You are on page 1of 2

PAÁL TAMÁS

A só meg a kovász Én, József József, a koppányi békebíró nem lehetek ünneprontó. A véleményemet errõl az egész görögtüzes komédiáról megtartom magamnak. Én is voltam színész. Vándorszínész. Ha üres volt a kassza, jött a ripacskodás. Tûzfújás egymásra, no, meg a seggberugdosás. A díszletek mögött aztán összeölelkeztünk, és kiröhögtük a közönséget, a krajcárokat számolva... Ha kiegyeztünk a Sorssal, akkor miért ne egyezhettünk volna ki most az osztrákkal az ide-oda guruló forintokért, hát nem igaz? Nem, nem igaz! Már megint a békebíró beszél belõlem. Igaz, hogy én is nevetve számoltam a díszletek mögött a krajcárokat a bohóckodás után. Kínomban. De a közönséget, amely tapsolt ennek a baromságnak, nem néztem le. Meg akartam nevelni, hogy ne dûljön be a szemfényvesztõ hókusz-pókuszoknak. Ezért is lettem tanító. Néptanító... egy kis darab idõre! Só meg kovász nélkül csak ízetlen, savanyú, lapos kenyeret lehet sütni. Ti vagytok, fiaim, a népben a kovász, nélkületek a lisztbõl csak hitvány görhe lehet. De a sót, a krisztusi hiteteket a gyermekemberek széppé, vonzóvá formálásához soha ne felejtsétek magatokkal vinni. Így bocsájtott utunkra, ilyen útravalóval a Rektor Úr... Igaza volt. Már ami a kenyeret illeti. Mert negyvennyolc óra alatt a vármegyei tömlöcben az ifjú ember is megtapasztalja, hogy milyen az a "komiszkenyér" . Só nélkül. Hitehagyottan... Ahogy az esperes úrral beléptem az iskolaterembe, telve prófétai hittel, fel sem tûnt a koszos, kifakult asztalkendõbe csomagolt, töretlen só. Anélkül, hogy odafigyeltem volna rá, a sarokban álló kemence torkára tettem. Miközben a szemem le nem vettem a számtalan sok, ide-oda ugráló tikról, melyeket a gyerekek a bakókból elõkotort kenyérdarabokkal etettek. Hiába gyakoroltam a színészetet kétszer is, amíg csak apám be nem pofozott a kollégiumba, felháborodásom a nem várt látványtól kiült az arcomra, úgyhogy az esperes nem is hagyhatta szó nélkül: "Az Úrjézusnak egyformán kedves volt minden élõlény, egyformán óvta, védte õket, a Teremtõ ajándékát!" S kenetteljes mosollyal, égre emelt szemmel fürgén kisietett a helyiségbõl a karcsú derekú, de nagy lapátkezû esperes atya. A szoknyáját kicsit megemelve, hogy be ne piszkolódjék a poros földön. A gyerekek vigyázzba vágták magukat, tátott szájjal bámultak utána. Persze õk tudták, amit én még nem, hogy miért aggódik olyan nagyon a tikokért. Én csak azt éreztem, hogy a finomkodó mozdulatok, a kivonulása úrihölgy módjára, meg a nagy, lapát kezei valahogy nem illenek egymáshoz. És hogy ezek a kezek még mogyorófapálca nélkül is - amibõl vagy három is látszott, ahogy becsukta maga mögött az ajtót a "bennfelejtett" tikokkal - meg fognak leckéztetni engem hamarosan. És úgy is lõn! Nem, nem csigázom fel az érdeklõdéseteket, nem hajtattam ki a tikokat. Azok maguk is ott csoportoztak hamarost az ajtó elõtt, éktelen rikoltozással. Ki kellett engednem õket, s õk, szó szerint értve, repültek a gazdájuk után! Felsóhajtottam, hogy lám, magától megoldódott a kellemetlen helyzet, amibe önhibámból kerültem. Annyira nagy kõ esett le a szívemrõl, hogy fel se tûnt: tekintély ide vagy oda, ezeknek az egészséges ösztönû parasztgyerekeknek nevetnie kellett volna az egészen. De ehelyett megszólaltak: "Dicsértessék az Úrjézus"! Az esperes atya helyett én fogadtam: "Mindörökké, Amen!" És zavaromban a kemencetorokhoz lépve felvettem a szennyes ronggyá nyûtt asztalkendõt, és a katedrára dobtam. Rögvest szét is nyílt, s kilátszott belõle a kõkemény sódarab. Eszembe jutott a Rektor Úr intelme a sóról, a mindig bennünk munkálkodó krisztusi hitrõl, és elnevettem magam, s a gyerekek is. Jóízû göcögéssel követtek. A sok tik, no meg az esperes megrendítette ugyan bennem prófétai hitemet, de íme, újra megtaláltam a sót, mint színészkoromban egy-egy értelmesebb arc, figyelõ tekintet láttán... De a felszabadult nevetésnek pálcasuhogás vetett véget. Nem a fenekekre, hanem az

asztalra mérték õket a nagy lapátkezek, hosszú, szõrös ujjak. Az esperes úr! Aki a díszkiséretet otthagyva az udvaron berontott, és felkapta nagy hirtelen a legvastagabb "gyermekszelídítõt". A kõkemény só fogta fel azt asztallap helyett az ütlegeket, és tört ízzéporrá. A tikok mintha megérezték volna, hogy az égzengés, villámlás, a vihar miattuk tört ki, elégedett kotkodácsolással betódultak, és felborzolt, harcrakész tollazattal csipegették fel egymás elõl a sómorzsákat. Vagy két tucat gyermekszempár figyelt engem, aki éreztem hitvány, semmit érõ kovász mivoltomat... Kiragadtam hát az erõlködéstõl lihegõ esperes atya kezébõl a széthasadt fenyítéket, és kihajtottam vele a tikokat. Némelyiket a nekibuzdult gyerekek fogtak meg a padjuk tetején, és adták át nekem... A ribillió szerencsés véget ért. Mégis hatott a kovász. Kisült a kenyér. Kaptam is belõle a vármegyei tömlöcben egyik-másik jobbágyszülõtõl. Amely az ehetetlen "komiszkenyér" után jól jött. De tanítani nem taníthattam többé, mert az esperes kenetes mosolyával azzal vádolt meg a hatóság elõtt, hogy "rebellióra" tanítottam a nebulókat. Hogy hiányzik belõlem a só: a krisztusi hit... A nótárius uram a lelkemre kötötte, hogy ne beszéljek a tárgyaláson arról, hogy a pap verte szét a sót, és a tikjai ették fel. Még félreértenék, és a láncokat sose vennék le rólam. Igazat adtam neki. Hallgattam. Sõt, szántam-bántam engedetlenségemet. Így a vizsgálati fogság után ki is engedtek, nem kellett "betyárra" lennem. Tanultságomra, bûnbánatomra tekintettel békebíróságra javasolt az esperes atya. Kézcsókkal köszöntem meg neki. Add meg a császárnak, ami a császáré, add meg az egyháznak, ami az egyházé! Igyunk hát, barátaim, a Kiegyezésre! Igyunk Koppány mezõvárosának elsõ Polgári Körére!! Prosit!