You are on page 1of 595

Wilbur Smith

Ragadozó madarak

Wilbur Smith Ragadozó madarak

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Wilbur Smith: Birds of Prey Macmillan Publishers Ltd., London, 1997 Copyright © Wilbur Smith 1997

Fordította: Boreczty Elemér és Szekeres Gábor Borító: Császma József

Hungarian edition © Delej Kft. 1997 Hungarian translation © Boreczky Elemér, Szekeres Gábor, 1997.

Ezt a könyvet Danielle Antoinette-nek ajánlom. Harminc éve -pajzsom szerelmed. Erőd, bátorságod a kardom.

A szerző megjegyzése
Bár ez a történet a tizenhetedik század közepén játszódik, a benne szereplő spanyol vitorlások és karavellák inkább a tizenhatodik századhoz kapcsolódnak. A tizenhetedik századbeli hajók erősen emlékeztetnek a tizenhatodik századbeliekre, ám mivel neveik talán ismeretlenek az átlagolvasó számára, inkább az ismertebb – meglehet anakronisztikus – kifejezéseket használtam külsejük leírására. A közérthetőség kedvéért hasonlóképpen egyszerűsítettem a tűzfegyverek terminológiáját, és mivel a köznapi beszédben ez a legismertebb, az „ágyú” szót néha több hasonló fegyver gyűjtőneveként használtam.

A

fiú belecsimpaszkodott a vászonkosár karimájába, amiben tizennyolc méterrel a fedélzet fölött kuporgott, ahogy a hajó megfordult. Az árboc hirtelen átbillent a másik oldalra, mikor a hajó a szél felé fordulva irányt változtatott. A hajó egy karavella volt, amit az anyáról, akire a fiú alig emlékezett, Lady Edwina névre kereszteltek. Fentről a hajnalhasadás előtti sötétben hallotta, ahogy odalent a mélyben a nagy bronz csatakígyók nekicsapódnak a csigának és egy, nyekkenéssel megrántják a csigasor feszítőkötelét. A hajótest másfajta lökettől remegett meg, mikor megfordult és a hullámokba merülve nagy puffanásokkal visszaindult nyugat felé. Most, hogy hátulról kapta a délkeleti szelet, a test tökéletesen átalakult, és még így, kurtított vitorlával és csaknem egy méternyi vízzel a hajófenékben is könnyebbé és fürgébbé vált. Hal Courteneynek nagyon ismerős volt az egész. Az elmúlt hatvanöt hajnalt ugyanígy köszöntötte az árboccsúcsról. Mivel a fiatalember szeme volt a legélesebb, őt küldték fel, hogy pirkadatkor azonnal meglássa, ha a távolban egy vitorla villanna. Még a hideg is ismerős volt. Fülére húzta a vastag gyapjúsapkát. A metsző szél átfújt bőrzekéjén, de hozzá volt szokva az ilyen apró kellemetlenséghez. Fel se vette, szemét meresztve kémlelte a sötétet. – Ma végre jönnek a hollandok – mondta hangosan, és az izgalomtól és riadalomtól megdobbant valami a bordái alatt. Fenn a magasban lassan elhalványult és eltűnt a ragyogó csillagfény, s az égboltot az új nap gyöngyfényű ígérete töltötte be. Most már ki tudta venni az alakokat odalent a fedélzeten. Felismerte Ned Tylert, a kormányost, aki a kormány fölé hajolva tartotta irányban a hajót, és apját, aki az iránytű fölé görnyedve éppen az új iránylatot olvasta le. A lámpás megvilágította vékony, sötét arcvonásait és a szélben lobogó, kócos hajfürtjeit. Hirtelen bűntudata támadt, és ismét a sötétségbe nézett, ezekben az életbevágóan fontos pillanatokban nem lenne szabad elkalandoznia, az ellenség akármikor felbukkanhat a sötétből. Mostanra már annyira világos volt, hogy ki lehetett venni a hajótest mellett

zúgó, rohanó tenger felszínét. Fénye frissen fejtett szénre emlékeztetett. Már nagyon jól ismerte ezt a kék, meleg, élettől hemzsegő déli tengert, az óceánnak ezt a széles országútját, ami örökké-valóan hömpölygött Afrika déli partjai körül. Apja irányításával tanulta ki annyira, hogy színét, ízét, hajlatát, minden egyes áramlatát és hullámtörését ismerte. Egyszer majd ő is a Szent György és Szent Grál Rend Hajózó Lovagja dicsőségében fog pompázni. Apjához hasonlóan, ő is a Rend Navigatora lesz. Apja legalább annyira eltökélt volt, mint Hal, hogy így legyen, és tizenhét évesen már nemcsak álomnak tűnt ez a cél. Ez az áramlat képezte azt az országutat, amin a hollandoknak végig kell hajózniuk, ha nyugat felé haladva partra akarnak szállni azon a titokzatos partvidéken, amit még mindig az éjszaka fátyla borított. Annak, aki meg akarta kerülni ezt a zord fokot, ami az Indiai-óceánt az Atlanti-óceán déli részétől elválasztja, keresztül kellett mennie ezen a kapun. Ezért választotta Hal apja, Sir Francis Courteney, a Navigátor, ezt a pozíciót a déli szélesség harmincnegyedik fokán és huszonötödik percén, hogy itt várjon rájuk. Hatvanöt unalmas nap telt el azzal, hogy egyhangúan ide-oda hajóztak ezen a vonalon, de ma talán végre jönnek a hollandok. Hal zöld szemét meresztve, tátott szájjal nézte a ritkuló sötétséget. Egy kötélhossznyira a hajóorrtól jobbra, elég magasan ahhoz, hogy elkapják az első napsugarakat, szárnyak csillantak az égen, egy csapat hófehér mellű, fekete-sárga fejű szulák húzott a szárazföld felől a tenger fölé. Hal látta, ahogy a vezér a sort megbontva lebukik, megfordul, és fejét kicsavarva lenéz a sötét vízre. Hal is látta az örvényt, a pikkelyek csillogását, a víz pezsgését, amint egy halraj jött a felszínre. Elnézte, ahogy a vezérmadár összecsukja szárnyát és zuhanni kezd lefelé, nyomában a többi szulákkal, akik valamennyien a levegő ugyanazon pontján buktak le, hogy csipkés habot kavarva lecsapjanak a sötét vízre. Nem telt bele sok idő, és a vizet fehérre korbácsolták a vergődő szardellák és a belőlük lakmározó madarak. Hal elfordította tekintetét, és végigpásztázta a kinyíló látóhatárt. Megdobbant a szíve, mikor mindössze pár mérföldnyire, keletre egy vitorlát látott megcsillanni, egy magas keresztvitorlázatú hajót. Már kinyitotta a száját és tüdejét teleszívta levegővel, hogy lekiáltson a tatra, mikor felismerte a Moray Sirályát Nem Holland Kelet-Indiát járó hajó volt, hanem egy fregatt. Az csapta be Halt, hogy pozícióját elhagyva, messze kint volt a vizén. „ A Moray Sirálya volt a blokádot alkotó hajóraj másik fő hajója. Kapitánya, Egerészölyv, minden

bizonnyal a keleti látóhatár alatt van, valahol látótávolságon kívül. Hal kihajolt a vászon árbockosárból és lenézett a fedélzetre. Apja csípőre tett kézzel állt és felnézett rá. Hal lekiabált a tatfedélzetre, hogy közölje, mit lát. – A Sirály a szél felől! – Apja kelet felé fordult. Sir Francis a szürkéség hátteréből kivette az Egerészölyv hajójának az alakját, és szeméhez emelte a távcső karcsú rézcsövét. Hal apja válltartásából, a mozdulatból, ahogy összecsukta a távcsövet és hátravetette sörényét, látta, hogy dühös. Még ma szóváltásra fog sor kerülni a két parancsnok között. Elvigyorodott. Sir Francis vasakarata és szúrós nyelve, ökle és kardpengéje mindenkiből rettegést váltott ki, aki találkozott vele – még a Rend többi lovagja is rettegett tőle. Hal hálás volt azért, hogy apja indulatai mindeddig valaki más ellen irányultak, nem ellene. Tekintetével végigsöpörte a Moray Sirályán túl a napfelkeltével gyorsan táguló látóhatárt. Hal fiatal szemének nem volt szüksége távcsőre, hogy jól lásson – különben is csak egy ilyen drága műszer volt az egész hajón. A többi hajó vitorláját ott találta, ahol lenniük kellett – apró kis világos szemcsék a sötét tengeren. A Lady Edwina két oldalán, egyenlő távolságban, szabályos alakzatban, gyöngysort képezve, két naszád tartózkodott mintegy negyvenöt mérföldnyire. Apja jó tág hálót vetett, hogy tőrbe csalja a hollandokat. A naszádok nyitott hajók voltak, mindegyikbe egy tucat állig felfegyverzett ember volt belezsúfolva. Amikor nem volt szükség rájuk, le lehetett szerelni őket, és befértek a Lady Edwina rakterébe. Sir Francis rendszeresen cserélte a legénységüket, mert még a kemény nyugat-angliai, walesi vagy akár a legkeményebb fából faragott, volt rabszolgákból álló legénység sem volt képes tartósan elviselni a kis naszádokon uralkodó állapotokat anélkül, hogy ne váltak volna harcképtelenné. Végre mindent beragyogott az acélos fény, mikor a Nap felbukkant a keleti óceánból. Hal végignézett a vízen húzódó lángoló csapáson. Kedveszegetté tette, hogy nem talált idegen vitorlát az egész óceánon. Az elmúlt hatvanöt naphoz hasonlóan, ma sem látott egyetlen hollandot sem. Aztán északra nézett, ahol a szárazföld tömege nagy, sötét, rejtélyes szfinxként takarta el a látóhatárt. Ez volt az Agulhas-fok, az afrikai szárazföld legdélibb csücske. – Afrika! – Már a név rejtélyes hangzásától is libabőrös lett a karja és tarkóján bizseregni kezdett a sűrű fekete haj. – Afrika! – Sárkányok és másféle félelmetes lények földje, akik emberhúst esznek. Fekete bőrű vádak földje, akik ugyancsak emberhúst esznek és a

csontokat díszként viselik magukon. – Afrika! – Az arany, az elefántcsont, a rabszolgák és más kincsek földje, ami egy férfira vár, aki elég merész hozzá, hogy felkutassa őket, még ha bele is pusztul. Halt megijesztette, de magával is ragadta a szó hangzása, és amit ez a név takart: a fenyegetés és a kihívás. Apja kabinjában hosszú órákat töltött a térképek felett, mikor inkább a csillagok és a bolygók állását vagy a latin ragozásokat kellett volna magolnia. Alaposan szemügyre vette a nagy belső térségéket, amik elefántok, oroszlánok és szörnyek rajzaival voltak tele, megkereste a Hold-hegység körvonalait s azoknak a tavaknak és hatalmas folyóknak a helyét, amiket magabiztos kéz rajzolt be és látott el ilyen nevekkel, mint Khoikhoi, Camdeboo, Sofala és János pap országa. De apjától tudta, hogy civilizált ember még nem járt a szárazföld félelmetes belsejében, és mint már oly sokszor, megint arra gondolt, hogy milyen lenne, ha ő merészkedne oda elsőként. János pap különösen izgatta. Az európai mitológiában már évszázadok óta szó volt az Afrika mélyén található hatalmas keresztény birodalom legendás uralkodójáról. Hal eltűnődött, vajon egy emberről vagy egy egész császári dinasztiáról van-e szó. Merengéséből a tatfedélzetről felhallatszó kiáltások riasztották fel. A hangokat elvitte a szél, de a hajó mozgásán is lehetett érezni az irányváltást. Lenézett, és látta, hogy apja megpróbálja elcsípni a Moray Sirályát A két hajó csak derékvitorlákat viselt, az összes többi vitorla kurtítva volt. Mindketten nyugat felé haladtak a Jóreménység-fok és az Atlanti-óceán irányába. Lassan közeledtek egymáshoz. Régóta tartózkodtak már ezeken a vizeken, s így a hajótest már tele volt Toredo féreggel Nincs hajó, amelyik hosszan kibírná itt. Ezek a rettegett hajóférgek ujjnyi vastagságúra és karhosszúságúra nőnek, és egymáshoz annyira közel fúrják át magukat a hajótesten, hogy az szinte likacsossá válik. Hal az árboc tetejéről is hallotta, amint mindkét hajón megállás nélkül működnek a szivattyúk, hogy csökkentsék a víz szintjét a hajófenékben. Soha nem szűnt meg ez a hang, olyan volt, mintha a hajót működtető szív dobogna. Még egy ok, amiért meg kell találni a hollandokat. Hajót kellett cserélniük. A Lady Edwinát a lábuk alól ették ki a férgek. Ahogy a két hajó olyan közel ért egymáshoz, hogy át lehetett kiabálni, a matrózok felmásztak a kötelekre, a hágcsókra és a palánkokra, hogy trágárságokat vagdossanak egymás fejéhez. Hal újra meg újra elcsodálkozott azon, hogy mindkét hajó mennyire tele van emberekkel, mikor együtt látta őket. A 170 tonnás Lady Edwina hossza alig volt több huszonegy méternél, de ha a naszádokban lévőket is beszámítjuk, összesen

százharmincan voltak. A Sirály sem volt sokkal nagyobb, de azon is voltak vagy feleannyian. Mindenkire szükség lesz, ha meg akarják szerezni a Holland Kelet-indiai Társaság egyik hatalmas galleonját. Sir Francis a Rend többi lovagjától minden lehetséges információt begyűjtött a déli óceánon tartózkodó valamennyi hajóról, és tudta, hogy ezek közül a nagy hajók közül még legalább öt tengeren van. Ebben az évadban a Társaság huszonegy hajója töltötte fel készleteit a hollandul Taffelbergnek nevezett hegy aljában meghúzódó apró kis településen. A szárazföld déli csücskén, a magasra tornyosuló Asztal-hegység lábánál pihentek meg, mielőtt északra fordultak volna az Atlanti-óceánon Amsterdam felé. Ennek az öt lomha hajónak, amelyek még mindig az Indiai-óceánon vánszorogtak, mindenképp meg kell kerülniük a Fokot, mielőtt a délkeleti passzát véget ér és a szél északnyugatira fordul. Ez már nem volt messze. Mikor a Moray Sirálya nem guerre de course-on cirkált, ahogy a kalózkodást nevezték virágnyelven, Angus Cochran, Cumbrea grófja, zanzibári rabszolga-kereskedelemmel tömte meg apadó pénzeszsákját. Ha a rabszolgákat egyszer odabilincselték a keskeny fedélköz vasgyűrűihez, mindaddig nem nyúltak hozzájuk, míg a hajó ki nem kötött a Távol-Kelet egyik kikötőjében. Ez azt jelentette, hogy azoknak a szerencsétleneknek, akik nem bírták elviselni az Indiai-óceán trópusi hőségét az átkelés során, az élőkkel együtt kellett rohadniuk a láncon. Az élők piszkának szaga összekeveredett a bomló hullák szagával, amitől a rabszolga-kereskedő hajók bűze több tucat mérföldről érezhető volt, ha felőlük fújt a szél. A legerősebb lúggal sem lehetett úgy lesikálni őket, hogy elmenjen a szaguk. Ahogy a Sirály a szél felett elment előttük, a Lady Edwina legénysége undorral kiabált át. – Úristen, de büdös, mint egy trágyadomb! – Nem töröltétek ki a hátsótokat, ti ragyás férgek? Innen érezni a bűzötöket! – kiáltott át valaki a jó kis fregattra. Hal elvigyorodott a választól, ami a másik hajóról érkezett. Az emberi belek működése ugyan nem volt számára titokzatos, de a többiből nem sokat értett, mert még nem látott olyan női testrészeket, amikre mindkét hajó matrózai olyan képies precizitással utalgattak, ahogy azt sem tudta, mire valók, mégis izgatta a fantáziáját, mikor hallotta emlegetni őket. Még jobban szórakozott, ha arra gondolt, milyen mérges lehet az apja, amikor ilyeneket hall. Sir Francis hívő ember volt, aki hitt abban, hogy a hadviselés szerencséjére befolyással van, ha a hajón tartózkodó személyek istenfélő emberhez méltón viselkednek.

Tiltotta a szerencsejátékot, az istenkáromlást és a tömény szeszt. Naponta kétszer maga vezette az imádságot, és tengerészeit arra intette, hogy viselkedjenek emberhez méltóan, ha kikötőbe érnek – bár Hal tudta, hogy ezt a tanácsát ritkán fogadták meg. Sir Francis komoran nézett és hallgatott, mialatt emberei az Egerészölyv embereivel kölcsönösen sértegették egymást, mivel aligha korbácsoltathatta volna meg a legénység felét rosszallása jeleként. Nem szólt semmit, míg hallótávolságba nem értek a fregattal. Közben inasát leküldte kabinjába, hogy hozza fel a köpenyét. Amit Egerészölyvvel közölni akart, hivatalosnak szánta, ezért megfelelő öltözetben akart megjelenni. Mikor inasa visszajött, Sir Francis vállára borította fejedelmi bársonyköpönyegét, s csak ezután emelte ajkához a szócsövet. – Jó napot, uram! Az Egerészölyv a korláthoz lépett és szalutált. Tartánja fölött mellvértet viselt, ami megcsillant a reggeli fényben, de feje födetlen volt: vörös haja és szakálla összegubancolódott a szélben, s úgy nézett ki, mint egy égő szénakazal. – Jézus szeretete kísérjen utadon, Francis! – üvöltötte vissza hatalmas hangján, könnyedén túlharsogva a szelet. – A keleti szárnyon van az állomáshelyed! – Sir Francis a szél miatt, és mert nagyon dühös volt, igen kurtán beszélt. – Miért hagytad el? Az Egerészölyv látványosan széttárta karját, mintha bocsánatért esedezne. – Fogytán a vizem és elfogyott a türelmem. Hatvanöt nap elég volt nekem és vitéz társaimnak. A szofalai parton vár ránk az arany és a rabszolga. – Úgy szólt a hangja, mint a skóciai szélvihar – A megbízás nem engedélyezi portugál hajók megtámadását. – Holland, portugál, spanyol – kiáltott vissza Cumbrea. – Az arany egyformán csillog. Te is tudod, hogy a Vonalon túl nincs béke. – Találóan hívnak Egerészölyvnek – bődült el Sir Francis zavarában –, mert ugyanolyan vagy, mint az a dögevő! – Amit Cumbrea mondott az igaz volt. Nem volt béke a Vonalon túl. Másfél évszázaddal korábban, az 1493. szeptember 25-i keltezésű Inter Caetara címzetű pápai bullában, VI. Sándor pápa észak-dél irányban egy vonalat húzott az Atlanti-óceán közepén, hogy Portugália és Spanyolország közt felossza a világot. Mit remélt? Hogy az irigy és sértett, kirekesztett keresztény nemzetek majd tiszteletben fogják tartani ezt a deklarációt? Azon nyomban egy másik, spontán doktrína is megszületet: „Nincs béke a Vonalon túl!” Ez lett a corsaire és a privateer jelszava. Ezeket a tengeri rablókat az különböztette meg a kalózoktól, hogy királyi felhatalmazással fosztogatták az ellenséges nemzetek hajóit. A corsaire-ek és privateerek tudatában aztán ez a doktrína vált

alkalmazandóvá a világóceán valamennyi, még felfedezetlen részén is. Az északi szárazföld vizein a kalózkodást, fosztogatást és gyilkolást – aminek korábban az volt a következménye, hogy a keresztény Európa valamennyi hajós nemzete összefogott a tettes felkutatásában, akit aztán saját hajója keresztárbocára kötöttek fel – a vonalon túl nemcsak fedezték, de egyenesen örömmel fogadták. Minden uralkodó, aki háborúba keveredett, engedélyt adott a kalózkodásra, ami egyetlen tollvonással privateerré változtatta a kereskedelmi tengerészeket és hadihajóvá a hajójukat, amikkel aztán nekivágtak portyázni és fosztogatni a táguló föld frissen felfedezett óceánjain. Sir Francis Courteney levelét maga Edward Hyde, Őfelsége II. Károly király lord kancellárja, Clarendon első grófja írta alá a király nevében. Ebben arra hatalmazta fel a lovagot, hogy a Holland Köztársaság hajóit, amivel Anglia háborúban állt, bárhol felkutathatja és elfoglalhatja. – Aki elhagyja állomáshelyét, lemond arról a jogáról, hogy részesedjék a díjból – kiabált át Sir Francis a két hajót elválasztó keskeny vízsávon, de az Egerészölyv hátat fordított neki és parancsot adott a kormányosának. Szólt a dudásának, aki a közelben állt. – Játsszál valamit Sir Francisnek, hogy ne felejtsen el minket! – A „Búcsú a szigetektől felkavaró dallamát átvitte a szél a Lady Edwinán, miközben az Egerészölyv emberei majomügyességgel felmásztak a kötélhágcsókon és kiengedték a vitorlákat. Szelet fogott a Sirály fősudárvitorlája. A nagyvitorla akkora csattanással bomlott ki, mintha ágyút sütöttek volna el, a hajó erősen megdőlt a délkeleti szélben, majd belefúrta orrát a következő nagy kék hullámába, ami szétfröccsent körülötte. Az Egerészölyv hátrajött a hátsó korláthoz, miközben a hajó sebesen távolodott, és a dudaszót és a szél harsogását túlkiabálva így szólt: – A mi Urunk Jézus Krisztus békéje legyen a pajzsod, tiszteletreméltó testvérem, dicső Lovag! – ami az Egerészölyv szájából inkább káromkodásnak hangzott. Sir Francis, széles vállán a Rend vörös croix patte-jával négy részre osztott, a szélben lobogó és dagadó köpenyében szemével követte a távolodó hajót. Lassan elhalt az emberek gúnyos éljenzése és csúfolódása. Új, józan hangulat kezdte megfertőzni a hajót, mikor a társaság ráébredt, hogy amúgy is jelentéktelen létszámuk egy csapásra kevesebb, mint a felére csökkent. Egyedül maradtak a hollandokkal szemben, bármekkora erővel jöjjenek is. Elcsendesedtek a tengerészek, akik a Lady Edwina fedélzetén és tatján gyülekeztek és kerülték egymás tekintetét. Ekkor Sir Francis hátravetette fejét és elnevette magát: – Annál több marad nekünk! – mondta, és mindenki vele nevetett, amíg

kabinjába nem vonult. Hal még egy órán át maradt az árbockosárban. Azon töprengett, hogy vajon meddig tart az emberek harsogó jókedve, hiszen már csak két bögre víz jutott mindenkinek naponta. Bár a szárazföld a maga édesvizű folyóival mindössze félnapi útra volt, Sir Francis az egyik naszádot sem merte elengedni, hogy megtöltsék a hordókat. A hollandok bármelyik órában feltűnhetnek, és akkor mindenkire szükség lesz. Végre feljött valaki leváltani Halt. – Mit lehet látni, fiú? – kérdezte, ahogy mellé kuporodott az árbockosárban. – Jó keveset – ismerte be Hal, és a távoli látóhatáron felcsillanó két kis pontra, a két naszádra mutatott. – Egyikük sem jelez – mondta Hal. – Ha a vörös zászlót felhúzzák, azt jelenti, hogy látják a prédát. A matróz mordult egyet. – Legközelebb majd meg fingani fogsz tanítani! – De azért atyáskodó szeretettel nézett a fiúra, aki mindenki kedvence volt a hajón. Hal visszavigyorgott rá. Isten a tanúm, hogy arra nem kell tanítani magát, Simon mester Hallottam, hogy mit művelt a vécén. Inkább egy holland ágyúsortűzzel néznék farkasszemet. Majdnem szétrepesztette a hajótestet! Simonból kirobbant a röhögés és vállon ütötte Halt. – Na, fiú, tűnés le innen, mielőtt megtanítanálak repülni, mint egy albatrosz! Nekikezdett leveckelődni a csarnakon. Először nehezen és mereven mozgott, mert a hosszú ügyelet alatt elgémberedett és áthűlt minden tagja, de hamar felmelegedett, és máris fürgén ereszkedett lefelé. A fedélzeten néhányan megálltak munka közben, abbahagyták a szivattyúzást vagy a vitorlajavítást, hogy nézzék, hogyan mászik. Olyan széles vállú, erős testalkatú fiú volt, mintha három évvel idősebb lenne, mint a kora, hosszú végtagokkal – már most akkora volt, mint az apja. De még megőrizte friss, sima bőrét, ránctalan arcát és a kamaszság derűs arckifejezését. Hosszú haja, amit egy bőrszíjjal fogott össze, kilógott a sapka alól és kékes feketén csillogott a reggeli fényben. Szinte nőiesen szép volt még ebben a korban, és egyesek, akiknek erre volt hajlandóságuk, miután már négy hónapja tengeren voltak és hat hónapja nem láttak nőt, buja vágyakozással nézték, Hal lejutott a felső derékvitorla rúdig és elengedte az árbocot. Egy akrobata ügyességével végigfutott a rúdon tizenkét méter magasban az orrhullám és a fedélzeti palánk fölött. Most már minden szem rajta függött: ezt a mutatványt kevesen merték volna utánacsinálni. – Ehhez fiatalnak és ostobának kell lenni – morgott Ned Tyler, de

szeretetteljesen rázta a fejét, miközben a kormányoszlopnak dőlve a magasba nézett. – Szerencséje van a kis hülyének, hogy apja nem kapja rajta, mikor ezt a mutatványt adja elő. Hal elérte a vitorlarúd végét, ahonnan megállás nélkül leugrott és elkapta a vitorlakezelő kötelet. A kötélen csúszva három méterre megközelítette a fedélzetet, aztán elengedte a kötelet és puhán leugrott, mezítláb, ahogy volt, a fehér, súrolt fedélzetre, miközben megfeszítette térdét, hogy felfogja az esést. Felpattant, a tat felé fordult – és megfagyott benne a vér attól a nem emberi ordítástól, amit hallott. Őslényre valló üvöltés volt, valami nagy ragadozóféle fenyegető hangja. Hal egy pillanatra nem mozdult, de aztán ösztönösen félreperdült a rárontó magas álak elől. Előbb hallotta meg a fuvolázó hangot, mint mielőtt észrevette volna a pengét, és lekapta a fejét. A penge elcsúszott feje fölött, de támadója újra elbődült tébolyult haragjában. Hal egy pillantást vetett ellenfele arcára: a feketén csillogó arcon hatalmas, négyzet alakú, fehér fogakkal szegélyezett üreg tátongott, amiből hegyes, rózsaszín, leopárdra emlékeztető nyelv lógott ki sivítás közben. Hal eltáncolt és elhajolt az ívben újra lecsapó ezüst penge elől. Egy rántást érzett a zekéje ujján, amit felhasított a kard hegye. Hátraugrott. – Ned, pengét! – kiáltott vadul a mögötte álló kormányosnak, egy pillanatra le nem véve szemét támadójáról. Pupillái olyan feketék és fényesek voltak, mint az obszidián, az íriszt elködösítette az őrjöngő düh, és a szeme fehérje vérben forgott. Hal oldalra ugrott a következő vad roham elől, s az arcán érezte a kardcsapás szelét. A háta mögül hallotta, hogy a fedélzetmester kirántja kardját a hüvelyéből és a fedélzeten odacsúsztatja neki. Kecsesen lehajolt érte és felkapta: természetesen simult a kezébe a markolata. Védekező állást vett fel, a kard hegyét támadója szemére célozva. Hal ijesztő pengéjével szemben a magas férfi lefékezte következő rohamát, s mikor Hal bal kezével övéből kihúzta harminc centis tőrét is, és annak a hegyét is megcsillantotta szeme előtt, kihunyt szeméből a tébolyult fény, és hideg számító tekintetnek adta át a helyét. Körbe-körbe kerülgették egymást a főárboc alatt a fedélzeten, pengéjükkel körözve, könnyedén össze– összecsapva keresték a nyitás lehetőségét. A fedélzeten dolgozó matrózok – még a szivattyúkezelők is – otthagyták munkájukat, és odafutottak a két vívóhoz, kört alkotva köréjük, mintha kakasviadalt néznének: arcukra ráíródott a vágy, hogy vért lássanak. Minden

támadásra és védésre felhördültek és ujjongásban törtek ki, ki-ki aszerint, hogy melyiküknek szurkolt. – Gyerünk, fiú, vágd ki azokat a nagy, fekete golyókat! Hajrá, Hal! – Tépd ki a kiskakas farktollait, Aboli! Aboli egy arasszal magasabb volt Halnál, és egy csepp háj sem volt izmos, hajlékony testén. Afrika keleti partjáról származott egy olyan törzsből, amit a rabszolgakereskedők igen sokra tartanak. Minden egyes hajszálát tövestül kitépték koponyájából, ami úgy csillogott, mint a csiszolt márvány, arcán meg szertartásos tetoválás ékeskedett. A csigavonalban kidudorodó hegektől félelmetesen nézett ki. Hosszú, izmos lábán kivételesen kecsesen mozgott, csípőből tekergetve magát, mint egy hatalmas fekete kobrakígyó. Csak egy kis rongyos vászonkötényt viselt, melle csupaszon maradt. Törzsének és felső karjának minden egyes izma külön életet élt, mintha kígyók tekeregtek volna olajos bőre alatt. Hirtelen előrevetette magát, mire Hal kétségbeesett erőfeszítéssel elfordította a pengéjét, de Aboli szinte ugyanabban a pillanatban megfordította a kardcsapás irányát, s most ismét Hal fejét vette célba. Akkora erő volt benne, hogy Hal tudta, csak karddal nem képes felfogni. Mindkét pengét felkapva, magasan a feje fölött keresztbe tette őket, és így kapta el a néger pengéjét. Acél csörrent acélon: a tömeg hangosan éljenzett, olyan kecses és ügyes volt a védés. De Hal az őrjöngő támadó rohamai elől lassan mégiscsak hátrált egy lépést, aztán még egyet, mert Aboli nem hagyott neki pihenésre időt, magasságát és erőfölényét használta ki a fiú természetes tehetségével szemben. Hal arcán látszott az elkeseredés. Egyre kisebb ellenállást tanúsított, mozdulatai koordinálatlanabbá kezdtek válni. Fáradt volt, és a félelemtől csak ímmel-ámmal tudott visszavágni. A kegyetlen nézők ellene fordultak, vért akartak látni, kérlelhetetlen ellenfelét hergelve. – Jelöld meg azt a csinos kis arcocskáját, Aboli! – Ontsd ki a belét! Az izzadságtól zsíros lett Hal arca és arcvonásai összegyűrődtek. Aboli az árbochoz szorította. Hirtelen még fiatalabbnak látszott, és olyan volt, mintha rögtön elsírná magát. Ajka remegett a félelemtől és a kimerültségtől. Már nem is támadott vissza, már csak védekezett. Az életéért küzdött. Aboli fáradhatatlanul támadta újra meg újra a testét, aztán megváltoztatva a szöget, a lábához vágott. Hal majdnem minden erejét elvesztette, már éppen csak ki tudta védeni a csapásokat. Aboli ekkor ismét változtatott a taktikán: úgy tett, mintha alacsony vágással

Hal csípőjét akarná megvágni, és ezzel arra kényszerítette a fiút, hogy kimozduljon védekező állásából, aztán áthelyezte testsúlyát, és kinyújtott jobb karral előre vetette magát. A fényes penge nyílegyenesen áthatolt Hal védelmén, és a nézők felhördültek, mert végre megkapták a vért, amit akartak. Hal oldalra dőlt az árboc mellett, és zihálva lélegzett a napsütésben, saját izzadságától nem látott. Lassan csöpögött a vére a zekére – de csak akkora karcolás érte, mintha szikével érintette volna meg egy sebészorvos. – Minden újabb alkalommal, amikor úgy verekszel, mint egy asszony, kapsz egy újabb karcolást – korholta Aboli. Hal kimerülten és hitetlenkedve nézett, bal kezét, ami még mindig a tőrt markolta, felemelte, és keze fejével letörölte a vért az álláról. Fülcimpája csücskét preparálta ki Aboli, ezért folyt belőle annyi vér, noha a sérülés jelentéktelen volt A nézők remekül szórakoztak: gúnyolódva röhögtek. – A Sátán fogaira mondom! – röhögött az egyik csónakkormányos. – Ennek a szépfiúnak több a vére, mint a mersze! Ettől a sértéstől Hal hirtelen teljesen megváltozott. Leengedte a tőrét, és hegyét védekező helyzetben kitartotta, ügyet se vetve az álláról csorgó vértől. Arckifejezése olyan üres volt, mint egy szoboré, összeszorított ajka olyan fehér, mint a hó. Mély hörgés tört fel a torkából, ahogy a négerre vetette magát. Olyan szélsebesen száguldott végig a fedélzeten, hogy meglepte és hátrálni kényszerítette Abolit. Mikor pengéik összeértek, Aboli megérezte, hogy a fiú karjába új erő költözött és összeszűkült a tekintete. Hal úgy vetette rá magát, mint egy sebesült vadmacska, aki kiszabadult a csapdából. A fájdalom és a düh szárnyakat adott lábainak. Tekintete könyörtelen volt, és összeszorított állkapcsa olyanná alakította arcizmainak elrendeződését, hogy a fiússág egyik pillanatról a másikra eltűnt róla. A fékevesztett düh azonban nem vette el az eszét és a ravaszságát. Hirtelen mindaz, amit több száz óra gyakorlás alatt gyűjtött magába a fedélzeten, összeállt. A nézők felnyüszítettek a szemük láttára végbement csodától. Úgy tűnt, hogy a fiú egyetlen pillanat alatt férfivá vált, és annyira megnőtt, hogy álla és szeme is szinte egy magasságba került ellenfelével. – Nem tarthat soká – gondolta magában Aboli, mikor kivédte a támadást. – Nem bírja erővel. – De akivel most szembe találta magát, új ember volt, akit még nem ismert fel. Hirtelen érezte, hogy hátrál. – Nemsokára kifárad – de a szeme előtt táncoló két ikerpenge olyan káprázatosnak és nem e világinak tűnt, mintha valamikori

otthonának, a sötét erdőnek rettegett szellemei bűvölnék el. A sápadt arcra és égő szemekbe nézett, de nem ismerte fel őket. Úgy érezte, valami megbabonázza, a borzalomtól lelassult jobbja. Ez egy démon, egy démon természetfeletti ereje. Tudta, hogy veszélyben van az élete. A következő csapás a mellét érte, úgy hatolt át védekezésre emelt kardján, mint a napsugár Elfordította felsőtestét, de a szúrás felemelt bal karja alatt érte. Nem érzett fájdalmat, de hallotta, ahogy a borotvaéles kard nekiütődik a bordájának, és érezte, hogy elönti oldalát a vér. Ráadásul elfeledkezett arról, hogy a fiú bal kezében is van egy fegyver, amivel ugyanolyan jól tud bánni. A szeme sarkából látta, hogy a rövidebb, merevebb penge szíve felé sújt, és hátravetette magát, hogy ne érje el. Sarka beakadt a vitorlakezelő kötélbe, ami a fedélzeten karikába tekerve feküdt, és elvágódott. Kardot tartó karja könyökét beverte a hajókorlátba, amitől az ujja hegyéig elzsibbadt a keze és kiejtette a kardot. Aboli tehetetlenül feküdt, és ahogy felnézett, meglátta a halált azokban az irtózatos zöld szemekben. Ez nem az a fiú volt, aki az elmúlt tíz évben a gondjaira volt bízva, akit dédelgetett, tanított és szeretett. Ez egy férfi volt, aki most megöli. A kard fényes hegye elindult lefelé a torkának, az izmos ifjú teste minden erejét beleadta a döfésbe. – Henry! – Szigorú, ellentmondást nem tűrő hang harsant fel a fedélzeten, és a vérgőzös nézők között is eljutott a címzetthez. Hal mozdulat közben megállt, de a kard hegye még mindig Aboli torka felé mutatott. Arckifejezése megváltozott, mintha álomból ébredne, és felnézett apjára, aki a tatfedélzet korlátjánál állt. – Elég a bolondozásból! Azonnal menj a kabinomba! Hal körbepillantott a fedélzeten, a körülötte álló izgatott, kipirosodott arcokra nézve. Megrázta fejét, mint aki nem ért valamit, és a kardra nézett, amit a kezében tartott. Kinyújtotta ujjait, és hagyta, hogy kihulljon közülük a fedélzetre. Lába összerogyott alatta, ahogy rázuhant Abolira, és átölelte, mint fiú az apját. – Aboli! – súgta az erdő nyelvén, amit a fekete tanított neki, és amit rajtuk kívül senki nem értett a hajón. Kettejük titka volt. – Megsebesítettelek. Vér! Az életemre mondom, akár meg is ölhettelek volna. Aboli halkan elnevette magát, és ugyanezen a nyelven válaszolt. – Már jócskán túl voltunk az időn. Végre valahára feltártad a harcos vér kútját. Azt hittem, soha nem találsz rá. Jól meg kellett dolgoznom érte! Felült és eltolta magától Halt, de másfajta fény égett a szemében, mikor a

fiúra nézett, aki többé már nem volt fiú. – Eredj, és tedd, amit apád mond! Hal remegő lábakkal felállt és újra körülnézett. Az arcokon olyan kifejezést látott, amit nem ismert: a tisztelet keveredett benne inkább több mint kevesebb félelemmel. – Mit tátjátok itt a szátokat? – bődült el Ned Tyler. – Az előadásnak vége. Nincs más dolgotok? Emberek a szivattyúkhoz! Lobognak a sudárvitorlák! Akinek nincs dolga, fel az árboccsúcsra! – Meztelen lábak dobogása hangzott az egész fedélzeten, ahogy a legénység visszatért a dolgára. Hal lehajolt, felvette a kardot, és pengéjénél fogva markolatával visszaadta a fedélzetmesternek. – Köszönöm, Ned! Szükségem volt rá. – És jól is használtad! Még senkit nem láttam, aki legyőzte volna ezt a pogányt Kivéve apádat. Hal letépett egy darab vásznat rongyos nadrágjáról, füléhez fogta, hogy ne csöpögjön tovább a vér, és lement a hátsó kabinba. Sir Francis felnézett a hajónaplóból, lúdtolla megállt a lap fölött – Ne légy olyan nagyra magaddal, te taknyos! – mordult rá Halra. – Aboli csak játszott veled, ahogy szokott. Akár egy tucatszor is felnyársalhatott volna, mielőtt megfordítottad a dolgot azzal a szerencsés támadással. Mikor Sir Francis felállt, alig maradt hely a kis kabinban mindkettőjük számára. A kajüt falait tetőtől padlóig könyvek borították, lábuk körül mindenütt könyvkupacok hevertek, és a bőrborítású könyveket a kis kamrába gyömöszölték be, ami apja hálóhelyéül szolgált. Hal kíváncsi volt rá, hogy hol tud aludni. Apja latinul beszélt hozzá. Mikor egyedül voltak, ragaszkodott ahhoz, hogy a művelt, kulturált emberek nyelvét használják. – Az életed végéig sem lesz belőled jó vívó, ha nincs acélból a szíved – a kezed mellett. Az első hollandus, akivel találkozol, kettéhasít – szidta Sir Francis a fiát – Mondd fel a kard törvényét! – Fél szemmel a szemét – motyogta Hal latinul. – Hangosabban, fiam! – Sir Francis hallása meggyöngült a csatakígyók miatt – az évek során ezer sortűz dördült el a füle mellett. A csaták után az ágyúk mellett szolgálatot teljesítő tengerészek füléből vér szokott csorogni, és még a taton álló tisztek is napokig mennyei harangok zúgását hallják. – Fél szemmel a szemét – mondta Hal hangosabban, mire apja bólintott. – A szem olyan, mint a tudat ablaka. Tanuld meg, hogyan lehet kiolvasni belőle a szándékot, mielőtt megvalósulna. Lásd meg benne a mozdulatot, mielőtt

felemelné a kardot Tovább! – …fél szemmel a lábát nézd! – mondta fel Hal. – Jó – bólintott Sir Francis. – A láb előbb mozdul, mint a kéz. Tovább! – Tartsd magasan a kard hegyét! – Ez a kardinális pont. Soha ne engedd le a kard hegyét! Mindig a szemét célozd vele! Sir Francis, mint már annyiszor, most is végigkérdezte Haltól az egész katekizmust. A végén azt mondta: – És még egy szabály! Az első kardcsapástól kezdve harcolj, ne csak akkor, ha megsebesülsz vagy dühbe gurulsz. Ha nem így kezded rögtön, talán már az első sérülést sem éled túl. A feje fölött lógó homokórára pillantott. – Még van idő az ima előtt, hogy befejezd az olvasást. – Továbbra is latinul beszélt. – Vedd elő a Liviusodat, és fordítsd a huszonhatodik oldal tetejétől. Hal egy órán át fennhangon olvasta latinul Róma történetét és minden mondatot lefordított angolra. Végül Sir Francis becsapta a Liviust. – Javult valamit. Most mondd el a „durare” ige ragozását! Az elismerés jele volt, hogy apja épp ezt az igét választotta. Hal lélegzetvétel nélkül végigdarálta, és csak akkor lassított, mikor a jövő idő, jelentő módhoz ért. – Durado. Ki fogok tartani. Ez a szó szerepelt a Courteney címerben, és Sir Francis fagyosan elmosolyodott, mikor Hal kimondta. – Az Úr részesítsen ebben a kegyelemben! – Felállt. – Most elmehetsz, de ne késs el az imádságról! Hal örült, hogy szabad, kimenekült a kabinból, és felszaladt a fedélzetre. Aboli a hajóorrban az egyik ormótlan bronz csatakígyó fedezékében guggolt. Hal letérdelt mellé. – Megsebesítettelek. Aboli elegáns mozdulattal leintette. – Jobban fáj a földnek a csirkekapirgálás a porban. Hal levette a ponyvavászon köpenyt Aboli válláról, megragadta könyökét, és felemelte izmos karját, hogy megnézze a bordákat ért mély vágást. – Ez a kis csirke mindenesetre jól összecsipdesett – jegyezte meg fanyar humorral, és elvigyorodott, mikor Aboli kinyitotta kezét, hogy megmutassa a vitorlavarró cérnával befűzött tűt. Hal el akarta venni tőle, de Aboli nem hagyta. – Mosd ki a vágást, ahogy tanítottalak! – Azzal a nagy fekete, óriáskígyóddal magad is meg tudnád csinálni – javasolta Hal, de Aboli hosszan elnevette magát. Halk, mély, gurgulázó nevetése olyan volt, mint a mennydörgés robaja a távolból.

– Ezúttal egy kis fehér kukaccal kell beérnünk. Hal felállt és kioldotta nadrágkötőjét. Hagyta, hogy a nadrág lecsússzon a térdéig, aztán jobb kezével visszahúzta bőrét. – Én téged megkeresztellek Aboli, a csirkék ura! – utánozta hűségesen apja prédikáló hangvételét, s azzal a nyílt sebbe irányította a sárga vizelet sugarát. Noha Hal tudta, hogy mennyire csíp, mert Aboli már számtalanszor csinálta ezt vele, a fekete arcvonásai meg se rezzentek. Hal a legutolsó cseppig meglocsolta a sebet, aztán felhúzta a gatyáját. Tudta, milyen hatékony Aboli törzsi gyógymódja. Mikor először alkalmazta rajta, undorítónak találta, de az évek során még egyetlen olyan sebét sem látott, ami a kezelés után elmérgesedett volna. Fogta a tűt és a cérnát, s míg Aboli bal kézzel összefogta a vágást, Hal takaros vitorlaöltésekkel összevarrta a sebet, Beszúrta a tűt a rugalmas bőrbe, és kihúzta a másik oldalon, aztán jó erősen meghúzta a csomót. Mikor végzett, fogta a forró kátránnyal teli lábast, amit Aboli már odakészített. Vastagon bekente vele az összevarrt sebet és elégedetten nézegette munkája eredményét. Aboli felállt és felemelte vászonkötényét. – Most lássuk a te füledet! – mondta Halnak. Marokra fogta péniszét, de vaskos fütyülőjének fele még így is kilógott a markából. Hal gyorsan visszakozni próbált. – Csak egy kis karcolás – tiltakozott volna, de Aboli már meg is ragadta fejét a copfjánál fogva, és könyörtelenül felfelé fordította arcát.

A

harangszóra a társaság a hajóderékban zsúfolódott össze, és csendben, hajadonfőtt állt a napsütésben – azokkal a fekete törzsekből származó tengerészekkel együtt, akik nemcsak a keresztre feszített Urat imádták, hanem más isteneket is, akik otthonaik mély, sötét erdeiben lakoztak. Amikor Sir Francis nagy, bőrkötésű bibliával a kezében, zengő hangon így szólt, „Hozzád imádkozunk, Mindenható Isten, add kezünkbe Krisztus ellenségét, hogy ne diadalmaskodjék…”, már ő volt az egyetlen, aki égnek emelte tekintetét. A többiek mind kelet felé néztek, ahonnan az ezüsttel és fűszerekkel megrakott ellenséget várták. A szertartás közepén kelet felől egy zápor érte el a hajót. A szél tornyosuló

fekete felhőket fújt a fejük fölé, és ezüstös pasztákban zuhogó eső öntötte el a fedélzetet. De az elemek összejátszása sem tudta megakadályozni Sir Francist a Mindenhatóval folytatott párbeszédében, s míg a legénység kátrányfoltos vászonkabátban és áll alatt megkötött, szintén vászonból készült kalapban keresett védelmet az elemek ellen, miközben úgy ömlött róluk az eső, mint a partra kitelepedő rozmárfalka bőréről a víz, Sir Francis egyetlen szótagot sem hagyott ki a szertartásból. – Segíts minket, Urunk, a vihar és a szél Ura – imádkozott –, a csaták Ura, te légy a mi pajzsunk! A zápor hamar elvonult felettük és újra kisütött a nap. Szikrázott a fény a kék hullámokon, és párafelhők szálltak fel a fedélzetről. Sir Francis hátratolta széles karimájú lovagi kalapját a fején, amitől a csuromvizes fehér tollak megbillentek, mintha egyetértésüket fejezték volna ki. – Ned mester, guríttassa ki az ágyúkat! Hal azonnal átlátta, hogy pontosan ezt kell tenni. Az eső valószínűleg eláztatta a kanócot és nedvessé tette a betöltött puskaport, Ahelyett a hosszadalmas vacakolás helyett, amit a golyók kihúzása és a csatakígyók újratöltése jelent, apja inkább ágyúgyakorlatot tart. – Veressen riadót, legyen szíves! A dobszó végig visszhangzott a hajótestben, s a legénység vigyorogva és bolondozva foglalta el helyét. Hal belelógatta egy kanóc végét az árboc tövénél álló faszéntartóban égő tűzbe. Mikor már egyenletesen parázslott, felpattant a csarnakra, és az égő kanócot foga közé fogva, felmászott az árboccsúcsra, hogy elfoglalja hadállását. Lenézve látta, hogy lent a fedélzeten négy ember egy üres vizeshordót cipelve föltántorog a raktérből és a hajó oldalához botorkál. A hordót a hajóhídról elhangzó vezényszóra átlökték a korláton, és a hajó olajos farvízén úszva lassan távolodott tőlük. Ezalatt az ágyúk legénysége kiütötte az ékeket, és a csigasoroknak feszülve kigurították a csatakígyókat. Az alsó fedélzet mindkét oldalán nyolc-nyolc, egy-egy vödörnyi puskaporral és golyóval betöltött ágyú volt, a felsőn öt-öt kartáccsal töltött löveget vontattak a helyére. A Lady Edwina két éve volt már úton és kezdett kifogyni a vasgolyókból, ezért néhány ágyút a víz által gömbölyűre csiszolt kövekkel töltöttek meg, amiket a vízért partra szálló csapatok hoztak magukkal a folyótorkolatokból. A hajó dübörögve megfordult, és szél ellen hajózva felvette az új csapást. A hordó még mindig két kötél-hossznyira volt előttük, de a lőtávolság lassan szűkült. Az ágyúmesterek ágyúról ágyúra jártak, feltekerték az emelőkarokat és parancsot adtak a csigasorok beállítására. Ez a munka különleges szakértelmet igényelt, az

egész hajón mindössze öten értettek az ágyúk megtöltéséhez és beállításához. Hal az árbockosárban a forgattyús bakon át lefelé fordította a könnyű kis ágyú csövét, ami most egy úszó hínárcsomóra irányult. Aztán tengerésztőre hegyével kikaparta a lőporserpenyőből a nedves darabos puskaport, majd gondosan újratöltötte a lőporszaruban hordott száraz puskaporral. Apja tízéves tanítása eredményeként legalább annyira értett ehhez az ezoterikus mesterséghez, mint Ned Tyler, a hajó főágyúmestere. Igazából az ágyúfedélzeten lett volna a kijelölt helye, és kérte is apját, hadd menjen oda, de mindössze azt a választ kapta, hogy „Oda mégy, ahova mondom!” Most kénytelen itt ülni, távol a csinn-bummtól, amire ifjú szíve annyira vágyott. Váratlanul érte az ágyúdörgés, ami a fedélzetről hallatszott. Hosszú, sűrű füstfelhő szállt fel, és a hajó enyhén megdőlt a lövés erejétől. Egy pillanattal később, ötven méterrel jobbra tőlük és húsz méterrel az úszó hordón túl, hatalmas szökőkút tört ki drámai hirtelenséggel a tenger felszínén. Ebből a távolságból nem volt rossz lövés, de azért a fedélzet fújjolni és fütyülni kezdett. Ned Tyler odasietett a második csatakígyóhoz és igazított a beállításon. Intett a csigasort kezelő embereknek, hogy vigyék egy fokkal balra, aztán előrelépett és az égő kanócot a gyújtólyukhoz tartotta. Sistergő füstgomolyag csapott vissza, aztán a tátongó torkolatból szikrazápor, félig égett puskapor és nedves, összesült koszos sárcsomók csapódtak ki. A golyó végiggurult a bronzcsövén, és a célpontként használt hordótól fele távolságnyira a vízbe pottyant. A legénység dőlt a röhögéstől. A következő két ágyú besült. Ned, mielőtt továbbsietett volna az ágyúsoron, meghagyta a legényeknek, hogy a hosszú, vasból készült dugóhúzóval szedjék ki a töltetet. – Micsoda golyó– és puskaporpazarlás! – idézte fel magában Hal a nagy Sir Francis Drake szavait – akiről apja a nevét kapta – amit a II. Fülöp spanyol király Medina Sidonia herceg parancsnoksága alatt álló Armadájával vívott történelmi jelentőségű csata első napja után mondott. Ezen a hosszú napon a két hatalmas flotta a lőporfüst okozta sárgásbarna ködben óriási ágyútűzzel árasztotta el egymást, de egyetlen hajót sem sikerült a tenger fenekére küldeni. – Az ágyú arra való, hogy megijedjenek – tanította Halt az apja –, de karddal kell lesöpörni őket a fedélzetről. – Sir Francis megvetette a tengeri tüzérkedés lármás, de annál kevésbé hatásos művészetét. Lehetetlen volt a hajó hullámokon hányódó fedélzetéről pontosan célba venni a másik hajó testét: a pontosság a Mindenható kezében volt, nem az ágyúmesterében. Mintha csak Sir Francis igazát akarta volna igazolni, Nednek, miután az

összes nehéz löveget elsütötte, ami a fedélzeten volt, mindössze egyetlen lövedékkel sikerült megközelítenie az úszó célpontot, de az is húsz méterrel mellé ment, miközben hat ágyú egyszerűen besült. Hal szomorúan rázta a fejét, ha arra gondolt, milyen gondosan be volt állítva minden egyes lövés. A csata hevében, mikor a lőtávolság becslését a gomolygó füst még nehezebbé teszi, a puskaport sebtiben töltik be a csőbe, az ágyúcső egyenetlenül forrósodik fel és izgatott és rémült tüzérek tartják oda a kanócot a lőporserpenyőhöz, akkor még ennyire sem lehet számítani. Végre apja felnézett Halra. – Árboccsúcs! – bődült el. Hal már attól félt, hogy őróla megfeledkeztek. Most a megkönnyebbülés okozta kellemes izgalomban ráfújt a kezében füstölgő kanóc végére, ami felizzott és égni kezdett. Sir Francis szigorú, vészjósló tekintettel figyelte a fedélzetről. Soha nem engedte meg magának, hogy lássék rajta, mennyire szereti fiát. Mindig keménynek és kritikusnak kell lennie vele, hogy tovább sarkallja. A fiú saját érdekében – sőt az életben maradása érdekében – kényszerítenie kell arra, hogy tanuljon, igyekezzen, tartson ki, hogy az előtte álló pálya minden lépését teljes erővel, teljes odaadással járja végig. De azért, ha nem is szabad, hogy látszódjék, mégis segítenie kell neki: bátorításra is szüksége van meg arra, hogy mellette álljon. Bölcsen, okosan kell terelgetnie sorsa beteljesedése felé. Azért halogatta idáig, hogy Halnak is kiadja a lőparancsot, mert meg akarta várni, hogy a hordó közel kerüljön a hajóhoz. Ha a fiúnak sikerülne telibe találnia a kis fegyverrel, miközben Nednek a nagy ágyúval nem sok szerencséje volt, a fiú nagyot nőne a legénység szemében. A matrózok ugyan többnyire féktelen, analfabéta gazfickók voltak, mégis egy nap majd őket kell vezetni Halnak, vagy hozzájuk hasonlókat. Ma óriási lépést tett előre azzal, hogy valamennyiük szeme láttára legyőzte Abolit. Itt a lehetőség, hogy tovább növelje tekintélyét. – Csaták Istene, vezesd a kezét és a lövedék pályáját! – imádkozott magában, miközben a tengerészek nyakukat kitekerve bámultak fel a legényre. Hal halkan hümmögött magában, mialatt a feladatra összpontosított, tudván, hogy nézik. De nem érzékelte ennek az egy lövésnek a különleges jelentőségét, és azt se, hogy apja imádkozik érte. Neki játék volt az egész, amiben lehetősége van a kiválásra. Hal szeretett nyerni, és minél többször nyert, annál jobban élvezte a győzelem örömét. A sasfiók már kezdett örömöt találni szárnyaerejében. A hosszú, bronz majomfarok végét megragadva lefelé irányította az ágyú

csövét. Végignézett a méter hosszú csövön, hogy benézze a lőporserpenyő feletti rovátka és a cső végén lévő pont közti egyenest. Már megtanulta, hogy felesleges egyenesen a céltárgyra célozni. Több másodperc telik el a lőpor meggyújtása és a lövés eldördülése között, s eközben a hajó és a hordó egymással ellentétes irányba mozdul el. Aztán még egy újabb másodpercig tart, amíg a golyó eléri a célt. Azt kellett bemérnie, hogy hol lesz a hordó, mikor a lövedék odaér, és nem a hordót kellett egyenesen célba vennie, mikor a serpenyőhöz tartottá a kanócot. Finoman arrébb vitte a célgömböt és hozzáérintette az izzó kanócot a serpenyőhöz. Uralkodnia kellett magán, hogy ne kapja el a fejét, mikor a puskapor égni kezd, és ne húzza össze magát a lövéstől való félelmében, hanem arra ügyeljen, hogy a cső, lágyan imbolyogva a kiválasztott vonalon maradjon. Majdnem beszakadt a dobhártyája, mikor a kis ágyú fülsiketítő robajjal visszaütött a forgózsámolyra, és minden szürke füstbe borult. Megpróbálta kidugni a fejét, jobbra-balra nyújtogatta nyakát, hogy lásson valamit a füstben, de szíve a fedélzetről felharsanó éljenzéstől dobbant meg igazán, ami csengő fülén át is eljutott hozzá. Mikor a szél elfújta a füstöt, maga is látta a szétlőtt hordó dongáit a hajó farvizében úszkálni. Nagyot kurjantott örömében, és sapkáját meglengetve nézett le a többiek arcára a fedélzeten. Aboli szokásos helyén, a hajóorrban volt: ő lévén az első őrség csónakkormányosa és ágyúmestere. Viszonozta Hal üdvözült mosolyát: egyik kezével a mellét döngette, másikkal a karddal hadonászott kopasz feje fölött. A dobszó a gyakorlat végét jelezte, és azt, hogy a legénység leléphet harci álláshelyéről. Hal, mielőtt lepottyant volna a csarnakon, gondosan újratöltötte az ágyút, és egy kátrányos vászondarabbal letakarta a lőporserpenyőt, hogy védje a harmattól, esőtől és a vízpermettől. Mikor lába megérintette a fedélzetet, felnézett a tatra, hogy megpróbálja elkapni apja tekintetét és begyűjtse helyeslő pillantását. De Sir Francis mélyen el volt merülve egy altiszttel folytatott társalgásban. Egy hosszú másodperc elteltével a válla felett hidegen ránézett fiára: – Mit tátod a szád, fiú? Meg kell tölteni az ágyúkat! Halba belemart a csalódottság érzése, mikor apja újra elfordult, de a legénység lármás ünneplésétől és vállon veregetésétől újra visszatért arcára a mosoly, ahogy lement az ágyúfedélzetre. Mikor Ned Tyler látta, hogy jön, ellépett a csatakígyó závárzatától, amit éppen újratöltött, és átadta Halnak a puskavesszőt. – Elsütni a hülye is tudja, de megtölteni nem akárki – morogta, ahogy kritikus szemmel egy lépést hátrálva

méregette Halt, aki a bőr lőportartóból egy töltet lőport mért ki. – Mennyi a lőpor súlya? – kérdezte, mire Hal vágta a választ, amit már százszor megismételt. – Annyi, mint a golyóé. A lőpor durva szemcsékből állt. Volt idő, mikor három nélkülözhetetlen alkotóeleme, a kén, a faszén és a salétrom, a hajó mozgása vagy más ismétlődő mozgás miatt összerázódva és felkavarodva esetleg kivált, amitől használhatatlanná lett. Azóta kifejlődött a „szemcsésítés” eljárása, miszerint a finom nyers lőport vizelettel vagy alkohollal kezelik, amitől pogácsássá válik, majd golyósmalomban a kívánt szemcse nagyságúra őrlik. Ez az eljárás azonban nem tökéletes, ezért a tüzérnek figyelni kell a lőpor milyenségére is. A nedvesség vagy az idő leronthatja a minőségét. Hal az ujjai közt morzsolva ellenőrizte a szemcséket és megkóstolt egy csipetnyit. Ned Tylertől tanulta, hogy így tegyen különbséget a jó és a megromlott lőpor között. Aztán betöltötte a vödör tartalmát a csőbe, majd kenderkóc fojtást tömöckölt utána. Jól bedöngölte a hosszú fa vesszővel. Ez is kritikus része volt a műveletnek. Ha túl keményen volt bedöngölve a fojtás, a láng nem tudott átjutni a tölteten, aminek menthetetlenül az volt a következménye, hogy az ágyú besült, viszont ha nem volt elég kemény, a lőpor egyszerűen elégett, anélkül, hogy kirepítette volna a nehéz lövedéket a csőből. A helyes fojtáskészítés művészetét csak hosszas gyakorlással lehetett elsajátítani, de Nednek tetszett, ahogy Hal csinálja, mert elégedetten bólintott. Hal csak hosszú idő elteltével kecmergett fel a fedélzetre. Valamennyi csatakígyó meg volt töltve és rögzítve volt az ágyúnyílások mögött. Hal felsőteste csillogott az izzadságtól, mert az alacsony ágyúfedélzetbe beszorult a meleg és fárasztó volt ledöngölni a fojtást a rúddal. Ahogy megállt egy pillanatra, hogy megtörülje verejtékező arcát, kifújja magát és kinyújtóztassa a hátát, ami az alacsony ágyúfedélzeten való görnyedéstől elgémberedett, apja maró gúnnyal szólt rá: – Henry fiatalúr! A hajó helyzete nem is érdekli? Hal gyorsan felnézett a napra. Már magasan járt felettük a mennybolton: elrepült a délelőtt. Futva ment a lejáróig, leugrott a létrán, ahelyett, hogy lement volna, berontott apja kabinjába és lekapta a nehéz Jákob-pálcát a kabin faláról, ahol a helye volt. Azzal már fordult is vissza és felrohant a tatfedélzetre. – Istenem, add, hogy ne legyen késő! – suttogott magában, és felpillantott a napra, hogy megállapítsa helyzetét. A jobb oldali szárnyvitorlarúd vége fölött volt. Hátat fordított neki, úgy, hogy a nagyvitorla ne vessen rá árnyékot, de

mégis tisztán lássa a déli látóhatárt. Mikor ez megvolt, teljes figyelmét a Jákob-pálca kvadránsának szentelte. A hajó mozgása ellenére stabilan kellett tartania a nehéz műszert. Le kellett olvasnia, milyen szögben esik a napsugár a pálcára, ami hogy megkapja a nap inklinációját. Erőt és ügyességet igénylő mutatvánnyal ért fel ez a művelet. Végre valahára sikerült delelő napot mérnie: pont akkor olvasta le a napnak a látóhatárral bezárt pályaszögét, amikor áthaladt a zeniten. Karja és válla fájt az erőlködéstől, mikor leeresztette a Jákob-pálcát. Gyorsan felírta a leolvasott szöget a palatáblára, amin a számításokat végezték. Lerohant a hátsó kabinba, de a csillagászati táblázatokat tartalmazó könyv nem volt a polcon. Szorult helyzetében megfordulva látta, hogy apja utána jött és szúrós tekintettel figyeli. Egy szót se szólt, de Hal megértette, hogy fejből kell tudnia az adatot. Leült apja tengerészládája mellé, ami íróasztalként szolgált, és szemét behunyva próbált visszaemlékezni az adatokra. A tegnap bemagolt adatokat kell előkotornia emlékezetéből és azokból kell extrapolálnia. Dagadt fülcimpáját dörzsölgetve ült és szája hangtalanul mozgott. Hirtelen felderült az arca, kinyitotta szemét és egy másik adatot írt fel a táblára. Még egy percig dolgozott, amíg átszámította a delelő nap szögmagasságát szélességi körre. Végül diadalmasan felnézett. – Déli szélesség, harmincnegyedik fok, negyvenkettedik perce. Apja elvette tőle a táblát, ellenőrizte az adatokat, majd visszaadta, Egy kicsit bólintott, jelezve, hogy egyetért. – Elég pontos, feltéve, hogy jól mérted a napot. Na, és mi lesz a szélességgel? A pontos szélesség meghatározása olyan probléma volt, amit még senki nem oldott meg. Nem létezett olyan időmérő eszköz, legyen az homokóra vagy más óramű, amiről hajón tartva is kellő pontossággal le lehetett volna olvasni a Föld fenséges fordulatait. Hal számításaiban csak az iránytű melletti tájolóosztásos lap segített. Alaposan végigtanulmányozta a peckeket, amiket a kormányos a tájolóosztásos lapon lévő lyukakba szúrt minden egyes irányváltáskor, amit az előző váltás alatt végzett. Hal összeadta ezeket az értékeket, kiszámította az átlagukat, aztán felvitte az apja kabinjában tartott térképre. A hosszúságot ily módon csak igen durván lehetett becsülni, miért is, amint az várható volt, apja akadékoskodni kezdett: – Én egy árnyalatnyival keletebbre tettem volna, mert a hínár miatt, ami a fenekére akadt, és a hajófenékben lévő víz miatt erősen lefordul a szélről a hajó – de írd be, ahogy számoltad, a hajónaplóba! Hal döbbenten felnézett. Ez igazán emlékezetes nap. A bőrkötésű hajónaplóba, ami a Biblia mellett feküdt a tengerészláda tetején, apján kívül más

még soha nem írt be semmit. Apja figyelő tekintetétől kísérve Hal kinyitotta a hajónaplót, s egy percen át csak apja elegáns folyóírásával és a margót díszítő alakokkal, hajókkal és látképekkel telerajzolt oldalakat bámulta. Apja tehetségesen rajzolt. Remegve belemártotta a lúdtollat az arany tintatartóba, ami valamikor a Haerlycke Nacht kapitányáé volt. A Holland Kelet-indiai Társaságnak ezt a hajóját is apja foglalta el. Letörölte a fölösleges tintát a tollhegyről, nehogy összepacázza a szent oldalt. Aztán nyelve hegyét fogai közé harapva végtelen gondossággal beírta: „Délutáni őrség, első harangszó, Szeptember hónap harmadik napja, a Mi Urunk Jézus Krisztus 1667. esztendejében. Pozíció: déli szélesség, 34. fok, 42. perc, keleti hosszúság, 20. fok, 5. perc. Az árboccsúcsról tisztán északi irányban látható az afrikai szárazföld.” Nem mert többet írni, és megkönnyebbülvén, hogy sem kaparásokkal, sem pacákkal nem csúfította el az oldalt, letette a lúdtollat, és büszkén beporozta szépen formált betűit. Tudta, hogy finom keze van – bár nem olyan finom, mint apjáé, ismerte be magának, mikor összehasonlította a két írást. Sir Francis felvette a tollat, amit Hal letett, és a fiú válla fölött áthajolva a következőket írta még be a hajónaplóba: „Ma délelőtt Henry Courteney zászlós egy nem fölösleges csetepatéban súlyosan megsebesült.” Aztán a bejegyzés mellé gyorsan rajzolt egy karikatúrát Halról, akinek fél füle hatalmasra dagadt, és egy csatra emlékeztető cérna lógott ki belőle. Hal uralkodott magán, hogy ne bukjon ki belőle a nevetés, de mikor felnézett, apja zöld szemében is látott valami csillogást. Sir Francis egyik kezét fia vállára tette, aminél több nem volt várható tőle ölelés gyanánt, és megszorítva a fiatalember vállát így szólt: – Ned Tyler már vár, hogy a vitorlakezelés fogásait mutassa. Nem illik megvárakoztatni.

N

oha késő volt már, mikor Hal előrement a felső fedélzeten, még elég világos volt ahhoz, hogy ne lépjen rá a szolgálaton kívüli, alvó matrózokra. Tele volt csillaggal az éjszakai égbolt, úgy sziporkázott,

hogy valósággal elkápráztatta az északról érkező szemét. Ma éjjel azonban Hal nem figyelt a csillagokra. Annyira kimerült volt, hogy alig állt a lábán. Aboli csinált neki helyet a hajóorrban az első ágyú szélvédett oldalán. Egy szalmazsákot tett a fedélzetre, amire Hal hálás szívvel rogyott le. A legénységnek nem volt külön szálláshelye a hajón, az emberek ott aludtak, ahol helyet találtak maguknak. Ezeken a meleg déli éjszakákon mindenki fent szeretett aludni az áporodott levegőjű zárt alsó fedélzet helyett. Váll-váll mellett, sorban hevertek, de Hal természetesnek tartotta ennek a sok embernek a bűzét, és hortyogásuk és motyogásuk sem tudta sokáig megakadályozni abban, hogy el ne aludjék. Egy kicsit közelebb húzódott Abolihoz. Az elmúlt tíz évben mindig így aludtak: jól érezte magát a mellette szuszogó hatalmas alak közelében. – Apád nagyfőnök a kisebb főnökök közt – dörmögte Aboli. – Harcos, aki ismeri a tenger és a mennybolt titkait. A csillagok az ő gyermekei. – Tudom, hogy ez mind igaz – felelte Hal ugyanazon a nyelven. – Ő parancsolta meg nekem, hogy ma ismerd meg tőlem a kardot – vallotta be Aboli. Hal félkönyökre támaszkodott és úgy meredt a mellette fekvő sötét alakra. – Az apám akarta, hogy megvágjál a karddal? – kérdezte hitetlenkedve. – Te nem olyan vagy, mint a többi fiú. Ha már most is nehéz az életed, ennél csak nehezebb lesz később. Kiválasztott vagy. Eljön majd a nap, mikor neked kell levenned apád válláról a nagy vörös kereszttel ékesített köpönyeget. Érdemesnek kell lenned rá. Hal visszadőlt a szalmazsákra és a csillagokat nézte. – És ha én nem akarom ezt az egészet? – kérdezte. – A tiéd. Nincs választásod. A Hajózó Lovagok maguk választják meg, hogy ki lépjen a helyükbe. Majdnem négyszáz éve így van. Csak a halálba menekülhetsz előle. Hal olyan sokáig csendben maradt, hogy Aboli már azt hitte, lebírta az álom, de ekkor suttogva megszólalt: – Honnan tudod mindezt? – Az apádtól. – Te is a Rend lovagja vagy? Aboli halkan elnevette magát. – Az én bőröm túl sötét, és az isteneim idegenek. Engem soha nem lehetne választani. – Aboli, félek. – Minden ember fél. De nekünk, akik a harcosok véréből valók vagyunk, az a dolgunk, hogy legyőzzük a félelmet. – Ugye, soha nem hagysz el, Aboli?

– Amíg csak szükséged lesz rám, melletted maradok. – Akkor nem félek annyira. Órákkal később Aboli a vállára tette kezét, hogy mély, álomtalan alvásából felébressze. – Nyolc harangszó a középső őrségben, Gundwane. – Hal becenevét használta, ami a saját nyelvén azt jelentette, „Bozóti Patkány”. Nem rosszindulatúan használta, hanem szeretetteljesen, hiszen ezt a nevet még akkor adta neki, mikor négyévesen, több mint tíz évvel ezelőtt a gondjaira bízták. Hajnali négy óra. Egy óra múlva világosodik. Hal föltápászkodott, és az orrban álló büdös vödörhöz botorkált, hogy könnyítsen magán. Aztán, addigra már teljesen éberen, lement a dülöngélő fedélzetre, vigyázva, hogy ne lépjen rá az alvókra. A hajószakács téglával burkolt konyhájában égett a tűz. Ahogy Hal elment a konyha mellett, a szakács a kezébe nyomott egy levessel teli ónkupát és egy kétszersültet. Hal farkaséhes volt, ezért egy hajtásra kiitta a levest, noha égette a nyelvét. A kétszersültet ropogtatva érezte, hogy foga közt pattognak a zsizsikek. Az árboctalp felé siettében észrevette apja pipájának parazsát a hajótat árnyékában és megérezte az édes éjszakai levegőben lengő büdös dohányillatot. Nem állt meg, hanem egyenesen felment a csarnakokon. Feltűnt neki, hogy csapást változtattak, mialatt aludt, és másképp voltak beállítva a vitorlák. Mikor fölért az árbockosárba és felváltotta az őrt, letelepedett és körülnézett. Nem volt fenn a Hold, a csillagoktól eltekintve sötét volt minden. Ismerte az összes csillagot, aminek neve volt, a hatalmas Szinusztól kezdve az Orion csillagképben, a Vadász övében található halovány Mintakáig. A csillagok a navigátorok titkosírásának írásjelei, az ég útjelzői, amiket az ábécével együtt tanult meg. Szemével megkereste a Regulust az Oroszlán csillagképben, ami ugyan nem a legfényesebb csillag a csillagövben, de személyesen a saját csillagának tartotta, és csendes öröm töltötte el, ha arra gondolt, hogy egyedül neki világít. Ez volt a hosszú nap legboldogabb órája, amikor egyedül lehetett a zsúfolt hajón, szabadjára eresztve képzeletét és gondolatai a csillagok közt táncolhattak. Olyan volt, mintha minden érzékszerve pontosabban működött volna. Még a szél süvítése és az árboc és kötélzet recsegése-ropogása ellenére is meghallotta apja hangját, és ha a szavakat nem is tudta kivenni, a hangnemét igen, ahogy lent a mélyben a fedélzeten a kormányossal váltott néhány szót. A pipa izzó parazsa megvilágította apja madárcsőrre emlékeztető orrát és erős szemöldökét, ahogy beleszívott a pipába. Úgy tűnt neki, mintha apja soha nem aludna. Érezte a tenger jódos illatát, a moszat és a só szagát. Annyira kifinomodott a

szaglása az édes tengeren töltött hónapok alatt, hogy még a szárazföld gyönge illatát is érezte. Afrika meleg, sült szaga olyan volt, mint a kétszersültté, amint épp kiveszik a sütőből. Aztán valami más szagot érzett, annyira gyöngén, hogy azt hitte, szaglószervei tréfálnak vele. Egy perc múlva újra elkapta ezt az illatot, éppen csak egy szimatnyi mézédes szagot a szélben. Nem ismerte fel, ide-oda forgatta fejét, izgatottan szimatolt, hogy újra megérezze. Hirtelen újra ott volt, annyira kábító volt az illata, hogy szinte beleszédült, mint az iszákos a pálinkáshordó szagába, és tudatosan igyekezett uralkodni magán, nehogy izgalmában hangosan kiáltozni kezdjen. Nehezére esett ugyan, de száját összezárta és a fejébe szállt aromaillatával kimászott az árbockosárból és sebesen lemászott a csarnakon a fedélzetre. Olyan nesztelenül futott meztéláb, hogy apja megriadt, mikor megérintette karját. – Miért hagytad el az őrhelyedet? – Nem kiabálhattam az árboccsúcsról – olyan közel vannak. Meghallhattak volna. – Mit galagyolsz itt összevissza, te fiú? – állt fel dühösen az apja. – Beszélj világosan! – Apa, nem érzed ezt az illatot?– rázta meg apja karját unszolva. – Mi az? – vette ki szájából a pipa csutoráját. – Minek a szagát érzed? – Fűszernek – mondta Hal. Tele van a levegő fűszerillattal.

N

ed, Aboli és Hal gyorsan végigment a fedélzeten, hogy fölrázza a szolgálaton kívüli embereket. Mindenkit figyelmeztettek, hogy maradjon csendben, és elirányították harcálláspontja felé, mert nem verethettek riadót a dobokkal. Az izgalom ragályos volt. Vége a várakozásnak. A hollandok itt vannak valahol a közelben a szél felől a sötétségben. Most már valamennyien érezték a mesés rakomány illatát. Sir Francis kioltotta a gyertyát a tájoló fölött, hogy semmi fény ne legyen

látható, aztán a fedélzetmesterek kezébe nyomta a fegyverládák kulcsait. A fegyvereket lakat alatt tartották egészen a hajsza kezdetéig, mert nem volt olyan kapitány, akinek a fejében ne lett volna mindig ott a lázadás veszélyének a gondolata. Máskor csak az altiszteknek volt kardjuk. Sietve kinyitották a ládákat és kézről kézre adták a fegyvereket. A kardok jóféle sheffieldi acélból készültek, egyszerű fa markolattal és védőkosárral. A dárdáknak hat láb hosszú, angol tölgyből készült szára és hatszögletű vas hegye volt. A legénységnek azok a tagjai, akik nem jól bántak a karddal, vagy ezek közül a hatalmas dárdák közül, vagy a fejszék közül választottak, amikkel egyetlen csapással le lehetett csapni valakinek a fejét a nyakáról. A muskétákat a lőporraktárban tartották. Most felhozták, és Hal segített az ágyúmestereknek egy marék puskaporral és egy marék ólomsöréttel megtölteni őket. Otromba, pontatlan fegyverek voltak, mindössze húszharminc méteres lőtávolságban voltak hatásosak. A lobbantyú kioldása után mechanikusan működött a gyújtás: a fegyver füstfelhőt okádva elsült, de utána két-három életbevágóan fontos percbe telt újratölteni, s ezalatt a muskétások ki voltak szolgáltatva az ellenség kényének-kedvének. Hal jobban szerette az íjat, a híres angol nagy íjat, amivel az angolok Agincourtrtál megtizedelték a francia lovagokat. Azalatt, amíg egyszer megtöltötte a muskétát, egy tucat nyilat tudott kilőni. A nagy nyílnak akkora ereje volt, hogy ötven lépésről mellbe lehetett vele találni az ellenfelet, és a mellvértet átütve, a nyű az áldozat gerincéig hatolt. Előre odakötött két köteg nyílvesszőt az árbockosár oldalához, hogy kéznél legyen. Sir Francis és az altisztek némelyike könnyű lovassági páncélt öltött magára és acélsisakot nyomott a fejére. A sós tengeri levegőn alaposan elrozsdásodtak, és a korábbi ütközetek következtében meglehetősen horpadtak voltak. Rövid parancsszavakat követően a hajó ütközetre készen állt, a legénység felfegyverkezve és páncélba öltözve várta a fejleményeket. Az ágyúnyílásokat azonban nem nyitották ki és nem gurították elő a csatakígyókat. Ned és a többi fedélzetmester a legtöbb embert leterelte a fedélzetről az alsó fedélközbe, a többieknek pedig azt a parancsot adta, hogy a hajókorlát mellett feküdjenek le a fedélzeten, hogy ne látszódjanak. Nem gyújtottak kanócot, nehogy a füst szaga figyelmeztesse a prédát a veszélyre. Az árboctőnél lévő faszéntartókban azonban izzott a parázs, és filccel bekötött fakalapácsokkal előre kiütötték az ágyúk alól az ékeket, hogy ne hallatsszék a kalapácsütés hangja. Aboli a tülekedő alakokon átverekedve magát odament Halhoz, aki az árboctőnél állt. Kopasz feje köré egy skarlátvörös kendőt kötött, ami hátán

lelógott, övébe tengerészkardot dugott. Egyik hóna alatt egy göngyöleg színes selymet hozott. – Apád küldi – mondta, és Hal kezébe nyomta a göngyöleget. – Tudod, mit kell csinálni vele! – Meghúzta Hal copfját. – Apád azt mondja, hogy az árboccsúcson kell maradnod, akármilyen fordulatot vegyen is az ütközet. Hallod?! Azzal megfordult és sietve visszament az orrba. Hal lázongó képet vágott a távolodó széles hát után, de engedelmesen felmászott a csarnakokon. Mikor felért az árboccsúcsra, gyorsan körbekémlelt a sötétben, de még semmi nem látszott. Még a fűszerillat is elpárolgott. Beléhasított a szorongás, hogy csak nem ő képzelte-e az egészet. „Inkább arról lehet szó, hogy kijött a szélből, és most előttünk járhat”, nyugtatta meg magát. Felkötötte a lobogót, amit Abolitól kapott, a zászlórúdra, hogy apja parancsára bármikor ki tudja bontani. Aztán levette a vászontakarót az ágyú lőporserpenyőjéről. Előbb ellenőrizte, hogy elég feszes-e az íj húrja, aztán beállította a nagy íjat a méteres nyilak mellé a tartóba. Más nem maradt hátra, mint várni. Lent a hajón természetellenes csend volt, még a hajóharang se kondult, hogy óránként jelezze az idő múlását. Csak a vitorlák halk éneke és a kötélzet tompa kísérete hallatszott. A nap olyan hirtelenséggel virradt rájuk, ahogy azt már megszokták ezen az afrikai tengeren. A haldokló éjszakából kiemelkedett egy magas, fényes torony, ami olyan ragyogó, áttetsző fényben játszott, mint egy hóborította hegycsúcs – fénylő vitorlák tömege alatt haladó nagy hajó. Olyan magasak voltak az árbocai, hogy úgy tűnt, ezek kaparják le az utolsó halovány csillagokat az égről. – Vitorla a láthatáron! – kiáltott akkorát, hogy lent a fedélzeten meghallják, de a sötét vízen három mérföldnyire lévő másik hajón ne. – A derékgerenda vonalában! Apja hangja visszaúszott hozzá a levegőn át: – Árboccsúcs! Zászlót bonts! Hal meghúzta a zászlófelhúzó kötelet, és a selyemgöngyöleg felröppent az árboc tetejére. A délkeleti szélben lobogva kibomlott a Holland Köztársaság narancssárga, hófehér és kék trikolorja. Másodperceken belül az előárboc és a hátsó árboc tetején is megjelent a többi zászló és hosszú jelzőlobogó, az egyiken a VOC die Verenigde Ostndische Compagnie, az Egyesült Kelet-indiai Társaság kódjelével. A felségjelek igaziak voltak, mindössze négy hónappal korábban zsákmányolták őket a Heerlycke Nachtról Még a Severeeni Tanács zászlaja is valódi volt. Aligha lehetett elég idő ahhoz, hogy a galleon kapitánya értesülhessen testvérhajója elfogásáról, és emiatt kétségbe vonja e furcsa karavella felségjeleinek hitelességét.

A két hajó útiránya keresztezte egymást, Sir Francis még a sötétben is jól ítélte meg a helyzetet, ami a legjobban kedvez a másik hajó elfogásának. Semmi oka nem volt, hogy irányt változtasson és megriassza a holland kapitányt. De perceken belül világossá vált, hogy a Lady Edwina férgek által kilyuggatott teste ellenére is gyorsabb, mint a galleon. Nemsokára neki kellene kezdeni a másik hajó előzésének, amit mindenáron el akart kerülni. Sir Francis távcsöve lencséjén át megnézte a másik hajót, és azonnal rájött, miért olyan lassú és ormótlan: a főárboc helyén szükségárboc és rudazat állt, és a többi árbocon is jól látszott, hogy megsérült. A galleon valószínűleg pokoli viharba keveredhetett a keleti óceánokon – ami azt is megmagyarázza, hogy miért ilyen nagy késéssel ért ide, hogy kikössön az Agulhas-foknál. Tudta, hogy ha változtat a vitorlákon, megriasztja a holland kapitányt, ámde muszáj volt a tat mögött elhaladni mögötte. Számított erre az eshetőségre: intett a korlátnál álló hajóácsnak, aki a társával együtt egy hatalmas vászon úszóhorgonyt dobott le a tatról. Mintha egy paripa kantárját rántanák meg hirtelen, a horgony belemerült a vízbe és élesen visszarántotta a Lady Edwinát Sir Francis most újra megbecsülte a két hajó egymáshoz viszonyított sebességét, és elégedetten bólintott. Aztán lenézett a saját fedélzetére. Az emberek legnagyobb része a fedélközben bújt meg, a többiek közül pedig sokan a korlát mellett lapultak úgy, hogy még a galleon árboccsúcsáról sem lehetett őket látni. Egyetlen ágyú sem volt látható, az ágyúnyílások eltakarták őket. Amikor Sir Francis elfogta ezt a karavellát, holland rabszolga-kereskedő hajóként szolgált a nyugat-afrikai partok mentén. Mikor privateerré, vagyis kalózhajóvá alakította át, ügyelt arra, hogy megőrizze ártatlan kinézetét és prózai vonalait. Talán egy tucatnyi ember volt látható a fedélzeten és a köteleken, ami normálisnak tekinthető egy cammogó kereskedelmi hajó esetében. Mikor újra felnézett, a hollandok árboccsúcsain éppen kibomlottak a zászlók: a Holland Köztársaság és a Társaság lobogói. Kissé késve fogadta üdvözletét. – Elfogad minket – dünnyögte Ned, miközben egyenesen irányban tartotta a Lady Edwinát – Tetszik neki a báránybőr bundánk. – Lehet – felelte Sir Francis. – De azért több vitorlát rak fel. A galleon szemük láttára bontotta ki felső-sudárvitorláit és csúcsvitorláit a reggeli égre. – Na, tessék! – mondta egy pillanattal később. – Irányt változtat, hogy eltávolodjék tőlünk. Óvatos fickó ez a hollandus. – Sátánfog! Szagold meg! – motyogta Ned szinte csak maga elé, amikor a

fűszerek illata elért hozzájuk. – Olyan édes, mint egy szűzlány, és kétszer olyan szép. – A leggazdagabb illat, amit csak szagolhatsz – mondta Sir Francis, elég hangosan ahhoz, hogy az emberek a fedélzet alatt is meghallják. – Fejenként ötven font jut mindenkire, aki képes megküzdeni érte. – Ötven font egy angol munkás tízévi keresetének felelt meg, érthető, hogy az emberek úgy felhördültek és felmordultak, mint a pórázon tartott vadászebek. Sir Francis előrement a tatfedélzet korlátjához és állát felemelve felszólt az árbocokon szolgálatot adó matrózokhoz: – Tegyetek úgy, mintha azok a sajtfejűek a testvéreitek lennének. Hurrázzatok nekik! A rudazaton és kötélzetén tartózkodók vigyorogva kezdtek üvölteni, és sapkájukkal integettek a nagy hajónak, amikor a Lady Edwina elhúzott tatja mögött.

K

atinka van de Velde felült és komoran nézett Zeldára, öreg dajkájára. – Miért ébresztettél fel ilyen korán? – kérdezte zsörtölődve, hátravetve fejét és megrázva aranyszőke hajfürtjeit. Még így is, hogy hirtelen ébredt álmából, olyan volt, mint egy angyal. Szeme olyan meghökkentően ibolyakék, mint egy trópusi pillangó buja színekben pompázó szárnya. – Egy másik hajó van a közelünkben. A Társaság egy másik hajója. Az első, amit ezek után a rettenetes viharokkal telt hetek után látunk. Már kezdtem azt gondolni, hogy egyetlen keresztény lélek sem maradt a világon – siránkozott Zelda. – Mindig az unalom miatt szoktál panaszkodni. Ettől egy időre elterelődnek a gondolataid. Zelda sápadt és halovány volt. Korábban pufók, sima és a jóléttől kövérkés arca beesett, nagy hasa eltűnt és bőre redői szinte a térdéig lógtak. Katinka a hálóing vékony anyagán keresztül jól látta mindezt. Minden háját és fele húsát is kiokádta, gondolta magában Katinka némi undorral. Zeldát beteggé tették a Standvastigheidet érő ciklonok, amik azóta üldözték őket könyörtelenül, hogy elhagyták a Trincomalee-partot. Katinka letolta magáról a szaténtakarót, és hosszú lábával kiült az aranyozott ágy szélére. A kabint kifejezetten neki rendezték be és díszítették fel, lévén a Társaság tizenhét igazgatója, a mindenható Zeventienek közül az egyiknek a lánya. Minden aranyozva volt vagy bársonnyal volt borítva, selyempárnák és ezüst edények egészítették ki az összhatást. Ágyával szemben a kabinfalon Katinka portréja függött, amit a divatos amszterdami festő, Pieter de Hoogh festett és amit esküvői ajándékként kapott apjától, aki rajongott érte. A művésznek sikerült megragadnia a lány buja fejtartását. Bizonyára minden festékét le kellett kotornia a palettáról, hogy olyan hűen tudja visszaadni Katinka szemének csodálatos színét – s egyszerre ártatlan és romlott tekintetét. – Ne ébreszd föl a férjem! – figyelmeztette az öregasszonyt, miközben egy aranybrokát köntöst terített vállára, és egy ékszerekkel díszített övvel összefogta derekán, ami olyan karcsú volt, mint a homokóra. Zelda összeesküvő módjára félig lehunyta szemét. Katinka ragaszkodott ahhoz, hogy a kormányzó a kisebb,

kevésbé nagystílű kabinban aludjon, ami az ő szobája felől be volt zárva. Azt hozta fel érvként, hogy a kormányzó rémisztően horkol, ő pedig indiszponált a mal-de-mer miatt. Valójában nyughatatlan volt és unatkozott a kabinjában, ahová hetek óta be volt zárva, mint egy ketrecbe. Tele volt fiatalos energiával, és olyan vágyak égették, amiket a kövér öregember nem tudott csillapítani. Zelda kezét fogva kilépett a keskeny hátsó erkélyre. Ez az erkély csakis magáncélokat szolgált, faragott puttók és angyalok díszítették, s a hajó farán lévén, takarva volt a legénység közönséges szemei elől. Napsütéses, varázslattól káprázó reggel volt, s ahogy tüdejét teleszívta a tenger sós levegőjével, érezte, hogy teste minden izma és idegszála megremeg az élet lüktetésétől. A szél habos tollakat sodort le a hosszú, kék hullámok fodráról és arany hajfürtjeivel játszott Szerelmes ujjakkal simogatta a mellét és hasát borító selymet. Nyújtózkodott egy nagyot, és kéjesen meggörbítette hátát, mint egy elegáns arany macska. Ekkor látta meg a másik hajót. Sokkal kisebb volt, mint a galleon, de tetszetős vonalai voltak. Az árbocok csúcsán lobogó színes zászlók kontrasztjaként ragyogtak a fehér vitorlák. A hajó elég közel volt ahhoz, hogy Katinka ki tudja venni annak a néhány embernek az alakját, akik az árbocokon és köteleken dolgoztak. Integetve üdvözölték, és Katinka észrevette, hogy némelyek közülük csak egy kis köténykét viselnek. Kihajolt a korláton, és meredten bámult. Férje megkövetelte, hogy a galleon személyzete szigorúan betartsa az öltözködésre vonatkozó szabályokat, amikor Katinka a fedélzeten tartózkodott, ezért kápráztatták el annyira ennek a furcsa hajónak a tengerészei. Karját keresztbe fonva keblén, két mellét megszorította kezével, és érezte, hogy csecsbimbói megkeményednek és eltömődnek. Férfit akart. Égett a vágytól egy férfi iránt, mindegy, hogy milyen, csak fiatal legyen, kemény és őrülten akarja. Olyan, mint azok, akiket Amszterdamban ismert, mielőtt még apja rájött volna, hogy bolondul a kemény játékért, és elküldte az Indiákra, egy biztonságos öreg férjhez, aki magas pozícióval és még magasabb kilátásokkal bírt a Társaságnál. Petrus Jacobus van der Veldére esett a választása, akit most, hogy Katinka férje volt, biztosítottak arról, hogy a következő üresedéskor ő foglal helyet a Társaság igazgatótanácsában, ahol a Zeventien panteonjának tagja lesz. – Gyere be, Lieveling! – huzigálta Zelda a köntöse ujját. – Téged bámulnak azok a gazemberek. Katinka lerázta magáról Zelda kezét, noha igaz volt, amit mondott. Felismerték, hogy nő. Még ebből a távolságból is szinte tapintható izgalomba

jöttek. Vad bohóckodásba kezdtek, az egyik bekötözött alak a hajóorrban két marokra fogta ágyékát, és csípőjét obszcén módon, ritmikusan előrelökte. – Undorító! Gyere be! – mondta Zelma. – A kormányzó magánkívül lesz, ha meglátja, mit művel ez az állat. – Inkább amiatt lehetne magánkívül, hogy ő nem tud ilyen fürgén – felelte Katinka angyali ártatlansággal. Összeszorította combját, hogy jobban élvezze a hajlatát elöntő nedves meleget. A karavella mostanra már sokkal közelebb került, és látta, hogy amit a matróz mutogat neki, akkora, hogy kibuggyan a markából. Katinka rózsaszín nyelve csücske ajkához tapadt. – Kisasszony, kérem! – Mindjárt – habozott egy kicsit. – Igazad van, Zelda. Tényleg szórakoztat. – Egyik fehér kezét felemelve visszaintegetett a másik hajónak. Abban a pillanatban az emberek megkettőzték erőfeszítéseiket, hogy magukra vonják figyelmét. – Ez annyira alantas – nyöszörgött Zelda. – De szórakoztató. Soha nem látjuk többé ezeket az alakokat, és olyan unalmas mindig méltóságosnak lenni. – Még jobban kihajolt az erkély korlátján, és hagyta, hogy köntöse szétnyíljon. Ebben a pillanatban dörömbölni kezdtek férje kabinjának ajtaján. Katinka minden további unszolás nélkül beszaladt az erkélyről, odarohant az ágyához, rávetette magát, és állig magára húzta a szaténtakarót, aztán intett Zeldának a fejével, aki felemelte a reteszt, és ügyetlenül meghajolt, mikor a kormányzó berontott. Tudomást sem vett róla, előreugró hasán övével összefogta köpenyét, és odakacsázott Katinka ágyához. Paróka nélkül ritkás ezüstös sörte borította koponyáját. – Kedvesem, elég jól érzi magát ahhoz, hogy fel tudjon kelni? A kapitány üzent. Azt szeretné, ha felöltöznénk és készenlétben állnánk. Egy furcsa hajó van a vízen, ami gyanúsan viselkedik. Katinka elnyomott magában egy mosolyt, mikor a furcsa tengerészek gyanús viselkedésére gondolt. Inkább bátor, de szánalomra méltó képet vágott: – Szétpattan a fejem és a gyomrom… – Szegénykém – hajolt fölé Petrus van de Velde, a Jóreménység-fok jövendő kormányzója. Még ezen a hűvös reggelen is csorgott róla a veríték és bűzlött a tegnap esti vacsora szagától: jávai hal curryvel, fokhagyma és savanykás rum bűze keveredett leheletében. Ezúttal valóban émelyegni kezdett Katinka gyomra, de kötelességtudóan odanyomta a pofácskáját. – Lehet, hogy van annyi erőm, hogy fölálljak –

suttogta – ha a kapitány parancsolja. Zelda odarohant az ágyhoz és segített neki felülni, aztán felállni, és derekát átölelve a kabin sarkában álló kínai paraván mögé vezette. Férje, aki a szemben lévő padon telepedett le, a festett selyemparaván mögül csak néha pillantott meg valamit hófehér bőréből, hiába nyújtogatta fejét, hogy többet lásson. – Még mennyi ideig kell tartani ennek a szörnyű utazásnak? – panaszkodott Katinka. – A kapitány biztosított afelől, hogyha ez a szél kitart, tíz nap múlva horgonyt vethetünk az Asztal-öbölben. – Az Úr adja, hogy kibírjam olyan sokáig! – Meghívott, hogy vacsorázzunk együtt ma este a tisztjeivel – felelte a kormányzó. – Kár, de küldök neki egy üzenetet, hogy ön, kedvesem, indiszponált. Katinka kidugta fejét és vállát a paraván mögül. – Csak nem tesz ilyet! – csattant fel. Fehér, kerek, sima melle zihált az izgalomtól. Az egyik tiszt nem is kicsit érdekelte. Cornelius Schreudernek hívták, és ő is, mint a férje, úton volt a Jóreménység-fok felé, ahol állomáshelye várta. Őt nevezték ki annak a településnek a katonai parancsnokává, aminek Petrus van de Velde lesz a kormányzója. Pödrött bajszot és divatos van Dyck szakállt viselt, és valahányszor felmentek a fedélzetre, finoman meghajolt előtte. Jó alakú lába volt, sötét szeme olyan fényesen csillogott, mint a sasé, és ha csak ránézett, Katinka libabőrös lett tőle. Többet olvasott ki tekintetéből, mint a pozíciója iránti tiszteletet, s igen kielégítően reagált azokra a ravasz pillantásokra, amiket hosszú szempillái alól vetett rá. Mikor elérik a Fokot, férje beosztottja lesz majd. Így az övé is – és Katinka bizonyos volt abban, hogy a fiatalember képes lesz megtörni ennek az isten háta mögötti településnek az egyhangúságát, ami az elkövetkező három évben az otthona lesz. – Úgy értem – váltott gyorsan hangnemet hogy nem lenne udvarias a részünkről visszautasítani a kapitány vendégszeretetét, nemde? – De a maga egészsége fontosabb – tiltakozott a kormányzó. – Majd összeszedem magam. – Zelda egyik alsószoknyát a másik után adta rá felülről, összesen ötöt, tele szalagokkal. Katinka előjött a paraván mögül és felemelte a karját. Zelda feladta rá kék selyemruháját, aztán lehúzta az alsószoknyákra. Letérdelt, egyik oldalon gondosan felhajtotta a szoknyát, hogy kilátszódjanak az alsószoknyák és a fehér selyemharisnyába bújtatott karcsú bokácskák. Ez volt a legújabb divat. A

kormányzó átszellemülten bámulta. Bárcsak más testrészeid lennének akkorák, mint a gülü szemed, gondolta magában Katinka megvetően, és a hosszú tükör felé fordulva egy piruettet adott elő. Aztán felsikoltott és két karját összefonta mellén, mert közvetlen a fejük felett a fedélzeten hirtelen fülsiketítő robajjal eldördült egy ágyú. A kormányzó legalább olyan élesen felsikoltott, és levetette magát a padról a fedélzetet borító keletiszőnyegekre.

D

e Standvastigheid! Sir Francis Courteney a távcsövén keresztül olvasta le a galleon nevét, ami a magas építésű, aranyozott, faragott hajótükörre volt írva. Az Elszántság. Leengedte a távcsövet és horkantott egyet: Na, ezt hamarosan próbára tesszük! Még be se fejezte a mondatot, mikor a másik hajó felső fedélzetéről egy hosszú, fényes füstcsík tört elő, és néhány másodperc múlva az ágyúdörgés hangja is elért hozzájuk a szélben. Fél kötélhossznyira az orruk előtt csapódott a tengerbe a súlyos golyó, magas, fehér szökőkutat fakasztva. Hallották, hogy a másik hajón sürgetően szólnak a dobok, és látták, hogy az alsó fedélzet ágyúnyílásai kitárulnak. Hosszú csövek néztek ki a hajótestből. – Csodálkozom, hogy ilyen sokáig tartott, míg figyelmeztető lövést adott – mondta Sir Francis lassú, vontatott hangon. Becsukta a távcsövet és felnézett a vitorlákra. – Ned mester, fordulunk, vigyen minket a tatja mögé! – A hamis zászlókkal éppen annyi időt nyertek, hogy sikerült kikerülniük a galleon félelmetes oldalágyú-sorának pusztító hatósugarából. Sir Francis a hajóácshoz fordult, aki fejszével a kezében állt a hajótat hátsó korlátjánál. – Vágja le! – adta ki a parancsot. A hajóács feje fölé emelte a fejszét és lecsapott vele. A fejsze beleállt a tölgyfa korlátba, a kötél akkora csattanással szakadt el, mint egy korbácsütés, és a Lady Edwina, fékjétől szabadulva, meglódult és megdőlt, ahogy Ned mester felvitte a szélre. Sir Francis inasa, Oliver, futva érkezett a vörös köpennyel és a tolldíszes

lovagi kalappal. Sir Francis gyorsan magára öltötte, aztán elbődült az árboccsúcs felé: – Le a Köztársaság zászlóival! Lássuk az angol lobogót! – A legénység vad ujjongásban tört ki, mikor az Unió zászlaja kibomlott a szélben. Az emberek úgy tódultak fel az alsó fedélzetről, mint feltúrt bolyból a hangyák, és a mellvédhez nyomultak, ahonnét ordítva szidalmazták a föléjük tornyosuló hatalmas hajót. A holland hajó fedélzetén és kötélzetén lázas tevékenység folyt. A galleon ágyúit megfordították, de így sem tudták elérni a karavellát, ami most már repült feléjük a szélben a holland hajó magas tatjának a takarásában. A gyorsan csökkenő távolságból hatalmas sortűz dördült, de a lövedékek nagy része több száz méterrel mellé ment vagy magasan elszállt a fejük felett. Sir Francis lekapta fejét, mikor egy lövedék okozta légnyomás levitte fejéről a kalapot és elröpítette a szélben. Hat lábbal a feje felett, mintha csoda történt volna, egy szép kerek lyuk keletkezett a vitorlán. Arcából elsöpörte hosszú haját és végignézett a galleonon. A tatfedélzeten a holland tisztek kis csoportja teljesen zavarodottnak látszott. Többen ingujjban voltak, és olyan is volt köztük, aki menet közben gyömöszölte hálóingét a nadrágjába, ahogy feljött a fedélzetre. A nyüzsgésben egy tiszten akadt meg a szeme: a magas, acélsisakos, van Dyck szakállas férfi egy csapat muskétást sorakoztatott épp fel az élőfedélzeten. Arany ezredesi vállrojtot hordott, s abból, ahogy parancsokat osztogatott és amilyen gyorsan engedelmeskedtek neki, olyan embernek tűnt, mint akire jó lesz odafigyelni, mert veszélyes ellenfélnek bizonyulhat. A muskétával felszerelt emberek, parancsának engedelmeskedve, hátrafutottak a fedélzeten. Ezt a gyilkos fegyvert a hajóra felkapaszkodni készülő ellenfél visszaszorítására használtak. A galleon hátsó korlátján olyan rések voltak kiképezve, amikbe pontosan beleillett a puska tüskéje. A tüskére feltámasztott fegyvert bármely irányba el lehetett forgatni, hogy célba vegyék vele a melléjük álló ellenséges hajó fedélzetét. Hal már látta, mekkora pusztítást tud okozni közelről ez a gyilkos fegyver, mikor a Heerlycke Nacht fedélzetére másztak fel. Ezek a fegyverek a galleon összes többi ütegénél nagyobb fenyegetést jelentettek. Megfordította a kis ágyút és ráfújt a kezében tartott kanócra. A holland muskétásoknak a fedélzetről a tatra vezető létrán kellett felmászniuk, ha a hátsó korláthoz akartak jutni. Hal célba vette a létra tetejét, mialatt a két hajó közti távolság rohamosan csökkent. A holland ezredes, karddal a kezében, elsőnek

volt fenn a létrán, aranyozott acélsisakja büszkén csillogott a napfényben. Hal hagyta, hadd fusson tovább a korlát felé, és várt, hogy emberei kövessék. Az első muskétás megbotlott a létra tetején és elterült a fedélzeten, estében elejtve a puskát. A nyomában érkezők egymásra tolultak mögötte, mert nem tudtak továbbmenni addig, míg össze nem szedi magát, hogy lábra álljon. Hal a kis ágyú durva célzószerkezetén át nézett le a kis embercsomóra. A serpenyőhöz nyomta a kanóc égő végét, és uralkodva magán, hogy ne kapja el a fejét, a célponton tartotta az ágyú csövét, miközben a puskapor fellángolt. Az ágyú nagyot lökött és eldördült, s mikor feltisztult a füst, Hal látta, hogy öt muskétást talált el. Hármat közülük szétszaggatott a robbanás ereje, s a többiek sikoltozva tocsogtak a vérben a fehér fedélzeten. Halnak a döbbenettől elakadt a lélegzete, mikor a szétroncsolt emberi testekre nézett. Eddig még soha nem ölt embert, gyomra felfordult a hirtelen rátörő hányingertől. Ez nem volt ugyanaz, mint szétlőni egy vizeshordót. Egy pillanatra azt hitte, elhányja magát. A holland ezredes a hátsó korláttól felnézett rá. Felemelte kardját, és hegyét Hal arca felé irányította. Valamit felkiabált, de a szél és a szűnni nem akaró ágyúdörgés elnyomta hangját. Hal mégis tudta, hogy halálos ellenséget szerzett magának. Ettől összeszedte magát. Nem volt idő arra, hagy újratöltse a kis ágyút: a fegyver megtette, amit várni lehetett tőle. Hal tudta, hogy ezzel az egyetlenegy lövéssel saját – embereik közül sokaknak az életét mentette meg. Sikerült elkapnia a holland muskétásokat, mielőtt még felállíthatták volna gyilkos fegyvereiket, hogy lekaszálják velük a támadókat. Tudta, hogy büszkének kellene lennie, de nem volt az. Félt a holland ezredestől. Hal a hosszú íj után nyúlt. Ki kellett húznia magát ahhoz, hogy meg tudja feszíteni. Az első nyílvesszővel az ezredest vette célba. Teljesen megfeszítette az íjat, de addigra már a holland elfordult tőle, hogy a lábon maradt muskétásoknak parancsokat osszon, hogyan helyezkedjenek el a hátsó korlátnál. Háttal állt Halnak. Hal a másodperc töredékéig kivárt a szél és a hajó mozgása miatt. Aztán eleresztette a nyilat, és szemével követte röptét, ami ívet írt le a szélben. Egy pillanatig azt hitte, hogy az ezredes széles hátába fog beleállni, de a szél eltérítette. A nyíl egy tenyérnyivel mellé ment, és remegve belefúródott a fedélzetbe. A holland újra felnézett, hegyes bajsza megvetően felkunkorodott. Meg se próbált fedezéket keresni, visszafordult az embereihez. Hal lázas izgalmában egy másik nyílvessző után nyúlt, de a két hajó ebben a

pillanatban egymásnak ütközött, amitől majdnem kirepült az árbockosárból. Recsegtek-ropogtak a gerendák, és a galleon tükrének erkélyei és ablakai ripityára törtek. Hal lenézett és észrevette Abolit a hajóorrban, a fekete kolosszus egy hosszú kötél végére kötött kampót forgatott a feje körül, aztán eleresztette. A kötél kígyózva tekeredett a kampó után. A vaskampó a tatfedélzetre esett, de mikor Aboli megrántotta, szilárdan beleakadt a hátsó korlátba. Az egyik holland matróz felkapott egy fejszét és odarohant, hogy levágja a kötelet. Hal az ajkáig húzta a másik nyílvessző tollát és eleresztette. Ezúttal hibátlanul becsülte fel a szelet, és a nyílhegy beleállt a matróz torkába, aki ledobta a fejszét, két kézzel megragadta a nyilat, hátratántorodott és összecsuklott. Aboli egy másik kampót kapott fel és az első után hajította a galleon korlátjára. A többi csónakkormányos is hasonlóan járt el. A két hajót másodperceken belül olyan sűrűn fonta egymásba a kenderkóc kötelek pókhálója, hogy hiába próbálta a galleon legénysége karddal és bárddal levagdosni őket. A Lady Edwina csatakígyói hallgattak. Sir Francis akkorra tartogatta a sortüzet, amikor arra a legnagyobb szükség van. A golyó nem sokat ártott a galleon masszív palánkjának, és különben sem szerette volna tönkretenni a zsákmányt. Most viszont, hogy a két hajó összekapcsolódott, elérkezett az idő. – Tüzérek! – villantotta meg kardját Sir Francis a feje felett, hogy magára irányítsa a figyelmet A tüzérek füstölgő kanóccal a kezükben az ágyúk mellett álltak és a parancsnokot figyelték. – Most! – bődült el és lesújtott kardjával. A csatakígyósor egyetlen pokoli kórusban dördült el. Az ágyútorkok a galleon tatjához voltak szorulva, a faragott, festett, aranyozott fa hatalmas füstfelhőbe borulva ripityára tört. Fehér fadarabok és festett üvegszilánkok repültek szanaszét. Ez volt a jel. A robajban nem lehetett egyetlen parancsszót sem hallani, és az egymásba kapaszkodott két hajó körül gomolygó sűrű ködben a kézmozdulatokat sem lehetett látni, de a füstből vad csatakiáltás harsant, és a Lady Edwina legénysége feltódult a galleon fedélzetére. … Falkaként szállták meg a fedélzetet a hajótükör erkélyén át, mint vadászmenyétek a nyúlüreget. Olyan fürgén másztak, mint a majmok, s a gomolygó füstfelhőtől takarva elárasztották az ágyúpalánkokat. Sokan a Lady Edwina vitorlarúdjain végigfutva ugrottak le a galleon fedélzetére. – Franky és Szent György! – Halhoz fölhallatszott csatakiáltásuk. Az árbockosárból mindössze három-négy lövést látott, amit a holland muskétások

adtak le, mielőtt lekaszabolták volna őket. Az utánuk jövők ellenállás nélkül jutottak fel a galleon tatjára. Látta, hogy apja is átszáll a másik hajóra: olyan gyorsan és fürgén mozgott, mintha a koránál sokkal fiatalabb lett volna. Aboli lenyúlt, hogy átsegítse a galleon korlátján. A magas, vörös turbános fekete és a tollas kalpagot, sok csatát látott, acél mellvértet és lobogó köpenyt viselő lovag egymásba kapaszkodva huppantak le a másik oldalon. – Franky és Szent György! – harsant fel újra a csatakiáltás, amikor az emberek meglátták kapitányukat a csata sűrűjében és egy emberként követték, csörrenő, csapkodó kardjukkal mindenkit lesöpörve a tatról. A holland ezredes megpróbálta összegyűjteni néhány megmaradt emberét, de kíméletlenül visszaverték őket. Egymáson átbukfencezve gurultak le a tatfedélzetre. Aboli és Sir Francis követte őket, nyomukban a többiekkel, akik úgy viselkedtek, mint egy kutyafalka, amelyik szagot kapott. Itt már keményebb ellenállasba ütköztek. A galleon kapitánya a főárboc alatt sorakoztatta fel embereit a fedélzeten. A Lady Edwina embereit muskétások közelről leadott sortüze fogadta, aztán kivont karddal rájuk rontottak a hollandok. A galleon valamennyi fedélzetét egymással harcoló embertömeg árasztotta el. Bár Hal újratöltötte a kis ágyút, nem talált magának célpontot. Annyira összegabalyodott egymással barát és ellenség, hogy csak tehetetlenül nézhette, hogyan hullámzik ide-oda a harc odalent a nyitott fedélzeten. Percek alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a Lady Edwina legénységével szemben súlyos számbeli fölényt élveznek a hollandok. Sir Francisnek nem voltak tartalékai – Halon kívül egy teremtett lelket sem hagyott a karavellán. Minden embert bevetett, mert csakis a meglepetésben és az első támadás mindent elsöprő erejében reménykedhetett. Huszonnégy embere mérföldekre volt a tengeren a két naszádban, s így nem tudtak részt venni a küzdelemben. Rettenetesen nagy szükség lett volna rájuk most, de mikor Hal megpróbálta megkeresni őket, látta, hogy a kis felderítő csónakok még mindig nagyon távol vannak. Mindkettő kibontott gaff nagyvitorlával haladt, de a délkeleti széllel és a nagy bukóhullámokkal szemben csak nagyon lassan haladtak. Mire elérik a két csatadúlta hajót, az ütközet már eldől. Újra a galleon fedélzetére fordította tekintetét és elkeseredetten vette tudomásul, hogy ellenük fordult a kocka. Apját és Abolit visszaszorították a tat felé. A holland ezredes vezette az ellentámadást. Bőgött, mint egy megsebzett bika, és személyes példájával lelkesítette embereit. A támadó csapat hátsó soraiból elszakadt egy kis csoport a Lady Edwina

emberei közül, akik eddig elhúzódtak a küzdelem elől. Sam Bowles, egy sunyi képű ember vezette őket, a legénység prókátora, akinek egyetlen adottsága az volt, hogy nyelvével képes volt elégedetlenséget és megosztottságot szítani az emberek között. Sam Bowles felszáguldott a galleon tatjára, és a korláton átvetve magát leugrott a Lady Edwina fedélzetére: Négy társa követte példáját. Az egymáshoz kötött két hajó nehézkesen megfordult a szélben úgy, hogy most a Lady Edwina volt az, amelyik feszítette a két hajót összekötő köteleket. Az öt pánikba esett és iszonyatosan beijedt dezertőr fejszével és karddal esett neki a köteleknek. Minden kötél nagy csattanással szakadt el, ami azonnal feljutott Halhoz az árbockosárba. – Abbahagyni! – üvöltött le, de az emberek fel sem emelték tekintetüket, csak folytatták csalárd mesterkedésüket. – Apa! – kiáltott át kétségbeesetten a másik hajóra. – Gyere vissza! Ott rekedsz! Vissza! De hangja nem tudta túlharsogni a szelet és a csatazajt, Apja épp három hollanddal viaskodott és teljes figyelmét lekötötte a harc. Hal látta, amint kardjával kivéd egy vágást és csillogó pengével visszavág. Egyik támadója megbicsaklott és a karjához kapott, ingujját hirtelen elöntötte a vér. Ebben a pillanatban egy reccsenéssel eleresztett az utolsó kötél is, és a Lady Edwina szabad volt. Orra gyorsan eltávolodott a másik hajótól, vitorlái szelet fogtak, és megindult, magára hagyva a galleont, aminek csapkodtak a vitorlái, és igencsak otromba módon lassan hátrafelé sodródott. Hal leereszkedett a csarnakokon, tenyerét felsértette a kötél, amin csúszott lefelé. Olyan nagyot dobbant, amikor leért, hogy foga összekoccant és végighemperedett a fedélzeten. Egy pillanat alatt talpra szökkent és kétségbeesetten körülnézett. A galleon már egy kötélhossznyira volt tőlük a kék hullámok hátán, s a szélben egyre kevésbé lehetett hallani a csatazajt. Aztán a saját tatja felé nézett, és észrevette, hogy Sam Bowles a kormány felé rohan. A vízleeresztőben egy halott tengerész hevert, akit egy holland muskétás terített le. Muskétája ott feküdt mellette elsütetlenül, a kanóc még mindig a závárzatban sistergett. Hal felkapta a puskát, és a fedélzeten végigrohanva megpróbált Sam Bowles elébe kerülni. Vagy egy tucat lépéssel hamarabb ért oda a kormányrúdhoz, megfordult és a másik gyomrának nyomta puskacsövet. – Vissza, te mocskos disznó! Ha nem engedelmeskedsz, kiontom a rohadt beledet a fedélzetre, te áruló! Sam összegörnyedt, négy társa megtorpant mögötte. Sápadtan, még mindig

páni félelemmel az arcukon meredtek Halra. – Nem hagyhatjátok magukra társaitokat! Visszamegyünk! – kiabált Hal. Szeme zölden izzott a dühtől és az apja és Aboli iránt érzett aggodalmától. Körbejáratta rajtuk a puska csövét, a kanóc füstje feje körül lebegett. Mutatóujját a ravaszon tartotta. Tekintetéből ítélve a dezertőröknek nem lehetett kétsége afelől, hogy mindenre el van szánva, így visszahátráltak a fedélzeten. Hal megragadta a kormányrudat és átfordította. A hajó megremegett a lába alatt, ahogy átvette felette az uralmat. Visszanézett a galleonra, és elcsüggedve látta, hogy széllel szemben ilyen vitorlaállással soha nem lesz képes visszavinni a Lady Edwinát. Sebesen szálltak a szélben, egyre távolodva onnan, ahol apja és Aboli az életükért küzdöttek. Bowles és bandája ebben a pillanatban ismerte fel, hogy milyen szorult helyzetbe került. – Senki sem megy vissza, Henry ifjúúr, és semmit sem tehet – röhögte el magát Sam diadalmasan. – Irányt kellene változtatni ahhoz, hogy vissza tudjon menni az apucikájához, és egyikünk sem lesz oly szíves a maga kedvedért felmenni a vitorlarudakra. Ugye, fiúk? Meg van kötve a keze. Hal reménytelenül körülnézett. Aztán hirtelen eltökélten összeszorította fogsorát. Sam észrevette a változást, és ő is megfordult, hogy megnézze, mi okozta. Az ő arckifejezése viszont az aggodalomtól esett össze, mikor meglátta, hogy a fegyveres katonákkal teli naszád alig másfél mérföldnyire van tőlük. – Kapjuk el, fiúk! – buzdította társait. – Csak egy golyó van a muskétában, utána már a miénk! – Egy golyó meg a kardom! – ordított rá Hal, és rácsapott a csípőjén lógó kard markolatára. – Isten az atyám, legalább hármat magammal viszek odaátra és dicső módon halok meg! – Együtt! – nyöszörgött Sam. – Nem lesz ideje arra, hogy kirántsa a kardot a hüvelyéből. – Gyerünk! Tessék! – kiáltott Hal. – Gyertek csak! Én kérlek, hadd lássam, milyen rohadtak a beleitek, ti gyávák! Valamennyien látták már gyakorolni ezt a fiatal vadmacskát, látták, hogy verekedett Abolival, és egyiküknek sem volt kedve elsőnek lenni. Morogtak és toporogtak, a kardjukkal babráltak és valahová a távolba néztek. – Na gyerünk, Sam Bowles! – hívta ki Hal. – Ahhoz elég gyors voltál, hogy elhagyjad a holland hajó fedélzetét. Most mutasd meg, milyen gyors vagy, ha nekem kell jönni! Sam megfeszítette izmait, aztán komoran és céltudatosan megindult, de mikor Hal egy pár centivel előbbre nyomta a muskéta csövét és célba vette a

hasát, sietve hátrahúzódott, és egyik társát próbálta maga elé tolni. – Menj neki, fiú! – hörögte. Hal a másik ember arcára célzott, de az illető kitépte magát Sam szorításából, és elbújt a mellette álló matróz mögé. Most már egészen közel volt hozzájuk a naszád – hallották a hajósok izgatott kiáltásait. Sam kétségbeesett. Hirtelen ész nélkül menekülni kezdett. Mint egy megijedt nyúl, lerohant a létrán és bebújt az alsó fedélközbe. A többiek pánikba esett csőcselékként követték példáját. Hal ledobta a muskétát a fedélzetre, és két kézzel megragadta a kormányrudat. Előrenézett a vízbe merülő és kiemelkedő hajóorr irányában, gondosan felmérte a helyzetet, aztán teljes erőből nekifeszült a kormányrúdnak és felvitte a szélbe a hajót. Megállt a szélben. A naszád már egész közel volt, látta már a Nagy Daniel Fishert a hajóorrban. Ő volt a Lady Edwina egyik legjobb csónakkormányosa. Nagy Daniel kapott az alkalmon és szélsebesen a Lady Edwina mellé fordult. A tengerészek felkapaszkodtak a hajóról lelógó köteleken, amiket Sam és társai levágtak, és felrajzoltak a karavella fedélzetére. – Daniel! – kiáltott oda Hal. – Meg akarom fordítani a hajót. Készüljetek fel a vitorlarudak átváltására! Visszamegyünk a csatába! Nagy Daniel szélesen elvigyorodott. Olyanok voltak a fogai, mint egy cápafogsor, az egyik letörött, a másik hiányzott. Embereivel a vitorlarúd-állító kötelekhez állt. Hal repesett az örömtói, tizenkét friss, tettre kész ember Veszélyes manőverre készült, ahelyett, hogy a szélen átfordulva vette volna fel az új útirányt, a szél előtt készült megfordulni. Ha rosszul számítja ki a manővert, elveszti a hajó árbocát, de ha sikerül, sok értékes percet nyer, és ennyivel is hamarabb jutnak vissza a galleonhoz. Hal határozott mozdulattal kitette a kormányt a szél alatti oldalra, s amíg a hajó hátulról kapta a szelet, félő volt, hogy teljes vitorlázattal perdül, de Daniel kiengedte a vitorlarúd kezelő köteleket, hogy lazítson a vásznakon. A vásznak mennydörgésszerű robajjal teltek meg széllel, és a hajó hirtelen már a másik csapáson haladt, hogy a szélre felmenve visszarepüljön az ütközet színhelyére. Daniel üdvrivalgásban tört ki és a levegőbe hajította sapkáját: A többiek is megéljenezték Halt, mert bátran és szakszerűen végrehajtott művelet volt. Hal nem nagyon nézett másra, mert arra összpontosította figyelmét, hogy élesen széllel szemben tartsa a Lady Edwinát, hogy visszajussanak a sodródó holland hajóhoz. Még nem érhetett véget a küzdelem, mert a távolból néha kiáltásokat és lövések hangját lehetett hallani. Aztán a szél alatt valami fehér folt villant fel. A másik naszád fehér gaff vitorlája. A legénység vadul integetett, hogy felhívják

magukra a figyelmet. Újabb tucat ember, aki harcra kész, gondolta. Érdemes felvenni őket? Újabb tizenkét éles kard? Egy ponttal leejtette a Lady Edwinát, és nyílegyenesen a kis naszád felé vette az irányt. Daniel már előkészítette a dobókötelet. Nem telt bele néhány másodperc, és a másik naszádból is özönlöttek föl az emberek a fedélzetre, míg a hajót magát a Lady Edwina mögött vontatták. – Daniel! – kiáltott oda neki Hal. – Szólj az embereknek, hogy maradjanak csendben! Nem lenne értelme figyelmeztetni a sajtfejűeket arra, hogy jövünk. – Rendben, Hal úrfi! Egy kis meglepetéssel szolgálunk nekik. – Szögezd le lécekkel a lejárókat. A raktérben gyávákat és árulókat viszünk rakományként. Maradjanak bezárva, Sir Francis majd eldönti, mi legyen velük. A Lady Edwina szép csendben a galleon öblös oldala alá került. Lehet, hogy a hollandokat annyira lekötötte a küzdelem, hogy nem vették észre a kurtított vitorlákkal érkező hajó közeledését, mindenesetre egyetlenegy fej sem nézett ki a palánkon, mikor a két hajó egymásnak verődött. Daniel és emberei kampókat hajítottak fel es pillanatok alatt megrohanták a nagy hajót. Hal csak egy pillanatot vesztett azzal, hogy az ütközésig kitolt kormányrudat lekösse, aztán végigrohant a fedélzeten és mászni kezdett felfelé egy kötélen. Nagy Daniel sarkában mászott, és egy kicsit megállt, mikor feljutott a galleon korlátjára. Egyik kezével a kötélbe kapaszkodva és két lábát megtámasztva a galleon palánkján, kihúzta a kardját a hüvelyéből és a foga közé fogta. Aztán egy lendülettel, csak egy pillanattál Daniel után, ő is átlendült a korláton. A friss csapat első sorában találta magát. Daniellel az egyik oldalán és jobb kezében a kardot tartva egy másodpercig körülnézett a fedélzeten. Már majdnem vége volt az ütközetnek. Csak másodpercek voltak hátra, mert apja emberei már kis csoportokban voltak szétszórva a fedélzeten, körülvéve holland tengerészekkel, az életükért küzdve. Az emberek fele már kidőlt, néhányan szemmel láthatóan meghaltak közülük. Egy testétől elválasztott fej vigyorgott Halra a vízlefolyóból, ahol ide-oda gurult a saját vérében. Hal iszonyodva ismerte fel a Lady Edwina szakácsát. Mások sebesülten vonszolták magukat, vonaglottak, ide-oda hemperegtek és nyögtek a fedélzeten. A deszkák csúszósak és fényesek voltak a vértől. Megint mások kimerülten ültek, lefegyverezve és lelkileg feladva a küzdelmet, fegyverüket eldobták, kezüket összekulcsolták a fejük felett és megadták magukat az ellenségnek. Páran még mindig küzdöttek. Sir Francis és Aboli a főárboc alatt állt és védekezett. Üvöltő, hadonászó, szurkáló hollandok vették körül őket. Apja,

eltekintve egy vágástól a bal karján, sértetlennek látszott – talán az acél mellvért óvta meg a komolyabb sérüléstől – és szokásos hévvel harcolt. Aboli ott állt mellette, hatalmasan és elpusztíthatatlanul. Saját nyelvén harci kiáltást hallatott, mikor meglátta Hal fejét a hajópalánk fölött. Halnak csak az az egy gondolata volt, hogy segítségükre kell sietnie. Előre indult. – Franky és Szent György! – ordította el magát teli tüdőből, és Nagy Daniel is átvette tőle a csatakiáltást, amint baloldalt futott mellette. Nyomukban a naszádok tengerészei törtek előre. Úgy üvöltöttek, mintha bolondokházából kiszabadult őrültek hordája lennének. A holland legénység ereje is szinte teljesen fogytán volt, egy tucat közülük a földön hevert, s a még harcolók közül is sokan meg voltak sebesülve. Hátranéztek, és vérszomjas angolok újabb falanxát látták feléjük rohanni. Teljes volt a meglepetés. A fáradt, verejtékben úszó arcokra döbbenet és elkeseredés íródott. Legtöbben közülük egyszerűen a földre dobták a fegyverüket, és ahogy azt minden megvert legénység tenni szokta, lerohantak, hogy elbújjanak a fedélzet alatt. Az erősebb lelkűek közül páran szembefordultak a támadókkal. Ezek voltak az előbb az árboc körül is, és a holland ezredes vezette őket. Hal csapatának csatakiáltásai azonban lelket öntöttek kimerült társaikba, akik újult erővel csatlakozták a támadókhoz. A hollandok körül voltak véve. Schreuder ezredes még ebben a kavarodásban és zűrzavarban is felismerte Halt. Sarkon fordult, hogy szembenézzen vele, és visszakézből a fejére célzott egy kardcsapást. Úgy állt a bajsza, mint az oroszláné: énekelt a penge a kezében. Csodával határos módon sértetlen maradt, és olyan frissnek és erősnek látszott, mint azok a tengerészek, akiket Hal vezetett ellene. Hal egy csuklómozdulattal kivédte a vágást és támadásba ment át. Az ezredes azért, hogy szemből védekezzen Hal támadásával szemben, hátat fordított Abolinak. Végzetes hiba volt. Mikor egy csellel kivédte Hal támadását és épp előrelépett volna, hogy rávesse magát, Aboli hátulról nekirontott. Hal azt hitte, hogy menten keresztülszúrja a gerincén át, de jobban ismerhette volna barátját. Aboli, mint mindenki más az egész hajón, tudta, mit ér a váltságdíj. Egy halott ellenség, még ha tiszt is az illető, nem egyéb, mint a hajó farvizében úszkáló cápáknak való rohadt hús. De egy fogoly aranyguldeneket ér. Aboli fordítva fogta meg kardját, és a kardmarkolat acélkosarával hátulról fejbe vágta az ezredest. A holland szeme tágra nyílt a döbbenettől, aztán lába összerogyott alatta és végigvágódott a fedélzeten. Az ezredes kidőlésével a galleon legénységének utolsó ellenállása is

megtört. Ledobták fegyvereiket, s a Lady Edwina legénységéből azok, akik korábban már megadták magukat, most talpra ugrottak, feledve sebeiket és kimerültségüket. Felkapták eldobott fegyvereiket és a megvert hollandokra fogták. Egy csomóba terelték őket és arra kényszerítették, hogy kezüket tarkójukon összekulcsolva, sorban leguggoljanak. Csapzottak és elesettek voltak. Aboli, mint egy nagy medve, átölelte Halt. – Mikor Sam Bowlesszal vitorlát bontottál, azt hittem, többé nem látlak – szuszogta. Sir Francis öles léptekkel közeledett fiához, átverekedve magát az éljenző tengerészek gyűrűjén. – Elhagytad az őrhelyedet az árboccsúcson – mordult rá Halra, miközben egy rongyot csavart körül a felsőkarján lévő seben és szájával megkötötte. – Apa – dadogta Hal. – Én azt hittem… – És ez egyszer igen jól hitted! – mondta Sir Francis, hirtelen megváltoztatva hangját. Csillogott a szeme. – A végén még harcost csinálunk belőled, ha nem felejted el, hogy a riposztnál felfelé kell tartani a kard hegyét. Ez a nagydarab sajtfejű – mondta, miközben lábujjával megbökte az ájult ezredest –, majdnem felnyársalt, mikor Aboli megkocogtatta a kobakját. – Sir Francis visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe. – A hajó még nem biztonságos. Az alsó fedélzeteken és a raktérben annyian vannak, mint a férgek. Ki kell őket hozni. Maradj Aboli mellett és mellettem! – Apa, megsebesültél! – ellenkezett Hal. – Igen, és még súlyosabb sebet is kaphattam volna, ha csak egy perccel később jössz vissza hozzánk. – Hadd lássam el a sebedet! – Ismerem azokat a trükköket, amiket Abolitól tanultál. Le akarod pisálni a saját apádat? – nevette el magát, és vállon veregette Halt. – Na, jó, később talán megteszem neked ezt a kis szívességet. – Megfordult és elordította magát, hogy az egész fedélzet hallja: – Nagy Daniel, menjen le az embereivel és kergesse ki a zugból azokat a sajtfejűeket, akik odabújtak! John mester, állítson őrséget a raktér fedelekhez. Senki ne kezdjen el fosztogatni! Becsületesen osztozkodunk! Ned mester, menjen a kormányhoz és vigye fel ezt a hajót a szélbe, még mielőtt az összes vitorla ronggyá szakad! Aztán a többiekre üvöltött: – Büszke vagyok magukra, gazemberek! Szép munka volt! Ötven aranyguineával a zsebükben mehetnék haza. De a plymouth-i lányok sem fogják úgy szeretni magukat, mint én! Az emberek, akiket a kétségbeesett küzdelem, a vereségtől és a haláltól való

félelem szorítása után érzett megkönnyebbülés hisztérikussá tett, ujjongásban törtek ki. – Gyere! – intett Sir Francis a fejével Abolinak és a taton lévő utas– és tiszti kabinokhoz vezető létra felé indult. Hal futva követte, ahogy végigment a fedélzeten. Aboli félig hátrafordulva rámordult. – Légy készen minden eshetőségre! Lent olyanok vannak, akik boldogan a bordáid közé böknek egy tőrt. Hal tudta, hová tart apja, mi a legfontosabb számára. A holland kapitány térképeit, hajónaplóját és útvonal feljegyzéseit akarta megszerezni. Ezek sokkal értékesebbek voltak számára, mint az illatos fűszerek, a nemesfémek és a csillogó ékszerek, amiket a galleon szállított. Ha ezeket a dokumentumokat meg tudná szerezni, az Indiák valamennyi holland kikötőjének és erődjének a kulcsa a kezében lenne. Elolvashatná a fűszerszállító konvojok hajózási parancsait és rakományjegyzékét. Neki ezek tízezer fontot is megértek aranyban. Sir Francis lerobogott a létrán és megpróbálta kinyitni az első ajtót, amit látott, de belülről zárva volt. Hátralépett, aztán nekirontott. Reptében úgy berúgta az ajtót, hogy kiszakadt keretéből, A galleon kapitánya íróasztala fölé hajolt. Sörtehaja volt, nem viselt parókát, ruhája át volt izzadva. Elkeseredetten fölnézett. Az arcán lévő vágásból vér csepegett széles ujjú, zölddel szegett, divatos selyemingére. A kapitány Sir Francist meglátva megdermedt és abbahagyta, amit csinált. A hajókönyveket gyömöszölte egy súlyos vászonzsákba, most azonban felkapta a zsákot és az ablakhoz rohant. Az ablakkeretet és az üveget szétlőtték a Lady Edwina ágyúi, amitől az ablak helye üresen tátongott: a párkány alatt kavarogtak a hullámok. A holland kapitány felemelte a zsákot, hogy kihajítsa a nyíláson keresztül, de Sir Francis elkapta felemelt karját, és visszarepítette a kapitányt az ágyára. Aboli elkapta a zsákot, miközben Sir Francis udvariasan meghajolt. – Beszél angolul?– kérdezte. – Nem angol – vakkantott vissza a kapitány, mire Sir Francis simán átváltott hollandra. Mint a Rend Hajózó Lovagja, a legtöbb nagy hajósnemzet nyelvét ismernie kellett. Tudott franciául, spanyolul, portugálul és hollandul – Ön a foglyom, Mijnheer. Hogy hívják? – Limberger, első osztályú kapitány, a VOC szolgálatában, ön, pedig, Mijnheer, egy kalóz! – vágott vissza a kapitány. – Téved, uram. Engedélyem van II. Károly király őfelségétől. Az ön hajója mostantól fogva hadizsákmány. – Hamis zászlót vont fel – monda vádlóan a holland.

Sir Francis fanyarul elmosolyodott. – Jogos hadicsel – mondta, majd kezével elhessegette a gondolatot és így folytatta: – Mijnheer, ön bátor ember, de a csatának vége. Ha szavát adja, nagyrabecsült vendégemnek tekintem. Amint kifizetik önért a váltságdíjat, máris szabad. A kapitány selyem ingujjával letörölte a vért és az izzadságot az arcáról és lemondó arckifejezést öltött. Felállt és kardját a markolatával kifele átadta Sir Francisnek. – Szavamat adom, uram. Nem fogok megszökni. – És az embereit sem fogja ellenállásra biztatni? – tette hozzá Sir Francis, mintha súgna neki. A kapitány kurtán biccentett. – Beleegyezek. – Mijnheer, szükségem van az ön kabinjára, de kényelmes szállásról gondoskodom önnek. – Sir Francis izgatottan a vászonzsák felé fordította figyelmét és az asztalra öntötte tartalmát. Hal tudta, hogy ettől kezdve apja elmerül az olvasmányaiban, és Abolira nézett, aki az ajtóban őrködött. A néger fejmozdulattal jelezte, hogy megadja az engedélyt, mire Hal kisurrant a kabinból. Apja észre sem vette, hogy eltűnt. Karddal a kezében óvatosan ment végig a keskeny folyosón. A többi fedélzetről idehallatszott a kiabálás és a fegyvercsörgés, ahogy a Lady Edwina tengerészei kizavarták a legyőzött hollandokat a nyitott fedélzetre. Az első ajtó, amit megpróbált kinyitni, zárva volt. Egy kicsit habozott, aztán apja iménti példáját követte, Az ajtó az első próbálkozásnak ellenállt, mire hátrált pár lépést és újra nekirontott. Ezúttal engedett, és Hal berepült a kabinba, elveszítette az egyensúlyát és megcsúszott a padlót takaró pompás perzsaszőnyegen. Elterült a hatalmas ágyon, ami a fél kabint betölteni látszott. Ahogy felült és körbenézve megpillantotta azt a pompát, ami körülvette, orrát megütötte egy minden fűszernél bódítóbb illat: egy elkényeztetett hölgy budoárjának az illata, ami nemcsak az illatszerész művészi tudásáról tanúskodó növényi olajok aromájából állt össze, hanem egy egészséges, fiatal nő testének, bőrének és hajának finomabb illatait is tartalmazta. Annyira finom, olyan megindító volt ez az illat, hogy Hal lába egészen elgyengült, mikor megpróbált felállni. Vadul szippantotta magába a bódító aromát. Ilyen pazar illatot még életében nem szagolt. Karddal a kezében körülnézett a kabinban, de csak homályosan jutott el a tudatáig a sok gazdag kárpit, az édes csemegékkel, gyümölcsökkel és illatos virágokkal teli ezüsttál. A kabinfalhoz támaszkodó öltözőasztal tele volt metszett kozmetikumos és kölnis üveggel, amiken trébelt ezüstdugók és

kupakok voltak. Odament az öltözőasztalhoz. Az üvegcsék mellett egy ezüstözött kefekészlet és egy teknősbékaszaru fésű volt kikészítve. A fésű fogai közé beakadt egy hajszál, ami olyan hosszú volt, mint a karja, és olyan finom, mint egy selyemszál. Hal az arcához emelte a fésűt, mintha valami szerit ereklye lenne. Újra érezte a bódító illatot, azt a szédítő nőszagot. Ujja köré csavarta a hajszálat, kiszabadította a fésű fogai közül, aztán nagy gondosan és illő tisztelettel bedugta piszkos, izzadságtól bűzlő inge zsebébe. Ebben a pillanatban a kabin egyik végében álló csiricsáré kínai paraván mögül halk, de panaszos sírást hallott. – Ki van ott? – kérdezte Hal, támadásra készen. – Gyere ki onnan, ha nem akarod, hogy keresztülszúrjalak! Újra felsírt valaki, most már hangosabban, mint az előbb. – Minden szentre mondom, hogy nem tréfálok! – indult el Hal a paraván felé. Rácsapott a válaszfalra és végigvágott egy festett táblán. A kardvágás erejétől a tábla leesett a fedélzetre. Valaki rémülten felsikoltott. Hal elakadt lélegzettel bámulta a csodálatos teremtményt, aki a szoba sarkában kuporgott a földön. Arcát két kezébe temette, de a fedélzetre hulló fényes haj úgy csillogott, mint a frissen vert arany escudo, s a szétterülő szoknya olyan kék volt, mint a fecske szárnya. – Kérem, hölgyem! – suttogta Hal. – Nem akarom bántani, Kérem, ne sírjon! – Szavai hatástalanok maradtak. Nyilvánvaló volt, hogy nem értették meg, mire egy pillantnyi ötlet hatása alatt latinul kezdett beszélni. – Nem kell félnie! Biztonságban van. Nem fogom bántani. A fényes fej felemelkedett. Megértette. Hal az arcába nézett, s olyan érzése támadt, mintha kartáccsal mellbe lőtték volna. Olyan erős fájdalmat érzett, hogy hangosan felsóhajtott. Almában sem tudta elképzelni, hogy ilyen szépség egyáltalán létezhet. – Könyörüljön! – suttogta a nő latinul. – Kérem, ne bántson! – Szeméből patakokban folyt a könny, de a könnyektől csak még nagyobbnak látszott és még feltűnőbb volt sugárzó ibolyakék színe. Orcája olyan fehér volt, mint az áttetsző alabástrom, s a könnycseppek úgy csillogtak rajta, mint az igazgyöngy. – Maga gyönyörű! – mondta Hal, még mindig latinul. Hangja olyan rekedt és gyötrelmes volt, mintha kínpadon volna. Lélegzete elakadt. Olyan érzések gyötörték, amiknek még a létezéséről sem álmodott eddig. Szerette volna megvédeni és dédelgetni ezt a nőt, szerette volna örökre megtartani magának,

hogy szeresse és imádja. A lovagiasság valamennyi szava, amiket eddig, amíg nem nézett rá erre a nőre, csak elolvasott és kimondott, de soha nem értett igazán, a nyelvére tolult és ki akart törni belőle, de csak állt és bámult. Aztán háta mögül egy másik halk hangra figyelt fel. Gyorsan megfordult, kardjával harcra készen. A hatalmas ágyról lelógó szaténtakaró alól egy disznóra emlékeztető alak mászott elő. Olyan hájas volt a háta és a hasa, hogy minden mozdulatra megremegett. A tarkójáról is lógott és álla alatt lötyögött a háj. – Adja meg magát! – üvöltött rá Hal, és kardja hegyével megbökte a kövér alakot. A kormányzó volt, aki élesen felsikoltott és a fedélzetre zuhant. Úgy hentergett, mint egy kutyakölyök. – Ne öljön meg, kérem! Gazdag vagyok – zokogta ő is latinul. – Akármennyi váltságdíjat meg tudok fizetni. – Felkelni! – bökte meg újra Hal, de Petrus van de Veldének csak annyi ereje és bátorsága volt, hogy feltérdeljen. Ott térdelt pityeregve. – Ki maga? – A Jóreménység-fok kormányzója vagyok, a hölgy pedig a feleségem. Ezek voltak a legszörnyűbb szavak, amiket Hal életében hallott. Torkán akadt a szó, úgy nézte a kövér embert. Az a csodálatos hölgy, akit az életénél is jobban szeretett, már férjnél van – ráadásul ez a groteszk, nevetséges alak a férje, aki itt térdepel előtte. – Az apósom a Társaság igazgatója, ő az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb kereskedő Amszterdamban. Fizetni fog – akármennyit hajlandó lesz fizetni. Kérem, ne öljön meg minket! Ezeknek a szavaknak nem sok értelme volt Hal számára. Szíve összetört. Pillanatok alatt lelke a vad szárnyalásból lezuhant az emberi lélek legmélyebb fenekére, a szárnyaló szerelemből a rászakadó elkeseredésbe. A kormányzó szavai annál többet jelentettek Sir Francis Courteneynek, aki ekkorra már Abolival a háta mögött a kabin bejáratában állt. – Nyugodjon meg, kérem, kormányzó úr! Ön és a felesége biztonságban érezheti magát. Azonnal intézkedem az önök váltságdíja felől! Levette tollas lovagi kalpagját és térdét megroggyantotta Katinka előtt. Még ő sem volt teljesen védett a nő szépsége ellen. – Megengedi, hölgyem, hogy bemutatkozzam? Francis Courteney kapitány, az ön szolgálatára. Kérem, szedje össze magát! Lekötelezne, ha megosztaná velem társaságába fedélzeten, amikor négyet kongatnak – azaz egy óra múlva. Szeretnék szemlét tartani.

indkét hajó vitorlával haladt. A kis karavella csak szárny– és csúcsvitorlával, a nagy galleon nagyvitorlákkal. Szorosan egymás mellett hajóztak: északkeleti irányban eltávolodtak a Foktól, és az afrikai szárazföld keleti nyúlványai felé vették az irányt. Sir Francis atyáskodva nézett le a galleon középső fedélzetén álló embereire. – Ötven guineát ajánlottam fél maguknak díjként – mondta, mire az emberek vad éljenzésben törtek ki. Többen mozdulni sem bírtak a sérüléseik miatt. Öt embert szalmazsákra fektettek a korlát mellé, akik a vérveszteség miatt annyira gyöngék voltak, hogy állni se bírtak, de nem akartak kimaradni ebből a ceremóniából. A halottakat már vászonzsákokba varrták: mindegyik lábához egy holland ágyúgolyót tettek és egymás mellé fektették őket a hajóorrban. Tizenhat angol és negyvenkét holland, akik a halál fegyverszünetében bajtársakká váltak. De az életben maradottak pillanatnyilag nem gondoltak rájuk. Sir Francis felemelte az egyik kezét. Elhallgattak és előrenyomultak, hogy egyetlen szaváról se maradjanak le. – Hazudtam maguknak – folytatta. Hitetlenkedő, döbbent csend kísérte szavait, aztán zúgolódni kezdtek. – Az utolsó emberig valamennyien… – hatásszünetet tartott – … a mai munka ellenértékeként, kettőszáz fonttal tekinthetik gazdagabbnak magukat. Dermedt csend volt, nem akarták elhinni, amit hallottak, de aztán örömük nem ismert határt. Ugrabugráltak, üvöltöttek, egymást derékon ragadva táncoltak fékeveszetten. Még a sebesültek is felültek és kurjongattak örömükben. Sir Francis egy darabig jóindulatúan nézte embereit, ahogy kifejezést adnak kitörő örömüknek. Aztán feje felett meglengetett egy papírköteget, amitől mindenki elcsendesedett. – A kezemben tartom a hajó rakománylevelének a kivonatát. – Halljuk!– kérlelték. A felolvasás csaknem fél óráig tartott, beszámítva a hollandról angolra történő fordítás idejét is. Kokcsinella és bors, vanília és sáfrány, szegfűszeg és

M

kardamom – összesen negyvenkét tonna összsúlyban. A matrózok tisztában voltak vele, hogy súlyban és árban ezek a festőanyagok és fűszerek annyit érnek, mint az ezüst. Rekedtre kiabálták a torkukat. Sir Francis megkérdezte tőlük: -Fárasztom magukat ezzel a véget nem érő felsorolással? Elég volt? – Nem! – üvöltötték egyszerre. – Folytassa! – Szóval, van néhány öl fa a raktérben, balu, tik és egyéb, amit az Egyenlítőtől északra még nem láttak. Több mint háromszáz tonna! – Csillogó szemmel falták szavait. – Van más is, de látom, hogy untatom magukat. Elég volt? – Olvassa, olvassa! – kérlelték. – A legfinomabb fajta kínai porcelánáru, selyemgöngyölegek. Ez a hölgyeknek fog majd tetszeni. – A nők említésétől úgy elbődültek, mint egy elefántbika-csorda, akire rájött a párzási ösztön. Mikor legközelebb kétszáz fonttal a zsebükben kikötőbe érnek, annyi és olyan nőt vehetnek maguknak, ahányat és amilyet csak el tudnak képzelni. – Van arany és ezüst is, de lezárt acélládákban van a raktér fenekén a fagerendák alatt. Csak akkor tudunk hozzáférkőzni, ha kikötőbe értünk és kirakodtuk a rakományt. – Mennyi arany? – kérlelték. – Mondja meg, mennyi ezüst? – Ötvenezer guldent érő ezüstpénz. Több mint tízezer jó angol font. Háromszáz rúd arany Kandyből, a Krishna folyó mellől, a Kollur bányából. Csak a Jóisten a megmondhatója, hogy ez mennyit fog hozni nekünk, ha Londonban piacra visszük. Hal a főárboc csarnakain lógott, ahonnan lenézve jól látta apját a fedélzeten. Szinte egy szót sem értett abból, amit apja mondott, de homályosan azért felfogta, hogy valószínűleg ez a legnagyobb zsákmány, amit az angolok ebben a hollandokkal folytatott háborúban ejtettek. Kába volt és szédült, nem tudott másra koncentrálni, mint arra a mindennél többet érő kincsre, amit ő maga szerzett a kardjával, és aki pillanatnyilag apja mögött ült szórakozottan, szolgálólánya kíséretében. Sir Francis a kapitány kabinjából kihozatta az egyik faragott, kárpitozott széket, hogy udvariasan leültesse a holland kormányzó feleségét a fedélzeten. Petrus van de Velde mögötte állt. Pompás öltözetet viselt: combig érő, puha spanyol bőrből készült csizmát húzott, fején szalagokkal díszített paróka volt, kövér testét hivatali beosztásával járó érmek és selyemszalagok borították. Hal meglepődött magán, hogy ennyire gyűlöli ezt az alakot, és csak azt sajnálja, hogy nem nyársalta fel, mikor kimászott az ágy alól. Akkor most az az

angyal, akibe beleszeretett, egy tragikus özvegy lenne. Elképzelte magát, amint Lancelot szerepét alakítja az ő Guinevere-jével. Elképzelte, hogy minden szeszélyét alázatosan és megadóan viselné, s iránta való tiszta szerelme ragyogó hőstettekre ösztönözné. Az ő kérésére akár még a Szent Grál keresésére is hajlandó lenne elindulni, s ha megtalálná, a hölgy gyönyörű, fehér kacsójába helyezné a kelyhet. Megremegett a gondolattól, olyan jólesett ábrándozni rajta, és vágyakozva lebámult a nőre. Mialatt Hal a kötélzetén ábrándozott, a fedélzeten lassan végéhez ért a szertartás. A kormányzó mögött a holland kapitány és a többi foglyul ejtett tiszt állt sorban. Cornelius Schreuder kapitány volt az egyetlen, aki nem viselt kalapot, mert be volt kötve a feje. Az Abolitól elszenvedett ütés ellenére tiszta és éles volt a tekintete, és harciasan nézett, ahogy Sir Francis sorra vette a zsákmányt. – De ez még nem minden, fiaim! – mondta Sir Francis az embereinek. – Abban a szerencsében van részünk, hogy a fedélzeten üdvözölhetjük becses vendégünket, a Jóreménység-fok holland településének új kormányzóját. – Gúnyos udvariassággal meghajolt van de Velde felé, aki visszamosolygott rá. Most, hogy foglyul ejtői tudják, mennyit ér, és mi a pozíciója, sokkal biztonságosabban érezte magát. Az angolok ujjongásban törtek ki, de szemük Katinkára szegeződött. Sir Francis udvariasan bemutatta nekik őt is. – Abban a szerencsében is részesülhetünk, hogy körünkben üdvözölhetjük a kormányzó úr szépséges feleségét… – Nem tudta befejezni a mondatot, mert a tengerészek felhördültek a nő szépsége láttán. – Durva parasztok! Állatok! – morogta van de Velde, és védelmezőn Katinka vállára helyezte kezét. A nő tágra nyílt, ibolyakék szemekkel bámulta őket: szépségétől és ártatlanságától zavartan elhallgattak. – Mevrouw van de Velde Hendrik Coetzee polgár lánya, aki Amszterdam városának staadhouderje és a Holland Kelet-indiai Társaság kormányzótanácsának elnöke. A matrózok szent borzadállyal tekintettek rá. Nem sokan értették meg közülük, hogy mit jelent pontosan egy ilyen magas rangú személy, de mély benyomást tett rájuk az, ahogy Sir Francis sorolta ezeket a címeket. – A kormányzó urat és feleségét ezen a hajón fogjuk tartani mindaddig, míg ki nem fizetik értük a váltságdíjat. A foglyul ejtett holland tisztek közül elküldünk valakit a Jóreménység-fokra, hogy adja át a váltságdíjra vonatkozó követelésünket. Kérni fogjuk, hogy a Társaság következő hajójával vigyék el a

hírt az Amszterdami Városi Tanácsnak. A legénység tágra nyitott szemmel bámulta a házaspárt, míg meghánytákvetették a dolgot, aztán a Nagy Daniel állt elő: – Mennyi, Sir Francis? Mennyi váltságdíjat kért? – A kormányzó úr váltságdíját kétszázezer aranyguldenben szabtam meg. A tengerészek szólni se bírtak, mert ekkora összeg a képzeletüket is felülmúlta. Aztán újra Daniel bődült el: – Fiúk, éljen a kapitány! – És addig éljeneztek, amíg a torkuk bírta. Sir Francis lassan elsétált a foglyul ejtett holland tengerészek sorfala előtt. Negyvenheten voltak, tizennyolcan sebesültek meg közülük. Ahogy elment mellettük, minden ember arcát egyenként alaposan szemügyre vette: kemény, közömbös, durva arcvonásokkal bíró, tompa agyú alakoknak látszottak. Nyilvánvaló volt, hogy egyikükért sem lehet váltságdíjat kérni. Inkább terhet jelentettek, mivel őrizni kellett és el kellett látni őket, ráadásul még azzal a veszéllyel is számolni lehetett, hogy visszanyerik merszüket, és fellázadnak. – Minél hamarabb sikerül tőlük megszabadulni, annál jobb – dörmögött magában, aztán hangosan, a saját nyelvükön megszólította őket. – Jól végezték a dolgukat. Szabadon fogjuk engedni magukat, és visszaküldjük a Fokra, az erődbe. Magukkal vihetik a hajószsákjukat. Magam fogok gondoskodni róla, hogy megkapják, ami jár maguknak, mielőtt elmennének. – Az emberek arca felderült. Nem erre számítottak. Ettől majd csendben lesznek, és nyugton maradnak, gondolta magában Sir Francis, amikor megfordult, hogy a létrán lemenjen újonnan szerzett kabinjába, ahol illusztrisabb foglyai vártak rá. – Uraim! – üdvözölte őket, ahogy helyet foglalt a mahagóni íróasztal mögött. – Megkínálhatom önöket egy pohár borral a Kanári-szigetekről? Van de Velde kormányzó mohón bólintott. Kiszáradt a torka, s bár csak fél órával korábban evett, úgy korgott a gyomra, mint egy éhes kutyáé. Oliver, Sir Francis szolgája, hosszú talpas poharakba töltötte az édes fehérbort, s hozzá cukrozott gyümölcsöt kínált, amit a holland kapitány éléskamrájában talált. A kapitány savanyú képet vágott, amikor felismerte saját dugáruját, de a borból nagyot kortyolt. Sir Francis áttanulmányozta a kéziratkupacot, amit a kapitány asztalán talált, aztán az egyik levélen akadt meg a szeme. Egy jó nevű holland banktársaságtól érkezett. Felnézett, és szigorúan így szólt a kapitányhoz: – Csodálkozom, hogy egy olyan tiszt, aki ennyi évet töltött a VOC szolgálatában, a maga számlájára kereskedik. Mindketten tudjuk, hogy az ilyet szigorúan tiltják a Tizenhetek.

A kapitány úgy nézett, mint aki tiltakozni akar, de mikor Sir Francis ujjával megveregette a levelet, lelohadt harci kedve, és bűntudatos arccal nézett a mellette ülő kormányzóra. – Úgy látom, Mijnheer, hogy ön gazdag. Nem fog nehezére esni húszezer gulden váltságdíjat kifizetni. – A kapitány morgott valamit és sötét pillantásokat vetett, de Sir Francis sima modorban folytatta: – Ha írna egy levelet a bankárjainak, az ügyet úriasan elintézhetjük magunk között, amint megkapom az összeget aranyban. – A kapitány megadóan bólintott. – Mármost ami a hajó tisztjeit illeti – folytatta Sir Francis –, áttanulmányoztam a lajstromot. – Odahúzta maga elé a könyvet és kinyitotta. – Úgy tűnik, egytől egyig olyanok, akiknek sem magas összeköttetése, sem komoly vagyona nincs. – Felnézett a kapitányra. – Így van? – Igen, Mijnheer. – A matrózokkal együtt visszaküldöm őket a Fokra. Most már csak azt kell eldönteni, kire bízzam a Társaság Tanácsához intézett váltságdíjkérő levelet van de Velde kormányzó úrért és hű hitveséért, valamint természetesen az ön bankáraihoz írott levelet. Sir Francis a kormányzóra nézett. Van de Velde magába gyömöszölt egy újabb falat cukrozott gyümölcsöt és teli szájjal válaszolt: – Küldje Schreudert! – Schreuder? – Sir Francis átlapozta a papírokat, míg kezébe nem akadt az ezredes kinevezése. – Cornelius Schreuder ezredesre, a Jóreménység-fok újonnan kinevezett erődparancsnokára gondol? – Ja, rá – bökte ki van de Velde, és tovább zabálta a cukrozott gyümölcsöt. – A rangjából eredően nagyobb nyomatékot tud adni az ön üzenetének, amikor átnyújtja apósomnak – tette hozzá. Sir Francis a férfi arcát tanulmányozta, amíg az rágott. Szerette volna tudni, hogy miért pont az ezredestől akar megszabadulni. Az ezredes rendes, tehetséges embernek látszott: értelmesebb lenne, ha maga mellett tartaná. Viszont az is igaz volt, amit a rangjáról mondott. Ráadásul Sir Francisnek az volt az érzése, hogy Schreuder ezredes ördöggé válna, ha hosszú ideig a galleon fedélzetén tartanák fogva. Több bajt okozna, mint amennyit ér, gondolta magában, aztán hangosan annyit mondott: – Rendben, őt fogom küldeni. A kormányzó elégedetten csücsörített cukortól csöpögő ajkaival. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy milyen érzelmeket táplál szerető hitvese a szívtipró ezredes iránt. Még csak néhány éve voltak házasok, de tizennyolc szeretőjéről biztos tudomása volt ez alatt a rövid idő alatt. Volt olyan is, akivel mindössze egy órán át tartott a kapcsolata.

Zeldát, Katinka szolgálóját van de Velde fizette. Zelda asszonya valamennyi kalandjáról beszámolt neki, és kéjes örömét lelte minden kis pikáns részletben. Mikor van de Velde először jött rá arra, hogy micsoda buja étvágya van Katinkának, magánkívül volt. Első dühödt kirohanásának azonban semmi eredménye nem volt, és hamar megtanulta, hogy nem tud uralkodni hitvesén. Egyrészt nemigen tudott tiltakozni, másrészt el sem küldhette magától, mert teljesen elvette az eszét a nő, ráadásul túlságosan gazdag és befolyásos ember volt az apja. Saját pozíciója és szerencséje szinte teljes mértékben feleségétől függött. Végül csupán az a lehetőség maradt számára, hogy amennyire csak lehetséges, távol tartsa a kísértéstől és az alkalomtól. Ezen az úton sikerült lényegében bezárni a lakosztályába, de meg volt róla győződve, hogyha nem így lett volna, felesége már régen megfogdosta volna az ezredes áruját, ami látványos közszemlére volt kitéve. Ha őt eltávolítja a hajóról, komolyan megcsappan felesége esélye a kicsapongásra, s a tartós böjt után talán még az ő szuszogó, izzadt közeledését is hajlandó lesz elfogadni. – Rendben – mondta Sir Francis. – Schreuder ezredest küldöm el az ön levelével. – Fellapozta az asztalon előtte heverő almanachot. – Jó széllel és a Mindenható Isten segítségével az út Fokvárostól Hollandiáig és vissza nyolc hónap alatt megjárható. Reméljük, karácsonyra elfoglalhatja állomáshelyét. – Hol akar tartani minket addig, amíg a váltságdíj meg nem érkezik? Feleségem finom hölgy, akinek gyönge az egészsége. – Biztonságos helyen, teljes kényelemben. Efelől biztosíthatom önt, uram. – És hol fog találkozni a váltságdíjjal visszatérő hajóval? – A déli szélesség harmincharmadik fokán és a keleti hosszúság negyedik fok harminc percén. – Könyörgöm, ez hol van? – Hol, van de Velde kormányzó úr? Hát itt az óceánon, ahol most vagyunk. – Sir Francis ilyen könnyen nem árulta el titkos támaszpontjának pontos helyét.

A

galleon egy ködös hajnalon horgonyt vetett az afrikai part egyik

sziklás hegyfoka mögötti csendesebb vízen. A szél gyengült és megváltozott az iránya. Közeledett a nyári évad vége: nem voltak messze az őszi napéjegyenlőségtől. A Lady Edwina megállás nélkül dobogó szivattyúival és a palánkokba dugott kóctömítésekkel a galleon mellé állt és hozzákötött a nagyobb hajóhoz. Azon nyomban megkezdődött a kiürítése. A galleon vitorlarúdjaira már korábban csigasorokat kötöttek. Először az ágyúkat emelték ki. A nagy bronzcsövek talpukkal együtt a magasba emelkedtek. Harminc matróz vonta a kötelet, ahogy minden csatakígyót a galleon fedélzetére emeltek. Ha ezeket az ágyúkat csatasorba állítják, olyan tűzerőre tesznek szert, mint egy sorhajó, amivel a galleon a Társaság akármelyik másik galleonjával egyenlő, vagy inkább nagyobb eséllyel vehetik fel a küzdelmet. Sir Francis, miközben a fedélzetre ereszkedő ágyúkat nézte, arra gondolt, hogy most olyan erő van a kezében, amivel akármelyik kelet-indiai holland kereskedelmi telepet meg tudja támadni. A Standvastigheid megszerzése csak a kezdet. Mostantól kezdve az volt a terve, hogy ő lesz a hollandok réme az Indiákon, ahogy az előző században Sir Francis Drake a spanyolokat sanyargatta saját településeiken. Most a lőporos hordókat emelték ki a karavella lőporraktárából. Nem sok hordóban maradt puskapor a hosszú út és a súlyos harcok után, amin a hajó keresztülment. A galleonban azonban még mindig maradt két tonna kiváló minőségű lőpor: elég ahhoz, hogy akár még egy tucat csatát is megvívjanak, vagy a trincomaleei, vagy jávai partokon elfoglaljanak egy áruval teli raktárát. Mikor a berendezést és a raktári készleteket, a vizeshordókat és a fegyverládákat, a sózott húsoshordókat, a kenyereszsákokat és a lisztesládákat is áthozták, a galleonra, átemelték a két naszádot is. A hajóácsok szétszedték, és a galleon fő rakterében helyezték el őket a drága keleti fagerendák tetején. Olyan nagy volt a két naszád és annyira meg volt rakva a galleon a saját rakományával, hogy csak úgy fértek el, ha a raktérnyílások fedelét nyitva hagyták, míg el nem viszik a zsákmányt Sir Francis titkos támaszpontjára. A palánkokig lecsupaszítva, a Lady Edwina magasan kiemelkedett a vízből, mikor Schreuder ezredes a szabadon engedett holland legénységgel felkészült az átszállásra. Sir Francis felhívatta az ezredest a fedélzetre, és visszaadta a kardját a Holland Kelet-indiai Társaság Tanácsának címzett levéllel együtt. Az Amszterdamba küldendő levelet vászonba varrták, az öltéseket vörös viasszal kenték be és a paksamétát szalaggal kötötték át. Komoly kinézetű csomag volt, amit Schreuder ezredes a hóna alá dugott.

– Remélem, látjuk még egymást, Mijnheer – mondta baljósan Sir Francisnek. – Pontosan nyolc hónap múlva ott leszek a randevún – nyugtatta meg Sir Francis. – Örömömre fog szolgálni, hogy újra láthatom, különösen a kétszázezer aranygulden társaságában. – Félreértette, amit mondtam – mondta Cornelius Schreuder komoran. – Biztosíthatom önt, uram, hogy nem értettem félre – felelte halkan Sir Francis. Az ezredes ezután a tat korlátnyílása felé pillantott, ahol Katinka van de Velde férje oldalán állt. Mélyen meghajolt, de a vágyakozó pillantás egyáltalán nem csak a kormányzónak szólt. – Nagyon fogok sietni, hogy véget vessek szenvedéseiknek – mondta. – Isten önnel! – mondta a kormányzó. – Sorsunk az ön kezében van. – Kedves ezredes – biztosíthatom afelől, hogy visszatérésekor legmélyebb hálámnak fogok kifejezést adni – suttogta Katinka kislányos hangon, elakadt lélegzettel, amitől az ezredes úgy megremegett, mintha egy vödör jéghideg vizet zúdítottak volna a nyakába. Kiegyenesedett, szalutált, majd megfordult és a galleon korlátjához ment. Hal Abolival és Big Daniellel várt rá a hajó oldalánál. Az ezredes összehúzta tekintetét, megállt Hal előtt, és felkunkorította bajszát. Kabátja szalagjai libegtek a szélben, ezredesi vállszalagja elmozdult, ahogy megérintette kardja markolatát. – Félbeszakítottak minket, fiú – mondta halkan, tökéletes angolsággal. – De lesz még rá alkalmas hely és idő, hogy befejezzem a leckét. – Reméljük, így lesz, uram. – Hal Aboli mellett nagyon bátornak érezte magát. – Mindig hálás vagyok, ha tanulhatok valamit. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, aztán Schreuder leugrott a karavella fedélzetére. A köteleket abban a minutumban elengedték, és a holland legénység kibontotta a vitorlákat. A Lady Edwina, mint egy szilaj csikó, megdobta farát és a vásznak súlya alatt megdőlt. Könnyedén kifordult a szárazföld takarásából a nyílt tenger felé. – Mi is elindulunk, ha szabadna kérném, Ned mester! – mondta Sir Francis! – Horgonyt fel! A galleon déli irányban eltávolodott az afrikai partoktól. Hal figyelőhelyéről, az árboccsúcsról még mindig tisztán látszott a Lady Edwina. A kisebbik hajó messze kiment a tengerre, hogy elkerülje az Agulhas-fok veszélyes zátonyait, mielőtt a szél előtt fordulva bevette volna az irányt az afrikai szárazföld

délnyugati kiszögellését őrző nagy, asztal alakú hegység alján meghúzódó holland kikötő felé. Hal észrevette, hogy a karavella vitorláinak körvonala hirtelen drasztikusan megváltozik. Kihajolt, hogy lekiabáljon: – A Lady Edwina irányt változtat! – Merre? – kiáltott vissza apja. – Háromnegyed szélbe állt – mondta Hal. – Az új irány egyenesen nyugat. Pontosan azt tette, amire számítottak. A délkeleti széllel egyenesen a Jóreménység-fok felé vette útját. – Tartsd szemmel! A karavella Hal szeme láttára egyre kisebb és kisebb lett, míg végül fehér vitorlái össze nem mosódtak a látóhatár szélborzolta fehér tajtékával. – Eltűnt! – kiáltott le a fedélzetre. – Innen már nem látszik! Sir Francis erre a pillanatra várt, s csak ezután vette fel a valódi irányt a galleonnal Most parancsokat adott a kormányosnak, aki a hajót keleti irányba fordította és bő negyedszéllel visszaindult az afrikai partok mentén. – Úgy látszik, ezt szereti a legjobban – mondta Halnak, mikor lejött az árbockosárból, miután leváltották. – Még ezzel a rögtönzött vitorlázattal is jól gyorsul. Meg kell ismernünk új kedvesünk szeszélyeit. Mérd meg, légy szíves, a sebességet! Hal homokórával a kezében megmérte, hogy a hajó orrából a vízbe dobott fadarab mennyi idő alatt jut el a farig. Gyors számításokat végzett a palatáblán, aztán apjához fordult és így szólt: – Hat csomó a mért sebesség. Az új árboccal tízzel is tud majd menni. Ned Tyler a raktérben talált egy szál norvég fenyőt. Amint kikötőbe érünk, azonnal felállítjuk. – Sir Francis remek hangulatban volt. Isten rájuk mosolygott. – Hívd össze a legénységet! Isten áldását fogjuk kérni és átkereszteljük a hajót. Fedetlen fővel álltak a szélben, sapkájukat a mellükhöz szorítva, olyan jámbor képpel, amilyenre csak telt tőlük. Igyekeztek elkerülni, hogy Sir Francis megnehezteljen rájuk. – Köszönjük neked, Mindenható Isten, hogy az eretnekek és hitehagyottak, Luther Márton, a Sátán fia sötétségben tévelygő hívei felett győzelemre segítettél minket! – Amen! – harsogták hangosan. Valamennyien rendes anglikánok voltak a feketék kivételével, de ők is ugyanúgy rávágták az áment a többiekkel együtt. Ez volt az első szó, amit Sir Francis hajóján megtanultak. – Köszönjük néked azt is, hogy megkönyörültél rajtunk és a legjobbkor avatkoztál be a csata kimenetelébe, hogy megments minket a biztos vereségtől…

Hal nem mert felnézni, de lábával csoszogni kezdett, hogy jelezze egyet nem értését. A legjobbkor történt beavatkozásban neki is volt valami része, de apja ezt nem volt hajlandó nyíltan elismerni. – Köszönjük néked azt is, hogy ezt a szép hajót a mi kezünkre adtad, s dicsérjük érte neved! Ünnepélyesen megesküszünk, hogy arra fogjuk használni, hogy segítségével megalázzuk és legyőzzük ellenségeid. Kérünk Téged, add áldásodat erre a hajóra és áldásoddal adjál hitelt az új névnek, amit most adunk neki! Ettől a pillanattól fogva Resolution lesz a neve. Apja egyszerűen lefordította a galleon holland nevét, és Hal elszomorodott, hogy ez a hajó nem anyja nevét fogja viselni. Arra gondolt, nem kezd-e halványodni apjában anyja emléke, vagy mi más oka lenne, hogy ne örökítse meg emlékét. Azt is tudta persze, hogy soha nem lesz annyi bátorsága, hogy megkérdezze, legjobb, ha belenyugszik apja döntésébe. – Kérünk, hogy továbbra is segíts minket beavatkozásoddal az istentelenekkel folytatott véget nem érő csatározásainkban! Alázatosan köszönjük neked mindazokat a javakat, amelyekkel oly bőkezűen elhalmoztál minket. Es bízunk benne, hogy ha érdemesnek bizonyulunk rá, imádatunkat és áldozatunkat a továbbiakban is megjutalmazod irántunk való szereteted bizonyítékaival. Sir Francis tökéletesen érthető érzést fogalmazott meg, amivel a fedélzeten tartózkodó emberek mind egyetértettek, függetlenül attól, hogy keresztények vagy pogányok voltak-e. Minden ember, aki ezen a földön Isten művének szenteli magát, méltó arra, hogy Isten még ezen a földön és nem az eljövendő életben megjutalmazza. A Resolution rakterét elfoglaló kincs kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy Isten egyetért azzal, amit tesznek, és nem téveszti szeme elől az övéit. – Most éljenezzük meg a Resolutiont és mindazokat, akik rajta hajóznak! Addig éljeneztek, míg be nem rekedtek és Sir Francis végre le nem intette őket. Visszatette fejére széles karimájú kalpagját, és a többieknek is jelezte, hogy tegyék fel a sapkát a fejükre. Arckifejezése szigorúvá és vészjóslóvá vált. – Még egy dolgot kell elrendeznünk – mondta és a Nagy Danielre nézett. – Daniel mester, hozza fel a foglyokat. Sam Bowles vezette azt a szánalmas kis csapatot, amely a hajótérből feljött a fedélzetre és hunyorogva nézett a napfényben. Hátravezették és letérdepeltették őket a hajó legénységével szemben. Sir Francis egy pergamenről olvasta fel a nevüket. – Samuel Bowles. Edward Broom. Peter Law. John Miller. John Tate. Társaik előtt térdepelnek,

azzal a váddal, hogy gyáván cserbenhagyták őket az ellenséggel vívott harcukban és megtagadták kötelességük végrehajtását. Az emberek morogva néztek velük farkasszemet. – Mit tudnak mondani ezekre a vádakra? Maguk azok a gyáva árulók, akiknek nevezzük magukat? – Kegyelmezzen, kegyelmes urunk! Egy pillanatnyi őrület miatt tettük. Őszintén bánjuk tettünket. Asszonyinkra és kisded gyermekeinkre, akiket otthon hagytunk, könyörgünk önhöz, nagyurunk, kegyelmezzen nekünk! – kérlelte Sam Bowles Sir Francist a többiek nevében. – Feleség?! Utoljára akkor volt nektek feleségetek, mikor a Dokk utcában a bordélyban henteregtetek a ribancokkal – gúnyolta őket Big Daniel, és a többiek harsogva elröhögték magukat. – Kössük fel őket a vitrolarúdra! Lássuk, hogy ropják az ördögnek a táncot! – Szégyelljék magukat! – szakította félbe őket Sir Francis. – Miféle angol igazságszolgáltatás az ilyen? Akármilyen alávaló is egy ember, mindenkinek joga van ahhoz, hogy becsületesen megtárgyalják az ügyét. – A tengerészek kijózanodtak, mire Sir Francis folytatta. – Szabályos tárgyalást tartunk! Ki vádolja őket az említett bűncselekményekkel? – Mi! – üvöltötték egyszerre. – Kik a tanúk? – Mi! – harsogták egyhangúan. – Tanúi voltak-e annak, hogy ezek az emberek árulást követtek el és gyáván viselkedtek? Látták-e, hogy ezek a gonosz teremtmények elmenekülnek a csatából és sorsukra hagyják matróztársaikat? – Láttuk! – Hallották a tanúk vallomását, ami maguk ellen szól. Mit tudnak felhozni védelmükre? – Kegyelem! – nyüszített Sam Bowles. A többiek szólni se bírtak. Sir Francis visszafordult a legénységhez. – Akkor hát mi a verdikt? – Bűnösök! – Piszkosul bűnösök! – tetté hozzá Big Daniel, hogy minden esetleges kételyt eloszlasson. – És mi az ítélet? – kérdezte Sir Francis, mire gondolkodás nélkül ordítva azt követelték: – Akasszuk fel őket! – Az akasztás túl jó ezeknek a disznóknak. Húzzuk át őket a hajó alatt!

– Nem, nem! Felkoncolni, felnégyelni! Etessük meg velük a saját töküket! – Süssük meg a disznókat! Máglyára velük! Sir Francis újra csendet intett. – Úgy látom, némiképp eltér egymástól a véleményünk. – Intett Big Danielnek. – Vigye le és zárja jól be őket! Hadd főjenek egy-két napig a saját büdös levükben. Majd akkor számolunk velük, ha kikötőbe érünk. Addig fontosabb dolgunk is van.

M

ióta hajón élt, Halnak először volt saját kabinja. Mostantól kezdve nem kell ébrenlétének és talpon töltött óráinak minden pillanatát más emberek kényszerűen bensőséges társaságában töltenie. A galleon a kis karavellához képest tágas volt, így apja saját fejedelmi lakosztálya mellett talált számára helyet. Tulajdonképp csak egy kis kamra volt, ami eredetileg a holland kapitány inasának tároló helyiségeként szolgált. – Megvilágított helyre van szükséged, ahol tanulni tudsz – indokolta meg Sir Francis ezt a mértéktelen tobzódást. – Éjjelenként túl sok órát vesztegetsz el alvással, ahelyett hogy dolgoznál. – Parancsot adott a hajóácsnak, hogy üssön össze egy priccset és egy polcot, ahol Hal írni tud és a könyveit és papírjait tarthatja. Feje fölött olajlámpás függött, amely bekormozta a mennyezetet, de ahhoz elég fényt adott, hogy Hal ki tudja venni írását és meg tudja írni azokat a leckéket, amiket apjától kapott. Égett a szeme a fáradtságtól és el kellett nyomnia ásításait, miközben bemártotta a lúdtollat és a pergamentet nézte, amire a holland kapitánytól megszerzett hajózási kalauz apja által kijelölt részletét kellett lemásolnia. Minden navigátornak megvolt a maga saját hajózási kalauza, ami az iránylatokat tartalmazta. Felbecsülhetetlen értéket képviseltek ezek: tele voltak az óceánokra és tengerekre, az áramlatokra és partvidékekre, a szárazföld megközelítésére és a kikötőkre vonatkozó részletekkel. Voltak bennük a tájoló egyes idegen vizeken előforduló kiszámíthatatlan és rejtélyes deviációit ábrázoló táblázatok és a szélességi körönként változó éjszakai égboltról készített ábrák. Ezt a tudást a navigátorok aprólékos munkával szerezték meg saját

tapasztalataik és megfigyeléseik, illetve mások anekdotái alapján. Apja elvárta tőle, hogy végezzen ezzel a feladattal, mielőtt elfoglalná őrhelyét az árbockosárban, ahol hajnali négykor kellett leváltania az őrt. A válaszfal mögül valami halk nesz hallatszott, ami elterelte figyelmét. Valaki járkált, de olyan halkan, hogy szinte hallani sem lehetett. A hang a kormányzó feleségének luxuslakosztályából érkezett. Hal lénye minden idegszálával figyelt, és megpróbálta lefordítani a hangok jelentését. Szíve azt diktálta neki, hogy a szépséges Katinka az, de nem lehetett benne biztos. Az sem kizárt, hogy a csúf cseléd vagy akár a groteszk kinézetű kormányzó mászkál. Mikor erre gondolt, úgy érezte magát, mint akitől elvettek valamit és becsapták. Mindenesetre meggyőzte magát arról, hogy csak Katinka lehet, s a nő közelségétől izgalomba jött, még ha a válaszfal deszkái közöttük is álltak. Olyan szörnyen vágyakozott utána, hogy képtelen volt feladatára koncentrálni vagy akár csak egy helyben maradni. Felállt. Az alacsony fedélzet miatt kénytelen volt meggörnyedni, és halkan odalépett a válaszfalhoz. Fülét rátapasztotta és hallgatózott. Halk kaparászást hallott, mintha valamit húznának a fedélzeten, aztán ruhasusogást, aztán valamit, amit nem tudott azonosítani, majd mintha vizet töltenének egy tálba vagy mosdóba. Hal a deszkához lapulva minden neszhez hozzáképzelte a mozdulatot, ami okozza. Hallotta, hogy a nő vizet vesz tenyerébe és arcára fröccsenti, hallotta, hogy a hideg víztől kicsit hevesebben szuszog, aztán hallotta, hogy visszaönti a vizet a mosdótálba. Hal lenézett és észrevette, hogy egy résen át gyertyafény szűrődik át: egy vékony fénycsík, ami a hajó mozgásának ütemére imbolyog. Nem gondolva arra, hogy mi lesz a következménye cselekedetének, letérdepelt és bekukucskált a repedésen. Keveset látott, mert keskeny kis rés volt az egész és a lágy gyertyafény pont a szemébe világított. Aztán valami elment közte és a gyertya között, selyem és csipke villant. Szeme tágra nyílt és elakadt a lélegzete, mikor megpillantotta a makulátlan, gyöngyfehér bőrt. Csak egy villanás volt az egész, olyan rövid ideig tartott, hogy szinte ki sem tudta venni a meztelen hát körvonalait, ami igazgyöngyként csillogott a sárga fényben. Arcát még jobban odaszorította a deszkához, mert kétségbeesett vágy vett rajta erőt, hogy még egyszer lássa ezt szépséget. Azt képzelte, hogy a hajó gerendáinak szüntelen nyikorgásán túl, amit a hullámok ringatása okoz, halk szuszogást hall, olyan nesztelen hangot, amit akkor érez az ember, mikor a lágy trópusi zefír fújni kezd. Visszatartotta lélegzetét, míg tüdeje bírta, hogy minden

neszt halljon, és a szent borzadálytól, ami erőt vett rajta, szinte elájult. Ebben a pillanatban elfújta valaki a szomszédos kabinban a gyertyát, egy pillanatra még belehasított a fény égő szemébe, aztán kihunyt. Halk lépéseket hallott, amint távolodnak, aztán sötétség és csend borult a szomszéd kabinra. Hal hosszú ideig úgy maradt térdepelve, mintha szentélyben volna, aztán lassan felállt és újra letelepedett a polchoz, amin dolgoznia kellett. Fáradt agyát megpróbálta erőszakkal rávenni, hogy figyelni tudjon az apja által kimért feladatra, de hiába. Gondolatai minduntalan elszaladtak, mint rakoncátlan kiscsikó az idomár pányvája elől. Az előtte heverő lapon a betűk alabástrom bőrré és aranyhajjá váltak. Orrában érezte azt a részegítő illatot, amit akkor érzett, mikor először rontott be a nő kabinjába. Egyik kezével eltakarta szemét, hogy a látomás ne jusson el fájó tudatáig. De hiába, képtelen volt úrrá lenni magán. Elővette a napló mellett tartott Bibliát és kinyitotta bőrfedelét. A lapok között egy csillogó aranyszálat őrzött, azt az egyetlen hajszálat, amit a nő fésűjéből csent el. Ajkához érintette és mélyről felnyögött: úgy érezte, még mindig megőrzött valamit a parfüm illatából. Behunyta szemét, hogy jobban érezze. Csak egy bizonyos idő múlva vált benne tudatossá, hogy mit művel áruló jobb keze. Mint egy tolvaj, besurrant a laza vászonalsó alá, ami az egyetlen ruhadarab volt rajta ebben a fülledt, meleg kis lyukban. Mire ráeszmélt, hogy mit is művel, már nem tudta abbahagyni. Tehetetlenül megadta magát saját ujjai szorításának és húzgálásának. Kemény, fiatal, izmos teste minden pórusából szakadt a veríték. A bot, amit az ujjai közt tartott, csontkemény volt és magától is lüktetett. A nő illata egész fejét betöltötte. Gyorsan mozgott a keze, de szíve még hevesebben lüktetett. Tudta, hogy amit művel, bűn és dőreség. Apja már figyelmeztette rá, de képtelen volt megálljt parancsolni magának. Vonaglott az ülőkén. A nő iránt érzett szerelmének óceánja ellenállhatatlanul tolult önuralma gátja ellen. Egy kis nyögést hallatott és az áradat kitört belőle. Érezte, ahogy a meleg fröccs elömlik szorosan összezárt, feszes és fájó combján, hallotta, hogy lecsurran a fedélzetre, míg végül pézsmaszaga kikergette a nő szent parfümjének az illatát az orrából. Izzadtan és lihegve ült és hagyta, hogy a lelkiismeretfurdalás és önmegvetés egymásra toluló hullámai elborítsák. Nem méltó apja bizalmára, nem tartotta meg neki tett ígéretét, és profán bujaságával beszennyezte egy szent tiszta és szépséges képmását. Egy percig sem volt tovább maradása a kabinjában. Magára kapta vászon

tengerészkabátját, és sebesen felrohant a létrán a fedélzetre. Egy ideig a korlátnál megállt és mélyeket lélegzett. A nyers sós levegő kitisztította belőle a bűntudatot és az önmagától való undort. Egy kicsit kezdett magához térni. Körülnézett, hogy áttekintse a helyzetet. A hajó továbbra is bő negyedszéllel-félszéllel haladt. Az árbocok ide-oda imbolyogtak a ragyogó égbolton. A lé oldalon éppen hogy ki tudta venni a szárazföld tömegét. A Göncöl egy ujjnyi magasságra volt a föld sötét tömegétől. Nosztalgikus emlékeket idézett szülőföldjéről és az elhagyott gyermekkorról. Déli irányban az égboltot káprázatos csillaghalmazzal töltötte be a Kentaur csillagkép, ami jobb válla felett állt, s a fenséges Dél Keresztje, ami szívébe markolt. A kormány felé nézett és a fedélzet egyik szélvédett zugában észrevette apja pipájának parazsát. Most nem akart szemtől szembe találkozni vele, mert biztos volt benne, hogy bűnének és fajtalankodásának nyoma olyan mélyen rá van íródva arcára, hogy apja még a sötétben is azonnal észrevenné. De azt is tudta, hogy apja észrevette, ezért furcsának találhatná, ha nem köszönne neki. Gyorsan odament. – Bocsáss meg, Apám! Csak friss levegőt szívni jöttem fel, hogy kitisztítsam a fejem – motyogta, de nem tudott apja szemébe nézni. – Ne őgyelegj itt tétlenül soká! – intette apja. – Még meg akarom nézni, hogy végeztél-e azzal, amit adtam neked, mielőtt elfoglalod őrhelyed az árbockosárban. Hal előrement. Még mindig ismeretlen volt számára ez a nagy fedélzet. A karavella rakományának és árukészletének java része nem fért el a galleon amúgy is dugig tele rakterében, és így a fedélzeten talált helyet, ahol lekötötték. Lekötött hordók, ládák és bronz csatakígyók között botorkált. Még mindig annyira el volt merülve bűntudatában, hogy nem sok minden jutott el tudatáig, de hirtelen halk, összeesküvést sejtető suttogást hallott közvetlen közelről. Hirtelen minden ébersége visszatért s az orr felé nézett. Az orrerőd alatt elhelyezett rakomány árnyékában egy kis embercsoport rejtőzött. Lopakodó mozdulataikból Hal arra következtetett, hogy valami nincs rendjén.

S

am Bowlest és társait a tárgyalás után levezették az alsó fedélzetre és bezárták őket egy kis helyiségbe, ami minden bizonnyal a hajóács raktára lehetett. Nem volt fény és kevés volt a levegő. A fenékre leszivárgott víz fullasztó bűze és fűszerillat töltötte be az egész kis lyukat, ahol egyszerre csak egyikük tudott végigfeküdni. Amennyire lehetett, kényelembe helyezték magukat a pokolnak ebben a lyukában és reménytelen, kétségbeesett hallgatásba zuhantak. – Hol lehetünk? A vízvonal alatt? – kérdezte Ed Broom siralmas hangon. – Egyikünk sem ismeri ki magát ebben a holland raktérben – motyogta Sam Bowles. – Szerinted meg fognak ölni minket? – kérdezte Peter Law. – Hát megölelni és megcsókolni azt nem fognak – horkant rá Sam Bowles. – A tőke alatt húznak át – suttogta Ed. – Egyszer láttam ilyet. Mire a szerencsétlen gazembert áthúzták a hajó alatt és a másik oldalon kihúzták, megfulladt, és olyan volt, mint egy döglött patkány, aki belefulladt a söröshordóba. Alig maradt rajta hús, mindent leszedett róla a feneket befedő kagyló. Kilátszottak a fehér csontjai. Ezen egy ideig elgondolkodtak, aztán Peter Law szólalt meg: – Ötvenkilencben láttam, mikor a Tyburn parkban felkoncolták és felnégyelték a királygyilkosokat. Azokat, akik a Fekete Fiú apját, Charlie királyt megölték. Felvágták a hasukat, mint a halakét, beakasztottak egy vaskampót a belükbe, amit addig csavartak, míg az összes belet és belsőrészt fel nem szedte magára, aztán kihúzták a belüket, mint a kötelet. Utána levágták a töküket a tojásaikkal együtt… – Fogd be a pofád! – vicsorgott rá Sam, mire valamennyien elhallgattak a sötétben. Egy óra múlva Ed Broom motyogni kezdett. – Valahonnan levegő jön. Érzem a nyakamon. Egy pillanat múlva Peter Law válaszolt. – Igaza van. Én is érzem. – Mi van e mögött a válaszfal mögött? – Ki tudja? Talán a fő raktér Súrolásra emlékeztető hang hallatszott. Sam ellentmondást nem tűrő hangon megkérdezte: – Mi a fenét csinálsz? – Egy lyuk van itt a deszkán. Ott jön be a levegő. – Hadd lám! – Sam odamászott, aztán egy pillanat múlva így szólt: – Igazatok van. Át tudom dugni rajta az ujjaimat. – Ha ki tudnánk nyitni!

– Ha Big Daniel rajtakap, nagy bajba kerültök. – Mért, mit fog tenni? Felkoncol? Már úgyis arra készül. Sam egy ideig a sötétben dolgozott, aztán felmordult. – Ha lenne valami, amivel szét tudnám feszegetni ezt a deszkát… – Valami farakáson ülök. – Adj egy darabot! Mostanra már mind együtt dolgoztak, és végül sikerült keresztüldugniuk a stafni vastagságú gerendát a repedésen. Emelőrúdként használva együtt nekifeszültek. A deszka egy nagy roppanással kiszakadt és Sam benyúlt a nyíláson. – Nyitott tér van a másik oldalon. Lehet, hogy kijárat. Mind puszta kézzel nekiestek a nyílásnak, hogy kitágítsák. Nem törődtek a tenyerükbe álló szálkákkal, kézzel-körömmel tépték, szaggatták a palánkot. – Vissza! Vissza innen! – Mondta Sam, és addig izgett-mozgott, amíg félig keresztülgyűrte magát a nyíláson. Aztán mikor hallották, hogy lemászik a másik oldalon, utána másztak. Ahogy a sötétben előrekúszva tapogatózva haladt, Sam torkát égette a borsszag. Abban a raktéren voltak, ahol a fűszereshordókat tartották. Egy kicsit több fény volt itt, ami a lezáratlan raktérnyíláson keresztül jutott be. Alig tudták kivenni a hatalmas hordókat. Nagyobbak voltak, mint egy ember, sorba voltak rakva, és nem lehetett a tetejükön mászni, mert ahhoz túl alacsony volt a fedélköz. Nagy nehezen mégiscsak közéjük préselték magukat, de nem volt kockázatmentes vállalkozás végigmászni a hordók között. A súlyos hordók a hajó mozgásától ide-oda csúszkáltak. A fedélzet deszkái csikorogtak alattuk és recsegtek a kötelek, amikor nekik feszültek. Ha egy ember közéjük szorulna, úgy összenyomnák, mintha egy csótányt taposna el az ember. Sam Bowles volt a legkisebb. Ő mászott előre, a többiek követték. Hirtelen fülsiketítő sikoltás rázta meg a rakteret, amitől mind megdermedtek. – Csendben, te barom állat! – fordult meg Sam magából kikelve. – Ránk hozod őket! – A karom! – üvöltött Peter Law. – Szedjétek le rólam! A hajó mozgásától az egyik hatalmas hordó elbillent, s mikor visszabillent, maga alá szorította a szerencsétlen karját. Továbbra is ide-oda billegett és csúszkált a férfi karján, hallották, hogy morzsolódnak darabokra csukló-és alkarcsontjai, mint búza a malomkövek közt. Hisztérikusan sikoltozott, lehetetlen volt elhallgattatni. A fájdalom elvette az eszét.

– Semmit sem tehetünk – hörögte Sam Bowles, és levette a dereka köré csavart kötéldarabot, amit övnek használt. Hurkot dobott a visongó ember nyakára és megszorította a torkán. Hátrahajolt, mindkét lábával áldozata válla és lapockája közé állt és teljes erőből meghúzta a kötelet. Peter vad sikoltásai egyik pillanatról a másikra abbamaradtak. Sam egy ideig még szorította a hurkot, aztán mikor érezte, hogy már nem rángatózik, levette és visszakötötte derekára. – Meg kellett tennem – mondta a többieknek. – Inkább egy haljon meg közülünk, mint mindannyian. Senki nem válaszolt, de követték Samet, aki előremászott, otthagyva a holttestet, amit a mozgó hordók előbb utóbb péppé nyomtak. – Segítsetek itt! – mondta Sam, és a többiek feltolták az egyik hordó tetejére, a raktér nyílása alatt. – Csak egy darab vászon választ el minket a fedélzettől – mondta diadalmasan, és felnyúlt, hogy megérintse a nem nagyon feszesre húzott ponyvát. – Gyerünk innen! Kifele! – suttogta Ed Broom. – Világos nappal van még – csillapította Sam Bowles és lefogta Edet, aki megpróbálta kioldani a ponyvát szorító kötelet. – Várj, amíg sötét lesz! Már elég késő van. A ponyva ráncain keresztülszűrődő fény lassan elhalványodott. Hallották a hajóharangok hangját, amik a váltásokat jelezték. – Vége az utolsó kutyaőrségnek! – mondta Ed. – Most menjünk! – Várj még egy kicsit! – mondta Sam. Egy újabb óra elteltével Sam bólintott egyet. – Oldjátok ki a köteleket! – Mit fogunk kint csinálni? – Most ijedtek meg, mikor eljött az idő, hogy mozduljanak. – Azt nem gondolod, hogy elfoglaljuk a hajót! – Nem, te barom! Elegem volt ebből a rohadt Franky kapitányból. Keresek valamit, ami úszik, és aztán a magam részéről elhagyom a hajót. Nincs messze a szárazföld. – És a cápák? – Franky kapitány harapása csúnyább, mint azoké a vérszopó cápáké, akik odakint várakoznak. Senki nem vitatkozott. Kioldották a ponyva egyik sarkát, Sam felemelte a vásznat és kikémlelt. – Tiszta a levegő! Az üres vizeshordók az árboctőnél vannak. Jók lesznek tutajnak. Kikúszott a ponyva alól, és szélsebesen az árbochoz vágtatott. A többiek

követték. Pillanatok alatt levették a hordókat rögzítő köteleket. Két hordót kiszabadítottak. – Most fogjuk meg! – suttogta Sam, azzal felemelték az egyik hordót és a korláthoz vitték. Átemelték a korláton és bedobták a vízbe. Visszafutottak a második hordóért. – Hé! Emberek! Mit csináltok ott? – Megdöbbentek a közvetlen közelből felhangzó kérdéstől. Halálsápadtan megfordultak. Mind egyszerre ismerték fel Halt. – Franky kölyke! – kiáltotta egyikük, ledobták a hordót és odarontottak a hajó oldalához. Elsőnek Ed Broom ugrott fejest a vízbe. Peter Miller és John Tate szorosan a nyomában követte. Halnak egy pillanatra nem volt világos, hogy mit csinálnak, de aztán előreugrott, hogy megakadályozza Sam Bowlest. Ő volt a bandafőnök, a legbűnösebb valamennyiük közül. Halnak sikerült elgáncsolnia, mielőtt elérte volna a korlátot. – Apa! – ordított akkorát, hogy a fedélzet minden pontjára elhallatszott. – Apa! Segíts! Egymást átkarolva birkóztak. Halnak sikerült átkulcsolnia Sam tarkóját, mire Sam hátrakapta fejét, hogy homlokával belefejeljen Hal arcába, hogy betörje az orrát. De Big Daniel megtanította Halt birkozótudományára. Várta ezt és állát mellére szorította. Homlokuk összecsattant. Az ütéstől mindketten majdnem elvesztették eszméletüket és eleresztették egymást. Sam hirtelen magához tért, és négykézláb a korlát felé indult, de Hal elkapta a lábát. – Apa! – üvöltött újra. Sam megpróbálta lerúgni magáról, de Hal szorosan fogta. Sam ekkor felnézett és észrevette, hogy Sir Francis Courteney a fedélzet felől rohan feléjük. Kardját kihúzta hüvelyéből. Pengéje megcsillant a csillagfényben. – Tarts ki, Hal! Jövök! Samnek nem volt annyi ideje, hogy levegye derekáról a kötelet és Hal nyakára hurkolja. Ehelyett két kézzel megragadta a fiú torkát. Kis ember volt ugyan, de marka a munkától megerősödött, és olyan ujjai voltak, mint a nyársorrú hal tüskéje. Megtalálta Hal légcsövét és kíméletlenül elszorította. Hal a fájdalomtól majdnem megfulladt és elengedte Sam lábát. Megfogta a csuklóját, hogy levegye kezét a torkáról, de Sam egyik lábát Hal mellére tette, aztán úgy megrúgta, hogy hanyatt vágódott. Sam szélsebesen odanyargalt a hajó oldalához. Sir Francis kardjával odacsapott, de Sam lehajolt a vágás elől és átvetette magát a hajókorláton.

– Az áruló féreg a végén még meglép! – üvöltötte Sir Francis. – Fedélzetmester! Mindenki a fedélzetre! Visszafordulunk és felszedjük őket!

S

am Bowles az ugrás lendületétől mélyen lemerült, amikor vizet ért, s a hirtelen hideg kiszorította a levegőt tüdejéből. Azt hitte, megfullad, de nem adta fel és addig kalimpált, míg feje ki nem bukkant a víz alól. Teleszívta magát levegővel. Érezte, hogy elmúlik a szédülése és végtagjaiba visszatér az erő. Felnézett a hatalmas hajótestre, ami elúszott mellette, aztán máris a farhullámaiban úszott, amik a csillagfényben olajosan csillogtak. Ez az országút vezeti majd vissza a hordóhoz. Gyorsan kell cselekednie, még mielőtt a hullámok szétoszlatják, mert akkor támpont nélkül marad az éjszakában. Mezítláb volt, és mindössze egy gatya volt rajta, ami nem akadályozta mozgásában. Erős kartempóval elindult, mivel legtöbb matróztársával ellentétben, jól tudott úszni. Alig tett meg egy tucat tempót, mikor a közelből hangot hallott a sötétben. – Segítség, Sam Bowles! – Felismerte Ed Broom hangját. – Pajtás, segíts, végem van! Sam megállt és a vizet taposva észrevette Ed vergődő karcsapásait. Mögötte egy sötét hullám taraján mást is észrevett: egy nagy, kerek, fekete valamit. A hordó! Közte és az életben maradás ígérete között azonban ott volt Ed Broom. Sam újra úszni kezdett, de kikerülte Ed Broomot. Veszélyes túl közel kerülni egy fuldoklóhoz. Képes olyan erővel belecsimpaszkodni az emberbe, hogy lehúzza a másikat is magával a mélybe. – Kérlek, Sam! Ne hagyj itt! – hallatszott Ed hangja egyre gyengébben. Sam elérte az úszó hordót és megkapaszkodott a kiugró csapban. Egy kicsit kifújta magát, és kezdett magához térni, mikor egy másik fej bukkant fel mellette. – Ki az? – kérdezte zihálva. – John Tate – nyögte ki magából az úszó, tengervizet köhögve, miközben

megpróbált valami kapaszkodót találni a hordón. Sam lenyúlt a víz alá, és lekötötte derekáról a kötelet. Rákötötte a hordó csapjára, és a hurokba fonta a karját. John Tate is elkapta a hurkot. Sam megpróbálta ellökni. – Ereszd el! Ez az enyém! – De John olyan kétségbeesetten kapaszkodott bele, hogy nem tudott megszabadulni tőle, ezért egy idő után abbahagyta. Nem pazarolhatta arra saját energiáit, hogy egy nála nagyobb emberrel tusakodjon. Ellenségesen, de egymást békében hagyva lógtak a hurkon. – Mi lett Peter Millerrel? – kérdezte John Tate. – A francba Peter Millerrel! – vicsorgott rá Sam. A víz hideg volt és sötét, és mindkettőjüknek az járt a fejében, hogy mi lehet a felszín alatt. Ezen a szélességen mindig tigriscápák szokták követni a hajókat, mert a hulladékokra és a latrinás vödrök tartalmára ácsingóztak. Sam már látott akkorát is ezek közül a félelmetes szörnyetegek közül, mint a Lady Edwina naszádja, és most épp ez jutott eszébe. Érezte, hogy alsóteste a hidegtől és attól való félelmétől, hogy egy ilyen állkapocs úgy ketté tudja harapni, mint egy érett almát, görcsbe rándul és remegni kezd. – Odanézz! – mondta John Tate fuldokolva, mert egy hullám az arcába, csapott, amitől nagyot nyelt. Sam felemelte fejét és a közelben egy hegy nagyságú fekete alakot látott kiemelkedni a sötétből. – Ez a rohadt Franky visszajött értünk! – acsarkodott remegő fogakkal. Elszörnyedve nézték, ahogy a galleon másodpercről másodpercre nagyobb lesz. Elsötétítette a csillagos eget, és már hallani lehetett az emberek hangját a fedélzetről. – Lát valamit ott, Daniel mester? – Ez Sir Francis kiáltása volt. – Semmit, kapitány úr! – ordított vissza Big Daniel a hajóorrból. A sötét, kavargó vízben a lehetetlennel volt egyenlő észrevenni egy hordót vagy két fejet. A galleon orrhulláma meghajigálta őket, amint a hajó elhaladt mellettük, és még hosszú ideig hánykolódtak a farhullámaiban, miközben a farlámpás lassan eltűnt az éjszakában. Még kétszer látták ezen az éjjelen, de mindkét alkalommal egyre távolabb ment el mellettük a hajó. Órákkal később reszketve várták, hogy a derengő hajnali fényben meglátják-e a Resolutiont, de nem volt sehol. Bizonyára úgy döntöttek, hogy megfulladtak, és folytatták útjukat. A hidegtől és a kimerültségtől kábán kapaszkodtak hevenyészett fogódzójukba. – Ott a föld! – suttogta Sam, mikor egy hullám felemelte őket és ki tudták

venni Afrika sötét partvonalát. – Olyan közel van, hogy úszva is el lehet érni. John Tate nem válaszolt, csak vörös és dagadt szemmel nézett rá bambán. – Ez a legjobb esély. Egy ilyen erős fiatalembernek, mint amilyen te vagy. Velem ne törődj! – mondta Sam a sótól rekedt hangon. – Ilyen könnyen nem fogsz megszabadulni tőlem, Sam Bowles – hörögte John, mire Sam újra elhallgatott, hogy takarékoskodjon erejével, mert a hideg már szinte teljesen kimerítette. A nap magasabbra emelkedett az égen, amit a fejük búbján éreztek. Először csak egy kicsit melengette meg fejüket, ami jól esett és új erőre kaptak tőle, de aztán, mint egy nyitott kemence, égetni kezdte bőrüket és csillogásával elvakította szemüket. A nap egyre magasabbra hágott az égen, de a föld nem került közelebb: az áramlat a sziklás parttal és a fehér homokpadokkal párhuzamosan sodorta őket. Sam egy felhőárnyékra figyelt fel, ami lustán elúszott mellettük a víz színén. Aztán az árnyék megfordult és visszajött a széllel szemben. Sam hirtelen felkapta fejét. Nem volt felhő a ragyogó kék égbolton, ami ilyen árnyékot vethetett volná, Sam újra lenézett, és minden erejével erre a sötét valamire koncentrált a tengeren. Egy hullám annyira megemelte a hordót, hogy felülről látta. – Édes Jézus! – hördült fel repedezett, sós víztől felmart ajkával. Olyan tiszta volt a víz, mint egy pohár gin, s a felszín alatt egy nagy foltos alakot látott, aminek sötét zebracsíkok díszítették a hátát. Felsikoltott. John Tate felemelte fejét. – Mi az? Megártott a nap, Sam Bowles? – Sam tébolyult szemébe nézett, aztán fejét lassan elfordítva maga is abba az irányba nézett, amerre Sam. Mindketten látták az ide-oda csapkodó hatalmas villás farkat, ami előrehajtotta az óriási testet. A felszín felé közeledett, hátuszonya még csak ujjnyira emelkedett ki a vízből, teste többi részét még víz takarta. – Cápa! – sziszegte John Tate. – Tigris! – Kétségbeesetten rúgkapálni kezdett, hogy a hordót elfordítva Sam Bowlest fordítsa a cápa felé. – Maradj nyugton! – vicsorgott rá Sam. – Olyan, mint a macska. Ha mozdulsz, neked ugrik. Látni lehetett a szemét. Nagyon kicsi volt ahhoz képest, hogy mekkora volt a teste. Kérlelhetetlenül nézte őket, amint újabb körbe kezdett körülöttük. Körbekörbe úszott a hordó körül, minden alkalommal közelebb kerülve hozzá. – A dög úgy vadászik ránk, mint hermelin a fogolyra. – Fogd be a szád! Ne mozogj! – nyögte Sam, de már nem volt képes uralkodni rémületén. Záróizma elengedett, és érezte, hogy köténye alatt bűzös meleg folyadék ömlik ki, ahogy béltartalma kiürül. Az állat mozgása abban a

pillanatban izgatottabbá vált, ahogy megérezte az ürülékszagot, farka gyorsabb ütemben csapdosott. A hátuszony teljes méretében kiemelkedett a vízből. Olyan hosszú és olyan görbe volt, mint egy kasza. A cápa farkával fehérre és habossá verte a vizet, és egészen addig jött előre, míg orrát bele nem verte a hordó oldalába. Sam elszörnyedve nézte, milyen csodálatos átalakuláson megy keresztül a fényes fej. Felső ajka kibuggyant, ahogy kitátotta állkapcsát. A fogsorok előre álltak, kitárultak és nekicsattantak a hordó fájának. Mindketten pánikszerűen csimpaszkodtak sérült tutajukba és megpróbálták kiemelni alsótestüket a vízből. Érthetetlen szavakat sikoltoztak, vadul markolászták a hordódongákat és egymást. A cápa elhátrált és újabb rettenetes támadásba kezdett. A szája egy vicsorgó félholdnak látszott a rájuk meredő szemek alatt. A kalimpáló emberek lábára figyelt most. Újra támadásba lendült, széles hátával széttolva maga előtt a vizek John Tate sikoltása egyik pillanatról a másikra abbamaradt, de szája még mindig tátva volt, úgy, hogy Sam lelátott rózsaszín torkán. Nem jött ki hang belőle, csak egy halk sóhaj, aztán a cápa lerántotta a víz alá. Bal karja még mindig bele volt csavarva a hurokba, s ahogy a cápa magával rántotta, a hordó is lemerült a víz alá és úgy bukdácsolt, mint egy dugó. – Ereszd el! – üvöltötte Sam Bowles, ahogy a kötél mélyen belemart csuklójába és össze-vissza hánykolódott a hordón. A hordó hirtelen feljött a felszínre. John Tate csuklója még mindig a kötélbe volt csavarodva. Sötétrózsaszín felhő kezdett terjedni körülöttük a vízben. Aztán John feje jött fel a felszínre. Vad, károgó hang tört ki a torkán és véres köpete Sam szemébe fröccsent. Arca jeges fehérré vált, ahogy kiment belőle az élet. A cápa újra támadott és a víz alatt beleharapott John alsótestébe. Úgy megrázta, hogy a hordó ismét lebukott. Mikor újra feljött a felszínre, Sam nagy lélegzetet vett és cibálni kezdte John csuklóját. – Menj innen! – sikoltotta az embernek és a cápának. – Menjetek el tőlem! – Egy tébolyult erejével kirántotta a hurkot John kezéből, és mellbe rúgta, hogy eltávolítsa magától, miközben egyfolytában sikoltozva azt üvöltötte, hogy „Tűnj el!” John Tate nem tanúsított ellenállást, Szeme még mindig tágra nyílt, de bár ajka remegett, nem jött ki hang a torkán. A felszín alatt testét félig letépte a cápa és vére sötétvörösre festette a vizet. A cápa még egyszer visszajött, bekapta és magával vitte John Tate maradékát. A megsérült hordó vizet szedett magába, amitől most mélyebbre merült, ettől viszont stabilitása támadt, amivel korábban nem bírt, mikor könnyedén

hánykolódott a hullámokon. Samnek harmadik próbálkozásra sikerült felkapaszkodnia rá. Karját, lábát széttárva elterült a tetején, és a fejét sem merte mozdítani, nehogy felborítsa a kényes egyensúlyt. Egy idő után látta, hogy a hátuszony ismét feltűnik a vízben, mert az állat még egyszer visszajött a hordóhoz. Nem merte felemelni a fejét, hogy szemével kövesse az egyre szűkülő köröket. Szemét behunyva megpróbálta kizárni tudatából a cápa jelenlétét. Hirtelen megbillent alatta a hordó, amitől elfelejtkezett igyekezetéről. Tágra nyitotta szemét és embertelen hangon felsikoltott. De a cápa, miután a fába harapott, eltávolodott. Még kétszer visszatért, mindkétszer a hordóba verve groteszk orrát. Az egymást követő próbálkozások azonban egyre kevésbé voltak elszántak, talán azért, mert a szörny John Tate tetemével jóllakott, s most elriasztotta a faforgács szaga és íze. Sam Bowles a végén csak azt látta, hogy megfordul és elmegy, hosszú uszonya ide-oda mozog, ahogy az áramlattal szemben úszik. Mozdulatlanul hevert a hordóra borulva az óceán sós hasán lovagolva. Úgy emelkedett és ereszkedett le a tenger lüktető löketeitől, mint egy megfáradt szerető. Ráesteledett, s most már akkor se mozdulhatott volna egy tapodtat sem, ha akart volna. Delíriumos állapotba került és tudatkiesései támadtak. Azt álmodta, hogy újra reggel van és túlélte az éjszakát. Azt álmodta, hogy emberi hangokat hall a közelben. Azt álmodta, hogy szemét kinyitva egy vitorlás hajót lát, ami a közelében ring a vízen. Tudta, hogy ez csak a képzelet játéka lehet, mivel tizenkét hónap alatt összesen két tucat hajó kerülte meg ezt a távoli fokot a világ végén. Mégis, ahogy nézett, egy csónakot engedtek le a hajó oldalán, és elindultak felé. Csak akkor ébredt rá ködösen, hogy nem álmot lát, mikor érezte, hogy durva kezek ragadják meg kezét-lábát.

A

Resolution csak akkora vitorlát hagyott fenn, mint egy tollpihe, ahogy óvatosan araszolva közeledett a parthoz. A legénység készenlétben állt, hogy a parancsszó elhangzása után felszedjék és felcsavarják a vitorlákat.

Sir Francis elkapta tekintetét a vitorlákról és a part felé nézett. Feszülten figyelte a mélységmérő matróz kántálását, aki meglengette a zsinórt és az orr előtt a vízbe hajította az ólmot. Mikor a hajó elhaladt az ólom felett és a zsinór függőlegesen kifeszült, leolvasta a mélységet. – Bő húsz! – Egy óra múlva tetőzik a dagály – nézett fel Hal a palatábláról. – Három nap múlva telihold lesz. Nagy lesz a vízszintkülönbség az apály és a dagály között. – Köszönöm, révkapitány úr – mondta Sir Francis, csipetnyi gúnnyal a hangjában. Hal csak a kötelességét teljesítette, de mégsem ő volt az egyetlen személy a hajón, aki órákat töltött az almanachok és táblázatok fölé görnyedve. Aztán Sir Francis megenyhült hangon folytatta: – Menj fel az árboccsúcsra, öcskös! Nyisd ki a szemed! Szemével követte Halt, ahogy a fiú felmászott a csarnakokon, aztán a kormányra nézett, és halkan azt mondta: – Egy ponttal balra, Ned mester! – Egy ponttal balra, kapitány úr! – Ned üres agyagpipájának csutoráját nyelvével szája egyik csücskéből a másikba tolta. Már ő is észrevette a zátony hullámverését a csatorna bejáratánál. Annyira közel volt a szárazföld, hogy már a faágak is látszottak a magas sziklákon, amelyek a bejáratot őrizték – Tartsa egyenesben! – mondta Sir Francis, és a Resolution lassan beúszott a tornyosuló szirtek közé. Ezt a bejáratot még egyetlen térképen sem látta feltüntetve. Sem olyanon, amit megszerzett, sem olyanon, amit megvett. Ezt a Jóreménység-foknál lévő Tabla-öböltől mintegy ezer mérföldön keresztül északra húzódó partíveket minden térkép veszélyesnek tüntette fel, ahol alig néhány jó horgonyzóhely található. Mégis ahogy a Resolution egyre mélyebbre hajózott a zöld vizű csatornában, szépséges, tágas lagúna nyílt meg előttük, amit minden oldalról sűrű erdővel borított magas hegyek vettek körül. – Az Elefánt-Lagúna! – kiáltott lelkesen Hal az árbockosárból. Már jó két hónapja, hogy elhajóztak ebből a titkos kikötőből. Mintha csak igazolni akarnák, hogy Sir Francis jó nevet talált ki ennek a helynek, a part felől az erdők aljából trombitaszó harsant. Hal boldogan elnevette magát, mikor négy hatalmas szürke foltot fedezett fel a parton. Egymás mellett állva masszív védővonalat alkottak, és szélesre tárt fülekkel néztek farkasszemet a hajóval. Ormányukat kiegyenesítve a magasba emelték, hogy az ormány végén található szaglószervükkel megpróbálják megállapítani ennek ä feléjük tartó különös látomásnak a szagát. Az elefántbika felemelte hosszú, sárga agyarát, és úgy rázta a fejét, hogy két füle csattogni és

lobogni kezdett, mint egy kioldott nagyvitorla rongyos szürke vászna. Újra trombitált egyet. Aboli a hajó orrából viszonozta az üdvözlést: két kezét feje fölé emelte, és azon a nyelven, amit csak Hal értett, így szólt: – Látlak, bölcs öreg! Menj innen békében, mert én a te tetemedből származom, és nem akarlak bántani. Hangjától az elefántok hátrafele lépegetve eltávolodtak a víz széléről, aztán egyszerre megfordultak és komótosan visszacammogtak az erdőbe. Halnak megint nevethetnékje támadt attól, ahogy Aboli szavaira a nagy állatok szépen elcammogtak, hogy csak úgy recsegtek-ropogtak a fák és döngött a föld léptük nyomán. Aztán újra arra figyelt, hogy merre vannak a homokpadok és a zátonyok, hogy az árboccsúcsról kalauzolja apját. A Resolution a lagúna teljes hosszában végighajózott a kanyargó csatornán, míg egy nagy, zöld belső öbölbe nem ért. Az utolsó darab vásznat is felcsavarták és a horgony nagy csobbanással elmerült a mély vízben. A hajó elegánsan megfordult és a kifeszülő horgonyláncon tartva szélbe állt. Mindössze ötven méterre voltak a parttól, a lagúna egyik kis szigete mögött, úgy, hogy ha véletlenül egy arra járó hajó tüzetesen kereste is volna őket, a szirtek között benézve semmit sem láthattak volna. A hajó szinte még el sem veszítette a lendületét, amikor Sir Francis már parancsokat osztogatott. – Hajóács! Rakassa össze és tegye vízre a naszádokat! Még nem volt dél, mikor az első tíz ember, tengerészzsákjukkal együtt beszállt az első naszádba, amit a fedélzetről vízre tettek. Big Daniel vezette az evezősöket, akik a lagúnán átevezve a sziklák lábánál tették őket partra. Sir Francis távcsövén keresztül figyelte, ahogy a meredek elefántcsapáson felkapaszkodnak a szirt tetejére. Ott állnak majd őrt, hogyha gyanús vitorlát látnának feltűnni, azonnal figyelmeztessék őket. – Reggel a csatakígyókat kivisszük a bejárathoz, és a kövek közt állásokat építünk ki, hogy fedezni tudják a csatornát – mondta Halnak. – Most pedig friss hallal ünnepeljük meg érkezésünket. Elő a horgokkal és zsinegekkel! Abolin kívül vigyél magaddal még négy embert a másik naszádon. Ássatok rákokat és rakjátok tele hallal a csónakot, hogy mindenkinek jusson!

H

al az orrban állt és a mély vizet nézte, miközben az evezősök kivitték a naszádot a csatornába. Olyan tiszta volt a víz, hogy lelátott a fenekére. Hemzsegett a hal a lagúnában, egyik raj a másik után futott szét a hajó orra előtt. Voltak közöttük akkorák, mint a karja, de akkorák is, mint kitárt karja. Mikor a csatorna legmélyebb pontján lehorgonyoztak, Hal egy rákcsalival felszerelt hörgött dobott be a kezében tartott zsinegen. A rákokat a homokos parton ásták ki a földből. A horog még le sem ért a lagúna fenekére, mikor olyan nyers erővel rántotta meg valami a csalit, hogy Halnak lehorzsolta az ujját a zsineg, mielőtt meg tudta volna fogni. A zsinórnak nekifeszülve hol egyik, hol másik kezével fogott át, s egy színezüst, csapkodó, csillogó testet emelt be a naszád peremén keresztül. Mialatt a hal még mindig dobálta magát a fedélzeten, és Hal megpróbálta kicsavarni a tüskés horgot gumiszerű szájából, Aboli izgatottan felkurjantott, és nekifeszült a zsinórnak, amit a kezében tartott. Még be sem vette a halat a hajóba, mikor már az összes többi matróz is hahotázva húzta ki a halakat a vízből. Egy óra alatt annyi halat fogtak, hogy térdig jártak a döglött halban a fedélzeten és valamennyien fejük búbjáig csúszós ragaccsal és pikkellyel voltak borítva. Még a tengerészek megkeményedett markát is véresre horzsolták a horgászzsinórok és az éles uszonyok. Már nem sport volt, hanem kemény munka fenntartani ezt a fordított, élő ezüstzuhatagot, ami befelé áradt a hajó peremén keresztül. Naplemente előtt Hal véget vetett a halászatnak és visszaeveztek a horgonyon álló galleonhoz. Még vagy száz méternyire voltak tőle, mikor Hal, hirtelen ötlettől vezéreltetve, felállt a farban és levetette büdös, ragacsos öltözetét. Anyaszült meztelenül egyensúlyozott a peremen és odakiabált Abolinak: – Vigyétek a hajóhoz és rakjátok ki a fogást! Én innen úszni fogok. – Két hónapja nem fürdött, azóta, hogy elhagyták a lagúnát, és nem tudott ellenállni a vágynak, hogy bőrén újra érezze a víz hűvös simogatását. Lendületet

vett és egy fejessel bevetette magát. A galleon korlátjánál álló emberek trágár szavakkal biztatták, s még Sir Francis is megállt dolga közben, hogy egy pillanatra elgyönyörködjön fiában. – Nézze el neki, kapitány úr! Hiszen még csak egy felelőtlen kisfiú – mondta Ned Tyler. – Csak azért felejtjük el ezt néha, mert olyan jól megtermett. – Ned már annyi évet töltött Sir Francis mellett, hogy megengedhetett magának ennyi közvetlenséget. – Felelőtlen kisfiúknak nincs helye a guerre de course idején. Ez férfimunka, ami még a legifjabb embertől is kemény fejet követel, ha nem akarja, hogy holland hurok szoruljon a nyaka köré. – De azért nem is tett úgy, mintha le akarná hordani Halt, aki meztelen, fehér testével olyan kecsesen és fürgén siklott a vízben, mint egy delfin.

K

atinka hallotta, hogy micsoda vidámság van fent a fedélzeten, és felemelte fejét abból a könyvből, amit olvasott. Francois Rabelais Gargantua és Pantagruel című regényének ezt a példányát külön neki nyomtatták Párizsban. Tele volt gyönyörűen részletezett, kézzel festett, erotikus illusztrációval. Egy fiatalember küldte neki, akit sebtiben megkötött házassága előtt ismert még meg Amszterdamban. A férfi közeli, bensőséges tapasztalatból ismerte a nő ízlését. Katinka unottan kibámult az ablakon és rögtön felélénkült. Ledobta a könyvet és felállt, hogy jobban lásson. – Lieveling, a férje – figyelmeztette Zelda. – Ördög vigye a férjemet! – mondta Katinka, azzal kilépett a hajótükrön az erkélyre. Kezével ellenzőt képzett szeme fölé, hogy ne süssön szemébe a lemenő nap sugara. A fiatal angol, aki felkeltette érdeklődését, egy csónak farában állt, nem messze tőle a lagúna vizén. Szeme láttára levette mocskos és rongyos ruháját, és mezítelenül, ártatlanul egyensúlyozott a csónak peremén. Fiatal lány korában Katinka elkísérte apját Itáliába. Még ott történt, hogy megvesztegette Zeldát, kísérje el, hadd nézze meg Michelangelo szobrait, míg apja itáliai kereskedőtársaival tárgyal. Csaknem egy teljés órát töltött azon a fülledt délutánon Dávid szobra előtt. A szobor szépsége teljesen felkavarta érzelmeit. Ekkor látott először meztelen férfit, és az élmény egész életére kihatott. Most egy másik Dávid-szobrot nézett, de ez a Dávid nem hideg márványból volt. Első találkozásuk óta persze már sokszor látta a fiút. Úgy kujtorgott utána, mint egy rajongó kiskutya. Amikor csak elhagyta a kabinját, valami csoda folytán, rögtön ott termett a fiú és távolból követte minden mozdulatát. A fiú nyilvánvaló rajongása csak alig szórakoztatta, hiszen hozzá volt szokva ahhoz, hogy tizennégy évestől nyolcvanévesig minden férfi legalább így rajong érte. Legfeljebb egy pillantásra méltatta ezt a csinos ifjút a maga mocskos, elhordott öltözetében. Első találkozásuk óta annyira betöltötte a nő kabinját a fiú bűze, hogy megkérte Zeldát, szórja be parfümmel, hogy valahogy eltűnjön. De sajnos keserves tapasztalatból tudta, hogy a tengerészek mind büdösek, mivel a hajón a

víz csak ivásra való, és ivóvízből is kevés van. Most azonban, hogy a legényke levette magáról mocskos ruháját, szépséges ifjúvá változott. Noha arca és karja bronzszínűre sült a naptól, teste és lába makulátlanul fehér volt. Az alacsonyan álló nap, bearanyozta teste görbületeit, sötét haja zuhatagként omlott hátára. Napsütötte arcából hófehéren villantak elő fogai, és olyan dallamosan, annyira teli szívvel nevetett, hogy még Katinka is elmosolyodott tőle. Aztán lenézett a testére, és eltátotta száját. Ibolyaszín szemei összeszűkültek és hirtelen számítóvá váltak. A fiú édes arcvonásai nem árulták el valódi lényét. Már nem kisfiú volt. Lapos hasát finom fiatal izomköteg tartotta, ami olyan volt, mint a szélfútta homokdűne. Ágyékán sötét göndör szőrzet bokrosodott és olyan tekintélyes, tömör, súlyos rózsaszín nemiszerv ékeskedett, amilyen Michelangelo Dávidjának nem volt. Mikor a fiú fejest ugrott a lagúnába, a nő a tiszta vízben minden mozdulatát követni tudta. Feljött a felszínre és nevetve hátrakapta fejét, hogy kirázza arcából vizes haját. A szétfröccsenő vízcseppek úgy csillogtak, mint angyalfej körül a szent fénykoszorú. Pont arra úszott, ahol Katinka állt fent a taton. Különös kecsességgel siklott a vízen, amit vászonruhájában látva nem is feltételezett volna róla. Majdnem pontosan alatta úszott el, de nem nézett föl rá, mert nem volt tudatában annak, hogy a nő bámulja. Látni lehetett gerincoszlopa csigolyáit, melyek mentén kemény izomköteg húzódott le egészen a fenekéig. Kerek, kicsi feneke minden tempónál izgatóan megfeszült, mintha úszás közben a vízzel szeretkezne. Katinka kihajolt, hogy lássa még, de a fiú megkerülte a hajó farát és eltűnt a szeme elől. A nő teljesen fel volt kavarva, visszament, hogy folytassa a könyvet, de a képek elveszítették vonzerejüket, mert elhalványította őket a valódi hús és a fényes fiatal bőr látványa. Nyitott könyvvel az ölében ült és elgondolta, hogy ez a kemény, fiatal, hófehér test rajta ficánkol, miközben ő éles körmeit belevájja feszes fickándozó fenekébe. Ösztönösen tudta, hogy a fiú még szűz – szinte érezte rajta a szüzesség mézédes illatát, és ellenállhatatlan vonzódást érzett iránta, mint darázs az érett gyümölcs iránt. Ez lenne az első eset, hogy egy nemileg teljesen ártatlan férfival lenne dolga. Ez a gondolat fűszer gyanánt szolgált a feltálalt természetes szépség mellé. Erotikus álmait hosszú, kényszerű önmegtartóztatása egyre vadabbá tette. Hanyatt dőlt, összeszorította combját, és magában sejtelmesen mosolyogva, székében előre-hátra kezdett hintázni.

H

al a következő három éjszakát a parton töltötte a sziklák tövében. Apja őt bízta meg azzal, hogy vigye ki a partra a lövegeket, és építsen nekik kőből lőállásokat a lagúna keskeny bejáratának védelmére. Sir Francis természetesen kievezett, hogy áldását adja fia választására, de még ő sem talált hibát abban, ahogy Hal megválasztotta a lőállásokat, ahonnan a szirtek közt áthajózó ellenséget tűz alá lehet venni. A negyedik nap, mikor a munka végeztével csónakon visszavitték Halt a galleonra, már messziről látta, hogy a hajó javítási munkálatai jócskán előrehaladott állapotban vannak. Az ács embereivel állványzatot épített a hajótükörre, ahonnan új gerendákkal cserélték ki az ágyútűzben tönkrement elemeket, komoly kényelmetlenséget okozva a fedélzeten tartózkodó vendégeknek. A holland kapitány által felállított otromba tartalék árbocot, amire azért volt szükség, mert az egyik viharban eltört a főárboc, most kivették. Árboc nélkül a galleon vonalai otrombává és zavarossá váltak. De mikor Hal felmászott a fedélzetre, látta, hogy Ned Tyler az embereivel már hozzáfogott az egzotikus faáru kirakodásához, ami a rakomány, zömét tette ki. A hajó mellett vízre bocsátották a rönköket, majd kiúsztatták a partra. A tartalék árboc a rakomány alján volt, ugyanitt volt az a lezárt raktér is, ami a pénzesládákat és az arany– és ezüstrudakat tartalmazta. Az egész rakományt ki kellett rakódni ahhoz, hogy hozzáférjenek. – Apád küldött érted – üdvözölte Aboli Halt, aki azonnal elindult hátra. – Három nap kimaradt a tanulmányaidból, mialatt a parton voltál – mondta Sir Francis minden bevezetés nélkül. – Igen, Apám. – Hal tudta, hiába próbálná elmagyarázni, hogy nem szándékosan történt, ami történt. De bocsánatot azért mégsem fogok kérni emiatt, döntötte el magában és rezzenéstelenül állta apja tekintetét. – Ma este vacsora után kihallgatlak a Rend katekizmusából. Mikor nyolcat kongatnak, a második kutyaőrség alatt, jöjj a kabinomba! Soha senki nem foglalta írásba a Szent György és a Szent Grál Rend beavatási szertartásának katekizmusát. Közel négyszáz esztendőn át a hétszáz

ezoterikus kérdést és feleletet szájról szájra adták tovább. A mester dolga volt, hogy megtanítsa a novíciusnak a Szigorú Szertartásrendet. Hal Aboli mellett ült a hajóorrban és farkasétvággyal tömte magába a zsírban sült kétszersültet és a frissen sült halat. Most, hogy a szárazföldről annyi tűzifát és friss élelmet tudtak szerezni, amennyit akartak, az étkezésük kiadósak voltak, de Hal egy szót se szólt evés közben. Fejben felmondta a katekizmust, mert tudta, hogy apja könyörtelenül bevasalja rajta minden szavát. Nagyon hamar megszólalt a hajóharang, s az utolsó kongatás után Hal már kopogtatott is apja kabinjának ajtaján. Apja az asztalnál ült, míg Halnak a fedélzet csupasz deszkáján kellett térdepelnie. Sir Francis vállát a rangjával járó köpönyeg borította, s mellén ott tündökölt az impozáns aranypecsét, ami azt a Hajózó Lovagot illette meg, aki a Rend valamennyi lépcsőjét végigjárta. A hátsó lábán ágaskodó angol oroszlánt ábrázolta, aki magasba emeli a eroix patté-t, a keresztet, felette az anyaistennő csillagaival és a félholddal. Az oroszlán szeme rubintból, a csillagok gyémántból voltak kirakva. Sir Francis jobb keze mutatóujján vékony aranygyűrűt viselt, amibe a navigátor szerszámainak, egy tájolónak és egy Jákob-pálcának a képe volt belevésve, felettük egy koronás oroszlán állt. A gyűrű azonban kicsi volt és diszkrét, nem olyan feltűnő, mint a pecsét. Apja latinul mondta a katekizmust. A latin használata eleve biztosította azt, hogy csak művelt ember lehetett a Rend tagja. – Ki vagy? – tette fel Sir Francis az első kérdést. – Henry Courteney, Francis és Edwina fia. – Mit keresel itt? – Azért jövök, hogy bemutatkozzam, mint a Szent György és a Szent Grál Rend akolitusa, hű szolgája. – Az óceánból jövök, mivel ott van kezdetem, s mikor eljön a vég, a tenger lesz halotti leplem. – Hal ezzel a válasszal a Rend tengerészeti gyökereit fogadta el. A következő ötven kérdés arra vonatkozott, hogy a novicius mennyire ismeri a Rend történetét. – Kik jártak előtted? – Krisztus és Salamon templomának szegény lovagjai.-– A Szent György és a Szent Grál Rendjének lovagjai a feloszlatott templomos lovagrend utódai voltak. Miután ezzel végeztek, Sir Francis kikérdezte Haltól a Rend történetét, akiket 1312-ben Szép Fülöp francia király V. Kelemen pápa segítségével, aki az ő bábfigurája volt, megtámadott és elpusztított. Mérhetetlen aranykincsüket és

földbirtokaikat a korona elkobozta, s a lovagokat megkínozták és máglyahalálra ítélték. A templomos lovagok tengerészeit azonban szövetségeseik figyelmeztették, s így a Csatorna menti francia kikötőkben felszedték a horgonyt és kihajóztak. Angliába vezetett az útjuk, ahol II. Edward király oltalmába ajánlották magukat. Azóta Angliában és Skóciában új nevek alatt nyitottak páholyokat, de a Rend alapvető tanításait változatlanul megtartották. Ezután Sir Francis felmondatta fiával azokat a misztikus jelentésű szavakat, amelyekből a lovagok felismerték egymást. – In Arcadia habitol Árkádiában lakom – mondta Sir Francis éneklő hangon, miközben Hal fölé hajolt és két kezébe fogta Hal jobbját. – Flumen sacrum bene cognosco! Jól ismerem a szent folyót – felelte Hal tisztelettudóan, miközben mutatóujját összekulcsolta apja mutatóujjával – Magyarázd el, mit jelentenek ezek a szavak! – mondta apja szigorúan. – Ez a mi szövetségünk Istennel és egymással. A templom Árkádia, és mi magunk vagyunk a folyó. A hajóharang kétszer jelezte az órák múlását, mielőtt Hal mind a kétszáz kérdésre megfelelt volna és végre felállhatott. Mire aprócska kabinjához ért, annyira fáradtnak érezte magát, hogy még a kis olajlámpást sem gyújtotta meg, hanem a szellemi végkimerültség állapotában nyúlt végig a priccsen. Fáradt agyában véget nem érően követték egymást a katekizmus kérdései és feleletei, míg tartalmuk és a valóság szinte már össze nem mosódott. Aztán halk neszeket hallott a válaszfal túloldaláról, és ettől, csodával határos módon egyszeriben elmúlt a kimerültsége. Felült és minden idegszálával arra figyelt, hogy mi történik a másik kabinban. Nem akart lámpást gyújtani, mert a kovakő csattanása áthallatszana a szomszédba. Lehemperedett a priccsről és halkan, mezítláb, ahogy volt, a válaszfalhoz ment. Letérdelt és ujjával végigsimította a deszkát, míg meg nem találta a dugót, amit ő tett bele. Halkan kiszedte és bekukucskált a lyukon. Apja minden nap megengedte, hogy Katinka van de Velde, Aboli őrizetében és szobalánya társaságában egy órára kimenjen a partra sétálni. Délután, míg a két nő nem tartózkodott a hajón, Halnak sikerült találnia magának egy kis időt, hogy lopva lesurranjon a kabinjába. Tőre hegyével megnagyobbította a rést a deszkán. Aztán ugyanolyan fából faragott egy dugót, ami tökéletesen befedte a lyukat. Most ugyan tele volt lelkiismeretfurdalással, mégsem tudta visszafogni magát. A megnagyított nyílásra tapasztotta szemét. Mindent látott a másik

oldalon lévő kis kabinban. Szemben vele egy hosszú velencei tükör volt a válaszfalra erősítve, s így még azokat a helyeket is látta a tükörben, amik egyébként nem fértek volna bele látómezejébe. Ez a kisebb kabin szemmel léthatóan a nagyobb és fényűzőbb kabin kiegészítéseként szolgált. Mintha egy öltöző– és pihenőszoba lett volna, ahol a kormányzó felesége megfürödhet és elrendezheti toalettjét. A nehéz, keleti kerámia ülőkád a fedélzet közepén állt. Oldalát hegyi tájkép és bambuszligetek képe díszítette. Katinka a kabin másik oldalán ült egy alacsony ülőkén, és szobalánya a haját fésülte az egyik ezüstnyelű kefével. Haja derekáig leomlott, s minden kefevonástól felragyogott a lámpafényben. Aranyhímzéses selyembrokát pongyola volt rajta, de Hal ámulva vette észre, hogy a nő haja ragyogóbb, mint a pongyolán található aranyszál. Mámoros állapotban bámulta a nőt, keze, finom feje minden mozdulatát igyekezett emlékezetébe vésni. Kimerült agyának és testének gyógyírként szolgált a nő hangja és halk kacagása. A szolgáló dolga végeztével arrébb ment. Katinka felállt, mire Hal szíve elfacsarodott, mert arra számított, hogy most fogja a lámpást és kimegy a kabinból. Ehelyett azonban arra indult, ahol Hal volt. Noha közvetlen látóteréből kiment, a tükörben továbbra is látta. Most csak a deszka választotta el őket, s Hal attól tartott, hogy a nő meghallja szuszogását. A tükörben látta, hogy Katinka lehajol és felemeli az éjjeliszekrény fedelét, ami a másik oldalról volt a válaszfalhoz erősítve. Mielőtt Hal észbe kaphatott volna, hogy mit fog csinálni, a nő hirtelen felkapta pongyolája alsó részét, és ugyanazzal a mozdulattal lekuporodott a láda tetején lévő ülőkére. Tovább kacarászott és fecserészett a szobalánnyal, miközben a ládában elhelyezett éjjeliedénybe csurrantott. Mikor felállt, Hal még egyszer megpillantotta hosszú, fehér lábát, aztán visszahullott rá a köpeny és a nő kecsesen kilejtett a kabinból. Hal a sötétben összekulcsolt kézzel feküdt a kemény priccsen, és megpróbált elaludni. De a nő szépsége nem hagyta nyugodni. Egész teste égett és nyugtalanul forgolódott a priccsen. – Erős leszek – suttogta hangosan, és összeszorította markát, míg csontjai recsegni nem kezdtek. Megpróbálta elkergetni a képeket az agyából, de úgy zümmögtek benne, mint egy raj dühös méh. Képzeletben újra hallotta, ahogy a nő kacarászása és az éjjeliedény vidám csilingelő csurranása összemosódik, és képtelen volt tovább türtőztetni magát. Nagyot nyögött a bűntudattól, aztán megadta magát, és két kézzel megragadta duzzadt, lüktető ágyékát.

M

ikor a faárurakomány kikerült a raktérből, végre ki lehetett emelni a tartalékárbocot a fedélzetre. Ehhez a munkához a hajó legénysége felére szükség volt. A hatalmas fatörzs csaknem olyan hosszú volt, mint maga a hajó, és óvatosan kellett mozogni vele a raktérben. Mikor kint volt, végigúsztatták a csatornán, majd kihúzták a partra. Ott az erdő lombkoronája alatt egy tisztáson az ácsok bakra emelték, és hozzáfogtak kifaragásához, hogy be lehessen állítani a hajótestbe a viharban eltört árboc helyére. Csak akkor tudta Sir Francis összehívni a hajó teljes legénységét, hogy mindenki szeme láttára nyissák fel a kincseket tartalmazó fülkét, mikor mindent kiürítettek, mert a holland hatóságok tudatosan a legnehezebb rakományt tették a kincseskamrára. A VOC hajóin ez volt az elfogadott gyakorlat: a légértékesebb cikkekét így kellett biztosítani. A több száz tonna súlyú rönkfa, amivel elbarikádozták a kincseskamra bejáratát, még a legelszántabb tolvajt is eltérítette attól a szándékától, hogy megdézsmálja tartalmát. Míg a legénység a raktér nyílása körül tolongott, Sir Francis lement a csónakkormányosokkal, és lámpással a kezében letérdelt, hogy megvizsgálja a trincomalee-i holland kormányzó pecsétjét, amivel a kamrát lezárták. – A pecsét érintetlen! – nyugtatta meg Sir Francis a bámészkodókat, akik vad örömujjongásban törtek ki. – Feszítse ki a zsanérokat! – mondta Sir Francis Big Danielnek, aki teljes erejéből nekifeszült. Repültek a fadarabok, nyikorogtak a rézcsavarok, ahogy kiszakadtak a furatból. A kincseskamra belsejét vörösréz lemez borította, de Big Daniel feszítővasa a fémen is keresztülhatolt. A nézők körében örömmoraj zúgott fel, ahogy megpillantották a fülke tartalmát. A pénzérméket vastag vászonzsákokba varrták. Tizenöt ilyen zsák volt. Daniel egyenként kihúzta és egy rakodóhálóba tette, amiben felhúzták őket a fedélzetre. Ezután az aranyrudakat emelték ki, amelyek tízesével nyers, gyalulatlan deszkából ácsolt ládákba voltak rakva, s minden ládára izzó vassal ráégették az aranyrudak számát és súlyát.

Mikor Sir Francis kimászott a raktérből, megparancsolta, hogy két pénzeszsák kivételével az összes zsákot és ládát vigyék az ő kabinjába. – Most csak ezt a két zsák pénzt osztjuk szét – mondta Sir Francis. – A részüket majd akkor kapják meg, mikor visszaérünk a jó, öreg Angliába. – A két pénzeszsák fölé hajolt, és tőrével felhasította őket a varrás mentén. Az emberek farkashordaként ordítottak fel, mikor a fénylő ezüst tízguldenesek a fedélzet deszkájára ömlöttek. – Nem kell megszámolni. A hollandok már megszámolták – mutatott Sir Francis a zsákokra írt számokra. – Aki a nevét hallja, lépjen elő! – mondta. Az emberek izgatottan nevettek, és vidám szitkozódások közepette libasorba álltak. Aki a nevét hallotta, kilépett a sorból, és sapkával a kezében odalépett Sir Francishez, aki kiszámolta a részét. Hal volt az egyetlen ember a fedélzeten, aki nem részesült a zsákmányból. Noha neki is jussa volt egy, a középső fedélzeten szolgálatot teljesítő matróz részére, vagyis a legénység részének kétszázadára, apja nem adta ki az ő jussát. – Az a fiú, akinek ezüstje vagy aranya van, minden bolondságra képes – magyarázta el Halnak. – Egy szép napon hálás leszel még nekem azért, hogy félretettem a részedet. – Azzal tettetett dühvel a legényeihez fordult. – Azért, mert most már valamennyien gazdagok, ne higgyék, hogy nem tudok munkát találni maguknak – harsogta. – Még a többi nehéz rakománynak is ki kell kerülnie a raktérből, hogy ki lehessen tisztítani a hajófeneket és be tudjuk állítani az árbocot. Van itt annyi munka, hogy egy-két hónapig nem leszünk tétlenek. Sir Francis egyik hajóján sem volt még ember, aki tétlenül maradt volna. Az unalom volt számára a legnagyobb ellenség. Míg az egyik őrség emberei a rakodással voltak elfoglalva, a szolgálaton kívüli őrségeknek is talált tennivalót. Soha nem engedte, hogy elfeledkezzenek arról, hogy ez egy hadihajó, vagyis bármely pillanatban számítaniuk kellett egy mindenre elszánt ellenség támadására, s ezért résen kellett lenniük. A nyitott rakterek és a hatalmas fűszereshordók miatt, amelyeket a fedélzetre emeltek, nem maradt hely fegyvergyakorlatra a fedélzeten, ezért Big Daniel a szolgálaton kívüli őrséget kivitte a partra. Vállt-vállhoz vetve csatasorokba álltak, és teljes fegyvergyakorlatot végeztek. Kardvágás – balra, szúr, véd, jobbra szúr, véd – míg nem szakadt róluk a víz és kapkodva nem szedték a levegőt. – Elég! – mondta végül Big Daniel, de még nem mehettek. – Most birkózás következik, hogy egy kicsit felpezsdüljön a véretek –

kiáltotta, és végiglépdelt az emberek között, hogy összepárosítsa őket. A kiszemelt párokat tarkójuknál fogva egymásnak lökte, mintha kakaspárok lennének a kakasviadalokon. A partot egyhamar derékig meztelen, kiabáló, birkózó párok borították. Megpróbálták megemelni, megforgatni a másikat, s ha sikerült levinni őket, a homokban hemperegtek tovább. Katinka szolgálójával nem lépett ki az erdőből a tisztásra, hanem az első fák alól nézte érdeklődéssel a jelenetet. Aboli pár lépéssel mögöttük állt, hátával egy hatalmas erdei kubafa törzsének támaszkodva. Hal egy nála húsz évvel idősebb tengerésszel került párba. Egyforma magasak voltak, de az idősebb hat-hét kilóval nehezebb volt. Körbe-körbe táncolták egymást, és megpróbáltak fogást találni a másik nyakán vagy vállán, hogy kibillentsék egyensúlyából vagy elgáncsolják. – A csípődet használd! Dobd át a csípődön! – suttogta Katinka, miközben Halt nézte. Annyira magával ragadta a látvány, hogy ösztönösen összeszorította markát és combját verdeste izgalmában, ahogy Halt biztatta. Rózsásabb volt az arca, mint amilyen akár a melegtől, akár az arcpirosítótól lehetett. Katinka imádta nézni, ha emberek vagy állatok egymásnak esnek. Férjének minden alkalommal el kellett kísérnie a bikaviadalokra, a kakasviadalokra vagy a patkányfogó versenyekre, ahol terrierek verekedtek. – Az én kicsikém rögtön boldog lesz, ha a vörösbor kiloccsan. – Van de Velde büszke volt arra, hogy feleségét ennyire vonzzák a véres sportok. El nem mulasztott volna egyetlen tőrvívó versenyt, sőt, még az angolok csupasz ököllel vívott ökölharcait is élvezte. A birkózás azonban egyenesen a kedvencei közé tartozott. Ismerte az összes fogást és dobást. Elragadtatva nézte a fiú kecses mozdulatait és bámulatos technikáját. Látta rajta, hogy jó mestere volt, mert bár ellenfele nehezebb, Hal gyorsabb és erősebb volt. Ellenfele súlyelőnyét hátrányára tudta fordítani, úgy, hogy az idősebbiknek nyögve, karjával a levegőt csépelve kellett visszanyernie egyensúlyát, amit majdnem elveszített egy támadás során. Mikor megint nekiment Halnak, a fiú nem feszített be neki, hanem ellenállás nélkül hagyta, hogy hanyatt döntse, de egy pillanatra sem eresztette el közben, s mikor földet ért, begörbítette hátát, és lábát a másik hasában megtámasztva áthajította a fején. Míg az idősebb a meglepetéstől moccanni sem tudott, Hal felpattant és a hátára ült, az ellenfél arcát a homokba nyomva. A copfjánál fogva nyomta bele a képét a finom homokba, mígnem a másik mindkét kezével verni nem kezdte a földet, jelezve, hogy megadja magát.

Hal elengedte, és egy macska fürgeségével talpra ugrott. A matróz zihálva és homokot köpdösve feltérdelt. Aztán vártalanul rávetette magát Halra, aki épp elfordult. Hal szeme sarkából észrevette a felé közeledő öklöt, és elfordult az ütés elől, de mégsem elég gyorsan. A matróz ökle horzsolta arcát, és egyik orrlikából folyni kezdett a vér. Megragadta a tengerész csuklóját, mikor az ütés lendülete véget ért, hátracsavarta a karját, és a férfi csuklóját lapockái közé feszítette. A matróz vinnyogott a fájdalomtól, és kénytelen volt lábujjhegyre állni. – Szűz Máriára mondom, János mester, maga, úgy látszik, nagyon szeret homokot enni! – Hal egyik lábát a matróz fenekére téve ismét lehajította a földre. – Túl okos és nagyszájú kezd lenni, Hal mester! – ment oda hozzájuk Big Daniel komor arckifejezéssel. Hangja szigorúnak hangzott, de nehezen tudta leplezni, hogy tetszett neki tanítványa teljesítménye. – Legközelebb nehezebb párt keresek magának! És nehogy meghallja a kapitány, hogy káromkodik, mert maga is megkóstolja ezt a finom kis tengerparti homokot. Hal nevetve és örülve Daniel rosszul leplezett elismerésének, a többi birkózó elismerő kurjongatásai közepette odament a víz széléhez, és tenyerébe vizet véve lemosta felsőajkát. – Józsefre és Máriára mondom, hogy szeret nyerni – vigyorodott el Daniel a háta mögött. – Ezt Franky kapitány sem fogja tudni kiverni belőle. A vén kan saját véréből való kölyköt csinált. – Mit gondolsz, hány éves lehet? – kérdezte Katinka eltűnődve szobalányától. – Fogalmam sincs róla – mondta Zelda. – Még gyerek. Katinka elmosolyodott, és két kezét összekulcsolta feje fölött, eszébe jutott, milyen volt a fiú meztelenül a naszád peremén egyensúlyozva. – Kérdezd meg a mi komor mór őrünktől. – Ahhoz, amit akar tőle, már elég idős – morogta magában Aboli a saját nyelvén, miközben buta képet vágva úgy tett, mintha nem értené, miről beszélnek. Pár napja, mióta ő vigyázott rájuk, már alaposan szemügyre vette ezt a nőt, akinek olyan a haja, mint a nap. Almatag, ibolyakék szemében észrevette a fényes ragadozó tekintetet. Úgy nézte a férfiakat, mint a monguz a kövér csirkét, és fejét olyan affektáltan hordta, mintha tökéletesen ártatlan lenne, amit a fényes szoknyák és csipkék alatt ringó csípeje minden mozdulatával meghazudtolt. – A kurva az kurva, függetlenül attól, hogy milyen színű a haja és hogy egy méhkasban vagy a kormányzó palotájában lakik-e. – Hangja mély

kádenciáját törzsi nyelvének cuppogó staccatója fejezte be. Zelda hirtelen mozdulattal hátat fordított neki. – Ostoba barom. Semmit nem ért. Hal a vízpartról feljött az erdő széléig. Felnyúlt, hogy egy ágról levegye az odaakasztott ingét. Haja nedves volt, mellkasát vérfoltok tarkították a birkózástól. Arcán még mindig egy vércsík futott végig. Kezét felemelve, hogy levegye az inget a fáról, felnézett. Tekintete találkozott Katinka ibolyaszínű szemével. Egészen eddig a pillanatig nem volt tudomása arról, hogy a nő is itt van. Arrogáns viselkedése egyik pillanatról a másikra elpárolgott és visszalépett, mintha a nő váratlanul pofon ütötte volna. Sötét pír borította el arcát, ami eltüntette az ellenfele által hagyott világosabb nyomokat. Katinka hűvösen lenézett csupasz mellkasára. Hal, mintha szégyellné magát, keresztbe fonta karját. – Igazad volt, Zelda – mondta Katinka legyintve. – Csak egy szutykos kisfiú – tette hozzá latinul, hogy biztos legyen benne, a fiú is érti. Hal kétségbeesetten nézett utána, ahogy a nő felemelte szoknyáját s Abolival és szolgálójával a nyomában királyi léptekkel levitorlázott a partra a rá váró naszádhoz. Azon az éjjelen, mikor kabinjában a kényelmetlen szalmazsákon hevert, Hal mozgást, halk hangokat és nevetést hallott a másik helyiségből. Félkönyökre támaszkodott. De aztán eszébe jutott az a sértés, amit olyan lekicsinylően vágott a fejéhez a nő. „ Többé nem gondolok rá”, fogadta meg magában, visszadőlt a szalmazsákra, és kezét fülére tette, hogy ne hallja a hangokat. Megpróbálván kiűzni a tudatából, halkan azt ismételgette magában, hogy „In Arcadia habito”. De sokáig tartott, míg végre a kimerültségtől mély, sötét álmatlan alvásba zuhant. Csaknem két mérföldnyire onnan, ahol a Resolution horgonyzott, a lagúna végén egy hegytorokból tiszta vizű folyó ömlött bele az édesvízzel kevert tengervízbe. Ahogy a két dereglye lassan haladt az áramlással szemben a hegytorok bejárata felé, felriasztotta a sekély vízben tanyázó madárcsapatokat. Nagy ricsajjal, hápogva, gágogva, kotkodácsolva röppentek fel. Mintegy húszféle északon ismeretlen kacsa– és vadliba fajtát lehetett megkülönböztetni. Más madárfajok is voltak köztük: az egyiknek furcsa alakú csőre és aránytalanul hosszú lába volt, de voltak gémek, pólingok és nemes kócsagok is, melyek nem egészen olyanok voltak, mint angol megfelelőik, mivel sokkal színpompásabb tolldíszt viseltek. Annyian voltak, hogy elsötétült az ég, mikor felszálltak, s az

emberek döbbenetükben egy pillanatra az evezőkről is megfeledkeztek. – Csodák földje – dünnyögte Sir Francis, ahogy ezt a vadmadár bemutatót nézte. – És még csak egy egészen aprócska részét ismerjük. Miféle csodák rejtőzhetnek a küszöbön túl, mélyen bent a hátországban, amit még nem látott emberi szem. Hal képzeletét megmozgatták apja szavai: újra maga elé varázsolta a sárkányokat és szörnyeket, amelyek azokat a térképeket díszítették, amiket tanulmányozott. – Húzd meg! – adta ki apja a parancsot, mire újra nekifeszültek a hosszú evezőcsapásoknak. Ketten voltak a csónakban. A jobb oldali evezőt apja húzta, és tökéletes összhangban eveztek fáradhatatlanul. Kettejük között álltak az üres vizeshordók, mivel kívülről is nyilvánvaló oka annak, hogy a lagúna végére evezzenek, az volt, hogy friss vizet vegyenek. A valódi ok azonban Sir Francis lábánál hevert a fenékdeszkán. Az éjszaka leple alatt Aboli és Big Daniel kihordta a kabinból a pénzeszsákokat és az aranyládákat, és egy ponyvával letakarva a csónakban helyezte el őket. A csónak orrába öt hordó lőport és mindenféle fegyvert, kardot, pisztolyt, muskétát s a hozzájuk való, bőrzsákban tartott golyót raktak be, amit mind a holland hajó arzenáljából zsákmányoltak. A másik csónakban Ned Tyler, Big Daniel és Aboli követte őket. Ok voltak azok, akikben Sir Francis a leginkább megbízott a legénység tagjai közül. Az ő csónakjuk is tele volt vizeshordóval. Mikor már jó mélyen bent jártak a folyótorkolatban, Sir Francis abbahagyta az evezést, kihajolt a csónakból, és merített egy bögre vizet, hogy megkóstolja. Elégedetten bólintott. – Tiszta is, édes is. – Átkiáltott Ned Tyler-nek: – Kezdjék el megtölteni a hordókat! Mi Hallal még feljebb evezünk. Mikor Ned a csónakot a folyópart felé kormányozta, vad, ugatásszerű bömbölés hallatszott, ami visszhangként gurult végig a hegytorokban. Valamennyien fölnéztek. – Mik azok a teremtmények? Emberek? – kérdezte Ned izgatottan. – Fura, szőrös törpék? – Hangjában félelem és szent borzadály bujkált, ahogy felnézett a magasban föléjük emelkedő meredély tetején sorban álló emberre emlékeztető alakokra. – Majmok! – kiáltott oda neki Sir Francis, és abbahagyta az evezést. – Emberszabású majmok, amilyeneket a Berber-parton látni. Berber-majmok. Aboli elnevette magát, aztán fejét hátravetve élethűen utánozta a falkavezér hím bábun harci kiáltását. Ettől a hangtól a legtöbb fiatalabb állat felpattant és idegesen elpucolt a sziklákon. A hatalmas termetű hím azonban elfogadta a kihívást. Négykézláb állt a

meredély peremén, és száját tágra nyitva vicsorgott. Félelmetes fehér fogak villantak elő. Ettől a mutatványtól felbátorodva néhány fiatal állat visszatért, és köveket kezdett hajigálni rájuk. Kénytelenek voltak lebukni, hogy védjék magukat. – Lőjjünk oda nekik! – adta ki a parancsot Sir Francis. Daniel levette válláról a muskétát, és ráfújt a kanóc izzó végére, ahogy vállához emelte a puskatust. A hegyszorosban hatalmasat dördült a puska, hangja mennydörgésszerűén végigmorajlott a sziklák között. A lövéstől pánikba esett bábun csapat olyan elképesztő módon reagált, hogy valamennyiüknek nevetni kellett. A golyó a sziklapárkány pereméről lepattintott egy darabot, amitől a csapat fiatal majmai ijedtükben hátraszaltóztak. Az anyamajmok felkapták kicsinyeiket, ölükbe gyömöszölték őket, és felkapaszkodtak a sima sziklafalon. Még a komor hím is elveszítette méltóságát, és a többiekkel együtt menekült, hogy mentse a bőrét. A szikla másodpercek alatt kiürült, s a rettenet okozta menekülés zaja is elült. Aboli a csónak peremén átugorva beugrott a vízbe, ami derékig ért neki, és kihúzta a csónakot a partra. Ezalatt Daniel és Ned kivette a dugókat a hordókból, hogy újratöltsék őket vízzel. A másik csónakban Sir Francis és Hal nekifeszült az evezőknek, és továbbmentek az árral szemben. Fél mérfölddel feljebb a folyó hirtelen nagyon összeszűkült és a két oldalt emelkedő sziklák meredekebbé váltak. Sir Francis egy pillanatra megállt, hogy betájolja magukat, hol vannak, aztán a mentőcsónakot befordította a szikla alá, orrát ráfuttatta egy korhadt fatuskóra, ami egy repedésből állt ki. Halt a csónakban hagyta, míg maga kiugrott a szikla alatti keskeny párkányra, és elkezdett felfele mászni. Nem látszott semmiféle természetes ösvény, amit követni lehetne, de Sir Francis magabiztosain haladt egyik kapaszkodótól a másikig. Hal büszkeséggel eltelve figyelte. Apja az ő szemében öregembernek számított – már régen túl volt a tiszteletreméltó negyvenedik éven – mégis fürgén és fáradhatatlanul mászott. Hirtelen mintegy tizenöt méterrel a folyó felett egy alulról nem látható párkányra ért fel, amin pár lépést tett csusszanva, majd letérdelt, hogy szemügyre vegyen egy repedést, aminek a nyílását gondosan egymásra rakott kövek fedték. Megkönnyebbülten elmosolyodott látván, hogy pont úgy vannak, ahogy hagyta őket csaknem egy teljes évvel korábban. Óvatosan kiszedegette őket a repedésből, és félretette őket, amíg elég széles nem lett a hasadék ahhoz, hogy be tudjon mászni. A repedés másik oldalán egy barlang volt, amiben sötét volt ugyan, de Sir Francis felállt és felnyúlt egy kőpárkányra, hogy levegye a kovakövet és az

acélt, amit ő hagyott ott. Meggyújtotta a magával hozott gyertyát, és körülnézett a barlangban. Semmihez nem nyúltak hozzá, mióta utoljára itt járt. Öt láda állt a barlang hátsó fala mellett. Ezek a ládák a Heerlycke Nachtról szerzett zsákmányt tartalmazták, ami legtöbbnyire ezüstlemezből és a batáviai holland helyőrség zsoldjának szánt százezer guldenből állt. A bejárat mellett egy nagy kupacban különféle szerelékek hevertek, amiket Sir Francis habozás nélkül elkezdett összeállítani. Majdnem fél órájába telt, míg sikerült kitennie a nehéz fagerendát a barlang elé, hogy a ráerősített csigát le tudja ereszteni a csónakba. – Kösd rá az első ládát! – kiáltott le Halnak. Hal rákötözte a ládát, majd apja felhúzta a csigasoron, ami minden húzásnál nyikordult egyet. A láda eltűnt, majd pár perccel később ismét lejött a kötélvég a csónakba, ahol Hal elérte. Rákötötte a következő ládát. Jóval több, mint egy órába tellett nekik, hogy felhúzzák az aranyrudakat és a pénzeszsákokat és behordják őket a barlang mélyére. Ezután hozzáláttak a lőporos hordókhoz és a fegyverkötegekhez. A legutolsó darab volt a legkisebb azok közül, melyek fölmentek: ebbe a dobozba Sir Francis egy tájolót és egy Jákob-pálcát, a Standvastigheidről került térképeket, egy acéldarabot és egy kovakövet, egy vászonba csavart csomagot, ami sebészeti segédeszközöket tartalmazott és még néhány eszközt tett bele, ami egy itt rekedt csapat számára az életben maradás illetve a leselkedő halál közti különbséget jelenthette ezen a vad, feltáratlan parton. – Gyere fel, Hal! – szólt le végre, mire Hal olyan gyorsan és ügyesen mászott fel, mint egy fiatal bábun. Mikor Hal fölért, apja kényelmesen ücsörgött a keskeny sziklapárkányon, lábát lóbálta és cseréppipáját és dohányzacskóját tartotta kezében. – Segítségre van szükségem, fiacskám. – Félig üres pipájával a sziklafalban húzódó majdnem függőleges hasadék felé bökött. – Zárd vissza a nyílást! Halnak újabb fél órába került, mire sikerült visszatennie a köveket a bejáratba, hogy elfedje és kedvét vegye a hívatlan látogatóknak. Kicsi volt az esélye annak, hogy ebben a lakatlan szurdokban emberek találnák meg a rejtekhelyet, de ő is, és apja is tudta, hogy a babunok vissza fognak térni. Olyan kíváncsiak és pajkosak voltak, mint az emberek. Mikor Hal már éppen elindult volna vissza a sziklán, Sir Francis vállára tette kezét. – Nem kell sietni. A többiek még úgysem fejezték be a vizeshordók újratöltését. Csendben ültek a sziklapárkányon, miközben apja nagyokat szippantott a

pipájából. Aztán egy kék füstfelhőn át azt kérdezte: – Mit csináltam én most itt? – Eldugtad a kincs rád eső részét. – Nemcsak ami részünket, hanem a Koronáét és az összes emberét is – javította ki Sir Francis. – De miért tettem ezt? – Az arany és az ezüst még egy becsületes embert is kísértésbe ejt – mondta fel Hal a kötelező leckét, amit apja már olyan sokszor belevert a fejébe. – Ne bízzak a saját legénységemben? – kérdezte Sir Francis. – Aki senkiben nem bízik, senkiben sem csalódik – mondta fel Hal a leckét. – Elhiszed ezt? – fordult Hal felé Sir Francis, hogy szemébe nézzen válasz közben. Hal megingott, – Bízol Aboliban? – Igen, bízom benne – ismerte el vonakodva, mintha bűn lenne, amit mond. – Aboli jó ember. Ennyi az egész. De látod, még őt sem hozom erre a helyre. – Szünetet tartott, azután megkérdezte: – Bennem megbízol, fiam? – Hogyne! – Mért? Én is minden bizonnyal ember vagyok, és mondtam már, hogy ne bízzál emberben. – Mert az apám vagy és szeretlek. Sir Francis tekintete elködösült, miközben olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná simogatni Hal orcáját. Aztán felsóhajtott, leeresztette kezét, és lenézett a folyóra, ami alattuk folyt. Hal arra számított, hogy apja valami kivetnivalót fog találni válaszában, de tévedett. Egy kis idő elteltével Sir Francis mást kérdezett. – És mi van a többi kinccsel, amit ide rejtettem? A lőporral, a fegyverekkel, a térképekkel és az ilyesmikkel. Ezeket miért hoztam ide? – Azért, mert a jövő kiszámíthatatlan – válaszolta Hal magabiztosan –, mert ezt a választ már rengetegszer hallotta. – A ravasz és bölcs róka odújának sok kijárata van. Sir Francis helyeslően bólintott. – Mi, akik guerre de course-on hajózunk, mindig veszélyben vagyunk. Egy nap még ezek a ládák az életet jelenthetik. Apja ismét elhallgatott, kiszívta a maradék dohányt a pipájából, és aztán halkan azt mondta: – Ha Isten könyörületes hozzánk, eljön majd az idő, és talán nem is a túl távoli jövőben, amikor véget ér ez a háború a hollandokkal. Akkor majd visszajövünk ide, hogy elvigyük a zsákmányt és hazamenjünk Plymouthba. Régóta álmodom arról, hogy egyszer enyém lesz a Gainesbury majorság és kastély, ami a High Wealden van… – Mondat közben elhallgatott, mintha nem merné a sorsot kísérteni az efféle ábrándozással. – Ha nekem bajom esne, tudnod kell, hová rejtettem fáradozásaink gyümölcsét. Ez lesz az örökséged, amit rád hagyok.

– Nem eshet bajod – kiáltott fel Hal felindultan. Inkább könyörgés volt a hangjában, nem meggyőződés. Nem tudott olyan létet elképzelni, aminek a közepéből hiányozná ez a tornyosuló valami, ami az apja volt. – Senki sem halhatatlan – mondta Sir Francis halkan. – Valamennyien tartozunk Istennek a halálunkkal. – Ezúttal hagyta, hogy jobb keze egy pillanatra Hal vállán maradjon. – Gyere, fiam! Sötétedés előtt még a saját vizeshordóinkat is meg kell tölteni.

A

hogy a mentőcsónakok visszafele másztak, mint a pók, a sötétedő lagúna szélén, Aboli foglalta el Sir Francis helyét az evezőspadon. Hal apja most a csónak farában ült, s a hűvös esti szellő miatt egy sötét gyapjúköpenybe burkolódzott. Komor arckifejezése azt tükrözte, hogy gondolatai messze járnak. Hal, aki a menetiránynak háttal húzta az egyik hosszú evezőt, most alaposan szemügyre vehette. A barlang bejáratánál folytatott beszélgetésük óta baljós érzése volt, mintha a jövő valami balszerencsét tartogatna számukra. Arra gondolt, hogy apja, mialatt a lagúnában tanyáztak, elkészítette saját horoszkópját, hiszen látta a kabinjában az asztalon a rejtelmes jelekkel borított zodiákus táblákat. Ez lehet a magyarázata annak, hogy ilyen magába zárt, visszahúzódó hangulatban van. Ahogy Aboli mondta, a csillagok is az ő gyermekei, akiknek ismeri titkait. Apja hirtelen felemelte fejét és beleszimatolt a hűvös esti levegőbe. Arckifejezése megváltozott, és fürkészni kezdte az erdő szélét. Olyan sötét gondolatai nem lehettek, hogy elterelték volna figyelmét arról, ami a környezetében történik. – Aboli, legyen szíves, vigyen ki minket a partra! A keskeny part felé kormányozták a csónakot, s a másik követte őket. Miután mindkét csónak kikötött és mindnyájan kiugrottak a partra, Sir Francis halkan parancsot adott: – Fegyvert kézbe! Kövessenek, de halkan! Bevezette a kis csapatot az erdőbe. Óvatosan átbújtak a bozótos

aljnövényzeten, aztán hirtelen egy kitaposott ösvényhez jutottak ki. Sir Francis hátranézett, hogy követik-e, aztán sietős léptekkel elindult az ösvényen. Halnak fogalma sem volt róla, hogy mi a csodát csinálhat apja, amíg maga is meg nem érezte az égő fa szagát, aztán már a sűrű erdő fái fölött látta is a kékes füstöt. Ez lehetett az, amire apja felfigyelt. Sir Francis hirtelen kilépett egy kis tisztásra az erdőben és megállt. A tisztáson tartózkodó négy ember nem vette észre. Ketten közülük úgy hevertek, mint az elesettek a csatatéren. Az egyik még mindig egy öblös kis fújt üvegpalackot szorongatott a markában, a másik szájából csorgott a nyál, ahogy horkolva aludt. A másik pár teljesen belemerült a kettejük közt heverő kockákba és ezüstguldenekbe. Az egyik felvette a kockákat, és füléhez emelve megrázta őket, mielőtt dobott volna a simára döngölt földön. – A disznó anyját! – morogta. – Ma nincs szerencsém! – Nem kellene így beszélnie arról a hölgyről, aki a világra hozta – mondta halkan Sir Francis. – Ami viszont a másik mondatot illeti, abban igaza van. Ma nincs szerencséje. Elszörnyedve néztek fel kapitányukra. Nem akartak hinni a szemüknek, de nem is próbáltak meg ellenállást tanúsítani vagy elmenekülni, amikor Aboli és Big Daniel felrántotta őket a földről, és ahogy a rabszolgákat szokás, nyakuknál fogva összekötözte őket. Sir Francis szemügyre vette a tisztás végében felállított pálinkafőző berendezést. Egy öntöttvas edényben forralták a megrohasztott gyümölcshéj és kétszersült keveréket, s a hajóról lopott rézcsövet használtak lepárlónak. Sir Francis felrúgta a berendezést, s a színtelen folyadék lángot vetett a faszéntől, ami a lábas alatt égett. Egy kubafa alatt levélcsomókkal bedugaszolt üvegek álltak sorban, tele pálinkával. Sir Francis egyenként felvette őket és hozzávágta egy fatörzshöz. A törött üvegekből kicsapó párlat szagától könnyes lett a szeme. Aztán visszament Abolihoz és Danielhez, akik felrugdosták a két részeget, és a tisztáson végigvonszolva őket társaikhoz kötötték. – Ned mester, adunk nekik egy napot, hogy kialudjak magukat. Holnap aztán a délutáni őrség kezdetekor összehívjuk a hajó legénységét, hogy mindenki lássa a büntetést. – Big Danielre pillantott. – Gondolom, Daniel mester, még nem felejtette el, hogy lehet a korbáccsal fütyülni. – Kapitány úr, kérjük! Nem akartunk semmi rosszat. Csak egy kis tréfa volt – próbáltak kúszva, térdepelve könyörögni, de Aboli visszafogta őket a kötélen,

mint kutyát a póráz. – Én nem haragszom magukra a tréfájukért, – mondta Sir Francis. – Remélem, maguk se fognak haragudni az enyémért.

A

hajóács a főfedélzeten összeácsolt négy háromlábú-állványt, amihez bokájuknál és csuklójuknál fogva hozzákötözték a részegeseket. Big Daniel végigment mögöttük és felhúzta hátukon az inget. Tehetetlenül lógtak az állványon, mint a gúzsba kötött disznók a piaci szekéren. – Mindenki tudja, hogy nem tűröm a részegeskedést és a szerencsejátékot a hajón, mivel mindkettő szörnyű vétség a mi Urunk szemében – szólt Sir Francis az ünnepélyesen felsorakozott legénységhez. – Mindenki tudja azt is, hogy mi jár érte. Ötven korbácsütés. – Az arcukat nézte. Ötven ütés a csomózott bőrkötéllel egy életre nyomorékká teszi azt, akinek el kell szenvednie. Száz korbácsütés borzalmas és elkerülhetetlen halállal egyenlő. – Rászolgáltak, hogy mind az ötvenet megkapják. De emlékszem még rá, hogy mind a négyen jól verekedtek, mikor elfoglaltuk ezt a hajót. További kemény küzdelmek elébe nézünk, és semmi hasznát nem vennénk néhány megnyomorított alaknak, mikor a kardokat kirántjuk és füstölögni kezdenek a csatakígyók. Megállt, szünetet tartott és arckifejezésüket tanulmányozta. Látta szemükben a rettegést a korbácstól és a megkönnyebbülést, hogy nem ők vannak kikötve a bakokhoz. Sok más privateer hajó kapitányától, sőt egyes lovagoktól is eltérően, Sir Francis nem lelte örömét ebben a büntetésben. Mégsem hátrálhatott meg, kénytelen volt megbüntetni a vétkeseket. Egy hajó parancsnoka volt, amely tele volt kemény, fegyelmezetlen emberrel, akiket épp azért válogatott ki egyenként magának, mert kellőképpen vadaknak látszottak. Ezek az emberek a kedvességet gyöngeségnek tartják. – Könyörületes ember vagyok – mondta, mire valaki a sorok közt gúnyosan elnevette magát. Sir Francis megállt, és kifejezéstelen szemmel megkereste, ki volt az. Mikor az illető lehorgasztotta fejét és lábával csoszogni kezdett a padlón, halkan folytatta. – De ezek a gazemberek csaknem kihoztak a

béketűrésemből. Big Danielhez fordult, aki az első bak mellett állt. Derékig meztelen volt, félelmetes izmai egész felsőtestén kidagadtak. Egy szövetdarabbal fogta össze hosszú, őszülő haját, s kidolgozott, sebhelyekkel teli markából úgy lógott a korbács, mint Medúza fején a kígyók. – Daniel mester, tizenötöt mérjen ki mindegyikükre! – adta ki a parancsot Sir Francis. – De fésülje jól ki a korbácsot minden ütés után! Ha Daniel ujjaival nem szedné minden ütés után szálakra a korbácsot, a vértől összetapadó bőrszíj úgy belevágna a húsba, mint a kardpenge. Fésületlen korbáccsal még tizenöt ütés is csontig leszedné a húst a szerencsétlen hátáról. – Tizenöt, kapitány úr! – ismételte meg Daniel, azzal előrelépett, kitisztázta a korbácsot, és első áldozata felé fordult. Az elítélt fejét hátrafordítva, halálsápadtan nézett rá. Daniel magasra emelte karját, hogy meglóbálja a korbácsot válla körül, aztán egy ekkora emberhez képest különleges kecsességgel előredőlt. A korbács felsüvített, mint a szél a fák lombjai között, és hangos csattanással lecsapott a csupasz bőrre. – Egy! – számolta hangosan az egész legénység, miközben az áldozat fájdalmában és félelmében magas hangon nyüszített és vonyított. A korbács groteszk mintát rajzolt a hátára. A vörös vonalak körül vérvörös csillagszerű dudorok támadtak, ahol a csomók feltépték a bőrt. Úgy nézett ki, mintha egy hólyagmedúza mérges csápjai csípték volna meg. Daniel kifésülte a korbácsot, amitől bal keze ujjait friss piros vér kente össze. – Kettő! – kiáltották a nézők, és az elítélt újra felsikoltott, és összerándult, amennyire a kötelek engedték. Lábujjaival a fájdalomtól vitustáncot járt a fedélzeten. – Hagyja abba! – kiáltott Sir Francis, mert a hátsó kabinokhoz vezető lejáró felől mozgolódást hallott. Daniel engedelmesen leeresztette a korbácsot, és várt, amíg Sir Francis határozott léptekkel a létrához ment. A fedélzeti zárólemez peremén feltűnt van de Velde kormányzó tollas kalapja, amit rögtön követett kövér, vörös arca is. Szuszogva állta napfényben, selyem zsebkendőjével törölgetve tarkóját, és körülnézett. Arca felélénkült, mikor észrevette a négy embert, akik a bakokra voltak kikötve. – Ja! Goed! Látom, még nem késtünk el – mondta elégedetten. Közvetlenül a kormányzó után Katinka bukkant fel a lejáróból könnyed, sietős léptekkel. Szoknyáját éppen annyira emelte meg, hogy kilátszódjék alóla

igazgyönggyel kirakott szaténcipellője. – Jó napot, Mijnheer! – üdvözölte Sir Francis a kormányzót és meghajolt. – Büntetést osztunk. Azt hiszem, egy ilyen finom neveltetésű hölgynek, mint az ön felesége, nem való ez a látvány. – Őszintén szólva, kapitány úr – nevetett Katinka vidáman, ahogy közbeszólt –, már nem vagyok gyerek. Az ég a megmondhatója, hogy nem túl sok változatosság van ezen a hajón. Ha belehalok az unalomba, senki nem fog váltságdíjat fizetni értem. – Legyezőjével megérintette Sir Francis karját, de a férfi elhúzódott ez elől a bizalmaskodó érintés elől, és ismét a hölgy férjéhez fordult. – Mijnheer, úgy gondolom, jobb lenne, ha visszakísérné a hölgyet a lakosztályába. Katinka úgy lépett közbe, mintha Sir Francis semmit se mondott volna, intett Zeldának, aki mögötte állt: – Tegye az árnyékba a székem! – Kiterítette szoknyáját, ahogy letelepedett a széken, és csücsörítve így szólt Sir Francishez: – Olyan csendben leszek, hogy azt se fogja tudni, hogy itt vagyok. Sir Francis a kormányzóra bámult, de van de Velde színpadias mozdulattal tárta szét kövér kezét, jelezve, hogy semmit sem tehet. – Mijnheer, ön is tudja, milyen az, ha egy gyönyörű nő valamit a fejébe vesz. – Katinka mögé lépett és büszkén, kéjesen a vállába tette kezét. – Nem vállalhatok felelősséget azért, ha az ön feleségének érzékenységét sérteni találná ez a látvány – figyelmeztette Sir Francis komoran, és legalább annak örült, hogy emberei nem értették ezt a holland beszélgetést, így nem tudták, hogy beadta derekát a foglyoknak. – Nem hiszem, hogy nagyon kellene aggódnia. A feleségemnek erős gyomra van – mondta van de Velde halkan. Kandyben és Trincomaleeban, mikor hivatalos körutazáson voltak, felesége egyszer sem mulasztotta el, hogy tanúja legyen az erőd gyakorlóterén rendszeresen előforduló kivégzéseknek. A bűntett természetétől függően ez lehetett máglyahalál, izzó vassal való megbélyegzés, nyakszorító vassal való kivégzés vagy nyakazás. Még azokon a napokon is, amikor a dengue-láz gyötörte, s az orvosok tanácsára jobb lett volna, ha ágyban marad, kocsija ott volt a már megszokott helyen, ahonnan jól lehetett látni a kivégzőhelyet. – Akkor, Mijnheer, az öné a felelősség – biccentett kurtán Sir Francis és visszafordult Danielhez. – Folytassa, Daniel mester! – adta ki a parancsot. Daniel felemelte a korbácsot, válla körül magasan meglengette. Tetovált bicepszei önálló életet

éltek. – Három! – üvöltött a legénység, ahogy a korbács dalolt és csattant. Katinka izmai megfeszültek, és alig észrevehetően előredőlt egy kicsit. – Négy! – Meghökkent a korbács csattanásától és a fájdalomüvöltéstől, ami a csattanást követte. Lassan-lassan viaszfehérré vált az arca. – Öt! – Vékony vörös patakok csorogtak le az elítélt hátán, és átáztatták a gatyája korcát. Katinka arany szempilláival félig lehunyta szemét, hogy elrejtse ibolyakék szemének kíváncsi csillogását. – Hat! – Katinka úgy érezte, hogy egy apró kis folyadékcsepp hullik rá, mintha egyetlen csepp trópusi eső esett volna. Erőnek erejével elszakította tekintetét a bakon vonagló, nyöszörgő testtől, és lenézett kecses kacsójára. Mutatóujjára egy csepp vér hullott a vértől lucskos korbácsról. Úgy csillogott fehér bőrén, mint a rubint a gyűrűben. Másik kezével gyorsan letakarta, és ölébe rejtette, miközben körbepillantott az arcokon. Minden szem a borzalmas látványra meredt. Senki nem látta, hogy vér fröccsent rá. Most senki sem őt nézte. Ujját telt, puha ajkához emelte, mintha az iszonyattól tenné önkéntelenül. Nyelve rózsaszín hegyét villámgyorsan kidugva lenyalta ujjáról a vércseppét. Ízlett neki a vér fémes, sós íze. Egyik szeretője spermájának az ízére emlékeztette. Érezte, hogy combja közt nedvesség kezdi elönteni. Két lucskos combját összedörzsölte, mintha két csúszós, párzó angolna volna.

S

zükség volt valami szállásra a parton arra az időre, amíg a Resolutiont megdöntik, hogy a hajótestet megtisztítsák az algától, és megvizsgálják, nem fúrták-e át a férgek. Sir Francis Halt bízta meg azzal, hogy irányítsa annak az épületegyüttesnek a munkálatait, amiben a túszok laknak majd. Hal különös gonddal ügyelt rá, hogy az a kunyhó, amiben majd a kormányzó felesége fog lakni, tágas és kényelmes legyen, úgy helyezkedjék el, hogy kellő elkülönülést biztosítson lakójának, de védje a vadállatoktól is. Aztán embereivel az egész börtöntelepet

tüskés ágakból készült cölöpkerítéssel vetette körül. Mikor a sötétedés miatt véget kellett vetni a munkának az első napon, Hal lement a lagúna partjára, és belemártotta magát a meleg vízbe, amiben az édesés a sós víz keveredett egymással. Aztán nedves iszappal addig dörzsölte magát, míg bőre bizseregni nem kezdett. De még most sem tudta elfelejteni a korbácsolás látványát, amit délelőtt kénytelen volt végignézni. Csak akkor változott meg a hangulata, mikor a vízen keresztül megérezte a hajó konyhájában sülő forró kétszersült étvágygerjesztő illatát. Belebújt térdnadrágjába, és a homokos parton végigfutva elérte a parttól eltávolodó naszádot. Amíg a parton volt, apja teleírta palatábláját navigációs példával, amit meg kellett oldania. Hóna alá csapta a táblát, fogott egy bögre gyönge sört, egy tál halpörköltet, és egy forró kétszersülttel a foga közt levágtatott a létrán a kabinjába, ami az egyetlen olyan hely volt a hajón, ahol egyedül volt és teljes figyelmét a feladat megoldására tudta fordítani. Hirtelen felnézett, mikor vízcsobogást hallott a szomszédos kabinból. Már korábban felfigyelt arra, hogy a konyhában friss folyóvízzel teli vödrök lógnak a faszén tűz fölött, és jót nevetett azon, hogy a szakács keservesen panaszkodik amiatt, hogy a tüzét arra kell használni, hogy fürdővizet melegítsenek rajta. Hal most már tudta, kinek készültek azok a gőzölgő vödrök. Áthallatszott hozzá Zelda torokhangja, amint Olivernek, apja szolgájának tartott kiselőadást. Oliver durván válaszolt. – Egy büdös szót sem értek abból, amit galagyolsz, te randa vén banya! De ha nem tetszik, töltsd meg magad ezt a kurva kádat! Hal magában elvigyorodott, részben azon szórakozott, amit hallott, részben előre elképzelte, hogy mit lát majd. Elfújta a lámpását, és letérdelt, hogy kivegye a dugót a válaszfalból. Látta, hogy a szomszédos kabin gőzfelhőben úszik. A gőz a tükröt is bepárásította, így aztán elég keveset látott. Zelda épp kifele tuszkolta Olivert a kabinból, mikor Hal a kukucskáló lyukhoz illesztette szemét. – Jól van, te vén ribanc! – mondta Oliver, és elindult kifele az üres vödrökkel. – Úgy sincs semmid, ami miatt akár egy pillanatig is lenne kedvem tovább maradni! Mikor Oliver kiment, Zelda átment a szomszéd szobába, és Hal hallotta, hogy mond valamit az úrnőjének. Egy perc múlva Katinkával jelent meg az ajtóban. Katinka egy pillanatra megállt a gőzölgő kád mellett és belemártotta ujja hegyét. Felsikoltott és elkapta kezét. Zelda bocsánatkérések közepette odasietett, és hideg vizet öntött a kádba az oda készített vödörből. Katinka újra ellenőrizte a hőmérsékletet. Ezúttal elégedetten bólintott és leült a kisszékre.

Zelda mögé lépett, két kézzel felemelte a ragyogó, fényes hajköteget, és a nő feje tetején kontyba kötötte, majd odatűzte, mint egy érett búzakalászt. Katinka előrehajolt és ujja hegyével egy kis ablakot törölt a párás tükörre. Ebben a kis tükörben szemügyre vette mellképét. Kidugta nyelvét, hogy megnézze, nem lepedékes-e, de olyan rózsaszín volt, mint a rózsaszirom. Aztán tágra nyitotta szemét, és mélyen belenézett, miközben ujjhegyével lehúzta szemhéját. – Nézd, milyen szörnyen ráncos vagyok! – siránkozott. Zelda hevesen tiltakozott. – Egyetlenegy ránca sincs! – Nem szeretnék megöregedni és megcsúnyulni – mondta Katinka tragikus arckifejezéssel. – Akkor a legjobb az lesz, ha most rögtön meghal – felelte Zelda. – Csak így tudja elkerülni. – Micsoda szörnyűségeket mond! Kegyetlen hozzám – panaszkodott Katinka. Hal nem értette, mit mond, de a hang, ahogy mondta, egész valóját megérintette. – Na, jöjjön! – dorgálta Zelda. – Tudja úgyis, hogy gyönyörű. – Tényleg, Zelda? Komolyan úgy gondolja? – Igen. És maga is. – Zelda segített neki felállni. – De ha most nem fürdik meg, olyan büdös lesz, mint amilyen szép. Kioldotta asszonya köntösét, aztán mögé lépett és hátulról levette róla. Katinka meztelenül állt a tükör előtt. Hal akaratlanul felhördült, de a válaszfal és a hajótest apróbb zajai elnyomták hangját. Katinka teste karcsú nyakától le egészen vékony bokájáig egyetlen szívszorítóan tiszta vonalat képzett. Feneke két tökéletesen szimmetrikus gömbként dudorodott ki, mint a strucctojás, amit Hal a zanzibári piacon látott. De térdhajlatában azért megbújt néhány gyermeteg, sérülékeny kis gödröcske. Katinka saját képe a párás tükörben olyan éteri volt, hogy nem tudta sokáig lekötni a nő figyelmét. Hátat fordított neki, amitől Hallal szembe került. Hal pillantása a mellére esett. Keskeny vállához képest nagy mellei voltak, mindegyik teljesen betöltötte volna tenyerét, de nem voltak olyan tökéletesen gömbölyűek, mint amilyennek gondolta őket. Hal csak bámult és bámult, míg könnyes nem lett a szeme és kénytelen nem volt pislogni. Aztán lejjebb csúsztatta tekintetét a nő hasának enyhe, ám igéző domborulatára, majd onnan a combok közt megbúvó finom bodor ködfelhőre. A göndör szálak színaranynak tűntek a lámpás fényében. Hosszú ideig állt így, tovább, mint amiben Hal reménykedni mert volna, és a

vizet nézte, amibe Zelda egy kristályüvegből illatos olajat öntött, aztán letérdelt, hogy kezével összekeverje. Katinka továbbra is ott állt testsúlyát egyik lábára helyezve, amitől ágyéka bájos szögben elhajlott, s egy apró kis ravaszkás mosoly jelent meg az ajkán, amikor lassan felemelte kezét, és csecsbimbóját hüvelyk– és mutatóujja közé fogta. Hal egy pillanatra azt hitte, hogy egyenesen rá néz, és bűntudatosan vissza akart húzódni a kukucskalyuktól. De rögtön rájött, hogy csak látszat volt, mert a nő pillantása továbbsiklott az ujjai közül kibuggyanó duzzadt kis rózsaszín bogyóra. Gyöngéden cirógatta, amitől Hal elképedésére, a bimbó alakja és színe megváltozott. Felduzzadt, megkeményedett és sötétebbé vált. Életében nem tudott elképzelni ehhez még hasonló csodát sem, ami tisztelettel tölthette volna el, de ehelyett inkább a kéjvágy karmaival mart bele ágyékába. Zelda felnézett a kád mellől, miközben tovább kavarta a vizet, s mikor meglátta, mit művel asszonya, megrovóan ráripakodott. Katinka elnevette magát, és kidugta a nyelvét, de leeresztette kezét, és belépett a kádba. Kéjes sóhajjal belemerült az illatos, forró vízbe, míg végül már csak sűrű, aranyszínű hajfonata látszott ki a feje búbján a kád pereme fölött. Zelda tüsténkedett körülötte, beszappanozott egy flanelkendőt, dörzsölte, mosta, kedveskedett neki, nevetett válaszain. Hirtelen felegyenesedett és valamit mondott, mire Katinka felállt. Szappanos víz csorgott le testén. Háttal állt Halnak, kerek popója most a forró víztől rózsaszínűvé vált. Zelda utasításainak engedelmeskedve hagyta, hogy a szolgáló előbb az egyik, aztán a másik lábát szappanozza be. Végül aztán Zelda befejezte a dolgát és kicsoszogott a kabinból. Abban a pillanatban, ahogy kiment, Katinka, még mindig a fürdőkádban állva, hátrapillantott a válla fölött. Halnak az a bűntudattal terhes képzete támadt, hogy egyenesen a szemébe bámul. Csak egy pillanatig tartott ez, aztán a nő lassan és kéjesen előrehajolt. Feneke alakot váltott ettől a mozdulattól. Katinka mindkét kezével maga mögé nyúlt. Kis fehér kacsójával megfogta két rózsaszínűén virító popóját, és finoman széthúzta őket. Hal ezúttal képtelen volt visszatartani azt a kis önfeledt kiáltást, ami ajkára jött, ahogy a nő fenekének mély hajlata kitárult lázas tekintete előtt. Zelda egy halom törülközővel a karján jött vissza sürögve-forogva a kajütbe. Katinka felegyenesedett, amitől szorosan összezárult a bűbájos rés, s titka ismét elrejtőzött a fiú tekintete elől. Katinka kilépett a kádból, és Zelda egy törülközőt tett a vállára, ami a bokájáig ért. Zelda kibontotta asszonya haját, megkefélte, aztán vastag aranykötelet font belőle. Katinka mögé állt és egy köpenyt tartott

neki, hogy bújjon bele, de Katinka a fejét rázta, és ellentmondást nem tűrő hangon valamit megparancsolt Zeldának, aki szemlátomást duzzogva és sértődötten ledobta a köpenyt a székre és kiment a kabinból. Mikor távozott, Katinka hagyta, hogy leessen róla a törülköző, és megint meztelenül odament az ajtóhoz és rázárta a reteszt. Aztán visszafordult, és kiment Hal látómezejéből. Hal a párás tükörben valami bodros rózsaszín mozgást látott, de nem tudta eldönteni, mit csinál a nő, mígnem váratlanul és teljes döbbenetére, ajka tűnt fel egy hüvelyknyire a kukucskalyuktól és gonoszul rászisszent: – Te mocskos kis kalóz! – Latinul beszélt, és Hal úgy hátrahőkölt, mintha forró vizet zúdítottak volna a képébe. De még zavarában is a veséjébe mart ez a megjegyzés, és gondolkodás nélkül azt válaszolta: – Nem vagyok kalóz. Apámnak a királytól van felhatalmazása. – Ne merészelj meghazudtolni! – Katinka hol latinul, hol angolul, hol meg hollandul beszélt, amitől teljesen összezavarodott. De hangja olyan éles volt és úgy csípett, mint egy ostor. Halt ismét válaszra kényszerítette. – Nem akartam megbántani. – Ha az én nemes uram megtudja, hogy leskelődtél utánam, megmondja a kalóz apádnak, és akkor téged is odakötnek a bakhoz, hogy megkorbácsoljanak, mint ma délelőtt azokat az elítélteket. – Nem leskelődtem… – Hazudsz! – Nem is hagyta, hogy befejezze a mondatott. – Te mocskos, hazudós kis kalóz! – Egy pillanatra kifogyott a szuszból és a sértésekből. – Én csak szerettem volna. A nő dühe újra fellángolt. – Tudom, mit szerettél volna. Szeretted volna látni a katijemet. – Hal tudta, hogy ez a szó macskát jelent hollandul –, hogy aztán a kezedbe fogd a pöcsödet és huzigálni kezdjed… – Nem – tiltakozott Hal szinte sikoltva. Honnan tudhatta meg a nő ezt a szégyenteljes titkot? Halálosan gyöngének érezte magát, azt hitte, rosszul lesz. – Halkabban, mert Zelda meghallja! – szisszent rá újra. – Ha elkapnak, nem úszód meg a korbácsot. – Kérem! – súgta vissza Hal. – Nem akarok semmi rosszat. Bocsásson meg, kérem! Nem szándékosan csináltam. – Akkor mutasd meg! Bizonyítsd be az ártatlanságodat! Mutasd a pöcsödet! – Nem lehet. – Hal hangja remegett szégyenében. – Állj fel és tedd ide a lyukhoz, hogy lássam, hazudsz-e vagy sem!

– Ne, kérem, ne akarja ezt tenni velem! – Gyorsan, vagy sikítok a férjemnek, hogy jöjjön. Hal lassan felállt. A kukucskalyuk majdnem pontosan fájó ágyéka magasságában volt. – Na, mutasd! Nyisd ki a gatyád! – unszolta a nő hangja. Hal lassan, szégyentől égve, végtelen zavarban felemelte pendelyét, de még fel sem emelte egészen, mikor pénisze kiugrott alóla. Tudta, hogy a nőnek hányingere támad és elakad a szava ettől az ocsmány látványtól. Sűrű, feszült csend támadt, talán a leghosszabb egész életében, aztán egy perc múlva vissza akarta ereszteni pendelyét. A nő abban a minutumban rászólt, olyan hangon, ami a fiúnak olybá tűnt, mintha az undortól alig bírna szólni, és alig értette eltorzított angol szavait. – Nem, ne is próbáld elfedni szégyened! Ez az izéd ítél el téged. Még mindig mered állítani, hogy semmit se csináltál? – Nem – ismerte be a fiú megsemmisülten. – Akkor meg kell büntetni! – mondta a nő. – Meg kell mondanom az apádnak. – Kérem, csak azt ne! – könyörgött Hal. – Saját kezével ölne meg! – Jól van! Akkor magamnak kell megbüntetni téged. Hozd közelebb a pöcsödet! Hal engedelmesen előretolta csípőjét. – Közelebb, még közelebb, hogy elérjem! Érezte, hogy duzzadt pénisze hegye hozzáér a durva deszkához, ami a kukucskalyuk körül volt, és aztán döbbenetesen hűvös puha ujjak fogják körül a csücskét. Megpróbálta elhúzni, de a nő erősebben megszorította és éles hangon rászólt: – Maradj nyugton! Katinka letérdelt a válaszfal mellett és a nyíláson átfűzte a fiú makkját, aztán kihúzta a lámpafénybe. Olyan duzzadt volt, hogy alig fért át a lyukon. – Ne húzd el! – mondta szigorú és dühös hangon, miközben még szorosabban megragadta. Hal engedelmesen ellazult, és átadta magát a nő kitartó igyekezetének, amivel végül teljes hosszában áthúzta péniszét a válaszfalon. A nő elkápráztatva bámulta. Nem gondolta volna, hogy egy ilyen fiatal embernek ekkora lehet. A vérrel teli makk olyan lila volt, mint az érett szilva. Ráhúzta a laza előbőrt, mint egy szerzetesi csuklyát, aztán visszahúzta a bőrt, ameddig csak lehetett. A makk még jobban megduzzadt, mintha szét akarna durranni, s a nő érezte, hogy a tengely megrándul keze közt. Megismételte a mozdulatot, lassan előre, aztán vissza, és hallotta, hogy a fiú

felnyög a másik oldalon. Furcsa, de majdnem elfeledkezett a fiúról. A törpének, akit a markában tartott, önálló élete volt. – Ez a büntetésed, te mocskos, szégyentelen kisfiú. Hallotta, hogy Hal a körmével kaparja a deszkát, ahogy Katinka keze teljes hosszában ide-oda kezdett járni rajta, mintha szövőszéken dolgozna. Hamarabb következett be, mint számított rá. Az érzékeny mellére fröccsenő meleg nyálkás folyadék olyan erővel lövellt ki, hogy meglepődött, de nem húzódott el előle. Egy idő múlva azt mondta: – Ne hidd, hogy máris megbocsátottam neked azért, amit velem csináltál. A penitenciád még csak most kezdődik. Érted? – Igen – felelte a fiú rekedten hörögve. – Titkos nyílást kell vágnod ezen a falon – Halkan rákoppintott a válaszfalra. – Annyira ki kell lazítanod ezt a deszkát, hogy át tudjál jönni, hogy még keményebben megbüntethesselek. Megértetted? – Igen – lihegte a fiú. – Rejtsd el a nyílást! Másnak nem szabad tudni róla!

A

zt figyeltem meg – mondta Sir Francis Halnak –, hogy a piszoknak és a betegségnek valami különös vonzódása van egymáshoz. Nem tudom, miért van így, de így van. Sir Francis fiának arra az óvatos kérdésére válaszolt, hogy miért van szükség arra, hogy füstöléssel fertőtlenítsék az egész hajót, ami fárasztó és utálatos munka. Minthogy a teljes rakományt kirakták és a legénység legnagyobb része a parton volt elkvártélyozva, Sir Francis eltökélte, hogy megpróbálja megtisztítani a hajótestet a férgektől. Úgy tűnt, hogy minden repedésben hemzsegnek a tetvek és a rakteret elárasztják a patkányok. A konyha tele volt ürülékükkel, és Ned Tyler arról is beszámolt, hogy talált néhány felpuffadt, bűzlő, rothadó tetemet a vizeshordókban. Attól a naptól fogva, hogy megérkeztek ebbe a lagúnába, a parton egy csapat megállás nélkül ölfát égetett, összeszedte és kiáztatta a hamut, hogy lúgot

csináljon, sőt, Sir Francis Abolit is elküldte az erdőbe, hogy keressen olyan fűszerszámokat, amiket az ő törzse szokott használni, hogy tisztán tartsák a kunyhóikat ezektől az undorító férgektől. Most a matrózok egyik csapata az előfedélzeten várt a maró folyadékkal teli vödrökkel felfegyverkezve. – Azt akarom, hogy a test minden repedését és csapolását lesikálják, de legyenek óvatosak – figyelmeztette őket Sir Francis. – A folyadék képes lemarni a bőrt is a kezükről… – Hirtelen abbahagyta, amit mondani kezdett. A fedélzeten minden fej a távoli sziklaszirt felé fordult, és a parton is mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és felkapta fejét a hangra. A lagúna bejáratát őrző sziklák felől ágyúdörgés hallatszott és végighullámzott a széles öböl csendes vizén. – Vészjel a szirti őrségtől, kapitány úr – mondta Ned Tyler, és a vízen át arrafelé mutatott, ahol még mindig látszott egy kis fehér füstpamacs a bejáratot őrző egyik lőállás felett. Míg szemükkel a távolba meredtek, egy kis fekete gömb röppent fel a nyugati part tetején felállított hevenyészett zászlórúdra, majd vörös fecskefarok bomlott ki belőle. Ez volt az általános riadó jele, ami csak egyet jelentett: azt, hogy idegen hajó van a láthatáron. – Veressen riadót, Daniel mester! – adta ki a parancsot Sir Francis pattogóan. – Nyissák ki a fegyveres ládákat és osszák ki a fegyvereket a legénységnek! Átmegyek a bejárathoz. Négy emberre van szükségem evezősnek a mentőcsónakba, a többiek foglalják el a parton őrhelyeiket. Bár arca kifejezéstelen maradt, magában fortyogott benne a düh. Miként fordulhatott vele elő, hogy hagyta magát így meglepni. Az árbocok ki vannak emelve a helyükből, az ágyuk ki vannak emelve a hajótestből. Ned Tylerhez fordult. – Vigyék ki a foglyokat a partra, és a legszigorúbban őrizzék őket távol a parttól. Ha megtudják, hogy idegen hajó van a part közelében, még eszükbe jut, hogy valamiképp felhívják magukra a figyelmet. Oliver Sir Francis köpönyegével a karján felrohant a kabinból. Míg szolgája a vállára terítette a köpenyt, Sir Francis még kiadta az utolsó parancsokat. Aztán megfordult és a korláthoz ment, ahol már várta a mentőcsónak Hallal együtt, aki attól félt, hogy apja netán nem vesz róla tudomást, és nem adja parancsba, hogy tartson vele. – Jól van – mondta Sir Francis kurtán. – Akkor gyere. Lehet, hogy szükségem lesz a szemedre. Hal kézbe vette a kikötőkötelet, és abban a pillanatban, hogy apja bent volt a csónakban, eleresztette a hajót.

– Húzzanak, míg meg nem szakadnak! – adta ki Sir Francis a parancsot az evezősöknek, mire a csónak sebesen elindult a lagúnán keresztül. A szirt aljában Sir Francis kiugrott a csónakból, és magas, combig érő csizmájában kigázolt a vízben a partra. Hal csak futva tudta utolérni az elefántcsapáson. Száz méterrel a lagúna felett értek ki a szirt tetejére, ahonnan kitárult előttük az óceán. Bár a szél, ami itt fent megcsapta őket, felkorbácsolta a vizet, Hal, mielőtt még az őrszem megmutatta volna őket, éles szemével azonnal ki tudta venni azokat a fényesebb kis szemcséket a távolban, amik nem változtak. Sir Francis távcsővel nézett. – Minek látod? – kérdezte Haltól. – Két hajó van – felelte Hal. – Én csak egyet látok – nem, igazad van! Látom a másikat is. Kicsit távolabb, keletre. Szerinted fregatt? – Háromárbocos – mondta Hal, miközben kezével ernyőt képzett a szeme fölé – és teljes vitorlázatú. Igen, azt hiszem, fregatt. A másik túl messze van. Nem tudom megállapítani, hogy milyen. – Fájt neki, hogy kénytelen bevallani tudatlanságát, de tovább erőltette szemét. – Mindkét hajó egyenest felénk tart. – Ha a Jóreménység-fok felé tartanak, hamarosan fordulniuk kell – dünnyögte Sir Francis, miközben egy pillanatra nem vette el a távcsövet a szemétől. Izgatottan figyelt. – Lehet, hogy két holland kelet-indiai hajó. Talán sietnek, hogy eljussanak még nyugatra – kockáztatta meg Hal, hátha igaza van. – Akkor miért jönnek fel ennyire a szélre? – kérdezte Sir Francis. – Nem. Nagyon úgy néz ki, hogy egyenesen a bejárat felé tartanak. – Összecsukta a távcsövet. – Gyerünk! Futólépésben mentek le a mentőcsónakhoz, ami a parton várt rájuk. – Daniel mester, evezzen át a másik üteghez. Vegye át a parancsnokságot! Csak akkor nyisson tüzet, amikor én! Szemükkel követték a csónakot, amely sebesen átkelt a lagúnán és behúzott egy kis keskeny öbölbe, ahonnan nem volt látható. Ezután Sir Francis végigjárta a szirt leállásait, és rövid parancsokat osztott az izzó kanóccal az ágyuk fölé görnyedő embereknek. – Ha parancsot adok, az első hajóra adjanak le egy sorozatot kerek golyóval! A vízvonalra célozzanak. Utána láncosbombával a rudazatot és vitorlázatot szedjék le! Nem fognak megpróbálni ebben a keskeny szorosban fele vitorlázattal manőverezni. – Felugrott a lőállás mellvértjére, és a keskeny bejáraton át kinézett a tengerre, de a sziklás szirtek még mindig eltakarták a közeledő hajókat. Hirtelen a szirtek nyugati oldala felől egy teljes vitorlázattal haladó hajó

jelent meg. Alig két mérföldnyire lehetett a parttól, és a szemük láttára, legnagyobb döbbenetükre, irányt változtatott, átváltotta a vitorlarudakat, és egyenesen a bejárat felé tartott. – Kint vannak az ágyúk, úgy látszik, arra számít, hogy harc lesz – mondta Sir Francis komoran és leugrott a kő-párkányról. – Hát, ha arra számít, akkor, fiúk, mégis kapja. – Nem, Apa – kiáltott Hal. – Ismerem ezt a hajót. – Ki… – de még be sem fejezhette a kérdést, már meg is kapta rá a választ. A hajó főárboccsúcsán egy hosszú, fecskefarkú lobogó bomlott ki. A vörös és hófehér zászló lobogva csapkodott a szélben. – A croix patté! – kiáltott fel Hal. – A Moray Sirálya! Lord Cumbrea, Apám! – Istenemre mondom, valóban ő az. Honnan tudta meg ez a vörös szakállú hentes, hogy itt vagyunk? A Moray Sirálya mögött egy furcsa hajó úszott be a képbe. Ez a hajó is átváltotta a vitorlarudakat, aztán irányt váltva, az Egerészölyv nyomában a bejárat felé tartott. – Azt a hajót is ismerem – kiáltotta Hal a szélben. – Tessék, még az orrszobrát is felismerem! Az Istennő! Az egész óceánon csak egy hajó van, amelynek egy meztelen Vénusz van az orrán! – Richard Lister kapitány – értett fiával egyet Sir Francis. – Egy kicsit jobban érzem magam attól, hogy ő is itt van. Jó ember – bár Isten tudja, de egyikükben sem bízom. Ahogy a Buzzard, vagyis az Egerészölyv a lőállások mellett bevitorlázott a csatornába, minden bizonnyal kiszúrta Sir Francis köpönyegének fényes foltját a mohos szirten, mert üdvözlésére leengedte a zászlót. Sir Francis válaszul megemelte kalapját, de foga között csak annyit mondott: – Szívesebben köszöntenélek egy bukréta kartáccsal, te skót disznó. Megszagoltad a szajrét, mi? Kérni vagy lopni jöttél? De honnan tudtad meg? – Apa! – kiáltott fel újra Hal. – Nézz oda! Ott az alsó csarnakon! Akárhol fel tudnám ismerni azt a vigyorgó gazembert! Hát innen tudták! Ő vezette őket ide. Sir Francis távcsövét oda irányította, ahová Hal mondta. – Sam Bowles. Még a cápák sem tudták bevenni ezt a döghúst. Jobb lett volna, ha hagyom, hogy a matróztársai végezzenek vele, mikor még módjuk volt rá. A Sirály lassan elvitorlázott előttük fokozatosan csökkentve a vitorláit, ahogy egyre mélyebben beúszott a csatornába. Az Istennő óvatosan, távolságot tartva követte. Ő is a croix patté-i viselte az árbocán a Szent György kereszttel

és az Unió lobogójával együtt. Richard Lister is a Rend Lovagja volt. Ki tudták venni apró kis alakját a főfedélzeten, amint a korláthoz lépett és valamit kiáltott nekik, de hangját elfújta a szél. – Furcsa társaságot választottál magadnak, Richard. – Bár a walesi nem hallhatta, mit mond, Sir Francis válaszul meglengette kalapját. Lister vele volt, mikor elfogták a Heerlycke Nachtot, barátiasan meg is osztoztak a zsákmányon, és Sir Francis barátjának tekintette. Listernek is velük kellett volna lennie, vele és Buzzarddal, az Egerészölyvvel, az alatt a néhány hónap alatt, amíg az Agulhas-fok mentén blokádot képeztek. De lemaradt a találkozóról, amit Mauritiusban, Port Louisban beszéltek meg. Miután egy hónapig hiába várták, Sir Francis kénytelen volt engedni Buzzard követelésének, és nélküle hajóztak el. – Mindenesetre vágjunk jó képet, gyerünk, üdvözöljük hívatlan vendégeinket! – mondta Sir Francis Halnak, és lementek a partra, ahová Daniel átjött értük a mentőcsónakkal. Mire visszaértek a lagúnába, a két újonnan érkezett hajó már horgonyt vetett a csatornában. A Moray Sirálya mindössze fél kötélhossznyira volt a Resolutiontől. Sir Francis azt a parancsot adta Danielnek, hogy evezzen egyenesen az Istennőhöz. Richard Lister a korlátnál, a bejárónál várt, mikor Hallal felmásztak a fedélzetre. – Ördög és pokol, Franky! Eljutott hozzám a híre, hogy nagy zsákmányt szereztél a hollandoktól. Most látom, hogy mekkora, ahogy horgonyon áll. – Richard megragadta Sir Francis kezét. Alig ért a válláig, de nagyon erős kézfogása volt. Nagy, vörös orrával beleszimatolt a levegőbe és dallamos kelta hanglejtéssel folytatta: – És ez az illat! Nemde fűszer? Átkozom magám, hogy nem találtalak Port Louisban. – Hol voltál, Richard? Harminckét napig vártam rád. – Sajnálattal kell beismernem, de teljes vitorlázattal belefutottam egy hurrikánba Mauritiustól délre. Elvesztettem az árbocomat, és átsodródtam a Szent Lőrinc sziget partjára. – Ugyanaz a vihar lehetett, amiben a Holland is elvesztette az árbocát – mutatott Sir Francis a vízen át a galleonra. – Rögtönzött rudazattal haladt, mikor elkaptuk. De az Egerészölyvvel hogy találkoztál össze? – Gondoltam, ahogy az Istennő újra képes vízre szállni, megkereslek titeket az Agulhas-foknál, hátha még mindig itt állomásoztok. Akkor találkoztam vele. Ő vezetett ide. – Mindenesetre jó látni téged, öreg cimbora. Van valami híred otthonról? –

Sir Francis izgatottan közelebb hajolt hozzá. Mindig ezt kérdezték először egymástól azok, akik a Vonalon túl találkoztak. A feltérképezetlen tenger legtávolabbi sarkában járva, szívük mindig otthon járt. Sir Francis már egy éve nem kapott hírt Angliából. Richard Lister arckifejezése, elkomorult ettől a kérdéstől. – Öt nappal azután, hogy kihajóztam Port Louisból, találkoztam a Windsonggal, a Szél Dalával, Őfelsége egyik fregattjával. Ötvenhat nappal korábban Plymouth-ból futott ki a Coromandel-part felé. – Mi hírt hozott?– vágott közbe Sir Francis türelmetlenül. – Semmi jót, Isten a tanúm. Azt mondják, egész Angliát pestis sújtotta, ezer és tízezer számra pusztultak a férfiak, nők és gyermekek. Olyan sokan haltak meg, hogy nem tudták eltemetni őket, s a hullák az utcákon rohadtak. – A pestis! – Sir Francis keresztet vetett iszonyatában. – Isten haragja! – Aztán, mikor még véget sem ért a járvány, London leégett. Azt mondják, a lángok szinte egyetlen házat sem hagytak épen. Sir Francis kétségbeesetten nézett rá. – London leégett? Nem lehet! És a király – ő biztonságban van? A hollandok gyújtották fel Londont? Mesélj, mondj el mindent! – Igen, a Fekete Fiú biztonságban van. De ezúttal nem a hollandok gyújtogattak. A tűz egy pékségben kezdődött a Pudding utcában, és három napon át égett anélkül, hogy sikerült volna eloltani. Leégett a Szent Pál székesegyház, a Guildhall, a Királyi Tőzsde, száz plébánia templom, s csak a Jóisten tudja, mi minden. Azt mondják, a kár tízmillió fontnál is több. – Tízmillió – hűlt el Sir Francis. – A világ leggazdagabb uralkodója sem képes ennyit előbányászni. Richard, a Korona éves összjövedelme kevesebb egymilliónál. Koldusbotra jut a király és az ország! Richard Lister komoran, de a rosszhírek sorolását szinte már élvezve folytatta: – Van még egyéb rossz hír is! A hollandok alaposan megvertek bennünket. De Ruyter, az az ördög, behajózott a Medwaybe és a Temzébe. Tizenhat sorhajót vesztettünk, a Royal Charlest horgonyról vitte el a greenwichi dokkból, és egyenesen Amszterdamba vontatta. – A zászlóshajó, flottánk virága és büszkesége! Képes-e Anglia túlélni egy ilyen vereséget, ami a pestist és a tűzvészt követte? Lister újra megrázta fejét. – Azt mondják, a király szeretne békét kötni a hollandokkal. Lehet, hogy ebben a percben már vége is a háborúnak. De az is lehet, hogy már hónapokkal ezelőtt vége volt, amennyit mi itt tudunk. – Imádkozzunk, hogy ne így legyen! – nézett Sir Francis a Resolutionre. –

Még három hete sincs, hogy elfogtam ezt a hajót. Ha addigra vége volt a háborúnak, a királytól kapott megbízásom sem volt érvényes. Amit tettem, kalózkodásnak számít. – Ez a hadiszerencse forgandósága, Franky. Nem tudhattál arról, hogy béke van. Más nem vádolhat, csak a hollandok. – Richard Lister trombitaorrával a Moray Sirálya felé bökött a lagúna vizén át. – Úgy látom, Lord Combrae úgy érzi, ki van zárva találkozásunkból. Látod, ő is errefelé tart. A Buzzard épp csónakba szállt. A csatornán elindult feléjük. Cumbrea lordja a farban állt, míg a legények nekifeszültek az evezőknek. A csónak nekiütődött az istennő oldalának, és az Egerészölyv felkapaszkodott a kötélhágcsón a fedélzetre. – Franky! – üdvözölte Sir Francist. – Mindennap imádkoztam érted, mióta elváltunk egymástól. – Nagy léptekkel közeledett feléjük a fedélzeten skót szoknyája lobogva verdesett lába körül. – És az Úr meghallgatta imámat! Csudaszép galleonunk van, dugig tele fűszerekkel és ezüsttel, ahogy hallom. – Ha még egy vagy két napot vársz, és nem hagyod ott az őrhelyedet, neked is jutott volna a zsákmányból. A Buzzard meglepetten tárta szét karját. – Na de kedves barátom, Franky! Mit akarsz ezzel mondani? Mikor hagytam én el az őrhelyemet? Csak egy kicsit elhúztam kelet felé, hogy megnézzem, nem járnak-e túl az eszünkön a hollandok és nem húznak-e el mellettünk egy kicsit kijjebb. Ahogy tudtam, már mentem is vissza hozzád. De addigra már nem voltál ott. – Uram, hadd emlékeztessem utolsó szavaira: „Elfogyott a türelmem. Hatvanöt nap elég volt nekem és vitéz társaimnak!” – Ezt mondtam, Franky? Valamit rosszul hallottál. A szél elnyomta a hangom. Sir Francis jót nevetett. – Kár Skócia legnagyobb hazudozójának a tehetségét itt pazarolnia. Itt senkit nem tudsz elkápráztatni. Richard és én egyaránt jól ismerünk. – Franky, remélem nem azt akarod ezzel mondani, hogy el akarod csalni tőlem a zsákmányból rám eső részt? – Szomorú és hitetlenkedő képet vágott. – Az igaz, hogy nem is voltam látótávolságban, amikor elfogtad a hajót, nem is várok fél részt. Adj egy harmadot, és nem akadékoskodok tovább. – Uram, vegyen egy nagy levegőt! – Sir Francis csak úgy mellesleg kardja markolatára tette kezét. – Na! Hát ez a szippantás a fűszerekből az egyetlen, amit tőlem kaphat. A Buzzard csodálatos módon felderült és hatalmas hahotára fakadt. –

Franky, kedves, öreg fegyvertársam! Gyere át a hajómra ma este és vacsorázzunk együtt. Egy kis whisky mellett megbeszéljük a fiad beavatását a Rendbe. – Szóval, Hal beavatása miatt jöttél vissza? Nem az ezüst és a fűszer miatt? – Tudom, hogy mennyire fontos neked ez a srác, Franky – valamennyiünknek az. Nagyon büszke lehetsz rá. Mind azt szeretnénk, ha a Rend Lovagja lenne. Te is sokszor beszéltél erről. Nem igaz? Sir Francis a fiára pillantott és alig észrevehetően bólintott egyet. – Hát sok évig nem lesz újra ilyen alkalom. Most itt vagyunk hárman, három Hajózó Lovag. Legalább ennyi kell ahhoz, hogy első fokozatú akolitának felvegyük. Mikor fogsz újra három lovagot találni, hogy felállíthassad a Páholyt itt a Vonalon túl. – Milyen jó gondolat öntől, uram. Ennek persze semmi köze a zsákmányból való részesedéshez, amit alig egy perccel ezelőtt követelt, ugye? – mondta Sir Francis gúnyosan. – Erről többé ne is essék szó! Te becsületes ember vagy, Franky. Kemény, de igazságos. Soha nem fordulhatna elő, hogy becsapd egy lovagtársadat, ugye?

S

ir Francis jóval az éjféli őrség előtt visszatért a Moray, Sirályának fedélzetéről, ahol Lord Cumbreavel vacsorázott. Amint visszaért a kabinjába, elküldte Olivert Halért. – Vasárnap, három nap múlva. Az erdőben – mondta fiának. – Minden el van rendezve. Holdkeltekor nyitjuk meg a Páholyt, nem sokkal a kutyaőrség második harangja után. – De, Buzzard – tiltakozott Hal. – Nem szereted, nem is bízol benne. Cserbenhagyott minket… – De mégiscsak igaza volt Cochrannek. Könnyen megeshet, hogy legközelebb csak akkor tudnánk egyszerre három lovagot összeszedni, amikor visszatérünk Angliába. Élnem kell ezzel a lehetőséggel, hogy biztonságban betelepítselek a Rendbe. Csak a Jóisten a tudója, lehet, hogy nem lesz rá máskor

mód. – Mikor a parton leszünk, ki leszünk neki szolgáltatva – figyelmeztette Hal. – Lehet, hogy hátsó szándékai vannak. Sir Francis megrázta a fejét. – Soha nem hagyjuk magunkat kiszolgáltatni az Egerészölyvnek, ettől ne félj. – Felállt és tengerészládájához lépett. – Készültem a beavatásod napjára. – Felemelte a láda tetejét. – Itt van az egyenruhád. – Egy csomaggal a kezében jött vissza, amit az ágyra dobott. – Vedd fel! Nézzük meg, jól áll-e! – Hangját felemelve elkiáltotta magát: – Oliver! Sir Francis szolgája azonnal megjelent a varrókészlettel a hóna alatt. Hal levetette régi, kopott vászonkabátját és pendelyét, és Oliver segítségével belebújt a Rend ünnepi egyenruhájába. Álmodni sem mert arról, hogy egyszer még ilyen ragyogó viselet tulajdonosának' mondhatja magát. A harisnya fehér selyemből készült, a térdnadrág és a zeke kék szaténból, az ujjakat arany szegély díszítette. Cipőjén nehéz ezüstcsat díszelgett, és ugyanolyan fényes fekete bőrből készült, mint keresztöve. Oliver kifésülte sűrű, összetapadt hajfürtjeit, aztán a fejére tette a lovagi kalpagot. Még Zanzibárban választotta ki a piacon a legfinomabb strucctollakat, hogy a kalap karimájára tűzze. Mikor mindent felvett, Oliver fejét oldalra billentve, kritikusan körbejárta Halt. – Vállban szűk, Sir Francis. Hal úrfi válla naponta szélesebb valamivel. De magának egy szempillantás is elég, hogy elrendezze ezt. Sir Francis bólintott egyet, aztán újra a ládához lépett. Hal szíve nagyot dobbant, mikor apja kezében megpillantotta az összehajtogatott köpönyeget. Ez volt a Lovagság jelképe, amiért olyan keményen megdolgozott. Sir Francis odalépett hozzá és vállára tette a köpenyt, majd a torkán összekapcsolta a csatot. A fehér drapéria térdig ért s vállát vörös kereszt ékesítette. Francis hátrált pár lépést, és alaposan szemügyre vette Halt. – Csak egy kis apróság hiányzik – morgott magában, és megint a ládához lépett. Ezúttal egy kardot vett elő, de nem közönséges kardot. Hal jól ismerte. A Courteney család egyik ereklyéje volt, de fenséges kinézete még mindig szent borzadállyal töltötte el. Apja odahozta, ahol állt, s közben ismét elmesélte történetét és eredetét. – Ez a kard dédapádé, Charles Courteney é volt. Nyolcvan évvel ezelőtt magától Sir Francis Drake-től kapta kitüntetésként a spanyol Rancheria kikötőjének elfoglalásáért és kifosztásáért. Ezt a kardot a spanyol kormányzó, Don Francisco Manso adta át Sir Francis Drake-nek, amikor megadta magát és a várost. Felemelte a tiszta arany és ezüst hüvelyt, hogy Hal alaposan szemügyre

vehesse. Koronák, delfinek és tengeri koboldok díszítették, akik Neptun trónszéke körül nyüzsögtek. Sir Francis megfordította a kardot, és markolatával Hal felé nyújtotta. A markolat gombjába egy nagy csillag alakú zafír volt belefoglalva. Hal kihúzta a kardot, és azonnal látta rajta, hogy nem csak holmi spanyol piperkőc díszéül szolgálhatott. Pengéje a legfinomabb toledói acélból készült arany berakással. Ujjai közt meghajlította, és szívét örömmel töltötte el, hogy milyen rugalmas és erős. – Vigyázz! – figyelmeztette apja. – Ezzel a pengével borotválkozni lehet. Hal visszatette a hüvelybe, és apja beillesztette Hal keresztövének bőr kardtartójába. Hátrébb lépett, hogy kritikusan szemügyre vegye. – Mit gondol róla, Oliver? – Csak a válla – simította végig a szaténzekét. – A sok birkózástól és vívástól változik az alakja. Fel kell bontani a varrásnál, és újra kell varrni. – Hát akkor vigye a fiút a kabinjába, és lásson hozzá! – bocsátotta el mindkettőjüket, és visszafordult az asztalához. Leült és kinyitotta a bőrkötéses hajónaplót. Hal egy pillanatra megállt az ajtóban. – Köszönöm, Apa. Ez a kard… – érintette meg a zafír kardgombot az oldalán, de nem talált szavakat arra, amit mondani akart. Sir Francis fel se nézett, csak horkantott egyet, aztán bemártotta a lúdtollat a tintába, és írni kezdett a pergamenre. Hal még egy kicsit ott ácsorgott az ajtóban, míg apja bosszúsan fel nem nézett. Kihátrált és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Ahogy befordult a folyosón, kinyílt a szemben lévő ajtó, és a holland kormányzó felesége perdült ki susogó selyemben oly gyorsan, hogy majdnem egymásnak mentek. Hal félreugrott és lekapta fejéről a tollas kalpagot: – Bocsásson meg, hölgyem! Katinka megállt és szembefordult vele. Lassan, alaposan szemügyre vette, cipője ezüstcsatjától kezdve felfelé. Mikor a szeméhez ért, hűvösen belenézett és halkan azt mondta: – Kalózkölyök nagyúri ruhában. – Aztán hirtelen egészen közel hajolt hozzá, hogy csaknem összeért az arcuk, és azt súgta: – Megnéztem a deszkafalat. Nincs rajta nyílás. Nem hajtottad végre a feladatot, amit adtam neked. – A kötelességem a partra szólított. Nem volt rá lehetőségem. – Dadogva kereste a latin szavakat. – Még ma éjjel meglegyen! – parancsolt rá a nő, ahogy elsuhant mellette. Illata ott maradt, amitől Hal szűknek és melegnek kezdte érezni a bársonyzekét. Erezte, hogy izzadni kezd a melle.

Oliver olyan sokáig babrált a zeke vállával, hogy Halnak úgy tűnt, a fele éjszakát ezzel töltik. Kétszer is felbontotta és újravarrta az öltésnél a zekét, mielőtt elégedett lett volna az eredménnyel, miközben Hal majd szétrobbant türelmetlenségében. Mikor végre Hal újonnan szerzett öltözékével egyetemben eltávozott, Hal bereteszelte az ajtót és letérdelt a válaszfalnál. Felfedezte, hogy a deszka faszegekkel van a tölgyfa vázra erősítve, melyek egy szintbe voltak csiszolva a fával. Tőrheggyel egyenként kipiszkálta és kifeszegette a szegeket a helyükből. Hosszadalmas munka volt, és nem mert zajt csapni vele. Elég, ha csak egyet ráüt vagy csiszolni kezdi, az egész hajó visszhangzik tőle. Már majdnem hajnal volt, mire az utolsó pecket is sikerült kiszednie és tőrével lefeszítenie a deszkát. Hirtelen vált el a keretétől, és akkora zajt csapott, hogy Hal biztos volt benne, apját is és a kormányzót is felriasztotta. Visszafojtott lélegzettel várta, hogy elérje a szörnyű büntetés, de múltak a percek és lassan visszanyerte lélegzetét. Óvatosan bedugta fejét és vállát a téglalap alakú nyíláson. A másik oldalon Katinka toilettkabinja teljesen sötét volt, de a nő illatszerének szagától majdnem elakadt a lélegzete. Feszülten figyelt, de semmit nem hallott a szomszédos kabinból. Aztán fentről halkan eljutott hozzá a hajóharang, és szomorúan vette tudomásul, hogy már majdnem itt a hajnal és fél óra múlva őrségbe kell állnia. Kihúzta fejét a nyílásból, visszatette a deszkát, a peckeket és a faszegeket, de csak annyira, hogy pillanatok alatt újra ki tudja venni.

M

uszáj megengedned az Egerészölyv embereidnek, hogy kimenjenek a partra? – kérdezte Hal tisztelettudóan. – Bocsáss meg, apám, de ennyire megbízol benne? – Megakadályozhatom-e anélkül, hogy összetűzésre adnék okot? – kérdezett vissza válasz helyett Sir Francis. – Azt mondja, vízre és tűzifára van szüksége, ez a föld, de még a lagúna sem

a miénk. Hogyan tilthatnám meg neki? Hal talán még tovább erősködött volna, de apja összevonta szemöldökét, és elhallgattatta. A nagy Lord Cumbrea felé fordult, akinek a csónakja éppen ekkor futott ki a fövényre. A skót kiugrott a partra, szoknyája alól kilátszott vastag, vörös szőre a lábán, ami olyan volt, mint egy medvéé. – Isten minden áldásával halmozzon el ezen a gyönyörű reggelen, Franky! – kiáltotta, amint feléjük közeledett. Sápadt kék szeme úgy járt nyugtalanul ideoda kiugró, vörös szemöldöke alatt, mint a cselle a tóban. – Mindent lát – súgta apjának Hal. – Azért jött, hogy kikémlelje, hol tartjuk a fűszereket. – Nem tudjuk eldugni a fűszereket. Annyi van belőlük, mint egy hegy – felelte Sir Francis. – De meg tudjuk nehezíteni a lopást. – Aztán üres mosollyal fordult Cumbrea felé, aki odaért hozzájuk. – Remélem, jó egészségben látom viszont, és nem ártott meg önnek a whisky az éjjel, uram. – Az élet vize, Franky. Vér az ereimben. – Véres volt a szeme, amivel az erdő szélén felállított tábort fürkészte. – Biztos van itt valahol jó édesvíz. – Egy mérföldnyire innen a lagúnában egy folyó jön le a hegyekből. – De sok itt a hal! – Buzzard a rácsokra mutatott, melyeken friss ágakból rakott tűz fölött kibelezett halakat füstöltek. – Én is elküldöm a legényeimet, hogy nekünk is fogjanak. De mi a helyzet a hússal? Van az erdőben szarvas vagy vadmarha? – Elefántok vannak és vadbölénycsordák. De nagyon vadak, és hiába találod el őket a bordájuk között egy muskétagolyóval, meg se kottyan nekik. De azért azt tervezem, hogy ha elkészülünk a hajóval, kiküldök egy csapat vadászt a szárazföldre, hogy megnézzék, nincs-e valami könnyebben elejthető vad a hegyeken túl. Nyilvánvaló volt, hogy Cumbrea csak azért kérdez, hogy időt nyerjen, szinte nem is figyelt a válaszra. Mikor fürkész tekintete felcsillant, Hal is odanézett, ahová ő. Buzzard mintegy százméternyire tőlük, a fák között felfedezte a zsúpfedeles, faágakból összetákolt fészerek sorát, amelyekben szép sorban álltak a fűszereshordók. – Szóval az a terved, hogy a parton megdöntőd és letisztítod a galleont? – Cumbrea elfordult a fűszerraktártól és a Resolution felé intett fejével a vízen át. – Bölcs dolog. Ha segítségre van szükséged, van három kitűnő ácsom. – Nagyon kedves – mondta Sir Francis. – Lehet, hogy szólni fogok. – Bármit hajlandó vagyok megtenni, ha segíthetek vele egy lovagtársamnak. Tudom, te is megtennéd értem ugyanezt. – Az Egerészölyv melegen vállon

veregette. – Most pedig mi lenne, ha keresnénk egy megfelelő helyet a Páholynak, míg az embereim megtöltik a vizeshordókat. Az ifjú Halt itt kell megvendégelni. Fontos nap számára ez a mai. Sir Francis Halra pillantott. – Aboli vár rád. – Fejével arra intett, ahol – egy kicsit lejjebb a parton – türelmesen állt a nagy fekete férfi. Hal szemével követte apját, aki Cumbreavel elindult és eltűnt a fák között. Aztán odaszaladt Abolihoz. – Kész vagyok végre. Gyerünk! Aboli azonnal útnak eredt, futólépésben indult el a parton a lagúna vége felé. Hal utolérte. – Nincs botod. – Majd vágunk az erdőben. – Aboli rácsapott a kisbalta nyelére, aminek acélfejét a vállára akasztotta, és beszéd közben elfordult a parttól. Egy mérföldnél is mélyebben behatoltak az erdőbe, míg egy sűrű cserjéshez nem értek. – Ezeket a fákat már korábban észrevettem. Az én törzsem kwetinek hívja őket. Ezekből lehet a legjobb furkót csinálni. Mikor behatoltak a sűrű cserjésbe, mintha robbant volna valami. Levelek és ágak repültek szanaszét, ahogy egy hatalmas állat elcsörtetett előlük. Egy pillanatra látták a ráncos fekete bőrt és a nagy szarvakat. – Nyati! – mondta Aboli Halnak. – A vadbölény. – Le kellene terítenünk! – Hal lekapta válláról a szakállas puskát, és izgatottan keresni kezdte a kovakövet és az acélt a tarsolyában, hogy meggyújtsa a kanócot. – Egy ilyen szörnyetegnek annyi húsa van, hogy az egész hajónak elég lenne. Aboli vigyorogva rázta fejét. – Előbb terítene le ő téged. Az egész rengetegben nincs nála vadabb állat, még az oroszlánnál is bőszebb. Nevetne a kis ólomgolyóidon, és hatalmas szarvaival felhasítaná a hasad. – Lekapta válláról a baltát. – Hagyd békén az öreg Nyatit! Találunk majd mást a legénységnek. Aboli baltával odavágott az egyik kweti törzséhez és pár tucat csapással eljutott a göcsörtös gyökérig. Még pár csapással kiszabadította a földből. – Az én törzsem iwisanak hívja ezt a furkósbotot – mondta Halnak munka közben. – Ma megtanítalak a használatára. – Hozzáértő mozdulatokkal méretre vágta a rudat és lehántotta a kérget. Aztán a gyökérből olyan kemény golyót faragott, mint a vas – mint egy buzogányfej. Mikor kész volt, megemelte a furkósbotot, hogy kipróbálja az egyensúlyát és a súlyát. Aztán letette, és keresni kezdett egy másikat, – Mindegyikünknek kettő kell. Hal a sarkán guggolva nézte, ahogy a forgács röpköd a baltacsapások alatt. – Hány eves voltál, Aboli, mikor a rabszolgakereskedők elfogtak? – kérdezte,

mire az ügyes fekete kéz egy pillanatra megállt munka közben. Sötét szemén egy árnyék futott át, de folytatta a munkát, és úgy válaszolt: – Nem tudom, csak azt, hogy nagyon fiatal. – Emlékszel rá, Aboli? – Arra emlékszem, hogy éjszaka volt, mikor jöttek a fehér köpenybe öltözött férfiak hosszú muskétáikkal. Rég volt, de még ma is emlékszem a lángokra a sötétségben, amint körülvették a falut. – Hol lakott a te néped? – Messze északon, egy nagy folyó partján. Az apám főnök volt, mégis kivonszolták a kunyhójából, és leölték, mint egy állatot. Az összes harcost megölték, csak a nagyon kis gyerekeket és az asszonyokat hagyták életben. Láncra fűztek minket a nyakunknál fogva, és napokon át menetelnünk kellett a felkelő nap irányába, a tengerpart felé. – Aboli hirtelen felállt és felvette a furkósbotokat, amiket csinált. – Csak fecsegünk itt, mint a vénasszonyok, ahelyett, hogy inkább vadásznánk. Elindult vissza az erdőn át ugyanarra, amerről jöttek. Mikor újra kiértek a lagúnához, visszanézett Halra. – Hagyd itt a muskétádat és a lőportartódat! A vízben úgysem lesz rá szükséged. Mialatt Hal eldugta fegyverét az aljnövényzetben, Aboli kiválasztott egy párat a legkönnyebb és legegyenesebb iwisából. Mikor Hal visszajött, odaadta nekik a furkókat. – Figyeld meg, mit csinálok, és csináld utánam! – adta ki a parancsot. Meztelenre vetkőzött, és belegázolt a lagúna sekély vizébe. Hal ugyancsak meztelenül követte a nádas sűrűjébe. Aboli, derékig vízben, megállt, és a magas nádszálakat összefonta feje fölött, hogy ernyőt készítsen magának. Mikor ezzel kész volt, lemerült a vízbe, hogy csak a feje látszott ki. Hal nem messze tőle hasonló helyzetet foglalt el. Ő is csinált magának egy tetőt nádszálakból. Messziről hallotta a Sirály embereinek a hangját, akik vizet vettek a hordókba, és az evezők nyikorgását, amint visszaeveztek a lagúna vizén. – Jól van! – szólt Aboli halkan. – Most legyél készenlétben, Gundwane! Ők majd felröppentik nekünk a madarakat. Hirtelen dübörgő szárnycsattogás hallatszott, és az ég ugyanúgy megtelt madarakkal, mint korábban. Egy csapat kacsa, akik úgy néztek ki, mint az angliai vadrécék, azzal a különbséggel, hogy fényes sárga csőrük volt, alacsonyan, V-alakban repült arrafelé, ahol lesben álltak. – Itt jönnek – suttogta Aboli, mire Hal teste megfeszült, és felnézett a csapatot vezető öreg gácsérra. Olyan volt a szárnya, mint a késpenge, amivel

gyors, éles csapásokkal hasította a levegőt. – Most! – kiáltotta el magát Aboli, és kiugrott a víz alól. Mire kiugrott jobb kezével már hátra is vitte a markában tartott iwisát. Ahogy a levegőbe hajította, hogy úgy pörögjön, mint a kocsikerék, a vadkacsacsapat pánikszerűen megtorpant és szétterült a levegőben. Aboli előre látta, hogy így fognak reagálni, és forgó botja begyen találta és agyonütötte az öreg hímet. Szárnya-lába összevissza repkedett, ahogy lezuhant, de még. el sem érte a vizet, mikor Aboli már a másik furkót is felhajította. Ez egy fiatalabb madarat talált el, és eltörte a nyakát, amit repülés közben kinyújtott. Az öreg hím teteme mellé hullott le. Hal is felhajította a furkóit a levegőbe, de mind a kettő jócskán eltévesztette a célt, és a szétzavart csapat elhúzott a nádas felett. – Hamar meg fogod tanulni, mind a két dobásod egészen közeli volt – bátorította Aboli Halt, miközben átgázolt a vízen, elsősorban azért, hogy begyűjtse a döglött madarakat, másodsorban pedig azért, hogy visszaszerezze iwisáit. A két madártetemet egy kisebb szabad víztükörre helyezte, és a két csalimadár hamarosan egy másik csapatot vonzott oda, akik szinte a nád tetejére telepedtek, mielőtt botjaikkal megdobálták volna őket. – Jó dobás volt, Gundwane! – nevetett Aboli Halra, miközben másik két döglött madarat szedett össze. – Már közelebb voltál. Nemsokára el is fogsz találni egyet közülük. Aboli jóslata dacára már jócskán benne jártak a délelőttben, mikor Halnak először sikerült leszednie egy kacsát. De ennek is csak a szárnya tört el, és Halnak a fél lagúnán át kellett úsznia utána, hogy megfogja és kitekerje a nyakát. Déltájban a madarak abbahagyták a röpülést, és a mélyebb vízben telepedtek le, ahol nem lehetett elérni őket. – Elég volt! – vetett véget Aboli a vadászatnak, és begyűjtötte a zsákmányt. Egy víz szélén álló fáról kéregcsíkokat vágott, melyekből zsineget font, hogy összekösse a kacsatetemeket. Még az ő erős vallanak is majdnem túl nehéz volt a zsákmány, de Halnak semmi problémát nem okozott a szerény kis batyu, ahogy visszacammogtak a fövenyen. Mikor túljutottak azon a ponton, ahonnan már látszott a három horgonyon álló hajó az öbölben, Aboli ledobta terhét a homokba. – Pihenünk. – Hal mellé ereszkedett, majd egy darabig csendben ültek, míg Aboli meg nem szólalt. – Miért jött ide az Egerészölyv? Apád mit mond? – Azt mondja, azért jött, hogy elegen legyenek a Páholyban az én beavatásomhoz.

Aboli bólintott. – Az én törzsemben az ifjú harcosnak a körülmetélő kunyhóba kellett belépnie, mielőtt férfivá avatták. Hal összerázkódott és ágyékához nyúlt, mintha meg szeretett volna meggyőződni róla, hogy nem esett baja. – Örülök, hogy nekem nem kell a kés alá mennem, mint neked. – De nem ez az igazi ok, amiért az Egerészölyv ide jött utánunk, Úgy jár apád nyomában, mint a hiéna az oroszlán után. Bűzlik az ármánytól. – Apám is érezte a szagát – erősítette meg Hal Aboli véleményét halkan. – De ki vagyunk neki szolgáltatva, mivel a Resolutionnek nincs főárboca, és az ágyúk is ki vannak szedve belőle. Mindketten a Moray Sirályát nézték a lagúnán át, míg Hal hirtelen nyugtalan nem lett. – Most miben mesterkedik a Buzzard? A Sirály mentőcsónakja odaevezett a hajó oldala mellől, ahol a horgonykötél a lagúnába ért. Látták, hogy a csónak legénysége hozzáköt a horgonykötélhez, és hosszú perceken át mesterkednek valamiben. – A part felől takarva vannak, így apám nem láthatja, mit csinálnak – gondolkodott hangosan Hal. – Valami gyanús van a dologban, ami egyáltalán nem tetszik nekem. Míg ezt mondta, az emberek végeztek titokzatos munkájukkal és visszaeveztek a Sirály oldala mellé. Hal most észrevette, hogy egy másik kötelet visznek át a taton. Hirtelen olyan izgalomba jött, hogy talpra ugrott. – Rugót kötnek a horgonyra! – kiáltott fel. – Rugót? – nézett rá Aboli csodálkozva. – Miért tennék? – Azért, hogy a horgony csörlő pár fordulatával tetszés szerinti irányba tudják beforgatni a hajót. Aboli komor arckifejezéssel állt fel. – Ha így van, akkor az ágyúit oda tudja irányítani, ahova akarja. Ha kell, a magatehetetlen galleonra, ha kell, a táborra, ha meg úgy gondolja, kartáccsal tud lőni minket. Siessünk, figyelmeztetni kell a kapitányt! – Nem, Aboli, nem kell sietni! Nem szabad felkelteni az Egerészölyv figyelmét. Ne vegye észre, hogy kilestük a trükkjét!

S

ir Francis feszült figyelemmel hallgatta, amit Hal mondott, s mikor fia befejezte mondandóját, tűnődve végigsimította állát. Aztán odabaktatott a Resolution korlátjához, s csak úgy céltalanul a szeméhez emelte a távcsövet. Lassan végigpásztázta a lagúna környékét, épp csak egy pillanatra állt meg a Sirályon, nehogy valakinek gyanús legyen, hogy mitől kezdett el érdeklődni Buzzard hajója iránt. Aztán összecsukta a távcsövet és visszament Halhoz. Tekintetében őszinte tisztelet tükröződött, mikor így szólt: – Ez szép munka volt, fiam! Az Egerészölyv a szokásos trükkjével próbálkozik. Igazad volt. Mivel én a parton voltam, nem láthattam, hogy rugót köt a hajóra. Lehet, hogy soha nem tudtam volna meg. – Apa, megparancsolod neki, hogy távolítsa el? Sir Francis elmosolyodott és megrázta fejét. – Jobb, ha nem tudja, hogy kitudtuk, miben sántikál. – De akkor mit tehetünk? – A parti ütegek már a Sirályra vannak irányítva. Daniel és Ned minden embert külön figyelmeztetett… – De Apa! Nem tudunk mi is kitalálni valamit, amivel épp úgy meglephetnénk az Egerészölyvet, mint ő minket? – Izgatottságában azt a szemtelenséget követte el, hogy beleszólt apja mondatába, de apja komoran ránézett és élesen válaszolt. – Mintha valami ötlete lenne, Henry fiatalúr! Ez a hivatalos hang figyelmeztette Halt, hogy apja mindjárt dühbe gurul, ezért azonnal meghunyászodott. – Bocsásd meg, Apám, hogy ilyen öntelt voltam. Nem akartam szemtelen lenni. – Örömmel meghallgatom – mondta Sir Francis, és elfordult, de háta még mindig merev volt. – Nem volt a dédapám ott Drake-kel a gravelines-i csatában? – De igen! – nézett körül Sir Francis. – De mivel már te magad is jól ismered a választ, nem gondolod, hogy épp most furcsa ezt kérdezni tőlem? – Lehet, hogy épp a dédapám volt az, aki azt javasolta Drake-nek, hogy

küldjön legénység nélküli gyújtóhajókat a Calais közelébe horgonyzó spanyol Armada hajói közé? Sir Francis lassan megfordult és bámulva nézett fiára. Elmosolyodott, aztán elnevette magát, és végül hahotázni kezdett. – Te jó ég! A Courteney vér nem hal ki! Gyere le a kabinomba most azonnal, és mutasd meg, mire gondolsz. Sir Francis Hal válla felett nézte, amit a fiú a palatáblára rajzol. – Nem kell masszívnak lenniük, mert nem kell hosszú utat megtenniük, és nem lesznek nagy hullámok – magyarázta Hal tisztelettudóan. – Igen, de miután elindulnak, tartaniuk kell az irányt, és elég sok rakományt kell vinniük – dünnyögte maga elé apja és elvette Haltól a krétát. Néhány vonallal felvázolt valamit a táblára. – Két testet össze lehetne kötni. Nem sokat érne, ha felborulnának vagy kiégnének, mielőtt elérik a célpontot. – A szél kitartóan délkeletről fúj azóta is, hogy itt horgonyzunk – mondta Hal. – Semmi jel nem utal arra, hogy el akarna állni, vagyis a szél felől kell elereszteni őket. Ha a csatorna másik oldalán lévő kis szigetre helyezzük el őket, a szél nekünk fog dolgozni, mikor útnak indítjuk őket. – Nagyon jó! – bólintott Sir Francis. – Hányra van szükség? – Látta, mekkora örömöt okoz a fiúnak, hogy ilyen komolyan megvitatja vele a lehetőségeket. – Drake a spanyolok ellen nyolcat küldött, de nekünk nincs időnk arra, hogy ilyen sokat építsünk. Talán ötöt? – Felnézett apjára, aki ismét helyeslően bólintott. – Igen, ötnek elégnek kell leni. Hány emberre van szükséged? Danielnek a parton kell maradnia a csatakígyóknál. Lehet, hogy az Egerészölyv hamarább működésbe hozza a csapdáját, mielőtt elkészülnénk. De elküldöm Ned Tylert és a hajóácsot – és természetesen Abolit is. Hal elszörnyedve nézett fel apjára. – Engem bízol meg az építéssel? – kérdezte. – A terv a tiéd volt, ezért ha nem sikerülne, neked kell viselned érte a teljes felelősséget – felelte apja, alig látható kis mosollyal az ajka körül. – Fogd az embereidet, azonnal menj ki a partra és láss munkához. De légy körültekintő! Ne hagyd, hogy az Egerészölyv átlásson a szitán! Hal emberei fejszével egy kis irtást vágtak a csatorna túloldalán lévő, sűrű erdővel borított szigetnek azon az oldalán, ahonnan takarva voltak a Moray Sirálya elől. Hal nagyot került a szárazföldön az erdőn át, hogy az embereket és az építőanyagot a Buzzard hajójának őrszemeit kijátszva át tudja hozni a szigetre.

Az első éjjel szurokba mártott fáklyák pislákoló fénye mellett dolgoztak egészen éjfél utánig. Valamennyien tisztában voltak azzal, hogy mennyire sietős a dolog, s mikor teljesen kimerültek, csak leheveredtek a fák alá a puha mohaágyra, és hajnalhasadáskor már újra talpon is voltak, hogy folytassák a munkát. Másnap délre már készen is volt az öt furcsa szerkezet, amit a lagúna szélén lévő ligetben akartak elrejteni. Apály idején Sir Francis is átgázolt a szárazföldről, és a sűrű erdőn át vezető gyalogúton elment, hogy megnézze, hogy állnak. Kétkedve nézte a művet. – Őszintén remélem, hogy úszni fognak – mondta elgondolkodva, miközben körbejárta az egyik otromba hajót. – Ezt csak akkor fogjuk megtudni, amikor először eleresztjük őket. – Hal fáradt volt és türelmetlen. – Még a te kedvedért sem tehetem meg, apám, hogy előzetes bemutatót rendezzek Lord Cochrannek. Apja egy pillantást vetett rá, és meglepetését leplezve némi apai büszkeséggel azt gondolta magában, hogy lám-lám, megnő a kiskutya és megtanul morogni. Megköveteli a tiszteletet, és mi tagadás, rá is szolgált. Hangosan csak annyit mondott: – A rendelkezésedre álló időhöz képest jó munkát végeztél – s ettől a mondattól azonnal elpárolgott Hal mérge. – Küldök neked friss embereket, hogy segítsenek elrejteni őket a ligetben.

H

al olyan fáradt volt, hogy alig tudta felhúzni magát a kötélhágcsón a Resolution fedélzetére. De apja, bár Hal elvégezte a rábízott feladatot, nem engedte, hogy kabinjába meneküljön. – Közvetlenül a Sirály mögött horgonyzunk. – A holdfényes csatornában a másik hajó árnya felé mutatott. – Gondoltál már arra, hogy mi lesz, ha az egyik ilyen ördögi csónakod félresodródik, és egyenesen nekünk jön? Árboc nélkül manőverképtelenek vagyunk. – Aboli már vágott jó egynéhány hosszú bambuszrudat az erdőben. – Hal

nem tudta palástolni kimerültségét. – Ha valamelyik felénk sodródna, eltoljuk magunktól, és simán kimegy a partra. – Megfordult és a part felé mutatott, ahol tábortüzek fényei villogtak a fák közt. – Az Egerészölyvet meglepetésként fogja érni, neki nem lesznek bambuszrúdjai. Apja végre megnyugodott. – Mehetsz aludni. Holnap megnyitjuk a Páholyt, válaszolnod kell a katekizmus kérdéseire. Halnak nem akaródzott kijönni az álom feneketlen mélységéből, amelybe belezuhant. Hosszú másodpercekig azt se tudta, mitől ébredt fel. De aztán újra hallotta a kaparászást a válaszfal felől. Egyik pillanatról a másikra kiment az álom a fejéből, és a kimerültség is mintha elpárolgott volna belőle. Lehemperedett a szalmazsákról és odatérdepelt a válaszfalhoz. Most már türelmetlenül és követelőzőén kaparásztak a falon. Gyorsan visszakopogott, aztán kotorászni kezdett a sötétben a kukucskalyuk dugója után. Mikor kivette a dugót, egy pillanatra sárga lámpafény ömlött be a lyukon, de nyomban el is sötétedett, mert Katinka ajkát a lyukhoz illesztve dühösen rásziszegett: – Hol voltál múlt éjszaka? – A parton volt dolgom – súgta vissza Hal. – Nem hiszem. Meg próbálsz elmenekülni a büntetésedtől. Szándékosan nem engedelmeskedsz. – Nem, egyáltalán nem. Nem is… – Nyisd ki nyomban! Hal az ágy végében egy kampón lógó tengerésztőre után nyúlt és kifeszítette a faszegeket és peckeket. Szinte nesztelenül kiemelte a deszkát és letette. A nyíláson lágy fény áradt be. – Gyere! – parancsolt rá a nő, mire Hal átvergődött a nyíláson. Elég szoros volt, de rövid küszködés után a nő kabinjának a padlóján találta magát négykézláb állva. Fel akart volna állni, de a nő nem engedte. – Maradj ott! – Hal felnézett a fölötte álló nőre. Szinte leheletfinom, vékony anyagból készült bő köntöst viselt. Ragyogó haja derekáig omlott. A lámpás fénye a vékony selymen át kirajzolta teste körvonalait, bőre áttetszett a finom anyag redőin, – Nincs benned semmi szégyenérzet – mondta a fiúnak, aki úgy térdepelt előtte, mint egy szent szobra előtt. – Meztelenül jössz hozzám. Semmi tiszteletet nem tanúsítasz irántam. – Sajnálom! – kapkodott levegő után Hal. Úgy igyekezett engedelmeskedni a nőnek, hogy teljesen megfeledkezett saját meztelenségéről és csak most kapta két kezét az ágyéka elé. – Nem akartam tiszteletlen lenni.

– Ne, csak ne próbáld eltakarni szégyened! – Lenyúlt és elvette a fiú kezét az ágyéka elől. Mindketten meredten néztek. Szemük láttára meghosszabbodott, megvastagodott és a nő felé tolult, fitymája magától visszahúzódott. – Hát már semmit sem tehetek az efféle felháborító viselkedés megakadályozására? Ilyen messzire jutottál a Sátán útjain? Belemarkolt a fiú hajába, felhúzta a földről, és maga után vonszolta abba a ragyogó kabinba, ahol Hal először vetett szemet szépségére. Katinka lehuppant a takaróval borított ágyra és szembefordult Hallal. Köpenye kétoldalt szétnyílt és felfedte hosszú, vékony combját. Megcsavarta a markában tartott hajcsomót és hirtelen, elfulladt hangon így szólt: – Mindenben engedelmeskedned kell nekem, te pokolfajzat! Széttárta két combját és hajánál fogva a hihetetlenül lágy, selymes, arany, göndör pelyhekkel fedett dombocskára szorította a fiú arcát, két combja hajlatában. Hal megérezte benne a tenger szagát, a sós vizet és a moszatot, az óceán csillogó élőlényeinek illatát, a szigetek langyos, meleg levegőjét, a napsütötte fövenyen megtörő hullámok sós permetét. Táguló orrlikakkal szívta magába ezt a szagot, míg végül ajkával rátalált e mesés illat forrására. A nő a szatén ágytakarón ficánkolva hányta-vetette magát a fiú szája alá, két combját egyre jobban széttárva, szeméremajkait kidomborítva megnyitotta magát neki. Haját markolva a rejtett hasadékban megbúvó apró, kemény rózsaszín húsbimbócskájához vezette a fiú fejét. Mikor a fiú nyelve hegyével rátalált, a nő felhördült és elkezdte az arcához dörzsölni magát, mintha szőrén ülne meg egy vágtázó csődört. Kis, összefüggéstelen sikoltásokat hallatott. – Jaj! Hagyd abba! Kérlek, ne! Ne!! Soha ne hagyd abba! Mindig akarom! Aztán hirtelen elrántotta a fiú fejét feszülő combjai közül és hanyatt dőlt az ágyon, magára húzva a fiút. Hal érezte, hogy a nő kicsi kemény sarka a derekába mélyed, ahogy lábát átfűzi rajta és körme, mint a késpenge, feszes vállizmába mélyed. De a fájdalom beleveszett abba a sikamlós, mindent elhomályosító melegbe, ami elöntötte, mikor mélyen becsusszant a nőbe, kiáltásait az arany hajzuhatagba temetve.

A

három lovag a lagúna fölötti hegyoldalon állította fel a Páholyt, egy kis vízesés aljában, egy magas, liánokkal és zuzmókkal benőtt fákkal körülvett, sötét vizű medence mellett. Az oltár egy kövekből kirakott kör közepén állt és kis tűz égett előtte. Így az összes ősi elem képviselve volt. A hold az újjászületést és feltámadást jelentő első negyedben volt. Hal egyedül várt az erdőben, amíg a Rend három lovagja annak rendje és módja szerint megnyitotta a Páholyt. Aztán apja, kivont karddal a kezében, érte jött a sötétben és visszavezette az ösvényen. A másik két lovag a tűz mellett várt a szent körben. Kivont kardjuk pengéje megcsillant a tűz lángjainak fényében. Hal a kőoltáron egy bársonnyal letakarva észrevette dédapja Neptun-kardjának körvonalait. A kövekből kirakott körön kívül megálltak, és apja engedélyt kért, hogy beléphessenek. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! – Ki kér bebocsátást a Szent György és a Szent Grál Rend Templomának Páholyába? – Lord Cumbrea mennydörgő hangja visszhangot keltett a hegyek közt, hosszú, kétélű, kétkezi kardja megcsillant szőrös markában. – Egy növendék, aki szeretné bemutatni magát, hogy beavatást nyerjen a Templom misztériumaiba – felelte Hal. – Lépj be, ha nem félted örök életed! – figyelmeztette Cumbrea, mire Hal belépett a körbe. Hirtelen az az érzése támadt, mintha hűvösebb lenne a levegő, és összerázkódott, bár a tűzhöz közel térdelt. – Ki támogatja ezt a növendéket? – kérdezte most az Egerészölyv. – Én! – lépett előre Sir Francis, mire Cumbrea visszafordult Hal felé. – Ki vagy te? – Henry Courteney, Francis és Edwina fia. – Elkezdődött a hosszú kikérdezés. Az égbolt csillagos kereke lassan elfordult fejük felett, és egyre kisebbek lettek a tűz lángjai. Már elmúlt éjfél, mikor Sir Francis végre levette a bársonyt a Neptunkardról. A sápadtkék holdfény megcsillant a markolat zafírján, ahogy apja kezébe helyezte a kardot.

– Erre a kardra esküdve kell megerősítened hitedet! – Ezek azok, amikben hiszek – kezdte Hal – s amit életemmel is megvédelmezek. Hiszem, hogy egy Isten van három alakban, az örökkévaló Atya, az örökkévaló Fiú és az örökkévaló Szentlélek. – Ámen! – erősítette meg a három hajózó lovag. – Hiszek Anglia Egyházának egyességében és földi képviselőjének, Károlynak, Anglia, Skócia és Wales királyának isteni jogában. – Ámen! Mikor Hal befejezte a hiszekegyet, Cumbrea felszólította, hogy tegye le a lovagi esküt. – Védelmezni fogom Anglia Egyházát, szembeszállok uram és királyom, Károly ellenségeivel. – Hal hangja az őszinteségtől és a meggyőződéstől megremegett. – Megtagadom a Sátánt és a Sátán minden művét! Tartózkodni fogok mindenfajta hamis hittételtől, eretnekségtől és szakadárságtól! Arcom elfordítom minden más istentől és hamis prófétáiktól! – Oltalmazni fogom a gyöngéket! Védelmezni fogom a zarándokokat! Támasza leszek azoknak, akik szükséget szenvednek, s akiknek igazságra van szükségük! Kardommal szállok szembe a zsarnokkal és az elnyomóval! – Oltalmazni fogom a szent helyeket. Kutatni fogok Jézus Krisztus és szentjei ereklyéi után és megoltalmazom őket! Soha nem hagyok fel a Szent Grál keresésével, ami az O szent vérét tartalmazta! A hajózó lovagok ennél az eskünél keresztet vetettek, mert a Grál keresése állt hitvallásuk középpontjában. Ez volt az a gránitoszlop, ami a Templom tetejét tartotta. – Fogadom, hogy betartom a Rend Szabályzatát! Követem a lovagság szabályait! Tartózkodni fogok a kicsapongástól és paráználkodástól! – Hal nyelve megbotlott ezen a szón, de gyorsan összeszedte magát. – Tisztelni fogom lovagtársaimat! Mindenekfelett a Páholyomban történteket mindenkor titokban tartom! – Az Úr legyen hozzád irgalmas! – mondta a három hajózó lovag együtt. Ezzel előrébb léptek és kört alkottak a térdeplő növendék köré. Egyik kezüket Hal lehajtott fejére és egymás kezére, a másikat kardjuk markolatára tették. – Henry Courteney, üdvözlünk téged a Grál társaságában, és befogadunk a Szent György és Szent Grál Templomának lovagjai közé. Először Richard Lister szólt, a maga csengő walesi hangján, szinte énekelve az áldást: – Isten hozott a Templomban! Azt kívánom neked, hogy mindig tartsd be a Rend Szabályzatát!

Másodiknak Cumbrea beszélt: – Isten hozott a Templomban! Kívánom, hogy hajód orra előtt nyíljanak meg a messzi óceánok vizei, s a szél ereje repítsen utadon! Aztán Sir Francis, kezét fia homlokára téve, így szólt: – Isten hozott a Templomban! Azt kívánom, hogy légy hű esküdhöz, Istenedhez és önmagadhoz! Ezzel a három hajózó lovag egyszerre felemelte, majd egymás után megölelte. Lord Cumbrea pofaszakálla úgy szúrt, mint az áruló töviskoszorúja.

A

hajóm raktere tele van azokkal a fűszerekkel, amiket a Heerlycke Nachtról szereztünk. A rakomány árából tudok venni egy kastélyt és három-négy ezer holdat a legjobb minőségű földből Walesben – mondta Richard Lister, ahogy a hajózó lovagok titkos kézfogásával megragadta Sir Francis kezét. – Van egy fiatal feleségem és két stramm fiam, akiket három éve nem láttam. Csak egy kicsit szeretnék megpihenni azoknak a körében, akiket szeretek, valami kellemes zöld vidéken, aztán úgyis tudom, hogy szólít majd a szél. Talán látjuk még egymást valahol a messzi tengeren, Francis. – Tégy úgy, Richard, ahogy a szíved parancsolja! Köszönöm a barátságodat és amit a fiamért tettél – viszonozta kézfogását. – Remélem, egyszer még mindkét fiadat a Templomban üdvözölhetem. Richard megfordult és indulni készült a rá váró csónak felé, de aztán habozni kezdett és még egyszer visszajött. Egyik kezével átkarolta Sir Francis vállát és homlokát ráncolva, mély hangon azt mondta: – Cumbrea tett nekem egy ajánlatot veled kapcsolatban, de nem tetszett, és ezt meg is mondtam neki a szemébe. Vigyázz, Franky, az egyik szemedet mindig tartsd nyitva, ha Cumbrea a közeledben van, nehogy hátba támadjon! – Igazán jó barát vagy! – mondta Francis, és szemével követte Richardot, amint a mentőcsónakban visszament az Istennőre. Ahogy felment a létrán a fedélzetre, a legényei felszedték a horgonyt és a meztelen Vénusz szobor fölött lekötötték az orrban. Vitorlái szelet fogtak és elindult a csatornában. Mielőtt a

szirteket elhagyva kihajózott volna a nyílt tengerre, zászlaját megeresztve búcsút intett. – Na, mostantól fogva csak az Egerészölyv társaságát élvezhetjük. – Hal a Moray Sirályára nézett, ami a csatorna közepén horgonyzott, és a csónakokból friss vizet, halat és tűzifát hordtak fel rá. – Courteney úr, tegye meg az előkészületeket a hajó partra vontatásához! – felelte Sir Francis, amitől Hal kihúzta magát. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy apja így beszéljen vele. Furcsa érzés volt, hogy az embert lovagnak és tisztnek tekintik, nem pedig holmi zászlósnak. Még az öltözködése is megváltozott új helyzetével együtt. Apjától kapta a madrasi vászonból készült fehér inget és új pamutbársony térdnadrágot, ami puha selyemként simogatta bőrét a durva és szakadt vászon helyett, amit egészen a mai napig hordott. Még jobban meglepődött, mikor apja magyarázatot is fűzött a parancshoz. – Úgy kell folytatnunk a dolgunkat, mintha nem is gyanakodnánk arra, hogy árulás készül. Emellett persze a Resolution nagyobb biztonságban lesz a parton, ha összecsapásra kerül sor. – Értem, uram. – Hal felnézett a napra, hogy megállapítsa, mennyi lehet az idő. – A holnap délelőtti őrség második harangjakor a dagály alatt ki tudjuk vinni a partra. Minden elő lesz készítve. A délelőtt hátralévő részében a Sirály legénysége egészen úgy viselkedett, mint egy olyan hajó legénysége, amely indulásra készül, s bár Daniel a tüzéreivel, csőre töltött ágyúkkal és égő kanóccal leste az erdő széléről, homokba ásott rejtett állásaikból a hajót, a Sirály semmi jelét nem mutatta annak, hogy valami cselvetésre készülne. Kevéssel dél előtt Lord Cumbrea csónakkal partra vitette magát, és odajött Sir Francishez, aki a tűz mellett állt, amin szurkot olvasztottak, hogy azonnal hozzáláthassanak a Resolution tömítéséhez, miután megdöntik. – Hát akkor búcsúzunk! – ölelte át vastag vörös karjával Sir Francist. – Richardnak igaza volt. Nem nyerünk semmit, ha csak itt ülünk a parton és a fenekünket vakarjuk. – Indulni készül? – kérdezte Sir Francis, leplezve meglepetését. – A holnap reggeli dagállyal elmegyek. De nagyon nem szívesen hagylak itt, Franky! Nem innál meg velem egy utolsó üveg whiskyt a Sirályon? Szeretnék beszélni veled a részemről a Standvastigheidért járó díjból. – Uram, önnek semmi nem jár. Ezennel vége is a megbeszélésünknek. Jó szelet! Lord Cumbrea harsányan felnevetett, – Franky, mindig szerettem a

humorérzékedet. Tudom, hogy csak meg akarod takarítani nekem a fáradságot, hogy magamnak kelljen hazavinnem a nehéz fűszerrakományt Firth of Forth-ba. – Megfordult, és göndör szakállával az erdő fái alatt álló fűszerraktár felé bökött. – Ha ez a szándékod, csak nyugodtan tedd ezt! De bízom benned, hogy ezalatt becsületesen nyilvántartod a részemet, és ha legközelebb találkozunk, odaadod nekem – kamatokkal együtt. – Én is épp úgy bízom önben, uram – emelte meg Sir Francis a kalapját és mélyen meghajolva végigsöpörte vele a homokot. Cumbrea viszonozta a bókot, majd még mindig harsányan nevetve visszament a csónakhoz, ami visszaevezett vele a Sirályra. A délelőtt folyamán partra hozták a holland túszokat és elszállásolták őket új kunyhóikban, amiket Hal épített nekik az embereivel. Ezek az épületek jó távol voltak a lagúnától, és a legénység szálláshelyétől is el voltak választva. A hajó most már üres volt és készen állt arra, hogy a partra vigyék. Amint elkezdődött a dagály, a legénység, Ned Tyler és Hal irányításával, elkezdte kihúzni a partra. A legerősebb csigákat kötötték a legnagyobb fák törzsére. A Resolution orrára és farára nehéz köteleket kötöttek, amiket ötven ember húzott. A hajó a parttal párhuzamos helyzetben került szárazra. Mikor a hajótest elérte a fehér homokot, lekötötték. Amikor a dagály elmúltával a víz apadni kezdett, az egész hajót megdöntötték a hátsó– és az előárbocra kötött csigasorokkal. Ezt a két árbocot nem emelték ki. Egészen addig döntötték, míg az árboccsúcsok el nem érték a fák tetejét. A test jobb oldala egészen a tőkéig szabaddá vált. Sir Francis és Hal odagázolt a vízben, hogy szemügyre vegye. Örömükre szolgált, hogy alig találtak féregre utaló nyomot. Csak néhány palánkdeszkát kellett kicserélni, amihez rögvest hozzá is fogtak. Sötétedéskor fáklyákat gyújtottak, mert a munkának egészen addig folytatódnia kellett, míg a dagály véget nem vet neki. Mikor a víz magassága miatt már nem tudtak tovább dolgozni, Sir Francis elment vacsorázni új szálláshelyére, Hal pedig parancsokat adott, hogy éjszakára lebiztosítsák a hajótestet. A fáklyákat vízbe mártották, és Ned Tyler vezetésével az emberek elmentek elfogyasztani megkésett vacsorájukat. Hal nem volt éhes. Másra fájt a foga, de erre még legalább egy órát várnia kellett. Mikor egyedül maradt a fövenyen, a keskeny vízcsíkon kinézett a Sirályra. Úgy látszott, mintha minden nyugodt lenne rajta és eseménytelen éjszaka elébe néznének. A kis csónakok ugyan még mindig a vízen voltak, de igazán nem tart sokáig beemelni őket és lezárni a raktereket a másnapi indulás

előtt. Megfordult és elindult a fák közé. Végigment az ütegek során, és halkan váltott pár szót a csatakígyók mellett virrasztó emberekkel. Még egyszer ellenőrizte mindegyik ágyú beállítását, hogy meggyőződjék róla, valóban mindegyik a Sirály sötét alakjára van-e irányítva. A hajó a csendes, sötét lagúna felszínén tükröződő csillagragyogásban feküdt. Egy kis ideig leült Big Daniel mellé, és lábát a beásott lövészgödörbe lógatta. – Ne aggódjon, Henry úr! – Még Daniel is elég természetesen használta új, tiszteletteljes megszólítását. – Jól szemmel tartjuk azt a vörös szakállú ördögöt. Nyugodtan menjen el vacsorázni. – Mikor aludt utoljára, Daniel? – kérdezte Hal. – Miattam ne aggódjék! Nemsokára váltás lesz. Timothy jön helyettem. Hal a kunyhója előtt találta Abolit, aki olyan mozdulatlanul ült a tűz mellett, mint egy árnyék. Egy tállal a kezében várt rá, amiben kacsasült volt, hozzá egy nagy darab kenyér és gyönge sör. – Nem vagyok éhes, Aboli! – hárította el magától Hal az ételt. – Egyél! – nyomta a kezébe Aboli a tálat. – Erőre van szükséged a ma éjszaka rád váró feladathoz. Hal elvette a tálat, de megpróbálta leolvasni Aboli arckifejezéséről, hogy mit is akar mondani ezzel a korholó hanggal. A tűz lángjai megvilágították sötét, rejtélyes arcát, olyan volt, mint egy pogány bálvány, s még a tetoválások is látszottak arcán, de a szemét nem lehetett kivenni. Hal tengerésztőrével kettévágta a kacsát és egyik felét Abolinak kínálta. – Miféle feladat vár rám? – kérdezte óvatosan. Aboli letépett egy darabot a kacsa melléből és rágcsálni kezdte, aztán vállrándítva azt mondta: – Vigyázz, nehogy megszúrd magad a legkényesebb helyen egy tüskével, amikor feladatod teljesítésére átpréselődsz a kerítésen vágott lyukon. Hal torkán akadt a falat, és a kacsa egyik pillanatról a másikra elveszítette ízét a szájában. Aboli ezek szerint felfedezte Katinka kunyhója mögött a tüskekerítésen hagyott nyílást, amit olyan gondosan próbált elrejteni. – Mióta tudod? – kérdezte teli szájjal. – Nem kellett volna tudnom? – kérdezett vissza Aboli. – Olyan a szemed, mint a telihold, ha egy bizonyos irányba nézel, és éjfélkor a tat felől hallottam, hogy úgy bőgsz, mint egy sebesült bivaly. Hal szólni se tudott, úgy meg volt hökkenve. Annyira igyekezett

körültekintően és ravaszul eljárni. – Szerinted apám tudja? – kérdezte remegve. – Még élsz – mondta Aboli. – Ha tudná, nem így lenne. – Nem mondod el senkinek? – suttogta. – Különösen neki nem? – Különösen neki nem – ígérte meg Aboli. – De vigyázz, nehogy magad ásd meg a sírod azzal az ásóval, ami a lábad közt van! – Szeretem őt, Aboli – suttogta Hal. – Nem tudok aludni miatta. – Hallottam, hogy nem tudsz aludni. Már azt hittem, hogy az egész hajót felvered, annyira nem aludtál. – Ne gúnyolódj, Aboli! Belepusztulok, úgy hiányzik. – Eszerint meg kell mentenem az életed. Elviszlek hozzá. – Velem akarsz jönni? – Hal megdöbbent ettől az ötlettől. – A kerítésen lévő lyuknál fogok várni rád. Hogy őrizzelek. Szükséged lehet a segítségemre, ha a férje téged talál ott, ahol ő szeretne lenni. – Az a dagadt állat! – mondta Hal dühösen, mert teljes szívéből utálta a kormányzót. – Lehet, hogy dagadt. Biztos, hogy ravasz, mint a róka. És kétségtelenül igen nagy hatalma van. Ne becsüld le, Gundwane! – Aboli felállt. – Én megyek előre, hogy megnézzem, tiszta-e az út. Csendben belemerültek a sötétségbe, és egy ideig vártak a kerítés mögött. – Nem kell rám várnod, Aboli! – suttogta Hal. – Lehet, hogy sokáig ott leszek. – Csalódnék is benned, ha nem így lenne – mondta Aboli a saját nyelvén. – Emlékezz a tanácsomra, Gundwane, mert egész életedben hasznodra fog válni! A férfi szenvedélye olyan, mint a magas, száraz fűben fellángoló tűz: vad, heves, de hamar kiég. A nő viszont olyan, mint a varázsló üstje, aminek hosszú ideig kell főnie a tűzön ahhoz, hogy kijöjjön a varázsereje. Mindenben gyorsnak kell lenni, csak egyben nem, a szerelemben! Hal sóhajtott egyet a sötétben. – Mért kell a nőknek annyira másoknak lenni, mint mi vagyunk, Aboli? – Hála az isteneidnek meg az enyémeknek is, hogy így van! – Aboli fogai felcsillantak a sötétben, ahogy elvigyorodott. Gyöngéden meglökte Halt a nyílás felé. – Ha hívsz, itt leszek! Még égett a lámpás a nő kunyhójában. A halovány sárga fény kiviláglott a nádtető résein. Hal a fal mellett megállt, hogy hallgatózzon, de nem hallott semmit. Az ajtóhoz kúszott, ami résnyire nyitva volt. Belesett a résen, és meglátta azt a hatalmas, négy oszlopon álló baldachinos ágyat, amit emberei a

Resolution kabinjából hoztak ide. A függönyök a rovarok miatt be voltak húzva, így Hal nem lehetett biztos abban, hogy csak egy személy van-e mögöttük. Nesztelenül beosont az ajtón, és odakúszott az ágyhoz. Ahogy megérintette a függönyt, egy kicsiny fehér kéz nyúlt ki a redőkön, megragadta Hal kinyújtott kezét és berántotta. – Csitt! – szisszent rá. – Egy szót se! – Fürge ujjakkal derékig kigombolta a fiatalember ingét, aztán körmét élesen belevájta mellkasába. Ugyanebben a pillanatban ajka ajkára tapadt. Eddig még nem csókolta meg, és Halt elámította, hogy milyen puha és forró a nő ajka. Megpróbálta megfogni a mellét, de Katinka csuklójánál fogva elkapta kezét és teste mellé szorította, míg nyelvével becsusszant a fiú szájába, s mint egy angolna, a másik nyelvére tekeredett, egyre jobban felajzva Halt, aki életében nem érzett még ekkora izgalmat. Aztán a nő, Hal kezét még mindig lefogva, hanyatt döntötte. Fürge ujjaival kinyitotta bársonynadrágját, aztán selyem– és csipkesusogás kíséretében lovaglóülésben csípejére telepedett, s a szatén ágyterítőhöz szegezte. Anélkül, hogy kezét használta volna, addig forgatta csípejét, míg meg nem találta a férfit, és be nem szippantotta titokzatos forróságába. Hal jóval később olyan mély álomba zuhant, mintha fel se akarna ébredni. Arra ébredt, hogy csupasz karját egy kéz érinti meg. Ijedten felriadt. – Mi… – kezdte mondani, de a kéz, ami felébresztette, a szájára csapott és belefojtotta a szót. – Gundwane! Ne csapj zajt! Fogd a ruhádat és gyere velem! Gyorsan! Hal nesztelenül legurult az ágyról, hogy ne zavarja a mellette alvó nőt, és megkereste térdnadrágját. Egyikük sem szólt egy szót sem, míg kívül nem voltak a tüskekerítésen. Megálltak. Hal felnézett az égre, és a Dél Keresztje állásából megállapította, hogy egy óra múlva világosodni kezd. Ez volt a farkasok és boszorkányok órája, mikor az ember valamennyi képessége legmélyebben szunnyad. Hal visszapillantott Aboli sötét alakjára. – Mi van, Aboli? – kérdezte akaratosan. – Miért hívtál ki? – Hallgasd csak! – tette vállára kezét Aboli, mire Hal fülét hegyezve hallgatózni kezdett. – Nem hallok semmit! – Várj! – szorította meg Aboli a vállát, hogy ne beszéljen. Aztán Hal is meghallotta a távolból a fákon túlról halkan ideszüremlő, gátlástalan röhögést.

– Honnan jön? – kérdezte, mert nem tudta, mire vélje. – A partról. – Krisztus sebeire mondom, miféle ördögi tréfa ez? – tört ki. Abolival együtt futni kezdett a lagúna felé. A sötétben meg-megbotlott a földből kiálló gyökerekben, és az ágak az arcába csaptak. Mikor elérték a tábor első kunyhóit, már többet hallottak: elmosódott énekhangokat és hibbant vihogást. – A lőállások – kiáltott fel Hal zihálva, s ebben a pillanatban a kialvó őrtűz pislákoló fényében egy sápadt emberi alakot pillantott meg maga előtt. Aztán apja hangja hallatszott: – Ki vagy? – Hal, Apa. – Mi történik? – Nyilvánvaló volt, hogy Sir Francis csak most ébredhetett fel, mert még ingujjban volt és hangja rekedtes volt az álmosságtól, de kardját a kezében tartotta. – Nem tudom – mondta Hal. Újra felhangzott a vihogás. – A part felől jön. A lőárkokból. Anélkül, hogy további kérdéseket tettek volna fel, mindhárman futni kezdtek és egyszerre értek az első csatakígyóhoz. Itt a lagúna szélén, a fák lombja vékonyabb volt, s a lemenő hold utolsó sugaraiban az egyik tüzért a bronz csőre borulva találták. Mikor Sir Francis dühösen belerúgott, leesett a homokba. Hal ekkor vette észre a kis pálinkáshordót, ami az árok szélén állt. Egy másik tüzér, aki nem vette észre őket, négykézláb állt előtte és a hordó csapjából csöpögő italt szopogatta. Hal az éjszakai levegőben terjengő szirupos aromában egy mérges növény illatát ismerte fel. Leugrott az árokba és hajánál fogva megragadta a tüzért. – Honnan szereztétek a rumot? – vicsorgott rá. A férfi ködös tekintettel bámult rá. Hal hátrahúzta öklét, és besózott egyet a legénynek, akinek összekoccant a fogsora az ütéstől. – A fene egyen meg, te részeg barom! Honnan vettétek? – Hal tőre hegyével megcsiklandozta és azt mondta: – Felelj, vagy elvágom a gigádat! A fájdalomtól és a fenyegetéstől a férfi magához tért. – Búcsú ajándék Őlordságától – kapkodott levegő után. – A Sirályról küldött nekünk egy hordócska pálinkát, hogy igyuk még az egészségére és kívánjunk neki jó szelet. Hal ellökte magától a részeg alakot és felugrott az árok peremére. – Hát a többiek? Nekik is küldött ajándékot az Egerészölyv? Végigfutottak a lőállásokon, de mindegyikben csak édeskés illatú pálinkáshordókat és magatehetetlen embereket találtak. Kevesen voltak azok, akik még egyáltalán meg tudtak állni a lábukon, de ők is a részegségtől ide-oda

támolyogtak és rogyadoztak. Nem sok olyan angol tengerész volt, aki képes lett volna ellenállni a cukornád égető párlatának. Még Sir Francis kipróbált csónakkormányosa, Timothy Reilly is beadta a kulcsot. Noha ő legalább megpróbált válaszolni Sir Francis vádjaira, de megtántorodott. Sir Francis kardja markolatával fejbe csapta, amitől végigvágódott a homokban. Ebben a pillanatban érkezett futva Big Daniel a táborból. – Hallottam a kiabálását, kapitány úr Mi történt? – Az Egerészölyv elbánt a tüzéreinkkel. Egytől egyig elitták az eszüket. – Hangja remegett a dühtől. – Ez csak egy dolgot jelenthet. Egy percet sem vesztegethetünk. Riadóztasd a tábort! Fegyverbe mindenki – de halkan! Ahogy Daniel szélsebesen elrohant, Hal a csendes lagúnában álló sötét hajó felől valami halk hangot hallott. A csörlő hangja volt, amitől a hideg kezdett futkározni a hátán. – A csörlő! – kiáltott fel. – A Sirály feszíti a horgonykötelet. A csatornára meresztve szemüket a holdfényben látták, hogy a Sirály körvonala lassan megváltozik, ahogy a horgonytól a csörlőig vezető kötél segítségével kifordul a fara és a hajó oldalával a part felé fordul. – Kint vannak az ágyúi! – kiáltott fel Sir Francis, mikor a holdfény megcsillant az ágyúk csövén. Minden ágyú mögött ki lehetett venni a kanóc halovány izzását a Sirály tüzéreinek kezében. – A Sátán leheletére mondom, ezek lőni akarnak! Feküdj! – kiáltotta el magát Sir Francis. – Feküdj le! – Hal átvetette magát a lőállás peremén, és hasra feküdt a homokban. Hirtelen kivilágosodott az éjszaka, mintha villámlott volna. Egy pillanattal később mennydörgésszerű hang hasított bele dobhártyájukba, és kartácstűz söpört végig a parton és a fák lombja közt. A Sirály az összes ágyújával egyszerre mindent elsöprő sortüzet zúdított a táborra. A kartács szétszaggatta a lombokat és az ágakat, leveles kéregeső hullott rájuk. A levegőben szanaszét röpködtek a fákról leszakadó szilánkok. A tákolt kalyibák semmiféle védelmet nem nyújtottak az embereknek. A sortűz leszakította a kunyhók tetejét és az alvókra döntötte a gerendákat, mintha árhullám érte volna el őket. Lidércnyomásra ébredő emberek iszonyattal eltelt sikoltozása hallatszott. Nyüszítettek, zokogtak, nyögtek a kartácstól megsebesült tengerészek vagy akikbe hegyes, rücskös faszilánkok álltak bele. A Sirály eltűnt saját füstfátylában, de Sir Francis felpattant, kikapta a füstölgő kanócot a részeg tüzér érzéketlen markából. Egy pillantást vetett a

csatakígyó irányzékára és látta, hogy az ágyú még mindig a Sirályra van irányítva. A csatakígyóból ezüstszínű füst csapott ki és a cső visszaütött. Nem látta, hogy talált-e, mindenesetre ordítva parancsot adott a tüzéréknek, akik még elég józanok voltak. – Tűz! Tüzet nyiss! Lőjetek, ahogy csak tudtok! – Hallotta, hogy itt-ott eldördül egy-egy ágyú, de a tüzérek többsége kikászálódott a lőállásból és az erdő felé támolygott részegen. Hal a lőállás peremére felugorva kiáltott Abolinak és Danielnek. – Gyerünk! Hozzatok egy-egy kanócot és gyertek utánam! El kell jutnunk a szigetre. Daniel már Sir Francisnek segédkezett újratölteni a csatakígyót. Kikaparta a füstölgő csőből a parazsat. – Hagyd most ezt, Daniel! Hagyd másra! Szükségem van rád. Ahogy elindultak a parton, felszállt a Sirályt takaró ködfüggöny és újabb sortűz dördült el. Alig két perccel az első után. Gyors és jól képzett tüzérei voltak, és a meglepetés ereje is az ő oldalukon állt. Újra végigsöpört a parton a golyózápor, és halálos biztonsággal csapott le az erdőben tartózkodókra. Hal látta, hogy az egyik csatakígyót egy ólomgolyó telibe találja. Elszakadt a csigasor, és az ágyú csöve a sínről leszaladva az égnek meredt. A sebesültek és haldoklók hangja pokoli kétségbeesett hangzavart alkotott, ahogy az emberek őrhelyeiket odahagyva a fák közé menekültek. A lőállásokból eldördülő válasz sortűz satnya volt, végül már csak egy-egy magányos ágyú dördült el. Miután a lövegeket elhallgattatta, az Egerészölyv a maradék kunyhókra és az erdőre irányította az ágyúkat, ahol az emberek menedéket próbáltál találni. Hal hallotta a Sirály legénységének kurjongatását és csatakiáltását, ahogy egyik lövést a másik után adták le. – A Sirály és Cumbrea! Most már nem sortüzet adtak, mindegyik ágyút akkor sütötték el, amikor újratöltötték. Torkolattüzeik olyanok volt a kénes fehér füstfelhőben, mint a pokol lángjai. Hal futás közben apja hangját hallotta a háta mögül, ami egyre jobban elhalt. Sir Francis megpróbálta összeszedni szétszórt, demoralizált embereit. Aboli mellette futott, Big Daniel egy kicsit lemaradt a két gyorsabb futó mögött. – Több ember kell a vízre tételhez – lihegte Daniel. – Nehezek. – Most nem fogsz segítséget találni. Vagy disznó részegek, vagy elpucoltak, hogy mentsék az irhájukat – morogta Hal, de még be sem fejezte a mondatot, mikor látta, hogy az orruk előtt Ned Tyler ugrik elő az erdőből, öt embere élén. Valamennyien elég józannak tűntek.

– De jó ember vagy, Ned! – kiáltotta Hal. – Sietnünk kell. Az Egerészölyv azonnal partra fogja küldeni az embereit, ahogy elhallgatnak a mi lövegeink. Egy csoportot alkotva gázoltak át a sekély csatornán, ami elválasztotta a szárazföldet a szigettől. Apály volt, ezért először a ragacsos iszapban kellett cuppogniuk, aztán félig gázolva, félig úszva, félig kúszva haladtak előre a Sirály ágyúinak hangja mellett. – Alig fúj egy kis szellő délnyugat felől – lihegte Daniel. – Nem lesz elég ahhoz, hogy megmentsen minket. Hal nem válaszolt. Letört egy száraz ágat és a kanócával meggyújtotta. Magasra emelte, hogy lássa az ösvényt és befutott az erdőbe. Percek alatt átértek az erdőn és kijutottak a túloldali fövényre. Hal megállt és egy pillantást vetett a Sirályra, ami a főcsatornában állt. Kezdett pirkadni, a sötétség hátrált a világosság elől. Szürke, majd ezüst fény támadt, a lagúna úgy fénylett, mint a kitisztított óntál. Az Egerészölyv a horgonyrugó segítségével ide-oda állította ágyúit, úgy hogy tetszőlegesen bármire rá tudta irányítani őket a parton. A föveny felől csak ritkán dördült el válaszként egy-egy ágyú, és az Egerészölyv azon nyomban minden egyes lövésre válaszolt, úgy hogy arra fordította hajóját, és kartácstüzet zúdított a lőállásra, ahonnan a lövés eldördült. A sortűz nyomán homokfelhők támadtak és faágak, levelek, szilánkok röpködtek a levegőben. Hal csapatának minden tagját kimerítette az iszapos fövenyen való rohanás és az úszás. – Nincs idő pihenni – hörögte Hal sípoló hangon. Az ördöghajókat zöld ágakkal fedték be, amiket most leszedtek róluk. Aztán körbeállták az egyiket és mindenki megfogta. – Együtt! Most! – biztatta őket Hal, és épp hogy sikerült a kéttestű hajó tőkéjét kiemelni a homokból. Nehéz volt, mert meg volt rakva szurokkal átitatott száraz farönkökkel és rőzsenyalábokkal, hogy még gyúlékonyabb legyen. Letámolyogtak vele a partra, és letették a sekély vízbe. A tákolmány ide-oda himbálódzott, a rövid, vastag árbocról a szirtek felől fújdogáló gyönge szellőben csak libegett a piszkos vászonból szabott négyzet alakú vitorla. Hal a csuklójára csavarta a kikötőkötelét, hogy visszatartsa, nehogy elsodródjék. – Nincs elég szél! – siránkozott Big Daniel és felnézett az égre. – Istenem, küldj egy kis szelet! – Várj még egy kicsit az imáddal! – mondta Hal, miközben kikötötte a kis hajót, aztán futva visszamentek a fák közé. Még két másik hajócskát hoztak, cibáltak, vonszoltak le a vízpartra.

– Még mindig nincs elég szél – mondta Daniel és a Sirály felé pillantott. Az alatt a rövid idő alatt, amíg a hajókat vízre tették, felerősödött a reggeli fény, s most már, míg egy pillanatra megálltak, hogy kifújják magukat, jól látták, hogy az Egerészölyv emberei otthagyják az ágyúkat, és vad csatakiáltások kísértében, karddal és lándzsával felfegyverkezve a csónakokba szállnak. – Nézd a disznókat! Arra számítanak, hogy vége a küzdelemnek – hördült fel Ned Tyler. – Mennek a zsákmányért. Hal habozni látszott. Még két ördögdereglye állt készen az erdő szélén, de időbe telt volna lehozni őket a vízre. – Hát akkor adjunk nekik valamit, amitől majd megváltozik a véleményük! – mondta komoran, azzal foga közé vette az égő kanócot. Hónaljig belegázolt a vízbe, ahol az első ördöghajó ringatózott a part mellett, és feldobta a kanócot az ölfarakásra. Ropogni és égni kezdett, kék füst szállt fel, és a gyönge szélben elindult, miközben a szurokkal átitatott fatuskók lángra kaptak. Hal megfogta a hajó orrára kötött kötelet, és kihúzta a dereglyét a csatornába. Tíz-húsz méter megtétele után már mély vízbe ért, és elvesztette lába alól a feneket. Hátraúszott a farhoz, talált rajta egy kapaszkodót, és két lábával erőseket rúgva, elindította a járművet. Aboli azonnal átlátta, mit csinál, és fejest ugrott a vízbe. Néhány erőteljes karcsapással Hal mellé ért. Most, hogy már ketten tolták, a hajó gyorsabban haladt. Hal, egy kézzel a dereglyébe kapaszkodva, fejét kiemelte a vízből, hogy betájolja magát és észrevette, hogy a Sirálytól egy egész kis flotta csónak válik el, és indul a part felé. A csónakok tele voltak harsányan kiabáló emberekkel, akiknek fegyvere megcsillant a reggeli napfényben. Az Egerészölyv annyira biztos volt a győzelmében, hogy jó, ha egypár embert hátrahagyott őrnek. Hal hátranézett és látta, hogy Ned és Daniel követi példáját. A csapat többi tagjával együtt a másik két dereglyét is kiúsztatták a csatornába. Habzott a víz mögöttük erős lábtempójuk nyomán. Mind a három hajóból füstoszlop szállt fel, ahogy a lángok lassan belekaptak a szurokkal átitatott tűzifába. Hal visszaereszkedett Aboli mellé a vízbe és kitartóan tempózott tovább, hogy úszva vigyék el a gyújtóhajót a csatornában horgonyzó Sirály mellé. Végre a kezdődő dagály magával ragadta őket, s mint három béna kacsát sodorta magával őket egyre gyorsabban. Ahogy Hal dereglyéjének orra elfordult, jobban látta, hogy mi történik a parton. A flottillát vezető csónakban felismerte az Egerészölyv lángvörös fejét és szakállát, amint a lőállások ellen indult, és azt képzelte, hogy még ebben a

hangzavarban is hallja gurgulázó nevetését. Aztán másra kellett gondolnia, mert a felette tornyosuló rakományban égő tűz vadul fellángolt és életre kelt. A lángok ropogva, sűrű fekete füstöt okádva csaptak fel. Ide-oda táncoltak a saját hőjük által keltett légáramlatoktól és a vitorla határozottabban kidagadt. – Ne engedd el! – lihegte Hal Abolinak, aki mellette úszott. – Még két ponttal balra! Egy hőhullám csapta meg olyan vadul, hogy azt hitte, a levegőt is kiszívja tüdejéből. Lebukott a víz alá, és krákogva jött föl, arcáról, hajáról csorgott a víz, de továbbra is tiszta erőből lábtempózott. A Sirály már egy kötélhossznyira sem lehetett tőlük és egyenest felé tartottak. Daniel és Ned szorosan a nyomában haladtak az ördögdereglyékkel. Mindkét hajó sűrű fekete füstben és sötét narancssárga lángokban állt. A levegő úgy remegett felettük a melegtől, mint a pusztán a délibáb. – Hadd menjen! – tört ki Halból a parancs. Lába egyre elviselhetetlenebbül fájt, és inkább magát kellett buzdítania, mint Abolit. Az orrhoz kötött kötél hátralógott, és félő volt, hogy a lábára csavarodik, de lerúgta magáról, mert nem volt idő arra, hogy lekösse. Látta, hogy a Sirály csónakjai közül az első partot ér, és Cumbrea kétkezes kardját feje körül forgatva kiugrik a fövényre. Mikor földet ért, hátradobta fejét és vérfagyasztó gael csatakiáltást hallatott, majd nekirugaszkodott a magas partnak. Mikor elért a fák vonaláig, hátranézett, hogy meggyőződjék róla, követik-e a többiek. Feje fölé emelt karddal megállt és tágra nyílt szemmel meredt a csatornában feltűnt három kis, lángokban álló ördöghajóra, amikből dőlt a füst és egyenesen a horgonyon álló Sirály felé tartottak. – Már majdnem ott vagyunk! – kapkodott levegő után Hal, és úgy érezte, a rácsapó hőhullámoktól kisül a szeme az üregében. Újra bedugta fejét a víz alá, hogy lehűtse, s mikor kiemelte, látta, hogy a Sirály már csak alig ötven méternyire van tőle. Még a lángok ropogásában is meghallotta az Egerészölyv üvöltését: – Vissza! Vissza a Sirályra! Gyújtóhajókat küldtek rájuk a szemetek! – A fregatt tele volt három hosszú és fáradságos év kalózkodásainak zsákmányával. Az emberek kétségbeesett dühvel ordítottak fel, amikor látták, micsoda veszély fenyegeti háromévi megpróbáltatásuk minden gyümölcsét. Még gyorsabban rohantak vissza a csónakokba, mint amilyen gyorsan a partra rontottak. Az Egerészölyv a csónak orrában állt, magából kikelve gesztikulált és toporzékolt, majdnem felfordította a csónakot. – Csak kapjam el ezeket a tetves

disznókat! Kitépem a gigájukat, szétvágom a büdös… – Ebben a pillanatban ismerte fel Hal fejét, az élen haladó gyújtóhajó fara mögött, a lángok fényében fürödve. Hangja egy teljes oktávval magasabban szólt: – Franky kölyke! El fogom kapni! Saját tüzében sütöm meg a máját! – sikoltott, aztán bíborvörösen, artikulálatlan őrjöngésbe ment át, kardjával a levegőt csapdosva, hogy még gyorsabb evezésre bírja legényeit. Hal már csak tíz méternyire volt a Sirály magas oldalától. Lábába friss erő költözött. Aboli fáradhatatlanul úszott, ő nem rúgott a két lábával, hanem békaúszáshoz hasonlóan tempózott, amitől habzó nyomot húzott maga után a vízben. Az utolsó pár méter következett, az Egerészölyv csónakja egyre közelebb került hozzájuk, míg a gyújtóhajó végre nekiment a Sirály tatjának. A dagály odanyomta a fregatt gerendáihoz, és a feltámadó szél és hullámzás mintha fújtatóként működött volna, fellobbantotta a lángokat, amik megpörkölték és bekormozták a deszkákat. – Kössetek hozzá! – bődült el az Egerészölyv. – Kössetek rá egy kötelet és vontassátok el onnan. Evezősei egyenesen az ördöghajó felé vették az irányt, de megtorpantak, mikor megcsapta őket a tűz forrósága. Az orrban az Egerészölyv is arcához kapta kezét, vörös szakállát megperzselte a tűz. – Vissza! – üvöltötte. – Vissza, mert megsülünk! – A csónakkormányosra nézett. – Add ide a horgonyt! Átdobom, és majd azzal elvontatjuk. Hal már azon a ponton volt, hogy lebukik, és a víz alatt kiúszik a forróságból, de meghallotta, hogy mit mond az Egerészölyv. A kikötőkötél még mindig a lába körül volt. Lenyúlt a víz alá, és két lábával megfogta a kötél végét. Lebukott és a gyújtóhajó alatt előreúszott. A két hajó közti keskeny résben bukkant fel. A Sirály kormányának tengelye kiállt a vízből és Hal, szájából köpködve a lagúna vizét, rácsomózta a kötelet a kormánylapátcsapra. Arca úgy égett, mintha felhólyagzott volna, ahogy a hőség kalapácsütéseket mért a fejére. De mégis sikerült hozzákötnie a lángokban álló hajót a Sirály farához. Aztán újra lebukott és Aboli mellett jött fel. – A partra! – zihálta. – Mielőtt még a tűz elérné a Sirály lőporraktárát. Mindketten erős karcsapásokkal úsztak, és Hal látta, hogy a csónak szinte karnyújtásnyira van csak tőle, de az Egerészölyvet most nem ők érdekelték. Feje fölött megforgatta a kis horgonyt, és Hal szeme láttára az égő hajóra hajította. Fogott is a horgony. – Feküdjetek neki az evezőknek! – kiáltotta a legénységnek. – Vontassátok

el! – Az evezősök teljes erőből nekifeszültek, de a gyújtóhajót visszatartotta a kikötőkötél, amit Hal a kormány tengelyre kötött. Evezőikkel hiába kavarták a vizet. Meg se moccant a gyújtóhajó, és most már a Sirály oldala is ijesztően kezdett füstölni. A tengerészek semmitől sem féltek jobban, mint a tűztől. A hajó gyúlékony anyagból épült és tele volt robbanóanyaggal: fa, szurok, vászon, kenderkóc, faggyú, fűszereshordók és lőpor. A csónaklegénységének arca eltorzult a félelemtől. Még az Egerészölyv is tébolyult tekintettel meredt a tűzbe, ahogy meglátta a két másik hajót közeledni. – Állítsátok meg a másik kettőt! – mutatott irányukba kardjával. – Térítsétek el őket! – Aztán figyelmét újra a Sirályhoz kötött égő hajó kötötte le. Hal és Aboli már vagy ötvenméternyire voltak a hajótól, és a part felé tartottak, de Hal hátára fordult és visszanézett. Azonnal látta, hogy az Egerészölyvnek nem sikerült levontatnia a gyújtóhajót. Most a hajó orrából mászott fel a fedélzetre. Az embereivel a nyomában parancsokat osztott. – Vödröket! Alkossatok láncot! Szivattyúk! Tíz ember a szivattyúkhoz! Locsoljátok a lángokat! – Sietve engedelmeskedtek, de a tűz gyorsan terjedt, beleharapott a farba, a palánkokba, és a lángok éhesen nyaldosni kezdték a keresztrudakra felkötött vitorlákat. A Sirály egyik csónakjának sikerült kampós kötéllel elkapni Ned gyújtóhajóját, és vad evezőcsapásokkal arrébb vontatni. Egy másik csónakból Big Daniel dereglyéjét próbálták kötélvégre fogni, de a lángok miatt nem tudtak közelebb kerülni hozzá. Ahányszor csak sikerült beakasztaniuk egy kampót, Daniel odaúszott és késével levágta a kötelét. A csónakban ülők muskétáikkal és pisztolyaikkal megpróbálták eltalálni fel-felbukkanó fejét, de bár a golyók felkorbácsolták a vizet körülötte, úgy látszott, sebezhetetlen. Aboli továbbúszott a part felé és Hal, hasára visszafordulva, követte. Egyszerre értek ki a partra, és együtt futottak be a szétlőtt erdőbe. Sir Francis még mindig abban a lőállásban volt, ahol hagyták, de sikerült maga köré gyűjteni a Resolution emberei közül párat, akik életben maradtak. Épp a nagy ágyú újratöltésével foglalatoskodtak, mikor Hal odafutott hozzá és azt kiabálta: – Mit kell telnem? – Vidd magaddal Abolit és szedj össze még embereket! Töltsetek meg egy másik csatakígyót is! Vegyétek tűz alá a Sirályt – Sir Francis fel se nézett az ágyúról, Hal pedig visszafutott a fák közé. Talált vagy fél tucat embert, akiket Abolival együtt kirugdosott és kivonszolt a lyukakból és a bokrokból, ahova bemenekültek, és visszavitte őket az elnémult üteghez.

Azalatt a pár perc alatt, amíg összegyűjtötte az embereket az ágyúhoz, teljesen megváltozott a kép a lagúnában. Daniel a Sirály oldalához irányította hajóját és odakötötte. Most már ezek a lángok is növelték a fregatt fedélzetén uralkodó pánikot és zűrzavart. Daniel a part felé úszott. Két emberét, akik nem tudtak úszni, maga után vonszolta a vízben. A Sirály legénységének sikerült eltéríteni haladási irányából Ned ördöghajóját. Köteleket dobtak rá és elvontatták. Ned három társával sorsára hagyta, és most már ők is a part felé evickéltek. De egyikük, Hal szeme láttára, nem bírta tovább, és elmerült. A látványtól, hogy egyik embere a szeme láttára fullad meg, éktelen düh támadt benne: egy marék lőport töltött a csatakígyó gyújtólyukába, miközben Aboli egy csáklyával visszaforgatta az ágyúcsövet. Fülsiketítő dörrenés hallatszott, és Hal emberei örömmel kiáltottak fel, mikor látták, hogy a kartács telibe találja azt a csónakot, ami Ned hajóját vontatta. A csónak ripityává ment és az emberek beleestek a lagúna vizébe. Csapkodva próbáltak a felszínen maradni és egy másik, közelben lévő csónakba bemászni, de az már tele volt, és a benne lévők evezőikkel próbálták elzavarni a kétségbeesett matrózokat. Némelyiküknek sikerült belekapaszkodni a csónak peremébe, és egymással tusakodva annyira himbálni kezdték a csónakot, hogy végül felborult. Az égő fadarabok körül a víz tele volt csónakronccsal és kalimpáló emberekkel. Hal az ágyú újratöltésére koncentrált, s mikor felnézett, látta, hogy a vízbe esett emberek közül páran elérték a Sirályt és a kötélhágcsókon felmásztak a fedélzetre. Az Egerészölyvnek végre sikerült működésbe hoznia a szivattyúkat. Húszan hajlongtak le-föl a szivattyú fogantyúin, mint imádkozó szerzetesek és fehér víz spriccelt ki a cső végén, amit most a Sirály tatján terjedő tűz fészkére irányítottak. Hal következő lövése szétlőtte a Sirály korlátját és telibe találta a szivattyút kezelő embercsoportot. Négyen úgy elszálltak, mintha láthatatlan karmok kapták volna fel őket, vérük a mellettük állókra fröcskölt. A tömlőből ömlő víz elállt. – Több embert a szivattyúhoz! – hallatszott Cumbrea hangja a lagúnán át, ahogy újakat küldött a halottak helyébe. A vízsugár ismét megindult, de nem sokat használt a Sirály farát elborító lángokkal szemben. Big Daniel kiért a partra és a fövényre fektette azt a két embert, akit megmentett. Felfutott a parton a fák közé. Hal odakiáltott neki: – Vedd át a parancsnokságot az egyik ágyúnál! Kartácstűzzel akadályozzuk meg, hogy a szivattyút működtetni tudják!

Big Daniel fekete fogával rá vigyorgott Halra és megkocogtatta homlokát. – Jó kis dalt fogunk játszani őlordságának, hadd táncoljon! – ígérte meg. A Resolution legénysége, akiket demoralizált a Sirály orvtámadása, a szerencse ilyetén forgandósága láttán ismét bátorságot merített. Egyre többen bukkantak elő rejtekhelyükről az erdőből. Mikor aztán a parti ütegek lövései kezdték szétzúzni a Sirály palánkját, még többen nyerték vissza bátorságukat, és mentek vissza az ágyúkhoz. Pár perc múlva láng– és füstfelhő szakadt ki a fák közül a vízre. A lángok elérték a Sirály hátsó vitorlarúdjait és belekaptak a felkötött vitorlába. Hal látta, hogy az Egerészölyv a füstön át égő hajója lángjaitól megvilágítva, fejszével a kezében nagy lépésekkel előre megy. A horgonykötél fölött megállt és egyetlen hatalmas fejszecsapással elvágta. A hajó azonnal sodródni kezdett a szélben. Felemelte fejét és valami parancsot üvöltött matrózainak, akik a csarnakokon felmásztak a vitorlarudakra. Kiengedték a nagyvitorlát, a hajó gyorsan életre kelt. Ahogy a feltámadó szélben lendületbe jött, a szél kifelé fújta a lángokat, s így a tűzoltással foglalkozó matrózoknak sikerült előrefutni és a tűz fészkére irányítani a fecskendőt. Egy ideig még magukkal vonszolták a két gyújtóhajót, de amikor elégtek azok a kötelek, amelyekkel a Sirályhoz voltak kötve, a hajó maga mögött hagyta őket és lassan elindult a csatorna felé. A parton az ütegekből egyik sortűz a másik után dördült el, de mikor az Egerészölyv hajója lőtávolságon kívül ért, elhallgattak az ágyúk. A Sirály még mindig ontotta magából a füstöt és lángok csaptak ki belőle, mégis a nyílt tenger felé vette útját. Aztán, amikor a szirtek vonalába ért és úgy tűnt, hogy sikerül kijutnia, a sziklákon elrejtett ütegek vették tűz alá. A sziklák közül füst gomolygott elő, az ágyúgolyók felkorbácsolták a vizet a Sirály vízvonala körül és kilyukasztották a vitorlákat. A hajónak még ezen a fájdalmas vesszőfutáson is végig kellett mennie, mielőtt kikerült az ütegek lőtávolságából, maga mögött hagyva az utolsó füstölgő ágyút is. – Courteney úr! – kiáltott Sir Francis Halra, még a csata hevében is a hivatalos megszólítást használva. – Szálljon csónakba, és menjen ki a szirtre! Tartsa megfigyelés alatt a Sirályt! Hal és Aboli átevezett az öböl túlsó végébe, és felmászott a szirtek tetején lévő földperemre. A Sirály már több mérföldnyire kint járt a tengeren, félszélben, két első árbocán dagadó vitorlákkal haladt. Sötétszürke füstöt húzott

maga után a farából, és Hal látta, hogy hátsó árbocának elfeketedett alsó vitorlái és a farvitorlája még mindig füstölnek. A fedélzeten apró alakok sürögtekforogtak, megpróbálva eloltani a tűz utolsó szikráit és úrrá lenni a hajón, hogy újra rendesen tudjanak vele hajózni. – Őlordságának olyan leckét adtunk, amit nem fog egyhamar elfelejteni – örvendezett Hal. – Nem hinném, hogy egy darabig sok bajunk lenne véle. – A sebesült oroszlán a legveszélyesebb – morogta Aboli. – A fogát kitörtük ugyan, de a karma megmaradt.

M

ikor Hal a lőállás alatt kilépett a csónakból a partra, látta, hogy apja máris munkára fogott egy csapat embert, akik a part menti csatakígyókat és lőállásokat ért károkat próbálták helyrehozni. Visszaépítették a védőfalakat, és újra felállították azt a két üteget, amit a Sirály sortüze feldöntött. A partra húzott Resolutiont is érte találat. A Sirály ágyútüze nagy, nyers lyukakat ütött a gerendákon. A kartácstűz ugyan lyukacsossá tette a külső borítást, de nem tudta igazán átlyukasztani a vastag palánkot. A hajóács már dolgozott is embereivel Kivágták a sérült részeket, és megvizsgálták az alattuk lévő gerendákat, mielőtt új tölgyfa palánkkal borították volna be a sérült helyeket. A deszkát a hajó saját készletéből vették. Már fortyogtak és füstölögtek a szurokfőző üstök, s az egész tábort betöltötte a fűrészelés hangja és a gyaluk susogása. Hal a fák között talált rá apjára, ahol a sebesültek feküdtek egy hevenyészve felállított, vitorlavászon sátorban. Tizenhetet számolt meg, és első pillantásra látta, hogy hárman közülük nem élik meg a reggelt. Már a halál aurája lebegett körülöttük. Ned Tyler töltötte be a hajóorvos szerepét, aki erre a nyers, tapasztalatból származó tudásra az ágyúfedélzeten tett szert. Épp olyan érzéketlen nemtörődömséggel forgatta szerszámait, mint a Resolution kilyuggatott palánkján dolgozó hajóácsok.

Hal látta, hogy épp amputál. Az árboccsúcs legénysége közül az egyik matróznak a lábát térde alatt szétroncsolta a kartács. Húscafatok lógták belőle, kilátszottak a fehér inak és a szétroncsolt sípcsont szilánkjai. Ned két segítőtársa megpróbálta lefogni a szerencsétlent, aki egy vérfoltos vásznon feküdt és hányta-vetette magát. Foga közé egy többrét hajtott bőrövet kötöttek. Olyan erősen harapta, hogy nyakán kidagadtak az inak, mint a kenderkötél. Szeme kidülledt, arca ellilult, szája torz, iszonyú vicsorra görbült. Az egyik elrohadt, fekete foga Hal szeme láttára tört szét a harapástól. Hal elfordította tekintetét és jelenteni kezdett Sir Francisnek. – Mikor utoljára láttam, a Sirály nyugat felé tartott. Az Egerészölyvnek sikerült megfékezni a tüzet, bár még füstölt a fara… Pokoli sikoltozás szakította félbe, mert Ned letette a kést és fogta a fűrészt, hogy levágja a szétzúzott csontot. Aztán az üvöltés hirtelen abbamaradt, mert a szerencsétlen a két ember keze közt, akik lefogták, kiadta a lelkét. Ned hátralépett és megrázta fejét. – Szegény flótás eltávozott. Hozzátok a következőt! – Véres kezével letörölte az izzadságot és szutykot az arcáról. A korom helyett most véres lett az arca. Halnak forgott a gyomra, de uralkodott magán, és érzelemmentes hangon folytatta a jelentéstételt. – Cumbrea az összes vitorlát feltette, amit a Sirály képes volt felvonni. – Eltökélte, hogy nem fog gyengének mutatkozni apja és emberei előtt, de azért megbicsaklott a hangja, mikor közvetlen közelében Ned egy másik tengerészt kezdett műteni, akinek egy hatalmas faszilánk állt ki a hátából. Hal képtelen volt levenni róla tekintetét. Ned két megtermett segédje lovaglóülésben rátelepedett a sebesült matróz hátára, hogy leszorítsák, miközben Ned egy kovácsfogóval megragadta a szilánk kiálló végét. Egy lábbal megtámaszkodott a páciens hátában, hogy elég erőt tudjon kifejteni. A nyers szilánk olyan vastag volt, mint a hüvelykujja, és olyan tüskében végződött, mint a nyílhegy, ami miatt az élő húsból csak nagy erővel lehetett kiszakítani. Az ember sikoltozása az egész erdőt betöltötte. Ebben a pillanatban bukkant ki van de Velde kormányzó úr kacsázó léptekkel az erdőből. Neje a karjába karolt, keservesen zokogott és alig állt a lábán. Zelda szorosan a nyomukban haladt és megpróbált egy zöld sósborszeszes üvegcsét dugni asszonya orra alá. – Courteney kapitány! – szólt van de Velde. – A legerőteljesebb tiltakozásomnak vagyok kénytelen hangot adni. Súlyos veszélybe sodort minket. Egy golyó repült be a kunyhóm tetején. Meg is ölhetett volna. – Kendőjével megtörülte verítékező tokáját.

Ebben a pillanatban a nyomorult pára, aki Ned ápolásában részesült, fülsiketítő hangon felordított, amikor az egyik segítő a tátongó sebbe forró szurkot öntött, hogy elállítsa a vérzést. – Jobb lenne, ha befogná ezeknek a naplopóknak a száját! – intett van de Velde rosszallóan a súlyosan sebesült tengerész felé. – Ez az istállóba illő ordítás rémisztő és sérti a feleségem fülét. A sebesült egy utolsó nyögéssel kilehelte a lelkét, mert belehalt Ned ápolásába. Sir Francis komor arckifejezéssel megemelte kalapját Katinka felé. – Mevrouw, nem kételkedhet abban, hogy tekintettel vagyunk az ön érzékenységére. Látja, a szerencsétlen inkább meghal, semmint hogy továbbra is kellemetlenséget okozzon önnek. – Kemény és könyörtelen arckifejezéssel folytatta: – Ahelyett, hogy itt nyivákolna és parádézna, mi lenne, ha inkább segítene Ned mesternek a sebesültek ellátásában? Van de Velde ettől az ötlettől kihúzta magát és tágra meresztette szemét. – Uram, ön megsértette a feleségemet. Hogy mer ilyet még gondolni is, hogy ezeknek a durva parasztoknak ő tegyen szolgálatokat? – Bocsánatot kérek a hölgytől, de azt tanácsolom, hogyha más célja nincs, mint hogy jelenlétével a táj szépségét emelje, vigye vissza a kalyibájába, és tartsa ott! Minden bizonnyal további kellemetlen látványnak lesz még tanúja, s a rémséges hangok is próbára fogják tenni türelmét. – Sir Francis fejével intett Halnak, hogy kövesse és hátat fordított a kormányzónak. Egymás mellett elindultak a part felé. A vitorlaszabók zsákokba varrták a holttesteket, és egy csapat már a sírokat ásta. Ebben a hőségben azonnal el kell temetni a halottakat. Hal megszámolta a vászonba varrt csomagokat. – Csak tizenketten vannak a mieink közül – mondta apja. – A másik hét a Sirályról van. A víz vetette őket partra. Nyolc foglyot is ejtettünk. Épp velük készülök leszámolni. A foglyokat a parton őrizték. Sorban ültek, fejük fölött összekulcsolt kézzel. Mikor a kötelükbe értek, Sir Francis, elég hangosan ahhoz, hogy meghallják, így szólt: – Courteney úr, köttessen nyolc hurkot az embereivel arra a fára. – Egy hatalmas vadfüge kinyúló ágai felé mutatott. – Friss gyümölcsöt fogunk fellógatni rá. – Olyan kísértetiesen nevetett, hogy Hal egészen meghökkent. A nyolc fogoly rimánkodni kezdett. – Ne akasszon fel minket, uram! Őlordsága parancsát teljesítettük. Csak azt tettük, amit parancsolt. Sir Francis nem vett róluk tudomást. – Köttesse fel a hurkokat, Courteney úr! Hal még egy kicsit habozott Elszörnyedt attól a gondolattól, hogy neki kell

végrehajtani ezt a hidegvérű kivégzést, de apja arckifejezését látva inkább engedelmeskedett. Rövid vezényszavak nyomán köteleket vetettek át az erősebb ágakon és lelógó végükre hurkokat kötöttek. A Resolution legénységéből néhányan készen álltak arra, hogy felhúzzák áldozataikat. A Sirály nyolc matrózát egyenként egy-egy hurok alá vonszolták és nyakukra tették a kötelet. Hal, apja parancsára, végigment, és mindegyikük füle alatt megszorította a hurkot. Aztán megfordult és apjára nézett, holtsápadt volt és majd elhányta magát. Homlokához érintette kezét. – Uram, minden készen áll a kivégzéshez. Sir Francis arcát elfordította az elítéltektől és halkan, szája sarkából azt mondta: – Kérj kegyelmet nekik! – Uram? – nézett rá Hal döbbenten. – A franc essen beléd! – dörrent fel Sir Francis. – Kérj meg, hogy kegyelmezzek meg nekik! – Megbocsásson, uram, de kérem, kegyelmezzen ezeknek az embereknek! – mondta Hal hangosan. – Nem érdemelnek kegyelmet ezek a kötélre való gazfickók! – mondta Sir Francis vicsorogva. – Látni akarom, hogy járják a táncot az ördögnek. – Csak a kapitányuk parancsainak engedelmeskedtek, uram – melegedett Bele Hal a védőügyvéd szerepébe. – Adjon nekik még egy utolsó lehetőséget! A hurokba kötött emberek feje ide-oda járt, ahogy próbálták követni az események menetét. Gyászos képet vágtak, de szemükben felcsillant a remény. Sir Francis ujjával megsimogatta állát. – Nem tudom. – Még mindig vadul, vészjóslóan nézett. – Mit csináljunk velük? Eresszük őket szabadon ebben a vadonban, hogy vadállatok és emberevők falják fel őket? Könyörületesebb dolog lenne felakasztani őket. – Feleskethetnénk őket, hogy a helyébe lépjenek azoknak, akiket elvesztettünk. Sir Francis, ha lehet, még gyanakvóbban nézett. – Úgyse lennének hajlandók felesküdni! – Az elítéltekre nézett, akik legszívesebben térde zuhantak volna előtte, ha nem szorult volna nyakuk körül a hurok. – Hűségesen fogunk szolgálni, uram. A fiatalúrnak igaza van. Nálunk jobb és hűségesebb emberei még soha nem voltak. – Hozza ide a Bibliámat a kunyhómból! – morogta Sir Francis, és a nyolc matróz hurokkal a nyakán esküdött fel neki. Big Daniel kiszabadította és elvezette őket, miközben Sir Francis elégedetten

nézett utánuk. – Nyolc remek példány. Legalább párat az elveszett emberek közül helyettesíteni tudunk – hümmögte. – Minden munkáskézre szükségünk van, ha azt akarjuk, hogy a Resolution még e hónap vége előtt készen álljon. – Kinézett a lagúnán a szirtek felé. – Csak a Jóisten a megmondhatója, ki lesz a legközelebbi látogatónk, ha itt lézengünk. Visszafordult Halhoz. – Már csak azok a részeges disznók vannak hátra, akik felnyalták az Egerészölyv rumját a földről. Mit szólnál egy újabb korbácsoláshoz, fiam? – Alkalmas időpont ez arra, apám, hogy a legénység felét használhatatlanná verjük a macskával? Ha az Egerészölyv visszajön, mielőtt kész lennénk a hajóval, talán jobban fognak verekedni félig megnyúzva? – Szóval azt mondod, hogy ne kapjanak semmi büntetést? – kérdezte Sir Francis hidegen, arcát közel nyomva Haléhoz. – Miért nem lehet elvenni tőlük a Standvastigheidből rájuk eső részt, és szétosztani azok közt, akik józanok maradtak és vitézül harcoltak? Sir Francis még egy pillanatig ugyanúgy nézett, mint az előbb, de aztán zordan elmosolyodott. – Salamoni ítélet. A pénztárcájuk jobban fáj nekik, mint a hátuk, nekünk meg pár guldennel több jut.

A

ngus Cochran, Cumbrea grófja, legalább háromszáz méterrel a fölött a part fölött bukkant ki a hágó nyergére, ahol kikötött a Sirállyal. Csónakkormányosa és két matróza követte. Valamennyien muskétákkal és tengerészkardokkal voltak felfegyverkezve. Az egyik matróz egy kis hordó ivóvizet egyensúlyozott a hátán, mert az afrikai nap gyorsan kiszívja a nedvességet az ember testéből. Fél délelőtt másztak keményen azon a vadcsapáson, ami meredek, keskeny párkányokon vezetett erre a látópontra, amit Cumbrea jól ismert. Már nem egyszer használta korábban is. Először egy hottentotta vezette el ide, akit a parton ejtette]: foglyul. Most, ahogy kényelembe helyezte magát egy sziklán, aminek olyan alakja volt, mint egy trónusnak, a lábánál az aljnövényzetben a hottentotta csontjai fehérlettek. Koponyája úgy fénylett, mint a gyöngy, mert már három éve itt feküdt, és a hangyák és egyéb rovarok mindent leettek róla. Meggondolatlanság lett volna, ha Cumbrea elengedi ezt a vadembert, hogy aztán megvigye a Jóreménység-foknál lévő holland kolóniának a hírt, hogy megérkezett. Cumbrea előtt kőtrónusáról lélegzetelállító látvány tárult a két óceánra és a változatos formájú hegyekre, amelyek körülvették. Ahogy lenézett azon az úton, ahol feljöttek, látta a Moray Sirályát, ami egy kicsinyke homokos öbölben horgonyzott az égbeszökő szirtek aljában, ahol a hegységek a tengerbe zuhantak. Tizenkét különálló hegycsúcs emelkedett ki a tengert övező hegységből, melyeket a holland térképeken, amiket megszerzett magának, Tizenkét Apostolnak neveztek. Távcsövén keresztül lenézett a Sirályra, de nem sok nyomát találta rajta a tűz okozta kárnak. Sikerült kicserélnie a mizzenvitorlák rudazatát, és új vitorlákat tett fel rájuk. Ebből a magasságból és ilyen távolról pont olyan szépnek látszott, mint régen. A kíváncsi szemek elől az Apostolok alatt megbúvó kis zöldvizű öblöcskébe húzódott be. A mentőcsónak, amivel partra szállt, továbbra is a fövenyen volt, készen

arra, hogy ha netán valami bajba keveredne a szárazföldön, sebesen vissza tudjon menni a hajóra. De nem számított ilyesmire. Lehet, hogy a bozótban néhány hottentottával találkozik, de ők ártalmatlanok. Ezt a félmeztelen, magas arccsontú és ferdevágású, ázsiai szemű pásztornépet egyetlen muskétalövéssel szét lehet kergetni. A vadállatok, akik ezen a kemény, szelídítetten tájon éltek, már veszélyesebbek voltak: Előző éjjel a horgonyon álló Sirály fedélzetéről szörnyű, vérfagyasztó üvöltéseket hallottak, hol erősebben, hol gyengébben, amik végül horkantásokban és nyögésekben értek véget, mintha a pokol ördögeinek kórusát hallanák. – Oroszlánok! – suttogták egymásnak az öregebb matrózok, akik már ismerték ezt a vidéket, s a többiek elszörnyedve hallgattak. Hajnalban látták is az egyik rémséges sárga macskát, amely akkora volt, mint egy póniló, és sűrű fekete sörény borította fejét egészen a lapockájáig. Fenséges közönnyel baktatott a parton. Reggel aztán a korbácstól való félelem tudta csak rábírni az embereket arra, hogy partra evezzenek Cumbreavel és kis csapatával. Cumbrea belenyúlt a kis bőrtáskába, ami szoknyája hasára volt kötve, és egy ónkulacsot vett elő. Az ég felé fordítva fenekét, két nagyot kortyolt belőle, aztán egy jó nagyot szusszantott és visszacsavarta kupakját. Csónakkormányosa és a két matróz vágyakozva nézte, de rájuk vigyorgott és azt mondta: – Nektek ez csak ártana. Jól jegyezzétek meg, amit mondok. A whisky meleg ördöghúgy. Ha nem kötöttetek egyezséget vele, mint én, soha ne kóstoljátok meg! Visszacsúsztatta a kulacsot a bőrtáskába és szeméhez emelte a távcsövet. Balra tőle az a szfinx alakú hegység magasodott, amit az első tengerészek, akik a tenger felől látták, Oroszlánfejnek neveztek el. Jobbra az a kopár szikla állt, ami a hatalmas Táblahegység lapos tetejéből emelkedett ki. Ez a hegység uralta az egész látóhatárt, s ezért nevezték az alatta lévő öblöt is így. Messze attól a helytől, ahol ült, a Tábla-öböl gyönyörű, nyílt víznek látszott, ami egy kis szigetecskét ringatott karjai közt. A hollandok Robben-szigetnek nevezték, mert az ő nyelvükön ez volt a neve a fókáknak, akik ezrével népesítették be a szigetet. A szigeten túl a déli Atlanti-óceán végtelen, szélborzolta víztömege húzódott. Cumbrea alaposan szemügyre vette, hogy nem lát-e véletlen valahol egy különös vitorlát rajta, de mikor nem talált semmit sem, figyelmét inkább a Jóreménység-fok lába alatt elterülő holland kolóniára fordította. Nem sok minden különböztette meg a telepet a környező vad, sziklás tájtól.

A mindössze pár épület teteje nádból készült és beleolvadt a környezetbe. Talán csak a Társaság kertjei, melyeket azért ültettek, hogy termésükből tudják friss zöldséggel és gyümölccsel ellátni a VOC kelet felé tartó hajóit, különültek el igazán a tájtól. A szabályos téglalap alakú földek némelyike zöld volt, némelyike barna, mivel frissen volt szántva. A holland erőd közvetlenül a part felett emelkedett. Még ebből a távolságból is látni lehetett, hogy nem volt befejezve. Más kapitányoktól hallotta, hogy az Angliával való háború kitörése óta a hollandok megpróbálták felgyorsítani építését, de még mindig voltak rések a külső védőműveken, amik olyanok voltak, mint a hiányzó fogak. Cumbreat csak annyira érdekelte az erőd és félig kész állapota, amennyiben képes volt ágyúival védelmet adni az öbölben horgonyzó hajóknak. Pillanatnyilag három nagy hajó állt benn, most ezeket vette alaposan szemügyre. Az egyik úgy nézett ki, mintha a haditengerészet egyik fregattja lenne. A Köztársaság narancssárga, fehér, kék lobogóját viselte az árboccsúcson. A hajótest fekete volt, de az ágyúnyílások kerete fehérre volt festve. Tizenhat nyílást számolt meg azon az oldalon, ami felé nézett. Megítélése szerint tűzerejével felülmúlná a Sirály tűzerejét, ha lőpárbajba bocsátkoznának egymással. De esze ágában se volt, hogy ezt tegye. Ennél könnyebb prédára vágyott, vagyis a másik két hajó közül kellett választania. Mindkettő a Társaság szállítóhajói közül való volt és a VOC jelzéseit viselte. – Melyik legyen? – töprengett, ahogy aprólékosan szemügyre vette őket. Az egyik ismerősnek tűnt. Magasan kiemelkedett a vízből. Arra gondolt, hogy nyilván csak ballasztot visz, mert kelet felé tart, hogy megrakja magát értékes rakománnyal a holland gyarmatokon. – Nem, nem, az istenfáját, hát megismerem a fokvitorlájáról – kiáltott fel hangosan. – Ez a Lady Edwina! Franky régi hajója. Mondta, hogy visszaküldte a Fokra a váltságdíj miatt. – Tovább vizsgálta. – Teljesen le van csupaszítva, még az ágyúkat is kiszedték belőle. Cumbrea teljesen elvesztette iránta az érdeklődését, mert számításba sem jöhetett, ezért a másik hajó felé fordult. Ez valamivel kisebb volt a Lady Edwinánál és annyira meg volt rakva, hogy az alsó ágyúnyílások majdnem a vízbe értek. Szemmel láthatóan tele volt a mesés Kelet kincseivel. Még vonzóbbá tette az, hogy messzebb volt az erődtől, mint a másik két hajó, legalább két kötélhossznyira. Még a legjobb körülmények között is lehetetlenül nagy távolság ahhoz, hogy a holland tüzérek a partról meg tudják védeni. – Óh, de szép látvány! – vigyorodott el magában az Egerészölyv. – Már a

látványától is összefut az ember szájában a nyál. Még vagy fél órát töltött az öböl tanulmányozásával, és fejébe véste a habok vonalát és a tajtékot, amiből következtetni lehetett az áramlások és a hegyekből lecsapó szél irányára. Megtervezte, hogy fut be a Tábla-öbölbe. Tudta, hogy a hollandoknak van egy kis állása az Oroszlánfej lejtőjén, ahonnan az őrség ágyúlövéssel figyelmezteti az idegen hajó érkezésére a települést. A hold jelenlegi állásában még éjfélkor is jó távolról ki tudják venni a vitorláit, mikor még messze kint van a tengeren. Nagyot kell kerülnie, egészen a látóhatár alá kell menni és nyugatról, a Robben-sziget takarásában visszalopakodni, amit még a legélesebb szemű őr sem láthat meg. Legényei jól ki voltak már képezve arra, hogy a parti őrség lövegeinek orra alól kikotorják maguknak a zsákmányt. Az angolok régi trükkje volt ez, amit már Drake és Hawkins is nagyon kedvelt. Cumbrea azonban tökéletesítette a cselt, s magát a két nagy Erzsébet-kori kalóznál is többre tartotta. Nem egyszerűen a haszon miatt tette, sokkal inkább azért a kéjért, amit akkor érzett, ha az ellenség orra elől sikerült elcsípnie a zsákmányt. „Mennyivel édesebb öröm olyankor meglovagolni az úr hitvesét, mikor ura mellette horkol az ágyban – mint olyankor felhúzni a szoknyáit, mikor kint van egyedül a tengeren, amiben nincs semmi érdekes, mert hiányzik belőle a veszély” Elnevette magát, és távcsövével végigpásztázta az öblöt, hogy ellenőrizze, nem változott-e valami utolsó látogatása óta, nincs-e valami új veszély, mint mondjuk egy új lőállás a parton. Noha a nap már túl volta delelőponton s még hosszú út várt rájuk lefelé, amíg visszaérnek a csónakhoz, egy kicsit még tovább tanulmányozta a prédának kinézett hajó vitorlázatát a távcsövön át. Amint sikerül elfoglalnia, embereinek nyomban fel kell húzniuk a vitorláit és még a sötétben el kell hajózniuk vele egy védett helyre.

jfél után volt, amikor Egerészölyv a Tábla-hegység hatalmas tömegét használva támpontként, ami szinte a déli égbolt felét eltakarta, nyugat felől behozta a Sirályt az öbölbe. Biztos volt benne, hogy az Oroszlánfej őrsége még ezen a tiszta csillagfényes és holdfényes éjszakán, a félhold ellenére sem láthatta meg. Az előttük lévő derengésből döbbenetesen hirtelen bukkant elő a Robbensziget sötét, bálnára emlékeztető alakja. Tudta, hogy ezen a kopár sziklán nincs állandó település, ezért nyugodtan közel ment a sziget szél alatti oldalához, és hét öl mély védett vízben horgonyt vetett. A fedélzeten már elő volt készítve a csónak. Amint a vasmacska az enyhe hullámok között a vízbe csobbant, a fedélzetről kifordították a darut, és azon nyomban vízre is tették. Az Egerészölyv már korábban szemlét tartott a támadásra kiválogatott legénység felett. Pisztollyal, tengerészkarddal és tölgyfa furkósbottal voltak felfegyverkezve, és lámpakorommal kenték be arcukat, amitől úgy néztek ki, mint a vademberek, akiknek csak a szeme és a foga világított. Koromfekete tengerészkabátot vettek magukra, két embernél pedig fejsze is volt, amivel a zsákmánynak kiszemelt hajó horgonykötelét akarták elvágni. Az Egerészölyv mászott le utolsóként a létrán, s amint beszállt a csónakba, ellökték magukat és elindultak. Az evezővillákat rongyba csavarták és az evezőket is bebugyolálták, az egyetlen hang az evezőkről lecsöpögő vízcseppek hangja volt, de még ezt is elnyomta a hullámok zaja és a szél halk susogása. Ahogy kijöttek a sziget takarásából, nyomban meglátták a parti fényeket. Két-három tűhegynyi kis fény látszott az erőd falán égő őrtüzekből, s a parton álló épületek lámpásai fényfüzért alkottak. A három hajó, amit a nyeregről kinézett, továbbra is az öbölben horgonyzott. Mindegyiknek egy himbálódzó lámpás volt az árboccsúcsán és egy a farán. Cumbrea elvigyorodott a sötétben. – Lekötelező ezektől a sajtfejűektől, hogy üdvözlésünkre kivilágítják magukat. Nem tudják, hogy háború van? Ebből a távolságból még nem tudta megkülönböztetni az egyik hajót a másiktól, de az evezősök erősen húztak, orrukban a zsákmány szagát érezve. Fél

É

óra múlva, bár még mindig jócskán kint voltak az öbölben, Cumbrea már ki tudta venni a Lady Edwina körvonalait. Nem foglalkozott vele, helyette teljes figyelmét arra a hajóra összpontosította, ami még mindig a legtávolabb horgonyzott az erődtől. Nem változott a helyzete. – Kormányozz a jobb oldali hajó felé! – parancsolta suttogva a csónakkormányosnak. A csónak egy ponttal megváltoztatta irányát és az evezőcsapások üteme felgyorsult. Szorosan mögöttük egy másik csónak is követte őket, mint a vadászkutya. Cumbrea elismeréssel dörmögött valamit, mikor megpillantotta sötét alakját. Az összes fegyvert betakarták, egyetlen kardpenge vagy pisztoly sem csillant meg a holdfényben, ami felhívhatta volna magára az őrszem figyelmét a kiszemelt hajón. Izzó kanócot se vittek magukkal, nehogy a szaga elárulja őket a szélben, vagy túl hamar felizzón. Amint a horgonyzó hajó felé siklottak, Cumbrea elolvasta a tükörről a nevét: De Swael, a Fecske. Éberen figyelt, hogy lát-e valahol egy őrt, mert a szél alatti partszakaszon, ahol a délkeleti szél kiszámíthatatlanul forgolódik a hegyek miatt, szokás mindig állítani egy őrt, aki a horgonyra figyel, de vágy a holland kapitány volt hanyag, vagy az őr aludt el, mert semmi életnek nem volt jele a sötét hajó fedélzetén. Két matróz készenlétben állt, hogy eltartsák a csónakot, amikor elérik a Fecske testét, és kóccal vonták be a csónak peremét, hogy csökkentsék az ütközés hevességét. Ha csak úgy nekimennének a palánknak, akkora zajt csapnának, mint egy brácsa, ami minden élő lelket felébresztene a hajón. Egy szűzleány csókjának a finomságával értek össze, s az a tengerész, akit előre kiválasztottak, mert majomügyességgel tudott mászni, azon nyomban felkúszott a hajó oldalán, és az egyik ágyúvonta bilincsére egy kötelet csomózott, aminek a másik végét ledobta a csónakba. Cumbrea csak annyit várt, amíg felemelte a viharlámpás tetejét és meggyújtott egy kanócot a lámpalángról, aztán szarvasvadászathoz szokott lábával meztéláb felkapaszkodott a fedélzetre. Csendben neszezve mindkét csónak legénysége mezítláb követte. Cumbrea kirántotta a kötélbontó vasat az övéből, és csónakkormányosával az oldalán halkan előrefutott az orrba. A horgonyőr egy szélvédett helyen összekuporodva aludt, mint vadászkutya a kandalló előtt. Az Egerészölyv fölé hajolt és a kötélbontó vas egyetlen ütésével kilyukasztotta koponyáját. Az őr felsóhajtott, kinyújtotta lábát és az öntudatlanság még mélyebb állapotába zuhant. Emberei mostanra már valamennyi feljárónál ott álltak, s mialatt Cumbrea

hátra futott a tatra, valamennyi közlekedőfolyosót lezárták, hogy a fedélzet alatt rekedt holland legénységet börtönbe zárják. – Nem lesznek többen húsznál – dünnyögte magában az Egerészölyv. – És ha nem is szép ilyet mondani, mégis az az igazság, hogy de Ruyter a holland tengerészek legjavát valószínűleg elvitte magával a hadihajókra. Csak fiatal fiúk és kövér vénemberek lesznek ezen a hajón, akiknek ez az utolsó útjuk. Kétlem, hogy túl sok gondot tudnának okozni nekünk. Felnézett a csarnakokra, melyeken emberei sötét alakjai rajzolódtak ki a csillagok fényében, majd eloszlottak a vitorlarudakon. Ahogy lábomlottak a vitorlák, az Egerészölyv egy halk fejszecsattanást hallott az orrból, s a hajó horgonykötele már el is volt vágva. A Fecske abban a minutumban életre kelt és megremegett a lába alatt, ahogy megindult a szélben. Csónakkormányosa már a kormányrúdnál állt. – Kimegyünk vele egyenest! Irány nyugat! – csattant fel Cumbrea vezényszava, s az emberek, amennyire csak tudták, felvitték a hajó orrát a szélbe. Cumbrea azonnal látta, hogy a megrakott hajó meglepően jól manőverezhető, s egy csapáson el tudnak menni a Robben-sziget alatt. Tíz felfegyverzett ember várta, hogy követhesse. Ketten közülük viharlámpásokat hoztak, és mindegyiküknél volt kanóc, hogy használni tudják a pisztolyukat. Cumbrea megfogta az egyik lámpást és embereivel futva elindult a taton található tiszti szállás felé. Megpróbálta kinyitni annak a kabinnak az ajtaját, ami a másik oldalon valószínűleg a taterkélyre nyílik, de zárva találta. Gyorsan és csendben betörte. Mikor felvillantotta a lámpást, egy bojtos hálósipkát viselő ember felült az ágyon. – Wieist dit? – mondta álmosan. Cumbrea a fejére borította az ágytakarót, hogy minden további kiabálásnak elejét vegye, és embereire bízta, hogy fogják le és kötözzék meg a kapitányt. Kifutott a folyosóra, és berontott a szomszédos kabinba. Itt már ébren volt egy másik holland tiszt. Kövérkés, középkorú ember volt, akinek őszülő hajfürtjei a szemébe lógtak, és még mindig támolygott az álmosságtól, ahogy kardja után nyúlt, ami az ágya végében lógott a hüvelyében. Cumbrea a szemébe világított a lámpással és kétélű kardját torkának szegezte. – Angus Cumbrea, szolgálatjára! Adja meg magát, vagy miszlikbe vágom és megetetem a sirályokkal. Lehet, hogy a holland nem pontosan értette a skót akcentust, de Cumbrea szándékát nem lehetett félreérteni. Tátott szájjal felemelte mindkét kezét, mire az Egerészölyv emberei rárohantak és felcibálták a fedélzetre, miközben fejét

becsavarták az ágyneműjébe. Cumbrea továbbrohant a következő kabinhoz, de ahogy kezét rátette a kilincsre, az ajtó olyan erővel vágódott ki, hogy odavágta a válaszfalhoz. Egy óriás rontott ki vérfagyasztó üvöltéssel a folyosóra. Tiszta erőből fejbe akarta vágni Cumbreat, de a keskeny folyosón kardja hegye beleakadt az ajtófélfába, ami alatt az Egerészölyvnek volt ideje összeszedni magát. Az idegen még mindig vérfagyasztóban üvöltött és újra odavágott. Ezúttal a skótnak sikerült hárítania, és az óriás kardja válláról lecsúszva a deszkát találta el. A két hatalmas férfi szinte mellt mellhez vetve küzdött a szűk folyosón. A holland angol és holland keveréknyelven szitkozódott, Cumbrea viszont színtiszta skót nyelvet használt: – Te sajtfejű barom, te apácapecér! Aprólékot csinálok belőled és a füledet kitömöm vele. – Az Egerészölyv emberei ütésre emelt bunkókkal táncoltak körülöttük, lesve az alkalmat, hogy leüthessék a hollandot, de Cumbrea rájuk kiáltott: – Meg ne öljétek! Aranyos legényke, szép kis váltságdíj üti a markunkat érte! Cumbrea még a lámpás bizonytalan fényében is felismerte ellenfélében a minőséget. A holland, aki akkor ugrott ki az ágyából, nem viselt parókát borotvált fején, de hegyes bajuszán látszott, hogy követi a divatot. Hímzett vászon hálóingéből és a kardjából, amit úgy forgatott, mint egy párbajmester, kétséget kizáróan látszott, hogy úriemberrel van dolga. A szűk térben hátrányára volt a kétkezi kard hosszabb pengéje, s emiatt Cumbrea arra kényszerült, hogy a kettős él helyett inkább a kard hegyét próbálja használni. A holland szűrt egyet, majd úgy tett, mintha mélyre akarna szúrni és kardjával kicselezte Cumbreat, aki felszisszent, mikor ellenfele kardja egy ujjnyira csúszott csak el felemelt jobb karja alatt és szilánkokra vágta a háta mögött a deszkafalat. Az Egerészölyv bal karjával átfogta ellenfele nyakát, mielőtt még a másiknak ideje lett volna magához térni, és átnyalábolta, mint egy medve. A keskeny folyosón összekapaszkodva egyikük sem tudta használni a kardját. Ledobták és a folyosó egyik végétől a másikig lökve, nyomva egymást, horkantva és vakkantva birkóztak, mint a kutyák, hol egyik, hol másik üvöltött fel a fájdalomtól, amit egy-egy jól irányzott ökölcsapás vagy a gyomrukba vágott könyök okozott. – Törjétek be a fejét! – mondta Cumbrea az embereinek nagyokat szuszogva. – Üssétek már le ezt a barmot! – Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy bárki is jobb legyen nála közvetlen izompárbajban, de most emberére akadt. A holland felemelt térddel ágyékon találta Cumbreat, aki újra elordította magát. –

Segítsetek, a francba azzal a himlős sárga májatokkal! Üssétek le a gazembert! Sikerült kiszabadítania egyik kezét és derékon kapni ellenfelét. Lila volt a feje az erőlködéstől, ahogy felemelte és megpörgette, hogy háttal egy feje fölé emelt furkóval készenlétben álló matróz felé fordítsa. A furkó gyakorlottan és visszafogottan találta el a holland borotvált koponyáját. Annyira nem volt nagy az ütés, hogy betörte volna, de ahhoz elég erős volt, hogy a holland összerogyjon, mintha rongyból lenne a lába. Elájult Cumbrea karjában. Az Egerészölyv nagy puffanással ledobta a fedélzetre, és négy matróz ugrott rá, hogy lefogja. – Kötözzétek meg ezt az ördögfajzatot – lihegte mielőtt még magához térne és ronccsá verne minket és az egész hajót. – Egy másik mocskos angol! – mondta alig hallhatóan a holland, ahogy magához tért és megrázta fejét, hogy kitisztuljon. Ide-oda hányta-vetette magát a fedélzeten, hogy lerázza magáról fogva tartóit. – Nem tűröm, hogy disznóságokat vágjon a fejemhez! – mondta Cumbrea szívélyesen, miközben lesimította összekócolt vörös szakállát és újra felvette kardját a földről. – Mocskos kalóznak nevezhet, ha akar, de angolnak ne merjen hívni! Jól jegyezze meg! – Kalóz! Söpredék! Maguk egytől egyig kalózok! – Hát maga meg kicsoda, ha szabad kérdeznem, hogy söpredéknek mer nevezni, miközben mindenkinek mutogatja a szőrös valagát? – A tusakodásban felcsúszott a holland hálóinge, és deréktól lefelé meztelen volt. – Nem vagyok hajlandó vitatkozni egy ilyen illetlen öltözetű alakkal. Öltözzön fel, uram, aztán majd folytatjuk ezt a társalgást. Cumbrea felszaladt a fedélzetre és látta, hogy már jócskán kint vannak a tengeren. A lezárt lejárók alól kiabálás és dobogás hallatszott, de emberei mindennek urai voltak a fedélzeten. – Ügyesek voltatok, tengeri patkányok! Ennél könnyebben még nem jutottak ötven fonthoz, az biztos. Éljenezzétek meg magatokat, és kacsintsatok egyet az ördögnek! – Úgy bömbölt, hogy az árbocokon állók is hallották. A Robben-sziget már csak három mérföldre volt tőlük, s ahogy kitárult előttük az öböl szabad vízfelülete, a Sirály is kivehetővé vált a holdfényes vízen. – Húzzatok fel egy lámpát az árboccsúcsra – adta ki a parancsot Cumbrea –, mire felébrednek az erődben a sajtfejűek és dörzsölgetni kezdik az álmot a szemükből, már árkon-bokron túljárunk. Ahogy felment a lámpás, a Sirály rögtön visszajelzett, hogy vették a jelzést. Felhúzták a horgonyt és utánuk indultak a tengeren. – A konyhában kell lenni valami reggelinek – mondta Cumbrea az

embereinek. – Ezek a hollandusok szeretik a gyomrukat. Verjétek őket láncra a saját láncaikkal, aztán megkóstolhatjátok a kosztjukat. Kormányos, tartsd a hajót egyenesben! Én addig lemegyek és megnézem a hajóleltárt, meg hogy mit is szereztünk magunknak. A holland tisztek a fő kabin padlóján hevertek megkötözve egymás mellett. Mindegyik fölött egy felfegyverzett tengerész állt őrt. Cumbrea a lámpással egyenként az arcukba világított, hogy szemügyre vegye őket. A nagydarab, harcias tiszt fejét felemelve ordítani kezdett vele. – Csak azért imádkozom, hogy lógni lássalak a kötél végén, az összes többi ördögfajzat angol kalózzal együtt, akik a tengereken garázdálkodnak! – Szemmel láthatóan teljesen magához tért már attól az ütéstől, amit a fejére mértek. – Dicséretesen jól beszél angolul – mondta neki Cumbrea. – Igen választékosan használja a szavakat. Hogy hívják, uram? – Cornelius Schreuder ezredes vagyok, a Holland Kelet-indiai Társaság szolgálatában. – Örvendek, hogy megismertem. Angus Cochran vagyok, Cumbrea grófja. – Maga, uram, nem más, mint egy aljas kalóz. – Uram, ha megengedi, kezd unalmassá válni, hogy mindig csak ugyanazt hajtogatja. Kérem, ne rontsa el ezt a jól induló kapcsolatot ezzel a bárdolatlan modorával. Végül is a vendégem lesz mindaddig, amíg ki nem fizetik magáért a váltságdíjat. Privateer vagyok, és Őfelsége II. Károly meghatalmazásával hajózom. Uraim, tekintsék magukat hadifoglyoknak! – Csakhogy nincs már háború! – üvöltött vissza Schreuder ezredes. – Jól elpáholtunk titeket, angolokat, és ezzel véget ért a háború. Két hónappal ezelőtt írták alá a békeszerződést. Cochran elszörnyedve nézett rá, de aztán visszanyerte a hangját. – Nem hiszek magának, uram. – Hirtelen megjuhászodott és megrendült. Inkább csak azért vonta kétségbe, amit hallott, hogy gondolkodási időt nyerjen, nem pedig meggyőződésből. Már akkor is több hónapos volt a hír, ami az angolok Medwaynél elszenvedett vereségéről és a Temzén lefolyt ütközetről szólt, mikor Richard Lister elmondta neki. Azt is hallottá, hogy a király békét akart kötni a Holland Köztársasággal. Azóta bármi megtörténhetett. – Parancsolja meg ezeknek a gonosztevőknek, hogy eresszenek el és rögtön bebizonyítom magának. – Schreuder ezredes még mindig magánkívül volt a dühtől. Cumbrea egy pillanatra habozni látszott, csak aztán szólt embereinek: – Szálljatok le róla és vegyétek le a köteleit! Schreuder ezredes talpra ugrott és megpödörte összekuszált bajuszát, ahogy elviharzott a kabinjába. Egy

selyemköntöst vett le az ágya végéről. Megkötötte a derekán, aztán az íróasztalához lépett és kinyitotta a fiókot. Hűvös méltósággal jött vissza Cumbreahez és átnyújtott neki egy paksamétát. Az Egerészölyv azonnal látta, hogy a legtöbb papír hivatalos holland és angol nyelvű deklarációk szövegét tartalmazta, de egy angol újságlapot is talált köztük. Remegő kézzel széthajtogatta és eltartotta magától. 1667 augusztusában jelent meg, és nagy, öt centi magas fekete betűkkel ez a cím állt rajta: ALÁÍRTÁK A BÉKESZERZŐDÉST A HOLLAND KÖZTÁRSASÁGGAL! Szemével végigfutotta az újsághírt, miközben gondolatban megpróbált alkalmazkodni a körülmények eme kellemetlen változásához. Tudta, hogy a békeszerződés aláírásával, az összes királyi menlevél, ami mindkét fél hajósait feljogosította az ellenség hajóinak elfoglalására, érvényét vesztette. De ha lett volna is kétsége efelől, a harmadik bekezdés azt is menten eloszlatta volna, mert így szólt: Mindkét egymással háborúban álló nemzet ama hajósai, akik privateerként királyi megbízással rendelkeznek, azon nyomban kötelesek véget vetni. harci cselekményeiknek és visszatérni honi kikötőikbe, ahol alá kell vetniük magukat az admiralitás törvényszéki vizsgálatának. Az Egerészölyv tovább nem is olvasta az újsághírt. Azon járt a feje, hogy most mit tegyen. A Fecske komoly zsákmánynak látszott, csak a Jóisten a megmondhatója, hogy mennyit ér. Fejét vakargatva elmerengett azon a gondolaton, hogy mi lenne, ha nem törődne az admiralitás törvényszékével és megtartania a zsákmányt. Dédapja legendás rabló volt, aki elég agyafúrt volt ahhoz, hogy támogassa Moray grófját és más skót főrendeket a skótok Királynője, Mária ellenében. A Carberry hill-i csata után Stuart Máriát lemondásra kényszerítették, s helyébe csecsemő fiát, Jakabot ültették a trónra. Angus Cochran a felkelésben játszott szerepéért kapta a grófi címet. Őelőtte azonban az össze Cochran birkatolvaj és határmenti rabló volt, aki nemcsak az angolok kifosztásából és legyilkolásából, hanem más skót klánok elpusztításából is gyarapította vagyonát. A Cochran vér nem vált vízzé ereiben, ezért egyáltalán nem csinált erkölcsi kérdést a dologból. Sokkal inkább a gyakorlati esélyeit latolgatta annak, hogy vajon sikerülne-e meglógnia a zsákmánnyal. Cumbrea büszke volt őseire, de azzal is tisztában volt, hogy azért tudtak ranghoz és címhez jutni, mert okosan elkerülték a bitófát és a hóhér szolgálatait.

Az elmúlt száz évben a tengeri népek összefogtak, hogy kiirtsák a kalózokat és corsaire-eket, akik az egyiptomi fáraók ideje óta vadásztak a tengereken hajózó kereskedőkre. – Fiacskám, ezt nem úsznád meg – mondta magában szép csendben és szomorúan megrázta a fejét. Matrózainak felmutatta az újságot, noha egyikük sem tudott olvasni. – Úgy látszik, vége a háborúnak, bármennyire kár is érte. Szabadon kell engednünk ezeket az urakat. – Kapitány úr, ez azt is jelenti, hogy oda a pénz, amit a zsákmányért kaptunk volna? – Ha nem akartok a greenwichi dokkban lógni kalózkodás miatt, akkor valóban azt! Azzal megfordult és meghajolt Schreuder ezredes előtt. – Uram, úgy tűnik, bocsánatot kell kérnem öntől. – Lefegyverzően elmosolyodott. – Jóhiszeműen tévedtem, remélem, megbocsát. Hónapok óta nem kaptam hírt a külvilágból. Az ezredes kurtán viszonozta a bókot, mire Cumbrea tovább beszélt. – Örömömre szolgál, hogy visszaadhatom a kardját is. Igazi harcosként és úriemberként küzdött. – Az ezredes egy kissé megenyhültebben fogadta ezt a bókot. – Parancsot adok, hogy azonnal bocsássák szabadon a hajó legénységét. Természetesen visszatérhetnek a Tábla-öbölbe és nyugodtan folytathatják útjukat. Merre tartottak, uram? – kérdezte udvariasan. – Épp el akartunk indulni Amszterdam felé, mikor ön közbeszólt, uram. A VOC tanácsának viszek egy levelet, amelyben a Jóreménység-fok kinevezett kormányzója és ártatlan felesége, akik egy másik angol kalóz, bocsánat privateer, fogságába estek, váltságdíjat kérnek. Cochran eltátotta a száját. – A maga kinevezett kormányzóját véletlenül nem Petrus van de Veldének hívják, ki a Társaság Standvastigheid nevű hajóján utazott? – kérdezte. – És nem egy bizonyos Sir Francis Courteney nevű angol ejtette foglyul? Schreuder ezredes meglepve nézett rá. – De igen, uram. Honnan tudja mindezeket a részleteket? – Ezredes úr, minden kérdésére válaszolni fogok, amikor eljön az ideje, de először tisztázni szeretnék valamit. Biztos abban, hogy a Standvastigheidet azután foglalták el, hogy a békeszerződés aláírásra került? – Uram, én is a Standvastigheiden utaztam, amikor elfogták. Hogyne lennék biztos abban, hogy törvénytelenül vették el tőlünk. – Még egy utolsó kérdést engedjen meg, ezredes úr! Nem tenne-e végtelenül jót az ön hírének és hivatásbeli előmenetelének, ha ezt a Courteney nevű kalózt

sikerülne elfognia és fegyveresen kiszabadítania van der Velde kormányzót a feleségével együtt, valamint visszajuttatni a Holland Kelet-indiai Társaságnak a Standvastigheidet értékes rakományával egyetemben? Az ezredes szólni sem tudott, úgy meglepte ez a fejlemény. Minden részletében visszatért gondolataiba az az ibolyakék szempár és napfényre emlékeztető haj, amit kivert a fejéből, mióta utoljára látta, Az ígéret, ami azokról az édes vörös ajkakról hangzott el, jobban vonzotta, mint az aranyrudak és fűszerek. Milyen hálás lenne Katinka és az apja is, aki a VOC igazgatótanácsának az elnöke, ha kimentené. Ennél nagyobb szerencséje az életben nem lesz. Annyira felindult, hogy biccenteni is alig bírt az Egerészölyv indítványára. – Ez esetben, uram, azt hiszem, van mit megbeszélni egymással, ami kölcsönösen hasznunkra válhat – mondta az Egerészölyv és teli szájjal elvigyorodott. Másnap reggel a Sirály és a Fecske egymás társaságában hajózott vissza a Tábla-öbölbe, és mihelyt horgonyt vetettek, az ezredes és Cochran azonnal kiment a partra. A törőhullámoknál szálltak partra, ahol egy csapat rabszolga és rab vállig a vízbe gázolva elkapta a csónakot és kihúzta a fövényre, nehogy a következő hullám felborítsa. A csizmájukat sem kellett benedvesíteni, úgy tudtak kiszállni. Meghökkentő, szokatlan párt alkottak, ahogy öles léptekkel elindultak az erőd kapuja felé: Schreuder díszegyenruhában, vállrojttal, szalagokkal, a délkeleti szélben libegő tollakkal a kalapján, Cumbrea pedig vörös, rozsdabarna, sárga és fekete mintás skót szoknyájában lépett partra. Ennek a távoli telepnek a népe még soha nem látott ilyen alakot, ezért kitódultak a gyakorlótérre és szájtátva bámulták. Cumbrea figyelmét néhány babaszerű jávai rabszolgalány keltette fel, mert már hónapok óta tengeren volt és nem volt része nőtársaságban. Bőrük úgy fénylett, mint a csiszolt elefántcsont, sötét szemük kifejezéstelenül bámult. Gazdáik sokukat európai divat szerint öltöztették fel, csipkés ingválluk alatt hetykén kidomborodott apró, gömbölyű mellük. Cumbrea úgy fogadta imádatukat, mint egy király, szalagokkal díszített kalapját megemelte a legifjabb és legcsinosabb lányok felé, akik azt se tudták, hova legyenek Elpirultak és vihorászni kezdtek, mikor Cumbrea kihívóan rájuk vetette tüzes pofaszakállából kivilágló ragyogó kék szemét. Az erőd bejáratában az őrök szalutáltak Schreudernek, akit jól ismertek, s a két óriás belépett a belső udvarba. Cumbrea fürkésző pillantással körülnézett, hogy felmérje, milyen védelmet biztosít az erőd a benne tartózkodóknak. Lehet,

hogy most épp béke van, de ki tudja, mi lesz pár év múlva. Az sem kizárt, hogy fog ő még ostromot vezetni ezek ellen a falak ellen. Látta, hogy az erődítmény ötágú csillag alakban épült. Szemmel láthatóan az új antwerpeni erőd szolgált mintául, ahol először használták ezt az újszerű elrendezést. Az erőd mind az öt sarkát egy különálló sáncerőd védte, aminek kiszögellései lehetővé tették, hogy a védők tűz alatt tartsák az erőd falának azt a részét, ami korábban holt tér, s mint ilyen, védhetetlen volt. Ha a masszív külső falak elkészülnek, valószínűleg igen hosszú ostrommal lehet csak bevenni az erődöt. Hónapokig is eltarthat, amíg sikerül annyira aláaknázni és szétmállasztani a falakat, hogy át lehessen törni őket. De a munka még messze nem fejeződött be. Több száz rabszolga és rab dolgozott a vizesárkokban és a félig rakott falakon. Az ágyúk közül sokat az udvarban tartottak, még nem helyezték el őket az öbölre néző sáncokon vagy a kialakítandó lőállásokban. – Ezt a lehetőséget elmulasztottuk! – sajnálkozott az Egerészölyv. Túl későn jutott tudomására ez az egész. Most már semmi haszna nincs belőle. – A Rend néhány lovagjával összeállva, mondjuk Richard Listerrel – vagy akár még Frank Courteney vel is, mielőtt összekülönböztünk volna, be lehetett volna venni az erődöt és ki tudtuk volna fosztani a várost. Ha mi hárman egyesítettük volna erőinket, most mi ülhetnénk itt kényelmesen, és innen tarthatnánk ellenőrzésünk alatt az egész déli Atlanti-óceánt, hogy az összes erre haladó holland galleont elkapjuk. Ahogy körülnézett, látta, hogy az erőd egy részét börtönnek használják. Az északi fal alatti tömlöcökből egy csapat megláncolt rabot vezettek fel. A helyőrségi laktanya ezek felett a cellák felett volt. Noha az udvaron szanaszét hevert az építőanyag és az épületfa, a VOC zöld és arany zekéjét viselő muskétások az egyetlen szabad területen, a fegyverraktár előtt gyakorlatozták. Épületfával és kővel rakott ökrösszekerek zötyögtek ki-be a kapun vagy az udvaron, az épület déli szárnya előtt egy hintó várakozott, előkelően elszigetelődve a többiektől. A hintót egy gondosan összeválogatott szürkés deresekből álló fogat húzta. A lovak szőre gondosan ki volt kefélve, hogy csillogott a napfényben. A kocsis és a gyalogfutár is a Társaság zöld-arany libériáját viselte. – Őexcellenciája ma korán bent van a hivatalában. Általában dél előtt nem szoktuk látni – morogta Schreuder – Biztos elérkezett a rezidenciájára az ön érkezésének a híre.

Felmentek a déli szárny lépcsőin és beléptek a Társaság címerével díszített faragott teakfa ajtón. A lakkozott kubafapadlós előtérben egy szárnysegéd elvette tőlük a kalapjukat és kardjukat, és bevezette őket az előszobába. – Szólok Őexcellenciájának, hogy itt vannak – mentette ki magát, amint kihátrált a szobából. Pár perc múlva visszatért. – Őexcellenciája várja önöket, uraim. A kormányzó fogadószobájának keskeny ablaka az öbölre nézett. Súlyos holland bútorok és keleti műtárgyak furcsa keverékével volt berendezve. A lakkozott parkettát színpompás kínai szőnyegek borították, és a vitrinek tele voltak a Ming-dinasztia jellegzetes, színes, finom porcelántárgyaival. Kleinhans kormányzó magas, emésztési zavarokkal küszködő, középkorú évei végén járó ember volt, akinek bőre megsárgult a trópusokon töltött évek alatt, s arcára ráncokat írt a sok gond, ami hivatalából eredt. Sovány volt, annyira kiugrott az ádámcsutkája, hogy szinte torznak tűnt, parókája viszont túl fiatalos volt ahhoz képest, hogy milyen megviselt arcvonásai voltak. – Schreuder ezredes – üdvözölte mereven a tisztet, miközben le nem vette táskás szemgödrében ülő fakó szemét az Egerészölyvről. – Mikor ma reggel arra ébredtem, hogy nincs sehol a hajója, azt hittem, úgy indult haza, hogy búcsút se vett tőlem. – Bocsásson meg, uram, mindent megmagyarázok, de előbb hadd mutassam be önnek Islay grófját, egy angol nemes urat. – Skót, nem angol – mordult fel az Egerészölyv. Kleinhans kormányzónak azonban így is imponált a cím és nyelvtanilag hibátlan angolra váltott. Csak torokhangjai árulkodtak arról, hogy nem angol. – Uram, Isten hozta a Jóreménység-fokán! Foglaljon helyet, kérem! Megkínálhatom valami könnyű kis innivalóval? Esetleg egy pohár madeirával? Hosszú, talpas pohárral a kezükben, amiben a borostyánszínű bor csillogott, egymáshoz közel húzták magas háttámlájú székeiket, hogy kört alkossanak, és az ezredes Kleinhans felé hajolva így szólt: – Uram, amit el kell mondanom önnek, a lehető legkényesebb kérdés – a ki-be járó szolgákra és a szárnysegédre pillantott. A kormányzó tapsolt egyet, mire úgy eltűntek, mint füst a szélben. Ekkor kíváncsian fordult Schreuder-hez: – Halljam, ezredes úr, miféle titkot tartogat számomra? Ahogy Schreudert hallgatta, a kormányzó szomorú arckifejezése helyébe először a kapzsiság, aztán a várakozás ült ki arcára, mégis vonakodva és szkeptikusan válaszolt, mikor az ezredes befejezte mondandóját. – Honnan tudhatjuk, hogy ez a kalóz, ez a Courteney, még mindig ott horgonyoz, ahol maga utoljára látta? – kérdezte Cumbreatől.

– Mindössze tizenkét napja vitték partra és döntötték az oldalára a lopott galleont, a Standvestigheidet Mindent kirakodtak belőle és a főárboca sincs betéve. Tengerész vagyok, biztosíthatom afelől, hogy harminc napnál hamarább Courteney képtelen vízre tenni. Ez azt jelenti, hogy több mint két hét áll rendelkezésünkre, hogy megtegyük az előkészületeket és megtámadjuk – magyarázta az Egerészölyv. Kleinhans bólintott. – Szóval merre is van az a horgonyzóhely, ahol ez a gazember bujkál? – Próbált úgy tenni, mintha csak úgy mellékesen érdekelné ez a kérdés, de a láztól elsárgult tekintete felcsillant. – Csak arról biztosíthatom önt, hogy jól el van rejtve – lépett el az Egerészölyv a kérdés elől fanyar mosollyal. – Az én segítségem nélkül a maga emberei soha nem találják meg. – Aha! – mondta kormányzó, és csontos mutatóujjával turkálni kezdte az orrát, aztán szemügyre vette a száraz taknyot, amit sikerült kibányásznia. Anélkül, hogy felnézett volna, folytatta: – Ön természetesen nem kér semmit ezért, ami erkölcsi kötelessége, hogy kifüstölje ezt a kalózfészket. – Nem kérek más jutalmat, mint egy szerény kis összeget, ami kárpótol az elfecsérelt időmért és a költségeimért – mondta Cumbrea. – Mondjuk egy század része annak, amit sikerül visszaszereznünk a galleon rakományából, megfelel? – tette meg Kleinhans az ajánlatot. – Annyira szerényre azért nem gondoltam – ellenkezett Cumbrea. – Én a felére gondoltam. – A felére?! – egyenesedett fel Kleinhans kormányzó és viaszfehérré vált az arca. – Maga, uram, a bolondot járatja velem. – Biztosíthatom önt arról, uram, hogy ha pénzről van szó, a legritkább esetben fordul elő, hogy bolondoznék – felelte az Egerészölyv. – Belegondolt már abba, hogy milyen hálás lesz a Társaság igazgatótanácsának elnöke, amikor sértetlenül visszaadja neki a lányát anélkül, hogy váltságdíjat kellett volna fizetni érte? Ez már önmagában is jelentősen megnöveli az ön nyugdíját, a fűszerektől és aranyrudaktól függetlenül. Kleinhans a másik orrlyukát is piszkálni kezdte, mialatt elgondolkodott azon, amit az Egerészölyv mondott. Cochran tovább beszélt. – Természetesen, ha van der Velde kiszabadul ennek a gonosztevőnek a karmai közül és megérkezik ide, ön átadhatja neki a feladatokat, és hazatérhet Hollandiába, ahol hosszú és hűséges szolgálatainak jutalma várja önt. – Schreuder ezredes említette neki, hogy a kormányzó, aki harminc évet töltött a Társaság szolgálatában, mennyire várja már, hogy

nyugdíjba mehessen. Kleinhanst nem hagyta érzéketlenül ez a kilátás, de azért a hangja nem volt elérzékenyült, mikor azt mondta: – A visszaszerzett rakomány tíz százaléka, de ebben nincs benne az elfogott és rabszolgának adott kalózok ára. Tizedrész, ez az utolsó ajánlatom. Cumbrea kétségbeesett képet vágott. – Nekem még a legényeimmel is meg kell osztanom a jutalmat. Negyedrésznél kevesebb szóba se jöhet. – Ötöd – mondta Kleinhans rekedten. – Rendben – mondta Cochran elégedetten. – Ezenkívül persze, szükségem van az öbölben horgonyzó csinos haditengerészeti fregatt szolgálataira és három század muskétásra Schreuder ezredes parancsnoksága alatt. A saját hajómat is fel kell tölteni lőporral és munícióval, hogy a vízről és egyéb fontos dolgokról ne is szóljak.

H

atalmas erőfeszítésébe került Schreuder ezredesnek, de másnap késő délutánra a három, egyenként kilencven fős gyalogos század behajózásra készen megjelent az erőd fala alatti gyakorlótéren. A tisztek és altisztek mind hollandok voltak, de a muskétások bennszülöttekből verbuválódtak: malakkaiak Malájföldről, hottentották a Fokföld környékéről és szingalézek és tamilok a Társaság ceyloni birtokairól. Úgy meggörnyedtek a fegyverek és a nehéz hátizsákok súlya alatt, mintha púposak lennének, ezzel szemben viszont egytől egyig mezítláb voltak. Mikor szeme előtt elvonultak a kapukon keresztül, lapos fekete sapkájukban, zöld zekében és fehér keresztpántban, hátukon a muskétákkal, Cumbrea gúnyosan megjegyezte: – Remélem harcolni is olyan szépen tudnak, mint menetelni, de azt hiszem, egy kissé meg lesznek lepve, mikor Franky tengeri patkányaival találják magukat szemközt. A Sirályon csak egy századot tudott vinni magával felszereléssel együtt. Már ettől is zsúfolt és kényelmetlen lesz a fedélzet, különösen, ha útközben viharosra fordul az idő. A másik két lövész század a fregattra szállt fel. Ők könnyebb útra

számíthattak, mert a De Sonnevogel, a Napmadár, gyors és kényelmes hajó volt. Oliver Cromwell flottájából fogta el de Ruyter holland admirális a kentish knock-i csatában, és de Ruyter hajóosztagában, alig pár hónappal azelőtt, hogy megérkezett volna a Fokra, részt vett a temzei csatában is. Elegáns, szép hajó volt fényes fekete testével, hófehér kereteivel. Egyből látni lehetett rajta, hogy vitorláit felújították, mielőtt Hollandiából elindult, és az összes kötele és rudazata vadonatúj volt. Legénysége a két, nemrég véget ért Anglia elleni háborúban részt vett veteránokból, elsőrangú, csatában edzett harcosokból állt. Parancsnoka, Ryker kapitány, szintén kemény, mélytengeri hajós volt, válla széles, hasa nagy. Nem is palástolta nemtetszését amiatt, hogy egy olyan ember irányítása alatt találta magát, aki szinte a mai napig az ellensége volt, ráadásul irregulárisként harcolt, akiket nem nagyon különböztetett meg a kalózoktól. Hűvösen és ellenségesen viszonyult Cumbreahez, nemigen tudta leplezni megvetését. A De Sonnevogel fedélzetén haditanácsot tartottak, ami nem ment simán, mivel Cumbrea nem volt hajlandó megnevezni, hogy hova mennek, Ryker pedig egyetlen ötletével és javaslatával sem értett egyet. Csak Schreuder ezredes közvetítésével sikerült megakadályozni, hogy az expedíció helyrehozhatatlanul zátonyra ne fusson, mielőtt még elindult volna a Tábla-öböl biztonságos kikötőjéből. Az Egerészölyv mélységes megkönnyebbülést érzett, mikor a fregatt a korlátoknál tolongó mintegy kétszáz muskétással a fedélzetén végre felszedte a horgonyt. Forró búcsút intett a parton nyüzsgő rikítóan öltözött vagy éppen félmeztelen hottentotta nőknek, és a kis Sirály nyomában kihajózott az öbölből. A Sirály fedélzete is tele volt lövészekkel, akik izgatottan hadonásztak és integettek, ahogy felismerték a különböző nevezetes helyeket a hegyekben és a parton, és akadályozták a tengerészeket, akik a szél alatti parton manővereztek a Sirállyal. Ahogy a hajó megkerülte az Oroszlánfej alatti fokot és megérezte az Atlantióceán déli részének első hatalmas hullámait, furcsa csend szakadt a zajos utasokra, s amikor csapást váltott a hajó és bő félszélben kelet felé fordult, az első muskétás a hajó korlátjához rohant és egyenesen szembehányt a széllel. A legénység elröhögte magát, mikor a sárga epés lé visszaömlött a szerencsétlen halálsápadt képébe és zöld zekéjét legutóbbi étkezésének maradványaival fröcskölte tele. Egy óra leforgása alatt a katonák legnagyobb része követte példáját, és annyira csúszóssá tették a fedélzetet Neptunnak szánt áldozati adományaikkal,

hogy az Egerészölyv végül parancsot adott a szivattyúk beindítására, hogy mind a fedélzetet, mind az embereket lemossák. – Érdekes napok lesznek – mondta Schreuder ezredesnek. – Remélem, marad annyi erejük ezeknek a szépségeknek, hogy partra vonszolják magukat, amikor elérjük a célpontot. Még a fele utat sem tették meg, mikor már bizonyossá vált, hogy amit tréfának szánt, szomorú valósággá vált. A katonák java halálra váltan hevert a fedélzeten, mert nem maradt semmi a hasukban, amit kiadhattak volna, magukból. Ryker kapitány jelzéséből megtudták, hogy a De Sonnevogelen se jobb a helyzet. – Ha ezeket az embereket a fedélzetről egyenesen csatába visszük, Franky emberei úgy bekapják őket, hogy még a csontjaikat sem köpik ki. Meg kell változtatni a tervet – mondta az Egerészölyv Schreudernek, aki jelt adott a De Sonnevogelnek. Míg a Sirály szélbe állt, Ryker kapitány szemmel látható indignáltsággal egyszemélyes lélekvesztőjében átjött hozzájuk, hogy megbeszéljék az új tervet. Cumbrea felvázolta a lagúna térképét és a partvonalat, ami a két szirt mellett húzódott. A három tiszt a Sirály kicsinyke kabinjában e fölé a térkép fölé görnyedt. Ryker hangulata megenyhült, mert végre megtudta, hová tartanak, belátható közelségbe került az akció, és megkóstolta az Egerészölyv whiskyjét. Ez volt az első alkalom, hogy hajlandó volt egyetérteni azzal a tervvel, amit Cumbrea vázolt fel. – Itt van egy másik kiszögellés, úgy huszonöt mérföldnyire nyugatra a lagúna bejáratától. – Az Egerészölyv a térképre tette a tenyerét. – Ebben a szélben lesz annyira nyugodt a víz a szélárnyékban, hogy a csónakokat ki tudjuk küldeni a partra Schreuder ezredes muskétásaival. Onnan indulhatnak el gyalogmenetben. – Vörös szőrrel benőtt mutatóujjával a térképre bökött. – A szilárd talaj és a menetgyakorlat talán módot ad arra, hogy Schreuder kapitány emberei összeszedjék magukat valamennyire. Mire elérik Courteney oroszlánbarlangját, talán megint lesz bennük egy kis tűz. – Ez a kalóz védműveket nem állított a lagúna bejáratánál? – Itt meg itt lövegek vannak, amik a csatornát fedezik – rajzolta be keresztekkel Cumbrea az ágyúk helyét a bejárat mindkét oldalán. – Olyan jól védettek, hogy a bemenő vagy kifutó hajó viszontsortüzével szemben sebezhetetlenek. – Szünetet tartott, mert eszébe jutott, milyen vesszőfutáson ment keresztül a Sirály, mikor kifutott a lagúnából, azt követően, hogy nem sikerült rajtaütnie a táboron.

Ryker józanul ítélte meg a helyzetet, de el akarta kerülni, hogy hajóját ilyen közelről érkező sortűznek tegye ki. – Én el tudok bánni a nyugati oldalon elhelyezett ütegekkel – ígérte meg Schreuder ezredes. – Küldök egy kis különítményt a sziklák felől. Nem hiszem, hogy számítanak arra, hogy felülről és hátulról éri támadás őket. De a csatornán nem tudok átkelni és a keleti oldalon lévő ágyúkkal nem tudok mit csinálni. – Majd én partra küldök egy másik rohamcsapatot, akik kikapcsolják a játékból ezeket az ágyúkat is – vágott közbe Ryker. – Ha tudunk olyan jelrendszert alkalmazni, amivel össze tudjuk hangolni támadásunkat. – A következő órában egy zászló– és füstjelekből álló jelrendszert dolgoztak ki a hajók és a parton lévők közti üzenetváltásokra. Mostanra már mind Schreudernek, mind Rydernek pezsgett a vére és égtek a vágytól, hogy érdemeket szerezzenek maguknak a csatatéren. „Mért kockáztatnám a saját tengerészeim életét, ha ezek a hősök boldogan elvégzik helyettem a munkát?”, gondolta magában vidáman az Egerészölyv. De hangosan csak annyit mondott: – Uraim, nagyra tartom önöket. Remek tervet dolgoztak ki. Úgy veszem ki, hogy csak akkor kezdik el a bejáratnál lévő ütegek ellen a rajtaütést, mikor Schreuder az erdőn keresztül már megérkezett a lövészeivel, és felkészült arra, hogy támadást indítson a kalóztábor háta mögül. – Igen, pontosan így gondoltam – értett vele egyet Schreuder gondolkodás nélkül. – De amint ki vannak kapcsolva a lövegek a szirteken, a hajókkal maguk is bejönnek a csatornába és ágyútámadást intéznek a kalózok tábora ellen. Ez lesz a jel, amire megindítom a támadást az erdő felől teljes támogatásban fogjuk részesíteni – biztosította róla Cumbrea, majd bólintott és magában ezt gondolta, „Hogy szomjazza a dicsőséget!”. Alig sikerült visszafognia magát attól, hogy atyáskodva vállon ne veregesse. „A hülye annyit kap az ágyúgolyóimból, amennyit csak akar, ha én is megkapom a részemet a zsákmányból.” Aztán elgondolkozva nézett Ryker kapitányra. Már csak azt kellett elintézni valahogy, hogy a De Sonnevogel vezesse a rajt a csatornában a szirtek közt a lagúna felé, hogy ő kapja Franky erdőszélen elhelyezett ágyúiból a figyelem javát. Előnyére szolgálna, ha a másik hajó súlyosan megsérülne, mielőtt Frankyt legyőzik a túlerővel. Ha az Egerészölyvé lenne az egyetlen hajó, amivel ki lehet menni a tengerre a csata után, ő diktálhatná a feltételeket a hadizsákmány feletti osztozkodáskor. – Ryker kapitány – mondta arrogánsan –, magamnak tartom fenn azt a dicsőséget, hogy elsőként hajózzak be a lagúnába a kis Sirállyal. A legényeim nem bocsátanák meg nekem, ha hagynám, hogy megelőzzön minket.

Ryker konokul összeszorította ajkát. – Uram! – mondta szigorúan. – A De Sonnevogel fegyverzete sokkal komolyabb, és a hajó jobban bírja az ellenség ágyúinak tüzét. Ragaszkodom ahhoz, hogy elsőnek én menjek be a lagúnába. „Ezzel is meglennénk”, gondolta magában az Egerészölyv, miközben vonakodva meghajolt a kapitány akarata előtt. Három nap múlva partra tették Schreuer ezredest a három század tengeribeteg muskétással egy lakatlan parton, és szemükkel követték őket, amint hosszú, rendezetlen sorokban bemenetelnek az afrikai rengetegbe.

A

z afrikai éjszakában elült a nappali ricsaj, de csend soha nem volt benne. Mikor Hal egy pillanatra megállt a keskeny ösvényen, apja léptei elhaltak előtte, s hirtelen meghallotta az erdőben zsibongó sok milliárdnyi élet halk neszét. Egy éjszakai madár csicsergését, ami szebb volt bármilyen vonóshangszerből kicsikart hangnál, a rágcsálók és más kisemlősök motozását az avarban, majd egy kisebb macskaféle ragadozó gyilkos kiáltását, amint elkapta egyiket, a rovarok zümmögését és ciripelését és a szél szakadatlan susogását. Mind Pán templomának láthatatlan kórusához tartoztak. A viharlámpás fénye eltűnt szeme elől, ezért sietve szedte a lábát, hogy beérje. Mikor elhagyták a tábort, apja nem vett tudomást a kérdéséről, de mikor végre a hegy lábánál kibukkantak az erdőből, maga is rájött, hogy hova mennek. A kövek, melyek még mindig jelezték, hogy hol volt a Páholy, a fogyó hold fényében kísérteties kört alkottak. A bejáratnál Sir Francis fél térdre ereszkedett és imára hajtotta fejét. Hal mellé térdepelt. – Uram, Istenem, tégy méltóvá magadhoz! – imádkozott Hal. – Adj erőt, hogy képes legyek megtartani, amit megfogadtam Neked! Apja végül felemelte fejét. Felállt, megfogta Hal kezét és őt is talpra állította, aztán egymás mellett beléptek a körbe és odamentek az oltárkőhöz. „In Arcadia habito!” – mondta Sir Francis a maga mély, zengő hangján, mire Hal válaszolt, ahogy kell: – Flumen sacrum bene cognosco!

Sir Francis a magas kőre helyezte a lámpást, és a sárgás fényben ismét letérdeltek mind a ketten. Hosszú ideig imádkoztak, míg végül Sir Francis fel nem nézett az égre. – A csillagok az Úr rejtjeles üzenetei. Ők világítják meg jövetelünk és eltávozásunk útját. Ők kalauzolnak minket a feltérképezetlen óceánokon. Az ő járásukban van végzetünk titka. Ők mérik ki napjaink számát. Hal szeme ösztönösen a maga csillagát, a Regulust kereste. Időtlen változatlansággal fénylett az Oroszlán csillagképben. – Az előző éjjel megcsináltam a horoszkópodat – mondta Sir Francis. – Sok mindent nem fedhetek fel előtted, de a következőt igen. A csillagok egészen egyedülálló végzetet rejtegetnék számodra. Képtelen voltam felmérni a mélységét. Apja hangjának volt valami furcsa éle, ezért Hal ránézett. Szeme alatt mély és sötét árkok húzódtak, arcvonásai meggyötört ember benyomását keltették. – Ha a csillagok állása kedvező, Apám, akkor mi bánt? – Durva voltam veled. Nagyon keményen hajtottalak. Hal megrázta a fejét. – Apa… De Sir Francis egy kézmozdulattal belefojtotta a szót. – Soha ne felejtsed el, hogy miért tettem! Ha nem szerettelek volna annyira, kedvesebb lettem volna hozzád. – Megfogta Hal karját és, megszorította, amikor érezte, hogy a fiú levegőt vesz, mielőtt mondana valamit. – Megpróbáltalak felkészíteni, erőt és tudást adni ahhoz a végzethez, amit a csillagok tartogatnak számodra. Érted? – Igen, már tudtam. Aboli megmagyarázta nekem. – Aboli bölcs ember. Ő veled marad, ha én már nem leszek. – Apa, ne! Ne mondj ilyeneket! – Fiam, nézz fel a csillagokra! – felelte Sir Francis, de Hal nem egészen értette, mit akar mondani ezzel. – Tudod, melyik az én csillagom. Százszor megmutattam neked. Keresd meg a Szűz jegyében! Hal az égre emelte arcát, és kelet felé fordult, ahol a Regulus még mindig fényesen világított. Szemével továbbment egészen a Szűzig, ami az Oroszlán mellett van, és felhördült: babonás félelemmel szakadt ki belőle a levegő. Apja jelét egyik végétől a másikig egy lángpallos vágta ketté. Egy vérvörös, égő toll. – Lángos csillag – suttogta. – Kométa – javította ki apja. – Isten figyelmeztet arra, hogy időm a végéhez közeledik. Már a görögök és a rómaiak is tudták, hogy az égi tűz dúlást, háborút, éhínséget és pestist, királyok halálát hordozza. – Mikor? – kérdezte Hal félelemteli hangon.

– Hamarosan – felelte Sir Francis. – Nagyon hamar. Valószínűleg még mielőtt a kométa elhagyja a jelemet. Lehet, hogy most vagyunk utoljára így együtt mi ketten. – Semmit nem lehet tenni, hogy elkerüljük ezt a végzetet? Nem repülhetünk el előle? – Nem tudjuk, honnan érkezik – mondta Sir Francis komoran. – Nem menekülhetünk el az elől, ami elrendeltetett. Ha futunk, minden bizonnyal egyenest a torkába rohanunk. – Akkor megvárjuk itt és szembeszállunk vele – mondta Hal elszántan. – Igen, küzdeni fogunk – értett vele egyet apja –, még ha a csata végkimenetele már el is dőlt. De nem ezért hoztalak ide. Ma éjjel át akarom adni az örökségedet, mind anyagiakban, mind lelkiekben, hiszen te vagy az egyetlen fiam, s téged illet minden. – Keze közé fogta Hal arcát és maga felé fordította, hogy egyenesen a szemébe tudjon nézni. – Halálom után rád száll a bárócím és rang, amit dédapád, Charles Courteney kapott a jóságos Böske királynőtől a Spanyol Armadád-pusztulása után. Sir Henry Courteney leszel. Érted, mit jelent ez? – Igen, apám. – Leszármazásodat nyilvántartják Anglia heroldjai. – Egy kicsit elhallgatott, mert állati üvöltés töltötte be a völgyet: a holdfényes szirteken vadászó leopárd hangja. Ahogy a félelmetes, fűrészelésre emlékeztető hang elhalt, Sir Francis halkan folytatta: – Az a kívánságom, hogy járd végig a Rend lépcsőfokait, míg el nem jutsz a Hajózó Lovag rangjára. – Igyekezni fogok elérni ezt a célt, apám. Sir Francis felemelte jobbját. A lámpafényben megcsillant az aranygyűrű az ujján. Lecsavarta gyűrűsujjáról és a holdfénybe tartotta. – Ez a gyűrű a hajózó Lovag hivatalával járó jelvények egyike. – Megfogta Hal jobb kezét, és megpróbálta felhúzni gyűrűsujjára, de túl nagy volt, ezért fia mutatóujjára tette fel. Aztán kinyitotta köpönyege magas gallérját, és megmutatta a rangjához tartozó nagy pecsétet, amit a mellén hordott. A bizonytalan fényben furcsán csillogtak Anglia ugró oroszlánjának rubintszemei és a csillagok gyémántjai. Leemelte nyakáról a pecsét láncát, Hal feje fölé emelte és rátette a nyakára. – Ez a pecsét a jelvény másik része. Ez az a kulcs, amivel kinyílik előtted a Templom. – Megtisztel, de alázatossá tesz az a bizalom, amit belém helyezel. – A lelki örökségnek van még egy másik része is, amit rád hagyok – mondta Sir Francis és benyúlt köpönyege redői közé. – Anyád emléke. – Kinyitotta

tenyerét, amiben egy medalion volt, amelyen Edwina Courteney képe volt látható. Nem volt elég fény ahhoz, hogy Hal pontosan ki tudja venni az arcmás részleteit, de anyja képe arca tudatába és szívébe egyaránt be volt vésve. Hangtalanul elvette, és zekéje mellényzsebébe tette a medaliont. – Imádkozzunk együtt lelki üdvösségéért! – mondta Sir Francis halkan, mire mindketten lehajtották fejüket. Hosszú percek múlva Sir Francis ismét felemelte fejét. – Most már csak a világi örökséget kell megbeszélnem veled. Először is itt van a családi kastély High Wieldben, Devonban. Tudod, hogy Thomas nagybátyád vezeti a házat az én távollétemben. Az okmányok az ügyvédemnél vannak Plymouthban… – Sir Francis hosszan folytatta, sorra véve minden angliai birtokát és tulajdonát. – Mindezt leírtam neked a naplómban, de a napló elveszhet vagy ellophatják, mielőtt el tudnád olvasni. Vésd a fejedbe mindazt, amit elmondtam neked! – Mindenre emlékezni fogok – nyugtatta meg Hal. – Végül itt van az a zsákmány, amit ezen az úton szereztünk. Velem voltál, mikor a Heerlycke Nacht és a Standvastigheid rakományát elrejtettük. Ha majd visszajutsz ezzel a zsákmánnyal Angliába, gondoskodj róla, hogy minden tengerész megkapja becsületesen megszolgált részét. – Hiánytalanul meg fogják kapni. – A király vámszedőinek is fizesd ki az utolsó fillérig azt, ami a kincstárat megilleti. Csak egy gazember lenne képes arra, hogy becsapja saját királyát. – Nem fogom becsapni a királyt! – Nem nyugodnék békében, ha megtudnám, hogy mindaz, amit neked és a királyomnak szereztem, elveszett. Add lovagi becsületszavad – mondta Sir Francis. – Esküdj meg, hogy soha nem árulod el senkinek a zsákmány rejtekhelyét. Az előttünk álló nehéz napokban, míg a vörös kométa uralkodik a jegyemben, támadhatnak olyan ellenségeink, akik megpróbálnak kényszeríteni arra, hogy megszegd ezt az esküt. Mindenekelőtt azonban tartsd észben családunk jelszavát: – Durabo! Ki fogok tartani! – Becsületemre és Isten nevére esküszöm, hogy kitartok! – ígérte meg Hal. Könnyen ejtette ki ezeket a szavakat, mert nem tudhatta még ekkor, hogy amikor emlékezetében újra felbukkannak, olyan súllyal fognak ránehezedni, hogy szinte belepusztul.

C

ornelius Schreuder ezredes katonai pályafutása egész ideje alatt szívesebben volt bennszülött csapatok parancsnoka, mint saját hazájából és fajtájából származó embereké. Azért szerette őket, mert nagyobb volt a tűrőképességük, jobban bírták a nehézségekét, nem szenvedtek annyit a hőségtől vagy a naptól, a hidegtől vágy az esőtől. Edzettek voltak azokkal a járványokkal és lázakkal szemben, melyek a trópusi éghajlatra merészkedő fehér embert ledöntötték a lábáról, és kevesebb ennivalóval is beérték. Azon a szerény koszton is megélték, és még harcolni is tudtak, amit ez a vad és rettenetes föld termett, míg az európai katonák belebetegednének vagy belehalnának, ha hasonló körülményeket kellene elszenvedniük. Volt azonban még egy oka annak, hogy jobban szerette ezeket a katonákat. Míg a keresztény katonák élete drága, ezeknél a pogányoknál nem kell ilyesmit számításba venni. Ahogy a marhának sem ugyanaz az értéke, mint az embernek, ezeket a katonákat is nyugodtan mészárszékre lehet hajtani. Persze hírhedtek voltak arról, hogy mindent ellopnak, ami a kezük ügyébe kerül, és ha pálinka vagy nők közelébe kerülnek, teljesen megbízhatatlanná válnak. Az is igaz, hogy ha nekik kell kezdeményezni, azonnal olyanok lesznek, mint a gyerekek, de jó holland tisztek parancsnoksága alatt bátorságuk és harci szellemük többet nyomott a latba ezeknél a hiányosságoknál. Schreuder egy dombon állva nézte az előtte elhaladó lövészek hosszú menetoszlopát. Feltűnő volt, hogy milyen gyorsan kiheverték a tengeribetegséget, amitől alig egy nappal korábban legtöbbjük még lábra se tudott állni. Elég volt egy éjszakát eltölteni a szilárd talajon miután ettek pár marék szárított halat ciroklisztből sült kenyérrel, és ma már épp olyan vidámak és erősek voltak, mint mikor behajóztak. Mezítláb mentek el előtte fehér altisztjeik nyomában. Könnyedén mozogtak nehéz batyujukkal, és vidáman csevegtek saját nyelvükön. Schreuder most magabiztosabban érezte magát felőlük, mint korábban bármikor, mióta behajóztak a Táblaöbölben. Levette kalapját, és megtörölte homlokát. A nap még alig emelkedett a fák koronája fölé, de már most olyan

meleg volt, mint a pék kemencéjében. Előre nézett a rájuk váró hegyek és az erdő felé. A vörös hajú skót egészen vázlatos térképet rajzolt, ami csak a partvonalat ábrázolta, de nem jelezte ezt a nehéz terepet, amivel találkoztak. Először a parton meneteltek, de ez nagyon nehéznek bizonyult – az emberek a súlyos borjúval a hátukon minden egyes lépésnél bokáig süllyedtek a homokba. A partot ráadásul sziklák és szirtek tarkították, amik további késedelmet okoztak. Schreuder ezért befordult a szárazföld felé, és felderítőket küldött, hogy keressenek utat a hegyek és erdők között. Most kiáltás hallatszott fentről a hegy felől. Egy futár jött vissza. A hottentotta lihegve kihúzta magát és vidáman szalutált. – Ezredes úr! Egy széles folyó van előttünk. – Mint a legtöbb bennszülött katona, ő is jól beszélt hollandul. – A kutyafáját! – káromkodott Schreuder. – Még jobban lemaradunk, pedig két nap múlva találkoznunk kell. Mutasd az utat! – A felderítő felvezette a hegygerincre. A hegytetőről lenézve meredek folyóvölgy tárult elé a lábánál. A csaknem hatvan méter magas partot sűrű erdő borította. A meredek aljában széles, barna folyótorkolat látszott. Éppen kezdődött az apály. Előhúzta távcsövét a bőrtokjából, és alaposan szemügyre vette a völgynek azt a részét, ami mélyen bevágott a hátország hegyeibe. – Nem látok sehol olyan helyet, ahol könnyebb lenne átkelni, ráadásul nincs is időm tovább keresgélni. – Lenézett a meredélyre. – Kössenek köteleket a fákra, hogy meg tudjanak kapaszkodni valamiben a lejtőn! A fél délelőtt elment azzal, hogy kétszáz embert levigyenek a völgybe. Egy alkalommal a kötél, amibe ötvenen kapaszkodtak egyszerre, hogy ne essenek el lefelé menet, elszakadt. Szerencsére csak. egy katona sérült meg súlyosan, a többiek csak horzsolásokat, zúzódásokat és ficamokat szereztek, ahogy legurultak a folyópartra. Egy fiatal szingaléz baka jobb lába beakadt egy fa gyökerei közé zuhanás közben, és egy tucat helyen eltört térd alatt. Az éles csontszilánkok kiálltak a sípcsontjából. – Lent vagyunk – mondta Schreuder elégedetten hadnagyának. – Csak egy embert vesztettünk. Rosszabbul járhattunk volna, ha napokat töltünk azzal, hogy egy másik gázlót keressünk. – Készíttetek egy hordágyat a sebesültnek – javasolta Maatzuyker hadnagy. – Agyalágyult!? – csattant fel Schreuder – Az egész menetoszlopot föltartaná. Hagyja itt ezt az ügyetlen marhát egy pisztollyal! Majd ő eldönti, mikor a hiénák jönnek, hogy kit lőjön le, magát vagy az egyik hiénát! Elég a

beszédből! Lássunk hozzá az átkeléshez! A partról Schreuder mintegy száz méter széles folyót látott, ami tele volt örvénnyel a levonuló dagály miatt. – Tutajokat kell építenünk – bátorkodott megjegyezni Maatzuyker hadnagy, de Schneuder ráripakodott. – Arra sincs idő. Vigyenek át egy kötelet a másik partra! Nézzük, át lehet-e gázolni! – Erős sodra van! – mutatott rá óvatosan Maatzuyker – Ezt egy félnótás is látja, Maatzuyker, ezért tudta még maga is megfigyelni – mondta Schreuder baljósan. – Hívja ide a legjobb úszót! Maatzuyker szalutált, és sietve odament a katonákhoz, akik sejtvén, hogy miről van szó, menten találtak valami érdekeset az erdőben vagy az égen, és azt nézték elmélyedten, nehogy véletlenül megakadjon rajtuk Maatzuyker szeme. – Ahmed! – kiáltott egyik tizedesének, és vállát megragadva kirántotta azok közül az emberek közül, akik közé megpróbált elbújni, hogy ne vegyék észre. Ahmed beletörődően átadta muskétáját az egyik emberének, és vetkőzni kezdett. Meztelen, vékony teste sárga volt és szőrtelen, de csupa kemény izomból állt. Maatzuyker a hóna alá kötötte a kötelet, és beküldte a vízbe. Ahogy Ahmed egyre beljebb ment a folyóban, a víz a derekáig ért. Schreuder reménykedni kezdett abban, hogy gyorsan és könnyen át tudnak kelni. Parton álló társai utánaengedték Ahmednek a kötelet, miközben bátorító szavakat kiabáltak neki. De mikor már majdnem félúton volt, hirtelen belezuhant a folyó főmedrébe, és feje eltűnt a víz alatt. – Húzd vissza! – parancsolta Schreuder, mire visszahúzták Ahmedet a sekélyebb vízbe, ahol krákogva és prüszkölve próbált újra talajt találni a lába alatt. Schreuder hirtelen még hangosabban elkiáltotta magát: – Húzd! Húzd ki a vízből! Ötven méterrel feljebb az áttetsző víz felszínén valami hatalmas kavarást vett észre. Aztán a meder hosszában egy gyors V-alakú hullám indult el arrafelé, ahol a tizedes az alacsony vízben kalimpált. A kötelet tartó csapat ekkor vette észre, és elszörnyedt kiáltások közepette olyan erővel rántotta meg Ahmedet, hogy a férfi hanyatt vágódott és összevissza verte magát, ahogy társai megpróbálták sebesen kirángatni a vízből. De a vízben mozgó valami még gyorsabb volt, és utolérte a tehetetlenül rúgkapáló embert. Már csak pár méterre lehetett tőle, mikor alaktalan, rücskös, pikkelyes orra kibukkant a felszínre, hat méterrel mögötte pedig egy feldomborodó gyíkfarok

emelkedett ki. A borzalmas szörny szélsebesen utolérte a menekülőt, magasan kiemelkedett a vízből, és kitátotta száját, ami tele volt éles sárga foggal. Ahmed csak ekkor látta meg, és iszonyatosan nagyot sikoltott. Akkora csattanással, mintha a kapurostély esett volna le, a két állkapocs összezáródott Ahmed alsóteste körül. Az ember és a bestia víz alá bukott, hatalmas habzó örvényt kavarva. A kötelet tartó embereket magával rántotta a szörny, és egymás hegyén hátán hemperegtek akarton. Schreuder utánuk ugrott, és elkapta a kötél végét. Kétszer körülcsavarta csuklóján, és teljes testsúlyával nekifeszült. A barna örvényben mintha újra robbant volna valami a vízben: a hatalmas krokodil Ahmed hasába mélyesztve iszonyú állkapcsát, szédületes gyorsasággal kezdett forgolódni. A kötelet tartó emberek visszanyerték egyensúlyukat, és ők is belekapaszkodtak a kötélbe. Hirtelen vörös lett az addig barna víz, mert Ahmed úgy kettészakadt, ahogy egy farkaséhes, zabáló ember letépi a pulykacombot. A vérfoltot hamar szétvitte a víz sodra és az örvény, és a kötélnek feszülő emberek hanyatt estek, mert a kötél másik végén hirtelen megszűnt az ellenállás. Partra húzták Ahmed felsőtestét. Karjai még mindig automatikusan rángatóztak, és szájával tátogott, mint egy partra vetett hal. A folyón a krokodil újra feljött a felszínre. Szájából kilógott Ahmed két lába és alsóteste. Égnek emelté fejét, nagyot nyelt és kitátotta száját, hogy lenyelje a zsákmányt. Látták, ahogy a torz tetem lecsúszik a szájába, és puha, pikkelyes torka kidülled, mikor lenyeli. Schreuder ordított dühében. – Ha hagyjuk, ez a rohadt állat napokig képes feltartani minket – Ráripakodott a megrendült muskétásokra, akik el akarták vonszolni Ahmed kettészakított tetemét. – Hozzátok vissza nekem azt a húst! A lábához dobták a tetemet, és elszörnyedve nézték, ahogy levetkőzik és meztelenül megáll előttük. Lapos, kemény hasizmai voltak, vastag pénisze sűrű fekete szőrzetből meredt elő. Türelmetlen parancsának engedelmeskedve kötelet kötöttek a hóna alá, aztán kezébe nyomtak egy töltött muskétát, aminek a závárjában már meggyújtották a kanócot. Schreuder a vállára vette a puskát, és másik kezével megragadta Ahmed halott karját. Hitetlenkedő, döbbent moraj futott végig a parton, ahogy Schreuder a vérző tetemet magával vonszolva belépett a folyóba. – Na gyere, te mocskos állat! – bődült el dühösen, amikor térdig ért a víz és tovább ment befelé. – Zabálni akarsz? Nesze, hoztam neked egy kis rágcsálnivalót! Elszörnyedt kiáltás hangzott fel minden torokból, mikor valamivel feljebb, mint ahol Schreuder állt derékig 'vízben, újra hatalmas örvény támadt, és a

krokodil nekirontott, egyetlen vékony csíkot húzva a barna folyó felszínén. Schreuder szétterpesztette lábát, és feje fölött meglóbálva Ahmed testének maradékát a támadó szörnyeteg elé vetette. – Edd meg! – üvöltötte, miközben levette a muskétát a válláról, és célba vette vele a mindössze két karnyira úszó emberi tetemet. A szörnyű fej hirtelen kiemelkedett a vízből, és annyira szétnyitotta a száját, hogy egyetlen harapással bekapja Ahmed szánalmasan széttépett csonkját. A fegyver célzóján keresztül Schreuder egyenesen belelátott a kitátott torokba. Látta az éles fogakat, amire még mindig rá volt ragadva a frissen fogyasztott emberhús, s mögötte a torok boglárkasárga nyálkahártyáját. Ahogy kitátotta száját, egy hártya automatikusan elzárta a torkot, hogy ne mehessen víz a tüdejébe. Schreuder a torka kellős közepébe célzott, és elsütötte a puskát. Leesett az égő kanóc, aztán egy kis szünet támadt, mialatt a lőpor meggyulladt a serpenyőben. Majd fülsiketítő dörrenés hallatszott, miközben Schreuder egy pillanatra sem engedte el a fegyvert, és hosszú, ezüstkék füstcsík szaladt le a cső torkolatától nyílegyenest a krokodil torkán. A három uncia antimonnal ötvözött ólomsörét széttépte a hártyát, a légcsövet, az artériát és a húst, mélyen behatolt a mellüregbe, keresztül a hideg hüllőszíven és az állat tüdején. A hatalmas gyík úgy összerándult, hogy testéből öt méter kiemelkedett a vízből, és feje majdnem a farkát érte, ahogy nagy ívben hátravetette magát. Aztán megfordult, lebukott, és újra kivetette magát a vízből, hatalmas leviatán grimaszokat vágva. Schreuder nem nézte végig ezt a szörnyű haláltusát, hanem ledobta a füstölgő muskétát, és fejjel előre belevetette magát a folyómeder legmélyebb vizébe. Arra számított, hogy a többi életveszélyes hüllőt megzavarja a bestia őrjöngése és eltereli figyelmüket. Erőteljes karcsapásokkal elindult a másik part felé. – Eresszétek utána a kötelet! – kiáltott Maatzuyker az emberekre, akik a döbbenettől dermedten álltak, ám hirtelen észhez tértek. A kötelet magasra emelték, hogy ne kapja el a folyó sodra, miközben Schreuder átúszott a másik oldalra. – Vigyázz! – üvöltötte Maatzuyker, ahogy először egy, aztán még egy krokodil feje bukkant fel. az állatok szeme annyira kidülledt, hogy akkor is látták haldokló társuk rángatózásait, ha nem emelték ki egészen a fejüket. Schreuder jóval kisebb csapkodásaira fel sem figyeltek egészen addig, amíg már csak pár tucat tempóra volt a másik parttól. Az egyik szörnyeteg megérezte

jelenlétét. Megfordult és utánaeredt a vízben, két kiálló dudorával fodrozva a felszínt. A fodrok úgy terjedtek, mintha két legyező alakulna ki a folyón. -. Gyorsabban! – ordította Maatzuyker – A nyomában van! – Schreuder kétszer olyan szaporán kezdett csapdosni a karjával, de a távolság gyorsan csökkent közte és a krokodil között. Mindenki kiabált neki valamit bátorításként, de a krokodil már csak egy testhossznyira volt tőle, amikor Schreuder lába elérte a feneket. Az állat nekitámadt, de Schreuder előrevetette magát, és az óriás állkapocs pár centiméterrel a lába mögött csapódott össze. A kötéllel a hátán, mintha farka lenne, feltámolygott a másik parton a fák felé, de még most sem volt biztonságban, mert a sárkányhoz hasonlító szörny rövid lábain olyan gyorsan mászott ki utána a szárazra, hogy akik látták, nem akartak hinni a szemüknek. Schreudernek épp hogy sikerült elérni az erdő szélét és felugrani egy lelógó ágra. A hatalmas állkapocs elől alig tudta felhúzni a lábát, de utolsó erejével magasabbra mászott a fán. A meghiúsult támadástól megzavarodott állat egy ideig ott maradt a fa alatt, körbejárta a törzsét, aztán sziszegve üvöltött egyet és lassan visszavonult a partról. Hosszú farkát magasra emelte, mint egy óriás taréjt, de amikor a vízbe ért, leeresztette, és eltűnt a felszín alatt. Még el sem tűnt teljesen, mikor Schreuder már kiabált is: – Kössétek le azt a végét! – A nála lévő kötélvéget áthurkolta annak a fának a vastag törzsén, amin kuporgott, és megkötötte. Aztán elkiáltotta magát: – Maatzuyker! Gyorsan készíttessen egy tutajt! A kötélbe kapaszkodva át tudnak jönni a sodráson.

A

Resolution testét megtisztították a hínártól és a kagylótól, s mikor a matrózok kieresztették azokat a köteleket, amelyek eddig az oldalára fordítva tartották, a hajó lassan felegyenesedett a kezdődő dagályban. Azalatt, amíg a parton volt, a hajóácsok befejezték az új árboc alakjának kialakítását és felszerelték a tartozékokat, úgyhogy minden készen állt az árbocállításra. Minden emberre szükség volt ahhoz, hogy levigyék a hosszú és nehéz póznát a partra és vastagabbik végét a mellvértre támasztva beemeljék a hajóba. A csigasorokat a másik két árbocra kötötték fel, és beállították a hámköteleket, amivel az új árbocot készültek felállítani. A munkacsapatok Big Daniel és Ned irányításával óvatosan nekifeszültek a köteleknek, és a hatalmas, csillogó fenyőtörzset függőleges helyzetbe hozták. Sir Francis senki másban nem bízott meg, aki irányítani tudná ezt a rendkívül kényes manővert. Először be kellett illeszteni a főárbocot a fedélzeti nyílásba, aztán le kellett ereszteni, hogy beleállítsák a tőkén lévő árboctalpba. A művelethez ötven ember erejére volt szükség, akik egész napon át dolgoztak. – Szép munka volt, fiúk! – mondta Sir Francis, mikor a hatalmas árboc az utolsó pár centiméter után becsúszott a helyére az árboctalpban. – Eresszék el! – A tizenöt méteres árboc magától állt a kötelek nélkül. Big Daniel felkiáltott a fedélzetre onnan, ahol derékig vízben állt a lagúnában. – Na, a vakfrász essen a sajtfejűekbe! Tíz nap múlva kimegyünk innen, majd meglátjátok! Sir Francis mosolyogva nézett le rá a korlát mellől. – Előbb még fel kell tennünk a csarnakokat a főárbocra. Ami nem fog menni, ha ott ácsorog lenn szájtátva és összevissza fecseg. Épp el akart fordulni, amikor hirtelen elkomorult a tekintete, ahogy a partra nézett. A kormányzó felesége jött ki a fák közül szolgálójával a nyomában, s most a föveny tetején állt, napernyőt forgatva hosszú, fehér ujjai közt, ami színes kerékként pörgött a fejé fölött, minden matróz figyelmét magára vonva. Még Hal is, aki az előfedélzet munkáját vezette, úgy nézett rá, mint borjú az új kapura. Ma elbűvölő, új ruhában jelent meg, ami annyira ki volt vágva, hogy szinte a mellbimbóig szabadon hagyta duzzadó keblét.

– Courteney úr – kiáltott Halra az apja olyan hangosan, hogy az már megszégyenítő volt az emberek szemében –, a munkán legyen a szeme! Hol vannak az ékek, amikkel ki tudjuk támasztani az árbocot? Hal elkapta tekintetét, és napbarnította bőre alatt mélyen elpirult, ahogy a korlát felé fordulva felkapta a nehéz kalapácsot. – Hallották, mit mondott a kapitány – reccsent rá embereire. – Ez a ringyó a mi paradicsomunk Évája – mondta Sir Francis halkan, a szája sarkából Abolinak, aki mögötte állt. – Máskor is láttam már, hogy Hal szeme megakad rajta, és nem fogja elhinni, ez a nő a kiálló csöcsével úgy nézett vissza rá, mint egy ringyó. – Az apa szemével látja – mosolyodott el Aboli és megrázta a fejét. – Hal már nem kisfiú, hanem férfi. Maga mondta egyszer nekem, hogy a maga szent könyve azt írja, a sasnak az égben, a kígyónak a sziklán, a férfinak az asszony mellett van a helye. Noha Hal kevés időt tudott lopni magának teendői közt, úgy válaszolt Katinka hívásaira, mint ahogy a lazac ivás idején mindig visszatér abba a folyóba, amiben született. Ha a nő hívta, semmi nem tudta megakadályozni abban, hogy menjen. Repülve ment fel az ösvényen, s szíve röpülő lépteivel együtt repesett Majdnem egy teljes napja volt már, hogy utoljára volt kettesben Katinkával, ami túl hosszúnak tűnt ahhoz képest, hogy milyen gyakran szeretett volna találkozni vele. Néha sikerült elosonnia a táborból, és napjában kétszer, sőt néha háromszor is találkozni vele. Sokszor csak pár percük volt, de ez is elég volt arra, hogy elvégezzék a dolgot. Drága idejüket egyikük sem vesztegette arra, hogy nagy cécót csapjanak vagy veszekedjenek. Más találkahelyet kellett keresniük, mint Katinka kalyibája. Hal éjféli látogatásai a túszok tüskekerítéssel körülvett zárt területére csaknem katasztrófával jártak. Van de Velde kormányzó egyszer nyilván nem aludt annyira mélyen, mint ahogy horkolásából gondolni lehetett volna, miközben szerelmes játszadozásaikban a férfi és nő óvatlanná és féktelenné vált. Van de Velde kormányzót felébresztette álmából felesége gátlástalan kiabálása és Hal hasonlóképp hangos válasza, s egy lámpással a kezében Katinka kalyibájához lopakodott. Aboli, aki odakint állt őrt, idejében észrevette a lámpás fényét, sziszegéssel figyelmeztette Halt, akinek csak annyi ideje maradt, hogy felkapja ruháját és kiugorjon a kerítésen lévő lyukon. Van de Velde abban a pillanatban egyik kezében kivont karddal, a másikban a lámpással berontott feleségéhez. Másnap reggel aztán keserűen panaszkodott Sir Francisnek. – Az egyik

tolvaj matróza! – vádaskodott. – Hiányzik valami érték a kedves neje kunyhójából? – érdeklődött Sir Francis, s mikor van de Velde a fejét rázta, burkolt célzást tett: – Talán jó lenne ha a kedves neje nem tenné közszemlére mindenét, hogy bűnös gondolatokat ébresszen. A jövőben, uram, jól tenné, ha mindenére jobban ügyelne. Sir Francis mindenkit kihallgatott, aki nem volt őrségben, de mivel a kormányzó felesége, aki mélyen aludt, amikor a behatolásra sor került, nem tudott személyleírást adni a behatolóról, a dolgot hamarosan levették a napirendről. Ez volt az utolsó éjszakai látogatás, amit Hal a kerítésen belül tenni mert. Helyette kerestek maguknak egy titkos találkahelyet. Jól el volt rejtve, de azért elég közel volt a táborhoz, hogy Hal perceken belül ott tudjon lenni, ha a nő hívja. A sietségtől és az izgalomtól lihegve egy pillanatra megállt a barlang előtti párkányon. Hal és Aboli a hegyekben tett egyik vadászkirándulásukról visszafele jövet találtak rá erre a barlangra. Nem igazi barlang volt, csak egy mélyedés a keményebb sziklában, ami úgy keletkezett, hogy a vörös homokkövet az erózió kimosta. Nem ők voltak az első emberek, akik megfordultak itt. A mélyedés hátsó falánál hamumaradványokat találtak, és a mennyezet is kormos volt. A földön heverő halcsontok és kisemlősök csontjai a tűzön sült lakomák emlékét őrizték. A csontok szárazak voltak, és teljesen lerágottak, és a hamu is kihűlt és szanaszét szóródott. A tűzrakóhelyet régóta nem használta senki. De nemcsak ezek a jelek utaltak emberi jelenlétre. A hátsó falat a földtől a mennyezetig vad, élénk festmények kavalkádja díszítette. Á sima sziklafelületén szarvas–, antilop–, és gazellacsordák vonultak, amiket kidudorodó fenekű és hihetetlenül nagyra nőtt nemiszervű pálcika-íjászok üldöztek, Gyermeteg, színes festmények voltak ezek, amiknek a perspektívája, valamint az emberek és állatok mérete a képzeletnek jobban megfelelt, mint a valóságnak. Voltak olyan emberalakok, akik mellet eltörpült az elefánt, amire vadásztak, a sasok pedig kétszer akkorák voltak, mint kitárt szárnyuk alatt a fekete bivalycsordák. Halt ennek ellenére magával ragadták ezek a festmények. Vad szeretkezéseik szüneteiben gyakran nézegette ezeket a furcsa kis embereket, akik vadásztak vagy egymással csatároztak. Olyankor furcsa vágyódást érzett. Szeretett volna többet tudni ezekről a művészekről és azokról a kis vadászokról és harcosokról, akiknek hőstetteit ábrázolták. Mikor Abolit kérdezte, a nagy fekete ember lekicsinylően rántott egyet a vállán. – A szen. Ők csinálták ezeket. Nem is igazán emberek, hanem kis sárga majmok. Ha egyszer netán olyan balszerencséd lenne, hogy találkozol

egyikükkel, amitől mindhárom istenetek óvjon, mérgezett nyilaikról hamarabb fogsz tudomást szerezni, mint festékes edényeikről. Ma csak egy pillanatra tudták lekötni figyelmét a képek, mert a fűágy, amit a fal mellett csinált, üres volt. Nem volt benne semmi meglepő, mert hamarabb ért oda a légyottra. De azért nem volt benne biztos, hogy Katinka nem játszik-e vele szeszélyesen és el se jön a találkára. Aztán megroppant egy ág a lejtőn. Gyorsan körülnézett, hogy hova tudna elbújni. A bejárat egyik oldalát egy kúszónövény függönyözte el. A sötétzöld leveleket döbbenetesen sárga virágok tarkították, amelyek édes illatot árasztottak az egész barlangban. Hal a levelek mögé bújt és belesimult a sziklafalba. Egy pillanat múlva Katinka könnyed léptekkel ott termett a barlang előtti párkányon és várakozva bepillantott. Mikor látta, hogy üres, haragjában egész teste megfeszült Csak egyetlen holland szót mondott, de ezt Hal már igen jól ismerte, mert a hő olyan gyakran használta. Obszcén jelentése volt, és Hal az izgalomtól libabőrös lett, mert ettől a szótól előre érezte, micsoda gyönyörök várnak rá. Halkan kisurrant rejtekhelyéről, és a nő mögé lopakodott. Egyik kezével eltakarta szemét, a másikkal átkarolta derekát, felkapta és odaszaladt vele a fűágyhoz. Sokkal később Hal a fűágyon feküdt hanyatt, meztelen mellkasa még mindig zihált és izzadt. Katinka az egyik mellbimbóját szopogatta, mintha mazsola lenne. Aztán a nyakában lógó arany medalionnal kezdett játszani. – Ez szép – mondta halkan. – Tetszik az oroszlán vörös rubint szeme. Mi ez? – Hal ezt a bonyolult kérdést sem értette hollandul, ezért csak a vállát vonogatta. Mire a nő lassan és tagoltan megismételte előző kérdését. – Apámtól kaptam. Nagyon értékes számomra – felelte ködösen. – Szeretném, ha nekem adnád – mondta Katinka: Hal lustán elmosolyodott. – Azt soha! Szeretsz? – csücsörített a nő. – Megbolondulsz értem? – Igen, őrülten szeretlek – ismerte be Hal, miközben alsókarjával kitörülte a verítéket a szeméből. – Akkor add nekem ezt a medaliont! Hal szó nélkül megrázta fejét, és hogy a várható vitát elkerülje, visszakérdezett: Te is úgy szeretsz engem, ahogy én téged? A nő szívből elnevette magát. – Ne légy már ilyen tökfilkó! Hát hogy szeretnélek!? Én csak Küklopsz urat szeretem. – Katinka Hal nemiszervét a legendás óriásról nevezte el, s hogy nyomatékot adjon szavainak, lenyúlt a férfi

ágyékához. – De még őt se szeretem, mikor ilyen puha és kicsi. Fürge ujjaival elbabrált egy kicsit, aztán mély torokhangon felnevetett. – Na így már jobban szeretem. Óh! Ez igen! Így még jobban. Minél nagyobbra nő, annál jobban szeretem. Most már meg is csókolom, hogy lássa, mennyire szeretem. Nyelve csücskével végigcsiklandozta Hal hasát, de ahogy arcát beletúrta a sűrű, sötét szőrzetbe, egy hang megállította. A hang végigdübörgött a lagúnán és száz visszhangra szakadt a környező hegyekben. – Mennydörög! – kiáltott fel Katinka, és felült. – Gyűlölöm a mennydörgést. Kislánykorom óta utálom. – Ez nem mennydörgés! – mondta Hal, és olyan durván félrelökte a nőt, hogy az újra felkiáltott. – Óh! Te disznófajzat, ez fájt! De Hal rá se hederített, talpra ugrott, meztelenül a barlang bejáratához futott és kinézett. A párkány elég magasan volt ahhoz, hogy el lehessen látni a fák lombja fölött. A Resolution csupasz árbocai a déli égre meredtek. A levegőben nyüzsögtek a tengeri madarak – a mennydörgésszerű robaj felriasztotta őket a víz színéről, s ahogy a napfény megcsillant szárnyukon, olyannak látszottak, mintha jégből és kristályból lévő lényekként keringenének a magasban. A lagúna felét gomolygó ködpára fedte be. A bejárat szirtjeit ezüstkék gomolyagokba burkolta, melyeken hirtelen furcsa villámló fények törtek át. De nem köd volt. Újra felhangzott a mennydörgésszerű robaj, pár másodperccel a felvillanó fények után. Még sűrűbb lett a gomolyag, s mint az olaj beterítette a lagúna vizét. A felhőpárna alatt két nagy hajó árbocai és vitorlái úsztak be a szirtek közt a lagúnába, mintha a vizek felett lebegnének. Hal értetlenül, meredten nézte a látványt, ahogy a két hajó méltóságteljesen jött be a szirtek között. Az élen haladó hajó újabb sortüzet adott. Hal rögtön látta, hogy egy fregatt, fekete testét fehér vonalak díszítik, nyitott ágyúnyílásaiból füst gomolyog. A füstpárna fölött a Holland Köztársaság trikolórja lobogott a gyönge déli szélben. Mögötte a Moray Sirálya haladt kényesen, árbocán Szent György és Szent András lobogójával, és a Templom vörös keresztes zászlajával. Csatakígyói harcias kórust bömböltek. – Könyörületes Isten! – kiáltott fel Hal. – Mért nem viszonozzák a tüzet az ütegek a bejáratnál? Aztán csupasz szemmel különös, zöld egyenruhás katonákat látott, akik megrohanták a szirtek aljában lévő lőállásokat. Kardjuk és lándzsahegyük megcsillant a napfényben, ahogy lemészárolták a tüzéreket, és holttestüket a

mellvérten át belehajigálták a tengerbe. – Meglepetésszerű támadást intéztek az embereink ellen az erődökben. Az Egerészölyv ránk hozta a hollandokat, és megmutatta nekik, hol vannak az ágyúink. – Hangja remegett a dühtől. – Esküszöm, hogy vérével fizet ezért a napért! Katinka felugrott a tűpárnáról és Hal mellé futott a párkányra. – Nézd! Egy holland hajó! Azért jött, hogy kiszabadítson a te rohadt kalóz apád odújából. Istennek legyen hála! Nemsokára elmegyek erről az isten háta mögötti helyről, és végre biztonságban leszek a Jóreménység-fokon. – Táncolt örömében. – Ott leszek, amikor téged és az apádat az erőd előtti gyakorlótéren felkötnek a bitófára. Majd hintek neked egy búcsúcsókot és integetek! – nevetett gúnyosan. Hal nem vett róla tudomást. Visszaszaladt a barlangba, sietve felkapta magára ruháját és derekára kötötte a Neptun-kardot. – Harc lesz, ha itt maradsz, biztonságban leszel – mondta, és elindult lefelé. – Nem hagyhatsz itt magamra! – sikított utána. – Megparancsolom, hogy gyere vissza! De Hal nem vett tudomást könyörgéséről, szélsebesen futott lefelé az ösvényen, a fák között. Magában azon siránkozott futás közben, hogy soha nem lett volna szabad hagynia, hogy a nő miatt eltávolodjon apja oldala mellől. – Apa figyelmeztetett a vörös kométa által hirdetett veszélyre. Bármi legyen is a sorsom, megérdemlem. Annyira kétségbe volt esve, hogy semmi más nem jutott el a tudatáig, mint az, hogy ismét visszatérjen elmulasztott kötelességei színhelyére, és majdnem egyenest belerohant a fák között lopakodó katonák soraiba. Az utolsó pillanatban megérezte az izzó kanóc szagát, aztán már látta is zöld zekéjüket és fehér keresztpántjukat, amint az erdő fái közt ereszkedtek lefelé. Hasra vetette magát és egy vadfügefa mögé hemperedett. Kikukucskált a fa mögül, és látta, hogy a különös, zöldruhás katonák egyre távolodnak tőle, ahogy példás rendben, készenlétbe helyezett muskétáikkal és lándzsáikkal a tábor felé közelednek egy fehér tiszt irányítása alatt. Hal hallotta, hogy a tiszt halkan azt mondja hollandul: – Tarts távolságot! Ne zárkózz fel! – Nem fért kétség hozzá, hogy kinek a katonái lehetnek. A holland még mindig háttal állt Halnak, és a fiúnak maradt pár pillanata arra, hogy gondolkodjék. El kell jutnom a táborba, hogy figyelmeztessem apámat, de nincs annyi idő, hogy körbemenjek. Át kell verekednem magam az ellenséges vonalakon. Kihúzta kardját a hüvelyéből és fél térdre ereszkedett, aztán megdermedt, mintha valami erő csapta volna meg. Szárazon és vízen egyaránt

túlerővel állunk szemben. Ezúttal ördöghajóink sincsenek, amivel vissza lehetne fordítani az Egerészölyvet és a holland fregattot. Lehet, hogy ez a csata nem nekünk áll. Kardja hegyével lyukat ásott a laza talajba a vadfüge alatt, aztán lehúzta a gyűrűt az ujjáról, kivette anyja miniatúráját a zsebéből, és bedobta a lyukba. Majd levette nyakáról a Hajózó Lovag pecsétjét, és a két másik kincs fölé helyezte. Visszasöpörte rájuk a földet, és tenyerével ledöngölte. Csak egy percig tartott az egész, de mikor felállt, a holland tiszt már eltűnt az erdőben. Hal utánuk lopakodott, mert az avar zörgéséből könnyű volt megállapítani, hogy merre mentek. Tisztjeik nélkül ezek az emberek nem fognak olyan jól harcolni – gondolta magában. Ha csak ezt az egyet sikerül eltüntetni, máris csökken a harci lázuk. Lelassította lépteit, ahogy közeledett ahhoz a férfihez, akit becserkészett, és a holland mögé került, aki a fák aljában növő bozóton keresztül gázolt. A zaj, amit csapott, elnyomta Hal közeledtének a zaját. A holland teljesen átizzadta posztózekéjét. Vállpántjáról Hal látta, hogy a Társaság hadseregének ez egyik hadnagya. Vékony, langaléta alak volt, nyakán mérges pattanások éktelenkedtek. Jobb kezében kivont kardot tartott Napok óta nem fürdött, és olyan büdös volt, mint egy vaddisznó. – Védje magát, Mijnheer! – kiáltott rá Hal hollandul, mert képtelen volt hátulról ledöfni. A hadnagy megperdült, hogy szembeforduljon vele és védekezésre emelte kardját. Sápadtkék szeme volt, ami tágra nyílt a félelemtől és a döbbenettől, ahogy olyan közel találta Halt a háta mögött. Nem sokkal lehetett idősebb Halnál, és arca a rémülettől halottsápadttá vált. Ettől még hangsúlyozottabbá vált az ajkán nőtt lila pattanás. Hal szúrt egyet a kardjával, és a két penge reszelő hangot adott, ahogy összecsaptak. Azonnal visszakozott, de ezzel az első gyors pengeváltással felmérte ellenfelét. A holland lassú volt, és csuklója nem gyakorlott kardforgató erejéről és fogásbiztonságáról tanúskodott. Hal fülében apja szavai visszhangzottak. – Az első vágástól kezdve küzdj! Ne várd meg, amíg dühös leszel! – Szívében hideg gyilkolás vágy támadt. – Ha! – horkantott egyet, azzal úgy tett, mintha magas vágással próbálkozna, a kard hegyét a holland szemére irányítva, de kellő egyensúlyt tartva, hogy kivédje a visszaszúrást. A holland azonban túl lassú volt, hogy visszaszúrjon, és Hal biztos volt benne, hogy megkockáztathatja azt a repülő támadást, amit Danieltől tanult az ilyen hólyagok ellen. Nyugodtan átdöfheti. Csuklójával, ami az Abolival a fedélzeten folytatott gyakorlatok alatt

acélkeménnyé edződött, felütötte a holland pengéjét, s egy körkörös mozdulattal kilökte a védővonalból. Csinált magának egy nyílást, de a repülő támadáshoz még saját védőállását is meg kellett nyitnia és készen kellett állnia a holland természetes riposztjára – ami egy jó vívóval szemben öngyilkossággal egyenlő. Hal rászánta magát, bal lábára helyezte a testsúlyt, és kardja hegyével átszúrt a másik védővonalán. A riposzt túl későn érkezett, s Hal pengéje áthatolt az átizzadt zekén. Lecsúszott egy bordáról, aztán két borda közt megtalálta az utat. Annak ellenére, hogy milyen sok napot töltött karddal a kezében, még soha nem ölt meg senkit a hideg acéllal, ezért készületlenül érte az érzés, amit az emberi húson áthatoló kard okoz. Halálos, ragacsos érzés volt, ami megfogta a döfés erejét. Maatzuyker hadnagy felhördült és kiejtette kardját a kezéből, ahogy Hal kardjának a hegye végül megállt a gerincénél. Két kézzel megragadta Hal borotvaéles pengéjét, ami csontig szétvágta kezét és elmetszette az inakat. Fényes vér spriccelt ki kezéből. Ujjai elernyedtek és térdre bukott, vizeskék szemét Halra emelve, mintha sírva akarna fakadni. Hal fölötte állt és megpróbálta kihúzni a kardot, de a toledói penge beleragadt a ragacsos húsba. Maatzuyker fájdalmában felhördült és elcsonkolt kezét könyörgésre emelte. – Sajnálom! – mondta Hal iszonyattal teli hangon, és újra nekiveselkedett a kardmarkolatának. Ezúttal Maatzuyker eltátotta száját és vinnyogni kezdett. A penge jobb tüdején hatolt át, amitől sápadt ajkain hirtelen vér buggyant ki, elöntve zekéje mellét és bepiszkítva Hal csizmáját. – Jaj, Istenem! – nyögött fel Hal, ahogy Maatzuyker hátrahanyatlott a karddal a bordái között. Egy pillanatra azt se tudta, mit tegyen, miközben a másik ember a szeme láttára fuldokolt saját vérében. Ekkor közvetlenül a háta mögött a bokrok közül vérfagyasztó üvöltés hangzott fel. Egy zöld kabátos katona észrevette, muskéta dördült, a sörét Hal feje fölött szétlőtte a lombot és visszapattant a fa törzséről. Ettől Hal életre kelt. Eddig is tudta, hogy mit kellene tennie, de képtelen volt rávenni magát. Most Maatzuyker mellére tette csizmája sarkát és teljes testsúlyával nekifeszült a kardnak. Egyszer, aztán még egyszer megrántotta, mire a kard nagy nehezen kezdett kicsúszni, majd hirtelen kiszakadt és Hal hátratántorodott Azonnal visszanyerte egyensúlyát és átugrott Maatzuyker teste fölött, épp akkor, amikor egy másik muskétalövés is eldördült és a sörétek a feje mellett süvítettek el. A katona, aki rálőtt, a lőporszarujában kotorászott, hogy újratöltse fegyverét, mikor Hal egyenesen rárontott. A muskétás iszonyú félelemmel

ránézett, aztán fegyverét eldobva hátat fordított és futásnak eredt. Hal nem a kard hegyét használta most, hanem a menekülő nyakára vágott, a füle mögött. A borotvaéles penge csontig hatolt, s a muskétás nyakának egyik oldala szétnyílt, mint egy kitátott száj. A katona hang nélkül lerogyott. De a bozótban csak úgy hemzsegtek a zöldzekés alakok. Hal most ébredt rá, hogy több százan lehetnek. Nem egy portyázó csapatról van szó, hanem egy egész kis hadsereg vonul a tábor ellen. Riadt, dühös hangokat hallott, aztán már nem egy muskétalövést, hanem egy egész sortüzet, de a lövések nagy része célt tévesztett és a bozótba csapódott körülötte, ahogy tiszta erőből rohant. A felfordulás közepette Hal erejéről és tekintélyt parancsoló voltáról egy sztentori hangot ismert fel. – Kapjátok el azt az embert! – bődült el hollandul. – Ne hagyjátok elmenekülni! Nagyon szeretném elkapni! – Hal abba az irányba nézett, ahonnan a hangot hallotta, és a megdöbbenéstől majdnem megbotlott, mikor Cornelius Schreudert látta a fák közt felé rohanni. Kalapja és parókája lerepült a fejéről, szalagja és vállrojtja aranyszínű volt. Kopasz feje úgy fénylett, mint egy tojás. Bajusza élesen kirajzolódott arcán. Ahhoz képest, hogy mekkora nagydarab ember volt, gyorsan futott, de Hal ijedtében még gyorsabb volt nála. – Kellesz nekem! – üvöltötte Schreuder – Most nem menekülsz! Hal gyorsított, és üldözőjét megelőzve már látta a tábor cölöpkerítését harminclépésnyire a fák között. Senki nem volt a táborban. Hal most döbbent rá, hogy apját embereivel együtt becsapta a két hadihajóról érkező ágyútűz, és valamennyien a lagúna partjára mentek, a csatakígyók lőállásaiba. – Fegyverbe! – üvöltötte futás közben, miközben Schreuder alig tíz lépésnyire követte. – Ide, hozzám! Mindenki a Resolutiomra! Vissza! Ahogy berontott a táborba, nagy megkönnyebbülésére látta, hogy Big Daniel egy tucat tengerésszel meghallotta kiáltásait, és a partról visszafutott, hogy segítségére legyen. Amint meglátta őket, Hal megállt és visszafordult a holland felé. – Na, gyere! – mondta és védekező állást vett fel. De Schreuder megtorpant, mikor meglátta a Resolution embereit, és rájött, hogy lehagyta saját csapatát, akik most vezető nélkül maradtak, miközben ő tizenkettő az egyhez arányú túlerővel találta magát szemben. – Már megint szerencséd van, te kölyök – vicsorgott Halra. – De még ma újra elbeszélgetünk egymással. Harminc lépéssel Hal mögött Big Daniel megállt és felemelte muskétáját. Célba vette Schreudert, de abban a pillanatban, hogy a fegyver kakasa kattant,

az ezredes lebukott sarkon fordult és szélsebesen visszarohant az erdőbe. A lövés nem talált. Schreuder nagyokat ordítva gyűjtötte össze a fák között rajzó embereit. – Daniel mester – mondta Hal zihálva. – A holland nagy erővel támad. Tele van az erdő az embereivel: – Hányan vannak? – Száznál is többen. Oda nézzen! – mutatott az erdő felé, ahonnan az első támadók futva közeledtek feléjük. Aztán megálltak, elsütötték a muskétájukat, újratöltettek és tovább futottak előre. – Az öbölben meg két hadihajó is van – mondta Daniel. – Az egyik a Sirály, a másik egy holland fregatt. – Láttam őket a hegyről – nyerte vissza Hal a lélegzetét. – Elölről az ágyúk, hátulról az emberek vannak fölényben. Nem tudjuk feltartani őket. Egy perc múlva elérnek minket. Vissza a partra! A színes katonák felüvöltöttek, mint egy falka kutya, mikor látták, hogy Hal megfordul és embereivel futásnak ered. Golyók és sörétek fütyültek a fejük körül, felcsapva sarkukban a földet, még gyorsabb futásra ösztönözve őket. A fák között látta az ágyúállások földhányásait és a gomolygó füstöt. Saját tüzéreit is ki tudta venni, akik épp újratöltötték a csatakígyót. A lagúnában a fenséges kinézetű holland fregatt, saját ágyúfüstjével koszorúzva a part félé közeledett. Hal szeme láttára kitették a kormányt, a part felé fordították a hajó oldalát, és nagy villanások kíséretében eldördültek az ágyúnyílások. Másodpercekkel később a mennydörgésszerű robajban kartácstűz zúdult rájuk. Hal összerázkódott a felkorbácsolt levegőben, csengett a füle. Fák dőltek ki tövestül, záporozott rájuk a faág és a falevél. Közvetlenül az orra előtt az egyik csatakígyót találat érte és kivetette a sínről. A Resolution két tengerészének teste a levegőbe repült. – Hol vagy, Apa? – Hal megpróbálta hangját hallatni a hangzavarban, de aztán ő hallotta meg Sir Francis hangját. – Az ágyúkhoz, fiúk! A hollandok ágyúnyílásaira, célozzanak! Adjanak a sajtfejűeknek egy kis kóstolót a mi jófajta angol üdvözlésünkből! Hal beugrott apja mellé a lőállásba, megragadta karját, és megcibálta, hogy figyeljen rá. – Hol voltál, fiú? – pillantott rá Sir Francis, de amikor meglátta fia ruháján a vért, nem várta meg a választ. Inkább rámordult: – Vedd át a parancsnokságot a balszárny ágyúi felett! Vedd célba… Hal félbeszakította. – Apa, az ellenség hajói csak a figyelmet próbálják

elterelni. Az igazi veszély hátulról fenyeget. Tele van az erdő holland katonákkal. Több százan lehetnek. – Vérfoltos kardjával hátrafelé mutatott. – Egy perc múlva ideérnek. Sir Francis habozás nélkül azt mondta: – Menj végig az ágyúsoron, minden ágyút fordítsanak meg és töltsenek meg kartáccsal! A parti ágyúk továbbra is a hajókat lőjék, a többiek várják be a támadást. Én adok tűzparancsot! Indulj! – Ahogy Hal kimászott a lőállásból, Sir Francis Big Danielhez fordult. – Vigye magával az embereit, mindenkit, akinek nincs dolga, és lassítsák le az ellenség előrenyomulását a hátunkban! Hal végigszáguldott az ágyúsoron, minden lőállásnál megállt, elkiabálta a parancsokat, aztán tovább futott. A sortűz és a válasz sortűz fülsiketítő hangzavart okozott. Sarkon perdült, és majdnem hasra vágódott, ahogy a fekete fregattról egy újabb sortűz zúdult rá, mint a tájfun ördögszele. Végigsöpört az erdőn és felszántotta körülötte a földet. Megrázta fejét, hogy kitisztuljon, miközben átugrott egy kidőlt fatörzset. Ahogy riadóztatta a tüzéreket a lőállásokban, sorra hozzáláttak megfordítani az ágyúkat, hogy az erdőre irányítsák a csövüket. Már hallatszott a muskétatűz zaja és a dühödt ordítás, ahogy Big Daniel kis csapatával nekirontott az erdőből kirajzó hordának. Hal elérte a sor végén álló ágyút és leugrott Aboli mellé a gödörbe, aki a tüzéreket irányította. Aboli az égő kanócot a gyújtólyukhoz tartotta. A csatakígyó nagyot lökött és mennydörgésszerű hangot adott. Aboli rávigyorgott Halra. Fekete arca a koromtól, ha lehet, még feketébb volt, és szeme véres volt a füsttől, – Oh! Már azt hittem, nem tudod kihúzni a répádat a cukormezőről, hogy beszáll] a harcba. Attól féltem, nekem kell felmenni a barlangba és feszítő vassal kell kiszedni onnan! – Te sem fogsz ilyen vidáman vigyorogni, ha muskétagolyót kapsz a fejedbe! – felelte Hal komoran. – Körül vagyunk véve. Az erdő tele van hollanddal. Daniel még feltartja őket, de már nem bírja sokáig. Több százan vannak. Fordítsd meg ezt az ágyút és töltsd meg kartáccsal! – Míg az ágyút töltötték, Hal tovább osztogatta a parancsokat. – Csak egy lövésre lesz időnk. Utána a füstben megrohamozzuk őket – mondta, miközben a hosszú vesszővel ledöngölte a töltést. Ahogy kihúzta a vesszőt, egy matróz megemelte a nehéz, ólommal teli vászonzsákot, és ledugta a csövön. Hal addig döngölte, amíg be nem fedte az egész lőportöltetet. Aztán lebuktak az ágyú két oldalán a mellvértje mögé, vigyázva arra, hogy ne kerüljenek a visszacsapódó ágyú hatósugarába, és a cölöpkerítésen túl figyelték a csata folyását. Hallották az acélpengék

csattogását és a vad üvöltéseket, ahogy Daniel emberei támadásba indultak, majd visszakoztak a zöldkabátosok ellentámadása elől. Kitartó muskétatűzben folyt a küzdelem, mert Schreuder emberei sortüzet adtak, aztán előrefutottak, és újra lőttek. A fák között Hal és emberei most már látták saját tengerészeiket visszavonulni. Daniel a többiek fölé tornyosodott: fél vállán egy sebesültet vitt, másik kezében tengerészkardot tartott. A zöldkabátosok igencsak szorongatták őt is és embereit is. – Felkészülni! – adta ki Hal a parancsot, mire lekuporodtak a mellvért mögött és megragadták kardjukat és lándzsáikat. – Aboli, csak akkor lőj, ha Daniel már nincs a lővonalban! Daniel hirtelen ledobta válláról terhét és visszafordult. Nekirontott az ellenség sűrűjének, és kardja széles csapásaival szétszórta őket, aztán visszafutott a sebesült matrózhoz, vállára kapta, és ismét elindult arra, ahol Hal kuporgott. Hal végignézett az ágyúsoron. Bár a parti ütegek továbbra is a lagúnában lévő hajókat lőtték, minden második csatakígyó az erdő felé nézett, készen arra, hogy viharos erejű sortüzet zúdítson a rohamozó lövészekre. – Ilyen kis távolságra a kartács nem szóródik eléggé szét: ők meg elég nagy távolságot tartanak – morogta Aboli. – Schreuder jól kézben tartja őket – erősítette meg Hal komoran. – Egyetlen sorozattal aligha fogunk sokat leszedni közülük. – Schreuder! – szűkült össze Aboli szeme. – Nem mondtad, hogy ő az. – Ott van! – mutatott Hal a magas, kopasz alakra, aki nagy léptekkel közeledett feléjük a fák között. Csillogott a vállszalagja és felállt a bajsza, ahogy előnyomulásra biztatta muskétásait. Aboli horkantott egyet. – Ez egy ördög. Ebből baj lesz. – Egy feszítővasat dugott a csatakígyó alá és megpróbálta egy kicsit elfordítani, hogy az ezredesre irányítsa csövét. – Csak egy pillanatra állj már meg, hadd lőjek egyet! – De Schreuder ide-oda mozgott emberei előtt és kézmozdulatokkal kísérte parancsait. Annyira közel volt, hogy Hal hallotta, amint azt mondja: – Tartsd a vonalat! Előnyomulni! Állj, várj a lövéssel! – Az eltökélt, de kimért előnyomulásból látni lehetett, hogy az ezredes kézben tartja embereit. Minden bizonnyal tudatában voltak annak, hogy ágyúkkal néznek szembe, ennek ellenére rendületlenül nyomultak előre, nem sietve el az egyetlen biztos lövés lehetőségét.

Most már olyan közel voltak, hogy Hal egyenként is ki tudta venni arcukat. Tudta, hogy a Társaság leginkább keleti gyarmatairól toborozta katonáit, ami a közeledő katonák közt látható sok ázsiai arcról is kiderült. Sötét, mandulavágású szemük, borostyánsárga bőrük volt. Hal hirtelen arra eszmélt, hogy a két hadihajó sortüze elhallgatott. Egy pillantást vetett a háta mögé és látta, hogy a fekete fregatt és a Sirály is horgonyra állt a parttól egy kötélhossznyi távolságra. Elhallgattak az ágyúk, amiből Hal megértette, hogy Cumbrea, a fregatt kapitánya és Schreuder bizonyára előzetesen megegyezett egy jelrendszerben. Azért hagyták abba a sortüzet, hogy ne saját embereiket találják el. Ez lélegzetvételnyi szünetet ad nekünk, gondolta, és visszafordult. Látta, hogy Daniel csapata már jócskán megcsappant. A csapat felét elveszítették, s akik életben maradtak, azok is annyira kimerültek a rohamokban és visszavonulásokban, hogy lépni is alig tudtak – volt, aki már csak vonszolta magát. Ingük verítéktől és vértől lucskosan tapadt sebesült testükre. Egymás után bezuhantak a lőállásba és zihálva elterültek a földön. Csak Daniel volt elpusztíthatatlan. A mellvérten át beadta a tüzéreknek a sebesült embert, akit a vállán hozott, és gyilkos indulatában már fordult is volna vissza, hogy újra nekirontson az ellenségnek, ha Hal meg nem állítja. – Gyere vissza, te nagy ökör! Hadd puhítsuk már meg őket egy kis kartáccsal! Utána megint nekik mehetsz. Aboli még mindig Schreudert próbálta célba venni az ágyúval, de az ezredes folyton máshol volt. – Egyedül ötvenet ér – mondta magában saját nyelvén. De Hal már nem rá figyelt, hanem izgatottan várta, hogy apja a legtávolabbi lőállásban mikor adja ki a tűzparancsot. – Az istenfáját, túl közel engedi őket! – idegeskedett. – Ha távolabbról lőnénk, nagyobb lenne a szórás, de nem nyithatok tüzet az ő parancsa nélkül. Aztán újra Schreuder hangját hallotta: – Első sor! Tüzelésre felkészülni! – Mire ötven ember engedelmesen térdre ereszkedett a mellvért előtt és a földre támasztotta a puskatust. – Felkészülni, emberek! – mondta Hal halkan a körülötte tolongó tengerészeknek. Most jött rá, miért várt egészen idáig apja a lövéssel. Meg akarta várni, hogy elsüssék a fegyverüket, hogy mialatt megpróbálják újratölteni puskájukat, egy pillanatnyi előnyre tegyen szert velük szemben. – Most vigyázz! – ismételte meg Hal. – Várjuk meg a sortüzet! – Fegyvert vállhoz! – hangzott fel Schreuder vezényszava a hirtelen támadt csendben. – Célozz! – A térdelő emberek felvették puskájukat és a mellvértre

irányították. A kanóc kék füstje fejük körül szállongott, fél szemüket lehunyva céloztak. – Le a fejjel! – kiáltotta el magát Hal. A lőállásban megbúvó tengerészek abban a pillanatban buktak le a mellvért mögé, amikor Schreuder elordította magát: – Tűz! A hosszú szakadozott puskaropogás végighullámzott a térdelő katonák során, ólomgolyók süvítettek el a tüzérek feje fölött vagy csapódtak be a földhányásba. Hal felpattant és végignézett a lőállásokon. Látta, hogy apja felugrik a mellvértre, kivonja kardját, és bár hangja a távolság miatt nem juthatott el idáig, mozdulatával félreérthetetlenül parancsot ad a tüzelésre. – Tűz! – ordította el magát Hal teli tüdőből, és az ágyúsor összes ütege egyetlen hatalmas füstfelhőt, lángot és kartácsot ontva magából eldördült. A sortűz közvetlen közelről söpört végig a holland gyalogság keskeny, zöld vonalán. Hal közvetlen maga előtt látta, hogy egy himlőhelyes férfit telibe talál egy lövés. Egy pillanat alatt zöld szövetdarabokra és rózsaszín húscafatokra foszlott szét. Feje felrepült a levegőbe, aztán visszahullott a földre és gurulni kezdett, mint egy labda. Ezután mindent elhomályosított a sűrű füstfelhő, de Hal fülében még mindig csengett a mennydörgésszerű sortűz robaja. Hallotta a bűzös ködből a sebesültek sikolyait és nyögéseit. – Egyszerre! – kiáltotta Hal, ahogy kezdett feltisztulni a füst. – Adjunk nekik vasat, fiúk! Halknak és gyöngének hangzott a hangjuk a dörgedelmes ágyútűz után, mikor a lőállásokból kiugrálva elkiáltották magukat: – Frankyért és Károly királyért! Csillogott a kard és a lándzsa, ahogy a mellvértről lerohanva nekirontottak a zöld egyenruhások szétszórt sorának. Aboli balról, Daniel jobbról haladt Hal mellett, ahogy Hal rohamra vezette embereit. A két nagy ember az egyik fekete, a másik fehér, anélkül, hogy megbeszélte volna, védőszárnyai alá vette Halt, de teljes erejükből kellett futniuk, hogy lépést tudjanak tartani vele. Hal látta, hogy igaza volt, a kartácstűz messze nem okozott akkora pusztítást a holland gyalogosok között, mint amit reméltek tőle. Túl közelről lőttek. Minden csatakígyóból ötszáz lövedéket lőttek ki, de a lövedékek úgy mentek keresztül a vonalakon, mint egy-egy golyó. Akit eltalált, az darabokra szakadt, de minden megsemmisült emberre öt sértetlen jutott. A túlélők döbbenten és bénultan álltak, kába fejjel és üres tekintettel néztek a semmibe. A legtöbben még mindig térden álltak, pislogtak és a fejüket rázták,

meg se – próbálták újratölteni muskétáikat. – Menjünk nekik, mielőtt összeszednék magukat! – üvöltötte Hal, és a tengerészek még nagyobb hévvel kiáltották el csatakiáltásukat. A támadással szentben a muskétások kezdték összeszedni magukat. Voltak, akik felugrottak, ledobták üres puskájukat és kardot rántottak. Egy-két altisztnek pisztoly volt az övébe dugva, amit előkaptak, és vadul lövöldöztek a nekik rontó tengerészekre. Néhányan hátat fordítottak és megpróbáltak bemenekülni a fák közé, de Schreuderrel találták magukat szénbe, aki üvöltve küldte őket vissza: – Vissza, kutyák, kutyakölykök! Viselkedjetek férfihoz méltón! – Megfordultak és Schreuder mögött csapatba rendeződtek. A Resolution legénységéből aki csak lábra bírt állni, részt vett a támadásban – még a sebesültek is ott tántorogtak a többiek mögött és épp úgy ordítottak, mint társaik. A két vonal összeért, s pillanatok alatt teljes zűrzavar támadt. A támadók szilárd fala kis, hadakozó csoportokra szakadt, akiket zöld szövetkabátos hollandok tarkítottak. Hal körül mindenütt káromkodó, kiabáló, vagdalkozó emberek voltak. Léte összezárult, s csupán egy szűk, dühödt, iszonyattal teli arcokból és máris véres acélfegyverek csattogásából álló kis körré szűkült össze. Egy zöld kabát hosszú lándzsával közeledett Hal arca felé. Hal lehajolt és bal kézzel elkapta a lándzsa szárát közvetlenül a hegye mögött. Amikor a muskétás visszahőkölt, Hal nem habozott, hanem azonnal felhasználta a lendületet, hogy a Neptun-kardot maga előtt tartva, támadásba menjen át. A zöld gallér fölött feszülő sárga torkot vette célba, és a kard hegye tisztán célba talált. Ahogy a holland lándzsáját elejtve lehanyatlott, Hal a zuhanás erejét használta fel arra, hogy kihúzza belőle a kardját. Védekező állást vett fel, és gyorsan körbepillantott, hogy ki lesz a következő ellenfele, de a tengerészek rohama szinte elsöpörte a muskétások sorát. Kevesen maradtak állva, és őket is már többen támadták. Fellelkesült. Most érezte először, hogy van valami esélyük arra, hogy győztesen kerüljenek ki ebből a harcból, mióta meglátta a két hajót a lagúnában. Az elmúlt percekben felszámolták a fő támadást. Most már csak a holland fregatt és a Sirály tengerészeivel kell szembeszállniuk, mikor megpróbálnak partra szállni. – Szép volt, fiúk! Meg tudjuk verni őket! – kiáltotta, és a matrózok, akik hallották, újra éljenezni kezdtek. Körülnézve, minden embere arcán diadalittas kifejezést látott, amint az utolsó zöldkabátosokat is levágták. Aboli harsányan nevetett és az egyik pogány harci dalát énekelte, ami a csatazajt túlharsogva

mindenkit fellelkesített, aki csak hallotta. Megéljenezték őt is és magukat is, megrészegülve a könnyű győzelemtől. Daniel magas alakja nem tágított Hal jobbja mellől. Arcát és vastag, izmos karját vércseppek borították, melyek áldozatairól fröccsentek rá, és tátott szájjal hahotázott, kimutatva rohadt fogsorát. – Hol van Schreuder? – kiáltott Hal, mire Daniel nyomban kijózanodott. Nevetése abbamaradt, szája becsukódott, és körülnézett az elcsendesedett csatatéren. De Hal kérdésére maga Schreuder adta meg a választ. – Második sor, előre! – ordította kéjesen. Az erdő szélén állt, talán száz lépésre tőlük. Hal, Aboli és Daniel döbbenten nézte, hogy újabb sor zöldkabátos muskétás ömlik ki az erdőből ott, ahol Schreuder állt. – Az istenit! – sóhajtott Hal elkeseredetten. – Még a felét sem láttuk! A kurafi a főerőt tartalékolta. – Legalább kétszáz disznó! – rázta a fejét Daniel, és nem akart hinni a szemének. – Oszlopokba fejlődj! – kiáltotta Schreuder és az előnyomuló gyalogság alakzatot változtatott: pontos távolságban, három sorban zárkóztak fel mögötte. Schreuder futólépésben vezette a jól öltözött és jó fegyverrel ellátott csapatokat. Aztán hirtelen magasra emelte kardját és megálljt parancsolt. – Első sor! Tüzelésre felkészülni! – Az első sor katonái térdre ereszkedtek, míg a másik két sor megállt mögöttük. – Fegyvert vállhoz! – Felemelkedtek a” muskéták és a döbbenettől mozdulni se bíró tengerészekre szegeződtek. – Tűz! – ordította Schreuder. Eldördült a sortűz. Mindössze ötven lépés távolságból úgy söpört végig Hal emberein, hogy szinte mindegyik lövés talált. A súlyos ólomgolyóktól megrogytak és elhullottak az emberek. Az angolok sora megingott. Fájdalommal, dühvel és félelemmel telt kórus hangzott fel. – Támadás! – kiáltotta Hal. – Ne álljatok ott, ne hagyjuk, hogy újra lőjenek! – Magasra emelte a Neptun-kardot. – Gyerünk, fiúk! Előre! Aboli és Daniel két oldalt vele együtt támadásba lendült, de a többiek nem követték őket. Kezdtek ráébredni, hogy ezt a csatát elvesztették, és sokan a lőállások nyújtotta biztonság felé kacsintgattak. Ez veszélyes jel volt. Ha egyszer elkezdenek hátranézegetni, mindennek vége. – Második sor! – kiáltotta Schreuder – Tüzelésre felkészülni! – Újabb ötven muskétás lépett előre töltött puskával és égő kanóccal. A térdelő sor által

szabadon hagyott réseken előre léptek, még két kimért lépést tettek előre, majd ők is letérdeltek. – Fegyvert vállhoz! – Még Hal és két rettenthetetlen társa is megingott, mikor ötven lövésre emelt puskacsővel találták magukat szemközt, embereik pedig a félelemtől felnyögtek. Ilyen fegyelmezett csapatokkal még soha nem találták szembe magukat. – Tűz! – ejtette le Schreuder a kardját, és az újabb sortűz is lecsapott a bizonytalankodó tengerészekre. Hal elkapta fejét, mert egy golyó olyan közel ment el a füle mellett, hogy a légnyomás egy hajtincset a szemébe sodort. Daniel felhördült mellette. – Meglőttek! – Megperdült, mint egy marionettbáb és nehézkesen leült. A sortűz a Resolution emberei körül újabb tucatot leterített és ugyanannyit megsebesített. Hal lehajolt, hogy segítsen Danielnek, de a nagydarab csónakkormányos rámordult: – Ne izgulj itt miattam, te bolond! Fuss! Vesztettünk, és mindjárt jön a következő sortűz. Mintha csak szavainak akarna bizonyosságot szerezni, közvetlen közelről felhangzott Schreuder parancsszava: – Harmadik sor, fegyvert vállhoz! A Resolution még talpon maradt emberei a vállhoz emelt muskéták láttán szétszóródtak és menekülni kezdtek a lőállások felé. – Segíts, Aboli! – kiáltotta Hal, mire Aboli megragadta Daniel másik kezét. Felemelték és magukkal vitték a part felé. – Tűz! – kiáltotta Schreuder, mire Aboli és Hal, nem várva egymástól egy szót sem, hasra vágta magát, Danielt is magukkal rántva. A harmadik sortűz és a lőporfüst elzúgott a fejük felett. Abban a pillanatban felugrottak, és Danielt magukkal vonszolva a lőárkok felé futottak. – Megsebesültél? – kérdezte Aboli zihálva Halt, mire Hal, hogy ne kelljen beszélnie, csak intett, hogy nem. Már csak kevés tengerész állt a lábán. Csak egy maroknyi csapat érte el a lőállásokat és ugrott be a gödörbe. Tovább támolyogtak Danielt vonszolva, miközben örömujjongás harsant fel mögöttük, és a zöld ruhás muskétások kardjukat kirántva, támadásba lendültek. A három férfi elérte a lőállást, és Danielt is fedezékbe vonták. Nem volt mit kérdezni a sebesülése felől, mert egész bal oldala vörös volt a vértől. Aboli lekapta magáról a ruhát, összegyűrte egy csomóba és gyorsan Daniel inge alá dugta. – Tartsd a seben! – mondta Danielnek. – Szorítsd olyan erősen, ahogy csak tudod! – Otthagyta az árok fenekén feküdni és felállt Hal mellett. – Édes Mária! – suttogta Hal. Izzadságban fürdő arca halálsápadt volt az iszonyattól és a dühtől, amit amiatt érzett, amit látott a mellvérten kinézve. –

Nézd ezeket a mészárosokat! A zöldkabátosok előrehaladásuk közben csak azért álltak meg időnként, hogy leszúrják azokat a tengerészeket, akik sebesülten feküdtek a földön. Az áldozatok közül egyesek hanyatt feküdtek és csupasz kezüket felemelve próbálták elhárítani maguktól a halálos csapást, mások kegyelemért sikoltoztak és megpróbáltak arrébb kúszni, de a muskétások nevetve és ujjongva utánuk mentek és lekaszabolták őket. Gyorsan végeztek ezzel a véres munkával, majd Schreuder elordította magát, hogy zárkózzanak fel és folytassák az előnyomulást. Ebben a lélegzetvételnyi szünetben Sir Francis végigsietett a vonal mentén és beugrott fia mellé a lőárokba. – Legyőztek minket, Apám! – mondta Hal szomorúan, ahogy körülnézett a halottakon és sebesülteken. – Már az embereink felénél is többet vesztettünk. – Igaza van Halnak – mondta Aboli. – Ennek vége. El kellene menekülni. – Hova? – kérdezte Sir Francis fanyar mosollyal. – Talán arra? – A fák közt a lagúnára mutatott, ahol látták, hogy csónakok sietnek a partra, tele ellenséges harcosokkal, akik alig várják, hogy beszállhassanak a küzdelembe. A fregatt és a Sirály is leeresztette csónakjait, melyek zsúfolásig megteltek emberekkel. Kivont karddal közeledtek a part felé, az izzó kanócok füstjétől kéklett körülöttük a levegő, és vékony füst lebegett a víz fölött. Épp oly vadul kiabáltak és ujjongtak, mint a zöldkabátosok. Ahogy az első csónakok partot értek, kiözönlöttek belőlük a fegyveresek, és a keskeny homokos fövenyen végigfutva, vád vérszomjas üvöltéssel vetették rá magukat a lőállásokra, amelyekben elhallgattak a csatakígyók s rettegve húzódtak meg a Resolution élve maradt tengerészei. – Fiúk, nem reménykedhetünk kegyelemben! – kiáltott Sir Francis. – Nézzétek, mit tettek ezek a vérszomjas pogányok azokkal, akik megadták magukat. – Kardjával az ágyúk előtti területen heverő holttestekre mutatott, akiket a hollandok legyilkoltak. – Hát akkor még egyszer utoljára éljen Károly király, harcban haljunk meg! Halkan és rekedten harsant fel kis csapata kórusa, ahogy még egyszer utoljára keresztülvergődtek a mellvéden és előre indultak, hogy szembeszálljanak kétszáz friss és tettre kész muskétással. Aboli egy tucat lépéssel előttük ment és az első zöldkabátosra lesújtott, aki az útjába került. Az áldozat földre rogyott, de Aboli kardja markolatánál eltört. Eldobta, megállt és egy elesett angol tengerész kezéből kivette a lándzsát. Hallal és Sir Francisszel együtt futva előre, a hosszú tölgyfa rudat beledöfte egy muskétás hasába, aki feje fölé emelt karddal rohant rá. A lándzsahegy pont a

bordák alatt ment bele, és úgy átszúrta, hogy hátul egy karnyira kijött a lapockák között. A katona úgy vergődött, mint a kifogott hal a szigony végén, amitől a nehéz rúd eltört Aboli kezében. A csonkot furkónak használva végzett a harmadik muskétással, aki nekitámadt. Körülnézett és úgy vigyorgott, mint egy groteszk szobor egy gótikus templomon. Szeme forgott üregében. Sir Francis egy fehér holland őrmesterrel tusakodott: szúrták, vágták egymást, s a két penge reszelve csapódott egymásnak. Hal a torkára irányuló egyetlen tiszta szúrással végzett egy tizedessel, aztán Abolira pillantott. – Mindjárt a nyakunkon vannak a csónakokból érkezők. – Vad kiáltásokat hallottak a hátuk mögül, ahogy az ellenséges tengerészek keresztülsöpörtek a leállásokon és rövid úton végeztek azzal a kevés emberrel, akit még ott találtak. Halnak és Abolinak nem kellett hátranézni – tudták, hogy vége. – Isten veled, barátom! – zihálta Aboli. – Szép napokat töltöttünk el együtt Kár, hogy nem tartott tovább! Halnak nem volt ideje válaszolni, mert ebben a pillanatban egy rekedt hang szólalt meg angolul: Hal Courteney, te bátor kis kölyök, ebben a pillanatban vége a szerencsédnek. – Cornelius Schreuder félrelökte két emberét és előrelépett, hogy szembenézzen Hallal. – Egy az egy ellen! – kiáltotta, és már támadott is, jobb lábbal előre lépve, gyors kettős lépéssel, ahogy a kardvívó mesterek szoktak, és gyorsan visszanyerve egyensúlyát minden szúrás után, amivel Halt egyre hátrébb szorította. Halt ismét megdöbbentette, hogy micsoda erő van ezekben a szúrásokban, és minden erejére és tudására szüksége volt, hogy ki tudja védeni őket és vissza tudjon vágni. Kardja toledói acélja a hatalmas csapásoktól sikoltva csattogott, és kezdett úrrá lenni rajta a csüggedés, mert érezte, hogy nem tud ellenállni ennek a hatalmas erőnek. Schreuder hideg, kék, könyörtelen szemekkel nézett rá. Hal minden mozdulatát előre tudta: ahogy támadni próbált, rögtön acélba ütközött kardja, s a holland máris kíméletlen ellentámadásba ment át Sir Francist a közelben saját ellenfele kötötte le. Nem látta, milyen szorult helyzetbe került fia. Abolinak csak a lándzsanyél vége maradt a kezében – amivel egy ilyen embert, mint Cornelius Schreuder, nem lehet megtámadni. Látta, hogy Hal, akinek éretlen erejét amúgy is kimerítette a korábbi csata, szemmel láthatóan lankad Schreuder támadásainak lehengerlő erejétől. Aboli Schreuder arckifejezéséből látta, mikor ítéli meg úgy, hogy elérkezett

az idő a gyilkos döfésre. A halál biztosnak és elkerülhetetlennek látszott, mert Hal képtelen kivédeni a rászakadó mennydörgést és villámlást. Aboli egy támadó fekete kobra gyorsaságával cselekedett és megelőzte Schreuder végzetes döfését. Hal mögé ugrott, felemelte a tölgyfa botot és fültövön vágta. Schreuder meglepődött azon, hogy áldozata eszméletét vesztve földre rogyott előtte, épp mikor le akarta döfni. Amíg habozott, Aboli eldobta a lándzsanyél csonkot és védelmezőén Hal magatehetetlen teste fölé állt. – Ezredes, nem ölhet meg egy embert, aki a földön hever. Egy holland tiszt becsülete nem engedheti meg magának ezt. – Te fekete ördög! – bődült el Schreuder megzavarodva. – Ha a kölyköt nem ölhetem meg, legalább téged megöllek. Aboli üres kezét kitárva halkan azt mondta: – Nincs nálam fegyver – Egy fegyvertelen kereszténynek megkímélném az életét – nézett rá haragosan Schreuder –, de te csak egy istentelen állat vagy. – Visszahúzta a kardját, aztán Aboli mellére tette a hegyét, oda, ahol az izzadságban úszó izmok megcsillantak a napfényben. Sir Francis Courteney könnyedén Aboli elé lépett, fittyet hányva az ezredes kardjára. – Én viszont, Schreuder ezredes úr, keresztény úriember vagyok – mondta halkan –, s embereimmel együtt megadom magam önnek. – Megfordította kardját és markolatával átnyújtotta Schreudernek. Schreuder torkán akadt a szó. Dühében és zavarodottságában kísérletet se tett arra, hogy elvegye a feléje nyújtott kardot, hanem a másik torkára tette kardja hegyét és finoman megszúrta. – Álljon félre innen, mert ha nem, Istenemre mondom, hogy levágom, mint a barmot, akár keresztény, akár pogány. – Kardot markoló kezén elfehéredtek az ízületek, ahogy készült valóra váltani ígéretét: Egy másik kiáltástól azonban ismét elbizonytalanodott. – Ezredes úr, nem szívesen avatkozom bele mások becsületbeli ügyeinek elintézésébe. De ha megöli kebelbarátomat, Franky Courteney t, ki fog a maga standvastiheidjéről elrabolt kincsek nyomára vezetni minket? Schreuder pillantása Cumbrea felé fordult, aki nagy, véres kardjával a kezében hatalmas léptekkel közeledett feléjük. – A rakományra gondol? – kérdezte Schreuder. – Elfoglaltuk a kalóz fészkét. Itt kell lenni a kincsnek is. – Hát ebben ne legyen annyira biztos – simogatta meg szomorkásán bozontos szakállát az Egerészölyv – Ha jól ismerem Krisztusban drága

testvéremet, Frankyt, biztos vagyok benne, hogy a legjavát eldugta valahová. – Szeme kapzsin felcsillant sisakja alatt. – Nem, ezredes úr életben kell hagynia, legalább addig, amíg nem sikerül megjutalmazni magunkat a mai istenes munkáért egy marék ezüst birodalmi tallérral.

M

ikor Hal visszanyerte az eszméletét, apja fölötte térdelt. Suttogva megkérdezte: – Mi történt, Apa? Győztünk? – Apja megrázta fejét és nem nézett a szemébe. Elmélyedten törölgette a kormot és az izzadságot fia arcáról egy, a saját inge aljából letépett, összegyűrt rongydarabbal. – Nem, Hal. Nem győztünk. – Hal elnézett apja mögé és eszébe jutott minden. Látta, hogy a Resolution legénységéből csak szánalmasan kevesen maradtak életben. Hal körül kuporogtak, és zöld kabátos muskétások vigyáztak rájuk töltött fegyverrel a kezükben. A többiek szanaszét hevertek, ahol elestek a lőárkok előtt vagy a mellvértre borulva. Látta, hogy Aboli Daniel sebét kötözi a vörös ronggyal, amit a mellére szorított. Daniel felült, és mintha egy kicsit feléledt volna, noha szemmel láthatóan sok vért vesztett. Arca a csata piszka alatt olyan szürke volt, mint az előző esti tábortűz hamuja. Hal elfordította fejét és Lord Cochrant látta Schreuder ezredessel a közelben állni. Elmélyedten beszélgettek valamiről. Végül az Egerészölyv abbahagyta a beszélgetést és odakiáltott egyik emberének: – Geordie, hozd le a Sirályról a rabszolgaláncot! Nem szeretnénk, ha Courteney kapitány úr ismét búcsút intene nekünk. – A matróz sietve lement a partra, s az Egerészölyv az ezredes társaságában odajött, ahol a foglyok őreik muskétái alatt kuporogtak. – Courteney kapitány! – szólította meg Schreuder baljósan Sir Francist. – Letartóztatom önt és valamennyi emberét a nyílt tengeren elkövetett kalózkodás miatt. A Jóreménység-fokra visszük önöket, ahol bíróság elé kerülnek. – Tiltakozom, uram – állt fel Sir Francis méltósággal. – Követelem, hogy hadifoglyoknak kijáró bánásmódban részesítse embereimet!

– Nincs háború, kapitány! – mondta Schreuder hűvösen. – Hónapokkal ezelőtt a Holland Köztársaság és Anglia véget vetett az ellenségeskedésnek és békét kötött. Sir Francisnek elakadt a lélegzete és szótlanul meredt az ezredesre, míg magához nem tért a megdöbbenésből. – Nem volt tudomásom róla, hogy békét kötöttek. Jóhiszeműen cselekedtem – mondta végül –, és végtére is Britannia Felséges Királyának megbízásával hajóztam. – Már előző találkozásunkkor is beszélt nekem erről a megbízásról. Nem tekintené szemtelenségnek, ha ragaszkodnék hozzá, hogy láthassam ezt a bizonyos okiratot? – kérdezte Schreuder. – Őfelsége megbízólevele a kunyhómban van a ládában – mutatott Sir Francis a kerítés felé, ahol a tábor kalyibái közül több összedőlt az ágyútűzben. – Ha megengedné, idehoznám. – Ugyan, Franky, vén cimborám, nem kell magadnak ekkora kényelmetlenséget okozni – veregette vállon az Egerészölyv. – Majd én idehozom neked! – Öles léptekkel elment, és fejét lehajtva belépett a kunyhó ajtaján, ahová Sir Francis mutatott. Schreuder a maga ügyére tért rá. – Hol tartja fogva a túszokat, uram? Hol találom van de Velde kormányzó urat és feleségét? – A kormányzó úr minden bizonnyal a túszoknak kialakított körzetben tartózkodik feleségével és a galleon kapitányával együtt. A harc kezdete óta nem láttam őket. Hal a kendőt továbbra is a fején tartva, remegő lábakkal felállt. – A kormányzó úr felesége a domboldalon egy barlangban keresett menedéket a csata elől. – Honnan tudja? – kérdezte élesen Schreuder – A biztonsága érdekében én magam vezettem fel oda – mondta Hal merészen, de kerülve apja szigorú tekintetét. – Épp a barlangból jöttem vissza, amikor beleszaladtam magukba, ezredes úr. Schreuder felnézett a dombra. Nem tudta, mi fontosabb, a kötelesség vagy a vágy, hogy segítségére siessen annak a nőnek, akinek a megmentése számára az egész expedíció értelmét jelentette. De ebben a pillanatban kijött az Egerészölyv a kunyhóból. Vörös szalaggal átkötött pergamenköteget hozott magával. A pergamenről vörös viasz királyi pecsét lógott le, ami messziről látszott. Sir Francis elégedetten és megkönnyebbülten elmosolyodott. – Tessék, ezredes úr! Követelem, hogy engem és embereimet becsületes harcban ejtett fogolyként kezeljenek.

Az Egerészölyv, mielőtt odaért volna hozzájuk, megállt és kigöngyölte az okiratot. Eltartotta magától és úgy fordította, hogy mindenki láthatta az Admiralitás valamelyik írnokának cirkalmas betűit a pergamenen. Aztán egy fejmozdulattal odahívta egyik emberét. Kivette kezéből a megtöltött pisztolyt, és ráfújt a zavarban izzó kanócra. Aztán rávigyorgott Sir Francisre, és az okmány sarkát a láng fölé tartotta. Sir Francis kétségbeesetten nézte, hogy a láng belekap a papírba, ami felkunkorodik, elfeketedik és sárga láng fut végig rajta, – Az istenit, Cumbrea, te áruló bitang! – Elindult felé, de Schreuder kardja hegyét a mellére tette. – A legnagyobb örömömre szolgálna, ha ledöfhetném – mondta. – Saját érdekében, uram, ne tegye tovább próbára a türelmemet! – Az a disznó elégeti a megbízólevelemet! – Én nem látok semmit – mondta Schreuder, és szándékosan hátat fordított az Egerészölyvnek. – Csak egy notórius tengeri rablót, akinek még mégse száradt a kezén a legyilkolt ártatlanok vére. Cumbrea vörös pofaszakállából kivillanó széles vigyorral az arcán nézte, hogyan ég a pergamen. Egyik kezéből átvette a másikba a lángoktól ropogó iratot, mikor égetni kezdte az ujjbegyét és megforgatta, hogy minden foszlányát elemésszék a lángok. – Hallottam, uram, hogy valami becsületről fecsegett – ripakodott rá Sir Francis Schreuderre. – Úgy látszik, a becsület csak szemfényvesztésnek való. – Becsület? – mosolygott Schreuder hűvösen. – Csak nem egy kalóz beszél nekem becsületről? Nem lehet igaz! Nem akarok hinni a fülemnek! Cumbrea hagyta, hogy a lángok még az ujjahegyét is megnyalják, mielőtt földre dobta volna az okirat utolsó kormos kis fecnijét és a hamvakat porrá taposta volna. Aztán Schreuderhez lépett. – Azt hiszem, Franky csak a szokásos trükkjével élt. Nem látok semmiféle királyi aláírással ellátott megbízólevelet. – Gyanítottam, hogy így lesz – dugta vissza Schreuder a kardját hüvelyébe. A foglyokat az ön gondjaira bízom, Cumbrea lord! Nekem gondoskodnom kell a túszok biztonságáról. – Halra pillantott. – Azonnal vezessen oda, ahol a kormányzó úr feleségét hagyta! – Hátrafordult és szólt holland őrmesterének, aki ott várakozott mögötte. – Kösse hátra a kezét és tegyen egy kötelet a nyakára. Pórázon vezetjük majd, úgyis olyan, mint egy rühes kutyakölyök! Cornelius Schreuder mindaddig várt a mentő hadművelettel, míg meg nem találták a parókáját. Hiúsága nem engedte meg neki, hogy rendezetlen öltözetben jelenjen meg Katinka előtt. Az erdőben találták meg a parókát, ahol

leereszkedett a tábor felé. Nedves föld és száraz levelek borították, de Schreuder a combjához csapdosva lerázta, aztán gondosan elrendezte a fürtjeit, majd végül feltette a fejére. Miután ekképp visszanyerte szépségét és méltóságát, fejével intett Halnak. – Mutassa az utat! Mikor felértek a barlang előtti párkányra, Hal nyomorult látványt nyújtott. Mindkét keze hátra volt kötve és az őrmester egy kötelet kötött a nyakára. A piszoktól és a lőporfüsttől kormos volt az arca, ruhája szakadt, véres és izzadt. Kimerültsége és nyomorult helyzete ellenére még mindig Katinka miatt aggódott, és riadalom támadt benne, mikor a barlangba lépett. Nyoma sem volt a nőnek. „Nem élem túl, ha valami baja esett”, gondolta magában, de hangosan csak annyit mondott Schreudernek. – Én itt hagytam Mevrouw van de Veldét. Nem eshetett baja. – Saját érdekedben jobb is, ha valóban így lesz. – Annál ijesztőbben hangzott a fenyegetés, minél halkabban hangzott el. Aztán Schreuder felemelte hangját: – Mevrouw van de Velde! – kiáltotta. – Madame, biztonságban van, Schreuder ezredes van itt, az ön megmentője! A barlangot takaró indák halkan megzörrentek, és Katinka félénken kilépett mögülük. Hatalmas ibolyakék szemében könnyek csillogtak, sápadt, tragikus arca még szebbnek mutatta, mint amilyen amúgy is volt. – Óh! – nyelte vissza könnyeit, eláradó érzelmességében. Aztán két karját színpadiasan kitárta Cornelius Schreuder felé. – Hát eljött! Betartotta az ígéretét! – Odarepült hozzá, és lábujjhegyre állva két vékony karjával átkarolta a férfi nyakát. – Tudtam, hogy el fog jönni! Tudtam, hogy ön soha nem törődik bele, hogy ezek a rémes gazemberek megalázzanak és molesztáljanak! Schreudert egy pillanatra meglepte az ölelés, de aztán védőn és vigasztalón karjába kapta az övszalagokkal díszített zubbony mellére boruló, zokogó nőt. – Ha a legkisebb mértékben is megsértették, esküszöm, hogy százszorosan megbosszulom az önt ért sérelmeket. – Oly szörnyű megpróbáltatásokban volt részem, hogy el se tudom mondani – siránkozott. – Ez itt? – nézett Schreuder Halra és megkérdezte: – Ő is azok között volt, akik rosszul bántak önnel? Katinka még mindig Schreuder keblére borulva oldalvást Halra pillantott. Szeme gonoszul összeszűkült és kis szadista mosoly jelent meg érzéki ajkán. – Ő volt a leggonoszabb! – zokogta. – El se tudom mondani önnek, milyen undorító ocsmányságokat mondott nekem, és mennyire megalázott, mennyit zaklatott. – Elcsuklott a hangja. – Istennek hála, hogy adott erőt nekem, hogy

ellenálljak e férfi tolakodásának. Schreuder olyan dühös lett, hogy szemmel láthatóan majd felrobbant. Gyöngéden eltolta magától Katinkát, aztán Halhoz fordult. Ökölbe szorította kezét és fejbecsapta. Hal megtántorodott, mert meglepte az ütés. Schreuder fürgén utánament és gyomorszájon vágta, amitől elakadt a lélegzete és összegörnyedt. – Hogy merészelsz inzultálni egy ilyen hölgyet? Hogy mertél rosszul bánni vele? – Schreuder remegett a dühtől. Elvesztette önuralmát. Hal homloka majdnem a térdét érte, ahogy megpróbálta visszanyerni a lélegzetét. Schreuder arcon akarta rúgni, de Hal észrevette és elkapta a fejét. Az ezredes csizmája így vállon találta, amitől hanyatt vágódott. Schreuder őrjöngve nekirontott. – Arra sem vagy méltó, hogy a hölgy papucsának a talpát nyald. Újra ütésre emelte kezét, de Hal gyorsabb volt nála. Bár két keze hátra volt kötve, előrelépett Schreuder felé és ágyékon akarta rúgni, de a kötelek miatt nem volt elég erős a rúgás. Schreuder inkább meglepődött, mert nem fájt neki igazán. – Istenemre, te kutyakölyök, most már aztán igazán túl messze merészkedtél! – Hal még nem nyerte vissza az egyensúlyát, ezért Schreuder következő ütésétől kiment alóla a föld. Összecsuklott, mire Schreuder rugdosni kezdte, hol egyik, hol másik lábával, míg Hal a földön hempergett és nagyokat nyögött. Megpróbálta kétségbeesetten elkerülni a rúgásokat. – Óh, igen! – csilingelt Katinka hangja az izgalomtól. – Büntesse meg mindazért, amit velem tett! – Schreuder erőszakos természetét ez az ingerlés, ha lehet, még vadabbá tette. – Csak hadd szenvedjen annyit, amennyit nekem kellett szenvednem. Hal szíve mélyén tudta, hogy ez előtt az ember előtt Katinkának meg kell tagadnia őt, és bár fájt neki, mégis megbocsátott. Összegörnyedt, hogy védje nemesebb testrészeit, s így a legtöbb rúgás a combját és a vállát érte, de nem tudta mindegyiket elkerülni. Az egyik rúgás a szája sarkát találta el, amitől kicsordult a vére és az állára folyt. Katinka felsikított és tapsikolni kezdett a vér láttán. – Gyűlölöm! Igen! Bánjon el vele, ahogy csak tud! Tapossa szét azt a szép, pimasz arcát! – De a vértől Schreuder mintha magához tért volna. Nyilvánvaló erőfeszítéssel megfékezte vad indulatát, hátralépett és nagyokat szuszogott, még mindig dühtől remegve. – Ez csak kóstoló volt abból, ami még vár rá. Higgye el, Mevrouw, ha elérünk a Jóreménység-fokra, mindenért megfizetünk neki. – Visszafordult

Katinka felé és meghajolt. – Hadd kísérjem le a hajóra, ami az öbölben vár önre. Katinka patetikusan felsikoltott és ujját lágy ajkára tette. – Óh, ezredes úr attól tartok, elájulok. – Megtántorodott, mire Schreuder odaugrott, hogy megfogja. A nő nekidőlt az ezredesnek. – Azt hiszem, nem bírja a lábam. Schreuder felkapta, karjába vette, és úgy vitte le a hegyről. A nő úgy csimpaszkodott bele, mint egy kisgyerek, akit visznek lefeküdni. – Gyere csak, te akasztófavirág! – Az őrmester felrántotta Halt a nyakára kötött huroknál fogva és elindult vele a tábor felé. Hal még mindig vérzett. – Jobban jártál volna, ha az ezredes úr végez veled itt helyben. A Jóreménység-fok hóhéra messze földön híres. Egyenesen művészi szinten űzi a mesterségét. – Megrántotta a kötelet. – Garantálhatom, hogy különleges mulatságokat tartogat számodra!

E

gy naszádon partra hozták a láncokat és odavitték, ahol a Resolution legénysége közül a túlélők, sebesültek és sértetlenek a perzselő napon kuporogtak az őrök felügyelete alatt. Az első láncot Sir Francishez vitték. – Jó újra látni, kapitány. – A tengerész vasbilincsekkel és láncokkal a kezében megállt fölötte. – Minden nap gondoltam magára, mióta utoljára láttuk egymást. – Maga viszont, Sam Bowles, attól fogva soha nem jutott az eszembe – pillantott fel rá Sir Francis épp csak futólag és megvetés bujkált a hangjában. – Sam Bowles fedélzetmester úr. Őlordsága előléptetett – mondta Sam pimasz vigyorral. – Ha így van, akkor azt kívánom az Egerészölyvnek, hogy lelje örömét a csónakkormányosában! Ezt a házasságot az égben kötötték. – Tartsa a kezét, kapitány! Lássuk, milyen emelkedett és fenséges lesz vaskarperecekkel feldíszítve – vigyorgott Sam Bowles kajánul. – Krisztusra mondom, soha nem fogja megérteni, micsoda örömöt okoz ez nekem. – Rákattintotta a bilincseket Sir Francis csuklójára és bokájára, és úgy meghúzta őket a csavarral, hogy belevágtak a húsába. – Remélem, pont olyan jól áll

magának, mint az a gyönyörű köpönyeg. – Hátralépett és váratlanul szembe köpte Sir Francist, aztán elröhögte magát. – Ünnepélyes fogadalmat teszek, hogy mikor bevonják a csúcsvitorláit, ott leszek a Jóreménység-fokán a gyakorlótéren, hogy elbúcsúzzak magától. Kíváncsi vagyok, hova kerül. Tűzre, bitóra vagy koncolásra. – Sam újra elnevette magát és továbblépett Halhoz. – Jó napot, Henry ifiúr! Alázatos szolgája, Sam Bowles fedélzetmester szolgálatjára! – Nem láttam a sárga bőrödet a harc alatt – mondta Hal halkan. – Most épp hol bújtál el? – Sam elvörösödött és a nehéz láncot Hal fejéhez vágta. Hal magához tért és hűvösen nézett Sam szemébe. Sam már épp újra meg akarta ütni, de egy óriási fekete kéz nyúlt fel és megragadta csuklóját. Lenézett Aboli füstös szemébe, aki Hal mellett kuporgott. Aboli egy szót se szólt, de Sam mégis visszafogta az ütést. Nem bírta elviselni ezt a gyilkos nézést, szemét lesütötte, és mindvégig megpróbálta kerülni Aboli szemét, mialatt gyorsan rátette Halra a bilincseket. Felállt és Abolihoz lépett, aki épp oly kifejezéstelenül meredt rá, mialatt gyorsan rácsavarozta a bilincseket, aztán Big Daniel került sorra. Daniel arca összerándult, de nem szólt egy szót sem, mikor Sam Bowles brutálisan megrántotta karját. A golyó ütötte seb már nem vérzett, de ettől a durva bánásmódtól újra felszakadt, és híg vér kezdett folyni belőle a vörös kötés alól, amivel Aboli bekötötte. A vér lecsorgott mellkasán és lecsöpögött a homokra. Mikor összeláncolták őket, megparancsolták, hogy álljanak fel. Hal és Aboli félig felemelték Danielt a földről, ahogy az egyik nagy fához vezették őket. Most megint le kellett ülniük, aztán a láncot körbetekerték a fa törzsén és két nagy lakattal lezárták. Csak huszonhatan maradtak életben a Resolution legénységéből. Abolival együtt négy egykori rabszolga is volt köztük. Szinte senki nem volt, aki könnyebben ne sebesült volna meg, de négyen, Danielt is beleértve, súlyos, életveszélyes állapotban voltak. Ned Tylert a combján érte egy vágás. Kézbilincseik ellenére Hal és Aboli valahogy bekötötték a sebet az egyik halott ingéről letépett rongydarabbal. A holtak úgy hevertek a szélfútta tengerparton, mint a partra sodort hordalék. Zöld kabátos muskétás csapatok dolgoztak holland őrmestereik vezetésével a halottak eltakarításán. Sarkuknál fogva egy tisztásra vonszolták, levetkőztették és átkutatták őket, hogy nincs-e véletlen náluk ezüstpénz vagy valami más értékes holmi, ami a Stanvastigheidről származik. Két altiszt aprólékosan végigkutatta a lehúzott ruházatot, feltépték a varrásokat és leszakították a csizmatalpakat. Egy másik háromfős csapat zsírba

mártott kézzel a holttestek nyílásaiban turkált, hogy megnézze, nem dugtak-e valamit ezekre a hagyományos helyekre. A megtalált zsákmányt egy üres vizeshordóba dobták, amire egy őrmester vigyázott pisztollyal a kezében, mialatt a hordó lassan gazdag zsákmánnyal telt meg. Mikor a hátborzongató trió végzett ezzel az ördögi munkával, egy másik csapat a máglyákhoz vonszolta a holttesteket és feldobta őket a magas, lángoló farakások tetejére. A száraz fából rakott tűz lángjai olyan magasra csaptak, hogy szinte elérték a tisztás körüli fák lombját és megperzselték a leveleket. Az égő testek szaga édes és émelyítő volt, mint az odaégett disznózsír Ezalatt Schreuder és Cochran, Limberger, a galleon kapitánya segítségével leltárt készített a fűszereshordókról. Olyan hivatalos kinézetük volt a jegyzékekkel és könyvekkel a kezükben, mint az adószedőknek, ahogy ellenőrizték a hordók tartalmát és súlyát és összevetették az eredeti okmányokban szereplő adatokkal. Az ellenőrzött tételeket fehér krétával jelölték meg. Mikor végeztek, a matrózok partra gurították a hordókat és a legnagyobb naszádon kivitték őket a galleonra, ami a csatornában horgonyzott új árboccal és kötélzettel. A munka egész éjjel lámpafényben, tábortüzek és a halotti máglyák fénye mellett folytatódott. Az órák múlásával Big Daniel belázasodott. Bőre forró volt és időnként félrebeszélt. A kötés végre elállította a vérzést, és lassan kezdett varasodni a csúnya lyuk. De körülötte a bőr bedagadt és elkékült. – Még mindig benne van a golyó – súgta Hal Abolinak. – A hátán nincs lyuk, ott nem mehetett ki. Aboli felmordult. – Ha megpróbáljuk kivágni, biztos, hogy megöljük. A behatolás szögéből ítélve a szívhez és a tüdőhöz közel kellett megállnia. – Félek attól, hogy elüszkösödik – rázta meg Hal a fejét. – Bivalyerős – rántotta meg a vállát Aboli. – Talán van annyi ereje, hogy legyőzze a démonokat. – Aboli meg volt győződve róla, hogy minden betegséget démonok okoznak, amik bejutnak a vérbe. Semmi alapja nem volt ennek a babonának, de Hal nem háborgatta ebben a hitében. – Az összes sebet kauterizálnunk kell forró szurokkal. – Ez volt a tengerészek mindenre jó gyógymódja. – Hal hollandul szépen megkérte az egyik hottentotta őrt, hogy hozzon egy vödör szurkot a hajóács műhelyéből, de az őr nem is válaszolt neki. Már elmúlt éjfél, mikor újra találkoztak Schreuderrel Kilépett a sötétből és egyenesen Sir Francishez ment, akit a többiekkel együtt odaláncoltak a

fatörzshöz. Mint mindenki más, ő is ki volt merülve, de csak rövid pillanatokra zuhant álomba, mert a munkások kiáltozása és a sebesültek nyögései folyton felébresztették, – Sir Francis – hajolt le hozzá Schreuder és felrázta. – Igénybe vehetem az idejét? – Hangvételéből ítélve úgy tűnt, hogy lehiggadt. Sir Francis felült. – Először, ezredes úr, én szeretnék öntől némi együttérzést kérni. Az embereim tegnap délután óta egy csepp vizet sem ittak. Láthatja, hogy négyen súlyosan meg vannak sebesülve. Schreuder arca elkomorult, amiből Sir Francis arra következtetett, hogy nem adott parancsot a foglyok szándékos kínzására. Sir Francis szemmel láthatóan soha nem gondolta Schreuderről, hogy brutális, szadista alak lenne. Korábbi vadállatias viselkedését minden bizonnyal a feszültségnek vagy a csata kényszerhelyzete által könnyen felizgatható természetének lehetett tulajdonítani. Most Schreuder az őrökhöz fordult és parancsot adott, hogy hozzanak inni és enni a foglyoknak, és egy őrmestert elküldött Sir Francis gyógyszeres ládájáért a kapitány kunyhójába. Míg arra vártak, hogy végrehajtsák parancsait, Schreuder ide-oda járkált a homokban, fejét mellére szegezte és két kezét összekulcsolta háta mögött. Hal hirtelen kiegyenesedett ültében. – Aboli! – súgta. – A kard. Aboli morgott valamit, amikor észrevette, hogy Schreuder kardszíján Hal ékkövekkel kirakott és domborművei díszített lovagi Neptun-kardja lóg, ami egykor nagyapjáé volt. Aboli a fiatalember vállára tette kezét, hogy megakadályozza, nehogy mondjon valamit Schreudernek, és halkan azt mondta: – Hadizsákmány, Gundwane. Te elvesztetted, de legalább továbbra is igazi harcos viseli. – Hal lecsillapodott, mert el kellett ismernie a másik tanácsának könyörtelen logikáját. Végre Schreuder visszafordult Sir Francishez. – Limberger kapitánnyal ellenőriztük a fűszer– és faárurakományt, amit a fészerekben tárolt, és úgy találtuk, hogy a rakomány többnyire megvan és érintetlen. A hiány valószínűleg a tengervíz okozta károknak tudható be, ami a galleon elfoglalásakor juthatott be a raktérbe. Hallottam, hogy az egyik csatakígyó golyója átütötte a főraktár falát és a lyukon befolyt a víz. – Örvendek – mondta Sir Francis fáradt gúnnyal –, hogy sikerült visszaszerezniük a Társaság tulajdonát. – Sajnos, Sir Francis, amint azt maga is pontosan tudja, egyáltalán nem ez a helyzet. A galleon rakományának jelentős része továbbra sincs meg. – Szünetet

tartott, mivel visszajött az őrmester, akinek parancsot adott. – Vegye le a láncot a feketéről és a fiúról! Ok majd megitatják a többieket. – Emberei egy vizeshordót hoztak az őrmester mögött, amit a fa tövében tettek le. Hal és Aboli nyomban friss vízzel kezdte locsolni a sebesülteket, a többiek mind behunyt szemmel ittak, kidagadt gégével hörpölték a drága nedűt. Az őrmester jelentést tett Schreuder ezredesnek. – Megtaláltam a felcserszerszámokat. – Egy vászongöngyöleget mutatott. – De, Mynheer, éles kések vannak benne, amelyeket fegyverként lehet használni, és a szurkosvödrök tartalmát is fel lehet használni az embereim ellen. Schreuder lenézett Sir Francisre, aki kócosan és fáradtan kuporgott a fa tövében. – Úri becsületszavát adja, hogy nem fogják embereim ellen használni ezeket a szerszámokat? – Ünnepélyesen megfogadom – mondta Sir Francis. Schreuder intett fejével az őrmesternek. – Adja oda az egészet Sir Francisnek! – parancsolta meg, mire az őrmester átadta a kis gyógyszeres ládát, a szurkosvödröt és egy tiszta gyolcsköteget, amit kötözésre lehet használni. – Mármost, kapitány, – folytatta Schreuder a beszélgetést ott, ahol abbahagyta –, az ellopott fűszerek és faanyag jó észe megkerült, de továbbra sincs meg a készpénz fele, továbbá az aranyrudak, amelyek a Standvastigheid rakterében voltak. – A zsákmányt szétosztottam a legénység között – mosolygott Sir Francis, de nem jókedvűen. – Nem tudom, mit csináltak a részükkel, a többségük meg túl halott ahhoz, hogy mesélni tudjon… – Ami szerintem az ön legénységének része volt, annak legnagyobb részét sikerült visszaszereznünk – mutatott Schreuder a hordóra, melyet olyan kísértetiesen hátborzongató módszerrel sikerült megtölteni az elesetteknél talált értékekkel. Egy tengerészcsapat épp most vitte le a parton váró naszádhoz, kivont karddal őrködő holland tisztek kíséretében. – lisztjeim a táborban mindent átkutattak, de továbbra sem találják a rakomány másik felét. – Bármennyire szeretnék is segíteni önnek, nem tudok számot adni az eltűnt részről – mondta Sir Francis halkan. Erre a tagadásra Hal felnézett a sebesült mellől, akit épp ápolt, de apja véletlenül se pillantott felé. – Lord Cumbrea azt hiszi, hogy elrejtette a hiányzó kincset – jegyezte meg Schreuder – És én egyetértek vele. – Lord Cumbrea hírhedt hazudós és csaló – mondta Sir Francis. – Ön pedig, uram, téved, ha azt hiszi. – Lord Cumbreanek az a véleménye, hogyha lehetősége nyílna rá, hogy

személyesen kérdezze ki önt, képes lenne kiszedni önből, hol van a hiányzó kincs. Alig várja, hogy rábeszélje önt, mondja el, hol a kincs. Csak a legnagyobb nehézség árán tudtam megakadályozni ez irányú igyekezetében. Sir Francis megrántotta a vállát. – Ezredes úr, tegyen úgy, ahogy helyesnek gondolja, de megítélésem szerint, ön nem az a fajta katona, aki tudomásul venné a hadifoglyok kínzását. Hálás vagyok azért, hogy együttérzést tanúsított sebesült embereim iránt. Schreuder válaszát Ned Tyler fájdalmas kiáltása szakította félbe, mert Aboli egy merőkanállal gőzölgő szurkot öntött a combján tátongó sebbe. A sikoly lassan zokogássá csendesedett, és Schreuder, mintha mi sem történt volna, folytatta mondandóját. – A haditörvényszéket, amely ítélkezni fog ön fölött a Jóreménység-fokon kalózkodás vádjával, új kormányzónk fogja vezetni. Komoly kétségeim vannak az iránt, hogy Betrus Jacobus van de Velde kormányzó úr annyira könyörületes lesz önhöz, mint én. – Schreuder szünetet tartott, majd folytatta. – Mellesleg, Sir Francis, megbízható értesüléseim szerint a Társaság hóhéra a Fokon mestere a szakmájának. – A kormányzó úrnak és hóhérának is ugyanazt a választ vagyok kénytelen adni, ezredes úr, amit önnek. Schreuder a sarkára ült és szinte már barátságosan, halkan, mintha összeesküvést szőne, így szólt: – Sir Francis, rövid ismeretségünk során igen jó véleményt alakítottam ki önről, mint harcosról, tengerészről és úriemberről. Ha tanúvallomást tennék a haditörvényszék előtt, hogy valóban rendelkezett királyi megbízólevéllel, s így törvény szerint privateernek kell tekinteni, nem pedig kalóznak, más kimenetele lehet a tárgyalásának. – Ön bizonyára akképp bízik van de Velde kormányzó úrban, amiként én nem – felelte Sir Francis. – Bárcsak segíthetném önt abban, hogy még magasabbra íveljen pályája azzal, hogy előadnám a hiányzó aranyat, de sajnos, nem tudom megtenni, mivel fogalmam sincs róla, hogy hol van. Schreuder arca megkeményedett, ahogy felállt. – Megpróbáltam segíteni. Sajnálom, hogy nem fogadta el az ajánlatomat. De azért igaza van, uram, mert valóban nincs hozzá gyomrom, hogy kínzással csikarjak ki vallomást magából. Sőt, Lord Cumbreat is meg fogom akadályozni abban, hogy magára vállalja ezt a feladatot. Csak a kötelességemet fogom teljesíteni, amikor átadom önt a Jóreménység-fog haditörvényszékének. Kérem, uram, nem gondolta meg magát? Sir Francis megrázta fejét. – Sajnálom, uram, de nem tudok segíteni önnek. Schreuder sóhajtott egyet. – Hát jó! Önt és az embereit holnap reggel a

Moray Sirályának fedélzetére viszik, mikor a hajó vitorlát bont. A De Sonnevogel fregattnak más kötelezettségei vannak az Indiákon, ezért ugyancsak holnap ellenkező irányban indul el. A Standvastigheid Limberger kapitány parancsnoksága alatt itt marad, hogy berakodja a fűszereket és a faárut, mielőtt folytatná Amszterdam felé az útját. Sarkon fordult és eltűnt a sötétben, a fűszerraktár irányában.

M

ikor fogva tartóik másnap reggel felébresztették őket, a négy sebesült, Ned Tylert és Big Danielt is beleértve, képtelen volt lábra állni. Társaiknak kellett cipelni őket. A rabszolgaláncok nem hagytak túl nagy mozgásteret, s az emberek egymásra tolulva bukdácsoltak le a tengerpartra. Minden lépést megnehezítettek a csörgő bilincsek, amiktől nem tudták annyira felemelni a lábukat, hogy belépjenek a naszádba. Az őrök egyszerűen átlökték őket a hajó peremén. Amikor a naszádot a kötélhágcsó aljához kötötték a Sirály oldalánál, kínkeserves és veszedelmes mászásnak néztek elébe. Sam Bowles állt fent a korlátnál, és az őrök felkiabáltak neki, hogy megkérdezzék: – Levehetjük a foglyok láncait, fedélzetmester úr? – Miért akarnátok? – kiáltott vissza Sam. – A sebesültek nem tudnak mászni és a többiek nem fogják tudni felhúzni őket. Ha nem vesszük le a láncokat, nem jutnak fel a létrán. – Ha nem, hát nem, az ő bajuk – felelte Sam. – Őlordsága parancsa. A bilincseknek rajtuk kell maradniuk. Sir Francis ment elöl Minden mozdulatát megnehezítette a mögé láncolt emberek sora. A négy önkívületben nyöszörgő sebesült holt súlyt képzett, amit nagy erőfeszítéssel kellett felhúzni. Big Daniel különösen próbára tette erejükét. Ha elengedték Volna, visszazuhant volna a naszádba és magával rántotta volna mind a huszonhatukat, amitől szinte biztos, hogy felborult volna a kis hajó. A vízben pedig a láncok a négy ölnyi mélységbe húzták volna le mindannyiukat. Ha Aboli nem lett volna olyan erős, mint a bika, soha. nem jutottak volna fel

a Sirály fedélzetére. De még ő is szinte a végkimerültségig jutott el, mikor Daniel tehetetlen alakját átemelve a mellvérten mellé zuhant a fehérre sikált fedélzeten. Zihálva, szuszogva feküdtek valamennyien. Csilingelő kacagásra tértek magukhoz. Hal nagy nehezen felemelte fejét. A Sirály főfedélzetén, egy vászontető alatt, reggelire terített asztal állt. Kristálypohár és ezüst evőeszköz csillogott a napfényben. Érezte a szalonna, a sült tojás és a pirítós szagát, amit az ezüst parázstartó üstön tartottak forrón. Az Egerészölyv az asztalfőn foglalt helyet. Felemelte poharát és az aléltan heverő emberi testkupac felé tartotta. – Uraim! Isten hozta önöket a fedélzeten! Egészségükre! – Kiitta a poharat, ami whiskyvel volt teletöltve, aztán damasztszalvétával megtörülte vöröses pofaszakállát. – Kitűnő szállásról gondoskodtunk önöknek a hajón. Kellemes utazást kívánok! Katinka van de Velde dallamosan kacagott. Az Egerészölyv balján foglalt helyet: arany haját magasan felfogta, tökéletes ovális alakú, púderezett arcából kiviláglott tágra nyílt, ártatlan ibolyakék szeme. Festett szája sarkában egy tökéletesen megválasztott helyre még anyajegyet is rajzolt. A kormányzó szemben ült feleségével. Míg az Egerészölyv tósztot mondott, megállt a szalonnával és sajttal púposra rakott ezüstvilla a kezében, de tovább rágta a falatot, ami a szájában volt. Dagadt ajka sarkából egy kis tojássárgája csöppent ki, és végigfolyt az ajkán, ahogy röhögött. – Ne csüggedjen, Sir Francis! Jusson eszébe, mi az ön családi jelmondata! Biztos vagyok abban, hogy ki fog tartani! – Bedugta a villát a szájába és úgy folytatta. – Valóban kitűnő ez a koszt, egészen friss, most érkezett a Jóreménység-fokról. Óh, be kár, hogy nem kóstolhatja meg velünk együtt! – Milyen figyelmes öntől, nagyuram, hogy szórakoztatásunkról is gondoskodik. Énekelni is fognak nekünk ezek a trubadúrok, vagy további akrobatamutatványokra számíthatunk? – kérdezte Katinka hollandul, aztán bájos kis moue-val megérintette Cumbrea karját festett kínai legyezőjével. Ebben a pillanatban Big Daniel felkapta fejét és ide-oda vetette, a fedélzet deszkájához csapdosva és kiabálva önkívületében. Az Egerészölyv hahotázott jókedvében. – Láthatja, hölgyem, hogy igyekeznek, amennyire tőlük telik, de a repertoárjuk nem minden ízlésnek felel még. – Fejével intett Sam Bowlesnak. – Samuel mester, kérem, mutassa meg nekik a szállásukat és gondoskodjék róluk megfelelően! Sam Bowles egy összecsomózott kötélvéggel addig verte a foglyokat, míg

fel nem álltak. Felemelték a sebesülteket és lebotorkáltak a lejárón. Az alacsony rabszolgafedélzet a főraktér alatt, a hajó mélyén volt. Mikor Sam Bowles felnyitotta a lejáró fedelét, még ő is összerándult attól a bűztől, ami az orrába csapott. Több száz elkárhozott lélek halálkínjának az emlékét sűrítette magába. A fedélzet csak derékmagasságig ért, ezért négykézlábra állva kellett lemenniük, és magukkal kellett vonszolni sebesültjeiket is. A válaszfalba, a raktér teljes hosszában végigfutó vaskos tölgyfa gerendába csavarva, vaskarikák voltak felerősítve. Sam négy társával utánuk mászott, és a foglyok láncait rákötötte a karikákra. Mire végeztek, a szerencsétlenek olyan közel voltak egymáshoz, mint a heringek, éppen hogy fel tudtak ülni, de a csuklójukon és bokájukon viselt bilincsek és a lánc miatt mindössze pár centimétert tudtak mozogni. Hal egyik oldalán apja feküdt, a másikon Big Daniel magatehetetlen teste hevert. Aboli Big Daniel után volt láncolva, mellette Ned Tyler feküdt. Mikor az utolsó emberrel is végeztek, Sam visszamászott a lejáróhoz és negédesen így szólt: – Ebben a szélben tíz nap, amíg a Jóreménység-fokra érünk. Naponta fél liter víz és három uncia kétszersült jár mindenkinek, ha nem felejtem el. Nyugodtan odaszarhatnak és pisálhatnak, ahol fekszenek. Viszlát, kedveskéim, a Jóreménység-fokon! Rájuk csapta a lejáró fedelét, és hallották, hogy beüti a zárószegeket. Ijesztő volt a hirtelen rájuk szakadt csend, amikor elhalt a fakalapács zaja. Először vaksötét volt, de szemük lassan hozzászokott a sötéthez és kezdték kivenni társaik sötét alakját. Hal megpróbálta megkeresni szemével a fény forrását és egy kis vasrácsot fedezett fel, ami közvetlenül a feje felett volt a fedélzeten. Rudak nélkül se lett volna elég nagy ahhoz, hogy akárcsak a fejét is átdugja rajta az ember, ezért kapásból elvetette, mint számba jöhető menekülési lehetőséget. De legalább egy kis friss levegő jött be rajta. Nehéz volt elviselni a bűzt, ahányan voltak, mind zihálva kapkodták a levegőt a fullasztó melegben. Olyan volt, mint egy medvebarlang. Big Daniel felnyögött, s ettől a hangtól megoldódott a nyelvük. Nyomban beszélni kezdtek. – Nagy Isten, olyan büdös van itt, mint a budiban barackérés idején. – Kapitány úr, van valami esély arra, hogy megszökjünk innen? – Hát persze, babám – mondta Sir Francis helyett az egyik matróz. – Majd ha a Jóreménység-fokon leszünk. – Ha enyém lenne a hét tenger legnagyobb zsákmánya, a felét odaadnám azért, hogy öt percet egyedül lehessek Sam Bowlesszal.

– Én meg az egészet, ha ugyanezt megtehetném azzal a rohadt Cumbreavel. – Vagy a sajtfejűvel, azzal a Schreuderrel. Hirtelen Daniel beszélni kezdett álmában. – Anyu! Látom az arcod. Milyen szép! Adj egy puszit a kis Danny-nak! – Ettől a panaszos hangtól újra elment a kedvük, és kétségbeesett, reménytelen csend ülte meg a sötét, bűzös rabszolgafedélzetet. Fokozatosan érzéketlenségbe és reménytelenségbe süppedtek, csak a sebesültek kába nyöszörgése és a láncok csörgése hallatszott, amikor valaki megpróbált testhelyzetet változtatni. Lassan az idő múlása is elveszítette minden jelentőségét, azt se tudták nappal van-e vagy éjszaka, mikor a hajótestet felverte a horgonycsörlő zaja és a távolból másodtisztek hangja szűrődött át, akik parancsokat osztogattak a Sirály indulásához. Hal a hajótest dőléséből és lendületéből megpróbált rájönni, hogy merre indul a hajó, de csakhamar elvesztette az irányt. Csak akkor volt biztos benne, hogy elhagyták a lagúnát és a szirtek közt kiértek a tengerre, mikor a Sirály orra hirtelen lebukott majd felemelkedett és a nyílt tenger hullámaiban fokozatosan felvette a jól ismert könnyed, játékos ringatózó mozgást. A Sirály órákon át a délkeleti széllel szemben haladt, hogy kijusson a nyílt tengerre. A hullámzástól a foglyok ide-oda repültek a fedélzeten. Pár centimétert arrébb csúsztak a hátukon, amíg a lánc meg nem fogta őket és meg nem rántotta bilincseiket, aztán elindultak a másik irányba. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor végre félszélbe állt a hajó. – Na, ez egy kissé jobb! – mondta ki Sir Francis mindnyájuk gondolatát. – Az Egerészölyv kijött a tengerre, mostantól kezdve a délkeletivel tisztán halad nyugat felé a Fok irányában. Ahogy telt az idő, Hal valamelyest meg tudta állapítani a napok múlását, aszerint, hogy a feje fölött menynyire volt erős a fény. Éjszaka koromsötétség volt a rabszolgafedélzeten, mintha egy bányában lettek volna. De aztán hajnalban némi kis fény szüremlett be, ami egyre erősebb lett, olyannyira, hogy ki tudta venni Aboli nagy sötét fejét, sőt mögötte Big Daniel világos arcát is. De a távolabbi részei a fedélzetnek még délben is teljes sötétségben voltak. A tölgyfa válaszfalak közt kísértetiesnek hangzott az emberek nyögése, sóhajtozása és időnkénti suttogása. Aztán ez a kevés fény is elhalt, és a vaksötét egy újabb nap elmúltát jelezte. Harmadik reggel egy üzenet ért el mindenkihez, amit suttogva adtak át egymásnak – Meghalt Timothy O'Reilly. – Ő volt az egyik súlyos sérült: egy zöldkabátos szúrta mellbe.

– Jó ember volt – mondta Sir Francis, mintegy gyászbeszéd helyett. – Isten nyugosztalja lelkét! Bárcsak keresztény módon temethettük volna el. – Az ötödik reggelre Timothy tetemének szaga még sűrűbbé tette a rabszolgafedélzetet betöltő miazmás, bűzös levegőt, amit a bomló anyagok már amúgy is elviselhetetlenné tettek, és ami minden levegővétellel átjárta tüdejüket. Ahogy Hal ott feküdt csüggedten, gyakran akkora, szürke patkányok másztak rá, mint a nyulak. Karmukkal fájdalmat okoztak, ahogy belevájtak csupasz bőrébe. Végül feladta a reménytelen küzdelmet, hogy rúgva, csapdosva megszabaduljon tőlük, és eltökélte, hogy ki fogja bírni ezt a kellemetlenséget. Csak akkor kiáltott fel, mikor az egyik patkány éles, görbe fogával belemart kézfejébe. Sikerült elkapnia és a visongó állatot puszta kézzel megfojtania. Mikor Daniel fájdalmában szintén felkiáltott, rájött, hogy őt is harapdálják a patkányok, és ő nem, is képes megvédeni magát támadásaikkal szemben. Ettől kezdve Abolival felváltva próbálták távol tartani ezeket a telhetetlen rágcsálókat az öntudatlanul fekvő embertől. A láncok miatt nem tudtak a fedélzet közepén végigfutó keskeny csatorna fölé guggolni, aminek az lett volna a feladata, hogy elvezesse ürüléküket. Hal időről időre hallotta, hogy egyik vagy másik ember könnyít magán. Rögtön utána a friss ürülék bűze is megütötte az orrát, ami ebben az amúgy is rohadt levegőben még elviselhetetlenebb volt. Amikor Daniel kiürítette a hólyagját, a meleg folyadék Hal alá folyt a deszkapadlón és átitatta nadrágját és ingét. Nem tudott mit tenni ez ellen, legfeljebb a fejét tudta felemelni a fedélzet padlójáról. Ahogy azt Hal meg tudta ítélni, minden nap délben mennydörgésszerű kalapácsütésekkel hirtelen kiütötték a lejáró fedelének biztosítószegeit. Mikor levették a fedelet, majdnem megvakította őket a hirtelen beömlő halvány fény, és a lánc miatt nehéz kezükkel eltakarták a szeműket. – Jó urak! Mára valami speciális kotyvalékot hoztam – csendült fel Sam Bowles hangja. – A legállottabb vízből egy bögre innivaló. A hordóban édes kis patkányok úszkálnak, és minden bögrébe beleköpök, hogy legyen valami íze. – Hallották, hogy egy jó nagyot köp és elröhögi magát, ahogy leadta az első bögre vizet. Az összes bögrét kézről kézre kellett adni a fedélzeten, ami a bilincsek és a láncok miatt különösen nehéz és fájdalmas művelet volt, de ha véletlenül egy kiömlött, nem kaptak helyette másikat. – Egy bögre jár minden úriembernek. Az összesen huszonhat, se több, se kevesebb – mondta Sam Bowles vidáman. Big Daniel már annyira rosszul volt, hogy segítség nélkül inni se tudott.

Aboli felemelte a fejét, mialatt Hal az ajkai közé csöpögtette a vizet. A többi beteget is hasonlóképp kellett megitatni. A víz nagy része elfolyt, mert kifolyt a szájukból, de így is hosszadalmas ügy volt. Még félig sem fejezték be, mikor Sam Bowles már elveszítette a türelmét: – Nem kér senki többet? Na, jó, akkor befejeztem. – Azzal rájuk csapta a fedelet és visszatette a szegeket, miközben a foglyok nagy része hiába kérte kiszáradt torokkal és cserepes ajkakkal a részét. Sam Bowles nem enyhült meg, egy teljes napot kellett várniuk, míg újra vízhez juthattak. Ezt a napot követően Aboli a bögréből a szájába vette a vizet, ajkát Daniel ajkára illesztette, és belenyomta az eszméletlen ember szájába a folyadékot. A többiek ugyanezt tették többi sebesülttel. Ez a módszer elég gyors volt ahhoz, hogy még Sam Bowlesnak is megfeleljen, ráadásul több folyadék jutott a szerencsétlen ember szervezetébe. Sam Bowles elnevette magát, mikor az egyik ember felkiáltott neki: – Az Isten szerelmére, fedélzetmester úr, egy halott van itt. Timothy O'Reilly úgy bűzlik, hogy a mennyekben is érzik a szagát. Maga nem érzi? Mire Sam Bowles azt válaszolta: – Köszönöm, hogy szólt. Vagyis neki már nem kell víz. Holnaptól kezdve csak huszonöt bögrével kaptok.

D

aniel haldoklott. Már nem is nyögött és nem hányta-vetette magát önkívületi állapotában. Csak feküdt, mint egy hulla. Még a hólyagja is kiszáradt, már nem ürített spontán módon a bűzlő fedélzetre. Hal megfogta a fejét, és suttogva beszélt hozzá, hogy próbálja életben tartani. – Most nem adhatod fel. Csak egy kicsit tarts még ki, észre se veszed, már ott is vagyunk a Fokon! Annyi édesvizet ihatsz, amennyit akarsz, csinos rabszolgalányok ápolnak majd. Gondold csak el, Danny! Délben, azon a napon, ami Hal számítása szerint a hatodik nap volt, odaszólt Abolinak. – Mutatnék neked valamit itt. Add ide a kezed! – Megfogta Aboli ujjait és Daniel bordáira tette. Olyan forró volt a bőre, hogy szinte égetett, és annyira lefogyott, hogy bordái hordódongákként álltak ki.

Hal oldalára fordította Danielt, amennyire a lánc engedte és Aboli ujját Daniel lapockája alá tette. – Érzed ezt a csomót? – Érzem, de nem látom – dörmögte Aboli. A láncok annyira kis mozgást hagytak neki, hogy nem látta Daniel alélt testét. – Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, tudom, mi ez – mondta Hal, és szemét megfeszítve közelebb tette arcát a homályban. – Egy gesztenye nagyságú daganat. Olyan fekete, mintha zúzódás lenne. – Finoman megérintette, de Daniel még ettől is felnyögött és megvonaglott, amennyire láncai engedték. – Biztos nagyon érzékeny. – Sir Francis is felemelkedett, és olyan közel húzódott, amilyen közel csak tudott. – Nem látok jól. Hol van? – A lapockája közepén – felelte Hal. – Azt hiszem, megvan a muskétagolyó. Keresztülment a mellkasán anélkül, hogy nemes szervet érintett volna, és itt akadt meg a bőr alatt. – Akkor emiatt haldoklik – mondta Sir Francis. – Ez az üszkösödés helye és oka. – Ha lenne egy késem – morogta Hal –, megpróbálhatnánk kivágni. De Sam Bowles elvitte az orvosi ládát. Aboli megszólalt. – Előbb azért még eldugtam az egyik kést. – Térdnadrágja övében keresgélt egy ideig, aztán előhúzta a vékony pengét. – Arra a lehetőségre vártam, hogy elvágjam vele Sam torkát. – Meg kell kockáztatnunk, hogy felvágjuk – mondta Sir Francis. – Ha bent marad a golyó, biztos, hogy vége van, ha kivágjuk, lehet, hogy nem. – Innen, ahol én fekszem, nem látok. Nem tudom elvégezni a vágást – mondta Aboli. – Magának kell kivágnia. Lánccsörgés hallatszott, végül Sir Francis megszólalt: – Rövid a láncom. El sem érem. Egy ideig hallgattak, aztán Sir Francis megszólalt: – Hal! – Apa! – tiltakozott Hal. – Nem tudom, hogy kell csinálni. – Akkor Daniel meg fog halni – mondta Aboli tárgyilagosan. – Tartozol neki egy élettel, Gundwane. Fogd a kést, tessék! Hal olyan nehéznek érezte kezében a kést, mintha egy ólomrudat fogna. Szája kiszáradt a félelemtől, hüvelykujján kipróbálta a kés élét, de úgy érezte, hogy a gyakori használattól kicsorbult. – Tompa – mondta hárítóan. – Fiam, Abolinak igaza van. – Sir Francis fia vállára tette kezét és megszorította. – Te vagy Daniel egyetlen esélye. Hal lassan kinyúlt bal kézzel és megtapogatta a kemény csomót Daniel forró húsában. A csomó megmozdult ujjai közt, érezte, ahogy hozzádörzsölődik a

lapockacsonthoz. A fájdalomtól Daniel magához tért és megpróbálta kitépni magát a láncaiból. Kiabálni kezdett. – Segíts meg, Jézus! Vétettem Isten, ember ellen! Az ördög el akar vinni. Sötét. Minden sötét. – Fogd le, Aboli! – suttogta Hal. – Fogd erősen! Aboli karjával átfogta Danielt, amennyire csak a láncok engedték, mint egy nagy, fekete óriáskígyó. – Csináld! – mondta. – Gyorsan! Hal olyan közel hajolt Danielhez, amennyire a láncoktól tudott, arca mindössze tenyérnyire volt a hátától. így tisztábban látta a daganatot. Annyira feszes volt rajta a bőr, hogy lila és fényes volt, mint egy túlérett szilva. Bal keze ujjaival körülfogta és még jobban megfeszítette a bőrt. Mély lélegzetet vett, és a daganatra tette a szike hegyét. Megfeszült, magában háromig számolt, aztán kardforgatáshoz szokott kezével lenyomta a kést. Erezte, hogy mélyen belevág Daniel hátába, aztán valami keménybe ütközik, ami nem engedi tovább. Fém a fémhez ütődött. Daniel felsikoltott, aztán aléltan hullott Aboli karjaiba. A mély vágásból lila és sárga genny spriccelt ki. Olyan forró és sűrű volt, mint az enyv. Hal arcába és szájába fröcskölt. Büdösebb volt minden más szagnál, ami a rabszolgafedélzeten terjengett, és Halnak felkavarodott tőle a gyomra. Visszanyelte saját hányadékát, karjával letörölte a gennyet az arcáról, és csak aztán mert óvatosan újra rápillantani a sebre. Még mindig bugyogott belőle a fekete genny, de látott valami idegen anyagot a friss vágás nyílásában. Megpiszkálta a szike hegyével, és egy sötét, szövetszerű dugót szabadított ki, amiben a törött lapockacsont szilánkjai kocsonyás vérrel és gennyel keveredtek. – Danny kabátjának egy darabja – hördült fel. – A golyó nyilván magával vitte a sebbe. – Megtaláltad a golyót? – kérdezte Sir Francis izgatottan. – Nem, még bent kell lennie. Megpróbált mélyebbre nyúlni a sebben. – Igen. Itt van. – Ki tudod venni? Hal pár percig csendben dolgozhatott, hálás volt, hogy Daniel elvesztette az eszméletét és nem kell szenvednie ettől a durva sebfeltárástól. Elapadt a genny, és friss, tiszta vér kezdett bugyogni a sebből. – A késsel nem tudom kiszedni. Mindig kicsúszik – suttogta. Letette a kést,

és ujjával benyúlt Daniel forró, élő húsába. Az iszonyattól rekedten zihálva, egyre mélyebbre és mélyebbre dugta ujját a sebbe, míg alá nem tudott nyúlni a golyónak. – Kint van! – kiáltott fel hirtelen, ahogy a muskétagolyó kijött a sebből és tompa koppanással leesett a fedélzet deszkájára. A csonttal való nagy erővel történt érintkezéstől elvesztette alakját: tükörszerű, fényes felület támadt a puha ólmon. Óriási megkönnyebbüléssel pillantott rá, aztán kivette az ujját a sebből. Nyomában megint genny és valami csomós idegen anyag jött ki. – Itt van a muskéta töltése – mondta émelyegve. – Azt hiszem, most már minden kint van. – Összekent kezére nézett. A bűz, ami feléje áradt, úgy érte, mintha pofon vágták volna. Egy ideig mindnyájan hallgattak. Aztán Sir Francis megszólalt. – Szép munka volt, Hal! – Azt hiszem, meghalt – felelte vékony hangon Hal. – Nem mozdul. Aboli eleresztette Danielt, aztán csupasz mellkasára hajolt. – Nem, él. Hallom, hogy ver a szíve. Most, Gundwane, még ki kell mosni a sebet. Ketten valahogy arrébb cibálták Daniel tehetetlen testét és Hal félig fölé térdelt. Kinyitotta koszos nadrágját, és a szűkre szabott vízadag miatt kiszáradt hólyagjából megpróbált egy vékonyka kis sugár vizeletet kipréselni. Épp elég volt ahhoz, hogy kimossa az utolsó szövetdarabok maradványát és az elpusztult húst a sebből. Az utolsó pár cséppel megpróbálta lemosni kezét, aztán elterült. Minden erő kiszállt belőle. – Ez férfimunka volt, Gundwane – mondta Aboli és visszaadta Halnak a vörös fejkendőt, ami már fekete volt az alvadt vértől és a rászáradt gennytől Ezzel állítsd el a vérzést Nincs más. Mialatt Hal bekötötte a sebet, Daniel úgy feküdt, mint egy hulla. Nem nyögött és nem rángatta láncait. Három nappal később, mikor Hal fölé hajolt, hogy inni adjon neki, Daniel hirtelen felnyúlt, eltolta Hal fejét, és kivette a bögrét a kezéből. Aztán akkorát böfögött, mintha megdördült volna az ég és gyönge, de tiszta hangon azt mondta: – Istenem, de jól esett! Kérek még egy csöppet. Hal annyira megkönnyebbült és annyira örült, hogy saját adagját is odaadta neki. Boldogan nézte, ahogy Daniel kiitta a bögrét. Másnapra Daniel annyira fel tudott ülni, amennyire a láncok engedték. – A műtétedbe tizenkét közönséges halandó belehalt volna – dünnyögte Sir Francis, amint tátott szájjal bámulta Big Daniel felépülését. – De Daniel Fisher egyenesen jól érzi magát tőle.

A

z út kilencedik napján Sam Bowles kinyitotta a lejáró fedelét és vidáman leszólt: – Uraim, jó hírem van az önök számára. Az utolsó százötven mérföldön a szél cserbenhagyott minket. Őlordsága úgy számolja, hogy még legalább öt napba telik, mielőtt elérjük a Fokot. Egy kicsit tovább tart a sétahajókázás! Kevesen voltak, akiknek maradt még annyi ereje vagy érdeklődése, hogy a szörnyű hír hallatán szitkozódni kezdtek volna, inkább az ónkupa után nyúlkáltak izgatottan. Mikor véget ért a napi szertartásos itatás, Sam Bowles változtatott a kialakult szokásokon. Ahelyett, hogy lecsapta volna a lejáró fedelét, ledugta a fejét és leszólt: – Courteney kapitány úr, Őlordsága hódolatát küldi, s kéri, hogy ha nincs más elfoglaltsága, tisztelje meg azzal, hogy vele vacsorázik. – Lemászott a rabszolgafedélzetre, és két társa segítségével lecsavarozta Sir Francis bilincseit a kezéről és a lábáról és kihúzta őket a gyűrűkből. Mikor már levették róla a bilincseket, még akkor is mind a három ember segítségére szükség volt, hogy fel tudják állítani. Olyan gyenge volt és annyira elgémberedett mindene, hogy úgy tántorgott és rogyadozott, mintha részeg lenne, ahogy segítettek felmászni neki a létrán. – Már megbocsásson, kapitány – nevetett Sam Bowles a képébe –, de nem valami jó színben van. A disznóól és a pöcegödör se olyan büdös, mint maga, Franky fiam. Felrángatták a fedélzetre, és összeaszott testéről leszedték a büdös rongyokat. Aztán négy matróz a szivattyúhoz állt, és Sam a vászonfecskendőt egyenest Sir Francisre irányította. A Sirály elérte a hidegzöld Benguela-áramlat végét, ami a szárazföld déli csücske mentén folyik. A fecskendőből kilövellő jéghideg tengervíz majdnem ledöntötte Sir Francist a lábáról. Meg kellett kapaszkodnia a csarnakban, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Bár reszketett és majdnem megfulladt, mégis sikerült lesikálnia testéről és hajáról a rászáradt mocskot. Közömbös volt számára, hogy Katinka van de Velde a tatfedélzet korlátjára támaszkodva a szemérmesség legkisebb jele nélkül, nyíltan bámulta mezítelenségét. Sir Francisnek csak akkor volt lehetősége körülnézni, hogy megbecsülje a

Sirály helyzetét és állapotát, amikor elzárták a fecskendőt és kint hagyták száradni a napon. Bár a hidegtől egészen elkékült vézna teste, mégis felfrissült és erőre kapott a zuhanytól. Foga összekoccant és egész testében reszketett a hidegtől, miközben kinézett a hajó korlátján túl és karját összefonta mellén, hogy egy kicsit megmelegítse magát. Az afrikai szárazföld mintegy harminc mérföldnyire északra lehetett tőlük. Felismerte a Hamis-öböl bejáratát őrző pont szirtjeit és bérceit. Először ennek a foknak a szélviszonyait kell elviselni, s csak aztán érnek el a Tábla-öböl bejáratához, ami a félsziget másik oldalán van. Szinte teljesen leállt a szél, a tenger felszíne olyan sima volt, mint az olaj, hosszú, alacsony hullámok ringatták őket, mintha egy alvó szörny lélegezne alattuk. Sam Bowles igazat mondott. Ha nem támad fel a szél, még napokig eltart, amíg végre megkerülik a fokot és horgonyt dobnak a Tábla-öbölben. Azon töprengett, vajon emberei közül hányan követik Timothyt, mielőtt kiszabadulnának a rabszolgafedélzet tömlöcéből. Sam Bowles a lábához dobott pár kopott, de tiszta ruhadarabot. – Őlordsága várja. Ne várakoztassa meg! – Franky! – állt fel Cumbrea, hogy üdvözölje, mikor lehajolva belépett a Sirály hátsó kabinjába. – Szívből örülünk, hogy nem tett neked rosszat ez a kis utazás az alsó fedélzeten. Remekül nézel ki. – Mielőtt Sir Francis bármit tehetett volna ellene, átölelte, mint egy medve. – Őszintén bocsánatot kell kérnem ezért a bánásmódért, de a holland kormányzó és neje ragaszkodott hozzá. Én magam soha nem lettem volna képes rá, hogy egy lovagtársammal ilyen hitvány módon bánjak. Míg beszélt, az Egerészölyv gyorsan végig tapogatta Sir Francist, hogy meggyőződjék róla, nem, rejteget-e egy kést vagy valami más fegyvert, aztán leültette a kabin legnagyobb és legkényelmesebb székébe. – Parancsolsz egy pohár bort, öreg cimborám? – Saját maga töltött neki, aztán intett az inasnak, hogy tálalja föl a pörköltet Sir Francisnek. Bár Sir Francis szájában összefutott a nyál, mert csaknem két hete nem volt meleg étel a gyomrában, meg se moccant. Sem a pohárhoz, sem a tál mellett elhelyezett kanálhoz nem nyúlt. Cumbrea észrevette az elutasítást, és bár egyik borzas vörösesszőke szemöldöke felemelkedett, nem erőszakoskodott, fogta a kanalát és belekóstolt a tányérjában gőzölgő ételbe. Jóízűen elcsámcsogott rajta egy darabig, aztán ivott rá-egy nagy korty bort a kristálypohárból, végül kézfejével megtörülte vörös pofaszakállát. – Nem, Franky. Ha rajtam állt volna, magamtól soha nem bántam volna veled ilyen cudarul. Voltak köztünk nézeteltérések a múltban is, de ezeket

mindig úriemberként, sportszerűen tisztáztuk, nemde? – Mint például úgy, hogy figyelmeztetés nélkül sortüzet zúdított a táboromra? – kérdezte Sir Francis. – Ne fecséreljük az időnket hiábavaló vádaskodásokra – hessegette el magától az Egerészölyv ezt a megjegyzést. – Nem lett volna rá szükség, ha belementél volna, hogy osztozkodj velem a galleon zsákmányán. Tulajdóriképpen azt szerettem volna mondani, hogy te meg én megértjük egymást. A lelkünk mélyén testvérek vagyunk. Azt hiszem, én értem önt – bólintott Sir Francis. – Akkor tudod azt is, hogy ami neked fájdalmat okoz, nekem még jobban fáj. Veled együtt szenvedtem bebörtönzésed minden percében. – Uram, nem veszem a szívemre, hogy szenvedni lássam, miért nem enged el az embereimmel együtt? – Ez leghőbb vágyam és szándékom, biztosíthatlak róla. Csak egy kis nehézség tart vissza tőle. Egy apró kis jelre van szükségem tőled, hogy irántad való meleg baráti érzéseim viszonzásra találnak benned. Még mindig mélységesen meg vagyok bántva, hogy nem voltál hajlandó megosztani velem, egy régi jő baráttal, ami joggal megilletett volna a köztünk lévő egyezség szerint. – Bizonyos vagyok abban, hogy a hollandok odaadták önnek azt a részt, ami olyannyira fájt önnek. Láttam, hogy ebbe a hajóba igen nagylelkűen rakodtak a fűszerekből. Kíváncsi vagyok rá, hogy mit fog szólni Anglia Főadmirálisa az ellenséggel való üzleteléshez. – Pár hordó fűszer – szóra sem érdemes – mosolyodott el Cumbrea. – De testvéri ösztöneimet leginkább az ezüst és az arany támasztja fel. Ide figyelj, Franky, elég időt fecséreltünk az udvariaskodásra. Te is tudod, én is tudom, hogy a galleonról származó arany felét valahol az Elefánt-lagúna közelében rejtetted el. Tudom, hogy ha sokáig keresem, megtalálom, de te addigra már halott leszel, mert a Jóreménység-fok hóhéra mocskosul elküld a másvilágra. Sir Francis elmosolyodott és megrázta a fejét. – Nem rejtettem el semmiféle kincset. Kutasson, amennyit csak akar, semmit nem talál. – Gondolkodj egy kicsit, Franky! Tudod, mit csináltak a hollandok azokkal az angol kereskedőkkel, akiket Bali szigetén elkaptak? Keresztre feszítették őket és kénfáklyákkal égették a lábukat és a kezüket. Szeretnélek megóvni ettől. – Ha egyebet nem akar megbeszélni velem, most visszatérek a legénységemhez – állt fel Sir Francis. Már jobban bírta a lába.

– Ülj le! – reccsent rá az Egerészölyv. – Mondd meg, hova rejtetted el, és cserébe, becsületemre esküszöm, minden további bántódás nélkül partra teszlek az embereiddel együtt. – Cumbrea még egy teljes órán át győzködte és fenyegette Sir Francist. – Nem könnyű veled megegyezni, Franky. Megmondom, mit teszek érted. Másnak ezt nem tenném, de téged úgy szeretlek, mintha a testvérem volnál. Ha visszaviszel és megmutatod, hol a zsákmány, a felét meghagyom neked. Fele-fele. Ennél becsületesebb alkut már nem lehet kínálni, vagy igen? Sir Francis még ezt az ajánlatot is hűvös mosollyal fogadta, mire Cumbrea nem tudta tovább leplezni dühét. Akkorát csapott az asztalra tenyerével, hogy felborultak a poharak és a bor kiömlött a kabinban. Őrjöngve hívta Sam Bowlest. – Vidd innen ezt a szemtelen kurafit és verd újra láncra! – Ahogy Sir Francis kifelé ment a kabinból, még utána kiáltott. – Esküszöm neked, Franky, meg fogom találni, hogy hova dugtad. Többet tudok, mint hiszed. Megvárom, hogy a Jóreménység-fokon lecsapják a fejed a gyakorlótéren, és azonnal visszamegyek. Addig el nem jövök onnan, amíg meg nem találtam.

S

ir Francis matrózai közül még egy meghalt, mielőtt horgonyt vetettek volna a Tábla-öbölben a part közelében. A többiek tagjai annyira elgémberedtek és elgyengültek, hogy úgy kellett felmászniuk a létrán a fedélzetre, mintha állatok volnának. A fedélzeten egy kupacban rogytak le, rongyos ruházatukra rászáradt saját piszkuk, és megpróbálták eltakarni szemüket, ahogy pislogva körülnéztek, mert bántotta őket a ragyogó reggeli napsütés. Hal még soha nem volt ilyen közel a Jóreménységhez. A háború kezdetén, amikor elkezdődött a hosszú portya, messze elkerülték az öblöt, és csak távolról néztek be. Ez a rövidke pillantás azonban nem készítette fel annak a ragyogó tengeri tájnak a látványára, ahol az Atlanti-óceán szélfútta habokkal fodrozott királykék vize olyan káprázatos fövényre futott ki, amitől legyengült szeme fájni kezdett.

A híres lapos tetejű hegység sárga sziklafala, melyet sűrű zöld erdővel benőtt mély folyóvölgyek tagoltak, jórészt eltakarta az afrikai ég kékjét. A hegység teteje annyira mértanilag lapos volt, és olyan kellemesek voltak az arányai, hogy az volt az érzése, mintha valami mennyei építész tervezte volna. E fölött a hatalmas tábla fölött, a felfutó tej habjára hasonlító fehér felhőgomolyag állt mozdulatlanul. Ez az ezüst zuhatag soha nem érte el a hegység alacsonyabb lejtőit, mert mialatt leesett belőle az eső, a levegőben varázslatos gyorsasággal elpárolgott, s így a lejjebb fekvő lejtők fénylő, zöldellő őserdőköpenyeget húztak magukra. Ez a nagyszerű táj eltörpítette és jelentéktelenné tette az épületeket, melyek a hófehér, homokos part felett csúf és bosszantó bőrkiütéseknek tűntek, s ahonnan egy kis csónakokból álló flotta indult el a Sirály felé, amint a horgony feneket ért. Van de Velde kormányzó úr nem volt hajlandó lemászni a létrán. Az árbocmunkáknál használt felhúzható székbe ültették és felemelték a fedélzetről, majd óvatosan átemelték a hajókorláton és leeresztették a hajó mellett várakozó mentőcsónakba. Az egész művelet alatt ideges utasításokat kiabált. – Vigyázzatok, maflák! Ha le mertek ejteni, elevenen megnyúzatlak benneteket! Felesége már várta lent a csónakban. Katinka Cornelius Schreuder ezredes segítségével összehasonlíthatatlanul kecsesebben szállt lé a hajóról, mint férjeura. Kieveztek velük a partra, ahol a föveny szélén öt erős rabszolga kiemelte a kormányzót a fehér tajtékot vető törőhullámokon bukdácsoló csónakból partra gázoltak vele, és óvatosan letették a homokra. Abban a pillanatban, hogy a kormányzó lába megérintette Afrika földjét, eldördült az első ágyúlövés, a tizennégy lövésből álló díszsortűzből. A déli sáncerőd tetején lévő lőrésekből füst gomolygott elő, és a Társaság új képviselőjét annyira meglepte ez a mennydörgésszerű tisztelgés, hogy felugrott a levegőbe és a délnyugati szélben majdnem lerepült a fejéről tollas kalpagja. Kleinhans kormányzó, akit túláradó örömmel töltött el az a tény, hogy utódja végre megérkezett, a föveny végében, a parton várt rá. A helyőrség parancsnoka, aki a kormányzóhoz hasonlóan már alig várta, hogy posztját átadhassa Schreuder ezredesnek és végre lerázhassa csizmájáról Afrika porát, az erőd bástyáján állt és távcsővel a kezében leste az érkező méltóságokat. A föveny tetején már várt az állami hintó, amibe hat gyönyörű szürke volt befogva. Kleinhans kormányzó a hintóból kiszállva üdvözölte az érkezőket, miközben kezével tartotta kalapját, hogy el ne fújja a szél. A hintót díszőrség

kísérte. Több száz férfi, nő és gyerek gyűlt össze a parton. A település minden lakója, aki járni tudott vagy vonszolni tudta magát, kijött van de Velde kormányzó úr fogadására, aki most épp a laza homokban próbált feljebb vergődni. Mikor végre szilárd talajt érzett a lába alatt és visszanyerte lélegzetét, fogadta Kleinhans kormányzó úr üdvözletét. A Társaság tisztjeinek, a szabad polgároknak és a látványosságra összesereglett rabszolgáknak az éljenzése és tapsa közepette kezet fogtak egymással. A katonai kíséret fegyverrel tisztelgett az új kormányzónak és a zenekar hazafias dalba kezdett. A zene cintányérral és üstdobbal ért véget. A két kormányzó őszinte örömmel megölelte egymást. Kleinhans annak örült, hogy végre hazamehet Amszterdamba, van de Velde pedig annak, hogy túlélte a vihart, a kalózokat és végre holland földet érez a lába alatt. Mialatt Sam Bowles és társai levették a rabszolgaláncot a halottakról és a tetemeket a vízbe dobták, Hal a foglyok közt kuporogva nézte a távolból, ahogy egyik oldatról Kleinhans kormányzó úr, a másikról Schreuder ezredes a karjánál fogva a hintóhoz vezeti Katinkát. Szívében dúlt a szerelem, és Abolinak és Danielnek ezt súgta: – Hát nem a világ legszebb hölgye? Ő majd latba veti befolyását az érdekünkben. Most, hogy a férje abszolút hatalommal bír, majd ő rá fogja beszélni, hogy bánjon velünk igazságosan. – A két hatalmas termetű férfi közül egyik sem szólt egy szót sem, csak egymás közt váltottak egy pillantást. Daniel törött fogaival vigyorgott, Aboli a szemét forgatta. Miután Katinka helyet foglalt a bőrülésen, férjét is feltámogatták a hintóba, ami megdőlt és megbillent a súlya alatt. Amint biztonságban letelepedett felesége mellé, a zenekar élénk indulóba kezdett, a kíséret vállra vette a muskétákat és kilépett. A zöld kabátos, fehér keresztpántos katonák szívet dobogtató látványt nyújtottak. A menet a nyílt gyakorlótéren keresztül elindult az erőd felé. A tömeg előrefutott és két oldalról sorfalat alkotva kísérte a hintó útját. – Isten önökkel, uraim! Őszinte örömömre szolgált, hogy vendégül láthattam önöket a hajómon! – Az Egerészölyv gúnyosan szalutált, kezét kalapja karimájához emelve, ahogy Sir Francis láncait vonszolva kínkeservesen átlépett a korláton és az emberek élén lemászott a létrán a hajó mellé kötött csónakba. Ebben a hullámzásban a csónakot túlterhelte ez a sok megláncolt ember Pereme csak pár centiméterrel emelkedett ki a vízből, mikor ellökték a Sirály oldalától. Az evezősök megpróbálták ugyan a csónak farát a fehér tajtékos

törőhullámokra merőlegesen tartani, ahogy a föveny felé közeledtek, de egy nagyobb hullám megdobta és elfordította őket. Hirtelen a szél felé fordultak, a csónak megdőlt és négy láb mély vízben felborult. Az evezősök és az utasok is beleestek a habzó vízbe, miközben a felborult csónakot partra mosta a hullámzás. A foglyoknak, tengervizet köpködve és krákogva, láncuknál fogva sikerült kirángatniuk egymást a törőhullámokból. Csodával határos módon senki nem fulladt meg, de az erőfeszítéstől minden erejük elszállt. Mikor az erődből érkező őrök puskatussal és szitkok kíséretében felállították és felhajtották őket a fövenyen párolgott róluk a víz és hófehér homok borította őket. A tömeg, miután az állami hintót épségben bekísérte az erőd kapuján, visszaözönlött a partra, hogy egy kis játékot űzzenek ezekkel a szerencsétlenekkel. Úgy nézegették, méregették őket, mintha állatvásárra vitt marhák lennének. Nagyokat röhögtek zabolátlan megjegyzéseiken. – Nekem inkább cigányoknak és koldusoknak látszanak, nem angol kalózoknak. – Legalább megtakarítom a guldeneimet. Én ugyan nem fogok ezekre licitálni, amikor elárverezik őket rabszolgának. – A kalózokat nem eladni szokták, hanem elégetni. – Nem néznek ki valami jól, de legalább lesz egy kis szórakozás. A rabszolgalázadás óta nem volt igazán jó kivégzés itt. – Ott jön Stadige Jan, hogy szemügyre vételezze őket. Garantálom, hogy ad majd ezeknek a corsaire-eknek egy kis leckét. Hal abba az irányba fordította fejét, amerre az illető, aki ezt mondta, mutatott, ahol egy sötét szürkésbarna ruhába öltözött, magas puritánkalapot viselő polgár emelkedett ki egy fejjel a tömegből. Halvány, kifejezéstelen, sárga szemmel mérte végig Halt. – Mit gondolsz ezekről a szépségekről, Stadige Jan? Meg tudod énekeltetni őket? Hal érezte, hogy az embereket egyszerre mennyire taszítja és izgatja ez az ember. Senki nem állt hozzá túl közel, és úgy néztek rá, amiből Hal ösztönösen rájött, hogy ő a hóhér, akivel már ijesztgették. Libabőrös lett, ahogy sápadt szemébe nézett. – Mit gondolsz, miért hívják Slow Johnnak? – kérdezte Abolit a szája sarkából ejtve ki a szavakat. – Reméljük, nem kell megtudnunk! – felelte Aboli, ahogy elhaladtak a magas, hulla színű alak mellett.

Fehér és fekete kisfiúk ugrabugráltak a láncra fűzött emberek oszlopa körül, csúfolódva, kővel és szeméttel hajigálva őket, amit a várost a tengerrel összekötő nyitott csatornából szedtek. Egy falka korcs kutya a példán fellelkesedve a rabok sarka után kapkodott. A felnőttek erre a rendkívüli alkalomra legjobb ruhájukat vették fel és jól mulattak a gyerekek viháncolásán. A nők közül némelyek fűszercsokrot tartottak az orrukhoz, mikor megcsapta őket a mocskos és rongyos rabok szaga és szörnyülködve, izgatottan összerezdültek – Micsoda szörnyű alakok! – Nézd, milyen kegyetlen, állatias arckifejezésük van! – Azt hallottam, hogy a feketéket emberhússal etetik. Aboli rút képet vágott és forgatni kezdte szemét. Arcán kidudorodtak a tetoválások, és hatalmas fehér fogaival félelmetesen vicsorgott. A nők kéjesen szörnyűködve visítottak, a kislányok anyjuk szoknyájába dugták arcukat, hogy ne lássák ezeket a rémségeket. A tömeg háta mögött, a náluk feljebb állóktól tisztes távolságra, a rabok heccelésétől tartózkodva álltak azok a férfiak és nők, akikről Hal azt gondolta, hogy a polgárok házi rabszolgái lehetnek. A tömegben található rabszolgák bőrszíne Afrika szénfeketéjétől a Kelet borostyán és arany színéig terjedt. Legtöbben gazdáik levetett ruháit hordták, bár a csinosabb nők közül egyesek finomabb darabokat viseltek, amiből látszott, hogy gazdáik kedvenc játékszerei közé tartoznak. Szótlanul nézték, hogy a tengerészek csörgő láncaikkal végigvonszolják magukat az úton. Senki nem nevetett, sőt Hal mintha némi együttérzést vélt volna felfedezni kifejezéstelen arcukon, hiszen ők is rabok voltak. Közvetlenül azelőtt, hogy beléptek volna az erőd kapuján, Halnak különösen egy lány tűnt fel a tömegben. A lány felmászott egy kőrakásra, hogy jobban lásson, és kiemelkedett a tömeg mögül. Szebb nőt elképzelni sem tudott volna a világon. Szépséges virágszál volt, sűrű, fényes, fekete haja és sötét szeme volt, ami már-már túl nagy volt finom ovális arcához képest. Szemük egy pillanatra találkozott egymással a tömeg feje fölött és Halnak az az érzése támadt, mintha valamit üzenni akart volna neki, de nem tudta, mit. Aztán elveszítette szem elől, ahogy a kapun át behajtották őket az erőd udvarába. Az elkövetkező iszonyú napokban vele maradt a lány képe. Fokozatosan elhomályosította Katinka képét, és éjszakánként néha ellátogatott hozzá, hogy erőt adjon neki, amire szüksége volt ahhoz, hogy ki tudjon tartani. Úgy érezte,

ha csak egyetlen ilyen szép és gyöngéd ember van a komor kőfalakon túl, akit érdekel gyászos állapota, érdemes folytatni a harcot.

A

z erőd udvarán egy fegyverkovács vette le róluk a bilincseket. Sam Bowles parancsnoksága alatt a matrózok különítménye végignézte a műveletet, arra várva, hogy Visszavigyék a láncokat és bilincseket a

Sirályra. – Hiányozni fogtok nekem, pajtikáim – vigyorgott. – Milyen üres és kihalt lesz a Sirály alsó fedélzete a ti derűtök és mosolygó arcotok nélkül! – A kapuból még egyszer szalutált nekik, amikor a különítmény élén elhagyta az erődöt. – Remélem, itt épp úgy fognak gondoskodni rólatok, ahogy a ti öreg barátotok, Sam Bowles tette. De azért ne féljetek, a díszfelvonuláson, az utolsó fellépésetekkor én is ott leszek! Amikor Sam elment, Hal körülnézett az udvaron. Látta, hogy nagyléptékű terv alapján alakították ki. Neveltetése részeként, apja a hadmérnöki tudományokba is bevezette, ezért ismerte a szárazföldi erődöket, s így felismerte a kőfalak és sáncerődök klasszikus védelmi rendszerét. Látta, hogy ha ez a munka befejeződik, csak egy teljes ostromfelszereléssel felvonuló hadsereg lesz képes megbontani a rendszert. A munka azonban még félig sem volt kész, s az erőd, vagy, ahogy fogláraik hívták, het Kastel, a vár, szárazföld felőli oldalán még csak az alapok jelezték a majdani masszív kőfalak helyét. De az is látszott, hogy sietős a munka. Minden bizonnyal az elmúlt években folytatott két angol-holland háború fokozta ezt a lendületet. Oliver Cromwell Lord Protector, Anglia, Skócia és Wales Köztársaságának Védelmezője az interregnum ideje alatt éppúgy szerepet játszott énnek a lázas igyekezetnek az előidézésében, mint Károly király, annak az embernek a fia, akit Cromwell fejeztetett le. Mindketten igen erőszakos módon figyelmeztették a hollandokat távoli gyarmataik sebezhetőségére. Munkások százai nyüzsögtek a félkész falakon, s az udvar, ahol álltak, tele volt épületfarakásokkal és az erőd fölött emelkedő hegységben bányászott kővel. Őket, mint veszélyes rabokat, a többi fogolytól elkülönítve tartották. Az udvarból a rövid csigalépcsőn levezették őket az erőd déli fala alatt elhelyezkedő tömlöcbe. A padlókövek, a boltíves mennyezet és a falak egyaránt nedvesek voltak, mert a talajvíz átszivárgott a köveken. Még ilyen szép őszi

napon is, mikor odakint ragyogóan sütött a nap, itt lent, ebben a nyirkos, félelmetes környezetben, megborzongtak a hidegtől. Az első lépcsőforduló alján a foglárok kicibálták Sir Francis Courteneyt a sorból és bedugták egy cellába, amiben épp csak egy ember fért el. Ezen a szinten mintegy fél tucat egyforma cella helyezkedett el. Mindegyiknek vasrudakkal megerősített vastag faajtaja volt, amin csak egy kis rácsos ablakon keresztül lehetett benézni, ami általában be volt zárva. A rabok nem látták a többi rabot. – Ön, kalóz úr külön szállást kap! – mondta a göndör hajú holland foglár, amikor rávágta Sir Francisre az ajtót, s az övén hordott kulcscsomóból kiválasztott egy hatalmas kulcsot, amivel bezárta. – Magát a Skellum Odúba zárjuk, az igazi gonosztevőkkel, a gyilkosokkal, lázadókkal és rablókkal egy helyre. Itt végre otthon fogja érezni magát a hasonszőrűek társaságában. A többi rabot a börtön alsóbb szintjére terelték le. A foglár őrmester az alagút végén kinyitotta a vasrácsos ajtót és a foglyokat belökték a hosszú, keskeny cellába. Mikor rájuk zárták az ajtót, alig maradt annyi hely, hogy kinyújtózzanak a macskaköves padozatot borító vékony, nedves szalmán. Az egyik sarokban egyetlen latrinavödör állt, de a foglyok nagy örömmel vették észre, hogy a rácsos ajtó mellett egy nagy vízmedence van. Legalább a hajón szokásos vízkorlátozástól megszabadultak. Az egyik fal tetején négy kis ablak volt, s miután szemügyre vették a környezetet, Hal felnézett rájuk. Aboli vállára állt, ahonnan elérte az egyik keskeny nyílást. Ugyanúgy rácsok takarták ezt is, mint az összes többit, de Hal mégis csupasz kézzel megpróbálta szétfeszíteni őket. Sziklaszilárdan be voltak rakva a kőbe, ezért ki kellett vernie a fejéből még a gondolatát is annak, hogy ezen az úton megszökhetnének. A rácsba kapaszkodva felhúzta magát és kinézett. Szeme úgy egy lábbal magasabban volt, mint a föld, s az ablakból a vár belső udvarának egy része látszott. Látta a bejárati kaput s azoknak az épületeknek a díszkapuját, amiket a Társaság hivatalainak és a kormányzó lakosztályának nézett. Egyik oldalon, azon a nyíláson át, ahol még nem épült meg a fal, a táblatetejű hegység egy része látszott, fölötte az éggel. A felhőtlen égen egy csapat sirályröpült. Leereszkedett és keresztültülekedett a matrózokon, átlépve a betegeken és sebesülteken. Mikor elért a vasrácsos ajtóhoz, felnézett a lépcsőn, de nem látta apja cellájának ajtaját. – Apa! – szólt bizonytalanul, és arra számított, hogy majd az egyik foglár ráripakodik, de mikor nem érkezett válasz, hangját felemelve újra elkiáltotta magát.

– Hallak, Hal – kiáltott vissza apja. – Van valami parancsod a számunkra, Apa? – Azt hiszem, egy-két napig békében fognak hagyni, vagy legalábbis addig, amíg sikerül összehívniuk egy bíróságot. Meg kell várnunk. Mondd meg az embereknek, ' hogy legyenek jó szívvel. Ebben a pillanatban egy idegen hang szólt közbe. Angolul beszélt, de furcsa akcentussal. – Ti vagytok azok az angol kalózok, akikről már annyi mindent hallottunk? – Becsületes tengerészek vagyunk, akiket hamisan vádolnak – kiáltott vissza Sir Francis – Ki és mi vagy? – A társad a Skellum Odúban, két cellányira tőled. Halálra ítéltek, ahogy téged is. – Minket még nem ítéltek el – tiltakozott Sir Francis. – Csak idő kérdése. A foglárok mondták, hogy nemsokára el fognak ítélni benneteket is. – Hogy hívnak? – szállt be Hal is a beszélgetésbe. Nem érdekelte az idegen, de a beszélgetés alatt jobban telt az idő, és nem gondolt saját szorult helyzetükre. – Althuda vagyok, az a bűnöm, hogy szabad szeretnék lenni és másokat is ki szeretnék szabadítani. – Ez esetben, Althuda, testvérek vagyunk. Te meg én és valamennyien, akik itt vagyunk. Mind szabadságra vágyunk. Helyeslés hangzott fel innen-onnan, s mikor elhalt, ismét Althuda szólalt meg. – Én vezettem a Társaság rabszolgáinak felkelését. Néhányunkat elfogtak. Őket Stadige Jan élve elégette, de legtöbbjüknek sikerült a hegyekbe szökni. Sokszor küldtek katonákat utánunk, de szembeszálltunk velük és elkergettük őket, úgy hogy nem tudtak újra rabszolgasorba hajtani bennünket. – Élettel teli, fiatal hangja volt, büszke és erős, s Hal, még mielőtt az arcát látta volna, vonzódást érzett Althuda iránt. – De ha egyszer megszöktél, hogy kerülsz ide a Skellum Odújába? – kíváncsiskodott az egyik angol matróz. Most már mindnyájan a beszélgetést hallgatták. Althuda története még a legridegebb szívűeket is megindította. – Azért jöttem vissza, hogy kimentsek valakit, egy másik rabszolgát, aki itt maradt – mondta Althuda: – Amikor visszatértem a gyarmatra, felismertek és elárultak. Egy ideig mindenki hallgatott.

– Nő? – kérdezte egy hang. – Egy nő miatt jöttél vissza? – Igen – felelte Althuda –, egy nő miatt. – Az Éden közepén mindig van egy nő, aki kísértésbe visz minket – szólt az egyik matróz és a többiek elnevették magukat. Aztán valaki más megkérdezte: – A kedvesed volt? – Nem – felelte Althuda –, a kishúgom.

H

arminc vendég ült asztalhoz azon a banketten, amit Kleinhans kormányzó adott utódja tiszteletére. A hosszú asztal körül a gyarmat összes fontos vezetője helyet kapott feleségével együtt. A főhelyről Petrus van de Velde nagy várakozással tekintett a lakoma elé. A rózsafa asztal fölött súlyos csillárok lógtak, mindegyikben ötven illatos gyertya égett. Olyan világosság volt a nagy teremben, mintha nappal lenne, az ezüst edények és evőeszközök, a kristálypoharak csillogtak. Mióta elhagyta Trincomalee partjait, van de Velde hónapok óta kénytelen volt beérni először a galleonon felszolgált moslékkal, aztán meg a parton az angol kalózok durva kosztjával. Most csillogó szemmel és csorgó nyállal nézte a konyhaművészet csodáit, amelyek az asztalt díszítették. Megfogta az előtte lévő magas poharat és ivott egy kortyot a ritkaságszámba menő pezsgőborból. Az apró kis szúrós buborékok kellemesen csiklandozták, szájpadlását és tovább fokozták amúgy is alig fékezhető étvágyát. Van de Velde ezt a tisztséget, amit jórészt felesége igen magas kapcsolatainak köszönhetett a Tizenhetekkel, a lehető legszerencsésebbnek tartotta. „Afrika csücskén mindkét irányban szüntelen jöttek-mentek a hajók, az európai és a keleti luxust egyaránt elhozva a Tábla-öbölbe. Semmiben nem fognak hiányt szenvedni. Magában mindenhová elkívánta Kleinhanst hosszúra nyúlt üdvözlő beszéde miatt, amiből alig hallott egy szót is. Figyelmét teljes mértékben lekötötték az ezüsttálak s a fogások, amiket egymás után mutattak be neki. Ropogósra sült, aranyszínű malac, dupla hátszín saját levében pácolva, sült

krumpli kupacokkal körítve, puha jérce, galamb, kacsa és zsíros libahalmok, ötféle frissen fogott hal az Atlanti-óceánból, mind másféleképp elkészítve, Jáva, Kandy és Hátsó-India curryjének és fűszereinek illatában fürödve, hatalmas vörös homár piramisok, amelyekből rengeteg volt a déli óceánon, a Társaság kertjeiből való gyümölcsök és zamatos zöldségek gazdag választéka, serbet, madártej, mézes galuska, torta és egyéb édességek, mint lekvárral töltött tejszínhabos, borban áztatott piskóta, minden, amit a rabszolga szakácsok csak ki tudtak találni. Az egész mögött ráadásul sajtkupacok tornyosultak, amiket a Társaság hajói egyenest Hollandiából hoztak, északi-tengeri pácolt heringgel, füstölt vaddisznó oldalassal és lazaccal egyetemben. Ennek a roskadozó asztalnak ellentéteként, a tányérok mind finom fehér és kék porcelánból voltak. Minden szék mögött egy házi rabszolga állt a Társaság zöld egyenruhájában, hogy fürge, fehérkesztyűs kézzel töltsön a poharakba vagy tegyen a tányérokba. Van de Velde már azt hitte, hogy Kleinhans soha nem hagyja abba a beszédet és soha nem kezdődik el a lakoma, miközben mosolyogva bólogatott a kormányzó bárgyúságaira. Végül Kleinhans meghajolt az új kormányzó, és még mélyebben felesége felé, azzal leült. Mindenki várakozással nézett van de Veldére. Körülnézett, a vendégek bárgyú képét látva nagyot sóhajtott és felemelkedett, hogy válaszoljon az elhangzott köszöntésre. „Két perc elég lesz”, mondta magában, azzal elmondta, amit hallani akartak, és joviálisán, a következővel fejezte be mondandóját: – Mindent összefoglalva, Kleinhans kormányzó úrnak biztonságos hazatérést és hosszú, boldog nyugdíjas éveket kívánok az óhazában. Gyorsan és vidáman leült és kanala után nyúlt. Ez volt az első alkalom, hogy a polgárok abban a kegyben részesülhettek, hogy egy asztalnál ülhetnek az új kormányzóval és döbbent, tiszteletteljes csend támadt, mikor a levesestálban lévő folyadék szintje a szemük előtt olyan gyorsan apadt, mint a Zuider Zee ingoványainak vízszintje az apály beálltakor. Aztán hirtelen ráeszméltek, hogy amint a díszvendég befejezi az első fogást, kicserélik a tányérokat és hozzák a következőt, és lázas igyekezettel próbálták utolérni. Sok nagyevő volt köztük, de az új kormányzóval nem tudták felvenni a versenyt, különösen, mert hamarább kezdte. Ahogy a kormányzó levesestányérja kiürült, elkapkodták előlük a tányérokat és malacpecsenyével magasra tornyozott tányérokkal cserélték ki őket. Az első két fogás alatt gyakorlatilag egyetlen szó sem hangzott el, csak szürcsölés és csámcsogás hallatszott. A harmadik fogásnál Kleinhans összeszedte magát, és házigazdaként hősies

erőfeszítést tett, hogy felélénkítse a társalgást. Előrehajolt, hogy elterelje van de Velde figyelmét a tányérról. – Gondolom, minden más ügynél hamarább az angol kalózok dolgát akarja elintézni – kérdezte, mire van de Velde élénken bólogatott, de a szája annyira tele volt homárral, hogy nem tudott válaszolni. Már eldöntötte, hogyan rendezi meg a tárgyalást és az ítélet végrehajtást? – Van de Velde hangosan nyelt, mielőtt válaszolt volna. – Természetesen ki fogom végeztetni őket, de csak azután hogy a kapitányuk, ez a hírhedt corsaire, Francis Courteney, elárulja a Társaság rakományából hiányzó kincsek rejtekhelyét. Szeretnék azonnal felállítani egy törvényszéket, hogy megtárgyalja az ügyet. Schreuder ezredes köhintett egyet, mire van de Velde türelmetlen pillantást vetett rá. – Mondani akart valamit? Ki vele! – Uram, ma módom volt megszemlélni a kastel erődítményrendszerén folyó munkát. Csak a Jóisten a tudója, mikor keveredünk újra háborúba az angolokkal, de lehet, hogy hamar. Az angolok természetük szerint tolvajok és hivatásuk szerint kalózok. Ezért, uram, az amszterdami Tizenhetek mindennél előrébb valónak tekintik az erődítési munkák befejezését. A kastel parancsnokává való kinevezésem okmányaiban ez a parancs hangsúlyosan kiemelt helyet kapott Az asztaltársaság tagjai komoran és figyelmesen hallgattak a szent Tizenhetek nevének hallatán, mintha egy isten nevét említették volna előttük. Schreuder egy ideig hagyta, hogy a csend még inkább kiemelje mondandóját. – A munkálatok állása jócskán elmarad őexcellenciájuk várakozásaitól. Loten őrnagy, a távozó helyőrségparancsnok, közbeszólt: – Igaz, hogy a munkálatok nem haladtak nagyon gyorsan, de alapos okai vannak a késedelemnek. – Minthogy az erődépítés volt van de Velde kormányzó fő feladata is, tekintete az őrnagy felé fordult. Egy másik villára való homárt tömött a szájába. Igazán fenséges íze volt a szósznak, és kéjesen felsóhajtott, mert eszébe jutott, hogy öt évig élvezheti ezeket a falatokat. A szakácsot feltétlenül meg kell vennie Kleinhanstól, mielőtt a régi kormányzó hazaindulna. Aztán ünnepélyesebb külsőt adott arcvonásainak, amint Loten mentségeit hallgatta. – Nem volt elegendő munkaerő. Ez a mélységesen sajnálatos rabszolgalázadás súlyos károkat okozott nekünk – mondta sután, mire van de Velde arca elkomorult. – Pontosan ezt szerettem volna mondani – válaszolt Schreuder elegánsan. – Ha ilyen kevés emberünk van ahhoz, hogy teljesítsük a Tizenhetek elvárását, biztos, hogy bölcs dolog lenne kivégezni huszonnégy erős, egészséges angol kalózt ahelyett, hogy kényszermunkára fognánk őket?

Minden szem van de Velde felé fordult, hogy lássák, mit válaszol erre, miheztartás végett. Az új kormányzó nyelt egyet, aztán mutatóujjával kipiszkált egy darab ráklábat, ami a hátsó fogai közé szorult, csak aztán válaszolt. – Courteney életét semmiképp nem lehet megkímélni – mondta végül. – Még annak érdekében se, hogy az erődítésen dolgozzék. Lord Cumbrea szerint, akinek véleményét nagyra tartom – bókolt ülve az Egerészölyvnek–, az angol tudja, hol van a hiányzó rakomány, azokról a méltánytalanságokról nem is szólva, amiket feleségemnek – Katinka felé intett fejével, aki Kleinhans és Schreuder közt ült – és nekem el kellett szenvednünk tőle. – Tökéletesen egyetértek – mondta Schreuder. – Mindent ki kell szedni belőle, amit csak tud a hiányzó rakománnyal kapcsolatban. De a többiek? Micsoda pazarlás lenne kivégezni őket, mikor ekkora szükség lenne rájuk a falak építésén, nemde, uram? Végső soron csak tudatlan marhák, akik aligha értik, milyen súlyos bűnt követtek él, viszont a hátuk erős, hogy megfizessenek érte. Van de Velde diplomatikusan csak annyit mondott: – Szívesen meghallgatnám, mi a véleménye Kleinhans kormányzó úrnak erről a kérdésről. – Egy újabb falatot vett a szájába és fejét nyaka közé húzva, apró szemével elődjére pillantott. Bölcsen másra hárította a döntést. Ha később netán kellemetlen következményei támadnának ennek a döntésnek, a felelősség egy részét másra tudná hárítani. – Persze – mondta Kleinhans kormányzó egy kézmozdulattal, ami a levegőbe halt el –, az első osztályú rabszolgák ára is ezer gulden manapság. A Társaságot terhelő ekkora költséget nem vennének jó néven őexcellenciáik. A Tizenheteknek az a határozott véleménye, hogy a gyarmatnak önfenntartónak kell lennie, nem a Társaság kincstárából kell fedeznie kiadásait. A jelenlévők ünnepélyes csendben fontolgatták a kérdés súlyát. A csendet Katinka csilingelő, kristályhangja törte meg. – Nekem mindenesetre szükségem van rabszolgákra a háztartásomban. Örülnék, ha alkalmam lenne jó munkásokat venni, még ezen a csillagászati áron is. – Nemzetközi szerződés és a tisztesség tiltja, hogy keresztényeket rabszolgának adjanak el – jegyezte meg Schreuder, mivel úgy látta, csökken az esélye annak, hogy sikerüljön munkásokat szereznie magának az erőd munkálataihoz. – Még az angolokra is áll ez! – Nem az összes elfogott kalóz keresztény – makacskodott Kleinhans. – Sok fekete arcot láttam közöttük. Nagy kereslet van fekete rabszolgák iránt a gyarmaton. Jó munkások és pásztorok. Nem lenne jó kompromisszum eladni

őket, hogy a Tizenhetek kedvében járjunk? Az angol kalózokat azután életfogytiglani kényszermunkára ítélhetnénk. így felgyorsítanánk az erőd építési munkálatait, ami szintén kedvére lenne a Tizenheteknek. Van de Velde megint horkantott egyet és hangosan megkocogtatta a tányérját, jelezve, hogy készen áll arra, hogy megkóstolja a marhát. Ezeket az érveket mérlegelte magában, miközben egy frissen megrakott tányért helyeztek elé. Volt még egy szempont, amiről senki másnak nem volt tudomása: végtelenül utálta, mondhatni, gyűlölte Schreudert. Esze ágában sem volt elősegíteni boldogulását, sőt, őszintén szólva, igencsak nagy örömére szolgált volna, ha az ezredes parancsnoki minőségében látványosan kudarcot vallana és hazarendelnék – hacsak ezzel együtt a saját érdekei is csorbát nem szenvednének. Keményen nézett Schreuderre, miközben eljátszott azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha visszautasítaná. Nagyon is pontosan tisztában volt vele, mi jár a másik fejében, és az ezredestől felesége felé fordult. Katinka ragyogóan nézett ki ezen az estén. Néhány nap alatt, attól fogva, hogy megérkeztek a Fokra és beköltöztek ideiglenes lakosztályukba a várban, teljesen felépült a viszontagságos út és a Sir Francis Courteney által rájuk kényszerített fogság fáradalmaiból. Még nem volt huszonnégy éves, fiatal volt, és tele volt életenergiával, de ez még nem magyarázta élénkségét és jókedvét. Valahányszor csak Schreuder nagyképűen megszólalt, ami igen gyakran történt, óriási ártatlan tekintetét érdeklődéssel fordította a férfi irányába. Mikor közvetlenül hozzá beszélt, ami úgyszintén gyakran történt az este folyamán, finom fehér kezével megérintette kabátujját, sőt egyszer ujjait van de Velde elszörnyedésére, az egész társaság szeme láttára egyenest Schreuder csontos tenyerébe tette, és negédesen nézett rá. Majdnem, de azért mégsem egészen, elment az étvágya is ennek a feltűnő udvarlási szertartásnak a láttán, ami nemcsak az ő szeme láttára, hanem az egész gyarmat orra előtt folyt. Már az is éppen elég kellemetlen lett volna, ha magában kénytelen lett volna szembenézni azzal a ténnyel, hogy a vitéz ezredes hamarosan a susogó alsószoknyák alatt fog kotorászni. Az viszont egyenesen elviselhetetlen volt, hogy ezt a tudását összes alattvalójával meg kell osztania. Hogy követelhet tőlük tiszteletet és talpnyaló engedelmességet, mialatt felesége nyilvánosan felszarvazza? Amikor elküldtem Amszterdamba, hogy tárgyaljon a váltságdíjunkról, azt reméltem, többé nem látjuk Schreuder ezredest, merengett magában csüggedten! Úgy látszik, a jövőben szigorúbb intézkedéseket kell foganatosítanom. S mialatt végigtúrta magát mind a tizenhat fogáson, fejében

sorra vette a különböző alternatívákat. Van de Velde annyira megtömte magát a remek ételekkel, hogy a vár nagyterméből a tanácsteremig vezető rövid sétától is szuszognia kellett. Időnként meg is állt, mintha a falakat díszítő képekben és egyéb műtárgyakban gyönyörködne, de valójában erőt gyűjtött. A tanácsteremben nagy szusszanással leereszkedett az egyik magas támlájú szék párnái közé, és elfogadott egy pohár konyakot meg egy tömött pipát. – A jövő héten összehívom a bíróságot, hogy ítéletet hozzanak a kalózok ügyében, vagyis rögtön azután, hogy hivatalosan is átveszem Mijnheer Kleinhanstól a kormányzóságot – jelentette be. – Nincs értelme több időt vesztegetni erre a csip-csup ügyre. Schreuder ezredes urat nevezem ki vádlónak és főügyésznek. Magam fogom ellátni a bíró hatáskörét. – Az asztalon át házigazdájára nézett. – Megtenné nekem, Mijnheer Kleinhans, hogy hivatalnokaival elvégezteti a szükséges előkészületeket? – Örömmel, Mijnheer van de Velde. Gondolt már arra, hogy ki legyen a kalózkodással vádolt személyek védője? Van de Velde tekintetéből egyértelműen kiolvasható volt, hogy nem gondolt rá, de most könnyedén egy kézmozdulattal csak annyit mondott: – Gondoskodjék róla ön! Biztos vagyok benne, hogy tisztviselői közt akad olyan, aki eléggé ismeri a törvényt ahhoz, hogy megfelelően el tudja látni ezt a feladatot. Végül is mit tehet itt a védelem? – kérdezte és torkából felnevetett. – Eszembe jutott valaki – bólintott Kleinhans. – Kinevezem védőügyvédnek, és intézkedem, hogy a foglyoktól megkaphassa a vallomásokat. – Te jó Isten! – nézett rá döbbenten van de Velde. – Miért kellene ezt tennie? Nem szeretném, ha ez a Courteney, ez az angol gazember, mindenféle gondolatokkal tömné tele a fejét. Én majd elmondom neki a tényeket, ő meg szépen felmondja a leckét a bíróság előtt. – Értem – egyezett bele Kleinhans. – Minden kész lesz, mielőtt jövő héten lemondanék hivatalomról. – Átnézett Katinkára. – Kedves hölgyem, ön nyilván minél hamarább szeretne kiköltözni a várban található ideiglenes lakosztályából, és elfoglalni a sokkal tágasabb és kényelmesebb kormányzói rezidenciát. Arra gondoltam, mi lenne, ha a vasárnapi istentisztelet után megtekintené jövendő otthonát. Megtisztelő lenne, ha személyesen kalauzolhatnám önt körbe. – Kedves öntől, uram-mosolygott rá Katinka és örült, hogy megint a figyelem középpontjába került. Kleinhans egy pillanatra élvezettel elmerült Katinka meleg egyetértésében, aztán félénken folytatta. – Elképzelheti, hogy a gyarmaton töltött hivatali életem alatt meglehetősen nagy háztartást alakítottam

ki magamnak. Mellesleg azok a szakácsok, akik ezt a ma esti szerény kis vacsorát készítették számunkra, mind a saját rabszolgáim. – Van de Veldére pillantott. – Remélem, erőfeszítéseik elnyerték tetszését. Mikor a kormányzó unottan bólintott, Kleinhans visszafordult Katinkához. – Amint azt tudja, nagyon hamar vissza akarok térni az óhazába és visszavonulni kis vidéki birtokomra. Húsz rabszolga jövendő szükségleteimet messze meghaladja. Mevrouw, ön az imént említette, hogy érdekelné önt, ha vásárolhatna első osztályú rabszolgákat. Szeretném megragadni azt az alkalmat arra is, amikor ellátogat a rezidenciára, hogy megmutassam önnek az eladásra szánt teremtményéket. Valamennyiüket saját magam választottam gondos megfontolások alapján, s gondolom, magának is kényelmesebb és olcsóbb magánúton megvenni őket, mint a nyilvános vásáron alkudni rájuk. A rabszolgavásárokkal az a baj, hogy azoknak, akik jól mutatnak a kikiáltáskor, súlyos rejtett fogyatékosságai lehetnék. Nemde, mindig megnyugtató, ha tudja az ember, hogy az eladót józan és értékelhető megfontolások vezetik?

H

al állandó figyelőhelyet létesített a cella magasban lévő ablakánál. Egy ember állandóan egy másik vállán állva, a rácsokba kapaszkodva állt és szemmel tartotta a várudvart. Az őrszem mindent, amit látott, azonnal lekiáltott Halnak, aki továbbította az üzenetet apjának. Pár nap alatt kiismerték a helyőrség időbeosztását és megfigyelték a Társaság tisztviselőinek rutinszerű jövésmenését. A várba rendszeresen ellátogató szabad polgárokról is pontos képet alkottak. Hal az egyes személyek leírását felkiabálta a rabszolgalázadás Skellum Odúban sínylődő láthatatlan vezetőjének. Althuda a településen mindenkiről mindent tudott, és ezt a tudását megosztotta Hallal, aki ily módon nemcsak mindenkinek a megjelenésével jött tisztába, hanem személyiségével és jellemével is. Naplót kezdett vezetni, egy, a cella sarkában lévő homokkövön karcolással jelezte a napok múlását és mellettük minden fontos eseményt feltüntetett. Nem

volt benne biztos, hogy lesz-e valami haszna ezeknek a feljegyzéseknek, de legalább volt miről beszélni az embereknek, és azt a látszatot keltette, mintha volna valami terve a kiszabadításukra, vagy ha ez nem sikerülne, a szökésre. – A kormányzó hintója a lépcsőnél! – kiáltott le az őr, mire Hal felugrott Aboli és Daniel mellől. – Jöjjön le! – parancsolt rá. – Eresszen fel engem! A rácson keresztül a Társaság állami hintáját látta a Társaság irodáihoz és a kormányzói lakosztályhoz vezető széles lépcsősor aljában. A kocsist Fredricusnak hívták és Kleinhans kormányzó egyik korosabb jávai rabszolgája volt. Althuda szerint nem tartozott a barátok közé. Harminc éve Kleinhans kutyája volt, nem lehetett megbízni benne. Althudának az volt a gyanúja, hogy ő árulta el, ő mondta el Loten őrnagynak, hogy visszajött a hegyekből. – Ha Kleinhans elmegy a gyarmatról, valószínűleg tőle is megszabadulunk. Biztos, hogy magával viszi Fredricust Hollandiába – mondta Althuda. Hirtelen mozgás támadt, a fegyverraktárból egy katonai különítmény sietett át az udvaron és díszőrséget alkotott a lépcső aljában. – Kleinhans kikocsikázik – kiáltott le Hal, felismervén az előkészületeket, s mialatt beszélt, kitárult a kétszárnyú ajtó, egy kis társaság jött ki a napfényre és lement a várakozó hintóhoz. Kleinhans magas, görnyedt alakja, savanyú, gyomorbajos képe, éles ellentétben állt a karjába kapaszkodó fiatal nő megjelenésével. Hal szíve megdobbant, mikor felismerte Katinkát, de érzelmei már távolról sem voltak olyan hevesek irányában. Inkább amiatt vonta össze szemöldökét, hogy a Katinka nyomában haladó Schreuder oldalán ezüst, arannyal díszített hüvelyében a Neptun-kard lógott. Valahányszor meglátta kardját Schreuder oldalán, újra fellángolt benne a düh. Fredricus nehézkesen lemászott a bakról, lehajtotta a lépcsőt, kinyitotta a hintó ajtaját, aztán félreállt, hogy a két úr felsegítse Katinkát és kényelembe helyezze a hintó ülésén. – Mi történik az udvaron? – kérdezte apja, mire Halnak lelkiismeretfurdalása támadt, mert ráébredt, hogy amióta meglátta a nőt, akibe szerelmes volt, egy szót sem szólt a többieknek. Mostanra azonban már eltűnt a szeme elől. A hintó lágyan ringatózva elhagyta az erődöt a kapun át, és Fredricus az őrök tisztelgése mellett ügetésre fogta a lovakat a gyakorlótéren.

S

zikrázóan tiszta őszi nap volt, elállt a nyáron megállás nélkül fújó délkeleti szél. Katinka Kleinhans kormányzó mellett ült és előre nézett. Cornelius Schreuder szemben ült vele. A nő a férjét a várban hagyta az irodában, ahol a Tizenheteknek küldendő jelentésén dolgozott, s az ördög incselkedni kezdett vele. Felkapta szoknyáit, és a zizegő krinolinnal betakarta az ezredes puha bőrcsizmáját. Míg lelkesen csevegett tovább Kleinhansszal, szoknyája alatt kinyújtotta egyik papucsba bújtatott lábát és megkereste vele Schreuder lábujját. Kacéran megnyomogatta, s érezte, hogy a férfi megrezzen. Újra megnyomta a lábát, mire a férfi szégyenlősen elhúzta csizmáját. Aztán Katinka elfordult Kleinhanstól és egyenest Schreudernek kezdett beszélni: – Nem ért egyet velem abban, ezredes úr, hogy ragyogó látványt nyújtana egy tölgyfákból álló fasor, ami felvezet egészen a rezidenciáig? Látom magam előtt, hogy mered élettől lüktetve az égbe vastag, kemény törzsük. De szép is lenne! – Tágra nyitotta ibolya szemét, hogy nyomatékosan hangsúlyozza megjegyzésének értelmét, és ismét megnyomogatta az ezredes lábát. – Valóban, Mevrouw – válaszolt Schreuder rekedt hangon, elértve a célzást. – Teljesen egyetértek önnel. Olyan élénken írja le a képet, mintha tulajdon szemével látná a tő kisarjadását Erre a megjegyzésre a nő a férfi ölére ejtette pillantását, és jót mulatott azon, hogy mekkora hatással van rá. Sátrat ver a nadrágjában miattam! A kormányzó rezidenciája csaknem egy mérfölddel az erőd félelmetes tömbje mögött, a Társaság kertjeinek a hegy felé eső végében állt. Kecses épület volt, sötét nádtetővel, fehérre meszelt falakkal, tágas, árnyas verandákkal. A kereszt alakú épület mind a négy frontját gipsz frízek díszítették, amelyek a négy évszakot ábrázolták. Ápolt kert vette körül, a Társaság egymást váltó kertészeinek gondos keze nyomát és természetszeretetét őrizve, Katinkának már messziről nagyon megtetszett új otthona. Irtózott attól a gondolattól, hogy valami csúnya, parasztias kalyibában kell laknia, de ez a

rezidencia legoptimistább elképzeléseit is messze meghaladta. A rezidencia egész háznépe felsorakozott üdvözlésére a tágas elülső teraszon. A hintó megállt, s két kísérője lesegítette Katinkát a földre. Egy előre megbeszélt jelre a férfi szolgák egyszerre lekapták kalapjukat, és olyan mélyen meghajoltak, hogy fejfedőjükkel a földet súrolták, miközben a nők mélyen bókoltak előtte. Katinka hűvös biccentéssel viszonozta üdvözlésüket, majd Kleinhans egyenként bemutatta őket. A legtöbb csupán barna vagy sárga arc volt, ami semmiféle benyomást nem tett rá: határozatlan tekintettel nézett rájuk, aztán továbbment, hogy a lehető leghamarabb túlessen ezen az unalmas kis szertartáson. Volt azonban egy-kettő köztük, aki jobban felhívta magára figyelmét. – Ő a főkertész. – Kleinhans csettintett az ujjával és odahívta a férfit, aki fedetlen fővel állt Katinka elé, ezüstszalagos, széles karimás magas puritánkalapját mellére szorítva. – A mi kis közösségünkben ennek az úrnak van némi különleges fontossága – mondta Kleinhans. – Nemcsak azért, mert neki köszönhető ez a gyönyörű környezet – mutatott a tágas zöld gyepre és a virágágyakra – és mert ő látja el friss zöldséggel és gyümölccsel a Társaság összes hajóját, ami horgonyt vet a Tábla-öbölben, hanem azért is, mert ő a hivatalos ítéletvégrehajtónk. Katinka már épp tovább akart menni, de ettől a megjegyzéstől némi izgalommal visszafordult, hogy alaposabban szemügyre vegye ezt az alakot. A férfi magasan fölé tornyosult, s a nő különös sápadt szemébe nézve elképzelte, micsoda borzalmas látványokban lehetett része. Lenézett a kezére. Nagy, erős, kérges parasztkéz volt, kézfejét erős szőrzet borította. Katinka elképzelte lapáttal, billogozó vassal, vasvillával vagy kötéllel a kezében, amivel megfojtotta áldozatát. – Önt hívják Stadige Jannak? – Már hallotta ezt a nevet, melyet izgatottan és undorodva ejtettek ki, ahogy az ember egy mérgeskígyóról beszél. – Ja, Mevrouw – biccentett. – Úgy szoktak hívni. – Különös név. Miért hívják így? – Nyugtalanítónak találta rezzenéstelen sárga tekintetét, mintha valami távoli dolgot nézne a háta mögött. – Mert lassan beszélek. Mert soha nem kapkodom. Mert alapos vagyok. Mert a növények lassan és biztosan nőnek a kezem alatt. Mert az emberek lassan és kínkeservesen halnak meg a kezeim között. – Megmutatta neki az egyik kezét. Zengő, dallamos hangja volt. Katinka nagyokat nyelt, valami különös, perverz izgalom jött rá. – Hamarosan módunk lesz rá, hogy lássuk önt, Stadige Jan, munka közben –

mosolyodott el egy kissé kapkodó lélegzettel. – Azt hiszem, a vártömlöc tele van gazemberekkel, akik az ön szolgálataira várnak. – Hirtelen látta maga előtt, ahogy ezek a nagy, erős kezek Hal Courteney karcsú, egyenes testén dolgoznak, amit olyan jól ismert, és lassan elváltoztatják alakját, amint darabokra törik, A gondolattól megfeszültek comb– és lágyékizmai. Micsoda végtelen izgalmat okoz majd látni, hogy az a szépséges játékszer, amit oly sokszor használt, lassan, lassan alaktalanná válik és darabokra szakad. – Beszélnünk kell még egymással, Stadige Jan – mondta rekedtes hangon. – Biztos sok szórakoztató történetet tudna mesélni a káposztákról és egyéb dolgokról. – A férfi ismét mélyen meghajolt, borotvált fejére tette kalapját és visszalépett a szolgák sorába. Katinka tovább ment. – Hadd mutassam be magának a házvezetőnőmet! – mondta Kleinhans, de Katinka annyira elmélyedt saját gondolataiban, hogy hosszú másodpercekig nem adta jelét annak, hogy hallotta, amit a kormányzó mond. Aztán futó pillantást vetett a nőre, akit Kleinhans bemutatott neki, és hirtelen tágra nyílt a szeme. Teljes figyelmével a nő felé fordult. – Sukeena a neve. – Volt valami Kleinhans hangjában, amit nem tudott megfejteni. – Nagyon fiatal ahhoz, hogy ilyen fontos állást töltsön be – jegyezte meg Katinka, hogy időt nyerjen, amíg ösztönei működni nem kezdenek. Egészen másképp, de a nőt éppoly igézőnek találta, mint a hóhért. Olyan kicsi és törékeny volt, mintha nem is hús-vér teremtmény lenne, hanem művész alkotta volna. – A fajtájára jellemző, hogy sokkal fiatalabbnak látszanak koruknál – magyarázta Kleinhans. – Olyan kicsi, gyerekes testük van – csak nézze meg alaposabban, milyen keskeny a dereka, milyen kicsi a keze és a lába, olyan, mint egy baba! – Hirtelen abbahagyta lelkendezését, mért rájött, hogy neveletlenség egy nő előtt egy másik nő testrészeiről beszélni. Katinka arcvonásain nem látszott, hogy milyen jól szórakozik. A vén kecske buja vágyat érez iránta, gondolta magában, miközben az ékszerre emlékeztető jegyeket vizsgálgatta a nőn, amire a kormányzó felhívta figyelmét. Magas gallért hordott, de ingblúza selyemfinom anyagból készült. Melle, mint összes többi testrésze, kicsi volt, de tökéletes. A selymén át Katinka látta bimbói alakját és színét: olyanok voltak, mint a selyembe csavart rubint. Ez a ruha, ami egyszerű volt ugyan, de megőrizte hagyományos keleti szabását, legalább ötven guldenbe kerülhetett. Szandálját aranyhímzés díszítette, ami meglehetősen gazdag ruhadarab egy házi rabszolga számára. Nyakán díszes, metszett, akár egy mandarin kegyencnőjéhez illő jadét viselt. Katinka magában úgy döntött, hogy a

nő minden bizonnyal Kleinhans csinos kis csecsebecséje lehet. Katinka először tizenhárom éves korában, a pubertás küszöbén elégült ki testileg, A gyermekszoba rejtett zugában nevelőnője avatta be ezekbe a tiltott gyönyörökbe. Esetenként, ha kedve és az alkalom úgy hozta, még ma is elutazott Leszbosz elvarázsolt szigetére, ahol olyan gyönyörökben részesült, amit egyetlen férfi sem tudott nyújtani neki. Most, hogy a gyermekies testről a sötét szemekre emelte tekintetét, a vágytól megremegett és ágyéka lucskos lett. Sukeena tekintete úgy perzselt, mint szülőföldjének, Balinak a tűzhányóiból kiömlő láva. Nem egy szolgálatkész és alázatos rabszolgalány tekintete volt, hanem egy büszke, bátor nőé. Katinka úgy érezte, kihívóan néz rá, és egészen felizgult. Le akarta győzni, magáévá akarta tenni és össze akarta törni. Érezte, hogy szívverése felgyorsul és lélegzete elakad, amint mindezt elképzeli. – Kövess, Sukeena! – parancsolt rá. – Azt akarom hogy te mutasd meg nekem a házat! – Asszonyom! – Sukeena összetette két tenyerét, ujjbegyét ajkához érintette és meghajolt, de tekintete ugyanazzal a sötét, vad pillantással állta Katinka tekintetét. Gyűlöli tán, gondolta Katinka, és még izgatottabb lett ettől a gondolattól Kleinhans arra gondolt, hogy lám, Sukeena felkeltette Katinka érdeklődését, ahogy számított rá. Meg fogja venni. Végre megszabadulok a boszorkánytól. Érzékelte, hogy miféle szenvedélyek és érzelmek támadnak a két nő között. Bár nem áltatta magát azzal, hogy képes megérteni a rabszolgalány keleti észjárását, mégis már öt éve volt a tulajdonában, és ezalatt kezdte megtanulni felismerni hangulatváltozásainak nüanszait. Elszomorodott a gondolattól, hogy el kell válnia tőle, de saját lelki és szellemi békessége érdekében, ha nem akar megbolondulni, meg kell tennie. A nő tönkretette. Nem tudta már, milyen az, ha valakinek nyugodt a lelke, nem kínozzák és gyötrik szenvedélyek és kielégületlen vágyak, nincs megigézve az ember egy boszorkány által Gyomrát lassan szétmarta a fekély, s az elmúlt öt hosszú esztendőben egyetlen olyan éjszakára sem tudott visszaemlékezni, amikor háborítatlanul aludt volna. Legalább a bátyjától sikerült megszabadulnia, aki legalább akkora kínt okozott neki. Most neki is mennie kell. Képtelen volt továbbra is elviselni létének ezt az üszkét. Sukeena kilépett a szolgák közül, és kötelességtudóan a három ember, utált gazdája, a bárdolatlan óriás katona és a gyönyörű, kegyetlen arany hölgy nyomába szegődött, akiről valahogy már most tudta, hogy finom kezébe akarja fogni a sorsát.

Sukeena megesküdött magában, hogy ki fogja venni kezéből sorsát. Ez a gonosz vénember sem tudott a tulajdonává tenni, noha öt éven át semmi más nem járt a fejében. Ez az aranytigris nő sem fog megszerezni magának. Apám szent emlékére esküszöm. Egy csoportot alkotva járták a rezidencia magas, levegős szobáit. A zöld zsalugátereken beömlött a lágy fokföldi napfény és zebracsíkokat festett a kerámiapadlóra. Katinka lelke valami könnyedséget érzett ezeken a napsütötte gyarmatokon. Valami féktelenséget érzett magában, furcsa kalandokra, felmérhetetlen izgalmakra vágyott. Minden szobában finom, gyöngéd női kéz nyomát érzékelte. Nemcsak a virágok és illatszerek illata volt ez, hanem valami másféle élő jelenlét, akiről tudta, hogy nem származhatott ettől a mellette álló szomorú, beteg öregembertől. Nem kellett hátranéznie, hogy tudja, ott van mögötte az a lány, aki ezt az aurát teremtette: selyemruhája halkan susogott, aranyszandálja csosszant apró lábán, szénfekete hajában jázminvirág illatozott s bőre édes pézsmaillatot árasztott. Mintegy ellenpontként az ezredes léptei gyors staccatót kopogtak a kerámiapadlón. Csizmája nyikorgott, oldalán himbálódzó kardja megmegcsörrent. A férfi szaga áthatóbb volt, mint a lányé. Férfiszag volt: büdös izzadság–, csizmabőr– és állatszag, mintha egy meghajszolt csődör hánynávetné magát Katinka két combja közt. Mintegy érzelmi melegházban találta magát, ahol minden érzékszerve felfokozottan működött. Kleinhans kormányzó végül kivezette őket a házból, s a pázsiton át egy kis nyári lakhoz értek, ami egy tölgyfa alatt bújt meg. A szabadban szolgálták fel nekik a lakomát, amit a kormányzó készíttetett. Sukeena pillantásokkal és finom, kecses kézmozdulatokkal irányította a szolgákat. Katinka észrevette, hogy minden egyes ételt vagy italt először Sukeenának kellett megkóstolnia, mintha egy pillangó szállna az orchideákra. Némasága ellenére mindhárman folyamatosan tudatában voltak jelenlétének. Cornelius Schreuder olyan közel ült Katinkához, hogy valahányszor előrehajolt, hogy mondjon neki valamit, lábuk összeért. Lenézték az öbölbe, ahol a Standvastigheid és nem messze tőle, a Moray Sirálya horgonyzott. A galleon az éjjel futott be visszaszerzett fűszer– és faárurakományával. Ez fogja majd hazavinni Kleinhans kormányzót, amikor továbbindul észak felé, ezért a kormányzó sietett elintézni ügyeit. Katinka negédesen mosolygott az öregemberre borospohara peremén keresztül, tudván, hogy ő van előnyösebb

helyzetben az alkudozáshoz. – Tizenöt rabszolgámat akarom eladni – mondta Kleinhans Katinkának. – Felírtam őket, feltüntettem, hogy milyen képzésben részesültek, mihez értenek, hány évesek és milyen az egészségi állapotuk. A nők közül öten állapotosak, vagyis a vevő máris garantáltan nyer az üzleten. Katinka egy pillantást vetett a papírra, amit a kormányzó mutatott neki, aztán ledobta az asztalra. – Sukeenáról mondjon nekem valamit – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Tévednék, ha azt gondolnám, hogy némi északi vért véltem felfedezni benne? Holland volt az apja? Bár Sukeena közvetlen közelükben állt, Katinka úgy beszélt róla, mint valami lélektelen tárgyról, ami nem hall, nem rendelkezik emberi érzékenységgel, ami nem más, mint egy ékszer, vagy legjobb esetben egy miniatúra. – Jó megfigyelő, Mevrouw – döntötte oldalt fejét a kormányzó. – De nem, nem holland volt az apja, hanem egy angol kereskedő, aki egy bali nőt vett magához, aki igen előkelő családból származott. Amikor én találkoztam vele, anyja középkorú lehetett, de még így is látszott rajta, hogy fiatal korában világraszóló szépség lehetett. Noha az angol kereskedőnek csak ágyasa volt, mégis úgy bánt vele, mintha felesége lenne. Mindhárman gátlástalanul szemügyre vették Sukeena vonásait. – Igen, látszik rajta az európai vér. A bőrszínén, szeme állásán, szemformáján – mondta Katinka. Sukeena lesütötte szemét és rezzenéstelen arckifejezéssel nézett. Tette a dolgát, mintha mi sem történt volna. – Mit gondol a kinézetéről, ezredes úr? – fordult Katinka Schreuderhez és lábát az ezredes lábához érintette. – Mindig is kíváncsi voltam arra, hogy a férfiaknak mi a vonzó egy nőben. Nem gondolja, hogy édes kis teremtés? Schreuder egy kissé elpirult, aztán arrébb tolta székét, hogy ne kelljen egyenesen Sukeenára néznie. – Mevrouw, a magam részéről engem soha nem vonzottak a bennszülött lányok, még ha félvérek is. – Sukeena arca meg se rezdült, noha mindössze hat lábnyira állt tőlük és nyilván hallotta a becsmérlő megjegyzést. – Az én ízlésem ami holland lányainkat tartja a legvonzóbbnak. Nem cserélném el az aranyat holmi kacatra. – Óh, ezredes úr, milyen gáláns! Irigylem azt a színarany holland lányt, aki magával ragadja az ön fantáziáját. – Elnevette magát, és a férfi olyan ékesszóló pillantást vetett rá, ami sokkal többet mondott az ajkára kívánkozó, de ki nem

mondott szavaknál. Katinka visszafordult Kleinhanshoz. – Ha az apja angol volt, ez azt jelenti, hogy beszél is angolul? Igen hasznos lenne, ha így lenne. – Hogyne, folyékonyan beszél angolul, de ez nem minden. Jó érzéke van a pénzhez, rendkívül hatékonyan és takarékosan tudja vezetni az egész háztartást. A többi rabszolga tiszteli és engedelmeskedik neki. Közelről ismeri a keleti gyógyászatot és minden betegség ellenszerét… – Eszményi nő! – szakította félbe Katinka a felsorolást. – De milyen a természete? Engedelmes, könnyen kezelhető? – Olyan, amilyennek látszik – mondta Kleinhans, és a csúsztatást készséges válasszal és nyílt tekintettel próbálta leplezni. – Biztosíthatom önt arról, Mevrouw, hogy öt éve van a tulajdonomban, s ezalatt az idő alatt tökéletesen engedelmesnek találtam. Sukeena arca olyan maradt, mintha jadéból faragták volna: szép volt és távoli, de lelkében forrt a düh ettől a hazugságtól. Öt éven át ellenállt a férfinak, akinek csak párszor sikerült behatolnia testébe, mikor eszméletlenre verte. De Sukeena tudta, hogy ez nem jelentett neki győzőmet, és vigasztalást lelt ebben a tudatban. Kétszer ügy tért magához, hogy gazdája még mindig nyögött és úgy esett neki, mint egy állat, erőszakkal nyomulva be száraz, passzív testébe. Ezt nem számította vereségnek, s el sem ismerte magában, hogy meghódította, mert attól a pillanattól fogva, hogy visszanyerte eszméletét, újra teljes erőből harcolt ellene. – Nem is nő vagy – üvöltötte elkeseredetten, ahogy Sukeena csépelte, rúgta, verte és kicsusszant alóla – hanem ördög. – Vérezve, összevissza karmolva elkullogott. Sukeena diadalmaskodott, hiába verte összevissza. Végül feladta a próbálkozást, hogy legyőzze, inkább mindenféle hízelgéssel kísérletezett. Egyszer úgy sírt, mint egy vénasszony, azt ígérte, feleségül veszi és szabaddá teszi. Az esküvő napján felszabadítja. De Sukeena már ettől a gondolattól is csak köpni tudott, mint egy vadmacska. A lány kétszer megpróbálta megölni Kleinhanst. Egyszer tőrrel, egyszer méreggel. Azóta kellett megízlelnie minden egyes falatot és kortyot, amit ő szolgált fel neki, de Sukeena nem adta föl a reményt, hogy egyszer sikerül megmérgeznie és végignézni haláltusáját. – Olyan, mintha egy angyal lenne a közelünkben – mondta Katinka, de ösztönösen tudta, hogy ettől a megjegyzéstől a nő féktelen dühbe gurul. – Gyere ide, Sukeena! – parancsolt rá, mire a nő ringó mozdulatokkal, mint nádszál a szélben, odajött hozzá.

– Térdelj le! – mondta Katinka, mire Sukeena, tekintetét szerényen lesütve, letérdelt elé. – Nézz rám! – Sukeena felemelte fejét. Katinka szemügyre vette arcát és Kleinhanstól, anélkül, hogy levette volna tekintetét a lányról, megkérdezte: – Egészséges? – Fiatal, egészséges, életében nem volt még beteg. – Állapotos? – kérdezte Katinka és kezével finoman megsimogatta a lány hasát. Lapos, kemény hasa volt. – Nem, nem! – kiáltott fel Kleinhans. – Szűz! – Erre az állapotra nincs garancia. Az ördög még a leginkább védett erődbe is bejut – mosolyodott el Katinka. – De a maga szavában nem kételkedem. Szeretném látni a fogát. Nyisd ki a szád! – Egy pillanatra azt hitte, hogy Sukeena erre nem lesz hajlandó, de a lány ajka szétnyílt, és a napfényben megcsillantak a friss elefántcsontnál is fehérebb finom kis fogai. Katinka a lány alsó ajkára tette ujja hegyét. Olyan finom és puha volt, mint egy rózsaszirom. Katinka elnyújtotta ezt az élvezetet, hogy meghosszabbítsa Sukeena megalázását. Aztán lassan és kéjesen bedugta ujját a másik nő ajkai közé. A mozdulat tele volt szexualitással, azt parodizálta, ahogy egy férfi behatol egy nőbe. Kleinhans keze ettől a látványtól úgy elkezdett remegni, hogy a kezében tartott édes Constantia bor kiömlött a poharából. Cornelius Schreuder komoran nézett és kínosan feszengett a széken, egyik lábát a másikon átvetve. Sukeena szája puha volt és nedves. A két nő egymásra bámult. Aztán Katinka ütemesen elkezdte ki-be dugni az ujját, hogy kipróbálja, meddig juthat, miközben Kleinhanstől azt kérdezte: – És az apja, ez az angol, vele mi lett? Ha úgy szerette ágyasát, ahogy maga mondja, miért hagyta, hogy a gyerekeit rabszolgának adják? – Ő volt az egyik angol bandita, akit kivégeztek batáviai kormányzóságom idején. Bizonyára nem ismeretlen ön számára ez az eset, nemde, Mevrouw? – Nem, jól emlékszem rá. A vádlottakat a Társaság hóhéra kínozta, hogy megbizonyosodjék, mennyire elvetemültek – mondta Katinka halkan, továbbra sem véve le tekintetét Sukeena arcáról. A lány szemében oly mértékű szenvedést látott, ami meglepte, de izgatta is egyben. – Nem tudtam, hogy ön volt akkoriban a kormányzó. Az ön parancsára végezték ki a lány apját? – kérdezte Katinka, mire Sukeena ajka megremegett és lassan bezárult hosszú, fehér ujja körül. – Azt hallottam, hogy keresztre feszítették őket – mondta mély torokhangon, és Sukeena szemei könnybe borulták, bár arcvonásai megőrizték komolyságukat. – Azt is hallottam, hogy kénlánggal égették a lábukat – mondta

Katinka, és érzete, hogy ujja alatt megmozdul a lány nyelve, ahogy visszanyelte könnyeit. – Aztán a kezük alá tartották a lángot. – Sukeena éles fogaival megharapta Katinka ujját. Nem úgy, hogy fájjon vagy, hogy nyoma ott maradjon a fehér bőrön, de gyűlölettől izzó szeméből fenyegetés áradt. – Sajnálom, hogy szükség volt erre. Ez az ember nem mindennapi makacsságot tanúsított. Minden bizonnyal ez a konokság valami nemzeti sajátosság lehet – bólintott Kleinhans. – A büntetést azzal súlyosbítottam, hogy az elítélt ágyasának, akit Asherthnek hívtak, és két gyermekének végig kellett néznie a kivégzést. Akkor, persze még semmit se tudtam Sukeenáról és testvéréről. Nem holmi henye kegyetlenség volt a részemről, hanem a Társaság politikájának következetes képviselete. Ezek az emberek nem ismerik a kedvességet és összetévesztik a gyengeséggel. – Kleinhans sóhajtott egyet az efféle konokság miatt Sukeena arcáról hangtalanul csorogtak a könnyek, miközben Kleinhans folytatta. – Mikor végre teljesen bevallották minden bűnüket, megégették a gazembereket. Meggyújtották a lábuknál rakott máglyát, és az egész bagázs a lángokban lelte halálát, ami mindannyiunk számára könyörületes megszabadulás volt. Katinka egy kicsit megremegett és visszahúzta ujját a lány szájából. Egy kielégült szerető gyöngédségével megsimogatta selymes orcáját, s a lány nyálától még mindig nedves ujja csíkokat hagyott borostyánszínű arcán. – És az ágyassal, az asszonnyal mi lett? Őt is eladták rabszolgának a gyerekekkel együtt? – kérdezte Katinka, nem véve le tekintetét a bánattól könnyes szemekről. – Nem – felelte Kleinhans. – Ez egy érdekes eleme a történetnek. Ashreth a lángok közé vetette magát, és elégett azon a máglyán, amelyen angol szeretője. Ki érti ezeket a bennszülötteket? Hosszú csend támadt, egy felhő takarta el a napot, s hirtelen mintha sötét és hűvös lett volna. – Megveszem – mondta Katinka olyan halkan, hogy Kleinhans kezével kagylót képzett a füle köré. – Bocsánat, Mevrouw, de nem hallottam, mit mondott. – Megveszem – ismételte meg Katinka. – Ezt a lányt, Sukeenát. Megveszem magától. – Az árról még nem is beszéltünk – nézett Kleinhans döbbenten. Nem hitte volna, hogy ilyen könnyen fog menni. – Biztos vagyok benne, hogy ésszerű árat fog szabni, ha a többi rabszolgát is

el szeretné adni nekem. – Nagyon mély érzésű hölgy kegyed – mondta Kleinhans és csodálattal telve megrázta fejét. – Látom, hogy Sukeena története szíven ütötte, s gondját akarja viselni. Köszönöm. Tudom, hogy jó lesz hozzá. Hal a cellaablak rácsán lógott és mindent, amit látott, lekiabált Abolinak, akinek a vállán állt. – A kormányzó hintója visszajött. Mindhárman itt vannak, Kleinhans, Schreuder, van de Velde kormányzó felesége. Visszamennek a várba a lépcsőkön… – hirtelen abbahagyta, aztán felkiáltott. – Várj csak! Valaki más is kiszállt a hintóból. Akit nem ismerek. Egy nő. Daniel, aki a rácsos ajtónál állt, Hal híreit a lépcső tetején lévő magánzárkákba továbbította. – Írd le, milyen ez a különös nő – szólt le Sir Francis. Ebben a pillanatban a nő megfordult, hogy mondjon valamit Fredricusnak, a kocsisnak, és Hal szíve nagyot dobbant, mert felismerte azt a rabszolgalányt, akit a tömegben látott, mikor a gyakorlótéren vonszolták keresztül magukat. – Kicsi, fiatal majdnem olyan, mint egy gyerek. Báliról származhat vagy Moluccáról, van valami a kinézetében… – habozott egy kicsit. – Valószínűleg vegyes házasságból származhat, és szinte biztos, hogy rabszolga vagy cseléd, Kleinhans és Schreuder ugyanis előtte mennek, Daniel továbbadta a hírt, mire hirtelen Althuda hangja válaszolt. – Nagyon csinos? Hosszú fekete hajú, a hája fél van csavarva a feje búbjára, virágok vannak benne? Zöld jade ékszert visel a nyakán? – Ahogy mondod – kiabált vissza Hal. – Kivéve azt, hogy nem csinos, hanem elmondhatatlanul szép. Ismered? Ki ez? – Sukeenának hívják. Őmiatta jöttem vissza a kegyekből. Az édeshúgom. Hal nézte, ahogy Sukeena felmegy a lépcsőn. Olyan könnyeden mozgott, mint egy falevél az őszi szélben. Ezt a lányt nézve Katinkával kapcsolatos gondolatai valahogy mintha vesztettek volna erejükből. Mikor a lány eltűnt szeme elől, olyan volt, mintha a tömlöcbe beszüremlő fény haloványabbá, a falak nyirkosabbá és hidegebbé váltak volna.

E

lőször mindnyájukat meglepte, hogy micsoda bánásmódban volt részük a vártömlöcben. Minden reggel megengedték nekik, hogy kiürítsék a küblit. A kiváltságos személyt mindig sorshúzással választották ki maguk közül. Az első hét végén a Társaság egyik mezei rabszolgája ökrösszekérrel friss szénát hozott nekik, és azt is megengedték, hogy kihányják a férgekkel teli régi szalmát a cellából. A víztartóba egy réz-csövön keresztül folyamatosan friss víz csordogált, amit egy hegyi patakból vezettek ide, így nem kellett szenvedniük a szomjúságtól. Minden este hoztak nekik egy kocsikerék nagyságú korpás kenyeret, és egy nagy üstben a konyhából leküldték a zöldségtisztítás maradékából és a Robben-szigeten fogott fókák húsából főzött levest. Ez a gulyásfeleség bőségesebb és ízesebb volt, mint amihez a hajó fedélzetén szokva voltak. Althuda jót nevetett, mikor hallotta, hogy erről beszélnek maguk közt. – Az ökreiket is jól tartják. Az oktalan állatok jobban dolgoznak, ha jó erőben vannak. – Itt most épp nem valami sok munkát végzünk – jegyezte meg Daniel jóleső érzéssel és megveregette a hasát. Althuda megint elnevette magát. – Nézzetek csak ki az ablakon! – javasolta. – Fel kell építeni az erődöt. Ne higgyétek, hogy sokáig fogtok itt ücsörögni! Higgyétek el, igazat mondok! – Ahoj, Althuda! – kiáltott fel a magánzárkába Daniel a tengerészek nyelvén. – A húgod nem is angol, vagyis te sem vagy angol, ugyebár? Hogy lehet, hogy úgy beszélsz, mint mi? – Az apám Plymouth-ból való volt. De én soha nem jártam ott. Ismeritek azt a helyet? Hatalmas röhögés, tapsolás és hangzavar támadt. Hal valamennyiük nevében válaszolt: – Istenemre mondom, Abolitól és ettől a néhány afrikai komától eltekintve, valamennyien tősgyökeres devoniak vagyunk. Althuda, te is közénk való vagy! – Nem is láttatok! Figyelmeztetlek, hogy egyáltalán nem hasonlítok rátok. – Ha csak feleannyira jól nézel ki, mint a húgod, már az is épp elég jó lesz

nekünk – felelte Hal, amitől mindenki jóízűen elnevette magát. Rabságuk első hetében csak akkor látták a főfoglárt, akit Manseernek hívtak, mikor lehozták a kondért vagy mikor kicserélték a szalmát. A nyolcadik nap reggelén azonban hirtelen nagy zajjal kinyílt a csigalépcső tetején lévő vasajtó, és Manseer leüvöltött az aknába. – Kettesével álljanak sorba! Kivisszük magukat mosdani, hogy egy kicsit kevésbé legyenek büdösek, nehogy a bíró úr, megfulladjon a szaguktól, mielőtt Stadige Jan kezébe adná magukat. Igyekezzenek, szedjék rendbe magukat! Egy tucat őr vigyázott, mialatt kettesével kivitték őket a tömlöcből és csupaszra vetkőzve lemosták magukat és kimosták ruhájukat az istálló mögötti kéziszivattyúnál. Másnap reggel napkeltekor ismét kivezették őket, de ezúttal a fegyverkovács várt rájuk üllőjével és kalapácsával, és ismét bilincsbe verte őket, de nem egy láncra fűzve, hanem párosával. Amikor kinyílt Sir Francis cellájának ajtaja, s Hal apja csimbókokban lógó hajjal és borzas szakállal megjelent, Hal előretolakodott, hogy egymáshoz bilincseljék őket. – Hogy vagy, Apa? – kérdezte aggódva, mert soha nem látta még ilyen rossz bőrben. Mielőtt Sir Francis válaszolni tudott volna, köhögő roham tört rá, s csak miután elmúlt, felelt fia kérdésére rekedtes hangon: – A Csatornán süvöltő viharos szelet jobban kedvelem, mint ezt a levegőt, de ahhoz, amit meg kell tenni, épp elég jól vagyok. – Nem kiabálhattam fel neked, de Abolival kidolgoztunk egy tervet a szökésre – suttogta Hal. – Sikerült kiemelnünk az egyik követ a padlóból a cella végében. Alagutat ásunk a fal alatt. – Csupasz kézzel? – mosolygott rá Sir Francis. – Kell szereznünk valami szerszámot – látta be Hal –, de ha az megvan… Mindenre elszántan rázta meg a fejét. Sir Francis szíve szeretettel és büszkeséggel telt el fia iránt. Én tanítottam arra, hogy harcos legyen, és akkor se adja fel a harcot, ha a csata elveszett. Édes jó Istenem, remélem, a hollandok megkímélik attól a sorstól, amit nekem szánnak! A délelőtt közepén a várudvarból felvezették őket a lépcsőkön át a vár nagytermébe, amit tárgyalóteremmé alakítottak át. Kettesével egymáshoz bilincselve a terem közepén felállított négy alacsony fapadhoz vezették és leültették őket. Sir Francis és Hal az első sor közepén ült. Az őrök kivont karddal álltak mögöttük a fal mellett.

Előttük a szemben lévő falnál egy dobogót ácsoltak, amire egy nehéz asztalt és egy magas, sötét színű teakfa széket helyeztek. Ez volt a bírói pulpitus. Az asztal egyik végében egy ülőkén már helyet is foglalt a bíróság írnoka és szorgalmasan Jegyzetelt. Az emelvény alatt volt két másik asztal, mindegyik mellett egy székkel. Az egyik asztalnál egy ember ült, akit Hal már sokszor látott a cellaablakból. Althuda szerint a Társaság egyik fiatal tisztviselője volt, akit Jacobus Hopnak hívtak. Ideges pillantást vetett a rabokra, aztán nem nézett többé rájuk, hanem az előtte heverő papírokkal zörgött és időnként egy nagy fehér kendővel letörülte arcáról az izzadságot. A második asztalnál Cornelius Schreuder ezredes ült. Élő mása volt a romantikus költői képzeletben megjelenő gáláns, fess katonatisztnek: csillogtakvillogtak a kitüntetései és érdemrendjei, válláról széles övpánt keresztezte mellét. Parókáját külön erre az alkalomra kimosta és rendbe szedte. Kidugta lábát az asztal alatt és bokánál keresztbe tette combig érő, puha bőrcsizmáját. Az asztalon heverő könyvekre és papírokra hanyagul rátette a Neptun-kardot és tolldíszes kalapját. Előre-hátra hintázott széke hátsó lábán, s közben kitartóan farkasszemet nézett Hallal, aki ugyan sokáig állta a pillantását, végül azonban mégis kénytelen volt lesütni a szemét. Hirtelen zaj támadt a főbejáratnál, s ahogy kitárult a terem ajtaja, betódult a tömeg, hogy helyet találjon magának a két oldalsó fal mellett elhelyezett padokon. Ahogy megteltek a padok, a kint rekedtekre rácsapták a terem ajtaját. A termet várakozásteli beszélgetések és izgatott megjegyzések zaja töltötte meg. A szerencsések, akik bejutottak, alaposan szemügyre vették a foglyokat és hangos megjegyzéseket tettek szomszédjaiknak. Egyik oldalon egy részt elkerítettek, amit két, kivont karddal álló zöldkabátos őrzött. A korlát mögött kényelmes, párnás székeket helyeztek el. Újabb hangzavar támadt, s a tömeg figyelme a vádlottakról a kormányzói audienciateremből bejövő méltóságok felé fordult. Az élen Kleinhans kormányzó haladt, Katinka van de Veldével a karján, mögöttük Lord Cumbrea és Limberger kapitány lépegetett kedélyesen társalkodva egymással, eleresztve fülük mellett a közemberek körében megjelenésük által okozott zsivajt. Katinka a sor közepén foglalt helyet. Hal a nő felé nézett, mert azt szerette volna, ha ránéz és valamivel jelzi, hogy felismerte. Egy bátorító pillantást várt tőle. Megpróbálta továbbra is azzal altatni magát, hogy a nő nem fogja cserben hagyni, hogy bizonyára már eddig is latba vetette befolyását férjénél, hogy kegyelmet adjon nekik, de Katinka mélyen elmerült Kleinhans kormányzóval folytatott társalgásába, s egy pillantásra sem méltatta az angol tengerészeket.

„Nem akarja, hogy lássák, mennyire aggódák értünk és mennyire szeretne segíteni”, vigasztalta magát Hal, „de majd ha tanúvallomást kell tennie, biztos az érdekünkben fog szólni”. Schreuder ezredes letette két lábát a padlóra és talpra állt. Mélységes megvetéssel nézett körül a zsúfolásig megtelt teremben, mialatt a nők hatalmas sóhajokkal és kis sikongatásokkal fejezték ki csodálatukat. – Ezt a törvényszéket a Holland és Németalföldi Köztársaság kormánya által a nagyra becsült Holland Kelet-indiai Társaságnak adott kiváltságlevélben foglaltak alapján, a Társaságra ruházott bírói hatalom nevében állítottuk fel. Álljanak fel valamennyien és néma felállással üdvözöljék a bíróság elnökét, őexcellenciája Petrus van de Velde kormányzó urat! A nézők felálltak és elcsendesedve, kíváncsian lestek a bírói pulpitus mögötti ajtót. A foglyok közül néhányan nagy keservesen láncukat csörgetve felálltak, de mikor látták, hogy Sir Francis Courteney és Hal ülve marad, ők is visszaültek. A térem végében lévő ajtóban feltűnt a bíróság elnöke, akinek első pillantása az ülve maradt rabokra esett – Állítsák fel ezeket a gazfickókat! – bődült el hirtelen, és a tömeg meghunyászkodva meredt gyilkos arckifejezésére. A kormányzó kitörését követő döbbent csendben Sir Francis szólalt meg ékes holland nyelven. – Sem én, sem embereim nem ismerik el ennek a gyülekezetnek a tekintélyét, s nem ismerjük el, hogy az önmaga által kinevezett elnöknek jogában állna ítéletet hozni szabad angol emberek, Őfelsége II. Károly király alattvalói felett. Van de Velde úgy felfújta magát, mint egy varangyosbéka. Elvörösödött a dühtől és ordítva kiabálni kezdett. – Maga egy kalóz, egy gyilkos! A Köztársaság, a Társaság kiváltságlevele, az erkölcsi törvény és a nemzetközi jog egyaránt rám ruházzák hatalmat, hogy én vezessem ezt a tárgyalást! – Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, aztán még hangosabban folytatta: – Bűnösnek találtam a bíróság megvetésében, amiért tíz, azonnal végrehajtandó botütésre ítélem. – Az őrség parancsnokára nézett. – Fegyvermester, vigye ki a foglyot az udvarra, és azonnal hajtsa végre az ítéletet! Négy katona sietett elő a terem hátuljából és felrántotta Sir Francist a padról. Halt, mivel hozzá volt láncolva, vele együtt a főbejárathoz vonszolták. A hátuk mögött a férfiak és nők felugráltak a padokra, és nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássanak, aztán egyetlen testként az ajtóhoz és az ablakokhoz nyomultak, mialatt Sir Francist és Halt levezették a lépcsőkön az udvarra. Sir Francis nem szólt egy szót sem, emelt fővel, egyenes derékkal tűrte,

hogy a fegyverraktár előtt álló, a katonatisztek lovainak kikötésére szolgáló korláthoz lökdössék. Az őrmester parancsára Sir Francist és Halt egymással szembe állították a magas korlát alatt, és megbilincselt csuklójukat a vaskarikákba akasztották. Hal nem tudott közbelépni. Az őrmester mutatóujját hátulról bedugta Sir Francis ingének nyaka alá, és egyetlen mozdulattal derékig szétszakította a vásznat. Aztán hátralépett és megsuhogtatta könnyű malakkabotját. – Lovagi esküt tettél. Becsületszavadra kitartasz lovagi esküd mellett? – kérdezte suttogva Sir Francis fiától. – Igen, Apám. A bot suhogva lecsapott a meztelen húsra és Sir Francis arca összerándult – Ez a verés csekélység, gyerekjáték ahhoz képest, ami még jön. Felfogtad? – Teljes mértékben. Az őrmester újra ütött. Az egyik csíkot a másikra húzta, hogy minden egyes ütés sokkal jobban fájjon, mint az előző. – Mindegy, mit teszel vagy mit mondsz, a vörös kométa pályáját senki nem tudja megváltoztatni. A csillagokban meg van írva végzetem, amit nem tudsz megváltoztatni, akármit tennél is értem. A bot újra felsüvített és lecsapott, Sir Francis teste megfeszült, aztán elernyedt. – Ha erős maradsz és állhatatos, ki fogsz tartani. Nekem ez lesz a jutalmam. Most egy kicsit felhördült, amikor a bot feszes hátizmain csattant. – Testem és vérem vagy. Rajtad keresztül én is ki fogok tartani. A bot újra meg újra felsüvített és elcsattant. – Még egyszer utoljára esküdj meg nekem! Erősítsd meg esküdet, hogy ezeknek az embereknek soha semmit nem mondasz el azt remélve, hogy ezzel megmentesz engem, mert úgyis hiábavaló! – Esküszöm neked, Apám! – suttogta Hal olyan sápadtan, mint a kifehéredett csont, miközben a bot kíméletlenül suhogott és csattant apja hátán. – Minden hitem és bizalmam beléd vetem – mondta Sir Francis, mikor a katonák leemelték a korlátról. Kicsit belekapaszkodott Hal karjába, ahogy a lépcsőn visszavezették őket a tárgyalóterembe. Mikor megbotlott, Hal átölelte, úgy, hogy fejét továbbra is felemelve tartotta és derekát véres háta ellenére kihúzta, ahogy beléptek a tárgyalóterembe és visszamentek az első padon lévő helyükre. Van de Velde kormányzó addigra már letelepedett az emelvényen. Könyöke mellett egy ezüsttálcán kis porcelántálkákban mindenféle étvágygerjesztő falatot

és fűszeres csemegét tettek elé. Épp egy ilyen falatot rágcsált elégedetten és hozzá ónkupából híg sört ivott, miközben Schreuder ezredessel beszélgetett, aki alatta ült az asztalánál. Amikor Sir Francist és Halt az őrök visszalökték a padra, barátságos arckifejezése azon nyomban drámaian megváltozott. Felemelte hangát, amitől dermedt csend támadt az ülésteremben. – Bízom abban, hogy sikerült világosan az értésükre adnom, hogy nem tűröm az eljárás akadályozását. – Sir Francisre nézett fenyegetően, aztán tekintetét végigjáratta az egész termen. – Ez mindenkire vonatkozik. Aki bármi módon megpróbálná kicsinyíteni a törvényszék munkájának komolyságát, ugyanúgy jár, mint ez a fogoly! – Lenézett Schreuderre. – Ki képviseli a vádat? Schreuder felállt. – Cornelius Schreuder ezredes, őexcellenciája szolgálatjára! – Ki képviseli a védelmet? – Van de Velde fenyegetően nézett Jacobus Hopra, aki felpattant, s nagy sietségében az előtte heverő papírok felét leverte a kerámiapadlóra. – Én, excellenciás uram. – A nevét kérdeztem, uram! – ordított rá van de Velde, mire Hop megrázta magát, mint egy kiskutya. – Jacopus Hop, a nagy tiszteletű Holland Kelet-indiai Társaság hivatalnoka – dadogta. Elég hosszú ideig tartott, amíg sikerült kimondania. – A továbbiakban beszéljen hangosan és világosan – figyelmeztette van de Velde, azzal visszafordult Schreuderhez. – Ezredes úr, adja elő a vádat! – A vád nyílt tengeren elkövetett kalózkodás, gyilkosság és emberrablás. Huszonnégyen ülnek a vádlottak padján. Engedelmével felolvasom a nevüket. Minden fogoly a neve hallatán álljon fel, hogy a bíróság megismerhesse. – Kabátujjából előhúzott egy pergamentekercset és magától eltartva olvasni kezdte. – Legfőbb vádlott Francis Courteney, a Lady Edwina nevet viselő kalózhajó kapitánya. Excellenciás uram, ő kezdeményezte és ő vezette mindazokat a büntetendő cselekedeteket, amelyeket ez a tengeri farkasokból álló kalózbanda elkövetett – Van de Velde fejbólintással jelezte, hogy érti, mire Schreuder folytatta. – Henry Courteney, első tiszt. Ned Tyler fedélzetmester, Daniel Fisher csónakkormányos… – minden ember nevét és címét felolvasta. Mindenki felállt, mikor a nevét hallotta. Volt, aki felvétette fejét és kihívóan nézett van de Veldére. Schreuder listáján az utolsó négy név a fekete tengerészék neve volt. – Matesi, néger rabszolga.

– Jiri, néger rabszolga. – Kimatti, néger rabszolga. – Aboli, néger rabszolga. – A vád be fogja bizonyítani, hogy az Úr ezerhatszázhatvanhetedik esztendejében, szeptember hónap negyedik napján, Francis Courteney, a Lady Edwina:'nevet viselő karavella parancsnokaként megtámadta a Limberger kapitány parancsnoksága alatt hajózó Standvastigheid nevű galleont… – Schreuder beszéde közben nem használt jegyzeteket vagy papírokat. Hal nem szívesen ismerte el magában, de mégis önkéntelenül csodálattal adózott a vádbeszéd alaposságának és világos megfogalmazásának. – Most pedig, excellenciás uram, szabadna szólítanom az első tanút? Van de Velde bólintott, mire Schreuder megfordult és a termen végignézve így szólt: – Kérem Limberger kapitány urat! A galleon kapitánya felállt a korláttal elzárt részén elhelyezeti kényelmes székéből, odament az emelvényhez és fellépett rá. A tanú széke a bíró asztala mellett állt. Limberger helyet foglalt. – Tisztában van az ügy komolyságával, s megesküszik-e a Mindenható Istenre, hogy csak az igazságot mondja ezen a bíróságon? – tette fel ä kérdést van de Velde, – Esküszöm, excellenciás uram. – Rendben van. Ezredes úr, kezdheti a tanú meghallgatását. Schreuder gyorsan megkérdezte Limbergertől a nevét, rangját és a Társaságnál betöltött pozícióját. Aztán arra kérte, adjon részletes leírást a Standvastigheidről, az utasokról és a rakományról. Limberger egy előre elkészít tett jegyzékből olvasta fel válaszait. Mikor végzett, Schreuder megkérdezte: – Ki volt a tulajdonosa a hajónak és a rakománynak? A nagytiszteletű Holland Kelet-indiai Társaság. – Most pedig, Limberger kapitány úr arra feleljen, hogy ez év szeptember negyedikén hajójával a déli szélesség harmincnegyedik és a keleti hosszúság negyedik fokán haladt-e – megközelítően százötven mérföldre az Agulhas-foktól délre? – Így volt. – Vagyis valamivel azután, hogy Hollandia és Anglia ellenségeskedése véget ért – Igen. Schreuder az asztalról felvett egy bőrbe kötött hajónaplót és odaadta Limbergernek: – Ezt a hajónaplót vezette a hajón az út során?

Limberger futó pillantást vetett rá. – Igen, ezredes úr, ez az én hajónaplóm. Schreuder van de Veldére nézett. – Excellenciás uram, azt hiszem, tudomására kell hoznom azt a tényt, hogy ezt a hajónaplót Courteney kalóz tulajdonában találtuk, miután a Társaság csapatai elfogták. – Van de Velde bólintott, mire Schreuder Limbergerre nézett. – Legyen szíves, olvassa fel hangosan az utolsó bejegyzést a hajónaplóban! Limberger fellapozta az utolsó oldalt, aztán hangosan olvasni kezdte: – Hatvanhét szeptember negyedike. A reggeli őrség második harangja. Becsült pozíció déli hosszúság négy fok mínusz huszonhárom, keleti szélesség harmincnégy fok negyvenöt perc. Dél-délkelet felől különös vitorlát észlelünk. Barát jelzéseit viseli. – Limberger becsukta a hajónaplót és felnézett. – Itt véget ér a bejegyzés – mondta. – A hajónaplóban jelzett különös vitorla a Lady Edwina vitorlája volt, és a hajó a Holland Köztársaság és a Társaság lobogóját viselte? – Mindkét kérdésre igen a válasz. – Elmesélné nekünk, kérem, mi történt azután, hogy észlelték a Lady Edwinát? Limberger világosan és értelmesen beszámolt a hajó elfogásáról, miközben Schreuder kérdéseivel különösen azt próbálta hangsúlyozni, hogy Sir Francis hamis lobogót viselt, hogy olyan közel tudjon kerülni a galleonhoz, ahonnan támadást tud intézni ellene. Miután Limberger elmondta, hogy történt a hajó megtámadása és hogy folyt le a harc a fedélzeten, Schreuder részletesen kikérdezte a harc során elesett vagy megsebesült holland tengerészekről. Limberger írásban elkészítette válaszát, amit most átadott a bíróságnak. – Köszönöm, kapitány úr El tudná mondani, mi történt önnel, a legénységgel és az utasokkal azt követőén, hogy a kalózok megszerezték az ön hajóját? Limberger elmondta, hogyan hajóztak keleti irányban a Lady Edwinával együtt, hogy rakták át a rakományt és a felszerelést a Lady Edwináról a galleonra, hogy küldték él Schreudert a Lady Edwinán a Fokra, hogy továbbítsa a váltságdíjkérő leveleket, majd elmesélte az elfogott galleon útját az Elefántlagúnába, önmaga és prominens utasai fogva tartásának történetét, végül pedig a Fokról érkező expedíciós haderő felszabadító akcióját, amelyet Schreuder és Lord Cochran vezetett. Mikor Schreuder befejezte a kapitány meghallgatását, van de Velde Hopra nézett. – Van kérdése, Mynheer? Hop mindkét keze tele volt papírral ahogy felállt, egészen elvörösödött, aztán mély lélegzetet vett és hosszan, folyamatosan dadogni kezdett. A teremben

lévők érdeklődéssel nézték szenvedését, aztán végül van de Velde szólalt meg. – Limberger kapitány úr azt tervezi, hogy két hét múlva továbbindul Hollandiába. Gondolja, ennyi idő elég lesz ahhoz, hogy feltegye a kérdését: Hop? Hop megrázta a fejét. – Nincs kérdés – nyögte ki végül és leroskadt. – Ki a következő tanú, ezredes úr? – kérdezte van de Velde rögtön azután, hogy Limberger felállt a tanúk padjáról és visszaült az elkülönített teremrészbe. – Szeretném tanúként meghallgatni a kormányzó úr feleségét, Mevrouw Katinka van de Veldét. Amennyiben nem okoz neki kellemetlenséget. A férfiak helyeslően felmorajlottak, ahogy Katinka susogó szoknyáiban és csipkéiben fellépett a tanúk padjára. Sir Francis érezte, hogy Hal teste megfeszül, de nem fordult felé, hogy szemébe nézzen. Pár nappal azelőtt, hogy elfogták volna őket, amikor Hal hosszabb időket töltött távol a tábortól és kezdte elhanyagolni kötelességeit, rájött, hogy fia az arany szajha kelepcéjébe esett. Addigra már túl késő volt ahhoz, hogy tegyen ellene valamit, hiszen emlékezett még arra, milyen az, ha az ember fiatal és szerelmes, még ha szerelme tökéletesen nem hozzá való is, és megértette, hogy hiábavaló lenne megpróbálni megakadályozni azt, ami már megesett. A megfelelő pillanatra és eszközökre várt, hogy véget vessen ennek a viszonynak, mikor Schreuder és az Egerészölyv a táborra támadt. Schreuder mélységes tisztelettel vette végig a Katinka nevére és pozíciójára vonatkozó kérdéseket, majd megkérte, mesélje el, hogyan utazott a Standvastigheiden és hogyan esett a kalózok fogságába. Érzelemmel teli édes, tiszta hangon válaszolt, majd Schreuder így folytatta. – Mondja el nekünk, asszonyom, hogy bántak önnel fogva tartói! Katinka halkan zokogni kezdett. – Megpróbáltam kiverni a fejemből ennek a fájdalmas történetnek az emlékét. De soha nem leszek képes elfelejteni. Úgy bántak velem, mint egy ketrecbe zárt állattal, szitkokat szórtak rám, leköptek és egy fűkunyhóba zártak. – A vallomás még van de Veldét is meglepte, de azonnal rájött, hogy jól fog hangzani az Amszterdamba küldendő beszámolóban. Ha ezt elolvassák, Katinka apja és a többiek a Tizenhetek közül, kénytelenek lesznek egyetérteni vele, akármilyen szigorú büntetést róna is ki a rabokra. Sir Francis tudatában volt annak, micsoda érzelmek dúlnak Halban, ahogy a nő, akiben annyira bízott, csak úgy ontotta magából a hazugságokat. Érezte, hogy fia szinte fizikailag összerogy, ahogy a nőbe vetett hite szétfoszlik. – Ne háborogj, fiam – mondta halkan, szája sarkából, és érezte, hogy Hal kihúzza magát a kemény padon. – Kedves hölgyem, mindnyájan tudjuk, micsoda szörnyű

megpróbáltatásokban volt része ezeknek az embertelen szörnyetegeknek a keze között. – Schreuder mostanra már remegett az indulattól, ahogy a nőt ért Sérelmeket hallgatta. Katinka fejével bólogatott és csipkés zsebkendőjével a szemét törölgette. – Gondolja, hogy az ilyen állatok érdemesek arra, hogy könyörületesen járjunk el velük szemben, vagy inkább azt szeretné, ha a törvény teljes szigorával sújtana le rájuk? – Az Úr Jézus tudja, hogy én csak egy szegény nő vagyok, akinek a szíve Isten minden teremtménye iránt gyöngéd szeretetet érez – csuklott el Katinka hangja szánalomra méltóan. – De tudom, hogy ebben a teremben mindenki egyetért velem abban, hogy ezeknek az elmondhatatlanul gonosz embereknek túl jó volna, ha egyszerűen felakasztanák őket. – Egyetértő moraj hangzott fel a nézők közül, ami egyre hangosabb zúgolódássá vált. Vért akartak, mint a medvebarlang lakói etetéskor. – Máglyára velük! – sikoltotta egy nő. – Nem érdemük meg, hogy embernek nevezzék őket. Katinka felemelte fejét, és azóta, hogy a terembe lépett, először nézett rá Halra könnyei fátylán át. Hal felszegte állát és visszanézett rá. Érezte, hogy úgy hal el benne a nő iránt érzett szerelem és rajongó tisztelet, mint a peronoszpóra által megtámadott szőlőből az élet. Sir Francis is megérezte, hogy mi megy végbe benne, és odafordult hozzá. Látta fia tekintetének jeges hidegét, s szinte érezte a szívében izzó lángok hevét. – Soha nem volt hozzád méltó – mondta Sir Francis halkan. – Most, hogy kivetetted őt a szívedből, újabb hatalmas lépést tettél előre, hogy férfivá válj. „Komolyan megérti?”, gondolta magában Hal. Tudta, mi történt? Ismerte Hal érzéseit? Ha így lenne, már régóta ki kellett volna tagadnia. Megfordult és Sir Francis szemébe nézett, attól tartva, hogy megvetéssel és viszolygással találkozik. De apja tekintete gyöngéd és megértő volt. Hal most jött rá, hogy mindent tud, sőt valószínűleg már régóta tudott. Éppenséggel nem kitagadta, hanem erőt és megbocsátást tartogatott a számára. – Házasságtörést követtem el, megbecstelenítettem lovagi erényemet – suttogta Hal. – Nem vágyok méltó, hogy fiadnak szólíts! Sir Francis bilincse megcsörrent, ahogy kezét fia térdére tette. – Ez a szajha vezetett tévútra. Nem te tehetsz róla. Te mindig is a fiam leszel, és én örökre büszke leszek rád – súgta. Van de Velde szigorúan lenézett Sir Francisre. – Csendet! Elég volt ebből a suttogásból! Azt akarja, hogy újra megbotozzák? – Visszafordult a feleségéhez.

– Mevrouw, nagyon bátran viselkedett. Biztos vagyok abban, hogy Mijnheer Hop nem kívánja további kérdésekkel zaklatni. – Tekintetét a szerencsétlen hivatalnokra vetette, aki megpróbált felállni. – Mevrouw! – Olyan élesen és tisztán ejtette ki ezt szót, mintha pisztolylövés dördült volna el, és Hop éppúgy meglepődött, mint a többiek. – Köszönjük tanúvallomását. Nincs kérdésünk. – Csak a „tanúvallomás” szónak adott egy kis ironikus csengést, azzal diadalmasan visszaült a helyére. – Jól van, Hop – vigyorgott rá van de Velde barátságosan, aztán feleségére mosolygott. – Mevrouw, visszamehet a helyére. – Kéjes sustorgás hallatszott, és a teremben az összes férfi Katinka tökéletes alakú, fehér harisnyába bújtatott bokájára vetette tekintetét, ami felemelt szoknyája alól villant elő, amint lelépett az emelvényről. Ahogy visszaült a helyére, Schreuder így szólt: – Lord Cumbrea, akkor most zavarhatjuk önt is? Az Egerészölyv díszöltözetben lépett fel az emelvényre és egyik kezét tőre markolatának ragyogó sárga füstkvarc borításán nyugtatva, letette az esküt. Miután Schreuder tisztázta, hogy kicsoda és micsoda, feltette neki a kérdést. – Ismeri Courteney kalózkapitányt? – Úgy ismerem, mintha a testvérem volna. – Cochran rámosolygott Sir Francisre. – Egykor nagyon közel álltunk egymáshoz. – Ennek már vége? – kérdezte élesen Schreuder. – Sajnos, igen, mert amióta régi barátom megváltozott, útjaink elváltak egymástól, bár még mindig mélységes szeretetet érzek iránta. – Mennyiben változott meg? – Franky derék fiú volt. Sok szép napot töltöttünk együtt a tengeren egymás társaságában, viharban, szélcsendben egyaránt. Nem szerettem senkit nála jobban. Becsületes volt, bátor, barátaival nagylelkű… – Cumbrea megállt a mondat közepén és elkomorult a mély bánattól. – Múlt időben beszél, uram. Mi történt? Francis megváltozott. Először csak apróságokban – kegyetlenül bánt foglyaival és a legénységgel, korbácsoltatott és akasztatott, bár nem volt rá oka igazán. Aztán régi barátai irányában is megváltozott, hazudni kezdett nekik, és nem adta oda azt, ami megillette őket a zsákmányból. Kőszívű, megkeseredett ember lett belőle. – Köszönöm, hogy ilyen őszinte hozzánk – mondta Schreuder. – Látom, nem szívesen mondja el ezeket az igazságokat. – Egyáltalán nem szívesen – ismételte meg Cumbrea szomorúan. – Nem jó

öreg cimborámat láncba verve látnom, bár Isten a megmondhatója, hogy nem érdemel könyörületet azután, amit becsületes holland tengerészekkel és ártatlan nőkkel szemben elkövetett. – Utoljára mikor hajózott együtt Courteneyvel? – Nemrég. Idén áprilisban. Hajóink közösen őrjáratoztak az Agulhas-foknál, hogy a Fokot megkerülő holland galleonokat feltartóztassuk, mielőtt horgonyt vetnének itt, a Tábla-öbölben. – A nézők közt hazafias felháborodás támadt, amit van de Velde eleresztett a füle mellett. – Maga is corsaire volt? – nézett rá dühösen Schreuder. – Maga is a holland hajókat fosztogatta? – Nem, Schreuder ezredes úr. Se kalóz, se corsaire nem voltam. Az országaink közti háborúban királyi megbízólevéllel rendelkező privateerként szolgáltam királyomat. – Könyörgöm, mi a különbség egy kalóz és egy privateer között? – Csupán az, hogy a privateer királyi megbízólevéllel rendelkezik, amit az uralkodó ad ki háború idején, vagyis hajója hadihajónak minősül. A kalóz viszont útonálló, rabló, akinek tetteit csak a Sötétség Királya, maga a Sátán vezérli. – Értem. Szóval ön rendelkezett ilyen királyi megbízólevéllel, amikor holland hajókat fosztogatott. – Igen, ezredes úr. – Meg tudná mutatni nekünk ezt az okmányt? – Természetesen! – Cochran benyúlt a kabátujjába és kihúzott egy pergamentekercset. Előrehajolt és leadta Schreudernek. – Köszönöm! – Schreuder kibontotta az iratot és feltartotta, hogy mindenki lássa. A pergamen tele volt vörös szalaggal és viaszpecséttel. Hangosan olvasta. – Aki ezt az okiratot bemutatja, a mi szeretett Angus Cochranunk, Cumbrea grófja… – Jól van, ezredes úr – szakította félbe van de Velde ingerlékenyen. – Felesleges felolvasnia az egészet. Adja ide nekem, legyen szíves! Schreuder meghajolt. – Ahogy excellenciás uram óhajtja. – Feladta az iratot az emelvényre. Van de Velde egy pillantást vetett rá, azzal félretette. – Kérem, folytassa kérdéseit! – Uram, Courteney, a fogoly, szintén rendelkezett ilyen megbízólevéllel? – Ha igen, akkor arról nekem nem volt tudomásom – vigyorgott Sir Francisre gátlástalanul az Egerészölyv. – Tudott-e volna arról, hogy van ilyen megbízása, ha lett volna?

– Sir Francis és jómagam nagyon közel álltunk egymáshoz. Nem volt titkunk egymás előtt. Igen, biztos, hogy elmondta volna nekem. – Soha nem beszélt magával a levélről? – Schreuder idegesnek látszott, mint egy pedagógus, akinek a tanítványa elfelejtette a leckét. – Soha? – Óh, de igen! Hát persze, emlékszem már, egyszer megkérdeztem tőle, vane megbízólevele. – Mire mit válaszolt? – Azt mondta: „Ugyan, az egész csak egy darab papír Én az ilyesmivel nem zavartatom magam.” – Vagyis tudta, hogy nincs megbízólevele, mégis együtt járőrködött vele? Cochran rándított egyet a vállán. – Háború volt és nem tartozott rám. – Szóval ott tartottunk, hogy az Agulhas-foknál együtt akcióztak a fogollyal, miután már aláírták a békét, és továbbra is holland hajókat támadtak meg. Meg tudná ezt nekünk magyarázni? – Ez igazán egyszerű, ezredes úr. Nem tudtuk, hogy béke van, amíg nem találkoztam egy portugál karavellával, ami Lisszabonból Goa felé tartott. Amikor üdvözöltük egymást, a portugál kapitány közölte velem a békekötés hírét. – Mi volt a portugál hajó neve? – Az El Dragao. – A fogoly, Courteney, jelen volt ennél a találkozásnál? – Nem, ő északabbra állt őrt. Amikor a portugál hajóval találkoztam, nem is láttuk egymást, mert a látóhatáron túl volt… Schreuder bólintott. – Most hol van ez a hajó? – Van nálam egy londoni újság. Három napja érkezett a Társaság hajójával, ami jelenleg az öbölben horgonyoz. – Az Egerészölyv, mint egy mágus, kabátujjából előhúzott egy másik papírt. – Az El Dragao hazafelé menet a Biscayai-öbölben legénységének minden tagjával együtt odaveszett egy viharban. – Ez azt jelenti, hogy lehetetlen bebizonyítani, hogy nem is találkozott vele az Agulhas-f oknál? – Ezredes úr, magának kell eldöntenie, hogy elhiszi-e, amit mondok – simította végig Cochran bozontos vörös szakállát. – Mit csinált, amikor értesült róla, hogy békét kötött egymással Hollandia és Anglia? – Becsületes ember lévén, csak egy dolgot tehettem. Elhagytam őrhelyemet és elindultam, hogy megkeressem a Lady Edwinát.

– Hogy figyelmeztesse, vége a háborúnak? – súgta Schreuder. – Természetesen, és hogy szóljak Frankynek, hogy többé nem érvényes a megbízólevelem és elindulok haza. – Megtalálta Courteneyt? Átadta az üzenetet? – Néhány óra alatt megtaláltam. Északra volt tőlem, mintegy hatvan mérföldnyire. – Mit szólt, mikor közölte vele, hogy vége a háborúnak? – Azt mondta: „Neked lehet, hogy igen, de nekem nem. Esik vagy süt a nap, fúj a szél vagy szélcsend van, háború van vagy béke, nekem mindegy, én addig nem nyugszom, amíg nem szerzek magamnak egy gazdag sajtfejűt. Vad lánccsörgés hallatszott. Big Daniel talpra ugrott, magával rántva Ned Tyler apró kis alakját a padról. – Egyetlen szó sem igaz abból, amit mondasz, te rohadt skót! – üvöltötte. Van de Velde felugrott és ujjával megfenyegette Danielt. – Üljön le, maga angol állat, mert ha nem, agyonveretem! Sir Francis hátrafordult és megfogta Daniel karját. – Nyugodjon meg, Daniel mester! – mondta halkan. – Ne adja meg az Egerészölyvnek azt az örömöt, hogy szenvedni lásson minket! – Big Daniel visszaült, de magában dühödten morgott tovább. A kapitánnyal azonban nem akart ellenkezni. – Biztos vagyok abban, hogy van de Velde kormányzó ürügyeimét nem kerülte el ezeknek a gazembereknek a rendbontó, zavart keltő viselkedése – mondta Schreuder, azzal ismét az Egerészölyvhöz fordult. – Ezután találkozott még Courteneyvel, leszámítva ezt a mostani találkozást? – Igen. Amikor értesültem róla, hogy figyelmeztetésem ellenére elfogta a Társaság egyik galleonját, utánamentem, hogy ha megtalálom, tiltakozzam ez ellen a törvénytelen cselekedet ellen. Azt akartam mondani neki, hogy adja vissza a hajót és a rakományt és eressze szabadon a túszokat, akikért váltságdíjat követelt. – Mi volt a válasza az ön kérésére? – Az ágyúit a hajómra irányította, megölte tizenkét emberemet és gyújtóhajókat küldött rám. – Az Egerészölyv megrázta fejét, mintha máig sem akarná elhinni, hogyan viselkedhetett ilyen hitszegő módon egy régi jó hajóstársa. – Ekkor jöttem vissza a Tábla-öbölbe, hogy tudassam Kleinhans kormányzó úrral a galleon tartózkodási helyét, és felajánljam, hogy a hajó és a rakomány visszaszerzésére és a túszok kiszabadítására indított expedíciós erőt elvezetem a kalóz rejtekhelyére. – Mint katona a katonát, csak dicsérni tudom önt példás viselkedésért.

Excellenciás uram, nincs több kérdésem. – Schreuder meghajolt van der Velde felé. – Hop, van kérdése? – reccsent rá van de Velde a hivatalnokra. Hop zavartnak látszott és Sir Francisre nézett, segítséget remélve. – Excellenciás uram – dadogta. – Beszélhetnék egy percre négyszemközt Sir Francisszel? Egy pillanatra úgy tűnt, hogy van de Velde elutasítja a kérés teljesítését, de aztán kimerülten a homlokára csapott: – Ha mindenképp akadályozni akarja az eljárást, Hop, akár egy hétig is várhatunk. Jól van, beszélhet a fogollyal, de ne húzza az időt! Hop odasietett Sir Francishez és közel hajolt hozzá. Egy kérdést tett fel, és sápadt arcára kiült a rémület, ahogy a választ meghallotta. Bólintott, és amíg Sir Francis a fülébe súgta a választ, folyamatosan bólogatott, aztán visszament az asztalához. Lenézett a papírjaira és akkorákat lélegzett, mint egy gyöngyhalász, aki épp arra készül, hogy a csónak pereméről a vízbe vesse magát. Végül felnézett és ordítani kezdett Cumbreavel. – Akkor hallott először a háború végéről, amikor megpróbálta elkötni a Fecskét az erőd alól és Schreuder ezredes úr felvilágosította magát. Egyetlen szuszra kiszaladt belőle, nem kellett megállnia közben, hogy szünetet tartson, de hosszú beszéd volt és Hop az erőfeszítéstől szuszogva hátratántorodott. – Hop, elment az esze? – ordította van de Velde. – Hazugsággal merészel vádolni egy nemes urat, maga szarházi? Hop újra teleszívta magát levegővel, összeszedte minden maradék bátorságát és újra kiabálni kezdett: – Saját kezében tartotta Courteney kapitány úr megbízólevelét, aztán a szeme láttára elégette. – Megint folyékonyan jött ki belőle a szó, de minden erő kiment belőle. Levegő után kapkodott. Van de Velde most már felemelkedett ültéből. – Hop, ha a Társaságnál elő szeretne lépni, igencsak furcsa módját választotta ennek. Őrült vádakat vagdos egy magas rangú ember fejéhez. Nem tudja, hol a helye, maga csatornatöltelék? Hogy merészel így viselkedni? Üljön le, mert magát is kivitetem innen és megkorbácsoltatom! – Hop úgy hanyatlott le a székére, mintha muskétagolyó találta volna fejen. Van de Velde zihálva lélegzett és meghajolt az Egerészölyv felé. – Uram, engedje meg, hogy elnézést kérjek öntől! Mindenki tudja, hogy milyen nélkülözhetetlen szerepet játszott a túszok kiszabadításában és a Standvastigheid rakományának visszaszerzésében ezeknek a gonosztevőknek a

karmaiból. Kérem, ne is vegyen tudomást ezekről a sértő megjegyzésekről, térjen vissza helyére! Hálásak vagyunk az ügyben nyújtott segítségéért. Ahogy Cumbrea a padlón visszaindult a helyére, van de Velde észrevette, hogy a jegyzőkönyvvezető megállás nélkül körmöl az asztala mellett. – Ezt ne írja bele, maga bolond! Nem tartozott a bírósági eljáráshoz. Hadd nézzem, mit írt! – Kikapta az írnok keze alól a jegyzőkönyvet, és arca elsötétedett, ahogy olvasni kezdte. Előrehajolt és kivette a lúdtollat a kezéből. Heves mozdulatokkal kihúzta azokat a részeket, amelyeket sértőnek talált. Aztán visszalökte a jegyzőkönyvet az írnoknak. – Használja az eszét! A papír sokba kerül! Ne pocsékolja azzal, hogy marhaságokat firkál! – Aztán a két ügyvéd felé fordult. – Uraim, még ma szeretnék pontot tenni ennek az ügynek a végére. Nem kívánom felesleges kiadásokra kényszeríteni a Társaságot azzal, hogy tovább húzzuk az időt. Schreuder ezredes úr, azt hiszem, igen alaposan alátámasztotta a vádat ezek ellen a kalózok ellen. Remélem, nem akarja bearanyozni a liliomot azzal, hogy további tanúkat idéz elénk. – Ahogy excellenciás uramnak tetszik. Én ugyan még tíz további tanút… – Te jó ég! – nézett rá van de Velde elszörnyedve. – Erre egyáltalán nem lesz szükség. Schreuder mélyen meghajolt és leült. Van de Velde lehajtotta fejét, mint egy rohamra induló bika és a védelem ügyvédjére nézett. – Hop! – mordult rá. – Látta, hogy Schreuder ezredes milyen józanul viselkedett s milyen példás gazdaságossággal élt a bíróság idejével. Mik az ön szándékai? – Megidézhetem Sir Francist, hogy tanúvallomást tegyen? – A magam részéről határozottan ellene vagyok – mondta van de Velde baljósan. – Biztos, hogy nem tesz jót a maga ügyének, – Szeretném bebizonyítani, hogy nem tudta, hogy a háború véget ért, valamint, hogy az angol király megbízólevelével a birtokában volt portyán – mondta Hop makacsul, mire van de Velde feje ellilult a dühtől. – Az Isten verje meg magát, Hop! Nem hallotta, mit mondtam? Ezt a védekezést már ismerjük valamennyien, és majd figyelembe is veszem, amikor meghozom az ítéletet. Nem kell újra előállnia ezekkel a hazugságokkal. – Csak azt szeretném, hogy a bírósági tárgyalás jegyzőkönyvében benne legyen a fogoly vallomása. – Hop közel állt ahhoz, hogy elsírja magát, minden szó fájt, amit kimondott. – Próbára teszi a türelmemet, Hop. Ha így folytatja, a következő hajóval egyenesen visszamegy Amszterdamba. Nem tűrhetem, hogy egy illojális társasági alkalmazott az egész gyarmatot megfertőzze azzal, hogy széthúzást és

ellenállást szít. Hop elszörnyedve hallotta, hogy így beszélnek róla és készségesen kapitulált. – Elnézést kérek, ha késleltettem volna a bíróság munkáját. A védelem ügyét ezennel befejeztem. – Rendes ember maga, Hop! Jó munkát végzett. Legközelebbi üzenetemben, amit a Tizenheteknek küldök, említést teszek majd magáról. – Van de Velde arcszíne visszanyerte eredeti árnyalatát és joviálisán körbejáratta tekintetét a teremben. – A tárgyalást az ebéd idejére felfüggesztem. A bíróság ezalatt meghozza ítéletét. Délután négykor ülünk össze ismét. Vigyék vissza a börtönbe a foglyokat! Manseer, a főfoglár, nem akarta leszedni a bilincseket Halról és Sir Francisről az ebédszünet idejére, ezért mindkettőjüket bedugta a magánzárkába, míg a többiek a lépcső alján lévő közös cellába tértek vissza. Hal és Sir Francis egymás mellett ült az ágyként szolgáló kőlapon. Ahogy egyedül maradtak, Hal kifakadt. – Apa, szeretnék elmondani neked mindent Katinkáról – akarom mondani, a kormányzó feleségéről. Sir Francis ügyetlenül átölelte fiát, mert a láncok korlátozták mozgásában. – Ma már elég hihetetlennek látszik, de én is voltam fiatal. Felesleges több szót vesztegetned erre a szajhára. Nem érdemli meg, hogy foglalkozzál vele. – Amíg élek, nem fogok más nőt szeretni – mondta Hal elkeseredetten. – Fiam, az, amit ez iránt a nő iránt éreztél, nem szerelem volt – rázta meg Sir Francis a fejét. – A szerelem drága kincs. Csak olyan piacon szabad elkölteni, ahol nem csalnak. Kopogás hallatszott a szomszédos magánzárka rácsán. Althuda érdeklődött. – Hogy zajlik a tárgyalás, Courteney kapitány úr? Már belekóstoltak a Társaság igazságába? Sir Francis felemelte a hangját: – Úgy halad, ahogy mondta, Althuda. Magának is volt már benne része. – Ebben a Jóreménységnek nevezett kis mennyországban a kormányzó az egyetlen isten. Itt az számít igazságnak, ami hasznot hoz a Holland Kelet-indiai Társaságnak vagy kenőpénzt a Társaság szolgáinak. Már kimondta a bíró, hogy bűnös? – Még nem. Van de Velde elment, hogy zabáljon egy kicsit. – Azért imádkozzon, hogy a bosszúnál többre tartsa a falakon végzett munkát. így még mindig sikerülhet kicsúszni Slow John kezei közül. Van valami, amit rejteget előle? Valami, amit nagyon szeretnének megtudni magától – mondjuk, például, az egyik bajtársuk búvóhelyét? – kérdezte Althuda. – Ha

nincs még mindig nem kizárt, hogy elkerülik a fegyverterem alatti kis helyiséget, ahol Slow John szokott dolgozni. – Semmit nem rejtegetünk senki elől – mondta Sir Francis. – Ugye, Hal? – Nem, semmit – erősítette meg apja szavait Hal hűségesen. – De van de Velde azt hiszi, hogy igen – folytatta Sir Francis. – Ez esetben, barátom, csak annyit mondhatok, Allah irgalmazzon magának! Az utolsó órák, amit együtt töltöttek, nagyon gyorsan teltek Hal számára. Egész idő alatt csendesen beszélgettek. Sir Francis időnként köhögő rohamot kapott. Szeme lázasan égeti a félhomályban, bőré forró volt a láztól. Sir Francis úgy beszélt High Wealdről, mint egy olyan ember, aki tudja, soha nem látja többé otthonát. Mikor leírta a folyót és a hegyet, Hal homályosan emlékezni kezdett valamire: eszébe jutottak a folyón felúszó lazacok, az erdőben bőgő szarvasok. Amikor Sir Francis feleségéről beszélt, Hal megpróbálta felidézni anyja arcvonásait, de csak a miniatúrán látott nőre emlékezett, amit az Elefántlagúnában dugott el, nem az élő személyre. – Az elmúlt években, az én emlékezetemben is kezdett elhalványulni a képe – ismerte be Sir Francis. – De most újra egész élénken előttem van, fiatalon, frissen és édesen, amilyennek mindig ismertem. Azért van, mert hamarosan újra együtt leszünk? Vár rám? – Igen, Apa, tudom, hogy vár rád – mondta Hal azt, amit apja hallani szeretett volna. – De nekem még nagyobb szükségem van rád, és tudom, hogy még sok évet együtt fogunk tölteni, mielőtt elmennél hozzá. Sir Francis szomorúan elmosolyodott és felnézett a széles fal tetején lévő kis ablakra. – Tegnap éjjel felmásztam és kinéztem a rácson át. A vörös kométa még mindig ott van a Szűz jegyében. Mintha közelebb lett volna, és még élénkebb lenne a színe, mert a csóvája teljesen eltakarja a csillagomat. Hallották az őrök lábdobogását és a kulcsok zörgését a vasajtóban. Sir Francis Halhoz fordult. – Hadd csókoljalak meg utoljára, fiam! Apja ajka forró volt és kiszáradt a láztól. Csak egy gyors csókot tudott adni fiának, mert kitárult a cella ajtó. – Ne várakoztassák tovább a kormányzó urat és Slow Johnt – mondta Manseer őrmester derűsen. – Kifelé! A tárgyalóteremben olyan hangulat uralkodott a nézők közt, mint a kakasviadal arénájában, mielőtt a sarkantyúval felfegyverzett madarakat egymásnak eresztenék, hogy tollfelhőt ontva tépjék szét egymást. Sir Francis és Hal haladt a foglyok hosszú sorának az élén, és Hal önkéntelenül elnézett a terem távoli végébe, ahol az elkülönített helyen a

méltóságok ültek. Katinka már a helyén ült az első sor közepén, mögötte Zelda, aki gonoszul vigyorgott Halra, de Katinka ajkán, egy kis halvány elégedett mosoly húzódott, s ibolyakék szeme úgy csillogott, hogy szinte megvilágította a terem félhomályos sarkait. Hal gyorsan elkapta tekintetét, és maga is meglepődött azon, mennyire gyűlöli most ezt a nőt, aki iránt még alig pár órája rajongó szeretetet érzett. Hogy történhetett ilyen gyorsan, töprengett magában, mert tudta, ha lenne egy kard nála, habozás nélkül keresztülszúrná a nőt két puha keble közt. Mikor leült a helyére, úgy érezte, muszáj felnéznie a nézők tálkájára. Ezúttal kihűlt ereiben a vér mivel egy másik szempárral találkozott, ami, mint egy leopárd sárga tekintete, apja arcára szegeződött. Slow John a galéria első sorában ült. Fekete puritán öltönyében, széles karimájú kalapjában úgy nézett ki, mint egy prédikátor. – Ne nézz rá! – mondta halkan Sir Francis, amiből rájött, hogy apja is tudatában van annak, hogy őt fürkészi az a különös, vizenyős tekintet. Miután a terem elcsendesedett, van de Velde belépett az audienciaterem ajtaján. Széles mosoly terült el arcán, ahogy elhelyezkedett székében. Parókája egy kicsit félrecsúszott, és jókat böfögött. Szemmel láthatóan jóllakott. Aztán olyan jóindulatú arckifejezéssel nézett a foglyokra, hogy Halban hirtelen feltámadt a remény, hogy nincs minden veszve. – Fontolóra vettem a bíróság élé tárt bizonyítékokat – kezdte a kormányzó minden bevezetés nélkül a beszédét –, és mindjárt azzal szeretném kezdeni, hogy mindkét ügyvéd mély benyomást tett rám. Schreuder ezredes úr maga volt a megtestesült tömörség – mindkét szón elakadt a nyelve, aztán újra böfögött egyet. Halnak az volt az érzése, hogy a meleg levegőben mintha kumin– és fokhagymaszag áradna belőle, ami valóban másodperceken belül határozottan megcsapta orrát. Ezután van de Velde atyai tekintettel nézett Jacobus Hopra. – A védelem ügyvédje csodálatra méltóan viselkedett, s a reménytelen ügyet is jól képviselte. Meg is fogok emlékezni róla a Társaság hivatalos irataiban. – Hop felkapta fejét és elpirult az örömtől. – Ennek dacára – mondta, és a rabok soraira emelte tekintetét –, a bizonyítékokat fontolóra „véve, alaposan mérlegeltem Mijnheer Hop érveit, miszerint a kalózok Anglia királyának megbízólevelének a birtokában támadták meg a Társaság Standvastigheid nevű galleonját, és nem volt tudomásuk arról, hogy a két ország közti ellenségeskedések véget értek. Azonban cáfolhatatlan bizonyítékok arra indítottak, hogy a védelemnek ezt az érvét teljes egészében

alaptalannak találjam. Következésképp mind a huszonnégy foglyot bűnösnek találtam a nyílt tengeren elkövetett kalózkodás, gyilkosság, emberrablás és rablás bűntettében. A padokon ülő tengerészek sápadtan és némán meredtek rá. – Akarnak-e mondani valamit, mielőtt kihirdetném az ítéletet? – kérdezte van de Velde és kinyitotta ezüst burnótos szelencéjét. Sir Francis az egész termet betöltő hangon szólalt meg. – Hadifoglyok vagyunk. Nincs joga ahhoz, hogy láncra verjen minket, mint a rabszolgákat. Nincs joga eljárást folytatni ellenünk, és nincs joga arra sem, hogy ítélkezzen felettünk. Van de Velde mindkét orrlikába egy kis dohányport tömött, aztán jólesően tüsszentett, alaposan eláztatva a bírósági írnokot, aki a közelében ült. Az írnok a kormányzó felé eső szemét megpróbálta behunyni, de nem állt meg a kezében a lúdtoll, amivel a jegyzőkönyvet írta. – Azt hiszem, ön és én ezt a kérdést már megvitattuk egymással – biccentett van de Velde gúnyosan Sir Francis felé. – Most tehát folytatom az eljárást és kihirdetem ezeknek a kalózoknak az ítéletét. Először a négy négerrel kezdem. Álljon elő az alábbi négy személy: Aboli! Matesi! Jiri! Kimatti! A négy feketét két párba bilincselték össze, s most az őrök talpra állították őket. Előrementek és megálltak az emelvény előtt. – Figyelembe vettem, hogy maguk csupán tudatlan vademberek, és nem is várható el maguktól, hogy rendes keresztény módjára viselkedjenek. Bár bűneik bűze a mennyekig ér és megtorlásért kiált, hajlok a könyörületre. Életfogytiglani rabszolgaságra ítélem magukat. A Holland Kelet-indiai Társaság árverési felelőse a legtöbbet kínáló vevőnek fogja majd eladni magukat, s az árverésből befolyt összeget a Társaság kincstárába kell befizetni. Vigye el őket, őrmester! Ahogy elvezették őket, Aboli ránézett Sir Francisre és Halra. Sötét arca a tetoválások mögött nem mutatott semmiféle érzelmet, de szeméből szívből jövő üzenetet küldött feléjük. – Ezután a fehér kalózok következnek – jelentette be van de Velde. – Álljanak elő a következő foglyok! – A kezében lévő listáról olvasta a neveket. – Henry Courteney első tiszt! Ned Tyler fedélzetmester! Daniel Fisher csónakkormányos! William Rogers matróz… – Sir Francis Courteney kivételével az összes nevet felolvasta. – Amikor Sir Francis is felállt fiával együtt, van de Velde rászólt. – Maga nem! Maga ezeknek a gazembereknek a kapitánya és felbujtója! Maga számára más terveket tartogatok. Hozzák ide a fegyverkovácsot, és

válasszák el egymástól a két foglyot! – A terem hátuljából bőr szerszámos táskájával a kezében előrelépett a fegyverkovács, és gyors mozdulatokkal kiütötte a bilincset abból a láncszemből, amin keresztül Hal össze volt kapcsolva apjával Sir Francis egyedül ült a hosszú padon, ahogy Hal előrelépett, hogy elfoglalja helyét az emelvény alatt a foglyok csoportjának az élén. Van de Velde végignézett az arcokon, kezdve a hátsó sorokkal, és lassan végignézve mindegyiküket. Végül Halon állapodott meg a tekintete. – Ilyen gyilkos gonosztevőket még életemben nem láttam. Egyetlen becsületes férfi vagy nő sem érezheti magát biztonságban, amíg a magukhoz hasonló alakok szabadlábon vannak. Csak a bitófa lehet megfelelő büntetés a maguk számára! Ahogy Halt nézte, hirtelen eszébe jutott valami, és az Egerészölyv felé fordította tekintetét, aki a terem oldalában a szépséges Katinka mellett ült. – Uram! – kiáltott oda neki. – Szabadna zavarnom egy szóra magunk között? – Van de Velde ott hagyta állni a foglyokat, hatalmas testével nagy nehezen felállt és bekacsázott az audienciaterembe. Az Egerészölyv elegánsan meghajolt Katinka előtt és követte a kormányzót. Ahogy belépett, látta, hogy van de Velde épp egy falatot vesz fel a fényes kubafa asztalon lévő ezüsttálcáról Már tele volt a szája, mikor az Egerészölyv felé fordult. – Hirtelen ötlet jutott az eszembe. Ha Francis Courteneyt a hiányzó rakomány hollétének kiderítése miatt a hóhér gondjaira bízom, nem kellene ugyanezt tennem a fiával is? Courteney biztos, hogy elmondta fiának, vagy a fiú vele volt, amikor elrejtette a kincset. Mit gondol, uram? Az Egerészölyv komoly képet vágott és szakállát babrálta, mintha a válaszon törné a fejét. Már régóta kíváncsi volt rá, mennyi ideig tart, amíg ez a nagy disznó elkezd így gondolkodni, s már régen kész volt a válasszal. Ő tudta, hogy tényként kezelheti azt, hogy Sir Courteney soha nem fogja elmondani, hol a kincs – még a legravaszabb és legkitartóbb kínzások árán sem. Túl konok és nyakas, ha csak – és itt volt az egyetlen pont, ami megadásra késztetheti – ezáltal nem tudja megmenteni egyetlen fiát. – Excellenciás uram, nem kell tartania attól, hogy magán a kalózon kívül bárki más tudná, hol a kincs. Annyira kapzsi és gyanakvó, hogy senkiben nem bízik meg. Van de Velde kétkedve nézett az Egerészölyvre, miközben egy újabb curryvel fűszerezett szamoszát vett ki a tálból. Míg a kormányzó a falatot rágcsálta, az Egerészölyv még egyszer végigfutott gondolatmenetén, ha a kormányzó netán tovább akarná folytatni a kérdés megvitatását. Az Egerészölyv agyában semmi kétség nem volt afelől, hogy Hal Courteney tudja, hol van a

Standvastigheidről származó kincs. Sőt, valószínűleg azt is tudja, hogy a Heerlycke Nachtról való kincs hol van. Apjával szemben, a fiú minden bizonnyal nem lesz képes kibírni Slow John vállalási módszereit, és még ha keményebb lenne is annál, amilyennek az Egerészölyv gondolta, apja bizonyára meg fog törni, ha fiát a kínpadon látja. Akár így, akár úgy, de ketten végül is elvezetnék a hollandokat a zsákmányhoz, és az Egerészölyv éppen ezt szerette volna a legkevésbé. Komor arckifejezése majdnem elváltozott, mikor arra az iróniára gondolt, hogy éppen ő kénytelen megmenteni Henry Courteneyt Slow John figyelmes gondoskodásától. De ha ő szeretett volna hozzájutni a kincshez, gondoskodnia kellett arról, hogy se az apa, se a fiú nevezesse a sajtfejűeket a nyomára. Sir Francis számára a legbiztosabb helynek az akasztófa kínálkozik, a kölykének meg a várfalak alatti tömlöc. Most már igazán nem tudta elfojtani a mosolyt, ami eltorzította ajkát, mert eszébe jutott, hogy mialatt Slow John még mindig Sir Francis vérébe fogja mártogatni az izzó vasrudat, a Sirály már az Elefánt-lagúna felé fog szállni a szélben, hogy előkotorja azokat guldenekkel teli zsákokat és aranyrudakat, amiket Sir Francia egy repedésbe vagy zugba dugott el. Most van de Veldére vigyorgott. – Nem, excellenciás uram, biztosítom önt afelől, hogy Francis Courteney az egyetlen élő ember, aki tudja, hol van. Lehet, hogy keménynek tűnik és bátran tud beszélni, de amint Slow John munkába veszi, az öreg Franky azonnal hanyatt fogja vágni magát, és szét fogja tenni a lábát, mint egy vén kurva, akinek egy aranyguineát kínálnak. Én azt tanácsolom, hogy Henry Courteneyt küldje kényszermunkára, és próbálja meg az apjából kiszedni, hol a kincs. – Ja! – bólintott van de Velde. – Én is így gondoltam, csak szerettem volna még egyszer megbizonyosodni afelől, hogy jól gondolom. – Még egy utolsó szamoszát dobott a szájába, és teli szájjal azt mondta: – Akkor menjünk vissza, és fejezzük be ezt a dolgot! A rabok még mindig az emelvény előtt álltak láncra verve, mint ökrök a hámban, amikor van de Velde újra helyet foglalt székében. – Az akasztófa a maguk természetes otthona, de még ez is túl jó maguknak. Valamennyiüket a Holland Kelet-indiai Társaság szolgálatában végzendő életfogytiglani kényszermunkára ítélem, annak a Társaságnak a szolgálatában, melyet megpróbáltak becsapni és kifosztani, akinek a szolgáit elrabolták és megkínozták. Ne higgyék, hogy ez lágyszívűség vagy gyöngeség lenne a részemről. Eljön még az idő, mikor sírva fognak könyörögni a Mindenható

Istennek, hogy hadd haljanak meg olyan egyszerűen, ahogy ma nem hagytam magukat meghalni. Vigyék innen őket, és azonnal kezdjenek el dolgozni! A látványuktól is rosszul leszek, minden becsületes emberhez hasonlóan. Ahogy kiterelték őket a teremből, Katinka felszisszent és egy ideges kézmozdulatot tett. Lord Cumbrea közelebb hajolt hozzá és megkérdezte: – Mi bántja, asszonyom? – Félek, hogy a férjein hibát követett el. Jobb lett volna, ha máglyára küldi őket a gyakorlótéren. – Így nem lesz része abban az élvezetben, hogy lássa, hogy dolgozik Slow John a szépséges ifjún és nem hallhatja sikoltásait. Mélységes kielégüléssel ért volna véget az affér. A férje megígérte, és most becsapta, megfosztotta ettől a gyönyörtől. Ezért még megfizet, határozta el magában. – Ah, hölgyem, a bosszú úgy a legédesebb, mint a Virginia pipadohány. Nem szabad sietve habzsolni. Ha majd olyan kedve támad a jövőben, csak felnéz a várfalakra és ott látja őket, amint lassan halálra dolgozzák magukat. Hal Sir Francis közelében ment el. Apja betegnek és elhagyatottnak látszott, haja és szakálla csimbókokban lógott, szeme alatt fekete árnyékok húzódtak és szörnyen festettek halottsápadt bőrének éles kontrasztjában. Hal nem bírta elviselni, hirtelen elkiáltotta magát, „Apa!” és szeretett volna odarohanni hozzá, de Manseer őrmester megelőzte és hosszú nádpálcájával elé lépett. Hal visszahőkölt. Apja fel se nézett, és Hal rádöbbent, hogy már búcsút mondott az életnek, és elindult afelé a messzi vidék felé, ahol már csak Slow John tud eljutni hozzá. Amikor az elítéltek sora elhagyta a termet és becsukódtak mögöttük az ajtók, elhalkult a zsongás és minden szem a magányos alakra meredt, aki a padon ült. – Francis Courteney! Lépjen elő! – szólalt meg van de Velde hangosan. Sir Francis felkapta fejét és kirázta szeméből őszülő haját. Lerázta magáról az őrök kezét és segítség nélkül felállt. Emelt fővel ment az emelvényhez, csupasz hátán lelógott szakadt inge. A botütések nyoma lassan már fekete hegekké varasodott. – Francis Courteney, bizonyos vagyok abban, hogy nem véletlenül ugyanaz a keresztneve, mint minden idők leghíresebb kalózáé, Francis Drake-é, ezé a gonosztevőé. – Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a híres tengerészről kaphattam nevemet – felelte halkan Sir Francis. – Akkor nekem az a még nagyobb megtiszteltetés jutott osztályrészül, hogy én hirdethetek maga felett ítéletet. Halálra ítélem! – Van de Velde azt várta, hogy Sir Francis valami érzelmet fog mutatni, de kifejezéstelenül nézett vissza

rá. Végül a kormányzó kénytelen volt folytatni. – Megismétlem, az ítélet halál, de maga választhatja meg a módját. – Váratlanul felröhögött. – Nem sok magához mérhető gonosztevő van, akivel ilyen leereszkedően és nagylelkűen bánnak. – Engedelmével, mindaddig, amíg ajánlatát nem hallhattam teljes egészében, tartózkodom a köszönetnyilvánítástól – dünnyögte Sir Francis, mire van de Velde torkán akadt a röhögés. – Nem került meg minden a Standvastigheid rakományából. A legértékesebb rész továbbra sincs meg, és nincs bennem semmi kétség aziránt, hogy önnek sikerült elrejtenie a kincset, mielőtt a nagytiszteletű Társaság csapatai elfogták volna. Hajlandó megmondani a Társaság tisztjeinek, hogy hol van elrejtve a hiányzó rakomány? Ez esetben gyorsan és egyszerűen lefejezik. – Nincs mit mondanom – mondta Sir Francis szenvtelenül. – Ez esetben, attól tartok, ugyanezt a kérdést az állami ítéletvégrehajtó fogja feltenni önnek különösen szélsőséges kényszer alkalmazása mellett – cuppantott van de Velde, mintha élvezné a szavak ízét. – Ha őszintén elmond mindent, a hóhér bárdja véget vet szenvedéseinek. Ha továbbra is makacskodik, a kihallgatás folytatódni fog. A választás mindvégig magán fog múlni. – Excellenciás uram, ön a könyörületesség példaképe – hajolt meg Sir Francis –, de nem tudok válaszolni a kérdésére, mivel semmit sem tudok arról a rakományról, amiről beszél. – Akkor a Mindenható Isten legyen könyörületes a lelkéhez – mondta van de Velde és Manseer őrmesterhez fordult. – Vigyék el a foglyot, és bízzák az állami ítéletvégrehajtó gondjaira!

H

al a vár keleti bástyájának befejezetlen falánál álló állványon egyensúlyozott. Csak második napja végezte azt a munkát, amit élete végéig sorsául rendeltek, és máris mindkét tenyeréről és válláról ledörzsölték a bőrt a durva kőtömbök és a kötelek. Egyik ujjhegyét összezúzta, és egészen megfeketedett rajta a köröm. Mindegyik kőtömb legalább egy tonnát

nyomott, és emberi erővel kellett felhúzni a bambuszrudakból és gerendákból ácsolt állványzatra. Ugyanabban a csapatban dolgozott Ned Tyler és Big Daniel is. Egyikük sem gyógyult még fel teljesen a sebesüléséből. Sebük jóformán teljesen szabadon volt, mert csupán egy szakadt vászoning fedte a testüket. A muskétagolyó sötétvörös krátert hagyott Daniel mellkasán, és hátán egy hosszú forradás látszott, ott, ahol Hal megvágta. A sebek felszakadtak az erőfeszítésektől és folyamatosan nedvedzettek. Ned combján a hosszú kardvágás olyan volt, mint egy vörös inda, és erősen sántikálva járt az állványon. A Sirály rabszolgafedélzetén átélt nélkülözések során az összes zsír leégett róluk. Soványak voltak, mint a vadászkutyák. Izmaik és csontjaik átütöttek napégette bőrükön. Bár a nap még fényesen sütött, északnyugat felől már közeledett a tél, és a szél szinte leradírozta a bőrüket. Egyszerre feszültek neki a vastag kötél végének, csikorogtak a csigák, és odalent, a fal tövében várakozó szekér tetején megmozdult a nagy, sárga kőtömb, hogy imbolyogva az építmény teteje felé emelkedjen. Az előző napon a déli falnál összedőlt az állványzat a kövek súlya alatt, és három rajta dolgozó elítélt halálra zúzódott az udvar kövezetén. – Három madárka egyetlen kővel – mormogta a holttestek fölött állva Hugo Barnard, a felügyelő – A következő gondatlan gazfickót, aki megöli magát, meg fogom korbácsolni. – Jót nevetett saját akasztófahumorán. Daniel az egészséges válla köré tekerte a kötél végét, így biztosította, amíg a többiek kinyúlva megragadták és az állványra helyezték a lengő követ. Onnan, a bőrkötényt viselő holland kőművesmester utasításait követve, kézzel a falon lévő résbe emelték. Miután a kőtömb a helyére került, lihegve hátraléptek. Minden izmuk sajgott és remegett a hatalmas erőfeszítéstől, de nem volt idő pihenésre. Odalentről máris hallották Hugo Barnard üvöltését: – Küldjétek le a köteleket, de gyorsan, különben felmegyek és megnoszogatlak benneteket. – Azzal nagyot durrantott csomósvégű korbácsával Daniel lebámult az állványzat széle felett. Hirtelen mozdulatlanná vált és a válla felett Hal felé pillantott: – Ott megy Aboli és a többi fiú. Hal odalépett mellé és lenézett. Egy kis embercsoport jelent meg a várbörtön ajtajában. A négy fekete tengerészt vezették ki a téli napsütésbe. Ismét könnyű láncokat viseltek. – Nézzétek azokat a szerencsés nyavalyásokat! – dörmögte Ned Tyler. Nem kellett a többiekkel dolgozniuk, hanem hízókúrára fogták őket a

börtönben, hogy jó árat kapjanak majd értük az árverésen. Ezen a reggelen Manseer parancsára meztelenre kellett vetkőzniük. Aztán dr. Saar, a Társaság orvosa lejött hozzájuk a cellájukba és alaposan megvizsgálta őket. Még a fülükbe és a szájukba is belenézett. Miután az orvos eltávozott, Manseer megparancsolta nekik, hogy alaposan kenjék be magukat a nála lévő kőkorsóból vett olajjal. Ettől a bőrük úgy ragyogott a napfényben, mint a kifényesített ében. A Sirályon eltöltött idő eredményeként még mindig soványak és izmosak voltak, és az olajbevonat fantasztikus külsőt kölcsönzött nekik. Most a várkapun át a gyakorlótér felé vezették őket, ahol már nagy tömeg gyülekezett. Mielőtt kimentek volna a kapun, Aboli felemelte nagy fejét és felnézett a magasba, az állványon álló Halra. Tekintetük egy pillanatra találkozott. Nem volt szükségük szavakra. Minek kockáztatni a felügyelők korbácsát, és Aboli anélkül, hogy visszanézett volna, kilépett a kapun. Az árverési állvány egy ideiglenes építmény volt, amelyet más alkalmakkor a bitó emelvényeként használtak, amelyen a polgárok épülésére napokon át szoktak lógni a felakasztott bűnözők. A négy embert felsorakoztatták az emelvényen, és dr. Saar fellépett melléjük. – Ma reggel megvizsgáltam mind a négy eladásra szánt rabszolgát – jelentette ki fennhangon, és fejét lehajtva kinézett drótkeretes szemüvege felett. – Mindenkit biztosíthatok, hogy mind a négyen kiváló egészségnek örvendenek. Szemük, fogaik, végtagjaik és egész testük egészséges. A tömeg ünnepélyes hangulatban volt. Megtapsolták az orvost, és ironikusan még meg is éljenezték, amikor lemászott az emelvényről és visszasietett a várba. Jacobus Hop lépett előre. Csendet kérve felemelte a kezét, és felolvasta a vásárt meghirdető nyilatkozatot. A tömeg gúnyolódott, és minden alkalommal utánozta, amikor dadogott. – Őexcellenciájának, a Holland Kelet-indiai Társaság kormányzójának megbízásából négy néger rabszolgát ajánlok megvételre a legtöbbet ajánlónak… – Elhallgatott, és tiszteletteljesen levette a kalapját, mert a kormányzó hat szürke ló által húzott hintója közeledett a fasoron át a rezidencia felől. A menetirány felé tekintő nyitott bőrülésen a kormányzó felesége és Lord Cumbrea ült egymás mellett. A velük szemben lévő ülést Schreuder ezredes foglalta el. A tömeg szétnyílt a hintó előtt, és a kocsi odagördült az emelvényhez. Fredricus, a színes bőrű kocsis megállította a lovakat és betekerte a kéziféket. A hintó utasai nem szálltak le, Katinka kényelmesen hátradőlt a bőrülésen, és a napernyőjét forgatva vidáman cseverészett a két férfival. Az emelvényen Hopot zavarba hozta a magas rangú vendégek érkezése. Elvörösödve, hebegve és pislogva állt a napfényben, mígnem Schreuder

rákiáltott: – Folytassa, jóember! Nem azért jöttünk, hogy a tátogásában gyönyörködjünk. Hop visszatette a fejére a kalapját, aztán meghajolt először Schreuder, majd Katinka felé. – Az első tétel Aboli. Körülbelül harmincéves, a kelet-afrikai Qwanda törzs tagja. Mint önök is tudják, a qwanda-négerek kiváló rabszolgák és pásztorok. Kiváló kocsist lehet képezni belőle. – Elhallgatott, hogy letörölje az arcáról a verítéket és megpihentesse akadozó nyelvét. – Aboli ezenkívül kiváló vadász és halász hírében áll. Ezen elfoglaltságok bármelyikével nagy hasznot hajthat tulajdonosának. – Mijnheer Hop, valamit eltitkol előttünk? – kiáltotta Katinka, és Hop ismét összezavarodott. Annyira rátört a dadogás, hogy alig tudott beszélni. – Tisztelt hölgyem, nagyra becsült hölgyem – tehetetlenül széttárta a karját – biztosíthatom. – Képes lenne felöltöztetve eladni nekünk egy bikát? – kérdezte Katinka. – Azt várja tőlünk, hogy olyasmire licitáljunk, amit nem láthatunk? Amint sikerült megértenie a célzást, Hop arca felderült és Abolihoz fordult. – Vetkőzz! – parancsolta neki fennhangon önmagát bátorítva a hatalmas termetű, vad bennszülöttel szemben. Aboli egy pillanatig rábámult, aztán megvető mozdulattal megoldotta ágyékkötője csomóját, és hagyta, hogy a ruhadarab a lába elé essen. Meztelenül és büszkén elnézett a fejek felett a háttérben emelkedő lapostetejű hegyek felé. A tömeg felmorajlott. Valamelyik nő felsikított, egy másik idegesen felnevetett, de egyikük sem fordította el a fejét. – Ugyan már! – törte meg Cumbrea vidáman a csendet. – A vevő nagyon jó üzletet csinál. Nem akármilyen vétel ez a virsli. Ötszáz guldent ajánlok érte! – Meg még száz! – kiáltott Katinka. Az Egerészölyv ránézett. – Nem tudtam, hogy ön is licitálni akar, Madame – mondta a szája sarkából. – Bármilyen árat megadok érte – mondta kedvesen –, mert a kedvemre van. – Soha nem állnék egy ilyen gyönyörű hölgy útjába – mondta az Egerészölyv –, de ugye nem fog ellenem licitálni a másik háromnál? – Megalkudtunk, uram. – Katinka mosolygott. – Ez az enyém, a másik három pedig az öné lehet. Cumbrea összefonta a mellén a karját, és amikor Hop kérdően rápillantott, megrázta a fejét. – Túl magas ár az én ízlésemnek – mondta. Hop körbejártatta a szemét a tömegben, de nem jelentkezett másik vevő. Senki nem volt olyan buta, hogy rálicitáljon a kormányzó feleségére. Nemrégiben módjuk volt

megtapasztalni Őexcellenciája vérmérsékletét. – Az Aboli nevű rabszolga hatszáz guldenért Mevrouw van de Velde tulajdonába került! – jelentette be Hop és meghajolt a hintó felé. – Akarja, hogy levegyük róla a láncot, Mevrouw? – És adjunk neki előnyt a hegyek felé – nevetett fel Katinka. – Nem, Mijnheer. Majd ezek a katonák elkísérik a rezidencia rabszolgaszállására. – A vele szemben ülő Schreuderre pillantott, aki parancsot adott a térség szélénél várakozó zöld kabátos őrmesterének. A katonák átverekedték magukat a sokaságon, lerángatták Abolit az emelvényről és elindultak vele a fasoron át a rezidencia felé. Katinka utánuk nézett, majd egy ujjával megkopogtatta az Egerészölyv vállát. – Köszönöm, uram. – A következő tétel Jiri – olvasta feli jegyzettömbjéből Hop. – Amint látják, ő is egy érős példány… – Ötszáz gulden! – morogta az Egerészölyv és végigmérte a többi lehetséges vásárlót, vajon mer-e valamelyikük rálicitálni. De mert nem a kormányzó felesége volt az ellenfél, a gyarmat polgárai bátrabbak voltak. – És még száz! – kiáltotta a város egyik kalmárja. – És még arra is száz! – kontrázott egy párducbőr kabátot viselő fuvaros. A licit gyorsan elérte az ezerötszáz guldent, és végül csak a fuvaros és az Egerészölyv maradt versenyben. – A fene essen a parasztjába! – mérgelődött Cumbrea, és hajómestere felé pillantott, aki három tengerészével a hintó kerekénél állt. Sam Bowles bólintott és felcsillant a szeme. Emberei kíséretében odafurakodott a fuvaros mögé. – Ezerhétszáz gulden – bömbölte az egerészölyv hogy csapna belétek a mennykő! A fuvaros már kinyitotta a száját, hogy rálicitáljon, de érezte, hogy valami a bordájának nyomódik. Lenézett, és Sam Bowles kést szorongató kezét megpillantva becsukta a száját és elfehéredett. – Mijnheer Tromp, magán a sor! – kiáltotta Hop, de a fuvaros átfurakodott a sokaságon és elindult a város felé. Kimatti és Matesi jóval ezer gulden alatti áron került az Egerészölyv tulajdonába. A többi lehetséges vásárlótanúja volt a fuvaros és Sam Bowles között lejátszódó kis drámának, és letettek róla, hogy Cumbrea ellenében licitáljanak. Sam Bowles és csapata a partra vonszolta mindhármukat, és amikor Matesi megpróbálta kiszabadítani magát, egy kötélbontó vassal a fejére mért csapás

lecsillapította. Aztán társaival együtt betuszkolták a Sirály csónakjába, és elindultak velük a sekély víz szélénél horgonyzó fregatt felé. – Mindkettőnk számára sikeres volt a kirándulás, uram – mosolygott Katinka az Egerészölyvre. – Remélem, ma este velünk vacsorázik a rezidencián, hogy együtt ünnepeljük meg a sikeres vásárt! – Semmi nem okozna ennél nagyobb örömet, Madame, de csupán az árverésre jöttem, hogy szert tegyek néhány elsőrangú tengerészre. A hajóm indulásra készen várakozik a kikötőben, és a szél, valamint az apály indulásra késztet. – Hiányolni fogjuk, uram. Igen szórakoztató volt a társasága. Reméljük, hogy ha ismét a Jóreménység-foka körül hajózik, több ideje lesz és meglátogat bennünket. – Nincs a földön olyan erő, akkora vihar vagy olyan rossz széljárás, amely megakadályozhatna ebben – mondta Cumbrea, és kezet csókolt Katinkának. Cornelius Schreuder haragosan nézett. Nem tudta elviselni, ha egy másik férfi megérintette a nőt, aki teljesen a rabjává tette. Amint az Egerészölyv lába megérintette a fedélzetet, a kormányállás felé kiálott: – Geordie, fiam, készüljön az indulásra! Húzassa fel a horgonyt! Aztán magához hívta Sam Bowlest. – Hozza a három négert a tatfedélzetre, méghozzá gyorsan! – Ahogy azok hárman ott álltak előtte, alaposan végigmérte őket. – Beszél valamelyikőtök, pogány szépségeim, Isten nyelvén? – kérdezte, de azok üres tekintettel bámultak rá. – Szóval, csak saját sötét halandzsátokat értitek. – A fejét ingatta. – Hát ez alaposan megnehezíti az életemet. – Elnézését kérem. – Sam Bowles alázatos gyűrögette monmouth-i sapkáját – Én jól ismerem mindhármat. Egy hajón szolgáltunk. Bolondot csinálnak önből, uram. Mindhárman jól beszélnek angolul. Cumbrea gyilkos pillantást vetett rájuk. – A fejetek búbjától a rózsaszín talpatokig az enyéim vagytok, kedveseim. Ha azt akarjátok, hogy fekete irhátok egyben maradjon, többet ne tréfálkozzatok velem. Megértettétek? – Azzal hatalmas, szőrös öklével leütötte Jirit. – Ha kérdezlek benneteket, tisztán és érthetően válaszoltok nekem angolul. Visszamegyünk az Elefánt-lagúnába, ti pedig, ha kedves az életetek, meg fogjátok mutatni nekem, hova dugta a kincseit Franky kapitány. Megértettetek? Jiri feltápászkodott: – Igen, kapitány úr, Sir. Megértettünk. Te vagy az apánk. – Inkább levágom egy életlen ásóval a csövemet, minthogy ilyeneket nemzzek vele, mint ti! – Az Egerészölyv rájuk vigyorgott. – Most pedig

másszatok fel a fővitorlarúdra, és engedjétek le a vásznat. – Azzal nagyot rúgva Jiribe, kitessékelte őket a kabinjából.

K

atinka a terasz széltől védett sarkában napozott. Cornelius Schreuder ült mellette. A tálalóasztalnál Sukeena saját kezűleg töltötte, ki a bort, és a két poharat a Lassú John kertjéből származó virágokkal és gyümölcsökkel feldíszített ebédlőasztalra állította. A spirális szárú poharat Katinka elé helyezte, aki kinyúlt és könnyedén megsimogatta a karját. – Elküldettél az új rabszolgáért? – kérdezte doromboló hangon. – Aboli megfürdik és felveszi az új egyenruhát, ahogy az úrnő parancsolta – válaszolta Sukeena halkan. Úgy tett, mintha nem érezte volna a másik nő érintését. De Schreuder látta, és Katinkát szórakoztatta, ahogy féltékenyen összeráncolta a szemöldökét. Felemelte a poharát és mosolyogva megkérdezte: – Iszunk egy pohárkával Lord Cumbrea gyors elutazására? – Hogyne! – Az ezredes felemelte a poharát. – Az ő és összes honfitársa gyors megérkezésére a tenger fenekére! – Milyen tréfás maga, kedves ezredesem – mosolygott rá Katinka–, de most már fogja vissza a hangját, mert itt jön a legújabb játékszerem. Két zöldkabátos kísérte Abolit a teraszra. Szűk, fekete nadrágban és feszes fehér pamutingben szótlanul állt Katinka előtt. Katinka angolra váltott: – A jövőben meghajolsz, ha elém lépsz, és úrnőmnek fogsz szólítani! Ha megfeledkeznél róla, majd Lassú Johnnal foglak emlékeztetni rá. Tudod, ki az a Lassú John? – Igen, úrnőm – dörmögte Aboli anélkül, hogy ránézett volna. – Nagyszerű! Attól féltem, hogy idegesítő leszel, és be kell, hogy töresselek, meg kell, hogy szelídítselek. De így mindkettőnknek jobb. – Belekortyolt a borba, aztán fejét félrebillentve alaposan szemügyre vette. – Pillanatnyi szeszélyemben vettelek meg, és még nem döntöttem el, mit csináljak veled, bár Kleinhans kormányzó magával viszi haza a kocsisát, és új kocsisra lesz szükségem. – Schreuder ezredes felé fordult: – Úgy hallottam, hogy ezek a négerek értenek az állatokhoz. Magának is ez a véleménye, ezredes? – Igen, Mevrouw. Lévén ők maguk is állatok, mintha értenének a vad– és háziállatok nyelvén. – Schreuder bólintott és alaposan végigmérte Abolit. –

Kiváló példánynak látszik, persze ha az embernek nem fontos az intelligencia. Gratulálok a legújabb szerzeményéhez! – Lehet, hogy majd meghágatom vele Sukeenát – tűnődött fennhangon Katinka. A rabszolgalány szinte kővé meredt. De háttal állt nekik, és nem láthatták az arcát. – Érdekes lesz látni, mi jön ki a fekete és az arany keveredéséből. – Egy rendkívül érdekes keverék – bólintott Schreuder. – De nem fél attól, hogy megszökik? Én láttam harcolni a Standvastigheid fedélzetén. Kegyetlen egy vadember. Nem fog ártani neki egy lábbilincs. Legalábbis, amíg be nem törik. – Nem hinném, hogy szükség lenne ilyesmire – mondta Katinka. – Hosszú fogságom alatt módom volt megfigyelni, hogy úgy bámult fel a kalóz Courteneyre, de még inkább a kölykére, mint egy hűséges kutya. Nem hinném, hogy megpróbálkozna a szökéssel, amíg azok valamelyike a várbörtönben van. – Természetesen éjszakára bezárjuk a többi rabszolga mellé, de napközben szabadon mozoghat, hogy elláthassa a munkáját. – Bizonyára igaza van, Mevrouw, de én nem bíznék meg egy ilyen teremtményben – figyelmeztette Schreuder. Katinka visszafordult Sukeenához: – Megbeszéltem Kleinhans kormányzóval, hogy Fredricus betanítja Abolit kocsisnak. A Standvastigheid csak tíz nap múlva indul el. Ennyi idő elegendő lesz. Azonnal lássanak hozzá! Sukeena kecsesen meghajolt. – Ahogy úrnőm parancsolja – mondta és intett Abolinak, hogy kövesse. Sukeena Aboli előtt ment az ösvényen az istállók felé, ahol Fredricus már előkészítette a hintót. Tartása és járása törzsének szüzeire emlékeztette Abolit. Anyjuk már kislány korukban megtanította őket erre a járásra. Vizeskorsóval a fejükön kellett járniuk. Ettől hátuk egyenes lett, és mintha siklottak volna a föld felszíne felett, Sukeena is így járt. – A bátyád, Althuda a szívét küldi neked. Azt üzeni, hogy még mindig te vagy a tigrisorchideája. Sukeena oly hirtelen állt meg, hogy Aboli majdnem beleütközött. Olyan volt, mint a megriasztott mézmadár, amikor repülés közben hirtelen egy fenyővirágra telepszik. Amikor újra elindult, Aboli látta, hogy enyhén remeg. – Láttad a bátyámat? – kérdezte anélkül, hogy hátrafordította volna a fejét. – Az arcát nem láttam, de a cellája ajtaján keresztül beszéltünk. Elmondta, hogy anyátokat Ashreth-nek hívták, és hogy a jade brosst, amit hordasz, apád

ajándékozta anyádnak a születésed napján. Azt mondta, hogyha elmondom neked ezeket a dolgokat, te tudni fogod, hogy a barátja vagyok. – Ha ő megbízott benned, én is megbízom. Én is a barátod leszek, Aboli – mondta. – Én meg a tiéd – mondta halkan Aboli. – Kérlek, mondd el, hogy van Althuda? – kérlelte Sukeena. – Bántották? Átadták Lassú Johnnak? – Althuda össze van zavarodva. Még nem ítélték el Négy hosszú hónapja ül a pincebörtönben, és még nem nyúltak hozzá. – Megköszönöm Allahnak! – Sukeena megfordult és Abolira mosolygott. Arca szép volt, mint a tigrisorchidea, amihez Althuda hasonlította. – Volt némi befolyásom Kleinhans kormányzóra. Rá tudtam bírni, hogy halassza el az ítéletet. De most, hogy elmegy, nem tudom, mit fog csinálni az utóda. Szegény Althudám! Olyan fiatal és bátor. Ha átadják Lassú Johnnak, meg fog szakadni a szívem, – Van valaki, akit úgy szeretek, mint te a bátyádat mondta halkan Aboli. – Mindketten ugyanabban a börtönben vannak. – Azt hiszem, tudom, kiről beszélsz. Nem láthattam azon a napon, amikor mindnyájatokat láncra verve a partra hoztak és végigvonultattak a gyakorlótéren? Egyenes és magas, mint egy fiatal herceg? – Igen, ő az. Ő is, akárcsak a bátyád, megérdemli, hogy szabad legyen. Sukeena ismét megállt, de aztán rögtön továbbindult. – Miről beszélsz, Aboli barátom? – Te és én ki tudjuk szabadítani őket. – Lehetséges lenne? – suttogta a lány. – Althuda valamikor szabad volt. Eltépte a béklyóját, és elrepült, mint a sólyom. – Aboli felnézett a ragyogó afrikai égre. – A mi segítségünkkel ismét szabad lehetne, és vele együtt Gundwane is. Leértek az istállókhoz, és Fredricus felemelkedett a hintó üléséből. Lenézett Abolira, és bagórágástól megsárgult fogait elő villantva elvigyorodott. – Hogyan tudja megtanulni egy fekete majom a hintó és hat kedvesem irányítását? – kérdezte a levegőtől. – Fredricus ellenség. Ne bízz benne! – Sukeena szája alig mozgott, ahogy Abolit figyelmeztette. – Senkiben ne bízz, amíg újra nem beszéltünk!

A

rabszolgákon és a rezidencia bútorainak többségén kívül Katinka a lovakat és az éléstárat is megvásárolta Kleinhanstól. Levelet küldött vele az amsterdami bankárainak. Nagy összeg volt, de tudta, hogyha szükséges, az apja kisegíti. Egy pej kanca volt a legszebb a lovak között. Nagyszerű állat volt, kecses, de erős lábakkal és gyönyörűen formált fejjel. Katinka jó lovas volt, de sem nem érezte, sem nem szerette az alatta lévő teremtményt. Keskeny, fehér keze viszont erős és kegyetlen volt. Spanyol zablával lovagolt, amely csúnyán felsebezte a kanca száját, és szerette használni a korbácsot. Ha tönkretett egy lovat, mindig el tudta adni és újat tudott venni helyette. E hibák dacára vakmerően és rámenősen lovagolt. Ha a kanca táncolt alatta, a korbáccsal és a zablával csillapította le. Elegánsan ülte meg a lovat. Most vágtába hajszolta az állatot, és az szinte repült a meredek ösvényen. Ha úgy tűnt, hogy az állat botladozik, vagy nem akar átugrani egy kidőlt fát, korbácsával megcsapkodta. A ló tajtékos volt, kiverte a veríték, mintha egy folyót úszott volna át. A szájából csorgó hab véres volt a zabla éles acéljától, és Katinka csizmájára, szoknyájára csepegett, de ő csak nevetett izgatottan. Közben felértek a hegygerincre. Itt hátranézett a válla felett. Schreuder jócskán lemaradt mögötte. Ő egy másik útvonalon jött a titkos találkára. Fekete heréltje megszenvedett a súlya alatt, s bár az ezredes jócskán használta a korbácsot, nem tudta beérni a kancát. Katinka nem állt meg a gerincen, hanem korbácsa és apró sarkantyúja segítségével továbbhajszolta a lovat, rá a túloldali lejtőre. Itt egy bukás szörnyű következményekkel járt volna, mert a talaj laza volt és a kanca ki volt fulladva. A veszély izgalomba hozta Katinkát. Kedvét lelte az alatta lévő erős testben, az izzadó combjainak és fenekének verődő bőrnyeregben. Csúszva érkeztek le a patak melletti rétre, és még vagy két mérföldet vágtattak a patak mentén. De amikor elérték az ezüstlevelű fák kis erdejét, hirtelen megállította a kancát. Katinka kiakasztotta a lábát a kengyelből, és suhogó szoknyákkal és

alsószoknyákkal könnyedén leugrott a földre. Úgy landolt, mint a macska. Miközben a kanca, fújtatott, akár egy kovácsfújtató, és kimerülten tántorgott, Katinka csípőre tett kézzel nézte a lejtőn közeledő Schreudert. Az ezredes is leereszkedett a rétre, és odagaloppozott Katinkához. Ott leugrott a lováról, és dühös arccal a nő felé fordult. – Ez őrültség volt, Mevrouw – kiáltotta. – Mi lett volna, ha elesik? – De én soha nem esem el, ezredes. – A férfi arcába nevetett. – Hacsak maga fel nem dönt. – Hirtelen átölelte a férfi nyakát, és mint egy angolna, rátapadt a szájára. Átszívta a nyelvét a szájába. Amint Schreuder ölelése is szorosabbá vált a dereka körül, beleharapott az alsó ajkába, hogy megízlelje a vérét. Amikor a férfi felkiáltott a fájdalomtól, kitépte magát az öleléséből, és szoknyáit felhúzva futni kezdett a patak mentén. – Ezért megfizet, maga kis ördög! – kiáltotta Schreuder. Megtörölte a száját, és amikor meglátta a kezén a vért, a nő után iramodott. Az utóbbi napokban Katinka játszadozott vele. Már-már őrületbe kergette. ígéretet tett neki, aztán visszavonta, ingerelte, aztán elküldte, az egyik percben hideg volt, mint az északi szél, a másikban forró, mint délben a trópusi nap. Schreuder már szédült, össze volt kavarodva. Epedezett Katinka után. Teste égett a vágytól, és vágyakozása a nőre is átterjedt, akiben a férfi kínzása során szintén felébredt a kívánság. Katinka most már ugyanannyira akarta Schreudert, mint az őt. A testében akarta érezni. Azt akarta, hogy oltsa ki az ágyékában gerjesztett tüzet. Így jött el az az idő, amikor tovább már nem lehetett késleltetni az eseményeket. Schreuder utolérte Katinkát, aki a hátát egy fa törzsének támasztva úgy állt vele szemben, mint egy kopókkal körülvett szarvastehén. Katinka látta, hogy a düh elhomályosítja Schreuder szemét. Arca vörös volt, és félig nyitott szájából elővillant összezárt fogsora. Katinka valódi rémülettel ráébredt, hogy olyan mértékben sikerült feldühítenie a férfit, amelyen az már nem tud uralkodni. Tudta, hogy élete veszélyben van, és ennek tudatában úgy tört ki belőle a kéjvágy, mint medréből az áradó folyó. Schreuder lába elé vetette magát, és mindkét kezével belekapaszkodott a nadrágtartójába. – Ugye, meg akar ölni? – Te ribanc! – hörögte Schreuder, és Katinka torka felé nyúlt. – Te ringyó, tovább már nem bírom ki. Vagy az… Katinka a nadrágja nyílásán keresztül előhúzta a férfi szerszámát, amely kemény, vastag, vörös és olyan forró volt, hogy szinte égette az ujjait. – Hát

akkor ölj meg ezzel. Döfd belém olyan mélyen, hogy felérjen a szívemig. – Hátradőlve nekitámaszkodott a fának, és széttárta a lábát. Schreuder felkapta a szoknyáit, és Katinka két kézzel magába vezette a férfit. Oly vadul szeretkeztek, hogy a támaszul szolgáló és erősen lengő fa csillogó levelekkel borította el őket. Amikor pedig Katinka a csúcspontra ért, kéjes sikoltása végighömpölygött a föléjük emelkedő sárga színű sziklák mentén.

K

atinka úgy vágtatott le a hegyoldalról, mint a napos téli égből hirtelen kipattanó, északnyugati szelet meglovagló dühödt fúria. Haja kiszabadult a kalapja alól, és csillogó lobogóként csapkodott a szélben. A kanca száguldott, mintha oroszlánok kergették volna, és amikor a felső szőlőskerthez értek, Katinka nekivezette a magas kőfalnak, és az úgy repült át felette, mint egy sólyom. A kerteken keresztül bevágtattak az istállókhoz. Lassú John megfordult és utánanézett. A kanca patái beletapostak az általa ápolt zöld növényekbe. Miután ló és lovasa eltűnt, Lassú John lehajolt, felvett egy széttiport szálat, a szájához emelte és beleharapott. Nem haragudott, hiszen az általa ültetett növények sorsa amúgy is a pusztulás volt, ahogy az ember is a halál számára születik. Lassú John számára csak a meghalás módja számított. A kanca és lovasa után nézett, és ugyanazt a tiszteletet és áhítatot érezte, amelyet minden alkalommal, amikor valamelyik kis verebét megszabadította ebből a halálos léttől. Számára egy-egy veréb volt minden elítélt, aki a keze között lehelte ki a lelkét. Katinka van de Velde abban a pillanatban megigézte, amikor először ráemelte a tekintetét. Úgy érezte, hogy egész életében erre az asszonyra várt. Azonnal felismerte benne azokat a misztikus tulajdonságokat, amelyek az ő létezését is irányították, de azt is tudta, hogy hozzá képest ő maga mindössze egy ősnyálkában csúszkáló ösztönlény. Katinka egy kegyetlen és érinthetetlen istennő volt, és ő imádta. Mintha a kezében tartott, összetiport növények is neki ajánlott áldozatok lettek volna. Mintha az istennő oltárára helyezte volna őket, és az istennő elfogadta volna. Ez a leereszkedés már-már

könnyeket csalt a szemébe. Hevesen pislogott fura sárga szemével, és ezek a szemek visszatükrözték az érzelmeit. – Rendelkezz velem, és én engedelmeskedem – sóhajtotta. – Nincs olyasmi, amit meg ne tennék érted. Katinka egészen a rezidencia kapujáig hajtotta a kancát, és leugrott róla, még mielőtt az teljesen megállt. Egy pillantásra sem méltatta Abolit, aki a teraszról leugorva átvette tőle a ló kantárját és elvezette a kimerült állatot. Aboli halkan, az erdők nyelvén beszélt az állattal. – Véresre hajtott, ugye, kicsikém? De Aboli meg fogja gyógyítani a sebeidet. – Az istállóban levette róla a hevedert, egy ronggyal szárazra törölte, és lassan körbesétáltatta az istállóudvaron. Majd megitatta és az istállóba vezette. – Látom, hol sebesített meg a korbácsával és a sarkantyújával. Ez a nő egy boszorkány – suttogta, miközben a ló kisebesedett száját kente. – De majd Aboli megvéd és kényeztet. Katinka, magában énekelve keresztülment a rezidencia szobáin. Arca még mindig piros volt a kielégültségtől. A hálószobába érve Zeldáért kiáltott, és az öregasszonyt meg sem várva levetkőzött. A ruhákat egy kupacban a padló közepére dobta. A szeretkezéstől és szenvedélytől felhevült teste fázott a zsalugáterek között beáramló téli levegőben. Két rózsaszínű mellbimbója libabőrös lett, és ismét kiáltott: – Zelda, hol tekeregsz ennyi ideig? – S amikor az öreg szolgáló berohant, ráförmedt: – Hol voltál, te lusta szipirtyó? Zárd be a zsalugátereket! Kész van a fürdőm, vagy ismét elszundikáltál a tűz előtt? – De szavaiból hiányzott a szokásos méreg, és amikor hátradőlt a gőzölgő, illatosított vízzel teli kerámiakádban, kedvesen és titokzatosan mosolygott. Zelda a kád körül téblábolt. Kiemelte úrnője dús hajfonatait az illatos habból, feltűzte a feje tetejére, és egy mosdóruhával szappanozni kezdte a vállát. – Ne siess annyira! Hagyj egy kicsit magamra! – parancsolta Katinka. Zelda ledobta a mosdóruhát és kihátrált a fürdőszobából. Katinka dudorászva hevert a kádban, és felváltva kiemelte a lábát a vízből, hogy elgyönyörködjön kecses bokájában és rózsaszínű lábujjaiban. De ekkor a gőztől párás tükörben mozgásra lett figyelmes. Felült és hitetlenkedve nézett. Aztán gyorsan felállt és kilépett a kádból. Megtörülközött és halkan belépett a hálószobája ajtaján. Zeldát látta a tükörből, amint a padlóra dobált ruháit szedegette fel. Éppen a bugyija volt a kezében, és a rajta lévő foltokat tanulmányozta. Katinka látta, hogy az arcához emeli, és úgy szimatol benne, mint egy öreg szuka a nyúlkotorékban. – Szereted szagolgatni a férfiak levét? – kérdezte hidegen Katinka.

A hangra Zelda megpördült és szembefordult Katinkával. A háta mögé dugta a fehérneműt, arca elsápadt és összefüggéstelenül dadogott. – Te kiszáradt öreg varjú, mikor szimatoltál utoljára ilyet? – kérdezte Katinka. Ledobta a törülközőt, és akár egy nősténykobra, karcsún, tekerődző léptekkel, rideg és dühödt tekintettel keresztülment a szobán. Zelda elhátrált előle. – Úrnőm – nyöszörögte –, csak azt hittem, baj van az érzékeny részeivel. – Szimatoltál benne, mint egy öreg disznó a moslékban – mondta neki Katinka, és korbácsot tartó keze előrelendült. A szíj Zelda szájába csapott. Az öregasszony felsikoltott és hátrazuhant az ágyra. Katinka meztelenül fölé állt, a korbácsot leengedte a háta mögé, majd tiszta erőből lesújtott. Az ütés erejétől a szolgáló végtagjain megrezdült a zsír – Ez már régóta kijár neked – üvöltötte Katinka. Az ágyon vergődő öregasszony látványa csak tovább fokozta a dühét. – Belefáradtam a sunyiságodba és a falánkságodba. Most meg itt ez az undorító turkászás a magánéletem intim szférájában, te sunyi, leselkedő, nyafogó, vén banya. – Úrnőm, megöl! – Nagyon helyes. De ha mégis életben maradsz, a jövő héten fent leszel a Standvastigheid fedélzetén, amikor Hollandiába indul. Nem tűrlek tovább a környezetemben! A legnyomorúságosabb kabinban és egy fillér nyugdíj nélkül foglak visszaküldeni. Az életed hátralévő részét a szegényházban fogod eltölteni. – Katinka most már vadul zihált, és ütései Zelda fejére és vállára záporoztak. – Kérem, úrnőm, ne legyen ilyen gonosz az öreg Zeldához, aki csecsemőkora óta a gondját viseli és a szoptatós dajkája volt. – Még a gondolatától is okádnom kell, hogy ezeket a hájas csöcsöket szívtam. – Katinka az öregasszony mellére csapott a korbáccsal, aki felnyüszített, és a melle elé kapta mindkét kezét. – Mielőtt elmész, átkutatom a poggyászodat, nehogy bármit is magaddal vigyél, amit tőlem loptál el. Gondoskodni fogok róla, hogy egy gulden se legyen az erszényedben. Te lopós és hazudós vén boszorkány! A veszély megszállott nővé változtatta a szánalmasan vinnyogó Zeldát. Kinyújtotta karját, és még mielőtt Katinka újra lecsaphatott volna, kövér kezével megragadta a csuklóját. Olyan erővel fogta, ami megdöbbentette az úrnőjét, és iszonyatos gyűlölettel meredt Katinka arcába. – Nem! – mondta. – Nem fog mindent elvenni tőlem. Nem fog koldussá

tenni! Huszonöt éven át szolgáltam, és most nem fog elhajítani. Igen, elhajózom a vitorlással, és semmi sem okozhat nekem nagyobb örömet annál, mint utoljára látni gonoszsággal teli szépségét. De amikor elmegyek, mindent magammal viszek, ami az enyém, és rágásul az erszényemben lesz az az ezer aranygulden, amit nyugdíjként kapok magától. Katinka szólni sem tudott a megdöbbenéstől, és hitetlenkedve bámult rá. – Úgy károgsz, mint aki megőrült. Ezer guldent? Inkább ezer korbácsütést! Megpróbálta kiszabadítani a kezét, de Zelda nem engedte el. – Azt mondja, hogy őrült? De vajon mit fog Őexcellenciája szólni, ha elviszem neki a bizonyítékot, hogy az ezredessel üzekedett? Katinka mozdulatlanná merevedett a veszélytől, aztán lassan leengedte a korbácsot tartó kezét. Fejében kavarogtak a gondolatok, miközben Zelda szemébe bámult. Fény derült hát a rejtélyekre. Vakon megbízott a vén kurvában, soha nem kételkedett a lojalitásában, ilyesmi még csak meg sem fordult a fejében. Most már értette, mitől tűnt mindig úgy, mintha a férje minden kalandjáról tudott volna. Gyorsan gondolkozott. Egykedvű arckifejezéssel palástolta az árulás miatt lelkében tomboló dühöt. Nem számított különösebben, ha a férje tudomást szerez erről a kalandjáról Cornelius Schreuderrel. Csupán kényelmetlenséget okozna, mivel Katinka még nem unt bele az ezredesbe. A következmények igazából új szeretőjére nézve lennének súlyosak. Visszagondolva rájött, mennyire bosszúálló ember Petrus van de Velde. Amint férje tudomást szerzett a dologról, mindegyik szeretője keservesen meglakolt. Most értette csak meg, honnan szerezte az információit. Milyen naiv is volt! De meg sem fordult a fejében, hogy Zelda a keblén melengetett kígyó. – Zelda, igazságtalan voltam – mondta halkan Katinka. – Nem lett volna szabad így bánnom veled. – Lenyúlt, és megsimogatta a szolgáló húsos arcát. – Jó és hűséges voltál hozzám, és ideje, hogy boldogságban élvezd az öregséget. Én csak mérgemben beszéltem. Soha nem tagadnám meg tőled, amit megszolgáltál. Amikor elhajózol a gályán, nem egy, hanem kétezer gulden lesz az erszényedben. S szeretetem és a hálám is elkísér az utadon. Zelda megnyalogatta sérült ajkát, és győzedelmesen, elvigyorodott. – Olyan jó hozzám, kedves úrnőm. – Természetesen semmit sem fogsz mondani a férjemnek a kis kalandomról Schreuder ezredessel, nem igaz? – Túlságosan szeretem ahhoz, hogy fájdalmat okozzak az úrnőnek, és a szívem fog megszakadni azon a napon, amikor el kell majd hagynom.

assú John, erős kezében a ritkító késsel, a terasz végén lévő virágágyásban térdelt. Egy árnyék esett rá, felnézett és felállt. Levette a kalapját, és tiszteletteljesen a melléhez szorította. – Jó reggelt, úrnő! – mondta mély, dallamos hangján. – Csak folytassa! Szeretem nézni, ahogy dolgozik. A férfi visszatérdelt. A kis éles kés villogott a kezében. Katinka leült az egyik közeli padra és egy darabig csendesen nézte. – Csodálom a hozzáértését – szólalt meg végül Katinka, és bár a férfi nem emelte fel a fejét, tudta, hogy nem csak a ritkító késsel végzett tevékenységére gondol. – Nagy szükségem lenne a képességére, Lassú John. Száz gulden ütné a markát. Megtenne nekem egy szívességet? – Mevrouw, bármit megteszek önért. – Lassú John felemelte a fejét, és sárga szemével rábámult. – Akár az életemet is odaadnám önért. Nem kérek fizetséget. Elég fizetségnek az a tudat, hogy szívességet tehetek önnek.

L

H

idegre fordultak a téli éjszakák. Hatalmas esőfelhők zúdultak alá a hegyekből, és amikor megnyíltak, tartalmuk fülsiketítőén dörömbölt az ablaktáblákon. A szél farkasként üvöltött a szalmatető fölött. Zelda terjedelmes testére húzta a hálóinget. Visszaszedte mindazt a zsírt amely az utazás során leolvadt róla. Amióta beköltöztek a rezidenciába, a konyha sarkában nagyokat evett az ebédlőasztalról visszakerülő ízes maradékokból. Az ételeket az urak kupáiban maradt borral öblítette le, ginnel és snapsszal keverve a vörös– és fehérborokat.

Hasa tele volt finom ételekkel és italokkal, és készült lefeküdni. Először az ablakszárnyakat ellenőrizte, hogy jól be vannak-e zárva. Vattát és rongyokat tömött a résekbe és összehúzta a függönyöket. A réz melegítőedényt betette a takarója alá, és mindaddig ott hagyta, amíg a vászonnak perzselt szaga nem lett. Akkor elfújta a gyertyát, és bebújt a vastag gyapjútakaró alá. Lihegve és szuszogva elhelyezkedett a puha melegben, és mielőtt álomra szenderült volna, utolsó gondolata a matraca alá dugott, arannyal teli erszény volt. Éjfél után egy órával, amikor már az egész ház csendes volt, Lassú John megállt Zelda ajtaja előtt és hallgatózott. Miután hallotta, hogy az öregasszony hangosabban horkol, mint ahogy az esőcseppek kopognak az ablakszárnyakon, hangtalanul kinyitotta az ajtót és bedugta rajta az izzó szénnel teli serpenyőt. Egy percig még hallgatózott, de az öregasszony egyenletesen és folyamatosan lélegzett. Halkan visszacsukta az ajtót, és a folyosó végében lévő ajtóhoz ment. Hajnalban Sukeena a megbeszélt időpontnál egy órával hamarabb ébresztette Katinkát. Miután besegítette egy meleg köntösbe, átvezette a rabszolgák lakhelyére. Csendes és rémült rabszolgacsapat állt Zelda ajtaja előtt. A szolgák utat engedtek Katinkának. – Tudom, hogy mennyit jelentett úrnőmnek – mondta halkan Sukeena és a szívem megszakad önért. – Köszönöm, Sukeena – válaszolt szomorúan Katinka, és gyorsan körülpillantott az apró szobában. A serpenyő már nem volt ott. Lassú John megbízható munkát végzett. – Olyan békés az arca, és milyen szép a színe – mondta Sukeena az ágy mellől. – Mintha még most is élne. Katinka odalépett mellé. A mérges gázok megpirosították az öregasszony arcát. Halálában szebb volt, mint életében bármikor. – Kérlek, hagyj egyedül vele egy időre, Sukeena! – mondta halkan. – Szeretnék imát mondani érte. Olyan kedves volt nekem. Sukeena halkan becsukta maga mögött az ajtót, Katinka pedig letérdelt az ágy mellé, benyúlta matrac alá és kihúzta az erszényt. Súlyáról meg tudta ítélni, hogy nem hiányzik belőle egyetlen gulden sem. Belecsúsztatta a köntöse zsebébe, a két tenyerét összezárta maga előtt és szorosan lehunyta a szemét. – Eredj a pokolba, te vén szuka! – mormogta.

V

égül Lassú John lejött. Oly sok hosszú napon és gyötrő éjszakán keresztül várták érkezését, hogy Sir Francis Courteney kezdte azt hinni, soha sem fog jönni. Esténként amikor a sötétség véget vetett a napi munkának a várfalakon, csoszogva visszatértek a rabok. A tél egyre szorosabban szorította markában a Fokot, és nem egyszer átázva és csontig átfagyva érkeztek vissza a pincebörtönbe. Hal minden este, amikor elhaladt apja cellájának vassal kivert ajtaja előtt, bekiáltott neki: – Hogy érzed magad, Apám? Apja hangja minden nap egyformán rekedt és fátyolos volt a betegségtől. – Ma jobban, Hal. És te? – A munka könnyű volt. Mindnyájan egészségesek vagyunk. Aztán Althuda hangja hallatszott a szomszédos cellából: – Ma reggel itt volt az orvos, és azt mondta, hogy Sir Francis elég jól van ahhoz, hogy Lassú John vallatóra fogja. – Vagy más alkalommal: – A láza rosszabbodott. Sir Francis egész nap köhögött. Amint a foglyokat bezárták az egy szinttel lejjebb lévő börtönükbe, magukba tömték napi egyetlen ételüket. Ujjukkal a legutolsó cseppet is kikaparták az edényből, aztán, mint a halottak, végigvágódtak a nyirkos matracon. Manseer még pirkadat előtt megzörgette a börtön vasrácsát, és kiabálni kezdett: – Gyerünk felkelni, lusta banditák, mielőtt Barnard rátok uszítaná a kutyáit. Ilyenkor talpra tántorogtak, és kivonultak az esőbe, a hidegbe. Odakint már várta őket Barnard. A két hatalmas, fekete véreb lihegve feszült neki a pórázának, Némelyik tengerész zsák– és vászondarabokat talált. Ezekkel próbálták letakarni meztelen lábukat vagy a fejüket, de még ezek a rongyok is nedvesek voltak az előző napi esőtől. Többségük mezítláb és félmeztelenül dolgozott a hideg téli szélben. Aztán megérkezett Lassú John. Délelőtt jött. Az emberek elhallgattak a magas állványzaton és abbahagyták a munkát. Még Hugo Barnard is kitért előle,

amikor belépett a vár kapuján. Komor ruházatában és szemébe húzott, széles karimájú kalapjával olyan volt, mint a szószékére igyekvő prédikátor Lassú John megállt a börtön bejáratánál, és Manseer őrmester rohanva érkezett a kulcsokkal az udvar túloldaláról. Kinyitotta az alacsony ajtót, előreengedte Lassú Johnt, majd utánament. Az ajtó becsukódott mögöttük, a figyelők felriadtak, mintha egy rémálomból ébredtek volna, és folytatták tevékenységüket. De amíg Lassú John odalent tartózkodott, néma csend telepedett a falakra. Senki sem káromkodott vagy beszélt, még Hugo Barnard is szelíd volt, és a tengerészek feje minden lehetséges alkalommal a csukott vasajtó felé fordult. Lassú John lement a lépcsőn. Manseer világította meg neki az utat, majd megállt Sir Francis ajtaja előtt. Az őrmester elhajtotta a kukucskálólyuk nyelvét, és Lassú John benézett rajta. Fénycsóva áradt be a tágasban lévő ablakon. Sir Francis azon a kőpárkányon ült, amely az ágyaként szolgált. Felemelte a fejét, és visszabámult Lassú John sárga szemébe. Sir Francis feje olyan volt, mint egy nap által kifakított koponya. Sápadt volt, hogy szinte világított a gyenge fényben. Hosszú hajfürtjei fekete halotti fátyolként tapadtak rá, két szeme két fekete gödör volt csupán. – Már vártalak – mondta és köhögött, míg a szája meg nem telt slejmmel. Ekkor kiköpött a kőpadlót borító szalmára. Lassú John nem válaszolt. Szeme világított a kis nyílásban. Tekintete szinte rátapadt Sir Francisre. Teltek a percek. Sir Francis legszívesebben odaordította volna neki, hogy: „Tedd, amit tenned kell! Mondd, amit mondanod kell! Én készen állok”. De erőt vett magán, és némán visszabámult rá. Végül Lassú John ellépett a nyílás elől, és Manseer felé bólintott. Az lecsapta a kukucskáló fedelét, és előrerohant a lépcsőn, hogy kinyissa a hóhér előtt a vasajtót. Lassú John átment az udvaron. Minden szem rászegeződött. Miután kilépett a várkapun, az emberek fellélegeztek. Ismét felcsattantak a parancsok, és válaszul rájuk a káromkodások és panaszszavak. – Lassú John volt? – kérdezte halkan Althuda a Sir Francis melletti cellából. – Nem mondott semmit. Nem csinált semmit – suttogta rekedten Sir Francis. – Ez a módszere – mondta Althuda. – Már elég régóta vagyok itt, és ismerem ezt a játékát. Ki fogja készíteni, Sir Francis, és a végén már anélkül is el akarja mondani neki, amire kíváncsi, hogy akár egy ujjal önhöz nyúlna. Ezért hívják Lassú Johnnak. – Édes Istenem, ez elveszi a bátorságomat. Téged már megbámult, Althuda? – Még nem.

– Hogy van ilyen szerencséd? – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy egy napon értem is el fog jönni. Én is tudom, milyen a várakozás.

H

árom nappal azelőtt, hogy a Standvastigheid elvitorlázott volna Hollandia felé, csinos kicsi fejecskéjén a fűből fonott kúpos kalapjával, a karján zsákjával Sukeena elhagyta a rezidencia konyháit. Távozása nem okozott meglepetést a háztartás többi tagja számára, mert szokása volt hetente néhányszor kimenni a hegyek lejtőire gyökereket és gyógyfüveket gyűjteni. Gyarmatszerte tudott volt, mennyire jártas a gyógyító növények világában. Kleinhans a rezidencia verandájáról nézte, ahogy elmegy. Ismét belehasított zsigereibe a fájdalom. Olyan érzés volt, mintha a teste mélyén valahol egy nyílt seb vérzett volna, és széklete gyakran fekete volt az alvadt vértől. Mindazonáltal nem csak az emésztési zavarok gyötörték. Tudta, hogyha egyszer a gálya elhajózik vele, többé nem látja a gyönyörű lányt. Most, hogy egyre közeledett az elválás pillanata, éjszakánként nem tudott aludni, és még a tej és a főtt rizs is marta a gyomrát. Mevrouw van de Velde, aki a rezidenciára való megérkezése óta a háziasszonyi teendőket ellátta, nagyon kedves volt hozzá. Ezen a reggelen is elküldte Sukeenát különleges gyógyfüvekért, amelyek a rabszolgalány hozzáértésével megfőzve és átszűrve rövid, néhány órányi görcsös alvást engedtek neki, enyhítve szenvedését. Katinka utasítására Sukeena annyi gyógyfőzetet fog készíteni, amely elegendő lesz a hosszú északi utazás idejére. Kleinhans azért fohászkodott, hogy Hollandiába érve az ottani orvosok enyhíteni tudjanak szörnyű betegségén. Sukeena csendesen mozgott a hegy lejtőit elborító sűrű cserjék között. Egyszer-kétszer hátrapillantott, de senki sem követte. Folytatta útját, és csak azért állt meg, hogy levágjon egy zöld ágacskát az egyik virágzó cserjéről. Menet közben letépkedte róla a leveleket és késével villa alakúvá faragta a végét.

Körülötte még most, a tél közeledtével is pazarul virágzott a legalább száz különböző fajta vadcserje. Némelyik virág olyan nagy volt, mint egy érett articsóka, némelyik meg apró, mint az ujja körme. Gyönyörűek voltak. Még egy művésznek is problémát okozott volna szépségük ecsetelése. Sukeena az összesét ismerte. Látszólag céltalanul bolyongott, de valójában körbe haladva közelített egy mély vízmosás felé, amely meredeken hasított bele a lapos tetejű hegy felszínébe. Még egyszer gondosan körbepillantott, majd hirtelen lefelé indult a meredek, bozóttal sűrűn benőtt lejtőn, amelynek alján, vidám vízeséseket és kristályos tavacskákat képezve, egy kis patak csörgedezett. Lassan, puha léptekkel közeledett az egyik tavacska felé. A sötét víz partján, egy sziklarepedésben agyagedény rejtőzködött. Ő helyezte oda a legutóbbi látogatása során. A hasadék feletti párkányról lenézve látta, hogy valaki kiitta belőle a tejszerű folyadékot, amelyet ő töltött bele. Csupán néhány opálos cseppje csillogott az edény alján. Óvatosan olyan pozíciót keresett, amelyből jobban belátott a sziklahasadékba. A lélegzete is elállt, amikor az árnyékban megpillantotta a halványan csillogó kígyópikkelyeket. Felemelte a kosár tetejét, a jobbjába fogta a villává faragott botot és közelített a hüllőhöz. A kígyó összetekeredve feküdt az edény mellett. Kis kígyó volt, vékony, mint a lány mutatóujja. Színe mélybronz volt, mindegyik pikkelye egy-egy apró csoda. Sukeena közeledtére egy hüvelyknyire felemelte a fejét, és fekete gyöngyszerű szemével bámulta. De meg sem próbált menekülni, visszasiklani a repedés mélyére, mint tette az első találkozásuk alkalmával. Lusta és álmos volt, kába a tejszerű főzettől, amellyel a lány táplálta. Egy pillanattal később leeresztette a fejét, és úgy tűnt, hogy elaludt. Sukeena nem tett hirtelen vagy gyors mozdulatot. Jól tudta, hogy az apró hüllő felső állkapcsából kiálló csontos tűkben a halál egyik legszörnyűbb és legfájdalmasabb formája lakozik. Lassú mozdulattal nyújtotta előre az ágat, mire a kígyó ismét felemelte a fejét. Sukeena mozdulatlanná merevedett. Az ág csupán néhány hüvelykre volt a hüllő karcsú nyakától. A kis kígyó lassan visszaereszkedett a földre, és amint előrenyújtotta a fejét, Sukeena a sziklához nyomta. Az állat sziszegett és a fejét fogva tartó ág köré tekerődzött, majd kiegyenesedett. Sukeena kinyúlt és megragadta a feje mögött. Két ujjával erősen fogta a hüllő kemény koponyáját, mire a kígyó rátekerődzött a csuklójára. Ekkor megfogta a farkát, letekerte a kezéről, belepottyantottá a kosárba, és még ugyanabban a pillanatban visszatette a kosárra a tetőt.

A

visszavonuló Kleinhans kormányzó már a gálya indulása előtti este felment a hajó fedélzetére. Még mielőtt a hintó levitte volna a partra, a rezidencia teljes személyzete összegyűlt az elülső verandán, hogy búcsút intsen korábbi urának. Kleinhans lassan végigvonult a sor előtt. Mindenkihez volt néhány szava. Amikor Sukeenához ért, a lány azt a kecses mozdulatot tette, amitől Kleinhans szíve mindig megtelt szeretettel és vágyakozással – összezárt ujjainak hegyével megérintette az ajkát. – Aboli felvitte a poggyászát a hajóra és betette a kabinjába – mondta Sukeena halkan. – Az orvosságos ládikája a legnagyobb láda alján van, de a kis utazótáskájába is tettem egy üveggel. Annak is el kell tartania néhány napig. – Soha nem foglak elfelejteni, Sukeena – mondta a férfi. – Én sem fogom soha elfelejteni, uram – válaszolta a lány. Kleinhanst egy pillanatra elárasztották az érzelmek. Már-már átölelte a rabszolgalányt, aki most felnézett rá, és a szemében csillogó, soha el nem múló gyűlölet láttán Kleinhans erőt vett magán. Amikor a gálya a hajnali apállyal kihajózott, Fredricus belépett a kabinjába, hogy felébressze és kisegítse a hálóhelyéről. Ura vállára vetette a vastag szőrmekabátot, és Kleinhans felment a fedélzetre. A hátsó árbocnál állt, amikor a hajó az északnyugati szélbe fordulva kifutott az Atlanti-óceánra. Mindaddig ott maradt, amíg a nagy, lapos hegy el nem tűnt a horizont mögött és látását élnem homályosították a könnyek. A rákövetkező négy nap során minden korábbinál szörnyűbb gyomorfájás tört rá. Az ötödik éjszaka, éjfél után olyan érzésre ébredt, mintha sav marta volna a beleit. Felkapcsolta a lámpást, és a barna üvegért nyúlt, amely majd enyhülést hoz a kínjaira. Amikor megrázta, észrevette, hogy már üres. A fájdalomtól összegörnyedve, kezében a lámpással áttámolygott a kabin túloldalára, letérdelt a legnagyobb láda elé és felemelte a fedelét. A tíkfából készült gyógyszeres ládát pontosan azon a helyén találta, ahol Sukeena mondta. Kivette és a távolabbi kabinfalnak támaszkodó asztalhoz vitte. A lámpát úgy helyezte el, hogy a rézkulccsal beletaláljon a zárba.

Kinyitotta a dobozt és kutatni kezdett benne. A doboz tartalma egy pergamenlappal volt gondosan letakarva. Elolvasta a rányomtatott írást, és álmélkodva állapította meg, hogy a Társaság közleményének egy régebbi kópiája. Végigolvasva az oldalt, émelygés fogta el a felismeréstől. Egy ő általa szignált írás volt, halálos ítélet, egy bizonyos Robert David Renshaw-nak a kihallgatását és kivégzését elrendelő parancsnak, az angolénak, aki Sukeena apja volt. – Ez meg mi az ördög? – tört ki belőle. – A kis boszorkány tette ide, hogy egy régebbi tettemre emlékeztessen? Hát soha nem fog kiengesztelődni? Azt hittem, hogy örökre kikerült az életemből, erre még most is képes meggyötörni? Lenyúlt, hogy kivegye és darabokra tépje a papírt, de mielőtt ujjai elérték volna, halk, súrlódó nesz hallatszott a papír alól, amit egy elmosódott mozdulat követett. Könnyű ütést érzett a csuklóján, majd egy csillogva tekergődző test csúszott fel a láda szélére, és hullott onnan a fedélzetre. Megriadva hátrahőkölt, de az a dolog eltűnt a kabin félhomályában. Zavarodottan utána bámult. Aztán lassan eljutott a tudatáig az enyhe, égő érzés a csuklóján. A lámpás fényébe emelte a kezét. A csuklója belsején húzódó erek kék kötelekként dagadtak ki az öreg emberekre jellemző, szeplőkkel teleszórt, sápadt bőr alól. Közelebbről is szemügyre vette azt a helyet, ahonnan az égő érzés származott, és látta, hogy két apró vércsepp szivárog elő bíborszínű ékkőként a két pontból. Hátratántorodva a fekvőhely szélére roskadt, megragadta a csuklóját, és a rubinszínű cseppekre bámult. Lassan egy régi, már-már elfeledett kép jelent meg lelki szeme előtt. Két komoly kis árvát látott, amint kéz a kézben állnak egy halotti máglya füstölgő hamuja előtt. Aztán rátört a fájdalom, és fokozatosan a hatalmába kerítette egész lelkét és testét. A fájdalom folyékony tűzként végigáramlott az erein, belefúrta magát a csontjaiba. Szétszakította teste összes kötését, az ízületeket, idegeket. Ordítani kezdett, és mindaddig ordított, amíg utol nem érte a kegyes halál.

L

assú John néha napjában kétszer is lement a föld alatti várbörtönbe, és odaállt Sir Francis cellájának kukucskálóablaka elé. Néha percekig, máskor órákig állt ott csendesen, egy csúszómászó mozdulatlanságával. Végül Sir Francis már nem tudott ránézni. A kőfal felé fordította az arcát, de még akkor is érezte a hátába fúródó, sárga tekintetet. Vasárnap volt, az Úr napja, amikor Manseer és négy zöld kabátos katona Sir Francisért jött. Bár egy szót sem szóltak, ő leolvasta az arcukról, hogy elviszik. Nem voltak képesek a szemébe nézni. Arckifejezésük gyászos volt, mint egy koporsószállító csoporté. Hideg, szeles nap volt, amikor Sir Francis kilépett az udvarra. Bár az eső már elállt, a hegyet továbbra is elborították a fenyegető, több napos véraláfutás színére emlékeztető, sötét felhők. A lába alatt még mindig nedvesen csillogtak a kockakövek. Megpróbált erőt venni remegésén, amelyet az erős szél okozott, nehogy őrei a félelemnek tulajdonítsák. – Óvjon meg az Isten! – Fiatal, tiszta hangot hozott hozzá a szél, és ő megállt, hogy feltekintsen. Hal állt szálfaegyenesen az állványzaton. Sötét haját összeborzolta a szél, és csupasz mellkasán esőcseppek csillogtak. Sir Francis a magasba emelte összekötözött két kezét, és visszakiáltott neki: – In Arcadia habito! Emlékezz a fogadalomra! – Még ebből a távolságból is ki tudta venni szomorú arcát. Aztán őrei továbbhajtották az alacsony ajtó felé, amelyen keresztül a vár fegyvertár alatti pincéjébe lehetett lejutni. Manseer átvezette az ajtón, le a lépcsőkön. Odalent megállt és félénken kopogott a vasalt ajtón, majd a választ meg sem várva kinyitotta és bevezette Sir Francist. A helyiség jól meg volt világítva. Vagy egy tucat viaszgyertya lángja lobogott a nyitott ajtón beáramló huzatban. Az egyik oldalon Jacobus Hop ült az íróasztalnál. Pergamen és tintatartó hevert előtte. Jobb kezében írótollat tartott. Sápadt, rémült arckifejezéssel nézett fel Sir Francisre. Arcán egy mérges-vörös kelés csillogott. Aztán lesütötte a szemét. Képtelen volt tovább nézni a rabot. A távolabbi fal mentén állt a kínpad. Kerete erős tíkfából készült. Olyan hosszú volt, hogy még a legmagasabb ember is elfért rajta kinyújtott végtagokkal. Mindkét végén egy-egy robosztus kerék állt acélretesszel és résekkel az emeltyűk számára. A jegyzetelő hivatalnokkal szembeni falon egy serpenyő izzott. Felette, a falba erősített kampókon egy egész sor fura és szörnyűséges szerszám függött. A tűz nyugtató, marasztaló meleget árasztott. Lassú John az állvány mellett állt. Köpenye és kalapja egy kampón lógott mögötte. A kovácsok fekete bőrkötényét viselte.

A mennyezetre csiga volt erősítve, amelyről egy kampós kötél lógott alá. Lassú John némán megvárta, amíg az őrök Sir Francist a kőpadlós terem közepére vezetik, majd a kampót a fogoly két kezét fogva tartó kötélbe akasztotta. Manseer addig feszítette a kötelet a csigával, míg Sir Francis két karja meg nem feszült a feje felett. Bár a fogoly mindkét lába szilárdan támaszkodott a kőpadlón, tehetetlen volt. Manseer tisztelgett Lassú Johnnak, aztán embereivel együtt kihátrált a teremből és becsukta maga mögött az ajtót. Az ajtók elég vastagok voltak ahhoz, hogy ne engedjenek keresztül semmiféle hangot. A beálló csendben Hop hangosan megköszörülte a torkát és felolvasta a Társaság bírósága által Sir Francisre kirótt ítéletet. Siralmasan motyogott, de a végén letette a dokumentumot és tiszta hangon így tört ki: – Courteney kapitány Isten rá a tanúm, hogy szeretnék nagyon távol lenni innen. Nem élvezem az ilyen szolgálatot. Kérem, működjön együtt a kihallgatás során! Sir Francis nem válaszolt, csak kitartóan bámult Lassú John sárga szemébe. Hop még egyszer a kezébe vette a pergament. De olvasás közben hangja megremegett, majd elcsuklott. – Az első kérdés: tud-e a fogoly, Francis Courteney a Társaság Standvastigheid nevű hajójának jegyzékén szereplő rakomány hollétéről? – Nem – válaszolta Sir Francis, továbbra is a sárga szemekbe bámulva. – A fogolynak nincs tudomása az ön által említett rakományról. – Kérem, gondolja még egyszer végig, uram! – suttogta rekedtesen Hop. – Nem vagyok túl jó kedvemben. Gyomorpanaszok kínoznak.

A

szélfútta állványzaton álló emberek számára gyötrelmesen lassan telt az idő. Tekintetük folyton a – fegyverraktár alatti kis és jelentéktelen ajtóra siklott, ahonnan sem hang, sem mozgás nem volt észlelhető. Aztán a hideg, eső áztatta délelőtt közepén hirtelen feltárult az ajtó, és Jacobus Hop lépett ki az udvarra. Odatántorgott az őrséget alkotó tisztekhez, és mint akit a lába nem képes megtartani, belekapaszkodott az egyik vasgyűrűbe. Mintha nem érdekelte volna semmi, ami körülötte van, úgy állt ott zihálva, mint egy, a fuldoklásból éppen csak kimentett ember A falon megállt a munka. Még Hugo Barnard és a felügyelői is csendben, elgondolkozva bámultak le a szánalmas hivatalnokra. Hop a tekintetek kereszttüzében hitelen előregörnyedt és a kövekre hányt. Aztán kézfeje külsejével megtörölte a száját, és vad tekintettel körülnézett, mint aki a menekülés útját keresi. Eltámolygott az összeerősített gerendázattól, és futásnak eredt. Átrohant az udvaron, fel a kormányzói hivatalba vezető lépcsőkön. A lépcső tetején álló egyik őr megpróbálta megállítani, de Hop rákiáltott. – Beszélnem kell excellenciájával. – Azzal elsietett mellette. Bejelentés nélkül rontott a kormányzó fogadószobájába. Van de Velde a hosszú, fényes asztal fejénél ült. Négy városi polgár ült előtte. Valamin nevetett, amit az imént mondhattak neki. De amikor a küszöbön megpillantotta a remegő, halálosan sápadt, könnyekben úszó tekintetű és hányással szennyezett csizmájú Hopot, húsos ajkára fagyott a nevetés. – Hogy merészel, Hop? – reccsent rá van de Velde, miközben kiszabadította a testét a karosszékből. – Hogy merészel így betörni ide? – Excellenciás uram – hebegte Hop –, képtelen vagyok rá. Nem tudok visszamenni abba a terembe. Kérem, ne kívánja tőlem! Küldjön be valaki mást! – Azonnal menjen vissza! – utasította van de Velde. – Ez az utolsó esélye, Hop. Figyelmeztetem, hogy vagy elvégzi férfi módjára a kötelességét, vagy megbüntetem. – Maga nem érti – tört ki most már nyíltan Hopból. – Képtelen vagyok rá.

Fogalma sincs róla, mi történik odabenn. Nem tudok… – Menjen! Azonnal menjen vissza, különben ugyanolyan bánásmódban fog részesülni! Hop lassan kihátrált, és van de Velde utána kiabált. – Csukja be maga mögött az ajtót, maga féreg! Hop úgy tántorgott ki az udvarra, mint egy vak. Szemét ismét elárasztották a könnyek. A kis ajtónál megállt, és szemmel láthatólag erőt vett magán. Aztán belépett rajta, és eltűnt a csendben figyelők tekintete elől. A délután közepén ismét kinyílt az ajtó. Lassú John lépett ki rajta. Mint mindig, most is sötét ruha és magas kalap volt rajta. Nyugodt arccal, impozánsan kimért léptekkel sétált ki a várkapun, és a kertjein keresztül a lakóhelye felé indult. Percekkel később Hop rohant ki a fegyvertárból. Átsietett a főépülethez, és amikor ismét felbukkant, vele volt a Társaság orvosa, aki magával hozta bőr orvosi táskáját. Kisvártatva mindketten eltűntek a fegyvertár ajtaja mögött. Jóval később ismét megjelent az orvos, és néhány szót váltott Manseerrel meg az embereivel, akik az ajtó körül csellengtek. Az őrmester tisztelgett és embereivel levonult a lépcsőkön. Amikor visszatértek, Sir Francis is velük volt. Nem tudott segítség nélkül menni. Mindkét kezét illetve lábát kötés borította, és a kötéseken máris átszivárogtak a vörös foltok. – Ó, drága Istenem! Megölték – suttogta Hal, amikor apját keresztülvonszolták az udvaron. Erre, mintha meghallotta volna, Sir Francis felemelte a fejét és felnézett rá, majd tiszta, érthető hangon felkiáltott neki: – Hal, emlékezz a fogadalmadra! – Szeretlek, Apám! – kiáltotta vissza Hal. Hangja elcsuklott a szomorúságtól. Barnard végigvágott a hátán a korbácsával. – Vissza dolgozni, gazfickó! Azon az estén, amikor a foglyok lecsoszogtak a lépcsőn és elhaladtak apjának cellája előtt, Hal megállt és halkan bekiáltott neki: – Apám, imádkozni fogok az Istenhez és az összes szenthez, hogy vegyenek oltalmukba. Először csak a surrogást hallotta, ahogy apja megfordul a szalmazsákon, majd hosszú szünet után a hangját is. – Köszönöm, fiam, és Isten adjon nekünk erőt, hogy elviseljük az előttünk álló napokat.

K

atinka, hálószobájának redőnye mögül figyelte a gyakorlótérről odavezető fasoron közeledő Lassú Johnt. A férfi a pázsit végénél lévő kőfal mögé érve került ki a látóteréből, amiből Katinka rögtön tudta, hogy egyenesen a házikója felé tart. Fél napja várta a visszatérését, és már türelmetlen volt. A fejére tette a kalapját, belenézett a tükörbe, de nem volt elégedett a látvánnyal. Összefont és óvatosan elrendezett egy vállára hulló hajtincset, aztán rámosolygott a tükörképére és a kis ajtón kilépett a hátsó verandára. A kikövezett ösvényen haladt, a lugast borító csupasz, fekete szőlőindák alatt, amelyeket a téli szelek már az utolsó leveleiktől is megfosztottak. Lassú John házikója magányosan állt az erdő szélén. Nem volt olyan személy a gyarmaton, bármilyen alacsony státuszú is legyen az illető, aki elfogadta volna szomszédjának. Odaérve Katinka nyitva találta a bejárati ajtót, és gondolkodás illetve kopogás nélkül belépett. Az egyetlen szoba csupasz volt, mint egy remete cellája. Padlóját tehénszar borította, a levegőben áporodott füstszag és a nyitott tűzhelyből származó hamuszag terjengett. Egyetlen ágy, egy asztal és egy szék volt minden bútorzata. Amikor megállt a szoba közepén, a hátsó udvar felől víz locsogását hallotta. Kiment, megnézni a hang forrását. Lassú John a vizesvályú mellett állt derékig meztelenül, egy bőrvödörrel vizet mert a vályúból, és a vizet a fejére öntötte. Katinkára nézett, közben a víz elázott hajából a mellkasára és két karjára csurgott. Végtagjait a hivatásos birkózókra, vagy, gondolta Katinka hozzá bizarrul, a római gladiátorokra jellemző, formás izmok borították. – Nem lepi meg, hogy lát – jelentette ki Katinka. Ez nem kérdés volt, mert azonnal kiolvasta a választ a férfi tekintetéből. – Vártam magát. Vártam Káli Istennőt. Senki más nem merne idejönni – mondta, és Katinka sűrűn pislogott a szokatlan megszólítás hallatán. Letelepedett a kút melletti alacsony kőfalra, és egy darabig csendben ült. Aztán megkérdezte: – Miért hív így? – Zelda halála furcsa, misztikus kötődést hozott létre köztük.

– Trincomaleeben, Ceylon csodálatos szigetén, a Szent Elefánt Tó mellett áll Káli szentélye. Amikor azon a gyarmaton voltam, mindennap odamentem. Káli a halál és a pusztítás hindu istennője. Én őt imádom. – Katinka ekkor tudta meg, hogy a férfi őrült. Ez az ismeret felkeltette a kíváncsiságát, és még a finom szálú, színtelen szőr is felállt tőle az alsókarján. Csak ült csendesen és figyelte, ahogy a férfi befejezi a tisztálkodást. Az két kézzel kicsavarta a vizet a hajából, aztán letörölte izmos végtagjait. Belebújt alsótrikójába, leakasztotta a falról a sötét ruhát, belebújt és az álláig felgombolta. Végül Katinkára nézett. – Azért jött, hogy a kis verebemről halljon. – Finom, dallamos hangjával akár hitszónok vagy operai tenor is lehetett volna, gondolta Katinka. – Igen – mondta –, azért. A férfi mintha olvasott volna a gondolataiban. Pontosan tudta, hogy mit akar, és habozás nélkül beszélni kezdett. Elmesélte, mi történt aznap a fegyverraktár alatti helyiségben. Semmilyen részletet nem hagyott ki. Szinte énekelte a szavakat, amitől az általa ecsetelt események nemesnek, elkerülhetetlennek hangzottak, akár egy görög tragédiában. Annyira elbűvölte velük Katinkát, hogy a nő önmagát átkarolva, ültében előre-hátra dülöngélve hintázni kezdett a kőfalon. Miután elhallgatott, Katinka még jó darabig ült elragadtatott kifejezéssel kedves arcán. Végül kissé megborzongott és így szólt. – Továbbra is Kálinak nevezhet. De csak amikor kettesben vagyunk. Senki más nem hallhatja, hogy ezen a néven nevez. – Köszönöm, Istennő! – Lassú John sápadt szeme már-már vallásos extázisban égett, amikor utánanézett a kapu felé haladó nőnek. A kapuhoz érve Katinka megállt, és anélkül, hogy visszanézett volna a férfira, megkérdezte: – Miért nevezi a fiút kis verebének? Lassú John megvonta a vállát. – Mert mostantól kezdve az enyém. Mindnyájan az enyémek és a magáéi, Káli Istennő. Mindörökké. – Katinka a szavak hallatán révülten rázkódott össze, aztán elindult az ösvényen, át a kerteken a rezidenciához. Minden lépésnél a hátán érezte a férfi pillantását. Mire visszaért a rezidenciához, Sukeena már várta. – Hivatott, úrnő. – Gyere velem, Sukeena! Katinka a szobácskájához vezette, és ott leült a pamlagra a lesötétített ablak elé. Maga elé állította Sukeenát, és így szólt hozzá: – Kleinhans kormányzó gyakran beszélt róla, hogy jártas vagy az orvosi dolgokban. Ki tanított meg rá?

– Az anyám. Már egész kis koromban magával vitt növényeket és füveket gyűjteni. Miután meghalt, a nagybátyámmal tanultam. – Ismered az itteni növényeket? Különböznek azoktól, amelyek abban az országban nőnek, ahol születtél? – Vannak, amelyek ugyanazok, a többit pedig megtanultam. Katinka mindezt már tudta Kleinhanstól, de élvezte a rabszolgalány hangjának muzsikálását. – Sukeena, tegnap megbotlott a kancám és majdnem ledobott magáról. A lábam beakadt a nyeregkápába, és most elég csúnyán néz ki. Nagyon érzékeny a bőröm. Van valamid az orvosságos szekrényedben, ami meggyógyítaná? – Igen, úrnő. – Megmutatom. – Katinka hátradőlt a pamlagon, és felhúzta a szoknyáját, jóval a térde fölé. Lassan, érzéki mozdulattal letűrte egyik fehér harisnyáját. – Nézd meg – utasította a lányt, és Sukeena kecses mozdulattal a pamlag előtti selyemszőnyegre térdelt. Érintése a bőrön olyan lágy volt, mint a virágra telepedő pillangóé. Katinka felsóhajtott. – Érzem, hogy gyógyító kezed van. Sukeena nem válaszolt, és egy sötét hajtincs eltakarta a szemét. – Hány éves vagy? – kérdezte Katinka. Sukeena ujjai egy pillanatra megálltak, majd folytatták a zúzódás kitapogatását, amely kiterjedt az úrnő egész térdhajlatára. – A Tigris évében születtem – mondta –, így a következő születésnapomon tizennyolc éves leszek. – Te nagyon szép vagy, Sukeena, de hát ezzel te is tisztában vagy, nem igaz? – Én nem tartom magam gyönyörűnek, úrnő. Nem hinném, hogy egy rabszolga valaha is gyönyörűnek érezheti magát. – Micsoda fura vélekedés. – Katinka nem rejtette véka alá a témában bekövetkezett fordulat miatti bosszúságát. – Mondd, a bátyád is ilyen gyönyörű, mint te? Sukeena ujjai ismét megremegtek a bőrén. Ó! Ez talált. Katinka elmosolyodott a beálló csendben, aztán megkérdezte: – Hallottad, mit kérdeztem, Sukeena? – Számomra Althuda a legszebb férfi a világon – válaszolta halkan Sukeena, de rögtön meg is bánta, hogy ezt mondta. Ösztönösen tudta, hogy veszélyes dolog feltárni a nő előtt lelkének azon részeit, ahol a legsérülékenyebb volt, de már nem tudta visszavonni a szavait. – Althuda hány éves? – Három évvel idősebb nálam – mondta lesütött szemmel Sukeena. – Ide kell hoznom a gyógyszereimet, úrnő.

– Megvárom, amíg visszatérsz – mondta Katinka. – De gyors légy! Katinka hátradőlt a párnákra, és felváltva mosolygott és vonta össze a homlokát az agyában egymást gyorsan váltogató képek és szavak hatására. Egyszerre volt várakozó és mámoros, ugyanakkor nyugtalan és elégedetlen. Lassú John szavai templomharangként zúgtak a fejében. Zavarták. Képtelen volt akár csak egy pillanattal tovább is csendben maradni. Talpra ugrott, és fel-alá kezdett járkálni a szobában, mint egy vadászó leopárd. – Hol ez a lány? – kérdezte, majd miután egy pillantást vetett a tükörbe, visszafordult és méregetni kezdte a tükörképét. – Káli! – suttogta és elmosolyodott. – Micsoda nagyszerű név. Titokzatos és pompás név. A tükörben látta Sukeena arcát megjelenni a háta mögött, de nem fordult meg azonnal. A lány sötét szépsége tökéletes kontrasztban volt a sajátjáéval. Kettejük arcát méregette, és érezte, hogy izgalom árad szét az idegeiben és az ereiben. – Elhoztam a kenőcsöt a sérülésére, úrnő. – Sukeena közvetlenül mögötte állt, de tekintete kiismerhetetlen volt. – Köszönöm, kis verebem – suttogta Katinka. Azt akarom, hogy mindörökké az enyém legyél, gondolta. Azt akarom, hogy Kálié legyél. Visszatért a pamlaghoz, és Sukeena ismét elé térdelt. Először hidegnek érezte a kenőcsöt a lába bőrén, aztán meleg kezdett áradni belőle. Sukeena ujjai hozzáértőén dolgoztak. – Gyűlölöm látni, ha szükségtelenül tönkretesznek valami gyönyörűt – suttogta Katinka. – Azt mondod, hogy a bátyád gyönyörű. Mondd, Sukeena, nagyon szereted? Amikor nem érkezett válasz, Katinka lenyúlt és az állánál fogva felemelte a lány fejét. A szemébe nézett, és a benne tükröződő fájdalom láttán gyorsabban kezdett verni a pulzusa. – Szegény kis verebem – mondta. Lelkének legmélyebb bugyrát érintettem meg, örvendezett magában. Miközben elvette kezét a lány álla alól, ujjaival végigsimogatta az arcát. – Most jöttem Lassú Johntól – mondta –, de hát láttál az ösvényen. Figyeltél engem, nem igaz? – De igaz, úrnő. – Elismételjem, amit Lassú John mondott nekem? Meséljek az ő különleges terméről a várban, és hogy mi történik ott? – Katinka nem várta meg a lány válaszát, hanem halkan tovább beszélt. Amikor Sukeena ujjai megálltak,

abbahagyta a beszámolót, ráparancsolt: – Ne hagyd abba, amit csinálsz, Sukeena! Varázsujjaid vannak. Mire befejezte a beszédet, Sukeena hang nélkül sírt. Könnyei lassúak, viszkózusak voltak, mint a préselt olaj. Csillogtak piros orcáján. Kisvártatva Katinka megkérdezte: – Mióta van a bátyád a várban? Úgy hallottam, hogy négy hónapja, amióta lejött a hegyekből, hogy elvigyen téged. Milyen hosszú idő! És még ki sem hallgatták, el sem ítélték. Katinka várt, hagyta múlni az időt, amely lassan vánszorgott, amilyen lassan a lány könnyei csorogtak. – Kleinhans kormányzó hanyag volt, vagy valaki meggyőzte. De az én férjem energikus és megszállott ember. Nem hagyja elbukni az igazságot. Nem menekülhetnek előle az árulók. Sukeena többé már nem színlelt, hanem sebzett tekintettel egyenesen Katinka szemébe bámult, miközben az így folytatta: – Lassú John társaságában a titkos szobába fogja küldeni Althudát, és Althuda többé nem lesz gyönyörű. Micsoda rettenetes kár! Mit kellene tennünk, hogy elkerüljük ezt? – Úrnő – suttogta Sukeena –, az ön férje kezében van a hatalom. – A férjem a Társaság alkalmazottja, méghozzá lojális és hajthatatlan alkalmazott. Nem fogja megszegni a kötelességét. – Úrnő, maga olyan gyönyörű. Nincs férfi, aki ellent tudna állni magának. Meg tudja győzni őt. – Sukeena lassan lehajtotta a fejét, és úrnője meztelen térdére fektette a homlokát. – Teljes szívemből, teljes lelkemből kérem, úrnő. – Mit tennél meg, hogy megóvd a bátyád életét? – kérdezte Katinka. – Mi az az ár, amit megfizetnél, kis verebem? – Nincs olyan ár, nincs olyan áldozat, amit elutasítanék. Bármit, mindent megteszek, amire kér, úrnő. – Abban nem reménykedhetünk, hogy szabadon engedik, Sukeena. Ezt meg kell értened – mondta kedvesen Katinka. És nem is akarnám ezt, tette gondolatban hozzá, mert amíg a bátyuska a várban van, a kis veréb is biztonságban csücsül a kalickámban. – Ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Sukeena felemelte a fejét, és Katinka ismét megfogta az állát, de ez alkalommal mindkét kezével, és lassan előrehajolt. – Althuda nem fog meghalni. Te és én meg fogjuk óvni Lassú Johntól – ígérte, azzal szájon csókolta a lányt. A lány ajka nedves volt a könnyektől. Forró volt és sós ízű, majdnem olyan, mint a vér. Sukeena lassan kinyitotta a száját, pontosan úgy, ahogy az orchidea szirmai is szétnyílnak a nektárt kereső mézmadár csőre előtt. Althuda! Sukeenát megacélozta a gondolat, hogy segíthet a bátyján. Katinka

pedig megfogta a kezét, és anélkül, hogy ajkát leválasztotta volna a rabszolgalányéról, lassú mozdulattal fehér hasára tette. Csak érted teszem, Althuda, mondta magában Sukeena, azzal lehunyta a szemét, és ujjai félénken végigsimították a selymes hasat, egészen le, a finom szálú aranyló boglyáig.

M

ásnap felhőtlen égboltra virradt. Bár a levegő hűvös volt, az ég kéken ragyogott és a szél is elállt. Hal az állványzatról figyelte a föld alatti börtönhöz vezető ajtót. Daniel közvetlenül ott állt mellette, azzal, hogy széles vállára vette Hal terheit a munkában, Barnard korbácsától is megkímélte. Amikor Lassú John belépett a kapun és kimért lépteivel az udvaron a fegyvertár felé haladt, Hal megvető pillantást vetett rá, és amikor az állványzat alá ért, felkapta a lábánál heverő nehéz kőműves kalapácsot, hogy szétverje vele hóhér koponyáját. De ekkor Daniel hatalmas tenyere átfogta a csuklóját, és mintha csak a játékát vette volna el egy gyerektől, kivette a kalapácsot Hal kezéből és a közelében lévő falrészre helyezte. – Miért tette ezt? – tiltakozott Hal. – Megölhettem volna a disznót. – Mi haszna származott volna belőle? – válaszolt szánakozva Daniel. – Azzal, hogy megöl egy talpnyalót, nem segít Sir Francisen. Feláldozná a saját életét, és semmit sem érne el vele. Ők meg egyszerűen odaküldenének egy másikat az apjához. Manseer felhozta Sir Francist a föld alatti börtönből. A fogoly nem tudott segítség nélkül járni bekötözött, törött lábán, de miközben áthurcolták az udvaron, a magasba emelte e fejét. – Apám! – kiáltotta elgyötört hangon Hal. – Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Sir Francis felnézett és felkiáltott neki. Hangját éppen hogy csak hallani lehetett odafenn a magas falon. – Légy erős, fiam! Az én érdekemben légy erős! – Aztán Manseer lelökdöste a fegyvertár alatti lépcsőkön. A nap hosszú volt, hosszabb, mint eddig bármelyik Hal életében, és már

sötét árnyék borult az udvar északi részére, amikor Lassú John ismét előbukkant a fegyvertár alól. – Most aztán megölöm a mocskos disznót – tört ki Halból, de Daniel ismét olyan erővel fogta le, hogy képtelen volt megszabadulni a szorításából, miközben a hóhér lassú léptekkel elhaladt az állványzat alatt és kiment a vár kapuján. Hop jött ki sietve a várudvarra. Arca sápadt volt. Behívta a Társaság orvosát, és mindketten eltűntek a lépcsőkön Ez alkalommal a katonák hordágyon hozták ki Sir Francist. – Atyám! – kiáltott le Hal, de apjától sem hang, sem életjel nem érkezett válaszként. – Már elégszer figyelmeztettelek – bömbölt Halra Barnard, azzal kirontott a gerendára, és vagy egy tucatszor végigvágott a hátán a korbácsával. Hal meg sem próbálta elkerülni az ütéseket, és Barnardot igencsak meglepte, hogy nem mutatta jelét a fájdalomnak. – Még egyszer kinyitod a szádat, és rád szabadítom a kutyákat – fenyegetőzött, majd elment. Eközben odalent az udvaron az orvos gyászos arccal nézte, ahogy a katonák a cellájába szállítják az eszméletlen Sir Francist. Aztán Hop társaságában az udvar déli oldala felé indult, ahol a kormányzó szobái voltak. Van de Velde haragosan tekintett fel az asztalán szétszórt papírok közül. – Igen? Mi van, dr. Saar? Nagyon el vagyok foglalva. Remélem, nem azért jött, hogy az időmet pazarolja. – A rabról van szó, excellenciás uram. – Az orvos egyszerre volt nyugtalan és mentegetődző. Van de Velde nem hagyta, hogy folytassa, hanem Hophoz fordult, aki kalapját gyűrögetve, idegesen állt az orvos mögött. – Nos, Hop, megadta végre magát a kalóz? Elmondta már, amit tudni akarunk? – kiáltotta, mire Hop egy lépést tett hátra. – Szörnyen makacs. Soha nem hittem volna, hogy létezik ilyen. Hogy egy emberi lény… – Hangja gyötrelmes dadogásba fulladt. – Magát tartom felelősnek, Hop. – Van de Velde fenyegetően előrelépett az asztal mögül. Kezdte felhergelni magát, hogy jól megtáncoltassa a nyomorult hivatalnokot, de az orvos közbeavatkozott. – Excellenciás uram, aggódom a rab életéért. Nem él túl még egy napos kérdezősködést. Van de Velde most rátámadt. – Hát pont erről van szó, doktor. Courteney egy halálra ítélt ember Meg fog halni. Erről biztosíthatom. – Visszament az asztala mögé, és belehuppant puha székébe. – Ne szükséges idefáradnia azért,

hogy közelgő haláláról tájékoztasson. Csupán azt akarom hallani, hogy képes-e még fájdalmat érezni, avagy sem, hogy képes-e még beszélni, és amennyiben igen, adja-e valamilyen jelét, hogy megértette a kérdéseket. Nos, igen vagy nem, doktor? – Van de Velde az orvosra meresztette a szemét. – Excellenciás uram! – Az orvos levette a szemüvegét, és miközben megfogalmazta a választ, erőteljesen dörzsölni kezdte a lencséit. Tudta, mit akar van de Velde hallani, és azt is tudta, hogy ezt nem lenne okos figyelmen kívül hagyni. – E pillanatban a fogoly nem compos mentis. Van de Velde összehúzta a szemöldökét és megállította: – S mi van a hóhér annyira dicsért szakértelmével? Azt hittem, hogy soha nem veszít el rabot, legalábbis, ha nincs szándékában. – Uram, én nem vonom kétségbe az állami ítéletvégrehajtó hozzáértését. Biztosra veszem, hogy a fogoly holnapra visszanyeri az eszméletét. – Úgy érti, holnapra elég jó állapotba kerül ahhoz, hogy folytatódhasson a kihallgatása? – Igen, excellenciás uram. Ez a véleményem. – Nos, Mijnheer, hiszek magának. De amennyiben a kalóz még azelőtt meghal, hogy a bíróság által rá kirótt halálos ítéletet végrehajtanánk rajta, magát fogom elővenni. A tömegnek látnia kell, hogyan működik az igazságszolgáltatás. Nem lenne jó, ha az az ember egy zárt helyiségben surranna át csendben az árnyékvilágba. Példát akarunk statuálni vele. Megértett? – Igen, excellenciás uram. – Az orvos az ajtó felé hátrált. – Maga is, Hop? Maga is megértette, maga tökfej? Tudni akarom, hova rejtette el a gálya rakományát, aztán pedig egy látványos kivégzést akarok. A saját érdekében jobb, ha mindkét kívánságomat teljesíti. – Igenis, excellenciás uram. – Beszélni akarok Lassú Johnnal. Jöjjön be hozzám, mielőtt holnap reggel munkához látna! Azt akarom, hogy világosan értse a feladatát. – Magam fogom idekísérni a hóhért – ígérte Hop.

I

smét besötétedett, mire Hugo Barnard leállította a munkát a falakon, és a kimerült rabokat leparancsolta az udvarra. Amikor Hal elhaladt apja cellája előtt, kétségbeesetten bekiáltott hozzá. – Apám, hallasz engem? Amikor nem kapott választ, mindkét öklével dörömbölni kezdett az ajtón. – Apám, beszélj hozzám! Az Istenre kérlek, szólj hozzám! – Manseer most elnéző volt. Nem próbálta továbbhaladásra kényszeríteni Halt, így a fiú ismét próbálkozhatott. – Kérlek, Apám! Hal vagyok, a fiad. Nem ismered meg a hangomat? – Hal – recsegte egy hang, amit nem ismert meg. – Te vagy az, fiam? – Ó, Istenem! – Hal a térdére ereszkedett és homlokát az ajtónak nyomta. – Igen, Apám, én vagyok az. – Légy erős, fiam! Már nem tart sokáig. Megparancsolom, hogy amennyiben szeretsz, tartsd magad az eskühöz! – Nem engedhetem, hogy szenvedjél! Nem engedhetem, hogy ez folytatódjon! – Hal! – Apjának hangja egyszerre ismét erőt sugárzott. – Nincs több szenvedés. Már túl vagyok azon a ponton. Már nem okozhatnak több fájdalmat. Kivéve rajtad keresztül. – Hogyan enyhíthetnék a sorsodon? Mondd meg, mit tegyek! – könyörgött Hal – Csak egyetlen dolgot tehetsz. Engedd, hogy magammal vigyem az erőd és az állhatatosságod tudatát. Ha csalódást okozol nekem, akkor minden hiábavaló volt. Hogy visszafojtsa a zokogását, Hal összeszorított öklébe harapott, amely vérezni kezdett. – Daniel, itt vagy? – hallatta ismét apja hangját. – Igen, kapitány. – Segíts neki! Segíts a fiamnak férfivá válni! – Megígérem, hogy segítek, kapitány. Hal felemelte a fejét. Hangja most erősebb volt. – Nincs szükségem senki segítségére. Megtartom a neked tett ígéretemet. Nem válok érdemtelenné a

bizalmadra. – Isten veled, Hal! – Sir Francis hangja kezdett gyengülni, mintha egy végtelen szakadékba zuhant volna. – Te vagy az én vérem és az én reménységem az örök élethez. Isten veled, életem! Másnap reggel, amikor Sir Francist felcipelték a cellából, Hop és dr. Saar két oldaláról kísérte a hordágyat. Mindketten nyugtalanok voltak, mert a köztük heverő, megtört alak nem adott életjelet. Még akkor sem emelte fel a fejét, amikor Hal, Barnard korbácsütésével dacolva, lekiáltott neki a falakról. Levitték a lépcsőkön, ahol már várta Lassú John. De néhány perc múlva mindhárman újra kint voltak a napfényben. Saar, Hop és Lassú John kis ideig halkan beszélgettek, aztán együtt átmentek a kormányzó irodáihoz. Van de Velde a festett ablaknál állt és a partszegélynél horgonyzó hajókat nézte. Az előző nap, késő este a Társaság egy újabb gályája fűtöttbe a Táblaöbölbe, és a hajó kapitányát várta, hogy tiszteletét tegye nála, és átvegye parancsait az élelemmel és egyéb készletekkel való felszerelkezéshez. Türelmetlenül fordult el az ablaktól a belépő három férfi felé. – Ja, Hop? – Várakozóan nézett kedvenc áldozatára. – Most egyszerre emlékszik a parancsaimra, mi? Idehozta az állami ítéletvégrehajtót? – Lassú Johnhoz fordult. – Elmondta már a kalóz, hova rejtette el a kincsét? Gyerünk, cimbora, beszéljen! Lassú John arckifejezése egy árnyalatnyit sem változott, amikor halkan megszólalt: – Gondosan ügyeltem rá, hogy ne okozzak a szükségesnél nagyobb kárt az ügyfélben. De közeledek a véghez. Hamarosan nem fogja hallani a szavaimat, sem pedig érzékelni a meggyőzésére tett erőfeszítéseimet. – Kudarcot vallott? – Van de Velde hangja remegett a dühtől – Nem, még nem – mondta Lassú John. – Erős. Soha nem hittem volna, hogy ennyire erős. De még ott van a kínpad, és nem hinném, hogy ellent tud állni neki. Senki sem tudja kiállni a kínpadot. – Eddig még nem használta? – kérdezte van de Velde. – És miért nem? – Az a legutolsó eszközöm. Ha egyszer odakerülnek, már nem marad semmi más. Az a vég. – Ennél is be fog válni? – kérdezte van de Velde. – Mi van, ha még annak is ellenáll? – Akkor már csak a vérpad és az akasztófa marad – válaszolta Lassú John. Van de Velde lassan dr. Saar felé fordult. – Mi a maga véleménye, doktor? – Excellenciás uram, ha elrendeli a kivégzést, akkor annak nagyon gyorsan kell követnie a kínpadot.

– Milyen gyorsan? – kérdezte van de Velde. – Még ma. Az éj beállta előtt. A kínpad után nem bírja ki az éjszakát. Van de Velde visszafordult Lassú Johnhoz. – Csalódást okozott nekem. Elégedetlen vagyok. – Lassú John mintha nem is hallotta volna a dorgálást. Még a szeme sem rebbent, ahogy van de Veldét nézte. – Mindazonáltal mindent el kell követnünk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki ebből a sajnálatos ügyből. Délután háromra fogom elrendelni a kivégzést. Addig pedig menjen és vonja kínpadra a kalózt. – Értettem, excellenciás uram – mondta Lassú John. – Egyszer már kudarcot vallott. Még egyszer ne tegye. Élnie kell, amikor felviszik a vérpadra. – Van de Velde a hivatalnok felé fordult. – Hop, küldjön szét hírnököket a városban. Az egész gyarmaton munkaszünetet rendelek el a nap hátralévő részére, ami természetesen nem vonatkozik a várfalakon végzett munkálatokra. Ma délután háromkor ki fogják végezni Francis Courteneyt. A gyarmat összes polgárának ott kell lennie. Azt akarom, hogy mindenki lássa, hogyan bánunk el a kalózokkal. Ó, és gondoskodjon róla, hogy van de Velde asszony is tudjon róla. Nagyon mérges lenne, ha lemaradna erről a mulatságról.

K

ettőkor egy hordágyon kihozták Sir Francis Courteneyt a fegyvertár alatti cellából. Azt a fáradságot sem vették, hogy meztelen testét lefedjék. Hal még a vár távoli, déli falának magasából és a könnyein keresztül is látta, milyen groteszk módon deformálta a kínpad apja testét. Végtagjainak, vallanak és ágyékának összes nagyobb ízülete duzzadt és bíborból feketébe játszó színű volt. Zöld egyenruhás kivégzőosztag vonult be az udvarra egy tiszt vezette őket kivont karddal – és sorakozott fel a hordágy mellett. Húsz ember ment előtte, húsz pedig utána. Muskétájukat csővel a föld felé hordták. Dobszó ritmusára léptek. A menet átkígyózott a várkapun, fel a gyakorlótérre. Daniel átkarolta Hal vállát, aki elfehéredett arccal, a jeges széltől vacogva figyelte a menetet. A fiú nem próbált meg elhúzódni tőle. Azok a tengerészek,

akik fejfedőt viseltek, most levették. Széttekerték a mocskos rongyokat, és gyászos némasággal meredtek le az alattuk elvonuló menetre. – Isten áldja, kapitány! – kiáltott le Ned Tyler. – Olyan jó volt embernek, mint amilyen hajónak a legnagyszerűbb vitorlás. – A többiek rekedtesen és kissé összevissza megéljenezték, és Hugo Barnard egyik fekete vérebe furcsán, szívszaggató hangon, gyászosan felvonított. Odakint a gyakorlótéren már nagy tömeg várakozott feszült csendben az akasztófa körül. Mintha a gyarmat összes lakója megjelent volna a meghívásra. Felettük, a magas emelvényen Lassú John várakozott. Szokásos bőrköténye volt rajta, fejét hivatalának, a halálnak csuklyája borította. Csak két szeme és a szája látszott ki a csuklya kivágásain keresztül. A dobos által vezetett menet lassú, kimért tempóban közeledett, és Lassú John mellkasán összefont karokkal várakozott. De még ő is elfordította a fejét, amikor a kormányzó hintója a kertek felől begördült a gyakorlótérre. Lassú John meghajlással üdvözölte a kormányzót és a feleségét. Aboli a vérpadhoz kormányozta a hat szürke lovat és ott megállította az állatokat. Lassú John sárga tekintete a fekete csuklya kivágásán keresztül találkozott Katinkáéval, és ismét meghajolt. De ez alkalommal csak őfelé. Katinka tudta, hogy most neki, az ő Káli Istennőjének mutat fel áldozatot. – Nincs oka az ilyen méltóságos viselkedésre. A fajankó eddig elég kontár módon végezte a feladatát – mondta van de Velde bosszúsan. – Megölte anélkül, hogy akárcsak egy szót is ki tudott volna csikarni belőle. Nem tudom, mit fog az apja és a Tizenhetek szólni, ha megtudják, hogy eltűnt a rakomány. Természetesen engem fognak hibáztatni. Mindig is azt teszik. – Mint mindig, most is ott leszek, hogy megvédjem magát, kedves férjuram – mondta Katinka, azzal felállt, hogy jobban lásson. A menet megállt a bitófa alatt, a hordágyat a rajta heverő mozdulatlan alakkal felemelték, és Lassú John lába elé tették. Halk moraj tört ki a publikumból, amikor a hóhér letérdelt, hogy nekilásson hátborzongató feladatának. Kicsivel később, amikor a rémség izgalma és az obszcén jókedv hangos morajt csalt elő a tömegből, a hangtól és a friss embervér szagától a szürke lovak nyugtalanul felhorkantak és kirúgtak. Aboli egykedvűen és egy gyenge rántással megnyugtatta őket, aztán lassan elfordította a fejét a szeme előtt történő szörnyű eseménytől, és feltekintett a vár befejezetlen falára. Megismerte Hal alakját. Majdnem olyan magas volt, mint Big Daniel, és alakja is megfelelt egy teljesen érett férfiénak. De szíve még mindig gyerekszív volt. Nem lenne szabad látnia. Sem férfinak, sem gyereknek nem kellene

végignéznie apja halálát. Aboli úgy érezte, menten megszakad a szíve, de arckifejezése egykedvű maradt a tetoválások hegesedései alatt. Aztán visszanézett a vérpadra, ahol éppen akkor emelkedett a magasba Sir Francis Courteney teste. A tömeg ismét felmorajlott. Lassú John könnyedén, biztos kézzel emelte fel a hordágyról a nyakára tekert kötélnél fogva Sir Francist. Komoly szakértelem szükségeltetett ahhoz, hogy el ne roppantsa a csigolyáját és ne érjen túl gyorsan a dolog végére. Presztízskérdést csinált belőle, hogy az akasztásig ki ne aludjon az élet utolsó szikrája a porhüvelyben. Aboli határozott mozdulattal elfordította a fejét, és ismét feltekintett a várfalra, Hal Courteney gyászoló és tragikus alakjára. Nem kell megsiratnunk őt, Gundwane! Férfi volt és a férfiak életét élte. Minden óceánt behajózott, és úgy küzdött, ahogy egy harcoshoz illik. Ismerte a csillagokat és az embereket. Senkit nem fogadott el maga fölött, és nem futamodott meg ellenség elől. Nem, Gundwane, neked és nekem nem kell megsiratnunk őt. Nem hal meg addig, amíg a szívünkben él.

S

ir Francis feldarabolt teste négy napig lógott a bitón I elrettentésül. Minden reggel, amikor már elég erős volt a fény, Hal letekintett a falakról, és látta ott függeni. Rekedtes vijjogással gyülekeztek köré a sirályok a partról, hogy jót lakmározzanak belőle. S miután telefalták magukat, letelepedtek a bitófára, és folyékony végtermékükkel fehérre meszelték gerendázatát. Hal gyűlölte éles tekintetét, amely a szeme előtt végbemenő szörnyű átváltozás legkisebb részletétől sem kímélte meg. A harmadik napra a madarak az összes húst lecsipkedték apja koponyájáról, és az attól kezdve üres szemüregekkel vigyorgott fel az égre. A várba igyekvő polgárok, akiknek útja keresztülvezetett a nyitott gyakorlótéren, hátszélben közelítették meg a vérpadot, a hölgyek pedig elhaladtukban száraz gyógyfüvekkel teli zacskót tartottak az orrukhoz. Mindazonáltal az ötödik nap hajnalán, amikor Hal lenézett a bitófára, üresen

találta. Apja szánalomra méltó maradványai már nem lógtak rajta, és a sirályok is visszatelepedtek a tengerpartra. – Hála neked, kegyelmes Isten! – súgta Ned Tyler Danielnek Az ifjú Hal végre elindulhat a gyógyulás útján. – Furcsa, hogy ilyen hamar levették a holttestet – töprengett Daniel. – Nem feltételeztem ennyi könyörületességet van de Velde részéről.

S

ukeena megmutatta neki, hogyan lehet félretolni a rácsot a rabszolgabarakk egyik kis ablakán, és hogyan tudja átpréselni az ablakon jókora méretű testét. A rezidencia éjjeli őrsége hanyaggá vált az évek során, és Abolinak nem okozott különösebb gondot kijátszani a figyelmét. Három egymásra következő éjszaka kiszökött a rabszolgák lakhelyéről. Sukeena figyelmeztette, hogy hajnal előtt legalább két órával vissza kell térnie, mert addigra az őrök felkelnek és éberséget mutatnak, hogy jó benyomást tegyenek az ébredő háznépre. A falakon átjutva, Abolinak egy órára volt szüksége ahhoz, hogy a sötétben eljusson a gyarmat határához, amelyet egy, a kormányzó utasítására odatelepített keserűmandula-bokrokból álló sövény jelölt. Bár a sövény még satnya volt, és több volt rajta a rés, mint amekkora akadályt jelentett, ez volt az a vonal, amelyet polgár a kormányzó engedélye nélkül nem léphetett át. Másrészt viszont a sövény túloldalán kezdődő vad és határtalan síkságon, hegyekben és erdőkben élő, szétszórt hottentotta törzsek közül semelyik sem léphetett át rajta be, a gyarmat területére. A Társaság utasításának megfelelően a határsértőket agyonlőtték vagy felakasztották. A VOC már nem tolerálta a vadak álnokságát, alattomos lopkodásaikat, és amikor alkoholt kaparintottak a kezükbe, a részegeskedésüket. Asszonyaik bujasága, hogy egy marék üveggyöngyért, csecsebecséért hajlandóak felhúzni rövid bőrszoknyájukat, veszélyt jelentett az istenfélő polgárok erkölcse számára. Az a néhány kiválasztott törzsi ember, aki katonaként vagy szolgaként hasznos lehetett, a gyarmaton maradhatott, de a többit visszakergették a vadonba, ahová tartoztak.

Aboli minden éjszaka keresztezte ezt a mesterséges határt, és néma, fekete szellemként végigsuhant a lapos síkságon, amelynek széles kiterjedése elválasztotta a Tábla-hegyet és alacsonyabb domborulataiból álló bástyáit az afrikai háttér fő részétől. A vadállatok még bőségben tanyáztak ezen a vidéken, mert csak kevés fehér vadász rendelkezett a gyarmat elhagyásához szükséges engedéllyel, hogy a nyomukba eredhessen. Itt Aboli ismét hallotta a zsákmányukat üldöző oroszláncsapat szívet bénító kórusát, amelyre gyermekkorából is emlékezett. Leopárdok morogtak és szuszogtak a sűrű bozótban, és gyakran riasztotta meg egy-egy láthatatlan antilopcsorda, amikor patájukkal beledübörögtek a fekete éjszakába. Abolinak egy fekete bikára volt szüksége. Kétszer már sikerült olyan közelre kerülnie a bivalycsordához a bozótosban, hogy megérezte a szagukat. Az illat apja szarvasmarhacsordáit juttatta az eszébe, amelyeket gyermekként, még körülmetélését megelőzőleg őrzött. Hallotta a nagy állatok morgását és a leválasztott borjak bőgését, követte mélyen benyomódott patanyomaikat, és látta frissen gőzölgő, nedves trágyájukat csillogni a holdfényben. De mindahányszor a csordához közelített, a szél ellene fordult. Az állatok megszimatolták és hangos csörtetéssel elmenekültek a bozótoson keresztül. Aztán addig galoppoztak, amíg az éjszaka csendje el nem nyelte vágtató patáik dübörgését. Aboli nem üldözhette őket tovább, mert már elmúlt éjfél, és még órákra volt a keserűmandula-sövénytől és a rabszolgabarakkban lévő cellájától. A harmadik éjszaka megkockáztatta, hogy egy órával hamarabb szökjön ki annál az időpontnál, amit Sukeena javasolt. Meg is támadta az egyik véreb, de mielőtt az állat felverte volna az őrséget, Aboli egy halk füttyel megnyugtatta. A kutya felismerte, és megnyalta a kezét. Aboli megsimogatta, suttogott valamit neki az erdők nyelvén, majd otthagyta a halkan szűkölő, farkát csóváló állatot, és mint egy sötét holdárnyék, átmászott a falon. Korábbi vadászatai során megfigyelte, hogy a bivalycsorda minden éjjel elhagyja az erdő biztonságát, hogy vizet igyon a határt képező sövénytől úgy egy mérföldnyire lévő tavacskából. Tudta, hogyha sikerül éjfél előtt egy órával kijutnia, még ott éri őket. Ez volt a legjobb esély egy bika elejtéséhez. Az erdő szélén lévő fa üregéből elővette az íját, amelyet egy vadolíva ágából készített. Sukeena lopott neki egy vas nyílhegyet Kleinhans kormányzó fegyvergyűjteményéből, amelyet az indiai szolgálata során gyűjtött össze és most a rezidencia falait díszítették. Valószínűtlen volt, hogy felfigyelnek hiányára a gyűjteményt alkotó kardok, pajzsok és kések tucatjai között. – Vissza fogom adni neked – ígérte Sukeenának. – Nem szeretném, hogy

bajod essék miatta. – Neked nagyobb szükséged van rá, mint amekkora az én kockázatom – válaszolta neki a lány, amikor a hintó ülése alá csúsztatta a rongyba csavart nyílhegyet. – Az én apámtól is megtagadták a tisztességes temetést. Aboli ráillesztette a nyílhegyet a nád nyílvesszőre, és egy zsinór segítségével rögzítette. Rátűzött egy tollat, amelyet az istállósorok mögött lakó vadászsólyom vedlett le. Arra azonban nem volt ideje, hogy megkeresse azt a rovarlárvát, amiből megfőzheti a mérget a tüskék számára, ezért csak erre a vas nyílhegyre hagyatkozhatott. Most, hogy vadászni kezdett az árnyékban, Aboliban megelevenedett a régi tudás, és felidézte azokat az utasításokat, amelyekkel törzsének öregjei fiatal gyerekként ellátták. Érezte, ahogy az éjszakai szellő lágyan végigsimítja mellkasát és oldalát, és végig tudatában volt irányának, miközben az körbelengedezte a tavacskát, mígnem végül egyenesen az arcába fújt. Tisztán érezte az erős marhaszagot, az állatét, amelyre vadászott. A szél elég erős volt ahhoz, hogy megrázza a magas nádszálakat és elnyomja a zajt, amit esetleg kelt, így elég gyorsan meg tudta tenni az utolsó száz lépést. Az északi szél és a nád susogásán túl rekedtes morgást hallott. Mozdulatlanná dermedt, és az íjba helyezte egyetlen nyílvesszőjét Vajon a csordát megelőzve, az oroszlánok is lejöttek inni? – töprengett, mert a hang oroszláné volt. Előrebámult, és máris hallotta a tavacska sarában cuppogó nagy patákat. A hajlongó nádszálak teteje felett egy hatalmas, fekete árny mozgott a holdfényben. – A bika – suttogta Aboli maga elé. – A bikák bikája! A bika abbahagyta az ivást. A ravasz öreg bika megelőzte a teheneket és a borjúkat. Hátát csillogó, nedves sár borította. Cuppogó patákkal Aboli rejtekhelye felé cammogott. Aboli lehúzódott a hajlongó nádszálak mögé, ezáltal szem elől veszítette az állatot. Hagyta, hogy tovább közeledjen. De az állat hangos zihálása és a két oldalához dörzsölődő nádszálak keltette súrlódó hang elárulta neki, hogy hol van. Már egész közel volt, de még mindig kívül Aboli látóterén, amikor hirtelen megrázta a fejét, hogy kiszabadítsa szarvait a nádszálak közül. Két füle az arcához csapódott. Ha most kinyúlnék, meg tudnám érinteni az orrát, gondolta Aboli. Idegei ugyanúgy megfeszültek, mint az íj húrja a kezében. A nádas szétvált Aboli előtt, és egy hatalmas fej jelent meg. A holdfény megcsillant a görbe szarvakon. A bika hirtelen rájött, hogy valami nincs rendben, hogy a közelben veszély leselkedik, és megállt. A magasba emelte hatalmas, fekete

fejét. Ahogy beleszimatolt a levegőbe, nedves orra csillogott, és víz csepegett a pofájából. Két orrlyuka nagy, sötét üreggé tágult, és Aboli meztelen mellkasán és arcán érezte a leheletét. A bika elfordította a fejét. Ember– vagy macskaszag, a rejtőzködő vadász szaga után szimatolt. Aboli mozdulatlanul állt, mint egy fatörzs, közben megfeszítve tartotta az íját. Az olajág és a bélhúr olyan erős volt, hogy gránit izmai megfeszültek és remegtek az erőfeszítéstől. Amikor a bika elfordította a fejét, láthatóvá vált a füle mögötti horony, az a vonal, ahol a nyaka egybekapcsolódott a koponyájával és szarvának masszív töve. Aboli célzott, aztán útjára bocsátotta a nyílvesszőt. Az megcsillant a holdfényben, majd hosszának feléig belemélyedt az állat erős nyakába. A bika hátrahőkölt. A nyílhegy megtalálta a csigolyák közötti rést, ahogy Aboli remélte. Azt akarta, hogy ott helyben essen össze. De a vashegy érintette a csigolyát, és a csont eltérítette. Ugyanakkor felszakította az állkapcsa mögött húzódó ütőeret, és amikor az acél okozta szúró érzés hatására a bika leblokkolt és kirúgott, vastag sugárban vér kezdett fröcskölni a sérült artériából. A magasba törő vérsugár feketén csillogott a holdfényben. A bika leszegett szarvakkal elszáguldott Aboli mellett. Ha Aboli nem ejti le a nyilát és nem veti oldalra magát, a fényesre csiszolódott szarvak, amelyek így egy ujjnyira elkerülték a köldökét, ki ontották volna a belét. A bika továbbvágtatott és kiért a kemény talajra. Aboli feltérdelt, és a fülét hegyezve követte a bozótosban csörtető állat útját. Aztán hirtelen elült a vágtatás zaja. Hosszú szünet állt be, amelyben csak az állat kínlódó lélegzését és az alacsony bokrok leveleire hulló vér kopogását lehetett hallani. Aztán hallotta, hogy a bika megtántorodik, ahogy kínlódva próbál állva maradni a patáin, miközben életereje sötét vérével együtt elhagyja hatalmas testét. Végül eldőlt, és a föld megremegett Aboli csupasz talpa alatt. Alig egy másodperccel később már hallatszott is a rekedtes halálbömbölés, és utána fájdalmas csend zuhant a helyszínre. Még az éjjeli madarakat és békákat is elnémította a rettenetes hang. Olyan volt, mintha az egész erdő visszatartotta volna a lélegzetét egy ilyen hatalmas lény távozása miatt. Aztán lassan ismét életre kelt az éjszaka. A békák kuruttyolni kezdtek a nádszálak tövében, felrikoltott a kecskefejő, és a távolban egy éjjeli bagoly huhogott gyászosan. Aboli késével – Sukeena lopta neki a rezidencia konyhájáról – megnyúzta a bikát, majd összehajtogatta és fahánccsal összekötötte a zöld bőrt. Az még egy olyan erős embernek is nehéz volt, mint ő. Tántorogva próbálta egyensúlyban tartani magát, amíg felhelyezi a fejére, és erőfeszítését végül siker koronázta. A

megcsupaszított dögöt otthagyta a hiénáknak, keselyűknek, húsevő gólyáknak, héjáknak és varjaknak, amelyek a pirkadat első fényeire rátalálnak, és elindult vissza a gyarmat és a csillagok által halványan megvilágított lapos tetejű hegyek felé. A hegy kevésbé meredek lejtői felé mászott. Az összekötözött bőrt egy keskeny sziklahasadékban hagyta, és nagy kövekkel takarta le a hiénák elől, amelyeket a környékre csalt a gyarmaton keletkező hulladék és szemét. Miután lerakta az utolsó követ, felnézett az égre, és látta, hogy a görbülő Skorpió gyorsan közeledik a horizont felé. Csak akkor ébredt rá, milyen gyorsan múlt el az éjszaka, és elindult lefelé a lejtőn. Az első kakasszóra ért a Társaság kertjéhez. Később, amikor a többi rabszolgával együtt a padon ülve a zabkására és a savanyú tejre várakozott, Sukeena ügyei intézése közben arra haladt. – Hallottam, amikor éjszaka hazajöttél. Túl sokáig voltál kint – súgta oda Abolinak anélkül, hogy felé fordította volna szép fejét. – Ha felfedeznek, nagyon nagy bajt hozol miránk, többiekre, és semmivé foszlanak a terveid. – Már majdnem befejeztem a feladatomat – dörmögte Aboli. – Ma éjszaka kell utoljára kimennem. – Légy óvatos, Aboli! Túl nagy a kockázat – mondta lány és már tovább is állt. Figyelmeztetése dacára minden segítséget megadott Abolinak, amit az kért, és miközben továbbment, Aboli így suttogott maga elé: – Ebben a kislányban oroszlánszív lakozik, Azon az éjszakán, amikor a ház már nyugovóra tért, Aboli kisurrant a rácson. Ismét halk füttyel nyugtatta meg a kutyákat, és mindegyiknek odavetett egy darabka szárított hurkát is. A pázsit aljánál lévő falhoz érve felnézett az égboltra, és látta, hogy a keleti égbolton felkelőben van a hóid. Átvetette magát a falon, és az utat elkerülve, a fal mentén a település felé indult. A falu házai közül mindössze háromból vagy négyből szűrődött ki halvány fény. Az öbölben horgonyozó négy hajó árbocán lámpás égett. A vár sötét árnyként gubbasztott a csillagok fényében. A gyakorlótér szélénél várakozott, és fülét hegyezve hallgatta az éjszaka neszeit. Egyszer, amikor már majdnem elindult, hogy átvágjon a nyílt térségen, részeg nevetgélés és éneklés hangfoszlányait hallotta. A vár katonáinak egy csapata tért vissza esti kicsapongásából a vízparti kalyibák valamelyikéből, amelyeket kocsmának neveztek ezen az isten háta mögötti helyen, és amelyek a hottentották által Dopnak nevezett erős és nyers pálinkát árusították. Az egyik tivornyázó kátrányba mártott fáklyát tartott a kezében. A fáklya lángja

bizonytalanul imbolygott, amikor megállt a gyakorlótér közepén álló bitófa előtt, és egy sértést kiáltott oda a még mindig ott lógó hullának. Társai részeg nevetésben törtek ki, aztán egymást támogatva folytatták útjukat a vár felé. Miután eltűntek a kapuban, és ismét csend és sötét telepedett a térségre, Aboli gyors léptekkel keresztülsietett a gyakorlótéren. Bár mindössze néhány lépésre látott maga elé, a bomlás szaga megmutatta neki a helyes irányt, csak egy döglött oroszlánnak van olyan erős szaga, mint egy rothadó hullának. Sir Francis Courteney holttestét lefejezték, utána felnégyelték. Lassú John hentesbárddal vágta el a nagyobb csontokat. Aboli levette a fejet a karóról, amelyre fel volt tűzve. Belecsomagolta egy tiszta, fehér rongyba, és az egészet a nála lévő nyeregtáskába helyezte. Aztán összeszedte a holttest többi darabját. A falu kutyái már elhordták néhány kisebb csontját, de Aboli még a sötétben is képes volt megtalálni a maradékot. Lehajtotta és becsatolta a nyeregtáska nyelvét, vállára vetette a táskát és rohanva elindult a hegyek felé. Sukeena kiválóan ismerte a hegyet, minden szakadékát és szikláját. Elmondta neki, hogyan találja meg a barlang keskeny, rejtett bejáratát, ahol az előző éjjel a nyers buffalóbőrt hagyta. A felkelő hold fényében rá is bukkant. A bejáratához érve előregörnyedt és sebesen félredobálta a bőrt takaró köveket. Aztán beljebb mászott a hasadékba és félrehajtotta az ágakat, amelyek a hasadék felett lévő szikláról lelógva eltakarták a barlang sötét bejáratát. Ügyesen dolgozott az acéllal és a kovakővel, és a barlangot hamarosan megvilágította a Sukeenától kapott gyertya fénye. Gyorsan eltakarta a lángot a tenyerével, nehogy odalentről felfigyeljenek rá, és elindult befelé a barlangba. Kisvártatva négykézlábra ereszkedett, és a nyeregtáskát maga után vonszolva bemászott egy alacsony, természetes alagútba. Ahogy Sukeena elmondta, az alagút hirtelen barlanggá bővült, elégséges helyet biztosítva a számára, hogy felálljon. A feje fölé emelte a gyertyát, és megállapította, hogy a hely kiválóan megfelel egy nagy főnök temetkezési helyének. A túlsó végében még egy sziklapolcot is talált. Rátette a nyeregtáskát és visszamászott a bivalybőrért. Mielőtt újra bebújt volna az alagútba, hátranézett, és a holdfelkelte irányában újra tájékozódott. – Tízezer hold – és az összes napfelkelte irányába fogom fordítani az arcát – mondta halkan, és berángatta a nehéz bőrt a barlangba, ahol kiterítette a sziklapadozaton. A gyertyát feltette a sziklapolcra, és elkezdte kipakolni a nyeregtáska tartalmát. Először félretette a magával hozott apró ajándékokat és szertartási kellékeket. Aztán kiemelte belőle Sir Francis becsomagolt fejét és a bivalybőr

közepére helyezte. Ott tiszteletteljesen kicsomagolta, és nem mutatott undort a bomlás keltette bűztől, amely lassan az egész barlangot betöltötte. Összeillesztette, majd vékony háncskötéllel rögzítette a test szétvágott darabjait. Végül Sir Francis az oldalán feküdt, álla alá húzott térdekkel, a lábát átölelve, mint egy embrió az anyaméhben. Ekkor szorosan rátekerte a nedves bivalybőrt, de úgy, hogy elpusztított arca szabadon maradjon, majd körbevarrta rajta a bőrt, hogy az, megszáradván, acélkemény szarkofágként fogja körül. Ez hosszú és aprólékos munka volt, és mire a gyertya leégett és lángja belefulladt saját megolvadt anyagába, egy másikat vett elő és folytatta a munkát. Miután végzett, elővett egy teknőcpáncélból készült fésűt, amelyet szintén Sukeenától kapott, és kifésülte majd szépen összefonta az összegubancolódott hajszálakat, amelyek még Sir Francis koponyáján megmaradtak. Végül feltette az ülő alakot a kőpolcra, és ott gondosan keleti irányba fordította, hogy mindörökké a holdfelkelte és a hajnal felé tekintsen. Egy darabig ott guggolt a kőpárkány előtt és felnézett a szétroncsolódott fejre. Felidézte, milyen volt valamikor. Életerős, fiatal tengerész, aki két évtizeddel azelőtt kimentette őt a rabszolgaszállító hajó fedélközéről. Végül felállt, és elkezdte előszedni a magával hozott temetési ajándékokat. Egyenként a párkányra állította őket, Sir Francis elé. Az apró hajómodellt, amelyet maga faragott. Nem volt ideje a gondos kimunkálásra, ennélfogva durva és gyerekes munka volt. Mindazonáltal mind a három árbocán vitorlák feszültek, és a tatjára még a nevét is rávéste: Lady Edwina. – Vigyen el ez a hajó, keresztül a sötét óceánokon abba az országba, ahol az az asszony vár, akinek a nevét a hajó is viseli – suttogta Aboli. Ezután a hajó mellé tette a kést és az olajágból készült nyilat. – Nincs kardom, amivel felfegyverezhetnélek, de majd ezek a fegyverek megvédenek a sötét világokban. Aztán mellérakta az ételes és italos tálat. – Soha többé ne kelljen éhezned és szomjaznod. Legvégül következett az Aboli által faragott fakereszt, amelyet zöld kagylóval, fehér faragott csonttal és a folyó medréből származó apró, fényes kővel díszített. – Vezessen a halálban is az Istened, aki végigkísért az életedben! – mondta, és a keresztet Sir Francis üres szemgödre elé helyezte. A barlang padozatán térdelve kis tüzet gyújtott. – Melegítsen ez a tűz a hosszú éjszakád sötétjében. – Aztán saját nyelvén elénekelt egy halotti dalt és egy másikat a hosszú útra induló utazónak, halk tapsolással adva meg a dalok ritmusát és mutatva ki a halott”iránt érzett tiszteletét. Amikor a tűz leégett,

felállt és elindult a barlang bejárata felé. – Isten veled, barátom! – mondta. – Isten veled, apám!

V

an de Velde kormányzó óvatos ember volt. Először nem engedte meg, hogy Aboli hajtsa a hintót. – Ez is a maga szeszélyeinek egyike, amelynek nem fogok ellentmondani -– mondta a feleségének –, de mégis, a fickó egy fekete rabszolga, és mit ért az ilyen a lovakhoz? – Pedig tényleg nagyon jó. Sokkal jobb az öreg Fredricusnál. – Katinka nevetett. – És nagyszerűen néz ki az új libériájában, amit én terveztem neki. – Az elegáns gesztenyebarna kabát és bricsesz nem nagyon fog érdekelni, amikor kitöri a nyakamat – mondta van de Velde. – De gyanakvása dacára figyelte, hogyan kezeli Aboli a szürkéket. Az első reggel, amikor Aboli a rezidenciából a várbeli irodájába fuvarozta a kormányzót és a hintó a várkapu felé közeledve áthajtott a gyakorlótéren, a falakon dolgozó elítéltek izgatott pusmogásba kezdtek, ugyanis a magas bakon, fehérkesztyűs kezében az ostorral felismerték Abolit. Hal már azon volt, hogy néhány üdvözlő szót kiált le neki, de még időben visszafogta magát. Nem Barnard korbácsának csípése tartotta vissza tőle, hanem rájött, hogy oktalanság lenne tudatni fogva tartóival, hogy Aboli a hajóstársa. A hollandok azt várták tőle, hogy rabszolgának és ne társnak tekintse a feketéket. – Senki se üdvözölje Abolit – súgta izgatottan a mellette verítékező Danielnek. – Ne vegyenek róla tudomást. Adja tovább! – Az utasítás gyorsan eljutott az állványokon dolgozó emberekhez és tőlük az udvaron dolgozó társaikhoz. Amikor a hintó az őrség és az erőd tisztelgő tisztjei előtt átgördült a kapun, a rabok egyike sem méltatta figyelemre. Teljesen belemerültek a nehéz munkába. Aboli úgy ült a bakon, mint egy faragott figura. Tekintete egyenesen előremeredt. Sötét szemét még csak rá sem villantotta Halra. A lépcsősor lábánál megállította a szürkéket, és leugrott, hogy leeressze a lehajtható lép csőt és lesegítse a kormányzót. Miután van de Velde felkacsázott a lépcsőkön és

eltűnt irodája ajtaja mögött, Aboli visszamászott az ülésére, és mozdulatlan arccal, mereven bámult előre. Az őrség és a börtönőrök rövidesen megfeledkeztek ottlétéről, és visszatértek kötelességükhöz. A vár visszazökkent a szokásos, napi rutinba. Eltelt egy óra, és az egyik ló felvetette a fejét és mozgolódott. Hal a szeme sarkából látta, hogy Aboli megérinti a kántárt. Most kényelmesen lekászálódott a bakról, és a fejéhez ment. Megfogta a zabláját, megsimogatta a fejét, és becéző szavakat sugdosott a fülébe. A szürke azonnal megnyugodott. Ekkor Aboli letérdelt, és egyenként ellenőrizte az állat patáit, nincs-e rajtuk sérülés. Még mindig térden és a ló testének takarásában most először tekintett fel Halra. Tekintetük egy pillanatra találkozott. Aboli szinte észrevétlenül bólintott, és kinyitotta a jobb tenyerét, odavillantva Halnak a tenyerében tartott, összesodort papírdarabkát. Aztán összecsukta a tenyerét és felállt, Végigsétált a lovak mellett és megigazította a szerszámukat. Végül oldalra fordult, nekidőlt a mellette lévő kőfalnak és lehajolt, hogy leporolja a csizmáját. Hal figyelte, amint a papírdarabkát lopva betömi a fal egyik résébe. Aztán felegyenesedett, és visszamászott a bakra, hogy tovább várakozzon a kormányzóra. Van de Velde soha nem volt kíméletes az alkalmazottakhoz, rabszolgákhoz és az állatokhoz. A szürkék egész délelőtt türelmesen vártak, csak Abolinak kellett időnként nyugtatgatnia őket. Röviddel dél előtt a kormányzó kilépett a Társaság irodáiból és visszavitette magát a rezidenciára ebédelni. Alkonyatkor az elítéltek kimerülten lekászálódtak az udvarra. A földre érve Hal megtántorodott. Kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon, és közben ügyesen kivette a papírfecnit a kövek közül. Odalent a börtönben csak annyi fény volt, amennyit a lépcső tetejénél égő fáklya adott. De ez is elegendő volt Hal számára, hogy elolvassa az üzenetet. Apró gyöngybetűkkel volt írva. Hal nem ismerte fel a kézírást. Apja és saját erőfeszítései dacára Aboli soha nem volt képes többre kusza lóbetűknél. Ezeket a szavakat más kéz írta. Egy apró faszéndarab is volt a papírba csomagolva, hogy a túloldalára Hal meg tudja írni a válaszát. „A kapitány méltósággal eltemetve.” Hal szíve nagyot dobbant. Szóval Aboli vette le apja megcsonkított holttestét a bitóról. Tudnom kellett volna, hogy ő majd megadja apámnak a kellő tiszteletet. Még egy szó állt rajta: „Althuda.” Hal meglepődött, aztán megértette, hogy Aboli, vagy aki a szavakat írta, egy másik fogoly hogyléte iránt érdeklődik. – Althuda! – kiáltotta. – Ébren vagy? – Üdvözlet, Hal! Mi a vigasz?

– Valaki odakint érdeklődik utánad. Hosszú csend következett. Althuda gondolkozott. – Ki az? – Nem tudom. – Hal nem mondhatta meg, mert biztosra vette, hogy az őrök kihallgatták ezeket a beszélgetéseket. Újabb hosszá csend következett, majd Althuda így szólt: – Kitaláltam, de te is tudod. Már beszéltünk róla. Tudsz választ küldeni? Mondd meg neki, hogy élek. Hal hegyet dörzsölt a faszéndarabnak és írt: „Althuda jól van.” S bár betűi aprók voltak, több hely már nem is maradt a papíron. Másnap reggel, amikor kivezették a munkára őket, Daniel egy pillanatra eltakarta Halt, hogy a fiú visszadughassa a fecnit ugyanabba a repedésbe, ahonnan kivette. A délelőtt közepén Aboli lehozta a kormányzót a rezidenciából, és ismét a lépcsősor elé állította a hintót. Miután van de Velde eltűnt a szentélyében, Aboli még sokáig az ülésén maradt. Végül, csak úgy mellékesen felnézett egy csapat piros szárnyú seregélyre, amely a sziklákról ereszkedett alá. A madarak a keleti bástyára telepedtek le és azonnal szabad folyást is engedtek mély hangú, szomorú füttyögésüknek. Aboli tekintete a madarakról Halra siklott, aki bólintott. Aboli ismét lemászott és előrement a lovakhoz. A falnál megállt, és igazgatni kezdte csizmája csatjait, majd egy bűvész ügyességével kivette a papírdarabot a fal réséből. Ezt látva Hal megkönnyebbülten felsóhajtott. Létrehozták postaládájukat. De nem estek abba a hibába, hogy minden nap megpróbáljanak üzenetet váltani. Néha egy vagy két hét is eltelt, mire Aboli Hal felé bólintott és üzenetet helyezett a falba. Ha Hal akart üzenni, ugyanúgy jelzett, és ilyenkor Aboli papírt és faszenet hagyott a számára. A Halnak érkező második üzenet is ugyanazzal a szép és kecses írással volt megírva, mint az első. – A. biztonságban van. Orchidea a szívét küldi. – Annak neve az Orchidea, akiről beszélgettünk? – kérdezte Althudától Hal azon az éjszakán. – A szívét küldi neked, és üzeni, hogy biztonságban vagy. – Nem tudom, hogyan érte el, de el kell hinnem neki, és ezért is, mint annyi sok másért, hálás vagyok neki. – Megkönnyebbülés érződött Althuda hangjából. Hal az orrához emelte a papírfecnit, és úgy képzelte, hogy a legfinomabb parfüm szagát érzi rajta. Aztán nedves szalmamatracára kuporodott, és amíg el nem aludt, Sukeenára gondolt. Szépségének emléke mécsesként világított a pincebörtön téli sötétjében.

V

an de Velde kormányzó berúgott. Rajnai bort ivott a leveshez, madeirát a halhoz és a langusztához. Az ürühúst burgundival segítette le, ahogy a galambpástétomot is. Vörösbort kortyolt a marhahúshoz, és a fogásokat egy-egy korty holland ginnel választotta el egymástól. Végül feltápászkodott az asztaltól, és felesége karjára támaszkodva a tűz mellett álló székéhez kacsázott. Katinkára nem volt jellemző az ilyen figyelmesség, de egész este gyengéd és kedélyes hangulatban volt. Nagyokat nevetett férje kitörésein, amelyekről más alkalommal még csak tudomást sem vett volna, és szorgalmasan töltögette újra van de Velde poharát, még mielőtt az akár félig kiürült volna. Van de Velde az idejét sem tudta, mikor vacsoráztak utoljára együtt így kettesben, mint két szerelmes. Nem kellett elviselnie a település faragatlan parasztjainak társaságát, vagy a Társaság ambiciózus alkalmazottainak alázatos hízelgését, vagy – amit a legnagyobb áldásként élt meg – a beképzelt hősszerelmes, Schreuder dicsekvését és pózolását. Hátradőlt a mély bőrfotelben a tűz mellett, és Sukeena egy doboz holland szivart hozott be neki, hogy válasszon közülük. Miközben a lány odatartotta elé a taplót, a kormányzó buja tekintettel méregette ruhája elejét. A lányosan duzzadó mellek láttán, amelyek között az egzotikus jade bross függött, kellemes bizsergést érzett az ágyékánál. Katinka a nyitott kandallónál térdelt, és olyan alattomosan méregette, hogy van de Velde attól tartott, észrevette, ahogy a rabszolgalány mellét gusztálja. De ekkor elmosolyodott, felvette a tűzben melegedő piszkavasat, és izzó végét beledugta az illatosított borral teli kőkancsóba. Az ital forrni és gőzölögni kezdett. Ekkor Katinka megtöltött vele egy bögrét, és még mielőtt kihűlt volna, odavitte a férjének. – Az én gyönyörű felségem! – Van de Velde egy kissé hadart. – Az én kis drágaságom! – A felesége felé emelte a gőzölgő bögrét. De nem volt annyira részeg, sem hiszékeny, hogy ne tudta volna, valamiféle árat kell majd fizetnie az asszony szokatlan kedvességéért.

A férje előtt térdelő Katinka felnézett Sukeenára, aki a közelben csellengett. – Mára ennyi, Sukeena. Elmehetsz! – Sokatmondóan rámosolygott a rabszolgalányra. – Édes álmot kívánok mindkettejüknek, uram és úrnőm! – Sukeena kecsesen meghajtotta a térdét és kisurrant a szobából. Behajtotta maga mögött a faragott ajtót, és letérdelt mögé, hogy hallgatózzon. Az úrnője parancsolta így. Katinka azt akarta, hogy Sukeena hallja, mi történik közte és a férje között. Tudta, hogy ezzel szorosabban magához köti a rabszolgalányt. Katinka férje széke mögé lépett. – Nagyon nehéz hét áll maga mögött – mondta neki halkan. – Először a kalóz testének eltűnése az akasztófáról, most meg az utasítás a Tizenhetektől a népszámlálásra és az adózási renddel kapcsoltában. Én kedves férjem, hadd masszírozzam meg a vállát! Levette a parókáját, és egy csókot nyomott a fejebúbjára. A borosta csiklandozta az ajkát. Hátralépett, és két hüvelykujját férje erős vállába nyomta. Van de Velde jólesően felsóhajtott – nemcsak azért, mert oszlani kezdtek a csomók az izmaiban, hanem mert tudta, hogy ez felesége ritkán előforduló szexuális kegyosztásának nyitánya. – Mennyire szeret engem? – kérdezte férjétől, és fölé hajolt, hogy megharapdálja a fülét. – Rajongok magáért – tört ki a van de Veldéből. – Imádom magát! – Maga mindig olyan kedves hozzám. – Katinka hangja fátyolos volt, amitől van de Velde bőre mindig bizseregni kezdett. – Én is kedves akarok lenni magához, írtam az apámnak. Beszámoltam neki a kalóz kimúlásának körülményeiről, és hogy ez nem volt a te hibád. A levelet oda fogom adni a kikötőben horgonyzó és hamarosan hazainduló hajó kapitányának, hogy személyesen kézbesítse a papának. – Elolvashatnám a levelet, mielőtt továbbítja? – kérdezte óvatosan van de Velde. – Nagyobb súllyal esne a latba, ha mellékelném hozzá a Tizenheteknek küldött jelentésemet, amelyet ugyanazzal a hajóval szándékozom elküldeni. – Természetes, hogy elolvashatja. Mielőtt reggel a várba indul, beküldőm magához. – Ismét megérintette a fejebúbját az ajkával, és kezét a válláról a mellkasára csúsztatta. Kigombolta mellénye gombjait, és mindkét kezét becsúsztatta a nyíláson. Belemarkolt két lelógó mellébe, és gyúrogatni kezdte őket, mintha csak két puha kenyértészta halom lett volna. – Maga egy igazán csodálatos kis feleség – mondta van de Velde. – Szeretném megajándékozni a szerelmem jegyével. Mire vágyik? Ékszerre? Háziállatra? Egy új rabszolgára? Árulja el öreg Petrusának!

– Van egy kis szeszélyem – mondta Katinka szemérmesen. – Van egy férfi a várbörtönben. – Az egyik kalóz? – kockáztatta meg van de Velde. – Nem, hanem egy rabszolga. Althudának hívják. – Ó, igen. Tudok róla. Egy lázadó és szökevény! A jövő héten fogok foglalkozni vele. A halálos ítélete már ott fekszik az asztalomon és csak az aláírásomra vár Átadjam Lassú Johnnak? Szeretné végignézni? Erről van szó? Élvezni akarja a látványt? Hogyan is mondhatnék nemet magának? Katinka lenyúlt, és elkezdte kibontani van de Velde bricseszét. Az hátradőlt és kényelmesen széttette a lábát, hogy megkönnyítve felesége dolgát. – Azt akarom, hogy függessze fel Althuda megbüntetését – suttogta Katinka a fülébe. – Maga megőrült! – zihálta van de Velde. – Nem szép magától, hogy őrültnek nevez – biggyesztette le az ajkát az asszony. – De… de hát egy szökevény. Ő és tolvaj bandája megölte húsz katonámat, akiket utánuk küldtem, hogy elfogják őket. Soha nem engedném szabadon. – Tudom, hogy nem engedheti szabadon. Csak annyit akarok, hogy tartsa életben. Felküldheti dolgozni a várfalakra – Nem tehetem meg – ingatta borotvált fejét van de Velde – Még a maga kedvéért sem. Katinka a széket megkerülve a férje elé lépett és letérdelt elé. Ujjai ismét dolgozni kezdtek a bricseszen. A férfi megpróbált felülni, de az asszony gyengéden visszanyomta és benyúlt a nadrágba. Az összes szent a tanúm rá, hogy nincs könnyű dolgom az öreg szodomitával. Puha és fehér, mint a keletlen tészta, gondolta Katinka, amikor megragadta. – Még saját szerető felesége kedvéért sem? – suttogta, és könnybe lábadt violaszínű szemével felnézett. Most már egy kissé jobb, gondolta hozzá. Megrándult a lekonyuló liliom. – Úgy értem, hogy nem lesz könnyű. – Van de Velde szorult helyzetbe került. – Meg tudom érteni – mormogta Katinka. – Nekem sem volt könnyebb összeállítani azt a levelet az apámnak. Gyűlölném, ha arra kényszerülnék, hogy elégessem. – Felállt, felhúzta a szoknyáit, mint aki egy létrára akar fellépni. Deréktői lefelé teljesen meztelen volt, és férje szeme kidülledt, mint egy tőkehalé, ha a mély vízből túl gyorsan emelkedik a felszínre. Nagy nehezen felült, és ugyanabban a pillanatban megpróbálta elkapni Katinkát.

Nem fogsz megint rám mászni, te nagy bödön disznózsír, gondolta, miközben szeretőn rámosolygott, és két kezével, a vállánál fogva visszanyomta. Legutóbb majdnem kinyomtad belőlem a szuszt. Szétterpesztett lábbal fölé ült, mintha a lóra mászott volna fel. – Ó, édes Istenem! Micsoda nagyszerű férfi is maga! – kiáltotta, miközben magába fogadta. Az volt az összes élvezete az egészből, hogy Sukeena hallgatódzott az ajtó mögött. Lehunyta a szemét, és felidézte maga előtt a rabszolgalány karcsú combjának látványát és a kincset, amely két combja között leledzett. Ez a gondolat lángra lobbantotta. Tudta, hogy férje érezni fogja elömlő válaszát, és azt fogja hinni, hogy az kizárólag csak neki szól. – Katinka – mondta gurgulázva és horkantva, mint aki fuldoklik–, szeretem magát. – És a felfüggesztés? – kérdezte Katinka. – Nem tehetem meg. – Akkor én sem – mondta az asszony, és térdre emelkedett. Nehezére esett visszafojtania kitörni készülő nevetését, amikor megpillantotta férje egyre csak puffadó arcát, mind jobban kidülledő szemét. Az vonaglott és zihált alatta, de csak a levegőt döfködte. – Kérem! – nyöszörgött. – Kérem! – A felfüggesztés? – kérdezte ismét, miközben incselkedve függve tartotta magát fölötte. – Rendben – vinnyogta van de Velde. – Mindent megkap, amit csak akar. – Szeretem magát, férjuram – suttogta a férje fülébe Katinka, és visszaereszkedett, mint egy fészkébe telepedő madár. Legutóbb százig kellett elszámolnom, emlékezett Katinka. Ez alkalommal megpróbálom ötven alá szorítani, azzal csípőjét ringatva nekilátott saját rekordja megdöntésének.

M

anseer kinyitotta Althuda cellájának ajtaját és beordított: – Gyere ki, te gyilkos kutya! A kormányzó parancsára a falon fogsz dolgozni.

Althuda kilépett a vasajtón, és Manseer rábámult. – Úgy látszik, nem fogsz francia négyest járni Lassú Johnnal a vérpadon. Micsoda kár! De ne örülj túlságosan, mert a várfalon is örömünket fogjuk lelni benned. Barnard és a kutyái fognak gondoskodni róla. Száz guldenben lefogadom, hogy nem éled túl a telet. Hal haladt a lejjebb lévő cellákból jövő fogolycsapat élén, és megállt az Althuda alatti lépcsőn. Hosszú pillantást vetettek egymásra, és mindketten elégedettek voltak azzal, amit láttak. – Ha választhatok, azt hiszem, inkább a húgod mellett teszem le a voksot. – Hal mosolygott. Althuda kisebb termetű volt, mint amire hangjából következtetni lehetett, és hosszú fogságának összes jelét magán viselte: bőre sárgás volt, haja fakó és merő gubanc. De nyomorúságos rongyai alól kilátszó teste formás, erős és rugalmas volt. Tekintetéből őszinteség sugárzott. Arckifejezése kedves és nyílt volt. Bár szeme mandula vágású volt, haja egyenes és fekete, angol vére jó arányban keveredett anyja népének vérével. Állkapcsa büszkeségről és makacsságról árulkodott. – Milyen bölcsőből estél ki? – kérdezte vigyorogva Haltól. Látszott rajta, hogy nagyon boldog, amiért kikerült a bitó árnyékából. – Férfit hívtam, és egy gyereket küldtek. – Gyere, te gyilkos áruló! – bömbölte Barnard, amikor a börtönőrök átadták neki a foglyokat. – Lehet, hogy egyelőre megúsztad a hurkot, de tartogatok néhány ajándékot a számodra. Jó néhány barátomnak elvágtad a torkát fenn a hegyekben. – Látni lehetett, hogy az egész legénység neheztelt Althuda büntetésének felfüggesztése miatt. Aztán Barnard Halhoz fordult: – Te pedig, bűzlő kalóz, túl gyakran használod a nyelvedet. Egyetlen szó ma, és lerúglak a falról. A maradványaidat pedig megetetem a kutyákkal. Barnard elválasztotta egymástól őket: Halt visszaküldte az állványra, Althudát pedig az udvaron dolgozó foglyok közé osztotta be, akik a fal építéséhez szükséges kőtömböket rakodták le a kőbányából érkező ökrösszekerekről. Aznap este Althudát is a közös terembe küldték. A sötétben Daniel és a többiek körülvették, hogy meghallgassák teljes történetét, és hogy rázúdítsák összes kérdésüket, amelyeket korábban nem kiabálhattak fel neki a lépcsőkön. Ez újdonságnak számított a fogság és a nehéz munka sivár monotóniájában. Csak amikor a konyháról lehozták a pörköltös üstöt, és az emberek odarohantak a szerény vacsoráért, tudott Hal négyszemközt beszélni vele, – Ha egyszer meg tudtál szökni, Althuda, akkor még egyszer

megpróbálkozhatunk vele. – Akkor jobb állapotban voltam, és megvolt még a saját halászhajóm. A gazdám megbízott bennem, és meg tudtam szökni a gyarmatról. De hogyan tudnánk megszökni a falak közül? Félek, hogy ez lehetetlen. – Olyan szavakat használsz mint „félelem” és „lehetetlen”. Ezt a nyelvet én nem értem. Azt hittem, hogy egy férfival hozott össze a sors, nem pedig egy gyáva nyúllal. – Tartogasd a kemény szavakat az ellenségeid számára. – Althuda arca most kemény volt. – Ahelyett, hogy arról beszélnél, mekkora hős vagy, inkább azt mondd el, hogyan kapod a híreket kintről. – Hal arckifejezése megenyhült és Althudára vigyorgott. Tetszett neki a stílusa, ahogy visszaverte a támadást. Közelebb lépett hozzá és halk hangon elmondta Althudának. Aztán odaadta neki a legutóbbi üzenetet. Althuda a rácshoz ment vele, és a lépcsőről leszűrődő fáklyafényben elolvasta. – Igen – mondta. – Ez a húgom kézírása. Senki mást nem ismerek, aki ilyen szépen tudna írni. Aznap este együtt összeállítottak egy levelet Aboli számára, hogy tudassák vele és Sukeenával: Althudát kiengedték a halál barlangjából. De úgy tűnt, Sukeena már tudta, mert másnap csatlakozott úrnőjéhez, amikor az meglátogatta a várat. Aboli mellett ült a bakon. A lépcsőn segített úrnőjének leszállni. Fura, de addigra Hal már annyira hozzászokott Katinka látogatásaihoz, hogy sem keserűséget, sem haragot nem érzett, amikor lenézett angyali arcára. Már egyáltalán nem érdekelte, helyette a rabszolgalányt nézte. Sukeena a lépcső aljában állt, és bátyját keresve gyors pillantásokat vetett mindenfelé, ahol a rabok dolgoztak. Althuda az udvaron dolgozott. Az alaktalan kőtömböket törte és véste megfelelő formára, mielőtt fellendítették őket a fal tétjén lévő pallóra. Arca és haja fehér volt a kőportól, akár egy molnáré, és kezét véresre sebezték a szerszámok és a durva kő. Végül Sukeena felismerte, és a két testvér elragadtatott pillantást vetett egymásra. Hal még soha nem látott olyan gyönyörűt, mint Sukeena sugárzó arckifejezése. De mindössze egyetlen pillanatig tartott, aztán a lány felrohant a lépcsőn az úrnője után. Kis idővel később újra megjelentek a lépcső tetején, de akkor már velük volt van de Velde kormányzó is. A felesége belekarolt, és Sukeena illedelmesen követte őket. Úgy tűnt, mintha a rabszolgalány valaki mást is keresett volna. Amikor letelepedett a bakra, valamit odasúgott Abolinak. Válaszként Aboli csak

a szemét mozgatta. Sukeena követte a tekintetét fel, a fal tetejére, ahol Hal éppen egy kötél végével foglalatoskodott. Hal pulzusa gyorsabban kezdett verni, amikor megértette, hogy a lány őt keresi a tekintetével. Komoly pillantást vetettek egymásra. Az egész olyan volt, mintha nagyon közel lettek volna egymáshoz, mert utána Hal Sukeena arcának minden vonására és nyakának kecses ívére is emlékezett, Végül a lány elmosolyodott, ez rövid és édes közjáték volt, majd lesütötte a szemét. Aznap éjszaka Hal a nyirkos szalmán újraélte az egészet. Talán holnap is eljön, gondolta, mielőtt az álom fekete hulláma átcsapott volna felette. De jó néhány hétig nem látta viszont.

H

al és Daniel helyet szorított Althudának a szalmán, hogy legyen módjuk halkan beszélgetni a sötétben. – Hány embered van a hegyekben? – kérdezte Hal. – Kezdetben tizenkilencen voltunk, de hármat megöltek a hollandok, öt pedig azután halt meg, hogy megszöktünk. A hegyek kegyetlenek, sok vadállat ólálkodik arrafelé. – Milyen fegyvereik vannak? – kérdezte Hal. – A hollandoktól szerzett muskéták és kardok, de kevés a lőpor, és lehet, hogy mostanra már nem is maradt belőle. A cimboráimnak vadászniuk kell, hogy megéljenek. – De bizonyára csináltak fegyvereket – mondta Hal. – Igen. Íjakat készítettek meg lándzsákat, de nincs hozzájuk vasuk. – Mennyire biztonságosak a rejtekhelyeitek a vadonban? – A hegyek a végtelenbe nyúlnak. A szurdokok kusza labirintust alkotnak. A sziklák meredekek, és nem vezetnek hozzájuk ösvények, kivéve azok, amelyeket a páviánok készítettek maguknak. – Bemerészkednek a holland katonák e hegyek közé? – Soha! Még az első vízmosást sem merik megközelíteni.

Ilyen beszélgetések töltötték ki estéiket, amikor a hegyek felől üvöltve rászakadtak a vár falaira a téli szélviharok. Az emberek reszketve feküdtek a szalmazsákokon. Néha csak a beszélgetés és a remény tartotta vissza őket attól, hogy megadják magukat a hidegnek. De még így is megbetegedett néhány idősebb és gyengébb fogoly: torkuk és mellkasuk sűrű, sárga slejmmel telt meg, testüket láz égette, és végül köhögve, fuldokolva meghaltak. A túlélők szörnyen lefogytak. Soványak lettek, de a hideg és a munka megedzette őket. Hal e szörnyű hónapok során érte el végső testmagasságát és teljes testi erejét. Most már versenyre tudott kelni Daniellel kötélfeszítésben és a súlyos saroglyák emelgetésében. Sűrű, fekete szakálla nőtt, és lófarokba kötött haja belógott a két lapockája közé. Korbácsnyomok díszítették a hátát és az oldalát, tekintete kemény és könyörtelen volt, amikor felnézett a távolban kékesen vibráló hegycsúcsokra. – Milyen messze vannak a hegyek? – kérdezte Althudától a cella sötétjében. – Harminc mérföldre – mondta Althuda. – Olyan messze? – suttogta Hal. – Hogyan lehet olyan messzire eljutnia az embernek, nyomában a hollandokkal? – Már mondtam, hogy halász voltam – válaszolta Althuda. – Mindennap kimentem fókákat ölni, táplálékul a többi rabszolgának. A hajóm kicsi volt, és sokan voltunk. Alig bírta ki a Vals Bayen át a hegyek lábáig. A húgom, Sukeena nem tud úszni. Ezért nem kockáztatnám meg vele az átkelést. – Most hol van a hajó? – A bennünket üldöző hollandok megtalálták a rejtekhelyét és felgyújtották. – Ezek az esti tanácskozások csak rövid ideig tartottak, mert mindnyájan erejük és tűrőképességük határán jártak. Hal azonban fokozatosan begyűjtötte Althudától azokat részleteket, amelyekről úgy gondolta, hogy hasznukat veheti. – Milyen azoknak az embereknek a lelke, akiket magaddal vittél a hegyekbe? – Bátor emberek – és nők, mert három lány is van a csoportban. Ha kevésbé lettek volna bátrak, soha nem hagyták volna ott a fogságuk nyújtotta biztonságot. De nem harcosok – kivéve egyiküket. – Ki az? – Sabahnak hívják. Katona volt, amíg a hollandok el nem fogták. Most ismét katona. – Tudnánk üzenni neki? Althuda keserűen nevetett. – Felkiabálhatunk neki a vár tetejéről, vagy csörgethetjük a láncainkat. Lehet, hogy meghallja a hegyen.

– Ha vicceket akartam volna hallani, idehívtam volna Danielt. Az ő vicceitől egy kutyának is felfordul a gyomra, mégis mókásabbak a tieidnél. De válaszolj, Althuda! Nincs rá mód, hogy elérjük Sabaht? Bár hangja könnyed volt, acélkeménység sugárzott belőle, és Althuda kis ideig elgondolkozott, mielőtt válaszolt volna. – Amikor elszöktem, hogy üzenni tudjunk egymásnak, kialakítottam Sukeenával egy rejtekhelyet a gyarmat határát jelző keserűmandula-sövényen túl. Sabah tud erről a helyről, mert megmutattam neki azon az éjszakán, amikor visszatértem, hogy magammal vigyem a húgomat. Talán Sabah még visszajár oda, hogy üzenetet keressen. – Gondolkozni fogok azon, amit mondtál – jegyezte meg Hal. Daniel, aki a közelében feküdt, kihallotta az erőt, a tekintélyt a hangjából, és a fejét ingatta. Ez Franky kapitány hangja és viselkedése, csodálkozott a nagydarab tengerész. Attól, amit a hollandusok tesznek vele, egy gyengébb ember már rég kurtított volna, ehelyett a viharos szélben is kibontja törzsvitorláját. Hal átvette apja szerepét, és a még életben lévő személyzet elfogadta őt. Egyre inkább a vezetőjüknek tekintették, mert bátorságot töltött beléjük a túléléshez, tanácsokkal látta el őket, elsimította vitáikat, amelyek szinte mindennaposak voltak az ilyen keserű sorsú emberek között, és mert nem hagyta kialudni bennük a remény szikráját. A következő este Hal folytatta a haditanácsot, amelyet az előző éjjel a kimerültség félbeszakított. – Szóval, Sukeena tudja, hol lehet üzenetet hagyni Sabahnak? – Természetesen nagyon jól tudja – az üreges fában az Eerste folyó partján, amely az első folyó a határt jelentő sövény mögött – válaszolta Althuda. – Abolinak meg kell próbálnia kapcsolatot teremtenie Sabahhal. Van valami, amit csak ti ketten, te és Sabah ismertek, ami bizonyítja, hogy az üzenet tőled származik és nem a hollandok csapdája? Althuda elgondolkozott. – Legyen az üzenet az, hogy „a kis Bobby apja” – ajánlotta végül. Hal csendben várta, hogy Althuda elmagyarázza, ez mit jelent. – Robert a fiam, aki azután született a vadonban, hogy megszöktünk a gyarmatról. Idén augusztusban lesz egyéves. Az anyja az egyik lány, akiről beszéltem. Szóval a feleségem. A keserűmandula-sövényen innen, rajtam kívül senki sem tudja, hogy hívják a gyereket. – Akkor neked is jó okod van rá, hogy ki akarj repülni e falak közül – mormogta Hal. Az Abolinak szánt üzenetnek a papír mérete szabott korlátot, mert nem kockáztathatták meg, hogy felhívják magukra az őrök vagy a mindenre képes

Hugo Barnard figyelmét. Hal és Althuda órákon át erőltette szemét és értelmét a félhomályban, hogy összehozza a lehető legszűkszavúbb, mégis érthető üzenetet. A válaszok Sukeena szavaival, a tömörség kis ékszereivel voltak megfogalmazva, amelyek nem egyszer lepték meg már őket bölcsességükkel és humorukkal. Hal azon kapta magát, hogy egyre többet gondol a lányra, amikor pedig Sukeena ismét a várba jött, tekintetével először az állványon dolgozó Halt kereste meg és csak utána a bátyját. Néha, amikor maradt hely a levelekben, amelyeket Aboli a fal repedésébe helyezett, kis, személyes megjegyzéseket írt rá, célzásokat tett sűrű fekete szakállára, vagy felköszöntötte a születésnapján. Ez utóbbi elképesztette és mélyen megindította Halt. Töprengett, vajon honnan tudhatott meg ilyen személyes dolgot vele kapcsolatban, aztán rájött, hogy nyilván Aboli mondta meg neki. A sötétben arra biztatta Althudát, hogy beszéljen róla. Sok apróságot megtudott a gyermekkoráról, arról, hogy mit szeret és mit nem. Ott, a sötétben fekve, Althudát hallgatva, Hal egyre jobban belehabarodott Sukeenába. Most, ha Hal észak felé tekintett, a hegyeket hósapkában láthatta, amelyeken megcsillant a téli napsugár. A szél lándzsaként zúdult alá róluk, és szinte átdöfte a lelkét. – Aboli még mindig nem hallott Sabahról. – Négy hónapnyi várakozás után Hal beletörődött a kudarcba. – Kénytelenek leszünk kizárni a terveinkből. – A barátom, de bizonyára lemondott rólam – értett vele egyet Althuda. – Szomorkodom a feleségem miatt, mert nyilván engem gyászol. – Hát akkor lépjünk túl a dolgon, mert semmi értelme olyasmi után sóvárogni, ami nem lehet a miénk – mondta Hal határozottan. – A hegyen lévő kőbányából könnyebben meg tudnánk lépni, mint a várból. Úgy tűnik, Sukeena intézte el a felfüggesztésedet, és talán ugyanazzal a módszerrel kijuttathat minket a kőbányába. Elküldték az üzenetet, és a válasz egy hét múlva meg is érkezett. Sukeena semmit sem tudott tenni áthelyezésük érdekében, és figyelmeztette őket, hogy minden ilyen irányú próbálkozással gyanakvást keltenének. – Légy türelmes, Gundwane – üzente neki egy minden korábbinál hosszabb üzenetben. – Azok, akik szeretnek, már munkálkodnak a megmentéseden. – Hal vagy százszor újraolvasta az üzenetet. Jólesett neki, hogy a becenevén szólította. Természetesen ezt is Aboli mondta el neki. „Azok, akik szeretnek?” Egyedül Abolira gondol, vagy szándékosan használja a többes számot? Van még másvalaki is, aki szeret engem? Csak rám gondol, vagy a bátyjára, Althudára is? Remény és kétségbeesés között őrlődött.

Hogyan zavarhatta meg ennyire a fejemet, amikor még a hangját sem hallottam soha? Hogyan érezhet bármit is, ha csak egy szakállas, rongyokba burkolt madárijesztőt láthat? Aboli bizonyára a pártfogásába vette, és elmondta neki, hogy nem voltam mindig ilyen. Múltak a napok, és egyre nőtt a csüggedés. Augusztus és szeptember folyamán hat tengerészbajtársa halt meg. Kettő lezuhant az állványról, egyre rázuhant a fal egy darabja, két másikkal pedig a hideg és a nedvesség végzett. A hatodik Oliver volt, Sir Francis inasa. Fogságuk elején egyik lábát szétroncsolta egy kőszállító ökrösszekér megvasalt kereke. Dr. Saar ugyan sínbe rakta a széttört csontot, de a láb nem akart gyógyulni. Megdagadt, és váladékozó fekélyek keletkeztek rajta. Olyan volt a szaga, mint egy oszló hullának. Hugo Barnard visszahajtotta dolgozni, annak ellenére, hogy csak egy kimunkálatlan mankó segítségével volt képes vánszorogni az udvaron. Hal és Daniel megpróbálta fedezni, de ha túl nyilvánvalóan keltek a védelmére, Barnard még vérszomjasabb lett. Amit csak tudtak, átvállaltak a munkájából, hogy megkíméljék az őrök korbácsától Aztán eljött a nap, amikor Oliver túl gyenge volt ahhoz, hogy felkapaszkodjon a déli fal tetejéhez vezető létrára. Barnard ekkor beosztotta kőtömböket faragni. Az udvaron közvetlenül Barnard szeme elé került, és aznap reggel Barnard kétszer is, végigvágott rajta a korbácsával. Az utolsó csak egy mellékesen odasuhintott csapás volt, nem is olyan kegyetlen, mint sok előző. Oliver, akinek eredetileg szabó volt a szakmája, természeténél fogva félénk és kedves fiú volt, de most, akárcsak egy sarokba szorított kuvasz megfordult, szembeszállt kínzójával, és a jobbjában tartott nehéz fakalapácsot Barnardhoz vágta. Az őr ugyan félreugrott, de nem elég fürgén, a súlyos szerszám eltalálta az egyik sípcsontját. Az ütés nem törte el a lábát, de felszakította a bőrét, és a vér átáztatta a nadrágját, csorgott lefelé a cipőjébe. Hal még a magasból is ki tudta olvasni Oliver arckifejezéséből, hogy a fiú szörnyen megrettent saját tettétől. – Uram! – kiáltott fel és térdre vetette magát. – Nem akartam! Kérem, uram, bocsásson meg! – S mint aki fohászkodik, két kezét bocsánatkérően az arca elé emelte. Hugo Barnard hátraugrott és megállt, hogy szemügyre vegye a sérülését. Elengedte a füle mellett Oliver kétségbeesett könyörgését, és feltűrte a nadrágját, hogy megmutassa a lábszárán lévő hosszú horzsolást. Aztán anélkül, hogy Oliverre pillantott volna, az udvar távolabbi végében lévő kötélhez sántikált, amely két fekete vérebét tartotta féken. Pórázuknál fogva magukhoz

húzta a kutyákat, és a térdelő Oliverre mutatott. – Kapjátok el! – A kutyák nekifeszültek a póráznak. Hatalmasra tátott vörös pofájukból elővillantak fehér agyarszerű fogaik, és vad csaholásba kezdtek. – Kapjátok el! – biztatta a kutyákat Barnard, miközben visszatartotta őket. A szavaiból kiérződő düh megvadította az állatokat, és olyan erővel feszültek pórázuknak, hogy gazdájukat kis híján lerántották a földre. – Kérem! – sikította Oliver, miközben megpróbált talpra állni. De ehelyett hátradőlt. Ekkor mászva próbálta elérni a mankóját, amelyet korábban a kőfalhoz támasztott. Barnard eleresztette a kutyákat. Azok keresztülrohantak az udvaron, és Olivernek csupán annyi ideje maradt, hogy védekezőleg az arca elé kapja a kezét. A vérebek ledöntötték a lábáról, és Oliver elterült a kockaköveken. Aztán a két vadállat csattogó fogakkal rávetette magát. Az egyik az arcának ugrott, de mivel Oliver felemelte a kezét, az állat a könyökébe mélyesztette a fogát. Oliveren nem volt ing, és a másik kutya belemart a hasába. Az állvány tetejéről Halnak nem állt módjában közbeavatkozni. Oliver sikoltásai fokozatosan halkultak, aztán többé nem mozdult. Barnard és a vérebei nem tágítottak. Még azután is gyötörték a testet, hogy minden élet kiszállt belőle. Aztán Barnard még egy utolsót rúgott a megcsonkított hullába és hátralépett. Vadul zihált, verítéke a homlokáról az ingére csorgott, de azért felnézett az állványra és Halra vigyorgott. Oliver testét a munkanap végéig ott hagyta heverni a köveken, aztán magához rendelte Halt és Danielt. – Dobjátok ezt a szemetet a vár mögötti trágyadombra – parancsolta nekik, és vidáman kuncogott, amikor Hal szemében meglátta a halálos dühöt. Mire beköszöntött a tavasz, már csak nyolcan voltak. De ezt a nyolcat megedzették a nehézségek. Hal minden izma és ina büszkén feszült napbarnított, cserzett bőre alatt. Tenyerének bőre érdes volt, ujjai erősek, mint a kovács fogója. Ha verekedésbe keveredett volna, forradásokkal teli öklének egyetlen csapásával a földre tudott volna küldeni egy nagy testű embert. A tavasz szétkergette a szél által hajtott felhőket, és a nap megújult erővel lövellte sugarait a földre. Nyugtalanság váltotta fel a sötét rezignáltságot, amely a tél folyamán hatalmában tartotta a foglyokat. Csökkent a türelmük, és gyakori volt köztük a verekedés. Tekintetük gyakran siklott a távoli hegyekre, melyek hósipkája a kék Atlanti-óceánba olvadt. Aztán megérkezett Abolitól Sukeena üzenete: „Sabah üdvözletét küldi Anak. Bobby és az anya sóvárog utána.

A hír örömmel és reménnyel töltötte el őket, de ez utóbbi nélkülözött minden komolyabb alapot, mivel Sabah és csapata csak akkor lehetett a segítségükre, ha már átlépték a keserűmandula-sövényt. Eltelt egy újabb hónap, és lelkükben kezdett kialudni a reménység vad lángja. Közben teljes pompájában rájuk köszöntött a tavasz. A hegyek lejtői megteltek szemet gyönyörködtető, színpompás virágokkal. Illatuk még a magas állvány tetejére is felhatolt. Dalolva megérkezett a délkeleti szél, a mézmadarak is visszatértek ki tudja honnan, ahol a telet eltöltötték, hogy gyönyörű tollazatúkkal szinte lángra lobbantsák a levegőt. Ez idő tájt érkezett a lakonikus üzenet Sukeenától és Abolitól: „Ideje elindulni. Hányan vagytok?” Aznap éjjel izgatottan suttogva megbeszélték az üzenetet: – Abolinak kész a terve. De hogyan tud mindnyájunkat kijuttatni innen? – Számomra ő az egyetlen ló a futamban – dörmögte a nagydarab Daniel. – Minden pennymet ráteszem. – Ha legalább egy lenne belőlük a zsebedben – kuncogott Ned. Hal most először hallotta nevetni, amióta Barnard kutyái darabokra tépték Olivert. – Hányan megyünk? – kérdezte Hal. – Mielőtt válaszolnának, fiúk, gondolkozzanak el egy darabig! – A rossz világításban végignézett az arcokon, amelyek hajthatatlannak tűntek. – Ha itt maradnak, egy darabig biztosan továbbélnek, és senki sem fogja a legrosszabbat gondolni magukról. Ha elindulunk, de nem érjük el a hegyeket… hát látták, hogyan végezte apám és Oliver. Egy állat is különb halált érdemel, nemhogy egy ember. Althuda szólalt meg először: – Akkor is mennék, ha nem lenne feleségem és Bobby. – Megyek – mondta Daniel. – Megyek – mondta Ned. – Ez három – mormogta Hal. – Hát maga, William Rogers? – Én is magával tartok, Sir Henry. – Ne bosszantson, Billy! Mondtam, hogy ne szólítson így! – Hal összehúzta a szemöldökét. Nem tartotta magát érdemesnek arra a címre, amit nagyapja Drake jobbkezeként érdemelt ki. A titulusra, amelyet apja olyan büszkén viselt. – Ez az utolsó esélye, Billy mester. Ha még egyszer megbotlik a nyelve, szétrúgom a hátsó felét. Megértette? – Igen. Méghozzá tisztán és világosan, Sir Henry. – Billy rávigyorgott. Hal elkapta a nyakát és fültövön csapta, amit a többiek hangos nevetéssel honoráltak. Mindnyájan túlságosan izgatottak voltak – kivéve Dick Mosst és

Paul Hale-t. – Én már túl öreg vagyok az ilyen mókához, Sir Hal. Olyan merevek a csontjaim, hogy egy csinos legényt sem tudnék meghágni, még ha egy hordó köré kötözné is, hát még megmászni egy hegyet. – Dick Moss, az öreg pederaszta elvigyorodott. – Bocsásson meg nekünk, kapitány, de Paul és én átbeszéltük a dolgot, és itt maradunk, ahol megtölthetjük a bendőnket pörkölttel és minden éjszaka szalmán alhatunk. – Lehet, hogy bölcsebbek nálunk – mondta Hal, de egyáltalán nem szomorította el a döntés. Dicky már rég túl volt fénykorán, amikor a rájuk törő szélviharban ő ért fel elsőként az árboccsúcsra a vitorla kurtításához. Ez az utolsó tél elmerevítette a végtagjait és megőszítette. Felesleges teher lett volna az utazáson. Paul volt Dicky hajósfelesége. Már húsz éve voltak együtt, és bár Paul még mindig nagyszerűen bánt a tengerészkarddal, inkább korosodó szeretője mellett maradt. – Jó szerencsét mindkettőjüknek! Maguk a legnagyszerűbb pár, akikkel valaha is vitorláztam – mondta Hal, majd Wally Finch és Stan Sparrow felé fordult. – És maguk, madárkák? Velünk fognak repülni? – Olyan magasan és olyan messzire, mint maga. – Wally kettejük nevében beszélt, és Hal megveregette a vállát – Ez annyi, mint hat. Ehhez jön még Aboli és Althuda. Mindenkit biztosíthatok, hogy kiválóan megleszünk egymással.

V

olt még egy utolsó üzenetváltás, és Aboli meg Sukeena elmagyarázta az általuk kidolgozott tervet. Hal némi finomítást javasolt, és mellékelt egy listát azokról a dolgokról, amelyeket Abolinak és Sukeenának meg kell próbálnia ellopni, hogy majd biztosítsák túlélésüket a vadonban. Ezek közül a legfontosabb a térkép meg az iránytű volt, és a Jákobpálca, ha találnak egyet. Aboli és Sukeena is elvégezte a végső előkészületeket, ügyelve rá, hogy izgatottságuk fel ne tűnjön a személyzet többi tagjának. Valaki mindig figyelte, mi történik a rabszolgák szállásán, és ők az ígéret napjának közeledtével senkiben nem bíztak meg. Sukeena fokozatosan összeszedte a Hal által kért dolgokat, és hozzájuk tett még olyasmiket, amikről biztosan tudta, hogy szükségük lesz rá. A szökés előtti napon Sukeena behívta Abolit a rezidencia lakórészébe, ahova tilos volt belépnie. – Szükségem van az erődre, hogy elmozdítsuk a bankett teremben lévő faragott tálalót – mondta neki a szakács és két másik konyhai szolga előtt. Aboli engedelmesen követte, akár egy idomított kutya a pórázon. Amint egyedül voltak, Aboli kilépette jámbor rabszolga szerepéből. – Légy gyors! – figyelmeztette Sukeena. – Az úrnő hamarosan hazatér Lassú Johnnál van a kert végében. – A pázsit felé néző ablakhoz sietett, és látta, hogy a szörnyűséges páros még elmélyülten beszélget a tölgyfa alatt. – Nincs a gonoszságnak határa – suttogta maga elé, amikor látta, hogy Katinka jót nevet valamin, amit a hóhér mondott neki. – Képes lenne egy disznóval vagy egy mérgeskígyóval is ágyba bújni, ha rájön a vágy. – Sukeena összerázkódott az emléktől, amikor a kígyószerű nyelv felfedező útra indult testének intim hajlataiban. Többé nem történhet meg, ígérte magának. Még négy napot kell kibírnia, amíg Althuda biztonságba nem kerül. Ha hamarabb behív a fészkébe, azt fogom mondani neki, hogy megjött a havibajom. Surrogó hangot hallott, mint amikor egy nagy madár a szárnyával verdes, és hátranézve látta, hogy Aboli kivette az egyik kardot a hallban lévő fegyverszekrényből. Köröket írt le vele a feje felett, hogy ellenőrizze a súlyelosztását és a keménységét, a pengéről visszaverődő fény táncolt a falakon.

Egy másikat választott, de egyáltalán nem volt vele megelégedve, és összehúzott szemöldökkel visszatette. – Siess! – kiáltott oda neki Sukeena. Aboli néhány perc alatt kiválasztott három kardot, de nem a markolatukat díszítő ékkövek, hanem pengéjük hajlékonysága és keménysége szerint. Mindhárom görbe szablya volt, és az agrai Shah Jahan fegyverkovácsai készítették Indiában. – Egy mogul számára készültek. Nem állnak túl jól egy kemény tengerész kezében, de addig megteszik, amíg jó sheffieldi acélból készült tengerészkardokat nem találok helyettük. – Aztán kivett egy rövidebb pengét, egy kukri kést, amelyet a hátsó-indiai hegyekben élő népek használnak, és kipróbált alkarja szőrzetén. Éles volt. – Ez megteszi ahhoz a munkához, amit a fejemben forgatok – mondta, és elégedetten mordult egyet. – Megjelöltem a kiválasztott fegyvereket – mondta neki Sukeena. – Most hagyd őket a helyükön, különben a házi rabszolgák észreveszik az üres tartókat. Majd az indulás előtti estén odaadom. Még aznap délután fogta a kosarát, és fején kúp alakú kalapjával felment a hegyekbe. Senki nem értette volna meg a szándékait, mégis ügyelt rá, hogy senki se lássa meg az erdőben, amely benőtte a csúcs alatti mély szakadékot. Volt ott egy halott fa, amit korábbi kiruccanásai során megjegyzett. Rothadó belsején apró, bíbor színű mérges gombák sarjadtak. Kesztyűt húzott és szedni kezdte őket. A száruk a napernyő alakú kalapjuk alatt szép, sárga színben pompázott. Ezek a gombák csak nagy mennyiségben fogyasztva voltak halálosak. Emiatt választotta ezt a fajtát, nem akarta, hogy ártatlan emberek és családjuk halála száradjon a lelkén. A kosara aljára helyezte őket, más gyökereket és gyógyfüveket rakott föléjük, aztán leereszkedett a meredek hegyoldalon, és a szőlőn keresztül higgadtan visszasétált a rezidenciára. Aznap este van de Velde kormányzó nagy estélyt rendezett, amelyre meghívta a település hírességeit és a Társaság méltóságait. Ezek a mulatságok mindig sokáig tartottak, kimerítették az egész személyzetet és a rabszolgákat. Sukeena dolga volt körbejárni és bezárni éjszakára a konyhákat. Amikor egyedül maradt, megfőzte a gombákat, és a főzetet a friss méz sűrűségére párolta. A folyadékot belétöltötte egy, az estély során kiürült borospalackba. Nem volt szaga, és nem kellett megkóstolnia ahhoz, hogy tudja, éppen csak egy kicsit érződik rajta a gomba. A vár barakkjának konyháján dolgozó egyik nő a lekötelezettje volt. Sukeena főzete mentette meg a fiát, amikor himlőben megbetegedett. Másnap reggel a palackot egyéb gyógyszerekkel és főzetekkel együtt Abolinál hagyta egy kosárban a hintón, hogy juttassa el a nőhöz.

Amikor Aboli elindult van de Veldével a várba, a kormányzó hamuszínű és ingerlékeny volt az előző éjszakai dorbézolás utóhatásaiként. Aboli a következő üzenetet hagyta a falrepedésben: „Az utolsó este ne egyetek semmit az erőd konyhájáról!” Aznap este, még mielőtt a társai hozzáférhettek volna, Hal a latrinába öntötte az ételes üst tartalmát. A cellát megtöltő gőzölgő aroma a koplaló tengerészek számára az élet ígéretét jelentette. Nyögtek, a fogukat csikorgatták, Halt és saját sorsukat átkozták. Másnap reggel, a megszokott órában a pincebörtönben elkezdődött a megszokott élet. Jóval azelőtt, hogy a virradat átvilágította volna a négy kis rácsos ablakot, az emberek nyögtek, köhécseltek, aztán egyenként elmásztak a latrinát jelentő vödrökhöz, hogy hangos morgás és fingás közepette könnyítsenek magukon. Aztán amikor eszükbe jutott, hogy milyen jelentős napra virradtak, feszült csend lett úrrá rajtuk. Az ablakon beszűrődő fény lassan megvilágította őket, és mindnyájan sandán bámultak egymásra. Még nem fordult elő, hogy ilyen későig bent hagyták volna őket. Máskor már egy órával korábban kint dolgoztak a falakon. Mikor végül Manseer megjelent a kulcsokkal, sápadtnak és betegnek látszott. A vele lévő két őr sem volt jobb állapotban. – Mi bajod van, Manseer? – kérdezte Hal. – Már azt hittük, hogy hűtlen lettél hozzánk és többé nem fogunk látni. – A börtönőr őszinte, de együgyű ember volt különösebb rosszindulat nélkül, és a hónapok során Hal felszínesen barátságos viszonyt alakított ki vele. – Az egész éjszakát a latrinán töltöttem, felváltva a helyőrség többi emberével – dörmögte Manseer –, és a helyőrség fele még mindig az ágyát nyomja… – Elhallgatott, majd egy mennydörgésszerű morgás tört elő a gyomrából, és gyötrődő kifejezés ült ki az arcára. – Na, tessék! Más megint itt van. Esküszöm, hogy megölöm a szakácsot – mondta, azzal felment a lépcsőn, és egy jó fél óra is eltelt, mire ismét megjelent a celláknál. Ekkor kinyitotta rácsot és felvezette őket az udvarra. Hugo Barnard már várta őket. Pocsék hangulatban volt. – Félnapi munkával elmaradtunk – mordult rá Manseerre. – Schreuder ezredes engem fog hibáztatni érte, és ha így lesz, elő foglak venni Manseer! – Az elítéltek sora felé fordult. – Ti pedig, gazfickók, ne álljatok itt vigyorogva. Esküszöm, hogy addig maradtok az állványon – akár éjfélig –, amíg az egész napra előírt munkát el nem végzitek. Most pedig gyerünk! Munkára! Méghozzá fürgén! – Barnard jó formában volt Arca bíbor színben játszott és majd szétrobbant a méregtől. Nyilvánvaló volt,

hogy megúszta a bélgörcsöt és a hasmenést, ami a többieket gyötörte. Halnak eszébe jutott, hogy Manseer szerint, Barnard egy hottentotta lánnyal él a településen, a tengerparton, és nem a helyőrség kantinjában étkezik. A létra lába felé tartva gyorsan pillantást vetett körbe az udvaron. A nap már magasan járt, sugarai a vár nyugati sáncaira estek. Az őrség létszáma még a fele sem volt a szokásosnak: a kapuknál négy helyett csak egy őr állt. A fegyvertárat senki sem őrizte, az udvar déli oldalán, a Társaság irodáihoz, valamint a kormányzó szobáihoz vezető lépcsőt pedig csupán csak egyetlenegy. Miután felért a létra tetejére, végigtekintett a gyakorlótéren, majd a fasoron. De csak a kormányzó házának a tetejét lehetett látni a fák fölött. – Siess, Aboli! – suttogta. – Már nagyon várunk.

A

boli néhány perccel korábban vitte a rezidencia elé a hintót, mint ahogy a kormányzó felesége megrendelte. A lovak az oszlopfolyosó előtt álltak. Szinte ugyanabban a pillanatban Sukeena is megjelent az ajtóban és odakiáltott neki: – Aboli! Az úrnő néhány csomagot is magával akar vinni a hintóban. – Hangja könnyeden esengett, nyoma sem volt benne a feszültségnek. – Kérlek, gyere, és hord ki őket! – E szavakat azoknak szánta, akikről tudta, hogy hallgatódznak. Aboli engedelmesen behúzta a hintó fékét, néhány nyugtató szót súgott a lovaknak, aztán leugrott a bakról. Mozdulatai nyugodtak voltak, akárcsak az arckifejezése. Követte Sukeenát a házba. Amikor egy perc múlva ismét megjelent, egy összegöngyölt selyemszőnyeg, valamint néhány bőrtáska volt nála. A hintó végéhez ment velük, ott berakta őket a málháskosárba, és lecsukta a kosár fedelét. Mindent teljesen nyíltan csinált, vigyázva, nehogy felkeltse a ház többi rabszolgájának gyanúját. A teraszt seprő két lány még csak fel sem nézett rá. Visszamászott a bakra, megfogta a kantárszárat, és a rabszolgák végtelen türelmével várakozott. Katinka késett, de ez nem volt szokatlan. Végül hangos selyemsuhogás kíséretében, francia parfümfelhőt húzva maga után megjelent. Lejött a

lépcsőkön, és valami vétség miatt megszidta Sukeenát. A lány csendes léptekkel, bűnbánó arckifejezéssel, de mosolyogva lépett mellé. Katinka, mint a koronázásra induló királynő, lépett fel a hintóba, és Sukeenára parancsolt. – Gyere, ülj ide mellém! – Sukeena pukedlizett. Remélte, hogy ezt fogja parancsolni. Amikor Katinka fizikailag intim hangulatában volt, szerette, ha Sukeena a közelében van, hogy megérinthesse. Máskor hidegen lenéző volt és mindig kiszámíthatatlan. Jó jel, hogy azt csinálja, amit vártam, bátorította magát Sukeena, miközben leült az úrnőjével szemben és kedvesen rámosolygott. – Indulj, Aboli! – kiáltott előre Katinka, és amikor a hintó nekilódult, Sukeenához fordult: – Hogy áll nekem ez a szín napfényben? Nem vagyok tőle sápadt és unalmas? – Nagyon jól megy a bőréhez, úrnőm – mondta Sukeena, amit Katinka hallani akart. – Sokkal jobban áll, mint a házon belül, és kihangsúlyozza szemének kékségét. – Mit gondolsz, nem kellene még egy kis csipke a gallérjára? – kérdezte Katinka kedvesen félrehajtva a fejét. Sukeena elgondozott a válaszon. – Úrnőm a finom brüsszeli csipke nélkül is gyönyörű. – Úgy gondolod? Nagy hízelgő vagy, de meg kell mondanom, hogy ma reggel te is elbűvölően nézel ki. – Katinka elgondolkodva méregette a lányt. A hintó élénk tempóban haladt a fasoron át. A szürkék felvetett fejjel, elegánsan ügettek. – Piros az arcod és csillog a szemed. Az ember azt gondolná, hogy szerelmes vagy. Sukeena úgy nézett vissza Katinkára, hogy annak megbizsergett a bőre. – Igen, szerelmes vagyok egy különleges személybe – suttogta. – Ó, az én pajkos kedvesem – dorombolta Katinka. A hintó kiért a gyakorlótérre és a vár felé fordult. Katinkát annyira lefoglalták a gondolatai, hogy nem vette észre, merre tartanak. Aztán bosszúság árnyéka vetült az arcára, és éles hangon felkiáltott: – Aboli! Mit csinálsz, te idióta? Mevrouw de Waalhoz megyünk. De Aboli mintha nem hallotta volna a hangját. A szürkék egyenesen a vár kapuja felé ügettek. – Sukeena, mondd meg ennek a hülyének, hogy forduljon meg! Sukeena gyorsan felállt a billegő hintóban, odasiklott Katinka mellé és szorosan átfogta a vállát. – Mi a fenét csinálsz, szívem? Elment az eszed? Ne itt! Ne az egész gyarmat

szeme láttára! – Megpróbálta kiszabadítani magát, de Sukeena hatalmas erővel fogta, és ettől megrémült. – A várba megyünk – mondta Sukeena halkan. – Maga pedig pontosan azt fogja tenni, amit mondok. – Aboli! Azonnal állítsd meg a hintót! – Katinka most már kiabált, és megpróbált felállni, de Sukeena visszarántotta. – Ne ellenkezzen – parancsolta neki –, mert összevagdalom. Először az arcát, és oda lesz a szépsége, Aztán ha továbbra is ellenkezik, akkor belevágom a pengét abba a gonosz, csúszómászó szívébe. Katinka lenézett és megpillantotta a pengét, amelyet, Sukeena az oldalához tartott. Egyik szeretőjétől kapta ajándékba, és nagyon jól tudta, mennyire éles. Sukeena Katinka fiókjából lopta el. – Megőrültél? – tört ki a rémület Katinkából, és megpróbálta elhúzni magát a penge hegyétől. – Igen. Legalábbis annyira, hogy élvezzem, ha meg kell ölnöm. – Sukeena az oldalához nyomta a tőrt, és Katinka felsikoltott. A lovak a fülüket hegyezték. – Ha még egyet sikolt, magába döföm – figyelmeztette Sukeena. – Most pedig fogja be a száját! Elmondom, mit kell tennie. – Átadlak Lassú Johnnak, és végignézem, hogyan ontja ki a beleidet – fenyegetődzött Katinka, de hangja remegett és rémület csillogott a szemében. – Ha nem hallgat végig, többet nem fog nevetni. Ez a tőr gondoskodik róla. – Ismét Katinkához nyomta a pengét, de most elég erősen ahhoz, hogy átlyukassza a ruháját és megszúrja a bőrét. Meg is jelent egy gulden nagyságú vérfolt Katinka mellényén. – Jaj, ne! – nyüszített Katinka. – Jaj ne, Sukeena! Azt teszem, amit mondasz. Kérlek, ne bánts! Azt mondtad, hogy szeretsz. – Hazudtam – sziszegett rá Sukeena. – A bátyám kedvéért hazudtam. Gyűlölöm! Soha nem fogja megismerni a gyűlöletem erejét. Undorodom az érintésétől. Irtózom az összes dologtól, amire rákényszerített. Ne várjon szeretetet tőlem! Azzal a könnyedséggel ölöm meg, ahogy egy tetűt nyomok agyon. – Katinka látta a halált a szemében, és annyira félt, mint életében addig még soha. – Azt teszem, amit mondasz – suttogta Katinka, és Sukeena határozott hangon, amely fenyegetőbb volt a kiabálásnál és dühöngésnél, kiadta neki az utasításokat.

A

mint Aboli áthaladt a várkapun, a szokásos sürgölődés fogadta. Az egyetlen őr előrelépett és tisztelgett a muskétájával. Aboli a Társaság irodái előtt állította le a hintót. A fegyverraktár őrségének parancsnoka a kardszíját igazgatva eléjük rohant. Fiatal altiszt volt, nem régen jött Hollandiából, és nagyon meglepte a kormányzó feleségének váratlan érkezése. – Ördög és pokol! – mormogta. – Miért pont a mai napot választja ki ez a kurva, amikor az embereim fele beteg? – Aggodalmas pillantást vetett a Társaság irodáit őrző egyetlen katonára, és látta, hogy annak is zöldesen sápadt az arca. Aztán észrevette, hogy a kormányzó felesége magához inti az üléséből. Átrohant az udvaron, futás közben igazítva meg az övét és a sapkaszíját az álla alatt. A hintóhoz érve szalutált Katinkának. – Jó reggelt, Mevrouw! Segíthetek a kiszállásban? A kormányzó felesége feszült és ideges volt, hangja pedig magas és fojtott. Meg is riasztotta vele az altisztet. – Valami baj van? – Igen. Nagyon nagy baj. Hívja ki a férjemet! – Bemegy hozzá az irodába? – Nem. Itt maradok a hintóban. Rohanjon be hozzá, és mondja meg neki, hogy azonnal beszélnem kell vele. Rendkívül fontos dologról van szó. Életről és halálról! Menjen! Siessen! Az altiszt meg volt riadva. Gyorsan tisztelgett, majd kettesével véve a lépcsőket berontott az irodába vezető dupla ajtón. Amikor egyedül maradtak, Aboli leszállt a bakról, a hintó végében lévő málhás kosárhoz ment és felnyitotta a tetejét. Aztán körülnézett az udvarban. Egyetlen őr állt a kapunál, egy másik a lépcsők tetején, de muskétájuk kanóca szokás szerint nem volt meggyújtva. A fegyvertár ajtaját nem őrizték, de három embert látott bent az őrszobában. Az udvaron szolgálatot teljesítő öt felügyelőnél kard, korbács és bot volt. Hugo Barnard az udvar túloldalán állt, mindkét kutyája ki volt kötve. A keleti falnál lévő udvarrészt kövező, közönséges elítélteknek tartott éppen kiselőadást. Ezek az elítéltek, akik nem

tartoztak a Resolution legénységéhez, kockázatot jelenthettek a szökésüknél. Vagy kétszáz dolgozott közülük a falakon, vegyes fajtájú söpredék, és könnyedén megakadályozhatták a szökésüket azzal, hogy elállják a menekülésük útját, vagy megpróbálnak csatlakozni a Resolution legénységéhez, és megtámadják a hintót, amint rájönnek, mi történik. Majd elrendezzük azt is, ha rákerül a sor, gondolta bőszen. Figyelmét ismét a fegyveres őrökre és felügyelőkre fordította, akik az elsődleges veszélyt jelentették. Barnarddal és társaival együtt tízen voltak láthatók, de egy kiáltásra további húsz vagy harminc katona is előrohanhat a barakkokból, és az egész terv gyorsan dugába dőlhet. Felnézett Halra és Danielre, akik fentről, az állvány tetejéről figyelték. Hal már kezében tartotta a csiga kötelét. A végét a csuklója köré tekerte. Ned Tyler és Billy Rogers az-alsó részen tartózkodtak, és a két madár, Finch és Sparrow Althuda közelében dolgozott az udvaron. Mindnyájan úgy tettek, mintha nagyon lefoglalná őket a munkájuk, de közben lopva Abolit figyelték. Aboli benyúlt a málháskosárba, meglazította a madzagot, amely az összetekert szőnyeget biztosította, és a szőnyeget egy kissé széthajtva megmutatta a három mogulszablyát és a saját maga számára kiválasztott kukri kést. Tudta, hogy Hal és Daniel belát a kosárba. Aztán már csak mozdulatlanul állt a hintó hátsó kerekénél. Az ajtóban, a lépcsősor tetején, fedetlen fővel és ingujjban hirtelen felbukkant a kormányzó, és esetlenül dülöngélve lesietett a hintóhoz. – Mi a baj, Mevrouw? – kiáltotta sürgetőleg a lépcsősor közepéről. – Azt mondták, értem küldetett, mert élethalál kérdéséről van szó. – Siessen! – kiáltotta Katinka panaszos hangon. – A lehető legszörnyűbb helyzetben vagyok. Közben van de Velde vadul zihálva odaért a hintó ajtajához. – Mevrouw, mondja el, mi bántja! – szuszogta. Ekkor Aboli odalépett mögé, és átkarolta a nyakát. Van de Velde küzdeni kezdett vele. Hájassága ellenére erős ember volt, és Abolinak nem kis fáradságába került megfékeznie. – Mi az ördögöt csinálsz? – bömbölte dühösen. Erre Aboli a torkához nyomta a kukri pengéjét. Amikor van de Velde megérezte a torkán a borotvaéles penge hideg érintését, felhagyott az ellenállással. – Elvágom a torkát, mint egy hatalmas disznónak – suttogta a fülébe Aboli –, Sukeena pedig egy tőrt döf a felesége szívébe. Mondja meg a katonáinak, hogy maradjanak ott, ahol vannak és dobják el a fegyvereiket.

Van de Velde kiáltására előreugrott az altiszt, és kardját ráncigálva a lépcső felé rohant. – Állj! – kiáltott rá rémülten van de Velde. – Ne mozduljon, maga marha! Még a végén megölnek maga miatt. – Az altiszt elbizonytalanodva megállt. Aboli szorított egyet a kormányzó nyakán. – Mondja meg neki, hogy dobja el a kardját. – Dobja el a kardját! – nyüszítette van de Velde. – Tegye, amit mond! Nem látja, hogy egy kést nyom a torkomnak? – Az altiszt ledobta a karját, amely hangosan végigpattogott a lépcsőkön. Ötven lábbal az udvar felett Hal levetette magát az állványról, és a csiga kötelén függött. Big Daniel a kötél másik végénél fékezte a zuhanás sebességét. Csigakerék nyikorgott, aztán Hal talpra ugrott az udvar kövezetére. Odaszökkent a hintó végéhez és kikapta a kosárból az egyik szablyát. A következő ugrással már fent is volt a lépcsőn, és szablyájával a bal kezébe lendítette az altiszt kardját, majd a penge hegyét az altiszt álla alá téve rárivallt: – Utasítsa az embereit, hogy dobják el a fegyvereiket! – Mindenki dobja el a fegyverét! – kiáltotta az altiszt. – Ha bármelyiktek miatt bántódása esik a kormányzónak vagy a feleségének, az az életével fizet. – Az őrök készségesen engedelmeskedtek, és muskétájukat, valamint kardjukat ledobták a földre. – Maguk is! – ordította van de Velde a felügyelőknek. De abban a pillanatban Hugo Barnardot eltakarta egy kőhalom. A kutyáit maga után húzva, óvatosan belépett a konyha ajtaján, és ott meglapulva csak a megfelelő alkalomra várt. A többi tengerész is lemászott az állványról. Az alsó szintről Sparrow és Finch érte el elsőnek az udvart, de Ned, Big Daniel és Billy Rogers sem maradt le sokkal mögöttük. – Gyere, Althuda! – kiáltotta Hal, mire Althuda eldobta a kalapácsát, a vésőjét, és odarohant hozzájuk. – Kapd el! – Hal nagy ívben felé dobta az egyik szablyát. Althuda felnyúlt a levegőbe, és elegáns mozdulattal a markolatánál fogva elkapta. Hal kíváncsi volt rá, hogyan bánik a karddal. Halászként nem lehetett túl nagy gyakorlata a kardvívásban. Fedeznem kell majd, ha harcra kerül sor, gondolta Hal, és gyorsan körülnézett. Látta, hogy Daniel kiveszi a többi kardot a málháskosárból. A két szablya játékszernek látszott hatalmas kezében. Az egyiket odadobta Ned Tylernek, a másikat megtartotta magának. Hal felvett a földről egy kardot, amit az egyik őr ejtett le, és Danielnek

dobta. – Ez inkább illik magához, Daniel mester – kiáltotta. Daniel törött és fekete fogsorát elővillantva elvigyorodott, elkapta a nehéz gyalogsági kardot és megsuhogtatta a levegőben. – Úristen! De jó érzés újra rendes kardot tartani a kezemben! – lelkesedett, és a könnyű szablyát odadobta Wally Finchnek. – A férfinak fegyver kell, a gyereknek meg játék. – Aboli, vigyázz a disznóra, és vágd le a fülét, ha erősködni próbálna – kiáltotta Hal. A többiek pedig kövessenek. – Leugrott a lépcsőkről, és Daniellel meg a többiekkel a nyomában a fegyvertár felé iramodott. Althuda is elindult utána, de Hal megállította. – Te inkább vigyázz Sukeenára! Althuda visszafordult, a többiek pedig átrohantak az udvaron. Hal Daniel felé kiáltott: – Hol van Barnard? – Egy pillanattal ezelőtt még itt volt a mocskos gyilkos, de most sehol sem látom. – Próbálja megtalálni az árboccsúcsát! Még meg fog gyűlni a bajunk azzal a disznóval. Hal berontott a fegyvertárba. A három őr a padon hevert. Kettő aludt, a harmadik ijedten feltápászkodott. De még mielőtt észbe kapott volna, Hal a mellkasának nyomta a kardja hegyét. – Maradj ott, ahol vagy, különben megnézem a májad színét. – A katona visszahanyatlott a padra. – Ned, ide! – Ned berohant. – Babusgassa el ezeket a csecsemőket – kiáltotta oda neki futás közben, és követte Danielt meg a többieket. Daniel nekirontott a helység végében lévő nehéz tikfa ajtónak, mire az kitárult Még soha nem látták a fegyvertárat. Az első pillantásra látszott, hogy minden szép rendben hever benne. A fegyverek a falak mellett sorakoztak, és hátul, a terem túlsó végében a mennyezetig értek a lőporos hordók. – Fegyverkezzenek fel, és mindenki kapjon fel egy lőporos hordót – parancsolta. A tengerészek a fényes és frissen élesített gyalogsági kardokhoz rohantak. A muskéták és a pisztolyok hátrébb voltak. Hal beletűzött egy pár pisztolyt az övéül szolgáló kötélbe. – Ne felejtsék el, hogy mindent fel kell majd cipelniük a hegyekbe, úgyhogy ne legyenek telhetetlenek – figyelmeztette társait, azzal felkapott és a vállára vetett egy ötvenfontos hordót a terem végében lévő, hordókból rakott piramisról. Aztán az ajtó felé fordult. – Ennyi elég lesz, fiúk! Gyerünk kifelé! Daniel, menet közben szórjon le egy lőporcsíkot! Daniel, muskétája tusával kiverte két hordó dugaszát, és körülszórta lőporral a hordópiramis alját. – Ez bizony nagyot fog szólni! – mondta vigyorogva, miközben a fegyvertár ajtaja felé hátrálva lőport szórt ki a hóna alatt lévő

hordóból. Megrakodva tántorogtak ki a napfényre. Hal volt az utolsó. – Gyerünk kifelé, Ned! – parancsolta, és az ajtó felé rohanó Ned kezébe nyomta a nála lévő fegyvereket. Aztán a padon reszkető három holland katonához fordult, akiket Ned korábban már lefegyverezett. – Fel fogom robbantani ezt a helyet – mondta nekik hollandul. – Rohanjatok a kapu felé, és ha elég okosak vagytok, vissza se néztek. Na, futás! – Azok felugrottak, és nagy igyekezetükben összetorlódtak az ajtóban. Egymással küszködve végül sikerült kijutniuk, és rohanni kezdtek az udvaron. – Vigyázzatok! – kiáltották a kapu felé iramodva. – Fel fogják robbantani a lőszerraktárt! – A börtönőrök és a többi fogoly, akik ez idáig dermedten meredtek a hintára és a kormányzót foglyul tartó Abolira, most a fegyvertár felé fordították a fejüket és bamba arckifejezéssel bámulták. Hal jelent meg a fegyvertár ajtajában. Egyik kezében kardot, a másikban egy égő fáklyát tartott, amelyet a fali tartóból vett ki. – Tízig, számolok – kiáltatta, aztán meggyújtom a lőporcsíkot! – Rongyaiban, hosszú, gubancos szakállával és vadul csillogó szemével úgy nézett ki, mint egy őrült. Rémült kiáltás szakadt ki az udvaron álló emberekből. Az egyik rab eldobta az ásóját, és a menekülő katonák után iramodott. Egyből kitört a pánik az udvaron. Kétszáz katona és fogoly kezdett futni a kapuk felé, hogy megmentse az életét. Van de Velde Aboli szorításában vergődött. – Engedj el! Az az idióta elpusztít minket! Engedj el! – De rikácsolását elnyelte a pánik zaja. Az udvar néhány másodperc alatt teljesen kiürült. Mindenki elmenekült, a hintó körül csoportosuló tengerészek és Hal kivételével. Katinka hisztérikusan sikoltozott és zokogott, mire Sukeena lekevert neki egy pofont – Maradjon csendben, maga elkényeztetett liba, különben tényleg olyat teszek, amitől élete végéig bőghet! – Erre Katinka erőt vett magán. – Aboli, tedd fel van de Veldét a hintóra. Ő és a felesége velünk jön – kiáltotta Hal, mire Aboli felemelte és a hintóba lökte a kormányzót. Az a padlón landolt, és úgy vergődött ott, mint egy tűhegyre tűzött rovar. – Althuda, a kardod hegyét irányítsd a szívének, és légy készen rá, hogy megöld, ha azt parancsolom. – Alig várom a parancsodat – kiáltott vissza Althuda, azzal felrángatta van de Veldét, és a feleségével szemben lévő ülésre nyomta. – Hova bökjem? – kérdezte tőle. – Talán a zsíros hasadba? A dulakodás során van de Velde elveszítette a parókáját és igencsak

szánalomra méltóan nézett ki. Egész hatalmas testében remegett a kétségbeeséstől. – Ne ölj meg! Én meg tudlak védeni – könyörgött, és Katinkára ismét rátört a zokogás. Sukeena ez alkalommal csak szorított egyet a karján, és a tőr hegyét a torkához nyomta. – Most, hogy nálunk van a kormányzó, magára már nincs szükségünk, úgyhogy akár meg is ölhetem – suttogta a fülébe, és Katinka ismét magába fojtotta a zokogást.. – Daniel, rakja fel a lőport és a tartalék fegyvereket! – parancsolta Hal, és Daniel nekilátott. Az elegáns jármű nem egy szekér volt, és a kocsi egészen ráereszkedett a finom rugózású felfüggesztésre. – Ennyi elég! Nem bír el többet – mondta Aboli. – Egy-egy embert mindegyik lóhoz! – adta ki a parancsot Hal. – És ne próbálják meglovagolni őket. Nem lovasok. Leesnek és a nyakukat szegik. Ami ugyan nem lenne nagy baj, de súlyukkal agyonnyomják szegény állatokat. Fogják meg a zablájukat és gyalogoljanak mellettük. – A tengerészek elfoglalták helyüket a lovak mellett és megfogták a lószerszámokat. – Hagyjanak helyet nekem a hajóorr bal oldalán, fiúk – kiáltotta, és a tengerészkifejezések hallatán Sukeena, minden izgatottsága dacára elnevette magát. De emberei megértették, és meghagyták neki a bal oldali első lovat. Aboli felszökkent a helyére a bakra, a hintóban pedig Althuda van de Veldét, Sukeena Katinkát tartotta sakkban. Aboli elindította a hintót és lekiáltott Halnak: – Menjünk már, Gundwane! Ideje elindulni. Bármely pillanatban észbe kaphat a helyőrség. – Alig fejezte be a mondatot, pisztolydörrenés hallatszott, és egy tiszt szaladt ki füstölgő pisztollyal a tér túloldalán lévő barakkból. – Fegyverre! Első század, ide hozzám! – kiáltotta. Hal csak egy pillanatra állt meg, hogy az égő fáklyával meggyújtsa pisztolya kanócát, aztán a fáklyát a lőporcsíkra dobta és megvárta, hogy az fellobbanjon és tüzet fogjon. A lángok lassan bekígyóztak a fegyvertár ajtaja alatt, és onnan tovább hátra, a lőportár felé. Ekkor leugrott a lépcsőkről az udvarra, és a túlterhelt hintó után rohant, amelyet Aboli közben a kapu felé vezetett. Már majdnem elérte. Felemelte a kezét, hogy megfogja a vezető szürke kantárát, amikor Aboli izgatottan rákiáltott – Gundwane, mögötted! Vigyázz! Hugo Barnard jelent meg az ajtóban, amely mögé a felfordulás kezdetekor a vérebeivel együtt elbújt. Most mindkettőt eleresztette, és vad ordítással Halra uszította. – Vat hom! Fogd meg! – kiabálta, és az állatok egymás mellett futva Hal után vetették magukat. Aboli figyelmeztető kiáltása éppen csak annyi időt hagyott Halnak, hogy

szembeforduljon velük. A kutyák összedolgoztak. Az egyik az arcának ugrott, a másik a lábára vetette magát. Hal felugrott, és amíg a levegőben volt, kardja hegyét a kutya torka felé tartotta, oda, ahol nyaka a lapockájával találkozik. A hatalmas lendülettel felé repülő kutya szinte felnyársalódott az éles pengén, amely a szívén áthatolva a beleibe fúródott. De az állat lendülete jóvoltából nekivágódott Hal mellkasának, aki a hatalmas ütéstől hátratántorodott. A második kutya lopakodva közelített, és miközben Hal az egyensúlyáért küzdött, fogait, a térde alatt a lábszárába mélyesztette. Hal hátrazuhant a kövezeten. Megpróbált felállni, de az állat továbbra sem engedte el, négy lábát megfeszítve hatalmasat rántott rajta. Hal úgy érezte, hogy fogai már a csontját rágják. – A kutyáim! – ordította Barnard. – Fájdalmat okozol az én drágáimnak. – Kivont karddal rohant vérebei segítségére. Hal ismét megpróbált felemelkedni, de a kutya ismét lerántotta. Barnard közben odaért, és magasba emelte a kardját Hal védtelenül hagyott feje felett. Hal látta az érkező csapást, és félregördült alóla. A kard pengéje szikrázva vágódott neki füle mellett a kockaköveknek. – Te szemét! – bömbölte Barnard és ismét felemelte a kardját. Aboli bekanyarodott, és egyenesen Barnardnak vezette a lovakat. A felügyelő háttal állt a hintónak, nem vette észre és annyira lefoglalta Hal. Már ismét készült lecsapni Hal fejére, amikor a hátsó kerék telibe találta a csípőjét. Barnard hátratántorodott. Hal hatalmas erőfeszítéssel felült, és mielőtt a kutya ismét leterítette volna, torkának tövébe szúrta a kardját. Olyan szögben vágta két lapockája közé, mint a torreádor, amikor a bika szívét akarja eltalálni. A bestia fájdalmasan felvonított és elengedte Hal lábát. Még egy kis körre futotta az erejéből, aztán vadul rugdosva elterült a kövezeten. Hal felállt, éppen időben, mert Barnard már felé rohant. – Te szemét! Megölted az én gyönyörűségeimet! – Szinte megőrjítette a fájdalom, és egy hatalmas csapást mért Halra. Hal könnyedén kikerülte, bár az ütés csak egy hüvelykkel elkerülte a fejét. – Te mocskos kalóz, most megöllek! – Barnard összeszedte magát és újra támadásba lendült. Hal ezt a csapást is kikerülte, és halkan így szólt hozzá: – Emlékszel, mit tettek a kutyáid Oliverrel? – Balvágást imitált, mire Barnard középen védtelenül hagyta magát, aztán, mint a villám, lecsapott. A penge közvetlenül a szegycsont alatt hatolt Barnardba és jócskán kijött a hátán. Barnard elejtette kardját és térdre zuhant. – Az adósság, Oliver miatt, kiegyenlíttetett – mondta Hal, és meztelen lábát

Barnard mellkasára tette, hogy ellen tartson, amíg visszahúzza a kardját. Barnard haldokló kutyája mellé dőlt. – Gyere már, Gundwane! – Aboli csak nagy nehezen tudta féken tartani a szürkéket, mert megijedtek a lövéstől és a vérszagtól. – A fegyverraktár. – Csak néhány másodperc telt el azóta, hogy Hal meggyújtotta a lőport, és látta, hogy kék füst szivárog ki a fegyvertár ajtaja alatt. – Siess, Gundwane! – mondta halkan Sukeena. – Kérlek, siess! Hangja tele volt aggódással. Még ebben a nehéz helyzetben is megjegyezte, hogy a lány szájából most hallotta először a becenevét. Előresietett. A kutyaharapás mély volt, de a véreb fogai nem sértettek meg ereket és inakat, mert Hal megfigyelte, hogyha nem vesz tudomást a fájdalomról, akár még futni is képes. A hintó után futott, és megfogta az első ló zabláját. Az állat felemelte a fejét és vadul forgatta a szemét, de Hal nem tágított. Aboli pedig elindította a hintót. A hintó hangosan csattogva átzötykölődött a kapuboltozat alatt, rá a várárok feletti hídra, onnan tovább a nyitott gyakorlótérre. Egyszerre fülsiketítő robbanás hallatszott a hátuk mögül, és szinte a levegőbe emelte őket a légnyomás. A lovak felágaskodtak és megugrottak a rémülettől. Hal kétségbeesetten kapaszkodott a zablába, közben hátranézett. Sötét füstfelhő tört sebesen az ég falé a vár belső udvara felett. Vadul kavargott, mint a forgószél, sötét lángokat, törmeléket és roncsdarabokat okádva ki magából A rombolás felhőjének közepén egy emberi test cigánykerekezett jó százméternyit az ég felé. – Sir Halra és Charley királyra! – bömbölte Big Daniel. A többi tengerészre is átragadt vidámsága. Szinte magukon kívül voltak boldogságukban a sikeres szökés miatt. De amikor Hal visszanézett, látta, hogy a vár masszív külső falait nem rongálta meg a robbanás. A barakkok ugyanolyan szilárd építmények voltak, és minden valószínűség szerint szintén ellenálltak a robbanásnak. Kétszáz ember lakott bennük. Három század zöldkabátos, és éppen most téríthette őket magukhoz a robbanás. Hamarosan ki fognak özönleni a vár kapuján, hogy üldözőbe vegyék őket. És hol lehet Cornelius Schreuder ezredes?– töprengett. A hintó galopptempóban haladt a gyakorlótéren. Előtte egy csoport szökött rab futott. A szélrózsa minden irányába menekültek. Némelyikük átvetette magát a Társaság kertjeinek kőkerítésén és a hegyek felé vette az irányt. Mások a part felé igyekeztek, hogy hajót találjanak, és azon folytassák a menekülést. A gyakorlótéren csak néhány elképedt polgár és házi rabszolga tartózkodott. Olyanok, akiknek ebben a kora délelőtti órában volt valami teendőjük. Tátott szájjal bámultak a szökevényekre, onnan a vár fölött magasba törő füstfelhőre,

végül pedig a kormányzó tarkabarka rongyokba bugyolált, őrültként ordibáló és fegyverével hadonászó alakjára. De amikor a hintó feléjük vette az irányt, rémülten szétfutottak. – A kalózok megszöktek a várból. Meneküljetek! Meneküljetek! – Végül magukhoz tértek, és továbbították a riadót. Szökésük híre hamarabb ért a település kunyhói és kalyibái közé, mint ők maguk. Hal látta, hogyan keresnek a polgárok és rabszolgáik búvóhelyet a vérszomjas kalózok elől. Égy-két bátrabb lélek felfegyverezte magát, és némelyik házikó ablakából muskéták ropogása hallatszott. De túl nagy volt a távolság, és pocsékul céloztak. Hal még csak nem is hallotta a golyók becsapódását, és azok sem az emberekben, sem a lovakban nem tettek kárt. A hintó a Tábla-öböl partját követő egyetlen úton elrobogott az első épületek mellett, és továbbhaladt az ismeretlen felé. Hal hátranézett Abolira. – Lassíts le, hogy a fene essen beléd! Kikészülnek a lovak, mielőtt elhagynánk a várost. – Aboli felállt és hátrahúzta a gyeplőt. – Hó, Royal! Lassíts, Felhő! – De a lovak lendületben voltak, és már majdnem elérték a település külső szélét, mire Abolinak sikerült ügetésre fognia őket. Mindegyikről dőlt a tajték, és fel-fel horkantak a hosszú galopptól, de távolról sem voltak kimerülve. Amint megnyugodtak, Hal lazított a zabla feszítésén, és visszasétált a hintó mellé. – Althuda – kiáltotta –, ahelyett hogy ott üldögélnél, mint egy uraság a vasárnapi pikniken, gondoskodj róla, hogy az összes muskéta meg legyen töltve. Tessék! – Felnyújtotta neki a pisztolyt és a gyufát. – Hamarosan üldözőbe fognak venni bennünket. – Aztán tekintete Althudáról a húgára siklott. – Minket még nem mutattak be egymásnak. Henry Courteney, a szolgálatára. – A lányra mosolygott, aki vidám nevetéssel nyugtázta formális bemutatkozását. – Jó délelőttöt kívánok neked, Gundwane! Én már jól ismerlek. Aboli figyelmeztetett, micsoda egy fiatal és vad kalóz vagy. – Aztán komolyra fordította a szót. – Megsebesültél. Meg kellene néznem a sebedet. – Nem olyasmi, ami ne tudna várni – biztosította a lányt Hal. – A kutyaharapás gyorsan el tud mérgesedni, ha nem látják el – mondta Sukeena Halnak. – Majd később! – ismételte meg Hal és Abolihoz fordult. – Aboli, ismered a gyarmat határához vezető utat? – Csak egyetlen út van, Gundwane. Egyenesen keresztül kell mennünk a falun, meg kell kerülnünk a mocsarat, aztán a homokos síkságon át a hegyek

felé kell haladnunk. – Előremutatott. – A keserűmandula-sövény öt mérfölddel van a mocsáron túl. Hal a település mögé nézve már ki tudta venni a mocsarat, a lagúnát, a magasba nyúló nádast és a nyílt vizet, amely fölött vízimadár rajok köröztek. Már a lagúnában rejtőzködő krokodilokat és vízilovakat is hallani vélte. – Althuda, fogunk útközben találkozni katonákkal? – Az első hidat rendszerint őrzik, és mindig van őrjárat a keserűmandulasövénynél, hogy lelője a behatolni próbálkozó hottentottákat – válaszolta Althuda anélkül, hogy abbahagyta volna a muskéták töltését. Aztán Sukeena hangja hallatszott: – Ma nem lesznek őrök. Hajnal óta szemmel tartottam az útkereszteződést. Egyetlen katona sem ment ki őrjáratba. Nagyon lefoglalta őket fájó hasuk ápolása. – Vidáman felnevetett. Ugyanolyan izgatott és feldobott volt, mint a többiek. Hirtelen felugrott a hintó belsejében, és csengő hangon felkiáltott: – Szabad vagyok! Most először az életemben szabad vagyok. – Haja kibomlott és a vállára omlott, szeme ragyogott. Olyan gyönyörű volt, amilyet a toprongyos tengerészek még álmukban sem láttak. Nevető szemével Halt nézte. A település épületei mellett haladva mindenfelől figyelmeztető kiáltásokat hallottak: – Vigyázzatok! Megszöktek a kalózok. Rabolni indultak a kalózok! – A Jóreménység jó polgárai szétszaladtak előlük. Az anyák kirohantak az útra a porontyaikért, hogy biztonságba helyezzék őket. Aztán elreteszelték az ajtóikat és behúzták a zsalugátereket. – Most már biztonságban vannak. Sikerült a szökésük, Sir Henry, nem engednének szabadon engem? – Katinka eléggé magához tért a megrázkódtatásból ahhoz, hogy az életéért könyörögjön. – Esküszöm, soha nem akartam bántani. Megmentettem a bitótól. És Althudát is. Mindent megteszek, amit mond, Sir Henry. Csak engedjen el, kérem – nyafogta, a hintó oldalába kapaszkodva. – Most már sirnek szólíthat, és kinyilváníthatja jóakaratát, de inkább apámnak lett volna rá Szüksége, amikor a bitóhoz vezették. – Hal arckifejezése olyan fagyos és könyörtelen volt, hogy Katinka visszahőkölt tőle, és szívszaggatóan zokogva a Sukeena melletti ülésre roskadt. A Hal mellett futó tengerészek megvető megjegyzéseket és szidalmakat kiabáltak be neki. – Lógva akart látni minket, maga kifestett ringyó. Most majd megetetjük az oroszlánokkal a vadonban – bömbölte Billy Rogers. Katinka ismét zokogni kezdett és tenyerébe rejtette az arcát. – Én soha nem akartam bántani magukat. Kérem, engedjenek el!

A hintó egyenletes sebességgel haladt az üres úton, és már csak az utolsó néhány kunyhó és kalyiba volt előttük, amikor Althuda felemelkedett az ülésről, és a portól szürke út felett hátrafelé, a távoli gyakorlótér felé mutatott. – Lovasok közelednek vágtatva! – kiáltotta. – Ilyen hamar? – mormogta a szemét leárnyékolva Big Daniel. – Későbbre vártam az üldözőket. Lovasságuk is lenne, amelyet utánunk tudnak küldeni? – Ne féljetek, fiúk! – nyugtatta őket Aboli. – Az egész gyarmaton nincs több húsz lónál, és hat közülük itt van nálunk. – Abolinak igaza van. Ez csak egyetlen lovas – kiáltotta Wally Finch. A lovas szürke porcsíkot húzott maga után. Szinte ráfeküdt a ló nyakára, és a jobb kezében lévő korbáccsal kegyetlenül ütlegelve, maximális sebességgel hajszolta az állatot. Még messze volt, de Hal a mögötte úszó vállszalagról felismerte. – Szűzanyám, ez Schreuder! Tudtam, hogy nem kell rá sokáig várnunk. – Állkapcsát várakozóan előreszegte. – A forrófejű idióta egyedül akar harcba szállni velünk. Agya nincs, viszont annál bátrabb. – Hunyorgó tekintetéből és a mozdulatból, ahogy a kardjához nyúl, Aboli ki tudta olvasni Hal szándékát. – Verd ki a fejedből, hogy visszamész elégtételt venni rajta, Gundwane! – kiáltott le Halnak komor képpel a bakról Aboli. – Minden késlekedéssel csak a többiek életét kockáztatnád. – Tudom, hogy azt hiszed, nem mérhetem magam Schreuderhez, de a dolgok megváltoztak, Aboli. Most már le tudom győzni. Ebben egészen biztos vagyok. – Aboli elgondolkozott. Lehet, hogy a fiúnak igaza van, hiszen már nem gyerek. A falakon eltöltött hónapok megedzették, és tanúja volt, amikor összevetette erejét Big Danielével. – Hagyjon engem itt, hogy mint férfiba férfival, összemérjem vele az erőmet, aztán maguk után megyek – kiáltott fel neki Hal. – Nem, Sir Hal – csattant fel Big Daniel. – Lehet, hogy le tudná győzni, csak nem ilyen csúnyán összeharapdált lábbal. Halassza az összecsapást a hollandussal egy későbbi időpontra. Most nekünk van magára szükségünk. Biztos, hogy legalább száz zöldkabátos igyekszik utána. – Úgy van! – mondta Wally és Stan. – Maradjon velünk, kapitány! – Mi magába vetettük a bizalmunkat – mondta Ned Tyler. – Maga nélkül soha nem találunk ki a vadonból. Most nem hagyhat el bennünket. Hal tétovázott. Még mindig nem vette le szemét a közeledő lovasról. Aztán tekintete a hintóban ülő lány arcára siklott. Sukeena őt nézte. Nagy sötét szeme tele volt aggodalommal. – Komoly sérülésed van. Nézd meg a lábadat. – Aztán a

hintó ajtaján kihajolva egészen odahajolt Halhoz, és olyan halkán suttogott, hogy Hal alig értette a szavait. – Maradj velünk, Gundwane! Hal lenézett a lábán lévő mély sebből szivárgó vérre és színtelen savóra. Míg habozott, Big Daniel hátraszaladt és felugrott a hintó végében lévő lépcsőre. – Majd én foglalkozom vele – mondta és kivette a muskétát Althuda kezéből. Aztán, kezében a muskétával leugrott a poros útra. Az úton állva ellenőrizte az égő kanócot és a lőport. Közben a hintó egyre távolodott tőle, Schreuder pedig vágtatva közeledett. Hal minden könyörgés és figyelmeztetés ellenére elindult visszafelé, hogy közbeavatkozzon. – Daniel, ne ölje meg azt az őrültet! – El akarta magyarázni a társának, hogy neki és Schreudernek elrendezendő számlájuk van egymással, és lovagi becsület kérdése, hogy abba senki se avatkozzon bele. De nem maradt rá idő, hogy hangot adhasson e romantikus gondolatnak. Schreuder hallótávolságon belülre ért és felágaskodott a kengyelben. – Katinka! – kiáltotta. – Ne féljen! Itt vagyok, hogy megmentsem, kedvesem. Nem engedem, hogy ezek a gazfickók magukkal vigyék. Előhúzta a mordályát, és a kanócot feltartotta a szélbe, hogy az izzó szövet lángra lobbanjon. Aztán pisztolyt tartó kezét előre nyújtva végigfeküdt a ló nyakán. – Félre az utamból, fajankó! – kiáltott Danielre és tüzelt. A lövés ereje a magasba lökte jobb karját, és kékesen gomolygó füst borította el a fejét. A golyó egy lábnyira csapódott a földbe Daniel meztelen jobb lába előtt, földdel szórva teli azt. Schreuder felhajította a pisztolyt és előrántotta hüvelyéből az oldalán lógó Neptun-kardot. A penge arany berakása megcsillant a napfényben. – A fogadig hasítom fel a koponyádat! – bömbölte most Schreuder és a magasba emelte a kardot. Daniel letérdelt, és hagyta, hogy az ezredes lova egészen megközelítse. Túl közel engedi magához, gondolta Hal. Ha a muskéta csütörtököt mond, Danny halott ember. De Daniel gondosan célzott, majd meghúzta a ravaszt. Hal egy pillanatig azt hitte, hogy félelme beigazolódott, ám ekkor egy durranás, egy villanás és ezüst színű füst kíséretében elsült a fegyver Daniel talán Hal kiáltására figyelt, talán a ló bizonyult nagyobb és biztosabb célpontnak, mint a lovas, mert a nehéz ólomlövedék az állat tajtékkal borított, széles szügyébe hatolt be. Schreuder paripája összeroskadt lovasa alatt. Az ezredes átrepült az állat feje felett, és arccal a földre zuhant. A ló a hátán fekve kirúgott, egyik oldalról a másikra vetette a fejét, és a vér vastag sugárban ömlött a sebéből. Aztán a feje hangos dobbanás kíséretében a porba hanyatlott, és egy utolsó horkanással kilehelte a lelkét.

Schreuder mozdulatlanul feküdt a naptól forró úton, és Hal egy pillanatra megrémült, hogy talán kitörte a nyakát. Majdnem odarohant hozzá, hogy a segítségére legyen, de ekkor Schreuder néhány összefüggéstelen mozdulatot tett, és Hal visszafogta magát. A hintó gyorsan távolodott. – Gyere vissza, Gundwane! – kiabálták a többiek. – Hagyja ott a nyavalyást, Sir Henry! Daniel felugrott, megragadta Hal karját. – Nem halt meg, de mi hamarosan halottak leszünk, ha még sokáig itt maradunk – mondta, azzal elrángatta Halt. Hal eleinte ellenállt és megpróbálta kiszabadítani a karját Daniel szorításából. – Nem lehet így vége. Hát nem érti, Danny? – Nagyon is jól értem – morogta Daniel. Schreuder ekkor dülöngélve felült az út közepén. A kavicsok lehorzsolták a bőrt az arcáról, de már a talpra állással próbálkozott. Tántorgott, visszaesett, aztán ismét megpróbálta. – Jól van – mondta Hal akkora megkönnyebbülései, ami még őt is meglepte, aztán hagyta, hogy Daniel elvonszolja. – Elég jól van ahhoz – mondta Daniel, miközben a hintó után iramodtak –, hogy lekapja a makkját, ha ismét találkoznak. Nem az a fickó, akitől könnyen meg fogunk szabadulni. Aboli lefékezte a hintót, hogy utol tudják érni őket, és Hal megragadta a vezetékló gyeplőjét, majd hagyta, hogy egy kicsit vonszolja. Visszanézett, és látta, hogy ugyan porosan és véresen, de Schreuder már talpon áll az út közepén. Aztán kivont karddal elindult a hintó után, de úgy tántorgott, mint aki teleszívta magát olcsó ginnel. Elénk ügetéssel távolodtak tőle, és Schreuder felhagyott a próbálkozással, hogy utolérje őket. Helyette kiáltozni kezdett: – Istenre fogadom, Henry Courteney, hogy egészen a pokol kapujáig követni fogom. Magam előtt fogom látni. A szívembe fogom zárni. – Ha jön, hozza magával azt a kardot, amit ellopott tőlem – kiabálta vissza neki Hal. – Majd szétvágom vele, mint egy szopós malacot, hogy az ördög egy jót lakmározhasson magából. – Tengerészei majd feldőltek a nevetéstől, és obszcén jeleket mutogattak neki búcsúzásul. – Katinka, drágám! – bömbölte teli torokból Schreuder. – Ne essen kétségbe! Az apám sírjára esküszöm, hogy megmentem! Az életemnél is jobban szeretem. Van de Velde, aki az egész lövöldözés és kiabálás alatt a hintó padlóján kuporgott, most felemelkedett az ülésre és az úton álldogáló megviselt figurára bámult.

– Meghibbant ez az ember? Hogy meri ilyen gyűlöletes szavakkal illetni a feleségemet? – Katinkára meresztette a szemét, aki elvörösödött. – Mevrouw, bízom benne, hogy nem adott okot ennek a buta katonának ilyen szabados beszédre. – Mynheer, biztosíthatom, hogy megszólítása és szóhasználata jobban megdöbbentett, mint önt. Nagy sértésként éltem meg, és esedezem, hogy az első alkalommal vonja komolyan felelősségre – válaszolta, egyik kezével a hintó ajtajába kapaszkodva, másikkal a kalapját gyűrögetve Katinka. – Annál is többet fogok tenni, Mevrouw. Felteszem a következő Amsterdamba tartó hajóra. Nem tűrök el ekkora szemtelenséget. Mi több, azért a kellemetlen helyzetét is ő a felelős, amelyben most vagyunk. A vár parancsnokaként ő felel a rabokért. Az ő alkalmatlansága és kötelességmulasztása miatt tudtak megszökni. A gazembernek nincs joga ilyen hangon beszélni magával. – Ó, dehogyis nincs – mondta kedvesen Sukeena. Schreuder ezredesnek minden joga megvan ehhez a kegyhez. Az ön felesége elég gyakran feküdt alatta szétvetett lábakkal ahhoz, hogy drágámnak, sőt akár kurvámnak, ribancomnak szólíthassa. – Hallgass, Sukeena! – förmedt rá Katinka. – Elment az eszed? Tudd, mi a rangod! Rabszolga vagy. – Nem, Mevrouw. Már nem vagyok rabszolga. Szabad nő és az ön foglyul ejtője vagyok – mondta neki Sukeena. – Így hát bármit mondhatok önnek, legfőképpen, ha az az igazság. – Van de Veldéhez fordult. – Az ön felesége és az ezredes oly nyíltan játszották a papás-mamást, hogy szinte mindenki tudott róla a gyarmaton. Akkora szarvakat tűztek az ön homlokára, amelyek még a maga szépen kigömbölyödött, csillogó teste számára is túl nagyok. – Megkorbácsoltatlak te rabszolgaribanc – gurgulázta a gutaütés határán van de Velde. – Nem fogja megtenni – mondta Althuda, és a kormányzó lelógó hasának nyomta a díszes foglalatú szablya hegyét. – Inkább bocsánatot fog kérni a húgomtól e sértés miatt. – Bocsánatot kérni egy rabszolgától? Soha! – kezdett ordítani van de Velde, de Althuda egy kissé erősebben nyomta a hasához a fegyvert, és az ordítás sipítássá változott, mint amikor a levegő kiszökik egy disznó hólyagjából. – Nem egy rabszolgától kér bocsánatot, hanem egy szabadon született bali-i hercegnőtől – javította ki Althuda. – Méghozzá gyorsan. – Bocsánatáért esedezem, Madame! – csikorogta zárt fogsorán keresztül van

de Velde. – Ön egy igazi úriember, Sir – mosolygott rá Sukeena. Van de Velde visszaroskadt az ülésére, és többé egy szót sem szólt, csak a feleségét méregette haragos tekintettel. Miután maguk mögött hagyták a települést, az út minősége elromlott. A Társaság tüzelőfát szállító szekerei mély keréknyomokat hagytak rajta, és a hintó veszélyesen zötykölődött. A lagúna széle mentén a víz kiszivárgott, sártengerré változtatva az utat, és a tengerészeknek nemegyszer a vállukkal kellett nekifeszülniük a magas hátsó kerekeknek, hogy segítsenek a lovaknak kirángatni a hintót a kátyúkból. Késő délelőttre járt, mire megpillantották az első folyó felett átívelő fahidat. – Katonák! – kiáltotta Aboli. A magas, bakról hamar észrevette a csillogó bajonetteket és a magas sisakokat. – Csak négy – mondta Hal. Még mindig neki volt a legélesebb szeme. A hídőrség káplára eléjük jött. Bár meg volt rökönyödve, nem gyanakodott. Kardja a hüvelyében nyugodott, és pisztolyának gyutacsa sem volt meggyújtva. Hal és társai, az embereivel együtt lefegyverezték. Bricseszeik kivételével elvették tőlük a ruháikat, és fejük fölé emelt üres muskétával, futólépésben visszazavarták őket a gyarmatra. Miközben Aboli áthajtott a hintóval a hídon és ráfordult a kezdetleges ösvényre, Hal és Ned lemászott a híd alá, és egy lőporos hordót kötött a fapillérre. Aztán Hal, pisztolyának tusával kiverte a hordó dugóját, egy rövid gyújtózsinórt dugott bele és meggyújtotta. Ő és Ned kimásztak a híd alól, és a hintó után iramodtak. Hal lába most már nagyon fájt. Megdagadt és merev volt. A bokáig érő homokban tapicskolva épp akkor nézett hátra, amikor a híd közepe vizet, sarat, gerenda– és oszlopszilánkokat vetve, szerteszét robbant a levegőben. – Ez sem fogja túl sokáig visszatartani a jó ezredest, de legalább elázik a bricsesze – dörmögte Hal, amikor elérték a hintót. Althuda leugrott és rákiáltott: – Foglald el a helyemet! Kímélned kell a sérült lábadat. – Nincs nagy baja – tiltakozott Hal. – Azonkívül, hogy alig bírja el a testsúlyodat – mondta a hintó ablakán kihajolva Sukeena szigorúan. – Azonnal gyere fel, Gundwane, különben maradandó károsodást fog szenvedni a lábad. Hal engedelmesen felmászott a hintóra és leült Sukeenaval szemben. Aboli, anélkül, hogy a párra pillantott volna, elmosolyodott. Máris parancsokat osztogat, a fiú meg engedelmeskedik, gondolta. Úgy tűnik a dagály és a hátszél

is segíti őket. – Hadd nézzem meg azt a lábat – parancsolta Sukeena, mire Hal közé és Katinka közé tette. – Vigyázzon, fajankó! – csattant fel Katinka és elhúzta onnan a szoknyáit. – Összevérezi a ruhámat. – Ha nem vigyáz a nyelvére, nem az lesz az egyetlen dolog, amit összevérezek – figyelmeztette Hal és összehúzta a szemöldökét. A nő a legtávolabbi sarokba csúszott. Sukeena gyors, értő mozdulatokkal dolgozott. – Forró borogatást kellene tennem ezekre a harapásokra, mert mélyek, és bizonyára meg fognak gyűlni. De forró vízre van szükségem. – Felnézett Halra. – Azzal várnod kell, amíg felérünk a hegyekbe – mondta a lánynak. Egy darabig mindketten hallgattak és zavarodottan egymás szemébe bámultak. Még soha nem voltak ilyen közel egymáshoz, és mindketten találtak valamit a másikban, ami ámulatba ejtette és gyönyörködtette őket. Aztán Sukeena felállt. – Az orvosságaim a nyeregtáskában vannak – mondta élénken, és átmászott az ülésen, hogy elérje a hintó végében lévő málháskosarat. A csomagok között kotorászott, amikor a hintó egy nagyot zökkent a göröngyös úton, és Hal álmélkodva bámulta égnek álló kis, kerek fenekét. A fodrok és az alsószoknyák takarásának ellenére legalább olyan elbűvölőnek tartotta, mint az arcát. Sukeena kötésekkel és egy kis üvegcsével a kezében visszamászott a helyére. – Ezzel a tinktúrával kimosom, aztán bekötöm a sebeket – magyarázta anélkül, hogy újból Hal zöld szemébe nézett volna. – Jaj, hagyd! – kiáltotta Hal, az oldat első érintésére. – Pokolian éget. Sukeena megszidta: – Kibírtad a korbácsot, a lövést, a kardvágást és a vérebek harapását, a gyógyszer első érintésétől pedig sírva fakadsz, mint egy kisbaba. Most már hallgass el! Aboli arcán összeráncolódtak a tetoválások, válla rázkódott a nevetéstől, de sikerült magába fojtani a vidámságát. Hal észrevette és rádörrent: – Milyen messze van még a keserűmandulasövény? – Három mérföld. – Sabah ott fog várni minket? – Úgy gondolom, igen. Hacsak a zöldkabátosok nem érnek utol bennünket. – Az a véleményem, hogy kapunk egy kis haladékot. Schreuder hibát követett el azzal, hogy egyedül vett üldözőbe minket. Össze kellett volna

szednie a csapatait, és úgy indulni az üldözésünkre. Szerintem a zöldkabátosok először a kiszabadított rabokat fogják hajkurászni. Csak akkor fognak velünk foglalkozni, ha Schreuder átveszi a vezetésüket. – És nincsenek lovaik – tette hozzá Sukeena. – Úgy gondolom, hogy simán megszabadulunk tőlük, és ha egyszer elértük a hegyeket… – Elhallgatott és levette tekintetét Hal lábáról. Mindketten előrenéztek a magas, kék fal felé, amely betöltötte előttük az eget. Van de Velde mohón figyelte a beszélgetésüket és most közbeszólt: – A rabszolgalánynak igaza van. Sajnos, sikerrel járt az alattomos összeesküvésük. Mindazonáltal én racionális ember vagyok, Henry Courteney. Engedje el a feleségemet és engem. Adja át a hintót, és hagyja, hogy visszatérjünk a gyarmatra. Ellenszolgáltatásként ünnepélyesen megígérem, hogy leállítom az üldözésüket. Utasítom Schreuder ezredest, hogy rendelje vissza az embereit a barakkjaikba. – Nyíltnak és jámbornak hitt arckifejezéssel Hal felé fordult. – Úri becsületszavamat adom rá! Hal látta a ravaszságot és a rosszakaratot a kormányzó szemében. – Excellenciás uram, nem vagyok biztos benne, hogy kiérdemli az úriember titulust, azonkívül gyűlölném, ha nélkülöznöm kellene azon kellemes társaságát. Ebben a pillanatban a hintó egyik első kereke belezöttyent egy lyukba. – A földimalacok ássák ezeket az üregeket – magyarázta Althuda, miközben Hal lekászálódott a félrebillent járműről. – Az meg miféle bestia? – A földimalac egy hosszú orrú állat vastag farokkal. Erős mancsaival kiássa a hangyabolyokat, és hosszú, ragadós nyelvével felfalja őket. Hal hátravetette a fejét és nevetett. – Hát persze, elhiszem. Mint ahogy azt is, hogy a te földimalacod repülni tud, tudja a hajóstáncot és kártyából jósol. – Még meg kell tanulnod néhány dolgot az előttünk elterülő földdel kapcsolatban – mondta neki Althuda. Hal kuncogva elfordult tőle. – Gyerünk, fiúk! – kiáltott oda tengerészeinek. – Húzzuk le ezt a hajót a zátonyról és kormányozzuk a szélbe. Kiszállította van de Veldét és Katinkát, hogy a többiekkel együtt segítenek kimozdítani a hintót. De ettől kezdve az út már alig volt járható, és a mindkét oldalát szegélyező bozót egyre magasabbá és sűrűbbé vált. A következő egy mérföld során még kétszer akadtak el. – Hamarosan megszabadulunk a hintótól. Sokkal jobban boldogulunk a saját lábunkon – mondta Hal halkan Abolinak. – Mennyire vagyunk még a sövénytől?

– Azt hittem, hogy mostanára elérjük – válaszolta Aboli –, de már nem lehet messze. – A keskeny út következő fordulójánál érték el a határt. A híres keserűmandula-sövény nem volt egyéb foghíjas és hervadt bozótnál. Még vállmagasságig sem ért, de az út hirtelen véget ért előtte. Egy kalyiba is volt ott, amely a határőrbódé szerepét töltötte be, mellette pedig egy tábla állt egy közleménnyel. – FIGYELMEZTETÉS! – kezdődött élénkvörös betűkkel az írás a táblán, majd kifejtette, hogy börtönbüntetést vagy ezer guldenes bírságot, esetleg mindkettőt kockáztat mindenki, aki megpróbál átlépni ezen a ponton. A táblát a Holland Kelet-indiai Társaság kormányzója nevében állították fel. Hal berúgta az egyetlen helyiségből álló kalyiba ajtaját. Üres volt. A nyitott tűzhely hideg volt. A falba vert szögön a Társaság egyenruhájának néhány darabja függött, a hideg tűzhelyen pedig egy üst hevert. A durva faragású asztalon és a polcokon a fal mellett régi tálak, palackok és konyhai edények sorakoztak. Big Daniel nekifogott az előkészületeknek, hogy felgyújtsa a bódé tetejét, de Hal megállította. – Semmi szükség füstjelekkel Schreuder tudomására hozni, merre járunk – mondta –, amúgy sincs semmi használható benne. Hagyja a fenébe! – Azzal visszament arra a helyre, ahol a tengerészek a hintó tartalmát rakodták le. Aboli a lovak kifogásával foglalatoskodott, Ned Tyler pedig segített neki teherhordó alkalmatosságokat rögtönözni a lovak számára a bőr lószerszámokból és a hintó ponyvájából. Katinka kétségbeesett arccal állt a férje oldalán. – Mi fog velem történni, Sir Henry? – suttogta. – Néhány emberem szeretné felvinni önt a hegyekbe, hogy megetesse az oroszlánokkal – válaszolta Hal. Az asszony a szájához kapta a kezét és elsápadt. – Némelyek pedig szeretnék elvágni a torkát azért, amit ön és az a kövér disznó férje tett velünk. – Maga soha nem hagyná, hogy ilyesmi megtörténjen – tört ki van de Veldéből. – Csak a kötelességemet teljesítettem. – Igaza van – hagyta rá Hal. – A torokelvágás túlságosan enyhe büntetés lenne az ön számára. Jobban kedvelem az akasztást és a felnégyelést. Ahogy az apámmal tette. – Jéghideg tekintettel rámeredt, és van de Velde meghunyászkodott. – D