You are on page 1of 7

A HALHATATLANSÁG PROBLÉMÁJA

JULIUS EVOLA

Iniciatikus szempontból a hal{l túlélésének és mag{nak a halhatatlans{gnak a kérdése


szigorúan a tapasztalat és a ténylegesség szempontj{ból vetődik fel. Ezek szerint a legelső
tiszt{zandó kérdés pontosan az, hogy a hal{l túlélése vagy túl nem élése döntően kinek a
tapasztalata. Nyilv{nvalóan nem lehet ez valamiféle absztrakt, filozófiailag vagy teológiailag
megfogalmazott entit{s, hanem csakis az, ami az ember konkrétan, m{s szavakkal az, amit
élő tudatnak lehet nevezni. Olyan individu{lt tudat ez, amelynek öntapasztal{sa gyakorlatilag
egy adott pszichofizikai organizmussal való egységéből, valamint {ltal{ban a szenzu{lis
tapasztal{sból következik.
Egy ilyen tudat tov{bbélését vagy éppen halhatatlans{g{t azonban nem lehet mag{tól
értetődő tényként kijelenteni. Először is figyelembe kell venni, hogy e tudat képességei,
ideértve azokat is, amelyek organikus egységének alapj{t képezik, milyen mértékben {llnak
a testi kontingenci{k befoly{sa alatt. L{thatjuk, hogy a tudat az érzékszervi észlelés
csökkenésével m{r az {lomban is meggyengül, és csup{n az {lmok többségére jellemző
reduk{lt form{i maradnak meg. Vannak betegségek, amelyek fokról fokra éppen a tudatnak
ezt az organikus egységét t{madj{k meg: a betegség hol előrehalad, hol meg regredi{l,
olyannyira, hogy a l{tszólagos gyógyul{s újraébreszti az életérzést, majd pedig megint
visszatér rendes lefoly{s{hoz. Tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy ezekben az
esetekben az ember egym{st követően éli {t azt, hogy új életre születik, és azt, hogy a hal{l
felé megy. Ilyenkor a betegség előrehalad{s{val egyfajta hal{ltapasztalatot él {t az ember,
vagy legal{bbis eljut ennek közelébe, hogy analóg módon azzal, amit a matematika
„hat{rközelítésnek” nevez, anticip{lva megjelenjék egy érzés: az elnyeletés és felboml{s
érzése.1
Kétségtelen, hogy ahol olyan tudatról van szó, amely egybeolvadt az anim{lis vitalit{ssal,
nem is lenne indokolt m{st remélni. A problém{t teh{t m{s módon kell felvetni: azt kell
megvizsg{lni, hogy mely esetekben és milyen körülmények között beszélhetünk az
emberben ténylegesen valamiről, ami m{s és több mint a fent említett „élő tudat”. E ponton az
iniciatikus tanít{s hat{rozottan eltér a vall{sos nézetek döntő többségétől (legal{bbis ami
ezek exoterikus értelmét illeti), mert a tov{bbélés problematik{j{t nem absztrakt módon és az
{ltal{noss{g szintjén veti fel, vagyis {ltal{ban az ember sz{m{ra, hanem figyelembe veszi a
tov{bbélés különböző lehetőségeit és feltételeit is.
Ha akkor, amikor azt mondjuk, hogy „én”, nem a fent említett organikus és centraliz{lt
tudatra gondolunk, akkor elfogadhatjuk azt, hogy a hal{l krízisét, a hal{lban való elnyeletést
valami túléli. Ugyanis ahogy a fizikai organizmus sem semmivé bomlik a hal{lban, hanem
először is egy holttestnek ad helyet, majd pedig e holttest boml{stermékeinek, amelyek
bizonyos kémiai és fizikai törvényeknek engedelmeskednek, ugyanígy feltételeznünk kell,
hogy megközelítőleg ugyanez érvényes az ember „pszichikum{nak” vonatkoz{s{ban is: a
hal{lt bizonyos ideig túléli valamiféle „pszichikus tetem”, az elhal{lozott „m{solata”, ami
azt{n bizonyos esetekben megnyilv{nul{sok forr{sa is lehet. Tulajdonképpen ezek azok a
megnyilv{nul{sok, teh{t vagy a „pszichikus tetemnek”, vagy ha ennek időközbeni
felboml{sa m{r bekövetkezett, akkor maradv{nyainak a megnyilv{nul{sai, amelyeket a

1A hal{l anticip{lt tapasztalat{ról bizonyos szervi megbetegedésekkel kapcsolatban l{sd J. M. Guyau, Esquisse
d’une morale sans obligation ni sanction, Paris, 1885, I. fej.
spiritizmus a lélek tov{bbélésének „tapasztalati” bizonyítékaiként emleget, még olyan
esetekben is, amikor azok egy élesebb tekintet sz{m{ra éppen ennek ellenkezőjéről győznek
meg. Az a gépiesség, amely ezekre a tov{bbélő és imm{r személytelen erőkre jellemző, nem
z{rja ki, hogy megnyilv{nul{saik néha rendkívül intenzívek legyenek. Erről van szó péld{ul
akkor, amikor az élet folyam{n felébredt mély emóciók, szenvedélyek és hajlamok a hal{lig
fennmaradnak. Ezek az erők hordozz{k azut{n a halott kiürült képét, úgyszólv{n elfoglalva
„én”-je helyét, hasonlóképpen, mint ahogy m{r – hab{r kisebb mértékben – életében is ezt
tették. Az ilyen esetekben azonban olyan „element{ris” akciókról van szó, amelyekben
semmi közös nincs azzal, amit a halott spiritu{lis személyiségének nevezhetnénk.2
Ez utóbbi kifejezés magyar{zatot kív{n, ugyanis nyilv{nvalóan többről van itt szó, mint
amit „élő tudatnak” neveztünk. Ontológiai síkon mag{tól értetődik, hogy nemcsak az
embernek, de b{rmilyen m{s természetű lénynek sem lehet semmiféle léte, még csak
illuzórikus léte sem anélkül, hogy valamiféle kapcsolata ne lenne egy transzcendens
princípiummal. Iniciatikus szempontból azt lehet mondani, hogy „én”-nek egy magasrendű
princípium visszfényeként érezzük magunkat, úgyhogy az aktu{lis tudat m{r említett
kondicion{lts{g{t úgy lehet tekinteni, mint ami a tükrözött objektum és a között az {gens
között jön létre, amelyben az objektum képe megform{lódott. E kettő között ugyanis szoros
kapcsolat van, amely meghat{rozza, sőt, létrehozza azt, amit hindu terminológi{val „elemi
énnek”, helyesebben „samsārai énnek”3 lehet nevezni; a klasszikus szóhaszn{latban ennek
megfelelője a nous mint a szellem – a romolhatatlan olümposzi princípium – függvénye.
Ha egy tükör eltörik, az a benne tükröződő t{rgyat nem érinti, viszont a tükrözött kép
eltűnik. Amennyiben egyértelműen negatív kimenetelű, akkor a hal{l jelenségét is így kell
értelmezni, vagyis úgy, ahogy azt az előbbiekben az élő, aktu{lis tudat kapcs{n elmondtuk.
Egy ilyen esetben mindaz, ami az emberi „én” természetével rendelkezik, nem éli túl a hal{lt.
Helyesebben igazi {llapotv{ltoz{s {ll be, és a m{r említett kísértő szellem és pszichikus
üledék kivételével, amelyek mintegy a tehetetlenségi erő folyt{n fennmaradt
automatizmusok, a „samsārai én” voltaképpeni élete újra felszívódik egy szubperszon{lis
törzsbe, amely egyfajta „organizmus-gyökér”. Ezen a síkon ismét elképzelhető egy sui generis
tov{bbélés, ugyanis ez az organizmus, mely egy bizonyos meghat{rozott testnek adott életet,
életet adhat egy m{sik testnek is. Ha egy adott pszichofizikai aggreg{tum, valamint az énnek
az a tükörképe, amelyet ez az aggreg{tum mag{ban hord, felbomlik, ez az erő, ha l{tens
módon is, de tov{bb él mintegy a tűz potencialit{saként, és egy új együttesben ismét fel tud
gyulladni, csakhogy ekkor m{r új individualit{sként, új lényként. Természetesen ebben az
esetben nem biológiai fajról vagy törzsről van szó, sem pedig egy olyan értelemben vett
lényről, mint amilyen a nemzéssel, ugyanannak a vérnek a tov{bbvitelével jön létre. Azok a
lények, amelyek az előbb említett organizmus-gyökér különböző manifeszt{ciói, egészen
ritka kivételektől eltekintve egym{stól teljesen külön{llókként, és egym{s sz{m{ra teljesen
idegenekként bukkannak fel. Az őket összekötő kapcsolat, minthogy minden materi{lis
b{zisnak híj{n van, a fizikai érzékelés sz{m{ra megragadhatatlan és felismerhetetlen. Ezúttal
erről elég is ennyit mondani, mert a különféle örökletességek közötti összefüggések kifejtése
nagyon messzire vinne t{rgyunktól.

2 Itt figyelembe kell venni egyéb eseteket is, ahol a pszichikus üledéket és a fac-similét a túlvil{g sötét erői
elevenítik meg. Ennek alapj{n kell magyar{zni sz{mos metapszichikai jelenséget, éspedig sokkal többet, mint
gondoln{nk. Fenn{ll azonban a halottidézés lehetősége is, amelyben az oper{tor életét és „én”-jét kölcsönzi egy
l{rv{nak, kiragadva azt – ha csak pillanatokra is – kihunyt {llapot{ból; ez utóbbi a klasszikus tradícióban a
Hādēsnak felel meg.
3 A gnósztikusok igen tal{lóan szellemut{nzatnak nevezték ezt.

2
E rövid magyar{zat célja tulajdonképpen nem m{s, minthogy eloszlassa a reinkarn{cióval
kapcsolatos félreértéseket. Az, ami a különböző archaikus szövegekben mégis erre l{tszik
utalni, ellentétben sz{mos jelenkori „spiritualista” és teozófus véleményével, nem felel meg
ugyanis semmiféle ezoterikus tanít{snak, és nem egyéb, mint szimbolikus és popul{ris
kifejeződése egy olyan doktrín{nak, amelynek voltaképpeni értelme ettől erősen különbözik.
Önmag{nak ellentmondó m{r az a feltételezés is, hogy egy „samsārai én” – amely nagyj{ból
és a döntő többség sz{m{ra az „én”-nek felel meg – újraszülethessen. Éspedig azért, mert egy
ilyen „én” viszonylagos identit{sa csak egy adott pszichofizikai organizmus, azaz egy olyan
meghat{rozott kombin{ció függvényeként {ll fenn, amely ha egyszer felbomlott, nem
jelentkezik még egyszer önmag{val azonosként. Teh{t ami egy egzisztencia-széri{ban
folytatódik, az nem a produktum, hanem az azt létrehozó erő, vagyis a fent említett
szubperszon{lis potencia. M{s szavakkal, ha azokat az „én”-eket, amelyek a sorozat
különböző egzisztenci{iban megform{lódtak, „A”, „B”, „C”, stb-vel jelöljük, akkor az, aki a
„B”-ben újraszületik, nem az „A” lesz, és aki a „C”-ben, nem a „B”, és így tov{bb, hanem az
„A”-ban működő erő nyilatkozik meg folyamatosan a „B”-ben és a „C”-ben. A
folytonoss{got csup{n ez az erő képviseli, és ez az erő nem egy „én”, és nem is élő tudat. Sőt,
ha valami csoda folyt{n „A”, azaz egy adott egzisztencia-széria „én”-je megl{thatn{ a „B”-t
és a „C”-t, vagyis azokat, akik az ő „reinkarn{ciói” voln{nak, akkor ezek éppen annyira
idegennek tűnnének, és kellene is hogy tűnjenek sz{m{ra, mint b{rki m{s, vagy b{rmilyen
m{s, tőle a térben külön{lló „én”.
Ahhoz a síkhoz, amelyen a reinkarn{ció igaz lehet, teh{t a samsāra síkj{hoz (amely
megfelel a „Vizek” vil{g{nak, vagy a hellenisztikus „necessitas ciklus{nak”) a spiritu{lis
személyiségnek alig van köze. Futólag megemlíthetjük itt, hogy éppen ezért jogos a gyanú
minden olyan tanít{ssal szemben, amely a „reinkarn{ció” gondolat{t kiemeli, sőt,
feltételezhető, hogy e tanít{soknak egyenesen az a gyakorlati célja, hogy egy, a „liber{ciós”
ir{ny{val teljesen ellentétes ir{ny sz{m{ra alapot vessenek. Ugyan kétségtelen, hogy
léteznek olyan speci{lis tapasztalatok, amelyek a „reinkarn{ció” doktrín{ja sz{m{ra
valamiféle bizonyítékként szolg{lhatnak – csakhogy ezeket tudni kell interpret{lni! A mai
időkben, és különösen Nyugaton m{r csak nagyon ritk{n tesz szert az ember ilyen
tapasztalatokra, ugyanis az individu{lis „én” egyre merevebb form{kat vesz fel, és egyre
ink{bb önmag{ba z{ródik. Mindazon{ltal elképzelhető, hogy az individu{lis „én” valamiféle
pillanatnyi meghasad{sa, vagy az iniciatikus praxis ezt a korl{toz{st felfüggessze, s így az,
akinél bekövetkezik ez, valamiképpen tudom{st szerezzen saj{t létének legmélyebb
gyökereiről; ez voltaképpen a samsārai tudat, amely felveheti emlékkép l{tszat{t is. A mély,
személyalatti törzsben valóban fellelhetők m{s létezések emlékei, azoké a lényeké, amelyek
valamely kimerült törzs letűnő manifeszt{cióiként jelentkeznek az „én”-ek voltaképpen
össze nem függő sorozat{ban. Ez teh{t az egyetlen adekv{t értelmezése az individu{lis tudat
pillanatnyi eltolód{s{nak, valamint egy sui generis pokolj{r{snak is; viszont esetenként ez
éppen annyira lehet regresszív jellegű, mint amennyire – legal{bbis virtu{lisan –
szuperindividu{lis. Mert b{rmennyire is kitolódik az individu{lis tudat hat{ra, egy ilyen
esetben az éber tudat mag{tól értetődően meggyengülne, ak{rcsak az {lomban, és minden
tapasztal{s elmaradna. Ugyanis azt a Nyugaton ma norm{lis és {ltal{nos életérzést, hogy az
„én”-nek csup{n egyetlen földi élete van, keleten a samsārai fél-tudatoss{gn{l kor{bbi
{llapotok visszhangja enyhítette. Ha nem regresszióról van szó és nem is valamiféle teljesen
rögzült és determin{lt tudatnak a foszl{nyairól, akkor a samsārai tudatot az iniciatikus tudat
egyik form{j{nak kell tekinteni. Tudjuk, hogy amikor a korai buddhista szövegekben a
„megsokszorozódott életek” víziój{ról van szó, akkor ez a vízió egyértelműen magasrendű

3
kontempl{ciós {llapotokhoz kötődik; olyan tapasztalatról van itt szó, amely feltételezi azt,
amit „eltolód{snak” nevezhetnénk.
És itt érkeztünk el a hal{l iniciatikus túlélésére vonatkozó probléma központi magj{hoz,
valamint ahhoz a doktrín{hoz, amely e túlélés és a halhatatlans{g kondicion{lt természetével
foglalkozik. Az „én”-nel kapcsolatban egy tükörről beszéltünk, amely mag{tól értetődően
kötődik ahhoz, amelyben megjelenik. Ha teh{t feltételezünk egy olyan, felfelé ir{nyuló
elmozdul{st, amely a tükörképtől a tükörkép eredetének ir{ny{ba történik, akkor ez nem
lehetséges bizonyos szepar{ció, bizonyos visszafordul{s, bizonyos eloldód{s nélkül (és ez
egyben {llapotv{ltoz{st, sőt mélységes krízist is jelent). Így többé-kevésbé hasonló helyzet {ll
elő, mint a hal{lban, nevezetesen annak a megszokott t{masztéknak az eltűnése, amelyet a
testiség és a samsārai vitalit{s nyújt az embernek. Ez az iniciatikus hal{l, amelyet a kérdéses
személy, miut{n megadatott neki a hatalom, hogy a hal{l tudat{t kibírja, mintegy
kísérletképpen megvalósít, valóban tényleges hal{lnak tekinthető.4 Aki ezen a hal{lon
{tjutott, az megszűnt ember lenni; „én”-je többé m{r nem reflexió, hanem ellenkezőleg: lét.
Amit megvalósított, az a „spiritu{lis személyiség”. Tudata m{r a test és az érzéki tapasztal{s
t{masza nélkül sem merül el, oldódik fel. Így a hal{l túlélésének feltétele pozitíve
realiz{ltnak tekinthető, és adott esetben ellenprób{ra is alkalmas lehet. Meghat{rozott
feltételek mellett előidézhető egy olyan {llapot, amelyben lehetségessé v{lik a meg{llapít{s:
„Megszűnt bennem mindaz, ami az érzékek vil{g{ból való, de érzem, hogy tudatom vil{gos,
tiszta és {ttetsző.” Ami pedig az iniciatikus metamorfózis konkrét jellegét illeti, elég ezzel
kapcsolatban arra emlékeztetni, milyen megbotr{nkoz{st v{ltott ki a m{r „felvil{gosult”
Görögorsz{gban az a meg{llapít{s, mi szerint egy, az eleuziszi misztériumokba beavatott
bűnöző hal{l ut{ni sorsa még csak össze sem hasonlítható egy olyan ember, név szerint
Epiminondasz hal{l ut{ni sors{val, akit a legerényesebb és legkiv{lóbb embernek tekintettek.
Itt szükséges megjegyezni, hogy a hal{l tudatos túlélése nem egyenlő a halhatatlans{ggal.
A kérdés visszavezet bennünket a vil{gok és lét{llapotok teóri{j{hoz, valamint a „ciklicit{s”
törvényéhez. Minderről ezúttal csup{n annyit, hogy abszolút értelemben csak a
Kondicion{latlan, a minden manifeszt{ción túli princípium halhatatlan. Nincsen teh{t m{s
halhatatlans{g, csak az a legmagasabb értelemben vett „olümposzi” halhatatlans{g, amely a
Kondicion{latlannal való egyesültség {llapot{ból következik. Az, aki m{r teljesítette a hal{l
túlélésének feltételeit, törekedhet e legmagasabb cél elérésére; viszont kor{ntsem biztos,
hogy el is éri. Az élet folyam{n is lehet törekedni arra a teljes „liber{cióra”, amely
halhatatlann{ tesz; és adva van erre egy lehetőség a hal{l pillanat{ban is. A beavatott
megismerés és tudat sz{m{ra, amely a közönséges tudattól eltérően túléli a hal{lt, m{s
lehetőségek is megnyílnak.5 A halhatatlans{g szempontj{ból azonban döntő elégetni minden
olyan tendenci{t, amely ilyen vagy olyan emberfeletti „pozíció” elérésére ir{nyul – legyen az
ak{r „angyali” vagy „mennyei”: iniciatikus szempontból ugyanis mindezek még mindig
részei a manifeszt{ciónak, vagyis a kondicion{lthoz, és nem a kondicion{latlanhoz, nem az
„etern{lis” jelleghez tartoznak. Még ha a halhatatlans{gért vívott küzdelem egy m{gikus
„lōk{”-ban is menne végbe, kötelességünk ellen{llni azoknak az organizmusoknak,

4 Ez az értelme a hermetikus „separatio”-nak, amely a szövegekben gyakran a „mortifik{ció” és a „hal{l”


szinonim{jaként szerepel. Idézhetjük ezzel kapcsolatban Szt. P{l meg{llapít{s{t is (Zsid. 4,13): „Mert az Istennek
a beszéde eleven és {tható, élesebb minden kétélű kardn{l, és elhat egészen a szívnek és a léleknek, az íznek és a
velőnek a megoszt{s{ig.” Tov{bb{ Órigenész szerint (Des principes 3,3) a „test lelke” – vagyis a samsārai „én” – a
szellem ellentéte, s mint mondja, ez a lélek az „ember véréhez” kötődik. Vö. tov{bb{ mindezt a „lehűteni a vért”
iniciatikus kifejezéssel.
5 Ezt részletezi rendkívül szuggesztív módon a Bardo Tödol, vagyis a Tibeti Halottaskönyv, részben pedig az

Egyiptomi Halottaskönyv.
4
amelyekkel kontaktusba kerülünk (és amelyek a lét adott modifik{cióinak
megszemélyesítői), éspedig úgy, hogy abba az ir{nyba, ahonnan ezek a hat{sok érkeznek,
nagyobb intenzit{st fejtünk ki, mint azok. Itt ugyanis az az alapelv érvényesül, hogy amint
valamilyen viszony keletkezik, azt nem uralni egyet jelent az uralts{ggal, majd pedig egy
bizonyos lét{llapottal való azonosul{ssal. A csúcson azonban, még ha a m{gia útj{t j{rja is az
ember, az erőnek tiszta fénnyé kelt {tlényegülnie a „Nagy Felszabadul{s” érdekében.
Voltaképpen az a fontos, hogy vil{gos különbséget tegyünk egyrészről a hal{lt túlélők és
a halhatatlanok, m{srészről az emberek túlnyomó többsége között; olyan megkülönböztetés
ez, amelyet nemcsak az iniciatikus iskol{k, de – hacsak szimbolikus szinten is – csaknem
minden archaikus vall{si form{ció elismert. Az a feltételezés, miszerint mindenkinek van
egy „halhatatlan lelke” – amelyet mellesleg az individu{lis „én” aktu{lis tudat{nak mint{j{ra
képzelnek el –, valós{gos ideológiai tévelygés, még akkor is, ha hasznos volta a tömegek
ópiumaként néha vitathatatlan.
Nem a „lélek” az, ami túléli a hal{lt és képes a halhatatlans{gra, hanem a szellem mint
nous, mint természetfeletti elem. De mindaddig fölösleges egy ilyen elpusztíthatatlan és örök
szellemről beszélni, amíg a samsārai reflexióban élő tudat és egy ilyen princípium között
nincsen semmi kapcsolat, nincsen semmi kontinuit{s. A „lélek” csak akkor élheti túl a hal{lt,
ha a „szellemhez” csatlakozik, és ha – Agrippa szavaival élve – szil{rd és nem esendő lélekké
v{lik. Ez a metabolé, ez a polarit{sv{lt{s az, amelynek kiindulópontja a beavat{s. Ekkor a lélek
a natur{lis lény helyett a természetfeletti lényre t{maszkodik, abba integr{lódik. Mintegy
elpusztíthatatlan fénytestként így jön létre az az új forma, amelyet a hal{l nem érinthet. Ez a
test pontosan annak az erőnek a megfelelője, amely – bizonyos metamorfózisok révén – a
létezés síkjain nyilv{nul meg – összhangban a beavatott különböző „megismeréseivel” és
„méltós{gaival”. Hasonlóképpen megmenekül a hal{ltól és kontinuus szubsztr{tumot alkot
majd mindaz, ami az aktu{lis tudatból a „szil{rd és nem esendő” lélekbe integr{lódik, mely
Agrippa szerint egyúttal az összes magasrendű m{gia aktív princípiuma is.

***

A halhatatlans{g iniciatikus doktrín{j{val kapcsolatban egyesek úgy vélik, hogy amikor


tagadjuk azt, ami a keresztény vall{sban a minden emberre egyar{nt érvényes „halhatatlan
lélek” fogalm{nak felel meg, „túllövünk a célon”. Mert még ha el is ismerjük, hogy a
halhatatlans{g mint tényleges tapasztalat az ember sz{m{ra nem adotts{g, hanem csak
lehetőség, ez, mint mondj{k, nem z{rja ki azt, hogy az emberi lényben olyan örök
princípiumok legyenek, amelyek mindig is léteztek és hatottak benne, anélkül azonban, hogy
a tudat vil{g{ba kerültek volna.
Erre az ellenvetésre azt lehet v{laszolni, hogy még ha ezek az örök princípiumok valóban
léteznének is, az „én” akkor sem tudna róluk, következésképpen még kevésbé volna képes
kapcsolatba lépni és azonosulni velük – úgyhogy pozitív és tapasztalati szempontból, vagyis a
saj{t halhatatlans{gra vonatkozó következmények szempontj{ból minden úgy történne,
mintha ezek a princípiumok nem is léteznének. Így ez hasonló lenne ahhoz a materialista
vigaszhoz, amely szerint ha a „lélek” ki is alszik a hal{lban, de az anyag, ami az embert
alkotja, fennmarad és elpusztíthatatlan.
Egy asztal létezhet, és én vagy tudok létezéséről, vagy nem. Az „én”-ről viszont m{r nem
lehet ugyanezt elmondani. Nem létezik ugyanis egyrészt az „én”, m{srészt az „én” tudata;
hanem az „én” szubsztanci{ja maga a tudat, léte pedig a tudatos létezés. Éppen azért
képtelenség azt gondolni, hogy az „én”-ből, miut{n tudata kialszik, valami azért fennmarad,
hasonlóképpen, mint ahogy egy asztal fennmarad függetlenül attól, hogy tov{bb nézem-e,
5
vagy sem. Amint kialszik a tudat és az önazonoss{g érzése, kialszik az „én” is, és ami belőle
fennmarad, legyen az materi{lis vagy spiritu{lis, etern{lis vagy nem, valój{ban m{r nem ő.
Egy olyan Énnek kétségtelenül helye van az iniciatikus doktrín{k keretein belül, amely
megfelel az upanisadok {tm{-j{nak, vagy a sāmkhya puruş{j{nak, s amelynek az emberi „én”
csak tükörképe. Ennek ellenére amit az ember mint pozitív tapasztalatot „önmaga”-ként él
{t, az nem egy ilyen Én, hanem a tükrözött „én”. Ha úgy tetszik, ne is beszéljünk a lélek
feloszl{s{ról a hal{l pillanat{ban, hanem csak egy olyan tükröződésről, amely az azt kivetítő
transzcendens princípiumba reabszorbe{lódik. Vall{sos és panteista megfogalmaz{sban azt
lehet mondani, hogy ez a lélek Istenben feloldódott léte. Mindazon{ltal tiszt{ban kell
lennünk azzal, hogyha különböző szavakkal is, de ugyanazt mondtuk ki, mivel a tükrözött
„én” és az abszolút Én között nincs kontinuit{s, és az előbbi „én” szempontj{ból az a tény,
hogy léte az utóbbi Énbe felszívódott, egyet jelent a feloszl{ssal. Csakis akkor lehet szó egy
ettől eltérő lehetőségről, ha a tükörkép aktív és tudatos reintegr{ciója saj{t eredetébe m{r
megtörtént; és pontosan ez a beavat{s különféle fokozatainak a célja.
Ami a többi fennmaradó elemet illeti, eltekintve az üledéktől és a pszichikus fac-similétől,
mely utóbbi úgyszintén hal{lra van ítélve, marad az, amit a hindu tradíció karm{nak nevez –
és amellyel kapcsolatban a teozófusok annyi sületlenséget hordtak össze; annak, ami a
karm{hoz kapcsolódik, semmi köze az igazi halhatatlans{ghoz, ugyanis a karma esetében
olyan személytelen erők j{ték{ról van szó, amelyek a kondicion{lt (samsārai) egzisztencia
szfér{j{n belül vannak. Az idev{gó tanít{s az, hogy ahogy az ember az anim{lis nemzés
révén életet adhat egy m{sik, tőle külön{lló individuumnak, akinek {tadja faji–biológiai
örökségét is, hasonlóképpen hat{rozhatnak meg tettei is egy olyan erőt, amely azt{n oka
lehet egy m{sik lénynek, akinek jellegzetes von{sai ezekkel a tettekkel kapcsolatban fognak
kialakulni. Ez a karma, és innen ered az a tanít{s, hogy amikor az ember különböző
összetevőire esik szét, amelyek visszatérnek eredeti törzsükhöz, akkor, ami megmaradt, az a
karma. Viszont ebben a folyamatban, amelyet a „halhatatlan lélek” inkarn{ciójaként
értelmeznek, semmi alap nincs egy auto-identit{s vagyis egy „én” kontinuit{s{ra, ugyanis
ezen a síkon a kontinuit{s egészen egyszerűen nem lehetséges. Mindössze arról a közismert
képről lehet itt szó, amely szerint a l{ng újabb l{ngot gyújt; ez esetben ugyanis a tűz ugyanaz
marad: az egyik l{ng l{ngra lobbant egy m{sikat, de az első szempontj{ból mindig is csak
egy m{sik l{ngról lehet szó. A karma síkj{nak ez a végső értelme. Amiről ugyanis itt szó van,
az a maga módj{n „fizikai”, és semmiben sem érinti a spiritu{lis személyiség sors{t.
Viszont tal{n érdekesebb lehet megvizsg{lni azt, hogy mi a helyzet a lények, s így az
„én”-ek ama csoportja esetében, amelyet egy felsőbbrendű princípium inkarn{ciój{nak (de
nem reinkarn{ciój{nak) és manifeszt{ciój{nak lehet tekinteni, s amely a kondicion{lt és
esetleges realit{s területébe, a „lét{ramba” bekapcsolódva akar megvalósulni. Ez esetben az
ilyen egzisztenci{k és „én”-ek mindegyike valamiféle partikul{ris kísérletnek tekinthető,
amelyek többé-kevésbé megközelítik a célt. Úgy lehetne ezt {br{zolni, mint egyetlen
csapatot, amely sorozatos t{mad{sokat hajt végre; az első sorok nekilendülnek, célba érnek,
majd lekaszabolj{k és szétszórj{k őket. Ekkor újabbak következnek: ezek többé-kevésbé
meghaladj{k az elsők {ltal elért célt, míg végül is a rohamhull{m egyikének sikerül az
eredeti, és az összes többi hull{mmal közös cél megvalósít{sa; a széria ekkor véget ér. Még
ha figyelembe is vesszük azt, hogy a csapat különböző elemei individu{lis „én”-eket és
partikul{ris egzisztenci{kat képviselnek, akkor sem beszélhetünk reinkarn{cióról, ugyanis
nem arról van szó, hogy az egyik hull{m a m{sikban folytatódik, hanem, hogy szétoszlik és
kimerül, ha célj{t nem sikerül elérnie. Teh{t egységről csup{n a hadsereg egészének
tekintetében lehet szó, amelynek minden egyes rohamcsapat csak a része, valamint annak az
egységes sz{ndéknak a tekintetében, amely erről a célról az egyéni akciókat inform{lta. Az
6
erre vonatkozó ibseni szimbólum a „gomböntő”, aki a rosszul sikerült gombokat visszadobja
a massz{ba, és igyekszik jobbat önteni; a gondolat Gustav Meyrink műveiben is gyakran
visszatér, pontos hivatkoz{ssal iniciatikus szempontokra. A sikerült gombnak és az utolsó
rohamcsapatnak, amely végül, miut{n az összes többit lekaszabolt{k, eléri a kitűzött célt, az
az ember lenne a megfelelője, akinél az említett iniciatikus reintegr{ció megvalósul, és aki
azonos mag{nak a Felébredettnek a típus{val.

(Fordította: Kelemen Renée)