PAÁL TAMÁS

Apám hiába keresi Bachot,

avagy a sárfehér és a kadarka közt
választani kell

Az izsáki emberek, akik között apám kántorként szolgált, fújtatva, dohogva, mert a
hármónium egyre csak szelelt, mosolygós emberek. Mosolyogtak hát látva erõlködését a tiszta
hangok kicsalogatására. De bezzeg nem ragyogott felettük sem a Nap, sem az Úristen, ha
Kormos, a település bikája valamiért megvadult! A fél falu ott szorongott a bikasikátornál, de
vasvilla nélkül, vállalva, hogy Toldi Miklós módján kész mindenik megfékezni. Erre hál' az
Istennek, mióta itt próbálok életet lehelni a hármóniumba, sohase került még sor, akárcsak
Bach élvezetére - így a tata. Amúgy nem volt õ még tatai korban, csak a tüdeje a sok
erõlködéstõl kilyukadt, mint a reá bízott hármónium, ezért egyre öregebben mozgott. Nem
úgy, mint a Nagy Bajor, a zömök, kemény, rettenthetetlen matador, aki férfias, dörgõ
baritonjával megfékezte a rúgkapáló Kormost. Én ugyan mindezt nem láttam, csak az
énektanár panaszolta el apámnak a magas fejhangján, aki szintén nem látott semmit, mert nem
volt azért egészen hülye, mint tartották, csak férfiatlan, nem úgy mint a vasgyúró Nagy Bajor,
akit a zengõ hangjáért azután kézrõl-kézre adogattak a hûs pincékben az ünneplõk.
Tata errõl a fontos eseményrõl is hírt kapott, mégpedig a nagy matador dühösen fújtató
riválisától, aki bicskázni is kész lett volna az elsõbbségért, de a tatus valahogy lecsillapította.
Õ ezért nem kapott dicséretet, jó szót, hanem kapott düh fröcskölést, puhány alakozást. Sõt, el
kellett viselnie még a legnagyobb sértést is, azt, hogy hamisan játszik, ezért ki lesz rúgatva!
Te, te kõrösiek bérence!!!
Nem mindig volt ez így. Volt, amikor úgy ünnepelték apámat, mint Nagy Bajort. Vállukra
vették az izsáki atyafiak, amikor átcsábították Kiskõrösrõl. Mert a sárfehér újra vonzóbb,
hogy csapjon bele az Isten nyila! Aki ezt naponta nem pecsételi meg néhány pohárkával,
annak szakadjon meg a tüdeje az ócska, kidobni való hármóniumtól, hát nem igaz?
Gyorsan le is dobták a vállukról a tatust, hogy csak úgy nyekkent bele és többet talpra sem
tudott állni! Megdolgozott érte - mondta csendesen, elmélázva tatuska, miközben lassan
leengedte az átkozott hármónium fedelét.
Pedig vasvillával akarták Nagy Bajort elõször kihányni innét. Vészjós jelek kísérték jöttét.
A Kolon-tó vízszintje erõsen lecsökkent és a rákok hirtelen megfogyatkoztak benne - mesélte
tatuska.
Nagy Bajort utolérték a határban és már majdnem röpültek felé a vasvillák, amikor az egyik
õsi öltözetben feszítõ kun harcost elkapta és megforgatta...
No igen, ez a cseheket legyõzõ kun harcos fából volt, hehehehe, köhöm-köhöm. Most
akkor kire zúduljon a haragunk? Természetes, hogy a kõrösi szõlõültetvényekre! Amiért a
kadarral lenyomták a sárfehér árát! Nagy Bajor megvetette lábát a kun földön, derékon kapva
a kifestett arcú kun harcost, Kiskõrös felé mutatott vele, mint Toldi Miklós a petrencés rúddal.
Véreim, ez az õsünk itt, ni. Morvamezõnél megtáncoltatta azokat a gaz szlávokat! Ezt a
világra szóló szégyenüket sohasem mossák le a szerencsétlenek azzal a kiköpni való
kadarkával. Ujjongva vonult el a szomjas, civilizált kun sereg, Nagy Bajorral, a vezérükkel.
Összeráncolta homlokát tatuska, apró madárként szedegette fel Bach egyik partitúrájának
lapjait, amelyeket a csata hevében, amit könyökkel folytattunk egymás ellen, leszórtunk.
Nagy Bajort közfelkiáltással vállukra emelték és megbízták a Kormos bika örökös
istápolásával, köhöm-köhöm-köhöm...
Apánk itt elhallgatott, fulladozott a hármóniumja, vagy valami más miatt. Majd
felegyenesedve elõhúzta a zsebóráját és rápillantott, mert temetésre harangoztak. Felsóhajtott.
Eddig mindig tudtam, kit hívott magához az Úristen, de most...
 Talán szeretett volna már õ is megpihenni, mint az a kun harcos, akire már csak a határbéli
fafaragás emlékeztetett.