EOIN COLFER

ARTEMIS FOWL
Tündérekkel életre-halálra

Passage Kiadó, 2001

A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű címe: Artemis Fowl
Copyright © Eoin Colfer, 2001
Fordította: Sepsei Gergely

ISBN 963 228 289 2

Magyar kiadás: © Passage Kiadó, 2001
Felelős kiadó: a Passage Kiadó igazgatója
Fordította: Sepsei Gergely
Felelős szerkesztő: Tóta Árpád
Műszaki szerkesztő: Beszédes Natasa
Nyomdai előkészítés: Repro-Míló Kft.
Készült a Royal Press Hungary nyomdában
Felelős vezető: Lakatos Imre
 Tartalom

Előszó

1. fejezet: A Könyv

2. fejezet: A fordítás

3. fejezet: Berkenye

4. fejezet: Leányrablás

5. fejezet: Bevetésben eltűnt

6. fejezet: Ostromállapot

7. fejezet: Tőzeg

8. fejezet: A troll

9. fejezet: A kijátszatlan adu

Utószó

Jackie-nek
 ELŐSZÓ

Hogyan jellemezhetnénk Artemis Fowlt? Jó néhány pszichiáter megpróbálta

már, de mind kudarcot vallott. A fő gond az, hogy Artemis túl intelligens.
Csúnyán elbánik bármilyen teszttel, s úgy megkavarja a legnagyobb
orvoskoponyákat is, hogy többségük csak mekeg zagyván, míg be nem
fektetik saját kórházának idegosztályára.
Kétségtelen, hogy Artemis csodagyerek. De ha valaki ennyire zseniális,
vajon miért lesz belőle megrögzött bűnöző? Erre a kérdésre csak egyvalaki
válaszolhatna, ám az illető a hallgatásban leli örömét.
Hogy mégis pontos képet kapjunk Artemisről, legjobb, ha felidézzük az első
aljas kalandjáról szóló, mára híressé vált beszámolókat. Mostani jelentésemet
az áldozatokkal folytatott személyes beszélgetések alapján készítettem, s
hogy ez mennyire nem volt könnyű, kiderül majd az elbeszélés
előrehaladtával.

A történet jó pár évvel ezelőtt, a huszonegyedik század hajnalán kezdődött.

Artemis Fowl kiagyalt egy tervet, hogy helyreállítsa családja vagyoni helyzetét,
egy tervet, mely kultúrákat dönthet romba, s fajközi háborúba sodorhatja
bolygónkat.
Tizenkét éves volt ekkor...

ELSŐ FEJEZET: A KÖNYV

Ho Si Minh-város nyáron. Kánikula-világrekord minden súlycsoportban.

Artemis Fowlnak egyetlen porcikája se kívánta az effajta küzdősportokat, de
ezúttal egy roppant fontos dolog volt a tét. Fontos a tervhez.
Artemis nem bírta a tűző napot, nem állt jól neki. A szobában, monitor előtt
töltött hosszú órák arcbőrét fakóra szívták. Fehérlett, mint egy vámpír, s
csaknem ugyanolyan ingerlékeny is volt napfénynél.
— Remélem, nem vaklárma már megint, Butler — mondta halk, fojtott
hangon. — Különösen Kairó után.
 Ez finom szemrehányás volt, ugyanis Butler informátorának sugallatára
utaztak annak idején Egyiptomba.
— Nem, uram. Ezúttal biztos vagyok benne. Nguyen a mi emberünk.
— Hmm — dünnyögte Artemis hitetlenkedve.
A járókelők csodálkoztak volna, ha hallják, hogy a hatalmas eurázsiai
uramnak szólítja a fiút a harmadik évezred küszöbén. De hát ez nem volt
közönséges kapcsolat, s ők nem voltak közönséges turisták.
Egy sarki kávézó teraszán ültek a Dong Khai utcában, s figyelték, hogy
keringenek a téren a helybeli fiatalok robogójukon.
Nguyen késett, s a napernyő vetette szánalmas árnyfolt keveset javított
Artemis hangulatán. Persze csak a jól bevált hétköznapi pesszimizmusról volt
szó. A kedvetlenség mélyén remény parázslott. Lehet, hogy ez az út nem
hiábavaló, s most az egyszer tényleg rábukkantak a Könyv nyomára? Alig
mert hinni benne.
Egy pincér surrant az asztalukhoz.
— Még teát az uraknak? — kérdezte, s hevesen hajbókolt hozzá.
Artemis felsóhajtott. — Kíméljen meg a nagyjelenettől, és üljön le!
A pincér ösztönösen Butler felé fordult, végül is ő volt a felnőtt.
— De uram, én a pincér vagyok.
Artemis parancsolóan az asztalra csapott.
— Ön egyedi készítésű cipőt hord, selyeminget, három arany pecsétgyűrűt.
Ön enyhe oxfordi akcentussal beszéli az angolt, s körmeiről elárulja puha
fényük, hogy nemrég jártak manikűrösnél. Ön nem pincér. Ön Nguyen Xuan, a
mi összekötőnk, s azért öltötte magára ezt a szánalmas maskarát, hogy
diszkréten kipuhatolja fegyverzetünket.
Nguyen vállai elernyedtek. — Valóban. Ez káprázatos!
— Nem éppen. Egy rongyos köténytől még nem lesz pincér az ember.
Nguyen leült, és mentateát töltött egy apró porceláncsészébe.
— Hadd tájékoztassam a fegyvereket illetően — folytatta Artemis. — Én
fegyvertelen vagyok. De Butlernek, a... izé... komornyikomnak van egy Sig
Sauer a vállhevederében, két kampós dobótőr a bakancsában, egy kétlövetű
Derringer fent a ruhaujjában, egy fojtóhurok az órájában és három
kábítógránát különböző zsebeiben. Még valami, Butler?
— A gumibot, uram.
— Ó, igen. Egy jó öreg golyóscsapágyas gumibot az ingébe rejtve.
Nguyen ajkához emelte a reszkető csészét.
 — Ne rémüljön meg, Mr. Nguyen — mosolygott Artemis. — A fegyvereket
nem fogjuk használni.
Nguyen nem úgy festett, mint akit ez a kijelentés megnyugtat.
— Nem — folytatta Artemis. — Butler ugyanis legalább száz különféle
módon képes végezni önnel anélkül, hogy használná fegyvertárát. Bár
meggyőződésem, hogy ha egyféle módon már végzett, a többire nemigen lesz
szükség.
Nguyen ekkorra már egy lidércnyomás kellős közepén érezte magát.
Artemis általában ilyen hatást tett az emberekre. Színtelen, kamaszos
hanghordozás egy felnőtt szókincsével és parancsoló tekintélyével ötvözve.
Nguyen hallotta már korábban a Fowl nevet — ki ne hallotta volna a
nemzetközi alvilágban —, de arra számított, hogy idősb Artemisszel lesz
dolga, s nem ezzel a fiúval. Bár a „fiú" szó nem tűnhetett épp alkalmasnak e
rideg egyed megjelölésére. No és Butler, ez az óriás... Nyilván úgy roppantja
össze az ember gerincét azzal a lapátkezével, mint más egy kis gallyat.
Nguyen kezdte úgy gondolni, hogy nincs az a pénz, amiért akár egy perccel is
tovább maradna e furcsa társaságban.
— És most a tárgyra — szólt Artemis, és egy mikrokazettás diktafont
helyezett az asztalra. — Ön válaszolt a web-hirdetésünkre.
Nguyen bólintott, sebtiben imádkozva, hogy információi pontosak legyenek.
— Igen, Mr. Fowl... Fowl úrfi. Amit önök keresnek... én tudom, hogy hol van.
— Valóban? És én vegyem ezt készpénznek? Lehet, hogy ön tőrbe akar
csalni. Családom nincs híján az ellenségeknek.
Butler röptében kapott el egy szúnyogot gazdája füle mellett.
— Nem, nem — mondta Nguyen a tárcájáért nyúlva. — Itt van, nézze!
Artemis szemügyre vette a polaroidot. Szerette volna féken tartani
rendetlenkedő szívverését. A kép sokat ígérőnek tűnt, de manapság bármit
lehet hamisítani egy számítógép és egy szkenner segítségével. Árnyak redői
közül kinyúló kéz látszott rajta. Egy foltos, zöld kéz.
— Hmm — mormolta. — Magyarázza meg!
— Ez a nő... Ez egy javasasszony a Tu Do utca környékén. Rizspálinkáért
dolgozik, állandóan részeg.
Artemis bólintott, volt benne logika. Az ivás. Egyike a kevés kiszámítható
jelenségnek, melyre kutatásai fényt derítettek. Felállt, kisimítva fehér
pólójának ráncait.
— Nagyon helyes. Vezessen, Mr. Nguyen!
Nguyen letörölte szálkás bajszáról a verejtéket.
 — Csak információk. Ez volt a megállapodás. Nem akarom kihívni a sorsot
magam ellen.
Butler nagy szakértelemmel ragadta nyakon az informátort.
— Az az idő, Mr. Nguyen, mikor ön fontos ügyekben dönthetett, sajnos már a
múlté.
Butler odakormányozta a tiltakozó vietnamit a bérelt terepjáróhoz, ami Ho Si
Minh-város — vagy ahogy az odavalósiak mondják még mindig, Saigon — sík
utcáin nem volt épp nélkülözhetetlen, de Artemis a lehetőségekhez mérten
távol akarta tartam magát a civil lakosságtól.
A dzsip fájdalmasan lassú tempóban araszolt előre, s ez különösen
gyötrelmesnek tűnt Artemis számára, ahogy izgalma nőttön-nőtt. Alig tudott
már uralkodni magán. Lehet, hogy nagy sokára a kutatás végére érnek? Hat
téves riadó és három kontinens után pont ez a vajákos szeszkazán volna a
történet summája? Szép kis summa, ami azt illeti... Artemis majdnem
hangosan felkacagott — szójátékot fabrikált, nahát! Azelőtt ilyesmi alig fordult
elő vele.
A robogók hada úgy nyílt szét előttük, mint egy hatalmas zátonynak úszó
halraj. Úgy tűnt, a tömegnek sosem lesz vége. Még a sikátorok is csordultig
voltak utcai árusokkal és alkudozó járókelőkkel. Szakácsok dobáltak halfejeket
olajtól sercegő serpenyőkbe, csibészek furakodtak át lábak alatt, őrizetlen
értékek után kutatva. Mások az árnyékban ültek, Gameboyon koptatva
hüvelykujjukat.
Nguyen teljesen átizzadta khaki ingjét. Nem a páratartalom miatt, ahhoz
szokva volt. Az egész átkozott helyzet miatt. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy
összekutyulja a természetfelettit az alvilággal? Néma fogadalmat tett, hogy ha
ezt megússza, jó útra tér, nem válaszolgat többé ködös internethirdetésekre, s
főleg nem keveredik az európai alvilág bárócsemetéinek zűrös ügyeibe.
A dzsip nem mehetett tovább. A mellékutcák végül túl keskennyé váltak a
terepjáró számára. Artemis odafordult Nguyenhez. — Úgy tűnik, gyalog kell
folytatnunk, Mr. Nguyen. Elfuthat, ha akar, de számítson egy éles és végzetes
nyilallásra a lapockái közt.
Nguyen vetett egy pillantást Butler szemeire. Mélykéken, szinte feketén
ragyogtak, nem volt bennük semmi könyörület. — Ne aggódjon! — mondta. —
Nem futok el.
Lemásztak a járműről. Ezernyi gyanakvó szempár követte őket, ahogy utat
törtek maguknak a gőzölgő sikátorban. Egy balszerencsés zsebmetsző
megpróbálta ellopni Butler pénztárcáját. A komornyik le sem nézett rá, úgy
törte el a fickó ujjait. Attól fogva nagy ívben elkerülték őket.
A sikátor szekérúttá keskenyedett, szennyvíz és csatornacsövek tartalma
vegyült az út sarába. Nyomorékok és koldusok kuporogtak rizsszőnyeg-
szigeteken. Az arra járók túlnyomó többségének — hármat kivéve — egy vasa
sem volt.
— Na? — szólt sürgetőleg Artemis, mikor vezetőjük tétovázva megállt. —
Hol van?
Nguyen ujjával egy rozsdás tűzlépcső alatti fekete háromszögre bökött.
— Ott. Az alatt. Soha nem jön ki. Még a rizspálinkáért is küldöncöt
szalaszt. Most már elmehetek?
Artemis nem ért rá válaszolni, inkább átevickélt a tócsákkal teli földúton a
tűzlépcső lábához. Settenkedő mozgást vett észre az árnyék sötétjében.
— Butler, odaadnád a szemüveget?
Butler leakasztotta övéről az éjjellátó készüléket, s átnyújtotta Artemisnek a
sikátor túloldalára. A fókusz motorja zümmögve igazodott a fényviszonyokhoz.
Artemis az arcához illesztette a szemüveget. Minden radioaktív zöldre
váltott. Mély lélegzetet vett, s tekintetét az izgő-mozgó árnyalakra irányította.
Valami egy rafiaszőnyegen guggolt, és nyugtalanul mozgolódott a csaknem
teljes sötétségben. Artemis finomra hangolta a fókuszt. Az alak apró volt,
rendellenesen kicsi, s egy szennyes kendőt hordott a testére csavarva. Üres
pálinkásüvegek hevertek körötte, félig belemerülve a sárba. Egy alkar nyúlt ki
a szövet alól. Zöldnek tűnt. Ám zöldnek látszott minden más is.
— Asszonyom! — szólította meg Artemis. — Volna egy ajánlatom az ön
számára.
Az alak álmosan ingatta fejét.
— Pálinka! — csikorogta olyan hangon, mint mikor a köröm végigszánt a
tantermi táblán. — Pálinkát, kicsi angol!
Artemis mosolygott. Nyelvérzék, idegenkedés a fénytől. Stimmel.
— Ír vagyok. Ami az ajánlatomat illeti...
A javasasszony csalafintán rázogatta csontos ujját. — Előbb pálinka, aztán
beszéd.
— Butler!
A testőr a zsebébe nyúlt, s előhúzott három decit a legjobb ír whiskyből.
Artemis elvette az üveget, és csalogatón meglóbálta az árnyék peremén. Épp
csak annyi ideje maradt, hogy lekapja magáról a szemüveget, mikor a
karomszerű kéz kicsapódott a homályból, és magához ragadta a whiskyt. Egy
foltos, zöld kéz — nem volt többé kétség.
Artemis lenyelt egy győzedelmes vigyort.
— Fizesd ki a barátunkat, Butler! A teljes összeget. Ne felejtse, Mr.
Nguyen, ez köztünk marad! Ugye nem akarja viszontlátni Butiért a
közeljövőben?
— Nem, nem, Fowl úrfi. Lakat lesz a számon.
— Legyen is! Vagy Butler végleg lelakatolja.
Nguyen sietve elszelelt a szűk sikátorban, s a megkönnyebbüléstől, hogy ezt
élve megúszta, még a köteg amerikai valutát sem tartotta fontosnak
megszámolni. Nem rá vallott, a legkevésbé sem. Amúgy együtt volt az egész,
mind a húszezer dollár. Nem is rossz félórányi munkáért.
Artemis visszafordult a javasasszonyhoz.
— Nos, asszonyom, önnek van valamije, ami kell nekem.
A javasasszony nyelvével elcsípett egy csepp alkoholt a szája szegletében.
— Hát persze, kicsi ír! Fejfájás, rossz fog... Gyógyítlak meg!
Artemis visszatette az éjjellátó szemüveget, és mellételepedett.
— Tökéletesen egészséges vagyok, asszonyom, eltekintve egy enyhe
poratka-allergiától, s azt hiszem az ellen sokat még ön sem tehet, de nem ám.
Én egyetlen dolgot akarok magától: a Könyvet.
A vajákos megdermedt. Fénylő szemek villantak elő a kendő alól.
— Könyvet? — mondta óvatosan. — Nem tudok semmi könyvről.
Javasasszony vagyok. Könyvet akarsz, menj könyvtárba!
Artemis túljátszott türelemmel sóhajtott. — Nem vagy javasasszony. Kobold
vagy, p'shóg, tündér, kadalun. Amelyik nyelven csak óhajtod. És én a
Könyvedet akarom.
Egy hosszú másodpercig a lény egy szót se szólt, aztán felhajtotta a kendőt
homlokáról. Az éjjellátó szempár zöldes izzásában busóálarcszerű arcvonások
szökkentek Artemis elé. A tündér hosszú, horgas orrot viselt a vágott,
aranyfényű szempár alatt, fülei hegyesek voltak, s bőrét az alkoholszenvedély
gittszerűvé olvasztotta.
— Ha tudsz a könyvről, emberfia, — szólt lassan, a whisky zsibbasztó
hatásával küszködve — akkor tudsz az ujjaimban lakozó varázserőről is.
Egyet csettintek, és neked véged!
Artemis megvonta a vállát. — Nem hinném. Nézz végig magadon! Fél lábbal
a sírban vagy. A rizspálinka eltompította az érzékeidet, szemölcsűzővé
züllesztett. Szánalomra méltó! Azért jöttem, hogy megmentselek, cserébe a
Könyvért.
— Mit akarhat egy emberfia a mi Könyvünkkel?
— Ez nem a te dolgod. Neked csak a választási lehetőségeiddel kell
tisztában lenned.
A kobold hegyes fülei megrezzentek. Választási lehetőségek?
— Egy: nem adod ide a Könyvet, mi hazamegyünk, s hagyunk téged
megrohadni ebben a szennycsatornában.
— Igen — mondta a tündér. — Ezt választom.
— Á, dehogy. Ne légy olyan izgága! Ha a Könyv nélkül távozunk, te nem
éred meg a holnapot.
— A holnapot? — kacagott a vajákos. — Egy évszázaddal túl foglak élni!
Még az emberek világához láncolt tündérek is túlélnek korszakokat.
— De nem, három deci szentelt vízzel a gyomrukban — mondta Artemis,
megpaskolgatva az immár üres whiskys üveget.
A tündér falfehérré vált, aztán felsikoltott, magas, metsző, rettenetes
hangon.
— Szentelt víz! Meggyilkoltál, emberfattya!
— Bizony — ismerte be Artemis. — Bármelyik percben elkezdhet mardosni.
A tündér óvatosan piszkálgatta a hasát. — A második lehetőség?
— Most már figyelünk, ugye? Remek! Második választási lehetőség: ideadod
a Könyvet csupán harminc percre, utána pedig visszaadom neked a
varázserődet.
A koboldnak leesett az álla. — Vissza a varázserőmet? Lehetetlen.
— Aligha. Van nálam két ampulla. Az egyik egy fiola forrásvíz a
tündérkútból, hatvan méterrel a Tara gyűrűje alól, ami a Föld lehető
legmágikusabb pontja. Ez hatástalanítja a szenteltvizet.
— És a másik?
— A másik egy kis adag ember alkotta varázslat: egy alkoholfaló vírus,
roboráló reagenssel vegyítve. Kiöblít minden csepp rizspálinkát a
szervezetedből, megszünteti a függőséget, és még a beteg májadat is
feljavítja. Nem lesz kellemes, de egy nap múlva úgy fogsz cikázni ide-oda,
mintha ismét ezer éves lennél.
A kobold megnyalta az ajkát. Újra csatakozni a Néphez? Csábító!
— Hogy higgyek neked, emberfia? Egyszer már becsaptál.
 — Helyes. Kössünk üzletet! Odaadom a vizet bizalmi alapon. Aztán, ha
belenézhettem a Könyvbe, megkapod az erősítőt is. Elfogadod, vagy nem,
döntsd el!
A tündér elgondolkodott. A fájdalom már ott kunkorodott a hasa tájékán.
Kinyújtotta a kezét.
— Elfogadom.
— Én is így gondoltam. Butler!
A hatalmas lakáj kibontotta a fecskendőt és két fiolát tartalmazó tépőzáras
tokot, felszívta az átlátszó folyadékot, és belőtte a kobold vizenyős karjába. A
tündér egy pillanatra megmerevedett, majd ellazult.
— Nagy varázserő — lihegte.
— Bizony. De közel sem olyan nagy, mint amilyen a tiéd lesz, ha majd
megkapod a második injekciót is. És most ide a Könyvet!
A kobold piszkos talárjának ráncai közé nyúlt, és hosszasan kotorászott.
Artemis visszafojtott lélegzettel várt. Elérkezett a nagy pillanat! A Fowlok
dicsősége hamarosan visszatér, s egy új birodalom születik Második Artemis
Fowllal az élén.
A tündérasszony előhúzta összeszorított kézfejét.
— Nem sok hasznát veszed, a régi nyelven van írva.
Artemis bólintott, nem mert megszólalni.
A tündér kinyitotta bütykös ujjait. Parányi, arany kötet feküdt a tenyerén,
akkorka csak, rnint egy gyufaskatulya.
— Tessék, emberfia. Harminc perced van, nem több.
Butler áhítattal vette el az apró könyvet. Bekapcsolt egy kis digitális
fényképezőgépet, s elkezdte fotózni a Könyv hártyavékony lapjait. A művelet
jó néhány percig eltartott, de mire elkészült vele, a fényképezőgép
memóriakártyája tárolta a teljes kötetet. Artemis nem szerette kockáztatni az
információ épségét, ám a repülőtéri biztonsági berendezések köztudomásúlag
nem egy létfontosságú lemez tartalmát törölték már. Utasította hát lakáját,
hogy töltse át a fájlt a mobiltelefonjába, onnan pedig küldje el e-mailen
Dublinba, a Fowl-birtokra. Mielőtt a harminc perc letelt volna, a Tündérek
Könyvének összes írásjelét tartalmazó állomány biztonságban csücsült
Fowlék szerverén.
Artemis visszaadta a parányi kötetet tulajdonosának.
— Jó volt veled üzletet kötni.
A kobold térdre rogyott. — A másik adag, emberfia?
 Artemis mosolygott. — Hát persze, a lábadozás-gyorsító. Azt hiszem, tényleg
megígértem.
— Igen, emberfia megígérte.
— Nagyon helyes. De mielőtt beadnánk, muszáj figyelmeztesselek, hogy a
tisztulási folyamat egyáltalán nem kellemes, a dolognak ezt a felét nem fogod
élvezni.
A tündér egy kézmozdulattal körbemutatott a nyomorúságos
szennyhalmazon. — Gondolod, ezt élvezem? Repülni akarok megint!
Butler felszívta a második fiola tartalmát, s egyenest a nyaki verőérbe
fecskendezte.
A kobold azon nyomban a szőnyegre roskadt, s egész testében hevesen
rázkódni kezdett.
— Ideje indulni — jegyezte meg Artemis. — Száz évnyi alkohol, amint
minden lehetséges módon elhagyja a testet, nem éppen kellemes látvány.
A Butierek évszázadok óta szolgálják a Fowlokat, ez a dolgok természetes
rendje. Valójában számos kiváló nyelvész osztja a véleményt, miszerint maga
a butler (azaz komornyik) főnév is tőlük eredeztethető. E szokatlan
kapcsolatról szóló legelső írásos emlék szerint Virgil Butler lakájnak, testőrnek
és szakácsnak szerződött Lord Hugo de Fole-hoz az egyik első nagy normann
keresztes hadjáratra.
Tízéves korukban a Butler-gyerekeket egy magán-kiképzőközpontba küldik
Izraelbe, ahol a Fowl-család legifjabb tagjának védelméhez szükséges
speciális ismeretekre tesznek szert. Eme ismeretek közé tartozik a cordon
bleu elkészítése, a céllövészet, a harcművészetek személyre szabott
egyvelege, az orvosi elsősegélynyújtás és az információtechnika. Ha a
kiképzés végén épp nem akad védelemre szoruló Fowl, akkor a Butlereket
mohón elkapkodják testőrnek különböző királyi személyek mellé, általában
Monacóba vagy Szaúd-Arábiába.
Ha egy Fowl és egy Butler egyszer összekerül, életre szóló párost alkotnak.
Igényes és magányos munka ez, de tekintélyes ellenszolgáltatással jár, ha az
illető megéri a kort, hogy élvezhesse is. Ha nem, a családja hat számjegyű
kártérítést kap, havi nyugdíjjal megfejelve.
A jelenlegi Butler tizenkét éve szolgálta Artemis úrfit, születése pillanatától
fogva. S habár tartották magukat az ősrégi formaságokhoz, jóval több voltak,
mint uraság és szolgája. Butler számára Artemis már-már barát volt, Artemis
számára Butler már-már apa, ám olyan, aki engedelmeskedik a parancsainak.
 Butler egy szót sem szólt, míg Bangkokban fel nem szálltak a heathrowi
járatra, akkor aztán nem bírta tovább.
— Artemis!
Artemis felnézett a PowerBook képernyőjéből. Épp most veselkedett neki a
fordításnak.
— Tessék!
— A kobold. Miért nem hagytuk meghalni, s tartottuk magunknál a Könyvet?
— A holttest bizonyíték, Butler. Az én módszeremmel nem adunk okot a
Népnek a gyanakvásra.
— És a kobold?
— Aligha fog dicsekedni vele, hogy embereknek mutogatta a Könyvet.
Mindenesetre bekevertem egy kevéske amnéziumot a második injekcióba.
Mire felébred, az elmúlt hét alig fog derengeni neki.
Butler elismerően bólintott. Mindig van kétlépésnyi előnye — ilyen ez az
Artemis úrfi. Az emberek szerint csak egy darabka az ősi rögből. Tévednek.
Artemis úrfi vadonatúj rög, abból a fajtából, amilyet még nem látott a világ.
Miután kétségei eloszlottak, Butler visszatért Fegyverek és lőszerek című
könyvéhez, s hagyta, hogy gazdája tovább faggassa az univerzum titkait.

MÁSODIK FEJEZET: A FORDÍTÁS

Most már sejtheted, milyen messzire képes elmenni Artemis Fowl, hogy
elérje célját. De pontosan mi is ez a cél? Miféle hóbortos rögeszme vezérelte,
hogy megvesztegessen egy alkoholfüggő koboldot? A válasz — az arany.
Artemis két éve kezdte a kutatást, ekkor szörfölgetett először az interneten.
Hamarosan a legtitokzatosabb oldalak vonták magukra a figyelmét —
lányszöktető földönkívüliek, ufószemtanúk beszámolói, természetfeletti
históriák. De legesleginkább az, hogy létezik a Nép.
Több gigabájt adatot átfésülve százával talált tündérekre utaló
hivatkozásokat a világ szinte minden tájáról. A különböző civilizációk mind
más és más kifejezést használtak a Népre, de kétségtelenül ugyanazon
rejtélyes család tagjairól volt szó. Számos történet említett egy Könyvet,
melyet minden tündér magánál tart. Ez a Bibliájuk. Ez tartalmazza —
legalábbis állítólag — fajtájuk történelmét és a parancsolatokat, melyek
hosszúra nyúlt életüket kormányozzák. A könyv persze a tündérek irodalmi
nyelvén, gnómusul íródott, s emberek számára teljesen hasznavehetetlen.
Artemis hitt benne, hogy a tudomány jelen állása szerint a Könyv
lefordítható. S hogy ezzel a fordítással megnyílhat az út egy rakás új élőlény
kizsákmányolása felé.
„Esmérd az ellent!"— ez volt Artemis mottója, beleásta hát magát a Nép
tanaiba, s hatalmas adatbázist készített a tündéri tulajdonságokból. De ez
még mindig nem volt elegendő, így hát közzé tett egy felhívást a weben: „Ír
üzletember kész nagy mennyiségű amerikai dollárt fizetni, ha találkozhat egy
tündérrel, kobolddal, tündefivel vagy pixivel." A válaszadók többsége csalónak
bizonyult, de Ho Si Minh-város kárpótolta mindenért.
Talán Artemis volt az egyetlen élőlény, aki a legfrissebb szerzeményében
rejlő lehetőségeket tökéletesen ki tudta aknázni. Még mindig őrizte a
csodákba vetett gyermeki hitét, hogy aztán egy felnőtt eltökéltségével
húzhasson belőlük hasznot Ha valaki megszabadíthatta a tündéreket mesés
aranyuk egy részétől, hát Második Artemis Fowl volt az illető.

Kora reggel értek a Fowl-birtokra. Artemis alig várta már, hogy elővehesse a
fájlt a számítógépből, mégis úgy döntött, benéz előbb az anyjához.
Angeline Fowl az ágyat nyomta; a férje eltűnése óta nemigen csinált
egyebet. Idegfeszültség, nincs rá más orvosság, csak nyugalom és altatók,
mondták az orvosok, de ennek lassan egy éve már.

Butler húgocskája, Juliet a lépcsősor alján ült. Mereven bámult maga elé,
tekintete szinte lyukat fúrt a falba. Még a csillogó szempillafesték sem lágyított
arckifejezésén. Artemis látta már ilyennek, közvetlenül azelőtt, hogy szuplexelt
egy különösen szemtelen pizzafutárt. A szuplex, amennyire Artemis ki bírta
hámozni, a pankráció nevezetű sportág egyik dobásneme. Különös passzió
egy tizenéves lány részéről. De hát mégiscsak egy Butlerről van szó.
— Mi a baj, Juliet?
Juliet sietve kiegyenesedett. — Az én hibám, Artemis. Úgy látszik, rést
hagytam a függönyön. Mrs. Fowl nem tudott aludni.
— Hmm — mormolta Artemis, lassan lépdelve felfelé a tölgy lépcsősoron.
Aggódott anyja állapota miatt, hisz Angeline már hosszú ideje mániákusan
kerülte a nappali fényt. Viszont ha csodálatos módon felgyógyulna, s
újjáéledve előlépne hálószobájából, az egyből véget vetne Artemis korlátlan
szabadságának. Akkor aztán uzsgyi, vissza az iskolába, nincs több dicső
bűnügyi vállalkozás, kiskomám!
Óvatosan bekopogott a boltíves, kétszárnyas ajtón.
— Anya! Ébren vagy?
Valami darabokra tört az ajtó túloldalán. Drágának hallatszott.
— Persze, hogy ébren! Hogy is tudnék aludni ebben a vakító fényben?
Artemis bemerészkedett. Antik baldachinos ágy meresztgette homályló
toronysipkáit a vaksötétbe, s csupán egy bágyadt fényfoszlány szüremlett át a
bársonyfüggöny résén. Angeline Fowl magába görnyedve ült az ágyon,
végtagjai fehéren izzottak a sötétben.
— Artemis, édesem, hol voltál mostanáig?
Artemis megkönnyebbülten sóhajtott. Az anyja megismerte. Ez jó jel.
— Iskolai út, Anya. Sítúra Ausztriában.
— Ó, a sízés! — szavalta Angeline éneklő hangon. — Mennyire hiányzik!
Talán majd ha megjött Apád.
Artemisnek hirtelen egy gombóc kezdte nyomni a torkát, pedig az ilyesmi
nem volt rá különösebben jellemző.
— Igen. Talán, ha Apa megjött.
— Drágaságom, behúznád azt az átkozott függönyt? Ez a fény
elviselhetetlen.
— Persze, Anya.
Artemis végigtapogatózott a szobán, óvatosan kerülgetve az alacsony
ruhásládákat, amik szanaszét hevertek mindenfelé. Végül megmarkolta a
bársony függönyredőket, s egy pillanatig kísértést érzett, hogy szétrántsa őket
teljesen. Aztán sóhajtott, és összehúzta a rést.
— Köszönöm, drágám! Egyébként tényleg meg kellene szabadulnunk attól a
szobalánytól. Nem jó semmire az ég világon.
Artemis lenyelte, ami a nyelve hegyén volt. Juliet az elmúlt három év során
mindvégig szorgalmas és hűséges tagja volt a Fowl-háztartásnak. Itt az idő
kihasználni Anya szórakozottságát.
— Persze, igazad van, Anya. Már egy ideje én is ezt tervezem. Butlernek
van is egy húga, aki szerintem tökéletes lenne a helyre. Azt hiszem, már
említettem a nevét: Juliet.
Angeline a homlokát ráncolta. — Juliet? Igen, a név ismerős. Nohát, bárki
legyen is, csak jobb lehet, mint ez a mostani buta tyúk. Mikor tudna kezdeni?
— Ebben a pillanatban. Szólok Butlernek, hogy hozza ide a kisházból.
— Milyen jó fiú vagy, Artemis! Na, öleld meg Anyucit!
 Artemis elmerült az anyai köntös redőinek félhomályában. Angeline parfümje
vízen úszó virágszirmok illatát idézte, de karja hideg volt és gyönge.
— Ó, kicsikém — suttogta, s a hangtól Artemis nyakán pattogva futott végig a
hideg. — Hallom őket. Éjszaka. A párnák mentén kúsznak előre, aztán meg
bele a fülembe!
Artemis megint a torkában érezte azt a bizonyos gombócot.
— Talán el kéne húznunk a függönyt, Anya.
— Nem — zokogta Angeline, eleresztve fiát az ölelésből.
— Nem! Akkor látnám is őket!
— De Anya, kérlek...
Nem volt mit tenni. Angeline már odaát volt. Átkúszott az ágy túlsó sarkába,
és állig betakarózott.
— Küldd be az új lányt!
— Igen, Anya.
— Küldd be, hozzon uborkaszeleteket és vizet!
— Igen, Anya.
Angeline rászegezte gyanakvó tekintetét. — És ne szólítsál még egyszer
Anyának! Nem tudom, ki a fene vagy, de biztosan nem az én kicsi Artim.
Artemis visszapislogott néhány rebellis könnycseppet. — Természetesen.
Sajnálom, Any... Sajnálom.
— Hmm. Ne gyere többet ide vissza, vagy a férjemmel gyűlik meg a bajod! Ő
nagyon fontos ember, megértetted?
— Tökéletesen, Mrs. Fowl. Most látott engem itt utoljára.
— Remélem is! — Angeline hirtelen megmerevedett. — Hallod őket?
Artemis a fejét rázta. — Nem, nem hallok semmit...
— Értem jönnek. Mindenütt ott vannak!
Angeline menedéket keresve merült el az ágyneműben. Artemis lefelé
baktatott a lépcsőkön, de még sokáig hallotta anyja rémült zokogását a
padlástér felől.

A Könyv jóval makacsabbnak bizonyult, mint ahogy Artemis várta. Mintha

szánt szándékkal ellenállt volna neki. Mindegy volt, milyen programmal esik
neki a szövegnek, a végeredmény mindig ugyanaz lett — a nagy semmi.
A fiú kinyomtatta az összes oldalt, és a dolgozószobája falára rajzszögezte
őket. Néha segít, ha a dolgok papírra kerülnek. Az iromány semmihez sem
hasonlított, amit addig látott, furcsa módon mégis ismerős volt. A kép- és a
hangírás különös keverékének tűnt, s a szöveg látszólag minden rendszert
nélkülözve kanyargott körbe-körbe az oldalon.
A programnak egy hivatkozási alapra lett volna szüksége, középpontra,
amihez viszonyítani lehet. Kiválogatta az összes írásjelet, és lefuttatott rajtuk
egy-egy összehasonlító rutint angol, kínai, görög, arab és cirill betűs
szövegeket véve alapul. Még az ókelta rovásírással is próbálkozott. Semmi.
Mikor Juliet megzavarta a szendvicsekkel, a kudarcok miatt gondterhelt
Artemis gyorsan elhessegette a lányt, majd tanulmányozni kezdte a jeleket. A
leggyakoribb piktogram egy apró férfialak volt. Hímneműnek gondolta, habár
némi jártasságot szerezvén a tündérek anatómiájában elképzelhetőnek
tartotta azt is, hogy nőnemű. Hirtelen eszébe ötlött valami. Betöltötte a Power
Translatorbe az „Ókori nyelvek" fájlt, s kiválasztotta belőle az egyiptomit.
Végre! Talált, süllyedt. A férfialak szinte a megszólalásig olyan volt, mint
Anubisz isten jele Tutanhamon belső sírkamrájának hieroglifáin. Ez
egybevágott korábbi kutatási eredményeivel. Az első írásos elbeszélések
tündérekről szólnak, ami arra utal, hogy civilizációjuk megelőzte az emberét.
Úgy tűnik, az egyiptomiak egyszerűen átvettek és a saját igényeikre szabtak
egy már meglévő írásrendszert.
Voltak más egyezések is. Ám az írásjelek különböztek egymástól annyira,
hogy még épp átcsússzanak az alakfelismerő algoritmus hálóján. Innentől
tehát kézi munka — minden gnómus ábrát fel kell nagyítani, kinyomtatni, s
aztán összehasonlítgatni a hieroglifákkal.
Artemis érezte a közeli siker izgalmát dörömbölni a mellkasában. Szinte
minden tündérpiktogramnak vagy betűnek megvolt az egyiptomi megfelelője.
Legtöbbjük egyetemes jel volt, mint a nap vagy a madarak, de néhány
határozottan természetfeletti, s ezeket kissé át kellett értelmeznie. Az Anubisz-
figurát például nem lehetett sakálistennek olvasni, így Artemis tündérkirályra
módosította a jelentését.
Éjféltájban Artemis sikeresen betáplálta felfedezéseit a Macintoshba. Már
csak rá kell kattintani a „Dekódol" gombra. Megtette. Ami kisvártatva
előbukkant, nem volt más, mint bonyolult ám értelmetlen zagyvalék, hosszú
tömött sorokban.
Egy közönséges gyerek már réges-rég feladta volna. Az átlag felnőtt
mostanra süllyedt volna odáig, hogy ököllel veri a billentyűzetet, és leköpi a
monitort. Nem így Artemis. Ez a könyv megpróbál kifogni rajta, s ő nem
hagyhatja, hogy a könyv nyerjen.
 A betűk helyesek, ebben az egyben biztos volt, csak a sorrenddel lehet baj.
Kitörölte az álmot a szeméből, és ismét a lapokba merült. A szöveg folytonos
vonalakkal szakaszokra volt tagolva — ez bekezdéseket vagy fejezeteket
jelenthetett, de a szokásos „balról jobbra, fentről lefelé"-módszerrel nem
lehetett olvasni.
Artemis kísérletezni kezdett Próbálta jobbról balra, mint az arabok,
oszloponként, mint a kínaiak. Nem ment. Aztán észrevette, hogy minden
oldalnak van egy közös vonása: egy központi rész. A többi piktogram mind e
köré a tengely köré szerveződik. Lehetséges tehát, hogy középen van a
kiindulópont... De onnét hogyan tovább? Artemis tovább fürkészte a lapokat
újabb közös elem után kutatva. Néhány perc múlva meg is találta — minden
oldalon parányi lándzsahegy volt az egyes szakaszok sarkában. Lehet, hogy
ez valami nyíl? Haladási irány? Erre tessék? Eszerint a szabály a következő:
kezdd középen, és a nyilat követve olvass csigavonalban!
A programot nem úgy tervezték, hogy az ilyesmit kezelni tudja, így
Artemisnek kicsit barkácsolnia kellett. Penge és vonalzó segítségével
felszabdalta a Könyv első oldalát, hogy aztán megint összerakja a
hagyományos nyugati írásmód szerint, balról jobbra, párhuzamos sorokban.
Utána újra beszkennelte az oldalt, majd betáplálta a módosított egyiptomi
fordítómodulba.

A gép surrogott-kerregett, darálta a binárissá alakított információtömeget.

Több ízben megállt, hogy megerősítést kérjen egy karakterhez vagy
szimbólumhoz. Ez mind ritkábban fordult elő, ahogy a program egyre jobban
elsajátította az új nyelvet. Végül két szó villogott a képernyőn:
Fájl konvertálva.
Artemis kimerültségtől és izgalomtól remegő ujjakkal kattintott — „Nyomtat".
A LaserWriterből kitekeredett egy lap. Angolul íródott. No igen, voltak még
hibák, ráfért volna egy kis finomítás, de a szöveg tökéletesen olvasható és —
ami még fontosabb — tökéletesen érthető volt.
Artemis felkapcsolta az asztali lámpát, s azzal a lelkesítő gondolattal fogott
az olvasáshoz, hogy sok ezer év után ő az első emberi lény, aki dekódolta a
mágikus szavakat.

A Népp Könyve.
Út-mutatás képpen varázslattainkhoz s
 az életnek szabállyihoz
Tarts mindig kéznél, nagy becsbe' tarts!
Füvekkel, bűbájjal szavamra hajts!
Követhetsz, s erőknek urává léssz.
Feledhetsz, s varázsod mind ködbe vész.

Tízszer tíz a parancsolat.

Minden rejtélyhez kulcsot ad.
Gyógyíts, ronts, készíts aranyat –
Egyengetem titkos utad.

De egyet, Tündér, soha ne feledj!

Nem sár-dagasztók jussa ez a kegy.
Hát verje örök átok, sújtsa kín,
Ki felfedi előttük titkaim!

Artemis hallotta, ahogy a vér lüktet a fülében. A markában vannak, apró

hangyaként nyüzsögnek a talpa alatt. Minden titkukat lecsupaszítja a technika.
Hirtelen erőt vett rajta a kimerültség, és visszasüppedt a székébe. Még annyi
mindent be kéne fejezni. Kapásból ott az a negyvenhárom oldalnyi
fordítanivaló.
Megnyomta az intercom gombját, ami a ház összes hangszórójával
összeköttetésben állt. — Butler! Szedd össze Julietet, és gyere fel! Van
néhány dolog, amiben szükségem volna a segítségetekre.

Ezen a ponton jót fog tenni egy kis családtörténeti kitérő.

A Fowl-család valóban legendás bűnöződinasztia. Nemzedékek óta mindig a
törvénytelen oldalon vívták kis csatáikat, és mindig sikerült összeharácsolniuk
akkora vagyont, amiben tisztára mosakodhattak. Persze amint törvényes útra
tértek, rögtön rájöttek, hogy ez cseppet sincs ínyükre, és kisvártatva ismét
fejest ugrottak az alvilágba.
Legutóbb főhősünk atyja, Első Artemis volt az, aki kockára tette a család
vagyonát. Ahogy az oroszok kommunista birodalma darabjaira hullott szét,
idősb Artemis úgy döntött, hogy a Fowl-vagyon jelentős hányadát a roppant
világrészt megcélzó új hajózási társaságok alapításába fekteti. Az új
fogyasztóknak, okoskodott, új fogyasztói javakra van szükségük. Az orosz
maffia nem nézte jó szemmel, hogy egy nyugati bepofátlankodik a piacára, s
elhatározta, hogy ezt egy rövid üzenet formájában adja az illető tudtára. Az
üzenet típusára nézve Stinger, eredete szerint lopott légvédelmi rakéta volt. A
Fowl Csillaga békésen szelte a hűs vizet Murmanszknál, mikor megkapta.
Idősebb Artemis is a hajón tartózkodott, Butler nagybácsikája és
kétszázötvenezer dobozos kóla társaságában. Helyes kis detonáció volt.
Fowlék nem váltak földönfutókká, a legkevésbé sem. De a milliárdos
titulusról jócskán lecsúsztak. Második Artemis szentül megfogadta, hogy
változtat ezen a helyzeten, visszaszerzi a családi vagyont. S teszi mindezt a
maga utánozhatatlan stílusában.
Ahogy a Könyv fordításával elkészült, Artemis komolyan nekilátott a
tervezésnek. Tudta, mi a végső cél, csak ki kellett eszelnie a hozzá vezető
utat.
Az aranyról volt szó természetesen. Az arany megszerzéséről. Úgy tűnik, a
Nép éppúgy kedveli ezt a becses fémet, mint az emberek. Minden tündér
külön bejáratú aranypénzkészlettel rendelkezik—, de már nem sokáig, ha
minden Artemis tervei szerint alakul. A végén a szorgos tündérnép hű fiai
közül legalább egy üres zsebekkel fog járni-kelni.
Tizennyolc órányi masszív alvás és könnyű kontinentális reggeli után
Artemis felbaktatott a dolgozószobába, melyet apjától örökölt. Meglehetősen
szokványos helyiség volt — sötét, tölgy könyvespolcok padlótól plafonig —
leszámítva az utóbbi évek számítástechnikai vívmányait, amikkel Artemis
jócskán telepakolta. Egy rakás hálózatba kötött AppleMac zúgott a szoba
különböző sarkaiban. Az egyik a CNN honlapját mutatta egy projektoron
keresztül — az aktuális események túlméretezett képei beterítették a hátsó
falat.
Butler már ott volt, élesztgette a diszkeket.
— Kapcsolj ki mindent, kivéve a Könyvet! Ehhez most csendre lesz szükség.
A lakáj megrökönyödött. A CNN-oldal csaknem egy éve ment már
egyfolytában. Artemis meg volt győződve arról, hogy innen kap leghamarabb
hírt apja megmeneküléséről. Kikapcsolni egyet jelentett azzal, hogy lemond
róla.
— Mindet?
Artemis vetett még egy pillantást a hátsó falra. — Igen, — mondta végül —
mindet.
Butler szelíden gazdája vállára tette a kezét, mielőtt folytatta volna a munkát.
Artemis az ujjperceit ropogtatta. Ideje nekifogni annak, amihez legjobban ért
— alattomos intrikák kifundálásának.
 HARMADIK FEJEZET: BERKENYE

Pinduri Berkenye feküdt az ágyán, és csendben átkozódott. Nincs ebben

semmi különös. A tündefik nem épp a higgadt természetükről híresek. Ám ő
még tündérmércével mérve is pocsék hangulatban volt. A tündér persze
meglehetősen tág fogalom, Berkenye voltaképpen elf (más szóval tünde) volt,
pontosabban elflány. Foglalkozását tekintve pedig a tündefi elnevezés a
helyénvaló.
De talán egy rövid jellemzés mégis többet ér, mint a tündérek
származástanáról folytatott értekezés. Pinduri Berkenye bőre dióbarna, haja
vöröses, rövidre nyírt, szeme színe mint a mogyoró. Orra horgas, ajkai
kerubosan teltek, ami nem meglepő, ha számításba vesszük, hogy Cupido a
dédapja. Anyja egy tüzes természetű, nádszáltermetű európai elf; Berkenye
tőle örökölhette karcsú termetét és hosszú, hegyes ujjait, melyek mintha arra
termettek volna, hogy ráfonódjanak a darázspálcára. Fülei természetszerűleg
hegyesek. Kereken egy méteres magasságával Berkenye csak egy
centiméterrel marad el az átlagtól, de egy centi is borzasztó nagy különbség
lehet, ha valaki ilyen kevésből kénytelen gazdálkodni.
Berkenye rosszkedvének okát Gyökér őrnagynak hívták. Gyökér a legelső
naptól a sarkában volt. Az őrnagy zokon vette, hogy az ő egységébe osztották
be a Defi történetének első és egyetlen nőnemű tisztjét. A Defi hírhedten
veszélyes egység volt, magas halálozási aránnyal, s Gyökér nem gondolta
úgy, hogy egy fruskának ott bármi keresnivalója lenne. Pedig lassacskán
hozzá kellett szoknia a gondolathoz, mivel Pinduri Berkenyének esze ágában
nem volt kilépni sem az ő, sem senki más kedvéért.
Berkenye ingerültségének másik lehetséges oka a Szertartás volt, bár ezt
magának se vallotta volna be soha. Már hosszú holdhónapok óta szerét
akarta ejteni, de valahogy sosem jutott rá idő. Ha Gyökér egyszer kiszagolná,
hogy fogytán a varázsereje, holtbiztos, hogy áthelyezné a forgalomirányításba.
Berkenye lependerült a matracról, és bevágódott a zuhany alá. Ha lakásod
közel esik a Föld magvához, annak több előnye is van. Az egyik, hogy a víz
mindig forró. Persze nincsen természetes fény, de ezt a csekélyke árat meg
kell adni a privát szféráért cserébe. Mély világ — az utolsó embermentes
zóna. Nincs nagyszerűbb érzés, mint mikor a kemény napi munka után
hazacsattogsz, kilépsz az árnyvédedből és elmerülsz egy bugyogva gőzölgő
iszaptócsában. Maga a gyönyör!
A tündér öltözni kezdett, a fakózöld kezeslábas cipzárját felhúzta állig, és
felcsatolta a sisakját. A TÜNdefi-egyenruha manapság csinos kis viselet. Nem
az az özönvíz előtti maskara, amit a régiek viseltek hajdanán. Csatos cipő,
buggyos térdnadrág, de tényleg! Nem csoda, hogy a tündefi mindig
nevetséges figura volt a humánfolklórban. Habár talán jobb is így. Ha a
Sárnép ismerné a „tündefi" szó eredetét, ha tudná, hogy a TÜNdefi nem más,
mint a Transzverzális Ügyeleti Néprendészet egy elitalakulata defenzív
felderítő feladatkörrel, talán gyilkos szándék ébredezne sötét agyában.
Maradjunk inkább észrevétlenek, s hagyjuk meg az embereket együgyű
hitükben!
A földfelszín peremén lassacskán feljött a hold, nem volt hát idő
kényelmesen megreggelizni. Berkenye elmarta a hűtőből a tegnapi
csalánturmix maradékát, és sietve megitta az aknában. A főjárat szokás
szerint kaotikus képet mutatott. Ejtőernyős koboldok tuszkolódtak egymás
hegyen-hátán az úton. A gnómokban sem volt sok köszönet, ahogy irdatlan
hátsó felüket riszálva tovahömpölyögtek két sávszélességben. Elátkozott
varangyok leptek el minden talpalatnyi nedves foltot, és káromkodtak, mint a
kocsisok. E sajátságos állatfajt eredetileg viccnek szánták, de úgy elterjedt,
mint a kórság, s már a varázslat sem fogott rajta.
Berkenye átküzdötte magát a tömegen a rendőrőrs felé. Máris formás kis
zavargás volt folyamatban a Krumpli & Társa Üzletház előtt. Gőte TÜN-tizedes
a rendteremtéssel kísérletezett. Sok szerencsét hozzá, csórikám — kész
agyrém! Berkenyét a munkaköre legalább a felszínhez kötötte.
A TÜN-őrs ajtaja dugig volt tiltakozókkal. Ismét fellángolt a lidércek és törpék
közti ősi bandaháború, s reggelente feldühödött szülők rajzottak elő ártatlan
csemetéjük szabadon bocsátását követelve. Berkenye megvetően horkan-tott.
Ha létezik egyáltalán ártatlan lidérc, Pinduri Berkenyének még nem sikerült
találkoznia e ritka példánnyal. Mostanság tele vannak velük a zárkák,
galeridalokat böm-bölnek, és tűzgolyókkal hajigálják egymást.
Berkenye keresztülnyomakodott a csődületen. — Félre az útból, — recsegte
— rendőrség!
Máris a nyakán lógtak, mint legyek a bűzgilisztán.
 — Az é'kkis Morcim árr-tatlan!
— Rendőri brutilitás!
— Biztos kisasszony, vigye ma' be a picikémnek eztet a kistakaróját itten!
Nem bír alunni né'kküle.
Berkenye visszaverőre kapcsolta a plexiüveget, s levegőnek nézte őket. A
régi időkben, ha egyenruha volt rajtad, tekintélyed volt, de ennek ma már
vége. Egyszerűen célpontnak tekintenek. „Elnézést, biztos kisasszony, úgy
látszik, elkallódott a szemölcsös üvegcsém." „Bocsásson meg, ifjú elf, de a
macskám felmászott egy cseppkőre." Vagy: „Volna egy perce, százados,
elárulná, merre találom az Élet Vizét?" Berkenye megborzongott. Még a
turisták is! Nincs neki elég baja? Több is volt, mint gondolta volna, amint az
később kiderült.

Az őrs várójában tekintélyes sor tekergeti a nyilvántartó előtt. Egy kleptomán

törpe buzgón kotorászott az összes jelenlévő zsebeiben, a tisztet sem
kímélve, akihez hozzá volt bilincselve. Berkenye rásuhintott darázspálcájával
a törpe tomporára. Az áramütés fenéktájt enyhén megpörkölte az őrizetes
bőrnadrágját.
— Mit hagytál el már megint, Tőzeg?
Tőzeg sietve potyogtatni kezdte ruhaujjából a szajrét.
— Pinduri százados, — nyafogta erős megbánást rnímelő arccal — nem
tehetek róla. Ilyen a természetem.
— Tudom, Tőzeg. Nekünk meg olyan a természetünk, hogy bedugunk téged
pár száz évre egy zárkába.
Rákacsintott a törpét őrző tisztre.
— Öröm látni, hogy résen vagy.
Az elf elvörösödött, s letérdelt, hogy összeszedje pénztárcáját és jelvényét.
Berkenye megpróbált Gyökér irodája előtt észrevétlen elsurranni, s hamar az
asztalához osonni, mielőtt még...
— PINDURI! IDE HOZZÁM!
Berkenye sóhajtott. Nagyszerű! Már megint kezdődik!
Sisakját hóna alá csapta, egyenruháján elsimította a ráncokat, s belépett
Gyökér őrnagy irodájába.
Gyökér feje a dühtől bíborvörös volt. Ez többé-kevésbé általános létállapota
volt az említett testrésznek, mellyel kivívta gazdája számára a „Cékla"
becenevet. Az iroda dolgozói fogadtak, meddig húzza még Gyökér, mielőtt
szétpattan a feje; az alap fél évszázada csak gyűlt, de eddig nem talált
gazdára.
Gyökér őrnagy megütögette ujjával a lunométer számlapját. — Nos, —
mennydörögte — maga szerint mennyi az idő ilyenkor?
Berkenye érezte, ahogy arca lassan új színt ölt, talán egy percet ha késett.
Tucatnyi tiszt van beosztva ebbe a váltásba, aki még csak be sem
jelentkezett, Gyökér mégis mindig őt szemeli ki céltáblának.
— A főjárat — motyogta bénán. — Mind a négy sáv bedugult.
— Ne idegesítsen a hülye kifogásaival! — bőgte az őrnagy. — Pontosan
tudja, milyen a belváros! Keljen fel pár perccel korábban!
Ebben volt igazság, Pinduri Berkenye tudta, milyen hely Mentsvár. Városi
elfnek született, s úgy is nőtt fel. Mióta az emberek túrják-fúrják a földet
ásványlelőhelyek után kutatva, egyre több és több tündér kénytelen leköltözni
a sekély erődítményekből Mentsvár biztonságos mélyére. A metropolisz
túlzsúfolt és alulszervezett. És újabban valami lobbi még azon mesterkedik,
hogy eresszék be az autókat a belváros gyalogos övezetébe. Mintha nem
lenne a hely amúgy is épp elég büdös azoktól a vidéki gnómoktól, akik folyton
arra őgyelegnek.
Gyökérnek igaza volt. Egy picit korábban kéne kelnie. De nem fog. Nem ám,
amíg nem követelik meg mindenki mástól is ugyanezt.
— Tudom, most mire gondol — mondta Gyökér. — Miért épp magát
szekálom minden áldott nap? Miért nem ordibálok soha a többi gazfickóval?
Berkenye egy szót se szólt, de az egyetértés az arcára volt írva.
— Megmondjam, miért?
Berkenye megreszkírozott egy biccentést.
— Mert maga lány.
Berkenye érezte, hogy ujjai ökölbe szorulnak. Előre tudta, hogy ez lesz a
válasz!
— De nem azért, amiért gondolja — folytatta Gyökér. — Maga az első lány a
Defiben. A legeslegelső. Maga a precedens. A példakép. Tündérek milliói
figyelik kintről minden mozdulatát. Egy csomó reménynek maga az éltetője,
ugyanakkor célpontja is számtalan előítéletnek. A törvényalkotás jövője a
maga kezében van. És momentán úgy tűnik, nem a legjobb kezekben.
Berkenye csak pislogott. Még sohasem hallotta Gyökért így beszélni. Más se
ment, mint „Sisakot igazíts!", „Húzza ki magát!" és a többi halandzsa.
 — A maximumot kell kihoznia magából, Pinduri, s ez több kell legyen, mint
amire a többiek képesek. — Gyökér sóhajtott, s belesüppedt forgószékébe. —
Nem tudom, Berkenye. Azóta a hamburgi eset óta...
Berkenye arca megvonaglott. Az a hamburgi eset kész katasztrófa volt. Az
egyik őrizetese kereket oldott, fel egyenest a felszínre, s nekiállt menedék
reményében egyezkedni a Sárnéppel. Gyökér kénytelen volt blokkolni az időt,
berendelni a deszantegységet, és csinálni négy memóriatörlést. Kárba veszett
egy csomó szolgálati idő. S mindez az ő hibájából!
Az őrnagy kivett egy kartont az asztalából. — Nincs értelme. Meggondoltam
magam. Átrakom magát a Forgalomirányításba, és beléptetem Páfrány
tizedest.
— Páfrányt?! — robbant Berkenye. — Azt a puszinyuszit? Az egy hígagyú
liba! Nem csinálhat belőle példaképet!
Gyökér arca a bíbor egyre mélyebb árnyalatában pompázott.
— De csinálhatok, és fogok is! Miért ne tenném? Maga soha nem nyújtotta
nálam a legjobbat... Vagy az is lehet, hogy a maga legjobbja nem elég jó.
Sajnálom, Pinduri, nem mondhatja, hogy nem kapott lehetőséget...
Az őrnagy a papírjai fölé hajolt, a kihallgatás véget ért. Berkenye csak állt
ott, mint akit villám sújtott. Na, ezt fújhatja! A legfényesebb karrier állt előtte,
amiről valaha álmodott, s ő most egy mozdulattal kihajította az ablakon.
Egyetlen hiba, s oda a szép jövő... Ez nem sportszerű! Berkenye érezte, hogy
szokatlan düh kezd eluralkodni rajta, de valahogy leküzdötte. Most nem
veszítheti el a fejét.
— Parancsnok! Úgy érzem, megérdemlek még egy lehetőséget.
Gyökér fel sem nézett a papírok közül. — Igen, s aztán miért?
Berkenye mély levegőt vett. — Az aktám miatt, uram. Magáért beszél, ha
leszámítjuk a Hamburg-ügyet. Tíz sikeres felderítés, egyetlen memóriatörlés
vagy időblokád nélkül, ha leszámítjuk...
—... a Hamburg-ügyet — fejezte be Gyökér.
Berkenye tett még egy kísérletet. — Ha hímnemű lennék, mondjuk
valamelyik örökbecsű koboldja, nem is kellene itt beszélgetnünk.
Gyökér felpillantott, s e pillantásnak éle volt. — Na várjunk csak, Pinduri
százados...
Csipogó hang akasztotta meg, az asztalán megszólalt egy telefon. Aztán
kettő, majd három. Végül egy hatalmas képernyő sercent életre a háta mögötti
falon.
 Gyökér belökte a hangszóró gombját, és konferenciába kapcsolta az összes
hívót.
— Nos?
— Van egy szökevényünk.
Gyökér bólintott. — A Szkópokról akármi?
Az amerikai kommunikációs műholdakhoz csatlakoztatott álcázott
nyomkövetőket nevezték egymás közt Szkópoknak.
— Van — szólt a kettes számú hívó. — Erős jel Európából. Dél-Olaszország,
árnyvéd nincs.
Gyökér átkozódott. Egy árnyvédtelen tündért bárki halandó könnyen
megláthat. Ez persze kisebb baj, ha a dezertőr értelmes lény.
— Besorolás?
— Rossz hír, főnök — mondták a harmadik vonalon. — Egy elbitangolt trollal
van dolgunk.
Gyökér megdörzsölte a szemét. Miért mindig az ő ügyeleti idejében kell az
ilyeneknek történni? Berkenye meg tudta érteni parancsnoka bosszúságát. A
trollok a legalantasabb mélyvilági lények. Kószálnak az útvesztőben,
zsákmánynak tekintve mindent, ami elég peches, hogy keresztezze az útjukat.
Parányi agyukban nincs helye szabályoknak, sem önmérsékletnek. Időnként
némelyik betéved egy nyomáslift aknájába. A sűrített légáram legtöbbször
megsüti őket, de olykor túlélik a kalandot, és a felszínre sodródnak. Eszüket
vesztve a fájdalomtól és akár a leggyengébb fénytől is, rendszerint folytatják
pusztító munkájukat, amerre járnak. Gyökér megrázta fejét, hogy magához
térjen.
— Rendben, Pinduri százados. Úgy tűnik, kapott egy lehetőséget. Teljesen
fitt, ugye jól gondolom?
— Igen, uram — hazudta Berkenye. Nagyon is tisztában volt vele, hogy
Gyökér azonnal felfüggesztené, ha megtudná, hogy elhanyagolta a
Szertartást.
— Helyes. Akkor hát írasson ki magának egy kézifegyvert, és irány a
célzóna.
Berkenye vetett egy pillantást a képernyőre. A Szkópok egy fallal körülzárt
olasz városka nagy felbontású képét sugározták. Egy piros pötty mozgott
sebesen a földeken át az emberlakta rész irányában.
— Végezzen teljes körű felderítést, és jelentse! Ne próbálkozzon elfogással!
Érthető?
— Igenu-ramm!
 — Az elmúlt negyedben hat tündért veszítettünk el trolltámadásokban. Hat
férfit. S mindezt a föld alatt, ismerős területen.
— Értem, uram.
Gyökér kétkedőn biggyesztgette ajkát.
— Érti, Pinduri? Valóban érti?
— Úgy hiszem, uram.
— Látta már valaha, mit csinál egy troll azzal, aki a keze ügyébe kerül?
— Nem, uram. Közelről nem.
— Helyes. Ne is akarja látni, főleg ne ma.
— Értettem.
Gyökér átható pillantást vetett rá. — Nem tudom miért, Pinduri százados, de
ahányszor maga elkezd egyetérteni velem, határozottan ideges leszek.
Gyökér teljes joggal volt ideges. Ha sejtette volna, hogyan alakul majd ez az
egyszerűnek induló felderítés, talán még nyugdíjba is vonul ott helyben,
késedelem nélkül. A mai éjszaka történelmet ír. De ez nem ám a „rádium
felfedezése" vagy az „ember a Holdon" típusú vidám történelem lesz. Ez a
„spanyol inkvizíció" és a „Jön a tatár!" típusú rosszféle történelem. Rossz az
embereknek, és rossz a tündéreknek. Rossz mindenkinek.

Berkenye egyenesen a kürtők felé vette az irányt. Máskor oly beszédes szája
a szilárd eltökéltség egyenes vonalát formázta. Egyetlen lehetőség — több
nincs. Nem hagyja, hogy bármi is elterelje a figyelmét.
Folyt a szokásos tülekedés a szünidei vízumokért. A sor a Lift tér sarkáig
nyúlt, de Berkenye lazán beelőzött, jelvényét lengetve a jónép felé. Egy
otromba gnóm nem állt félre az útjából.
— Hogy gyüttök ti ahhoz, TÜN-pupákok, hogy folyton fölveszkődtök a
felszínre? Mi olyan különös bennetek?
Berkenye mélyet szippantott az orrán át. Szolgálatban kötelező az
udvariasság. — Rendőrségi ügy, uram. És most, ha volna oly kedves...
A gnóm megvakargatta tekintélyes tomporát. — Azt hallottam, hogy tinektek,
TÜN-pupákoknak abból áll a rendőrségi ügyetek, hogy fölmentek, oszt
nézelődtök a holdlényben. Ezt hallottam, bizony!
Berkenye megpróbált úgy mosolyogni, mint aki épp most hallott egy jó
viccet. A szája valahogy mégis úgy görbült, mintha citromba harapott volna.
— Akárki mondta is ezt önnek, az illető egy barom... uram. A Defi kizárólag
akkor hatol a felszín fölé, ha feltétlenül szükséges.
 A gnóm a homlokát ráncolta. Nyilván saját maga kreálta az idétlen pletykát,
s ha ez így van, Berkenye épp az imént nevezte baromnak. Mire erre rájött, a
százados már el is tűnt a dupla ajtó mögött.
Kisgebe várt rá a Vezérlőben. Kisgebe paranoiás kentaur, aki meg van
győződve arról, hogy az emberek hírszerző ügynökségei lehallgatják
adatforgalmát, és letapogatják kémelhárító hálózatát. Egy alufóliából készült
kalapot hord a fején télen-nyáron, nehogy olvasni tudjanak a gondolataiban.
Gyanakvóan pillantott fel a pneumatikus ajtószárnyakon belépő Berkenyére.
— Látta valaki, hogy ide jössz?
Berkenye eltűnődött.
— Az FBI, a CIA, az IRA, a KGB és a BSA. Ja, meg a MAH.
Kisgebe felhúzta a szemöldökét. — MAH?
— Mindenki A Házban — vigyorgott Berkenye.
Kisgebe kiszállt a forgószékből és odaklaffogott hozzá.
— Jaj, nagyon vicces vagy, Pinduri! Hivatásos lázadó! Azt hittem, a hamburgi
eset kissé elvette a kedved a jópofizástól. A helyedben én inkább az aktuális
feladatra koncentrálnék.
Berkenye összeszedte magát. A patásnak igaza volt.
— Oké, Kisgebe. Gyerünk, mondjad!
A kentaur egy nagy plazmamonitorra bökött, amely a Eurosatról kapta a
jeleket.
— Ez a piros pötty a troll. Ebben az irányban halad; ez itt Martina Franca,
egy erődített városka Brindisi mellett. A legvalószínűbb verzió, hogy a troll
belepottyant az E7-es kürtőbe. Épp egy kitörés utáni lehűlési fázist kaphatott
el, különben ott helyben körömpörkölt lett volna belőle.
Berkenye elfintorodott. Bájos, gondolta.
— Szerencsére barátunk belebotlott némi ennivalóba fárasztó útja során.
Egy-két órát kérődzött néhány szarvasmarhán, így nyertünk egy kis időt.
— Néhány marhán? — kiáltott Berkenye. — Mekkora lehet ez a dög?
Kisgebe megigazította fémfőkötőjét. — Trollbika. Teljesen kifejlett.
Száznyolcvan kiló, agyarral felfegyverkezve, mint egy vadkan. Egy különösen
vad kan.
Berkenye nyelt egyet. Hirtelen a Defi sokkal jobb munkahelynek tűnt, mint a
Deszant.
— Helyes. Mit tudsz adni?
Kisgebe átügetett a felszerelésállványhoz. Felemelt egy négyszögletes
karórához hasonló szerkentyűt.
 — Lokátor. Megkeresed, megkeresünk. Rutinmeló.
— Videó?
A kentaur bepattintott agy apró hengert a Berkenye sisakján kialakított
aljzatba.
— Élő vonal. Nukleáris aksi, időkorlát nincs. Hangvezérelt mikrofon.
— Jól van — mondta Berkenye. — Gyökér szerint valami fegyvert is kéne
vinnem, a biztonság kedvéért.
— Csak tessék! — mondta Kisgebe. Felkapott egy platina pisztolyt a
halomból. — Neutrínó 2000. A legújabb modell. Még az alagútbandáknak
sincs ilyen. Három állása van, ha nem haragszol: pörkölt, frissensült és
odaégett. Szintén nukleáris üzemanyag, úgyhogy nyomhatod bátran. Ez a
kicsike ezer évvel túlél téged.
Berkenye vállhevederére szíjazta a könnyű fegyvert. — Készen állok... azt
hiszem.
Kisgebe kuncogott. — Kétlem. Soha senki nem áll igazán készen egy trollra.
— Kösz az önbizalom-serkentőt.
— Az önbizalom: tudatlanság — szavalta bölcsen a kentaur. — Ha olyan
fickósan érzed magad, az csak azért van, mert valamit nem tudsz.
Berkenye szívesen vitázott volna, de nem tette. Talán azért nem, mert volt
egy homályos sejtése, hogy Kisgebének igaza van.
A nyomáslifteket a Föld magvából feltörő gázoszlop hajtja. A TÜN
technikusgárdája Kisgebe irányításával olyan tojásdad titánkapszulákat
fejlesztett ki, amelyekkel utazni lehet az áramlatokban. Van ugyan saját
hajtóművük is, de semmi nem röpíti őket olyan gyorsan a felszínre, mint egy
földmélyi robbanás fuvallata.
Kisgebe kürtőnyílások hosszú sora mellett az E7-es-hez vezette a
századost. A kapszula, ahogy a csúsztatósaruban gubbasztott, igen
törékenynek tűnt ahhoz képest, hogy hamarosan egy magmafolyamot kell
meglovagolnia. A kormos alsó fertály himlőhelyes volt a becsapódásoktól.
A kentaur szeretettel paskolgatott egy lökhárítót. — Ez a jószág ötven éve
van szolgálatban. A legrégibb modell, ami még a kürtőkben repked.
Berkenye nyelt egyet. Épp elég ideges a kürtők miatt, s most kiderül, hogy
egy matuzsálemben kell utaznia.
— Mikor selejtezitek ki?
Kisgebe megvakargatta szőrös hasát. — Amíg így áll a büdzsé, az első
halálos balesetig semmiképp.
 Berkenye kinyitotta a súlyos ajtót, a gumitömítés halk szisszenéssel
engedett. A lélekvesztőt nem kényelmi szempontok alapján tervezték. Éppen
elegendő hely volt csak a pilótaülésnek az elektronika kusza sűrűjében.
— Ez mi? — kérdezte Berkenye egy szürkés foltra mutatva az ülés fejrészén.
Kisgebe kényelmetlenül toporgott.
— Öö... gondolom, agy víz. Volt egy kis nyomásszivárgás az előző
bevetésen, de már helyrepofoztuk. A tiszt túlélte. Néhány IQ-ponttal lejjebb
csúszott, de él, és folyékony táplálékot még magához tud venni.
— Na, akkor minden rendben — nyugtázta Berkenye, s megpróbálta átfűzni
magát a dróttengeren. Kisgebe rácsatolta a hevedert, alaposan átvizsgálva a
rögzítési pontokat.
— Felkészültél?
Berkenye bólintott.
Kisgebe megpöcögtette a sisakmikrofont. — Maradj vonalban — mondta, és
behúzta maga mögött az ajtót.
Ne gondolj rá, mondta magában Berkenye. Ne gondolj a fehéren izzó
magmára, ami körülnyalja majd ezt a kicsinyke kapszulát! Ne gondolj arra,
hogy egy erő, amely szuperszonikus sebességgel sodor a felszín felé,
megpróbál majd kifordítani, mint egy kiskabátot! És főleg ne gondolj a
vérengző trollra, aki csak arra vár, hogy kibelezhessen az agyarával! Csitt!
Erre most mind ne gondolj! Már késő.
Kisgebe hangja hallatszott a fejhallgatón át. — Té mínusz húsz — mondta.
— Védett csatornára álltunk, ha a Sárnép esetleg lehallgatná a mélyvilági
vonalakat. Sohasem lehet tudni. Egyszer egy tankhajó a Közel-Keleten
elfogott egy adást. Mekkora balhé volt!
Berkenye beállította a sisakmikrofont.
— Koncentrálj, Kisgebe! A kezedben az életem.
— Jaj... persze, bocs. A vágányról fogsz majd az E7 főtengelyébe csöppenni,
bármelyik pillanatban jöhet egy erős kitörés. Annak gondja lesz rád az első
száz kilométeren, onnantól egyedül csordogálsz.
Berkenye biccentett, ujjait az ikerbotkormány köré fonta.
— Rendszer ellenőrizve. Gyújtás!
A kapszula motorja surrogva beindult. Az apró tákolmány zötykölődve haladt
előre a járatban. Berkenye úgy érezte magát, mint gyöngyszem a csörgőben.
Alig hallotta Kisgebe hangját.
— A melléktengelyben vagy. Készülj a kilövésre, Pinduri!
 Berkenye kihúzott egy gumihengert a műszerfalból, és a fogai közé
csúsztatta. Mit ér a rádió, ha leharapod a nyelved? Bekapcsolta a külső
kamerákat, és felhozta a képet a monitoron.
Az E7 bejárata egyre közelebb kúszott. A levegő csillámlott a kikötői lámpák
fényében, izzó, fehér szikrák bukfenceztek a melléktengely légterébe.
Berkenye nem hallotta a zúgást, de el tudta képzelni. Nyers, idegtépő orkán,
mintha milliónyi troll üvöltene.
Ujjai a botkormányra tapadtak. A kapszula rázkódva megállt a torkolatnál. A
kürtő felfelé és lefelé kitágult — kőkemény és határtalan. Mintha egy hangyát
dobnának a csatornacsőbe.
— Indulunk — recsegte Kisgebe. — Kapaszkodj a reggelidbe, a hullámvasút
ehhez képest smafu!
Berkenye bólintott. Beszélni nem tudott ugyan gumival a szájában, de a
kentaur a belső kamerán át így is láthatta.
— Sayonara, édes — mondta Kisgebe, és megnyomta a gombot.
A saru megbillent, s a kapszli Berkenyével legördült a szakadékba. A
százados gyomra kis ponttá zsugorodott, ahogy a nehézségi erő berántotta a
Föld középpontja felé. A szeizmológiai szekciónak milliónyi szondája van itt
elhelyezve, s ezek kilencvenkilenc egész nyolctized százalékos találati
aránnyal pontosan előre jelzik a magmakitörések időpontját. De mindig ott az
a kéttized százalék.
A zuhanás egy örökkévalóságnak tűnt. S mikor Berkenye lélekben már a
roncstelepnek ajánlotta magát és járgányát, egyszerre érezni kezdte a
semmivel össze nem téveszthető rezgést. Az érzést, hogy a kicsinyke
zárványon kívül a világ elemeire esik szét. És már jött is.
— Uszonyok — mondta, kipréselve a szót a gumihenger körül.
Lehet, hogy Kisgebe válaszolt, de Berkenye már nem hallotta, ahogy a saját
hangját sem, a monitoron viszont látta, amint a vezérsíkok kicsusszannak a
törzsből.
A magmaözön úgy kapott alá, mint a hurrikán; a kabin néhányat kacsázott,
aztán a vezérsíkok egyenesbe rántották. Félig olvadt sziklák csapódtak a
lélekvesztő aljának, a kürtő fala felé taszigálva a járgányt. Berkenye gyors
kormánymozdulatokkal korrigálta az irányt.
Szédítő volt a hőség az utastérben, egy ember megsült volna benne. De a
tündérek tüdeje erősebb anyagból készült. A gyorsulás húzta-vonta a
százados testét láthatatlan kezével, szétfeszítette a húst a karján és az arcán.
Berkenye sós izzadságot pislogott, de azért megpróbált a monitorra
koncentrálni.
Az áradat, mely teljesen körülfolyta a kabint, meglehetősen nagy volt: hetes
erősség a legmagasabb fokozaton, bő ötszáz méteres kerülettel.
Narancssávos magma örvénylett és sistergett Berkenye körül, keresve a
leggyengébb pontot a fémburkolaton.
A tűzcsikó nyögött, prüszkölt, az ötvenéves szegecsek a szétpattanás
határán álltak. Berkenye megrázta a fejét. Ha visszatér, az első dolga lesz
Kisgebe szőrös fenekébe rúgni egy jókorát. Dióbélnek érezte magát a
dióhéjban, amit egy falánk gnóm ropogtat a fogai közt. Őrjítő!
A kapszula most kapott egyet az orrára, s a lemez úgy horpadt be, mintha
egy óriás csapott volna rá ököllel. A nyomásjelző villogni kezdett. Berkenye
érezte, hogy valami elkezdi összepréselni a fejét. Először a szemek jönnek —
kipattannak, mint az érett bogyók.
Ránézett a számlálóra — még húsz másodperc, mielőtt elhagyná a
tűzfolyamot, s termálon menne tovább. Az a húsz másodperc évezredeknek
tűnt. Berkenye lezárta a sisakot, hogy védje a szemét, mialatt átnyargal az
utolsó sziklagáton.
Aztán egyszerre kitisztult minden, s a fémladik szinte lágyan siklott felfelé
utasával a forró levegő spirálján. Berkenye a kabin hajtóművének tolóerejével
gyorsított a tempón. Most nem volt idő könnyedén lebegni a szelek szárnyán.
Felette neonfények jelezték körben a kikötőzónát. Berkenye megforgatta a
járgányt a tengelye körül, és a fényben úszó dokkok felé vette az irányt. Ez
kényes ügy. A legtöbb Defi-pilóta eljutna idáig, aztán elbénázná a kikötést, és
elvesztegetné a drága időt. Nem így Berkenye. Őstehetség! Első az
akadémián.
Még egy utolsót odapörkölt a hajtóműnek, aztán az utolsó száz méteren
csak siklott. Lábával mozgatva a kormánylapátot átügyeskedte a kapszulát a
fénykörön, és becsusszant a dokkolópadon álló saruba. A dokk körbefordult,
és a helyére döccent. A ladik révbe ért.
Berkenye végigböködte mellkasát, kioldva a biztonsági heveder csatjait.
Kinyitotta az ajtót, s egyszerre édes felszíni levegő árasztotta el a kabint.
Nincs is jobb, mint az első lélegzetvétel, miután kivergődtél a kürtőkből!
Berkenye egy mély szippantással kipucolta tüdejéből a kabin áporodott
levegőjét. Hogy is hagyhatta ott a Nép a fenti világot? Néha azt kívánta,
bárcsak elődei ott maradtak volna, s megküzdöttek volna érte a Sárnéppel. De
azok sokkal többen voltak. A tündérekkel ellentétben, akik csak húszévenként
képesek összehozni egy szem gyerkőcöt, a Sárnép szapora, mint a nyúl. S a
számbeli fölény még a varázserőt is ellensúlyozza.
Akárhogy élvezte is Berkenye a friss esti levegőt, érezte benne a szennyező
anyagok nyomát. A Sárnép elpusztít mindent, amihez csak hozzáér. Persze
már nem a sárban élnek, mint egykor, legalábbis ebben az országban nem.
De nem ám! Nagy flancos lakóházakban, amikben mindenhez külön szoba jár
— szobák az alváshoz, szobák az evéshez, még vécére menni is egy
szobában kell, bent a lakásban. Berkenye beleborzongott a gondolatba.
Vécére menni a saját házadban... Undorító! Az egyetlen értelmes dolog a
vécére menésben, hogy visszaadjuk az ásványi anyagokat a földnek, de a
Sárnép még ezt is elfuserálta azzal a kék színű vegyszerével, amivel
úgymond kezeli a... hm... matériát. Ha csak száz évvel ezelőtt bárki azt
mondja neki, hogy lesz idő, mikor az emberek a trágyázáshoz nem
használnak trágyát, sürgősen orvoshoz küldi az illetőt.
Berkenye leakasztott egy szárnygarnitúrát a konzolról. Dupla, ovális szárny,
kerregő motor. Felnyögött. Szitakötő! Utálta ezt a típust. Benzinmotor, ha
nincs kifejezetten ellenedre... Nehezebb, mint egy sárban fetrengő disznó. Na
mármost a Kolibri Z7, az tud valamit. Csendes, mint a lombsusogás, és a
műholdas napelemekkel kétszer körbe tudod vele repülni a világot. Már megint
a megnyirbált költségvetés, ugyebár...
Csuklóján csipogni kezdett a lokátor — belül volt a veszélyzónán. A
kapszulából kilépve a dokkolócsarnokban találta magát, egy álcázott
halmocska belsejében, melyet a köznyelv tündérerődnek nevez. Valóban itt
lakott a Nép, amíg nem kényszerült a föld mélyebb rétegeibe. A helyet nem
jellemezte magasan fejlett technológia: néhány monitor a környéket fürkésző
rejtett kamerákhoz, és egy önmegsemmisítő berendezés, ha netán valaki
felfedezné — ez volt minden.
A monitorok nem mutattak semmi szokatlant, tiszta a levegő. A pneumatikus
ajtó kissé félre volt csapva, ahol a troll átgyömöszölte magát, amúgy minden
üzemszerűen működött. Berkenye felszíjazta a szárnyat, és kilépett a
külvilágba.
A dél-olasz éjszaka levegőjét harapni lehetett, olíva és borókafenyő illatát
kavargatta a játékos szellő. A fűben még ciripeltek a tücskök, s megkésett
éjjeli lepkék hada verdesett a csillagos decemberi ég alatt. Berkenye nem állta
meg mosolygás nélkül. Ha ezt kapja cserébe, szívesen vállalja érte a
kockázatot. Minden cseppjéért!
 Apropó, kockázat... A lokátorra nézett. A jel most sokkal erősebb volt. A troll
mindjárt eléri a városfalat! Ráér ő még gyönyörködni a természetben a
bevetés után. Most a tetteken a sor.
Berkenye megnyomkodta a szívatót, majd a válla felett berántotta az
indítózsinórt. Semmi. Csendesen őrjöngött. Minden betegre kényeztetett
kölyök Mentsvárban kap egy Kolibrit a szünidei vándortáborra, és lám, a TÜN
meg itt nyomul ezzel az antik darabbal, ami már új korában is egy rakás
szemét volt. Újra megrántotta a zsinórt, aztán még egyszer. A harmadik
rántásra a motor köhécselve nekilódult, gőz- és füstözönt okádva az idilli
éjszakába. — Lassan ideje volt — horkantotta Berkenye, és teljes gázt adott.
A szárny gyorsuló verdesése idővel állhatatos rotyogásba váltott, és Pinduri
Berkenye századost nem kevés erőfeszítéssel az olasz légtérbe emelte.
Lokátor nélkül is könnyű lett volna követni a trollt, nagyobb pusztítást hagyott
maga mögött, mint egy árokásógép. Berkenye alacsonyan repült, ködpászmák
és fák közt siklott a troll nyomában. A felbőszült vadállat rendet vágott egy
szőlőskert kellős közepébe, egy kőfalat ízzé-porrá zúzott, egy argentin dog
pedig még mindig ott hápogott egy sövény alatt félönkívületben. Aztán
Berkenye elrepült a tehenek felett. Nem volt valami szép látvány. Anélkül,
hogy részletekbe bocsátkoznánk, elegendő, ha eláruljuk: a szarvakon és a
patákon kívül nem sok maradt belőlük.
A csipogás egyre hangosabb lett. Hangosabb annyit tesz, közelebb.
Berkenye már látta a várost maga alatt, középkori falakkal és bástyákkal
körülkerítve, egy alacsony domb tetején. A lámpák még égtek a legtöbb ablak
mögött. Itt az idő, varázsoljunk egy cseppet!
A legtöbb csoda, amit a Népnek tulajdonítanak, csupán babona, de valóban
rendelkeznek néhány meglepő képességgel. A gyógyerő, a delej és az
árnyvéd ezen képességek közé tartozik. Az árnyvéd szó persze félrevezető. A
tündérek tulajdonképpen nem tesznek mást, csak felvesznek egy nagyon
magas frekvenciájú rezgő állapotot, melyben soha nincsenek annyi ideig egy
helyen, hogy láthatóvá váljanak. Az emberek csak egy halvány csillámlást
érzékelnek a levegőben, ha erősen figyelnek, ami amúgy nem túl jellemző
rájuk. S még ezt a csillámlást is általában valamiféle kigőzölgés számlájára
írják. Tipikusan sárnépi eljárás — a legegyszerűbb jelenséghez is bonyolult és
kusza magyarázatokat próbálnak gyártani.
Berkenye belépett az árnyvédett állapotba. A művelet kicsit többet kivett
belőle, mint általában, érezte a homlokán feszülő verejtékcseppeket. Muszáj
megcsinálnom a Szertartást, gondolta. Minél hamarabb, annál jobb.
 Valami zavar tört be alulról a gondolatai közé. Valami, ami nem illett bele az
éjszakai hangversenybe. Berkenye megigazította a hátizsákját, és alábukott,
hogy megnézze közelebbről. Mindent a szemnek, emlékeztette magát, ez az ő
munkája. A Defi-tisztet azért küldik fel a kürtőkön, hogy pontosan bemérje a
célpontot, amíg a deszantos srácok bekászálódnak egy szép kényelmes
siklóba.
A troll közvetlenül alatta volt, a város külső falát püfölte éppen, s az jókora
darabokban mállott szét hatalmas mancsai alatt. Berkenye lenyelt egy
döbbent hápogást. Ez a fickó kész horror! Akkora, mint egy elefánt, és tízszer
olyan komisz. De ez a példány még annál is rosszabb: ez halálra van rémülve!
— Központ — szólt Berkenye a mikrofonba. — Szökevény lokalizálva.
Helyzet maximálisan kritikus.
Maga Gyökér volt a vonal túloldalán.
— Mik a részletek, százados?
Berkenye a trollra irányította a sisakkamerát.
— Szökevény áttöri a városfalat. Konfrontáció másodpercek kérdése. Milyen
messze van a Deszant?
— Várható érkezés minimum öt perc. Még a siklóban vagyunk.
Berkenye az ajkába harapott. Gyökér is jön a siklóval? — Az túl sok,
parancsnok. Tíz másodperc, és az egész város romokban hever... Bemegyek.
— Megtiltom, Berkenye... Pinduri százados! Nem kapott meghívást. Ismeri a
törvényt. Tartsa a pozíciót!
— De parancsnok...
Gyökér a szavába vágott. — Nem! Nincs de, százados. Maradjon a helyén!
Ez parancs!
Berkenye egész teste egyetlen lüktető szívdobogássá vált. A benzingőz az
agyába mart. Mit csináljon? Melyik a fontosabb, az élet vagy a parancs?
Ekkor a troll áttört a falon, s egy gyerekhang hasított az éjszakába.
— Aiuto! — sikoltotta.
Segélykiáltás: ez meghívás! Karnyújtásnyira.
— Sajnálom, parancsnok. A troll síkhülye, és odabent gyerekek vannak.
Szinte látta maga előtt Gyökér arcát vörösleni a dühtől, ahogy a mikrofonba
köpködi:
— Le fogom fokozni, Pinduri! A következő száz évet csatornaszolgálatban
tölti!
De mindhiába. Berkenye megszakította a kapcsolatot, s a troll után vetette
magát.
 Pinduri százados áramvonalas testtel siklott át a lyukon. Egy vendéglőben
találta magát, egy vendégekkel jócskán telezsúfolt étteremben. A villanyfénytől
elvakított troll vadul csápolt a terem közepén.
A vendégek megbénultak a rémülettől. Még a gyereksírás is elhallgatott.
Csak ültek leesett állal, s fejükön némán gubbasztottak a tréfás
jelmezkalapok. A pincérek megdermedtek, hatalmas, tésztával telerakott
tálcák remegtek szófogadatlan ujjaikon. Pufók olasz kisgyerekek takarták el
szemüket dundi kezecskéjükkel. Mindig így kezdődik, a döbbent csenddel.
Utána jön a sikoltozás.
Egy borosüveg a földre zuhant; megtört a varázs, kezdetét vette a pánik.
Berkenye felszisszent. A trollok gyűlölik a zajt, majdnem annyira, mint a fényt.
A troll felemelte irdatlan, szőrös karját. Visszahúzható karmait baljóslatú
„ssziiik" hang kíséretében kimeresztette. Klasszikus ragadozó magatartás — a
fenevad lecsapni készült.
Berkenye előrántotta fegyverét és kettes pozícióba kapcsolta. Semmi szín
alatt nem ölheti meg a trollt az emberek kedvéért, de hatástalaníthatja, amíg
meg nem érkezik a Deszant.
A koponyaalapra célozva megküldte a trollt egy jó adag koncentrált
ionsugárral. A bestia hátratántorodott, dülöngélt néhány lépést, aztán
rettenetesen nekibőszült.
Minden rendben, gondolta Berkenye. Árnyvédett, nem vehették észre. A
jelenlévők csak annyit láthattak, hogy egy kék sugárnyaláb előcsapott a
semmiből.
A troll Berkenye felé penderült, loncsos üstöke gyertyalángként libbent
utána.
Semmi pánik. Nem láthat...
A troll felkapott egy asztalt.
Láthatatlan. Teljességgel láthatatlan...
A szörny hátrahúzta bozontos karját, és elhajította az asztalt.
Csak egy halvány csillámlás a levegőben...
Az asztal egyenest a feje irányába bukfencezett.
Berkenye kitért, de egy fél pillanattal elkésett. Az asztal beleakadt a
hátizsákjába, és letépte a benzintartályt. A tartály gyúlékony folyadékot
fröcskölve pördült át a termen.
Az olasz vendéglők — ha eddig nem tudtátok volna — tele vannak
gyertyával. A tartály keresztülbucskázott egy finoman díszített kandeláberen,
mely lángra lobbant, mint valami pokolbéli tűzijáték. A benzin nagy része a
trollon landolt. Berkenye is.
A troll látta őt, efelől nem volt kétsége. Rábandzsított a gyűlölt fényen át,
szemgödrében fájdalom és rettegés tátongott. Az árnyvéd megszűnt, a tündért
elhagyta varázsereje.
Berkenye megpróbált kicsavarodni a troll szorításából, mindhiába. A
behemót ujjai akkorák voltak mint egy-egy banán, de közel sem olyan puhák
— brutális könnyedséggel préselték ki a szuszt a tündér mellkasából.
Tűhegyes karmok kaparásztak egyenruhája masszív szövetén. Csak
pillanatok kérdése, mikor lyukasztják át, és akkor neki annyi.
Berkenye agya kikapcsolt, a vendéglő egyetlen kaotikus ringlispíllé változott.
A troll agyara csikorgott, ahogy síkos zápfogaival fogást keresett a sisakján.
Berkenye érezte a bűzhödt leheletet a szűrőkön keresztül, és érezte az égő
s/őr édeskés szagát is, ahogy a tűz tovaterjedt a troll hátán.
A fenevad zöld nyelve végignyalt a plexin, s a nyalka befolyt a sisak alá. A
plexi! Ez az! Az egyetlen esély. Berkenye szabadon maradt kezét a
sisakvezérlőhöz csúsztatta, fényszórók be. Reflektor.
Megnyomta a süllyesztett gombot, s nyolcszáz watt szűretlen fény csapott ki
a szeme feletti kettős reflektorból
A troll hátrahőkölt, torkából fülsértő sikoly tört elő. Tucatnyi pohár és üveg
szétrepedt, anélkül, hogy bárki hozzájuk ért volna. Ennyi már túl sok volt
szegény párának elkábítják, elevenen megsütik, s most még meg is vakítják.
A sokk és a fájdalom végül utat talált csöppnyi agyához, és kiverte a
biztosítékot. A troll engedelmesen összecsuklott, szinte komikus
tehetetlenséggel. Berkenye félregurult a borotvaéles agyarak útjából.
Teljes csend volt, csak a poharak csilingelőse, az égő szőr sercegése és a
feltörő sóhaj hulláma hallatszott. Rengeteg szem szegeződött Berkenyére —
emberi szemek. Száz százalékig látható volt. S ezek az emberek nem
maradnak nyugton sokáig, erre a fajtára nem jellemző az ilyesmi. Az
önuralommal van gond.
Berkenye felemelte nyitott tenyereit. A békés szándék mozdulata.
— Scusatemi tutti — mondta, s a szavak könnyedén gördültek a nyelvéről.
Az olaszok bájosan azt motyogták, hogy nem tesz semmit.
Berkenye lassú mozdulattal a zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy kis
gömböt. Lerakta a terem közepére.
— Guardate — mondta. Nézzék csak.
 A vendégek szófogadóan előrehajoltak, hogy jól lássák a kis ezüstgolyót. Az
ketyegni kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban, mint egy időzített bomba.
Berkenye hátat fordított a gömbnek. Három, kettő, egy...
Bumm!!! Durranás, villanás, tömeges ájulás. Semmi súlyos, csak némi
fejfájás kábé negyven percig. Berkenye felsóhajtott. Veszély elhárítva. Egy kis
időre legalábbis. Az ajtóhoz rohant, és ráhúzta a tolózárat. Eddig senki nem
ment ki, s nem is jött be sehol, leszámítva persze a hatalmas tátongó lyukat a
falban. Következő lépésként a vendéglő poroltójának tartalmát a hamvadozó
trollra szórta, remélve, hogy a jeges por nem kelti életre az alvó behemótot.
Berkenye szemügyre vette a pusztítást, amit végzett. Semmi kétség — egy
romhalmaz, rosszabb, mint Hamburg. Gyökér elevenen megnyúzza... Akkor
már inkább a troll! A karrierjének vége, ez holtbiztos, de hirtelen mindez nem
is tűnt olyan lényegesnek. Sajgó bordái és egy közelgő tompa fejfájás előszele
annál inkább. Talán egy kis pihi, csak egy szemhunyásnyi, hogy össze bírja
kapni magát, mire befut a Deszant.
Berkenye nem veszkődött azzal, hogy szék után nézzen. Csak hagyta lábait
összecsuklani maga alatt, és beivódott a sakktáblamintás linóleumba.
Gyökér őrnagy püffedt arcának látványára ébredni maga a lidérces rémálom.
Berkenye hunyorogva felnézett, s egy pillanatig megesküdött volna, hogy az
őrnagy szeméből aggodalom árad. Aztán ez tovatűnt, s a jól ismert gutaütéses
ábrázat lépett a helyébe.
— Pinduri százados! — bömbölte, mit se törődve Berkenye fejfájásával. —
Mi a jó édes nyavalya történt itt?
Berkenye reszketve lábra állt.
— Én... Az volt, hogy... Az úgy volt... — Sehogy sem bírt elvergődni egy
értelmes mondatig.
— Az úgy volt, hogy maga megszegett egy félreérthetetlen parancsot. Azt
mondtam, hogy maradjon a helyén! Tudja nagyon jól, hogy tilos meghívás
nélkül belépni emberi építménybe.
Berkenye magához tért a lidércnyomásból.
— Kaptam meghívást. Egy gyerek segítségért kiáltott.
— Ez elég ingatag hivatkozási alap, Pinduri.
— Van rá precedens, uram, Magyal tizedes az Állam ellen. A bíróság úgy
döntött, hogy a tőrbe csalt asszony segélykiáltása elfogadható, mint meghívás
a házba. Egyébként is, mindnyájan itt vannak. Ezek szerint nem csak én
fogadtam el a meghívást.
 — Hmm — mondta habozva Gyökér. — Azt hiszem, szerencséje volt.
Rosszabbul is elsülhetett volna.
Berkenye körülnézett. Nem sülhetett volna el sokkal rosszabbul. A
berendezés jelentős mértékben elhagyta magát, és a negyven emberről
ugyanezt el lehet mondani. A technikus stáb épp memóriatörlő elektródokat
erősített az áléit vendégsereg halántékára.
— Sikerült biztosítanunk a helyszínt, pedig már a fél város ott dörömbölt az
ajtón.
— Mi lett a lyukkal?
— Keresse meg! — felelte Gyökér önelégült vigyorral.
Berkenye megjártatta szemét a falon. A Deszant egy ép falat imitáló
hologramot bűvölt a lyuk fölé. A hologram gyors barkácsolás céljára kiválóan
alkalmas, de már a fürkésző tekintet könnyen leleplezheti. Ha bárki kicsit
alaposabban megvizsgál egy ilyen falat, észrevehet rajta egy enyhén áttetsző
részt, mely pontos mása a mellette lévő területnek. Jelen esetben két teljesen
azonos mintázatú hajszálrepedés volt látható, és két reprodukció ugyanarról a
Rembrandt-festményről. De a pizzéria vendégei nem voltak abban az
állapotban, hogy falakat fürkésszenek, mikorra pedig magukhoz térnek, a
Telekinetikus Részleg már rég helyreállította a romokat, s az egész
paranormális élményt törölték az emlékezetükből.
Egy deszantos tiszt rontott elő a mellékhelyiségből.
— Parancsnok!
— Tessék, őrmester!
— Van itt egy humanoid, uram. Nem érte el az Agyzsibbasztó. Befelé jön,
uram. Már itt is van!
— Árnyvéd! — vakkantott Gyökér. — Mindenki!
Berkenye próbált koncentrálni, ahogy csak bírt. Nem ment, a varázserő
végleg elszállt. Egy hátulgombolós kacsázott elő a mosdóból, szemei majd
leragadtak az álmosságtól. Dundi ujjacskáját egyenesen Berkenyére emelte.
— Ciao, folletta — mondta, mielőtt visszamászott volna apja ölébe folytatni a
szunyókálást.
Gyökér visszapárolgott a látható tartományba. Dühösebb volt, mint
korábban, ha ezt egyáltalán lehet még fokozni.
— Mi történt az árnyvédjével, Pinduri?
Berkenye nyelintett.
— Idegfeszültség, parancsnok — próbálkozott reménykedve.
 Gyökér nem vette be a maszlagot. — Hazudott nekem, százados. Maga
egyáltalán nem fitt, ugye?
Berkenye némán ingatta a fejét.
— Mióta nem végezte el a Szertartást?
Berkenye beharapta az ajkát. — Mondjuk... kábé... négy éve, uram.
Gyökért kis híján megütötte a guta.
— Négy... négy éve? Csoda, hogy még él! Végezze el! Még ma éjjel! Nem
fog nekem varázserő nélkül rohangászni a föld mélyén! Kész veszedelem
saját magára és tiszttársaira nézve is!
— Igenu-ramm!
— Szerezzen egy Kolibri-készletet a Deszanttól, és sipirc az ősi földre! Ma
éjjel telihold lesz.
— Igenis!
— És ne gondolja, hogy elfelejtem ezt a ramazurit! Beszélünk róla, ha majd
visszajött.
— Igenis! Az jó lesz, uram!
Berkenye sarkon fordult, de Gyökér tüntetően megköszörülte a torkát.
— Ja, és Pinduri százados...
— Igenu-ramm!
Gyökér arcáról lehámlott a bíborszín árnyalat, s mintha egy cseppet
zavarban lett volna.
— Szép volt ez az életmentés vagy mifene. Randábban is végződhetett
volna. Sokkal randábban.
Berkenye arca sugárzott a plexi alatt. Lehet, hogy a végén mégsem rúgják ki
a Defiből...
— Köszönöm, uram!
Gyökér röffent egyet, s arcára visszatért a rőtes alapszín.
— Most pedig tűnés, ne is lássam, amíg nincsen tele varázserővel a füle
hegyéig!
Berkenye felsóhajtott. Micsoda nagylelkűség!
— Igen, uram. Indultam.

NEGYEDIK FEJEZET: LEÁNYRABLÁS

 Artemis a helyszínnel volt a legnagyobb gondban — honnan teremtsen elő
egy tündefit. A tündérek e furfangos csoportozata — tudj' isten mióta — itt
cselleng a földgolyón, s
még sincs róluk egyetlen fotó, egyetlen kockányi videó. Még hamisítvány
sem, à la Loch Ness. A társaság nem kifejezetten barátkozó természetű,
viszont roppant ügyes. Még soha senki nem tudta megkaparintani a tündérek
aranyát. Persze mindeddig a Könyvet sem. Ha viszont már nálunk a kulcs, a
rejtvény nem is annyira bonyolult.
Artemis a dolgozószobájába rendelte a két Butlert, s épp egy apró pulpitus
mögül szónokolt nekik.
— Vannak bizonyos szertartások, amiket minden tündérnek el kell végeznie,
hogy varázsereje megújuljon magyarázta.
Butler és Juliet úgy bólogattak, mintha Artemis a tartós szárazság várható
gazdasági következményeit ismertette volna.
Artemis átfuttatta ujjai közt a Könyv másolatának lapjait, s kiválasztott egy
szakaszt.

— „Megannyi varázsod a földben ered,

Köszönettel tartozol, ezt ne feledd!
Telehold, ős-tölgy, kanyaros vizű part:
Ha varázsmagot itt szedsz, ásd oda majd,
Hol a messzi vidék vize más ízű már,
S adományod a földhöz visszatalál."

Becsukta a szöveget. — Értitek?

Butler és Juliet buzgón bólogatott tovább, bár tekintetükre időközben sűrű
köd telepedett.
Artemis sóhajtott. — A tündefit kötik bizonyos szertartások. Hozzátenném,
igen sajátságos szertartások. Segíthetnek abban, hogy egyikőjük nyomára
rábukkanjunk.
Juliet jelentkezett, mint az iskolában, pedig négy évvel idősebb volt
Artemisnél.
— Nos?
— Szóval, az van, Artemis — kezdte tétován, ujja körül egy szőke hajtincset
csavargatva, amit jó pár környékbeli fajankó őrülten vonzónak szokott találni.
— Ez az izé, a tündérekkel, tudja...
 Artemis fancsali képet vágott. Ez már rosszul kezdődik. A lényeget, Juliet!
— Szóval a tündérek. Ugye tudja, hogy csak a mesében vannak?
Butler arca összerándult. Ő tehet róla, senki más. Nem avatta be húgát az
akció részleteibe.
Artemis rosszallóan nézett a testőrre.
— Butler nem beszélt még neked erről?
— Nem. Miért, kellett volna neki?
— Persze, hogy kellett volna. Talán attól félt, hogy ki fogod nevetni.
Butler kényelmetlenül feszengett. Valóban, pontosan ettől félt. Juliet volt az
egyetlen élőlény, aki kínos rendszerességgel kinevette. Az emberiség
nagyobbik fele ezt csak egyszer tehette meg. Először és utoljára.
Artemis megköszörülte a torkát. — Akkor hát folytassuk! Egyelőre tételezzük
fel, hogy létezik a tündérnép, s én nem vagyok holdkóros idióta.
Butler óvatosan bólintott, de Juliet nem látszott igazán meggyőzöttnek.
— Helyes. Tehát, ahogy mondottam, a tündéreknek egy elég sajátos
szertartást kell elvégezniük ahhoz, hogy varázserejük megújhodjon. Az én
értelmezésem szerint egy magot kell szedniük egy ősi tölgyről, egy folyó
kanyarulatában. S mindezt teliholdkor.
Butler szemében halovány fény kezdett derengeni. — Tehát csak annyit kell
tennünk...
— .. .hogy végigfuttatunk egy keresőrutint a meteorológiai műholdak adatain,
amit már meg is tettem. Ha hiszitek, ha nem, nincs is olyan sok ősi tölgy, ha
ősinek a száz évesnél öregebbeket tekintjük. Ha beszámítjuk a folyókanyart
és a teliholdat is, összesen százhuszonkilenc olyan hely van az országban,
amit érdemes megvizsgálnunk.
Butler elvigyorodott. Megfigyelés! Az úrfi végre kezd az ő szája íze szerint
beszélni.
— Bizonyos előkészületeket kell tennünk, mielőtt vendégünk megérkezik —
mondta Artemis, s átnyújtott egy géppel írt A4-es lapot Julietnek. — Ezeket a
módosításokat kell elvégezni a pinceszinten. Legyen rá gondod, Juliet!
Pontosan úgy, ahogy ide van írva.
— Igen, Arti.
Artemis összevonta a szemöldökét, de csak egy hangyányit. Bizonyos
okoknál fogva, melyeket még ő sem ismert kellőképpen, nem nagyon bánta,
ha Juliet ugyanúgy becézi, mint az anyja.
Butler elgondolkozva vakargatta az állat. Artemis észrevette a mozdulatot.
— Kérdés?
 — Artemis, a Ho Si Minh-városi kobold...
Artemis bólintott. — Tudom. Hogy miért nem őt raboltuk el?
— Igen, uram.
— S'samo város romjai alól kiástak egy hetedik századi kéziratot, Csi Lun A
Nép Kalendáriuma című munkáját. Eszerint „ha egy tündér szeszt fogyaszt a
Sárnép társaságában", vagyis a mienkben, „örökre meghal fivérei és nővérei
számára." Tehát semmi nem garantálta, hogy az a bizonyos tündér akár egy
uncia aranyat is megért volna nekik. Bizony nem, öreg barátom! Nekünk friss
hús kell. Világos?
Butler bólintott.
— Helyes. Van itt néhány kellék, amiket be kell szerezned holdfényes sétáink
számára.
Butler átfutotta a lapot: tábori alapfelszerelés, néhány szemhéjemelő pecek,
semmi meglepő, de mi ez itt...
— Napszemüveg? Éjszaka?
Mikor Artemis úgy mosolygott, ahogyan most is, az ember azt várta, hogy
mindjárt vámpír agyar nő ki a szájából.
— Igen, Butler, napszemüveg. Higgy nekem!
És Butler hitt. A legcsekélyebb habozás nélkül.

Berkenye beizzította a fűtőszálat kezeslábasában, és négyezer méterre

emelkedett. Kolibri szárny tele tankkal! Négy piros sáv a töltésjelzőn — több
mint elegendő egy gyors kiránduláshoz Európa szárazföldi részén és a
Britszigeteken keresztül. Persze a szabályzat szerint, ha csak lehet, víz felett
kell repülni, de Berkenye sohasem tudott ellenállni a vágynak, hogy útközben
megkocogtassa a legmagasabb alpesi csúcs hósipkáját.
A ruha megvédte Berkenyét a legdurvább elemektől, de még így is érezte a
csontig hatoló hideget. A Hold hatalmasnak látszik erről a magasságról,
felszínén jól látszanak a kráterek. Ma éjjel teljesen kerek — varázslatos
telihold! A Határőrségnek nemigen lesz ma nyugta a felszínvágy gyű törte
tündérektől, akik ilyenkor ezerszám özönlenek elő a föld alól,
megállíthatatlanul. Nagy részük fel is jut sikerrel, hogy aztán egész éjszaka
fent randalírozzon. A földköpenyi illegális alagutak hálózzák keresztül-kasul, s
képtelenség lenne mindet ellenőrzés alatt tartani.
Berkenye az olasz partokat követte Monacóig, onnan az Alpokon át
Franciaország belseje felé vette az irányt. Imádott repülni, mint minden tündér.
A Könyv tanúsága szerint a tündéreknek valaha saját szárnyuk is volt, de ez
— a koboldoké kivételével — az evolúció során visszafejlődött. Az egyik
elmélet szerint a Nép a repülő dinoszauruszoktól származik, talán a
pterodactylustól. Felsőtestük csontrendszere jórészt megegyezik azokéval. Ez
az elmélet magyarázatot adna a lapockákon található apró csontdudorokra is.
Berkenye eljátszadozott a gondolattal, hogy bekukkant a párizsi
Disneylandbe. A TÜN számos titkosügynöke állomásozott ott, többségük a
Hófehérke-részleghez beosztva. Egyike volt ez azon ritka helyeknek, ahol a
Nép észrevétlen sétafikálhatott az emberek között. De ha valami turista
véletlenül lekapja, s a fotó az interneten köt ki, Gyökér azon nyomban
lefokozza. Berkenye egy lemondó sóhaj kíséretében átrepült a tűzijáték
színpompás zuhataga felett.
A Csatorna felett Berkenye alacsonyan szállt, egyik habtaréjos hullámtól a
másikig szökellve. Hívta a delfineket, akik meg is jelentek, s a vízből ki-
kiugrálva tartották vele a lépést. Látta kifakult bőrüket, vöröslő fekélyeiket a
létükön — a szennyezett tengervíz éktelen nyomait. Mosolygott, de közben
majd megszakadt a szíve. A Sárnép még meglakol mindezért.
Végül felködlött előtte a part: az ősi föld, Éiriú, az idők bölcsője. A bolygó
legvarázslatosabb helye. Itt történt, tízezer évvel ezelőtt, hogy az ősi
tündérnemzetség, a Dé Danann csatát vívott Fomori-démonokkal, s a
varázsvihar nyers erejével kivájta a híres Óriások Útját. Itt áll a Lia Fáil-szikla,
a világ köldöke, ahol a tündérkirályokat, s később az ember Ard Rít is
megkoronázták. Sajnos a Sárnép is itt a legfogékonyabb a varázslatra, s
emiatt jóval többször pillantja meg a tündéreket, mint a világ többi részén. Még
szerencse, hogy a világnak az a bizonyos többi része meg van győződve
arról, hogy az írek hibbantak, s erre az írek maguk egy pillanatig sem
próbálnak rácáfolni. Például a fejükbe vették, hogy minden tündér egy bödön
aranyat hurcol magával, amerre csak jár. Igaz ugyan, hogy a TÜN-nek —
tisztjei kockázatos munkája miatt — van egy elkülönített váltságdíjalapja, de
abból senki emberfia el nem vett soha még egy parányi darabkát sem. Ettől
függetlenül az ír lakosság körében továbbra is nagy népszerűségnek örvend
az össznépi délibáb-kergetősdi s az a rendületlen hit, hogy egyszer
megnyerhetik a természetfeletti lottót.
Mindezzel együtt, ha van emberfajta, akik iránt a Nép érez némi vonzódást,
akkor azok az írek. Talán hóbortos voltuk, talán a vigasság — vagy ahogy ők
nevezik, a craic — iránti lelkes odaadásuk miatt. Ha pedig netán a Nép
atyafiságban állna az emberekkel, ahogy egy másik elmélet állítja, a szálak
valószínűleg akkor is a Smaragdszigetre vezetnek.
 Berkenye felütötte a térképet csuklólokátorán, és varázshelyek pásztázására
állította. A legjobb nyilván a Tara volna, közel a Lia Fáilhoz, de egy ilyen éjjel,
mikor az érvényes vízummal felszerelt hagyományőrző tündéregyletek teljes
tagsága ott táncikál a szent kegyhely körül... na ne! Ezt jobb lesz kihagyni.
Volt egy másik helyszín nem messze, a délkeleti part közelében. Légi úton
könnyen megközelíthető, de távoli és kietlen a földhözragadt emberek
számára. Berkenye csökkentette a hajtóerőt, és nyolcvan méterre ereszkedett.
Átsuhant egy torzonborz fenyőerdő felett, s hamarosan holdfényes mezőre ért.
Egy folyó ezüst szalagja osztotta kétfelé a földeket, s a kanyargó part egy
hajlatában ott állt a büszke tölgy.
Berkenye ellenőrizte lokátorán az életjeleket. Miután úgy ítélte, hogy a tehén
két réttel odébb nem jelent komoly veszélyt, kikapcsolta a motort, és
levitorlázott a halni más fa tövébe.

Négy hónap az őrhelyen. Még Butler, a született profi is rettegni kezdett a

hosszú, nyirkos, rovarcsípéses éjszakáktól. Szerencsére nem volt minden éjjel
telihold.
Mindig ugyanaz a történet — kuporognak a fóliabevonatú rejtekhelyen,
Butler időnként ellenőrzi a műszereket, Artemis pedig a távcsőre tapad
rendületlenül. Meg kell süketülni a csendtől. Butler legszívesebben
fütyörészne vagy beszélgetne, csak történjen már valami, ami megtöri ezt a
természetellenes némaságot. De Artemis rendíthetetlen. Nem tűr el semmit,
ami elterelhetné vagy elaltathatná a figyelmét—, elvégre üzletről van szó.
Ezen az éjszakán délkeleten portyáztak. Megközelíthetetlenségben verte az
összes eddigi helyeket. Butlernek háromszor kellett fordulnia, míg áthurcolta a
teljes felszerelést egy kerítés fölött, egy ingoványon és két mezőn. Nadrágja
és cipője ronggyá ázott. És most ülhet a leshelyen, nadrágjában a tocsogó,
poshadt lével. Bezzeg Artemis megint kieszelt valamit, hogy teljesen
makulátlan maradjon.
A rejtekhely zseniális konstrukció volt, olyannyira, hogy komoly érdeklődés
mutatkozott — különösen katonai képviseletek részéről — a gyártási jogok
iránt. Artemis viszont eltökélte, hogy a szabadalmat egy sportszergyártó
multinak fogja majd eladni. Többszörösen ízelt üvegszálbordázatra feszítették
fel a gumírozott polimerfóliát. A fólia — hasonló ahhoz, amit a NASA-nál
használnak — bent tartja a hőt a szerkezet belsejében, és megakadályozza,
hogy az álcázott külső felszín túlmelegedjen, így aztán nem kell tartani attól,
hogy a hőre érzékeny állatok felfedezik. Az ízületeknek köszönhetően a
leshely úgy mozog, mintha folyna, kitölt minden mélyedést, amibe belerakják.
Azonnali fedezék és támaszpont — csak lerakod a tépőzáras zsákot egy
lyukba és megrántod a zsinórt.
De most a világ összes zseniális ötlete sem tudta volna feldobni a
hangulatot. Artemist bántotta valami. A mélykék szemek sarkából szétfutó idő
előtti ráncokban olvasni lehetett.
Sok éjszakányi eredménytelen őrködés után Butler végül összeszedte a
bátorságát, és megszólalt.
— Artemis, — kezdte bizonytalanul — tisztában vagyok azzal, hogy nem az
én dolgom, de látom, hogy valami nincs rendben. Ha volna bármi, amiben
segíthetek...
Artemis egy darabig nem szólt egy szót sem, és Butler, ahogy nézte,
egyszerre egy kisfiú arcát látta maga előtt. Egy fiúét, akivé Artemis válhatott
volna.
— Az anyám, Butler — mondta végül. — Azon tűnődöm, fog-e még valaha...
Ebben a pillanatban a mozgásérzékelő vörös fénye villogni kezdett.

Berkenye felakasztotta a szárnyat egy alacsony ágra, majd lecsatolta

sisakját, hogy füleit kissé megszellőztesse. Vigyázni kell a tündefülekkel — pár
óra a sisakban, s máris hámlani kezdenek. Megmasszírozta a fülcsúcsokat.
Egyik sem korpás. Használ a napi rendszeres hidratálás, amit egyes férfi
TÜN-tisztek még hírből sem ismernek. Ha levetik sisakjukat, nagy, hófehér
pelyhek szállingóznak, mint Mendes téli estéken.
Berkenye egy percig csak állt, és gyönyörködött a tájban. Írország tényleg
megkapóan szép. Még a Sárnép sem volt képes tönkretenni — eddig. Majd
száz vagy kétszáz év múlva, esetleg... A folyó ezüstje szelíden kígyózott
előtte, s a víz bukdácsolva sikálta a sziklás medret. Feje felett a tölgyfa ágai
egymásnak feszültek, és halkan nyikorogtak a friss szélben.
De munkára! Ha majd végzett a dolgával, bámészkodhat kedvére egész
éjjel. Egy mag... Kéne egy mag. Berkenye óvatos lábmunkával szétseperte az
elszáradt leveleket és gallyakat az agyagos talajról, majd lehajolt, s ujjai
összezárultak egy makk sima héja körül. Ugye, nem is volt olyan nehéz?
Nincs is más hátra, mint elültetni egy másik helyen, és úgy visszatér a
varázserő, hogy több se kell.

Butler ellenőrizte a hordozható radart, s levette a hangerőt, nehogy a műszer

elárulja hollétüket. A vörös sáv fájdalmas közönnyel pásztázta a képernyőt,
ám egyszer csak... Egy villanás! Álló alak a fánál. Felnőttnek túl alacsony,
gyerek nem lehet az arányok miatt. Felemelt hüvelykujjai mutatta Artemisnek,
hogy kapás van.
Artemis bólintott, s felcsatolta a foncsorozott napszemüveget. Butler követte
gazdája példáját, majd lepattintotta a kupakot fegyvere infratávcsövéről.
Nyílpuskája volt, de nem a hagyományos fajta. Egy kenyai elefántvadász
személyes igényeinek megfelelően alakították ki, s egy Kalasnyikov
lőtávolságával és tűzgyorsaságával. Butler egy figyelmetlen
kormánytisztviselőtől vette meg az orvvadász kivégzését követően, fillérekért.
Begyakorolt, nesztelen mozdulatokkal kúsztak ki az éjszakába. Az apró
figura leakasztott egy szerkentyűt a válláról, és leemelte sisakját emberinek
még véletlenül sem nevezhető fejéről. Butler duplán a csuklójára tekerte a
puska hevederét, és bekapcsolta a teleszkópot, mire a figura hátának közepén
megjelent egy vörös pont. Artemis biccentett, a komornyik pedig meghúzta a
ravaszt.
És bár erre az esély egy a kismillióhoz, mégis az történt, hogy ugyanebben a
pillanatban az alak földig hajolt.

Valami elsüvített Berkenye feje felett, s ez a valami megcsillant a

holdfényben. Berkenyének volt elegendő harctéri jártassága, hogy felismerje a
helyzetet, és egy szemvillanás alatt összegömbölyödjön, minimalizálva a
célfelületet.
A fatörzs kínálta fedezék felé hengeredéit, s már pisztollyal a kézben ért
oda. Agya lázasan kutatott lehetséges magyarázatok után. Ki a fene lőhet rá,
és főleg, miért?
Valami várt rá a fa mellett. Ez a valami nagyjából akkora volt, mint egy hegy,
csak leheletnyivel fürgébb.
— Helyes kis parittya! — vigyorgott Berkenyére, s a Neutrínó 2000 eltűnt
szeneslapát méretű markában.
Berkenyének az utolsó nanoszekundumban sikerült kimenekíteni ujjait,
mielőtt kettétörtek volna, mint a nyers makaróni.
— Nem hinném, hogy a feltétel nélküli megadás gondolata foglalkoztatná —
szólt egy hang a háta mögött
Berkenye megperdült, az alkarok harci alaphelyzetbe lendültek.
— Hát nem! — sóhajtott a fiú túljátszott hangsúllyal. — Alig hinném.
Berkenye felöltötte legelszántabb képét.
— Emberfia! Tovább egy tapodtat se! Nem tudod, mivel játszol...
 A fiú nevetett. — Azt hiszem, tündérlány, kettőnk közül kegyed van kevésbé
tisztában a helyzettel.
Tündérlány? Tehát tudja róla, hogy tündér!
— Varázserőm van, sárféreg! Elegendő, hogy granulált kutyagumit csináljak
belőled is meg a gorilládból is.
A fiú egy lépéssel közelebb jött. — Kemény szavak ezek, kisasszony! Kár,
hogy minden alapot nélkülöznek. Ha volna önnél varázserő, ahogyan állítja,
már réges-rég használta volna. De nincs. Gyanítom, hogy már jó ideje nem
végezte el a szükséges Szertartást, s így fogytán van az energiája.
Berkenye elképedt. Itt áll előtte egy ember, akinek szent titkok dőlnek a
szájából, csak úgy, mellékesen. Ez rettenetes! Katasztrofális! Ha a tündérek
mélyvilági jelenléte az emberek tudomására jutott, a háború már csak idő
kérdése. Sürgősen tennie kéne valamit, de csupán egyetlen fegyvere maradt.
A delej a varázslás legalacsonyabbrendű formája, s már egy fikarcnyi
varázserő is elég hozzá. Elvétve egyik-másik embernek is lehet hozzá némi
érzéke. A segítségével még egy végsőkig kitikkadt tündér is képes úgy elbánni
tetszőleges emberi lénnyel, hogy az illető köpni-nyelni nem tud.
Berkenye összevonta a koponyaalapjába varázsereje-legutolsó cseppjeit.
— Emberfia, — kántálta lassan, s hangja hirtelen erős basszus árnyalatot
kapott — ugyanazt akarod, amit én...
Artemis mosolygott a tükörfelületű szemüveg mögött. — Én ebben nem
lennék ennyire biztos — mondta, és alig észrevehetően biccentett.
Berkenye érezte, hogy egy tű átüti kezeslábasa keményített szövetét, és
vállába ereszti a nyílméreg és a borostyánklorid-alapú nyugtató keverékét. A
világ egy pillanat alatt szivárványos buborékokká csúszott szét, s Berkenye,
akárhogy próbált, nem tudott már elszakadni egyetlen, szétfolyó gondolatától:
honnan tudhatták? Ez kerengett lejárt lemezként fejében, ahogy
öntudatlanságba süppedt. Honnan tudhatták? Honnan tudhatták? Honnan...
Artemis látta a fájdalmat a lény szemében, ahogy a fecskendőtű a bőr alá
hatolt, s egy pillanatra elfogta a kétely. Nőnemű tündefi — mindenre számított,
csak erre nem. Nő, mint Juliet vagy Anya. Aztán a pillanat elmúlt, s ő ismét
önmaga volt.
— Szép lövés — mondta, s lehajolt, hogy megvizsgálja az alélt tündért.
Kétségkívül lány. S egész csinos is... A maga hegyes módján.
— Uram!
— Hmm?
 Butler a lény sisakjára mutatott. Ott feküdt, ahová a tündér ejtette, csak a
teteje látszott ki az avarból. Zümmögő hang szüremlett elő belőle.
Artemis a szíjánál fogva felemelte a szerkentyűt, hogy megkeresse az
energiaforrást.
— Ó, hát itt volnánk! — Óvatosan húzta ki foglalatából a kamerát, a lencsét
végig eltartva magától. — Tündértechnológia. Lenyűgöző — dünnyögte maga
elé, s kipattintotta helyéből az elemet. A kamera felnyüszített, majd kimúlt. —
Nukleáris áramforrás, ha nem tévedek. Vigyázzunk, nehogy alábecsüljük az
ellenfél táborát!
Butler bólintott, és becsúsztatta a foglyot egy gyapjúzsákba. Egy újabb
dolog, amit cipelhet keresztül a két réten, az ingoványon meg a kerítés fölött.

ÖTÖDIK FEJEZET: BEVETÉSBEN ELTŰNT

Gyökér őrnagy egy különlegesen ártalmas gombaszivaron kérődzött. Ettől a

siklóban utazó marcona deszantosok jelentős részét az ájulás környékezte.
Még a gúzsba kötött troll éktelen bűze is rózsaillat volt ehhez képest. Persze
senki nem szólt egy árva szót sem; a főnök érzékenyebb volt, mint egy
begennyedt ülepkelevény.
Bezzeg Kisgebe különös gyönyörűséggel szállt szembe felettesével.
— Egy tapodtat se tovább azzal az odakozmált, avas kapadohánnyal! —
nyerítette, ahogy Gyökér visszaért a Vezérlőbe. — A gépek nem bírják a
füstöt!
Gyökér savanyú pofát vágott, s meg volt róla győződve, hogy Kisgebe az
orránál fogva vezeti. Ezzel együtt nem merte kockáztatni a számítógépes
rendszer összeomlását egy riadó kellős közepén, így szivarját elnyomta egy
épp arra haladó manó kávéscsészéjében.
— Na, Kisgebe, mi ez az állítólagos riadó? Ne mondd, hogy nincs minden
rendben!
A kentaur hajlamos volt túlpörögni a legjelentéktelenebb apróságokat is.
Egyszer azért rendelt el fokozott készültséget, mert leálltak a műholdas földi
vevőállomásai.
 — Akkor nem mondom. Minden rendben — nyugtatta meg Kisgebe. — Vagy
mit is akarok mondani... gáz van! Nagy gáz.
Gyökér nyombélfekélye fortyogni kezdett, mint a kitörni készülő vulkán.
— Milyen nagy?
Kisgebe behozta Írországot a Eurosaton. — Elveszítettük a kapcsolatot
Pinduri századossal.
— Miért is nem vagyok egyáltalán meglepve? — nyögte Gyökér tenyerébe
temetve arcát.
— Az Alpok felett még megvolt.
— Alpok? Miért, szárazföld felett ment?
Kisgebe bólintott. — Szabályellenes, tudom. Mégis ezt csinálja mindenki.
Az őrnagy kelletlenkedve adott neki igazat. Ki lenne képes ellenállni annak a
látványnak. Újonc korában őt ugyanezért a szabálysértésért rendelték
kihallgatásra.
— Oké, tovább! Mikor veszítettük el?
Kisgebe megnyitott a képernyőn egy videoablakot.
— Ez jött Berkenye sisakkamerájáról. Ez itt a párizsi Disneyland...
A kentaur előretekercselt.
— Delfinek, blablabla, ír partvidék. Itt még nincs baj. Nézd, itt bejön a képbe
a lokátora. Pinduri százados varázshelyet keres. Az ötvenhetes pirosra vált,
elindul arrafelé.
— Miért nem a Tarához?
— A Tarához? — fújtatott Kisgebe. — Az északi félgömb összes tündehippije
ott táncol a Lia Fáil körül a teliholdnál. Csak úgy hemzseg a sok árnyvéd,
mintha az egész hely víz alatt lenne.
— Remek — röffentett Gyökér fogcsikorgatva. — Volnál szíves tovább
mutatni?
— Persze. Ne fújd fel magad! — Kisgebe áttekert pár percnyi anyagot. — Ez
az. Itt a lényeg... Szép sima leszállás, szárny a faágra. Berkenye leveszi a
sisakot.
— Szabályzatellenes — vágott közbe Gyökér. — A TÜN-tisztek soha nem
távolíthatják el...
— TÜN-tiszt soha nem távolíthatja el a fejfedőjét földfelszín feletti
tevékenység esetén, kivéve a nevezett fejfedő meghibásodásának
fennforgását — segített Kisgebe. — Valóban, őrnagy, mindnyájan tudjuk, mit
mond a szabályzat. De mondd a szemembe, hogy neked még sosem esett jól
egy teli tüdő friss levegő néhány óra repkedés után!
 — Hát jó, azt azért nem mondom — ismerte be Gyökér. — Kisgebe, mi az
istennyila vagy te? A szőrös nénikéje ennek a sviháknak, vagy mi a bánat?
Mutasd már a lényeget!
Kisgebe elégedetten somolygott a tenyere mögött. A munkájából adódó
kevés kiváltság egyike, hogy menetrendszerűen felpiszkálhatja Gyökér
vérnyomását. Más nem venné ehhez a bátorságot, hisz mindenki pótolható,
csak Kisgebe nem. A semmiből építette fel a rendszert, s ha valaki más csak
egyszer is megpróbálná elindítani, egy rejtett vírus a nyakába rohasztaná az
egészet.
— A lényeg. Ez az. Nézd! Berkenye hirtelen eldobja a sisakot, ami nyilván
kamerával lefelé ér földet, mert innentől nincsen kép. Hangunk még van,
úgyhogy azt felerősítem.
Kisgebe felnyomta a hangerőt, kiszűrve a háttérzajokat.
— Nem csúcsminőség. A mikrofon a kamerába van beépítve, s most együtt
túrják a sarat.
— Helyes kis parittya! — mondta egy hang. Határozottan emberi hang. És jó
mély: ez rendszerint nagyot jelent.
Gyökér szemöldöke kérdőjelet rajzolt a homlokára. — Parittya?
— Szleng, lőfegyvert jelent.
— Ja? — Aztán a szavak értelme hirtelen beléhatolt. — Pinduri százados
elővette a fegyverét!
— Várjál csak! Lesz még rosszabb is.
— Nem hinném, hogy a feltétel nélküli megadás gondolata foglalkoztatná —
mondta egy másik hang. Hallatára az őrnagynak libabőrös lett a háta. — Hát
nem! — folytatta a hang. — Alig hinném.
— Ez súlyos — mondta Gyökér szokatlanul sápadt arccal
— Úgy tűnik, kitervelték. Ez a két baromarcú lesben állt és várt rá. Hogy a
fenébe lehetséges ez?
Berkenye hangja hallatszott a hangszóróból, az a jól ismert, mindenre
elszánt hang. Az őrnagy felsóhajtott: legalább annyit megtudtak, hogy él.
Aztán újabb rossz hírek következtek, amint a felek kölcsönös fenyegetőzései
során kiderült, hogy a második humanoid szokatlanul otthon érzi magát a
tündérügyek terén. — Tud a Szertartásról!
— Most jön a legrosszabb.
Gyökérnek leesett az álla. — Még ennél is rosszabb? Ismét Berkenye hangja
hallatszott. Ezúttal a delej semmivel össze nem téveszthető tónusában.
— Most elkapta őket! — rikkantott Gyökér.
 Ám úgy tűnt, mégsem. A delej nem csak hogy hatástalan maradt, de mintha
a titokzatos páros még élvezte is volna.
— Ez minden, ami Berkenyétől érkezett — mondta Kisgebe. — Az egyik
sárlény babrál kicsit a kamerával, azután se kép, se hang.
Gyökér gyűrött homlokát dörzsölgette. — Nem sok nyomot hagytak. Nincs
képünk, még egy nevünk sincs. Nem lehetünk száz százalékig biztosak abban
sem, hogy mi történt.
— Akarsz biztos lenni benne? — kérdezte Kisgebe visszatekercselve a
felvételt. — Itt van a bizonyíték.
Beindította a videót.
— Most figyelj! Teljesen lelassítom. Másodpercenként egy kocka.
Gyökér közel hajolt a képernyőhöz, hogy még a pixeleket is ki tudja venni.
— Pinduri százados leszáll. Leveszi a sisakját, és a hóna alá csapja. Lehajol,
feltehetően azért, hogy felvegyen egy makkot, és... most!
Kisgebe rátenyerelt az „Állj" gombra, kimerevítve a képet. — Látsz valami
szokatlant?
Az őrnagy nyombelében háborgó vulkán végképp eltökélte, hogy kitör. Volt
valami a képernyő jobb felső sarkában. Első ránézésre fénynyalábnak tűnt, de
hogy honnan jött ez a fény, vagy miről verődött vissza, az nem volt követhető.
— Ki tudod nagyítani?
— Naná, majd nem.
Kisgebe körbejelölte a kérdéses területet, s felnagyította négyszeresére. A
fénycsóva betöltötte a képernyőt.
— Jaj, ne! — sóhajtotta Gyökér.
A szemük előtt, reptében a monitorra fagyva, egy altatólövedék képe
rajzolódott ki. Semmi kétség: Pinduri Berkenye százados harc közben tűnt el.
Nagy valószínűséggel meghalt, de legjobb esetben is ellenséges erők
fogságába esett.
— És a nyomjelző? — nézett az őrnagy Kisgebére.
— Megvan. Erős jel. Északnak tart, óránként nyolcvan kilométerrel.
Gyökér egy percre elhallgatott, a stratégián töprengett.
— Teljes riadó! Rángasd ki a Deszantot az ágyából, rendeld ide őket és
készítsd fel egy felszíni bevetésre! Teljes harcászati apparátusra van
szükségem, és egy csomó technikusra. Rád is, Kisgebe. Lehet, hogy ezúttal
az időt is blokkolnunk kell.
— Vettem, őrnagy! Akarsz Defit előreküldeni?
Gyökér bólintott. — Eltaláltad.
 — Berendelem Televény századost. Ő az egyes számú felderítőnk.
— Nem — mondta Gyökér. — Ehhez az ügyhöz a leges-legjobbra van
szükségünk, és az én vagyok. Reaktiválom magamat.
Kisgebe annyira meglepődött, hogy még a szokásos szellemdús
megjegyzés is elmaradt.
— Te akarsz... fel akarsz...?
— Bizony, Kisgebe. Ne játszd a meglepettet! Több sikeres felderítést
hajtottam végre, mint bárki a Defi történetében. Ráadásul Írországban kaptam
az alapkiképzést. Még a cilinderes-furkósbotos, régi szép időkben.
— Na igen, de az ötszáz évvel ezelőtt volt, te pedig már az idő tájt sem voltál
épp zsenge hónapos retek, s akkor még finoman fejeztem ki magam.
Gyökér arcán vészjósló mosoly terült el. — Ne aggódj, Kisgebe! Még mindig
tetőtől talpig fitt vagyok. A fiatalságomat pedig majd pótolom egy ágyúval.
Most pedig készíts elő egy kabint! A következő kitöréssel megyek.
Kisgebe tette, amit főnöke mondott, a legkisebb szellemeskedés nélkül.
Mikor az őrnagynak az a bizonyos fény megvillan a szemében, az ember jobb
ha ugrik, és tartja a száját. De volt egy másik oka is Kisgebe csendes
szolgálatkészségének. Csak most jutott el igazán a tudatáig, hogy Berkenye
nagy bajban lehet. A kentaurok nehezen barátkoznak, s Kisgebe félt, hogy
elveszíthet valakit kevés barátja közül.

Artemis számított néhány műszaki újdonságra, de a tündértechnikának arra

a kincsesbányájára gondolni sem mert volna, ami most a terepjáróban a lába
előtt hevert.
— Lenyűgöző — dünnyögte. — Most rögtön abba is hagyhatnánk az akciót,
és még úgy is egy vagyont kereshetnénk a szabadalmi jogokon.
Artemis egy kéziszkennerrel letapogatta az öntudattalan elf mandzsettáját,
majd betáplálta a talált tündérbetűket a PowerBook fordítóprogramjába.
— Ez egyfajta nyomjelző. Ezek szerint ennek a tündefinek a társai máris a
nyomunkban vannak.
Butler nyelt egyet. — Máris, uram?
— Úgy tűnik. Vagy legalábbis a jeladó nyomában...
Artemis hirtelen elhallgatott, szeme a semmibe révedt, mialatt koponyája
belsejében pattant az elektromos szikra, s röppent a szapora agyhullám.
— Butler!
A komornyik érezte, hogy felgyorsul a pulzusa. Ismerte ezt a hangszínt. Itt
valami készül.
 — Igen, Artemis?
— Az a japán bálnavadászhajó. Amelyiket lefoglaltak a kikötői hatóságok.
Még mindig ott áll a dokkoknál?
Butler bólintott.
— Igen, azt hiszem.
Artemis a mutatóujja köré tekerte a lokátor pántját.
— Helyes. Vigyél oda minket. Azt hiszem, ideje megmutatni apró
barátainknak, hogy pontosan kivel is van dolguk.

Gyökér a TÜN felső vezetésére oly kevéssé jellemző gyorsasággal ütötte rá

a pecsétet saját reaktiválási kérelmére. Rendszerint hosszú hónapokon át
vándoroltak a Defi-egységbe irányuló felvételi kérvények, mire a hervasztóan
unalmas értekezletek valamelyikén döntöttek sorsuk felől. Még szerencse,
hogy Gyökérnek volt egy hangyányi befolyása a parancsnokra.
Isteni érzés volt visszavedleni gyakorló egyenruhába, s Gyökérnek még arról
is sikerült meggyőznie magát, hogy a kezeslábas nem lett derékban szűkebb,
mint annak idején. Az a hupli a hasánál, magyarázta magának, amiatt van,
hogy telegyömködték a cuccot ki tudja miféle szerkentyűkkel. Számára ezek
az új ketyerék mintha nem is léteztek volna. Az őrnagyot csak két dolog
érdekelte: a szárny a hátán és a csípőjére szíjazott többfázisú, vízhűtéses,
triplacsövű mordály — a leghatékonyabb kézi lőfegyver, amióta a világ világ.
Jóllehet, nem volt épp mai darab, de tucatnyi tűzharcban kitartott Gyökér
mellett, aki most ismét harcosnak érezhette magát a társaságában.
A Berkenye pozíciójához legközelebb eső kürtő az E1-Tara volt. Nem
mondhatni, hogy ideális hely egy titkos küldetés szempontjából, de nincs idő a
felszínen bóklászni, amikor a hold már csak két órán át világít. Ha van rá
egyáltalán esély, hogy ez a rohadt ügy még pirkadat előtt elrendeződik, hát
csakis úgy, hogy alaposan belehúznak. Lefoglalta az E1-es siklót a legénység
számára, kiütve belőle egy turistacsoportot, mely a várólista tanúsága szerint
már két éve erre a napra volt előjegyezve.
— Még mit nem! — mordult Gyökér az üdülésügyi megbízottra. — Sőt,
leállíttatom az összes nem létfontosságú járatot is, míg a jelen válság véget
nem ér.
— És az mikor lesz? — vinnyogta az ingerült gnómhölgy, s noteszát úgy
suhogtatta a feje felett, mint aki panaszt készül tenni valamiért.
Gyökér kiköpte a szivarvéget, és gondos alapossággal széttaposta cipője
sarkával. A célzás igencsak egyértelmű volt.
 — A kürtők akkor fognak megnyílni, asszonyom, amikor én jónak látom —
dörögte az őrnagy. — És ha most nem takarodik az utamból a fluoreszkáló
uniformisával együtt, akkor elszedem a működési engedélyét, és lecsukatom,
mert akadályozott egy TÜN-tisztet.
Az üdülésügyi megbízott összetöppedt, s ijedten hátrálni kezdett Gyökér
elől, magában hisztérikus átkokat szórva saját bugyirózsaszín egyenruhájára.
Kisgebe már a kapszulánál volt, s a helyzet komolysága ellenére nem bírt
visszatartani egy derűs nyihogást, mikor Gyökér finoman ringatózó pocakját
közeledni látta a testhezálló kezeslábasban.
— Biztos vagy te ebben, őrnagy? Egy kabinban rendszerint csak egy utas
tartózkodhat.
— Mi a francot beszélsz? — csikorgatta a fogát Gyökér. — Egyes egyedül...
Ekkor észrevette Kisgebe jelentőségteljes pillantását a hasán.
— Ja, hehe! Nagyon szellemes! Állítsd le magad, Kisgebe. Tudod jól, az én
türelmem is véges!
Üres fenyegetés volt ez, tudták mindketten. Kisgebe nemcsak a
kommunikációs hálózatot építette fel a semmiből, de a kitörés-előrejelzés
területén is úttörő munkát végzett. Fejlesztései nélkül az emberi technológia
könnyen lépést tarthatott volna a tündérivel.
Gyökér beszíjazta magát a kabinba. Nem ám félévszázados járgány a
parancsnoknak! Ez a jószág csak most jött le H szerelősorról. Ezüstösen
csillog-villog; az új, fogazott vezérsíkok automatikusan érzékelik a
magmaáram erősségét. Kisgebe újítása, természetesen. Úgy száz éven
keresztül a kentaur erősen futurisztikus hangulatú utastereket tervezett a
kapszulákba rengeteg neonnal és műanyaggal. Később valahogy feltámadt
benne a retrospektív hajlam, s diófa műszerfalakat kezdett tervezni
bőrkárpittal. Gyökér ezt a régimódi berendezést valami különös módon
megnyugtatónak találta.
Megmarkolta a botkormányokat, s hirtelen rádöbbent, milyen rég is volt,
hogy utoljára vágtatott a tűzcsikón. Kisgebe észrevette arcán a szorongást.
— Ne aggódj, főnök! — mondta a megszokott cinizmus nélkül. — Olyan,
mint egyszarvún lovagolni. Ha egyszer megtanultad, soha nem felejted el.
Gyökér hitetlenkedve dörmögött. — Na, kezdjük az előadást, — motyogta —
mielőtt még meggondolom magam.
Kisgebe behúzta az ajtót, a szívógyűrűk ráharaptak, s a pneumatika
szisszenve zárta le a bejáratot. A kvarcüveg kémlelőn át Gyökér arca zöldes
árnyalatban derengett. Nem tűnt valami félelmetesnek, épp ellenkezőleg.
 Artemis kisebbfajta tábori műtétet hajtott végre a tündérjeladón. Nem volt
egyszerű mutatvány bármit is megváltoztatni rajta anélkül, hogy tönkretenné a
szerkezetet. A technológia a leghatározottabban inkompatibilis volt az
emberivel. Artemisnek egyetlen lehetősége maradt: szívsebészet
jégcsákánnyal.
Először is ki kellett nyitni azt az átkozott vackot. A csavarfejek sem a
hagyományos sem a csillagcsavarhúzókkal nem álltak szóba. Még Artemis
verhetetlen imbuszkulcs készletében sem akadt olyan, amelyik fogást talált
volna az apró barázdákon. Gondolkodj futurisztikusan, mondta magának
Artemis. Fejlett technológia meg ilyenek...
Pár perc csendes elmélkedés után beugrott a megoldás Mágnescsavarok!
Elég kézenfekvő. De hogy hozzunk létre forgó mágneses mezőt egy terepjáró
platóján? Képtelenség Az egyetlen lehetőség — egy egyszerű mágnes
segítségével kézzel kihajtani a csavarokat a helyükből.
Artemis kivadászott egy apró mágnest a szerszámosdoboz valamelyik
rekeszéből, s mindkét végét odapróbálta a csavarfejekhez. A negatív pólus
hatására kissé mocorogni kezdtek. Ennyi már elég is volt ahhoz, hogy egy
tűhegyű fogó segítségével apránként kiemelje őket, s a lokátor borítólapja
megadta magát.
Az áramkör parányi volt, sehol egy forrasztási csepp. Valami más
kötőanyagot használnak. Ha volna rá idő, talán megfejthetné a herkentyű
működési elvét, de így rögtönöznie kell. Kénytelen lesz mások
figyelmetlenségére építeni: a Nép talán épp abban hasonlít leginkább az
emberekre, hogy csak azt látja, amit látni akar.
Artemis a jeladót felfelé fordítva az utastér világítása elé tartotta — áttetsző
volt. Kissé polarizált fény, a célnak azonban épp megfelel. Félretolt egy
kötegnyi csillogó drótocskát, s a helyükbe csusszantott egy gomblyukkamerát.
A borsószem nagyságú adóvevőt egy cseppnyi szilikonnal rögzítette. Otromba
eljárás, de remélhetőleg hatásos.
A mágnescsavarok megfelelő szerszám híján sikeresen ellenálltak a
visszatuszkolásukra tett szórványos kísérletnek, így Artemis kénytelen volt ezt
a problémát is ragasztással megoldani. Nyomot hagy, de nem túl feltűnő,
hacsak nem vetik szigorú vizsgálat alá a lokátort. S mi van, ha mégis? Akkor
legfeljebb elveszít egy olyan lépéselőnyt, amivel idáig amúgy sem számolt.
Amint beértek a városba, Butler lekapcsolta a reflektort.
 — Közeledünk a dokkokhoz, Artemis — szólt hátra a válla felett. — Ezen a
környéken már könnyen belefuthatunk a Vám- és Adócsoport egyik őrjáratába.
Artemis bólintott. Van benne valami. A kikötőben virágzik a bűnözés, az
ország csempészáruinak több mint ötven százaléka itt ér partot, ezen a
kicsiny, félmérföldes szakaszon.
— Akkor elterelő hadművelet, Butler. Csak két percre lesz szükségem.
A lakáj figyelmesen bólintott.
— A szokásos?
— Akár. Süsd ki magad, s üsd ki magad... Vagy inkább mégse!
Artemis zavartan pislogott. Ez már a második szójáték fél éven belül! S az
első, amit más is hall. Jó lesz vigyázni... Gyerekeskedésnek helye nincs!

A dokkmunkások cigarettát sodortak. Nem kis teljesítmény ólmosbot méretű

ujjakkal, de megoldható. Na és, mi van akkor, ha néhány szál barna dohány
leesik a durva macskakőre? A tasakokat kartonszám árulta egy apró emberke,
aki az áraihoz elfelejtette hozzáadni a jövedéki adót.
Butler odasomfordált a társasághoz, szemét eltakarta a sapka ellenzője.
— Hideg van, mi? — szólította meg az egybegyűlteket.
Senki nem felelt. Rendőrök minden elképzelhető alakban és méretben
előfordulhatnak.
A hatalmas idegen nem tágított. — Még dolgozni is jobb lehet, mint
ácsorogni ebben a fagyban.
Az egyik munkásnak nyilván meghűlhetett az agya, mert egyetértőleg
bólogatni kezdett. Társa oldalba bökte.
— Bár szerintem — folytatta a jövevény — ti, lányok, még a büdös életben
nem dolgoztatok rendesen végig egyetlen napot sem.
Válasz most sem jött. De most már azért nem, mert a rakodómunkások
szája tátva maradt a megrökönyödéstől.
— Na ja, hát tényleg elég szánalmas egy csürhe vagytok úgy kinézetre —
folytatta derűsen Butler. — Jó, nem kétlem, hogy valaki a nagy ínség idején
férfinak nézhetett titeket, de a mai normák szerint alig vagytok több, mint egy
rakás csenevész tengeri ugorka.
— Arrrrgh... — hangzott az egyik fickó szájából. Nagyjából ennyire futotta
tőle.
Butler felvonta a szemöldökét. — Argh? Szánalmas és artikulálatlan: szép
kombináció. Anyukátok biztos nagyon büszke lenne, ha hallaná.
 Az idegen átlépett egy bűvös határt. A legények anyját emlegette. Most már
semmi sem menthette meg a veréstől, hacsak az nem, hogy nyilvánvalóan
buggyant. Egy buggyant — aránylag jól fejlett nyelvezettel.
Az emberek eltaposták cigarettájukat, és lassan félkörbe rendeződtek. Hatan
egy ellen... Szegénykék! De Butler még nem fejezte be.
— Mielőtt bármibe belefognánk, hölgyeim, tisztázzuk: nincs karmolászás,
nincs köpködés, és pláne nincs panaszkodás anyucikának.
Ez volt az utolsó csepp. Ordítva, egy emberként rontottak rá. Ha támadás
előtt csak egy kicsit is megfigyelik ellenfelüket, észrevehettek volna, hogy
lábát enyhén berogyasztja, és súlypontját lejjebb engedi. Megláthatták volna
azt is, hogy a zsebekből előkúszik két kéz, melyek mind méretre, mind
formára péklapáthoz voltak hasonlatosak. De egyikőjük sem figyelt Butlerre,
annyira el voltak foglalva egymással, nehogy végül egyedül maradjanak a
rohamban.
Az elterelő hadművelet lényege az, hogy feltűnő. Nagyhangú, durva —
egyáltalán nem Butler stílusa. Ha őt kérdezik, legszívesebben egy
nyílpuskával szedte volna le az urakat egyenként, ötszáz méterről. Ha ez nem
lehetséges, ha a közvetlen kapcsolat elkerülhetetlen, akkor a tarkó
ideggócaira hüvelykujjai mért erős döfés lenne a megfelelő ügymenet — halk,
mint a suttogás. Ezzel viszont az egész testedzés értelmét vesztené.
Így aztán Butler kénytelen volt neveltetésével teljesen ellentétes módon,
démoni vijjogás közepette a legútszélibb harci elemeket alkalmazni.
Útszélinek nevezzük ezeket a fogásokat, de azt nem mondhatjuk, hogy ne
lettek volna nagyon is hatásosak. Tán egy Shaolin-pap elébe vágón volna a
kevésbé kifinomult mozdulatok egyikének-másikának, ezek az emberek
azonban nem voltak képzett ellenfelek. Hogy őszinték legyünk, még teljesen
józannak sem voltak nevezhetők.
Az első rögtön egy fordulásból elkövetett nyakleves kár vallottjaként szállt ki
a versenyből, majd a testőr két másiknak segített lefejelni egymást, akár egy
rajzfilmben. A negyediket szégyenszemre egy becsúszó szereléssel sikerült
levennie a lábáról. De a slusszpoént Butler az utolsó kettőre tartogatta — a
hátuk mögé penderült, elkapta a grabancukat, s bevágta őket a Dublini-
öbölbe. Nagy csobbanás, óbégatás, szitkozódás — az összhatás tökéletes.
Két fényszóró döfte át egy konténer árnyékának sötét-jel, majd egy hatósági
autó hajtott végig csikorogva a rakparton. Ahogy az várható volt, a Vám- és
Adócsoport őrjárata. Butler ádáz vigyorral tűnt el egy sarok mögött. Már
messze járt, mire az ügynökök feltűzték jelvényüket és megkezdték a
vizsgálatot. Nem mintha bármi értelme lett volna a kérdezősködésnek. „Akkora
volt, mint egy ház!" — ilyen és ehhez hasonló személyleírásokkal nem sokat
lehet kezdeni.
Mire Butler a kocsihoz ért, már Artemis is visszajött a hajóról.
— Bravó, öreg barátom! — mondta. — Habár úgy vélem, szegény
harcművészet-senseid megfordult a sírjában. Becsúszó rúgás? Hogy tehettél
ilyet?
Butler az ajkába harapott, és kifarolt a kikötőből. A felüljárónál nem állta
meg, hogy le ne nézzen a zűrzavarra, amit okozott. A hatóság emberei épp
egy bőrig ázott rakodómunkást rángattak kifelé a szennyes vízből.
Artemisnek valami miatt nyilván szüksége volt erre az elterelő hadműveletre.
De Butler tudta, hogy nincs értelme megkérdezni, miért. Gazdája nem árulta el
terveit senkinek, csak ha úgy érezte, eljött az ideje. Ha pedig egyszer Artemis
Fowl úgy érezte, akkor többnyire el is jött.

Gyökér remegve szállt ki a kapszulából. Ifjúkorában mintha mindez egész

másképpen ment volna. Amúgy annak idején sokkal keményebb volt. Nem
volt spéci polimerpáncélzat, sem automatikus segédhajtómű, és főképp nem
voltak külső monitorok. Volt helyette zsigeri ösztön és egy csepp varázslat.
Gyökér valahogy jobban szerette azt a régi módit — a tudomány hajlamos
mindenből kiölni a lelket.
Kibaktatott az alagúton az állomásra. Mint kiemelt célállomáson, a Tarán
külön várócsarnok állt az utasok rendelkezésére. Egyedül Mentsvárból heti hat
sikló futott be ide, no persze nem a kürtőkön. A fizető turisták nem voltak oda
a gondolattól, hogy egy kapszulában zötykölődhetnek, kivéve, ha egy kis
illegális disneylandi kiruccanásról volt szó.
A tündérerőd csordultig volt teliholdturistákkal, akik zokon vették a járatok
felfüggesztését. A felbőszült manók épp a jegyárusító pult fedezéke mögé
szorítottak egy rémült koboldot.
— Ne engem vegzáljanak! — visította a kobold — Ott jön az elf, akit
keresnek.
Reszkető, zöld ujjával a közeledő őrnagyra mutatott. A manóhad Gyökér felé
fordult, de amint megpillantották a triplacsövű stukkert a csípőjén, már
fordultak is tovább.
Gyökér felkapta az asztali mikrofont a pult mögül, s addig húzta, amíg a
zsinór engedte.
 — Na ide figyeljenek! — mordult a csőcselékre, s érdes hangja visszhangot
vert a csarnokban. — Gyökér őrnagy vagyok a TÜN-től. Súlyos helyzet alakult
ki odafent, s tudnám értékelni a civil lakosság, vagyis az önök együttműködési
készségét.
Először is: megkérném önöket, hogy fejezzék be a hablatyolást, mert nem
hallom a saját gondolataimat.
Gyökér kis szünetet tartott, kíváncsi volt, kérésének lesz-e foganatja. Lett.
— Másodszor szeretném, ha önök mindnyájan, beleértve a nyafogó
gyerekeket is, lecsüccsennének a padokra, amíg én tovább nem állok. Akkor
aztán visszajöhetnek óbégatni és tuszkolodni. Vagy amit a civilek csinálni
szoktak, úgy általában.
Gyökért nemigen lehetett kifinomult diplomáciai érmékkel vádolni.
Legalábbis nem valószínű, hogy bárki valaha is erre vetemedett volna.
— És ha van itt valami góré, jöjjön ide! De azonnal!
Gyökér a pultra lökte a mikrofont. A begerjedt hangfal dobhártyaszaggató
sípolása volt a fájdalmas következmény. A következő pillanatban már egy
kifulladt elf-lidérc félvér hajlongott a könyökénél.
— Tehetünk valamit önért, őrnagy úr?
Gyökér bólintott, vaskos szivart csavarintva az orra alatti résbe.
— Nyissanak meg ide egy közvetlen alagutat. Nem akarok a Határőrséggel
veszkődni. Amint a Deszant megérkezik, szállítson mindenkit vissza a
mélyvilágba.
Az állomásfőnök nyelt egyet. — Mindenkit?
— Igen. Beleértve az állomás személyzetét is. És vigyenek mindent, amit
elbírnak. Teljes evakuáció. — Elhallgatott, és belebámult az állomásfőnök
mályvaszínű szemébe. — Nem hadgyakorlat!
— Úgy érti...
— Úgy — mondta Gyökér, és elbattyogott a bejárati rámpa irányában. — A
Sárnép nyíltan ellenséges cselekményt hajtott végre. Nem tudni, mi várható.
Az elf-lidérc félvér figyelte, ahogy Gyökér eltűnik a szivarfüst ködében.
Nyíltan ellenséges cselekmény? Ez akár háborút is jelenthet. Bepötyögte
könyvelője számát a rádiótelefonba.
— Kéreg? Igen, itt Nimbusz. Minden siklóállomás-részvényemet eladom.
Igen, mindet. Erős a gyanúm, hogy az ár hamarosan zuhanórepülésbe kezd.

Pinduri Berkenye százados úgy érezte, mintha egy szivattyúféreg húzná

kifelé az agyát a fülén keresztül. Próbált rájönni, mi okozhatja ezt a gyötrelmet,
de a memória még nem tartozott a működő funkciói közé. A légzés és az egy
helyben fekvés volt minden, amire képes volt.
Ideje megpróbálkozni egy szóval. Valami alkalomhoz illő egyszerűvel.
Segítség, döntötte el, ez lesz a jó választás. Vett egy reszkető lélegzetet, és
kinyitotta a száját.
— Sulmmplumms... — közölték a hűtlen ajkak fölényes hanyagsággal. Nem
jó. Sikertelen kísérlet még egy személyiségzavaros gnóm mércéjével is.
Mi folyik itt? Hanyatt fekszik, erőtlenebb testtel, mint egy pudvás retek. Mi
tehette ezt vele? A vakító fájdalom szélén egyensúlyozva Berkenye
megpróbálta összeszedni a gondolatait.
A troll? Az lett volna? A troll marcangolta szét a vendéglőben? Ez sok
mindent megmagyarázna. De nem. Mintha derengene valami az ősi földdel
kapcsolatban. Meg a Szertartással. És valami nyomja a bokáját.
— Hello!
Egy hang. Nem az övé. Nem is tündehang.
— Ébren vagy már?
Az egyik európai nyelv. Latin? Nem... angol. Angliában volna?
— Szerintem az a nyíl meg is ölhetett volna. Az idegenek belső felépítése
különbözik a mienkétől. Múltkor láttam a tévében.
Micsoda zagyvaság! Idegenek, felépítés? Miről karattyol ez itt?
— Jól nézel ki! Mint Muchacho Mária, tudod, a mexikói törpe pankrátor.
Berkenye felnyögött. A jelek szerint cserbenhagyta a nyelvérzéke. Ideje
megnézni, miféle őrülettel van dolga. Minden energiáját a feje elülső részébe
összpontosítva résnyire kinyitotta az egyik szemét. Szinte ugyanabban a
pillanatban be is csukta. Úgy tűnt, egy óriási szőke légy bámul le rá.
— Ne ijedj meg! — mondta a légy. — Napszemüveg.
Berkenye kinyitotta mindkét szemét. A szerzet egy ezüstös szemet ütögetett.
Nem, nem szemet, szemüveget. Tükörszemüveget. Mint azok ott ketten...
Áradva törtek utat az emlékképek; hiányzó részek zökkentek vissza az
egészbe, mint mikor egy kombinációs zár lamellái a helyükre billennek. Két
humanoid elrabolta a Szertartás közben. Két ember, akik egyedülállóan sokat
tudnak a tündérek belső ügyeiről.
Berkenye újfent beszélni próbált. — Hol... hol vagyok?
A humanoid elragadtatva kacarászott, kezeit egymáshoz csapkodta.
Berkenye a körmeit figyelte: hosszúak, festettek.
— Te tudsz angolul? Melyik nyelvjárás? Úgy hangzik, mintha mindből lenne
benne egy csipetnyi.
 Berkenye szenvedő arcot vágott, a lány hangjától úgy érezte, mintha
dugóhúzót tekergetnének sajgó agyában. Felemelte a karját. A jeladó sehol.
— Hol a holmim?
A lány megfenyegette a mutatóujjával, ahogy a rossz kölköket szokás.
— Artemis el kellett, hogy vegye a kicsike pisztolyodat, meg a többi
játékszert, nehogy véletlenül megsértsd magad.
— Artemis?
— Artemis Fowl. Az egész az ő ötlete volt. Mindig minden az ő ötlete.
Berkenye elkomorult. Artemis Fowl. Valamiért ettől a névtől kirázta a hideg.
Rossz ómen. A tündérek megérzései sohasem alaptalanok.
— Értem fognak jönni, ugye tudod? — mondta, s a szavak csikorogtak
kiszáradt ajkai közt. — Fogalmatok sincs róla, mit tettetek.
A lány a homlokát ráncolta. — Teljesen igazad van. Fogalmam sincs, mi
folyik itt. Úgyhogy ne is fáraszd magad azzal, hogy megpróbálsz kiborítani.
Berkenye összevonta a szemöldökét. Nyilvánvaló, hogy semmi értelme
szópárbajt vívni ezzel az egyeddel. A delej az egyetlen esélye, de az
fényvisszaverő felületekkel szemben hatástalan. Hogy az ördögbe jöttek rá
erre ezek az emberek? Később majd megfejti. Most ki kéne találni, hogyan
varázsolja le erről a kelekótya tyúkról a foncsorozott napszemüvegét.
— Egész helyes emberlány vagy — kezdte mézesmázos hangon.
— Nahát, köszike...?
— Berkenye.
— Nahát, köszike, Berkenye. Benne voltam egyszer a helyi lapban is.
Megnyertem a versenyt! Én voltam „Miss Cukorrépa-Fesztivál
Ezerkilencszázkilencvenkilenc".
— Tudtam! Természetes szépség. Fogadjunk, hogy a szemed is gyönyörű.
— Mindenki azt mondja — bólintott Juliet. — A szempillám, akár az órarugó!
Berkenye sóhajtott. — Bárcsak láthatnám!
— Miért is ne?
Juliet ujjai a szemüveg szárára fonódtak. Aztán elbizonytalanodott.
— Talán mégsem kéne.
— Miért nem? Csak egy pillanatra.
— Nem is tudom. Artemis azt mondta, hogy nem szabad levennem.
— Soha nem fogja megtudni.
Juliet a falra szerelt ipari kamerára mutatott.
— Dehogyisnem, rájönne! Artemis mindenre rájön. — A tündérhez hajolt, s
halkan hozzátette: — Néha az az érzésem, mintha az agyamba is belelátna.
 Berkenye elfintorodott. Ez az Artemis már megint beleköpött a levesébe.
— Na! Csak egy pillanatra... Mi bajod lehet belőle?
Juliet úgy tett, mintha gondolkozna. — Gondolom, semmi. Leszámítva
persze, hogy megpróbálsz majd lenyomni azzal a delej nevű izével. Ennyire
hülyének nézel?
— Van még egy ötletem — mondta Berkenye, s a hangja nagyon komoly
volt. — Miért is nem kelek fel innét, csaplak fejbe, és veszem le rólad azt a
nyavalyás szemüveget?
Juliet önfeledten hahotázott, mint aki a legnagyobb képtelenséget hallotta az
életben. Még a könnye is kicsordult a nevetéstől.
— Jó vicc, tündérlány!
— Halálosan komolyan mondom, emberlánya!
— Na, ha olyan komolyan mondod, — sóhajtott Juliet, s kecses ujjával
benyúlt a szemüveg mögé, hogy kikotorjon a szeme sarkából egy
könnycseppet — akkor két dolog. Az egyik: Artemistől tudom, hogy amíg
emberi építményben tartózkodsz, azt kell tenned, amit mi akarunk. És én azt
akarom, hogy maradj ott, azon a priccsen.
Berkenye lehunyta a szemét. Már megint stimmel. Honnan szedi ez a
népség az információit?
— És a másik: — Juliet ismét mosolygott, de ezúttal volt valami a kivillanó
fogakban, ami a bátyjára emlékeztetett. — A másik az, hogy ugyanabban a
kiképzésben részesültem, mint Butler, és majd meghalok azért, hogy végre
valakin kipróbálhassam, amit tudok.
Hát azt majd meglátjuk, emberlánya, gondolta Berkenye. Pinduri százados
még nem volt ereje teljében, ráadásul valami apró dolog nyomta a bokáját. Ha
valóban az, amire gondol, ez az apróság egészen más mederbe terelheti az
eseményeket.

Gyökér őrnagy sisakmonitora rá volt hangolva a Berkenye lokátorába épített

nyomjelző frekvenciájára. Az őrnagy Dublin felé vette az irányt, de az út
hosszabb ideig tartott, mint gondolta. Az új típusú szárny felszerelése a
megszokotthoz képest nehezen ment, és az sem használt az őrnagy
röpképességének, hogy elhanyagolta az ismétlő-kurzusokat. Megfelelő
magasságból letekintve majdnem rá bírta illeszteni a plexijén foszforeszkáló
térképet a valóságos dublini utcákra. Majdnem.
— Kisgebe, te felfuvalkodott tenyészmén! — vakkantotta bele a
sisakmikrofonba.
 — Gond van, főnök? — jött a repedtfazékválasz.
— Gond? Még te mondod? Mikor frissítetted utoljára a Dublin-fájlokat?
Gyökér fülébe cuppogó hangok szűrődtek a fejhallgatón át. Úgy tűnt,
Kisgebe éppen ebédel.
— Bocs, főnök. Rögtön elbánok ezzel a makacs répával... Mmh... Dublin,
lássuk csak. Hetvenötben... Ezernyolcszázhetvenötben.
— Sejtettem! A hely azóta teljesen átalakult. Az emberek még a partvonal
alakját is megváltoztatták.
Kisgebe egy időre elhallgatott. Gyökér szinte látta maga előtt, ahogy küzd a
problémával. A kentaur nem örült, ha az a vád érte, hogy rendszerének
bármely része elavult.
— Oké — mondta végül. — A következőt fogjuk csinálni. Van egy Szkópunk
egy olyan távközlési műholdhoz, melynek ellátottsági görbéje metszi Írország
partvonalát.
— Értem — motyogta Gyökér, és egy szót sem értett.
— A múlt heti pásztázás adatait közvetlenül a plexidre fogom küldeni egy e-
mailben. Szerencsére az új sisakokban már mindben van videokártya.
— Szerencsére.
— Az lesz a kényes pontja az egésznek, hogy sikerül-e összehangolnom a
repülési mintádat a videojellel.
Gyökérnek elege lett. — Mennyi idő, Kisgebe?
— Oöö... Két perc, plusz-mínusz.
— Plusz-mínusz micsoda?
— Tíz év, ha a számításaim tévesek.
— Akkor jobb, ha nem azok. Körözök, amíg ki nem derül.
Százhuszonnégy másodperc múlva a fekete-fehér modell eltűnt Gyökér
plexijéről, s helyét átvette a város nappali műholdképekből összegyúrt színes
hasonmása. Ha Gyökér megmoccant, vele mozdult, s együtt mozdult vele a
Berkenye nyomjelzőjét követő piros fényjel is.
— Lenyűgöző — mondta Gyökér.
— Mi történt, főnök?
— Mondom, lenyűgöző — rikoltotta Gyökér. — Csak el ne bízd magad!
Az őrnagy hallotta, ahogy a terem megtelik nevetéssel, s rájött, hogy
Kisgebe az imént kihangosította a szavait. Minden jelenlévő hallhatta, amint a
kentaur munkáját dicséri. Ezért mostantól legalább egy hónapig nem szól
hozzá. De még így is megérte. A kapott kép teljesen naprakész volt. Ha
Pinduri századost egy épületben tartják fogva, a számítógép még
háromdimenziós modellt is tud kreálni hozzá sebtiben. Bolondbiztos. Kivéve
ha...
— Kisgebe, a nyomjelzőfény lement a partról. Mi a fene van?
— Csónak vagy hajó, uram, én legalábbis erre tippelnék, úgy elsőre...
Gyökér átkozódott, hogy erre nem magától jött rá. Nyilván megint folyik a
szokásos röhécselés a Vezérlőben. Persze, hogy hajó volt. Gyökér lejjebb
ereszkedett pár száz métert, míg a homályos körvonalak átderengtek a
ködfátylon. Első ránézésre bálnavadász. A technika fejlődhetett a századok
során, de a szigony szigony maradt, ha a föld leghatalmasabb emlőseinek
lemészárlása volt a cél.
— Pinduri százados odabent van, Kisgebe. A fedélzet alatt. Mit tudsz
mutatni?
— Semmit, uram. Nem állandó építmény. Mire lenyomoznánk a
regisztrációját, rég késő lenne.
— Termikus képet, esetleg?
— Nem, parancsnok. A hajótest legalább ötven éves. Nagyon magas
ólomtartalom. Már az első réteg is áthatolhatatlan. Attól tartok, most csak
magadra számíthatsz.
Gyökér a fejét rázta. — Azok után a milliárdok után, amit a részleged
felzabált? Figyelmeztess, hogy nyirbáljam meg a költségvetésedet, ha
hazaértem.
— Igen, uram — jött ezúttal sértett hangú válasz. Kisgebe nem szerette, ha a
büdzséjével tréfálnak.
— Állítsd a deszantegységet teljes készültségbe! Azonnal bevethető
állapotban akarom látni őket.
— Igenis, uram.
— Helyes. Végeztem.
Gyökér egyedül maradt. Az igazat megvallva jobb szerette így. Technika
kilőve. Nem nyihog a fülébe beképzelt kentaur. Csak egy tündér, az esze és
esetleg egy cseppnyi varázslat.
Gyökér megbillentette a polimerszárnyat, s a ködréteg alá lebbent. Nem kell
óvatoskodnia. Az árnyvéd láthatatlanná teszi emberi szemek számára. Még
egy lopakodó-érzékelő radaron sem látszana belőle több egy alig észrevehető
torzulásnál. Az őrnagy alábukott egészen a hajókorlátig. Randa egy járgány
volt, az egyszer biztos.
Halál és gyötrelem szaga terjengett a véráztatta fedélzeten. Sok nemes lelkű
teremtmény pusztult el itt; meghaltak és feltrancsíroztattak pár darab
szappanért és egy kis fűtőolajért. Gyökér a fejét csóválta — annyira barbárok
az emberek!
Berkenye nyomjelzőfénye most szaporábban villogott. A közelben van.
Nagyon közel. Valahol, kétszáz méteres körzeten belül kell lennie Pinduri
századosnak, remélhetőleg eleven kiadásban. Viszont innen már Kisgebe
modellje nélkül kell meglelnie a hozzá vezető utat a hajó belsejében.
Gyökér óvatosan a fedélzetre ereszkedett, bakancsa cuppogott a száraz
szappan és bálnazsír keverékétől enyhén ragacsos acélfelületen. A hajó
kihaltnak tűnt. Nincs őr a mólón, üres a fedélzetmester helye a parancsnoki
hídon, lény sehol. De sosem árt az elővigyázatosság. Gyökér keserű
tapasztalatokból tudta, hogy az emberek képesek a legváratlanabb
pillanatokban előbukkanni, szinte a semmiből. Egyszer a deszantegységnek
segített valami kapszula roncsait leoperálni egy alagút faláról, mikor meglátta
őket egy csapat barlangász. Mekkora fejetlenség volt! Tömeghisztéria,
száguldozós hajtóvadászat, memóriatörlés nagyüzemben. Potom kilencszáz
darab. Gyökér beleborzongott. Az ilyen éjszakák évtizedeket lopnak el egy
tündér életéből.
Az őrnagy, továbbra is árnyvédetten, tokjába csúsztatta a szárnyat, s gyalog
ment tovább a fedélzeten. A monitoron életnek semmi nyoma, de ahogy
Kisgebe mondta, a hajótest ólomtartalma magas, még a festék is ólomalapú!
Az egész hajó egy úszó ökokatasztrófa. A lényeg, hogy akár egy egész
zászlóalj rohamosztagos is lehet a hajó gyomrában, a sisakkamera sosem fog
rájuk bukkanni. Roppant biztató! Még Berkenye nyomjelzője is egy
árnyalatnyival gyengébb jelet ad, pedig abból egy nukleáris mikroelem löki az
impulzusokat. Gyökérnek nem tetszett mindez, egy cseppet sem. Csigavér,
korholta magát, árnyvédett vagy! Nincs élő ember, aki megláthatna.
Gyökér benyomta az első lengőajtót, mely könnyen, szinte zajtalanul nyílt, s
beszimatolt a levegőbe. A zsanérokat bálnazsírral kente a Sárnép, az a
minden határon túl elfajzott csőcselék!
Mielőtt végképp ellepte volna a folyosó sötétjének ragacsos pácleve, Gyökér
lecsapta az infravörös filtert. Na ja, néha nem jön rosszul a technika, de ezt
nem árulja el Kisgebének. A csővezetékek és rácsozatok rengetegén
természetellenes vörös fény áradt szét. Néhány perc múlva már bánta is, hogy
bármi szépet gondolt a kentaur tudományáról. Az infraszűrő annyira
összezavarta térérzékét, hogy immár a második kiálló U-vasba verte be a
fejét.
 Még mindig semmi életjel — sem emberi, sem tündér! Állati annál inkább.
Főleg rágcsálók. Képzeld csak el, hogy a fejed alig több mint egy méterrel
emelkedik a föld fölé egy jókora patkány ekkor komoly veszélyforrás.
Legfőképp azért, mert a patkány azon kevés állatfaj egyike, amely egyszerűen
átlát a tündérek árnyvédjén. Gyökér lecsatolta a pisztolyt, és hármasra állította
— azaz közepesen nyersre, ahogy házon belül nevezik. Egy patkánynak oda
is pörkölt, s az füstölgő üleppel tovanyargalt, hogy figyelmeztesse a többieket;
amúgy nem esett komoly baja, annyit viszont megtanult belőle, hogy nem
tanácsos ingerült tündérek előtt lábatlankodni.
Gyökér gyorsított léptein. Ez a hely ideális csapda. Előtte vaksötét, az
egyetlen kijárat pedig jócskán a háta mögött — a felderítő rémálma. Ha egy
beosztottját ilyen vakmerőségen kapná, tüstént lefokozná, s mégis vannak
válságos helyzetek, melyek megkívánják a józan kockázatvállalást. Ez a
parancsnoklás lényege.
A nyomjelzőt követve jó pár ajtót maga mögött hagyott mindkét oldalon. Még
tíz méter. Acélajtó zárta le a folyosót, mögötte Pinduri százados vagy a
holtteste.
Gyökér vállát az ajtónak vetette, s az simán kinyílt. Rossz jel. Aki élő foglyot
őrizget, zárja az ajtókat. Az őrnagy ötösre állította a pisztolyt, és belépett. A
fegyver lágyan zümmögött. Ezen a fokozaton elég egyetlen lövés, s egy
kifejlett elefántbika se szó, se beszéd, elpárolog.
Berkenyének se híre, se hamva. Nem mintha bármi másnak volna. Üres
hűtőraktár — csillogó jégcsapok lógnak mindenfelé a csőrendszer
labirintusáról. Gyökér lélegzete apró jégkristályokkal felhőcskéket rajzolt a
szája elé. Milyennek láthatná egy humanoid ebben a pillanatban? Lehelet,
lélegző test nélkül...
— Nahát! — mondta egy ismerős hang. — Vendégünk érkezett.
Gyökér fél térdre vágódott, s fegyverét a hangforrásra szegezte.
— Nyilván az elbitangolt tiszteteket jöttél kiszabadítani.
Az őrnagy egy verejtékcseppet pislogott ki a szeméből
Verejték? Ebben a hidegben?
— Nos, úgy vélem, rossz helyre jöttél.
A hang mesterségesen fémes volt: kierősített beszédhang. Gyökér
ellenőrizte lokátorán az életjeleket. Semmi. Ebben a kamrában biztos nem.
Valahonnan figyelik a mozgását. Lehet, hogy van egy kamera ott fent, a
csővezeték rengetegbe rejtve, ami áthatol a tündérárnyvéden?
— Hol vagy? Mutasd magad!
 Az emberi lény kajánul felnevetett. Hangja természetellenesen visszhangzott
a hatalmas hodályban.
— Ó, nem. Még nem, tündér barátom, de nagyon is hamar. És hidd el, nem
fogsz örülni neki.
Gyökér követte a hang irányát. Beszéltessük még ezt az, embert...
— Mit akarsz?
— Hmm. Hogy mit akarok? Azt is megtudod nemsokára.
A rakodótér közepén egy alacsony ládán aktatáska állt
A táska nyitva volt.
— Egyáltalán, miért akartad, hogy ide jöjjek?
Gyökér pisztolyával megpiszkálta a táskát. Nem történt semmi.
— Azért, hogy tartsak neked egy bemutatót.
Gyökér a nyitott táska fölé hajolt. Benne habszivacs párnán
vákuumcsomagolású holmi feküdt, meg egy URH-adó. A tetején Berkenye
lokátora. Gyökér felsóhajtott. Berkenye TÜN-tiszt, nem adhatta át felszerelését
önként senkinek.
— Miféle bemutatót, te elmebeteg őrült?
Ismét a hideg nevetés.
— A céljaim iránti teljes eltökéltség bemutatóját.
Gyökér ekkorra már bőven elkezdhetett volna aggódni saját testi épségéért,
ha a Berkenyéé felett érzett aggodalma nem kötötte volna le túlságosan.
— Ha csak egy kisujjal is hozzáértél a tisztem füle hegyéhez...
— A te tiszted? Nahát, a felsőbb vezetést üdvözölhetjük köreinkben? Milyen
megtisztelő! Annál jobb érzés, hogy kifejthetem az álláspontomat.
Gyökér fejében elhallgattak a vészharangok.
— Miféle álláspontodat?
Az alumínium hangszóróból áradó hang komoly volt, mint egy radioaktív
vihar.
— Azt az álláspontomat, kicsi tündérember, hogy nem olyan ember vagyok,
akivel szórakozni lehet. Most pedig, ha megtenned, hogy vetsz néhány
pillantást a csomagra...
Az őrnagy vetett rá jó néhány pillantást. Eléggé nehezen meghatározható
alakja volt. Lapos, mint egy tábla gyurma vagy... Jaj, ne!
A szigetelés alatt felgyulladt egy vörös lámpa.
— Repülj, kicsi tündér! — mondta a hang. — És mondd meg a barátaidnak,
hogy Második Artemis Fowl köszönti őket!
 A vörös lámpa mellett zöld jelek kezdtek ketyegve váltakozni. Gyökér
felismerte őket, még az Akadémián tanulták humanológia-előadásokon. Mik is
ezek? Számok... Csökkenő sorrendben... Visszaszámlálás!
— O'korni! — mordult fel Gyökér. (Ezt a tündeszót nincs értelme lefordítani,
mert a cenzúra úgyis kihúzná.)
Megfordult, és rohant felfelé a folyosón Artemis Fowl gúnyos hangjával a
hátában.
— Három — mondta az ember. — Kettő...
— O'korni! — ismételte Gyökér.
A folyosó visszafelé sokkal hosszabbnak tűnt. A csillagos ég egy darabkája
bekandikált a nyitott ajtón. Gyökér beüzemelte a szárnyat. Ez lesz csak a
műrepülés, a Kolibri fesztávja alig kisebb, mint a folyosó átmérője.
— Egy.
Szikrák sercentek, ahogy az elektromos szárny végig karcolt egy kiálló
csövet. Gyökér megpördült a levegőben, egyenesbe vágódott, és
hangsebességre kapcsolt.
— Zéró... — mondta a hang. — Bumm!
A vákuumcsomagolású dolog belsejében a detonátor szikrája alágyújtott egy
kilogramm színtiszta Semtexnek. A vakító robbanás egy nanoszekundum alatt
felzabálta a környező oxigént, s tovahömpölygött a legkisebb ellenállás
irányában, vagyis pontosan Gyökér TÜN-őrnagy után.
Gyökér lecsapta a plexit, és csutkára kihúzatta a motort. Még pár méter az
ajtóig. Csak az a kérdés, ki ér oda elsőként — a tündér vagy a tűzgolyó.
A tündér ért előbb oda. Éppen csak. Érezte, hogy a robbanás ereje
megropogtatja a törzsét, amint megkezdi a hanyattbukfencet. A láng
belekapott kezeslábasába, és körülnyaldosta a lábát. Gyökér folytatta a
manővert, s pár pillanattal később belecsapódott a jeges vízbe. Káromkodva
törte át a vékony jégréteget.
Felette a bálnavadászhajót teljesen elborították a lángok.
— Parancsnok! — szólt egy hang a fülesből. Kisgebe volt, ismét vételbe
került. — Parancsnok, helyzetjelentést kérek!
Gyökér megelégelte a víz nedves vendégszeretetét, s a levegőbe
emelkedett.
— A helyzetem, Kisgebe, leírhatatlanul siralmas. Ess neki a
számítógépeidnek! Minden létezőt tudni akarok egy bizonyos Artemis Fowlról,
s mindezt még azelőtt, hogy visszaérnék a támaszpontra.
— Igenis, parancsnok. Indultam.
 Semmi sziporka. Még Kisgebe is érzékelte, hogy ez nem az a pillanat.
Gyökér háromszáz méteren lebegett. Alatta a lángoló bálnavadász körül
éjjeli lepkeként rajzottak a különféle tűzoltójárművek. Az őrnagy leporolt
néhány elszenesedett szövetdarabot a könyökéről. Ezért még csúnyán
megfizet ez az Artemis Fowl, fogadkozott, arra az egyre mérget vehet!

HATODIK FEJEZET: OSTROMÁLLAPOT

Artemis összeérintett ujjaival a magabiztosság tornyocskáját formázva dőlt

hátra bőr forgószékében, s fölényesen mosolygott. Remek! Ez a detonáció
minden bizonnyal kigyógyítja a kis tündérlovagokat a virtuskodásból. Másfelől
pedig egy bálnavadásszal kevesebb a világon. Artemis Fowl nem szerette a
bálnavadászhajókat. Kulturált módon is elő állítható lenne minden bálnazsírból
nyert termék, s nem kéne hozzá ceteket gyilkolászni.
A lokátorba rejtett tűhegykamera kiválóan működött. A nagy felbontású
képeken jól kivehetően látszottak a tündér árulkodó lélegzetének fagyott
párafelhői.
Artemis megvizsgálta az alagsort felügyelő monitort. A fogoly arcát
tenyerébe temetve ült a priccsen. A fiú nem számított rá, hogy egy tündér
ennyire... emberi lehet. Eddig csak vadászzsákmánynak tekintette őket, de
most, hogy ilyen nagy szorultságban lát egyet, valahogy más a helyzet.
Pihire állította a gépet, és elindult a hall felé. Ideje elcsevegni kicsit a
vendéggel. Alig hogy hozzáért a rézkilincshez, kivágódott az ajtó. Juliet zuhant
be rajta, sietségtől kipirult arccal.
— Artemis, — pihegte — az édesanyja! Hát szóval, ő...
Artemis gyomra hirtelen ólomgombóccá zsugorodott.
— Nos?
— Az van, Artemis, azt mondja... Artemis, hogy izé...
— Mit, Juliet? Az isten szerelmére, miről beszélsz?
A lány mindkét kezét szája elé kapva próbálta csillapítani magát. Néhány
másodperc múlva a fiitteres körmű ujjuk résnyire szétnyíltak, s Juliet folytatta.
— Az apja, uram. Idősebb Artemis. Az édesanyja azt mondja, megjött!
 Artemis esküdni mert volna rá, hogy a szíve egy pillanatra megállt. Az apja?
Visszajött volna? Persze mindig is hitt benne, hogy az apja él, mégis
mostanában, hogy kezdetét vette ez a tündéres história, mintha kevesebbet
gondolna rá. Artemis gyomrában hullámokat vert a szégyen. Feladta!
Lemondott a saját apjáról!
— Láttad őt, Juliet? Láttad a saját szemeddel?
A lány a fejét rázta.
— Nem, Artemis úrfi. Csak hangokat hallottam. A hálóban. De az úrnő nem
engedte, hogy bemenjek. Semmiféle ürüggyel. Még egy forró itallal sem.
Artemis utánaszámolt. Szűk egy órája értek haza. Lehet, hogy Juliet nem
vette észre, mikor az apja megjött? Ez sincs teljesen kizárva. Az órájára
nézett. Az állandó rádiójellel szabályozott kronométer hajszálpontosan a
greenwichi időt mutatta. Hajnali három óra. Az egész terve attól függ, lépnek-e
valamit a tündérek napkelte előtt.
Artemis összerezzent. Lám, megint máson töri a fejét, annyira elfajzott, hogy
már nem is gondol a családjára. Az apja most sokkal fontosabb kellene
legyen, mint holmi pénzcsináló tervek.
Juliet némán állt az ajtóban, és csak nézett azokkal a nagy, kék szemeivel.
Várta, hogy Artemis döntsön, ahogy mindig is szokott. De most a fakó arcon a
bizonytalanság jelei mutatkoztak.
— Hát jó — motyogta végül a fiú. — Akkor most rögtön felmegyek.
Artemis súrolta a lány ruháját, ahogy nekiiramodott a lépcsősornak.
Kettesével szedte a fokokat. Az anyja szobája két emelettel feljebb volt, az
átalakított padlástérben.
Az ajtónál megtorpant. Mit mondjon, ha tényleg az apja tért vissza, ami
egyébként maga lenne a csoda? Mit tegyen? Kár ezen agyalni, úgyis
képtelenség megjósolni. Bekopogott.
— Anya!
Semmi válasz, de mintha hallott volna valami kacarászást, s ez rögtön
visszavitte a múltba. Ez a szoba azelőtt a szülei társalgója volt. Órákig bírtak
ülni a pamlagon, s vihorásztak, mint az iskolás gyerekek; etették a
galambokat, vagy nézték, hogy futnak át a hajók a Dublini-szoroson. Mikor
Artemis apja eltűnt, Angeline egyre inkább kötődött a helyiséghez, végül már
nem is volt hajlandó elhagyni.
— Anya! Jól vagy?
Fojtott hangok odabentről. Összeesküvő suttogások.
— Anya, bejövök!
 — Várj csak! Timi, hagyd abba, te gazfickó! Vendégünk van.
Timi? Artemis szíve vadul kalapált. Az apját becézi így anyja. Timi és Arti. A
két férfi az életében. Nem bírt tovább várni, berobbant a kétszárnyas ajtón.
Első benyomása a fény volt. Anya felgyújtotta a lámpát. Kétségkívül jó jel.
Artemis tudta, hol keresse az anyját, jól tudta, hova kéne néznie, de nem volt
rá képes. Mi van, ha...
— Miben segíthetünk?
Artemis odafordult, de nem nézett fel. — Én vagyok az.
Angeline felnevetett. Könnyedén, gondtalanul. — Látom, hogy te vagy az,
Papa. Még egy éjszakára sem tudsz kimenőt adni a fiacskádnak? Végtére is
ezek a mézesheteink.
Artemis ekkor megértette. Az elmebaj tovább terjedt. Papa? Angeline azt
hiszi, hogy ő a saját nagyapja, aki pedig több mint tíz éve halott. Lassan
felemelte a tekintetét.
Az anyja ott ült a pamlagon, csillogó esküvői ruhában, arca ügyetlenül
összekenve arcfestékkel. De a legrosszabb nem ez volt.
Angeline mellett egy bábu ült, abból az öltözékből összetákolva, amit
Artemis apja azon a feledhetetlen napon viselt a Christchurch
székesegyházban, tizennégy évvel ezelőtt. A ruhák selyempapírral
kipárnázva, az ing felett pedig kitömött párnahuzat, ajakrúzsarcvonásokkal.
Szinte már komikus volt. Artemis visszafojtotta zokogását, reményei
szertefoszlottak, mint a nyári szivárvány.
— Mi a véleményed, Papa? — kérdezte Angeline mély basszushangon, úgy
billegetve a párnát, mint mikor a hasbeszélő a bábuját mozgatja. — Ma
éjszaka kimenő a fiadnak, he?
Artemis bólintott. Tehetett volna mást?
— Ma éjszaka, rendben van. Még a holnapi is. Mulassatok jól!
Angeline sugárzott a boldogságtól. Felugrott a kanapéról, s átölelte vélt
apósát.
— Kösz, Papa! Köszönjük!
Artemis viszonozta az ölelést, bár csalónak érezte magát. — Nincs mit, Any...
Angeline. Most mennem kell. Vár a munka.
Artemis anyja visszaült a báb-férj mellé.
— Persze, Papa. Menj csak, ne aggódj, nem fogunk unatkozni.
Artemis kiment, vissza se nézett. Rengeteg dolga van; tündérek, zsarolás,
arany. Nincs ideje az anyja fantáziavilágára.
 Pinduri Berkenye százados tenyerébe temette arcát. Pontosabban az egyik
tenyerébe. A másik a bakancsában kotorászott a kamera vakfoltjában. A feje
amúgy kristály tiszta volt, de nem árt, ha az ellenség azt hiszi, még mindig
harcképtelen. Ha most alábecsülik a képességeit, hát az lesz az utolsó
tévedésük az életben.
Berkenye ujjai körültapogatták a bakancsába szorult valamit. Rögtön tudta,
mi az: a makk. Nyilván ott a folyóparton, a nagy tolongásban becsusszant a
bakancsába. Micsoda felfedezés! Más már nem is kell, csak egy darabka föld,
s a varázsereje visszatér.
Berkenye lopva körülnézett a cellában. Első ránézésre friss beton, sehol egy
repedés vagy eldolgozatlan sarok. Nincs hova ássa a titkos fegyvert.
Kísérletképpen lábra állt, megnézte, milyen érzés. Nem is olyan vészes —
térdben kicsit még roskatag, amúgy egész stabil. Odament a falhoz, arcát és
tenyerét a sima felülethez nyomta. A vakolat bizony friss volt, nagyon is új
keletű, foltokban még nedves. Nyilvánvaló, a börtön kifejezetten neki készült.
— Keresünk valamit? — nyilallt a fülébe egy hideg, szívtelen hang.
Berkenye elhátrált a faltól. Az emberfia alig két méterre állt tőle, szeme
foncsorozott szemüveg mögé rejtve. Bejött a szobába egy árva hang nélkül.
Bámulatos.
— Üljön le, kérem!
Berkenye nem akart „kérem-leülni". Mást akart: egy jól irányzott
könyökmozdulattal harcképtelenné tenni ezt a pofátlan kölyköt, és elevenen
megnyúzni. Artemis látta mindezt a tündér szemében, és mulatott rajta.
— Képzelődünk, Pinduri százados?
Berkenye válaszképpen kimutatta a foga fehérjét.
— Mindketten tökéletesen tisztában vagyunk a játékszabályokkal, százados.
Ez az én házam. Alá kell vetnie magát az óhajaimnak. Nem én találtam ki: az
önök törvénye. Óhajaim közt nyilván nem szerepel sem az ellenem elkövetett
testi sértés, sem az, hogy ön megpróbálja elhagyni ezt a házat.
Berkenye mostanra kapcsolt.
— Honnan tudod a...
— A nevét? A rangját? — Artemis mosolygott, de ez nem volt épp derűs
mosoly. — Ha egyszer névjelzést visel...
Berkenye keze önkéntelenül eltakarta az ezüst kitűzőt.
— De hát ez más nyelven...
— Gnómusul van. Tudom. Történetesen folyékonyan beszélem. Ahogy a
hálózatomban mindenki.
 Berkenye csendben volt egy darabig, emésztette az imént hallott nagy
horderejű kijelentést.
— Fowl, — mondta felindultan — fogalmad sincs róla, hogy mit csináltál! A
világokat így egymásnak ereszteni katasztrofális lehet mindnyájunkra nézve.
— Nem foglalkozom mindnyájunkkal, csak saját magammal. S higgye el,
nekem nem lesz okom panaszra. Most pedig üljön le, kérem!
Berkenye leült, de le nem vette volna mogyoróbarna szemét az előtte álló
mélynövésű szörnyszülöttről.
— Akkor hát mi ez a zseniális terv, Fowl? Hadd találjam ki: világuralom?
— Nem olyan magasröptű — kuncogott Artemis. — Csak piszkos anyagiak.
— Egy tolvaj! — prüszkölt Berkenye. — Csak egy nyavalyás tolvaj vagy?
Harag villant át Artemis arcvonásain, hogy azon nyomban át is engedje
helyét a megszokott kaján vigyornak.
— Igen. Tolvaj, ha úgy tetszik. Bár nem csak egy tolvaj, hanem a világ első
fajközi tolvaja.
Pinduri Berkenye felhördült. — Első fajközi tolvaj! A Sárnép évezredek óta
lopkodja a holminkat. Mit gondolsz, miért élünk a föld alatt?
— Jogos. De én leszek az első, aki sikeresen megszerzi a tündérek aranyát.
— Aranyát? Megbuggyantál, emberfia? Tényleg hiszel ebben a „bödön
arany"-badarságban? Mit képzelsz, úgy mégis? Tudod, nem minden igaz, amit
anyuci elalvás előtt mesél.
Berkenye hátravetett fejjel nevetett.
Artemis türelmesen kivárta, amíg befejezi, közben a körmeit
tanulmányozgatta. Mikor a vidámság lassan elcsitult, megrázta felemelt
mutatóujját.
— Joga van nevetni, Pinduri százados. Annak idején tényleg hittem az ilyen
délibábos bödönarany-mesékben, de ma már többet tudok. Ma már tudok a
váltságdíj alapról.
Berkenye megpróbálta erősen fegyelmezni arcizmait.
— Miféle váltságdíjalapról?
— Jaj, ne már, százados! Miért fáraszt ezzel a mellébeszéléssel? Hiszen
maga mondta.
— M-mit m-mondtam? — dadogott Berkenye. — Nevetséges.
— Nézze csak meg a karját!
Berkenye felhajtotta a ruhaujjat a jobb karján. Kis mull lap volt a vénájára
tapasztva.
 — Itt adtuk be a nátrium-pentatolt, közönséges nevén igazságszérumot.
Énekelt, mint a pacsirta.
Berkenye tudta, hogy a hír igaz. Másképp honnan tudhatták volna meg?
— Te meg vagy őrülve!
Artemis elnézően bólintott. — Ha nyerek, zseninek neveznek. Ha veszítek,
őrültnek, így formálódik a történelem.
Persze, szó sem volt nátrium-pentatolról, csak egy ártalmatlan szúrást
ejtettek Berkenyén egy sterilizált tűvel. Artemis nem kockáztathatta, hogy fő
jövedelemforrása agykárosodást szenvedjen, de azt sem engedhette meg
magának, hogy felfedje a Könyvet, mint információi forrását. Hadd higgye a
túsz, hogy elárulta a saját fajtáját. Ez csökkenti majd a morálját, és
sebezhetőbbé teszi a későbbi lélektani játszmákban. Kétségkívül randa dolog.
Vajon milyen messzire képes még elmenni azért az aranyért? Nem tudta, s
nem is akarta tudni, míg el nem jön az ideje.
Berkenye magába roskadt, a legújabb fejlemény teljesen letaglózta. Eljárt a
szája, szent titkokat fecsegett ki. Még ha sikerül is megszöknie, bizonyosan
valami fagyos sarkköri alagútban fog bűnhődni tettéért.
— Nincs még vége, Fowl — mondta végül. — Olyan képességek vannak a
birtokunkban, amikről lehetetlen, hogy tudomást szereztél. Napokig tartana
elsorolni az összeset.
A kis szörnyeteg ismét nevetett. — Mit gondol, mióta van itt?
Berkenye felnyögött, tudta, mi következik. — Pár órája?
Artemis megrázta a fejét. — Három napja — hazudta. — Több mint hatvan
óráig infúzión tartottuk, amíg el nem mondott mindent, amire szükségünk volt.
Artemis bűnösnek érezte magát, amint kimondta. Ezek a játszmák nyilván
erős hatással vannak Berkenyére, a belső tartását kezdik ki. De vajon tényleg
szükség van minderre?
— Három napig? Kis híján megöltél. Miféle el...
Az elcsukló hang csak tovább növelte a kételyt Artemis lejében. A tündér
olyan aljasnak gondolja őt, hogy nem talál rá szavakat.
Berkenye összeszedte magát.
— Na akkor, Fowl úrfi, — köpködte megvető hangsúllyal — ha olyan sokat
tudsz rólunk, akkor nyilván tudod, mi történik, ha a mieink rád találnak.
Artemis szórakozottan bólintott. — Ó, hogyne... Tudom. Az igazat
megvallva, számolok is vele.
Most Berkenyén volt a sor, hogy vigyorogjon.
— Ja, igazán? Aztán mondd csak, kisfiú, találkoztál már valaha trollal?
 Most első ízben, a humanoid magabiztossága mintha cseppet elvékonyodott
volna.
— Nem, trollal még soha.
Berkenye megmutatta az összes létező fogát.
— Akkor fogsz, Fowl. Nagyon is fogsz! S remélem, én is ott leszek a találkán,
hogy végignézzem.

A TÜN hadműveleti főhadiszállást létesített a felszínen az El-Taránál.

— Na? — mondta Gyökér, s legyintett a szanitéc-manónak, aki égés elleni
gyógyírt kent a homlokára. — Hagyja csak! A varázserőm hamarosan úgyis
helyrepofoz.
— Mi na? — válaszolt Kisgebe.
— Ne szórakoztass az agyament dumáddal, Kisgebe, a mai nap nem egy
olyan átlagos „Hű, de le vagyok nyűgözve a póniló-technológiától!"-nap.
Mondd, mint találtál arról az emberről!
Kisgebe morcosan igazította meg fóliakalapját, és felnyitotta egy
hártyavékony laptop fedelét.
— Feltörtem az Interpol védelmét. Elárulhatom, nem volt túl nehéz. Akár ki is
rakhatnának egy lábtörlőt „Isten hozta minálunk!" felirattal...
Gyökér ujjaival dobolt a tárgyalóasztalon.
— Haladjunk!
— Oké. Fowl: tíz gigás anyag. Papírban kábé fél könyvtárnyi.
Az őrnagy füttyentett. — Ez aztán a tevékeny ember.
— Tevékeny család — helyesbített Kisgebe. — A Fowlok nemzedékek óta
bomlasztják a rendet. Zsarolási ügyek, csempészet, fegyveres rablás. Az
utóbbi száz évben főleg szervezett bűnözés.
— Helyszín van?
— Ez volt a legegyszerűbb: Fowl-birtok, száznegyven holdas uradalom
Dublin határában. Ide húsz kilométer.
Gyökér az alsó ajkát rágcsálta.
— Csak húsz? Eszerint még napkelte előtt elintézhetjük.
— Úgy van. Lerendezzük ezt a balhét, mielőtt kicsusszanna a kezünk közül a
nap sugarainál.
Az őrnagy bólintott. Csakugyan ez az egyetlen igazi esélyük. A tündérek
századok óta nem indítottak akciót természetes fénynél. Mikor még a
felszínen éltek, akkor is alapvetően éjszakai lények voltak. A nap úgy kiszívná
varázserejüket, akár a fényképek színét. Ha most a támadásig még egy napot
várniuk kéne, ki tudja, ez a Fowl mekkora kárt okozna időközben?
Az sincs kizárva, hogy ez az egész ügy médiaorientált, s holnap estére
Pinduri százados fényképe ott díszelegne a világ összes újságjának
címoldalán. Gyökér iszonyodva rázkódott össze a gondolatra. Ez mindennek a
végét jelentené, hacsak a Sárnép meg nem tanult együtt élni más fajokkal. S
ha a történelem megtanította az őrnagyot valamire, hát arra biztos, hogy az
emberek nem képesek kijönni senkivel, még saját magukkal sem.
— Rendben. Mindenki! Fegyvereket biztosíts! V-alakzat! Körülvesszük a
majorság területét.
A deszantegység katonai jellegű igenléseket üvöltözött, és megpróbált annyi
fémes zörejt kicsiholni fegyverzetéből, amennyi egyáltalán lehetséges.
— Kisgebe, szedd össze a technikusgárdát! Gyertek utánunk a siklón! És
hozd a nagy parabolákat! Lezárjuk az egész birtokot, hogy legyen egy kis
mozgásterünk.
— Csak egyvalami, őrnagy... — szólt Kisgebe tűnődve.
— Nos? — mondta Gyökér türelmetlenül.
— Miért árulta el ez az ember, hogy kicsoda? Tudhatta jól, hogy megtaláljuk.
Gyökér megvonta a vállát. — Lehet, hogy nem olyan nagy észkombájn, mint
gondolja.
— Nem. Szerintem nem erről van szó. Egyáltalán nem. Szerintem végig egy
lépéssel előttünk járt, és ez most sincs másképp.
— Nem érek rá most elméleteken rágódni veled, Kisgebe. Közeledik az első
napsugár.
— Még egy dolog, őrnagy.
— Fontos?
— Azt hiszem, igen.
— Na?
Kisgebe Artemis életrajzi adatait böngészte a laptopban.
— „A bűnügyi lángelme, aki e minden részletében aprólékosan kidolgozott
akció mögött áll..."
— Jó, mi van vele?
Kisgebe felnézett, arányló szeméből szinte lelkes áhítat sugárzott.
— Hát az, hogy csak tizenkét éves. És ez még az embereknél is fiatalnak
számít.
Gyökér horkantott, új akkut lökve triplacsövű flintájába.
— Túl sokat bámulta azt a mocsok tévét. Azt hiszi, ő a Sherlock Holmes.
 — Inkább Moriarty professzor — helyesbített Kisgebe.
— Holmes, Moriarty, egykutya, ha lepörkölöd a húst a koponyájáról.
Ezzel az elegáns búcsúriposzttal Gyökér követte deszantosait, s eltűnt az éj
sűrűjében.

A deszantegység vadlibamódra, V-alakzatban szárnyalt Gyökérrel az élen.

Délnyugatnak repültek, a sisakjukba küldött videojelet követve. Kisgebe meg
is jelölte a Fowl-birtokot egy piros pöttyel. „Bo-lond-biz-tos", dünnyögte a
mikrofonba, épp csak annyira hangosan, hogy az őrnagy meghallja.
A Fowl-uradalom központi épülete egy késő gótikus-korareneszánsz kastély,
melyet még Lord Hugh Fowl építtetett a tizenötödik században.
A Fowlok hosszú éveken át uralták a Fowl-birtokot, átvészelve háborút,
népfelkelést és jó néhány adóellenőrzést. Artemis nem úgy tervezte, hogy ő
lesz az, aki elveszíti.
A birtokot öt méter magas csipkézett kőfal övezte, eredeti őrtornyokkal és
őrsétánnyal. A deszantegység közvetlenül a határon belül leszállt, és rögtön
nekifogott a potenciális ellenség kifürkészésének.
— Húsz méteres térköz — rendelkezett Gyökér. — Fésüljétek át a térséget.
Kontroll hatvan másodpercenként. Értve?
A Deszant bólintott. Naná, hogy értve. Elvégre profik. Furkó főhadnagy, a
deszantegység vezetője felmászott egy őrtoronyba.
— Tudod, mit kéne csinálnunk, Gyulus?
Ő és Gyökér együtt jártak az Akadémiára, mondhatni, egy kürtőben
nevelkedtek. Furkó azon kevesek — összesen tán csak öt tündér — közé
tartozott, akik keresztnevén szólították Gyökért.
— Tudom, hogy szerinted mit kéne.
— Fel kéne robbantanunk az egész kócerájt.
— Nahát, ezt a meglepetést!
— A legtisztább eljárás. Egy kékítő, s a veszteségünk minimális.
Kékítő volt a szleng kifejezés arra a gyilkos erejű biológiai bombára, melyet
a haderő csak kivételes esetekben vetett be. Nagy vívmánya, hogy csak az
élő szövetet pusztítja el. A terep érintetlen marad.
— Az a minimális veszteség, amiről beszélsz, történetesen az egyik tisztem.
— Ja, igen, — csettintett nyelvével Furkó — egy nőnemű Defi-tiszt. A
precedens. Nem hinném, hogy problémát jelentene neked egy taktikai
megoldás szakszerű megindoklása.
Gyökér arca felvette a jól ismert bíbor árnyalatot.
 — Jobb lesz, ha most széles ívben elkerülsz, Furkó, meri félő, hogy
belegyömöszölöm azt a kékítőt a dágványba, amit a nyakadon hordasz.
Furkó higgadt maradt. — Azzal, hogy sértegetsz, még nem változtatsz a
tényeken, Gyulus. Tudod, mit mond a Könyv. Semmi szín alatt nem tűrhetjük,
hogy lejárassák a Transzverzális Ügyeletet. Egyetlen időblokádod van, azután
viszont már...
— Nagyon is tudom, mit mond a Könyv — szakította félbe Gyökér. — Bár ne
lennél olyan buzgó mócsing azzal a Könyvvel! Ha nem ismernélek annyira, azt
hinném, valahonnan embervér keveredett beléd.
— Erre igazán semmi szükség! — húzta fel az orrát Furkó. — Csak a
kötelességemet teljesítem.
— Az más — ismerte el az őrnagy. — Bocsáss meg!
Gyökér nagyon ritkán kért bocsánatot. Ha mégis, akkor azt a legdurvább
sértésnek szánta.

Butler a monitorokat figyelte.

— Van valami? — kérdezte Artemis.
Butler összerezzent. Nem hallotta, hogy bárki bejött volna.
— Semmi. Egyszer-kétszer mintha láttam volna valami villanást, de aztán
kiderült, hogy semmi.
— A semmi az semmi — jelentette ki Artemis talányosan. — Próbáld ki az új
kamerát!
Butler bólintott. Alig egy hónapja Fowl úrfi vásárolt az Interneten egy
filmfelvevő gépet. Kétezer kocka másodpercenként, az Industrial Light and
Magic legújabb fejlesztése természetfilmekhez, kolibriszárnyakhoz meg
ilyesmi. Gyorsabb képfeldolgozás, mint amire az emberi szem képes. Hát ezt
a kamerát szerelte be Artemis a főbejárat egyik kerubja mögé.
Butler bekapcsolta a vezérlőkonzolt.
— Hova?
— A sétányra. Valami azt súgja, látogatóink már úton vannak.
A lakáj mázsás ujjaival mocorgatni kezdte a fogpiszkáló méretű
botkormányt. A monitoron életre kelt a kép.
— Semmi — dünnyögte Butler. — Teljes szélcsend.
Artemis a vezérlőpultra mutatott.
— Merevítsd ki!
Butler majdnem megkérdezte, minek. Csak majdnem. Végül inkább
elharapta a szót, és megnyomta a gombot. A képernyőn megdermedtek a
cseresznyefaágak, s ami jóval fontosabb, megjelent vagy egy tucatnyi
feketeruhás alak a sétányon.
— Micsoda? — kiáltott Butler. — Honnan pottyantak ezek ide?
— Árnyvédettek — magyarázta Artemis. — Olyan nagy sebességgel
rezegnek, hogy az emberi szem nem képes követni.
— De a kamera igen! — bólintott Butler. Artemis úrfi és a két lépésnyi előny...
— Bárcsak lenne nálam mindig egy ilyen!
— Bárcsak. De van egy második legjobb megoldás. Artemis óvatosan
felemelte a munkaasztalról Berkenye sisakjának maradékát. Csak a plexi és a
vezérlőgombok maradtak épségben, az eredeti sisakba belegyömködni Butler
fejét reménytelen vállalkozás lett volna ugyanis. A fejvédő pántjai a komornyik
koponyaméretéhez voltak igazítva.
— Van ehhez a kütyühöz néhány filter. Az egyik közülük nyilván
árnyvédszűrő. Ugye kipróbáljuk?
Artemis a berendezést Butler fejébe nyomta.
— Persze nem fedi a teljes látómeződet, lesznek vakfoltok, de ez nem
okozhat komoly gondot. Na, indítsd el a kamerát
Butler feloldotta a merevített képet a monitoron, Artemis pedig váltogatta a
szűrőket.
— Most?
— Semmi.
— És most?
— Ultraibolya. Minden vörös lett. Tündér nincs.
— Most?
— Semmi. Azt hiszem, polaroid.
— Utolsó.
Butler elmosolyodott. Mint mikor egy cápa megpillantja a lubickoló lábakat.
— Megvannak.
Butler a sétányon lopakodó TÜNdeszant-egységgel kiegészítve most már
olyannak látta a világot, amilyen a valóságban volt.
— Hmm... Módosított stroboszkóp, ha nem tévedek. — mondta Artemis. —
Nagyon magas frekvencia.
— Világos — füllentette Butler.
— Szó szerint vagy átvitt értelemben? — mosolygott az úrfi.
— Teljesen.
Artemis összerezzent. Ezek a tréfás szavak! Már csak az hiányzik, hogy
csörgősipkát húzzon és cigánykereket hányjon a hallban.
 — Nagyon helyes, Butler. Ideje azt tenned, amihez a legjobban értesz. Úgy
tűnik, az ellenség betört a területünkre...
Butler felállt. Nem volt szüksége további utasításra. Meghúzta a fejfedő
csatját, s elszántan az ajtó felé indult. — Ja, és Butler!
— Tessék, Artemis!
— Jobb szeretem a halálra rémülteket, mint a hullákat. Ha lehet választani.
Butler bólintott. Ha lehet...

Az Egyes TÜNdeszant nagy volt és verhetetlen. Minden kistündér nagy

álma, hogy ha majd felnő, magára öltheti a deszantkommandók éjfekete
kezeslábasát. Ők az elit. A nép csak „Grimbusz" néven emlegeti őket. Ami Sás
századost illeti, neki valóban Grimbusz volt a keresztneve. Férfivá avatásán
ragaszkodott ehhez a névhez, minthogy épp akkor vették fel az Akadémiára.
Grimbusz büszkén vezette csapatát a kanyargós ösvényen. Mint rendesen,
most is ő foglalta el a kulcspozíciókat, eltökélve, hogy elsőként veti bele magát
a csetepatéba, hogyha — mint hőn remélte — adódik egy jó kis balhé.
— Kontroll — suttogta a sisakjából előkígyózó mikrofonba.
— Egyes negatív.
— Semmi, százados.
— Nagy büdös semmi, Grimbusz.
Sás százados összerándult.
— Éles bevetés, tizedes! Tartsd magad a szabályzathoz!
— De Mamuci aszonta...
— Nem érdekel, mit mondott Mamuci, tizedes! Rendfokozat az rendfokozat.
Megszólítás: Sás százados. Értve vagyok?
— Igenis, százados — duzzogott a tizedes. — De ne kérd többet, hogy
kivasaljam a zubbonyodat!
Grimbusz ráállt az öccse vonalára, kizárva az egység többi tagját a
társalgásból.
— Pofa be Mamuciról! Jó? Meg a vasalásról! Te azért vagy itt, mert
bekérvényeztelek! Csináljál úgy, mint a profik, vagy húzzál a peremsávra!
— Oké, Grimbi.
— Grimbusz! — üvöltötte suttogva Sás százados. — Grimbusz vagyok. Nem
Grimbi, nem Grimcsi. Grimbusz! Világos?
— Világos. Grimbusz. Mamucinak igaza volt, tisztára gyerek vagy.
 Némi szitkozódás után, mely ugyancsak nem volt profinak nevezhető, Sás
százados visszakapcsolt nyitott csatornára. Épp időben, hogy meghallja a
szokatlan hangot.
— Arrkk...
— Mi volt ez?
— Micsoda?
— Nemtom.
— Semmi, százados.
De Grimbusz, aki századosi rendfokozatáért szolgálat alatti
hangfelismerésből vizsgázott, biztosan tudta, hogy ha valaki „arrkk"-ot mond,
az abban a tényben leli magyarázatát, hogy az illető kapott egyet a
nyelőcsövére. Több mint valószínű, hogy drágalátos öcsikéje esett bele egy
bokorba.
— Pondró! Jól vagy?
— Neked Pondró tizedes.
Sás mérgében agyonrúgott egy pitypangot.
— Kontroll. Bejelentkezés szám szerint.
— Egyes, oké.
— Kettes, rendben.
— Hármas, halál uncsi, de élek.
— Ötös, közeledek a nyugati szárnyhoz.
Sás megdermedt. — Várjatok! Négyes! Négyes, ott vagy? Helyzetjelentést
kérek.
…………………………. — Semmi válasz, csak alapzaj.
— Jól van! Négyes nem felel. Biztos üzemzavar. De ne bízzuk a véletlenre!
Gyülekező a főbejáratnál.
Az Egyes Deszant ismét összeállt, kevesebb zajt csapva, mint egy
settenkedő pók. Sás sebtében ellenőrizte a létszámot. Tizenegy: eggyel
kevesebb a kelleténél. Négyes nyilván a rózsabokrok közt bóklászik, és
csodálkozik, hogy senki se szól hozzá.
Aztán Grimbusz észrevett két dolgot — egy: a kapu melletti bokorból
kikandikáló fekete pár bakancs, és kettő: hatalmas emberalak a bejáratnál. Az
alaknak egy nagyon visszataszító külsejű fegyver pihent a könyökhajlatában.
— Némítás — suttogta Sás, és abban a pillanatban tizenegy plexi siklott
tizenegy arc elé, elzárva a külvilágtól az egység légzésének és
kommunikációjának hangjait.
 — Na! Semmi pánik! Nyilván bírom követni, mi volt itt az eseménysor.
Négyes ajtó körül ólálkodik. Sárlény kinyitja az ajtót. Négyes kap egyet
burájára; be a bokorba fejjel. Gond egy szál se, álcázás tökéletes. Ismétlem:
tökéletes. Csak nyugi! Pondró... Bocs, Sás tizedes! Ellenőrizd Négyes
létfunkcióit! Többiek, nem duma.
Az egység óvatosan hátrált az utat szegélyező füves részig. Az előttük
tornyosuló figura valóban lenyűgöző volt, a legnagyobb humanoid, akit valaha
láttak.
— O'korni — lehelte Kettes.
— Maradjál rádiócsendben, kivétel vészhelyzet! — rendelkezett Sás. —
Káromkodás nem vészhelyzet. — Titokban azonban egyetértett a
kijelentéssel. Ez volt az az eset, mikor egyáltalán nem bánta, hogy árnyvédett.
Az a férfi úgy néz ki, mint aki egy ökölcsapással péppé zúz vagy fél tucat
tündért.
Pondró visszatért a helyére. — Négyes állapota stabil. Agyrázkódás,
gondolom, egyébként oké. Az árnyvédje mindenesetre nem működik, úgyhogy
betuszkoltam a bokorba.
— Bravó, tizedes, jó ötlet!
A legkevésbé arra volt szükségük, hogy valaki kiszúrja Négyes bakancsát.
Az ember megindult, látható cél nélkül ballagott előre az ösvényen. Lehet,
hogy nézett jobbra vagy balra, nem igen látszott ki a szeme a csuklya alól.
Furcsa, hogy valaki csuklyát hord egy ilyen szép, enyhe éjszakán...
— Kibiztosít! — adta ki a parancsot Grimbusz.
Elképzelte, hogy forgathatják emberei a szemüket.
Mintha az utóbbi félórában nem biztosította volna ki mindegyikük a fegyverét.
Akárhogy is, be kell tartani a szabályzatot, bármikor beüthet egy kivizsgálás.
Volt idő, mikor a Deszant egyből lőtt, s nem válaszolt, ha valaki kérdezett. De
ennek vége. Most mindig akad valami szörnyen jólelkű civil, aki löki a
szívszaggató rizsát a polgárjogokról Még emberek jogairól is — ezt add össze!
Az emberhegy megállt, épp a társaság kellős közepén Ha látná őket, ez
lenne számára a tökéletes taktikai pozíció. Saját fegyverzetük gyakorlatilag
használhatatlan — ha most tüzet nyitnak, könnyen lehet, hogy nagyobb kárt
tesznek egymásban, mint az ellenségben.
Szerencsére az egész egység láthatatlan, a Négyest kivéve, aki viszont egy
dús rododendronbokor vendégszeretetét élvezi.
— Darázspálcák készenlétbe!
Csak a biztonság kedvéért. Az óvatosság sosem árt.
 S ahogy a TÜN-tisztek fegyvert váltottak, abban az egyetlen pillanatban,
mikor kezük a pisztolytáskán matatott, a sárlény megszólalt.
— Jó estét, uraim! — mondta, s azzal hátracsapta a csuklyáját.
De furcsa, gondolta Grimbusz. Majdnem olyan, mint... És akkor meglátta az
átbuherált plexit.
— Fedezékbe! — üvöltötte, — Fedezékbe!
De addigra már késő volt. Nem maradt más esély, mint állni a sarat. Más
szóval: semmi esély nem maradt.

Butler már az ablakból szép kényelmesen leszedegethette volna őket —

egyiket a másik után az elefántvadász-puskával. De nem ez volt a terv. A
hangsúly a hatáskeltésen volt. Az üzenet eljuttatásán. A világ összes
erőszakszervezeténél, így a TÜN-nél is, bevett gyakorlat, hogy előreküldenek
néhány ágyútölteléket, mielőtt a tárgyalóasztalhoz ülnének. Szinte biztosra
vették, hogy ellenállásba ütköznek, és Butler boldogan állt a dolog elébe.
Kikukkantott a postaládán át, s — minő szerencsés egybeesés — egy
bámész szempár kukucskált vissza rá. Egyszerűen nem lehetett kihagyni.
— Tente, baba! — mondta Butler, s kilökte az ajtót hatalmas vállával. A
tündér repült pár métert, majd a sövényben landolt. Juliet vigasztalhatatlan
lesz, él-hal a rododendronért. No, eggyel kevesebb. Van hátra még jó
Butler ráborította csúcsos csuklyáját gyakorló zubbonyára, s a tornácra
lépett. Ott voltak mind, akár egy csapat rajzfilmfigura. Az övükön függő,
kinézetre meglehetősen professzionális fegyverzettől eltekintve szinte
nevetségesek voltak.
Ujját feltűnés nélkül a sátorvas alá csúsztatva Butler közébük lépdelt. Az a
testesebb darab ott, két óránál, az osztja a parancsokat. A fejek az ő irányába
néznek.
A vezető parancsot ad az egységnek, hogy váltson közelharci fegyverre.
Nem butaság, lőfegyverrel csak magukat kaszabolnák össze. Ideje lépni.
— Jó estét, uraim! — mondta Butler. Nem tudta magába fojtani, és nem is
baj, hogy kimondta, már csak a pillanatnyi döbbenetért sem, amit okozott vele.
Aztán fegyver vállhoz, és tűz!
Sás százados volt az első áldozat. Egy titánhegyű nyíl fúrta át zubbonyát a
nyakánál. Lassan terült el, mint valami lomha folyású, sűrű folyadék. Az
egység két további tagja követte példáját, mielőtt bármit felfogtak volna abból,
ami körülöttük zajlik.
 Eléggé fájdalmas lehet, gondolta Butler szenvtelenül, elveszíteni a
századokon át birtokolt fölényt.
Az Egyes Deszant maradéka ekkorra beüzemelte, és felemelte
darázspálcáját. De elkövették azt a hibát, hogy haboztak, várva a parancsra,
ami egyre késett. Ez kedvező alkalmat kínált Butler számára, hogy
kezdeményezzen. Nem mintha szüksége lett volna további előnyökre.
S mégis, a komornyik egy pillanatig habozott. Ezek a lények annyira kicsik,
szinte gyereknek tűnnek... Aztán Pondró odasózott a könyökére a
darázspálcával, s ezer volt futott végig Butler testén. Egyszerre minden
szimpátiája tovatűnt az apró népség iránt.
Elkapta a haszontalan pálcát, s meglóbálta görcsösen kapaszkodó
gazdájával együtt, mint kalapácsvető a kalapácsot. Pondró éleset rikkantott,
ahogy frissen szerzett perdülete szabad utat kapott, és huss, belecsapódott
három társába.
Butler folytatta a megkezdett forgó mozgást, kemény pofonokat osztva két
további tündérnek. Egy harmadik azonban felkapaszkodott a hátára, s buzgón
döfködni kezdte darázspálcájával. Butler megragadta, valami reccsent, s a
szurkapiszka abbamaradt.
Hirtelen pisztolycső meredt az állának. Az egyik deszantosnak nagy
nehezen sikerült felhúznia a fegyverét.
— Nem ugrálunk, nagyfiú! — zümmögte egy hang a sisak szűrője mögül.
Elég komoly megjelenésű fegyver, teljes hosszában hűtőfolyadék bugyog
benne. — Egy rossz mozdulat, és nem állok jót magamért!
Butler a szemét forgatta. Más faj, ugyanazok a macsó klisék. Adott egy taslit
a tündérnek, aki abban a biztos tudatban veszítette el eszméletét, hogy fejére
szakadt az égbolt.
— Erre a mozdulatra gondoltál?
Butler kiegyenesedett. Körötte szórványosan elterülő tündérek az
öntudatlanság különböző szintjein. Minden bizonnyal halálra rémültek, hulla
alkalmasint egy sem. Küldetés végrehajtva.
Habár úgy tűnt, az egyik fickó sumákol. Könnyű volt észrevenni a
csámpásan összetámasztott csöppnyi térdekből. Butler felkapta a nyakánál
fogva; ujjai könnyedén összeértek a tündér tarkóján.
— Név?
— P-pondró... vagyis, öö... Sás tizedes.
 — Nos, tizedes: elmondod a parancsnokodnak, hogy ha legközelebb
fegyvereseket látok errefelé, úgy lesznek lesből lepuffantva, hogy azt sem
tudják, merről lőnek rájuk. És nem nyilacskákkal. Acélmagvas lőszerrel.
— Igenis! Lesből. Értem. Méltányosan hangzik.
— Helyes. Mindemellett szabadon elszállíthatjátok a sebesülteket.
— Ön igen nagyvonalú...
— De ha csak egy villanásnyi fegyvert is látok az orvosoknál, kísértést fogok
érezni, hogy felrobbantsak néhány aknát, amiket a talajba telepítettem.
Pondró nyelt egyet, s a sisakja alatt rohamosan tovább sápadt
— Fegyvertelen orvosok. Kristálytiszta.
Butler leültette a tündért, és súlyos ujjaival leporolta a zubbonyát.
— Na, és legvégül... Figyelünk?
Heves bólogatás.
— Akarok egy tárgyalófelet. Valakit, aki képes döntéseket hozni. Nem
valami újonc közlegényt, akinek minden kérdés után vissza kell szaladnia a
bázisra. Értve?
— Abszolút. Vagyis biztos jó lesz így. Sajnos én épp az a bizonyos
közlegény vagyok, úgyhogy szavatolni éppenséggel nem tudom, hogy jó lesz,
de...
Butler igen erős indíttatást érzett, hogy egy jól irányzott rúgással
hazapasszolja ezt a kis krapekot a táborba, ahonnét jött.
— Nagyszerű. Értem... Csak dugulj el!
Pondró kis híján megint helyeselt, de aztán összezárta a száját, és bólintott.
— Jól van. Most pedig, mielőtt elindulsz, szedd össze a fegyvereket és a
sisakokat, s tedd őket le oda, egy kupacba!
Pondró mély lélegzetet vett. Hiába, a leghősibb pályafutásnak is vége
szakad olykor...
— Nem tehetem.
— Nahát, komolyan? Ugyan miért nem?
Pondró kihúzta magát; ott állt most teljes életnagyságban. — Egy TÜN-tiszt
soha nem teszi le a fegyvert.
Butler bólintott. — Jogos. Csak gondoltam, megkérdem. Akkor hát indulás!
Pondró, alig hívén váratlan szerencséjében, tüstént elosont a parancsnoki
torony irányában. Az utolsó tündér, aki talpon maradt. Grimbusz a kavicsos
sétányon hortyog, de ő, Sás Pondró, szembeszállt a Sárszörnnyel. Ha ezt
Mamuci megtudja!
 Berkenye az ágy szélén ült, az ágykeret vasát markolta két kézzel. Lassan
felemelkedett, és ráengedte a súlyt a karjára. Az erőlködéstől könyöke kis
híján kipattant a helyéből. Egy másodpercig megtartotta az ágyat, aztán
odacsapta a betonhoz. Barátságos kis porfelhő kerekedett a Imié körül,
szilánkok röppentek szerteszét.
— Helyes — mormogta magában.
Belenézett a kamerába: nyilván figyelik, nincs vesztegetni való ideje.
Begörbítette ujjait, s még néhányszor megismételte a mozdulatsort, míg a
keret széle mély árkot nem hagyott ujjízületeiben. Minden egyes csapás újabb
és újabb szilánkokat hasított ki a friss betonaljzatból.
Kisvártatva kivágódott a cella ajtaja, és Juliet esett be rajta.
— Mit művelsz? — lihegte. — Le akarod bontani a házat?
— Éhes vagyok! — kiabált Berkenye. — És elegem van abból, hogy hiába
hadonásszak abba a nyamvadt kamerába. Felétek nem szokás a fogolynak
enni adni? Ételt akarok, ha lehet, még ma!
Juliet keze ökölbe szorult. Artemis figyelmeztette, hogy legyen udvarias, de
azért ami sok, az sok...
— Ne csinálj már ebből kabinkérdést! Vagy mit... Szóval mit esznek a
tündérek?
— Delfin van? — kérdezte Berkenye némi éllel.
Juliet az iszonyattól reszketni kezdett. — Nincs, te vérszopó dúvad!
— Akkor gyümölcsöt. Vagy zöldséget. Legyenek megmosva. Nagyon nem
bírnám, ha mérgező vegyszerek ütnének tanyát a véremben.
— Haha, te kis lázadó! Ne aggódj, saját biokertészetünk van. — Juliet
megállt kifelé menet. — És el ne felejtsd a szabályokat! Nem szökünk meg a
házból, és nem fontos szétverni a berendezést. Ne akard, hogy bemutassak
rajtad a dupla nelsont!
Alighogy Juliet kitette a lábát, Berkenye ismét nekilátott, hogy ágyát a
betonba döngölje. Hogy megértsd, mi a helyzet a tündérgúzzsal: az
utasításnak szemtől szembe kell elhangzani, és nagyon pontosnak kell lennie.
Ha csak annyit mondunk, hogy valamit nem fontos megtenni, ez még nem
jelenti egyértelműen azt, hogy az elf nem teheti meg. És még valami:
Berkenyének esze ágában nem volt megszökni a házból. Az viszont bizton
állítható, hogy nem állt szándékában hosszasan időzni egy szűk cellában.

Artemis újabb monitort kapcsolt a rendszerbe, s az Angeline Fowl

padlásszobájában elhelyezett kamerához csatlakoztatta. Rövid időre elmerült
a képernyőben. Néha elszégyellte magát, hogy kamerát telepített anyja
szobájába, mintha kémkedni akarna. Pedig Angeline érdekében volt erre
szükség, ugyanis mindig fennállt annak a veszélye, hogy kárt tesz magában.
Nemrég vette be az altatót, amit Juliet vitt be a tálcán, s most édesdeden
alszik. A terv része ez is — mint később majd kiderül, életbevágóan fontos
része.
Butler lépett a gépterembe. Egy öklömnyi tündérszer-kiMityűt szorongatott, s
a nyakát dörzsölte.
— Furmányos kis zsibbasztók!
Artemis felnézett a monitorblokkból.
— Valami baj van?
— Semmi komoly. Habár ezek a kis pálcikák elég nagyot ütnek. Hogy van a
fogoly?
— Jól. Juliet készít neki valami eledelt. Félek, hogy Pinduri százados előbb-
utóbb teljesen bekattan.
A képernyőn Berkenye ütemesen csapkodta a betonba a vaságyat.
— Érthető — jegyezte meg a lakáj. — Hatalmas csalódás érte. Nem mintha
ezzel a módszerrel ki tudná ásni magát innen.
Artemis elmosolyodott. — Persze, hogy nem. Az egész ház mészkő alapra
épült. Még egy törpe sem tudná innen kiásni magát. És be se.
Tévedés! Hamarosan kiderül, mekkora tévedés. Fordulópont Artemis Fowl
életében.

A TŰN szabályzata meghatározta, mi a teendő hasonló vészhelyzetekben.

Be kell vallanunk, arra az esetre nem téri ki a szabályzat, hogy mi van, ha az
ellenség egy szál maga eltángálja az egész deszantegységet. Ez, ha
lehetséges, még sürgetőbbé tette a további lépéseket, különös tekintettel az
égen imitt-amott előszivárgó, de szabad szemmel még alig látható
fakónarancssárga fénypászmákra.
— Húzhatjuk a kondenzcsíkot? — bömbölte Gyökér a suttogás-érzékeny
mikrofonba.
Húzhatjátok bizony, a nadrágba, gondolta bosszúsan Kisgebe, mialatt az
utolsó parabolát huzalozta be szorgalmasan egy őrtornyon. Ezek a katonai
díszpéldányok és a szavajárásuk! „Kipörög a szárnyunk, húzzuk a csíkot,
parancsra várunk, lessük a gyíkot." Annyira gyenge...
De fennhangon csak ennyit mondott: — Nem szükséges üvölteni, főnök,
ezek a mikrofonok azt is érzékelik, ha tojik a pók Madagaszkáron.
 — Na, és tojik az a pók Madagaszkáron?
— Hát... tudom is én? Szóval valójában nem is...
— Jól van, Kisgebe, ne válts folyton témát, és válaszolj a kérdésemre!
A kentaur elkomorodott: az őrnagynak semmi érzéke a szimbolizmushoz.
Bedugta a parabola modemvezérlőjét a laptopba.
— Oké, most már... húzhatjuk.
— Ideje is volt. Akkor hát pöccentsd be!
Rövid időn belül ez volt a harmadik alkalom, hogy Kisgebe lófogai
megcsikordultak. Egy meg nem értett zseni szenvedései... Mit pöccentsen be,
úgy mégis? Gyökérnek még ahhoz sincs elegendő agykapacitása, hogy
felfogja, mit csinál ő itt voltaképpen.
Az időt blokkolni nem annyi, hogy megnyomom a „Stop" gombot. Kényes
műveletek egész sorát kell végrehajtani a lehető legnagyobb precizitással,
különben a blokkolt övezetből nem marad más, mint egy rakás hamu meg
radioaktív lötty.
Igaz ugyan, hogy a tündérek évezredek óta foglalkozunk az időblokáddal, de
manapság, a műholdas kommunikáció és az internet korában az emberek
hajlamosak felfigyelni arra, ha egy körzet csak úgy kipottyan az időből néhány
órára. Volt idő, hogy blokkolhattál egy egész országot, és a Sárnép legfeljebb
az istenek haragját emlegette — ám ez az idő elmúlt. Az emberek újabban
képesek mindent bemérni a különféle ketyeréikkel, ezért — ha már
mindenképp muszáj blokkolni az időt — a legfinomabb beállításra és hallatlan
pontosságra van szükség.
A régi korokban elég volt, ha öt tündérmágus körülvette a célzónát
ötszögalakzatban, és varázspajzsot vont fölé, blokkolva a bent rekedt időt.
Amíg ez így működött, ment minden, mint a karikacsapás — feltéve, hogy a
mágusoknak nem kellett közben vécére szaladni. Hány ostrom vallott
kudarcot, csak mert egy felelőtlen elf egy pohárkával több bort ivott a
kelleténél! A mágusok gyorsan elfáradtak, a karjuk is hamar megfájdul! Ha jó
napjuk volt, úgy másfél óráig bírták, ami nem feltétlenül érte meg a
fáradtságot.
Kisgebe ötlete volt, hogy az egész folyamatot gépesíteni kellene. A mágusok
erejét lítiumelemekbe csomagolta, és parabola-vevőantennákat állított fel a
kérdéses terület körül. Egyszerűnek hangzik? Nem az. De határozottan
vannak előnyei. Például nincs energiaingadozás: az elemek nem próbálnak
felvágni egymás előtt. Pontosan ki lehet számítani, hány energiablokkra lesz
szükség, és egy ostrom akár nyolc óráig is tarthat.
 A Fowl-birtok ideális helyszínnek tűnt az időblokád szempontjából — jól
körülhatárolt, zárt terület, a sok, jócskán a felszín fölé magasodó torony pedig
remek hely a paraboláknak... te jó ég! Mintha Artemis Fowl kifejezetten
szeretné, hogy blokkolják az időt... Kisgebe ujja tétovázott a gomb felett.
Lehetséges volna? Végül is az emberfi a kezdetektől egy lépéssel előttük járt.
— Főnök!
— Bent vagyunk már?
— Nem egészen. Van valami...
Gyökér válasza kis híján szétrepesztette a membránt Kisgebe
fejhallgatójában.
— Nem, Kisgebe! Nincs valami! Nem kérek a remek ötleteidből, köszönöm
szépen! Pinduri százados élete forog kockán, úgyhogy nyomd meg azt a
gombot, mielőtt felmászok a tornyodba, és az arcoddal nyomom meg!
— Ideges — dünnyögte Kisgebe, s azzal megnyomta a gombot.

Furkó főhadnagy a lunométerére nézett.

— Nyolc órád van.
— Pontosan tudom, mennyi időm van — mordult rá Gyökér. — És ne kövess
mindenhová! Nincs semmi dolgod?
— Tényleg, most, hogy mondod: ki kéne biztosítanom egy biobombát.
Gyökér nekirontott. — Ne zaklass, főhadnagy! Az, hogy minden
mozdulatomhoz megjegyzéseket fűzöl, nem igazán segít az
összpontosításban. Menj, és csináld, amit jónak látsz, de számíts rá, hogy
minden lépést meg kell indokolnod majd a vizsgálóbizottság előtt! Ha ezt most
elszúrjuk, fejek fognak hullani.
— Csakugyan — mormolta Furkó a bajsza alatt. — De az enyém nem lesz
köztük.
Gyökér felnézett az égre. Csillámló azúrkék pajzsmező ereszkedett a Fowl-
birtokra. Remek, kezd összeállni a gyűrű. A falakon túl az élet szédítő iramban
folyt tovább, de ha valakinek sikerült volna átjutni valahogy az erődített falakon
vagy a magas kapun, nem talált volna odabent teremtett lelket sem, a lakók
egytől egyig a múlt csapdájában rekedtek.
A következő nyolc órában a Fowl-birtokon folyamatosai hajnali szürkület
lesz. Azután Gyökér már nem tudja szavatolni Berkenye biztonságát. A
helyzet komolyságára való tekintettel több mint valószínű, hogy Furkó
engedélyt kap a biobomba felrobbantására. Gyökér látott már kékítőt —
semmi nem maradt ott életben, még a patkányok sem.
 Gyökér az északi toronynál érte utol Kisgebét. A kentaúr az egy méter
vastag fal tövében parkolt a siklóval. A munkaterületet egy ideje már
összegabalyodott huzalok és lüktető üvegszáloptikák sűrű szövedéke
borította.
— Kisgebe! Itt vagy valahol?
A kentaur fóliasipkás feje előbukkant egy kibelezett diszk gyomrából.
— Ihol, ni. Gondolom, azért jöttél, hogy megnyomj egy gombot az arcommal.
Gyökér majdnem elnevette magát. — Azt ne mondd, hogy arra vársz, hogy
bocsánatot kérjek, Kisgebe! A mai keretet már kimerítettem, ráadásul egy
gyerekkori barát volt a kedvezményezett.
— Furkó? Bocs, hogy ilyet mondok, őrnagy, de én nem vesztegetném a
bocsánatkérésemet a főhadnagyra. Ő se fogja vesztegetni rád, ha majd
hátulról mellbe döf.
— Igazságtalan vagy vele, Furkó remek tiszt. Egy kicsit türelmetlen, az igaz,
de ha eljön az ideje, jól cselekszik.
— Jól, talán ha magáról van szó. Nem hinném, hogy Berkenye valami
előkelő helyen állna a jótevési listáján.
Gyökér nem felelt, nem tudott mit mondani.
— És még valami: az a sanda gyanúm, hogy az ifjú Artemis Fowl direkt azt
akarta, hogy blokkoljuk az időt. Végtére is, eddig bármivel próbálkoztunk,
minden csak az ő kezére játszott.
Gyökér a halántékát dörzsölgette. — Ez lehetetlen. Honnan tudhatna az
időblokádról egy ember? Különben sincs most idő elmélkedni, Kisgebe.
Kevesebb, mint nyolc órám van, hogy felszámoljam ezt a csődtömeget,
úgyhogy inkább mutasd, mit tudsz adni!
Kisgebe átkocogott a falra erősített felszerelésállványhoz.
— Nehézfegyverzetet semmiképp. Azok után, ami az Egyes Deszanttal
történt... Úgy tűnik, az a sárbehemót valami gyűjtő, mindent elszedett tőlük.
Hogy kinyilvánítsuk jószándékunkat, fegyver és vértezet nélkül kell beküldjünk.
Gyökér felhördült. — Ezt meg miféle kézikönyvben olvastad?
— Vezetői szabványeljárás. Erősítsd a bizalmat, gyorsítod a kommunikációt.
— Jaj, hagyd abba az idézgetést! Adj valamit, amivel lőni lehet!
— Ahogy gondolod — sóhajtott Kisgebe, és levett valamit az állványról, ami
leginkább egy ujjra hasonlított.
— Ez micsoda?
— Egy ujj. Miért, minek nézted?
 — Ujjnak — ismerte be Gyökér.
— Bizony, de nem ám hagyományos ujj! — Körbepislantott, nem figyeli-e
őket valaki. — A hegyében túlnyomásos nyílhegy. Csak egyet lőhetsz.
Megbököd a hüvelykeddel itt az ujjpercnél, és valaki mély álomba szenderül.
— Miért nem láttam én ezt még soha?
— Tudod, ez olyan titkos cucc.
— És? — kérdezte Gyökér gyanakvón.
— Szóval... történtek balesetek...
— Folytasd, Kisgebe!
— Az ügynökeink megfeledkeztek róla, hogy rajtuk van.
— Úgy érted, belelőttek saját magukba?
Kisgebe szerencsétlenül bólogatott. — Egyik legjobb koboldunk egyszer épp
az orrát túrta... utána három napot töltött az intenzív osztályon.
Ahogy Gyökér felhúzta, a rugalmas latexfegyver azonnal felvette mutatóujja
alakját és hússzín árnyalatát.
— Ne aggódj, Kisgebe! Nem vagyok teljesen hülye. Még valami?
Kisgebe leakasztott egy másik dolgot a felszerelésállványról, ami olyan volt,
mint egy műfenék.
— Na ne marháskodj! Ez meg mire jó?
— Semmire — ismerte be a kentaur. — De házibulikban fergeteges sikere
van.
Gyökér felkacagott — immár másodszor. Súlyos, hatáskörben elkövetett
mulasztás a részéről.
— Na jó. Félre a léhasággal! Bepoloskázol?
— Nyilván. Íriszoptika. Milyen színű is? — Belekémlelt az őrnagy szemébe.
— Sárbarna. — Leemelt egy kis tégelyt a polcról, kinyitotta, s kivett a
folyadékból egy elektronikus kontaktlencsét. Hüvelyk- és mutatóujja közé
csippentette a szemhéjat, és berakta az íriszoptikát Gyökér szemébe. —
Lehet hogy kényelmetlen lesz. Próbáld meg nem dörzsölgetni, mert
átcsúszhat a szemed túlsó oldalára. Akkor aztán kukucskálhatunk befelé a
fejedbe, és hát, uram bocsa, nem sok érdekeset találnánk...
Gyökér pislogott, és próbálta legyűrni a késztetést, hogy meggyömködje
könnyező szemét.
— Ennyi?
Kisgebe bólintott. — Többet nem kockáztathatunk.
Az őrnagy vonakodva engedett. Nagyon könnyűnek érezte csípejét a
himbálódzó háromcsövű nélkül.
 — Na jó, remélem, ez a nyilalló csodaujj nem hagy cserben. De komolyan,
Kisgebe, ha fogja magát, és pofán talál, mész vissza Mentsvárba az első
siklóval.
A kentaur felnyihogott. — Csak vigyázz vele a vécén!
Gyökér nem nevetett. Vannak dolgok, amikkel nem tréfál az ember.

Artemis órája megállt. Mintha eltűnt volna Greenwich, Vagy inkább, gondolta
Artemis, ők maguk tűntek el. Bekap csolta a CNN-t: Riz Khan feje finoman
vibrált a lefagyott kép ernyőn. Artemis nem bírt visszatartani egy önelégült
mosolyi — a TŰN blokkolta az időt, pontosan úgy, ahogy a Könyvben le van
írva. Minden a tervnek megfelelően halad.
Itt az ideje, hogy ellenőrizzen egy elméletet. A monitor blokkhoz gurult, és
kitette a padláskamera jelét a hetven centis központi monitorra. A pamlag üres
volt. Artemis körbejáratta a kamerát anyja szobáján — sehol senki. Angeline
Fowl eltűnt, köddé vált. Artemis mosolya szétterjedt az arcán. Tökéletes: úgy
történt, ahogy gyanította.
Most Pinduri Berkenye celláját vette szemügyre. Már megint az ágyát
csapkodja. Időnként felkel a matracról, és ököllel üti a falat. Lehet, hogy több
ez, mint frusztráció' Lehet, hogy van valami rendszer ebben az őrjöngésben?
Nyurga ujjával megkopogtatta a képernyőt.
— Miben mesterkedsz, százados? Milyen piszkos kis tervet forralsz?
A monológ folytatását lenyelte, mert a sétánymonitoron mozgásra lett
figyelmes.
— Na végre — sóhajtott fel. — Kezdődik.
A sétányon egy kicsiny, mindazonáltal impozáns alak közeledett. Árnyvéd
sehol; úgy látszik, véget ért a színjáték.
Artemis rátenyerelt a mikrofon gombjára.
— Butler! Vendégünk érkezett. Én fogom beereszteni. Te gyere ide, és
felügyeld a kamerákat!
Butler hangja reccsent vissza a hangszórókból.
— Vettem, Artemis. Már ott is vagyok.
Artemis begombolta öltönyét, s a tükör előtt megigazította a nyakkendőt. A
tárgyalás lényege, hogy nálad legyenek a nyerő lapok, s ha mégsem, hát tégy
úgy, mintha nálad lennének.
Artemis felöltötte legádázabb ábrázatát. Gonosz, mondta magának, gonosz,
de nagyon intelligens. És elszánt, ki ne felejtsük, mindenre elszánt! Megfogta
az ajtógombot. Csak nyugi... Mély levegő, s nem gondolni arra az
eshetőségre, hogy rosszul mértük fel a helyzetet, és most agyonlőnek. Egy,
kettő, három... Ajtót nyitott.
— Jó estét! — mondta egy minden ízében szívélyes, mindazonáltal ádáz,
gonosz, intelligens és elszánt házigazda.
Gyökér a küszöbön állt, tenyere a magasban a „Lám, nincs nálam
semmilyen nagy és gyilkos mordály" univerzális kézjeleként.
— Maga Fowl?
— Artemis Fowl, szolgálatára. És ön?
— Gyökér TÜN-őrnagy. No, most már tudjuk egymás nevét, akkor talán
rátérhetnénk a lényegre.
— Feltétlenül!
Gyökér úgy döntött, nem ártana kipróbálni az új fegyvert. — Akkor jöjjön ki,
hogy jobban lássam!
Artemis arca megkeményedett. — Maga semmit nem tanult a bemutatókból?
A hajó, a kommandója... Muszáj valakit megölnöm?
— Nem! — mondta sietve Gyökér. — Én csak...
— Maga csak megpróbál kicsalni, hátha elkaphat, és túszul ejthet.
Megkérném, Gyökér őrnagy, döntse el, tartja magát a játékszabályokhoz, vagy
beküld valami értelmes lényt maga helyett.
Gyökér érezte, ahogy a vér az arcába fut.
— Na idefigyelj, te kis...
Artemis elmosolyodott: ismét nála az irányítás. — Nem valami hatékony
tárgyalástechnika, őrnagy, elveszíteni a fejünket, mielőtt még asztalhoz ültünk
volna.
Gyökér vett néhány mély lélegzetet.
— Jó, ahogy gondolja. Hol akarja megejteni a társalgást?
— Természetesen odabent. Bejöhet az engedélyemmel, de ne feledje, hogy
Pinduri százados élete a kezemben van. Bánjon vele kíméletesen!
Gyökér követte vendéglátóját a bolthajtásos hallon át. Több nemzedéknyi
Fowl bámult le rá különböző olajfestményekről. Egy pácolt tölgy ajtón belépve
hosszúkás tanácsterembe értek. Az egyik kerekded asztalnál elő volt készítve:
két hely párnákkal, hamutartóval, vizeskancsóval.
Gyökér szeme azonnal felcsillant, ahogy meglátta a hamutartót, s tüstént
kihalászott mellényéből egy félig rágott szivart.
— Lehet, hogy nem is olyan barbárok maguk tulajdonképpen — dörmögte, s
közben hatalmas, zöld füstfelhőket eregetett magából. Az őrnagy a
vizeskancsókról nem vett tudomást, helyette egy laposüvegből valami lila levet
öntött magának. Nagyot kortyolt belőle, böffentett, végül leült.
— Kész? — Artemis a jegyzeteit rendezgette, mint egy hírolvasó bemondó.
— Én a következőképp látom a helyzetet. Módomban áll felfedni az önök
földalatti jelenlétét, s önök képtelenek ebben megakadályozni. Tehát
lényegében bármit kérjek is, csekély ár a hallgatásomért.
Gyökér kiköpött néhány szál gombadohányt. — Úgy gondolja, hogy fogja, és
kirak az internetre mindent, amit tud rólunk, igaz?
— Nem most rögtön. Amíg az időblokád érvényben van, semmiképp.
Gyökér elfelejtette kifújni a tüdejében rekedt füstöt, és kis híján megfulladt.
Oda a titkos adu!
— No, hát ha tud az időblokádról, nyilván azt is tudja, hogy teljesen el van
vágva a külvilágtól. Gyakorlatilag tehetetlen.
Artemis feljegyzett valamit egy írótömbbe. — Ne húzzuk egymás idejét!
Halálosan unom már az ügyetlen blöffjeit. Vegyük a túszejtést: a TÜN
kénytelen volt bevetni deszant-elitalakulatát, hogy visszaszerezzen egy
elvesztett századost. Mindketten tudjuk, milyen eredménnyel. Már ne is
haragudjon, de kacagnom kell. Elitalakulat? Na ne mondja! Egy vízipisztolyos
kiscserkész-járőr is megfutamítja az ilyeneket.
Gyökér dúlt-fúlt magában, s a boldogtalan szivarvégen töltötte ki minden
dühét.
— Hivatalosan a következő lépés a tárgyalás, és végül, ha a nyolc órás
időkorláton belül nem születik megegyezés, felrobban a biobomba az
időgyűrűn belül, ugyebár.
— Úgy tűnik, ijesztően sokat tud rólunk, Fowl úrfi. Gondolom, nem fogja
elárulni, hogy honnan.
— Eltalálta.
Gyökér széttrancsírozta szivarja maradványait a kristály hamutartóban.
— Akkor hát halljuk a feltételeit!
— Csupán egyetlen feltétel. Egyes szám...
Artemis átcsúsztatta a jegyzettömböt a polírozott asztallapon. Gyökér
felolvasta, amit a papíron látott.
— „Egy tonna huszonnégy karátos arany. Kizárólag kicsi, jelöletlen
rudakban." Ezt nem mondhatja komolyan!
— Ó, dehogynem.
Gyökér előrecsúszott a székén. — Hát nem érti? A maguk helyzete
tarthatatlan! Vagy elengedik Pinduri századost, vagy kénytelenek leszünk
mindnyájukat megölni. A kettő közt semmi. Mi itt nem tárgyalunk, kérem,
legalább is nem a hagyományos értelemben. Csak azért jöttem, hogy
elmagyarázzam magának a helyzetet.
Artemis bedobta a vámpírmosolyt. — De bizony, hogy fog maga tárgyalni
velem, őrnagy!
— Valóban? S mi teszi magát oly nagyon különlegessé, úgy mégis?
— Az tesz különlegessé, hogy meg tudok szökni az időgyűrűből.
— Lehetetlen! — szortyant fel Gyökér. — Képtelenség.
— Képes vagyok rá. Higgyen nekem, eddig még egyszer sem tévedtem.
Gyökér letépte a tömb legfelső lapját, és begyűrte a zsebébe.
— Ezen még gondolkodnom kell.
— Ne hamarkodja el! Van még nyolc... pardon, hét és fél óránk, utána
mindenkinek csöngettek.
Gyökér sokáig egy szót se szólt, csak a körmével dobolt az asztalon. Vett
egy mély levegőt, mint aki mondana valamit, aztán meggondolta magát, és
nagy lendülettel felállt.
— Maradjunk kapcsolatban. Ne fáradjon, kitalálok.
Artemis hátralökte a székét.
— Csak tessék! De ne feledje, senkinek nem adok engedélyt a fajtájából,
hogy betegye ide a lábát, amíg élek.
Gyökér kifelé slattyogott a hallban, s vissza-visszabámult az
olajfestményekre. Most jobbat nem tehet, mint hogy visszatér a Vezérlőbe, és
feldolgozza a friss információkat. Ez a Fowl-gyerek tényleg agyafúrt ellenfél,
de nagyon melléfog, ha azt képzeli, hogy ő betartja a szabályokat. A fenébe is,
nem azért kapta Gyökér Gyulus az őrnagyi stráfokat, mert holmi
szabálykönyvek felett piszmogott üres óráiban. Ideje belevágni egy merőben
újszerű akcióba.

A Gyökér íriszoptikájával készített videofelvételt szakértői vizsgálatnak

vetették alá.
— Látják ezt? — mondta a magatartáskutató, név szerint Gomoly professzor.
— Ezt a rándulást: hazudik.
— Badarság — röffent fel Dr. Argon, egyesült államokmélyi pszichológus. —
Viszket neki, ez minden. Viszket, megvakarja, nincs ebben semmi ármány.
Gomoly Kisgebéhez fordult.
— Hallja ezt? Hogyan várhatják tőlem, hogy együttműködjek ezzel a
kóklerrel?
 — Sámánkuruzsló! — replikázott Argon.
Kisgebe felemelte szőrös mancsát.
— Kérem, uraim! Törekedjenek az egyetértésre! Nekünk itt objektív
elemzésre van szükségünk.
— Nincs értelme — mondta Argon. — Ilyen körülmények között képtelen
vagyok dolgozni.
Gomoly összefonta a karját. — Ha ő képtelen, akkor nm mondjak én?
Gyökér csörtetett be a sikló szárnyas ajtaján. Arcának bíborpír-védjegye
jobban rózsállott, mint valaha.
— Ez a humanoid azt hiszi, szórakozhat velünk. Velem aztán nem fog! Na,
mit sütöttek ki a szakértők a felvételből?
Kisgebe kissé félreállt, szabad utat engedve az őrnagynak az úgynevezett
szakértők felé.
— Úgy tűnik, nem tudnak ilyen körülmények között dolgozni.
Gyökér szeme résnyire szűkült, szivárványhártyája a leendő prédákra
fókuszált. — Pardon?
— A drága doktor úr sajnos kissé féleszű. — mondta Gomoly, nem ismervén
az őrnagy vérmérsékletét
— Én, f-féleszű? — dadogta Argon, hasonlóképp kevéssé járatos a
témában. — Akkor maga micsoda, maga neandervölgyi őstündér? Agyament
elméleteket erőltet rá a legártatlanabb gesztusokra!
— Ártatlan? A fiú tiszta ideg! Nyilvánvaló, hogy hazudik, tipikus eset.
Gyökérnek mostanra ökölbe szorult a keze, s akkorát csapott vele az
asztalra, hogy szétrepedt a lapja.
— Csend legyen!
És lett, méghozzá azon nyomban.
— Na, ti szakértők, csinos kis tiszteletdíjat kaptok ezért az elemzésért,
igazam van?!
A páros bólogatott; nem mertek megszólalni, nehogy megszegjék a „csend
legyen"-t.
— Alkalmasint ez életetek nagy esete, úgyhogy szeretném, ha erősen
koncentrálnátok. Érthető?!
Még több bólogatás.
Gyökér kipattintotta a kamerát könnyező szeméből.
— Tekerd előre, Kisgebe! Majdnem a végéig.
A monitoron, a furcsán bicegő gyorsított képsoron látszott, ahogy Gyökér
követi a fiút a tanácsterembe.
 — Most! Állítsd meg itt! Rá tudsz közelíteni az arcára?
— Hogy rá tudok-e közelíteni az arcára? — hördült fel Kisgebe. — Egy törpe
ki tudja lopni a pókhálót egy pók alól?
— Persze — felelte Gyökér.
— Igazából költői kérdésnek szántam...
— Ne tarts nekem nyelvtanórát, Kisgebe, csak csináld, amit kértem, ha egy
mód van rá!
Kisgebe lapátfogai megcsikordultak.
— Oké, főnök. Már csinálom is.
A kentaur ujjai fénysebességgel döfködték a billentyűzetet. Artemis ábrázata
egyre nőtt, végül betöltötte a teljes plazmaképernyőt.
— Azt ajánlom, jól figyeljetek — mondta Gyökér, a szakértők vállait
nyomorgatva. — Karrieretek fordulópontjához érkezett.
— Az tesz különlegessé, — mondta a száj a képernyőn hogy meg tudok
szökni az időgyűrűből.
— Na, most mondjátok! — szólt Gyökér. — Hazudik?
— Játssza le még egyszer! — kérte Gomoly — Csak a szemeket mutassa!
Argon bólintott. — Igen, csak a szemeket.
Kisgebe zongorázott egy picit a billentyűkön, és Artemis mélykék szemei
kitöltötték a képernyő teljes szélességét.
— Az tesz különlegessé, — dörögte az emberi hang — hogy meg tudok
szökni az időgyűrűből.
— Nos? Hazudik?
Gomoly és Argon egymásra néztek, ellentétük nyomtalanul elpárolgott.
— Nem — mondták egyszerre.
— Igazat mond — tette hozzá a magatartáskutató.
— Vagy — pontosított a pszichológus — legalábbis úgy hiszi.
Gyökér egy tisztítóoldattal borogatta könnyező szemét.
— Én is ezt gondoltam. Ahogy belenéztem ezekbe a szemekbe, rájöttem,
hogy a gazdájuk vagy zseni vagy őrült.
Artemis hideg szeme bámulta őket a képernyőről.
— Akkor hát melyik? — kérdezte Kisgebe. — Zseni avagy őrült?
Gyökér lekapta a háromcsövű stukkert a fegyverállványról.
— Mi a nagyfene különbség? — csattant fel, ahogy csípőjére szíjazta
hűséges fegyverét. — Hozz össze egy külső vonalat az El-hez. Ez a Fowl-
gyerek, úgy tűnik, ismeri az összes játékszabályunkat. Itt az ideje, hogy
megszegjünk egy párat.
 HETEDIK FEJEZET: TŐZEG

Lassan ideje felpingálni egy új figurát mélyvilági tablónkra. Szigorúan véve a

dolgot, nem is új figura, egyszer már összefutottunk vele a TÜN-őrs várójában.
Azóta vizsgálati fogságban sínylődik többrendbeli lopásért: nem más ő, mint
Szájlapáti Tőzeg, a kleptomán törpe. Gyanús és különös egyén, még Artemis
Fowl is tanulhatna tőle. Úgy tűnik hát, történetünk nem fog szűkölködni
rosszéletű egyedekben.
Tipikus barlanglakó törpefamília sarjaként Tőzeg korán ráébredt, hogy a
bányászat nem neki való mesterség, s elhatározta, hogy más iparágban
kamatoztatja fantasztikum képességeit: nevezetesen az ásás és behatolás —
jobbára a Sárnép ingatlanjaiba történő behatolás — szakterületén. Az efféle
munka persze együtt jár a varázserő elvesztésével. A lakhely szent és
sérthetetlen, és ha ezt a szabályt megszeged, számolnod kell a
következményekkel. Tőzeget az ilyesmi nem izgatta. Amúgy sem érdekelte
túlságosan a varázslás. Odalenn a bányában nemigen volt rá szükség.
A dolgok egészen rendben mentek jó pár száz évig, s ezalatt Tőzeg szépen
jövedelmező felszíni emléktárgyüzletet épített ki. Ám egyszer melléfogott:
megpróbálta eladni a Jules Rimet-kupát egy TÜN-titkosügynöknek. Ettől
kezdve leáldozott a szerencsecsillaga, történetünk kezdetéig több mint húsz
alkalommal tartóztatták le. Kerek háromszáz év egyik börtönből ki, másikba
be.
Mint profi aknavájár, Tőzeg falta a kilométereket — a szó szoros értelmében.
Ha netán valaki nem volna teljesen képben a törpék alagútásó technikáját
illetően, a kedvéért megkísérlem elmagyarázni a lényeget a lehető
legtapintatosabb módon. A hüllők osztályának egynémely tagjához hasonlóan
a hím törpék is ki tudják akasztani állkapcsukat, s ily módon több kiló földet
képesek lenyelni másodpercenként. A matériából a bámulatosan hatékony
anyagcsere folytán hipp-hopp felszívódnak a használható nyomelemek, a
maradék pedig minden teketória nélkül... katapultál a hátsó fertályon. Hát nem
aranyos?
 Tőzeg jelenleg a TÜN-központ egyik kövezett falú zárkájában darvadozott,
pontosabban próbált egy kókadt, flegma törpét alakítani, de valójában,
reszketett vasalt bakancsában, mint a nyárfalevél.
Épp most, mikor ismét nagy erővel tombol a lidérc-törpe bandaháború,
valami okostojás elf a TÜN-től kitalálja, hogy őt közös zárkába kell rakni egy
csapat tisztára bekattant lidérccel! Lehet, hogy figyelmetlenség, de sokkal
valószínűbb, hogy apró figyelmesség, amiért a nyilvántartó előtti sorálláskor
megpróbálta kifosztani az őt őrizetbe vevő tisztet.
— Na, tőrp-pe! — szólt gúnyos vigyorral a lidércgóré: egy varacskos képű
huligán, tele tetkóval. — Hogyhogy nem rágod ki magadat innét, he?
Tőzeg megütögette a falat. — Színtiszta terméskő...
A lidérc röhögött. — Na és? Az se lehet keményebb, mint egy tőrp-pe
koponyája!
A cimborák lelkesen hahotáztak; Tőzeg azt gondolta, legjobb, ha velük tart.
Tévedett.
— Rajtam röhögsz, tőrp-pe?
Tőzeg abbahagyta a nevetést.
— Veled — helyesbített. — Veled nevettem. Nagyon tetszett a koponyás
humorod.
A lidérc odatolta a képét, a végén az orra már csak egy centire volt
Tőzegétől. — Le-néj-zel? En-ge-met? Te tőrp pe!
Tőzeg nyelt egyet, az esélyeket latolgatva. Ha most kiakasztja az állkapcsát,
talán le tudja nyelni a vezért, mielőtt a többi észbe kap. Másfelől kész
öngyilkosság megemészteni egy lidércet; tele van szálkával.
A lidérc egy tűzgolyóval kezdett bűvészkedni a kézfeje körül. — Kérdeztem
valamit, da-gíí!
Tőzeg érezte, hogy verejtékmirigyei rajtaütésszerűen csúcsüzemre állnak. A
törpék nem szeretik a tüzet. A lángnak még a gondolatától is rosszul vannak.
A többi tündér fajtól eltérően a törpék nem vágynak a felszíni életre,
ösztönösen idegenkednek a naptól. Persze ha valaki a „Sárnép javak szabad
áramlása"-üzletágba dolgozta be magát, mindez korántsem problémamentes.
— S-s-semmi sz-szükség erre! — dadogta. — Én csak megpróbáltam
barátságos lenni...
— Barátságos! — mondta varacskpofa megvetően. — A te fajtársaid azt se
túúd-ják, mi a barátság! Gyáva óór-gyilko-sok vagytok mind egytől egy-gyííg.
Tőzeg diplomatikusan helyeselt. — Valóban, köztudott rólunk, hogy kissé
sunyik vagyunk.
 — Kissé su-nyíík?! A tesómat, Turhát, kelepcébe csalta egy rakás rohadék
tőrp-pe! Trágyadombnak álcázták magukat! Szegény kölyök, még mind-dég
ragad!
Tőzeg megértően bólogatott. — A jó öreg trágyadombcsel, émelyítő! Többek
közt ezért is nem barátkozom a Testvéri Szövetséggel.
A felbőszült varangyarcú tovább pörgette a tűzgolyót ujjai körül. — Kettő
dogot monda-náák neked a világon, amire igazán köpni tud-náák.
Tőzeg úgy érezte, jó eséllyel eltalálná, melyik az a kettő.
— Az egyik egy bű-dös tőrp-pe.
Egyből egy.
— A másik meg, aki elárulja a fajtársát. Én meg itten úgy látom, hogy te
mind a kettőt kijelégit-ted.
Tőzeg erőtlenül elmosolyodott. — Ilyen az én szerencsém...
— A szerencsének semmi köze-e! Tégedet a sors keze vezényelt a kezeim
közé.
Tőzeg egy későbbi időpontban szívesen elmagyarázz volna, hogy szerencse
és sors szegről-végről rokonok, de most ettől nagyvonalúan eltekintett.
— Szereted a tű-zet, tőrp-pe?
Tőzeg megrázta a fejét.
A ragyatelep elvigyorodott.
— Nahát, míly-lyen kár, pedig mindjárt let-tőcskölök a gigádon neked egy
ilyen tűzgoly-lyót itten.
A törpe szája kiszáradt, nyelni alig bírt. Mennyire jellemző a Törpék Testvéri
Szövetségére! Mert mit is gyűlölnek szívből a törpék? A tüzet. És melyik az az
egyetlen szerzet, amelyik képes tűzgolyókat varázsolni? A lidércek. Erre kikkel
kell a törpéknek ujjat húznia? Mekkora agyatlan baromság!
Tőzeg a fal felé hátrált.
— Csak lassan! A végén még mindnyájan fölrobbanunk
— Mi aztán nem — vicsorgott bibircsfej, felszippantva a tűzgolyót két
hosszúkás orrlikába. — Tűzálójak vagyúúnk!
Tőzeg pontosan tudta, mi fog következni: túlságosan sokszor látott már
effélét félreeső sikátorokban. A lidérc banda bekerít egy elbitangolt törpe
testvért, lefogják, a vezér pedig egyenest az arcába ereszti a dupla löketet.
Ragyabánya orrcimpája megremegett, ahogy kilőni készült a felszívott
tűzgolyót. Tőzeg behúzta a nyakát. Egyetlen esélye maradt. A galeri nem
fogta le kezét-lábát, csak állt, várva a produkciót; nyilván azt gondolták, úgyse
tud elszaladni.
 A lidérc teleszívta pofáját levegővel, hogy fokozza a lökőerőt. Száját bezárta,
fejét hirtelen hátracsapta, s orrjáratait a törpére szegezve lőtt. Tőzeg volt a
gyorsabb. Hüvelykujjait, mint a villám, belecuppantotta a táguló orrlikakba,
még mielőtt a lövedékek röppályára állhatták volna. Undorító, az igaz! De
jobb, mint egy törpe angolosan.
A tűzgolyó, hogy útját elzárták, mandinernek használva Tőzeg
hüvelykujjpárnáit visszapattant a lidérc arcüregének belseje felé. A
könnycsatornák jelentették a legkisebb ellenállást, a lángok így szökőkútként
spricceltek szerte-szét a lidérc szemei alól. A zárka mennyezete egy pillanat
alatt tüzet fogott.
Tőzeg visszarántotta a hős hüvelykeket, aztán hamar letörölte, s a szájába
kapta őket, hogy nyálának gyógyereje mielőbb éreztesse hatását. Persze ha
meglenne a varázsereje, elég volna csak kívánnia, hogy jöjjenek rendbe a
megpörkölt ujjak, ám egy bűnben leélt életnek meg kell fizetni az árát.
Rücsökpörkölt nem volt épp szívderítő látvány. Füst szivárgott a fejéből az
összes elképzelhető nyíláson át. Mert hiába tűzállóak a lidércek, ha egy
tűzgolyó alaposan átsikálja a járataikat. Himbálódzott, hánykolódott, mint hínár
a sekély vízben, aztán alámerült, arccal a betonnak. Valami reccsent,
feltehetően egy jókora lidércorr.
A banda többi tagja nem vágott túl jó képet a dologhoz. — Né ma, micsináát
a főnökke-e!
— Fúú, a bű-dös bún-kó!
— Süsük meg a mocs-kót!
Tőzeg tovább hátrált. Titokban remélte, ha a főnököt sikerül kivonnia a
forgalomból, a sleppnek inába száll a bátorsága, de láthatóan nem így történt.
És ekkor — pedig ha valami, hát ez távol állt tőle — Tőzeg úgy döntött,
támadni fog.
Kiakasztott, előreugrott, s fogait összezárta a legközelebb álló lidérc feje
körül.
— Hátrább! — ordította csukott szájjal. — Hátrább, vagy a barátotoknak
annyi!
A társaság megtorpant, nem tudták, mitévők legyenek Tisztában voltak vele,
hogy a törpe őrlőfogai mit művelhetnek egy lidércfejjel. Nem épp leányálom...
Mindegyik lidércnek egy-egy tűzgolyó jelent meg a kezében.
— Nagyon vigyázzáá!
— Nem bírsze-e velünk, da-gíí!
 Tőzeg megpróbált nem összeharapni. A legerősebb törpeösztönnel, a sok
ezredévnyi aknavájásra emlékező génekkel kellett felvennie a harcot. Az,
hogy egy nyálkás lidérc tekereg előtte, mint egy giliszta, nem sokat javít a
helyzeten. A lehetőségekből is kezd kifogyni: a galeri egyre inkább sarokba
szorítja, s tele szájjal teljesen védtelen velük szemben. Mégiscsak ideje volna
harapni egyet…
Hirtelen kivágódott a cellaajtó, s úgy tűnt, egy egész szakasznyi TÜN-tiszt
áramlik be a zárkába. Tőzeg egy pisztolycső acélos hidegét érezte homlokán.
— Köpöd ki az őrizetest! — parancsolta egy hang.
Tőzeg örömmel engedelmeskedett. A csupanyál lidérc öklendezve terült el a
padlón.
— Nektek meg, lidércek, lámpaoltás!
A tűzgolyók elenyésztek, egyik a másik után.
— Nem én voltam — nyafogta Tőzeg, a görcsben fetrengő varacskos
lepényre mutatva. — Felrobbantotta magát.
A tiszt elrakta a fegyvert, és előszedett egy bilincset.
— Kevésbé már nem is érdekelhetne, hogy mit csináltok egymással —
mondta, azzal megperdítette Tőzeget, s a bilincset rácuppantotta a csuklójára.
— Ha rajtam állna, az összes magatokfajtával telepakolnék egy nagy hodályt,
aztán egy hét múlva egy erős slaggal kimosnám a maradványokat. Téged
viszont Gyökér őrnagy magához rendelt soványmalacvágtában.
— Hogy hol?
— Most rögtön, de inkább hamarabb. A felszínen.
Tőzeg jól ismerte Gyökért. Az őrnagy jóvoltából ásta be magát nemegyszer
kormányzati berkekbe és szupertitkos aktákba. Ha Gyulus látni akarja,
bizonyára nem egy kis iddogálásról vagy moziról van szó.
— Most? De hát most nappal van. Le fogok égni odafönt.
A TÜN-tiszt nevetett.
— Ahová te mégy, komám, ott nincsen nappal. Ahová te mégy, ott semmi
sincs.

Gyökér az időgyűrű kapujában várta a törpét. Az időkapu megint csak

Kisgebe találmánya volt. A tündérek szabadon járkálhattak rajta ki s be az
időgyűrű és a külvilág között anélkül, hogy befolyásolták volna a benti
módosult időáramot. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy pár pillanattal azután,
hogy Gyökérnek eszébe jutott Tőzegért küldeni, a törpe már be is lépett az
időkapun, pedig a gyűrűn kívül hat órába is beletelt, míg a felszínre ért.
 Tőzeg először volt időgyűrűben. Csak állt, és nézte a szédült tempóban
száguldó életet a csillámló pajzsmezőn túl. Kocsik villantak tova képtelen
sebességgel, felhők bukfenceztek keresztül a láthatáron, mintha tízes
erősségű orkán hajtaná őket.
— Tőzeg, te megátalkodott! — harsogta Gyökér. — Leveheted azt a
hacukát, a gyűrű UV-védett, ha minden igaz.
Tőzeg az El-en kapott fényvisszaverő öltözéket viselt. A törpék bőre vastag,
ugyanakkor rendkívül fényérzékeny, napon három perc alatt pecsenyére
sülnek. Tőzeg lehámozta magáról a testhezálló ruhadarabot.
— Jó, hogy látlak, Gyulus.
— Neked Gyökér őrnagy!
— Újabban őrnagy, hallottam hírét. Elírtak valamit, igaz?
A szivar péppé vált Gyökér fogai közt.
— Nem érek rá most az arcátlanságodat kellően díjazni, elítélt! Kizárólag
azért nem billentelek jelentős mértékben valagba, mert munkám van a
számodra.
Tőzeg összevonta a szemöldökét. — Elítélt? Azt hittem, a nevemet még
tudod, Gyulus.
Gyökér lejjebb ereszkedett, hogy feje a törpéével egy szintbe kerüljön. —
Nem tudom, miféle álomvilágban élsz, elítélt, de a helyzet valójában az, hogy
te bűnöző vagy, nekem meg az a dolgom, hogy amennyire tőlem telik,
megkeserítsem az életedet. Ezért ha azt hiszed, hogy előzékeny leszek csak
azért, mert úgy tizenöt alkalommal ellened tanúskodtam, felejtsd el hamar!
Tőzeg a bilincs pirosló nyomait dörzsölgette a csuklóján.
— Rendben van, őrnagy. Nem kell úgy fölfújni a dolgot. Tudod jól, csak egy
kisszerű bűnöző vagyok, nem pedig gyilkos.
— Amint hallom, majdnem sikerült átvedlened az utóbbivá odalent a
zárkában.
— Nem az én hibám, megtámadtak.
Gyökér új szivart csavart a szájába.
— Na jól van. Gyere utánam, és ne lopj el semmit.
— Igenis, őrnagy — mondta Tőzeg ártatlan képpel. Nem akart ellopni semmi
mást. Az imént már lenyúlta Gyökér beléptetőkártyáját, mikor az őrnagy
meggondolatlanul lehajolt.
Áthaladtak a Deszant peremsávján, és a sétányra értek.
— Látod ott azt a kastélyt?
— Miféle kastélyt?
 Gyökér nekiesett a törpének. — Ne húzd az időmet, elítélt! Az időblokádnak
már majdnem a fele eltelt. Pár óra múlva az egyik legjobb tisztem eltűnik a
kékítőben.
Tőzeg vállat vont. — Ez nem az én bajom. Én csak egy piti kis bűnöző
vagyok. Egyébként pedig pontosan tudom, mire akarsz rávenni, és a válasz:
nem.
— Egyelőre nem kértem tőled semmit.
— De nyilván fogsz. Én betörő vagyok, ez pedig itt egy ház. Te nem tudsz
bejutni, mert akkor elszállna a varázserőd, az enyém viszont már régen
elúszott. A hülye is rájönne, mi az ábra.
Gyökér kiköpte a szivart. — Nincs benned semmi polgári önérzet?
Mindannyiunk nyugodt jövője forog kockán.
— Az enyém ugyan nem. Tündérbörtön, emberbörtön nekem nyolc.
Az őrnagy elgondolkodott.
— Na, nem bánom, te kis mocsok. Ötven évvel előbb szabadulhatsz.
— Amnesztiát akarok.
— Mást nem álmodtál, Tőzeg?
— Ha elfogadod, jó, ha nem, úgy is jó.
— Hetvenöt év, enyhített őrizet. Ha te elfogadod, elfogadod, ha nem, nem.
Tőzeg úgy tett, mintha töprengene, de már látszott, hogy elszánta magát.
— Magánzárka?
— Jó, jó, magánzárka. Na, megcsinálod?
— Hát persze, Gyulus. De csak a te kedvedért.
Kisgebe az íriszoptikák közt keresgélt.
— Mogyoró... vagy inkább homokszín... Egészen elképesztő szemek, Mr.
Tőzeg.
— Kösz, Kisgebe. Anyám mindig is mondta, hogy ez a szexepilem.
Gyökér tempósan rótta a sikló padlóját.
— Ugye felfogtátok, hogy van egy határidőnk? Hagyjátok a színeket a
fenébe. Kisgebe, adj neki egy kamerát, és kész.
Kisgebe egy csipesszel kivette a lencsét az oldatból.
— Ez nem divatkérdés, őrnagy. Minél jobban egyezik a lencse színe az
eredeti szemszínnel, annál kisebb az interferencia.
— Na jól van, jól van, csak haladj vele!
Kisgebe megfogta Tőzeg állat, hogy a feje egy helyben maradjon.
— Kész is van. Mostantól veled vagyunk jóban-rosszban.
 Kisgebe apró hengert csavart a Tőzeg fülében dúsan tenyésző
szőrkollekcióba.
— Úgy, most már a hang is él. Ha netán segítségre lenne szükséged.
A törpe fanyarul elmosolyodott. — Bocs, hogy nem esek hanyatt a
meghatottságtól, de általában egymagam is zöldágra szoktam vergődni.
— Való igaz, ha a tizenhét büntetőeljárásra gondolsz — kuncogott Gyökér.
— Érdekes, most mintha lenne időnk a tréfálkozásra. Gyökér megragadta a
törpe vállát. — Igazad van. Nincs időnk. Gyerünk!
Áthurcolta Tőzeget egy füves sávon, s megállt vele egy csoport
cseresznyefánál.
— Innen fúrd be magad, és derítsd ki, honnan tud ez a Fowl-egyed olyan
sokat rólunk. Lehet, hogy valami lehallgató-berendezés. Bármi is az,
semmisítsd meg! Ha tudod, keresd meg Pinduri századost, és próbálj meg a
segítségére lenni! Ha kiderül, hogy meghalt, legalább a biobombával nem kell
tovább óvatoskodnunk.
Tőzeg végigpislantott a tájon. — Nem tetszik ez nekem.
— Mi nem tetszik?
— A terepviszonyok. Mészkőszagot érzek. Lehet, hogy át sem jutok az
alapon.
Kisgebe átkocogott hozzájuk. — Végeztem egy vizsgálatot. Az eredeti
szerkezet teljesen mészkő alapra épüli, de néhány későbbi bővítés az
agyagra is átnyúlik. A déli szárnyban a borospince padlója valószínűleg fából
van. Ilyen szájszervvel, mint a tiéd, ez nem okozhat problémát.
Tőzeg úgy döntött, ez utóbbit ténymegállapításnak te kinti, nem pedig
sértésnek. Kinyitotta aknavájó nadrágján a farsliccet. — Rendben van. Álljatok
félre!
Gyökér és a közelben álló TÜN-tisztek fedezékbe vonultak, de Kisgebe, aki
sosem látott még törpét aknavájás közben, úgy döntött, marad még egy gyors
kukkantásra
— Sok szerencsét, Tőzeg!
A törpe kiakasztotta állkapcsát.
— Nyanghúúú — nyammogta, ahogy föld alatti pályára állt.
A kentaur körülnézett.
— Hova tűntek a többie...
Sosem fejezhette be a megkezdett mondatot, mert egy frissen lenyelt s még
annál is frissebben emésztett agyagmassza képen csapta. Mire kitörölte a
szeméből, Tőzeg már eltűnt a vibráló nyílásban, és szívből jövő hahota
rezegtette a cseresznyefák ágait.

Tőzeg egy vulkáni gyűrődésen keresztülhúzódó agyagos telér vonalát

követve haladt előre. Kellemes sűrűség, viszonylag kevés szabad kő. Nem
utolsósorban rengeteg rovar, ami nélkülözhetetlen az ép és erős fogazathoz.
A fogak minősége minden másnál előbbre való a törpék körében,
párválasztásnál döntő szempont. Tőzeg alámerült a mészkőrétegig, hasa már-
már súrolta a kőzetet. Minél mélyebben fut az alagút, annál kevésbé
ereszkedik meg a felszínen a talaj. Manapság, a mozgásérzékelők korában
nem lehet az ember elég óvatos, és akkor még nem is beszéltünk a
taposóaknákról. A Sárnép hihetetlen messzire képes elmenni javai
védelmében. Mint láthatjuk, nem is minden ok nélkül.
A törpe enyhe rezgést érzett bal felől: nyulak. Belső iránytűje segítségével
rögzítette a helyet. Sosem árt tudni, hol lófrál a helyi vadvilág. Megkerülte a
nyúlvackot, majd hosszú északnyugati hurokkal folytatta útját körben a kastély
kőágyazata mentén.
A borospincéket könnyű megtalálni. Századok hosszú során az üledék
átszivárog a padlóréseken, s a talajba beivódik a bor személyisége. Ez itt
komor fajta volt, semmi pajkos ledérség. Leheletnyi gyümölcsíz, de ahhoz
nem elegendő, hogy könnyítsen a súlyos aromán. Minden bizonnyal ünnepi
bort tárolnak a legalsó rekeszben. Tőzeg csettintett a nyelvével — jófajta
agyag!
A törpe most felfelé irányította fogazatát, átlyukasztotta a padlódeszkát,
majd gatyájából kirázva az utolsó megemésztett sárdarabkákat
felhúzódzkodott a maga harapta szűk nyíláson.
Áldott sötétség honolt a helyiségben, Tőzeg ilyenkor látott a legjobban. Úgy
tűnt, a törpét remek ösztöne a padló fedetlen részére vezette — egy méterrel
odébb már egy hatalmas hordó olasz vörösborban bukkant volna színre.
Tőzeg visszaakasztotta állkapcsát, s a falhoz settyegett. Kagylóhéj alakú
fülét a vörös téglákhoz nyomta. Egy pillanatig teljesen mozdulatlan volt, szívta
magába a házból érkező rezgéseket. Rengeteg alacsony frekvenciájú
duruzsolás. Valahol egy áramfejlesztő, a villanyvezetékekben pedig állandó
csúcsforgalom.
Lépések... fent a magasban. Talán a harmadik szinten És a közelből valami
recsegő robaj. Fém a betonon, most megint. Valaki valamit épít... vagy éppen
bont.
 Valami elcikázott a lába mellett. Tőzeg ösztönszerűen széttaposta. Egy
pók... csak egy pók.
— Bocs, kishaver — mondta a szürke pacának. — Ma egy kicsit ideges
vagyok.
A lépcső persze fából készült, a szaga alapján volt vagy száz éves. Az ilyen
már attól is megreccsen, ha ránézel. Hatékonyabban tartja távol a
betolakodót, mint bármilyen nyomásérzékelő. Tőzeg a lépcső szélén araszolt
felfelé, egész bent a falnál, ahol a legjobban tart, és a legkevésbé nyiszorog.
Nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek hangzik. A törpeláb
kubikusmunkára termett, s nem szokta a kifinomult koreográfiát, ami mondjuk
balett-tánchoz vagy rozzant falépcsőkön való egyensúlyozáshoz
elengedhetetlen. Mindazonáltal Tőzeg nagyobb incidens nélkül elérte az ajtót.
Néhány apró nyikkanás becsússzant ugyan, de semmi olyan, amit emberi fül
vagy elektronika érzékelhetett volna.
Az ajtó persze zárva volt, de hát ez ugyancsak nem jelenthetett komoly
kihívást egy kleptomán törpének.
Tőzeg a szakállába túrt, s kitépett belőle egy durva szőrszálat. A törpék
szőrzete merőben különbözik az emberekétől. Tőzeg szakálla és egyéb
fejszőrzete antennák bonyolult hálózataként működött, mely segíti viselőjét a
tájékozódásban és a föld alatti veszedelmek elkerülésében. A szőrszál, amint
pórusából kiszakadt, nyomban hullamerev lett. Tőzeg még csavarintott egyet a
végén, mielőtt teljesen megszilárdult volna, s készen is volt az ideális
tolvajkulcs.
Egy gyors kézmozdulat, s a zár engedett. Kétreteszes volt csupán: a
biztonság netovábbja! Jellemző az emberekre, soha nem számítanak arra,
hogy az ellenség alulról támad. Tőzeg parkettázott hallban találta magát. Az
egész helynek pénzszaga volt. Lenne csak rá több ideje, komoly vagyonra
tudna itt szert tenni.
Volt bent pár kamera, közvetlenül a peremgerenda alatt; éberen őrködtek,
ízlésesen meghúzva magukat a természetes árnyékban. Tőzeg egy darabig
állt, számítgatta a rendszer vakfoltjait. Három kamera végig a hallon, kilencven
másodperces pásztázás: nem lehet átjutni.
— Segíthetek? — szólalt meg egy hang a fülében.
— Kisgebe? — Tőzeg a legközelebbi kamerára irányította elektronizált
szemgolyóját. — Tudnál valamit kezdeni ezekkel? — suttogta.
A törpe billentyűzetdöfködés hangját hallotta, aztán jobb szeme hirtelen
ráközelített a pásztázó szerkezetre, mint az objektív egy kamerában.
 — Ügyes — lehelte Tőzeg. — Muszáj lesz szerezzek egy ilyet.
Gyökér hangja reccsent át a kicsiny hangszórón. — Kizárt dolog, elítélt. Csak
kormányzati szerveknek szállítanak belőle. Különben is, mit kezdenél vele a
börtönben. Ráközelíthetnél a zárka szemközti falára?
— Hogy te milyen egy bűbáj vagy, Gyulus! Mi a hézag? Féltékeny vagy,
mert nekem sikerül, ami neked nem?
Gyökér ocsmány káromkodását elnyomta Kisgebe-hangja.
— Oké, megvan! Sima videohálózat. Még csak nem is digitális. A
paraboláinkról kirakok egy ciklust minden kamerára az elmúlt tíz
másodpercből.
Tőzeg kényelmetlenül mocorgott. — Mennyi idő az? Eléggé védtelen
vagyok, tudod, ahogy itt állok...
— Már fut is — felelt Kisgebe. — Indulhatsz!
— Biztos vagy te ebben?
— Naná, hogy biztos. Elemi elektronika. Az anyatejjel szívtam magamba a
humánlehallgatást, nyugodtan megbízhatsz bennem.
Hamarabb elhiszem egy csapat orvvadásznak, hogy egy kihalófélben lévő
állatfaj megmentésén fáradozik, mint hogy megbízzak egy TÜN-technikusban,
gondolta Tőzeg. De fennhangon ezt mondta: — Rendben, indultam. Vétel.
Keresztüllopakodott a hallon. Még a kezével is settenkedett a levegőben,
mintha ettől valamelyest észrevétlenebb lett volna. Akármit csinált is ez a
kentaur, működni látszik a dolog, különben már rég elborult agyú sárlények
özönlenének lefelé a lépcsőn, primitív, lőporos fegyvereket lóbálva...
A lépcső, ó a lépcső! Tőzegnek a lépcső volt a gyengéje. Mint egy előásott
kincsesbánya. Tapasztalatai szerint a legnagyobb zsákmány törvényszerűen a
lépcsőzet felső végén található. S ez itt nem ám akármilyen lépcsősor! Pácolt
tölgy, kacifántos faragványokkal, s ezek általában vagy a tizennyolcadik
századdal vagy a szemérmetlen gazdagsággal állnak szoros összefüggésben.
Tőzeg végighúzta ujjait egy barokkos díszítésű korlátbábon; úgy tűnt, ez
esetben mindkettővel.
No, de nincs idő piszmogni. A lépcsőket ritkán hagyják hosszú távon
őrizetlenül, különösen nem ostromidőben.
Ki tudja, hány vérszomjas rohamosztagos leskel minden ajtó mögött, s csak
arra vár, hogy egy tündérfejet aggathasson trófeákkal telizsúfolt falára.
Tőzeg óvatosan kúszott felfelé, semmit nem bízott a véletlenre. Még a tömör
tölgy is megnyikordult olykor. Szorosan tapadt a lépcsősor széléhez, kerülve a
szőnyegbetétet. A nyolcas számú bírósági ítélet plántálta a törpe fejébe annak
idején azt a szilárd meggyőződést, hogy bizonyos antik szövetek bolyhos
felszíne alatt igenis könnyen megbújhat egy nyomásérzékelő.
Behúzott nyakkal ért a lépcsőfordulóra. Itt azonban az eddigieknél súlyosabb
gond kezdte nyomasztani — a szó szoros értelmében. A törpék emésztése a
felgyorsult tempónak köszönhetően némelykor igencsak heves természetű. A
Fowl-birtok laza, jól szellőző talaját fogyasztva Tőzeg a föld és az ásványi
anyagok mellett meglehetős mennyiségű levegőt is juttatott bélrendszerébe.
Ez a levegő szeretett volna most mihamarább távozni.
A törpeetikett szerint a gázokat még az alagútban kell kibocsátani, Tőzeg
azonban nemigen ért rá törődni az illemmel Most persze már bánta, amiért
nem szánt rá egy kis időt, hogy még a borospincében megszabaduljon a
gázfeleslegtől. A törpegáz különös sajátossága, hogy felfelé nem, kizárólag
lefelé képes terjedni. Képzeld csak el, ha van hozzá kedved, egy böfögés
katasztrofális hatását egy nagy falat agyag emésztésének kellős közepén:
teljes rendszerösszeomlás. Nem volna valami szép látvány. Szerencsére a
törpék anatómiája biztosítja, hogy minden gáz alul távozzék, egyszersmind
elősegítve a megemésztett agyag kicsapódását. Mindezt persze
egyszerűbben is meg lehet fogalmazni, de az a szöveg csak a felnőtt
verzióban olvasható.
Tőzeg két kézzel kapaszkodott a hasába. Sürgősen el kell tűnnie a nyílt
színről! Egy ilyen helyen, mint ez, a durranás kivinné az ablakokat.
Görnyedten átcsoszogott a fordulóról nyíló folyosóra, s becsusszant az első
ajtón, ami elékerült.
Még több kamera. Feltűnően sok is, ami azt illeti. Tőzeg tanulmányozni
kezdte a lencsék hatókörzetét. Négy a helyiség járófelületét pásztázta, másik
három rögzítve volt.
— Kisgebe, ott vagy? — suttogta a törpe.
— Nem. — Tipikus kentaurválasz. — Mint tudjuk, sokkal jobb dolgom is van,
hogysem civilizációnk összeomlásán aggódjam.
— Ja tényleg, köszike. Te figyelj csak, abba ne hagyd a jópofizást, és egy
pillanatig se zavarjon, hogy életveszélyben forgok!
— Azon vagyok.
— Volna a számodra egy feladványom.
Kisgebe rögtön felélénkült. — Tényleg? Ki vele!
Tőzeg a gerendapárkány örvénylő díszei közül kikandikáló félig rejtett
kamerákra irányította tekintetét. — Tudnom kéne, hová néz az a három
kamera. Pontosan.
 Kisgebe nevetett. — Ez nem feladvány. Az ilyen ősi videorendszereknél a
kamerák gyenge ionsugarat bocsátanak ki. Szabad szemmel nem látod, de az
íriszoptikával látni fogod.
A Tőzeg szemében úszkáló hardver megrezzent, és szikrázott egyet.
— Aúú!
— Bocs! Kisfeszültség...
— Szólhattál volna!
— Majd adok rá cvikipuszit, aranyom. Azt hittem, a törpék kemény fazonok.
— Kemények is. Ha majd visszaértem, megmutatom, mennyire!
Gyökér hangja szakította félbe az évődést. — Nem mutatsz meg semmit
senkinek, elítélt! Maximum azt, hogy merre van a celládban a mellékhelyiség.
Na, mit látsz?
Tőzeg ismét végignézett a szobán, immár ionérzékeny szemmel. A
kamerákból halovány fénynyalábok kúsztak elő, miként a lebukó nap utolsó
sugarai. A három mozdulatlan nyaláb idősebb Artemis Fowl portréján adott
egymásnak találkát.
— Csak ne a kép alatt! Jaj, nem!
Tőzeg fülét a kép üvegéhez szorította. Semmi elektronika; nem lehet
beriasztózva. Biztonság kedvéért alaposan megszaglászta a keret széleit. Se
műanyag, se réz. Fa, acél, üveg. Egy kevés ólom a festékben. Körmét a keret
mögé csúsztatta, és húzni kezdte. A kép engedett, simán elfordult oldalra,
mint egy ajtó. Mögötte pedig: egy széf
— Egy széf— mondta Kisgebe.
— Tudom, te marha! Szeretnék koncentrálni, ha hagynál. De ha mindenáron
segíteni akarsz, hát mondd meg, mi a kombináció!
— Nem ügy. Ja, hogy el ne felejtsem, újabb áramütés van érkezőben. Ha
netán a nagy kisfiú be akarná dugni a szájába a pracliját, hogy ne féljen.
— Kisgebe! Én téged meg... Aúúú!
— Tessék, röntgenszem tálalva.
Tőzeg rábandzsított a széfre. Azt hitte, káprázik a szeme; simán belelátott a
szerkezetbe. Reteszek, zárrugók domborodtak elő a félhomályban. Ráfújt
szőrös ujjaira, és csavargatni kezdte a kombinációs tárcsákat. A széf
másodperceken belül tárva-nyitva állt előtte.
— Ó... — mondta csalódottan.
— Mi az?
— Semmi. Csak bankjegyek. Teljesen értéktelen.
 — Hagyd — rendelkezett Gyökér. — Próbálkozz egy másik szobával!
Gyerünk!
Tőzeg bólintott. Másik szoba, mielőtt kifut az időből. De valami még
motoszkált a fejében. Ha a srác olyan nagy észkombájn, miért rakta a széfet
egy festmény mögé? Ekkora baromi nagy közhely nem passzol bele a képbe.
Nem, itt valami nem stimmel... Az orruknál fogva vezetik őket.
Tőzeg becsukta a széfet, és visszahajtotta a portrét a helyére. Simán, szinte
súlytalanul fordult a zsanérokon. Súlytalanul... Megint kihajtotta a képet. Aztán
megint vissza.
— Őrizetes! Mi a frászt csinálsz?
— Fogd már be, Gyulus! Akarom mondani, egy kicsit maradj csendben,
őrnagy!
Tőzeg megvizsgálta a keretet oldalról. Kicsivel vastagabb a szokásosnál.
Nem is kicsivel, még ha beleszámítjuk is a hátlapot... Úgy öt centivel.
Végigszántott körmével a kemény hátlap széle mentén, leszedte, s egyszerre
elő tűnt...
— Még egy széf.
Egy kisebb. Nyilván házi gyártmány.
— Kisgebe! Ezen nem látok át.
— Ólombéléses. Innentől magad vagy, kasszafúrókám. Nyisd csak ki, ebben
te vagy a legjobb.
— Jellemző — motyogta Tőzeg, fülét a hideg acélra tapasztva.
Megtekerte a tárcsát próbaképpen. Takaros kis szerkezet. A reccsenéseket
tompította az ólom, úgyhogy erősen kellett koncentrálnia. Szerencsére egy
ilyen vékony darabban legfeljebb három retesz lehet.
Tőzeg visszatartotta lélegzetét, és tekerni kezdte a tárcsát lassan,
foganként. Közönséges fül számára a kettyenések még felerősítve is
egyformának tűntek volna. De Tőzeg számára minden egyes fogacskának
külön történne volt, s mikor az egyiknél a zárópecek beakadt, majdnem
megsüketült.
— Egy — suttogta.
— Gyerünk, elítélt! Fogy az időnk!
— Azért szakítottál félbe, hogy ezt közöld velem? Azt hiszem, Gyulus, végre
megértettem, hogy lesz valakiből őrnagy.
— Elítélt! Ha azt hiszed, ho...
De kár volt a gőzért. Tőzeg kiszedte a fülhallgatót, s a zsebébe csúsztatta,
így már teljes figyelmét munkájának szentelhette.
 — Kettő.
Kintről zajt hallott. Valaki közeledik a hall felől. Mérete alapján valami
elefántféle. Nyilván az az emberhegy, akiről a deszantosok különös
történeteket rebesgetnek.
Tőzegnek verejtékcsepp jelent meg a szeme sarkában. Koncentráljunk! A
fogak ketyegtek sorban egymás után, milliméterről milliméterre. Egyik sem
akart beakadni. Mintha lágyan hullámzana a padló, vagy csak képzelődik?
Klikk-klikk... Gyerünk már, gyerünk már! Ujjai síkosak voltak az izzadtságtól,
a tárcsa csúszkált közöttük. Tőzeg beletörölte kezét a zekéjébe.
— Na, gyerünk, kicsikém! Szólalj meg! Klikk... csatt. — Ez az! Tőzeg
elforgatta a kart. Semmi. Még egy akadály...
Ujjhegyével végigszaladt a fémfelületen. Megvan! Apró egyenetlenség: egy
miniatűr kulcslyuk. Túl kicsi a hagyományos álkulcsok számára. Na, most jön
egy kis trükk, amit a börtönben tanult. Hanem hamar, mert a gyomra már úgy
fortyog, mint babgulyás a bográcsban, a léptek meg mintha közelednének.
Tőzeg kipécézett egy mokány szőrszálat az állán, s lágyan becsúsztatta az
apró lyukon. Mikor visszagörbülve ismét ki bukkant a hegye, tövestül kitépte
az állából. A szőr nyomban megmerevedett, s felvette a zár belsejének
formáját.
Tőzeg visszafojtotta lélegzetét, és elfordította a szőrszálat. A zár engedett,
simán, mint a lidércnyelv. Csodálatos! Az ilyen pillanatokért szinte megérte az
a sok év börtön.
A kleptomán törpe kihajtotta a kicsinyke ajtót.
Gyönyörű munka! Egy tündérkovácsműhelynek is majdhogynem díszére
válna. És könnyű, mint az ostya. Benne a kis fülke, a fülkében pedig...
— Szentséges ég! — nyögte Tőzeg.
Azután minden nagyon gyorsan megindult a végkifejlet felé. A sokk, mely
Tőzeg lelkét megrázta, alászállt, s kapcsolatba lépett a belekkel, azok pedig
— immár egyhangúlag úgy döntöttek, hogy a légfeleslegnek sürgősen
távoznia kell. Tőzeg jól ismerte a tüneteket: zsibbadt lábak, fortyogó görcsök,
roskatag far. Az utolsó pár másodpercben még kikapta azt a valamit a széfből,
lehajolt, és támaszképpen átnyalábolta a térdét.
A megzabolázott vihar miniciklon hevességűvé duzzadt, lerázta magáról a
zabolát, és távozott — igencsak brutális módon. Szétcsapta Tőzeg farsliccét, s
a mögötte ólálkodó igencsak drabális úriembert telibe találta.
 Artemis a monitorokra tapadt. Ilyenkor szokott a tússzedők dolga
hagyományosan rosszra fordulni — a harmadik negyedben. Egészen addig
minden rendben megy, az emberrabló hajlamos lazítani, elszív pár cigarettát,
elcseveg a túszokkal. Aztán egyszer csak arra eszmél, hogy a földön hasal, és
tucatnyi fegyvert szegeznek a tarkójának. Nem így Artemis Fowl! Ő nem követ
el hibát.
A tündérek nyilván alaposan megvizsgálják az első tárgyalásról készült
felvételt, s keresnek valamit, ami lehetővé tenné a bejutást. Nos, ez a valami
ott volt, csak meg kellett találni. Épp csak annyira volt elrejtve, hogy
véletlennek tűnjön.
Viszont lehet, hogy Gyökér őrnagy kiagyal egy újabb ellencselt. Körmönfont
alak, azt meg kell hagyni. Olyasféle, aki nem veszi jó néven, ha egy gyerek
túljár az eszén. Nem árt résen lenni.
Artemis háta Gyökér puszta gondolatára is libabőrös lett. Úgy döntött, még
egyszer ellenőrzi a monitorokat. Juliet még mindig a konyhában volt, mosta a
zöldséget a mosogató felett.
Pinduri százados az ágyán ült, csendben, mint a sír. Semmi ágydöngetés.
Talán tévedett, mikor azt hitte, hogy a tündér mesterkedik valamiben.
Butler az őrhelyén állt Berkenye cellájának bejáratánál. Fura... Ilyenkor már
őrjáraton kéne lennie. Felkapta az adóvevőt.
— Butler!
— Vonalban, bázis. Vétel.
— Nem kéne neked őrjáraton lenned?
Kis szünet. — Azon vagyok, Artemis. Járőrözöm a nagy lépcsőfordulónál,
épp megyek felfelé a széfterembe. Bele integetek a kamerába.
Artemis csak bámulta a forduló kameráiról érkező képeket. Sehol senki,
bármelyik szögből nézi is. Integető lakáj még véletlenül sem. Tanulmányozni
kezdte a monitorokat, suttogva számolt... Megvan! Minden tizedik
másodpercben egy alig észrevehető ugrás. Minden képernyőn.
— Ciklus! — kiáltott, felugorva a székből. — Ezek beadtak nekünk egy
ciklust!
A hangszórón át hallotta, ahogy Butler léptei futásra váltanak.
— A széfterem!
Artemis úgy érezte, gyomra émelyítő mélységbe hullik alá. Rászedték! Őt,
Artemis Fowlt rászedték, pedig számított rá, hogy meg fogják próbálni.
Felfoghatatlan! Az önteltség tehet mindenről. Saját elvakult önteltsége, s most
lehet, hogy az egész terv dugába dől.
 Juliet hullámhosszára állította az adóvevőt. Korábban sajnos kikapcsolta a
házi intercomot, mert nem lehetett biztonságos frekvencián működtetni.
— Juliet!
— Vétel.
— Hol vagy most?
— A konyhában. Kaszabolom a körmeimet ezzel a konyhai szecskavágóval.
— Hagyd abba, Juliet! Nézz rá a fogolyra!
— De Artemis! Kiszáradnak a sárgarépaforgácsok!
— Hagyd abba, Juliet! — Artemis most már kiabált. — Dobj el mindent, és
azonnal nézz rá a fogolyra!
Juliet szófogadóan eldobott mindent, az adóvevőt is. Napok óta ilyen durcás.
Mindegy. Nincs most idő egy tinédzserlány sértett önérzetével foglalkozni.
Sokkal fontosabb dolgok történnek.
Artemis megnyomta a számítógépes megfigyelőrendszer indítógombját.
Csak egy módon iktathatta ki a ciklust: ha újraindítja a rendszert. Jó pár
másodperc hangyás képernyő gyötrelmei után a monitorok felvillantak és
kitisztultak. A dolgok egész másképp álltak, mint ahogy akár csak néhány
pillanattal korábban hitte volna.
Valami fura dolog volt a széfteremben. Szemmel láthatóim felfedezte a titkos
fülkét. Sőt, ki is nyitotta, a liliputi zárral együtt. Bámulatos. Már Butler is
észrevette. Épp most settenkedik a különös szerzet mögé, mindjárt mélyen
belenyomja a betolakodó arcát a szőnyegbe.
Artemis figyelme hirtelen Berkenyére terelődött. Az elf visszatért az
ágycsapkodás újkeletű, ám nemes hagyományához. Újra és újra odavágja az
ágykeretet, mintha képes volna...
Mint a gránátrepesz, csapott bele Artemisbe a felismerés. Ha Berkenye
valami módon becsempészett ide egy makkot, egyetlen centiméternyi
földfelület már elég neki, és ha Juliet nyitva hagyja az ajtót... Juliet! — üvöltött
az adóvevőbe. — Juliet! Ne menj be!
De akkor már késő volt. A lány adóvevője zümmögve feküdt a konyhakövön,
Artemis pedig tehetetlenül nézte, amint Butler húga a cellaajtó felé lépdel, és
bizonyos sárgarépákról motyorog.

— A széfterem! — kiáltott fel Butler, és futni kezdett. Ösztöne azt súgta,

rontson be és lőjön, de végül győzött a tapasztalat. A tündérek felszerelése
minden kétséget kizáróan fejlettebb, mint az övék, s ki tudja, hány lövésre
kész fegyver várja az ajtó túloldalán. Ilyen helyzetben a körül tekintés a
legnemesebb harci erény.
Tenyerével ellenőrizte a rezgéseket az ajtó lapján. Semmi — gépek
nincsenek bent. Megfogta az ajtógombot, és óvatosan elfordította, miközben
másik kezével előhúzta automata Sig Sauerét a vállhevederből. Ilyenkor már
nincs idő a nyílpuskáért szaladgálni, ha ebből lesz valami, az élesben megy.
Az ajtó hangtalanul nyílt, ez azonban Butiért a legkevésbé sem lepte meg,
hisz maga olajozott minden egyes zsanért. Ami odabent elétárult... nos, hogy
őszinték legyünk, Butlernek fogalma sem volt róla, mi az. Mielőtt alaposabban
tanulmányozta volna a kérdést, rögzítette első benyomását, miszerint az, amit
lát, leginkább valami gigantikus vibrálás.
Második benyomását nem állt módjában rögzíteni. A dolog szétrobbant,
elképesztő mennyiségű bányasalakot lövellve a szerencsétlen lakájra. Mintha
száz kőzúzó kalapács vágódott volna egyszerre teste száz különböző
pontjának, Butler elemelkedett a földtől, először a falnak vágódott, majd
kiperdült a folyosóra, s tekintélyes kupacot alkotva elterült a korlát tövében.
Ahogy ott feküdt, eszmélete utolsó morzsáival azért fohászkodott, hogy
Artemis úrfihoz erről a balesetről ne jusson el egyetlen képkocka se.

Berkenye kezdett gyengülni. Az ágykeret majdnem kétszer olyan nehéz volt,

mint ő, a széle pedig csúnyán bevágta a tenyerét. Mégsem hagyhatja abba
ennyire közel a célhoz.
Még egyszer belecsapta a keretet a betonba. Szürke porfelhő kavargott a
lába körül. Most már bármelyik pillanatban leeshet Fowlnak a tantusz, s akkor
őt megint altatókúrának vetik alá. De addig még...
Összeszorította a fogát, és térdmagasságba emelte az ágykeretet. S ekkor
meglátta: kicsinyke barna folt a szürkeségben. Lehet, hogy sikerült?
Pinduri százados, fájdalmát feledve, eldobta az ágyat, és térdre vetette
magát. Valóban egy darabka föld kandikált elő a betontörmelék alól. Remegő
kézzel kotorta ki surranójából a makkot, s vérző tenyerébe szorította.
— Visszaadlak a földnek — suttogta, mialatt befészkelte öklét a piciny
lyukba. — És igényt tartok a jogos adományra.
Egy vagy talán két szívverésnyi ideig semmi nem történt. Aztán Berkenye
érezte, hogy karjain végigszáguld a varázserő, mintha megfogott volna két
kézzel egy trollokra méretezett villanypásztort. A löket végigpörgette a szobán.
Egy darabig még örvénylett a világ, mint a felrázott kaleidoszkóp színei, s mire
letisztult, Berkenye már nem volt ugyanaz a hatástalanított elf, mint korábban.
 — Jól van, Fowl úrfi! — vigyorodott el, látva, hogy a tündérvarázs kéken
sziporkázva behegeszti kezén a sebeket. Lássuk csak, mivel könnyíthetném
meg neked, hogy kiengedj innen!
— Dobj el mindent... — dohogott Juliet. — Dobj el mindent, és azonnal nézz
rá a fogolyra... — Nagy szakértelemmel vetette hátra szőke fürtjeit a válla
felett. — Azt képzeli, a szobalánya vagyok, vagy mi?
Tenyerével bedörömbölt a cellaajtón.
— Nyomulok befelé, tündérlány, úgyhogy ha olyasmit művelsz, amitől
zavarba jönnék, hagyd abba!
Beütötte a kombinációt, aztán folytatta: — És nem hoztam neked sem
zöldséget, sem jól megmosott gyümölcsöt. De nem az én hibám, Artemis rag-
gaszkodott hozzá, hogy az-zonnal jöjjek le...
Juliet hirtelen elhallgatott, minthogy nem volt kihez beszéljen. Az üres
szobának tartott kiselőadást. Várta, hogy agya majd valami magyarázattal
szolgál... néma csend Esetleg annyi, hogy körül kéne nézni szabad szemmel
is.
Tett egy tétova lépést a betonkocka belseje felé. Semmi... Talán valami
enyhe vibrálás az árnyékban, mintha párás volna a levegő. Biztos ez a hülye
szemüveg! Hogy is láthatna bármit egy ilyen tükörrel bevont napszemüvegben
a föld alatt? Ráadásul kilencvenes évekbeli ciki — még csak nem is retró.
Juliet bűntudatosan a monitorra pislantott. Csak hipp-hopp körülnéz, mi baj
lehetne abból. Feltolta orráról a keretet, s gyorsan körüljáratta szemét a
szobán.
Abban a pillanatban, mintha a semmiből lépne ki, előtte termett egy alak.
Berkenye volt. Mosolygott. — Ja, te vagy az? Hogy a fenébe tudtál... A tündér
egy kézmozdulattal félbeszakította.
— Miért nem veszed le azt a szemüveget, Juliet? Tényleg nem áll jól.
Igaza van, gondolta Juliet. És milyen kedves a hangja! Mintha egy egész
kórus lenne egymagában. Egy ilyen hangnak nem lehet ellenállni.
— Persze. Le a kőkorszaki üvegszemekkel! Amúgy szuper a hangod! Dó, re,
mi és társai...
Berkenye elhatározta, hogy meg se próbálja dekódolni Juliet megjegyzéseit.
Ez már akkor szinte megoldhatatlan feladatnak számított, mikor a lány még
teljesen birtokában volt szellemi képességeinek.
— Akkor hát, egy egészen egyszerű kérdés...
— Semmi akadálya. — Nahát, micsoda remek ötlet!
— Hány ember van a házban?
 Juliet gondolkodóba esett. Egy meg egy meg egy. Meg még egy? Nem, Mrs.
Fowl nem volt ott.
— Három — mondta végül. — Én meg Butler és persze Artemis. Mrs. Fowl is
itt volt, de neki elment az esze, pápá, aztán ő is elment, pápá.
Juliet kacarászott. Vicceset mondott. De még milyen vicceset!
Berkenye meg akarta kérdezni, hogy kinek a mije ment hová, aztán jobbat
gondolt — rosszabbat, mint később kiderült.
— Járt itt még valaki? Olyan valaki, mint én?
Juliet az ajkát rágicsálta. — Volt itt egy emberke... Ilyesmi egyenruhában,
mint te, csak nem volt ilyen helyes, Nem, egy kicsit se! Egyfolytában kajabált,
és egy büdös szivart szívott. Iszonyúan nézett ki a feje! Vörös volt, mim a
paradicsom.
Berkenye majdnem elmosolyodott. Gyökér maga jön Semmi kétség, a
tárgyalás kész katasztrófa volt.
— Senki más?
— Nem tudok róla, hogy lett volna más. Ha látod azt az embert, szólj neki,
hogy álljon le azzal a véresre sült fejjel. Kész trombózis az egész ürge.
Berkenye lenyelt egy vigyort. Most lát először olyan embert, aki a delej
hatása alatt pontosabban fejezi ki magát, mint egyébként.
— Rendben, szólok neki. Most figyelj ide, Juliet! Azt akarom, hogy maradj a
szobámban, és akármit is hallasz, ne gyere ki!
Juliet összeráncolta a homlokát. — Ebben a szobában! De hát ez
dögunalom! Se tévé, se semmi. Nem mehetnék fel inkább a nappaliba?
— Nem. Itt kell maradnod. Amúgy most szereltek fel egy fali tévét.
Moziméret. Pankráció, a nap huszonnégy órájában.
Juliet majdnem elalélt a gyönyörűségtől. Berohant a cellába, s tátva maradt
a szája, ahogy képzelete adagolni kezdte a képeket.
Berkenye megcsóválta a fejét. Nahát, gondolta, legalább az egyikünk
boldog.

Tőzeg alaposan megrázta alfelét, hogy a maradék néhány göröngyöt

távozásra bírja. Bárcsak látná most az anyja, amint sarat fröcsköl a Sárnép
házára. Ez szimbóleum vagy mi a kórság, a suliban sosem volt túl jó
biológiából... esetleg linóleum... fene tudja, van-e különbség. Lent a bányában
összvissz két mondatnak van némi értelme: „Né' má', arany!" és „Omlás,
kifelé!" Sehol egy átvitt értelem, sehol egy rím.
 A törpe bezárta farsliccét, melyet még az a bizonyos alvidéki fuvallat
robbantott ki. Ideje kereket oldani. Egy biztos — most már nem szelelhet el
észrevétlen.
Tőzeg előkotorta a mikrofont, és visszadugta a fülébe. Végül is, ki tudja,
hátha még a TÜN is használható valamire.
— ...és ha a kezem közé kaparintlak, elítélt, megemlegeted még a bányában
töltött szép napokat is...
Tőzeg felsóhajtott. Hál' istennek, semmi újság.
A széfben lelt kincset szorosan a markában tartva megfordult, hogy
visszalopóddzon oda, ahonnan jött. Legnagyobb megrökönyödésére egy
ember feküdt az útjában a korlátba gabalyodva. A törpe azon egy cseppet
sem csodálkozott, hogy végterméke méterekkel odébbrepítette az
elefántjellegű sárlényt, hisz a törpegázról közismert, hogy olykor lavinákat idéz
elő az Alpokban. Sokkal inkább az lepte meg, hogy az illetőnek előzőleg
sikerült karnyújtásnyira megközelítenie.
— Nem vagy kezdő — lóbálta meg az ujját Tőzeg az öntudatlan testőr felé.
— De nincs, aki megáll a lábán, ha kap egy derekasat a jó öreg Szájlapáti
Tőzegtől.
A sárlény mocorogni kezdett, verdeső szemhéja alól fel felbukkant a szeme
fehérje.
Gyökér hangja reccsent bele Tőzeg fülébe. — Állj odébb, Szájlapáti Tőzeg,
mielőtt az a sárlény felkel, és átrendezi a zsigereidet! Ha nem tudnád, egy
teljes deszant egységet már padlóra küldött.
Tőzeg nyelt egy nagyot, hirtelen cserbenhagyta a betyárvirtus.
— Egy egész deszantegységet? Lehet, hogy sürgősen vissza kéne térnem a
föld alá... mármint a küldetés érdekében!
Tőzeg átugrált a nyöszörgő testőrön, s lenyargalt, kettesével szedve a
fokokat Kit érdekelnek már recsegő lépcsők, mikor épp az imént söpört végig
a folyosón El Nino béltestvére?
Már csaknem elérte a borospince ajtaját, mikor egy alak elécsillámlott.
Tőzeg megismerte benne a tisztet, aki annak idején, a híres „Csempészett
reneszánsz mesterek" ügy kapcsán letartóztatta.
— Pinduri százados!
— Tőzeg! Meglep, hogy itt talállak.
A törpe vállat vont. — Gyulusnak piszkos munkája akadt, valakinek el kellett
végezni.
 — Értem — bólintott Berkenye. — Te már úgyis elhagytad a varázserőd.
Ügyes. No, és találtál valamit?
Tőzeg megmutatta Berkenyének a zsákmányt. — Ez volt a széfjében.
— Egy másolat a Könyvről! — állt el Berkenye lélegzete. — Nem csoda,
hogy benne vagyunk nyakig. Egész végig a kezére játszottunk.
Tőzeg kinyitotta a pinceajtót. — Mehetünk?
— Én nem. Szemtől szembe parancsom van, hogy nem hagyhatom el a
házat.
— Az a sok varázsduma meg formaság! El se tudod képzelni, micsoda érzés
megszabadulni ettől az egész handa-bandától.
Éles hangok sorozata indult meg lefelé a lépcsőforduló irányából. Úgy
hangzott, mintha egy troll beszabadult volna a nagyáruház kristályosztályára.
— Moralizálni ráérünk később. Addig viszont, szerintem, szívódjunk fel, de
gyorsan.
Tőzeg rábólintott. — Egyetértek. Ez a fickó állítólag egy egész
deszantkülönítményt hazavágott.
Berkenye eltűnődött, félárnyvédetten.
— Egy egész egységet? Hmm. Teljes felszereléssel... Kíváncsi volnék...
Folytatta a felszívódást, s az utolsó, ami még látszott belőle, egy egyre
szélesedő vigyor volt.
Tőzeg érzett némi kísértést, hogy a közelben maradjon. Kevés
mulatságosabb dolog van, mint egy állig felfegyverzett Defi-tiszt, amint a
körmére néz néhány gyanútlan embernek. Mire Pinduri százados végére jár
ennek a Fowl pasasnak, az térden állva fog könyörögni, hogy hagyja el a
kastélyt.

Nevezett Fowl-pasas mindezt a vezérlőteremből nézte. Mi tagadás, nem

állnak jól a dolgok. Kicsit se. De az is biztos, hogy nem romlott el minden
jóvátehetetlenül. Van még remény.
Artemis számba vette az elmúlt néhány perc eseményeit. A kastély
biztonsága megingott. A széfterem totális katasztrófa — romba dőlt egyfajta
tündéri eredetű szélgörcs következtében. Butler öntudatlanul hever, nincs
kizárva, hogy megbénult az előbb említett gáznemű anomália hatására. Túsza
szabadon jár-kel a házban, varázsereje visszatért. Egy idétlen bőrnadrágos
muki lyukakat vájkál a ház alatt, különösebb tekintet nélkül a tündérek
parancsolataira. Valamint a Nép megszerezte a Könyvről készült másolatot;
persze maradt még jó pár, némelyik például egy svájci szerver diszkjén.
 Artemis ujjával sötét hajának egy elcsatangolt tincséi rendezgette. Igen
alaposan kell keresgélnie, hogy felfedezze a pozitívumot ebben a különös
szituációban. Vett néhány mély levegőt, hogy megtalálja a csijét, ahogy Butler
tanította neki.
Végül néhány percnyi elmélyült szemlélődés után ráébredt, hogy ezek az
elemek vajmi keveset számítanak az általános stratégia szempontjából
bármelyik oldalon. Pinduri százados még mindig a kastély foglya, az időblokád
pedig lassacskán lejár. A TÜN-nek hamarosan nem marad más választása,
mint hogy felrobbantsa biobombáját, s ezen a ponton adja majd meg neki
Artemis a kegyelemdöfést. Persze az egész ügy Gyökér őrnagyon múlik. Ha
Gyökér értelmi képességeit tekintve olyan, amilyennek látszik, simán lehet,
hogy az egész terv kútba esik. Artemis hőn remélte, hogy csak lesz a tündérek
közt valakinek annyi esze, hogy kiszúrja a „hibát", amit a tárgyalás során
vétett.

Tőzeg kigombolta farsliccét. Itt az idő szennyzabálni, ahogy a bányában

mondják. A törpejáratokkal az a baj, hogy önzáródóak, ezért ha azon az úton
akarnál visszamenni, amelyen jöttél, egy teljesen új lyukat kellene ásnod.
Egyes törpék visszafelé is az eredeti nyomvonalon közlekednek, így aztán
fellazított és előemésztett szennyen kell átrágniuk magukat. Tőzeg ezzel
szemben a friss akna ásását preferálta; valami rejtélyes oknál fogva nem
vonzotta, hogy ugyanazt a szennyet kétszer egye meg.
Kiakasztotta állkapcsát, s belevetődött a padlólyukba, mint egy torpedó.
Ahogy beszippantotta a hűs ásványillatot, egyszerre elöntötte lelkét a
nyugalom. Végre biztonságban van. A törpéket semmi nem képes elkapni, ha
egyszer föld alatt vannak, még a szküllai sziklaféreg sem. Persze, csak ha
tényleg sikerül föld alá kerülniük.
Tíz acélos ujj ragadta meg Tőzeg bokáját. Ez nem volt az ő napja. Először
Ragyafej, most meg egy vérengző humanoid. Bizonyos népek semmiből nem
tanulnak; a Sárnép különösen nem.
— Naaa! Hannyáá! — bugyborékolta kiakasztott állkapoccsal.
— Szó sincs róla! — jött rá a válasz. — Ezt a házat te már csak
hullazsákban fogod elhagyni.
Tőzeg érezte, hogy húzzák kifelé a lyukból. Erős egy ember! Kevés élőlény
képes odébbvonszolni egy törpét, ha az jól megkapaszkodik valamiben.
Kotorni kezdte a talaji, és két marékkal gyömködte befelé öblös szájába a
borízű agyagot. Ez volt az egyetlen esélye.
 — Gyerünk csak, te kis lidérc! Gyerünk ki onnét!
Lidérc?! Tőzeg annyira felháborodott, hogy ha nem zabálta volna két pofára
az agyagot, akkor is megküldi támadóját egy lökettel.
A humanoid elhallgatott. Lehetséges, hogy észrevette a farsliccet, netán
magát a fart. Semmi kétség: ami a széfteremben megtámadta, most ismét reá
fenekedik.
— Jaj...
Hogy mi következett a „Jaj" után, azt mindenkinek a fantáziájára bízzuk, ám
annyit elárulunk, hogy a megfejtés nem „cica!" Úgy esett, hogy Butlernek soha
nem sikerült folytatni a megkezdett felkiáltó mondatot, mert igen bölcsen ezt a
pillanatot választotta, hogy elengedje a törpe lábát. Bizony, bölcs döntés volt,
mivel időben hajszálpontosan egybeesett Tőzeg azon elhatározásával, hogy
útjára bocsát egy föld-levegő rakétát.
A tömör agyagkupac ágyúgolyóként süvített a hely felé, ahol alig egy
másodperccel azelőtt még Butler feje volt. Ha ott találja, bizonyára kitépi a
vállai közül, ami — lássuk be — egy Butler-kaliberű testőrhöz igencsak
méltatlan halál lett volna, így csak a fülét súrolta az ázott lövedék, de még ez
is elég volt ahhoz, hogy Butler megperdüljön a tengelye körül, mint egy
korcsolyabajnok, és kis időn belül immár másodszor a fenekén landoljon.
Mire látása kitisztult, a törpe már eltűnt valahol mélyen a mocsok kavargó
örvényében. Butler úgy döntött, nem próbálja meg üldözőbe venni. A föld alatti
halál nem szerepelt nála túlságosan előkelő helyen a sürgős teendők listáján.
Jössz te még az én utcámba, tündér, gondolta dühösen. És jött... De az már
egy másik történet.

Tőzeget lendülete nagy iramban hajtotta előre a föld alatt. Már jó pár métert
haladt az agyagos telérben, mire meggyőződött róla, hogy nem követik. Mikor
a föld íze végre lecsillapította pulzusát, elhatározta, hogy nekilát szökési terve
megvalósításának.
Kisebb pályamódosítást végzett, az idejövet bemért nyúltanya felé vette az
irányt. Ha van egy kis szerencséje, a kentaur nem végzett szeizmológiai
teszteket a kastély körüli földeken, de ha mégis, a csalafintaság könnyen
lelepleződhet. A törpe arra alapozta tervét, hogy Gyökéréknek jóval fontosabb
dolgaik vannak, mint hogy egy eltűnt fegyenc sorsán rágódjanak. Ha csak
Gyulus megtévesztéséről lenne szó, nem is lenne semmi gond, de ez a
kentaur, ez éles eszű fickó.
 Tőzeget belső iránytűje hajszálpontosan kormányozta, s pár perc múlva már
érezte is a könnyed rezgést, amit a járataikban ide-oda ügető nyulak keltettek.
Innentől már minden csak az időzítésen múlik; a lényeg, hogy a megtévesztés
kellően hatásos legyen. Lassított az ásás iramán, óvatosan túrta a puha
agyagot, míg ujjai át nem szakították a nyúljárat falát. Tőzeg gondosan
másfelé nézett, hiszen bármi kerüljön a szeme elé, az rögtön megjelenik a
TÜN főhadiszállás képernyőjén is.
Kezét, mint egy hanyatt esett pókot, tenyérrel felfelé a járat aljára fektette, és
várt. Nem kellett sokáig várnia. Kisvártatva érezte a közeledő nyúllábak
ritmikus dübögését. Amint a nyúl mellső lábaival súrolta a csapdát, Tőzeg erős
ujjai nyomban összezáródtak a nyaka körül. Szegény párának esélye sem
volt.
Bocsáss meg, barátom, gondolta a törpe. Bár lenne más megoldás... Tőzeg
berántotta a nyulat a lyukon, visszaakasztotta állkapcsát, és sikítozni kezdett.
— Omlás! Omlás! Segítsééég!
És most a trükk... Egyik kezével hadonászva kavarta maga körül a földet,
kisebbfajta lavinákat omlasztott saját fejére. A másikkal kivette bal szeméből
az íriszoptikát, és a nyúléba csúsztatta. A majdnem tökéletes sötétben a
földomlás zűrzavara közepette szinte lehetetlen volt észrevenni a cserét.
— Gyulus! Kérlek, segíííts!
— Tőzeg! Mi folyik ott? Helyzetjelentést kérek!
Helyzetjelentést kér?! A törpe alig hitt a fülének. Az őrnagy még ilyen
nyilvánvaló vészhelyzetben sem képes lemondani az erőltetett formalitásról...
— Uúúglllh...arrrhhhh... — préselt még ki a törpe egy utolsó elnyújtott sikolyt,
mely lassan gurgulázó hörgéssé fajult, majd teljesen elhalt.
Enyhén melodramatikus, az igaz, de Tőzeg sosem tudott ellenállni egy kis
színpadiasságnak. Vetett egy utolsó szánakozó pillantást a halódó kisemlősre,
aztán kiakasztott, és elhúzott délkeletnek. Várta a szabadság.

NYOLCADIK FEJEZET: A TROLL

Gyökér előrehajolt, úgy bömbölt bele a mikrofonba:

— Tőzeg! Mi folyik ott? Helyzetjelentést kérek!
Kisgebe bőszen verte a billentyűket.
 — Elvesztettük a hangot. Mozgás sincs.
— Tőzeg! Szólalj már meg, a francba!
— Lekérdezem az életfunkciókat... Hűha!
— Mi az? Mi van?
— Teljesen megbolondult a szíve. Úgy ver, mint egy nyúlé...
— Nyúlé?
— Nem, várj csak, ez...
— Mi van? — suttogta az őrnagy, és szörnyen félt, hogy nagyon is tudja, mi
van.
Kisgebe visszahanyatlott a székébe. — Megállt. Megállt a szívverése.
— Biztos? Nem lehet, hogy csak...
— A monitor nem hazudik. Minden életfunkció leolvasható az íriszoptikáról.
Egyetlen árva jel sincs. Vége.
Gyökér nem volt képes elhinni. Szájlapáti Tőzeg, a fizikai állandók egyike!
Halott? Nem lehet igaz.
— Tudod, Kisgebe, azért mégiscsak megcsinálta. Felkutatta a Könyv
másolatát, ami nem akármi, és igazolta, hogy Pinduri százados él.
Kisgebe széles homloka ráncot vetett egy pillanatra.
— Csak az, hogy...
— Micsoda? — kérdezte Gyökér, hangjában éledező gyanakvással.
— Szóval, abban a pillanatban, épp csak a vége előtt a szívritmusa
abnormálisan gyors lett.
— Lehet, hogy megbolondult a műszer.
A kentaurnak nem tetszett az elmélet.
— Kétlem. Az én poloskám nem lehet hangyás.
— Akkor mi mással magyarázod? Képünk még van, ugye?
— Aha. A szem egy halott szeme, ez nem kétséges. Egy szikrányi
elektromosság sincs az agyban; az optika saját elemmel fut.
— Na, hát akkor ennyi... Nincs más magyarázat.
Kisgebe bólintott. — Nagyon úgy tűnik. Hacsak... Nem, ez túl abszurd.
— Nana! Itt most Szájlapáti Tőzegről van szó. Semmi sem túl abszurd.
Kisgebe már épp nyitotta a száját, hogy előadja teljességgel hihetetlen
elméletét, ám mielőtt megszólalhatott volna, széttárult a sikló peronajtaja.
— Elkaptuk! — trombitálta egy diadalittas hang.
— Bizony! — helyeselt egy másik. — Fowl elkövetett egy hibát!
Gyökér székével együtt a hang irányába fordult. Argon volt és Gomoly, a két
állítólagos magatartáskutató.
 — Nahát, csak nem úgy döntöttünk, hogy megdolgozunk azért a
tiszteletdíjért?
De a professzor urakat nem lehetett olyan könnyen zavarba hozni.
Szövetségbe forrtak a lelkesült izgalom állapotában. Gomoly odáig
merészkedett, hogy egy hanyag kézmozdulattal leintette a gúnyolódó Gyökért.
Ez az őrnagyot minden másnál inkább bámulatba ejtette, s felkeltette
érdeklődését.
Argon elviharzott Kisgebe mellett, s egy lézerlemezt tuszkolt az irányítópult
lejátszójába. Artemis Fowl arca vált láthatóvá Gyökér íriszoptikáján keresztül.
— Maradjunk kapcsolatban — hangzott az őrnagy hangja felvételről. — Ne
fáradjon, kitalálok.
Ahogy Gyökér a székéből felkelt, Fowl arca átmenetleg eltűnt a képből. Az
őrnagy éppen felemelte tekintetét, mikor elhangzottak a tárgyalást záró fagyos
szavak.
— Csak tessék! De ne feledje, senkinek nem adok engedélyt a fajtájából,
hogy betegye ide a lábát, amíg élek.
Argon győzelmi mámorban nyomta meg az „Állj" gombot. — Látja, ez az!
Gyökér arcáról a sápadtság utolsó nyomai is eltűntek.
— Ez?! Mi az az ez? Mit látok én???
Gomoly rácöcögött az őrnagyra, mint valami lassú felfogású gyerekre. A
következő pillanatban meg is bánta, de akkor már Gyökér marka szorongatta
a prof kecskeszakállát.
— Tehát! — mondta az őrnagy megtévesztően higgadt hangon. — Akkor
most úgy csinálunk, mintha szorítana az idő, és mindent elmagyarázunk egy
hang fontoskodás és kommentár nélkül.
— Az emberfi azt mondta, nem léphetünk be, amíg ő él — nyifogta Gomoly.
— És?
Argon vette át a szót. — És... így aztán, ha nem mehetünk be, míg él...
Gyökér hirtelen éleset szippantott. — Akkor bemegyünk, ha majd meghalt.
Gomoly és Argon ragyogott. — Pontosan! — mondták tökéletes
összhangban.
Gyökér megvakarta az állát.
— Nem tudom... Elég ingoványosnak hangzik jogi szempontból.
— Szó sincs róla — érvelt Gomoly. — Elemi grammatika. Az ember
kimondottan azt állítja, hogy a belépés mindaddig tilos, amíg ő él. Ez
egyenértékű egy meghívással a halála esetére.
 Az őrnagyot nem sikerült meggyőzni. — Ez a legjobb esetben is csak burkolt
meghívás.
— Nem — szakította félbe Kisgebe. — Igazuk van. Ez súlyos eset. Amint
Fowl meghal, az ajtó tárva-nyitva. Ő maga mondta.
— Talán.
— Semmi talán! — fortyant fel Kisgebe. — Az isten szerelmére, Gyulus, mire
vársz még? Itt állunk egy krízis kellős közepén, ha nem vennéd észre!
Gyökér lassan biccentett. — Egy: igazad van. Kettő: elindulunk ezen a
nyomon. Három: bravó, ti ketten! És négy: ha még egyszer Gyulusnak hívsz,
Kisgebe, megetetem veled a patáidat. Most pedig kapcsolj össze a Tanáccsal.
Engedélyt kell szereznem arra az aranyra.
— Máris, méltóságos Gyökér őrnagy úr — vigyorgott Kisgebe, s a pataetető
megjegyzést Berkenye kedvéért elengedte a füle mellett.
— Tehát beküldjük az aranyat — dünnyögte Gyökér, hangosan
gondolkodva. — Ők kiküldik Berkenyét, mi felrobbantjuk a kékítőt, aztán
besétálunk, és visszavesszük a váltságdíjat. Egyszerű.
— Olyan egyszerű, hogy nagyszerű! — lelkesedett Argon. — Igencsak szép
sikere a szakmánknak. Nemdebár, Gomoly doktor?
Gomollyal forgott a világ a számtalan lehetőségtől.
— Előadókörutak, könyvkiadás. De hisz csak a filmjogok önmagukban
kisebbfajta vagyont fognak érni!
— Figyeld csak, hogy fogják majd a nagyfejű szociológusok mindezt
beletömködni a mindenevő skatulyáikba!
Rögtön hazavágja az idióta elméletüket a hátrányos helyzet okozta deviáns
viselkedésmintákról. Ez a Fowl-kölök még az életben nem hallotta azt a szót,
hogy éhség.
— Nem csupán egyfajta éhség létezik — jegyezte meg Argon.
— Nagyon igaz! Sikeréhség, meg van hataloméhség, aztán ott van a...
Gyökér itt közbevágott. — Ki-fe-lé! Kifelé, mielőtt meg-fojtlak mindkettőtöket!
És ha egy szót is meghallok ebből a szecskából valami délutáni
showműsorban, tudni fogom, kiket kell elővennem.
A tanácsadók, biztos, ami biztos, elhordták az irhájukat, s elhatározták, hogy
mindaddig nem hívják fel ügynökeiket, amíg hallótávolságon kívülre nem
érnek.
— Nem tudom, a Tanács mit fog szólni — ismerte be Gyökér, mikor végre
eltűntek. — Ez rengeteg arany.
Kisgebe felnézett az irányítópultból. — Mennyi is pontosan?
 Az őrnagy egy darab papírt csúsztatott át a pulton. — Ennyi.
— Ez tényleg rengeteg — füttyentett Kisgebe. — Egy tonna. Kicsi, jelöletlen
rudakban, kizárólag huszonnégy karátos. Hát, legalább szép kerek summa.
— Nagyon vigasztaló. Ezt biztosan megemlítem majd a Tanácsnak. Megvan
már az a vonal?
A kentaur röffent egy nemlegeset. Mi tagadás, igen nagy arcátlanság
ráröffenni egy feljebbvalóra. Gyökér erejéből most nem futotta arra, hogy
helyre tegye, de magában elkönyvelte: ha ennek vége, néhány évtizedre
befagyasztja Kisgebe fizetését. Kimerülten dörzsölgette szemét. Az
időeltolódás kezdte éreztetni hatását. Mivel az időblokád kezdetén ébren volt,
agya semmiképp nem hagyta volna elaludni, teste mégis pihenésre vágyott.
Felkelt a székből, és szélesre tárta az ajtót, hogy bejöjjön a levegő. Állott
időblokád-levegő. Még a molekulák sem tudnak megszökni az időgyűrűből,
nem hogy egy emberfi.
Jókora tolongás volt az időkapunál. Nyüzsgő alakulatok gyülekeztek egy
lebegőketrec körül. A menet élén Furkó állt, s az egész csődület Gyökér felé
tartott. Az őrnagy lesétált a lépcsőn, és elébük ment.
— Mi ez? — érdeklődött, nem éppen tréfás hangulatban. — Cirkusz?
Furkó arca sápadt volt, de határozott.
— Nem, Gyulus. Ez a cirkusz vége.
Gyökér bólintott. — Azt látom. És ezek a tartalékbohócok, ugyebár?
Kisgebe feje kikandikált az ajtón.
— Elnézést, hogy félbeszakítom burjánzó cirkuszos metaforáitokat, de az ott
mi a frászkarika?
— Tényleg, főhadnagy! — mondta Gyökér a föld felett lebegő lebegőketrec
felé intve fejével. — Az ott mi a frászkarika?
Furkó néhány mély lélegzettel bátorságot öntött magába. — Követem a
példádat, Gyulus.
— És ezért hurcolsz magaddal egy lebegőketrecet?
— Igen. Ezért. Te úgy döntöttél, hogy beküldesz egy varázsavesztett
szerzetet. Most pedig én teszem ugyanezt.
Gyökér vészjóslóan mosolygott. — Te nem döntesz sehogy, főhadnagy,
amíg én meg nem mondom, hogyan dönthetsz.
Furkó tett egy öntudatlan lépést hátrafelé.
— Jártam a Tanácsnál, Gyulus. Biztosítottak teljes támogatásukról.
Az őrnagy odafordult Kisgebéhez. — Igaz ez?
 — Úgy fest, hogy igen. Épp most futott be a külső vonalról. Ez mostantól
Furkó bulija. Beszélt a Tanácsnak a váltságdíjigényről és arról, hogy kihoztad
Szájlapáti urat. Tudod, milyenek az öregek, ha meg kell válni egy kis aranytól.
Gyökér keresztbe fűzte karját. — Beszéltek rólad a népek egyet s mást,
Furkó. Azt mondták, legszívesebben hátba szúrnál. Nem hittem nekik. Nagy
marha voltam.
— Nem rólunk van szó, Gyulus. A bevetésről. Ebben a ketrecben van a
sikerünk záloga.
— Szóval mi van a ketrecben? Nem! Ne mondd meg! A másik szóba jöhető
varázsmentes szerzet a Transzverzális Ügyelet birtokában. Több mint száz év
óta az első troll, amit sikerült élve elfognunk.
— Pontosan. A legtökéletesebb eszköz arra, hogy kipucolja az ellenséget a
vackából.
Gyökér arca vörösen izzott az erőlködéstől, hogy fékezze dühét.
— Nem hinném, hogy akár egy kicsit is átgondoltad volna ezt a dolgot.
— Lásd be, Gyulus, ez alapjában véve ugyanaz az ötlet, mint a tiéd.
— Nem ugyanaz. Szájlapáti Tőzeg képes volt dönteni. Ismerte a
kockázatokat.
— Szájlapáti meghalt?
Gyökér ismét megdörzsölte szemét. — Igen, úgy tűnik. Tárnaomlás.
— Ez is azt bizonyítja, hogy igazam van. Egy trollt nem olyan egyszerű
elintézni.
— Ez egy ostoba állat, az isten szerelmére! Hogyan lenne képes követni az
utasításokat?
Furkó elmosolyodott. Újsütetű magabiztosság kezdeti átszüremleni
aggodalmas képén.
— Miféle utasításokat? Elindítjuk a ház felé, és félreállunk az, útjából. Azok
az emberek térden állva fognak könyörögni, hogy menjünk be, és mentsük
meg őket, ezt garantálom!
— És mi lesz a tisztemmel?
— Jóval hamarabb visszarakjuk rács mögé ezt a trollt, minthogy Pinduri
századosnak bármi baja eshetne.
— Ugye ezt is garantálod?
Furkó elhallgatott. — Kész vagyok... a Tanács kész vállalni a kockázatot.
— Politika! — köpte ki a szót Gyökér. — Neked ez az egész csak politika,
Furkó. Csinos kis bóbita a kalpagodon a tanácsosi szék felé vezető úton.
Okádnom kell tőled.
 — Tégy, amit akarsz, mi akkor is ezt a stratégiát követjük. A Tanács
kinevezett hadműveleti parancsnoknak, úgyhogy ha nem vagy képes
félretenni a személyes sérelmeket, takarodj az utamból.
Gyökér félreállt. — Ne aggódj, parancsnok! Nem szeretném, ha bármi
közöm lenne ehhez a mészárszékhez. Legyen tiéd minden érdem.
Furkó felöltötte legőszintébb arcát. — Gyulus, gondolj bármit, én csak a Nép
érdekét képviselem szívvel-lélekkel.
— Kiváltképp egy bizonyos személyét — horkant fel Gyökér.
Furkó úgy döntött, hogy immár a magasabb erkölcsiség talajáról válaszol.
— Nem vagyok köteles itt állni, és hallgatni téged! Minden veled töltött
másodperc elfecsérelt idő.
Gyökér keményen a szeme közé nézett. — Akkor ez, ha összeadjuk, kábé
hatszáz elfecsérelt év, mi? Barátocskám!
Furkó nem válaszolt. Mit is mondhatott volna? A becsvágyért némelykor fel
kell áldozni a barátságot.
Furkó az alakulatához fordult: egy csapat válogatott koboldhoz, akik csak
neki tartoztak hűséggel. — Hozzátok át a lebegőketrecet a sétányra! Csak
akkor nyitjuk ki, ha én szólok.
Elviharzott Gyökér mellett, gondosan kerülve egykori barátja pillantását.
Kisgebe nem hagyhatta elmenni megjegyzés nélkül.
— Hé, Furkó!
A hadműveleti parancsnok nem tűrte ezt a hangnemet, különösen nem az
első szolgálati napján.
— Vigyázz a szádra, Kisgebe! Senki sem pótolhatatlan.
A kentaur kuncogott. — Milyen igaz. Pontosan ez a helyzet a politikusokkal,
ezt ügyesen eltaláltad.
Furkó csekély érdeklődést mutatott, nem vette rögtön magára a
mondottakat.
— Én a te helyedben, — folytatta Kisgebe — ha egy és csak egyetlenegy
lehetőségem volna, hogy előjegyeztessek egy széket a Tanácsban az alfelem
számára, biztosan nem egy trollra bíznám a jövőmet.
Ekkor Furkó frissen szerzett magabiztossága egyszeriben elpárolgott,
átadva helyét valami gyöngyöző sápadtságnak. Megtörölte homlokát, és a
távolodó ketrec után sietett.
— Viszlát holnap — szólt utána Kisgebe. — Majd rájössz, hogy miről
csacsogtam.
Gyökér nevetett. Talán első ízben mulattatták Kisgebe megjegyzései.
 — Jól megmondtad neki, Kisgebe! — mondta vigyorogva. — Ott üsd a fránya
orgyilkost, ahol leginkább fáj neki: a fene nagy becsvágyánál!
— Kösz, Gyulus.
A vigyor hamarabb tűnt el az őrnagy arcáról, mint egy frissen sült, szaftos
bányaféreg a TÜN tiszti kantinjában.
— Mintha már figyelmeztettelek volna Gyulus-ügyben, Kisgebe! Na, hozd
össze azt a külső vonalat! Azt akarom, hogy készen álljon az arany, mire
Furkó terve kudarcba fullad. Izzítsd be a Tanácsnál az összes támogatómat.
Majdnem biztos, hogy Bucska a pártomat fogja, azután Borkinchey, esetleg
Cupitza. Mindig is bolondult értem; szörnyen vonzó, akárcsak én.
— Ugye, csak viccelsz?
— Sosem viccelek — mondta Gyökér halálosan komoly arccal.

Berkenyének volt valami tervféleség a fejében: árnyvédetten

körülszaglászik, visszazsákmányol néhány tündérfegyvert, aztán addig pusztít
a kastélyban, míg Fowl szabadon nem engedi. Ha pedig pár millió ír font
értékben kár éri ezt a csekélyke ingatlant, hát az csak külön öröm.
Berkenye évek óta nem érezte ilyen jól magát. Szemében tűz lobogott,
szikrák sisteregtek bőrének minden négyzetcentimétere alatt. Már-már el is
felejtette, milyen isteni érzés teljesen fittnek lenni.
Pinduri százados nyeregben érezte magát — vadászott. Erre volt kiképezve.
Mikor ez az ügy elkezdődött, az előny a Sárnép oldalán volt, de most fordult a
kocka. Most ő a vadász, s az emberek a préda.
Berkenye felfelé ment a főlépcsőn, éberen leste, nem bukkan-e fel a
hatalmas komornyik — az egyetlen személy, akivel szemben semmi esélye
nem volt. Ha óvatlanul besétálna a szörnyű ujjak közé, egyszer s mindenkorra
elveszítené a fejét, sisak ide vagy oda. Feltéve, hogy egyáltalán talál magának
sisakot.
A roppant ház úgy hatott, akár egy mauzóleum; bolthajtásos termeiben
életnek semmi nyoma. Kísérteties portréknak annál inkább. Gyanúsan csillogó
Fowl-szeme volt mindegyiknek. Berkenye megfogadta, hogy felgyújtja az
egész társaságot, amint megtalálja a Neutrínó 2000-et. Csúnya dolog, de
teljesen jogos, ha figyelembe vesszük, min kellett keresztülmennie Artemis
Fowl miatt.
Fürgén surrant fel a lépcsőn, követve annak kanyarulatát a felső pihenőig.
Halvány fény kúszott elő a folyosó utolsó ajtaja alól. Berkenye a fára helyezte
tenyerét — rezgést érzett. Vannak odabent. Kiáltások és léptek... Feléje
dübörögnek.
Berkenye hátraugrott, és beleolvadt a pamutbársony tapétába. Nem
mondhatni, hogy elhamarkodta. Egy ormótlan alakzat vágódott ki az ajtón, s
végigrobajlott a folyosón, nyomdokában tekintélyes légörvényt keltve.
— Juliet! — ordította, s a lány neve még akkor is ott lengett a levegőben,
mikor a bátyja már rég eltűnt a lépcsősor alján.
Érte ne aggódj, gondolta Berkenye. Legszebb perceit éli a pankráció-
közvetítésre tapadva. A nyitott ajtó viszont újabb lehetőséggel kecsegtetett.
Átcsusszant rajta, mielőtt a gépkar ismét becsukta volna.
Artemis Fowl már várta, napszemüvegén árnyvédszűrővel.
— Jó estét, Pinduri százados! — kezdte látszólag töretlen önbizalommal. —
Lehet, hogy kissé közhelyesen hangzik, de már vártam.
Berkenye nem válaszolt, nem is nézett fogva tartójára; ehelyett szemével
átfésülte a szobát, ahogy a kiképzésen tanulta, minden felületen rövid ideig
pihentetve tekintetét.
— Természetesen még kötik a ma éjszaka tett ígéretei...
De Berkenye nem figyelt. A túlsó falhoz vágtatott, melyre rozsdamentes
acélból készült pult volt szerelve.
— Így alapjában véve a helyzet nemigen változott. Ön még mindig a túszom.
— Aha, aha — motyogta Berkenye, végigfuttatva ujjait az elkobzott
deszantfelszerelés garmadáján. Kiválasztott egy álcabevonatú sisakot, és a
fülére húzta. A pneumatikus párnák felfúvódtak, s körülfogták a fejét. Végre
biztonságban van. Most már parancsolgathat Fowl a visszaverő plexinek,
mintha a falnak beszélne. A sisakmikrofon automatikusan előmászott, a
közvetlen kapcsolat helyreállt.
— ...váltakozó frekvenciákon. Adás váltakozó frekvenciákon. Berkenye, ha
hallasz, fedezékbe!
Berkenye felismerte Kisgebe hangját: egy kis meghittség ebben az
elmebeteg helyzetben.
— Ismétlem: fedezékbe! Furkó beküld egy...
— Olyasmi, amiről tudnom kellene? — kérdezte Artemis.
— Csssss! — pisszegett Berkenye, megriadva Kisgebe máskor oly nyegle
hangjának szokatlanul komoly színezetétől.
— Még egyszer ismétlem: beküldenek egy trollt, hogy biztosítsák a szabad
elvonulásodat.
Berkenye összerázkódott. Szóval Furkó most a góré. Egyáltalán nem jó hír.
 Fowl ismét közbeszólt.
— Tudja, ez igazán nem túl udvarias. Semmibe venni a szállásadóját!
Berkenye rávicsorított. — Ami sok, az sok!
Karját hátrahúzta, ujjai masszív csomóvá kunkorodtak. Artemis nem hőkölt
vissza. Miért is tette volna? Butler mindig közbelép, mielőtt a pofonok
becsapódnak. De aztán szemébe ötlött valami az egyik monitoron: jókora alak
rohant lefelé az első emeleti lépcsőn. Butler volt.
— Bizony, pubikám — mondta Berkenye gonoszul. — Most aztán csúnyán
egyedül maradtál.
S még mielőtt Artemis szemének ideje lett volna kikerekedni, Berkenye
elrugaszkodott, s néhány kiló pluszt kölcsön véve az ugrás lendületéből öklét
belecsapta elrablója orrába.
— Buff! — mondta a fiú, s fenékre roggyant
— És igen!!! Ez jól esett.
Berkenye a fülében duruzsoló hangra lett figyelmes.
— ...kiraktunk egy ciklust a külső kamerákra, hogy az emberek ne lássák,
hogy jön valami a sétányon. Pedig jön, hidd el!
— Kisgebe! Kisgebe! Vonalban.
— Berkenye! Te vagy az?
— Saját magam, teljes életnagyságban. Kisgebe, nincs ciklus. Mindent látok,
ami odakint folyik.
— Az a furfangos kis... Nyilván újraindította a rendszert.
A sétány nyüzsgött a tündérektől. Furkó is ott volt, gőgösen dirigálta
koboldjait. A zűrzavar kellős közepén egy öt méter magas lebegőketrec állt,
pontosabban imbolygott a légpárnáján. A járgányt közvetlenül a kastély
bejáratához állították, s a technikusok épp egy robbanótömítést szereltek a
bejárat körüli falra. Ha ez működésbe lép, a tömítés peremén elhelyezett
ötvözetrudak egyidejűleg berobbannak, hatékonyan elemeire bontva az ajtót.
Mikor a porfelhő leülepszik, a troll csak egy irányba indulhat: a kastély belseje
felé.
Berkenye végignézett a többi monitoron. Butlernek sikerült kirángatnia
Julietet a cellából. Már feljöttek a pinceszintről, most haladnak át az
előcsarnokon. Épp a tűzvonalban.
— O'korni! — átkozódott, ahogy átvágott az acélpulthoz.
Artemis felkönyökölt. — Megütöttél — mondta hitetlenkedve.
Berkenye felcsatolt egy Kolibrit.
 — Meg bizony, Fowl. S van ott még jócskán, ahonnan ez jött. Úgyhogy
maradj szépen, ahol vagy, ha jót akarsz!
Artemis, ráeszmélt, hogy életében először nem leli a találó választ. Száját
kinyitotta, s várta, hogy agya majd szállítja a megszokott velős riposztot.
Semmi nem jött.
Berkenye becsúsztatta pisztolytáskájába a Neutrínó 2000-et.
— Nahát akkor, sárfi! Vége a tízpercnek, becsengettek. Ami most jön, az a
profik dolga. Ha jó fiú leszel, amíg vissza nem jövök, hozok neked nyalókát.
Berkenye már rég tovaszállt a hall ódon tölgygerendái alatt, mire Artemis
megszólalt: — Nem szeretem a nyalókát.
Siralmasan gyenge válasz. Artemis hirtelen megrémült saját magától. „Nem
szeretem a nyalókát" — mennyire szánalmas! Magára valamit adó bűnügyi
lángelme még a halálos ágyán, önkívületben sem használ olyan szót, hogy
„nyalóka". Kénytelen lesz összeállítani egy adatbázist szellemes
viszontválaszokból hasonló esetekre.
Valószínűleg Artemis még sokáig csücsült volna ott, teljesen elszigetelve az
aktuális eseményektől, ha fel nem robban a bejárat, s bele nem remeg a
kastély. Ám az ilyesmi általában elég ahhoz, hogy bárki fejéből kiüsse az
ábrándokat.

Egy kobold pattant Furkó hadműveleti parancsnok elé.

— A gallér a helyén, uram.
Furkó bólintott. — Biztosan elég feszes, százados? Nem örülnék, ha az a
troll rossz felé jönne ki.
— Feszesebb, mint a lidérclebeny! Azon a tömítésen egy nyamvadt
légbuborék nem bír átszökni. Feszesebb, mint bűzgilisztán a...
— Nagyon helyes, százados — szakította félbe sietve Furkó, mielőtt a
kobold befejezhette volna festői hasonlatát.
Mellettük hevesen megrázkódott a ketrec; a tartály kis híján lebillent a
légpárnáról.
— Jobb lesz, ha bedurrantjuk a szutykot a kéróba, parancsnok. Ha nem
eresztjük be hamar, a végén a srácok egész jövő héten kaparhatják a
gatyájukról a...
— Jól van, jól van, százados! Durrantsák be! Az ég szerelmére, csak
durrantsák már!
 Furkó a fedezék mögé szaladt, s egy megjegyzést firkantott a palmtopjába:
„Emlékeztetni a koboldokat, hogy ügyeljenek a szóhasználatra. Elvégre a
parancsnokuk vagyok."
A szóban forgó bárdolatlan százados odaszólt a ketrec sofőrjének.
— Durrantsad, Csibszi! Röffentsd le az ajtót a redves bizgentyűiről!
— Értettem! Le a redves bizgentyűkről. Tiszta sor.
Furkó arca megvonaglott. Holnap első dolga lesz összehívni egy gyűlést.
Addigra elkészül a parancsnoki rendjele is, ott virít majd a hajtókáján. Talán
még egy kobold is kevésbé káromkodik, ha a triplamakkos rangjelzést a
képébe villantja.
Csibszi lehajtotta a repeszálló védőszemüveget, pedig a sofőrfülkének kvarc
szélvédője volt. De hát ez a szemüveg nagy-gyon laz-zaa. Ha a csajok ebben
meglátják, összepisilik magukat a gyönyörűségtől. A sofőr szerint, legalábbis.
Lelki szemeivel zord képű fenegyereknek látta magát. A koboldok már csak
ilyenek. Végy egy tündért, biggyessz rá két szárnyat, s azt fogja hinni, hogy ő
Isten adomány a nőknek. Hanem ami Hantok Csibszi balsikerű próbálkozásait
illeti, hogy a pipiket levegye a lábáról — nos, erre a történetre is várnunk kell
még egy keveset. Elbeszélésünkben mindössze annyi a szerepe őkelmének,
hogy megnyomja a „Robbantás" gombot. És meg is nyomta, méghozzá teljes
hidegvérrel.
Két tucat szabályozott töltet robbant fel héjrekeszében, s lőtt ki foglalatából
két tucat ötvözethengert csaknem kétezer kilométeres óránkénti sebességgel.
Az ütközés következtében mindegyik rúd porrá zúzta a becsapódási pont
tizenöt centis környezetét, annak rendje és módja szerint leröffentve az ajtót a
redves bizgentyűiről, hogy a szép szavú századost idézzük.
Mikor a por eloszlott, az idomárok felcsévélték a zárt falú ketrec belsejében
lévő védőrácsot, s tenyerükkel döngetni kezdték a ketrec oldalát.
Furkó kikukkantott a fedezék mögül.
— Minden rendben, százados?
— Csak egy redves pillanat, parancsnok. Csibszi! Mi a fene a helyzet?
Csibszi a ketrecmonitort fürkészte.
— Mozgolódik. Rágyütt a frász a püföléstől. Kitolta a körmeit. Apám, mekkora
egy mocskos szutyok! Nem lennék annak a Defi-bébinek a helyibe', ha
összeakad ezzel odabenn.
Furkóba egy pillanatra belenyilallt a bűntudat, de hamar eloszlatta kedvenc
ábrándja felidézésével: elképzelte magát, amint mélyen belesüpped a
tanácsterem bézs velúrszékeinek egyikébe.
 A ketrec vadul rázkódott, csaknem lependerítette Csibszit a sofőrülésről.
Úgy kapaszkodott, akár egy lovas a rodeón.
— Tyű! Most megindult! Tűnés srácok, kondenzcsík és üveghang! Asz'szem,
bentrő' mindjá' segítségér' kajabálnak.
Furkó nem volt igazán kíváncsi a „kondenzcsík és üveghang"-effektusra. Az
ilyesmit jobb szerette a bakákra bízni. A hadműveleti parancsnok oly
pótolhatatlannak ítélte becses személyét, hogy nem kockáztathatta testi
épségét egy ilyen bizonytalan kimenetelű hadműveletben. A Nép általános
érdekeit figyelembe véve jobb lesz, ha távol tartja magát a veszélyzónától.

Butler négyesével szedte a lépcsőfokokat. Talán ez volt az első eset, hogy

krízishelyzetben magára hagyta Artemis úrfit. De Juliet a kishúga, s szemmel
láthatóan valami súlyos dolog történt vele. Az a tündér mondhatott neki
valamit, mert csak ül, és vihog a cellában. Butler a legrosszabbtól tartott. Ha
valami történik Juliettel, hát nem is tudta, hogy fogja túlélni.
Erezte, ahogy borotvált fején végigcsorog a verejték. Az ügy kezd egyre
bizarrabb irányt venni. Tündérek, varázslat, most meg egy elszabadult túsz a
kastélyban. Hogyan is lehetne elvárni tőle, hogy kézben tartsa a helyzetet?
Még a legkisebb formátumú politikus védelmét is négytagú csapat látja el, s
neki itt az egész képtelenséget egyes egyedül kellene megoldania.
Butler végigszáguldott a folyosón, s belépett a helyiségbe, amit nemrég még
Pinduri százados cellájaként tartott számon. Juliet a priccsen hevert, s
rajongva nézte a betonfalat.
— Mi a csudát csinálsz? — hebegte a testőr, gyakorlott könnyedséggel
húzva elő a kilenc milliméteres Sig Sauert.
Húga épphogy csak rápillantott. — Halkan, te mamlasz! Most száll ringbe
Louie, a Kéjgép. Nem túl kemény fickó, elbánnék vele.
Butler nagyokat pislogott. Ez a lány összevissza hablatyol. Nyilván beadtak
neki valamit.
— Gyerünk! Artemis a vezérlőterembe vár minket.
Juliet ápolt ujjával a falra mutatott.
— Artemis várhat. Ez most az interkontinentális címért megy. Ráadásul
bosszúmeccs! Louie megette Disznófej házőrző malacát.
A komornyik megvizsgálta a falat: egyértelműen üres. Erre most tényleg
nincs idő.
— Jó. Akkor gyerünk! — dörmögte, s felpenderítette húgát széles vállára.
 — Tegyél leee! Randa erőszakos fráter! — tiltakozott Juliet, kicsi ökleivel
püfölve bátyja hátát. — Ne most! Disznófej! Disznófeeej!
Butler — semmibe véve a tiltakozást — ügetőre vette a figurát. Ki a fene
lehet ez a Disznófej? Nyilván húgának valamelyik pasija. A jövőben jobban
oda kell majd figyelnie, ki telefonálgat a házba.
— Butler! Vedd fel!
Artemis volt az adóvevőn. Butler feljebb rángatta a vállán, hogy hozzáférjen
az övhöz.
— Nyalókába! — parancsolta az úrfi.
— Ismételje meg! Úgy hallottam, mintha azt mondta volna...
— Izé... úgy értem, tűnjetek el onnan! Fedezékbe! Fedezékbe!
Fedezékbe? A katonai műszó nem hangzott valami hitelesen gazdája
szájából. Mintha valaki gyémántgyűrűt árulna a bolhapiacon.
— Fedezékbe?
— Igen, Butler, oda! Azt hittem, az alapszavak jelentik a leggyorsabb utat a
beszédfelismerő rutinodhoz. Nyilván tévedtem.
Ez már ismerős volt. Butler végigfürkészte a hallt, hátha van valami beugró,
ahová behúzódhat. Nem volt nagy a választék. Az egyetlen menedéket a fal
mentén sorakozó középkori páncélruhák jelentették. A lakáj behúzódott egy
lándzsás-buzogányos tizennegyedik századi lovag mögötti fülkébe.
Juliet megütögette a mellvértet.
— Azt hiszed, olyan nagy ász vagy? Fél kézzel elbánok veled!
— Pssszt! — csitította Butler.
Visszatartotta lélegzetét, és hallgatózott. Valami nagy dolog közeledett a
főbejárathoz. Butler kihajolt annyira, hogy fél szemmel rálásson az
előcsarnokra...
S ekkor a bejárat mintha felrobbant volna. Ám nem ez a legjobb kifejezés
annak leírására, ami valójában történt. Inkább azt kéne mondanunk, hogy a
kapu végtelenül sok apró darabkára bomlott. A testőr látott már ilyet; egy
hetes erősségű földrengés egyszer a szeme láttára hullámzott végig egy
kolumbiai drogbáró házán másodpercekkel azelőtt, hogy a terveknek
megfelelően maga Butler robbantotta volna fel. Ez most kicsit másmilyen volt
— precízebben pozícionált és nagyon profi. Klasszikus terroristaellenes
harcmodor. Zúdíts a célpontra minél több füstöt, hadd csengjen a füle a
detonációtól, aztán rohand le, amíg meg van zavarodva. Bármi jön is itt, nem
lesz túl kellemes, ebben biztos volt. Nem tévedett.
 A porfelhő lassan ülepedett, halovány leplet terítve a tunéziai szőnyegre.
Fowl asszony mérges lesz, ha valaha kiteszi a lábát a padlásszobából. Butler
ösztönei azt súgták: el innét! Átcikázni a földszinten, fel az emeletre, lebukni,
minimalizálni a célpontot. Ez az ideális pillanat, még mié lőtt megnő a
látótávolság. Most már bármelyik másod percben össztűz zúdulhat a bentiekre
a kapuboltozat mögül, s ő a legkevésbé sem akart ilyen helyzetben az alsó
szinten rekedni.
Más hasonló esetben Butler már mozdult is volna. A lépcsősor felénél
nyargalhatna, végig se gondolva a dolgokat. De most itt áll, vállán
húgocskájával, akiből dől a badarság, s akit nincs kedve kitenni a gyilkos
golyózápornak. Juliet, amilyen elmeállapotban van, valószínűleg kihívná a
tündérkommandót egy üldözéses pankrációmérkőzésre. Persze beszélhet a
húga, hogy ilyen meg olyan kemény, az igazság az, hogy még gyerek; esélye
sem lenne kiképzett katonákkal szemben.
Butler leguggolt, Julietet nekitámasztotta a falikárpitnak a vértezet mögött, és
ellenőrizte fegyverét. Kibiztosítva — remek. Kapjatok el, tündérfiúk, ha tudtok!
Mintha megmozdult volna valami a szitáló por félhomályában. Butler számára
nyilvánvaló volt, hogy ez a valami nem értelmes lény. Épp elég szafarin vett
részt, hogy felismerje, ha állattal akad dolga. Ez itt a járásából ítélve majom-
szerűség. Felsőtestének felépítése legalábbis a majmokéhoz hasonló, az állat
maga azonban nagyobb, mint bármelyik főemlős, amit a testőr valaha látott.
Ha majom, a pisztolyának nem sok hasznát veszi. Hiába eresztesz akár öt
golyót egy hím majom koponyájába, még mindig marad annyi ideje, hogy
gusztusos kis szendvicseket készítsen belőled, mielőtt az agya bedobná a
törölközőt.
De nem majom volt. A majmoknak nincs sötétben foszforeszkáló szemük,
ennek a lénynek viszont volt. Karmazsinvörös szempár izzott bozontos üstöké
alatt. Agyara is volt, de másfajta, mint az elefántnak: görbe, fogazott élű. A
jókora bonckések láttán szokatlan bizsergés támadt Butler gyomrának mélyén.
Mintha egyszer már érzett volna ehhez hasonlót: első nap a testőrakadémián.
Félt.
A lény kilépett a porfelhőből. Butlernek elállt a lélegzete, megint csak először
az akadémia óta. Még soha nem került szembe hasonló ellenféllel. Egyszerre
megértette, mi a tündérek szándéka. Beküldenek egy csúcsragadozót, ami
nem foglalkozik sem varázslattal, sem szabályokkal; egy fegyvert, amely fajra
való tekintet nélkül legyilkol mindent, ami az útjába kerül. A tökéletes vadászt,
hússzaggató fűrészfogakkal, alvadt vérlerakódással a karmok alatt, szemében
vegytiszta gyűlölettel.
A troll továbbcammogott, hunyorogva a csillárfényben. Sárgás karma
csikorgott a márványkockákon, nyomában szikrák villantak. Megállt,
szaglászni kezdett, nagyokat horkantott, majd oldalt vettette a fejét. Butler
ismerte ezt a pózt. Orosz medvevadászatokon tartják így pofáikat a
kiéheztetett pitbullok, mielőtt gazdáik szabadon engedik őket.
A loboncos fej megmerevedett, az orr egyenesen Butler rejtekhelyének
irányába állt. Nem véletlenül. A komornyik egy vaskesztyű láncvértes ujjai
közül lesett kifele. Ilyenkor jön a lopakodás. A ragadozók, ha szagot fogunk,
megpróbálják lassan, csendben becserkészni az áldozatot, mielőtt
lecsapnának.
Úgy eshetett azonban, hogy ez a troll nem olvasta a ragadozók kézikönyvét,
mert kihagyta a lopakodó-cserkésző fázist, és egyből a lecsapásos részhez
ugrott. Sebesebben, mint amit Butler lehetségesnek vélt, átviharzott az
előcsarnokon, s félrelökte a középkori vértezetet, akár egy próbababát.
Julietnek felcsillant a szeme. — Hú! — pihegte. — De hát ez Nagylábú Bob,
ezerkilencszázkilencvennyolcas kanadai bajnok. Én meg azt hittem, az
Andokban vagy, rokonlátogatáson!
Butler meg sem próbálta helyreigazítani. A húga nincs magánál: legalább
boldogan hal meg. S míg a testőr agya efféle morbid gondolatokkal
veszkődött, keze előrelendült és lőtt.
Olyan sebesen húzkodta a ravaszt, amennyire csak a Sig Sauer
mechanikája lehetővé tette. Kettő a testbe, három a szemek közé. így
tervezte. A testlövések szépen célba is értek, ám a troll megakadályozta, hogy
Butler befejezhesse a figurát. Az akadály kaszaként suhanó agyar formájában
jelentkezett, melyet a troll leszegett fejjel kanyarított Butler törzse köré, s
amely úgy hasította át a testőr merevített kevlárzubbonyát, mint borotva a
rizspapírt.
Butler érezte a jéghideg fájdalmat, ahogy a fűrészélű agyar a mellkasába
fúródott. Rögtön tudta, hogy sebe halálos. Légzése elnehezült, az egyik tüdő
felmondta a szolgálatot. A troll szőre csatakos volt a ráfröccsenő vértől: az ő
vérétől. Ennyi vérveszteséggel képtelenség életben maradni. Ám a fájdalmat
különös eufória váltotta fel hirtelen. Agyarának csatornáján át a fenevad
valamiféle természetes érzéstelenítőt fecskendezett Butler testébe,
veszélyesebbet, mint a leggyilkosabb méreg. A komornyik perceken belül nem
csak hogy feladja a küzdelmet, de száján üdvözült mosollyal menetel a sír
felé.
Ám most még keményen harcolt a vérébe került narkotikum ellen, s
elkeseredett dühvel próbált szabadulni a troll szorításából. Mindhiába. A harc
véget ért, mielőtt még igazán elkezdődhetett volna.
A troll felhorkant, s átlódította feje felett az erőtlen hústömeget. Butler
tagbaszakadt teste olyan erővel csapódott a falnak, ami jóval meghaladta az
emberi csontozat teherbíró képességét. A téglák padlótól plafonig
megrepedtek, Butler gerince úgyszintén. Ha nem vinné el a vérveszteség,
most már biztosan elviszi az idegbénulás.
Juliet még mindig a delej hatása alatt állt.
— Gyerünk, bátyó, állj fel! Mindenki látja, hogy csak szimulálsz.
A troll megtorpant. A zsákmány nem volt épp riadtunk nevezhető, s ez
felkeltette érdeklődését. Ha nem lett volna teljesen képtelen a gondolkodás
bármely fajtájára, azt kéne mondanunk, a bestia valami turpisságra
gyanakodott, de végül — mint általában — most is győzött az étvágy. Ennek itt
hússzaga van, friss, puha... felszíni hús... sok tarka felszíni szag... Bizony, ha
egyszer megtapasztalod, milyen érzés falatozni fent a szabadban, soha nem
akarsz már visszamenni a mélybe. A troll körülnyalintotta metszőfogait, s
kinyújtotta gyapjas mancsát...

Berkenye hátracsapta a Kolibri szárnyat, és fékezett zuhanásba kezdett.

Elsuhant a korlát mellett, s besiklott a portikuszba a színes üvegkupola alatt.
Az időblokád természetellenes fénye tömött, azúrkék pászmákra szakadózva
szűrődött be a terembe.
Fény, gondolta Berkenye. A sisakreflektor egyszer már bevált, miért ne
válna be másodszor is? A férfinak mindegy, ő már csak egy ernyedt
csontkupac, de a lánynak volt még ne hány másodperce, mielőtt a troll ízekre
szaggatja.
Berkenye csigavonalban ereszkedett a hamis fényben, s kereste a Sonix-
gombot sisakkonzolán. A Sonixot általában kutyafélékre alkalmazzák, de
pillanatnyi figyelemelterelésnek talán most is megteszi, csak amíg az alsó
szintre ér.
A troll lopva Juliet felé nyúlt. Ezt a mozdulatsort általában a védtelen
zsákmány látványa váltja ki. A karom a bordák alá kunkorodik, és kitépi a
szívet. Kevésbé sérül a hús, és elmarad a rostokat rágóssá merevítő agónia.
 Berkenye bekapcsolta a Sonixot... Semmi! Ez baj. Egy átlagos trollt
minimum felidegesít az ultrahang. De ez a dög még csak meg se rázta azt a
loncsos fejét. Bármi történhetett. Lehet, hogy rossz a sisak, lehet, hogy a troll
süket, mint az ágyú — Berkenye sajnos nem ellenőrizhette, mert a tündérek
nem hallják az ultrahangokat.
Akármi volt is a magyarázat, a helyzet arra késztette Berkenyét, hogy a
leginkább kerülendő lépésre szánja el magát. Közvetlen kontaktus, csak hogy
egy humanoid életét mentse. Semmi kétség, megint megszegi a nyolcadik
bekezdést.
Berkenye megragadta a szelepkart, s négyesből egyenesen takarékba
vágta, ami nem tesz túl jót a fogaskerekeknek. Alapos fejmosást kap majd a
szerelőktől, feltéve, hogy túléli ezt a soha véget nem érő rémálmot, bár —
valljuk be — ez nem túl valószínű. A fogaskerék-csikorgató manőver hatására
Berkenye átpördült a súlypontján, s bakancsának sarka egyenesen a troll feje
felé vette az irányt. Arca megvonaglott: ugyanaz a troll, már másodszor!
Hihetetlen.
Sarkai derékszögben vágódtak a troll feje búbjának. A nagy sebesség miatt
legalább fél tonna erő volt az ütközésben. Csak a kezeslábas
merevítőbordázata mentette meg Berkenye lábszárcsontját a töréstől, de még
így is hallotta, hogy térde hatalmasat reccsen. A fájdalom éles karmain a
homlokáig kúszott. A visszavonulási manővernek lőttek. Ahelyett, hogy
visszatért volna biztonságos magasságba, Berkenye rárogyott a troll hátára,
és azon nyomban belegabalyodott a zákányos szőrzetbe.
A troll kellőképpen ingerült lett. Nem elég, hogy valami megzavarja
vacsorája békés elköltésében, de most ez a valami még fészket is rak a
bundázatában, pedig ott csak a nyáknyelőférgeket tűri meg. A fenevad
felegyenesedett, karmos mancs nyúlt át a váll felett. Hajlott körmök
kaparásztak Berkenye sisakján, párhuzamos barázdákat rajzolva az
ötvözetbe. Juliet kis időre megmenekült a közvetlen életveszélyből, Berkenye
viszont egyszerre felkerült a veszélyeztetett egyedek listájára.
A troll egyre szorosabban feszítette ujjait a sisakunk, míg végül valahogyan
sikerült fogást találnia a súrlódásmentes bevonaton, melyen Kisgebe szerint
éppenséggel lehetetlen fogást találni. Lesz hozzá pár keresetlen szava
Berkenyének. Ha nem ebben az életben, hát rögtön a következőben.
Pinduri százados azon kapta magát, hogy zászlóként leng a magasban,
négyszemközt ősi ellenségével. Elkeseredett igyekezettel próbált
összpontosítani, kiutat keresve a fájdalom és döbbenet útvesztőjéből. Lába
kalimpált, mint egy megzavarodott órainga; arca felett a troll leheletének pállott
hullámai tornyosultak.
Valami tervről volt itt szó, nemdebár? Nyilván nem azért repült le ide, hogy
legyőzessen és felkoncoltasson. Kellett legyen valami stratégia a dologban. A
hosszú évek alatt az Akadémián csak felszedett valamit... Bármi volt is a terv,
már nem éri el; messzire sodródott, a fájdalom és rémület kőpillérein túlra. Már
nem éri el...
— Berkenye! A világítás!
Egy hang a fejében. Biztos ő maga. Beszél a saját fejével... Hihihi, fejen
kívüli élmény. Ezt elmondja Kisgebének... Kisgebe?!
— Lődd be a világítást, Berkenye! Ha azok az agyarak munkához látnak,
elpatkolsz, mielőtt berúgnád a gyógymotort.
— Kisgebe! Te vagy az? — Hangosan mondta ezt Berkenye, vagy csak
gondolta... nem tudta eldönteni.
— Alagúti reflektorok, százados! — szólalt meg egy másféle hang. Nem az a
zabálnivaló. — Nyomja meg a gombot, most! Ez parancs.
Hoppá! Ez Gyökér. Megint kudarcot vall a munkájában, gondolta Berkenye.
A múltkor Hamburg, aztán Martina Franca, s most ez...
— Értettem — motyogta, s csak remélhette, hogy odaát ez elég profinak
hangzott.
— Nyomja meg! Most, Pinduri százados!
Berkenye egyenest a troll könyörtelen szemébe nézett, és megnyomta.
Hatásos jelenet... lett volna, ha működik a reflektor. Sajnos Berkenye a nagy
sietségben egy Artemis Fowl által kibelezett sisakot kapott magára. Ebből
adódóan se Sonix, se szűrők, se reflektor. A halogénizzók a helyükön
maradtak, de a drótok meglazultak Artemis áldásos közreműködése nyomán.
— A francba! — nyögte Berkenye.
— A francba! — vakkantotta Gyökér. — Mit jelentsen ez?
— A reflektor elromlott — magyarázta Kisgebe.
— Te jó ég... — Gyökér hangja elhalt. Mit is mondhatod volna?
Berkenye a trollra sandított. Ha nem tudja, hogy a troll csak egy ostoba állat,
azt hihette volna, hogy a bestia vigyorog. Csak áll, szügyén a golyó ütötte
sebekből csöpög a vér, és vigyorog. Pinduri százados nem szerette, ha
kinevetik.
— Most röhögj! — morogta, és fejbe vágta a trollt az egyetlen fegyverrel,
amihez hozzáférhetett, vagyis a sisakos fejével.
 Vitéz cselekedet, bár nagyjából annyira hatékony, mintha fogpiszkálóval
próbálnánk fát vágni. A botor öklelődzésnek azonban volt egy szerencsés
mellékhatása. Két elektromos vezeték egy fél pillanatra összeért, s az egyik
reflektoron keresztülnyargalt az áram. Négyszáz watt fehér fény robbant a troll
karmazsin szemeibe a gyötrelem villámló nyilait lövellve az agy felé.
— Hehe — motyogta Berkenye, egy másodperccel azelőtt, hogy a troll
tehetetlenül megvonaglott. Aztán a szörny egy görcsös mozdulatára
kipenderült a ragacsos mancs fogságából, s már úszott is a parkettás termen
át; lábai engedelmesen laffogtak utána.
A fal vészes sebességgel közeledett. Talán, reménykedett Berkenye, ez az
a fajta becsapódás lesz, amikor semmi fájdalmat nem érzel, csak jóval
később. Nem, feleselt fejében a pesszimista tábor, félő, hogy mégsem. Végül
belezuhant egy normann történelmi falikárpitba, mely azonmód a fejére borult.
A fájdalom azonnali volt és felülmúlhatatlan.
— Úúú — nyögött fel Kisgebe. — Ezt én is éreztem. A képnek lőttek, a
fájdalomérzékelő mutatója kiakadt. Megrepedt a tüdőd, százados. Egy kis
időre most elveszítünk, de ne aggódj, Berkenye, a varázserőd máris dolgozik.
Berkenye érezte, hogy varázsereje kéken bizseregve szétárad benne, s
megindul számtalan sérülése felé. Áldja meg az ég a makkokat! Bár most kis
híján lekéste a csatlakozást. A fájdalomszint átlépett minden határt. Mielőtt
elvesztette volna eszméletét, Berkenye kézfeje kicsusszant a falikárpit alól, s
ráesett Butler csupasz karjára. Szinte hihetetlen, de az ember még élt.
Makacs pulzusa még mindig pumpálta keresztül a vért tönkrezúzott
végtagjain.
Meggyógyítlak, gondolta Berkenye, s a gyógyerő pezsegve surrant az
ujjvégek felé.
A troll nagy dilemmába esett — melyik nőt egye meg előbb. Ezt itt? Azt
amott? Agysejtjei átforrósodtak. A választást nem könnyítette meg sem a
fejében zsibongó, tartósnak ígérkező fájdalom, sem a golyók, amik zsírdús
mellkasi szöveteiben ütöttek tanyát. Végül a felszínlakó mellett döntött. Puha
emberhús, nem olyan rágós, mint a sűrű tündérizmok.
A bestia lekuporodott, s megbillentette a lány állát sárgás karmával. Lüktető
ütőér nyújtózott végig lustán a nyak teljes hosszában. A szívet vagy a nyakat
— tűnődött a troll ábrándosán. Inkább a nyakat, az van közelebb. Karmát
oldalt fordította, élét a puha húsba nyomta. Csak egy éles suhintás, és a lány
saját szívverése vérezteti ki a zsenge testet.
 Butler magához tért, ami már önmagában elég különös fejlemény volt. Pedig
egy percig sem lehetett számára kétséges, hogy él, hiszen perzselő fájdalom
járta át testének minden porcikáját. Nem valami nagy öröm. Igaz, hogy él, de
figyelembe véve, hogy feje száznyolcvan fokkal elcsavarodott, nemigen fog
ezentúl mondjuk kutyát sétáltatni, a húga megmentéséről nem is beszélve.
A komornyik megmoccantotta az ujjait. Pokolian fájt, de moccant. Csoda,
hogy maradt egyáltalán működő motorikus funkciója, miután akkora sérülés
érte a gerincoszlopai Mintha a lábujjai is rendben lennének, bár ez lehet, hogy
fantomreakció — nem látja őket a bakancstól.
Úgy tűnt, a mellkasi seb vérzése elállt, s a gondolatai is kitisztultak. Mindent
egybevéve sokkal jobb passzban volt, mint amilyenre jogos igényt
támaszthatott volna. Mi az isten csudája történhetett itt?
Butler észrevett valamit. Kék szikrák táncoltak a teste körül. Nyilván
látomásai támadtak, hogy eltereljék figyelmét az elkerülhetetlenről.
Mindenesetre eléggé élethű látomás, meg kell hagyni.
A szikrák a sérült helyekre gyűltek, s eltűntek a bőr alatt. Butler
beleborzongott. Ez nem érzékcsalódás! Itt valami egészen rendkívüli dolog
történik. Varázslatos...
Varázslat? Megszólalt egy csengő frissen restaurált koponyájában.
Tündérvarázs! Valami gyógyítja a sebeit. Elforgatta fejét; arca görcsbe rándult,
ahogy csigolyái csikorogva súrlódtak egymáson. Egy kéz pihent az alkarján.
Szikrák hömpölyögtek elő a karcsú tündeujjakból, bámulatos intuícióval
célozva meg zúzódást, törést, nyílt sebeket. Sérülés volt számolatlanul, de a
kicsi szikrák sorra megbirkóztak minddel, gyorsan és hatékonyan. Mint egy
sereg misztikus kiscserkész, amint helyreállítja a viharkárokat.
Butler döbbenten érezte, hogy csontjai összeforrnak, s a félig alvadt vér
felszívódik a hegekből. Feje magától elfordult, csigolyái finoman a helyükre
csusszantak, s mikor a varázslat újratermelte a mellsebén keresztül elfolyatott
három liter vért, a testőrbe zubogva tért vissza az életerő.
Talpra ugrott — úgy bizony, ugrott. Ismét önmaga volt. Sőt, több annál.
Olyan erős volt, mint fénykorában. Elég erős, hogy ismét megküzdjön a
fenevaddal, amelyik amott épp a kishúgát kerülgeti.
Butler érezte, hogy megifjodott szíve egyre sebesebben lüktet, akár a
helikopter rotorja felszállás előtt. Nyugi, mondta magának. Szenvedély a
hatékonyság ellensége. Ám nyugi ide vagy oda, a helyzet elkeserítő volt. Ez a
bestia egyszer már sikeresen meggyilkolta, s ezúttal még a Sig Sauer sincs
nála. A szakértelem mellé azért nem ártana egy fegyver: valami, amivel
nyomatékot adhat szaktudásának. Bakancsa nekiütődött egy fémtárgynak.
Butler végignézed a troll irányában szórványosan elterülő roncshalmazon...
Nagyszerű!

A képernyőn semmit nem lehetett látni, csak havazást.

— Gyerünk már — toporgott Gyökér. — Siess!
Kisgebe könyökével odébb lökte felettesét.
— Talán ha nem ragaszkodnál hozzá annyira, hogy eltorlaszold az utat az
áramköri lapokhoz...
Gyökér kelletlenül csoszogott félre az útból. Szerinte az áramköri lapok
tehettek arról, hogy mindnyájan mögötte csoportosultak. A kentaur feje eltűnt
egy szerelőpultban.
— Van valami?
— Semmi. Csak interferencia.
Gyökér megütögette a képernyőt. Nem volt jó ötlet. Először is, kevesebb
esélye volt annak, hogy ér vele valamit, mint egy lottóötösnek; másodszor
pedig — a plazmaképernyők hosszas használat után iszonyúan fel tudnak
hevülni
— O'korni!
— Igaz is, el ne felejtsek szólni, hogy ne nyúlj ahhoz a képernyőhöz.
— Haha! Ráérünk viccelődni, ugye?
— Tulajdonképpen nem. Most mi van?
A havazás kivehető alakzatokká rendeződött.
— Ez az, hagyd így! Van képünk.
— Beüzemeltem a tartalékkamerát. Sajnos csak a jó öreg videó, de azért
megteszi.
Gyökér nem felelt. A képernyő kötötte le a figyelmét. Nyilván valami film —
nem lehet, hogy ez élő egyenes.
— Na, mi a helyzet odabent? Van valami érdekes?
Gyökér válaszolni próbált, de katonai szókincse nem volt felszerelve a
megfelelő felsőfokú szakkifejezésekkel.
— Mi az? Mi van?
Az őrnagy tett még egy kísérletet. — A... ez az ember... én még ilyet... Jaj,
felejtsd el, Kisgebe! Gyere ide, ezt a saját szemeddel kell látnod.

Berkenye a falikárpit résén keresztül figyelte az eseményeket. Soha nem

hitte volna el, hogy ilyesmi megtörténhet, ha nem a saját szemével látja.
Igazság szerint még így is a halálközeli élmény okozta érzékcsalódásra
gyanakodott, míg újra meg nem nézte az egészet a jelentéséhez készített
videofelvételen. A felvétel az első képtől az utolsóig egyfajta legendává vált.
Eleinte az Amatőr Házimozi kábeltévés showműsornak szerzett rekord
nézettséget, végül a TÜN Akadémia gyakorlati tananyagának része lett.
Butler középkori vértezetet szíjazott magára. Hihetetlennek tűnhet, mégis
szemmel láthatóan azzal a szándékkal, hogy birokra keljen a trollal. Berkenye
szerette volna figyelmeztetni, próbált is valami hangot kicsiholni magából, de a
varázserőnek még nem volt ideje feltölteni levegővel a repedt tüdőket.
Butler lehajtotta a rostélyt, s felkapott egy rettenetes buzogányt.
— Na! — horkantott a rácson át. — Most megmutatom, mii csinálok azzal,
aki kezet emel a húgomra.
Úgy pörgette meg a fegyvert, mint ceremóniamester a botját, majd
egyenesen a troll lapockái közé vágta. Egy ekkora ütés — bár nem lehetett
halálos — ahhoz épp elég volt, hogy elterelje a troll figyelmét kiszemelt
áldozatáról.
Butler a szörny combjának feszítette lábát, és kiszabadította a fegyvert. Az
fájdalmas cuppanással szakadt ki a helyéből. A testőr hátraugrott, és
védekező állásba helyezkedett
A troll kimeresztett karmokkal vetette rá magát. Méregcsöppek csillogtak
mindkét agyara hegyén. Úgy tűnt, a játszma véget ér, ám a villámgyors döfés
ezúttal elmaradt A megsebzett bestia óvatossá vált; legújabb támadója olyan
tiszteletet ébresztett benne, mint egy rivális hím. A maga részéről durva
birtokháborításnak tekintette a támadást, az efféle vitás kérdést csak
egyféleképpen lehetett rendezni. Ahogy a trollok minden vitát rendezni
szoktak.
— Figyelmeztetlek, — szólt Butler faarccal — hogy fegyver van nálam, és
ölni fogok, ha rákényszerítesz.
Berkenye felnyögött volna, ha tud. Ez vicc! Egy ember macsó retorikával
próbálja meg elterelni egy troll figyelmét. Aztán Pinduri százados rájött, hogy
tévedett az imént. A szavaknak nincs jelentőségük, annál inkább a
hangszínnek, ahogy a testőr a trollhoz beszél. Nyugodtan, csillapítón, mint
idomár a megrettent egyszarvúhoz.
— Mozdulj... el a nőtől! Szépen, lassan.
A troll felfújta a pofáját és üvöltött: megfélemlítési taktika. De Butler nem
rettent meg.
 — Jó, jó. Nagyon félelmetes. Most ügyesen hátrálj kifelé az ajtón, hogy ne
kelljen szecskává aprítsalak!
A troll prüszkölt, nem erre a hatásra számított. Ettől az üvöltéstől a legtöbb
élőlény kifutott volna a világból.
— Egyik láb a másik után. Csak össze ne keverd! Szép komótosan.
Nyugalom, nagyfiú!
A troll szemében szinte olvasni lehetett. Vibráló bizonytalanság...
Lehetséges, hogy ez az ember...
S ez volt az a pillanat, amikor Butler támadott. Betáncolt az agyarak alá, s
középkori fegyverével megsemmisítő csapást mért felfelé. A troll
hátratántorodott, vadul csapolva karmos mancsaival. Mindhiába, Butler már
kitért előle, és elviharzott a hall túlsó vége felé.
A troll utána csörtetett, szétroncsolt ínyéből köpködve a kivert fogakat. Butler
futtában térdre ereszkedett, siklott és fordult a fényezett parketten, mint a
korcsolyázók a jégen. Fékezett, bemutatott egy piruettet, s már szemben is állt
üldözőjével.
— Találd ki, mit találtam! — mondta, felemelve a Sig Sauert.
Ezúttal nem testre célzott. A troll szemei közé, egy tizcentis körzetbe
eresztette mindazt, ami a pisztoly tárában maradt. Butler balszerencséjére a
trollok egymás közti évezredes viadalaik során vastag csontnyerget
növesztettek homlokuk elé. A mesteri sorozat a teflonköpenyes töltények
dacára sem bírt behatolni a koponyába.
Tíz Devastator golyó mindenesetre a bolygó bármelyik élőlényének megrázó
élményt jelentett volna, s ez alól a troll sem volt kivétel. A lövedékek
pörölyként csipkézték ki a koponyát, azonnali agyrázkódást okozva. Az állat
homlokát csapkodva támolygott hátrafelé. Butler szempillantás alatt rajta volt,
s buzogánya tüskéjét az egyik bozontos lábba vágta.
A troll teljesen magába zuhant, saját vérétől vaksin bukdácsolt tovább. A
legtöbb ember érzett volna egy csepp lelkifurdalást — nem így Butler.
Nemegyszer volt szemtanúja, hogyan öklelik fel sebesült állatok az embert.
Most jött el ez a veszélyes időszak. Nem az irgalom, hanem a végsőkig
bizalmatlan leszámolás ideje.
Berkenye tehetetlenül nézte, ahogy a férfi, gondosan célozva, bénító ütések
egész sorát méri a meggyötört teremtményre. Először az inakat vette célba,
térdre kényszerítve a trollt, majd eldobta fegyverét, és vaskesztyűs kezével
verte tovább, talán még a buzogánynál is brutálisabban. A boldogtalan troll
elkeseredetten próbált védekezni, néhány gyors ütésre még futotta is az
erejéből, de nem tudta átszakítani az antik vértezetet. Butler közben egy
sebész pontosságával dolgozott. Abból a feltevésből indult ki, hogy a troll és
az ember anatómiája nagyjából azonos, s addig záporoztak ütései a kába
szörnyre, egyik a másik után, míg végül egy jókora szőrkupac nem lett belőle,
mely hosszú másodpercekig egy helyben reszketett. Szánalomra méltó
látvány volt. S a lakáj még nem fejezte be. Lehúzta a véres vaskesztyűket, és
új tárat nyomott a pisztolyba.
— Lássuk csak, mennyi csont van az állad alatt!
— Ne! — pihegte Berkenye, ahogy ismét kapott levegőt. — Ne tedd!
Butler oda se figyelt rá, miközben a pisztolycsövet a troll állkapcsa alá
gyömöszölte.
— Ne lőj! Adósom vagy.
Butler megállt. Juliet él, ez tény. Kissé hibbant, de él. Hüvelykujjával felhúzta
a fegyver kakasát. Agyának minden sejtje sikoltozva követelte, hogy húzza
meg a ravaszt. De ha egyszer Juliet él...
— Tartozol nekem, emberfia.
Butler sóhajtott. Ezt még megbánhatja később, gondolta.
— Rendben, százados. Ez egyszer életben hagyom a bestiát. Szerencséje,
hogy jó kedvemben talált.
Berkenyéből előbuggyant egy hang. Valahol pityergés és kuncogás közt
félúton.
— Na, szabaduljunk meg szőrmók barátunktól!
Butler ráhengerítette az öntudatlan trollt egy vértszállító targoncára, és a
lerombolt bejárathoz vonszolta. Olt alaposan nekiveselkedett, majd az egészet
kilódította a felfüggesztett éjszakába.
— És vissza ne gyere! — kiáltott utána.

— Elképesztő! — hebegte Gyökér.

— Hogy mik vannak! — helyeselt Kisgebe.

KILENCEDIK FEJEZET: A KIJÁTSZATLAN ADU

Artemis megpróbálkozott az ajtógombbal, de csak egy felhólyagosodott

tenyér lett az eredmény. Le van plombálva. Nyilván a tündér odapörkölt a
fegyverével. Nagyon cseles... Eggyel kevesebb ismeretlen az egyenletben —
ő maga is ugyanígy tett volna.
Artemis nem húzta az időt azzal, hogy megpróbálja kinyitni az ajtót. Az ajtó
merevített acél, ő pedig tizenkettő. Nem kell zseninek lenned, hogy átlásd az
összefüggést, még ha ő az is volt. A Fowl-örökség várományosa inkább
átsétált a monitorblokkhoz, s onnan követte az eseményeket.
Rögtön tudta, miben mesterkedik a TÜN. Beküldenek egy trollt, az
kikényszerít egy segélykiáltást; ezt meghívásként értelmezik, s a következő
lépésben bekommandíroznak egy dandár rohamosztagos lidércet, akik
elfoglalják a kastélyt. Okos. És váratlan. Ez már a második eset, hogy
alábecsülte ellenfeleit, így vagy úgy, de harmadik nem lesz.
Ahogy a dráma fokozatosan elé tárult a monitorokon, Artemis érzelmei
rémület és büszkeség közt csapongnak És Butler győzött! Legyőzte a trollt,
anélkül, hogy egy hang segélykérés elhagyta volna a száját. A képernyőt
nézve döbbent rá Artemis, talán életében először, milyen feIbecsülhetetlen
érték a Butler család szolgálata.
Bekapcsolta a háromsávos adót, s váltakozó frekvencia rá állt.
— Gyökér őrnagy, feltételezem, figyel minden csatornát...
Néhány pillanatig csak fehérzaj hallatszott a mini-hangszórókból, aztán
Artemis kis kattanást hallott: egy mikrofon gombjának zaját.
— Hallom, emberfia. Miben segíthetek?
— Maga az, őrnagy?
Furcsa hang szűrődött át a fekete fátyolszöveten: mintha vidám nyihorászás
lett volna.
— Nem, nem az őrnagy. A vonalban Kisgebe, a kentaur. Maga az a
túszszedő, alantas humanoid?
Artemisnek beletelt egy pillanatába, míg rájött, hogy sértegetik.
— Miszter... öö... Kisgebe! Ön nyilván nem tanulmányozta elég behatóan a
lélektani szakirodalmat. Nem ml bölcs dolog felhergelni a túszejtőt, mert az
könnyen labilissá válhat.
— Labilissá válhat? Nincs itt semmi baj. Nem mintha számítana, de maga
hamarosan egy radioaktív felhőcskévé válik.
Artemis felnevetett. — Ez az, amiben téved, kedves négylábú barátom. Mire
a maguk biobombája felrobban, nekem már közöm nem lesz ehhez az
időblokádhoz.
 Most Kisgebén volt a kuncogás sora. — Maga blöfföl, humanoid! Ha meg
lehetne szökni a gyűrűből, már megtaláltam volna a módját. Szerintem a maga
agya tévedésből lecsúszott a...
Szerencsére ebben a pillanatban Gyökér vette át a mikrofont.
— Fowl? Itt Gyökér őrnagy. Mit akar?
— Csak közölni szeretném önnel, őrnagy, hogy sikertelen árulási
kísérletének dacára még mindig kész vagyok tárgyalni.
— Ahhoz a trollhoz semmi közöm — tiltakozott Gyökér. — Határozott
kívánságom ellenére küldték be.
— A lényeg az, hogy beküldték, méghozzá önök: a TÜN. A maradék
bizalmunkat is elveszítettük önök iránt. Ezért a következő ultimátumot adom.
Ha harminc percen belül nincs itt az arany, nem engedem el Pinduri
századost. Ráadásul nem is viszem magammal, mikor elhagyom az időgyűrűt,
vagyis ő lesz az egyetlen, aki elporlik a biobombában.
— Ne őrüljön meg, ember! Becsapja saját magát. A sártechnológia
korszakokkal van elmaradva a miénk mögött. Esélye sincs megszökni az
időgyűrűből.
Artemis közel hajolt a mikrofonhoz, s felöltötte vadállati mosolyát.
— Csak egyetlen módon szerezhet bizonyosságot, Gyökér. Vagy talán
annyira biztos a megérzéseiben, hogy fogadást mer kötni velem Pinduri
százados életére?
Gyökér habozásának nyomatékot adott a rádióinterferencia sistergése. Nagy
sokára megjött a válasz a lemondás finomra csiszolt tónusában előadva.
— Nem — sóhajtotta. — Nem akarok. Megkapja az aranyat, Fowl. Egy
tonnát. Huszonnégy karátosat.
Artemis elvigyorodott. Micsoda színész a mi Gyökér őrnagyunk.
— Harminc perc, őrnagy. Számolja a másodperceket, ha az órája megállt! Én
várok. De már nem sokáig.
Artemis megszakította a kapcsolatot, s visszaült a forgó székbe. Úgy tűnik,
ráharaptak a csalira. Semmi kétség, a TÜN-elemzők felfedezték az
„elkottyantott" meghívást A tündérek fizetnek, mert azt hiszik, nyomban
visszakapják az aranyukat, mihelyst ő meghal. Elpárolog a biobombától De
persze nem fog... Elméletileg.

Butler három teljes tárat eresztett az ajtókeretbe. Maga az ajtó acélból volt, s
ha arra lő, a Devastator golyók mandinerből visszapattantak volna rá. De a
keret ugyanabból a hagyományos likacsos téglából készült, amiből maga a
kastély. Mállott, mint a kréta. Komoly rés a biztonságban; azonnal
helyreállítandó, amint az ügy véget ér.
Artemis úrfi higgadtan várt székében, a monitorblokk előtt.
— Szép munka volt, Butler!
— Köszönöm, Artemis. Támadt némi nehézségünk menet közben. Ha nem
lett volna velünk a százados...
Artemis bólintott. — Igen, láttam: gyógyerő. A tündértudományok egyike.
Csodálkozom, vajon miért tette.
— Én is csodálom — mondta jámboran Butler. — Egyáltalán nem érdemeltük
meg.
Artemis élesen felpillantott. — Erősítsd meg szívedet, öreg barátom, immár
közel a cél.
Butler rábólintott, még mosolyogni is próbált. De hiába volt annyi fog a
mosolyában, szív nem volt benne.
— Pinduri százados egy órán belül visszatér az övéihez, nekünk pedig lesz
elegendő tőkénk, hogy újraindítsuk néhány jobb ízlésű vállalkozásunkat.
— Tudom. Csakhogy...
Artemisnek kérdeznie sem kellett, pontosan ismerte Butler érzéseit. A tündér
megmentette mindkettejük életét, s ő mégis ragaszkodik hozzá, hogy túszként
fogva tartsa. Egy olyan becsületes ember számára, mint Butler, ez már-már
súrolja az elviselhetetlenség határát.
— A tárgyalásokon túl vagyunk. Bárhogy alakulnak is a dolgok, Pinduri
százados visszatér a fajtájabeliekhez. Egy haja szála sem fog görbülni: a
szavamat rá.
— És Juliet?
— Nos?
— Veszélyben van a húgom?
— Nem, nincs veszélyben.
— A tündérek simán ideadják az aranyat, és elballagnak?
Artemis nyájasan horkantott. — Nem egészen. Biobombát küldenek a
kastélyra abban a minutumban, hogy Pinduri százados kisétál belőle.
Butler szóra nyitotta száját, de elbizonytalanodott. Nyilván más is szerepel
még a tervben. Fowl úrfi el fogja árulni neki a megfelelő pillanatban. A testőr,
ahelyett, hogy további keresztkérdéseket tett volna fel gazdájának, inkább tett
egy szimpla kijelentést.
— Bízom magában, Artemis.
 — Igen — felelte a fiú, s a rá nehezedő bizalom mély árkokat vésett
homlokába. — Tudom.

Furkó azt tette, amihez a politikusok a legjobban értenek: megpróbált kibújni

a felelősség alól.
— A tiszted segített az embereknek — fortyogta, s igyekezett annyira
felháborodni, amennyire színészi képességeitől tellett. — Az egész
hadművelet tökéletesen terv szerint folyt, míg az a te fehércseléded meg nem
támadta a követünket.
— Követünket? — vihogott Kisgebe. — Manapság a troll követnek számít?
— Igen, annak. És az az ember miszlikbe aprította. Az egész ügyet
felgöngyölíthettük volna, ha a ti részlegetek nem lenne teljesen
használhatatlan.
Máskor az őrnagynak ennél a pontnál már rég szétrobbant volna a feje, de
mert tudta, hogy Furkó karrierjét féltve görcsösen kapaszkodik az utolsó
szalmaszálba, csak mosolygott.
— Hé, Kisgebe!
— Igen, főnök.
— Megvan nekünk ez a trolltámadás lemezen?
A kentaur megeresztett egy drámai sóhajt. — Nem, uram, elfogyott a hely,
épp mielőtt a troll besétált volna.
— De kár!
— Szégyen és gyalázat!
— Pedig annak a felvételnek hihetetlenül nagy jelentősége lehetett volna
Furkó hadműveleti parancsnok kihallgatásán.
Furkó hidegvére beadta a felmondását. — Add ide azt a lemezt, Gyulus!
Tudom, hogy itt van! Ez közönséges szabotázs!
— Közel s távol te vagy az egyetlen, Furkó, aki itt szabotázzsal vádolható.
Te, aki ezt az ügyet arra használod, hogy pátyolgasd vele a karrieredet.
Furkó arcának színárnyalata sikerrel honosította a gyökéri hagyományokat.
Az irányítás kifelé csúszott a kezéből, s ő ezt tudta jól. Még Hantok Csibszi és
a többi kobold is mind elpárolgott vezérük háta mögül.
— Még én parancsolok itt, Gyulus, úgyhogy add át azt a lemezt, vagy
őrizetbe vétetlek!
— Nahát, tényleg? És kikkel vétetsz őrizetbe?
Egy pillanatig Furkó arcáról a régi nagyképűség sugárzott. De le is mállott
róla nyomban, amint észrevette vállai mellett tisztjei szembeötlő hiányát.
 — Na jó — nyihogta Kisgebe. — Nem vagy többé hadműveleti parancsnok.
Most hívtak lentről. Van egy jelenésed a Tanácsnál, s gyanítom, hogy nem
épp egy tanácsosi székkel akarnak megkínálni.
Talán Kisgebe széles mosolya volt az, ami Furkót végképp kihozta a
sodrából.
— Adod ide azt a lemezt, de rögtön?! — ordította, nekiszorítva Kisgebét a
hadműveleti siklónak.
Gyökér kísértést érzett, hogy hagyja egy darabig dulakodni őket, de idő híján
nem adhatta át magát az önfeledt élvezeteknek.
— Ejnye, ejnye! — mondta, megfenyegetve Furkót mutatóujjával. —
Kisgebét csak én üthetem.
Kisgebe elsápadt. — Óvatosan azzal az ujjal! Még rajtad van a...
Gyökér hüvelykujja véletlenül hozzáért a mutatóujj ízületéhez, az megnyitott
egy parányi gázszelepet, s a felszabaduló gáz kilőtt egy altatólövedéket a
latex ujjbegyből egyenesen Furkó nyakába. A hadműveleti parancsnok,
leendő közlegény, összeesett, mint egy mosogatórongy.
Kisgebe a nyakát dörzsölgette. — Szép lövés, főnök.
— Nem értem, miről beszélsz. Fatális véletlen. Teljesen megfeledkeztem
erről a műujjról. Gondolom, nem ez az első ilyen eset.
— Jaj, persze, hogy nem. Sajnos Furkó jó pár órán át eszméletlen marad.
Mire magához tér, már túl leszünk a nagy izgalmakon.
— Milyen kár! — Gyökér engedélyezett magának egy tűnő vigyort, aztán
munkához látott. — Itt az arany?
— Aha, most hozták be éppen.
— Helyes. — Odakiáltott Furkó megzavarodott alakulatának. — Pakoljátok
fel egy lebegőtargoncára, és küldjétek be! Ha valami gond van, megetetem
veletek a szárnyatokat. Értve?
Nem válaszolt senki, de értve volt, az egyszer biztos.
— Jó. Akkor rá lehet zizzenni!
Gyökér eltűnt a hadműveleti siklóban, Kisgebe utána csattogott. Az őrnagy
erőteljesen becsukta az ajtót maguk mögött.
— Ki van biztosítva?
A kentaur átpöccintett néhány jelentőségteljes külsejű kapcsolót a központi
kapcsolótáblán.
— Most már ki.
 — A lehető leghamarabb be akarom vetni. — Belenézett a lézerbiztos
távcsőbe. — Már csak perceink vannak. Látni, ahogy a napfény küzdi magát
felfelé.
Kisgebe istenigazából nekiesett a billentyűzetnek. — A varázslat gyengül.
Tizenöt perc, és bent csücsülünk a felszíni nappal kellős közepén. A
neutrínófolyamok már gyengülnek.
— Értem — mondta Gyökér, ami lényegében ismét csak hazugság volt. —
Na jó, nem értem. De azt a tizenöt perces részt fogtam. Eszerint tíz perced
van, hogy Pinduri századost kihozd a házból. Onnantól szabad prédái
vagyunk az egész emberi fajnak.
Kisgebe üzembe helyezte a lebegőtargoncához erősített kamerát.
Próbaképpen végigfuttatta ujját a terelőpárnán. A targonca kilőtt, kis híján
lenyakazva Hantok Csibszit.
— Gyönyörű manőver — motyogta Gyökér. — Felmegy a lépcsőkön is?
Kisgebe fel sem nézett a bizgentyűi közül.
— Automata mozgástér-kompenzátor, egy egész öttized méteres távtartás.
Nem probléma.
Gyökér szinte felnyársalta a tekintetével. — Csak azért csinálod, hogy
felbosszants, ugye?
Kisgebe megvonta a vállát. — Lehetséges.
— Igen? Hát akkor tartsd szerencsédnek, hogy a többi ujjam nem műujj.
Érted a célzást?
— Értettem.
— Jó. Na, hozzuk haza Pinduri századost!
Berkenye a galéria alatt lebegett. Vékony narancsszín fénynyalábok
elegyedtek a kékekkel. Az időblokád lazulni kezdett; még néhány perc, és
Gyökér kékíti az egész hodályt. Kisgebe hangja zümmögött fülében.
— Rendben, Pinduri százados. Az arany úton van. Állj készen az indulásra.
— Ti túszszedőkkel üzleteltek? — kérdezte Berkenye meglepetten. — Mi a
csuda folyik itt?
— Semmi — felelte Kisgebe hanyagul. — Egyszerű csere. Arany bemegy, te
kijössz. Aztán beküldjük a rakétát; nagy kék durr, és az egésznek vége.
— Tud Fowl a biobombáról?
— Aha, mindent tud róla. Azt állítja, meg tud lógni az időgyűrűből.
— Lehetetlenség.
— Így igaz.
— De akkor mind meg fognak halni!
 — Nagy ügy — vágott vissza Kisgebe, és Berkenye szinte látta, amint vállat
von. — így jár, aki szórakozik a Néppel.
Berkenye fel volt dúlva. Ahhoz kétség se férhet, hogy ez a Fowl veszélyt
jelent az egész civilizált mélyvilágra nézve. Kevesen hullatnának érte
könnyeket. De a lány, Juliet, ártatlan. Megérdemel egy esélyt.
Berkenye két méterre ereszkedett: Butler fejével egy magasságba. Az
emberek egy roncstelepen gyűltek össze, mely valaha a hall névre hallgatott.
Nem volt köztük tökéletes összhang — a TÜN-tiszt érezte ezt.
Szemrehányóan nézett Artemisre. — Megmondtad nekik?
Artemis viszonozta a nézést. — Mit mondtam meg?
— Igen, tündér, mit mondott meg? — ismételte Juliet ellenségesen, mivel
kissé még bosszús volt a delej miatt.
— Ne játszd az ostobát, Fowl! Tudod, miről beszélek.
Artemis soha nem tudta túl sokáig játszani az ostobát. — Igen, Pinduri
százados, tudom. A biobomba. Meg lennék hatva az aggodalmától, ha még
rám is kiterjesztené. Mindamellett a legkevésbé se izgassa fel magát! Minden
terv szerint halad.
— Terv szerint! — ripakodott rá Berkenye, az őket körülvevő romokra
mutatva. — Ez is a terv része volt? És hogy hajszál híján meghalt Butler: ez
mind a terv része volt?
— Nem — ismerte be Artemis. — A troll egy apróbb hiba volt. De a terv
egésze szempontjából lényegtelen.
Berkenye legyűrte magában a vágyat, hogy ismételten orrba vágja a sápadt
emberkét, inkább Butlerhez fordult.
— Az ég áldjon meg, hallgass az eszedre! Nem menekülhettek az
időgyűrűből. Még soha, senkinek nem sikerült.
Butler arcvonásait kőbe lehetett volna vésni.
— Ha Artemis azt mondja, hogy lehetséges, akkor lehetséges.
— Na, és a húgod? Kockára tennéd az életét, csak mert hűséget fogadtál
egy gonosztevőnek?
— Artemis nem gonosztevő, kisasszony, ő egy zseni. És most kérem,
libbenjen félre a látómezőmből; szemmel kell tartanom a főbejáratot.
Berkenye felhúzott hat méterre.
— Őrültek vagytok! Mindnyájan! Öt percen belül porrá váltok mind. Nem
fogjátok fel?
Artemis felsóhajtott. — Megkapta a választ, százados. Most, ha
megkérhetném... A tranzakció kényes szakasza hoz érkeztünk.
 — Tranzakció? Túszejtés! Legalább annyi vér legyen a pucádban, hogy
néven nevezed!
Artemisnek fogytán volt a türelme.
— Butler, maradt még nyugtatólövedékünk?
A hatalmas lakáj bólintott, de nem szólt semmit. Jelen körülmények között
nem volt biztos benne, hogy tűzparancs esetén akarna-e vagy tudna-e lőni.
Szerencsére Artemis figyelmét más kötötte le: mozgás a sétányon.
— Á, úgy tűnik, a TÜN kapitulált. Butler, vizsgáld át a küldeményt! De légy
résen! Tündér barátaink nem mennek a szomszédba egy-két trükkért.
— S ezt épp te mondod, jómadár! — mormogta Berkenye.
Butler a lerombolt bejárathoz sietett, hogy ellenőrizze a rakományt, és
kibiztosította a kilenc milliméteres Sig Sauert. Szinte hálás volt a kis katonai
hercehurcáért, ami egy időre eltereli figyelmét kétségeiről. Az ilyen
helyzetekben a rutin veszi át az irányítást. Nincs helye érzelgésnek.
Még mindig finom porfátyol lengett a levegőben. Butler áthunyorított rajta, ki
a sétányra. A szeme elé szerelt árnyvédszűrőn keresztül sem látott élőlényt
közeledni. Ami jött, egy jókora targoncára emlékeztetett, és szemmel
láthatóan vezető nélkül kormányozta magát a bejárat felé. Vibráló légpárnán
lebegett az egész járgány. Artemis úrfi minden bizonnyal értené is a masina
működési elvét, Butlert viszont csak az érdekelte, ártalmatlanná tudja-e tenni.

A targonca nekinyekkent az első lépcsőfoknak.

— Automata kompenzátor, ez? Talán a lábam! — horkant fel Gyökér.
— Jó, jó, jó — válaszolt Kisgebe. — Dolgozunk a megoldáson.

— Itt a váltságdíj — kiáltotta Butler.

Artemis próbált úrrá lenni a mellkasában dörömbölő indulatokon. Ez nem az
a pillanat, amikor hagyhatja az érzelmeket begyalogolni a képbe.
— Nézd meg, nincs-e rajta csapda!
Butler óvatosan lépett ki a tornácra. Egy szétrobbant vízköpő darabkái
hevertek a lába alatt.
— Ellenség sehol. Úgy tűnik, önjáró.
A targonca végigzötyögött a lépcsőkön.
— Nem tudom, ki vezeti ezt a verdát, de ráférne az illetőre néhány lecke.
Butler lehajolt a földre, megvizsgálta a targonca alvázát.
— Nem látok robbanószerkezetet.
Elővett a zsebéből egy Sweepert, s kihúzta a teleszkópos antennát.
 — Poloskák sincsenek. Legalábbis semmi, ami észlelhető. De lám csak,
mi van itt!

— O-lál-lá! — mondta Kisgebe.

— Egy kamera.
Butler benyúlt, s a kábelnél fogva kihúzta a halszemoptikát.
— Jóccakát, uraim!
A súlyos teher ellenére a targonca könnyedén reagált Butler mozdulataira, s
engedelmesen siklott utána a küszöbön át, az előcsarnokba. Ott állt lebegve,
lágy zümmögéssel, mintha arra várna, hogy lerakodjanak róla.
Most, hogy eljött a nagy pillanat, Artemis szinte félt megragadni. Nehezére
esett elhinni, hogy alantas terve annyi hónap után percekre van a
megvalósulástól. Persze ezek az utolsó percek életbevágóan fontosak voltak,
s egyben a legveszedelmesebbek is.
— Nyisd ki! — mondta végül, s maga is meglepődött, mennyire remeg a
hangja.
Igézetes pillanat volt. Juliet óvatosan közeledett tágra nyílt, csillogó
szemekkel. Még Berkenye is zárt egy fokozatot a fúvókán, s alálibbent, míg a
lába a márványpadlót nem súrolta. Butler kicipzárazta a fekete vitorlavásznat,
s hátrahajtotta a rakomány felett.
Senki nem szólt egy mukkot sem. Artemis elképzelte, hogy valahol az 1812 -
ünnepi nyitányt játsszák. És ott volt az arany csillogó sorokban egymásra
halmozva. Úgy tűnt, árad belőle valami: talán melegség, ugyanakkor veszély
is, egymástól elválaszthatatlanul. Hány ember kész meghalni, vagy akár ölni
azért a hihetetlen bőségért, ami az arannyal együtt jár...
Berkenyét delejezte a látvány. A tündéreket vonzzák az ércek: a föld
gyermekei mind. De az arany a kedvencük. Az a ragyogás! Az a csáberő!
— Kifizették — lehelte. — Nem bírom elhinni.
— Én sem — dörmögte Artemis. — Butler, valódi ez?
Butler felkapott egy rudat a rakásból, s egyik dobótőre hegyével apró
forgácsot hasított le róla.
— Nagyon is valódi — mondta, a darabkát a fény felé tartva. — Ez a darab
mindenképp.
— Jó. Nagyon jó. Kezdd el lepakolni, kérlek! A targoncát visszaküldjük
Pinduri századossal.
Nevének hallatára Berkenye aranyláza alábbhagyott.
 — Artemis, add fel! Soha egyetlen embernek sem sikerült megtartani a
tündérek aranyát. Századok óta próbálkoznak vele. A TÜN mindent elkövet,
hogy megóvja tulajdonát.
Artemis a fejét rázta. Mintha szórakoztatná a dolog.
— Mondtam már, hogy...
Berkenye megragadta a vállát. — Nem tudsz megszökni! Hát nem érted?
A fiú hűvösen viszonozta a tekintetét.
— De meg tudok, Berkenye. Nézzen a szemembe, és mondja azt, hogy nem.
A tündér belenézett. Pinduri Berkenye százados belebámult elrablója
kékesfekete szemébe, és meglátta benne az igazságot. S egy pillanatra el is
hitte.
— Még van idő — mondta elkeseredetten. — Biztosan tehetnék valamit
érted. Van varázserőm.
Az idegesség ráncai cikáztak végig a fiú homlokán.
— Utálok csalódást okozni önnek, százados, de egyáltalán semmit nem tehet
értem!
Artemis elhallgatott, tekintetét átmenetileg fogva tartotta az átalakított
padlástér. Talán, ha... gondolta. Tényleg kell neki ez a rengeteg arany? S
vajon nem mardossa a lelkiismeret, megmételyezve győzelme édes örömét?
Megrázta magát. Ragaszkodj a tervhez! Csak a tervhez! Semmi érzelem!
Ismerős kezet érzett a vállán.
— Minden rendben?
— Igen, Butler. Folytasd a kirakodást! Segítsen Juliet is! Nekem beszélnem
kell még Pinduri századossal.
— Biztos benne, hogy nincs semmi baj?
Artemis sóhajtott. — Nem, öreg barátom, nem vagyok biztos. De már túl
késő.
Butler bólintott, s visszatért a munkájához. Juliet úgy timpegett-támpogott
utána, mint egy kis foxi.
— Na, százados! Mi van a varázserejével?
— Mi lenne? — Berkenye szeme egyszerre megtelt gyanakvással.
— Mi a teendő, ha venni akarok egy kívánságot?
Berkenye a targoncára pillantott. — Hát, az attól függ. Mit tudnál ajánlani?

Gyökér nem volt épp a lazaság mintapéldánya. Egyre szélesebb sárga

sávok törtek maguknak utat a kékségben. Percek vannak hátra. Percek!
Migrénjén nem sokat enyhített a penetráns szivar, mellyel toxinokat adagolt
tehetetlen szervezetébe.
— Minden nem létfontosságú személyzet evakuálva?
— Ha ugyan vissza nem szivárogtak, mióta utoljára ugyanezt kérdezted...
— Ne most, Kisgebe! Hidd el, ez most nem az a pillanat! Hírek Pinduri
századosról?
— Semmi. A trollügy óta nincs videojelünk. Szerintem szétmentek az elemek.
Sürgősen le kell vennünk a sisakját, amint befut, különben a sugárzás
megpörköli az agyát. Kár lenne, ennyi strapával a hátunk mögött.
Kisgebe visszatért az irányítópulthoz. Barátságosan pislogó, vörös fényre
lett figyelmes.
— Várj csak! A mozgásérzékelő. Tevékenység a főbejáratnál.
Gyökér a képernyőkhöz vágódott. — Ki tudod nagyítani?
— Mint a szél. — Kisgebe beütötte a koordinátákat, felnyomta a képet
négyszeres méretre.
Gyökér lehuppant a legközelebbi székre. —Jól gondolom, hogy azt látom,
amit látok?
— Tökéletesen — kuncogott Kisgebe. — Ez is van olyan jó, mint a
páncélvértes jelenet!
Berkenye jött a kapun kifelé... És az arany.

A Deszant fél másodpercen belül ott volt.

— Gyerünk, gyorsan, ki a veszélyzónából, százados! — sürgette egy kobold,
s a könyökénél fogva rángatta Berkenyét.
Egy másik a sisakján futtatott végig sugárzásérzékelőt.
— Van itt egy meghasadt tápegység, százados. Azonnal be kell fújjuk a
fejedet.
Berkenye kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de rögtön tele is fújták
sugárzásmentesítő habbal.
— Nem ért volna rá? — köpködött a habon át.
— Bocs, százados. Szorít az idő. A parancsnok jelentést vár, mielőtt kiadná a
robbantási parancsot.
Berkenyét a Mobil Vezérlőegység felé hajszolták, a lába alig érte a földet
Körülötte mindenütt a Deszant nyomeltakarítói vizsgálták a terepet az ostrom
maradványaira vadászva. A technikusok elkezdték leszerelni a földi
parabolákat, előkészítve az áramtalanítást. A targoncát a gyalogság irányította
az időkapu felé. Mindent a legszigorúbban át kellett telepíteni biztonságos
távolságba, mielőtt a biobombát beküldik.
Gyökér a lépcsőn várta.
— Berkenye! — ugrott ki a száján. — Akarom mondani, százados! Le a
kalappal, megcsinálta!
— Értettem! Köszönöm, uram.
— És az aranyat is kihozta. Ez aztán az igazi trófea!
— Hát, nem az egészet, parancsnok. Azt hiszem, nagyjából a felét.
Gyökér bólintott. — Nem gond. Hamarosan a maradék is a kezünkben lesz.
Berkenye letörölt homlokáról egy adag sugárzásmentesítőt.
— Gondolkodtam a dolgon, uram. Fowl elkövetett egy másik hibát is. Soha
nem rendelkezett úgy, hogy nem léphetek be újra a házba, s mivel előzőleg ő
maga vitt be oda, a meghívás még mindig áll. Bemehetnék, s törölhetném a
lakók memóriáját. Elrejthetnénk az aranyat a falakba, s holnap éjjel egy másik
időblokáddal...
— Nem, százados.
— De, uram...
Gyökér arcvonásai egy csapásra visszanyerték az utolsó percekben
elveszített gutaütéses jelleget.
— Nem, százados. A Tanács nem fog ölbe tett kézzel ülni egy túszejtő
sárlény kedvéért. Ki van zárva. Parancsot kaptam, és higgye el, százados, ez
kőbe vésett parancs.
Berkenye követte Gyökért a Mobilba.
— De a lány, uram. Ő ártatlan!
— Háborús veszteség; a rossz oldalon állt. Semmit nem lehet már tenni az
érdekében.
Berkenye alig hitt a fülének. — Háborús veszteség? Hogy mondhat ilyet?
Egy élet mégiscsak egy élet!
Gyökér hirtelen megfordult, és megragadta a százados vállait.
— Maga megtette, amit tehetett, Berkenye — mondta. — Többet senki sem
tehetett volna. Még a váltságdíj nagy részét is visszahozta. Az érzést, amitől
szenved, az emberek Stockholm-szindrómának hívják: kötődik az elrablóihoz.
Ne aggódjon, el fog múlni. De az nem fog, hogy ezek odabenn tudnak a
létezésünkről. Semmi nem mentheti meg őket!
Kisgebe felnézett a számításaiból.
— Tévedés. Legalábbis formailag. Isten hozott, amúgy.
 Berkenye elviselhetetlen időveszteségnek érezte volna, ha az üdvözlést
viszonozza.
— Hogy érted, hogy tévedés?
— Kösz, jól... mármint ha a hogylétem felől érdeklődtél.
— Kisgebe! — kiáltotta Gyökér és Berkenye egyszerre.
— Nos, a Könyv szerint: „Ha elcsábít az aranyunk egy sárlényt, S már nem
segít a bűbáj, sem az árnyvéd, / Csak tartsa meg, és örüljön az árva, / Míg
örök álom szemét le nem zárja." Szóval, ha életben marad, nyert ügye van.
Ilyen egyszerű. Még a Tanács sem szállhat szembe a Könyvvel.
Gyökér az állat vakargatta. — Nyugtalankodnom kéne emiatt?
Kisgebe zordan felnevetett. — Nem. Azok a fickók mintha már nem is
élnének.
— De mintha még mindig lenne egy mintha.
— Tekintsem ezt parancsnak?
— Bátran tekintsd annak, katona!
— Nem vagyok katona — mondta Kisgebe, és megnyomta a gombot.

Butler elképedt.
— Visszaadta nekik?
Artemis bólintott. — Úgy a felét. Még így is maradt egy kevés zsebpénzünk.
Kábé tizenötmillió dollár a mai piaci árfolyamon.
Butler általában nem szívesen kérdezősködött, de most muszáj volt. —
Miért, Artemis? Meg tudná mondani?
— Azt hiszem. — A fiú elmosolyodott. — Úgy éreztem, tartozunk valamivel a
századosnak a... szolgálataiért.
— Ez minden?
Artemis bólintott. A kívánságról most inkább hallgat. Gyengeségnek tűnne.
— Hmm — mondta Butler, s értelmi képességeihez képest meglehetősen
bután nézett gazdájára.
— Na, hát akkor, ideje ünnepelnünk! — lelkesedett Artemis, ügyesen fordítva
a társalgás menetén. — Szerintem egy kis pezsgő nem fog ártani.
A fiú nagy léptekkel indult a konyha felé, mielőtt Butler tovább
boncolgathatta volna tekintetével.
Mire a többiek odaértek, Artemis már kitöltött három pohár Dom Perignont.
— Tudom, még kiskorú vagyok, de Anya biztosan nem bánná. Csak most az
egyszer.
Butler érezte, hogy valami készül, de azért elvette a felkínált kristálypoharat.
 Juliet nagyra nőtt bátyjára nézett.
— Minden oké?
— Úgy hiszem, igen. — Vett egy levegőt. — Ugye tudod, hogy szeretlek,
hugi?
Juliet morcosra húzta pofikáját: egy újabb dolog, amitől a környékbeli
fajankók térde gyakorta megremeg. Megpaskolta bátyja vállát.
— Nahát, még egy ilyen érzelgős testőrt!
Butler egyenesen gazdája szemébe nézett.
— Ugye azt akarja, hogy ezt megigyuk, Artemis?
Artemis nyíltan visszanézett rá. — Igen, Butler. Azt.
Butler szó nélkül kiürítette poharát, Juliet követte. A komornyik azonnal
megérezte az idegcsillapító ízét, s bár bőven lett volna ideje megszorongatni
Artemis Fowl torkát, mégsem tette. Miért okozzon szenvedést Julietnek a
legvégső pillanatokban?
Artemis nézte, ahogy barátai a földre hanyatlanak. Kár, hogy be kellett
csapnia őket. Viszont ha értesülnek a tervről, szorongásuk gyengíthette, vagy
akár közömbösíthette volna a nyugtató hatását. Bámulta az örvénylő
bugyborékokat a poharában — elérkezett a cselszövés legvakmerőbb
lépéséhez. A lehető leghalványabb tétovázás után legurította torkán az
idegcsillapító és pezsgő keverékét.
Artemis higgadtan várta, hogy a szer úrrá legyen szervezetén. Nem kellett
soká várnia; minden adagot a testsúllyal arányosan porciózott ki. Ahogy
gondolatai kavarogni kezdtek, felötlött benne, hogy talán soha többé nem
ébred fel. Kissé késő ilyenkor kételkedni, dorgálta magát, s alámerült az
öntudatlanságba.

— Úton van a kicsike — mondta Kisgebe, és elhajolt az irányítópulttól. —

Kiröppent a kezeim közül.
A polarizált ablakokon át követték a rakéta útját. Igen figyelemreméltó
szerkezet. Minthogy legfőbb fegyvere a fény, a hatósugarát pontosan meg
lehet határozni. A magban egy tizennégy másodperces felezési idejű,
szolínium-2 névre hallgató radioaktív elemet használnak, ami esetünkben azt
jelentette, hogy Kisgebe a biobombát úgy tudta hangolni, hogy a kékítés
csupán a Fowl-kastélyra legyen hatással, egy fűszállal se többre; valamint az
épület a robbanás után egy percen belül sugárzásmentessé váljon. Ha pedig
néhány szófogadatlan szolíniumdarabka mégiscsak ragaszkodna a
kicsapongó életvitelhez, az időgyűrűből azért ők sem tudnának kitörni.
Gyilkolás gyorsan és könnyedén...
— A röppálya előprogramozott — magyarázta Kisgebe, mintha ez bárkit a
legcsekélyebb mértékben is érdekeli volna. — Belibeg az előcsarnokba, és
robban. A köpeny és a gyújtómechanika plasztikötvözetből van; a robbanás
pillanatában elbomlik. Tiszta munka.
Gyökér és Berkenye szemükkel követték a röppálya ívét. A lövedék Kisgebe
jóslatának megfelelően átsuhant a szétrombolt bejáraton, anélkül, hogy akár
egy porszemet lehasított volna a középkori kőfalról. Berkenye a rakéta
orrkamerájáról érkező képre pillantott. Egy villanásnyi időre feltűnt a nagy hall,
ahol nemrég még fogoly volt. Üres: ember sehol. Talán, gondolta... csak talán.
Aztán Kisgebére nézett, a hatalmas technikai apparátusra a keze alatt, s
kezdte úgy érezni, hogy a humanoidok „mintha már nem is élnének".
A biobomba felrobbant. Sűrített fény kék gömbje hasadt, és szóródott szét,
halálos sugarakkal töltve meg a kastély minden zegét-zugát. A virágok
összefonnyadtak, a rovarok megaszalódtak, a halak elpusztultak az
akváriumban. Egyetlen köbcentiméter sem maradt ki a szórásból. Artemis
Fowl és csapata nem menekülhetett. Esélyük sem volt.
Berkenye sóhajtva fordult el az immár zsugorodó fázisban lévő kékítőtől. Az
összes grandiózus tervével együtt végül Artemis Fowl is csak közönséges
halandó volt. S valami furcsa oknál fogva a százados meggyászolta a halálát.
Gyökér gyakorlatiasabb volt. — Oké. Felöltözni! Komplett fényvisszaverő
szerkó.
— Teljesen biztonságos odabent — mondta Kisgebe. — Nem figyeltél az
iskolában?
Az őrnagy bosszúsan fújtatott. — Körülbelül annyira bízom a tudományban,
mint abban, hogy egyszer végre megszabadulok tőled, Kisgebe. A
sugárzásnak megvan az a rossz szokása, hogy a közelben cselleng, vagy
lesben áll, miközben úgynevezett tudósok biztosítanak minket teljes
felszívódásáról. Senki se hagyhatja el az egységet fényverő szerkó nélkül! Ez
azt jelenti, hogy te maradsz, Kisgebe. Csak kétlábas cuccaink vannak. Amúgy
is jobb szeretem, ha a monitorokon lógsz; sose lehessen tudni...
Mit ne lehessen tudni, csodálkozott Kisgebe, de nem tett megjegyzést. Jobb
az ilyet egy későbbi „Ugye, megmondtam?"-ra tartogatni.
Gyökér Berkenyéhez fordult. — Készen áll, százados?
 Visszamenni... A három tetem azonosításának gondolata nem vonzotta
túlságosan Berkenyét. De tudta, mi a kötelessége. Az egyetlen volt, akinek
első kézből való ismeretei voltak odabentről.
— Igenu-ramm! Indultam.
Berkenye kiválasztott egy fényvisszaverő ruhát a fogasról, s felhúzta
kezeslábasára. Rutinszerűen ellenőrizte a műszert, mielőtt felrántotta volna a
vulkanizált csuklyát. Ha nyomássüllyedést mutat, az szakadást jelezne, ami
hosszú távon végzetesnek bizonyulhat.
Gyökér felsorakoztatta a behatoló csapatot a peremsávnál. Az Egyes
Deszant maradványa nagyjából annyira lelkesedett a kastélyba való behatolás
gondolatáért, mintha azt kapta volna parancsba, hogy atlantiszi bűzgirnyókkal
zsonglőrködjön.
— Biztos, hogy odalett a nagydarab?
— Igen, Sás százados. Vagy így, vagy úgy, de oda.
Grimbuszt ez nem győzte meg. — Mert az ám gonosz humanodió! Saját
varázsereje van szerintem.
Pondró tizedes felvihogott, de hamar kapott is egyet a füle tövére.
Motyorgott valamit, hogy megmondja Mamucinak, aztán gyorsan magára
kapta sisakját.
Gyökér érezte, hogy arcszíne vörhenyesedik. — Gyerünk, kifelé! A
feladatotok megtalálni, és kihozni a rúdaranyakat. Figyeljetek a
robbanócsapdákra. Nem bíztam Fowlban, amíg élt, s a legkevésbé sem bízom
benne most, hogy halott.
A „robbanócsapda" szóra mindenki felfigyelt. Egy Bouncing Betty gyalogság
elleni ugróakna fejmagasságban történő felrobbanásának rémképe elég
ahhoz, hogy még a legblazírtabb katona hidegvére is elillanjon. Senki nem
készít olyan kegyetlen fegyvereket, mint a Sárnép.
Mint ifjú Defi-tiszt, Berkenye volt az előőrs. S bár semmiféle ellenségre nem
kellett számítani a kastélyban, azon kapta magát, hogy fegyverforgató keze
ösztönösen a Neutrino 2000 felé kóborol.
Az udvarház kísértetiesen néma volt; csak az utolsó néhány
szolíniummáglya sercegése enyhítette a súlyos csendet. A halál ott volt
mindenütt a némaságban. Holttesteket dajkáltak a kastély falai, Berkenye már
érezte is a szagukat. Milliónyi rovar hullája a középkori kövek közt, a padló
alatt pedig pókok és egerek hűlő tetemei.
 Óvatos léptekkel értek a bejárathoz. Berkenye egy röntgenérzékelővel
letapogatta a területet; a járdakövek alatt semmi, csak piszok és halott
vitorlapókok hálói.
— Tiszta — szólt bele a mikrofonba. — Bemegyek. Kisgebe, hallasz?
— Itt vagyok veled, édes — felelt a kentaur. — Kivéve, ha rálépsz egy
taposóaknára, mely esetben azonnal visszatérek a Vezérlőbe.
— Van valami termikus képed?
— Kékítő után nincs. Minden tele van visszamaradt hőfoltokkal. Többnyire
szolíniurnfáklyák. Jó pár napig nem fog lehűlni.
— De sugárzás nincs, igaz?
— Igaz.
Gyökér hitetlenkedve horkantott. A fejhallgatókban úgy hangzott, mintha egy
elefánt tüsszentett volna.
— Nagyon úgy néz ki, hogy a jól bevált, hagyományos módszerrel kell
átfésülnünk a házat — zsémbeskedett.
— Csak gyorsan — tanácsolta Kisgebe. — Maximum öt perc, és a Fowl-
kastély nagyjában-egészében visszailleszkedik a körötte elterülő világba.
Berkenye átlépett a hajdanvolt bejáraton. A csillár lágyan himbálózott a
rakétarobbanás szelére emlékezve, egyébként minden úgy volt, ahogy
otthagyta.
— Az arany lent van. A cellámban.
Senki nem felelt. Szavakkal legalábbis nem. Valaki beleöklendezett a
mikrofonba. Berkenye megperdült. Grimbuszt látta, amint kezével a hasán
hétrét görnyed.
— Nem vagyok valami jól — nyögte. Felesleges megjegyzés volt, csak rá
kellett nézni a lába körül terpeszkedő jókora tócsa hányadékra.
Pondró tizedes mély lélegzetet vett, vélhetően egy „Mamuci"-t tartalmazó
mondathoz, de helyette egy löket sűrű epe jött ki a száján. Szegény
Pondrónak arra sem maradt ideje, hogy kinyissa a plexit, mielőtt a java
visszaköszönt volna. Nem volt valami szép látvány.
— Pfuj! — mondta Berkenye, amint megnyomta a tizedes plexinyitó gombját.
A napi fejadag félig emésztett kiadása szökőárként borította el Pondró
fényvisszaverő szerkóját.
— Jaj, atyaúristen! — nyöszörgött Gyökér, ahogy átfúrta magát a fivérek
között. Nem jutott messzire. Épphogy csak vissza bírt kecmeregni a küszöbön
át a tornácra, ott aztán ő is elengedte a rókát.
Berkenye a kórság sújtotta tisztekre irányította sisakkameráját.
 — Mi a francnyavalya folyik itt, Kisgebe?
— Már keresem. Kitartás.
Berkenye hallotta, hogy a kentaur bőszen veri a riadt billentyűket.
— Megvan. Hirtelen okádás, tériszony... Jaj, ne!
— Mi az? — kérdezte Berkenye. Pedig már tudta. Lehet, hogy mindvégig
tudta.
— A varázserő — hadarta Kisgebe, az izgatottságtól alig érthetően. — Nem
léphetnek be, amíg Fowl meg nem halt. Olyan ez, mint egy rendkívül erős
allergiás reakció. Ezek szerint tehát... ez hihetetlen... ezek szerint...
— Megcsinálták — fejezte be Berkenye. — Életben van. Artemis Fowl él.
— O'korni — nyögte Gyökér, s ráokádott még egy litert a terrakotta lapokra.

Berkenye egyedül ment tovább. Látnia kellett a saját szemével. Ha Fowl

holtteste itt van, az arany mellett kell lennie — ebben biztos volt.
Ugyanazok a családi portrék bámultak le rá, de most inkább önelégültnek
tűntek, mint zordnak. Berkenyének kedve támadt beléjük ereszteni néhányat a
Neutrino 2000-ből, de ez sajnos ellenkezett volna a szabályokkal. Ha Artemis
Fowl legyőzte őket, akkor le vannak győzve. Nincs apelláta.
Lement a lépcsőn a cellájába. Az ajtó még mindig hintázott kicsit a
biobomba-robbanástól. Szolíniumfáklya csapódott ide-oda a helyiségben, mint
egy csapdába esett kék villám. Berkenye belépett, kissé félve attól, amit
odabent talál, vagy éppen nem talál.
Semmi. Sehol egy halott. Csak az arany. Nagyjából kétszáz rúd, takarosan,
katonás rendben felhalmozva a vaságy matracán. Jó, öreg Butler; az egyetlen
ember, aki kiállt egy trollal, és győzött.
— Parancsnok! Hall engem? Vétel.
— Hallom, százados. Okozott veszteség?
— Negatív. Nincsenek holttestek. Megtaláltam a váltságdíj másik felét.
Hosszú csend.
— Hagyja, Berkenye! Ismeri a szabályokat. Kivonulunk.
— De uram! Valahogy biztosan meg lehetne...
Kisgebe szállt be a társalgásba. — Semmi de, százados! Folyik a
visszaszámlálás; másodperceken belül fényes nappal van. Nem adok
magunknak sok esélyt, ha déli verőfényben kell majd visszavonulnunk.
Berkenye felsóhajtott. Van benne ráció. A Nép addig távozhat szabadon, az
általa megválasztott időpontban, amíg a gyűrű fel nem bomlik. De csak nem
hagyta nyugodni a gondolat, hogy egy ember legyőzte őket. Méghozzá egy
kamasz.
Utoljára körbenézett a cellában. Ráeszmélt, hogy itt született benne az a
hatalmas gyűlöletgombóc, amivel előbb vagy utóbb kezdenie kell valamit.
Berkenye visszagyömködte pisztolyát a pisztolytáskába. Inkább előbb. Fowl
ezúttal győzött, de az ilyen Fowl-fajta nem ül sokáig a babérjain. Elő fog állni
valami újabb jól jövedelmező tervvel. És amikor előáll, ott találja majd Pinduri
Berkenyét, aki már várni fogja. Egy nagy-nagy puskával, mosolyogva.

Az időgyűrű peremsávjánál puha volt a föld. A középkori falak rossz

vízelvezetése fél ezer év alatt valóságos ingovánnyá változtatta az alapzatot.
Itt ért a felszínre Tőzeg.
Nem a puha talaj volt a legfőbb ok, amiért épp ezt a helyet választotta.
Sokkal inkább a szag. Egy jó aknavájó törpe fél kilométeres gránitrétegen
keresztül is megérzi az arany illatát, márpedig Szájlapáti Tőzegnek volt a
legjobb orra a szakmában.
A lebegőtargonca gyakorlatilag őrizetlenül lebegett. Két fajin kis deszantos
állt őrt a visszanyert váltságdíj mellett, de jelenleg épp pórul járt
parancsnokukon heherésztek.
— Figye'd ma', ki-e dobja a másik felit is? Mi, Csibszi? Csibszi bólogatott, s
élethűen utánozta Gyökér dobótechnikáját.
Hantok Csibszi pantomimbohózata remek fedezéket nyújtott egy kis
tolvajkodáshoz. Tőzeg ezúttal alaposan kipucolta belső csatornarendszerét,
mielőtt kikapaszkodott volna a járatból. Legkevésbé sem volt szüksége egy
váratlan gázkitörésre, hogy felhívja magára a TÜN figyelmét. De nem kellett
aggódnia. Most akár egy ázott bűzgilisztát is nyugodtan az arcába csaphatna
Hantok Csibszinek, az észre se venné.
Néhány másodperc alatt két tucat aranyrudat hurcolt be a járatba; élete
legkönnyebb melója volt. Tőzeg elnyomott egy hangos kuncogást, ahogy az
utolsó két rudat a lyukba dobta. Gyulus tényleg nagy szívességet tett neki,
hogy belerángatta ebbe az ügybe. Jobban már nem is fordulhattak volna a
dolgok. Szabad volt, gazdag, s ami az egészben a legjobb: papíron halott.
Mire a TÜN észreveszi, hogy hiányzik az aranyból, Szájlapáti Tőzeg már egy
fél kontinenssel odébb jár. Ha egyáltalán rájönnek.
A törpe leereszkedett a föld alá. Jó pár fordulóval lesz csak képes elhordani
a kincsleletet, de az megér ennyi késlekedést. Ekkora vagyonnal idő előtt
nyugdíjazhatja magát. Persze teljesen fel kell szívódnia, de a terv már kezdett
is körvonalazódni csavaros eszében.
Egy időre a felszínre költözhetne. Törpenövésű humanoidnak álcázná
magát, olyannak, aki idegenkedik a fénytől. Esetleg vehetne egy luxuslakást
vastag sötétítőfüggönyökkel Manhattanben vagy talán Monte Carloban. Kicsit
furcsának tarthatják majd: egy napfény elől menekülő törpe. De ugyanakkor
egy szemérmetlenül gazdag törpe. S az emberek minden történetet képesek
elfogadni, ha mégoly különös is, csak legyen benne nekik is valami részük.
Leginkább valami zizegős, téglalap alakú...

Artemis hallotta, amint egy hang a nevén szólítja. Egy arc is tartozott a
hanghoz. Egy elmosódott, nehezen kivehető arc. Talán az apjáé.
— Apa? — Milyen furcsán hangzik ez a szó a szájából.
Idegenül. Színefakultan. Kinyitotta a szemét.
Butler hajolt fölé.
— Artemis, ébren van!
— Á, Butler! Te vagy az...
Artemis lábra állt, forgott vele a világ az erőlködéstől. Arra számított, hogy
Butler majd a könyöke alá nyúl, és segít neki egyensúlyba kerülni, de
elszámította magát. Juliet a pamlagon feküdt, folyt a nyála a párnákra. Nyilván
még nem múlt el a hatás.
— Csak altató volt, Butler. Ártalmatlan...
A lakáj szeme veszedelmesen villant. — Magyarázattal tartozik!
Artemis a szemeit dörgölgette. — Később, Butler. Most még egy kicsit...
Butler elállta az útját. — Artemis, a húgom ott fekszik a heverőn
begyógyszerezve. Meg is halhatott volna. Ezért magyarázatot követelek, most!
Artemis megértette, hogy parancsot kapott. Felötlött benne, hogy sértésnek
vegye, de végül úgy döntött, Butlernek igaza lehet. Túl messzire ment.
— Nem szóltam nektek az altatóról, mert küzdöttetek volna ellene. Ez
teljesen természetes. A tervhez viszont elengedhetetlen volt, hogy
mindhárman azon nyomban elaludjunk.
— A tervhez?
Artemis elterpeszkedett egy kényelmes székben.
— Az időgyűrű volt a kulcsa az egész ügynek. Ez volt a TÜN kijátszatlan
aduja. Ez tette őket verhetetlenné annyi éven át. Izolálni tudták a
nemkívánatos eseményeket. A biobombával együtt félelmetes kombináció.
— Szóval, miért kellett minket elkábítani?
 Artemis elmosolyodott. — Nézz ki az ablakon. Nem látod? Elmentek. Vége
van.
Butler keresztülbámult a tüllfüggönyön. A fények vidámak voltak és tiszták,
sehol egy kékes beütés. A komornyik mégsem hatódott meg. — Most
elmentek. Éjszaka majd megint jönnek, mérget vennék rá.
— Nem jönnek. Ellenkezne a szabályaikkal. Megvertük őket. Ennyi. Vége.
Butler hitetlenkedve nézett, aztán ismét megkérdezte: — Na, és az altató?
Artemis!
— Nem lehet téged eltéríteni, látom.
Butler kérlelhetetlen csenddel válaszolt.
— Az altató. Hát jól van. Ki kellett találnom a módját, hogyan szökhetnénk
meg az időgyűrűből. Végigmazsoláztam a Könyvet: semmi. Sehol egy nyom.
Még maga a Nép sem jött rá, hogy mi a megoldás, így hát visszamentem az
Ószövetségükhöz, abba az időbe, mikor az ő életük meg a miénk még
egymásba fonódott. Ismered a sztorit: elfek cipőket készítenek éjnek évadján,
koboldok házakban sepregetnek és más efféle. Mikor még bizonyos mértékig
békésen megfértünk egymás mellett. Tündérerődjeikért cserébe
szívességvarázslatokkal fizettek. A nagy durranás persze a Mikulás volt.
Butler szemöldöke kis híján leugrott a homlokáról.
— Mikulás?
Artemis védekezően emelte fel két tenyerét. — Tudom, tudom. Eleinte
magam is kételkedtem benne. De úgy tűnik, a mi kis elüzletiesedett
Mikulásunk nem a török szent leszármazottja, hanem Mykú L'asc-nak, a
Zuzmó tündedinasztia harmadik királyának árnyképe. Népszerűbb nevén:
Elvakult Laska.
— Nem valami előkelő cím, ami azt illeti.
— Kétségtelen. Mykú úgy gondolta, hogy csillapíthatja a királyságában élő
Sárnép mohóságát, ha bőkezű adományokat oszt szét közöttük. Minden
évben egyszer csatasorba állította az összes nagy varázslót, akik roppant
időblokádot borítottak hatalmas birodalma fölé. Koboldok serege hordta szét
az ajándékokat, míg az emberek aludtak. Persze, nem működött. Az emberi
mohóságot semmi nem csillapítja, legkevésbé az adományok.
Butler a homlokát ráncolta. — És ha az emberek... vagyis mi... Mi volt akkor,
ha felébredtünk?
— Na, igen. Tökéletes kérdés. Ez a dolog legbelső lényege. Nem
ébredhettünk fel: ilyen az időblokád természete. Amilyen tudatállapotban lépsz
be, olyanban is maradsz. Sem felébredni, sem elaludni nem tudsz. Emlékezz
vissza, a csontjaid biztosan érezték a fáradtságot az utolsó pár órában, de az
agyad nem hagyta, hogy elaludj.
Butler bólintott. A dolgok lassan kezdtek tisztázódni, ha némiképp kerülő
úton is.
— Tehát az elméletem úgy szólt, hogy az egyetlen mód az időgyűrűből való
szabadulásra az, ha egyszerűen elalszunk. Egyedül a tudatunk tartott fogva
minket.
— Szörnyen sokat kockáztatott egy elméletre hagyatkozva, Artemis.
— Nem csak elméletre. Volt egy tesztalanyunk is.
— Kicsoda? Ja, Angeline.
— Igen. Az anyám. Narkotikus szendergésének köszönhetően ő
tovacsordogált a természetes időárammal; nem tartotta fogva az időgyűrű. Ha
nem így történik, egyszerűen megadtam volna magam a TÜN-nek, és
alávetettem volna magam az agymosásuknak.
Butler felhördült. Ez utóbbit nemigen hitte.
— Így hát, minthogy nem tudtunk természetes úton álomba merülni,
mindhármunknak beadtam egy adagot Anya piruláiból. Pofonegyszerű.
— Igencsak kicsinyke hajszálon múlt. Még egy perc és...
— Bizony — bólintott a fiú. — A végén a dolgok csúnyán besűrűsödtek. De
enélkül nem tudtuk volna kétszeresen átvágni a TÜN-t.
Megállt, hogy Butler fel tudja dolgozni a tengernyi információt.
— Szóval, megbocsátasz?
Butler sóhajtott egyet. A pamlagon Juliet hortyogott, mint egy beszeszelt
tengerész. A testőr elmosolyodott.
— Igen, Artemis. Minden meg van bocsátva. Csak még egyvalami...
— Nos?
— Soha többé. A tündérek túlságosan is... emberiek.
— Igazad van — mondta Artemis, s a szarkalábak mélyültek egy keveset
szemei sarkában. — Soha többé. A jövőben talán szorítkozzunk kevésbé
ízléstelen vállalkozásokra. Hogy törvényesekre, azt nem ígérhetem.
Butler bólintott: ez elég diplomatikusan hangzott.
— És most, ifiúr, nem kéne megnézzük az édesanyját?
Artemis elsápadt volna, ha tud. Lehet, hogy a százados megszegte az
ígéretét? Minden oka meglett volna rá.
— De. Úgy vélem, meg kellene. Juliet hadd pihenjen! Megérdemli.
Tekintete felsiklott a lépcsősoron. Nemigen remélte, hogy megbízhat a tündér
szavában. Végül is fogva tartotta az akarata ellenére. Némán korholta magát.
Majd pont olyanok fognak bajlódni kívánsága teljesítésével, akiket most
fosztott meg egy akkora vagyontól. Micsoda hiszékenység!
Kinyílt a padlástér ajtaja.
Butler azonnal fegyvert rántott.
— Artemis! Mögém! Betolakodó.
A fiú félretuszkolta. — Nem, Butler. Nem hinném.
A szíve a fülében dobogott, ujjai hegyében lüktetett a vér. Lehetséges?
Lehetséges ez egyáltalán? Megjelent egy alak a lépcsőn. Egy kísértetszerű
lény frottírköntösben, zuhanyozástól nedves hajjal.
— Arti! — kiáltotta — Ott vagy, Arti?
Artemis válaszolni akart, felszáguldani a széles lépcsősoron kitárt karokkal.
De nem bírt, agyi funkciói felmondták a szolgálatot.
Angeline Fowl elindult lefelé, kezét könnyedén csúsztatta a korláton. Artemis
már nem is emlékezett rá, hogy ilyen bájos anyja van. Nevezett anya mezítláb
szökdécselt a szőnyeggel borított lépcsőkön, s már ott is állt előtte.
— Jó reggelt, édesem! — mondta ragyogva, mintha csak egy új napra
ébredtek volna.
— A-anya — hebegte Artemis.
— Na, ölelj már meg!
Artemis belevetette magát anyja ölelő karjaiba. Meleg és erős karokba.
Parfümillat vette körül. Úgy érezte, ismét az a fiú, aki régen volt.
— Bocsáss meg, Arti! — suttogta a fülébe Angeline.
— Mit bocsássak meg?
— Mindent. Az elmúlt hónapokat. Nem voltam önmagam. De mostantól
másképp lesz. Ideje kitörni a múlt gyűrűjéből.
Artemis egy könnycseppet érzett az arcán. Nemigen tudta, kiét.
— És még ajándékom sincs a számodra...
— Ajándékod?
— Hát persze — dalolta Angeline, és körbepördült fiát a karjában tartva. —
Nem is tudod, milyen nap van ma?
— Hogyhogy milyen nap?
— Mikulás-nap, te butus. Mikulás! A hagyomány szerint ilyenkor ajándékozni
szoktak az emberek.
Igaz is, gondolta Artemis. Emberek, hagyomány... Mykú L'asc...
— És hogy néz ki ez a hely? Szürke, mint egy mauzóleum! Butler!
A lakáj sietve zsebre vágta a Sig Sauert.
— Igen, nagysád?
 — Hívd fel Brown Thomast! A platina számot tárcsázd! Nyissa meg újra a
számlámat! Szólj Héléne-nek, ünnepi átalakítást akarok. Munkára fel!
— Igen, nagysád. Munkára fel.
— Ja, és keltsd fel Julietet! Vigye át a dolgaimat a nagy hálószobába! Az a
padlás annyira unalmas.
— Igen, nagysád! Máris megyek, nagysád!
Angeline Fowl belekarolt a fiába.
— Nos, Arti, mindent tudni akarok. Legelőször is azt, mi történt itt.
— Felújítási munkálatok — mondta Artemis. — A régi bejáratot teljesen
kikezdte a pára.
Angeline összevonta a szemöldökét; egy szavát se hitte a fiának. — Értem.
És mi újság az iskolában? Kitaláltad már, mi akarsz lenni?
Mialatt szája a hétköznapi kérdésekre válaszolgatott, Artemis lelke fel volt
kavarodva. Kiskamasz lett ismét. Az élete teljesen meg fog változni. Sokkal
kacskaringósabb terveket kell kieszelnie, mint eddig, ha ki akarja játszani
anyja éberségét. De így is megéri majd.
Angeline Fowl tévedett. Hozott a fiának Mikulás-ajándékot.

UTÓSZÓ

Most, hogy áttekintettük az ügy aktáit, be kell látnunk, mennyire veszélyes

alak ez a Fowl.
Gyakran próbálják Artemist romantikus figuraként beállítani; felruházni olyan
tulajdonságokkal, melyekkel valójában nem rendelkezik. Tény ugyan, hogy
mikor kívánhatott, anyja felépülését kívánta, ám ez nála nem a szeretet jele.
Egyszerűen azért döntött így, mert tudta, a népjóléti hatóságok már vizsgálják
ügyét, és csak idő kérdése volt, hogy mikor helyezik gyámság alá.
A Nép létezését csak azért tartotta titokban, hogy éveken át folytathassa
kiszipolyozásukat, s ezt számos alkalommal meg is tette. Egyetlen tévedése
az volt, hogy életben hagyta Pinduri századost. Berkenye az Artemis Fowl-
ügyek legkiválóbb TÜN-szakértőjévé vált, s pótolhatatlanná a Nép
legrettegettebb ellenségével való küzdelemben. A harc több évtizeden át
folytatódott.

A sors fintora, hogy a legnagyobb győzelmet mindkét főhős akkor aratta,

mikor a lidérclázadás idején kénytelenek voltak szövetkezni. De ez már egy
másik történet.

A jelentést összeállította: Dr. Argon J., pszich. tud. adj. a TÜN Akadémiai
Irattára számára.
A részletek 94 százaléka megfelel a valóságnak, 6 százaléka elkerülhetetlen
extrapoláció.

VÉGE