálnak” és így kirekesztik ıket a társalgásból. Érthetı tehát, hogy a
kapitalizmus születésekor a feltörekvı polgárság ezt a viszonylag könnyen elérhetı eszközt is
felhasználta társadalmi ugródeszkaként. A két klasszikus nyelv tanulásával a polgári osztály
egyrészt a feudális társadalom tagjai közé remélt emelkedni, másrészt a görögöt és latint nem
ismerı többi osztálytól kívánta magát elhatárolni. Ekkor született a gimnázium mint iskolatípus.
Oktatási rendszere teljesen e két nyelv tanítására épült. A latin–görög tanítás egyik célja a
fegyelemre nevelés volt. A német internátusok kaszárnyalégkörének, az angol „public school”-ok
sokszor szadizmusba torkolló rendszerének nagyon megfelelt ez a nyelvtani törvények

- 17 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
bemagoltatására alapozott szellemvilág. Vajon véletlen, hogy a „disciplina” szónak kettıs értelme
van: tantárgy és fegyelem?

Maga az a tény, hogy az elsı, igaz tömegmérető nyelvtanulás tárgya két holt nyelv volt, hosszú
idıre eldöntötte az oktatás módszerét. Egy évszázadra volt szükség, hogy nyőge alól
felszabaduljunk.

A görög és a latin ebben az idıben már kevéssé szolgálta az általános kommunikációt. Arról,
hogy a tanuló kézhez simuló szerszámnak, kényre-kedvre felhasználható építıkockának érezze a
nyelvi elemeket (amire most olyan nagy súlyt helyezünk), szó sem lehetett.

Hogy a szabályok bemagolásának célja mellett a kiejtési problémák háttérbe szorultak, az annál
is természetesebb, mert idıszámítás elıtt élt ıseink hangját semmiféle gramafonlemez vagy
magnetofonszalag nem örökítette meg. Tudomásom szerint még ma sem dılt el a kiejtés vitája.
Angliában sokszor Kaiszárnak, Kikerónak tanítják a mi fülünk által Cézárnak, Cicerónak
megszokott neveket. Egyébként a klasszikus nyelvek oktatásához legtovább és legmakacsabbul
Anglia ragaszkodott. Parlamenti jegyzıkönyvek örökítik meg a tényt, hogy amikor az egyik
lordban egy latin idézet közepén elakadt a tudomány, az egész felsıház egy emberként emelkedett
fel és folytatta az idézetet.

A latin és görög nemcsak azért szerepelt legtovább és legintenzívebben az angol iskolák


tantervében, mert Nagy-Britannia a hagyományokhoz való ragaszkodás országa! A kiejtéssel alig-
alig kapcsolatban álló helyesírást (az úgynevezett „spelling”-et) is könnyebben megtanulja a diák,
ha némi fogalma van a klasszikus nyelvekrıl. Az „ósn”-nak hangzó ocean-t, a „szietı”-nek
hallott „theatre”-t egyszerőbb leírni, ha megsejtjük mögöttük az oceanum/okeanos, illetıleg
theatrum/theatron szavakat.

Azokban az évtizedekben, amelyekrıl elıbb szó volt – tehát kb. a múlt század közepéig – az
arisztokrácia országhatárokon átnyúló házasodásai révén, a városi polgárság a letelepülés
keveredési folyamata következtében tudott nyelveket. A század vége felé állt be az a fordulat,
hogy az élı nyelvek iránti érdeklıdés élénkebb lett annál, hogy családi vagy földrajzi
körülmények ki tudják elégíteni. A vándorlegényeket, akik vállukon bugyraikkal, zsebükben
szerszámaikkal vágtak neki az országútnak, a kalandvágyon és a nagyobb falat kenyér reményén
kívül a nyelvtanulás vágya is vezérelte. Ennek az igénynek kielégítésére született meg a
„cseregyerekek” rendszere is.

A postakocsit kiszorította a vonat, a tutajt a gızhajó. Az országok közelebb kerültek egymáshoz:


a határokon túl élı népek iránti érdeklıdés élénkebbé vált. A kialakuló kereskedelmi kapcsolatok
is új motivációt jelentettek: az új motiváció a tudásnak új formáját – az élı, beszélt, köznapi
nyelv ismeretét – követelte meg. Megérett a kor a modernebb nyelvtanulási módszerek
megszületésére és meg is jelent a színen Berlitz mester, majd számtalan követıje.

Ezeknek a módszereknek lényege, hogy az anyanyelv közvetítése nélkül teremt kapcsolatot a


tárgy (fogalom) és idegen nyelvő megnevezése között. „Ez könyv”… „Az ceruza”.

- 18 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Amikor Karinthy Capillariájának hajótörést szenvedett hıse a tengerek mélyének királynıje elé
került, Berlitz mester módszerének alkalmazásával próbálja felhívni magára a figyelmet: „A
kitőnı Berlitz módszere szerint magamra mutattam és azt mondtam: ember.”

Ez az – úgynevezett közvetlen – módszer a klasszikus nyelvek oktatásában egyeduralkodó


fordítást döntötte le trónjáról.

Különbözı, korszerősödı formákban az oktatásnak ez a módja szolgált évtizedeken a


nyelvtanítás alapjául. Az új motiváció a nyelvtanulás ütemét is meghatározta.

A kétnembeli ifjúság ugyanis általában 10 éves korban kezdett hozzá a nyelvtanuláshoz, és mire
a középiskolák nyújtotta „általános mőveltséget” megszerezte, addigra egy, esetleg két idegen
nyelven is tett szert bizonyos ismeretekre. A modern oktatási módszerek azonban egyelıre csak a
magán nyelvtanításban vertek gyökeret; az iskolai tanterv még mindig az elızı kor pedagógiai
örökségét nyögte.

Nyelvtani szabályok sulykoltatása, minden szökıévben elıforduló kivételek bemagoltatása…


nem csoda, hogy a gimnáziumból, a reál- és polgári iskolából kikerült ifjúság hat-nyolc évi német
tanulás után szinte „szőz aggyal” hagyta el e tanintézeteket. Használható nyelvismeretekre csak a
jómódú polgárság gyermekei tettek szert, a szülık anyagi áldozatkészsége és a gyermek
idıbefektetésének eredményeképpen. A – nyelvtanulás szempontjából, valljuk be, igen
eredményes – „Fräulein”-rendszerben nem nehéz felismerni a rómaiak viszonyát görög
pedagógusaikhoz. Ezeknek a kizsákmányolt, házi mindeneseknek feladata nemcsak a
nyelvoktatás volt, hanem tanítványaiknak „manírokra” való tanítása is. Elfogult vagyok szakmánk
e régvolt képviselıivel szemben: egyrészt, mert a nıemancipáció nehéz körülmények között
küzdı élharcosai voltak, másrészt, mert nemegyszer ık vitték és adták tovább nyárspolgár
környezetükben a magasabb kultúra stafétabotját.

Közben azonban felnövekedett egy új nemzedék, amely ismét másképpen viszonyult az idegen
nyelvekhez, mint azok, akik a két világháború között voltak fiatalok. Megváltozott újra a
célkitőzés, a motiváció.

Mindeddig ugyanis a nyelvtudás csak az általános mőveltség része volt, és a megszerzésre


irányuló törekvés körülbelül meg is szőnt akkor, amikor a diákból dolgozó ember lett. A
nyelvtanulás ideje tehát a tanulóévekkel esett össze. Ezek az évek amúgy is az „életre való
felkészülés” jegyében teltek el; a tanulás lassú üteme nem állt ellentétben a diákság
életformájával.

A második világháború után emberré lett nemzedék nyelvtanulási igénye azonban nem fejezıdik
be a tanulóévekkel; célkitőzése pedig nem engedi meg az ilyen hosszú lejáratú, perspektivikus
tervek felállítását. A világ tovább zsugorodott. Az idegen ajkúakkal való érintkezés ma már nem
hivatásos diplomaták, új piacok után kutató kereskedık vagy unalmukat őzı globetrotterek
(világjárók) elıjoga. Mindennapi munkánk és mindennapi szórakozásunk során számtalanszor
találkozunk más nyelveken beszélıkkel: önérdek és kíváncsiság, kikívánkozó baráti érzés és
egyéni érvényesülésvágy egyaránt követeli, hogy minél gyorsabban megtanuljunk szót érteni
velük. De a technika fejlıdése is gyökeresen megváltoztatta az embereknek a tanuláshoz való
viszonyát.
- 19 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Aki három napig tartó szekerezés helyett egy óra alatt repül Budapestrıl Bécsbe, akinek nem
gázláng szolgáltatja a világosságot, hanem gombnyomásra szótfogadó villamos áram, az a
nyelvtanulásban is kisebb erıfeszítéseket igénylı módszereket követel.

Az ember elkényelmesedett. A technikai vívmányoktól ma már nemcsak a test, hanem a szellem


tehermentesítését is megköveteljük. A legmodernebb – úgynevezett audiovizuális – módszer a
szem és fül fokozottabb bekapcsolásával igyekezik csökkenteni azt a terhet, amelyet a
nyelvtanulásnál elengedhetetlen memorizálási folyamat az agyra hárít.

Az új módszerek a külföldiekkel való érintkezés rendkívül fontos aspektusát: a jó kiejtést segítik


elsajátítani.

Még a „közvetlen módszer” alapján oktató derék nyelvmesterek is fontosabbnak találták a


„concevoir” és egyéb alig használt igéknek alig használt idıkben való hibátlan eldarálását, mint a
bennszülöttét minél jobban megközelítı jó kiejtést és hangsúlyozást. A kép- és
hangbenyomásokon alapuló audiovizuális módszertıl ezen a téren vártak csodákat és kaptak igen
jó gyakorlati eredményeket.

Az új módszer nagy elınye a tananyag sőrő ismételhetısége. És itt is le kell szögeznünk, hogy
az ismétlés olyan nélkülözhetetlen eleme a nyelvtanulásnak, mint a forgácsolókés az
esztergapadnak vagy az üzemanyag a belsı égéső motoroknak. Ezt a primitív igazságot egyébként
elıbb fedezték fel, mint a benzinmotort: „Repetitio est mater studiorum” – az ismétlés a tudás
szülıanyja – mondták már száz évvel ezelıtt is.

Korunk elkényelmesedett gyermekének nagyon kedve szerint való, hogy minél több érzékszerv
bekapcsolása tehermentesítse agyát a tudatos koncentrációtól. Egy kicsit azonban itt is átestünk a
ló másik oldalára. A XIX. század iskoláiban a nyelvtani szabályok ismerete öncél volt, most
viszont kezdjük azt hangoztatni, hogy a nyelv törvényszerőségeinek tudatos ismerete nem is
értékes, nem is érdekes. Megtanulásukra kár mozgósítani az agyat. Ezen az elven alapszik az
úgynevezett immerziós („belemerítıs”) módszer. Nem véletlen, hogy a kényelemrajongó
Amerikában született meg. Minden elméleti összefüggés feltárása nélkül, végnélküli ismétlések,
napi többórás „drill” formájában tanítják meg az idegen nyelvi formákat. A gondolkodás – bőn,
amely csak hátráltatja az eredményt. A tanfolyamok vezetıi nem gyıznek panaszkodni a
nyelvtanár hallgatókra, akik az anyag gépies abszorbeálásával szemben „intellektuális ellenállást”
tanúsítanak.

Egy nyelvtani szabályt – mondjuk: franciában a melléknév egyeztetését a fınévvel – meg lehet
tanulni például úgy is, hogy tudatosítjuk agyunkban: a hímnemő melléknévhez a nınemben
általában „e” járul. De elképzelhetı – és sokkal kevesebb agymunkát kíván – az az eljárás hogy
annyiszor halljuk: le parc, le champs, le jardin est grand (a park, a mezı, a kert nagy), viszont la
maison, la salle, la chambre est grande (a ház, a terem, a szoba nagy), hogy a végén a folytonos
„drill” hatására automatikusan kialakul bennünk a helyes egyeztetési forma.

A langyos esıként rápermetezı ismétléssel szemben az elkényelmesedett agy kisebb ellenállást


tanúsít, mint a tudatos koncentráció követelményével szemben. Ugyanannak a folyamatnak
hatását sejtem itt, amely a televízió ernyıje elé ragasztja korunk ifjúságát.

- 20 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Ennek a nagyszerő technikai vívmánynak mőveltségterjesztı hatását senki sem vitatja. Nem
hivatása e kis könyvnek arról beszélni, hogy – többé-kevésbé jól összeválogatott – mősorai mit
jelentenek az eldugott falvak lakói vagy a közlekedés nehézségei által otthonuk falai közé
kényszerített nagyvárosiak számára. Tagadhatatlan azonban, hogy a televízió nemcsak idıben
vonja el az ifjúságot az olvasástól. A kép könnyebben követhetı, mint a bető; a mozgó képre
gyorsabban reagál a lusta képzelet, mint a mozdulatlanra, a hangosított mozgókép követeli a
legkisebb szellemi energiabefektetést. Minimális testi – és ennél is kevesebb szellemi – fáradozás
árán jutunk élményekhez. Ifjúságunk – tisztelet a kivételnek – nem olvas eleget.

Ha a mozi, a rádió és a televízió hatását mi, a könyvek emlıjén nevelkedett nemzedék ebbıl a
szempontból nyugtalankodva szemléljük is, el kell ismernünk, hogy a kultúra emelésében és
éppen a nyelvtanulásban óriási segítséget jelentenek a technikának e vívmányai. Ma – ezt nem
lehet eléggé hangsúlyozni – a nyelvtudás célja elsısorban a különbözı idiómákon beszélık
közötti érintkezés lehetıvé tétele.

Partnerünk beszédének megértésében, saját gondolataink helyes kifejezésében éppen a rádió, a


magnetofon, a gramofon nyújthat nagy segítséget. Különbözı formákban és különbözı mértékben
kombinálva ezeket a technikai találmányokat használja fel az audiovizuális módszer.

Alkalmazásával szemben nem lehet ellenvetésünk, legfeljebb némi aggályunk. A nyelvtanulás


problémáját, úgy érezzük, ezek a vívmányok sem oldják meg maradéktalanul. „There is no royal
way to wisdom” – a tudáshoz királyi út nem vezet – mondja az angol.

A módszer kívánta technikai berendezések még az iskolai oktatásban sem minden tanuló
számára hozzáférhetık, hát még abban a kategóriában, amely e könyvecske szempontjából
egyedül érdekes: a dolgozó felnıtt nyelvtanulásában!

Még ha el is képzeljük azt az ideális állapotot, hogy e segédeszközök – kellı számban és kellı
idın át – minden ÁNy rendelkezésére állnának, akkor se tarthatnánk a módszert egyedül
üdvözítınek a felnıtt, tanult agy számára.

A kis hatévest, amikor iskolába kerül, valamelyik hozzátartozója kézen fogja és pár hónapon át
kísérgeti. Késıbb a gyermeket már a megszokás, a beidegzıdés irányítja: ennél a saroknál
befordulok, annál az épületnél balra kanyarodok. De aki felnıtt fejjel kerül idegen városba vagy
ismeretlen városrészbe, az ennél gyorsabb és célravezetıbb módszert keres. Térképet vesz elı és
meghatározza a követendı útvonalat jellemzı fontosabb irányítópontokat.

Ilyen irányjelzı pontok a szabályok. Kár lenne lemondani róluk. Felnıttek vagyunk.

Álljunk meg egy pillanatra ennél a tételnél és vegyünk szemügyre egy sokszor hallott
féligazságot. A felnıttnek – szokták mondani – úgy kellene az idegen nyelvet is tanulnia, ahogy
annak idején anyanyelvét elsajátította.

Nem tudom elfogadni ezt a követelést. Gyermekkorának szellemi keretei közé éppoly kevéssé
lehet beszorítani a felnıttet, mint hajdani napozókájába, vagy kezeslábasába.

- 21 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
A kisgyermek egyik jellegzetessége, hogy még nem tanult meg beszélni. Az „infans” (kisgyerek)
szó is az in-fant (nem beszélı) összetételbıl származik.

Amikor viszont beszélni kezd, akkor egyszerre ismerkedik meg a tárggyal és azzal, ahogy a
tárgyat nevezik. A külvilág lassan, fokozatosan bontakozik ki elıtte. Megtanul beszélni, mert
életösztöne (a leghathatósabb motiváció!) kényszeríti rá. Meg kell értetnie magát, hogy
bekapcsolódhassék a közösségbe és biztosítsa szükségleteinek kielégítését.

A felnıttnek azonban már gazdag értelmi és érzelmi világa van. Gondolataival, indulataival
együtt kialakult nála a pavlovi második jelzırendszer – a nyelvi forma is. Ezt az egész kész
jelzırendszert kell most átalakítania.

Tanárnı barátnım egyik tanítványával együtt bujkálva menekült a nyilas terror elıl; a lánykával
érte meg a felszabadulást is. A hozzájuk beszállásolt szovjet tisztekkel a kis tízéves már vígan
karattyolt, amikor barátnım még a legnagyobb nehézségekkel küzdött a beszélgetésben. „Könnyő
Évikének – vigasztalta magát –, neki az általános iskola négy osztályának ismeretanyagát kell
csak lefordítania az idegen nyelvre; nekem elıbb el kell magamban végezni a középiskolát, sıt az
egyetemet is.”

Gyermek és felnıtt képességei pozitív és negatív irányban térnek el egymástól. A gyermek


automatikus, a felnıtt logikus. Ennek a közismert igazságnak szemléltetı példáját láttam
nemrégen egy szomszédos iskola elsı osztályosainak vizsgáján. A hétéves hölgyek és urak
irigylésre méltó biztonsággal fújták negyedórákon át a különbözı verses és prózai szöveget, amit
friss kis agyuknak meg se kottyant betanulni. Ugyanezek a gyermekajkak azonban teljesen
elnémultak, amikor az egyik vers kapcsán a tanító néni megkérdezte: „Miért mondjuk a tehénre,
hogy „háziállat”? Végre egy kis szıke copfos mentette meg az osztály becsületét: „Mert nem
vad” – felelte.

A felnıtt agy viszolyog már hallott dolgok ismétlésétıl. A gyerek csak a már többször
megemésztett közlést szereti. „Azt a mesét meséld, a pöttyös labdáról!” – kéri vagy századszor.

A felnıtt kor egyik ismérve, hogy a szavak egyre teljesebb értékővé válnak a számára. Minél
mőveltebb, annál maradéktalanabbul jelzi számára a szó a mögötte rejtızı fogalmat; annál
kevésbé lesz szüksége arra, hogy az idegen szó megértésére a szó mögött rejlı fizikai tartalmat is
felidézze.

E hosszú kitérıt csak azért engedtem meg magamnak, hogy hangsúlyozzam: felnıtt nem
tanulhatja ugyanazzal a módszerrel az új nyelvet, amellyel annak idején anyanyelvét sajátította el.
A technikai segédeszközöktıl csodákat remélı audiovizuális oktatás éppen azért okozott
csalódást, mert a felnıttnél kialakult „második jelzırendszer” (a szavak világa) éppoly erıs
ingerhatást fejt ki, mint a kép. Ahhoz, hogy a „fá”-nak megfelelı idegen szót a felnıtt
megtanulja, nem kell, hogy megmutassák neki, lerajzolják elıtte, vagy éppen papírból,
seprőszálból összeeszkábáltassák vele, ahogyan azt az indiai angol iskolákban még most is teszik.

A felnıtt és gyermek reakciói közötti különbséget azért is kellett hangsúlyoznunk, mert a


mostani nyelvtanulók zöme egészen más korosztályhoz tartozik, mint a negyedszázaddal elıtti. A
TIT nagysikerő nyelvtanfolyamain az átlag életkor 30 év.
- 22 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Az életkor megváltozásának oka: az új motiváció. Következménye: új eredmények a
nyelvtanulásban. Felnıtt nyelvtanuló kollégáink gyorsabban, jobban haladnak, mint gyermekeink
az iskolapadokban. Nem nehéz kitalálni, hogy miért: nemesebb, hogy úgy mondjuk,
perspektivikusabb cél főti ıket, mint a rendszerint muszájból vagy a jó vizsgajegyért tanuló
diákot.

Nézzünk egyszer férfiasan szembe a tényekkel: a szakiskolákból, gimnáziumokból,


egyetemekrıl és fıiskolákról kikerülı ifjúságunk (tisztelet a kivételnek) nem tud oroszul. Éppúgy
nem tud, mint ahogy mi sem tanultunk meg annak idején németül. Helyzetük még nehezebb: az
elızı nemzedék családi kapcsolata több volt a némettel, mint a mostaniaknak az orosszal. Sok
helyütt akadt németül tudó nagyszülı vagy szomszédságban élı német anyanyelvő kisebbség.

Dr. Adamik Tamás idézi azt az adatot, hogy 113 – a ragozást, szavakat egyébként jól ismerı –
tanuló közül 4-7 évi orosz tanulás után mindössze 4 tudott helyesen egy pohár vizet kérni
oroszul! (Csak mellékesen jegyzem meg: a Die Welt címő lapban [1960. 147. szám] Dr. Werner
Ross, a müncheni Goethe-Intézet igazgatója éppen azt hányja a legmodernebb nyelvoktatás
híveinek szemére, hogy ez a módszer viszont csak arra tanít meg, hogyan kell egy pohár vizet
kérni!)

Az orosz nyelv oktatásának kifogásolt eredményességében nem a cirill betős ábécé a hibás,
amely napok alatt elsajátítható, nem a tanítási módszer, amely szakított a rég- és közelmúlt
hibáival és megfelel a követelményeknek, nem a sok új tankönyv, amelynek zöme ma már
korszerő elveken épül fel, és nem is maga a nyelv, amely nem nehezebb a latinnál vagy
franciánál! A hiba nem minıségi, hanem mennyiségi okokban rejlik. A tanulásra fordított idı
nem elég az alapos és maradandó ismeretek megszerzéséhez.

Hogy mennyire így van, arra az úgynevezett „szakos” iskolák nyújtják a legjobb bizonyítékot.
Ha a heti óraszám eléri – mint ebben az iskolatípusban – a 6-8 órát, akkor a diákok a gyakorlati
életben igen jól felhasználható orosz ismeretekkel hagyják el az iskolát. A magyar tolmácsbrigád
orosz tolmácsainak zöme is ebbıl a kategóriából kerül ki.

Keserő tanulság, de egyszer meg kell fogalmazni: elveszett a nyelvtanulásra fordított idı, ha egy
bizonyos – napi, heti – koncentrációt nem ér el.

Komoly emberek általában kerülik az általánosításokat. Egy adat mégis idekívánkozik:


átlagkörülményeket tekintetbe véve heti 10-12 óra ez a minimum.

Állítsa fel mindenki elfoglaltságának mérlegét, mielıtt egy új nyelv tanulásába belefog! Ha
ennyi idıt nem tud, vagy nem akar befektetni, gondolja meg kétszer is a vállalkozást!

Minimális koncentrációnak neveztem az ébrenlét heti 100-120 órájából nyelvtanulásra fordított


10-12 órát. Érdekes kérdés, hogy a maximális töménység egyben a legkedvezıbb-e?
Egyszerőbben szólva: ha valaki ennek – mondjuk – négyszeresét fekteti tanulásba, akkor
negyedrésznyi idı alatt tud-e valóban maradandó ismereteket szerezni?

- 23 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Hazánkban is sikerrel kísérleteznek úgynevezett „intenzív” tanfolyamokkal. Túl kevés idı múlt
el azonban az elsı kurzusok befejezése óta ahhoz, hogy megállapíthassuk: maradandó formában
asszimilálódott-e ez a töményen adagolt tudomány?

A minimális tanulási koncentráció, amelyet fent idéztem, természetesen minden szempontból


átlagérték. Induljunk ki mégis ebbıl az átlagból, amikor visszakanyarodunk „történelmi
áttekintésünknek” ahhoz a pontjához, amelynél elhagytuk: a dolgozó felnıtt nyelvtanulási
módszeréhez.

Ha elfogadjuk a fenti állítások lényegét – azt a tételt, hogy heti 10-12 óra foglalkozáson alul
nincs és nem lehet eredményes nyelvtanulás –, akkor rögtön felmerül a kérdés:

minek a rovására vonhat el erre a célra ennyi órát az állandó idıhiányban szenvedı mai ember,
vagy pláne mai asszony?

A régi, klasszikus beosztás szerint a nap 24 órájából

nyolcat munkára

nyolcat pihenésre, illetıleg szórakozásra,

nyolcat alvásra fordítunk.

Hogy az alvás nyolc órájából hányat lehet majd nyelvtanulás céljaira felhasználni, arra csak a
futurológusok – a jövı kutatói – tudnának választ adni. A hypnopédia (alvatanulás) nem is olyan
új módszer, mint gondolnánk: 1916-ban már kipróbálták, igaz, hogy nem nyelvekkel, hanem a
Morse-jelek elsajátításával kapcsolatban. Minthogy azonban aránylag kevéssé ismert eljárás,
megérdemli, hogy kissé részletesebben írjuk le: hogyan alkalmazzák a Szovjetunióban?

A megtanulandó szöveget (oroszul és a választott nyelven) egyrészt papírlapokra gépelik,


másrészt magnetofonszalagra mondják. Egy-egy alkalomra kb. 30 szót és 10-12 rövid mondatot
irányoznak elı. A tanulók megismerkednek ezzel a szöveggel, azután már ágyban fekve, 15
percen át az úgynevezett diktorral együtt hangosan ismételgetik. A világítás kikapcsolása után,
egyre csökkenı hangossággal tovább folyik a „hypnoinformáció” további negyven percen át.
Kora reggel a fenti folyamat fordítottjával ébresztik ıket: elıször alig hallható hangerıséggel,
majd egyre hangosabban ismétli a hypnoinformátor a megtanulandó anyagot. 25-30 perc múlva
általában olyan szintet ér el a hangintenzitás, hogy a hallgatók felébrednek. Újabb lapokat
osztanak ki, amelyeken ezúttal csak az orosz nyelvő szöveg szerepel; erre írják fel a tanfolyam
résztvevıi a megjegyzett idegen nyelvő „ekvivalenciákat”.

A kísérletek tanúsága szerint 18 „alvás” alatt 800-900 lexikai egységet sajátítottak el a tanulók:
hat-hétszeresét annak, amit a hagyományos módszerek irányoznak elı. Az eredményeket
biztatónak és az eljárást a szervezetre nézve „valószínőleg ártalmatlannak „tartják.

Ma még azonban nem támaszkodhatunk erre a reménybeli megoldásra. A realitásokból kell


kiindulnunk: a nyelvtanulást vagy a munkával, vagy a szórakozással, pihenéssel kell
összekapcsolni. Még pedig nem ezek rovására, hanem ezek kiegészítésére.
- 24 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Mit jelent ez a látszólag fából vaskarika?

Vegyük elıször is a hivatást. A mai ember munkájának jelentıs részét teszi ki a továbbfejlıdés,
a „hozzátanulás”.

Sokat beszélünk arról, hogy a mérnök és gyógypedagógus, a szakmunkás és zenetanár, az orvos


és külkereskedı szakismereteinek bıvítése szempontjából milyen fontos a nyelvtudás. Fordítsuk
meg egyszer a kérdést és beszéljünk arról, hogy mit jelent a szaktudás a nyelvtanulásban?

A szakismeret az idegen nyelvben való beszélgetésben: tolmács, az olvasásban: szótár, a


tanulásban: nyelvkönyv.

Amikor 1956-ban a japán nyelv tanulásába kezdtem, tanár nem létezett, nyelvkönyv nem volt
kapható Magyarországon.

A foglalkozáshoz egy vegyészeti szabadalmi leírás adott alapot, amelyet hısiesen (és
könnyelmően) elfogadtam fordításra. A sok képlet, ábra, felirat, táblázat segített a
reménytelennek látszó feladat megoldásában.

Elıször azt kellett kinyomoznom a kezemben levı szöveg alapján, hogy milyen nyelv is a japán:
„agglutinál”-e (ragoz-e), mint a magyar, „flektál”-e (hajlít-e), mint a német, vagy „izolál”
(elszigetel), mint az angol vagy kínai.

Szótárt sikerült kerítenem, szakszótárt persze már nem. De akinek már volt alkalma mőszaki-
tudományos szövegeket böngészni, az tudja, hogy a szavaknak leggazdagabb – és sajnos, egyedül
megbízható – forrása maga az eredeti szöveg.

Mert aki ismeri például a víz @ és a sav @ szójelét (hieroglifjét), az az alábbi képletben
középiskolai kémiai ismeretei alapján is „kiszámíthatja”, hogy az ismeretlen, bekerített írásjelek
csak sót, illetıleg lúgot jelenthetnek.

„Esetem a japánnal” – szélsıséges eset. Pozitív és negatív irányban is az. Elismerem, hogy nem
mindenkinek van türelme – és elsısorban ideje – ilyen „kutatómunkára”. (A fordítás egyébként
csak az elején ment csigalassúsággal, egy hét alatt úgy belejöttem, hogy egész napi munkával már
két-három forint árát is megkerestem.) Negatív irányban azért különleges eset, mert ÁNy
kollégáim ritkán kerülnek ilyen nehéz helyzetbe. De áll minden nyelvre, minden tanulóra és
minden tudásszintre a szabály, hogy a szakmai ismeret kulcs, amely nyitja az idegen nyelv
kapuját.

A klasszikus felosztás szerint az alvás és a munka nyolc-nyolc óráján túl további nyolc marad
még a huszonnégybıl, amelyet állítólag pihenéssel, szórakozással töltünk. E kétféle
tevékenységet közös szóval „ráérés”-nek nevezném, az angol „leisure” és a francia „loisir” rossz
fordításaként. Gábor Dénes, az Angliában élı, és nemrégen Magyarországon járt filozófus szerint
a most felnövekvı nemzedék életét annyira ennek az „elfoglaltságnak” fokozatos
meghosszabbodása fogja jellemezni, hogy a korszakot, amelyben élni fognak, „Age of Leisure”-
- 25 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
nek, a „Ráérés Korának” nevezte el. De minden futurológiái találgatás nélkül már most is
kijelenthetjük, hogy a harmadik nyolc óra valóban gyümölcsözı lehetıséget nyújt a
nyelvtanulásnak pihenéssel, szórakozással való összekapcsolására.

Valahányszor felteszik a kérdést, hogy hogyan tudtam aránylag rövid idı alatt sok nyelvben
eredményt elérni, gondolatban mindig meghajtok minden tudás forrása, a könyvek elıtt.
Mondanivalóm lényegét ez az egy szó fejezi ki: olvassunk.

- 26 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Olvassunk!

Azt a Kolombusz tojását, hogy a meglevı tudás megtartásának, új ismeretek szerzésének legfıbb
eszköze a könyv, elıttem már számosan feltalálták. Amivel én az ismert tételt szeretném
kiegészíteni, mindössze két szempont. Az egyik az, hogy az olvasást a kezdet kezdetén merjük
már tanulási programunkba beiktatni, a másik pedig, hogy olvassunk aktívan.

A könyv a tanulásnak „házi eszköze”. Ha a továbbiakban részletesen akarunk vele foglalkozni,


akkor meg kell állnunk egy pillanatra és fel kell tennünk a kérdést: miért van egyáltalán szükség
ilyen háziipari módszerekre?

Még egyszer szeretném leszögezni, hogy az általam pártolt tanulási forma inkább kiegészíteni és
gyorsítani, mint helyettesíteni van hivatva a tanár vezetésével való tanulást.

Az elcsépelt vicc szerint némely pesti feketének van elınye (nincs benne pótkávé), van hátránya
(nincs benne babkávé) és van rejtélye (mitıl fekete?). A tanárral való tanulásban is felfedezhetjük
mindhárom elemet.

Kétségtelen elınye: a kapott információ nagyobb megbízhatósága. Idıhözkötöttségével nagyobb


rendszerességet is jelent: kevesebb önfegyelem kell ahhoz, hogy a kitőzött idıpontban az órán
megjelenjünk, mint ahhoz, hogy a magunk elıírta foglalkozáshoz magunktól nekiüljünk.

Hátránya: a nehezebb hozzáférhetıség, viszonylag nagy üresjárat, és rosszabb adagolhatóság.


Nemcsak falvakban (pedig remélem, hogy ott is akadnak bıven ÁNy-k), hanem városokban is
nehéz szellemi habitusunknak megfelelı pedagógust találni. Tanár és tanítvány összehangolódása
éppúgy szerencse és önfegyelem dolga, mint a házasság vagy bármely más, felnıtt és felnıtt
közötti viszony. Az élénkebb temperamentumú tanuló számára „megfagy” ugyanaz a tanári óra,
amely a lassabb munkához szokott számára „megég”.

De még ha sikerül is olyan pedagógust találni, akinek vérmérséklete megfelel a miénknek, nem
könnyő az órák ritmusát mai életünk ütemével összhangba állítani. Éppen a nagyvárosokban, ahol
kisebb a pedagógushiány, nyel el rengeteg idıt a közlekedés – különösen a „mőszak” utáni
idıben, amikor általában órára sietnénk. „Amennyi idıt a villamosozással töltöttem – sóhajtotta
múltkor egyik szomszédom –, már a felét meg is ehettem volna a németnek”.

Külön bonyodalmat jelent, hogy pedagógiai szempontból sem a leghelyesebb, anyagi okokból
pedig egyenesen lehetetlen éveken át egyedül órákat venni. A nagy anyagi megterhelésen kívül az
ilyen tanulás azzal a hátránnyal is jár, hogy az óra 60 pcrcén át nehéz a figyelmet lankadatlanul
fenntartani. Ha pedig másokkal tanulunk, akkor majdnem reménytelen igyekezet partnereinket
úgy megválasztani, hogy a nálunk haladottabbak el ne gázoljanak, a gyengébb tudásúak vissza ne
húzzanak. Az élénkebbek és gátlástalanabbak a pedagógus minden igyekezete ellenére is
„elszívják a levegıt” a passzívabb természetőek elıl. Nagyszámú csoportnál külön veszélyt
jelent, hogy többet halljuk tanulótársaink rossz, mint tanárunk jó kiejtését.
- 27 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Aránylag legjobb eredménnyel a hármasban való tanulás kecsegtet. Egyrészt azért, mert
önkéntelenül egy kis – igyekezetre serkentı – verseny szokott kialakulni a partnerek között.
Másrészt, mert így idınként csökkenhet a figyelem feszültsége. Jelen vagyunk; hallunk is, látunk
is, de „relaxált” állapotban.

És végül, hogy visszatérjünk a közismert feketekávé-anekdotához, rejtélye is van a klasszikus,


tanár irányítottá tanulási módszernek: összeegyeztethetı-e, kiegészíthetı-e azokkal a házi
eszközökkel, amelyek közül a továbbiakban a legfontosabbal – az olvasással – szeretnék
foglalkozni.

- 28 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Miért olvassunk? – Mit olvassunk?

Azért olvassunk, mert a tudást a könyv nyújtja a legszórakoztatóbb módon. Az emberi természet
alapvetı tulajdonsága, hogy keresi a kellemest és kerüli annak ellenkezıjét. Márpedig a
tanulásnak másik módja (napi 20-30 szónak „bevágása” és a tanár vagy tankönyv által készen
szállított nyelvtani szabályok megemésztése) legfeljebb kötelességérzetünket elégíti ki, de
örömforrásul nemigen szolgálhat.

Ma már nem kívánjuk ezektıl a stúdiumoktól, hogy „melléktermékként” spártaivá neveljék a


jellemet. (A mai nyelvtanulók zöme rendszerint túl is van már a jellem kialakulásának
idıszakán.) De ha a nyelvvel való foglalkozás elmesportot, rejtvényfejtés-jellegő szórakozást,
saját képességeink felmérését és igazolását jelenti, akkor viszolygás nélkül fogunk nekiülni a
munkának.

„Man lernt Grammatik aus der Sprache, nicht Sprache aus der Grammatik” – mondták ki már a
múlt század végén az igazságot. („A nyelvbıl tanuljuk a nyelvtant, nem a nyelvet a nyelvtanból.”)
A holt nyelvek iskolai oktatásának idején forradalminak hatott Toussaint–Langenscheidtéknek ez
a jelszava. Ma már azonban világos, hogy az idegen nyelv legmegbízhatóbb hordozója – a könyv
– mindig egyszersmind tankönyv is. A fenti jelszó csak annyiban szorul kiegészítésre, hogy
nemcsak a nyelvtanra tanítja meg forgatóit, hanem a szókincs megszerzésének is
legfájdalommentesebb eszköze.

A szókinccsel külön fejezet is foglalkozik e könyvecskében, de a kérdés fontossága megérdemli,


hogy itt és most is röviden kitérjünk rá. Megszerzése ugyanis az a zátony, amelyen a legtöbb
tanulási jószándék megfeneklik. Az automatikus–mechanikus gyermek-emlékezıtehetség már a
múlté; a felnıtt ész logikája itt nem sok segítséget jelent. Márpedig ahhoz, hogy saját
gondolatainkat kifejezni, másokét megérteni tudjuk, sok ezer kifejezésre van szükségünk.

Az „átlag szókincsre” vonatkozó terjedelmes irodalmat mellızve egyetlen hozzávetıleges


számot szeretnék itt idézni. Magyar „zsebszótáraink” általában 20-30 000 alapkifejezést (címszót)
tartalmaznak. Azon a szinten, amit egy késıbbi fejezetben, a nyelvtudás osztályozására
vonatkozó kísérletnél „négyesnek” nevezek, ennek a szókincsnek kb. 50-60%-át használjuk.

Akik idáig eljutottak, tegyék fel egyszer a kérdést önmaguknak: hány százalékát szerezték ennek
a tekintélyes szókincsnek „legális úton”, vagyis úgy, hogy jelentését szótárban kikeresték vagy
értelmét megmagyaráztatták? Ki fog derülni, hogy csak elenyészıen csekély hányadát. A zömét
szótárnál, tankönyvnél, tanárnál kényelmesebb eszköz – a könyv, az olvasás – hullatta ölükbe.

A nyelvtan szabályaival való megismerkedés nem teszi annyira próbára a felnıtt agyat, mint a
szókincs elsajátítása. Kevésbé mechanikus és több gondolkodást kíván. A nyelvtantól való
viszolygás mégis egyetemesen jellemzi korunk mőszaki beállítottságú ifjúságát. Pedig itt baj van:
nyelvtani ismeretek nélkül csak anyanyelvén tanul meg az ember helyesen beszélni (írni azon
sem).
- 29 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Az emberi agyat az jellemzi, hogy egy új – bármely új – jelenséggel kapcsolatban rögtön
felmerül benne a „miért?” kérdése. A nyelvekben – minden „illogikusságuk” ellenére is – a
szabályok adják meg a „mert”-et. Ezeket elsikkasztani éppolyan bőn lenne, mint a vegytan,
örökléstan vagy kristálytan törvényeit.

Nem helyezkedhetünk arra az álláspontra, mint a felszabadulás utáni hónapok egyik legelsı,
botcsinálta orosz tanára. A derék bácsi – nevezzük Ikszkijnek – a húszas évek táján emigrált
Magyarországra. 1945 tavaszán befogták szekerükbe az orosz nyelv iránt érdeklıdık, és
megtanulták tıle, hogy a fiú az мальчик, a lány pedig девущка. De amikor azt kérdezték: miért
lesz az egyikbıl tárgyesetben мальчика, a másikból pedig девущку, akkor egy darabig a fejét
törte, azután a vállát vonogatta: bozse moj, ez már csak egy olyan russzicizmus (orosz
specialitás).

Nem, a nyelvek impozáns dómját éppúgy nem lehet nyelvtan, mint szavak nélkül felépíteni.
Amitıl viszolygunk, és aminek haszontalanságát az elızı kor maradéktalanul bebizonyította, az
csak az önmagáért való „grammatizálás”.

Két véglettel állunk itt szemben. Azt a nyelvtant, amelyet a régi iskola célnak tekintett, a mai
tanuló már eszköznek se hajlandó elfogadni.

Az igazságot az az egészséges középút jelenti, amelyre elıbb-utóbb mindenkit rávezet a saját


bırén szerzett tapasztalat.

A szabályokat tudatosítani kell. A szellem világában utat keresı felnıtt útjelzık után kutat;
megköveteli a törvények ismeretét. Csak azt ne várjuk tıle, hogy ha egyszer felismerte a törvényt,
sohasem fog többé rossz útra tévedni. A törvény csak elv. Az elv csak alap, amelyen a helyes
magatartás kialakul.

Amikor az utcakeresztezıdésnél megtorpanunk a vörös jelzésnél, akkor ezt a cselekvésünket


nem elızi meg komplika gondolatsor (ha nem tisztelem a „tilos” jelzést, zavart okozok a
forgalomban megbüntet a rendır, életveszélybe kerülök). Reflexeink már kialakultak, neki
engedelmeskedünk. Az elv tudatosult, szokás megszületett, a helyes magatartás automatikussá
vált.

Ezt a „magatartási mintát” jól ismeri és különbözı néven tartják számon a nyelvpedagógiában.
A lélektan komplikálta „dinamikus sztereotípiának”, az angol lingvisztika egyszerően „mintának”
(pattern) hívja. Én még egyszerőbben és még köznapibban kaptafának nevezném.

Hogyan alakítjuk kérdéssé az állítást a magyarban? Úgy, hogy egyszerően megváltoztatjuk a


mondat hanglejtését. „Beszél angolul.” „Beszél angolul?”

Ha beszél – vagy beszélni akar –, akkor tudnia kell, hogy az angolban a mondathangsúly
egészen más, sokkal bonyolultabb, mint a magyarban. (Még a 15 perces televíziós oktatásban is
alkalmanként 2 percet szentelnek neki!) Ilyen fontos értelmi változást tehát nem erre, hanem
külön segédigékre kell bíznunk. „He speaks English.” „Does he speak English?” A tudatosult elv
alapján hamarabb alakul ki a kaptafa; ha egyszer kialakult, van mire ráhúznunk a felmerülı új és
új formákat.
- 30 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Aki nem szereti a kaptafa-hasonlatot, gondolhat a költıibb hangvillára is. Merem állítani, hogy
valahányszor idegen szóra nyitjuk a szánkat, mindig erre a hangvillára támaszkodunk: „lelki
füleinkben” megpengetjük és figyeljük: ha nem cseng hamisan, amit mondani akarunk, akkor
megszólalunk.

A nyelvtanulás az ilyen minták (nevezzük akár kaptafának, akár hangvillának) kialakításából áll.
Jó az a nyelvtanulási módszer, amelynek segítségével viszonylag hamar kerülünk minél több,
minél megbízhatóbb minta birtokába. Kialakulásuk elıfeltétele, hogy annyiszor – számtalanszor –
kerüljünk szembe a helyes formákkal, hogy valóban automatikus képzetekké erısödjenek.
Kialakulásukat elısegíti, ha kimunkálásukban magunk is részt veszünk és nem elıre
megfogalmazott, készen kapott ismeret formájában hisszük el ıket.

Mindkét célra – a kimunkálásra is, a sőrő ismétlésre is – a könyv a legjobb eszköz. Olvassunk!

A könyv zsebrevágható és sutba dobható, összefirkálható és lapokra téphetı, elveszthetı és újra


megvásárolható. Aktatáskából elıráncigálható, uzsonnázás közben elénk teríthetı, az ébredés
pillanatában életre kelthetı, elalvás elıtt még egyszer átfutható. Nem kell telefonon értesíteni, ha
nem mehetünk el az órarendbe iktatott találkozóra. Nem haragszik meg, ha felébresztjük
szendergésébıl álmatlan éjszakáinkon. Mondanivalója egészében lenyelhetı, vagy apróra
megrágható. Tartalma szellemi kalandozásokra csábít és kielégíti kalandvágyunkat. Mi
megunhatjuk ıt – ı sohasem un meg bennünket.

A könyv örök útitárs – mindaddig, amíg ki nem nıjük és a következı kedvéért el nem hajítjuk.

Mit olvassunk? Olyan szöveget, amely érdekel bennünket. „Interesse – stärker, als Liebe” –
mondja a német. (Az érdeklıdés erısebb, mint a szerelem.) Valóban, mert az érdeklıdés a
legádázabb ellenségen fog ki: az unalmon.

Mert valljuk be: hézagos szóismerettel, a mondat dzsungelében el-eltévedı, bizonytalan


nyelvtantudással eleinte nem tiszta öröm az olvasás. Öt, tíz, húsz perc múlva könnyen támad az
az érzésünk, hogy holtpontra jutottunk. Kell valami, ami átsegít rajta.

Ez a valami az olvasnivaló érdekessége.

Hogy ki mit talál érdekesnek, az életkor, szellemi színvonal, szakma, illetıleg vesszıparipa
kérdése. Nem voltam rest és tíz embert, akirıl tudtam, hogy az én módszeremmel „olvasta bele”
magát egy-egy idegen nyelvbe, megkérdeztem: mi segítette ıket át a holtponton. Válaszaikat
abban a sorrendben és formában iktatom ide, ahogy kaptam:

S. P. nyugdíjas: fel kellett dolgoznom egy csomó katalógust, hogy rendezni tudjam a
bélyegeimet.

M. Ö. harmadikos gimnazista: cikis dolog, ha az ember nem tudja, hogy milyen meccsre
készülnek a külföldi futballcsapatok.

N. B. írógépjavító: tetszik tudni, van egy találmányom, ahhoz kellett.

- 31 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
V. K. fodrász: mindent elolvasok Gregory Peckrıl, meg a többi sztárról.

F. P. nagymama: nahát, hogy mi mindent le mernek írni ezekben a mai szerelmi regényekben!

M. A. minisztériumi osztályvezetı: imádom a krimiket. Csak nem hagyom abba, mielıtt


megtudom, hogy ki a gyilkos?

L. J. nyomdász: addig fütyültem a slágereket, amíg rájöttem, hogy meg kell tanulni a szövegeket
is.

M. R. Röltex-elárusítónı: a Soraya kalandjaival kezdıdött. Direkt specializáltam magam rájuk…

W. S. elsıéves orvostanhallgató: idegfiziológiával szeretnék foglalkozni…

R. M. kirakatrendezı: az ember csak nézi azokat a guszta ruhákat a divatlapokban, és nem érti,
hogy mi van alájuk írva.

Sok felnıtt férfiismerısömet a politika iránti érdeklıdés segítette át a holtponton.

Minél jobban kielégíti kíváncsiságunkat az olvasás, annál kisebb szerep jut a holtponton való
átsegítés másik elemének: az önfegyelemnek.

A kerékpárt sem állítottuk vissza a falhoz az elsı esés után, sílécünket se hasogattuk fel
tőzifának, amikor hóba huppantunk vele. Pedig ezeket az emlékeket fájdalmas kék foltok ırizték
sokáig. Mégis kitartottunk, mert tudtuk, hogy egyre kisebb lesz a megpróbáltatás, egyre nagyobb
az új készség nyújtotta öröm. Holott itt nem is egy új világról volt szó, amelynek kapuit egy kis
kitartás tárja fel elıttünk!

A beszédkészséget legjobban a mai színdarabok és a jó ritmusú, színes, modern novellák,


regények olvasása fejleszti. Az úgynevezett „szituatív elemek” itt a történet hátterébe vannak
beépítve, és így e háttérrel együtt lopják be magukat memóriánkba. Ezzel az összefüggéssel
együtt merülnek fel, amikor a leírttal azonos helyzetbe kerülünk.

A „szituatív” szövegek elınye, hogy jól felhasználható szókincset és mondatmintákat nyújtanak.


Hátrányuk, hogy nehezebben érthetık.

Mindenkinek, aki egy idegen nyelv fájába vágja fejszéjét, fel kell készülnie arra, hogy nem egy,
hanem legalább két nyelv elsajátítása vár rá: az írott és a beszélt nyelvé. Az ÁNy, aki hajlamból
vagy kényszerőségbıl az általam javasolt tanulási módszert választotta, az elıbbivel könnyebben,
az utóbbival nehezebben birkózik meg.

A könyvekben vannak úgynevezett leíró részek. Ezekben az író, hogy úgy mondjuk, önmagát
idézi, és minthogy foglalkozásánál fogvájó stiliszta, szépen, szabatosan fogalmazott mondatokat
gördít elénk. A tanár is azért pedagógus, hogy okosan, szabatosan beszéljen. Sajnos, mindennek
nincs – nem mindig van – köze az élet tényleges helyzeteihez.

Próbálják meg egyszer, kedves ÁNy társaim, megfigyelni, hogy mivé kopik ajkunkon
anyanyelvünk, amikor nem figyelünk oda! Betőket hagyunk ki, szóvégeket harapunk el, szavakon
- 32 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
siklunk át. G. B. Shaw mondta magáról, hogy három különbözı nyelven tud „angolul”; az
egyiken a színdarabjait írja, a másikat az élet hivatalos funkciói közben használja, a harmadikon
intim barátaihoz szól; e három nyelv alig hasonlít egymáshoz. Ez a minden nyelvben meglevı
„rétegesség” egyébként is az angolban a legkirívóbb. A nyelv ugyanis két nagy nyelvcsoport – a
germán és a román – találkozásának tengelyébe esik. Ennek megfelelıen kétféle szókincset
ötvözött össze: a normann (francia) és angolszász eredető kifejezéseket.

Sokszor idézett tény, hogy a borjú, sertés, ökör szavakra két garnitúrája van az angolnak. Magát
az élı állatot a német eredető calf (Kalb), swine (Schwein), ox (Ochs) szavakkal jelzi, mert a
szolgák, akik ezeket az állatokat ırizték-terelgették, a meghódított angolszászokhoz tartoztak. Az
állatok húsának élvezıi azonban már a hódító normann urak voltak, ezért a borjúhús, sertéshús,
marhahús neve francia eredető: veal (veau), pork (porc), beef (boeuf).

Közismert dolog, hogy a külföldiek közül az intelligensebbjét jobban megértjük, mint a


tanulatlant. Viszont Londonban járt ismerısöm, aki németül jól, franciául semmit sem tudott,
csodálkozva tapasztalta, hogy ott pontosan fordított a helyzet: a sarkon álló rendır
felvilágosításait sokkal jobban tudta követni, mint mővelt kollégái beszédét. A nyelvgyakorlás
érdekében még a templomokba is be-betért, a szónoklatokat meghallgatni. (Ezt a régi trükköt én
se hagyom ki soha: nyelvet is tanul az ember, meg a városnézéstıl feltört lábait is pihenteti egy
kicsit.) Nos, barátunk elkeseredve tapasztalta, hogy Londonban egy árva szót sem értett a
prédikációkból.

Kíváncsiságból a mise után szétosztott szónoklatok szövegét haza is hozta. Megnézegettük egy
kicsit és láttuk, hogy a nyelv szókincsének „kettıs garnitúrájából” a pap mindenütt a normann
(francia) eredető szót választotta. Jót mulattunk, amikor az angol szöveget „lefordítottuk” –
angolra úgy, hogy minden szó helyébe a megfelelı germán eredetőt tettük (pl. to commence – to
begin stb.).

A rétegezettség a cselekmények hátterét festı leíró részekben kevésbé tükrözıdik. Ezek


nyelvezete sokkal egynemőbb. Nem mutatja például azokat az eltéréseket, amelyeket a különbözı
udvariassági fokok követelnek meg a beszélt nyelvben. Üdítı vívmánya korunknak, hogy ritkul a
„szíveskedjék”, „bátorkodom”, „megtisztel” stb. használata. (Az azonban már sajnálatos, hogy
kezdjük kevesebbet használni a „Tessék!”-et is. Kár, mert – ha tulajdonképpeni jelentésének
utánagondolunk – nyelvpszichológiai szempontból is kedvesnek kell találnunk. Ennél szebben
talán csak Erdélyben kínálják egy pohár borral a szomjas utast: „Szeresse!”)

Néhány nyelvben – pl. a japánban – az irodalom leíró részei teljesen alkalmatlanok a beszélt
nyelv elsajátítására. Utóbbi legjellemzıbb tulajdonsága ugyanis, hogy még olyan egyszerő
cselekvésre is, mint a menni vagy mondani, egészen más ige használatos aszerint, hogy
társadalmilag „alattunk”, „felettünk” vagy velünk egy szinten állóhoz beszélünk. Ezt aránylag
hamar megszokja az ember: nyomai minden nyelvben – a mienkben is – megtalálhatók;
gondoljunk csak a „foglaljon helyet”…, „üljön le”… „csüccs!” sorozatra. Sokkal nehezebb
megtanulni, hogy ugyanazt az igét is másképpen kell ragozni a partner korának és társadalmi
állásának függvényében. A legudvariatlanabb forma persze saját magunknak jár ki, és ha
véletlenül elfelejtjük ezt az „önlenézı” ragozást használni, akkor olyan nevetségessé válunk, mint
ha magyarban például azt mondanánk, hogy „holnap megtisztellek látogatásommal”.
- 33 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
A beszélt nyelv értékes szótáraiként a mai színdarabokat vagy a regények párbeszédrészeit
használhatjuk. Klasszikus mővek nem alkalmasak erre a célra. Jókain nevelkedett kis német
barátnımtıl kérdeztem, hogy milyen az új szobatársnıje. „Délceg, de kevély” – felelte.

Miért válik komikussá egy-két évtized alatt néhány szó és ırzi értékét változatlanul sok másik?
Nem tudjuk, és nem sikerült választ találni arra a kérdésre sem, hogy miért fogadtunk el bizonyos
nyelvújítás korabeli szavakat, miért utasítottunk vissza másokat. A „zongorá”-t”,irodá”-t minden
viszolygás nélkül használjuk, a „tetszicé”-rıl és a „gondolygász”-ról már azt se tudjuk, hogy
milyen célra ajánlották. A Bugát Pál által indítványozott „kórtan” teljesjogúvá vált, az „éptan”
nem; újításai közül elfogadtuk a „rekeszizmot” a diafragma helyett, de nem használjuk a „gerj”-et
és elutasítottuk a „fogondzat”-ot, pedig nem is illogikusabb, mint a „magzat”. Habent sua fata
verba – a szavak sorsa is meg van írva valahol.

A tankönyvek, sıt a most divatos „társalgási zsebkönyvek” is sokszor mőnyelven íródtak, és


nem olyan megbízható forrásai a mai élı beszédnek, mint a modern szépirodalom. A napokban
lapozgattam egy (nem Magyarországon készült) „Útiszótárt” és nem tudtam nevetés nélkül
megállni, amikor a megtanulásra ajánlott dialógust a mai élet kontextusába képzeltem bele:
„Szeretnék megismerkedni országuk történelmi nevezetességeivel és mezıgazdaságának
jelentısebb termelvényeivel.”

Sokkal valószínőbb, hogy a beszélgetés – például magyarországi vonatkozásban – valahogy így


fog lezajlani:

– Na, nincs kedve bemenni valahová egy feketére?

– Jaj, lassabban, nem értem! Mire?

– Egy feketére?

– Az mi? Feketekávé?

– Hát persze!

– Nem mehetek, vissza kell mennem a… na, hogy hívják… izé…

– Szállodába? Hát akkor viszlát!

Elismerem, hogy tankönyv nem taníthatja, tanár nem javasolhatja a „szóval”, „izé” „na”, „hát”,
„jaj” szavak használatát. Pedig ezek sokkal gyakrabban fordulnak elı a mindennapi
beszélgetésekben, mint a jólnevelt „szótárszavak”. Visszatérek tehát vesszıparipámra:
mindaddig, amíg az idegen nyelvő légkör nem áll be tanítómesterünknek, a mai prózairodalomból
meríthetjük legfájdalommentesebben az ilyen „kollokvializmusokat’’.

- 34 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Hogyan olvassunk?

Eleinte szinte felületességig menı lendülettel, késıbb már-már bizalmatlanságnak ható


lelkiismeretességgel.

A kezdeti felületességre elsısorban hímnemő – és azon belül is mőszaki beállítottságú –


tanulótársaimat szeretném rábeszélni.

Gyakran látom, hogy férfiak nehéz szótárokkal felfegyverkezve ülnek neki a legkönnyebb
ponyva olvasásának is. Egy szó olvasás a könyvben – egy szó keresés a szótárban. Nem csoda,
hogy csakhamar elunják az egészet és megkönnyebbülten állapítják meg: itt az esti hírek ideje, be
lehet kapcsolni a rádiót.

A lelkiismeretesség szép erény, de a nyelvtanulás kezdetén inkább fék, mint motor. Nem
érdemes minden szót kikeresni a szótárban. Sokkal nagyobb baj, ha elízetlenedik kezünkben a
sok megszakítástól a könyv, mint ha nem tudjuk meg hogy kökény vagy galagonyabokor mögül
figyeli-e a detektívfelügyelı a gyilkost.

Ha fontos a szó, akkor úgyis elıbukkan még és értelme kiderül a szövegbıl – az úgynevezett
kontextusból. Az ilyen, némi fejtörést igénylı megismerkedés sokkal maradandóbb nyomot hagy,
mintha automatikusan a szótárhoz nyúlunk és szórakozottan tudomásul vesszük a szó jelentését.
Ha bizonyos agymunka árán jutottunk el a megértéshez, úgy mi mőködtünk közre a kapcsolat
kialakításában; mi találtuk meg a megoldást. Kicsit olyan öröm ez, mint a sikerült
keresztrejtvényfejtés.

A „sikerélmény” megédesíti a munka örömét és kárpótol a fáradozás unalmáért. A közömbös


szövegbe is beleviszi a világ legérdekesebb tényezıjét. Hogy mi ez? Használjuk fel ezt az
alkalmat, hogy egymás közt vagyunk mi, ÁNy-ok, és valljuk be ıszintén: saját magunk.

A szóra én magam jöttem rá, a mondat értelmét én fejtettem meg. Tudatalatti önelismerés, titkos
kis vállveregetés jár ki érte. Máris kárpótolva vagyunk a befektetett munkáért, máris megvan az
ösztönzés a további tevékenységre.

A tapasztalat bizonyítja, hogy a kezdeti lendület jó start az idegen nyelven való olvasás
megszokásához, hiszen ez is csak szokás kérdése, mint minden más emberi aktivitás. A fı az,
hogy megtanuljunk nem elkedvetlenedni az idegen nyelvő szöveg barátságtalan közegétıl.

Ki nem érzett még enyhe borzongást, amikor a Balaton hővös hullámai közé vetette magát?
Kiben nem fogant meg ilyenkor a vágy: visszamászni a napsütötte homokra? És ki nem örült egy-
két perc múlva, amikor már hozzászokott a víz hidegéhez, hogy nem engedett a csábításnak? A
kezdeti viszolygáson és elbátortalanodáson van hivatva átsegíteni az „úszót” az új közeg – az
idegen nyelvő szöveg – érdekessége.

- 35 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
De ha már jól forog a mese motorja, meg kell tanulni a fékezést is. Miután átrágtuk magunkat a
szövegen és azzal a felemelı érzéssel tettük le a könyvet, hogy megértettük: mirıl van szó benne,
az irodalomnak késztermékbıl nyersanyaggá: a tanulás nyersanyagává kell várnia. Ezért
szeretném tanácsolni, hogy az olvasva tanulás második szakasza a bizalmatlanság jegyében
folyjék le.

Nyelvtanulással szépirodalmi szinten egyetlen magyar írásmő foglalkozik: Mikszáth Kálmán


„Aussi brebis” címő bőbájos novellája. Az író francia születéső lánykát szerzıdtet fiai mellé. A
kis kamaszok minden áron ki akarnak bújni az új feladat alól, annál is inkább, mert
meggyızıdésük, hogy ifjú tanárnıjük nem tud franciául. Megígértetik apjukkal, hogy
abbahagyhatják a tanulást, ha sikerül tudatlanságon fogni a kislányt. A leleplezés érdekében
addig-addig forgatják a szótárt meg a nyelvtankönyvet, míg észrevétlenül maguk is elsajátítják a
tudományt.

Legyünk mi is sunyik és gyanakvóak e második szakaszban. Tekintsük próbaköveknek a


szavakat, a mondatokat, amelyeken lemérhetjük: nem vét-e a szabályok ellen az író.

Az eredményt elıre megjósolhatom. Ki fog derülni, hogy Maurois jobban tud franciául, Panova
oroszul, Caldwell angolul, mint mi. Ebben a küzdelemben gyıztesek nem lehetünk, de nyertesek
igen. Ismereteink kialakulnak, tudásunk megszilárdul. Egyébként nem véletlenül említettem
éppen ezt a három szerzıt. Jól gördülı, természetes stílusuk igen alkalmassá teszi ıket a
„bemelegedésre”.

Aki nem mer rögtön eredeti csorbítatlan irodalmi mőbe fogni, annak szívbıl ajánlom a
Szovjetunióban kiadott, úgynevezett „adaptált” szövegeket. A világirodalom klasszikusait írták át
– nyelvtanulási célból – kevesebb szót használó, egyszerőbb mondatok formájában.
Könyvesboltokban igen olcsón kaphatók, könyvtárakból ingyen kölcsönözhetık ki, de ezt az
utóbbit nem ajánlom. A pénz olvasva, a tankönyv összefirkálva jó. Ha már túlságosan szétment a
forgatástól, pár forintért újra beszerezhetjük.

Egy-egy írásmőben úgy van benne a nyelv, mint egyetlen cseppben a tenger. Ha van türelmünk a
szöveget összevissza forgatni, darabokra szedni, majd újra összerakni, fel-felrázni és újra
leülepedni hagyni, rendkívül sokat tudhatunk meg belıle.

Kossuth Lajos, akinek szónoklatait ma angol retorikakönyvekben idézik példaképpen, az


osztrákok börtönében tanult meg angolul. Egy Shakespeare-dráma tizenhat sora szolgált hozzá
kiindulópontul. „Az angol nyelvtant a szó szoros értelmében fel kellett találnom. Amint pedig ezt
feltaláltam és a százszor meg százszor átgondolt tizenhat sort minden ízében tökéletesen
megértettem, annyira tudtam angolul, hogy azután csak szóismeretemet kellett gyarapítanom.”

- 36 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Olvasás és kiejtés

A nyelvtudás mások megértésébıl és önmagunk megértetésébıl áll. A nyelvtanulás célja: e két


készség elsajátítása, egyrészt szóban, másrészt írásban.

Az írott szöveg és a hallott beszéd értelmének felfogása: analitikai, elemzı folyamat. Saját
mondanivalónk szóban vagy írásban való közlése: szintetizáló, felépítı tevékenység.

Bármelyik marad ki e négy készség közül, csak részfeladatot teljesítettünk. A gyakorlatban


persze sokszor kerül sor ilyen kényszerő korlátozásra. Rendszerint nem elvi okokból, hanem a
rendelkezésre álló idı rövidsége miatt.

A négy funkció összefügg és egymást erısíti, de a tapasztalat bizonyítja, hogy bármelyik


önmagában is elsajátítható. Rómában találkoztam olyan hotelportással, aki tökéletes kiejtéssel
tárgyalt hét nyelven (még magyarul is), de helyesen írni egyiken se tudott (még olaszul sem).
Viszont Aranynak és Petıfinek, akik a mőfordítás örök értékeivel ajándékoztak meg bennünket, a
kiejtésrıl fogalmuk se volt. A Walesi bárdok ritmusa megköveteli, hogy „lord major”-nak
olvassuk a csodálatos lejtéső sort. Jó, hogy nekünk, magyaroknak íródott: az angolok sohasem
fedeznék fel a „me(r)”-nek ejtendı polgármestert mögötte.

A könyv, sajnos, pontos kiejtésre nem taníthat. Fültanúja voltam néhány évvel ezelıtt egy
kedves jelenetnek a londoni repülıtéren. Egy indiai diák útlevelét forgatta az úgynevezett
immigration officer. „Utazásának célja: tanulmányút” – olvasta hangosan.

– És mi lesz a tanulmány tárgya? – érdeklıdött.

– Lav – felelte a diák, aki nyilván csak leírva látta a „law” (jog) szót és azért úgy ejtette ki, mint
a „love”-t (szerelem).

A tisztviselınek, angol hidegvérrel, a szeme se rebbent meg. Átengedte az utast a kordonon és


csak magában mormogta, hogy a „love” többé-kevésbé az egész világon egyforma: annak a kis
különbségnek tanulmányozására igazán nem volt érdemes ennyi ezer mérföldet megtenni.

A kiejtés a nyelvtanulásnak egyik legnehezebb feladata; nyelvtudásunk egyik fontos próbaköve.


Bár a szókincs és nyelvtan becsületes ismerete nélkül nem sokat ér, tudásunkat az elsı pillanatban
mégis ennek alapján ítélik meg. Körülbelül azt a szerepet játssza képességeink elbírálásában,
mint a külsı a nık életében. A csinos nınek megjelenése pillanatában mindenképpen igaza van.
Késıbb kiderülhet róla, hogy buta, unalmas, vagy éppen rosszindulatú, de az elsı csatát
mindenképpen megnyerte.

A kiejtés tanítása rövidebb múltra tekint vissza, mint a nyelvtané vagy a szókincsé. Csak azóta
vált igazán fontossá, amióta megindult az élı nyelvek oktatása. De ez a rövid idı is elegendınek
bizonyult ahhoz, hogy több tévhit kerüljön forgalomba. Vegyük sorra ıket.
- 37 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
„A jó kiejtéshez jó hallás kell.” Ha kell is, nem az a bizonyos valami szükséges, amit köznapi
értelemben „jó”-nak (vagyis zeneinek) szoktak nevezni. Tanúm rá egész sereg kiváló magyar
muzsikus, aki folyékonyan, gazdag szókinccsel, de ékes pannóniai tájszólással beszéli az idegen
nyelveket. Én inkább „ráhallás”-nak nevezném a szükséges készséget: fülünkkel érzékelni,
agyunkkal differenciálni tudni az anyanyelvünktıl eltérı hangokat.

Tévhit az is, hogy a jó kiejtés megtanulásához elég a jó kiejtést hallani. Olyan naivitás ez, mint
ha feltételeznénk, hogy szorgalmasan figyelve a televízión Rodnyina és Ulanov jégtáncbravúrjait,
másnap már nekünk is sikerülni fog a városligeti mőjégen a háromfordulatos Rittenberg vagy a
dupla Axel.

A bajnok és trénere ezer részletre kiterjedı, áldozatos, sohasem szőnı munkával közeledik
lépésrıl lépésre a tökéletesség felé. Tudom: az ÁNy nem kíván indulni a Nyelvek Olimpiászán.
De aki énekelni tanul, az is természetesnek találja, hogy skáláznia kell. Hosszú órákon, hosszú
éveken át. A jó kiejtéshez is skálázáson keresztül vezet az út, de itt „drill”-nek hívják.

A csecsemı gügyögése csak a szülık számára égi muzsika: a kisbabának már szorgalmas
skálázás. Próbálgatja: hogyan tudná létrehozni azokat a hangokat, amelyek a környezetébıl feléje
áramlanak. Nyelvet tanuló felnıtt kollégáival szemben azonban egy óriási elınye van: nem kell e
tevékenysége során egy másik hangsort elfelejtenie; nem betőbıl indul ki, amire a felnıtt egy már
beidegzıdött hanggal reagál.

Rövid ideig mőködött Budán egy általános iskola, amelyben az elsı osztálytól kezdve franciául
tanítottak. Az én kisfiam is odajárt, részt vehettem egyik órájukon. Mindegyik gyerek olyan
tökéletesen ejtette „kat”-nak a „quatre”-t, hogy nagyot sóhajtottam irigységemben. „Azért nem
mondják katr-nak – szólalt meg mögöttem egy megértı anyatárs –, mert fogalmuk sincs róla,
hogy r bető is van a szóban.”

Lehet-e mindebbıl azt a következtetési levonni, hogy minden szót elıbb halljon és csak azután
lásson az ember? Attól félek, hogy nem. Nem elméleti, hanem gyakorlati okokból nem. Ilyen
hosszútávú, „perspektivikus” szókincs-szerzési módszerre mé? akkor sem lehetne beállítani
tanulásunkat, ha feltételeznénk, hogy elegendı a szó kiejtését egyszer vagy kétszer hallani: soha
többet nem fogunk hibát elkövetni. Vagyis ha nem számolnánk a nyelvtanulók elsı számú
közellenségével: a felejtéssel.

A felejtés ellen ismétléssel kell küzdeni. Az ismétlés elıfeltétele, hogy a találkozások száma
tetszés szerint szaporítható legyen. Ezt még az idegen nyelvi környezet kellıs közepében sem
lehet biztosítani, hát még a „nyelvországtól” sokezer kilométernyi távolságban!

Már eddig is többször leírtam, de le kell szögeznem még egyszer (nem merem ígérni, hogy
utoljára): korlátlan számú ismétlést csak a könyv biztosít. Csak az olvasmányt lehet újra és újra
tetemre hívni. Ez a zordon szó azért kívánkozik ide, mert a könyvtıl is azt várjuk, mint Kund
Abigéltıl: tegyen tanúbizonyságot. A könyv nem is fog cserben hagyni bennünket. Újra és újra,
változatlan készséggel hagyja magát kihallgatni. Millió jó tulajdonsága mellett csak egyben
vétkes: nem tud beszélni. Azaz, hogy szól hozzánk, csak éppen anyanyelvi kiejtési szokásainknak
megfelelıen. Nincs mit tenni: meg kell tanulni az idegen nyelv kiejtési szabályait, mégpedig nem

- 38 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
általánosságban, hanem a magyarral való tudatos összehasonlítás – az úgynevezett szembeállítás
– útján.

Ez még annál is elengedhetetlen, akinek „nyelvtanulói hallása” van, vagyis a fülével közelíti meg
az új nyelv világát. Sıt annak is, aki korlátlan ideig vehet igénybe korlátlan tökéletességő
audiolaboratóriumokat.

Az angol „film” szót néhányan „ráhallásból” megtanulják helyesen kiejteni. De biztosabb


módszer, ha tudatosul bennünk, hogy rövid „i” egyszerően nincs az angolban: mihelyt rövid,
azonnal eltolódik az „e” felé. A jó tanár – vagy ennek hiányában a rádió – feladata, hogy ilyen és
hasonló szabályokra felhívja figyelmünket.

Ez azonban csak egyik része a leckének, méghozzá nem is a nehezebbik része. Legalább ilyen
fontos a tudatosult hang – hangsúly – beszédütem reprodukálásának készsége. A „teremtés
koronája” – a férfi – itt van hátrányban a nıhöz képest. Az utánzó képesség sokkal ritkábban van
meg a férfiakban, akik rendszerint restelük vállalni a tılük idegen mimikát.

Ha valaki elszánja magát az elsajátítására, annak szorgalmasan „skáláznia” kell a magyarban


ismeretlen hangokat és hangkapcsolatokat. Hogy melyiket? Elsısorban azokat, amelyeknek
helytelen ejtése megváltoztatja a szó értelmét.

A magyar nyelv az „e” hangnak sok változatát ismeri. De ha az „embert” másképpen is ejtik a
Dunántúlon, Pesten vagy éppen Szögeden, a szó felismerése nem okoz problémát. Ugyanakkor az
angolban a zárt e-vel ejtett bed (ágy) és a nyílt e-vel ejtett bad (rossz) tökéletesen mást jelent. A
korunk irodalmában annyit emlegetett „bed manners” (ágyban való viselkedés) világért sem
tévesztendı össze a „bad manners”-szel (rossz modor).

Két szempontot szeretnék itt még megemlíteni, amelyeket saját tapasztalatomból szőrtem le. Az
egyik, hogy ezt a „hangtani drill”-t helyesebb aszóban forgó nyelveken egyáltalában nem létezı
szavakon felépíteni. Az angol nonsense syllablesnek, „abszurd szó tagoknak” nevezi ıket. A
létezıkhöz ugyanis már főzıdhet valamilyen vizuális élmény, jobb kerülni ıket.

A „w” és „v” hang közötti különbség például nekünk, magyaroknak, különösen nehéz.
Skálázzunk tehát ilyen szótagokat: wo – vo, wa – va, we – ve, wi – vi stb. Jó alkalom erre a séta
és a fürdés, a villamosra várás vagy a reggeli fésülködés. Utóbbit különösen ajánlom, mert a
tükörbıl a szájállást is kitőnıen lehet ellenırizni.

A másik tapasztalat szerint rendkívül tanulságos a magyarul beszélı idegenajkúak kiejtési


hibáinak megfigyelése. Hallgassuk ıket a nyelvtanulásban olyan fontos tudatos aktivitással.
„Brachfeld Siegfried magyarságából értettem meg igazán a német nyelv kiejtési szabályait”,
mondta a múltkor egy ilyen „éber” barátnım. Aki egyszer hallott angol embert
„thölthıtollthinthát” kérni az üzletben, az nem fogja elfelejtem a „hehezés” (aspiráció) szabályát.

Átlag nyelvtanulási körülmények között a rádió jelent igen fontos eszközt a helyes kiejtés
elsajátításában. Mondanom sem kell, hogy csak akkor, ha ebbe is tudatos aktivitást viszünk be.
„Hallgassunk rá”, hogy egy-egy hang mennyiben más (rövidebb vagy hosszabb, élesebb vagy
zártabb, nyíltabb vagy kettızöttebb), mint ahogy tudatunkban élt. Hacsak minden alkalommal
- 39 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
egy-egy hanggal kerülünk így közelebbi ismeretségbe, egész szép kiejtési kaptafagyőjteményre
tehetünk szert.

Az egyes hangok felismerésénél és helyes kiejtésénél is fontosabb (és nehezebben elsajátítható)


a szó és mondat helyes dallama. Beidegzésére célravezetı módszer a rádióelıadások
magnetofonszalagra vétele és ismételt leforgatása. Tizenéveseink is biztosan találnak erre idıt és
szalagot két beatzeneprogram között. Itt is áll az örökérvényő szabály: inkább rövid ideig, de
teljes intenzitással foglalkozni a feladattal, mint elüldögélni a rádió vagy magnetofon mellett és
gondolatainkkal a tegnap élményeinek vagy a holnap reményeinek világában kalandozni.

Ideális megoldás lesz az állítólag hamarosan piacra kerülı televíziós készülék, amelybe házilag
lehet majd készen kapható filmeket betáplálni, és ismételten levetíteni. A televízió azért kiváló
módszer a nyelvtanulásra, mert sokszor tükrözi „premier plan”-ban az arcot; ilyenkor a hangot
halljuk, a megfelelı szájbeállítást pedig szinte leolvashatjuk a képernyırıl. İszintén irigylem
külföldi – pl. holland – nyelvtanuló kollégáimat. Televíziós filmjeik rendszerint
szinkronizálatlanok, és így napi egy-két órán át van alkalmuk az idegen nyelvet hallani, az esetleg
meg nem értett részeket feliratokból tisztázni.

Ha okát értem is, szívbıl sajnálom, hogy eredeti nyelven adott szövegek a magyar televízióban
mindössze néhány nyelvtanfolyamra korlátozódnak. Ezekért is hálásak vagyunk mi, nyelvtanulók.
Az ilyen tanfolyamok hasznosságát nem kell külön hangsúlyozni, pláne, ha lehetıséget adnak –
sajnos, csak a kis számú ráérısebbeknek –, hogy egy-egy leckét kétszer hallgassanak meg.

Járuljunk hozzá az így közvetített nyelvtanulási akció sikeréhez mi is azzal, hogy nem
féllélekkel, félszemmel követjük!

- 40 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Milyen nyelveket tanulnak az emberek?

Az UNESCO nemrégen körlevelet küldött szét, hogy választ kapjon erre az izgalmas kérdésre.
Számadatokat még nem közöltek, a befutott válaszok alapján csak egy ideiglenes következtetést
vont le a beszámoló cikk: az emberek az országhatáraikon élı népek nyelvét igyekeznek
elsajátítani, mert a mindennapi érintkezés folyamán ennek tudják legnagyobb hasznát venni. Ha
ez a szabály, akkor a mi országunk részben kivétel alóla. Az elsajátítandó nyelvek listáján –
különösen az idısebb nemzedékekén – a cseh, a szerb, a román nemigen szerepelt. Nyelvi
elszigeteltségünk olyan fokú, hogy kénytelenek vagyunk nagy „akciórádiuszú” nyelvek
tanulásával váltani magunknak útlevelet a nagyvilágba. Boldog Svájc: három világnyelvet ölel
határai közé. Akármelyiket választja a tanuló, sokmilliós tömegek felé nyit ajtót magának.

Milyen szempontok szerint választja ki a felnıtt önmagának, a szülı gyermekének az


elsajátítandó nyelvet? Két magától értetıdı tényezı – a nyelv felhasználhatósága és
elsajátíthatósága – szempontjából.

A felhasználhatóságról a nyelvek jövıjérıl szóló fejezetben lesz szó. Az elsajátíthatósággal


kapcsolatban azonban már itt szeretném megjegyezni, hogy hazánkban (mint általában a „nagy”
nyelveken kívülrekedt országokban) a nyelvtanulási kultúra igen magas. Pedagógusban,
tankönyvben, szótárban, elméleti és gyakorlati módszertani irodalomban nincs hiány. A
megtanulhatóságot tehát inkább szubjektív hozzáállásunk alapján szoktuk mérlegelni.

A laikusoktól azt szoktuk hallani, hogy vannak

könnyő és nehéz,

szép és csúnya,

gazdag és szegény nyelvek.

Kezdjük itt is a második kategórián. A legszebb nyelvnek általában az olaszt szokták tartani.
Dallamosságáért, lágyságáért dicsérik.

Fülünknek azért kellemes ez a nyelv, mert sok magánhangzóval, kevés mássalhangzóval építi fel
szavait. A német, amelynek a hangzás szempontjából nem ad jó jegyet a közvélemény, legfeljebb
olyan mondatokkal indulhat a nyelvek olimpiászán, mint a „Laue Lufte wehen lind”. Azért
tetszik-e ez a mondat, mert sok benne az „l” bető, vagy mert önkéntelenül a fordítására, az
ugyancsak szépen csengı magyar mondatra gondolunk: „langyos szellık lágyan lengedeznek”.

Az oroszt is inkább férfiasnak, mint behízelgınek tartják, pedig Szolovjev, a költı, ilyen szépen
csengı szavakat talált kedvese dicséretére:

Belej lilej, aleje lala,


- 41 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Bela bila ti i ala.

Az eredeti szebben hangzik, mint – hevenyészett – fordítása: „Fehér voltál és rózsás, liliomnál
fehérebb, rubinnál rózsásabb.”

„A nyelv akusztikai jelenségeit nehéz elkülöníteni a jelentés befolyásától” – írja Zolnai Béla
(Nyelv és hangulat). A szavak rideg vagy lágy csengése nemcsak a hangok kombinációjától függ!
A „viola” szón elandalodunk: milyen gyengéd, kedves kis virág. A „violencia” (erıszak)
mérgesen kong a fülünkben, pedig betői majdnem azonosak. Az „Andalúzia” szó lágyan cseng, a
„vandalizmus” durván, holott mindkét szó ugyanabból a tıbıl fakad. Másképpen reagálunk a
„fülbemászó” szóra, ha könnyed dallamot és másképp, ha csúf rovart jelent.

Széphangzásból rossz jegyet szokott kapni a cseh és a szerb nyelv is. „Mássalhangzó-torlódás”
miatt ítéli el ıket a közvélemény. A szerbbıl a „crni vrh”-t, (fekete hegycsúcs) szokták idézni:
majdnem csupa mássalhangzóból áll. A cseh nyelv szerintem azért nem hat kellemesen a fülre,
mert élhangsúlyos, vagyis mindig a szó elsı szótagja koppintja meg a dobhártyát. Azt hiszem,
azért nem tartják szépnek a magyart sem.

– Hogyan szólítod a kedvesedet? – faggatta az elsı világháborúban az olasz baka a magyar


kamerádot.

– Úgy, hogy galambom – felelte a hadfi.

– Bim-bam-galambom! – csodálkozott az olasz. – Hiszen ez harangkongás, nem kedveskedés!

Sokan megkísérelték már, hogy bizonyos hangoknak kifejezı, expresszív jelleget


tulajdonítsanak. Senki sem költıibben, mint Kosztolányi:

…Ó az i

kelleme

ó az l

dallama

mint ódon

ballada

csupa l,

csupa i,

csupa o,

- 42 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
csupa a,

csupa tej,

csupa kéj,

úgy sóhajt

Ilona

csupa jaj,

Ilona.

Sokkal prózaibban mi is megállapíthatjuk, hogy bizonyos jelentéseket rejtı szavakban az


átlagnál sőrőbben fordulnak elı egyes hangok. Így például az „i” magánhangzó „apró”
értelemben. Gondoljunk csak a magyar kis, kicsi, pici, a német winzig szavakra, az orosz
„mizinyec”-re (kisujj), az angol little-re, itsy-bitsyre, teeny-weenyre (ejtsd: tini-vini), a francia
minime-re vagy az olasz piccolino, a spanyol chiquito (kisfiú) vagy a jassznyelv piti szavára, sıt a
mininél is kisebb bikinire, még ha nevét nem is a kicsisége miatt kapta. A mennydörgést jelzı
Donner, tonnerre, thunder, гром гремит az „r” sőrő elıfordulása vagy baljós értelme miatt
hangzik-e olyan zordonnak?

A nyelv szépségét tehát a lágy vagy rideg, dallamos vagy kemény hangzás alapján szokták
megítélni. Egyéb szempontok – például a szóképzés rugalmassága – nemigen játszik szerepet az
osztályozásban. Pedig ha így lenne, kedvenc nyelvem, az orosz, biztosan a gyıztesek
emelvényére kerülne. Képlékenységbıl nyerné az elsı díjat.

Az arany a legnemesebb fém – szokták mondani –, mert fillér nagyságú lemezkéje méteres
átmérıjő lepénnyé kalapálható, anélkül, hogy fényébıl, színébıl bármit is vesztene. Ilyen
plasztikusan nemes nyelv az orosz: egy-egy szavát szinte a végtelenségig lehet nyújtani.

Induljunk ki például az egyszótagos „СТАТЬ” szócskából.

стать lesz, válik vmivé

ставить helyez

оставить hagy

остановить megállít

приостановить felfüggeszt

- 43 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
приостанавливать megszüntet

приостанавливаться abbamarad

приостанавливаемый feltartóztatható

неприостанавливаемость feltartóztathatatlanság.

És minthogy tízes számrendszerben élünk, hadd iktassuk ide, hogy a „feltartóztathatatlan”


неприостанавливаемые szóban tízre terebélyesedett a „СТАТЬ” egyetlen szótaga.

Bonyolult szerkezet? Kétségtelenül az. De hát a milánói dóm is bonyolult, mégis áhítattal
szemléljük. A C-dúr skála egyszerő, csak éppen nem szép; az alkotóelemeibıl felépült Jupiter-
szimfónia viszont csodálatos remekmő.

Ha a nyelvek nehézségérıl beszélünk, egy kis kirándulást kell tennünk a nyelvtípusok


birodalmában. A magyarhoz hasonló nyelveket a tudomány „agglutinálóknak”,
összeragasztóknak nevezi. Nehéznek általában ezeket a nyelveket mondják, mert a szó
rendszerint megváltozik, amikor helyét a mondatban elfoglalja. „Ez könyv – látom a könyvet.”
Elvben egyszerőbbnek kellene lenniök az úgynevezett szigetelı (izoláló) nyelveknek. A
tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a passzív megértést erısen megkönnyíti, ha a szó formája
már önmagában megmutatja: milyen szerepet játszik, milyen más szóhoz kapcsolódik a
mondatban. Az orosz „лаяла” (ugatott) szóra például csak rá kell néznem és tudom, hogy ige,
hogy múlt idıben áll és hogy az alany, amelyre állítmányként vonatkozik, valami nınemő fınév:
ezek után nem is lesz nehéz megtalálni a mondatban.

Tipikus izoláló nyelv az angol, még tipikusabb a kínai. Utóbbinál az írásjel (hieroglif) nemcsak
azt nem árulja el, hogy a fınév alany vagy tárgyesetben, az ige jelen, múlt vagy jövı idıben áll-e,
hanem még azt sem, hogy fınévvel vagy igével van-e dolgunk: a @ hieroglif például azt is
jelenti, hogy menni, én–te–ı–mi stb. elmegyünk vagy el fogunk menni, de azt is, hogy elment,
menés, elmúlt, tavaly stb.

Ezért mutatja a tapasztalat, hogy az agglutináló nyelvek nem nehezebbek a szigetelıknél: amit
elvesztettünk a vámon, megnyerjük a réven.

A nyelv az emberiség kezes báránya. Elvárjuk tıle, hogy hajlékonyán alkalmazkodjék


mondanivalóinkhoz; egyértelmően és minden kétséget kizáróan fejezze ki gondolatainkat. Ha a
nyelv szerkezete olyan, hogy az elengedhetetlen egyértelmőséget nem tudja formai simulással
biztosítani (vagyis ha nem alaktani eszközökkel éri ezt el), akkor mondattana, elsısorban
szórendje lesz szigorúbb, megkötöttebb.

Azt a szabályt, hogy a tárgyeset ragja a „t”, meg kell tanulniok a magyarral foglalkozó
idegenajkúaknak. Elég nehezen jegyzik meg, elég sokszor el is hibázzák. Viszont e szabály
ismerete felmenti ıket az alól, hogy megtanuljanak és mereven alkalmazzanak szórendi
elıírásokat. A „túrót eszik a cigány” és a „cigány túrót eszik” nagyjából ugyanezt jelenti, hála a
- 44 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
„t” ragnak. Ha nem ragozó nyelvben bánnánk ilyen könnyedén a szórenddel, arra az eredményre
jutnánk, hogy a túró eszi a cigányt.

Minden nyelv igyekszik egyértelmően és maradéktalanul kifejezni minden gondolatot. A nyelv


addig alakul és tökéletesedik, amíg meg nem találja a félreértések kiküszöbölését lehetıvé tevı
formát. Egy-egy ilyen átalakulás nem is olyan régen zajlott le. Hadd idézzek erre is egy példát.

Az orosz hímnemő fınévnél alanyeset és tárgyeset között nincs különbség. „Ceruza” és


„ceruzát” – egyformán карандаш. Valamikor az élıt jelölı fıneveket is így ragozták. Ezt a
lázaságot nem tőrhették a régi krónikások, mert ha például a párviadalok eredményeit így
jegyezték volna fel, akkor (a tárgyesetnek az alanyeseítel való azonossága miatt) az utókornak
kétségei támadhattak volna, hogy Tyimofejev gyızte le Arkagyijt vagy Arkagyij Tyimofejevet.
Szegények nem tudták, hogy ez néhány évszázad múlva milyen tökéletesen mindegy lesz és ezért
inkább megváltoztatták a nyelvtant a hímnemő élılényekkel kapcsolatban: a szó vége „a”-ra („я”-
ra) változott és szegény legyızött nemcsak a fövényre, hanem birtokos esetbe is került. Hogy a
nınemő fınév egyesszámára azért nem terjedt-e ki a változás, mert itt úgyis más formája van a
tárgyesetnek, vagy mert a nık kívül estek a történetírók érdeklıdési körén, arról nem szól a
krónika.

Meglévı eszközeit tehát úgy variálja a nyelv, hogy minden gondolat maradéktalanul
tolmácsolásra alkalmas legyen. Akit a finn nyelv tanulásától pl. az igenévrendszer bonyolultsága
rettent vissza, az gondoljon csak a szavak kombinációjának végtelen lehetıségére az angolban.
Ezeket a ragozhatatlan építıköveket tologatja ide-oda a gondolatok sakktábláján a nyelv.

A „to turn” jólnevelt ige: még csak nem is rendhagyó. Alapértelme (fordulni, fordítani) azonban
teljesen elveszik összetételeiben, amelyeket külön-külön, új szavakként kell megjegyezni a
tanulónak. Csak egy kis csokorravalót válogattam össze a lehetıségek közül:

I turned down – én visszautasítottam

you turned up – te megjelentél

he turned in – ı nyugovóra vonult

we turned over – mi forgalmaztunk

you turned out – ti produkáltatok

they turned on – ık bekapcsolták.

A nehézség–könnyőség kérdését inkább úgy kellene megfogalmazni, hogy nehéz az a nyelv,


amelynél rövid a szabályok érvényességének sugara. Más szavakkal szólva: annál több energiát
kell befektetni egy nyelv megtanulásába, minél kisebb részt fed a szabály abból a területbıl,
amelynek egészére kellene vonatkoznia.

Vegyük a 1. hangképzési, 2. szóképzési és 3. mondatképzési szabályok közül, amelyek a nyelv


rendszerét uralják, elıször az elsıt.
- 45 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
1. Ha e hangképzési szabályok „érvényességi sugara” kicsi, vagyis ha ugyanazt a hangot hol
ilyen, hol olyan betővel kell átírnunk, akkor az írást „afonetikusnak” mondanám.

Az angol nyelvben megtanulhatjuk például az alapszabályt, hogy az „ee”-t hosszú i-nek kell
olvasnunk. De sajnos, rövid a szabály hatósugara: a to be-ben e, a leafben ea, a siege-ben ie, a
keyben ey, a suite-ben ui jelzi ugyanazt a hangot:

2. Ha a szóképzés szabályainak hatósugara „nem ér végig”, akkor a nyelvet „illogikusnak”


nevezném. Az élı nyelveknek megvan az a – nyelvtanuló szempontjából tapintatlan –
tulajdonságuk, hogy nem papírforma szerint képzik a szavakat. Az „illogikusság” persze csak
látszólagos. Bárki, aki az idegen nyelv tanulásánál hajlandó több évszázadra visszamenıleg
elmerülni a fejlıdés történetébe, magyarázatot kap minden „kivételre”. Lingvisták vagyunk és
azért, lemondva az oknyomozásról, egyszerően tudomásul vesszük, hogy például a magyarban a
„mőveltetés” „-tat, -tét” ragja az olvas-t olvastat-tá alakítja, de az ír-bıl nem lesz írtat, hogy az
orosz feltalál-ból (изобретать) a szabályos fınévképzı raggal lehet

feltaláló-t (изобретатель) képezni, de a

felfedez-bıl (открывать) nem lehet

felfedezı-t (открыватель)

és így tovább.

3. Ha a szavak kombinálásánál tér el az eredmény a várhatótól, akkor a különbözı nyelvek


„izmusai” (gallicizmus, anglicizmus, russzicizmus) születnek. Olyan kifejezések ezek, amelyek
mást jelentenek, mint ahogy összetevı elemeik sejtetni engednék. Anyanyelvünk is tele van
„hungarizmusokkal”: „bogarat tettél a fülembe” stb.

Az „izmusok” felhasználásánál nem lehet eléggé óvatosságra inteni a nyelvtanulót.

Egyik tolmácskollégámnak megtetszett egy könyvben talált szép kifejezés: скатертью (terítı)
вам (önnek) дорогу (utat). A benne szereplı szavak szó szerinti fordítása alapján jogosan
elvárhatta tıle, hogy azt jelentse: „abroszsimaságú utat kívánok Önnek”. Sajnos, egy igen elıkelı
vendég búcsúztatásánál próbálta ki elıször – és majdnem diplomáciai bonyodalmakat okozott,
mert a kifejezés – miért, miért nem – annyit jelent, hogy „le is út, fel is út”.

Az olasz másodsorban azért szolgált rá a könnyő nyelv hírére, mert hangképzési–szóképzési–


mondatfőzési szabályainak érvényességi sugara aránylag hosszú. Elsısorban azonban azért, mert
a magyarországi gyakorlat szerint a francia (és sokszor a latin) elsajátítása után szokott

- 46 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
következni. Ezek a testvérnyelvek viszont szinte kulcsot nyújtanak az olasz megtanulásához.
„Olasz tudásom latinból és franciából áll” – írja Lénárd A. Sándor.

A közvélemény nehéznek általában a nem latin betős ábécén felépülı nyelveket tartja. Mi,
foglalkozásunkra nézve hivatásos nyelvtanulók, úgy véljük, hogy ezt a nehézséget túlbecsülik,
még pedig azért, mert a nyelvvel való foglalkozás legelsı stádiumában jelentkezik. Ha például
oroszul tanulunk, akkor a haladást ábrázoló görbe valahogy így néz ki:

Lassú indulás után egyenletes, biztos emelkedés várható.

Ugyanez a görbe pl. angol vonatkozásban a következı képet adná:

Vagyis kezdetben elragad bennünket a gyors fellendülés öröme, hogy késıbb szomorúan
állapítsuk meg: még mindig sok tanulni való van hátra. „Ugye, könnyő az angol nyelv?” –
szokták tılem kérdezni. „Igen, az elsı tíz év könnyő – felelem mindig – csak azután kezd nehéz
lenni.”

Meg a hieroglifikus (szójeleket használó) nyelvek sem azért nehezek, mert a hieroglifeket nehéz
megtanulni! Ezeknek a jeleknek belsı logikájuk van; a velük való foglalkozás olyan öröm, amely
a nehézségek legyızésére serkenti a tanulót. Nem, a japán vagy kínai elsajátítására más okból kell
legalább háromszor annyi idıt szánni, mint bármely más nyelvre. A betőírásos nyelvek olvasási
szabályai ugyanis hamar elsajátíthatók: ezek ismeretében általában az új, ismeretlen szónak csak
értelmét kell kikeresni a szótárban. (Legtöbbször ki sem kell keresni, mert az összefüggésbıl
úgyis kiderül.) A hieroglifnél elıször annak kell utánanéznem, hogy hogyan hangzik, csak ezután
tisztázom, hogy mit jelent.

Ezekre az „outsider” nyelvekre is áll azonban a szabály, hogy amit elvesztünk a réven, behozzuk
a vámon. Vegyünk például három német szót: „Eiche”, „Birke”, „Linde”. A kiejtésükkel, igaz,
nincs probléma, de formájuk, betőik arról már nem vallanak, hogy valamilyen fát (tölgyfát,
nyírfát, hársfát) jelentenek. A kínaiban, japánban azonban egyetlen napi tanulás elegendı arra,
hogy egyszerő ránézéssel megállapítsuk: a fák társadalmának valamelyik tagját jelölik. A „fa”
fogalmát jelentı úgynevezett „gyök”, a @ garantálja ezt, amelyet kivétel nélkül megtalálunk
minden fát jelentı szóban. Éppúgy, mint a víz jelét @, a szó jelét @, vagy a szív jelét @ a vízzel,
beszéddel, érzelemmel összefüggı kifejezésekben.

- 47 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Szellemes megjegyzést olvastam a múltkor az angollal kapcsolatban: azt vetette a nyelv szemére
egyik nyelvtanuló kollégánk, hogy az angol is hieroglifikus nyelv, mert „ránézésbıl” éppúgy
megállapíthatatlan a szó kiejtése, mint a kínaiban vagy japánban. Minden szót meg kell keresni
valamilyen kiejtési útmutatóban, „Pronunciation Gazetteer”-ben.

Azt is sokszor halljuk a nyelvek osztályozásával kapcsolatban, hogy vannak szegény és gazdag
nyelvek. Lehet, hogy egy-egy fogalomra egyik vagy másik nyelv több szinonimát kínál;
tudtommal még senki sem végzett pontos felméréseket ezen a téren. Saját szerény tapasztalatom
szerint egy és ugyanazon nyelv bizonyos fogalmak számos árnyalatára kínál külön szavakat, de
ugyanabban a nyelvben találunk másutt meglepı hiányokat és színtelenségeket. Édes
anyanyelvünk sem kivétel e szabály alól.

Fordítóink szívesen sóhajtoznak amiatt, hogy az eredeti mőnek nem minden árnyalatát tudják
visszatükröztetni a magyarban. Elismerem, hogy itt-ott szegények vagyunk, így például a német
Stimme, Ton és Laut szavakkal csak az egy hangot tudjuk szembeállítani. De melyik nyelv
dicsekedhetik még azzal, hogy különbséget tud tenni „felszabadulás” és „felszabadítás”,
„felhalmozás” és „felhalmozódás” között?

Leggazdagabb nyelvnek általában a németet szokták tartani. Mégsincs külön szava például az
elsajátítható, a külsı készségre és a körülményektıl függı képességre, mint a franciának,
orosznak, vagy lengyelnek. „Je sais écrire”, „умею писать” „umiem pisać” ezeken a nyelveken
azt jelenti, hogy tudok írni, mert megtanultam, „je peux écrire”, „могу писать” „mogę pisać” azt,
hogy külsı akadálya nincs az írásnak: tollam is van, megtiltva sincsen. A francia „pouvoir” és
„savoir” közötti különbség alapján született meg a sóhaj: „si jeunesse savait, si vieillesse pouvait,
ha a fiatalok szellemileg, az öregek testileg többre lennének képesek…”

Az angolnak az engedélytıl függı lehetıségre van külön segédigéje, a „may”. Ez adta a jó


humorú G. B. Shaw tollára a választ, amikor egy gyengécske fordító megkérdezte tıle, hogy
valamelyik mővét lefordíthatja-e: „You may, but you can’t”. Magyarul csak ilyen suta fordításban
lehet visszaadni: én megengedem, de maga nem képes rá.

A segédigékrıl szóló fenti sorok vezettek el egy olyan nyelvhez, amelyrıl sok szó esik
mostanában: a fiatalság speciális szókincséhez. Sokan szidják, sokan méltányolják; én az
utóbbiak közé tartozom. Nemegyszer hézagpótló szerepet töltenek be a diákszótár feljegyzésre
sohasem kerülı kifejezései. Németórán magyarázta egy tanárnı, hogy a „mögen” segédigének
nincsen magyar megfelelıje. „Na és a komálom?” – kiáltották egyhangúan a tanfolyam
résztvevıi, a tizenévesek. Olyan rövid, velıs, szinte hangutánzó szónak, mint pl. a „cucc”, bizony
kár lett volna nem megszületnie.

Szöllısy Klára jegyzi meg egy helyen, hogy mennyi fejtörésébe került a Varázshegy egy
mondatának fordítása. Thomas Mann ugyanis azt írja: kár, hogy a nyelv egyetlen szóval (die
Liebe) fejez ki minden érzelmet – a legjámborabb vonzalomtól kezdve a testi vágyakozásig.
Nyelvünk gazdagsága (a szeretet–szerelem szópár) itt alaposan megnehezítette a kiváló fordító
munkáját.

- 48 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Szókincs és kontextus

– Anyu, mit jelent az, hogy tb?

– Az attól függ, kisfiam, hogy mit olvasol. Talán azt, hogy tiszteletbeli. De ha sportújságot,
akkor esetleg Testnevelési Bizottságot. Ha orvosi cikket, akkor tuberkulózist. Valami régi
szövegben táblabíró helyett is állhat.

A fenti, életbıl ellesett beszélgetés a rövidítések szélsıséges példáján illusztrálja, hogy a szavak
– akárcsak a fenti betők – nem emelhetık ki összefüggéseikbıl. Csak kontextusukba beágyazva
lehet megérteni és szabad megtanulni ıket.

A kontextus latin szó; összeszıtt anyagot, átvitt értelemben összefüggést, hátteret jelent.
Témánkba azért kívánkozik, mert a hallott, látott szöveg mindig szıttes. Egy-egy szót, kifejezést
ki lehet emelni belıle, de az ilyen izolált egység csak annyira képviseli majd az egészet, mint a
szövedékbıl kiráncigált lánc- vagy vetülékfonal. A szálak összefonódnak, egymást erısítik; így
adják meg az egésznek színét, formáját, szilárdságát.

Biztosan mindnyájan emlékezünk olyan esetre, amikor évek óta nem használt nyelven kellett
megszólalnunk. Nehezen csikordulnak az agy kerekei. Bosszúsan rázzuk a fejünket: tudtuk, de
elfelejtettük. A legegyszerőbb szavak se jutnak eszünkbe. Kinyomta ıket – érdekes módon – nem
az anyanyelvi kifejezés, hanem egy másik idegen nyelv, amely frissebben él bennünk.
Mérgelıdünk, csodálkozunk, azután 10-20 perc múlva szépen kezdenek összeállni a szavak és
formák. Eszünkbe jutnak az évek óta emlékeink raktárában heverı fınevek, hozzágördülnek a
helyesen egyeztetett jelzık és a megfelelıen ragozott igealakok. Partnerünk csodálkozik, mi
pedig néma elragadtatással állapítjuk meg magunkról, hogy úgy látszik, mégis nyelvzsenik
vagyunk. Pedig csak a szavak egymást idézı ereje ráncigálta helyükre a kontextus elemeit.

Kontextusul nemcsak a beszéd szóelemei szolgálnak, hanem minden, ami a beszédet kíséri, tehát
az arckifejezés, a hanghordozás, a kézmozdulat is. Ezért értjük meg jobban az élı, gesztikuláló
beszélıpartnert, mint a mégoly tökéletes kiejtéső, de láthatatlan rádióbemondót.

Egyszer, egy válságos pillanatban, szokatlan kísérıjelenség – a beszélı bırének színe – szolgált
számomra életmentı kontextusként.

Fontos nemzetközi konferencián szerepeltem, mint úgynevezett szimultán tolmács. Ilyenkor


általában lehunyt szemmel szoktunk dolgozni, hogy minden „vizuális” benyomást kirekesszünk
és figyelmünket teljesen az elhangzó szövegre tudjuk összpontosítani. Az egyik küldött olyan
gazdaságpolitikai javaslattal állt elı, amely mögött még a tolmácsolás izgalmai közepette is
megéreztem a leplezett faji diszkriminációt. Tiszta, szép franciasággal felelt rá valaki, de rövid
megjegyzésébıl éppen a döntı szót nem hallottam tisztán: nem értettem, hogy a javaslatot
„acceptable”-nak (elfogadhatónak) vagy „inacceptable”-nak (elfogadhatatlannak) tartotta.

- 49 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Rémülten nyitottam ki a szememet és meg voltam mentve: a hozzászóló koromfekete afrikai arca
minden problémámat eloszlatta.

Kontextus tanár úr szerepe nem akkor kezdıdik, amikor rendet kell teremteni félrehallott vagy
feledésbe süllyedt kifejezések világában, hanem már amikor a tudást megszerezni igyekszünk.

Megint a szókinccsel kezdem, mert az ismeretek legkonkrétabb, legjobban megfogható része.


Ezzel a ténnyel gyakran visszaélnek és a szókincset a nyelvtudással, a nyelvkészséget a
szómemóriával azonosítják. Nem azonos.

Büszke papától hallottam a múltkor, hogy kislánya németül tanul és „most körülbelül a felénél
van”. Hogyhogy a felénél? Hát úgy, hogy kb. 1500 szót tud és ha még 1500 szót hozzátanul,
akkor már perfektül beszél majd németül.

Ennél naivabb megjegyzést – ugyancsak a német nyelvvel kapcsolatban – csak magától egy ÁNy
kollégánktól hallottam. Szolgáljon mentségére az illetınek, hogy mindössze 7-8 éves lehetett.
Villamoson mesélte a mamájának:

– Anyu, képzeld, holnap németóránk lesz.

Anyu, nyilván egyéb gondjaiba merülve, csak szórakozott fejbólintással vette tudomásul a nagy
eseményt. A kis legényt azonban, úgy látszik, izgatta a dolog, mert pár perc múlva újra
megszólalt:

– És mondd, Anyu, ha vége lesz az órának, fogok majd németül tudni?

Nem, kisfiam, sajnos, nem fogsz. Még hetek, hónapok múlva sem. Még akkor se, ha kisujjadban
lesz már a tudáshoz állítólag elégséges háromezer szó.

A szókincs – Laziczius Gyula szerint – parttalan tenger, amelyet befelé az új szavak képzésének
lehetısége, kifelé a többi nyelvvel való érintkezés duzzaszt szüntelenül.

Még kacérkodni se kezdtünk egy új nyelv elsajátításának gondolatával, máris birtokunkban van
szókincsének egy bizonyos része. Egy zenekritika egyetlen hasábján 14 olasz szót olvastam össze
a múltkor. Futballszurkolóink majdnem angolul vesznek össze a vasárnapi meccs részletein.
Szputnyik és társai oroszul kerültek be egyszer és mindenkorra a köztudatba. De még olyan
outsider nyelvben is, mint a japán, tudjuk „egybıl”, hogy hogyan mondják a ruhát (kimono), az
orkánt (taifun), a mővésznıt (geisha), a viszontlátást (sayonara). Ismerjük az „ég” szót a
Tennóból (császár), az „erı”-t a rikshából, a „tízezer év”-et a banzájból (éljen), a „has”-t és a
„felmetszés”-t a harakiribıl, sıt még a „lepké”-t is a Csocso szanból (Pillangó kisasszony).

Ismerjük minden nyelven a földrajzi kifejezések zömét és a tudományos kifejezéseknek vastag


szótárra rúgó nemzetközi kincsét.

A nyelvek bölcsen magukévá tettek sokezer ilyen kifejezést. A baj csak az, hogy „felvetették
velük az állampolgárságot”, vagyis saját szabályaik szerint kezelik ıket. Így építik be ıket a nyelv

- 50 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
szerkezetébe. Sajnos, a kisajátítás nyomán annyira megváltoztak, hogy néha filológus legyen a
talpán, aki hallomásból felismeri ıket.

Nemrégiben valaki fogadásból olyan angol orvosi szöveget állított össze, amelynek minden
szavát a nemzetközi latin–görög szókincsbıl kölcsönözte. Angolul nem tudó orvosok elıtt
olvasta fel: egyik se értett belıle semmit. Nem is csodálom. Az „izófögsz” szó mögött tényleg
nehéz felismerni az aesophagust, a „szajki” mögött a psychét, a „fitösz” mögött a foetust. Az
orosz „vuál” (voile, fátyol) vagy „sedevr” (chef d’oeuvre, mestermő) se siet mindig a franciául
tudók segítségére.

Mindaddig, amíg ilyen magas szintő szövegekrıl van szó, még könnyebb – legalábbis írásban –
a megértés. Ahogy szállunk lejjebb, a köznapi élet felé, úgy válik egyre nemzetibbé a szókincs.
Nincs mit tenni: el kell sajátítani: szálak nélkül nem lehet szıttest szıni.

- 51 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Hogyan tanuljunk szavakat?

A klasszikus szótanulás alapja az úgynevezett szószedet. Füzetünk egyik oldalára kigyőjtjük az


olvasmány megtanulandó szavait, a másik oldalára a megfelelı magyar nyelvő kifejezéseket. A
tenyér hol az egyik, hol a másik oldalt takarja el, a szem nézi, a száj mormolja, az agy állítólag
megjegyzi a szavakat. A módszer csaknem olyan idıs, mint maga a nyelvtanulás. Egy nagy
elınye és egy még nagyobb hátránya van.

Hátránya, hogy elszigetelt, kontextusból kiemelt szavakat szállít az agynak. A fix pont,
amelyhez a megtanulandó szót rögzítjük, a kifejezés magyar jelentése. Erre az egy szegre
akasztjuk – tudományosabban szólva, ehhez asszociáljuk – az új szerzeményt. Nem a
legegészségesebb kiindulás.

Többek között azért sem, mert a megtanulandó szónak csak egyik értelme kerül feljegyzésre. Ha
azt állítom például a szószedetemben, hogy az angol „marble” szó márványt jelent, akkor csak
féligazságot jegyeztem fel, mert legalább annyit használjuk játékgolyó értelmében is. Nagyobb
szótárak 15-20 összefüggésben magyaráznak egy-egy szót. Ha csak egy, a mi konkrét esetünkben
elıforduló értelmét rögzítjük szószedetünkben, megfosztjuk „Hintergrundjától”, hátterétıl.

A módszernek viszont egy nagy elınye van. A szószedetet mi állítottuk össze, személyes
élményünk főzıdik hozzá. A lapjain rögzített kifejezésünk az Én kontextusába ágyazva
bukkannak fel emlékezetünkben. Idézik az összefüggést, amelyben összekerültünk velük; az
idıpontot, sıt néha a hangulatot is, amelyben papírra vetettük.

Mindenkinek szívbıl ajánlom a rendetlen szószedetet. Az egyforma gyöngybetőkkel egymás alá


szántott sorok olyanok, mint a sivatagi tájképek. Egybefolynak, elálmosítanak; az emlékezetnek
nincs hol megkapaszkodnia bennük. Rögzítésre alkalmas támaszpontokat nyerünk, ha toll,
ceruza, színes iron nyomai, dılt vagy egyenes, kis és nagy betők váltakoznak a feljegyzésekben.

A szószedet elınye tehát a személyes jelleg.

A másik – érdekes módon nagy elterjedtségnek örvendı – módszert „szótármódszernek”


szokták nevezni. Olyan ellentétes egyéniségek esküdtek rá, mint Vámbéry Rusztem, a tudós
orientalista és a költı József Attila. Mindketten teljes szótárakon rágták át magukat, így tettek
szert a szükséges szókincsre.

A modern szótár összefüggéseikbe beépítve nyújtja a szavakat. Talán ez a magyarázata annak,


hogy ez a módszer a gyakorlatban egész jól beválik, bár szöges ellentétben áll minden modern
nyelvpedagógiával. Régóta keresem az okot, amely megmagyarázza az abszurdnak ható eljárás jó
hatásfokát.

Középiskolás diák ismerısömet kérdeztem meg, aki úgy boldogult a németországi turistaúton,
hogy elızıleg végigrágta magát egy kéziszótár tengerén. Azt felelte: a szavak kezdıbetője volt az
- 52 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
asszociációs bázis, ennek alapján jegyezte meg a kifejezéseket. A szavakat különbözı
jelentéseikkel együtt, szóbokrokba építve tanulta meg és az összefüggések feltárták elıtte a nyelv
belsı logikáját.

A „szótár” logikus és a „szószedet” személyes jellegének elınyeit egyesíteni tudjuk, ha saját


füzetünkbe nem elszigetelt formában írjuk be a megtanulni kívánt szót, hanem valami olyannal
együtt, ami hozzá tartozik. Elsısorban a szövegösszefüggéssel együtt, ahogyan az olvasmányban
felmerült. Hozzáírhatunk rokonértelmő szavakat (szinonimákat) vagy ellenkezı értelmőeket
(antonimákat) is. Ne erıltessük a kiegészítést; csak azt jegyezzük fel, ami tényleg magától
asszociálódik.

Ne hagyjuk kihasználatlanul a szavaknak azt az értékes tulajdonságát, hogy nem elszigetelten,


hanem családot – néha rendkívül népes családot – alkotva építik fel a nyelvek társadalmát.

A majom – többek között – azért felsıbbrendő állat, mert két mellsı lábát kézként tudja
használni. Az ember – többek között – azért lett óriás, mert e két végtagjával dolgozni is
megtanult. Nem csoda tehát, hogy minden nyelv kincsének leggazdagabb szóbokra éppen a „kéz”
magjából fakadt. Egy német tudós szerint ennek az egyetlen szónak leszármazottaival az emberi
tevékenység minden egyes változatát ki lehet fejezni. Nem ellenıriztem, hogy ez valóban így van-
e, de egy kis csokorra valót lehet összegyőjteni azokból a – mondjuk – francia-szavakból,
amelyek képzésében (különbözı fokozatokon át) a „kéz” (main) játszott szerepet:

affektált (maniéré)

átdolgozni (remanier)

bilincs (menotte)

borravaló (manche)

félkező, nyomorék (manchot)

felszabadítás (émanciper)

fenntartani (maintenir)

fizikai munka v. munkás (main d’oeuvre)

fogantyú (manivelle)

karbantartás (manutention)

készítés, gyártás (manufacture)

kezelni (manier)

- 53 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
kézelı (manchette)

kézikönyv (manuel)

kézirat (manuscrit)

kiáltvány (manifeste)

kinyilvánítás (manifestation)

lóidomítás (mančge)

lompos (démanché)

markolatos (émanché)

megbízás (mandat)

mesterkedés (manipulation)

muff (manchon)

most (maintenant)

mód (maničre)

nyél (manche)

rabszolga-szabadítás (manumission)

távírász (manipulant)

tüntetı (manifestant)

ujj (ruháé) (manche)

utalványozni (mandater)

stb. stb.

Már valószínőleg minden ÁNy kollégám észrevette a szabályt, hogy az egyik szó könnyebben, a
másik nehezebben ragad meg agyunkban. Az, hogy egy-egy kifejezés hányadik találkozásra
vésıdik belénk, az egyrészt szubjektív, másrészt objektív okokon múlik. Az elsı tényezıt
egyszerően így fejezhetjük ki: azt a szót jegyezzük meg, amelyikhez közünk van. Kifejezés, szám,
név, esemény annáljobban rögzıdik belénk, minél személyesebb élmény formájában találkoztunk
vele.

Itt megint ahhoz a már többször hangoztatott véleményemhez kanyarodom vissza, hogy a kis
fejtörés árán szerzett ismeret inkább a mienk, mint a készen kapott. Ha a kontextusból jövünk rá,
- 54 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
akkor a tudatunkig el se jutó „logikai öröm” pozitív élménnyé teszi ezt az apró mozzanatot. A
pavlovi tanra csak primitív megfogalmazásban szeretnék hivatkozni: ha egyszerre két szféra
reagál, a hatás mindig sokkal maradandóbb. A mi esetünkben az értelmi szféra az érzelmivel
párosul. A fiziológia nyelvén szólva az inger kétféle ingerületet vált ki, amelyek egymást erısítik:
innen a jó hatásfok.

Az objektív ok független a mi hozzáállásunktól, és magában a szóban, a szó tartalmában rejlik.


Legkönnyebben azokat a fıneveket tanuljuk meg, amelyek valamely konkrét tárgyra vonatkoznak
(ház, ablak, könyv, ceruza). Utána következnek az érzékelhetı tulajdonságokat jelzı melléknevek
(színek, formák, méretek): kék, kerek, apró. Ezután jönnek az elvont fınevek, majd az igék, ha
gondolatban könnyen elképzelhetı, konkrét cselekmény rejlik mögöttük (szalad, átad, behoz). A
tapasztalat szerint legnehezebben a „jelképes cselekvést” kifejezı igék ragadnak meg
emlékezetünkben (teljesít, biztosít, hivatkozik).

Az igék azért is szorulnak ennyire hátra a felsorolásban, mert a legváltozékonyabb formájú


szófajt képviselik. Hol jelen, hol múlt idıben, hol egyes, hol többes számban, hol aktív, hol
passzív formában, hol feltételes, hol parancsoló módban bukkannak fel. (És itt a cselekvés
„szemléletérıl”, az orosz ige befejezett–befejezetlen alakjairól: a nyelv nagy buktatójáról még
nem is beszélünk!)

A jelentésen kívül persze a szó alakja is szerepet játszik a megjegyezhetıségben. Rendszerint


azonban nem abban a primitív formában, ahogy állítani szokták: „minél hosszabb a szó, annál
nehezebben ragad meg memóriánkban”. A hosszú szavaknál azért szoktunk bajba jutni,mert
minél több betőbıl állnak, annál nagyobb az eshetıség, hogy valami hasonló betőkombináció már
lappang emlékezetünkben. Ilyenkor az úgynevezett „keresztasszociáció” tesz bennünket
bizonytalanná: könnyen összekeverjük ıket. Egyébként szóra is, nyelvre is áll a szabály, hogy
fıleg azt keverjük össze, ami „lappang”. Amiben biztosak vagyunk, az az emlékezetünk
sokfiókos szekrényében szépen elrendezve várja az életre hívást.

Tapasztalatom szerint például az oroszban legtöbbször a применять, принимать, прибирать,


примирять (primenyaty, prinyimaty, pribiraty, primirjaty): (alkalmazni, fogadni, választani,
békíteni) típusú igékkel van baj: túl hasonlóan csengenek. Sok pedagógus szerint a hasonló
szavak „keresztasszociálódásának” veszélyét úgy kell elkerülni, hogy távoltartjuk ıket a tanuló
tudatától. Én inkább annak vagyok a híve, hogy sorakoztassuk fel és szembesítéssel vallassuk ki
ıket. A japánban három ige: az „okiru”, „okoru” és „okuru” összesen tízfélét jelent: felkel,
felébred, megérkezik, kiemelkedik, megharagszik, létrejön, kikísér, ajándékoz, elküld, elkísér.
Hónapokig igyekeztem úgy elkerülni az összezavarásukat, hogy nem vettem tudomást a
hasonlóságukról. Nem sikerült, és a végén csak úgy tudtam rendet teremteni közöttük, hogy
egyszerre citáltam valamennyit raportra.

A szókincs elemei persze nemcsak megtanulhatóságuk, hanem fontosságuk szempontjából is


különböznek egymástól.A „kérem”-re tízszer olyan gyakran lesz szükség, mint a „nagy”-ra, a
„nagy”-ra százszor gyakrabban, mint a „látszat”-ra, a „látszat”-ra ezerszer gyakrabban, mint az
„orangután”-ra. Sajnos, leggyakrabban a „Tessék?”-re. Nyilván ezt fogjuk elıször kimondani,
amikor az elsı idegen megszólít bennünket; logikusan tehát ezzel a szóval kellene minden

- 55 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
tankönyvnek kezdıdnie. Mégse láttam még soha egyet se, amely közölte volna: hogyan mondjuk
ezt a kezdı nyelvtanulónak életmentıen fontos szót.

Tankönyveink régebben „szubsztantivizmus”-ban, fınévtúltengésben szenvedtek. Érthetı, hisz


ez a szófaj a szókincs legkönnyebben elsajátítható eleme. A századeleji Ollendorff-
tankönyvekben egyetlen mondat sem úszta meg hármas birtokos eset nélkül (a szomszéd birtoka
vadorzójának telivér hátaslova).

Sajnos, igénél, fınévnél, melléknévnél és minden más „felelıs” szófajnál nagyobb szerepet
játszik a beszéd folyamatossá tételében egy sereg kifejezés, amelyet módosító szónak szoktak
nevezni. Én töltelékszavaknak hívom ıket, mert közös tulajdonságuk, hogy a mondat lényegét
nem változtatják, csak kiegészítik.

Ilyen töltelékszavak az elég, nyilván, nagyon, persze, szóval, tényleg, ugyan, fıleg, biztosan,
inkább, sokkal, mégis, úgyis és társaik. Nem könnyő megjegyezni ıket, mert tárgyi képzet nem
főzıdik hozzájuk, megtanulásukat mégis szívbıl ajánlom.

Ha már a töltelékszavaknál tartunk, ne felejtkezzünk el a töltelék mondatrészekrıl se. Ezek a


legtöbbször mondatbevezetı kifejezések már nem is téglái a nyelv épületének, hanem egyenesen
kész paneljei. Elıre gyártott formában a helyszínre szállíthatók és azonnal beépíthetık. Nagy
elınyük, hogy átmenetet biztosítanak tényleges mondanivaló és lényeges mondanivaló között.
Ugyanakkor idıt engednek egy-egy emlékezetünkben mélyebbre süllyedt kifejezésnek
felidézésére és a már többször emlegetett hangvilla megpendítésére.

Volt már szó e kis könyvben arról, hogy – a gyerekekkel ellentétben – a felnıtt nem könnyen,
nem szívesen tanul kívülrıl. Ha hosszabb összefüggı szövegek bemagolásától viszolyog is az
agyunk, egy ilyen csokornyi bevezetı formulát ne restelljünk összeállítani és betanulni a szóban
forgó nyelven. Nekem minden idiómában van egy-egy füzetre valóm; állandó kiegészítésekkel
tartom ıket „naprakész” állapotban. Forrásul nemcsak az olvasmányaim szolgálnak, hanem az is,
amit a beszélgetıpartnereimtıl lesek el:

A helyzet az, hogy…

Szeretném még külön is hangsúlyozni…

Gondoljunk különösen arra…

Errıl jut eszembe…

Megkérdezhetném azt is, hogy…

Ugyanakkor viszont…

Persze tudom, hogy…

Igaz az is, hogy…

Arról nem is beszélve…


- 56 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Azt se szabad elfelejteni, hogy…

Így csokorba szedve ellenszenvesen tapadósak és ragadósak ezek a bevezetı részmondatok.


Nem hiába nevezik ıket az angolok „lubricant”-oknak, azaz kenıanyagoknak. Valóban az is a
szerepük, hogy biztonságosabbá, gördülékenyebbé tegyék a szerkezet értékesebb részeinek
mőködését.

És különben is, kedves olvasóm, csak azt szeretném mondani, hogy ne tévesszük szem elıl:
idegen nyelvrıl van szó. Sokszor örülünk, hogy egyáltalában élünk.

- 57 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Mankó vagy segédeszköz? (A szótárakról)

Anatole France „ábécésorrendbe szedett világegyetemnek” nevezte a szótárakat. Bevallom, én se


tudok – ennyi év után sem – szívdobogás nélkül kezembe venni egyet.

Szerencsés szakma a mienk. Egyetlen kézmozdulat elég ahhoz, hogy gyors és egyértelmő
feleletet kapjunk problémánkra. Egy másodperc – és tudni fogjuk, amit tudni akarunk.
Gondoljunk csak arra, hogy mennyi kísérletet, vitát, fejtörést követel a feltett kérdés
megválaszolása sok más területen, kezdve a teozófiától egészen a nukleáris fizikáig!

A szótár tudásszomjunk oltásának hosszú évekre méretezett eszköze. Megérdemli, hogy a benne
felhalmozott sokezer szónak mi is szenteljünk pár szavas elmefuttatást.

Az elsı, amire nyelvtanuló társaimat kérni szeretném, hogy éljenek a szótárakkal. A másik, hogy
ne éljenek vissza velük.

Egy nyelv zárának felpattintásához kitőnı kulcs a szótár. Meg kell venni, bele kell lapozni,
szamárfülesre kell forgatni. Az angol „well-thumbed”-nek, jól összehüvelykujjazottnak nevezi azt
az állapotot, amely elárulja, hogy a könyv tulajdonosa alaposan kihasználta a benne rejlı
lehetıségeket. A latintól eltérı ábécé elsajátítására is a szótárforgatás a legjobb módszer. Átlagos
nyelvérdeklıdéső (szándékosan nem írtam nyelvtehetségőt, nem hiszek benne) ismerıseim is úgy
tették le fél nap múlva az orosz szótárt, hogy a nemzetközi szavak alapján kispekulálták belıle a
cirill ábécé „titkait”. Mert mit jelenthet az a szó, hogy мотор? vagy Москва? És ha a kíváncsiság
azután elhajtotta ıket a ротор-ig, vagy a самовар-ig, akkor az elképzelésük igazolásán érzett
öröm biztosan egy életre beléjük rögzítette az ismereteket.

A szótár használatának megtanulása idıben is legsürgısebb feladata az ÁNy-nek. Hieroglifikus


nyelvekkel, kínaival, japánnal foglalkozónak is rögtön a kezébe adnám.

Azután elvenném tılük. Meg a többi nyelvtanulótól is.

Mert a kezdeti – majdnem azt mondanám: nyelvelıtti – fázisban a szótár gondolkodásra serkent,
késıbb viszont egyenesen leszoktat róla. Sajnos, hajlamosak vagyunk arra, hogy gondolkodás
helyett használjuk. Kezelésének egyszerősége lustaságra csábít: megvettem, kéznél van, felütöm.
Mennyivel egyszerőbb, mint a fejemet törni egy-egy szón!

Enyhe fejtörés nélkül pedig nincsen tanulás. A szótár a nyelvvel való foglalkozás legelején
energiabefektetésre ösztönöz, késıbb a „legkisebb ellenállás vonalának” követésére inspirál.

Mit tegyünk tehát, ha könyvolvasás, leckeírás, fogalmazás, fordítás közben nem jut eszünkbe
egy kifejezés, vagy bizonytalanok vagyunk a szó jelentésében? Ne használjunk szótárt? De igen,
csak okosan.

- 58 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
A kereseti szó legtöbbször valamilyen formában „fülünkbe cseng”. Hogyan is mondják a
hajszalagot angolul? Máris a magyar–angol szótár felé nyúlik a kezünk és felütjük. Bosszúsan a
homlokunkra csapunk (hát persze, hogy ribbon!), azután sürgısen újra elfelejtjük.

Ha azonban az emlékezet ködébıl felidézett, bizonytalan foszlányokból indulunk ki (ri…


ribb…) és vesszük magunknak a fáradságot, hogy az ellenkezı (angol–magyar) szótárból
állapítsuk meg: jól pedzettük a dolgot, akkor a gondolatban önmagunknak kiosztott vállveregetés
segít agyunkba rögzíteni a szót. Kétszer akkora idıbefektetés, tízszer olyan kedvezı hatásfok.

A „sikerélményt” sokan az egész pedagógia (sıt az egész élet) kulcskérdésének tekintik. A


nyelvtanulásban biztos, hogy az.

A nyelvismeret egészen kezdeti fokán használhatók már az úgynevezett egynyelvő vagy


értelmezı szótárak. Csak példaképpen említem meg az orosz Usakovot, a francia Larousse-t, az
angol Webstert, a német Dudent. Itt különösen érvényesül a nagyobb energiabefektetés – jobb
hatásfok elve.

Tegyük fel, hogy a „pontos” szó orosz megfelelıjén törjük a fejünket. Dereng bennünk, hogy
van rá jobb kifejezés is, mint az emlékezetünkben spontán felmerülı „аккуратный”. A magyar–
orosz szótár túl egyszerő felütésénél sokkal hatékonyabb az „аккуратный”-t megkeresni az
értelmezı szótárban. A keresett és megtalált „точный”, amelyet az értelmezı szótár megad,
tízszer olyan intenzíven fog emlékezetünkbe vésıdni.

Mai szótáraink már nem tıszavakban tükrözik Anatole France világegyetemét.


Szókombinációkkal és típusmondataikkal ma már egyenesen „olvasmányosak”. A szavak
értelmét az összefüggés világítja meg, amelyben a szótárszerkesztı beépítette ıket. Másképpen
nem is lehet.

A jó szótár az „izmusoknak” gazdag tárháza. Azáltal, hogy nem elszigetelten nyújtja a szavakat,
hanem különbözı kontextusokban, a rögzítésnek új és új formáit teremti meg. Ahányszor egy új
összetételben bukkan fel ugyanaz a szó, annyiszor vésıdik agyunkba. A mondat, amelybe a szótár
ágyazta, megtanulásra érdemes megbízható egység. A szó nem az, mert háttere nélkül nem
egység, hanem tört; a hosszabb, összefüggı szöveg sem az, mert a felnıtt agyra túl nagy feladatot
ró mechanikus elsajátítása.

- 59 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
A tankönyvekrıl

Ezen a téren is óriási haladást értünk el a legutóbbi egy-két évtizedben. A világnyelvek


mindegyikét tanulhatjuk frissen készült, modern pedagógiai elveken épült magyar tankönyvekbıl.

A jelzıt azért emeltem ki, mert magyar anyanyelvő, lehetıleg magyar szerzı által szerkesztett
könyvbıl tanuljon. Nem sovinizmusból, hanem azért, mert minden népnek a maga speciális
nehézségeivel kell megküzdenie egy idegen nyelv elsajátításánál. Jespersen, a kiváló dán
filológus és nyelvpedagógus, az angol nyelvben rendszeresen elkövetett hibákat nemzetek szerint
csoportosította.

Hadd idézzek én is egy példát arra, hogy az egyik népnek fejtörı lehet az, ami a másiknak
természetes. A felszabadulás után Potapova orosz tankönyve került elıször forgalomba
Magyarországon. A könyvet nézegetve eltőnıdtem azon, hogy miért foglalkozik egyes – nekünk
egészen természetes – fordulatokkal oldalakon át a könyv, miért siklik el egy-két rövid mondattal
mások felett. Így például számtalan példát idézett annak a szabálynak rögzítésére, hogy a „hol”
szót az oroszban „где”-vel, a „hová” szót „куда”-val kell fordítani. Mindaddig nem értettem,
hogy miért kell ezen a számunkra magától értetıdı tényen ennyit lovagolni, amíg rá nem jöttem,
hogy a könyv eredetileg franciák számára készült. A nálunk kiadott formáját is franciából
fordították magyarra. A franciában viszont nincs külön szó a „hol”-ra és a „hová”-ra: mindkettıt
„oů”-val kell fordítani. Logikus tehát, hogy franciák számára írt könyvben külön kell felhívni a
figyelmet egy olyan nyelvi tényre, ami nálunk természetes, amit mi el se tudunk másképp
képzelni.

Hibás az a – néha még egyetemi szinten is divatos – gyakorlat, hogy a „nyelvország” elemi
iskolai tankönyveit használják nyelvkönyvként. Igaz, hogy a nyelvismeret szempontjából a felnıtt
tanuló is gyermek, de másképpen gyermek. Az illetı országban élı kis hat vagy hétéves csak leírt
formájukban nem ismeri a szavakat, de szókincse az adott helyen lakó felnıttével azonos tıbıl
fakad. Mire menne viszont a magyarul tanuló lengyel, orosz vagy francia azzal az
olvasókönyvvel, amely valamikor egy Hajdú megyei faluban akadt a kezembe? Az elsı mondata
így hangzott: „A kanász a tülökkel riog.”

- 60 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Hogyan beszélünk idegen nyelveket?

Már ismert analógiák felhasználásával: egyrészt az anyanyelvünkbıl kiindulva, másrészt azokra


az ismeretekre támaszkodva, amelyeket a szóban forgó „cél”-nyelvben már régebben
megszereztünk.

Az elıbbi esetben úgy próbáljuk megoldani az új szituáció által felvetett feladatokat, hogy egy
másik nyelv tényeit (szabályait, szóanalógiáit) érvényesítjük. Az utóbbiban magának a
célnyelvnek ismert kaptafáit igyekszünk felhasználni. Tehát vagy a nyelvek közötti, vagy a
nyelven belüli hasonlatosságra építünk.

Matematikusok egyszerőbben fogalmaznák meg ezt a tételt. Azt mondanák, hogy az elıbbi
esetben extrapoláljuk, az utóbbi esetben interpoláljuk a szabályokat.

Tudománytalanul és nagyon leegyszerősítve így határozhatnánk meg ezt a két matematikai


fogalmat: ha a kertemben álló nyárfáról megállapítottam, hogy évenként fél méterrel növekszik és
e percben 30 méter magas, akkor ezt ez adatot extrapolálva feltételezhetem, hogy 1980-ban 35
méter magasból rikkant majd a csúcsán fészkelı feketerigó. Ha viszont a havonkénti
növekedésére vagyok kíváncsi, akkor a fenti adat interpolálásából kiszámíthatom, hogy
havonként körülbelül 4 centiméterrel lesz nyurgább a nyárfa.

Idegen nyelven beszélve ösztönösen, automatikusan extrapolálunk, illetıleg interpolálunk.

Ez az ösztönös tevékenység segíti is, nehezíti is, az idegen nyelv elsajátítását.

Ha nem extrapolálnánk, akkor minden nyelvet úgy kellene megtanulni, mint az elsıt, az
anyanyelvünket. Ez bizony nem lenne ideális megoldás.

A kisgyerek – velünk szemben – függetlenített nyelvtanuló, akinek gyakorlatilag nincs is más


dolga, mint anyanyelvének elsajátítása. Ötéves korában eljut ugyan a kétezer szavas szókincshez
(aránylag gyorsan, mert ezeknek ismeretére az életösztön kényszeríti), innen azonban már lassabb
a haladás, és évi 3-400 szavas gyarapodással csak 12-14 éves korára tanul meg annyi szót, hogy
gondolatait kifejezni, a külvilág jelenségeit tolmácsolni tudja.

Mire a felnıtt elsı idegen nyelvét tanulni kezdi, addigra talán nem is tudatosan, de benne él a
nyelv végtelen változatossága. Képe van az egyes és többes számról, a jelen, múlt és jövı idırıl,
a cselekvés és történés közötti különbségrıl: a gondolat és kifejezésmódja közötti százféle
kapcsolatról. Ezeket az ismereteket automatikusan érvényesíti az új nyelv tanulásánál.

Ha nem interpolálnánk, akkor minden egyes szót, minden egyes mondatot egyedi esetként
fognánk fel és tanulnánk meg.

- 61 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Miután – pl. az igével kapcsolatban – kialakult már bennünk az olvas – olvasás – olvasó –
olvasott lánc, akkor a többi nyelvben (minden nyelvben) csak a megfelelı láncszemet kell
behelyettesíteni és kész a kerítés.

olvasni olvasás olvasó olvasott

to read reading reader read

lesen der Lesen der Leser gelesen

читать читение читатель прочитанный

lire le lecture le lecteur lu/e

Szókincsünk bıvítése automatikus interpolálással történik: megvan a kaptafa, ráhúzzuk az új


jelenséget.

Ez a két tevékenység – a nyelvek közötti és a nyelven belüli analógiák felismerése és


felhasználása – teszi lehetıvé, hogy tájékozódjunk az idegen nyelv labirintusában. Minden
problémánkat megoldaná ez a kétféle funkció, ha a nyelvek egységes törvényeket követı,
szabályos rendszerek lennének. Sajnos, nem azok.

Nem lehetnek azok, mert amit sokan használnak, az óhatatlanul elkopik és eltorzul. Az lenne
meglepı, ha nem menne ki a formájából a kesztyő, amelyben reggel a nagymama húzná a vizet a
kútról, délben a kamaszfiú szánkázna vele és este anyuka díszelegne benne az operában.

Ilyen milliók által, millió célra használt kesztyő a nyelv. Természetes, hogy változik: enged és
kopik, bıvül és összeugrik. Elveszti szabályos alakját. Ott veszti el, ahol a legtöbben nyúlnak
hozzá: a köznapi szavaknál.

Nyelvpedagógusaink összeállították a 40 legtöbbet használt angol igét (tenni, venni, jönni,


menni, enni, inni stb.). Egytıl egyig rendhagyó.

Ezért nehezebb a köznyelv a tudományosnál. Ezért egyszerőbb a szakszöveget megérteni, mint


helyesen kérni egy pohár vizet.

Egy mondatot, amely a protoplazma fehérjekomponensének elbomlásáról szól, aránylag könnyő


lefordítani. Tudományos szövegekben nemcsak a kifejezések nemzetköziek (és így legalább
írásban könnyen felismerhetık), hanem a mondatfőzés is szabályos mintát követ. Extrapolálással
és interpolálással itt csaknem telitalálatot érhetünk el. De jaj annak, aki a magyar mondatot
lefordítva kérdezi meg, hogy hány óra.

- 62 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
A német ezt úgy fejezi ki: Milyen késı van? (Wie spät ist es?) – a francia: Melyik óra van?
(Quelle heure est-il?) – az orosz: Hányadik óra? (Который час?) – az angol: Micsoda az idı?
(What is the time?).

A nyelvtanuló rögösebb pályán halad, mint bármely más készség elsajátítója. Útját az
automatikus extra- és interpolálás komplikálja, amelyet a nyelvtudomány transzfernek,
interferenciának, vagy keresztasszociációnak (cross-association) is nevez.

Aki mérnöknek vagy orvosnak készül, annak nem kell tanulmányait a már kialakult kapcsolatok
sürgıs felbontásával kezdeni. Nem rögzıdtek bele hibás – az új tanulnivaló szempontjából hibás
– orvosi vagy mérnöki képzetek, amelyek az új tanulnivaló elsajátítását nehezítik, „keresztezik”.

Képzeljük el, hogy egy szer csak kiderülne: át kell alakítanunk a számokról alkotott összes
eddigi elképzeléseinket; ezentúl új számrendszer alapján kell élnünk. Mennyi idıbe és energiába
kerülne, amíg leszoknánk arról, hogy kétszer kettı négy?

Legkevésbé a szókincs megszerzésében zavar bennünket az anyanyelvi ráhatás. Azt a kezdı is


hamar megérti és megtanulja, hogy az asztal angolul nem asztal, hanem table és a könyv nem
könyv, hanem book. De az már nem megy ilyen simán, hogy a „Mi van az asztalon?” kérdésre ne
így feleljen: „Book is on the table” (könyv van asztalon), hanem így: There is a book on the table.

Az anyanyelvi interferencia jól ismert jelenség. Sokkal kevesebbet beszélnek


nyelvpedagógusaink arról a tényrıl, hogy a legtöbb téves extrapolálás nem anyanyelvünk, hanem
az elsı – vagy alaposabban elsajátított – idegen nyelvbıl származik.

Nyilván azért, mert anyanyelvünk megtanulása különösebb energiabefektetéssel – fıleg


tudatossal – nem járt, nem járhatott. Amikor azonban a felnıtt – mondjuk – angolul kezdett
tanulni, akkor e tevékenységbe már az akarati szféra is bekapcsolódott. Tudatosan véstük
agyunkba a szabályt, hogy a p-t-k mássalhangzókat „aspiráltan”, hehezetten kell ejteni. Annyira
sikerült rászoktatni magunkat, hogy amikor a francia nyelvre térünk át, legalább ennyi energiával
kell leszoktatni magunkat a „hehezésrıl”. Pedig meg kell tennünk, mert az aspiráltan ejtett
mássalhangzók a francia szavak érthetıségét éppúgy eltorzítják, mint ha pl. magyarban „phék”–et
mondanánk pék helyett.

Ha az extrapolálás bizonyos értelemben negatívan hat is az új nyelv elsajátíthatóságára,


értelmesen tanuló felnıtt kezében értékes eszköz lehet: a rögzítés eszköze.

A le nem rögzített ismeret ugyanis elrepül.

Anyanyelvünk egy egyszerő igekötı mögé rejti a „tanulni” és „megtanulni” közötti óriási
különbséget. E különbség mögött éppen a rögzítés ténye húzódik meg. Ha a rögzítetlen ismeret
nem repülne el, akkor a nyelvet tanulók száma azonos lenne a nyelvet tudók számával. Sajnos,
nem azonos.

Találkozunk egy szóval, egy szabállyal, azután agyunk tovább siklik az új nyelvi tény felett: nem
lett sajátunk, nem lett belıle eszköz, amelyet kényünkre-kedvünkre felhasználhatunk, ha

- 63 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
szükségünk lesz rá. Még jó, ha passzívan felismerjük, amikor legközelebb megint felbukkan
elıttünk.

Az ismeretek rögzítésének éppen a szembeállítás az egyik jól bevált módszere. A felnıtt agy
úgyis megteszi, még ha a legújabb pedagógia fintorog is tıle.

Tudatosan kell tisztázni magunkban, hogy a német nem kettızi a mássalhangzókat


magánhangzók között úgy, mint a magyar („hätte”, „Brücke”)- Hogy a lengyel az orosztól
eltérıen nem használja a személyes névmásokat, mert az igeformák végzıdése úgyis
egyértelmően utal a cselekvı személyre. Az olasszal és franciával szemben kell tisztázni
magunkban, hogy a spanyol a mozgást jelentı igéket is „haber” segédigével párosítja, nem pedig
a „ser”-rel, mint a testvérnyelvek. Le kell rögzítem, hogy az angol – a magyartól eltérıen – a
jelenben aktuális cselekvést nem jelen idıvel, hanem „present perfect”-tel fejezi ki, ha már a
múltban elkezdıdött. Hogy az orosz a magyarral ellentétben birtokos esetet használ a
mennyiséget jelzı fınevek után – egy darab kenyér: кусок хлеба.

Az anyanyelv – vagy más, jobban rögzıdött idegen nyelv – extrapolálása az új nyelv


szempontjából: hiba. A hiba azonban a tanulás szempontjából: érték. Azért érték, mert tudatos
szembeállítást tesz lehetıvé, ez pedig a rögzítés jó eszköze. Rögzítés nélkül nincs eredményes
nyelvtanulás.

Pedagógiai szempontból legértékesebb a saját magunk által elkövetett hiba. Ha egy tévedésemet
felfedeztem, ha egy hibámat fejemre olvasták, csodálkozás, bosz-szúság vagy sértıdöttség
formájában az érzelmi szféra is bekapcsolódik az ismerkedésbe. Kitőnı eszköz a rögzítésre.

Ne haragudjunk tehát a hibákra. Sok értékes dolog született már belılük. Többek között a
francia, az oksz, a spanyol. Mindhárom nyelv a latin vulgáris használatából alakult ki.

Mi persze ne akarjunk új nyelveket alkotni. De a meglevıket jobban elsajátíthatjuk a kiindulási


(anya)nyelv és az új nyelv sajátságainak összehasonlításával, a hibás és a helyes megoldás tudatos
szembeállításával.

Ha jót és téveset egymás mellé helyezünk, akkor elkerülhetjük a hibák meggyökeresedését. Ez


pedig nagyon fontos. A már sokszor emlegetett hangvillának tisztán kell zengeni, hiszen erre
hangoljuk be a kimondani kívánt szót, mondatot. Ezért tilos a saját, kijavítatlan fordítás,
fogalmazás olvasgatása, vagy pláne betanulása. Erre a célra csak eredeti vagy tökéletesen rendbe
tett szöveg alkalmas. Ha sokat halljuk a rossz formát, fülünkbe lopja és elfogadtatja magát
„kamarahangnak”: úgy járunk, mint a kozmás koszton tartott férj, aki végig abban a
meggyızıdésben élt, hogy ilyennek kell lennie az igazi babfızeléknek.

- 64 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Hogyan beszéljünk idegen nyelveket?

Úgy, hogy ne a forrásnyelv (vagyis anyanyelvünk) szolgáljon kiindulópontként, hanem a cél –


vagyis idegen – nyelv. Az utóbbinak ismert, bevált kaptafáira húzzuk fel az újonnan elénk került
nyelvi jelenséget.

Ezt a követelményt úgy szokták kifejezni, hogy „gondolkozzunk az idegen nyelven”. Nem
szimpatikus nekem ez a megfogalmazás. Maradok a kaptafánál.

Hogyan lehet megállapítani, hogy milyen nyelven gondolkodunk? Hogyan, mikor lehet
behatolni az agytevékenység hallatlanul bonyolult mechanizmusába?

Csak nagyon tragikus körülmények között: amikor az agyállomány valamely körülírt részének
elpusztulása miatt a beteg emlékezıtehetsége – néha teljesen, néha részlegesen – felmondja a
szolgálatot.

Agypatológusaink ismernek olyan eseteket, amelyeknél csak az anyanyelv esett ki a sérülés


következtében, az idegen nyelvek nem. Máskor az anyanyelvnek csak az igéit felejtette el a beteg,
a névszóit nem. A tudományos kutatás bizonyosan tovább fogja tisztázni a gondolkodás és a
beszéd folyamatára vonatkozó ismereteinket. Mi egyelıre maradjunk a fenti fogalmazásnál és
igyekezzünk rászokni arra, hogy ne anyanyelvünk, hanem az idegen nyelv felıl közelítsük meg
mondanivalóinkat.

Annyi mindenhez hasonlítottuk már az idegen nyelven való beszédet – hasonlítsuk most a
fényképezéshez. Tegyük fel, hogy gyönyörő rózsaszálat látunk és le akarjuk fotografálni. Senki
sem választja azt a módszert, hogy a tárgylencsét sorba rászorítja az egyes szirmokra és így
kattintgatja el a gépét. A helyes megközelítés hátrálásból áll: visszahúzódunk a megörökítendı
tárgytól egy bizonyos távolságra. Éppen akkorára, hogy gépünk keresıjébe bepillantva a
lefényképezendı tárgy egészét lássuk.

Aki sorra venné az anyanyelv szavait és lefordítaná az idegen nyelvre, ugyanazt a hibát követné
el, mint a rossz fotográfus. A lefényképezendı tárgy a fülünkbe csengı idegen nyelvi forma
legyen. Mint már megállapítottuk, a nyelvek legmegfoghatóbb, legjobban idézhetı részét a
szókincs képezi; hadd hivatkozzunk most is erre.

A „nem jut eszembe” réme mindig ott lebeg felettünk, amikor idegen nyelven beszélünk. Nem is
fog eszünkbe jutni mindaddig, amíg rémülten nyargalászunk gondolatban az anyanyelvi kifejezés
körül. Jaj, istenem, hogy is mondják…

Gyakorlattal, fegyelemmel eljuthatunk odáig, hogy agyunkból számőzzük az anyanyelvi


kifejezést és azt a kísérı szót villantjuk fel, amellyel együtt szoktuk hallani, emlegetni a
szökevény kifejezést.

- 65 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Rövid nyelvtanári pályafutásom alatt kísérletképpen más-más diáktól kérdeztem meg pár órán
át, hogyan mondjuk oroszul: „ötéves”. Ha magyarul tettem fel a kérdést, haboztak; ha
kisegítettem ıket a „terv” (план) szóval, rögtön rávágták: „пятилетный”. Együtt tanulták meg a
két szót, egyik segített a másikat felidézni. Amikor még bosztont táncoltak a párok, voltak, akik
csak a kályhától elindulva tudtak végiglejteni a termen.

Ha fentebb a szóbokrok tanulását javasoltuk, akkor ezt két cél érdekében is tettük. Egyrészt
biztosabbak lehetünk abban, hogy nem tévedtünk a szó értelmezésénél, mert összefüggései
jobban meghatározzák a jelentését. Másrészt környezetével együtt véstük agyunkba, ami jó
szolgálatot tesz akkor, amikor elillanni akaró szellemet kell visszaidézni.

Bárki, aki a szókincs parttalan tengerének mélyébe pillant, meglepve fogja megállapítani, hogy
mennyi ilyen „ölelkezı” szópár van a világon. Ezek megtanulása megint csak elsırangú és -rendő
feladat; valami, amit a szóról szóra tanulástól viszolygó felnıttnek is szívbıl tanácsolhatok.

Az akadály az elhárítással, a kötelesség a teljesítéssel, a nehézség a leküzdéssel, a hír a


közléssel, a szerep a játszással, az életszínvonal az emeléssel, az igény a kielégítéssel, az üzenet
az átadással, a feltétel a megteremtéssel, a zár a nyitás-csukással, a fal a felépítéssel vagy
lebontással (no jó, néha a spontán összedőléssel) jár együtt. Biztosra megy az, aki ezeket az
ölelkezı szópárokat együtt tanulja meg: számíthat rá, hogy a kritikus pillanatban, amikor ki kell
mondani ıket, együtt fognak bekerülni fényképezıgépe keresıjének keretébe.

Mi történik, ha mégsem sikerül a szembesítés, mert a szópár mindkét tagja sztrájkol? A régi,
idétlen diákvicc szerint kell eljárni: „Mondani akartam valamit, de elfelejtettem.” „Akkor mondj
hasonlót!” Igen, még mindig jobb valami hasonlót, tökéletlenebbet mondani, mint elnémulni és
rémülten kutatni agyunkban az „igazi” kifejezés után. Még akkor is, ha érezzük, hogy csak az az
egy bizonyos szó fejezné ki maradéktalanul a mondanivalónkat. Mármint ha eszünkbe jutna.

Elismerem, hogy a vágtatás, rohanás, száguldás sokkal színesebb, mint az egyszerő futás. De ha
valamennyi szó cserben hagyja emlékezetünket, akkor szégyen a futás, de hasznos. Idegen
nyelven beszélni mindig megalkuvást jelent – hirdette Kosztolányi.

A szinonimákon (rokonértelmő szavakon) kívül az antonimáktól (ellenkezı értelmő szavak)


kapjuk a legnagyobb segítséget. Ha sem a „merész”, sem a „hıs”, de még a „bátor” se jut
eszünkbe, a „nem gyáva” is jobb lesz az elnémulásnál. Lehet a merev, rideg helyett „nem
rugalmast”, „szájtátiság” helyett a „tetterı hiányát” mondani, amikor a szükség rákényszerít.

Ha különösen rossz formában vagyunk és ez a módszer se segít, megmarad utolsó mentsvárunk:


a körülírás. „Milyen poétikusan hangzott az elıbb – dicsértem meg egyszer egyik
tolmácskollégámat –, amikor a szerény kis virágról beszélt, amelyet messzirıl elárul illata.”
„Muszáj volt, mert nem jutott eszembe, hogy hogy mondják olaszul az ibolyát” – felelte.

A hatás az idegen nyelvő beszélgetésben (vagy fogalmazásban, fordításban, tolmácsolásban)


nem a valótól, hanem annak égi másától függ, mint az ének varázsa Vojtina Ars poeticájában
(Arany János). Partnerünk képet, méghozzá hő képet akar kapni mondanivalónkról és mindegy
számára, hogy ezt milyen nyelvi eszközökkel érjük el. Magától értetıdı, primitív igazság, hogy
ezt a hőséget legkevésbé a kiindulási nyelv formáinak a célnyelvre való gépies átvitelével tudjuk
- 66 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
biztosítani. Abszurdumig vive az anyanyelvhez való ragaszkodást, azt állíthatnánk, hogy a német
verekedık láblépéseket (Fusstritt) és fülfügéket (Ohrfeige) osztogattak egymásnak: senki sem
sejtené, hogy rúgást és pofont akartunk mondani.

A fordítással kapcsolatban sok közhely hangzott már el. (Valamennyi vonatkozik az idegen
nyelvő beszélgetésre, hiszen az is fordítás, csak éppen saját gondolatainkat visszük át a
forrásnyelvrıl a célnyelvre.) A közhelyek közhelye úgy szól, hogy „jó az a fordítás, amely a
lehetı leghívebben ragaszkodik az eredetihez, de ugyanakkor tökéletesen azt a benyomást kelti,
mintha a célnyelven íródott volna”. Hadd fogalmazzam meg ezt a követelményt inkább úgy, hogy
jó az az áttétel (beszéd, fordítás, tolmácsolás), amely ugyanazokat az asszociációkat kelti,
amelyeket az eredetinek keltem szándékában volt.

Aki ezt el akarja érni, az „sulykot bizony nemegyszer elhajít”, mint Arany írja a fentidézett Ars
poeticában. Ez történt velem egy ünnepi vacsorán, amelyet egyik miniszterünk rendezett japán
kollégája tiszteletére. Én mint tolmács kerültem az asztalhoz.

Halat szervíroztak elıételként és a vendég – nyilván a „captatio benevolentiae” (a jóakarat


megnyerése) céljából – azzal kezdte a társalgást, hogy „a munkásosztályhoz való viszonyomat
egy életre eldöntötte az a tény, hogy tizennyolc éves koromig minden este rákot vacsoráztam”.

Ha humorista lennék, azt írnám, hogy torkomon akadt a kés, amellyel a halat ettem. Tény az,
hogy belesápadtam a feladatba: ha szóról szóra lefordítom, akkor bakot lövök. Ami Japánban a
proletariátus eledele, az Magyarországon luxusbankettek díszfogása! Ez úton is bocsánatot kérek
az összes szótárszerkesztıtıl: kénytelen voltam úgy visszaadni, hogy „tizennyolc éves koromig
rántott levest reggeliztem”.

- 67 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Hogyan tanulok nyelveket?

Az elméleti elmefuttatások után szeretném elmondani: hogyan kezdek a gyakorlatban hozzá egy
új nyelv tanulásához. Abban a reményben adom át tapasztalataimat, hogy a nálam okosabbak
más, jobb módszert fognak javasolni, amivel saját nyelvtanulási arzenálomat is kiegészíthetem.

Tegyük fel, hogy azilul szeretnék megtanulni. Ilyen nyelv persze nem létezik. A probléma
általános érvényőségének hangsúlyozására én magam találtam ki ebben a pillanatban.

Elıször is jó vastag azil szótárt próbálok beszerezni. Derőlátásból nem veszek soha kis szótárt:
feltételezem, hogy hamar kitanulnám, és akkor kárba veszne a kiadott pénz. Ha azil–magyar
szótár történetesen nem kapható, akkor igyekszem azil–angol, azil–orosz stb. szótárra szert tenni.

Tankönyvként kezdetben ezt a szótárt használom. Megtanulom belıle az olvasási szabályokat.


Minden nyelvben (következésképpen minden szótárban) van egy sereg nemzetközi kifejezés.
Minél nagyobb a szótár, annál több. Nemzetek, országok, városok elnevezése (fıleg a kisebbeké,
amelyeknél nem áll fenn a gyakran használt szavakat fenyegetı torzulásveszély), a tudomány
„nyelvfeletti” szókincse feltárja elıttem az azil nyelv bető–hang viszonyait. Emlékszem, az 1941-
ben vásárolt orosz–angol szótárban is elıször a nevemet – Екатерина – kerestem meg.

A szavakat nem tanulom meg, csak nézegetem, mint valami megfejtendı keresztrejtvényt. Mire
az olvasás szabályaival a fenti szókincs alapján tisztába jövök, addigra szótáram sok minden mást
is elárult az azil nyelvrıl. Látom, hogyan alakítja egymásba a szófajokat; hogyan képez igébıl
fınevet, fınévbıl melléknevet, melléknévbıl határozószót stb.

Ez csak olyan kóstolgatás. Ízlelem a nyelvet, barátkozom vele.

Rögtön utána és egyszerre vásárolom meg a tankönyvet és az azil nyelvő szépirodalmi mőveket.
Elıbbibıl – minthogy ÁNy vagyok, vagyis idıbeli okokból elsısorban magamtól kell órákat
vennem – kizárólag kulcsosat. Tehát olyat, amelyben a feladatok helyes megfejtése is
megtalálható. Végigmegyek a leckéken és a feladatokat sorban írásban megoldom. Nagyon
„szellısen” írok, hogy a javításra sok hely maradjon. Utána megnézem a „kulcs”-ban a helyes
megoldást és melléje-föléje írom a helytelen, saját variációmnak. Így igen szemléltetı képet
kapok Butaságom történetérıl.

Megszidom magamat az elkövetett hibákért, majd sürgısen megbocsátok magamnak. (Ez


nagyon fontos, lásd lejjebb, 10. parancsolat.) Füzetemben mindig hagyok annyi helyet, hogy az
elrontottak mellé 5-6 hasonló szót, mondatot írhassak. Segítenek magamba sulykolni a
helyesbített formát.

Minthogy ez elég unalmas szórakozás, a kezdet kezdetén hozzálátok azil színdarabok vagy
novellák olvasásához is. Ha szerencsém van, kapok a már említett „adaptált” szövegekbıl. Ha
nincs, belevágok bármely szépirodalmi mőbe, amit 1950 elıtt adtak ki. Mindig kettıt veszek
- 68 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
belılük: így megvan a remény, hogy legalább az egyik közérthetı. A modern asszociációkra
épülı regények stílusát esetleg még magyarul sem érteném meg.

A közérthetıbe haladéktalanul belevágok. A nemértéstıl a féligértésen keresztül eljutni a


megértésig – felnıtt ember szelleméhez méltó, izgalmas és lelkesítı turistaút. Mire megtettem,
azzal az érzéssel búcsúzom a könyvtıl, hogy „ez jó mulatság – férfimunka volt”.

Elsı olvasásnál csak azokat a szavakat írom ki, amelyeket megértettem, vagyis amelyeknek
jelentését a kontextusból ki tudtam hámozni. Persze ezeket sem elszigetelt formában, hanem
hátterükbe beépítve. Csak másodszori vagy harmadszori olvasásnál keresem ki a szótárból az
ismeretleneket. Akkor se mindegyiket. Amit azonban kiírok, ahhoz mindig hozzácsípem a
„bokrot”, amellyel együtt hozza ıket a könyv, vagy minden valamirevaló, mai szótár.

Mindez azonban nem tanít meg a már sokszor emlegetett négy aspektus közül az egyik
legfontosabbra: a „szóból értésre”. És a tankönyv (kicsit mindig kétes értékő) átírásain kívül nem
kaptam képet a helyes kiejtésrıl sem. Ezért az azillal való ismerkedés legkezdetibb szakában
rászánok már egy-két órát a „levegıőr feltérképezésére”. Megállapítom, hogy mikor, milyen
hullámhosszon hallhatok azil beszédet a rádióban.

A budapesti rádió 7, a moszkvai több mint 50, a prágai 17 nyelven sugároz híreket. Valahol,
valamikor okvetlenül el tudom csípni az őrben az engem érdeklı idiómát.

A hírek fıbb vonásaikban a nap legfontosabb nemzetközi eseményeit tükrözik. Ezért – még ha
Azilia lakóinak várható érdeklıdése szerint is válogatják össze ıket – általában azonosak a
különbözı nyelvő adásokban. Mindig meghallgatom tehát a hírközlést valamely más, ismertebb
nyelven is. Így elıre kulcsot – majdnem szótárt – kapok a várhatóhoz. Ha menet közben
ismeretlen szó bukkan fel, leírom. Adás után rögtön megkeresem a nagyszótáromban. Azért
rögtön, mert közvetlenül a vétel után még összefüggésével együtt cseng a fülemben: ha
félrehallottam (ami sokszor megtörténik), az emlékezetemben lévı kontextus segít
helyrebillenteni a tévedést.

Ha megtalálom a szót a szótárban, megint kijár önmagamnak egy kis vállveregetés, ami terhes
feladat helyett kellemes idıtöltéssé teszi a tanulást.

Utána nem rögtön, hanem 1-2 nap múlva beírom a szótárba a „légbıl kapott” ismereteket. Ez az
„idıbeli lépcsızetesség” azért ajánlatos, mert így kénytelen vagyok még egyszer – sajnos, sokszor
nem utoljára – felidézni a halványuló emlékeket.

Hetenkint egyszer magnetofonra veszem az adást. A szalagot egy darabig megırzöm, többször
leforgatom. Ilyenkor mindig a kiejtésre koncentrálom a figyelmet. Bizony akadnak néha szavak,
amelyeket a könyvekbıl már ismerni véltem, de amelyeknek a bemondó anyanyelvi kiejtése
alapján újra be kell mutatkoznom.

Igyekszem persze azilul beszélı tanárt felkutatni. Ha hivatásos pedagógust találok, nyert ügyem
van. Ha ilyen „nincs a piacon”, legalább itt tanuló azil ösztöndíjashoz próbálok szocialista
összeköttetést szerezni.

- 69 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Bevallom, szívesebben veszek nıtıl órát, mint férfitól. Talán azért, mert a hölgyeknek
„lazábban van beakasztva a nyelvük”; könnyebb velük csevegni. Régóta izgat a kérdés, hogy a
nık (nagy általánosságban) miért beszélnek többet, mint a férfiak (ugyancsak nagy
általánosságban).

Addig is, amíg erre a problémámra választ kapok valamely pszichofiziológustól, szeretném
leszögezni, hogy azil tanáromtól elsısorban azt várom, amit se könyvtıl, se rádiótól nem tudok
megkapni: 1. az átlagosnál lassúbb tempóban beszéltetem, hogy minél több szót tudjak „kifogni”
az összefüggésbıl, és 2. saját azilságomat javíttatom vele, mégpedig elsısorban a minden órára
lelkiismeretesen elkészített írásbeli feladat alapján.

Eleinte „szabad fogalmazásokat” írok, mert ez könnyebb. Sokszor nem is összefüggı


szövegeket, hanem laza mondatokat, amelyekbe beépítem a látott-hallott új szavakat és/vagy
nyelvtani formákat. A javítás alapján ellenırzöm, hogy helyesen fogtam-e fel jelentésüket,
szerepüket. Késıbb fordítani kezdek. Itt ugyanis elıre megadott szöveg kényszerít rá, hogy ne a
már jól ismert formákat használjam, hanem a fordítási fegyelem által rámparancsolt
bizonytalanabbakat is. Sok hivatásos nyelvtanárral szemben Ponghó István véleményét vallom
(Köznevelés, 1967. 4), aki a fordításban – mégpedig az idegen nyelvre való fordításban – a
nyelvismeret megszilárdításának hatékony eszközét látja.

A kijavítatlan hiba – életveszélyes. Ha hibás formát ismételgetünk, az gyökerezik belénk, azt


fogjuk hitelesnek elfogadni. Az írásbeli fordítás könyörtelenül gombostőre tőzi tévedéseinket,
ami mellett a hallgató fül könnyen továbbsuhan.

Éveken át kísérgettem kínai vendégeinket Budapesten. A Hısök tere sohasem maradt ki a


programból. Legalább ötvenszer mondtam el, hogy a tér közepén egymáshoz simuló koszorúk az
Ismeretlen Katona sírját borítják. Szóról szóra lefordítottam a kifejezést. Soha, senki se javított
ki: a vendég nem nyelvtanár. Évek múltán, amikor egy idegenforgalmi prospektusfordításomat
lektorálva kaptam vissza Pekingbıl, kiderült, hogy tökéletesen másképpen mondják.

Nem vág szorosan a témába, de ide szeretném iktatni azt a kérdést, hogy kitıl remélhetjük – az
erre hivatott pedagóguson kívül – tévedéseink kijavítását. Tapasztalatom szerint a kis nyelvek
képviselıitıl. Nekik még újdonság, hogy anyanyelvüket „kinnszülöttek” is beszélik, magyarán
mondva, hogy rosszul beszélik. Misszionáriusi hévvel figyelmeztetnek minden elkövetett hibára.

Néhány évvel ezelıtt Angliában szívélyes, mővelt pedagóguskollégákkal dolgoztam együtt. Már
a bemutatkozásnál megkértem ıket: javítsák ki hibáimat. Három hét múlva mégis
szemrehányással kellett búcsúznom tılük – soha, semmilyen tévedésemre sem figyelmeztettek.
Talán egyetlen hibát se csináltam? – „Ó, dehogynem! – legyintettek. – Csak tudja, mi annyira
hozzászoktunk az ilyesmihez, hogy a fülünkben automatikus hibahelyrebillentı készülék alakult
ki. Ami az agyunkhoz ér, az már a helyesbített forma.”

A másik esetem ennek mulatságos ellentéte volt. Szomszédos baráti állam egyik vezetı
politikusa adott vacsorát többszáz külföldi vendég tiszteletére. Az ünnepi pohárköszöntıt sajnos,
anyanyelvén mondta el, amiben bizony elég csehül álltam. A diplomácia szabályaira vonatkozó
halvány emlékeim mégis azt súgták, hogy nekem is erre a nyelvre kell fordítanom a
válaszbeszádet. Felejthetetlenül kedves élményem, hogy a házigazda fordítás közben sőrőn
- 70 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
megállított, figyelmeztetett, hogy hibát csináltam és mindjárt meg is magyarázta, hogy miért, és
hogyan kellett volna helyesen mondanom. Nagyon megértettem: én se mulasztok el egyetlen
alkalmat, hogy tanítsam azokat, akik vállalták az anyanyelvem elsajátításával járó fáradalmakat.

Az írásbeli fordítás még egy elınyét szeretném hangsúlyozni a beszélgetéssel szemben. Idegen
nyelven beszélni: rutin kérdése. Abban az értelemben is, hogy bölcs ember megtanul csak addig
nyújtózkodni, ameddig tudása takarója ér. Ez persze nem baj, sıt Németh László szerint „az tud
jól, aki azt akarja mondani, amit tud”. A baj csak ott van, hogy az ilyen ügyeskedéstıl sem
szókincsünk nem gyarapszik, sem mondatfőzési képességünk nem gazdagodik. A hotelportástól
50-60 mondatot várunk el, de azt azután tökéletesen, az ÁNy-nak azonban meg kell tanulnia a
szélesebb keretek kitöltését is. „Beszélgetésnél azt mondd, amit tudsz, fordításnál azt tudd, amit
kell” – tanított egy okos francia kolléga.

Azok, akiknek volt türelmük végigolvasni az azil nyelv elsajátításával kapcsolatos


fejtegetésemet, két dolgot fognak talán hiányolni benne. Minden valamirevaló (mint az angol
mondja: „self-respecting”) nyelvtanulásról szóló írásmőben most annak illene következni, hogy
„…igyekszem ezen kívül minél behatóbban megismerkedni Azilia történelmével, földrajzával,
társadalmi, politikai és gazdasági viszonyaival”.

Az ilyen ismerkedés persze nem árthat, hiszen közelebb visz bennünket célunkhoz: a nyelv
minél átfogóbb, pontosabb ismeretéhez. Ha mégis némi viszolygással írom le, úgy ez elsısorban
azért van, mert sokszor visszaélnek ezzel a (magamban „nyelvmellettinek” nevezett) területtel.

Sokkal egyszerőbb ugyanis Azilia fenti vonatkozásairól magyar nyelvő elıadásokat hallgatni
(vagy tartani), mint a nyelv szókincsével és nyelvtanával gyötörni magunkat (vagy
tanítványainkat).

Ugyancsak ide illene egy másik megjegyzés is: „igyekszem továbbá kijutni Aziliába, hogy a
helyszínen tökéletesítsem ismereteimet”. Ezt sem írtam ide, pedig bevallom: igyekszem.

Valamikor két alapösztönrıl beszéltek a tudósok: a Hungertriebrıl (éhségösztön) és a


Liebestriebrıl (szerelmi ösztön). A mai filozófusoknak a Reisetriebet (utazási ösztön) is ide kell
sorolni. Az utazás vágya korunkban és hazánkban komoly feszítıerıvé vált. Azt hiszem, részben
a háború és az azt követı megszorítások miatt, hiszen az elıbbi két „Trieb” is csak akkor válik
igazi hajtóerıvé, ha kielégítésük akadályokba ütközik.

Amikor tehát meghallom, hogy a tripológusok idén Azilville-ben, Azilia fıvárosában tartják évi
rendes közgyőlésüket, én is mindent megteszek, hogy meggyızzem felettes hatóságaimat: ezen a
világrengetı eseményen Magyarországnak is okvetlenül képviseltetnie kell magát. Természetesen
szerény személyemben, aki a tripológiát már csecsemıkoromban választottam hivatásomnak.

Ha nem sikerül az akció, legfeljebb az idı ment kárba, amíg vastag fóliánsok és enciklopédiák
böngészésével igyekeztem kideríteni, hogy mi is tulajdonképpen az a tripológia.

Ha sikerült (mármint a meghívást, az útlevelet és a vízumot megszereztetni), akkor az utazásnak


azil nyelvtudásomra gyakorolt hatása (a kinttartózkodás idıtartamán kívül) két tényezıtıl függ.
Egyrészt attól, hogy mennyire volt alkalmam tudatos aktivitással hallgatni (és rögzítés céljából fel
- 71 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
is jegyezni) a bennszülöttek azilságát, másrészt attól, hogy mennyire ismertem a nyelvet az
elinduláskor.

Súlyos tévhit, hogy a „nyelvországban” való tartózkodás – tölcsér, amelyen keresztül fejünkbe
töltıdik a tudomány. Azt hiszem, a latin mondás: „Saxa loquuntur” – a kövek beszélnek –
tévesztette meg az embereket. Ezért gondolják, hogy maguk a házak, a falak és épületek csapnak
fel tanítómesterüknek. Lehet, hogy beszélnek, de sajnos kınyelven. A környezet hatására talán
valóban felcsípünk egy-egy „kollokviális” mondást, szólást, fordulatot: semmivel se többet, mint
ugyanennyi idı alatt otthon, szorgalmas tanulással.

Sem az Aziliába szakadt honfitársainkkal folytatott visszaemlékezés (emlékszel még a Sanyira a


hatodik B-bıl?), sem az összehasonlító kirakatkutatás (amelyet az angolok window-shoppingnak,
a németek Schaufensterleckennek, kirakatnyalásnak neveznek) nem visz bennünket közelebb az
azil nyelv ismeretéhez. De igenis közelebb visz a nyelv sőrő hallása. A helybeli újságok mindig
közlik, hogy hol, mikor van vezetéses tárlat – vagy múzeumlátogatás. Az aziliai TIT is biztosan
szervez ingyenes ismeretterjesztı elıadásokat. Ha külföldre kerülök, szorgalmasan látogatom és
végigjegyzetelem ezt is, azt is. A moziba járásra szintén jó ürügy a nyelvtanulás. 1967-ben három
hétig voltam Moszkvában, 17-szer voltam moziban. Igaz, hogy a Lomonoszov egyetemen, ahol
laktam; igaz, hogy esetenként 20 kopekért. De – nem hencegésbıl mondom – egyszer öt perccel
késıbb kezdték az elıadást, csak azért, mert én késtem.

Az ideális megoldás persze: intenzív kapcsolat, sok közös program velünk azonos érdeklıdéső
azil bennszülöttekkel. Fıleg, ha azok hajlandók kijavítani hibáinkat, és ha mi hajlandók vagyunk
ezért nem megsértıdni. Ebben az esetben valóban megszilárdult készségekkel jövünk haza és már
csak arról kell gondoskodnunk, hogy itthon feledésbe ne menjenek.

A másik tényezı, ami az utazás ismereteinkre gyakorolt hatását eldönti: tudásunk színvonala a
kinntartózkodás idején. A következı fejezetben megkísérlem a nyelvtudás osztályozását, az
iskolákban használatos jegyek alapján. Nos, a legkisebb hasznot az „egyesre” és „ötösre”
állóknak fogja hajtani az utazás. Aki semmit sem tudott kiutazásakor, az bizony szőz aggyal fog
hazaérkezni. Aki igen jól tudta a nyelvet, annál nehezen lesz felmérhetı a javulás. A
legkedvezıbb eredményt – a fent részletezett elıfeltételek mellett – a közbeesı szinteken fogjuk
tapasztalni.

Azokat a gondolatokat, amelyeket a nyelvtanulás mezejére kirándulva győjtöttem csokorba,


igyekeztem rendezni az alábbi kis összefoglalásban. Nevezzük – világért se tízparancsolatnak –
legfeljebb tíz kérésnek.

I.

Egy-egy alkalommal csak akkor és csak addig tanulj, amíg érdeklıdésed a tanulnivaló iránt
lankadni nem kezd.

- 72 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
II.

Foglalkozz mindennap a nyelvvel – ha többre nem jut idı, legalább egy tízperces monológ
erejéig. A reggeli órák különösen értékesek e szempontból: ki korán kel, szókincset lel.

III.

Sohase elszigetelt egységeket, hanem mindig kontextusba ágyazott szavakat, nyelvtani formákat
tanulj.

IV.

Soron kívül írj ki és vágj be minden olyan részmondatot, amelyet mint „elıregyártott elemet”
tudsz a beszélgetés során felhasználni.

V.

Szem elıtt elvillanó reklámszöveget, kapuszámot, fül mellett elsuhanó beszélgetést még a fáradt
agynak is pihenés gyorsan „kapásból”, önmagának lefordítani.

VI.

Betanulni azonban csak azt szabad, amit a tanár kijavított. Saját lektorálatlan írásaidat ne
olvasgasd, nehogy a hiba belédgyökerezzék. Ha egyedül tanulsz, a megtanulandó egység csak
akkora legyen, amekkora kizárja a hiba lehetıségét.

VII.

A különleges nyelvi fordulatokat (az úgynevezett izmusokat) mindig egyes szám elsı személyre
átalakítva jegyezd meg.

VIII.

Az idegen nyelv: vár. Célszerő minden irányból egyszerre ostromolni: újság és rádió,
szinkronizálatlan film és szakértekezés, tankönyv és a szomszédék vendége felıl.

IX.

Ne riasszon vissza a megszólalástól, hogy esetleg hibákat csinálsz, de kérdd meg a partneredet,
hogy javítsa ki ıket. És fıleg ne sértıdj meg, ha – ami nem valószínő – ezt meg is teszi.

- 73 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
X.

Légy szilárdan meggyızıdve arról, hogy nyelvzseni vagy. Ha a tények az ellenkezıjét


bizonyítják, inkább szidd az elsajátítandó nyelvet, a szótárakat vagy ezt a könyvecskét, mint
tenmagadat.

- 74 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Hányasra állunk a nyelvekbıl?

A diáknak nincs problémája: a bizonyítvány vagy leckekönyv egyértelmő feleletet ad arra a


kérdésre, hogy tudása hányasra értékeltetett. Legfeljebb morogni lehet az osztályzat ellen.

Az ÁNy-nak azonban, aki a tanulásnál elsısorban önmagára támaszkodik, az osztályozást is


egyedül kell elvégeznie. Minthogy pedig önmagunkkal szemben köztudottan elfogultak vagyunk,
a továbbiakban megkíséreltem ezt az önkiértékelést néhány általános követelmény felállításával
tárgyilagosabbá tenni.

E próbálkozásnál megint csak az a felnıtt lebegett szemein elıtt, aki kiegyensúlyozott, átfogó
tudásra, nem pedig egy-egy speciális készség egyoldalú elsajátítására törekszik. Célja tehát nem
az, hogy a szakmájába vágó közleményeket megértse, sem az, hogy a pulóver árát lealkudni tudja.

Azt kell tehát megállapítani, hogy kollégánk, aki ebbıl a szempontból is ÁNy, hogyan tud
vakmilyen nyelvet. Kövessük az iskolákban szokásos osztályozást egyestıl ötösig és lássuk a
szinteket.

Az egyeseket és ötösöket a legkönnyebb osztogatni. Azt hiszem, az iskolában is itt a legtisztább


a helyzet. Egyest érdemel – minden vita nélkül – az, aki semmit sem tud. Viszont ötös jár annak
az – óh, mily kis számú – tanulónak, akinek szókincse az idegen nyelven (természetesen az
intelligenciájának megfelelı szinten) anyanyelvő szókincsével azonos; akinél a beszéd a kiejtés,
az írás a szóhasználat és mondatfőzés vonatkozásában csak annyira tér el az adott idegen nyelv
szabályaitól, amennyire azt az egyéni beszédmód változatai megengedik.

Négyest adjunk magunknak az idegen nyelvbıl, ha úgy olvassuk szépirodalmát, hogy az olvasott
szöveget árnyalataiban is az író szándéka szerint tudjuk felfogni; ha az olvasott szöveg szavainak
legfeljebb 20%-ában szorulunk szótárra; ha szóban úgy tudunk – az ismeretkörünkön belül esı
témákban – rögtönözni, hogy azt partnerünk „egyszeri hallásra” (tehát visszakérdezés nélkül)
megértse, még akkor is, ha a mondatok szerkesztésén vagy kiejtésen megérzik a „kinnszülöttség”;
ha a rádióban hallott szöveg nemmegértését a légköri zavarokra lehet fogni; ha írásban,
fogalmazásban vagy fordításnál olyan szöveget tudunk produkálni, amelyet a lektor gyorsan és
könnyen tud „nyomdakészre” javítani.

Hármast érdemel nyelvtudásból az, aki az átlagos tempójú és nehézségő, hallott szövegeknek a
lényegét megérti, de részleteit nem; akivel megismételtetik a kérdést, ha utcán vagy üzletben
felvilágosítást kér; akinek fejben elıre meg kell szerkesztenie mondanivalóit, hogy a szavakat
vagy a nem biztosan „ülı” nyelvtani szerkezeteket elıbb megpengesse a képzeletbeli hangvillán;
akinél az egyszerőbb „publicisztikai” szöveg megértése is szótározást kíván, akinek
fogalmazásait vagy fordításait a lektor csak úgy tudja javítani, hogy közben az eredeti szöveg
alapján ellenırzi: mit is akart mondani.

És végül kettesre állunk egy idegen nyelvbıl, ha a fülünkkel felfogott szöveget többszörös
elismétlés után is csak hézagosán értjük meg; ha az írott szöveggel akkor is nehezen birkózunk
- 75 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
meg, ha szavait szótárban elızıleg kikerestük és ha legegyszerőbb mondanivalónkat is csak
mimika, gesztikulálás és a partner jóindulata segítségével tudjuk megértetni.

A nyelvtudási normák felállítására vonatkozó e kísérletben igyekeztem az összes „pilléreket” – a


nyelvtan szabályainak ismeretét, alkalmazásának képességét a hallott és írott szöveg
megértésének, saját és mások gondolatainak tolmácsolási készségét – belevonni. Ezek az elemek
összefüggenek. Tégla is kell, malter is kell a falhúzáshoz.

Kifestetlen lakásba még csak bele lehet költözni, de olyanba, amelynek tetejét az ács el nem
készítette, ajtóit az asztalos le nem szállította, ablakait az üveges be nem üvegezte, nem lehet. És
ha már egyszer a ház-nyelv analógiánál tartunk, hadd pirítsak rá türelmetlenkedı ÁNy társaimra a
hasonlat folytatásával. Házépítésnél mindenki természetesnek tartja, hogy a munka alapozással
kezdıdik, és nem csodálkozik, hogy sok-sok munkaóra után a felszínen még semmi sem látható.
Alápincézés nélkül is lehet építeni, de csak kártyavárakat. Mikor vesszük végre tudomásul, hogy
a nyelvtanulásban is az alapozás veszi el a befektetett energia egy részét?

Minden elsajátított egység – szó vagy nyelvtani fonna – egyszersmind szög is, amire továbbiakat
lehet akasztani. A bevezetı részben említett Péterke csak kiálló szegeket akart. De a nála 30-35
évvel idısebbek se értik meg mindig, hogy minden megszerzett ismeret: cövek. A fogassal
kapcsolatban is természetesnek találjuk, hogy elıször a láthatatlan „tiplit” kellett beverni a falba,
azután a szöget, és csak azután dobhatjuk rá – mindezek teherbírása erejéig – a kalapokat és
kabátokat. Nem lenne érdemes e magától értetıdı tényrıl beszélni, ha nem találkoznánk annyi
türelmetlenséggel szakmánkban, a nyelvtanulásban is. Egy féléven át kínait tanítottam a József
Attila Szabadegyetemen. Az egyik tanítványom csakhamar elmaradt, „lemorzsolódott”. Miért? –
kérdeztem, amikor egyszer összetalálkoztunk. „Mert már egy hónapja jártam az órákra – felelte –
és még nem tudtam kínaiul.”

A normákra visszatérve, ebbıl a jól megalapozandó, sok részletbıl összeszerkesztendı


épületbıl hadd ragadjak mégis egy elemet ki: megint a legmegfoghatóbbat és legkonkrétabbat – a
szókincset. Kis kitérésül és szórakozásul vaktában összeírtam néhány szót. Tessék melléjük írni
(a szóban forgó nyelven) a megfelelı kifejezést és meghatározni, hogy a nyelvnek ebbıl az
aspektusából a felsorolás utáni pontozás alapján hányast érdemelnek.

I. II.

hold csapás

vásárolni élvezni

ingyen hirtelenül

széles hálás

- 76 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
III. IV.

szalma sárgaréz

elısegíteni böngészni

mereven csökönyösen

lényeges lelkesedı

Az elsı – függıleges – oszlop minden szaváért 1-1, a másodikért 2-2, a harmadikért 3-3, a
negyedikért 4-4 pont jár. Összesen 40 pont. Aki csak tíz pontot tudott szerezni, az kettest, aki
húszat – hármast, aki harmincat – négyest, aki negyvenet – ötöst adhat magának szóismeretbıl.

Megjegyzés: Szótárhasználat diszkvalifikálást von maga után.

A megszerzett szókincs, sajnos, nem olyan, mint a csinos porcelánfigura, amelyet, ha egyszer
birtokunkba vettünk, életünk végéig vitrinbe zárva ırizhetünk. Vakmennyien tapasztaltuk már
biztosan: milyen rozsdásan csikordulnak agyunk kerekei, ha egy ideig nem foglalkoztunk egy
idegen nyelvvel. Valamikor négyest adtunk magunknak belıle és most, amikor elıvesszük és
leporolni akarjuk, kiderül, hogy kettesre is alig állunk belıle.

Az a tény, hogy a nem használt tudás elkopik, olyan közhely, amelynek nincs helye e
könyvecskében. Mégis szentelünk neki néhány sort, mert nem ilyen egyszerően áll a dolog.

Elıször is azért nem, mert egy bizonyos „ülepedés”éppúgy nem árt a nyelvtudásnak, mint a
bornak. Híres karmesterektıl hallottam, hogy miután tövirıl hegyire, ízrıl ízre szedve
begyakoroltak egy mővet, félretették, és hangversenyük elıtt 1-2 hétig hozzá se nyúltak.
Megfigyelték, hogy ez használ a teljesítményüknek. A külföldön töltött idı eredménye sem az ott-
tartózkodás közben mutatkozik meg például a nyelvtanulásban, hanem érdekes módon jóval a
hazaérkezés után.

Másodszor is azért, mert a nyelvbe nemcsak „bele lehet jönni”, hanem bele is lehet fáradni. Az
úgynevezett kísérıtolmácsokat (de külföldi vendéget fogadó barátaimat is) nemegyszer hallottam
panaszkodni errıl. A megérkezés idején folyékonyan ment a beszélgetés – mondták – de az itt-
tartózkodás idején ez a folyékonyság inkább csökkent, mint növekedett, és mire elérkezett a
búcsúzás pillanata, már csak egy „Szerencsés utat!” elrebegésére tellett belıle.

E furcsa jelenségnek nemcsak az az oka, hogy a (hagyományos magyar vendégszeretet miatt


mindig túlméretezett) program agyonfárasztja az agyat, hanem az a tény is. hogy a vendég elıször
megerılteti magát. Lassan, világosan, egyszerően igyekszik beszélni. Késıbb azután úgy
elkényelmesedik az örömtıl, hogy ıt milyen jól értik Magyarországon, hogy visszazökken az
- 77 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
otthon megszokott természetes stílusába. Ez a természetes stílus – a „beszélt beszéd” – pedig,
mint már láttuk, sokkal lazább szerkezető, pongyolább felépítéső és gyorsabb ritmusú. Annak, aki
nem a helyszínen sajátította el a nyelvet, nem könnyő megbirkóznia vele.

Harmadszor azért nem állíthatjuk fel az egyszerő tételt, hogy „ahogy halad az idı, úgy felejtjük a
nem használt nyelvet”, mert hosszú távon a nyelvtudásnak (akárcsak az emberi szervezet
fejlıdésének) útját ábrázoló vonal parabola alakú. Ez a geometriai kép úgy értendı, hogy ahogy
haladunk az öregedés felé, úgy kerülnek elıtérbe a régi emlékek és a gyermekkorban elsajátított
készségek a késıbb tanultak rovására. Közismert jelenség, hogy a nagypapa az ötven évvel
ezelıtt lejátszódott doberdói csata minden apró részletére emlékszik – csak éppen azt felejtette el,
hogy egy félórával ezelıtt már végigmesélte az egészet.

Nyelvi vonatkozásban érdekes, szívfájdító bizonyítékát hallottam ennek a tételnek


képzımővészetünk doyenjétıl, az egyik kiváló szobrászmővésztıl.

László Fülöp festımővész fiatal korában Angliába került és ott élt élete végéig. Elıkelı angol
ladyt vett feleségül. Nem nagyon kereste honfitársai társaságát – talán azért, mert az elsı
világháború után kisodródott magyarok nagyon is megtalálták és halálra pumpolták. Tény az,
hogy sem felesége, sem három fia sohasem tanult meg magyarul. Ha a Londonba került
mővészkollégák közül valakit meghívásával tisztelt meg, rögtön mentegetızött: angolul fog
beszélni, teljesen elfelejtette az anyanyelvét.

Egy éjjel azonban – mesélte szobrászmővészünk – elıkelı inas zörgette fel álmából. Jöjjön
azonnal: asszonya, Mrs. László kéreti, férje hirtelen rosszul lett és folyton valami ismeretlen
nyelven beszél; hiába szólnak hozzá angolul, nem válaszol. A mester odasietett, de sajnos, késın
érkezett. Idıs barátja már nem tudott beszélni, még anyanyelvén sem, amelyhez annyi évtized
után, halála órájában visszatalált.

- 78 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
A nyelvtehetségrıl

Mindaddig, amíg egy új Könyves Kálmán tekintélyének egész súlyával ki nem jelenti, hogy
nyelvtehetségek pedig nincsenek, fogunk ilyen megjegyzéseket hallani:

„Könnyő neki, rá csak úgy ragadnak a nyelvek!”

Senkire se ragad „úgy” semmi, legfeljebb a bojtorján, ha túl közel megyünk hozzá az
árokparton. A nyelvtanulás várható sikerét egyszerő egyenlet fejezi ki:

Ráfordított idı + érdeklıdés = eredmény.

Csak játszunk a szóval, amikor a fenti egyenletben nyelvtehetség helyett érdeklıdést írtunk?
Véleményem szerint nem. Ha tehetség kérdése lenne a tanulásban elért siker, akkor egyforma
eredményességgel (vagy eredménytelenséggel) birkózna a különbözı nyelvekkel ugyanaz a
tanuló. Márpedig ki nem hallott (vagy tett) már ilyen kijelentéseket: „Amilyen, könnyen ment az
angol, úgy kínlódom most a franciával”… „Semmi érzékem a szláv nyelvekhez” stb.

Hogyan egyeztethetı ez össze a nyelvtehetség univerzalitásával?

Még sohasem hallottam olyan (egyébként szellemileg ép) emberrıl, aki egy nyelvet – az
anyanyelvét – ne tudta volna a mőveltségének megfelelı színvonalon megtanulni. Olyant azonban
már hallottam, hogy egy nagymama, akinek nemcsak a nyelvekhez, de még a tanuláshoz sem volt
semmi köze az utolsó negyven évben, bámulatos gyorsasággal tanult meg spanyolul, mert Dél-
Amerikában született kisunokája meglátogatására készült. Abba tehát még bele tudnék menni,
hogy a fenti egyenletben az „érdeklıdést” motivációval helyettesítsük.

A „nyelvtehetség” szóval márcsak azért sem rokonszenvezem, mert e kifejezés kalapjával a


legkülönbözıbb fogalmakat szokták leborítani. A „nincs semmi érzékem a nyelvekhez” panasz
rendszerint azt jelenti, hogy az illetı csak nehezen, többszöri nekifutásra tudja megjegyezni az új
szavakat. „Tehetséges a nyelvekben” elismerés jár ki azoknak, akik papagájszerő készséggel
utánozzák az idegen nyelv hangjait. Zseniként tisztelik a tanfolyamokon a hallgatót, aki
hibátlanul oldja meg az írásbeli feladatokat, mert gyorsan sikerült tájékozódnia a nyelv alaktani és
mondattani szövevényeiben. „Nyelvésznek is nagy” – dicsérjük egy-egy írónkat, ha stílusa
merészen magyar és újítóan modern. De nyelvész az is, aki beszélni ugyan egyetlen idegen
nyelven sem tud, viszont évekig tartó és a helyszínen folytatott kutatásai eredményeképpen
megállapította, hogy Észak-Kalcedónia különbözı nyelvjárásaiból teljesen hiányoztak az óasszír
jövevényszavak.

„Lingvistának” – úgy, ahogy azt a bevezetı részben meghatároztuk – csak az elsı három
készségre van szüksége: jó szómemóriára, hangelemzı és hangutánzó képességre és logikus
agyra, amely utat talál a nyelv szabályainak világában. De a gazdag szókincsben, jó kiejtésben és

- 79 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
nyelvtani „rálátás”-ban is nagyobb szerepet játszik a megközelítés módja, mint a megfoghatatlan
és meghatározhatatlan „nyelvtehetség”.

Tagadhatatlan tény, hogy alföldi származású honfitársaink nehezebben tanulnak nyelveket, mint
a dunántúliak vagy felvidékiek. Ennek magyarázata persze nem abban rejlik, hogy a délibábos
rónán egytıl egyig nyelvtehetség nélküli gyermekek jönnek a világra! Inkább abban, hogy a
Tiszahát vagy a Hajdúság színmagyar vidékén késıbb hallanak idegen szót, mint a német ajkúak
lakta Tolnában–Baranyában vagy a Csehszlovákiával, Jugoszláviával, Romániával szomszédos
határszéleken.

Érdekes szabály, hogy e készség kialakulásához nincs is okvetlenül szükség az aktív beszédre.
Már az anyanyelvünkben nem létezı hangok gyerekkori puszta hallása is elegendı ahhoz, hogy a
fül megszokja, a száj késıbb reprodukálni tudja a tılünk idegen hangokat. Tudományosan ezt úgy
szoktuk mondani, hogy „az idegennyelvő környezet önmagában meg tudja akadályozni az
artikulációs bázis elmeszesedését”.

Tolmácsbrigádunknak vannak tagjai, akik magyar szülık gyermekeként külföldön születtek és


nevelkedtek. 1945 után, már viszonylag felnıtt fejjel kerültek Magyarországra és bár addig
sohasem beszélték – csak szüleiktıl hallották – a magyar nyelvet, most tökéletesen bilingvisek,
ugyancsak a bevezetı részben meghatározott értelemben.

A start, a „megközelítés” (az angol approachnak, az orosz „подход”-nak nevezi), tehát igen
nagy szerepet játszik; lényegesen nagyobbat, mint a nyelvtehetség vagy annak hiánya. A zsidóság
mindig híres volt poliglottságáról. Nos, a Kiskunságon vagy a Nyírségben felnıtt nemzedék már
éppoly színtiszta magyar tájszólással beszéli az idegen nyelveket, mint a debreceni cívisgyerek.
Izrael kibucokban felnıtt ifjúsága csak ivritül tud.

Senki sem tagadhatja azt a tényt, hogy ha A és B egyszerre kezd el tanulni, akkor A esetleg fele
idı alatt ér el a tudásnak ugyanarra a szintjére, mint tanulótársa. Nézzünk utána a háttérnek:
biztosan rá fogunk jönni, hogy

A-nak több ideje van a nyelvvel foglalkozni, mint B-nek,

A-t közvetlenebb cél serkenti a szorgalomra, mint B-t,

A okosabb módszerekkel tanul, mint B, és/vagy

A egyszerően eszesebb B-nél és ugyanez a tempókülönbség a biológia, geológia vagy bármely


más tudományágban is megmutatkozott volna.

Mégis az az érzésem, hogy a fejezet elején idézett primitív egyenlet baloldalának nevezıjébe is
kívánkozik valami: egy negatív tényezı. Talán egyszerően gátlásnak nevezhetném:

- 80 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Ráfordított idı + motiváció

–––––––––––––––––––––– = eredmény

gátlás

Ez a gátlás mutatkozik meg akkor, amikor a hibáktól való félelem tart vissza bennünket a
megszólalástól és akkor is, amikor nem merünk elszakadni az anyanyelv fix pontjaitól, hanem
annak sajátságait szorongva átvisszük az új nyelvre is (arról már volt szó, hogy ilyen görcsösen
sokszor a tudatunkba régebben belesajtolódott idegen nyelv formáiba kapaszkodunk; ez a jobban
ismert idegen nyelv tehát ilyenkor az anyanyelv szerepét játssza).

Megint szegény hímnemő ÁNy társaimra jár rá a rúd, akikrıl köztudomású, hogy több gátlással
küzdenek a megszólalásban. Tálasi Istvánné („Az idegen nyelvek tanítása”, Köznevelés XI. évf. 6.
szám) találóan írja az idegen nyelven beszélı mővelt emberrıl, hogy „kínosan érzi azt a
feszültséget, ami szellemi fejlettsége és az idegen nyelvi kifejezési lehetıségek korlátolt volta
között fennáll”. Nos, a férfi ezt a feszültséget általában kínosabban érzi.

Az idegen nyelvben való megszólalásban tapasztalt „fáziseltolódást” férfi és nı között, többek


között azzal is lehet magyarázni (és ezzel remélem, ki is engesztelem férfi tanulótársaimat), hogy
a nyelv mindig felületi, formai valami, amibe a lényeg öltözködik. A férfinak a lényeget firtató
tudásszomja pedig éppoly közismert, mint hölgyeink érdeklıdése a ruha iránt. Azt mindenesetre
tényként szögezhetjük le, hogy a pedagógusi után a tolmácsság a legelnıiesedettebb pálya az
egész világon. Egy brightoni konferencián szemem láttára vonult be a hét nıbıl és egy szál
férfibıl álló tolmácsgárda: még a fegyelmezett angolok se állták meg nevetés nélkül.

A közvéleményt két okból szokta foglalkoztatni a nyelvtehetség kérdése. Egyrészt azért, mert az
idegen idiómák ismerete a mindennapi élet követelményei közé tartozik, másrészt, mert egy
bizonyos szinten túli nyelvtudás már olyan különleges világba vezet, amelybe tiszteletteljes
kíváncsisággal szoktak bepillantgatni a kapun kívül maradtak. A különlegesen poliglottak
(soknyelvőek) mindig is izgatták a kortársak és utódok fantáziáját. Nemzedékrıl nemzedékre
szálltak a legendák, amelyek sajnos csak kevéssé tárgyilagos képet nyújtanak hajdan volt
lingvistáink képességeinek határairól.

A hagyomány Buddhának például 150 nyelv ismeretét tulajdonítja, míg Mohamedrıl egyszerően
azt jegyzi fel, hogy „minden nyelven tudott”. Aulus Gellius helyszíni közvetítése szerint
Mithridatész 25 nyelven beszélt, Kleopátráról viszont Plutarkhosz közli, hogy a kopton, etiópiain,
héberen, arabon, szíriain és médeain kívül perzsául is tudott. A királynı poliglottságátnem nehéz
megmagyarázni a fejezet elején idézett matematikai képlet segítségével. Ideje bıven akadt, hiszen
a háztartás gondját rabszolgái levették válláról, motivációul féktelen politikai ambíciói szolgáltak,
gátlástalanságát pedig ékesszólóan bizonyítja gáláns kalandja Marcus Antoniusszal.

De hogy a hölgyeknél maradjunk: büszkén említhetjük: Erzsébet királynı és Daskova hercegnı


nevét. Elıbbi kortársai véleménye szerint az egyetlen volt, aki Descartes filozófiáját megértette és

- 81 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
fordítani tudta. Az utóbbit az Orosz Tudományos Akadémia választotta elnökévé egy olyan
korban, amikor a nık még nemigen látszottak ki a fızıkanál árnyékából.

A nem nyelvészek is jól ismerik Pico della Mirandola nevét. A „csodálnivaló” Picóról már hitelt
érdemlıen jegyezték fel, hogy 18 éves korában 22 nyelven beszélt. Karrierje – mint annyi más
csodagyermeké – rövid volt. Mindössze 31 évet élt.

A csehek büszkesége, Johann Amos Comenius, nemcsak a modern nyelvoktatás alapjait vetette
meg, hanem 12 európai nyelven kívül arabul, törökül és perzsául is ismertette módszerét. Mi
magyarok, Kırösi Csorna Sándorral dicsekedhetünk: 18 nyelven beszélt és a tibeti nyelv elsı
szótárát alkotta meg. Az orosz Lomonoszov személyében a költı, természettudós és filológus
ritkán együttjáró képességei egyesültek.

Régvolt korok lingvistái között nekem Tom Coryat, minden hippik ıse a kedvencem. Ez az
aranyos csirkefogó a XVI. század végén élt és sohasem dolgozott. Hivatalos mestersége a
csavargás volt: 16 éves korában kelt útra, kétezer mérföldet járt be gyalog és közben 14 nyelvet
sajátított el. Fogadalma szerint sohasem ült szekérre és egyszer sem cserélt cipıt útközben.
Megszívlelendı példa elkényelmesedett ifjúságunk, de cipıgyártó iparunk számára is! A sok
vihart megért lábbelit egyébként az angliai Odcombe község templomának kapujára akasztotta
fel, amikor megtért a kalandozásokból; romjai állítólag még most is láthatók.

A pálmát azonban kétségtelenül az olasz Mezzofanti bíboros viszi el. Nemcsak rendkívüli
módszere és felülmúlhatatlan eredményei miatt érdemli meg, hogy kicsit hosszabban
foglalkozzunk vele, hanem azért is, mert nyelvünknek nagy barátja volt.

Ha Mezzofanti neve felmerül, rendszerint azt szokták vitatni, hogy tulajdonképpen hány nyelven
beszélt. Egyes kommentátorok százat emlegetnek; ı maga 1839-ben úgy vallott, hogy „ötven
nyelven tudok és bolognaiul”. 1846-ban „hetven-nyolcvanat és néhány dialektust” ismert be. És
mindezt úgy tanulta meg, hogy sohasem hagyta el Olaszország határait, sıt szülıvárosától,
Bolognától sem került 40 kilométernél nagyobb távolságra!

Szegény munkáscsalád sokadik gyermekeként született. Amikor még iskoláskora elıtt kiderült,
hogy hibátlanul jegyezte meg és tudta reprodukálni az utcán ellesett latin szavakat, a szegények
elıtt akkoriban egyedül nyitva álló szellemi pályára – a teológiára – adták.

A különféle háborúskodások bı alkalmat nyújtottak arra, hogy a bolognai kórházba került


sebesültek gyóntatójaként a legkülönbözıbb nyelvekkel ismerkedjék meg. Módszere körülbelül
Kossuthéval volt azonos, csak nála nem Shakespeare-dráma szolgált kiinduló pontul, hanem a
Hiszekegy, az Üdvözlégy és a Miatyánk. Ezeket mondatta végig a világ minden tájáról odakerült
haldokló bakákkal. Az elrecitált szövegbıl „kihallotta” az adott nyelv szóalkotási, mondatfőzési
és kiejtési szabályait.

A fiatal pap csakhamar világhírre tett szert, és a Bolognán átutazó egyházi és világi elıkelıségek
nem mulasztották el felkeresni. İ, gyermeki szerénységgel, minden eredményét két
tulajdonságának – energiájának és kitartásának – tulajdonította. A látogatások rendszerint úgy
zajlottak le, hogy a „Polyglot Academia della Propaganda” termében összegyőltek a csodálatára
érkezett idegenek, ı pedig csoportról csoportra járva válaszolt – mindig a megszólaló nyelvén – a
- 82 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
feltett kérdésekre. Szemtanúk jegyzik fel, hogy minden zökkenı és „átállás” nélkül siklott egyik
nyelvrıl a másikra és írt be a látogatók kérésére epigrammákat, „exhortációkat” az e célra hozott
könyvecskékbe.

Magyarból a feljegyzések szerint négy tájszólást is megtanult a messzire vetıdött szegény


bakáktól. Hogy valóban létezett-e „Pesth”-i dialektus és hogy az „Eperjes”-i nem inkább a
szlováknak volt-e valamelyik változata, azt száz év távlatából nehéz lenne már eldönteni. De
sokkal érdekesebb is ennél, hogy hogyan vélekedett Mezzofanti bíboros a magyar nyelvrıl.

Honleányi büszkeségem nem engedi meg, hogy ne idézzem szóról szóra nyilatkozatát:

„Tudják-e, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív képessége és ritmusának harmóniája miatt az


összes többi elé, a göröggel és latinnal egy sorba helyezek? A magyar. Az új magyar költıknek
számos versét ismerem, amelyeknek dallamossága teljesen magával ragadott. Kísérje
figyelemmel a jövı történetét és a költıi géniusz olyan hirtelen fellendülésének lesz tanúja, amely
teljesen igazolja jóslatomat. Úgy látszik, a magyarok maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen
kincset rejt magában.” (Idézi: Watts, Transactions of the Phyl. Society, 1855.)

Hát lehet-e nem szeretni ezt a kedves tudóst, aki ezt írta egyik csodálója füzetébe:

„Mindenki utolérheti teljesítményemet, aki a nyelvek lényegét felfogni, elemezni, megítélni és


emlékezetébe vésni tudja.”

- 83 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
„Nyelvi pályák”

Boldogtalanság ellen a pszichológusok valamilyen hobby sürgıs beszerzését javasolják. Elfogult


vagyok; az az érzésem, hogy aki a nyelveket választotta rögeszméjének, az sohasem érezheti
magát igazán szerencsétlennek. Ha pedig sikerül elérnie, hogy ne csak mániájának, hanem
mániájából is élhessen, akkor lelki egyensúlya egyenesen garantálva van. Ugyanezt mondja
egyébként G. B. Shaw is a Pygmalionban: „Happy is the man who is living by his hobby” –
Boldog az az ember, aki a vesszıparipájából él.

Hogy élhet meg szenvedélyébıl a nyelvek iránt lelkesedı ember? Három foglalkozást – a
külkereskedelmit, vendéglátóiparit és idegenforgalmit – szoktunk nyelvigényesnek, hármat – a
nyelvtanárit, a fordítóit és a tolmácsit – nyelvi pályának nevezni. Könyvünk keretei közé az
utóbbi háromnak problémái kívánkoznak.

Közoktatásunkat ezen a téren súlyos mulasztás terheli. Magyarországon rendszeres képzés csak
a tanári pályán folyik; képesítést csak ebbıl lehet nyerni. E hiányra már számtalanszor felhívtuk
az illetékesek figyelmét értekezleteken és szakközleményekben, statisztikai kimutatásokban és a
napisajtó hasábjain. Számunkra, a szakma képviselıi számára, teljesen világos, hogy a rendszeres
fordító- és tolmácsképzést nemcsak a pályaválasztás elıtt álló fiatalok, hanem hivatásunk érdekei
is megkövetelik.

A kérdés megoldásának pénzügyi, adminisztratív és pedagógiai vonatkozásai nem illenek e kis


könyv keretei közé. Minthogy témánk a nyelvtudás, itt és most csak arra szeretnék rámutatni,
hogyafı követelmény – a magasszintő nyelvismeret – azonossága ellenére milyen különbözı
igényeket támaszt és milyen ellentétes adottságokat követel e három foglalkozás.

Ma már tudjuk – mert megtanultuk –, hogy a kitőnı nyelvismeretekkel, nagy gyakorlattal


rendelkezı fordító is megbukhat, ha nyelvoktatásba vágja a fejszéjét. Évtizedek óta él a hit, hogy
nyelvtanításra alkalmas mindenki, aki idegen nyelveket ismer. (Itt az ideje, hogy megértsük:
semmit sem ér a nyelvtudás, ha nem párosul pedagógiai, pszichológiai ismeretekkel és ıszinte
hivatásérzettel.) De fordítva is áll a szabály: sok sikeres pedagógus mondott már csıdöt a
tolmácsfülkében. Sıt példákat idézhetnék annak igazolására, hogy kitőnı tolmács gyatra írásbeli
fordítást produkált vagy hogy óriási rutinnal rendelkezı fordítónk még az elsı mondat alanyához
keresgélte az állítmányt, amikor a szónok már rég meghajolt és visszaült a helyére.

Könnyő lenne azzal érvelni, hogy a gyakorlat hiánya miatt nem váltak be a próbálkozók. A
tapasztalat azonban mást mutat: nem rutin, hanem egyéniség kérdése, hogy a három „nyelvi
pálya” közül ki melyiken tudja sikerrel felhasználni képességeit.

A legfontosabb tényezı, amely e három „szolgáltatást” megkülönbözteti egymástól, és amelyhez


való viszonyunk eldönti a munka sikerét vagy kudarcát, az Idıfaktor. Aszerint, hogy kollégáink
hogyan tudnak megbirkózni ezzel a zsarnokkal, beszélünk fordítói, tanári, illetıleg
tolmácsegyéniségrıl.
- 84 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Mégpedig érdekes módon a fenti sorrendben.

Tanárnak és tolmácsnak csak az menjen, aki nem „befeléfordult” (introvertált), és nem riad
vissza a rivaldafénytıl. A színész után ennek a két szakmának képviselıi állnak legtöbbet
színpadon. A különbség csak abban áll, hogy a színész elıre alaposan kidolgozhatja
szereplésének minden részletét és azután hetekig, hónapokig, szerencsés esetben évekig, sıt
évtizedekig játssza a szerepet, viszont a tanár és tolmács mindig új és új szituációk közé kerülve
mozog a „színpadon’’. A tanár mindenkor környezetére reagálva ugyan, de saját maga által
irányíthatóan, míg a tolmács élete maga az elıreláthatatlanság.

Ebbıl következik, hogy a Kosztolányi által hirdetett tétel („idegen nyelven beszélni mindig
megalkuvást jelent”) a tanárnál kevésbé érvényesül. A pedagógussal szemben jogosabban
támaszthatják a tévedhetetlenség követelményét.

Az oroszoktatás megindulásakor elıfordult ugyan, hogy a tanár tanítványaival együtt törte fejét a
nehezebb mondatok jelentésén. Ez a partizánidıszak azonban már a múlté. A tanár – ismétlem,
elıre körvonalazható – munkájában bizonytalanságnak helye nincs.

Erısen önkritikára hajlamos, befeléfordult, tépelıdı egyéniség a három nyelvi pálya között csak
az írásbeli fordítóéra alkalmas. Munkájuk sokkal változatosabb keretek közül folyik, mint a
tanároké: legrangosabb képviselıik – a mőfordítók – sem engedhetik meg maguknak azt a
fényőzést, hogy egyetlen stílusra vagy egyetlen íróegyéniségre specializálják magukat. A
szakfordítók népes csoportjában sem akadnak olyanok, akik meg tudnak maradni a – mondjuk –
csak gépészeti vagy csak mővészettörténeti témák keretén belül. A technika egyre fokozódó
specializálódása mellett a „mőszaki fordító” meghatározás is értelmetlen, túlhaladt fogalom.

Kedves személyes – igaz, hogy nem fordítói, hanem tolmács élményem –, hogy egy nemzetközi
kongresszuson az egyik amerikai vendég vette magának a fáradságot és hátrajött a fülkémhez:
figyelmeztetett, hogy az egyik fogalom visszaadására rossz szót választottam. Így és így kellett
volna mondanom. Megköszöntem a segítséget és megkértem: árulja el egy másik kifejezésnek
fordítását is, amelyben bizonytalan voltam. – Ja, azt nem tudom – felelte erre –, én csak a szilárd
testek polimerizációjában vagyok otthon, a folyékony fázisban lejátszódóhoz már semmit sem
értek!

Hogyan tudja a mőfordító és szakfordító mégis megoldani sokrétő feladatait? Talán


univerzálzseni az egyik? Polihisztor a másik? Nem, csak kegyesen bánik velük szakmánk
zsarnoka: az idı. Tetszésük és lelkiismeretük szerint kutathatnak jobb és még jobb megoldások
után, konzultálhatnak szótárakkal és szakemberekkel.

A tolmács azonban eleve eljegyezte magát a megalkuvással. Erre a pályára csak az menjen, aki
nem szenved „perfekcionizmusban”. Munkája örök kompromisszum a „tökéletesen szeretném”
ideálja és az „ennyire tellett az idımbıl” realitása között. Aki nem képes elfogadni a jót a jobb
helyett, az nem sok babért fog aratni a nyelvi szakmák e legmodernebbjén és legérdekesebbjén.
Engedjék meg, hogy külön fejezetet szenteljünk neki.

- 85 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
A tolmácspálya

Mert lın Bábel és nyelvi zőrzavar. És biztosan tudom, hogy órákon belül akadtak egyesek, akik a
többinél jobban megértették: mit üvölt a baloldalon ágáló szomszédjuk a jobboldalon toporzékoló
felé. Készséggel siettek segítségükre, hogy egymásnak eshessenek. Megszületett a
tolmácsmesterség.

Szakmánk e legelsı képviselıirıl hivatalos adatok nem állnak rendelkezésünkre. Az


irodalomban tudtommal Plinius említi ıket elıször: leírja, hogy a Dioscuriasban már 130 tolmács
mőködött állandó jelleggel.

A római birodalom bukása, úgy látszik, a szakmát is romjai alá temette. A korai középkor sok
zsinatáról tudjuk ugyanis, hogy az egyházatyák közül ki görögül, ki latinul, ki héberül érvelt: nem
értették, következésképpen nem is gyızték meg egymást.

A Kelet–Nyugat közötti kereskedelmi kapcsolatok megindulásakor kezdtek újra szerephez jutni


tolmácselıdeink. A szultánok udvarában sorra megjelentek a nyugati nyelveket ismerı
külkereskedelmi „bonyolítók”: a dragománok.

A szó eredetére nézve eddig két magyarázatot találtam. Az egyik szerint az óarab tarzsumánból
(közvetítı), a másik szerint az angolszász druggermanból (robotos, kuli) származik. Egésznapos
szimultán tolmácsolás után mindig az utóbbi feltevés felé hajlok.

A. Naima az Annals of Turkish Empire címő mővében egyetlen dragománt említ meg külön.
Tizennégy nyelven beszélt. Büszkék lehetünk ra: magyar volt.

Ma már furcsa hallani” hogy a reneszánszban azért lendült fel a tolmácsszakma, mert a velencei
és génuai fejedelmek nem értették egymás nyelvét és csak tolmácsok révén tudtak érintkezni.
Akárcsak a festık és szobrászok, mesterségünk e régvolt képviselıi is egy-egy mecénás kegyét
élvezték és udvartartásának fényét emelték.

A mővész körülbelül a múlt század elején szabadult fel a fıúri pártfogók alól; a tolmács egy
évszázaddal késıbb. Megszületett a tolmácsság mint önálló foglalkozási ág, a „septem artes
liberales”, a hét szabad mővészet nyolcadik testvéreként.

Nagy égzengés kellett ahhoz, hogy ez bekövetkezhessek. Hivatásunk akkor nyert jelentıséget,
amikor a második világháború borzalmaitól még félig vak emberiség az együttélés ösvényei felé
kezdett tapogatózni.

Döntı fordulatot elsısorban mennyiségi téren hozott e változás. Addig ugyanis a rendszeres
nemzetközi érintkezést a diplomaták bonyolították le, akiknek megvolt a maguk közös nyelve: a
franeia. Elgondolkoztató tény, hogy a Napóleon bukása után, 1815-ben összeülı bécsi

- 86 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
kongresszuson a francia nyelv és kultúra háttérbe szorításának módozatairól francia nyelven
tárgyaltak a Szent Szövetség képviselıi.

130 évvel késıbb, 1945-ben viszont annyi politikai, kereskedelmi, gazdasági, kulturális és
tudományos kérdésben kezdte keresni az együttmőködést az emberiség, hogy a helyzet döntıen
megváltozott. A tárgyaló feleknél a szakismeret mellett a nyelvismeret már nem volt mindig
megkövetelhetı; a tolmácsszükségletet már nem elégítették ki azok a nık és férfiak, akik a
származás vagy születés véletlenje folytán nevelıdtek két- vagy háromnyelvővé. Megkezdıdött a
tolmácsok tervszerő képzése a különbözı iskolákban, amelyeknek száma ma már 30-40 körül
mozog.

Pontos adatot azért nehéz idézni, mert nincs olyan nagy vagy középvárosa Nyugatnak, amelynek
nyelviskolája ne büszkélkedne „tolmácsképzı” tanszékkel. A tolmácsság ugyanis külföldön (de
hazánkban is) a jól fizetett mesterségek közé tartozik.

A közvélemény nem ismeri a szakmán belüli erıs tagozódottságot. Mint ahogy sokan egészen a
felszabadulásig egységes osztálynak hitték a parasztságot és csak 1945 után tudták meg, hogy van
zsellér, középparaszt, kulák stb., úgy veszik általában közös kalap alá a kísérı, tárgyalási és
konferenciatolmácsokat. Pedig mások a velük szemben támasztott követelmények; mások a
feladataik és a díjazásuk is.

A kísérı tolmácsokat „státuszban” idegenforgalmi, alkalomról alkalomra pedig társadalmi


szervek foglalkoztatják, amelyeknek profiljában külföldiek vendégül látása is beletartozik.
Idegenvezetıi tevékenységet csak az fejthet ki, akit erre külön igazolvány jogosít fel. Az engedély
megszerzése vizsgához, a vizsga tanfolyam elvégzéséhez van kötve. Nyelvtudáson és politikai
tájékozottságon kívül történelmi, irodalmi, mővészettörténeti ismeretekrıl kell bizonyságot
tenniök. Az a mondás, hogy minden külföldivel érintkezı ember egyszersmind hazájának
nagykövete is, fokozottan áll a tolmácsoknak erre a kategóriájára, amelynek szemén át látja,
szavam át ismeri meg országunkat a vendég. Emberi tulajdonság, hogy egész népeket, sıt egész
kontinenseket azon a – sokszor csak néhány – emberen keresztül ítélünk meg, akikkel személyes
kapcsolatunk volt. Nem csoda, hogy a kísérı tolmácsokkal szemben személyi, szakmai, politikai,
morális téren egyaránt magas követelményeket támasztunk. Díjazásuk, sajnos, fájdalmasan
elmarad e követelmények mögött.

Az úgynevezett tárgyalási tolmácsok egy-egy cég, intézet, vállalat keretében mőködnek. Az ı


munkájuknál ugyanis a jó nyelvismereten kívül a szakma részletes és elmélyült ismerete a fontos.
A fordítást általában „konszekutíven” végzik, vagyis a mondanivalók kisebb-nagyobb részeinek
elhangzása után. Ez a jó nyelvismereten kívül egy speciális követelményt támaszt velük szemben:
a jó – úgynevezett „retentív”, halmozni tudó – emlékezıtehetséget. A tolmácsiskolák tantervében
nagy szerepet játszik olyan feljegyzési rendszer kialakítása (a gyorsírás érdekes módon teljesen
alkalmatlan e célra),amely a memória bizonyos fokú tehermentesítését teszi lehetıvé.

Nemzetközi találkozókon egyre jobban kiszorítja ezt a színvonalas, de idırabló módszert az


úgynevezett szinkron vagy szimultán tolmácsolás. Lényege, hogy a tolmács általában a tárgyaló
felektıl helyileg is távol, akusztikailag elszigetelt fülkékben, fejhallgatón keresztül hallgatja a

- 87 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
vitát vagy elıadást és a szónokkal egyidejőleg fordítja az elhangzottakat a „célnyelvre” a
mikrofonba.

A szimultán tolmácsolás a legmodernebb szakmák és a legérdekesebb szellemi tevékenységek


egyike. Elıbbit mindenki elismeri, utóbbit sokan vitatják. Kijelentik, hogy a tolmácsolás nem
szellemi funkció, hanem annak éppen ellenkezıje.

Tagadhatatlan, hogy a közvetített tényeknek nem kell mindig behatolniuk a tolmács tudatába.
Igazán rutinírozott kollégáink tudatosan is ki tudják agyukat kapcsolni a munkából. Így se
kevésbé fárasztó azonban a munka: 15-20 perc után már pihenést kíván a meghajszolt agy. Ezért
dolgozik egy-egy fülkében mindig „váltópár”.

Mi teszi olyan nehézzé ezt a munkát és mi a magyarázata annak, hogy hazánkban 50-60 igazán
jó tárgyalási tolmács akad, viszont az „egyidejő” áttételre körülbelül csak egyharmaduk
vállalkozik?

Három okra hivatkozva kérek engedélyt, hogy kedvenc vesszıparipámról, a szimultán


tolmácsolásról ne kelljen még egy kicsit leszállnom.

Egyrészt azért, mert a tolmács sem csinál lényegében mást, mint bárki, aki idegen nyelvre nyitja
száját: fordít, forrásnyelvrıl célnyelvre; csak éppen készen kapott mondanivalókat és nem a saját
gondolatait. (Ezért is szokták mondani, hogy nem igazi szellemi funkció.) Az összes szakmai
„trükkök” tehát, amelyekrıl a késıbbiekben szó lesz, csak a könyvem eddigi lapjain
elmondottakat helyezik élesebb megvilágításba.

Másrészt azért, mert a nyelvtudás felhasználásának ez a formája annyira új, hogy lingvisztikái
szempontból még senki sem próbálta elemezni, és a kérdésnek sem belföldön, sem külföldön
nincs számottevı irodalma.

Harmadszor azért, mert e könyvecske témája a nyelvtudás. Annak legigényesebb mércéje – a


szimultán tolmácsolás – megérdemel tehát egy-két oldalnyi elmefuttatást.

Az ilyen jellegő gondolatközvetítésnek ugyanis „beépített” nehézségei vannak, amelyeket csak


nyelvi vagy csak szakmai tudással nem is lehet leküzdeni. Mindkettınél fontosabb az a készség,
amely révén a szellem a forrásnyelv szférájából kitörve egy új nyelv pályáin kezd keringeni;
amelynek segítségével eléggé el tud távolodni a kiindulási nyelv formáitól.

Miért nehezebb ez a feladat a szimultán tolmácsolás, mint a mindennapi beszélgetések


folyamatában? Mert az egyszerő társalgásokban (vagy különösen írásbeli fordításkor) van némi
idınk mondanivalónkat átgondolni és az új forma helyességét (a már annyiszor emlegetett
hangvilla megpengetésével) ellenırizni. Még a konszekutív tolmácsolásnál is ráérünk
megszerkeszteni mondanivalónkat, hiszen az, akit fordítunk, nekünk is megszerkesztett egységet
– készterméket – szállít.

Sokszor, sajnos, csak félkészterméket. „Ha halála után felboncolják – mondta valamelyik
tiszteletlen tolmácskollégánk egy külföldi politikai nagyságról – millió állítmányt fognak találni a
hasában: azokat, amelyeket az elmúlt évtizedek alatt lenyelt és nem mondott ki.” Annak
- 88 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
reményében, hogy e kis könyv olvasói között mai és leendı szónokok (elıadók, felszólalók,
korreferensek, jelentéstevık) is akadnak, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy két kérésünket
továbbítsam hozzájuk. Az egyik az, hogy ha rögtönöznek, ne próbálkozzanak az írott stílus
nálunk meglehetısen elterjedt dagályosságával! Belegabalyodnak, nem tudnak kilábolni a
megkezdett mondatból, sohasem jutnak az állítmányig, pedig a tolmácsnak még a szónok
életében, nem pedig a halála után van rá szüksége! A másik kérésünk: ha mondanivalójukat
otthon elıre és gondosan kicirkalmazták. adjanak nekünk is a kezünkbe egy másolatot! Amikor a
szónok komplikáltra csiszolt, hosszú mondatokat hadar le a zsebébıl elıhúzott papírlapokról,
nekünk pedig rögtönöznünk kell, akkor kettınk között egy elıre látható kimenetelő birkózás
indul meg. A tolmács római stílusban kénytelen küzdeni, a szónok pedig „ott fogja, ahol éri”.
Ebben a küzdelemben biztos, hogy mi maradunk alul.

E kis kitérı után hadd mondjam el még egyszer, hogy a szimultán tolmácsolás azért nehezebb a
spontán beszélgetésnél, mert a gondolkodásra csak a másodperc tört részei állnak rendelkezésére.
Sokszor pedig egyenesen „mínuszban van” a tolmács: elıre kell kitalálnia, hogyan hangzik majd
1–2 másodperc múlva az, amit neki most kell fordítania.

Hadd igazoljam ezt az állításomat egy konkrét példán. Tegyük fel, hogy a lefordítandó mondat
magyarul így fog hangzani:

„Vízben oldható sók nem alkalmasak ennek a gyógyszernek elıállítására, amelyet fıleg az
állatorvosi gyakorlatban használnak.”

Mint minden közlésben, ebben a mondatban is van egy kulcsszó, ami a mondanivaló lényegét –
a benne levı új elemet – fejezi ki. Valami, amit nemcsak a tolmács, de még a jelenlévı
szakemberek sem tudnak. Valami, amit – némi optimizmussal szólva – még az egyetemen is csak
ezután fognak tanítani. Ebben a mondatban ez az elıre nem látható lényeg, az új elem a nem szó.
A magyar fordításban a negyedik helyre kell kerülnie.

Mi történik azonban, ha – például – németbıl fordítjuk ezt a mondatot, mégpedig a szónokkal


egyidejőleg, szimultán? A német szöveg valahogy így fog hangzani:

„Wasserlösliche Salze eignen sich zur Herstellung dieses, hauptsächlich in der Vcterinärmedizin
verwendeten Medikaments nicht.”

A közlés lényege, amelynek kedvéért az elıadó beszél és a hallgatók (remélhetıleg) figyelnek –


vagyis a „nicht” szócska – a lefordítandó mondatban a tizennegyedik helyre kerül!

A legkönnyebb megoldás persze az lenne, ha megvárnánk, amíg a szónok elrebegi a boldogító


„nem” szócskát és csak akkor nyilatkoznánk. A gyakorlatban azonban ez azért nem – nem mindig
– valósítható meg, mert a kulcsszót megelızı részek számoktól, technikai szakkifejezésektıl
hemzseghetnek, amelyeket jobb nem emlékezetünkre bízni, hanem minél elıbb kimondani.
Megállni, elnémulni különben is csak a szónoknak szabad („Mélyen szántó agy, keresi a
gondolatait legjobban kifejezı formát!”). Ha a tolmács némul el, akkor a beállt csendre még a
fejhallgató árnyékában békésen szendergı delegátusok is felriadnak egy pillanatra. („Pancserek
ülnek ott fenn a fülkékben; nem ismerik a kifejezéseket.”)

- 89 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Ha tehát várat magára a kulcsszó, ne árulkodjon néma csend vagy a csendnél is kínosabb
nyöszörgés a tolmács nehézségérıl! Ilyenkor jutnak szerephez azok a „töltıformák”, amelyekrıl a
szókincsfejezetben már szó esett. Azt a felsorolást erre a célra kötetnyivel lehetne kiegészíteni: az
elıadások, szónoklatok hivatalos nyelve sokkal többet bír el a „kenıanyagokból”, mint a
hétköznapi beszélgetés.

A különbözı nyelvek szórendje nem azonos. Németbıl azért nehéz fordítani, mert ez az idióma
szereti a minél hosszabb „képzıdményeket”. Az angolok „box in box in a box”-nak, a németek
maguk „Schachtelsatz”-oknak, skatulyamondatoknak nevezik e végeérhetetlenül egymásba főzött
mellékmondatokat. Csakhogy míg a németben az egymásba tolt részmondatoknak ez a stílusa
inkább divat kérdése, addig a japánban például nyelvtanilag az egyetlen lehetıség! Ez a nyelv
ugyanis egyáltalában nem ismeri a mellékmondatok rendszerét. Bizony, megizzad a szegény
tolmács, amikor egy így hangzó mondatban kell rendet teremtenie: „Barátom tegnap az anyjától
könyvvásárlás céljából kapott tiszteletreméltó pénzt elvesztvén a könyv megvásárlásának nem
tudása miatt keservesen síró kislánnyal találkozott dolgot mesélte.”

(A „tiszteletreméltó” szócska japánban nem ilyen hosszú, de annál elengedhetetlenebb. Sohasem


szabad – fıleg nıknek – kihagyni a pénzzel, névjeggyel, üzenettel és még sok száz más dologgal
kapcsolatban. Ne csodálkozzunk rajta: ebben az udvarias országban még a játékbabát is „ningjó-
szannak”, „emberformájú uraságnak” hívják!)

A tolmácsolás brigádmunka. Fülkebeli partnerünktıl nemcsak azt várjuk el, hogy felváltson
bennünket, amikor kifáradtunk, hanem azt is, hogy kisegítsen egy-egy szóval, ha éppen nem jut
eszünkbe. Ha nincs jelen, vagy ha ı sem tudja, akkor a tolmácsra is áll (csak fokozottabb
mértékben) mindaz, amit a szavak felidézésével, a körülírással stb. kapcsolatban elıbb már
elmondottunk.

Munkánk szépségeinek és nehézségeinek ecsetelésénél hadd térjek ki még egy tényezıre. A


nemzetközi találkozók ma már mindennapos formái a mőszaki, gazdasági, tudományos
együttmőködésnek. Számtalan nemzetközi szerv – például a KGST vagy az Európai Gazdasági
Közösség, az ISO (Nemzetközi Szabvány szervezet) vagy a GATT (Nemzetközi Vámunió) –
évrıl évre konferenciákon alakítja ki egységes elveit. Az ilyen értekezletek résztvevıi nemcsak
egymás személyét ismerik évek óta, hanem egymás véleményét is. Tudják például, hogy míg Mr.
Craig a fıtthúsnak foszfatáze-aktivitás meghatározása céljából történı homogenizálásánál
ragaszkodik az Ultra-Turrax készülékhez, addig Herr Schulze kizárólag a Nelco-készüléket
hajlandó evégbıl elfogadni. A baj csak az, hogy a legutolsó konferencia esetleg Barcelonában, az
ezt megelızı pedig – mondjuk – Leningrádban zajlott le. így szegény magyar tolmács, míg a vita
mondatai villámgyorsan repkednek a feje körül, még mindig azon töpreng, hogy mi a csuda is
lehet az a foszfatáze-aktivitás.

E sok nehézség leküzdésére a szakmánk iránti szeretet lelkesít bennünket. Egyetlen kérésünk
van csak azokhoz, akiket annyi igyekezettel szolgálunk: ık se tekintsenek „szükséges rossz”-nak
bennünket.

Ma már nem a kiváltságos osztályoknak a diplomácia nyelvét gyermekkoruk óta ismerı


képviselıi találkoznak a nemzetközi fórumokon, hanem a tudományos, a mozgalmi, a mőszaki

- 90 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
élet szakemberei! A velük szemben támasztott követelmények számosak és sokrétőek: átfogó
szaktudás és ösztönös emberismeret, elvi szilárdság és diplomatikus tapintat. Nem lehet mindig
döntı szempont, hogy még a nyelveket is ismerjék a rögtönzött viták megkívánta magas
színvonalon. Ha ezt a terhet mi, tolmácsok, levesszük a vállukról, akkor a törve beszélés
tekintélyromboló kényszerőségétıl mentjük meg ıket. „Inkább perfektül hallgatok, mint hibásan
beszélek” – mondta egyszer egy okos miniszterünk.

- 91 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Emlékeimbıl: a Ráktérítıtıl az északi sarkkörig

Tanulságos és felemelı, szívderítı és elgondolkoztató élményekben gazdag a tolmács élete. Talán


egyetlen szín hiányzik csak az érzelmek palettájáról: fárasztónak már találtam a mesterségemet,
unalmasnak még soha.

Sokat gondolok mostanában egy Jókai-novellára. Gyermekkoromban olvastam; az új


válogatásokban nem akadtam nyomára. Hıse egy fiatal orosz lány, akinek – néhány
fogolytársával együtt – sikerül kimenekülnie a cári ólombányák rabságából. A kis csapat étlen-
szomjan kóborol Szibéria úttalan útjain és már-már reményvesztetten könyörög segítségért a
különbözı istenekhez, amikor a vadon mélyén elhagyatott sírra bukkannak. A lányka térdre veti
magát elıtte és felkiált: „O dan olik pükatidel volapüken!” (Fejbıl idézem, talán hibásan. Kérem,
hogy aki jobban tud volapükül, lektorálja.) A többiek is letérdelnek: azt hiszik, hogy társuk új,
könyörületesebb istent fedezett fel. Pedig a lányka csak volapük tanárjának ad hálát, aki
megtanította erre az idiómára: a sírfelirat pontosan leírja volapükül a tajgából kivezetı utat. A kis
társaság megmenekül.

Gondolatban én is számtalanszor rebegtem hálát ahhoz a láthatatlan kézhez, amely utamat a


nyelvtudás széles, derős országútjára terelte. Ha az örömteli órákról nem is beszélek, amelyeket
maga a barangolás jelentett, mennyi csodálatos élményt köszönhetek annak, hogy a nagyvilág
kapuit megnyitotta elıttem! Így jutottam el Európa gyakorlatilag minden, Ázsia legtöbb és
Afrikának számos országába. 1969 májusában nem jártam messze a Ráktérítı tájékától,
augusztusában az északi sarkkört léptem át a finn Rovaniemiben.

Ha megérem a kort, amelyben a nyelvész is bilabiálisan ejti a gutturális hangokat – népiesebben


szólva, a hamut is mamunak mondja –, ezeknek az emlékeknek fényénél fogom majd melengetni
szívemet. Hadd nyújtsak át belılük egy csokorra valót e fejezetben.

Három találkozásra szoktam gondolni, ha élményeim felıl faggatnak. Idıbeli sorrendben


számolok be róluk.

1959-ben magyar küldöttséggel jártunk Hanoiban. A program egyik pontja volt: találkozás Pham
Van Donggal, Észak-Vietnam miniszterelnökével. A fogadásra 10 percet irányoztak elı:
gondoltam, a szokott „protokolláltalánosságok” fognak elhangzani. Nem így történt. A miniszter
sorban és név szerint felszólította a küldöttség tagjait: mondják el, mit láttak említésre méltónak
vagy éppen javításra szorulónak Vietnamban. Egy órára nyúlt a találkozás; ı csak figyelt és
kérdezett, mégis az volt a benyomásom, hogy ez a hatvan perc történelmi lecke volt –
mindannyiunknak.

A másik találkozáson nem a jelenrıl volt szó, hanem a múltról, mégpedig az emberiség ködbe
veszı, legrégibb múltjáról, az élet megjelenésérıl a földön. E kérdés két elismert szakértıje a
szovjet Oparin és az angol Bernal professzor. A két tudós Magyarországon találkozott egymással;
engem ért a szerencse, hogy kettıjük között tolmácsolhattam. Nemcsak szédületes ismereteiket
- 92 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
csodáltam, hanem humorérzéküket is. Az egyik kérdésben Bernal sehogyse tudta elfogadni
partnere érvelését. „Akkor maradjunk inkább abban, hogy a világot Isten teremtette!” – kiáltott
fel. „Vagy hogy nincs is élet a földön” – vágott vissza Oparin professzor.

A búcsúzásnál megkérdeztem, hogy kérhetnék-e én is valamit. – Hogyne, csak bátran! –


biztattak. Bernal professzorhoz fordultam, akirıl tudtam, hogy a fordítógépeknek is nagy
szakértıje és megkértem: ne siessen nagyon ezeknek a készülékeknek tökéletesítésével, mert
akkor mi, tolmácsok kenyér nélkül maradunk. Nevetve vigasztalt meg, hogy a gépi fordítás még
sokáig nem helyettesítheti az embereket és ennek bizonyítására a következı történetet mesélte el:

Egy angol mondatot fordítottak le gépi úton oroszra: „Out of sight, out of mind.” A mondat
olyasfélét jelent, mint a német „Aus dem Augen, aus dem Sinn”, vagyis: amit a szem nem lát, azt
az ész is elfelejti. Csakhogy a gép – gépies, ezért a mondat elsı részét „szemen kívül”-nek,
második részét „észen kívül”-nek fordította. Ami viszont kívül esik a szemen, az nem látható és
aki nincs eszénél, az esztelen. Így történt, hogy amikor (a fordítás helyességének ellenırzésére) az
orosz mondatot „visszatáplálták” a gépbe és visszafordították angolra, az jött ki, hogy „Invisible
idiot” – láthatatlan hülye.

A harmadik találkozás egészen a közelmúltban történt és nem a jelen vagy múlt, hanem a jövı
kérdéseit feszegette. Barnard professzor, a szívátültetés úttörıje beszélt, szónoki hévvel és
meggyızı optimizmussal a szervek transzplantációjának biztató távlatairól. Hadd jegyezzek fel
errıl a vendégrıl is egy kedves emberi vonást. Csak két napig tartózkodott Budapesten, de jó
magyar szokás szerint vagy öt napra való beszámolót, találkozást, interjút és nyilatkozatot
igyekeztünk „kitermelni” belıle.

Az egyik elıadásra öt perccel a kitőzött idıpont elıtt érkezett és vagy 20 orvos kolléga, rádiós,
újságíró és fényképész várakozott rá az elıcsarnokban. Kissé ijedten pillantott körül – azután
észrevett egy idısebb hölgyet, aki csendesen sírdogálí az egyik sarokban. „Mi baja van a
ladynek?” – kérdezte. Kiderült, hogy az asszony súlyos szívmőtétre hozta fel 12 éves fiát
Budapestre és látni akarta a nagy specialistát. Vele töltötte Barnard professzor a rendelkezésre
álló szabad perceket: magyarázott neki, vigasztalgatta.

Az újságírók rohamát egyébként jól állta a vendég, csak akkor jött zavarba, ha írásos üdvözletet
kértek tıle „Jaj, hogy is írják („how do you spell”) azt, hogy „Hungarian” – kérdezte
kétségbeesetten. „Hiányoztam az iskolából, amikor a helyesírást tanították” – mentegetızött.

Sokan kérdezhetnénk, hogy miért nem zsúfoltabb a tolmácspálya, ha egyszer ennyi érdekes
élményt kínál. A magyarázat, azt hiszem, egyszerő: a „követel” oldalon is igen sok minden
szerepel, elsısorban villámgyors gondolattársítási képesség, azután rendíthetetlen nyugalom, jó
idegrendszer és mindenekelıtt sohasem szőnı készség a tanulásra. A tolmács évente 30-40
alkalommal „vizsgázik” – nemzetközi zsőri elıtt – olyan egymástól távol esı tantárgyakból, mint
az agydaganatok diagnosztikája és a matematikai modellek alkalmazása a mezıgazdasági
tervezésben, hıre lágyuló anyagok mechanikai sajátságai vagy az aleatorikus zene távlati
fejlıdése.

A tolmácsfülkében gyakran derül ki, hogy a feladatok nagyobbak, mint ahogy az ember
elképzeli. Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban is egy személyes élményt.
- 93 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Kezdı tolmács koromban, meglehetısen fogvacogva vonultam be a francia fülkébe és nagyon
jólesett, hogy egy magabiztos, határozott fellépéső úr is mellém telepedett. A rendezık küldték –
mondotta –, hogy kisegítsen, ha elakadok és kijavítson, ha hibát csinálok. Mindjárt meg is kezdte
áldásos mőködését. Alig rebegtem el az elsı mondatot: „Nous saluons les délégués venus de tous
les coins du monde” (üdvözöljük a világ minden sarkából érkezett küldötteket), amikor befogta a
mikrofont és figyelmeztetett: „Elvtársnı, ezt nem lehet mondani. A föld gömbölyő, a világnak
nincsenek sarkai.”

Még két-három ilyen „javítás” után felajánlottam, hogy cseréljünk helyet: vegye át ı a fordítást,
hiszen nyilván sokkal tökéletesebb nálam. „Nagyon helyes – bólintott –, csak lemegyek a
rendezıséghez és bejelentem a változást.” Elment – és azóta sem jött vissza, pedig 10-15 év is
elmúlt már közben.

A bevezetı, üdvözlı szavak egyébként meglehetısen sablonosak szoktak lenni és kellemes


bemelegítést jelentenek az igazi feladatokhoz. Legkínosabb élményem mégis éppen hozzájuk
főzıdik, Stockholmban jártunk egy nemzetközi konferencián – rám az orosz kabin jutott. Az
értekezletet az elnök nyitotta meg és elıször a svéd királynak a konferencián megjelent öccsét
üdvözölte. A többi kabinban már régen elhangzott a „Your Royal Highness”… „Königliche
Hoheit”… „Votre Altesse Royale”… amikor én még mindig némán gyötrıdtem a kérdésen, hogy
vajon hogy mondják a „Királyi Fenség”-et – oroszul.

Néha a téma, néha a szónok okoz kínos perceket a tolmácsolásban Elıbbire példa egyik
ornitológusunk esete Németországban. Szakmai elıadás tartására hívták meg és tolmácsul egy
kint tanuló magyar diákot adtak mellé. Felvillant az elsı vetített kép, elhangzottak az elsı szavak:
„Ez a kettıs tollsorú, felmereszthetı és hátrakonyítható bóbitájú, üldögélı lábú búbos- vagy
büdösbanka.” A magyarázatot néma csend követte, majd hosszú, kínos percek után megszólalt a
tomiács: „Vogel!” (madár).

A másik história, sajnos, velem történt meg. Életemben elıször próbálkoztam japánra való
tolmácsolással: a ferihegyi repülıtéren fogadtunk egy delegációt. A magyar vendéglátókat
közszeretetben álló, de szóvirágos stílusáról ismert, idıs politikusunk vezette. Abban az idıben
tudásomból még nemigen tellett többre, mint hogy „japán jó, magyar jó, éljen!”, de a mondat,
amellyel karrieremnek el kellett volna indulnia, így hangzott: „A konkolyhintık fekete serege
hiába próbálja homályba borítani a japán és magyar nép közötti barátság felhıtlen égboltozatát.”

Néha nem is a téma és nem is a szónok, hanem maga a nyelv okozza a tolmács szenvedéseit.
Volt már szó a német nyelv egyik jellegzetességérıl, hogy az állítmányt lehetıleg a mondat
végére halasztja. A szakmai anekdotakincs Mark Twain nevéhez főzi az alábbi „storyt”: a neves
angol író Németországban járt látogatóban és egy történelmi drámát kívánt a színházban
megtekinteni. Minthogy azonban nem tudott németül, tolmácsot ültetett maga mellé. Kigyulladt a
rivaldafény, fellebbent a függöny, megjelent a színen a fıszereplı és már hosszú percek óta
hallatszott ékes dikciója, de a tolmács még egy szót sem szólt. „Miért nem fordít?” – lökte
oldalba Mark Twain. „Pszt – suttogta kollégánk – az állítmány még csak most jön!”

Egyik legjobb magyar tolmácsunkat is megszidták egyszer emiatt. A szónok, akit fordítania
kellett volna, belebonyolódott saját szóvirágaiba és szegény kartársunk hiába próbált

- 94 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
megkapaszkodni valamilyen ige mentıövében. – Miért nem fordít? – kérdezték tıle is. – Várom
az állítmányt – felelte. – Maga ne az állítmányt fordítsa – förmedt rá a szónok –, maga azt
fordítsa, amit én mondok!

A most következı mősorszámot tizenkét éven aluli olvasóinknak nem ajánljuk.

Telefonon hívtak fel néhány évvel ezelıtt az egyik Minisztériumból: rendkívül fontos japán
vendég érkezett, menjek azonnal X szálló halijába és igyekezzem szórakoztatni, amíg a
minisztériumi tisztviselık megérkeznek. Odasiettem. Sovány, fiatal, szerény emberke fogadott.
Megkezdtem az elıírt szórakoztatást: megkérdeztem, hogy mi magyarországi látogatásának célja.
Egy japán szóval felelt, amit nem ismertem; megkértem, hogy írja le a szó hieroglifjét; erre ı nem
vállalkozott: túl bonyolult. Viszont eszébe jutott, hogy valahová felírták neki a szó angol
fordítását. Ki is húzott a zsebébıl egy cédulát, amelyen egyetlen szó állt:

Sexing

Utána pedig rögtön megkérdezte, hogy mennyinek felel meg forintban az a – rendkívül magas –
dollárösszeg, amelyet ezért a ténykedésért a magyar állam naponta fizet neki.

Zavarba jöttem. Elképzelhetı – gondoltam –, hogy az ilyenfajta idıtöltés lehetısége minden


férfi tudatában felmerül, amikor idegen tájakra evez. De ezt ilyen kertelés nélkül be is vallani és
méghozzá államunk ilyen nagyvonalú anyagi támogatását élvezni érte!

Magyarázatot csak az odaérkezı minisztériumi tisztviselıktıl kaptam. Japán vendégünk az


egynapos csirkék nem szerinti szétválasztásának volt szakembere. Feladata abban állt, hogy a
további tenyésztés szempontjából értéktelen kakasokat már a legelején elválassza a tyúkoktói és
ezáltal tetemes hely- és takarmánymegtakarítást tegyen lehetıvé. Ehhez a – rossz magyar szóval
„szexálásnak” nevezett mővelethez érdekes módon csak a japánok értenek az egész világon.

A tolmácsolás közben elkövetett „bakikkal” – nyelvbotlásokkal – hosszú oldalakat lehetne


megtölteni. Csak egyet szeretnék idézni közülük. A filmkritikusok kongresszusán „fogamzás”
helyett véletlenül „fogalmazást” mondott a tolmács. – Most már tudom, hogy miért olyan rosszak
néha a magyar filmszövegek – jegyezte meg kabintársa. – Fogalmazásgátló szert használnak a
forgatókönyvírók.

Mesterségemnek már azért is hálás vagyok, mert bővös szınyegként röpített át országhatár
szabdalta kontinenseken. Útiélményeim nem tartoznak e kis könyv keretébe; különben is
csalódást okoznának, mert sohasem a nemzeti különbségeket kerestem és találtam meg a világ
különbözı pontjain, hanem mindig a közös vonásokat – az örök emberit. Ha úgy értenék a
ceruzaforgatáshoz, mint Vasvári Anna, az alábbi két „nıi dolgot” rajzolnám meg közülük.

Látnivalónak talán a kínai múzeum „Pithecantrophus pekiniensis”-e volt a leglenyőgözıbb. Ez a


hatalmas majom még tökéletesen állat, de ugyanakkor félig ember is. Úgy éreztem, hogy az egész
emberiség görbe tükrét tárja elém valaki: napokig nem tudtam a hatása alól szabadulni.
Kiállításilag is csodálatos a megoldás: facettás tükrök bélelik a tárlót úgy, hogy bárhol áll a nézı,
egyszerre látja minden oldalról a majmot – meg saját magát is.
- 95 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Velünk egyidejőleg egy csapat koreai iskoláslány járt a múzeumban. Nos, a sok kis tizenötéves
egytıl egyig elıbb a copfjába kötött piros masnit igazította meg a tárló tükrében, csak azután
nézte – és tárgyalta meg csipegı madárhangján – az izgalmas látnivalót.

A másik élményem színhelye a szibériai tajga volt. Egész napos kirándulásra indultunk a Bajkál-
tóhoz. A táj bővöletébıl ismert, ominózus érzés riasztott fel: tenyérnyi darabon szaladt le a szem
a harisnyámon. Nem baj – vigasztalt meg a kísérınk – veszünk majd egy párat a legközelebbi
boltban. Találtunk is egy üzletet egy cseppnyi kolhozfaluban. Alig két köbméternyi helyiségben
füstölt halat és üregestéglát, vadászfelszerelést és függıágyat árult a könyvébe temetkezett kis
elárusítólány. Akkor se nézett fel, amikor beléptem és egy pár harisnyát kértem, csak úgy, olvasás
közben (jaj, de otthon éreztem magam) vetette oda, hogy „без щва нет”, vagyis hogy varrás
nélküli harisnya nem kapható. Fejet hajtottam a tömegkommunikációs eszközök hatékonyága
elıtt: néhány hónappal ezelıtt indult el a hír a párizsi Rue de la Paix valamelyik boutique-jából és
íme, már az Angara-folyó partján lakó asszonytársak is tudják, hogy varrás nélküli harisnya a
divat.

- 96 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Mi lesz veled, nyelvecske?

Megint a futurológia területére tévedtünk, megint visszapillantással kell kezdenünk.

Az Ótestamentum szerint Bábel elıtt egy közös nyelven beszélt az egész emberiség. Az
Újtestamentum az idıszámításunk elıtti évszázadról szólva már több nyelvet említ, közöttük
olyan szépen csengıket is, mint a pamfiliai, kappadóciai és likaontusi.

A latin nyelvet a római impérium légiói lándzsáik hegyén vitték szét a meghódított területekre.
A fennmaradt feliratok tanúsága szerint az írott, hivatalos nyelv azonos volt az egész
birodalomban. Még elképzelni is szédítı, hogy Lusitaniában, Mesopotámiában és Numidiában
ugyanazokkal a szavakkal biztatták a sóadó befizetésére a lakosságot, mint Pannóniának
adómorálban talán már akkor sem élenjáró honpolgárait.

A hadiszerencse megfordulása után ez a nemzetközi nyelv bomlott az ún. román nyelvekre:


olaszra, spanyolra, portugálra, franciára, katalánra, provençalra, rétorománra és románra. Persze,
elıször szóban alakultak ki a helyi nyelvjárások, hogy azután írott dokumentumokon keresztül
önálló nyelvekké kristályosodjanak.

Aki a nyelvek történetét írja, az mindig az emberiség krónikáját jegyzi fel. Az efféle könyv
azonban csak olyan száraz képet nyújt a nyelvek életének és halálának izgalmas históriájáról,
mint egy oceanográfiai tankönyv a tenger világáról.

Az emberiség által most használt nyelvek árja elsüllyedt Atlantiszok és láthatatlanná vált
korallzátonyok felett hömpölyög. Egyetlen nyelv van a világon, amely 2300 évvel ezelıtt is és
napjainkban is az általános kommunikáció célját szolgálja: a héber. Nem kis veszıdségbe
kerülhet nyelvészeinek a technika új vívmányaira a nyelv szabályainak megfelelı kifejezéseket
megtalálni.

A nyelvtudósok szerint a történelemben a nyelvek elkülönülési és közeledési folyamatai


szükségszerően váltakoznak. Én azt hiszem, hogy az utóbbi, az „integráció” folyamata ma már
feltartóztathatatlan. Magas hegy, gyorssodrású folyam valamikor alig elhárítható akadályt
jelentett az érintkezésben: megtörténhetett, hogy két szomszédos törzs nyelve az érthetetlenségig
messze került egymástól. Ma azonban – bár a Concorde is csak három óra alatt tudja utasait
Európából Amerikába szállítani – a hang már a másodperc tört része alatt felfogható az óceán két
partja között. Ilyen körülmények között a nyelvi elszigeteltség – tiszta anakronizmus.

A szükségleteknek megfelelıen beválhatik az én jóslatom: nemzeti nyelvén kívül angolul és


oroszul fog tudni unokáink nemzedéke.

Az angol a technika több ágában már ma is a „tudomány eszperantójának” szerepét tölti be.
Egyszerő alaktanával, rövid szavaival igen alkalmas arra, hogy a világ minden tájáról
összesereglett szakemberek megértessék rajta magukat. Azért néha eltöprengek azon: mit
- 97 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
gondolhat magában a született angol, amikor – mondjuk – norvég és jugoszláv kollégája az ı
számára alig, egymás számára viszont igen jól érthetı angolsággal vitatkozik egy-egy
tudományos tételen. „Melyik a legelterjedtebb nyelv a világon?” – kérdezik sokszor tılem. „A
tört angolság” – szoktam felelni.

Az oroszt utolérhetetlen gazdagsága, örök élető klasszikus és rendkívül bı mai mőszaki


irodalma teszi világnyelvvé. Békés úton sohasem hódított még ekkora teret egyetlen világnyelv
sem. Ma már Skandinávia és Svájc, Amerika és Ausztrália minden egyetemén mőködik orosz
tanszék. Angol ember sohasem tanult meg németül vagy franciául, most tízezrével tanulnak
oroszul. Londoni fizikus ismerısöm meg akarta vásárolni az Angliában kiadott, oroszról angolra
fordított szakkönyveket: olyan csillagászati összegbe kerültek volna, hogy sürgısen beiratkozott
az ottani „TIT’’ valamelyik orosz tanfolyamára. Kiszámította, hogy így sokkal olcsóbban ússza
meg a dolgot.

A nyelvek közeledése nem jelentené a nemzeti nyelvek elsorvadását. Annyi irodalmi és


történelmi emlék, a múlt annyi öröme és bánata főzıdik hozzájuk, hogy mindannyiunknak
kötelessége ırködni jelenük és jövıjük felett.

A nyelv a nemzet életének realitása. 1945 végén a háborút vesztett japánok egymáson túltéve
gyakoroltak önkritikát. Egy japán publicista – a japán nyelv idıszerőtlenségére hivatkozva – azzal
a gondolattal állt elı, hogy az egészet el kellene vetni és valamelyik európai nyelvvel – például a
franciával – felcserélni. Elborzadtam. Az volt az érzésem, hogy százmillió ember készül a
„tiszteletre méltó halálra”, a harakirire.

A hazaszeretetnek nem az internacionalizmus az ellentéte, hanem a sovinizmus. Saját nyelvéhez


is közelebb érzi magát az, aki más nyelveket ismer. Goethe mondja a Maximen und Reflexionen
címő mővében: „Wer fremde Sprachen nicht kennt, weiss nichts von seiner eigenen.” (Aki nem
ismer idegen nyelveket, nem tud semmit a magáéról.) Tizenhat nyelv tükrében én is úgy vagyok a
magyarral, mint Mikes Kelemen írta a magyar széppróza azóta is alig felülmúlt remekében: „Már
annyira megszerettem Rodostót, hogy soha el nem felejthetem Zágont.”

A nyelvek „integrációjának” harcosai – nem egyszer Don Quijotéi – voltak a világnyelvek


szerkesztıi. Sokan hallottak már a volapükrıl, amelynek szerzıje, Johann Martin Schleyer szerint
egy nemzetközi idiómából hiányoznia kell két, sok nép számára kiejthetetlen nyelvi jelenségnek:
az „r” hangnak és a zárt (vagyis mássalhangzóval végzıdı) szótagnak. (A kínai számára valóban
áthághatatlan akadályt jelent mind a kettı. A pekingi rádióban – no persze tíz évvel ezelıtt –
félórán át rajongott egy Moszkvában járt turista a „Kulinumulinu” szépségeiért. Már éppen
bosszankodtam, hogy elmulasztottam egy ilyen idegenforgalmi látványosság megtekintését,
amikor rájöttem, hogy a Kremlrıl van szó.) Egyébként a volapük szó maga is a „world speak” –
fordítása, ilyen mindenki számára kiejthetı formára.

Századunk elsı évtizedeiben már olyan nagy bıség mutatkozott világnyelvekben, hogy
Párizsban nemzetközi zsőrit hívtak össze a legmegfelelıbb kiválasztására. A zsőri tagjai – köztük
hazánk képviselıje is – Zammenhof, a lengyel orvos által szerkesztett eszperantót találták a
legjobbnak, ha nem is tökéletesnek. Ma is ez a legelterjedtebb világnyelv; népszerőbb, mint a

- 98 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
fenti zsőri tanácsára belıle kialakított „ido” vagy a nyugati lapokban öles hirdetésekkel propagált
„interlingua”.

Ami szerény személyemet illeti, érzelmileg én is szívesen vállalnám az emberiség reményének


zöld csillagával szimbolizált eszperantót. Mint morfológus azonban nehezen tudnék
megbarátkozni a szokatlan nyelvtani formákkal (például az „a”-ra végzıdı jelzıvel az „o” végő
fınevek elıtt). Mint tolmács pedig csak arra az álláspontra helyezkedhetem, mint az egyszeri
orvos, akitıl megkérdezték: mit szólna, ha feltalálnák a „panaceát” – a minden betegséget
gyógyító csodaszert. „Boldog lennék – felelte –, mert mindenki élni akar. De nem bánnám, ha
csak halálom után kerülne forgalomba, mert nekem is élnem kell.”

Persze naivitás lenne azt hinni, hogy a közös nyelv elfogadásával megszőnnének a népek közötti
szellemi, kedélybeli különbségek is. A zárkózott angol és a kitárulkozó amerikai gyakorlatilag
ugyanazt a nyelvet beszéli. Igaz, hogy nem minden olasz forróvérő, nem minden német
„akkurátus”, de azért létezik egy bizonyos „nemzeti jelleg”, amelynek kialakításában földrajzi,
történelmi, éghajlati viszonyok játszottak szerepet és amelynek a nyelv is vetülete, kifejezıje. A
latin népek szavaikban is „szuperlatívuszokra” (felsıfokokra), az angolszászok „understatement”-
ekre (mérséklésre) hajlamosak. Ha záróra közeledtén megkérdezzük: maradhatunk-e még egy
kicsit a könytárban és erre egy szelíd „I am afraid not” a felelet, akkor az csak szó szerinti
fordításban jelent „attól félek, hogy nem”-et; a gyakorlatban a leghatározottabb elutasítással
egyenlı.

A mi nyelvünk is ismer ilyen „understatement”-eket. „Kérnék egy kiló kenyeret” – mondjuk a


boltban. A japán népnél a határozottság nem jellem, hanem modor – pontosabban rossz modor –
kérdése. Még a napi programra vonatkozó elhatározásunkat is csak így illik közölni: „Ma Kiotóba
szeretnék menni azt gondolnám.”

Udvariasság szülte az angolban a magyarok számára olyan nehezen megtanulható „shall–will”,


„should–would” segédige párt is. Jómodorában ugyanis az angol azt tartja, hogy önmagunkról –
tehát egyes és többes szám elsı személyében – nem mondhatjuk, hogy „akarunk” (will) csak azt,
hogy kötelesek vagyunk (shall). Viszont másokról nem állíthatjuk, hogy kötelesek, legfeljebb azt,
hogy akarnak. Így született meg e tarka ragozás. „Ha már a should–would agyamat kimarta…” –
írta Amerikába szakadt költı-hazánkfia (Zilahy Lajos).

Mindaddig, amíg az emberiség megérik egy vagy két nemzetközi nyelv elfogadására, ránk,
nyelvtanulókra vár a nyelvek partjai közötti híd építésének felemelı feladata. Kis könyvem
megírásánál nem is vezetett más igyekezet, mint megmutatni, hogy a hídépítésnek nem kell
okvetlenül terhes téglahordásból állnia: jelentheti az emberi szellem büszke örökségének, a
tudásvágynak, örömteli kielégítését is.

- 99 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Utószó

Azoknak, akiknek kedvük volt velem barangolni a nyelvek birodalmában, nem tudom szebb
szavakkal megköszönni türelmét, mint amelyeket Cicero mondott a „De Archia poetá”-ban:

„Haec studia adulescentiam alunt, senectutem oblectant, secundas res ornant, adversis refugium
ac solacium praebent, delectant domi, non impediunt foris, pernoctant nobiscum, peregrinantur,
rusticantur.”

„…ezek a tanulmányok az ifjúságot táplálják, az öregséget gyönyörködtetik, a szerencsés


körülményeket még szebbé teszik, a balsorsban menedéket és vigasztalást nyújtanak,
gyönyörködtetnek otthon, nem akadályoznak a fórumon, velünk töltik az éjszakát, velünk
vándorolnak, és velünk vonulnak el falura.” (Trencsényi Waldapfel Imre fordítása.)

- 100 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
Kiadja a Gondolat, a TIT Kiadója
Felelıs kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója
Felelıs szerkesztı: Vészits Ferencné
Mőszaki vezetı: Kálmán Emil
Mőszaki szerkesztı: Deák Gyuláné
A borító és kötésterv Nagy Béla munkája
Megjelent 14 000 példányban,
9,8 (A/5) ív terjedelemben
Ez a könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabványok szerint készült
70.4601.66-12-1 Alföldi Nyomda, Debrecen

- 101 -
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései
- 102
digitalizált változat - új -
külsıvel, régi tartalommal
Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvő tolmács feljegyzései