You are on page 1of 145

Intrazeriális matematika

Írta:
Kaczvinszky József
Budapest, 1959.
TARTALOMJEGYZÉK.
Előszó ………………………………………………………………………… 6
ELSŐ RÉSZ. A magasabbfokú pontosság matematikai rendszere. …………. 7
I. fejezet.
A zérus mint gyűjtőfogalom és mint szám.
1.§. Az egyensúlytörvény a matematikában. ………………………… 8
2.§. A klasszikus matematika zérus-fogalma. ………………………… 9
3.§. A határozott zérus. ………………………………………………... 14
II. fejezet.
Határozott érték a végtelenben.
4.§. A klasszikus matematika felfogásának módosítása. ………………… 17
5.§. A számok mint a végtelennek a függvényei. ………………………… 18
6.§. A øo esetleges értékváltozásainak hatása a øo
függvényeinek az értékére. ………………………………………… 20
7.§. A megnyilvánuló számok relatív rendszere. ………………………… 22
8.§. Az esetlegesen változó végtelen és zérus viszonya. ………………… 23
9.§. A határozott végtelen. ………………………………………………... 24
III. fejezet
A magasabbfokú pontosság.
10.§. Az x
ø
hatvány intrazeriális értéke. ………………………………… 26
11.§. A pontossági fokok. ………………………………………………… 27
12.§. A pontossági fokokhoz alkalmazkodó speciális egységek. ………… 28
13.§. A végtelenül-nagy tagszámú sorok. Számszintek. ………………… 29
14.§. Az intrazeriális határértékek pontossága. ………………………… 32
15.§. Példa az intrazeriális határértékszámításra. ………………………… 35
16.§. A hatványok integrálási szabályainak általánosítása. ………………… 36
IV. fejezet
2
Matematikai számtorzulás.
17.§. Kivételes esetek a közönséges osztási műveletben. ………………… 38
18.§. Különbségekben fellépő zeriálisan kicsiny tagok. ………………… 39
19.§. A számtorzulási tényező. ………………………………………… 43
20.§. Tényleges és nem-tényleges műveletek. ………………………… 46
21.§. A határozott végtelen definíciója. ………………………………… 48
22.§. „A” -típusú határértékek, irracionális exponens esetén. ………… 49
23.§. A L’Hospital-féle tétel korlátos érvényessége. ………………… 51
24.§. A L’Hospital-féle tétel korlátai. ………………………………… 53
25.§. „A” típusú függvények magatartása a mikro-térközön belül. ………… 55
26.§. Példák a mikro-térközbeli függvénygörbének a meghatározására. … 57
27.§. A „0 – 0” jelkép. ………………………………………………… 61
28.§. Példák a számtorzulási tényező alkalmazására. ………………… 63
V. fejezet.
Számok alkalmazkodási törvényei.
29.§. Szorzatok tényleges kivonása. ………………………………………… 70
30.§. Effektív kiemelések. ………………………………………………… 70
31.§. Maguktól végbemenő effektív kiemelések. …………………………. 72
32.§. A L’Hospital-féle formula kiemelési lehetőségei. …………………. 75
33.§. Két szám összegének és különbségének szorzata. …………………. 76
34.§. A negatív egység. ………………………………………………… 78
35.§. A negatív egységnek mint tényleges kivonandónak a
számtorzulási tényezője. ………………………………………… 78
36.§. A negatív számok mint szorzatok. ………………………………… 79
37.§. A negatív szám fogalma. ………………………………………… 80
38.§. Koordinátarendszerek origója és origo-foltja. …………………………. 82
VI. fejezet.
Klasszikus matematikai képletek a magasabbfokú pontosság megvilágításában.
39.§. A lim(1+1/n)
n
határérték, ha n→∞ . ………………………………… 84
40.§. Az e szám magasfokú pontosságú meghatározása. ………………… 86
41.§. Zeriálisan kicsiny tagok végtelen-fokú hatványai. ………………… 87
42.§. A z =1+Ø۰ i komplex számnak a logaritmusa. ………………… 88
43.§. Binomiális együtthatók speciális sora. ………………………… 89
44.§. Zeriálisan kicsiny geometriai függvények. ………………………… 90
45.§. Kooperatív koordinátarendszerek. ………………………………… 91
46.§. A határozott zérus logaritmusa. ………………………………… 94
47.§. A meghatározott zérusnak a ln øo fokú gyöke. …………………. 95
48.§. A Ø
ø
hatvány. ………………………………………………………… 96
49.§. Az (m۰ øo+n) összeg logaritmusa. ………………………………… 97
3
50.§. Az ln øo mint irracionális szám. ………………………………… 98
VII. fejezet.
Infinitezimális műveletek.
51.§. Az intrazeriális differenciálhányados fogalma. ………………… 102
52.§. A differenciálás magasfokú pontosságú művelet. ………………… 105
53.§. Zeriálisan kicsiny konstánsok. ………………………………………… 106
54.§. Az x
ø
hatvány differenciálhányadosa. ………………………………… 107
55.§. A differenciálok értéke. ………………………………………… 107
56.§. Implicite megadott függvény differenciálása. ………………………… 110
57.§. Zeriálisan kicsiny értékeket felölelő integrálok. ………………… 112
58.§. Az

⋅ − dx ) 0 0 (
integrál. ………………………………………… 112
59.§. Az

⋅dx x ln
integrál egyik meghatározása. …………………………. 113
60.§. Differenciálhányadosok határtalanul hosszú sorára bontott integrál. …. 113
61.§. Határozott és improprius integrálok. …………………………………. 115
62.§. Integrálhatárok átalakítása. ………………………………………… 116
63.§. Az integrál-formulák pontossági foka. …………………………………. 117
VIII. fejezet.
Az intrazeriális matematika számtartománya.
64.§. A 0 – 0 kifejezés sajátságai. …………………………………………. 120
65.§. Az intrazeriális matematika számtartományának a határai. …………. 121
66.§. Hiper-pontosságú matematikai rendszerek. …………………………. 122
67.§. A tökéletesen tiszta számértékek problémája. …………………………. 124
68.§. A geometriai haladvány összegzési képlete. ………………………… 125
69.§. Az
m
x y

·
függvény. ………………………………………………… 127
70.§. Az
mx y ·
függvény értéktartománya. …………………………………
128

MÁSODIK RÉSZ. Szférikus analízis.
IX.fejezet.
A számszférák elmélete.
71.§. A végtelenség és a határtalanság fogalma.
72.§. Az
m
x y

· függvény folytonossága a klasszikus szakadásának a helyén.
73.§. A számszféra fogalma.
74.§. A természetes számkör és annak negyedei.
75.§. A latens vagy lappangó számok fogalma.
76.§. Az abszolút-érték voltaképpeni fogalma.
77.§. A számkörre felvitt sorok.
78.§. A øo egységű számszféra.
4
79.§. Egyéb egységű számszférák.
80.§. A számszféra-elmélet célja.
X. fejezet.
A határtalan geometriai haladvány.
81.§. Az
x
2 y ·
függvény értékei.
82.§. Az
.
I
x
hatvány.
83.§. A határtalan geometriai haladvány összegzése.
84.§. A határtalan és divergens geometriai haladványok különbsége.
85.§. A határtalan geometriai haladványok összegzésével
nyerhető meghatározások.
86.§: A polinomokkal végzett osztási műveletnek és az összeadás
kommunatív törvényének az összeegyeztetése.
87.§. A határtalannál is hosszabb sorba fejtett hányados.
88.§. Lánctört értékű geometriai haladvány.
XI. fejezet.
A számkör jellegzetes helyeinek sajátságai.
89.§. Ívhossz- és végpont-egyenlőségek a számkörön.
90.§. A W szám törzsszám-voltának egyszerű bizonyítása.
91.§. Negatív távolságok a szférán.
92.§. Az İ szám rendkívüli sajátságai.
93.§. A W szám pozitív fokú hatványai.
94.§. A Q szám pozitív egészfokú hatványai.
95.§. Műveletek az 1/İ törtkifejezéssel.
96.§. A faktoriális számértékek helye a számkörön.
97.§. Négy gyökű másodfokú egyenletek.
98.§. Törtek W -nél nagyobb ívhosszúságú nevezői.
XII. fejezet.
A számkörön végzett szummációk.
99.§. Negatív irányú szummációk.
100.§. negatív irányú szummációk speciális esetei és példái.
101.§. Logaritmusok szummációja a számkörön.
102.§. Fordított integrál mint negatív irányú szummáció.
103.§. Parciális szummációk.
104.§. Negatív egész számok tényező-sora.
105.§. A természetes számsor elemeiből alkotott hatványsorok szummációja.
106.§. A harmonikus sor szummációja.
107.§. A határtalan harmonikus sornak a reális összege.
5
XIII. fejezet.
Speciális meghatározások.
108.§. Az



dx x
m
integrál határtalan sorbafejtése.
109.§. Az



dx x
2
integrál határtalan sorbafejtése.
110.§. Példa a határtalan sorba fejtett integrál meghatározására.
111.§. Az e
Wi
hatvány abszolút értéke.
112.§. A π szám többszörösének sinus és cosinus függvényei.
113.§. A határtalan Fourier-sorok.
114.§. Az a
W
hatvány kifejtése Maclaurin-féle sorba.
115.§. Különböző komplex-számok azonos helye a szférán.
116.§. Töretlen periódussal körbenfutó trigonometriai függvények a számszférán.
117.§. Függvénygörbék lappangó szakaszai.
118.§. Egységes eljárással szerkesztett, különböző fajtájú kúpszeletgörbék.
XIV. fejezet.
Végtelen nagy tagszámú sorok.
119.§. Végtelen határú integrálok.
120.§. Végtelenül-nagy tagszámú sorok összegzése.
121.§. A határozott integrál mint zeriálisan kicsiny értékek szummációja.
122.§. A végtelenül-nagy tagszámú harmonikus sor.
123.§. A nem-abszolútan /feltételesen/ konvergens sorok.
124.§. Példa egy végtelenül-nagy tagszámú sor határértékének
a meghatározására.
XV. fejezet.
Összefoglalás.
125.§. Az intrazeriális rendszer jellemzése.
126.§. A számszférák gömbi sugara.
127.§. A számok osztályozása.
128.§. Kísérlet a számtorzulás indoklására és levezetésére,
a számszféra-elmélet alapján.
HARMADIK RÉSZ. A számszféráról való sorozatos kiemelések fizikai vonatkozásai.
XVI. fejezet.
A relativisztikus fizika formulái.
129.§. A számszféráról való kiemelés és visszahelyezés elve.
130.§. Sorozatos kiemelések és visszahelyezések.
131.§. Az irányítottan végzett kiemelés és annak szabályos sorozata.
132.§. Eredő erőhatások felbontása merőleges erőpárokra.
133.§. A jelenléti- és eltávolodási-valószínűség fogalma.
6
134.§. Jelenléti- és eltávolodási-valószínűségek a kiemelési sorozatokban.
135.§. A relativisztikus fizika alapvető formulái.
XVII. fejezet.
Speciális megállapítások a relativisztikus fizika formuláival kapcsolatban.
136.§. A kinetikai energia relativisztikus képletei.
137.§. A visszamaradási valószínűség fogalma.
138.§. A relativisztikus Doppler-effektus.
139.§. A „nyugalmi tömeg” fogalma.
140.§. Impulzusok.
141.§. Az idő mint diszkrét mennyiség.
XVIII. fejezet.
Elvi következtetések.
142.§. Sebességek összetevődési tétele.
143.§. A maximális eltávolodási sebesség.
144.§. Reális körpályán keringő pontnak a sorozatos kiemelése.
145.§. Ugyanaz, de 0 0 − · ϑ esetén.
146.§. A relatív idő-differencia.
147.§. A de Eroglie-féle hullámformula.
148.§. A kiemelési munkára vonatkozó hipotézis.
149.§. Irreális tényezők szerepe a fizikában.
150.§. A fénysebességnél nagyobb sebességnek a feltételezése.
151.§. Visszatekintés.
FÜGGELÉK. A számtorzulási tényező meghatározása. ……………………
7
ELŐSZÓ.
Az intrazeriális matematika a magasfokú pontosság rendszere.
Jelentősége egyrészt abban áll, hogy a matematika műveleti törvényeinek az érvényességét a
törvények megváltoztatása nélkül kiterjeszti a végtelenül-nagy és a végtelenül-kicsiny abszolút-
értékű számok tartományára is, másrészt pedig, hogy olyan felismerésekhez is vezet, olyan
törvényszerűségeket is megvilágít, amelyeket a matematika eddig szükségszerűen figyelmen
kívül hagyott.
Megkülönböztetésül, a XX. század első feléig kialakult matematikát, vagyis azt a rendszert,
amely a végtelent csak határozatlan szimbólummal jelöli meg és ennélfogva nem tud
különbséget tenni
∞ · ∞ ⋅ · ∞ ⋅ b a
) b a ( ≠
között , klasszikus matematikának nevezzük a továbbiakban.
Az intrazeriális felfogás igen súlyos követelményeket tár elénk. Megkívánja például, hogy
az f(x) = 1/x függvénynek a különböző helyekre jutó értékeit, 0 <x → ∞ esetén, még azon a
szakaszon belül is pontosan meg lehessen különböztetni egymástól, amely szakaszon át x már
elhagyván a véges számértékeket, a végtelen felé tart.
Követelményei sokkal szigorúbbak, mint ahogy azok a klasszikus felfogásban akár csak
elképzelhetők is.
Belátható, hogy a klasszikus matematikában nem tehetünk különbséget a ٠ 0 és b ٠ 0
között. Az intrazeriális rendszer viszont még ezekben az összefolyó számtartományokban is
lehetővé teszi a pontos számításokat.
Az intrazeriális rendszer voltaképpen nem egyéb, mint természetes továbbfejlesztése a
klasszikus matematikának. Annak alapjára épül fel és azt nem dönti meg. Sőt ellenkezőleg,
gigantikus méretekben kiterjeszti a matematika érvényességi körét a számok birodalmában.
Olyan törvények származását is megmagyarázni képes, amely törvények a klasszikus
rendszerben csak a szükségesség alapján váltak elismertté. Pontosan összegezni tud divergens
sorokat is. Mindeddig fennálló elvi ellentmondásokat világít meg és küszöböl ki a klasszikus
matematikából. És így tovább.
Lehetőségei, fejlődése és jövőbeli eredményei ma még beláthatatlanok.
Jelen munkánk terjedelme nem enged meg többet, mint az intrazeriális matematika egyszerű
megalapozását, a rendszer voltaképpeni vázának a felállítását és sajátos irányvonalainak az
ismertetését.
8
Felfogása azonban már így is forradalmasítja az évszázadokon át változatlanul fennálló
nézeteket a matematika területén.
A rendszer részletes kidolgozása a jövőnek a feladatát képezi, amelyre egyetlen emberélet
nem lehet elég.
Budapest, 1959.
K. J.
I. RÉSZ.
A MAGASABBFOKÚ PONTOSSÁG MATEMATIKAI
RENDSZERE.
9
I. FEJEZET
A ZÉRUS, MINT GYŰJTŐFOGALOM ÉS MINT SZÁM.
1.§. Az egyensúlytörvény a matematikában.
Minden matematikai törvény egyetlen alaptörvényre vezethető vissza. Ez az alapvető
törvény az egyensúlytörvény, amelyet a matematikai egyenlőségnek a szimbóluma juttat
kifejezésre.
Ha
/1,1/
q p ·
,
vagyis ha a p betűkifejezésnek a tárgya valóban egyenlő a q betűkifejezésnek a tárgyával, akkor
az ilymódon felírt képlet primér értelemben tükrözi az egyensúlytörvény lényegét.
Ha mind p, mind q egy és ugyanannak a tárgynak a különböző megnevezése csupán, akkor az
/1,1/ egyenlőség a maga eszményi tökéletességében áll fenn, vagyis azt állítja, hogy a p és q
betűk által jelölt tárgy: egyenlő önmagával.
Ha p nem ugyanazt a tárgyat képviseli, mint q, akkor az egyenlőség korlátozottabb értelművé
válik: csupán azt mondja ki, hogy p „ugyanolyan”, mint q.
10
Ha pedig megállapodásszerűen még azt a szempontot is megnevezzük, amely szerint p és q
semmiben sem különbözik egymástól, akkor az egyenlőségnek az értelme még korlátozottabb
lesz: mindössze azt fejezi ki, hogy az illető szempontból megítélve p nem különböztethető meg q
-tól. Maga az egyensúlytörvény azonban így is változatlanul érvényre jut az egyenlőségnek a
szimbólumában.
A matematikai egyenlőség ilyen korlátozott értelmű kifejezés. Megállapodásszerűen csupán
annyit állít, hogy mérték, számszerűség, illetőleg érték szempontjából megítélve, a valóságos
tárgyuktól elvonatkoztatott p és q mennyiségek egymással megegyeznek: egyenlők.
A matematikai egyenlőség tehát nem több, mint mennyiségek érték-egyezésének képletbe
foglalása. Feltételezve természetesen, hogy a mennyiségek „értéke” éppúgy lehet reális, mint
irreális értelmezésű fogalom.
Mindezek a korlátozások és kikötések azonban a legkevésbé sem csorbítják az
egyensúlytörvény abszolút érvényességét az egyenlőségre nézve.
Az egyensúlytörvény hatása elsősorban abban a vonatkozásban nyilvánul meg, hogy ha p=
f(x) és q= φ(x), akkor feltétlenül igaz az

/1.2/
ϕ · f
egyenlőség is, mégha x értéke akármilyen szabadon is változik.
Ha pedig p = F(x,y) és q állandó mennyiség, akkor az

/1.3/
q ) y , x ( F ·
egyenlőségben x -nek minden változása az y érték megfelelő változását követeli meg, feltétlen
szigorúsággal, amely törvény alól kivétel nem lehet.
Az F függvény bizonyos műveleti összefüggéseket állapít meg, műveleti kapcsolatokat juttat
kifejezésre az x és y mennyiségek között. Akármilyenek is legyenek a fennálló műveleti
kapcsolatok: x -nek változása esetén y értéke csakis úgy változhatik meg, amint azt az
egyensúlytörvény abszolút érvényessége megkívánja. Az y érték valamennyi változásában
bizonyos szabályosságok, szigorú törvényszerűségek nyilvánulnak meg tehát. Ezek a
szabályosságok és törvényszerűségek alkotják az u.n. „műveleti törvényeket”, az F függvényben
foglalt műveletekre vonatkozóan.
A matematika műveleti törvényeit ennélfogva mindenkor az abszolút egyensúlytörvény
determinálja. A műveleti törvényeknek szigorú determináltságában tükröződik szekundér
értelemben az egyensúlytörvény lényege.
Ameddig az egyensúlytörvény állandó, addig az általa determinált műveleti–törvények is csak
állandóak lehetnek. Kivételeket pedig – éppen a feltétlen determináltságnál fogva – egyetlen
műveleti-törvény sem tűrhet meg a maga érvényességi körén belül. Az egyensúlytörvény állandó
hatása tökéletesen kizárja a kivételek lehetőségét.
Mindez logikailag, könnyen belátható. Nyilvánvaló tehát, hogy a matematika
gyakorlatában felbukkanó bármely kivételes eset azonnal arra a körülményre mutat rá,
hogy az illető esettel kapcsolatos műveleti-törvényeket még nem ismerjük eléggé alaposan,
vagy nem fogalmaztuk meg eléggé pontosan, az egyensúlytörvénynek megfelelőleg.
Erre a meggondolásra támaszkodik az intrazeriális matematika egész rendszere.
11
2.§. A klasszikus matematika zérus-fogalma.
A számokkal kapcsolatban megvalósítható műveletek determinált törvényeinek a
megismerése, illetőleg az ezekre a törvényekre vonatkozó ismeretek gyűjteménye képezi a
matematikának - mint tudománynak - egész területét és anyagát.
A klasszikus matematika érvényessége alá tartozó számoknak a tartományát végtelenül-
nagynak szokás tekinteni.
A materiális világban azonban végtelenül-nagy értéket mérni nem tudunk. A számunkra
megnyilvánuló természetben nincsenek végtelenségek. Mérésekkel nem ellenőrizhetjük tehát a
matematikának a végtelenül-nagy számokra vonatkozó érvényességét.
Más úton-módon kell megvilágítanunk ezért a kérdést, vajjon a klasszikus matematika
érvényességének a számtartománya valóban felöleli-e az általunk nem mérhető, végtelenbe-
veszően nagy számokat is, vagy sem.
A kérdés megvilágítása rendkívül érdekes meglátásokhoz és felismerésekhez vezet.
A végtelennek a reciprok értékét a klasszikus matematika zérusnak nevezi és ezt az értéket a 0
jelképpel jelöli meg. Elegendő tehát ezt a reciprok-értéket vizsgálnunk. Mert ha meg tudunk
győződni arról, hogy a klasszikus matematika műveleti törvényei egyöntetűen és hiánytalanul
érvényesek a zérusra vonatkozólag is, akkor kimondhatjuk, hogy ugyanúgy érvényesek a zérus
reciprok értékére, vagyis a végtelenre, a végtelenül-nagy számokra nézve is.
Erről meggyőződnünk azonban nem lehetséges.
A zérus fogalmát a klasszikus matematika általában úgy határozza meg, hogy a zérust két
egymással egyenlő szám különbségének tekinti.
/2,1/ a a 0 − · .
Ugyanakkor azonban mégsem azonosítja a zérust az „ideális semminek” a fogalmával, mert
a /2.1/ egyenlőség ellenére megtűri rendszerében a

/2.2/
n
0
0
·
egyenlőséget is, amelyben n bármilyen reális vagy irreális mennyiség lehet.
Mit fejez ki tehát a zérus jelkép?
A klasszikus felfogás szerint a zérus nem egyéb, mint az algebrai számsor pozitív és negatív
szakaszának a közös határa.
Ugyanakkor azonban a klasszikus matematika besorozza a zérust egyrészt az egész-
számoknak a sorába, másrészt a páros számok sorába is, más esetekben viszont mégis úgy
tekinti, mintha csak idegen elemként szerepelne a zérus a reális és az irreális számoknak a
tartományában. Ilyenformán még az sem válhatik világossá tehát, hogy a zérus csakugyan
számnak tekinthető-e, vagy sem.
A klasszikus matematika régies írásmódja szerint felírhatjuk, m = ∞ esetén, az
0
m
a
·
egyenlőséget. Az újabb írásmód szerint felírt
12
0
m
a
lim
m
·
∞ →
formula ugyanezt a megállapítást fejezi ki. Azzal a különbséggel, hogy az utóbbi esetben m -et
nem tekintjük a végtelennel egyenlőnek, hanem – a nyílnak az értelmében – mindössze
feltesszük róla, hogy egyre jobban, végül pedig már az elképzelhető legnagyobb tökéletességgel
megközelíti /értékére nézve / azt az értéket, amelyet a nyílnak a hegye elé írtunk.
Mármost, minél magasabbfokú pontosságú kifejezésnek tekintjük az utóbbi formulát, annál
inkább egyértelművé válik az előző egyenlőséggel. A klasszikus matematika felfogása szerinti
megközelítés azonban – még a legelőnyösebb esetben is, – csak bizonyos határig történő
közeledés lehet valamely megadott érték felé, – de sohasem az illető értéknek a tökéletes
elérése.
Fennállanak ilyen értelemben a klasszikus matematikában például az alábbi meghatározások:
/2,3/
x sin lim x 2 sin lim
x x α → α →

,
/2,4/
x sin lim
x 2 sin lim
x sin
x 2 sin
lim
x
x
x
α →
α →
α →
·
mindaddig, amíg 0 ≠ α .
Az 0 · α eset nyilvánvalóan kivételt képez, mintha a zérusnak a szerepe egyszeriben
megváltoztatná a fenti kifejezéseknek az egyébként általános érvényességét. Mert
x sin lim x 2 sin lim
0 x 0 x → →
·
,
x sin lim
x 2 sin lim
x sin
x 2 sin
lim
0 x
0 x
0 x




ez pedig egyértelmű a /2,3/ és a /2,4/ formulában foglalt állításoknak a teljes „felborulásával”,
0 · α esetén.
Más módon közelíti meg tehát x a zérust, mint valamely határozott 0 ≠ α értéket?
Vizsgáljuk meg a kérdést közelebbről is.
Tegyük fel, hogy esetünkben α valamely igen kicsiny pozitív törtszámnak az értékével bír.
Mármost, ha a tizes számrendszert vesszük alapul, akkor magától értetődik, hogy mialatt az x
változó α –t jobbról közelíti meg, azalatt x sorra felveszi az
/2,5/
m
10 k x

⋅ ·

,
`

.
|
·
·
. ,... 3 , 2 , 1 m
; 1 ... , 7 , 8 , 9 k
13
értékeket. Világos továbbá, hogy minél tökéletesebben közelíti meg x az α értéket, annál
határozottabbá válik a /2,5/ függvényben k -nak és m -nek az a kívánt értéke, amely a
megadott
0
m
0
10 k

⋅ · α
egyenlőséget kielégíti.
Folytassuk ezekután x -nek a zérushoz való közelítését.
Tegyük fel a továbbiakban, hogy k konstáns. Majd csökkentsük tovább x -et, mégpedig
azáltal, hogy m -nek az értékét egyre növeljük. Az x = x(m) függvényértékek rohamosan
csökkennek. Ilyenformán tehát okvetlenül el kell jutnunk egy olyan tartományhoz, amelyben az
x(m) és x(m+1) értékek egymástól már – sem gyakorlati értelemben, sem pedig aritmetikailag –
számunkra többé meg nem különböztethetők. Legalább is a klasszikus matematika felfogásában
már nem létezik közöttük számszerűleg is kimutatható különbség. Egyszerűen azért, mert m már
odáig növekedett, hogy számszerűleg nem vagyunk képesek felírni! E miatt pedig – mint fel
nem becsülhető mennyiségek – az m-1 és m+1 értékek valóban egybeolvadni látszanak m -mel,
és teljesen elmosódik közöttük minden különbség a gondolkodó ember szempontjából nézve.
Ebben a nagyon messzi tartományban – a különbségek ki nem mutatható volta következtében
– nyilvánvalóan az alábbi helyzetnek kell kialakulnia:
/2,6/
( ) ( ) ( ) t m x ... 1 m x m x + · · + ·
.
Ezt a körülményt a klasszikus matematika, a maga sajátos írásmódja szerint, az
/2,7/
( ) ( ) 0 t m x m x · + ·
egyenlőséggel fejezi ki.
Belátható azonban, hogy – gyakorlati értelemben – sokkal hamarább be kell következnie
ennek a speciális helyzetnek, mintsem még arról beszélhetnénk, hogy m értéke az úgynevezett
végtelenbe nő. Ennélfogva a fent említett távoli tartományban még okvetlenül igaznak kell
lennie – még akkor is, ha egyáltalában nem mutatatható ki, – hogy valójában:
t m ... 1 m m + ≠ ≠ + ≠ .
Ezek az egyenlőtlenségek nem kétségesek és nem vitathatók, míg m < ∞. A /2,6/ alatti helyzet
pedig okvetlenül már előbb bekövetkezik a függvényértékek tartományában, még mielőtt m
minden határon túl növekednék, vagyis az elképzelt „végtelenség” felé nőne.
Magától értetődik tehát, hogy csupán a kifejezésbeli megkülönböztethetőségnek a
gyakorlati lehetetlensége okozza a /2,7/ alatti egyenlőségnek a megtűrését és elfogadását a
matematikában.
Mindez pedig kétségtelenül kifejezésre juttatja azt a tényt, hogy a /2,7/ egyenlőségbeli zérus
voltaképpen: egymástól már meg nem különböztethető, de valójában egymástól eltérő
értékeknek a közös gyűjtőfogalma.
A zérus tehát nem szám, hanem gyűjtőfogalom. Mint ilyen: magában foglal minden
olyan számértéket, amely – a felbecsülés bizonytalanságnál fogva, vagyis emberi meghatározó-
14
képességnek a korlátozott és természetszerűleg tökéletlen volta folytán – egyaránt teljesen
értéktelennek látszik a pozitív egységhez mért viszonyában. Ennélfogva a zérus – mint
gyűjtőfogalom – felöleli a végtelenül-csekély abszolút-értékű számoknak a végtelen sokaságát
is.
Tekintettel arra, hogy a /2,6/ alatt említett m, m+1, … m+t tartománynak az elemeit
számszerűleg meghatározni és megkülönböztetni nem áll módunkban, már most kimondjuk –
mint megállapodást – hogy a /2,7/ alatti x -értékeket ugyanúgy zeriálisan /zérus-szerűen/
kicsiny számoknak nevezzük a továbbiakban, mint ahogy a valóban végtelenül-csekély
abszolút-értékű számokat is így nevezzük ezentúl. /A kétféle tartomány között tehát nem teszünk
különbséget a zérus fogalmának a szempontjából./
Ennek a megjegyzésnek az előrebocsátása után, a következőképpen definiálhatjuk a
klasszikus matematikának a zérus–fogalmát: a zérus olyan gyűjtőfogalom, amely magában
foglalja az algebrai számsor pozitív és negatív szakaszának az értéktelenül közös határát,
valamint ezenfelül az összes zeriálisan-kicsiny pozitív és negatív értéket, illetve a
végtelenül-csekély abszolút-értékű számokat is.
Ennek a definíciónak az értelmében azonnal belátható, hogy például az
0 x sin lim
1
lim lim a a
0 x x 0 x
· ·
α
· · −
→ ∞ → →
egyenlőségek valóban nem állnak ellentmondásban egymással, mindaddig, amíg nem
viszonyítjuk ezeket az egyenlőségeket egymáshoz. Az efféle viszonyításnak viszont
bizonytalansághoz, és ellentmondásokhoz kell vezetnie, mert egy határozatlan értékű
gyűjtőfogalom nem állhat nevezőként egy olyan törtben, amely törtnek számlálója is csak
bizonytalan értéket képvisel.
A fenti definícióval valóban tisztáztuk a zérusnak a szerepét a matematikában.
Ugyanakkor azt is be kell látnunk azonban, hogy szükség van egy efféle gyűjtőfogalomra,
mégpedig azért van szükség, mert a zeriálisan kicsiny számok – mint mennyiségek – semmi
módon sem mérhetők össze a véges egységgel és a meghatározható véges számokkal,
akármilyen kicsinynek is vesszük fel az utóbbiakat. A nagyságrendi alapon értelmezett
összemérhetetlenségnek a következtében tehát fennáll az a helyzet, hogy bármely zeriálisan
kicsiny szám egyformán aránylik bármely véges számértékhez:
/2,8/
0
b
x lim
a
x lim
0 x 0 x
· ·
→ →
.
( ) b a ≠
.
A /2,8/ egyenlőség ugyanis mindössze azt az egyetlen körülményt fejezi ki, hogy a zeriálisan
kicsiny számok nagyságrendileg teljesen összemérhetetlenek a véges számokkal, vagyis más
szóval, hogy az összemérési lehetőségük – mint arányítás – ugyancsak zérussal egyenlő.
Ebből következik viszont, /2,8/ szerint, hogy b a ⋅ · ⋅ 0 0 . És minthogy a nem egyenlő b
-vel, azért a zérus-jelképnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy minden zeriálisan-kicsiny
nagyságrendű számot helyettesíteni tudjon a fenti egyenlőségben. Ennek a kívánalomnak pedig
csakis egy megfelelő „gyűjtőfogalom” tehet eleget, de nem valamely szám.
Így jutunk el első lépésként ahhoz a felismeréshez, hogy a klasszikus matematika zérusát –
mint zeriálisan kicsiny értékeknek a gyűjtőfogalmát – valóban nem szabad, de nem is lehet
számnak minősítenünk.
15
A zérussal való osztást a matematika szigorúan meg-nem-engedhető műveletnek tekinti.
Miután a zérus valamennyi zeriálisan kicsiny számnak a gyűjtőfogalma, azért ez a tilalom
tökéletesen indokolt. Mert ha elképzeljük, hogy van is a zérusnak valamely sajátosan kicsiny
abszolút-értéke, ez a feltételezett érték csak bizonytalan lehet mindaddig, amíg a zérus – mint
gyűjtőfogalom – tetszésszerinti zeriálisan-kicsiny értéket képviselhet. Valamely bizonytalan
értékkel, vagyis a zérussal végzett osztás pedig csak határozatlan hányadoshoz vezethet.
Az osztásnak a műveleti törvénye ennélfogva nem alkalmazható a zérusra, ha a zérus
osztóként fordul elő.
Az általános műveleti törvények alól kivételt kell, hogy képezzen ezért a zérusnak a reciprok
értéke, vagyis a klasszikus matematika ∞ -je is.
Ha a zérus gyűjtőfogalom, akkor a reciprok-értéke, vagyis a végtelen is az kell, hogy legyen:
/2,9/
∞ · ·
∞ → ∞ →
n
b
lim
1
n
a
lim
1
n n
,
( ) b a ≠
A klasszikus matematika ∞ jellel jelölt szimbóluma tehát nem egyéb, mint a végtelenbe-vesző
számoknak a határozatlan gyűjtőfogalma. Azzal a különbséggel, hogy +∞ a pozitív, -∞ pedig a
negatív efféle számértékeket öleli fel.
Érthetővé válik ennélfogva, hogy a klasszikus matematika nem küszöbölheti ki rendszeréből a
zérusra, valamint a végtelen szimbólumára vonatkozó állandó bizonytalanságot, hiszen
gyűjtőfogalmaknak nem tulajdoníthat fix értéket.
Nem tagadható azonban ugyanakkor, hogy a klasszikus felfogás a ∞ -nek mégis reális
értéktartományt tulajdonít. Mert világosan kimondja az alábbi összefüggéseket:
- ∞ < -1 < 0 < 1 < + ∞ .
Magától értetődik viszont, hogy ez a reálisként felfogott értéktartomány – a sajátos és
elképzelhetetlen „nagyságrendje” folytán – nem lehet ábrázolható semmiféle véges–egységű
koordinátarendszerben sem, ilyenben tehát nem lehet jelen, másrészt pedig – miután a ∞ -jelkép:
gyűjtőfogalom, – értéke még a saját körén belül is mindenkor csak határozatlan lehet.
Mindezek a megállapítások természetesen a zérusra is vonatkoznak, ha úgy fogjuk fel a
zérust, mint a ∞ -nek a reciprok értékét. Hiszen valamely véges-egységű koordinátarendszerben
a zérusnak csupán a kijelölt helyét tüntethetjük fel, de a zeriálisan kicsiny értékek tartományának
a „kiterjedését” már nem nevezhetjük jelenlévőnek a koordinátarendszer tengelyein.
Mind a ∞ -ről, mind a 0 -ról feltehető tehát, hogy mindkettő, a maga sajátos és a véges
számértékekkel nagyságrendileg össze nem mérhető tartományában: elképzelhetetlenül, sőt
határtalanul sok egymástól különböző, de gyakorlatilag meg nem különböztethető olyan értéket
tartalmaz, amely értékeknek mindegyike valójában „fix” érték is lehet. A fentebbi fejtegetések és
megállapítások értelmében látnunk kell, hogy ezt a föltevést a klasszikus matematika nem zárja
ki.
De törődjünk most csupán a zeriálisan kicsiny értékekkel.
Tegyük fel mindenekelőtt, hogy a zéruson, mint gyűjtőfogalmon belül: valóban léteznek
zeriálisan kicsiny, fix értékek. A matematika törvényei szerint magától értetődik, hogy ha
csakugyan léteznek ilyen értéktelennek látszó, de mégis fix értékek, akkor ezek viszonyíthatók
kell, hogy legyenek egymáshoz. Az efféle viszonyításoknak a hányadosa, mint a logika alapján
16
feltehető, lehet zeriálisan kicsiny értékű, vagy lehet végtelenül-nagy, – kedvező esetekben
azonban véges hányadosokra is számíthatunk.
Természetes, hogy a véges számokra felépülő klasszikus rendszer egyetlen zeriálisan- kicsiny
”fix” értéket sem határozhat meg. Zeriálisan kicsiny függvény-értékek hányadosát azonban –
kerülő úton – mégis meghatározni képes. A probléma tehát megvilágítható. Így például legyen
8 x ) x ( w
3
− · és
2 x ) x ( y − ·
.
Nyilvánvaló, hogy az x= 2 helyen mindkét függvénynek az értéke zérus, vagyis w(2) = 0 és
y(2) = 0 egyaránt zeriálisan kicsiny értéknek tekinthető. Ezeknek a zeriálisan kicsiny értékeknek
a hányadosa azonban:
( )
( )
12
' 2 x
' 8 x
lim
2 x
8 x
lim
) 2 ( y
) 2 ( w
3
2 x
3
2 x
·


·

,
`

.
|


·
→ →
,
az így nyert véges hányados viszont logikusan arra mutat rá, hogy föltevéseink csakugyan
jogosultak lehetnek: a zéruson mint gyűjtőfogalmon belül, zeriálisan kicsiny, de egymáshoz
viszonyítható fix értékek állhatnak fenn.
A zéruson belüli, vagyis a véges egységhez nagyságrendileg nem viszonyítható /össze nem
mérhető/ számokat intrazeriális számoknak nevezzük a továbbiakban. Ezekkel a számokkal –
mint egymástól megkülönböztethető határozott értékekkel – foglalkozik az intrazeriális
matematika rendszere.
Nehézségek nélkül is azonnal belátható, hogyha valamilyen módon meghatározhatnánk és
valamely függvény-definíciónak a segítségével rögzíteni tudnánk csak egyetlen fix és határozott
értéket is a zéruson mint gyűjtőfogalmon belül, akkor ehhez az egyedüli fix értékhez már
hozzámérhetnénk mind a többi zeriálisan-kicsiny értéket is, tehát ilyenformán valamennyit
be tudnánk sorolni egy olyan speciális számsorba, amely – teljes egészében – a zérus
tartományán belül helyezkedik el.
Az alapvető akadályok abban állnak, hogy véges számokkal nem mérhető fel egyetlen
zeriálisan kicsiny érték sem. A klasszikus matematika pedig egyetlen olyan függvény-kifejezést
sem ismer, amellyel egy-egy zeriálisan kicsiny, de fix értéket lehetne meghatározni, mégpedig a
többi hasonlóan kicsiny érték-kifejezéstől függetlenül.
Ennek az utóbbi akadálynak az elhárítása képzi rendszerünknek az elsődleges célját.
3.§. A határozott zérus.
Tegyük fel, hogy a klasszikus matematika felfogásában írjuk fel az alábbi formulát:
n n − · ε
.
Világos, hogy ez az egyenlőség mindössze úgy értelmezendő, miszerint azt mondja ki, hogy a
klasszikus matematika nem képes megkülönböztetni ε -nak az abszolút-értékét az n - n
különbségtől. Ennél többet azonban nem állít.
Másrészt az
17
x
1
) x ( F ·
függvénynek azokon a helyein, ahol az x -nek az értéke már túllépi a véges számok tartományát,
az F(x) függvénynek a helyi értékei – a klasszikus matematika felfogása szerint – ugyancsak
nem különböztethetők meg az n - n különbségtől:
n n
x
1
lim
x
− ·
∞ →
.
Könnyen belátható, hogy amikor │x│ a véges számok legfelső határán is túl növekedik,
akkor a klasszikus matematika az F(x) függvénynek a helyi értékeit már egymástól sem képes
megkülönböztetni többé, annak ellenére, hogy │x│ még egyre növekedhetik a további,
legtávolabbi végtelenség felé:
x
1
lim
x
1
lim
n
x x ∞ → ∞ →
· ,
) 1 n ( >
A klasszikus matematika értelmezése szerint, mindhárom felírt egyenlőségünk értéke: zérus.
Mintha a legutóbbi két határérték között – számszerűleg – semmiféle különbség sem állna fenn.
Annak ellenére, hogy ugyancsak a klasszikus matematika állítja, miszerint:
0
x
1
lim
x
1
lim
n
x x
· ·
∞ → ∞ →
,
ámde
∞ ·
∞ →
∞ →
n
x
x
x
1
lim
x
1
lim
,
( ) 1 n >
.
Relatív vonatkozásban, valóban óriási bizonytalanság áll előttünk, a 0 és a ∞ gyűjtőfogalmak
által képviselt számértékeket illetően.
Belátható, hogy problémánk terén rendet teremteni csakis úgy volna lehetséges, ha ki tudnánk
jelölni egy olyan, pontosan definiálható, tehát feltétlenül határozott, zeriálisan-kicsiny értéket a
zérusnak, mint gyűjtőfogalomnak a tartományán belül, amely értéket eszményi étalonként
kezelhetnénk a számításaink során.
Az intrazeriális matematika rendszere valóban megoldhatóvá teszi ezt a követelményt.
Legyen a kijelölt ideális étalon jele és elnevezése:
Ø = határozott zérus.
18
Precíz definícióját csak később adhatjuk meg.
Egyelőre úgy kell elfogadnunk – megállapodásszerűen – mint olyan határozott és állandó
számértéket, amely zeriálisan kicsiny, tehát a természetben meg nem nyilvánuló, és ennélfogva
nem mérhető össze semmiféle véges számértékkel sem.
Feltételeink alapján mindössze annyit tudunk róla, hogy a klasszikus zéruson mint
gyűjtőfogalmon belüli számtartományba tartozik, vagyis , hogy a klasszikus matematika
felfogásában:
Ø = 0 .
Magától értetődik, hogy reciprok értékének ugyancsak határozottnak kell lennie és végtelenül-
nagynak. Nevezzük reciprok-értékét a „határozott végtelennek” és jelöljük ez utóbbit a
következőképpen:
/3,1/
Ø
1
= øo = határozott végtelen.

Feltételezett, eszményi étalonunk segítségével, ezáltal egy meghatározott értéket rögzítettünk
a klasszikus matematikának a ∞ gyűjtőfogalmán belül is.
A következő fejezetben ki fogjuk mutatni és be fogjuk bizonyítani, hogy øo határozott
értékének kijelölése és rögzítése lehetséges és megengedhető, – annak ellenére, hogy øo mint
végtelenül-nagy számérték: nem mérhető össze és nem fejezhető ki semmiféle véges számmal
sem.
Ugyancsak megállapodásszerűen kimondjuk e helyütt még azt is, hogy Ø zeriálisan-kicsiny
pozitív számérték. Ebből következik, miszerint:
/3.2/ Ø > - Ø ,
valamint
/3.2/ Ø + (-1) · (- Ø) = 2 · Ø = Ø · 2 .
Egyelőre még nincs is szükségünk a határozott zérus, vagyis Ø értékének a szabatosabb
meghatározására. Máris felismerhetők a bevezetett eszményi étalonnak az előnyei a matematika
fokozott pontosságának a terén.
Mert míg a klasszikus matematika felfogásában:
0 n a 0 a a 0 a 0 n a ⋅ + · + · · − · ⋅ − ,
addig az intrazeriális matematika rendszerében:
Ø n a Ø a a Ø - a Ø n - a ⋅ + < + < < < ⋅ ,
19
amely utóbbi egyenlőtlenség szinte felfoghatatlanul pontosabb értelmezéshez vezet, mint a
megelőző klasszikus egyenlőség.
Hasonlóképpen, a klasszikus felfogásban:
n 3 2
0 ... 0 0 0 · · · · ,
az intrazeriális rendszerben viszont elvitathatatlan, miszerint
n 3 2
Ø ... Ø Ø Ø > > > > .
A Ø szimbólumnak a bevezetése igen egyszerű megoldás. Belátható, hogy a
legtermészetesebb kulcsát képezi annak a problémának, hogyan fokozhatjuk a matematikai
pontosságát messze túl az eddig fennálló lehetőségek határain. A Ø értékét azért neveztük
étalonnak, mert eszmei alapmértékül szolgál olyan számértékek kifejezéséhez,
összehasonlításához és összeméréséhez, amely számérték – a maguk végtelenül-kicsiny, vagy
pedig védtelenül-nagy mivoltában – a természetben meg-nem-nyilvánuló mennyiségeket
képviselnek.
Ezáltal lehetővé válik az efféle számokkal végzett számításoknak is az egészen egyszerű
megoldása.
Mindössze azt kell bebizonyítanunk, hogy Ø értékének – mint határozott állandó értéknek –
a feltételezése egyrészt megengedhető, másrészt valóban lehetséges is ezt az értéket a véges
számok segítségével, egyértelműen definiálnunk.
II. FEJEZET.
HATÁROZOTT ÉRTÉK A VÉGTELENBEN.
4.§. A klasszikus matematika felfogásának módosítása.
Mint már az első fejezetben kifejtettük, a klasszikus matematika felfogása szerint 0 valójában
gyűjtőfogalom, az intrazeriális matematika viszont Ø -nak határozott értéket tulajdonít. És
minthogy zérus és a végtelen között ugyanaz a viszony áll fenn, mint valamely szám és annak
reciprok értéke között, azért a klasszikus matematika ∞ -t is gyűjtőfogalomnak, az intrazeriális
rendszer pedig øo -t is határozott számnak tekinti.
Máris feltehető a kérdés, vajjon összeegyeztethető-e ez a két felfogás?
Mindenekelőtt meg kell gondolnunk, hogy a megnyilvánuló természetben nincsenek
végtelenül-nagy méretek. Mert ha léteznek is ilyen méretek, azok nem lehetnek
megnyilvánulóak. Az ember által tapasztalható világban, akármilyen nagyok is azok a számok,
amelyek meghatároznak valamely sokaságot, valójában minden sokaság véges mennyiséget
képez. Be kell látnunk, hogy a mérhetetlen világegyetemek egyik aránylag jelentéktelenül
kicsiny égitestén élünk, amelyen sohasem tapasztalhatunk végtelenül-nagy méreteket.
Érzékszerveink nem is lehetnek képesek efféle tapasztalásra.
Az anyag atomjai, a fizika megállapításai szerint, ugyancsak véges méretűek. Egy-egy
atomnak, illetőleg az atom alkotórészeinek a mérete azonban számunkra már meg-nem-
nyilvánuló méret. Még kisebb méretek még kevésbe nyilvánulhatnak meg. Magától értetődik
20
tehát, hogy a végtelenül-kicsiny méretek, vagyis a végtelenül-kicsiny abszolút-értékű számok,
számunkra sohasem lehetnek megnyilvánulók.
Mindebből természetszerűleg következik, hogy akármilyen határozott értéke lehet is
valamilyen végtelenül-nagy vagy végtelenül-kicsiny számnak, tapasztalati úton semmi esetre
sem tudunk különbséget tenni egyrészt a · ∞ és b · ∞, másrészt a · 0 és b · 0 között, mégha a
nem is egyenlő b-vel. Érzékelhető világunkban, a végtelenül-nagy és végtelenül-kicsiny
mennyiségek valóban nem jellemezhetők számunkra másként, mint általánosító és átfogó
„gyűjtőfogalmak” alkalmazásával.
El kell ismernünk, hogy a klasszikus matematika segítségével tanulmányozott tapasztalati
tények a klasszikus matematika felfogását támasztják alá, minden tekintetben.
Tény, hogy tapasztalatainkból kell következtetnünk a valóságra, ha nem akarunk eltévelyedni
attól.
Még azokban az esetekben is csak a tapasztalásra szabad építenünk, amikor felmerül valamely
lehetősége annak, hogy a tapasztalataink esetleg félrevezetők lehetnek. Mert ha ellentmondások
merülnek fel a tapasztalásban, akkor az ellentmondásoknak az áthidalása lehet az egyedüli
eszköz ahhoz, hogy közelebb jussunk a helyes megismeréshez.
Érzékelt fizikai világunkban úgy tapasztaljuk, hogy a mechanika megállapított törvényei
minden esetben helyesek és irányadók. A fizikusok ezért kezdetben úgy vélték, hogy ezeknek a
törvényeknek változatlanul érvényesnek kell lenniök a fizikai anyag mikro-részecskéinek a
világában is. A tapasztalás azonban mást bizonyított. A már megállapított törvényeket
helyesbíteni, módosítani kellett, hogy megfeleljenek az új területre, a mikro-részecskék területére
vonatkoztatott tapasztalásnak.
Hasonló problémával állunk szemben a matematika terén is. A végtelenül-kicsiny számok
párhuzamba állíthatók a fizikai anyag mikro-részecskéivel. Feltehető tehát, hogy a véges
számokra érvényes műveleti törvényeket is helyesbítenünk és módosítanunk kell, amikor ki
akarjuk terjeszteni azokat a zéruson belüli számtartományra.
Mint ahogy a fizikában a Heisenberg-féle határozatlansági relációk kimondják annak a
ténynek a megállapítását, hogy az érzékelhető fizikai jelenségekből leszűrt mechanikai törvények
bizonyos módosítások nélkül a mikro-részecskékre nem alkalmazhatók, – éppúgy az intrazeriális
matematikában is találunk olyan összefüggéseket, amelyek megkívánják a klasszikus felfogásnak
módosítását, mihelyt a végtelenül-kicsiny számoknak a tartományát vesszük vizsgálat alá.
A klasszikus matematikának az a felfogása, amely szerint a végtelenül-kicsiny és a
végtelenül-nagy számok csak bizonytalan gyűjtőfogalmakkal jellemezhetők, mindössze azt a
tényt juttatja kifejezésre, miszerint a megnyilvánuló mennyiségek, vagyis a véges számok
magatartásából leszűrt matematikai törvények – módosítások nélkül – nem elégségesek a nem-
véges számok sajátos magatartásának a pontos leírására és maghatározására.
Véges számok révén a nem-véges számok nem fejezhetők ki.
A klasszikus matematika felfogása tehát nem enged mélyebb betekintést a nem-véges számok
tartományába. Ez a felfogás azonban korántsem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a nem-véges
számok – a saját tartományukon belül – épen olyan határozottak lehetnek, mint amilyenek a
tapasztalható világban a véges számok.
Nem fogadhatjuk el azt a feltevést, hogy a végtelenül-kicsiny és a végtelenül-nagy számok az
egyensúlytörvénytől függetlenek, vagyis minden törvényen kívül állók. Ha pedig nem fogadjuk
el ezt a feltétevést, akkor ki kell mondanunk, hogy az efféle számoknak is, – legalább is a maguk
módján, – mindenkor határozott műveleti törvények alá rendelt számoknak kell lenniök.
21
5.§. A számok mint a végtelennek a függvényei.
A /3,1/ egyenlőségek az értelmében:
/5,1/
⋅ Ø
øo = 1 .
Magától értetődik, hogy az egység határozott értékű szám.
Elegendő tehát /5,1/ szerint, ha a øo -t tekintjük határozott értékű számnak, ezzel máris kitűnik,
hogy következményképpen Ø -nak is határozott értékű számnak kell lennie.
A következőkben eltekintünk a határozott zérus fogalmától, és helyette a végtelenül-nagy
számok tartományában kívánjuk bebizonyítani, hogy felvehető és kiválasztható azon belül egy
végtelenül-nagy, de mégis határozott érték.
Meg kell gondolnunk mindenekelőtt, hogy a klasszikus matematika felfogása szerint:
/5,2/ a 0 · ∞ ⋅ ,

amely egyenlőségben a tetszésszerinti, tehát véges és reális szám is lehet.
Ha gyűjtőfogalmat gyűjtőfogalommal szorzunk, akkor a szorzat sem lehet egyéb, mint
gyűjtőfogalom. Ezt a megállapítást szögezi le az /5,2/ egyenlőség.
Pusztán az a tény azonban, hogy az /5,2/ egyenlőségben a klasszikus matematika
megállapításai szerint feltehető, hogy a = a
0
valamely határozott értékű reális szám valamely
adott esetben, - arra mutat rá, miszerint a klasszikus matematika is elismeri annak a lehetőségét,
hogy a zérus és a végtelen, egyes esetekben, nemcsak mint gyűjtőfogalom jöhet számításba,
hanem a gyűjtőfogalom keretein belül valamely határozott értékű számot is képviselhet. Azonnal
nyilvánvalóvá válik ez a körülmény, ha az /5,2/ egyenlőséget az alábbi formában írjuk fel, a = a
0
esetére:

/5,3/
0
a '
1
· ∞ ⋅

,
amikor is kitűnik, hogy a 0 =1/∞ törtben a ∞ -nek más értékű mennyiségnek kell lennie, mint
∞’; a két végtelenül-nagy mennyiségnek a viszonya azonban feltétlenül határozott, mert a
0
-val
egyenlő. Világos tehát, hogy ∞’ értékének bármely változásához mindenkor valamely határozott
értékű ∞ tartozik az egyenlőségben.
Mindezek előbocsátása után, most foglalkozzunk egy másik kérdéssel.
Feltéve, hogy øo -nek valóban állandó és határozott értéke van, fenn kell állnia az alábbi
/5,4/
1
øo
øo
·
egyenlőségnek, míg a klasszikus matematika szerint ugyanakkor:
∞ · o ø
.
22
Ebben az esetben könnyen belátható, hogy minden létező és elméleti számot ki tudunk fejezni
a øo -nek valamely függvényével, még hozzá olyan függvénnyel, amelyben a független változó
helyébe írt øo -en kívül semmiféle más szám nem szerepel. Semmiféle véges szám sem
alkalmas arra, hogy annak a függvényeként kifejezhessünk minden létező és elméleti
számot.
Állításunkat az alábbi példákkal világíthatjuk meg.
A racionális számok körében:
/5,5/ ha
x
x
) x ( f ·
, akkor
1 ) o ø ( f ·
,
/5,6/ ha
x
x x
) x ( F
+
·
, akkor
2 øo) ( F ·
,
/5,7/ ha
x
x x
x
x x x
) x (
+

,
`

.
| + +
· µ , akkor
9 øo) ( · µ
,
/5,8/ ha
x x
x
) x (
+
· ν
, akkor
2
1
øo) ( · ν
,
és így tovább.
A zérusra vonatkozólag:
/5,9/ ha
x
x
x
) x (

,
`

.
|
· ρ
, akkor
0 øo) ( · ρ
.
Az irracionális számok, valamint az imaginárius-egységnek az esetében például:
/5,10/ ha
x x
x
x
x x
) x (
+

,
`

.
| +
· ϕ , akkor 2 øo) ( · ϕ ,

/5.11/ ha
x
x x
x
x
) x (
+
− · Φ , akkor
i øo) ( · Φ
,
majd az alábbi transzcendens számokra vonatkozólag:
/5,12/ ha
x
x
x
x
x
) x (

,
`

.
|
+
· ψ , akkor
e øo) ( · ψ
,
/5,13/ ha
. min
x x
x
x
x
nat log
x
x
) x (
,
`

.
|
− ⋅
,
`

.
|
− · Ψ
+
,
akkor x = øo esetén:
23
( ) ( ) ( ) π ⋅ + t · π ⋅ + ⋅ t · − ⋅ − t ·
,
`

.
|
− ⋅
,
`

.
|

+
1 n 2 i 1 n 2 i 1 nat log 1
øo
øo
nat log
øo
øo
øo øo
øo
,

amely kifejezésben n bármilyen egész szám vagy zérus is lehet, minélfogva a szorzat abszolút-
értékének a minimuma, vagyis a
øo) ( Ψ
függvény az /5,13/ formula szerint:
/5,13’/
π · Ψøo) (
.
Csaknem valamennyi felsorolt példában a függvények értéke változatlanul ugyanaz a szám
marad, ha a független változót nem øo -nel, hanem akármilyen más számmal tesszük is
egyenlővé. Kivételt képeznek azonban ebből a szempontból a /5,9/ és az /5,12/ függvények,
amelyek csakis x→∞ esetén határozzák meg a zérus, illetőleg az e értékeket.
A felhozott példák világosan rámutatnak tehát arra, hogy valóban minden reális és elméleti
szám kifejezhető a øo -nek a függvényeként. Nem létezik viszont olyan véges szám, amelynek
a függvényeként ki lehetne fejezni hiánytalanul az összes számokat.
6.§. A øo esetleges érték-változásainak hatása a øo függvényeinek értékére.
Tegyük fel egyelőre, hogy a øo jelképet számként értelmezzük. Később a 9.§. -ban
kimutatjuk, hogy valóban számnak tekinthető.
Magától értetődik azonban , hogy øo -nek a számszerű értékét véges eszközökkel felmérni és
véges összehasonlítások révén meghatározni sohasem állhat módunkban. A øo a maga
elképzelhetetlen nagyságában, számunkra mindig is csak felfoghatatlan számot jelenthet.
Legfeljebb feltevéseink, logikus elgondolásaink, következtetéseink lehetnek egy efféle számmal
kapcsolatban.
Magától értetődik továbbá, hogy egy felfoghatatlan számot nem ismerhetünk meg
közvetlenül. Mit sem tudhatunk meg tehát teljes bizonyossággal arról, hogy az általunk
határozott-végtelennek nevezett øo számnak valóban állandó-e az értéke, vagy sem. Éppúgy
feltehető ezért, hogy a øo -nek olykor megváltozik az értéke, mint az is elképzelhető, hogy
értékében szüntelenül változó mennyiséget képvisel. Voltaképpen még azt a körülményt sem
tudjuk tapasztalati úton megítélni, hogy ennek a jelképnek – mint számnak – valóban valamely
értéke van.
A /3,1/ egyenlőség szerint Ø ennek a számnak a reciprok értéke. Mindazok tehát, amelyek a
øo -re vonatkoznak egyúttal a Ø -t is érintik. Ilyenformán, ha øo csakugyan állandó és határozott
számérték, akkor Ø is az. Ellenkező esetben viszont Ø is változó és határozatlan. Ha pedig a
határozott végtelennek nincs úgynevezett számértéke, akkor a határozott zérusnak sem lehet
értéket tulajdonítani.
A Ø számról pedig, amely a klasszikus matematika zérus-fogalmába tartozik, – meg-nem-
nyilvánuló voltánál fogva – éppúgy nem tudjuk tapasztalati úton megállapítani, vajjon állandó-e,
vagy változó értékű, mint ahogy øo-nek az esetében sem dönthetjük el ezt a kérdést. Nem
lehetséges tehát az sem, hogy Ø -nak a vizsgálata révén világítsunk rá a øo -nek a természetére.
Be kell látnunk azonban, hogy valamely matematikai rendszernek a szempontjából, valójában
nem is fontosak ezek a kérdések. Az intrazeriális matematikának az álláspontját az jellemzi,
hogy meg sem kísérli a döntést a megoldhatatlan kérdések területén.
24
Az intrazeriális rendszer, felfogásának az igazolása érdekében, egyszerűen arra a tényre
támaszkodik, hogy minden lehetséges szám felfogható és kifejezhető øo -nek valamely
függvényeként. Ennek az állításnak az igazságáról pedig az 5.§. -ban tárgyaltak alapján már
meggyőződtünk. Nincs is szükségünk ennél több bizonyításra.
Meg kell gondolnunk ugyanis a következőket.
Tegyük fel, hogy u, v, és w a klasszikus matematika felfogása szerinti három tetszőleges
szám, amelyek közül viszont egyik sem egyenlő a végtelennel vagy a zérussal.
Akkor az u, v és w számokat kifejezhetjük és meghatározhatjuk három megfelelő
függvénnyel, például:
/6,1/
øo) ( f u ·
,
øo) ( F v ·
,
øo) ( w ϕ ·
.
Amikor tehát a klasszikus matematika szellemében , u -ról, v -ről és w -ről beszélünk mint
számokról – és valahányszor ezekkel a számokkal műveleteket végzünk, – akkor az intrazeriális
matematika felfogása szerint: valójában mindig csak az f(øo), F(øo) és φ(øo) függvények állnak
előttünk, és csupán ezekkel az értékekkel.
Belátható továbbá, hogy a øo -nek mindhárom függvényben azonosnak kell lennie, – hiszen
ez az alapfeltétele a /6,1/ alatti függvények létezésének. Ha pedig az alapfeltétel teljesül, akkor
már valóban igaz, hogy øo -nek az időbeli esetleges értékváltozásai – akár felmerülnek ilyenek,
akár nem, – a legkevésbé sem befolyásolhatják a /6,1/ alatti függvényértékeket. Feltéve
természetesen, hogy az esetleges értékváltozások ellenére, mindenkor fennáll a megkövetelt øo =
∞ egyenlőség, amely nélkül a øo jelképének nem is lehetne létjogosultsága.
Tökéletesen mellékes tehát az az elvi kérdés, vajjon időben állandó vagy változó értéket
fejezünk-e ki ezzel a jelképpel.
Tagadhatatlan tény ugyanis, hogy az u, v és w számokat csupán egymással tudjuk
összehasonlítani, vagy más véges számokkal, øo -nek a voltaképpeni mivoltával és értékével
azonban sohasem. Belátható ennélfogva, hogyha u mindenkor f(øo) marad, ha a v számot
mindenkor az F(øo) függvény képezi, és ha a w szám sem lesz soha más, mint φ(øo), akkor a
három számnak, vagyis a három függvénynek az egymáshoz való viszonya nem változik
meg egyetlen esetben sem, bármilyen állandó vagy állhattalan jellegű legyen is a
függvényekben szerepet játszó øo -nek az értéke.
Valamely esetben fennáll tehát az
/6,2/
w : v : u (øo) : F(øo) : øo) ( f · ϕ
arány-egyenlőség.
És éppígy nem változik meg az u, v és w számoknak a többi véges számhoz való viszonya
sem, hiszen azok is csak øo -nek a hasonló természetű függvényei.
De ugyancsak nem változik meg az u, v és w számoknak a végtelen felé fennálló, vagyis øo
-nel vonatkozásban álló relatív helyzete sem, amelyet mindenkor az f, F és φ jelképek fejeznek
ki és határoznak meg formulákban.
A øo függvényeinek a szempontjából nézve, tökéletesen elhanyagolható tehát az a kérdés,
hogy øo -t állandónak vagy változónak kell-e tekintenünk a maga önálló mivoltában. Az összes
létező számoknak az egymáshoz való viszonya – és így az egységé is a többi számhoz képest –
25
teljesen független ugyanis attól a körülménytől, hogy øo időben állandó-e vagy változó, ha ez a
jelkép bármely t időpillanatban: minden függvényben mindenkor azonos.
7.§. A megnyilvánuló számok relatív rendszere.
Megnyilvánuló számoknak nevezzük a továbbiakban az összes pozitív és negatív előjelű,
véges, reális számokat, mert ezek az értékek számunkra megnyilvánuló természetben valóban
megtalálhatók és tapasztalhatók. Átvitt értelemben: a megnyilvánuló számok közé sorozzuk az
összes pozitív és negatív előjelű, véges, képzetes számokat is, abban az értelmezésben, hogy a
természetben ezek mintegy képzetesen megnyilvánulók.
Nem-megnyilvánulók ezzel szemben a végtelenül-kicsiny, valamint a végtelenül-nagy
abszolút-értékű mennyiségek, – mert ilyeneket a számunkra megnyilvánuló természet körében
nem tapasztalhatunk.
Gondoljuk meg mármost a következőket.
Ha léteznék, ha volna egy olyan tökéletesen abszolút szám a világon, amelyhez a többi
megnyilvánuló számot viszonyíthatnánk, akkor azonnal meggyőződést szerezhetnénk øo -nek az
esetleges értékváltozásairól, – hiszen értékének még a legcsekélyebb megváltozása azonnal
kifejezésre jutna függvényeinek /vagyis a megnyilvánuló számoknak/ és az „abszolút számnak”
a viszonyában. Ilyen abszolút szám azonban nincs és nem is lehetséges, hogy legyen, mert
minden létező szám – egyöntetűen – a végtelennek a függvényeként is felfogható és
értelmezhető. Valamely szám pedig csak akkor lehetne valóban abszolút, ha øo -nek a
függvényeként semmiképpen sem volna kifejezhető.
Márpedig, ha nincs ilyen abszolút szám, akkor be kell látnunk, hogy a megnyilvánuló
számoknak az egész tartománya: bizonyos relatív rendszert képez csupán.
Az ember mindenkor csakis øo -nek a függvényeit és e függvényeknek az egymásközti, tehát
relatív kapcsolatait ismeri és ismerheti meg, a megnyilvánuló számok relatív rendszerén belül.
A øo függvényeinek, vagyis az összes számoknak az egymásközti kapcsolatai és viszonyai –
mint a 6.§. -ban kimutattuk – teljesen függetlenek a „határozott végtelennek” nevezett jelkép
esetleges értékbeli vagy bármiféle egyéb változásaitól. A megnyilvánuló számoknak az
egymásközti kapcsolatai és viszonyai tehát semmiféle körülmények között sem árulhatják el az
ember számára, hogy mely időpontban változott és hogy változott-e egyáltalán, függvényein
belül, a végtelen.
Változások pedig, amelyek semmiféle körülmények között sem észlelhetők és nem
mutathatók ki, – emberi szempontból nézve, – nem–létezőknek tekinthetők csupán.
Ha a megnyilvánuló világban, egy olyan rendszerben élünk, amely rendszer a maga teljes
egészében a øo -nek az esetleges változásaival mindenkor együtt változik – és amely rendszer
semmiféle abszolút elemmel össze nem hasonlítható, – akkor ennek a rendszernek bármelyik
pontjából nézzük is øo -t , illetőleg bárhonnan is próbálunk következtetni rá, minden
következtetésünk csakis állandónak és határozottnak mutathatja azt nekünk, a relatív rendszer
akármelyik pontjából megítélve. Hiszen nincs mód és nincs lehetőség arra, hogy øo -nek az
esetleges értékváltozásait kimutathassuk, – sőt még arra sincs mód és lehetőség, hogy tudomást
szerezhessünk az esetleges változásairól, ha vannak ilyenek valóban.
A megnyilvánuló számoknak az egész tartománya: efféle relatív rendszert képez, olyan
rendszert, amely øo -nek az esetleges változásaival mindenkor együtt változik. A
megnyilvánuló számok: øo -nek a függvényei. A megnyilvánuló számok egész rendszerének
a szempontjából nézve fennáll tehát, hogy a függvényekben szerepet játszó végtelen: csakis
26
állandó és határozott jellegűnek tekinthető, – miután soha nem merül fel lehetőség arra,
hogy változást mutathassunk ki az értékében.
Az effajta szemléletben, a fennálló relativitás következtében, voltaképpen nem is øo
állandóságáról szerzünk meggyőződést, hanem /6,1 / az u számot kifejező helyzeti pontnak a
szemszögéből f -nek, a v pont szemszögéből F -nek, a w pont szemszögéből pedig φ -nek az
állandóságáról győződünk meg csupán. Ugyanez az állandóság befolyásolja és rögzíti meg a
szemléletünket akkor is, ha a megnyilvánuló számok tartományának bármelyik pontjából, mint
megfigyelő-pontból, a végtelen felé fordulunk és az általuk határozott-végtelennek nevezett
számnak a természetére próbálunk következtetni.
Ha f, F és φ változnék meg a függvényekben, akkor észlelhetnénk változást. Ámde akkor
sem a végtelent látnók megváltozottnak, hanem éppen csak arról szereznénk tudomást, hogy
az u, v, és w értékek változtak meg egymásközti és a többi véges számmal fennálló
kapcsolataikban.
Tény, hogy a øo jelképéről nem mutathatjuk ki, vajjon változik-e értékében, vagy nem.
Ennélfogva állandónak és határozottnak kell tekintenünk , állandóságának fennálló látszata
szerint. Ezért nevezzük határozott végtelennek.
8.§. Az esetlegesen változó végtelen és zérus fogalma.
A 6.§.-ban csupán azzal a kérdéssel foglalkoztunk, hogy øo -nek a megnyilvánuló számokat
kifejező függvényei között fennálló viszony megváltozhatik-e abban az esetben, ha øo nem
állandó jellegű. Válaszunk tagadó volt.
Most vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy meg-nem-nyilvánuló számok között is állandó
marad-e a viszony øo értékének esetleges megváltozása esetén.
Azonnal belátható, hogy a /3,1/ egyenlőséggel meghatározott reciprocitás, amely szerint
/8.1/
Ø
øo
1
·
és
øo
Ø
1
·
,
zavartalanul, akkor is fennáll, ha feltételezzük øo -nek valamely értékváltozását.
Meg kell gondolnunk továbbá a következőket.
A klasszikus matematika felfogása szerint, ha a, b, c véges számértékek, kimondhatjuk a
következő egyenlőséget:
/8,2/ ∞ · t ∞ · ⋅ ∞ · ⋅ ∞ c b a ,
( ) b a >
.
Az intrazeriális matematikai rendszerben azonban, a határozottnak tekinthető øo fogalmának a
bevezetése mellett, sokkal precízebb, mérhetetlenül pontosabb megkülönböztetéseket követelünk
meg, – és valóban módunkban áll is az alábbi egyenlőtlenségek felírása:
/8,3/ b øo a øo ⋅ > ⋅ ,
( ) b a >
,
/8,4/ c øo øo c - øo + < < ,
( ) 0 c <
,
sőt az is nyilvánvaló, hogy megkülönböztetéseink az alábbi relációkra is érvényesek:
27
/8,5/ c øo Ø øo øo Ø - øo c - øo + < + < < < ,
/8,6/ øo Ø øo Ø - øo Ø n - øo
n
< − < < ⋅ ,
( ) 1 n >
,
øo Ø øo Ø øo Ø n øo
n
> + > + > ⋅ + .
Kétségtelen viszont, hogy éppen a /8,1/ alatti összefüggéseknek a következtében, a /8,3/ - /
8,6/ egyenlőtlenségek tökéletesen függetlenek attól a problémától, vajjon csakugyan állandó-e a
határozottnak minősített øo.
Kimondjuk tehát, hogy ezzel a problémával a továbbiakban már nem is foglalkozunk, mert a
kérdés az intrazeriális matematikai rendszer szempontjából teljesen érdektelen.
Elvileg feltételezzük a lehetőségét annak, hogy csak puszta látszatként értelmezzük és
fogadjuk el a øo értékének a határozott voltát. A 6.§. -ban tárgyaltak alapján, végeredményben be
kell látnunk, hogy még ez a látszat is függvény. Nyilvánvaló, hogy øo érték-állandóságának a
látszata: annak az egész függvény-rendszernek a függvénye, amely függvény-rendszer nem
egyéb, mint a számok egész birodalma.
Magától értetődik, hogy:
/8,7/ ha
x ) x ( · ω
, akkor
øo øo) ( · ω
.
Ha pedig még ezt a függvényt is beállítjuk a végtelen függvényeinek abba a sorába, amelyből
az 5.§. -ban tárgyaltunk egyes jellemző példákat, akkor teljessé válik a sor, – és akkor a øo is
éppen olyan természetű és éppen olyan határozott szám-értéknek tekinthető máris, mint
akármelyik másik szám a sorban.
9.§. A határozott végtelen.
Végtelenül-nagynak nevezhetünk minden olyan számértéket, amely az ember érzékelhető
világának, vagyis a megnyilvánuló természetnek a dimenzióit nemcsak méretben /pld. a > 1/,
hanem elvileg is meghaladja /pld. a→∞/. Az ilyen számnak a dimenziói kívül esnek a
megnyilvánuló természet dimenzióinak a körén. Éppen ezért az efféle számok a világegyetem
megnyilvánulásaiban csak hatásaikban juthatnak kifejezésre az ember számára, a maguk igazi
mivoltában azonban sohasem.
Értékének sajátos dimenzióit nézve, voltaképpen ismeretlen marad számunkra az a
végtelenül-nagy számérték is, amelyet az 5.§. -ban tárgyalt függvényekben az összes számok
alap-eleméül választottuk. Mégis, minthogy határozott jelképpel /øo/ tudjuk kifejezni ezt a
kiválasztott alap-elemet, azért a matematika számára többé már nem marad idegen elem, hanem
jelképét illetőleg éppúgy kezelhető számmá válik, mint ahogyan kezelhetők általában az összes
többi számok. Hiszen a matematika mindenkor csak számjelképekkel és nem valóságos
számokkal operál.
Ismételten le kell szögeznünk, előző meggondolásaink alapján, hogy ez az összes számok
alap-eleméül kiválasztott, végtelenül-nagy szám – a megnyilvánuló számok relatív rendszeréből
szemlélve – csakis állandó és határozott értékűnek fogható fel, mégpedig tekintet nélkül arra a
körülményre, hogy valójában, vagyis abszolút értelemben, milyen természetű.
28
Ezt az ily módon kiválasztott, végtelenül-nagy számot az intrazeriális matematika határozott
végtelennek nevezi.
Az intrazeriális rendszer voltaképpen nem állít többet, csak annyit, hogy:
/9,1/
1
øo
øo
·
,
továbbá, hogy ennek az egyenlőségnek a folyományaképpen:
/9,2/
Ø
øo
øo
øo
·

,
`

.
|
,
végül pedig:
/9,3/
øo) ( F n
n
·
,
vagyis hogy minden lehetséges n szám felfogható és kifejezhető olyképpen, mint øo -nek
valamely függvénye.
Fenti állításaink megengedhetők és jogosak, mert a tapasztalati tényekkel nem állnak
semmiféle ellentmondásban sem.
A /9,1/ - /9,3/ egyenlőségek képezik az intrazeriális matematika három alaptételét.
Ezek az alaptételek pedig, vagyis a fenti három állítás és azok logikus következményei,
valóban megadják a jogot ahhoz, hogy az intrazeriális matematika ne csak elméletileg
tulajdonítson határozott és állandó értéket a øo -nek és a Ø –nak, hanem hogy mind a
megjelzett végtelent, mind a megjelzett zérust: határozott értékű számként kezelhesse is a
számítási műveletek során, vagyis a matematika gyakorlatában, – mindenkor a /8,1/ alatti
egyenlőségeknek az értelmében.
E helyütt még nem áll módunkban megadni a „határozott végtelennek” a reálisan
megfogalmazott, első közelítésben pontos definícióját.
A végleges definícióra nézve lásd a 21.§. -ban foglaltakat.
29
III. FEJEZET.
A MAGASABBFOKÚ PONTOSSÁG.
10.§. Az x
ø

hatvány intrazeriális értéke.
A klasszikus matematikában, Taylor-sorral kifejezve:
( ) ( )
...
! 3
a ln a h
! 2
a ln a h
! 1
a ln a h
a a
3 x 3 2 x 2 x
x h x
+
⋅ ⋅
+
⋅ ⋅
+
⋅ ⋅
+ ·
+
ha pedig ebben a formulában – ugyancsak a klasszikus matematika szellemében – h helyett x-et
és x helyett 0-t írunk, akkor nyerjük az alábbi Maclaurin-féle sort:
( ) ( ) ( )
...
! 4
a ln x
! 3
a ln x
! 2
a ln x
! 1
a ln x
1 a
4 4 3 3 2 2
x
+

+

+

+

+ ·
amely formulának a helyességét a klasszikus matematika már sokszorosan bebizonyította.
Ezt az utóbbi formulát használja fel az intrazeriális matematika is, amikor meghatározni
kívánja az x
ø
hatványnak azt az értékét, amelyet ez a hatvány a határozott-zérus bevezetése
esetén képvisel.
Ebből a célból az utóbbi egyenlőségben a helyett x -et és x helyébe Ø -t írva, a következő
igen jelentős fontosságú formulát nyerjük:
/10,1/
( ) ( )
...
! 3
x ln Ø
! 2
x ln Ø
! 1
x ln Ø
1 x
3 3 2 2
ø
+

+

+

+ · ,

és minthogy az intrazeriális felfogás a /10,1/ alatti sornak az értelmében Ø -nak a különböző
fokú hatványait, értékükre nézve, határozottan megkülönbözteti egymástól, azért a x
ø
hatványnak
a /10,1/ Maclaurin-féle sorában a zeriális értékű tagok mindenkor határozott értékű tagok.
A /3,2/ képlettel már rámutattunk arra, hogy az intrazeriális matematika mindenkor
határozottan megkülönbözteti egymástól a Ø és -Ø értékeket. Magától értetődik tehát, hogy
30
/10,2/
ø ø
x x


,

mert a /10,1/ formulának az analógiájára kifejezve:
/10,3/
( ) ( )
...
! 3
x ln Ø
! 2
x ln Ø
! 1
x ln Ø
1 x
3 3 2 2
ø -
+



+

− · .
Ha pedig mindkét formulában x helyébe a természetes logaritmusrendszer alapszámát
helyettesítjük be, akkor az alábbi sorok meghatározásához jutunk el:
/10,4/ ...
! 5
Ø
! 4
Ø
! 3
Ø
! 2
Ø
Ø 1 e
5 4 3 2
ø
+ + + + + + · ,
/10,5/ ...
! 5
Ø
! 4
Ø
! 3
Ø
! 2
Ø
Ø 1 e
5 4 3 2
ø -
+ − + − + − · .
Nyilvánvaló, hogy az így nyert pontosság elképzelhetetlenül magasabbfokú, mint a klasszikus
matematikának a szokásos pontossága.
11.§. A pontossági fokok.
A magasabbfokú pontosság tág fogalom. Mindaddig az is marad, amíg a pontosságot nem
osztjuk fel lépcsőzetesen, meghatározván a különböző fokait.
Mármost, ha egyszerűen a klasszikus matematikának abból a felfogásából indulunk ki, hogy
ε→0 esetén az ε
p
hatvány az ε
p-1
értéke mellett már teljesen elhanyagolható, akkor az
úgynevezett pontossági fokokat – ennek az elvnek az alapján – legegyszerűbben a határozott
végtelennek, illetve a határozott zérusnak az egész fokú hatványai szerint különböztethetjük meg
egymástól.
További magyarázat helyett, megkíséreljük mindjárt példákkal megvilágítani a kérdést.
Így például, ha az intrazeriális matematika felfogása szerint a /10,1/ sorból harmadfokú
pontossággal fejezzük ki az x
ø
hatványának az értékét, akkor:
( ) ( )
6
x ln Ø
2
x ln Ø
x ln Ø 1 x
3 3 2 2
ø



+ ⋅ + · ;

a /10,1/ sorból másodfokú pontossággal kifejezve:
( )
2
x ln Ø
x ln Ø 1 x
2 2
ø

+ ⋅ + · ;
a /10,1/ sorból elsőfokú pontossággal kifejezve:
31
/11,1/ x ln Ø 1 x
ø
⋅ + · ;
végül pedig a /10,1/ sorból zérusfokú pontossággal kifejezve:
/11,2/
1 x
ø
·
,
tekintettel arra, hogy valamely megkívánt pontossági–fok betartása mellett a határozott zérusnak
a magasabbfokú hatványait tartalmazó tagok már valóban elhanyagolhatók.
Megjegyezzük, hogy a /11,2/ egyenlőség nem változik meg, ha a határozott zérust a
klasszikus zérussal /mint gyűjtőfogalommal/ helyettesítjük benne:
/11,3/
1 x
0
·
,
ami azonnal érthető is, ha meggondoljuk, hogy a /11,2/ egyenlőségnek a jobboldalán Ø már nem
játszik szerepet.
A /11,3/ egyenlőség megegyezik a klasszikus matematika állításával. Összehasonlítva /11,2/ -t
/11,3/ -mal, azonnal meggyőződhetünk tehát arról a körülményről, hogy a klasszikus
matematika képleteinek a pontossága mindenkor zérusfokú pontosság csupán.
Fenti példáink alapján kimondhatjuk, hogy ha valamely n -edfokú pontossággal
meghatározott f(x) kifejezésből egyszerűen kiemeljük azt az értéket, amelyet az illető kifejezés
n-m -edfokú – tehát a megadottnál alacsonyabb fokú – pontosság megkövetelése mellett
képvisel, akkor ily módon máris meghatároztuk az illető kifejezésnek az értékét az n-m -edfokú
pontosság keretein belül.
Az ilyen módon végrehajtott érték-kiemelést a továbbiakban egyszerűen kiértékelésnek
nevezzük. Kiértékelés alatt ezért mindenkor valamely kifejezésnek a megadottnál alacsonyabb,
vagyis korlátozott fokú pontossággal történő értékmeghatározását kell értenünk.
Ebből következik, hogy valamely intrazeriális képletet zérusfokú pontossággal kifejezni
annyit jelent, mint kiértékelni az illető képletet a klasszikus matematika pontossága és elvei
szerint.
Felhozott példáink nem kívánnak bővebb magyarázatot. Tanulmányozásuk során máris
közvetlenül meggyőződhetünk arról, milyen horribilis differencia áll fenn a klasszikus
matematika és az intrazeriális matematika formuláiban az értékmeghatározásoknak a pontossági
lehetőségei között.
Az efféle nagy pontosság – mint a továbbiakban látni fogjuk – nemcsak elvi és elméleti
jelentőséggel bír, hanem alkalmazható és hasznosítható a gyakorlat terén is. Másrészt pedig
olyan felismerésekhez is vezet, olyan új törvényszerűségeket tár fel, amelyeket a klasszikus
matematikának a zérusfokú pontossága mélyen eltakar.
12.§. A pontossági fokhoz alkalmazkodó speciális egységek.
Mielőtt rátérhetnénk az intrazeriális rendszer kapcsán megvilágított, a klasszikus
matematikában még ismeretlen törvényszerűségeinek a tárgyalására, előbb még további
fogalmakat kell tisztáznunk és újabb megállapodásokat kell létesítenünk.
Elsősorban meg kell gondolnunk a következőket.
32
Könnyen belátható, hogy két vagy több olyan számtartomány esetén, amelyeknek az elemei
még elvileg sem mérhetők össze, a reálisan véges számok tartományán kívül a többi
tartományban: az illető tartománynak tetszésszerinti elemét jelölhetjük ki az odatartozó számok
egységeként. Ismeretes példaként hozhatjuk fel erre a reális és az imaginárius számok egymástól
független tartományát; a reális számok egysége természetesen a pozitív egység, – az imaginárius
tartományban azonban az i számot már megállapodás alapján jelölte ki egységként a klasszikus
matematika. Tekintettel arra, hogy a két tartományba tartozó számok még elvileg sem mérhetők
össze egymással, – hiszen nem határozhatjuk meg, hogy i mennyivel nagyobb, vagy mennyivel
kisebb a reális egységnél, annak ellenére, hogy egészen bizonyosan nem egyenlő vele, – ez a
megállapodás semmiféle zavart nem okozhat a matematika gyakorlatában.
Hasonló a helyzet a véges számértékek és a végtelenül-nagy számok egymástól független
tartománya között. Nyilvánvaló, hogy nem tudjuk meghatározni, vajjon a t øo számérték
mennyivel nagyobb vagy mennyivel kisebb az 1-nél. A két tartományba tartozó számok még
elvileg sem mérhetők össze.
Akadálytalanul megvalósíthatjuk ennélfogva azt a megállapodást, amely szerint a øo jelkép
által képviselt számértéket tekintjük a végtelenül-nagy számok mindenkori egységének.
Tény, hogy a véges számértékek és a zeriálisan kicsiny számok tartománya is független
egymástól. Valamely zeriálisan kicsiny mennyiség még elvileg sem mérhető össze a pozitív
egységgel. Más a helyzet azonban a végtelenül-nagy számok és zeriálisan kicsiny értékek
tartománya között, mert ezeknek az elemei között a reciprocitás törvényszerűsége áll fenn és
ennélfogva az utóbbi két tartománynak az elemei egymással már összemérhetők. Ha tehát –
megállapodásszerűen – a øo számot jelöltük ki a végtelenül-nagy számok tartományának az
egységeként, akkor a zeriálisan kicsiny számok tartományán belül csakis ennek reciprok értékét,
vagyis Ø -t tekinthetjük a zeriálisan kicsiny számértékek mindenkori egységének. Ez minden
további bizonyítás nélkül belátható.
Meg kell gondolnunk továbbá azt az összefüggést is, amelynek értelmében a másodfokúan
végtelenül-nagy számok ugyanúgy viszonyulnak az elsőfokúan végtelenül-nagy számokhoz,
mint ahogyan a határozott végtelen viszonylik a pozitív egységhez:
1 : øo øo : øo
2
· .
Ha tehát øo és 1 két egymástól megkülönböztetett és különálló számtartománynak az
egységét képezi a rendszerünkben, akkor – a fenti egyenlőségünknek az értelmében – a
másodfokúan végtelenül-nagy számoknak a tartományát is meg kell különböztetnünk az
elsőfokúan végtelenül-nagy számoknak a tartományától. A két utóbbi tartományt is egymástól
különálló számtartománynak kell tekintenünk. Egységeik azonban már nem lehetnek egymástól
függetlenek.
A fenti aránypárnak az alapján ki kell mondanunk, miszerint – ha n valamely pozitív vagy
negatív egész szám, – minden n -edfokúan végtelenül-nagy számot a többi számtartománytól
megkülönböztetett és különálló, n -indexű tartományba tartozónak kell tekintenünk, – amelyen
belül a øo
n
számot nevezzük az illető számtartomány sajátos egységének.
Így például, ha n = -1, akkor a zeriálisan kicsiny számok -1 indexű tartományában az
odatartozó számértékek sajátos egysége:
Ø
øo
1
øo
1 -
· ·
.

33
Meg kell jegyeznünk végül, hogy felvett megállapodásunk teljes összhangban áll a pontossági
fokoknak a 11.§. -ban tárgyalt megkülönböztetési rendszerével.
13.§. Végtelenül-nagy tagszámú sorok. Számszintek.
Az előző §. -ban említett számtartományok és a pontossági fokok tanulmányozásának a
kapcsán, foglalkoznunk kell még a következő problémával is.
A klasszikus matematika teljesen bizonyos abban, hogy az elgondolható legnagyobb véges
számhoz még mindig hozzáadhatunk egy egységet, az így nyert összeghez újra egyet, és így
tovább, egészen a végtelenségig folytatva – elvben – az összegnek az egységenkénti növelését.
Ebből az állításból pedig a klasszikus matematika azt a következtetést vonja le, hogy ha
csakugyan határtalanul folytatjuk az efféle összegzést, akkor az egymáshoz adott számok
összege – valamikor és valahol – egyszer majd megközelíti és eléri a végtelent, és az így nyert
összeg maga is végtelenül-nagynak lesz minősíthető.
Amilyen igaz azonban a véges számokra vonatkozó első állítás, éppen olyan téves a ráépített
következtetés. Mert ugyancsak a klasszikus matematika felfogása szerint, jól tudjuk ugyanakkor,
hogy valamely véges számhoz mindig csak véges számokat hozzáadva, az ilymódon nyert
összeg sohasem éri el a végtelent.
Az efféle ellentmondás összeférhet a klasszikus matematika zérusfokú pontosságával, az
intrazeriális matematikának a magasabbfokú pontosságú rendszeréből azonban okvetlenül ki kell
küszöbölnünk.
Kíséreljük meg tehát a fenti ellentmondásnak egy egyszerű hasonlattal való megvilágítását, és
egyúttal áthidalását is.
A hasonlat a következő.
Egy földszinti folyosó padlójának a terjedelmét megnövelhetjük akárhány négyzetméternyi
újabb padlóterületnek a hozzáadásával, ezáltal a földszinti folyosónak a padlója az első-emeleti
folyosónak a padlózatát soha el nem éri és nem is érheti el. Semmi akadálya sincs azonban
annak, hogy az emeleti és a földszinti padlóterületeket összegezzük, vagyis hogy kétféle
padlóterületnek a mértékszámát – mint összeget – közös képletben foglaljuk egybe. Még abban
az esetben is akadálytalanul megtehetjük ezt, ha a földszinten más mértékegységgel számolunk,
mint az emeleten.
Hasonlatunk alapján, a klasszikus matematikának az úgynevezett végtelen sorait –
helyesebben mondva: azokat a sorokat, amelyekben az összegezendő sortagoknak a száma
végtelenül-nagy – úgy kell értelmeznünk tehát, hogy az efféle sorok a véges sorszámú tagoknak
a „lehetséges legnagyobb” sokaságán felül, még további, végtelenül-nagy-sorszámú tagokat is
tartalmaznak, – a véges sorszámú tagok szakaszához képest egy szinttel magasabban vagy
alacsonyabban. A véges sorszámú és a végtelenül-nagy sorszámú tagok között azonban nincs
folytonossági kapcsolat, mert a szintkülönbség miatt efféle folytonosság nem is lehetséges. A
különböző szintekre tartozó tagok viszont minden akadály nélkül összegezhetők, illetve: közös
képletbe foglalhatók.
Ugyanez a helyzet áll fenn az efféle sorokban, mint amelyet a fenti hasonlatunkkal
világítottunk meg, a földszinti és emeleti folyosókra nézve.
Nevezzük a különböző szinteket egyelőre számszinteknek.
Ilyen értelemben máris kimondhatjuk, hogy az intrazeriális matematikának a zérusnál
magasabbfokú pontosságú képletei: különböző, de egymással mindenkor „szomszédos”
számszinteket foglalnak egybe, a számok korlátlan birodalmában. Minden egyes számszintnek
megvan a maga sajátos egysége, amely a számszintet jellemzi és meghatározza annak fokát. A
34
véges számok számszintjének egysége az 1. A véges számok fölött elhelyezkedő, egymástól
független számszintek egységei øo, øo
2
, øo
3
, … stb. Míg ellenkező értelemben, vagyis a véges
számok szintje alatt elhelyezkedő számszinteknek a jellemző egységei: Ø, Ø
2
, Ø
3
, … és így
tovább.
Nyilvánvaló, hogy a feltételezett számszintek azonosak az előző paragrafusokban tárgyalt
számtartományokkal.
Nyomatékosan meg kell jegyeznünk azonban már e helyütt is, hogy az intrazeriális
matematika rendszerébe, a különböző emeletekre vonatkozó fenti hasonlatunk alapján bevezetett
számszint-elmélet – ebben a formájában – csak átmeneti segéd-teória, amelyet később majd
módosítanunk kell az intrazeriális értelmezésnek a valódi szellemében.
A számszint-elméletnek, mint segéd-teóriának, - mint könnyen belátható – még súlyos
hiányosságai vannak. Nem ad választ például arra kérdésre sem, vajjon valamely úgynevezett
végtelen sornak a véges tagsorszámú szakasza meddig érhet? Milyen hosszú lehet ez a
sorszakasz, továbbá hogy – és főleg: milyen részösszeggel – ugorhatik át a sornak a más szintre
tartozó, másik szakaszába, amelyben a tagoknak a sorszáma már végtelenül-nagy? Számszint-
elméletünk csak akkor lehet használható, ha feltesszük, hogy az efféle sorokban a véges
tagsorszámú sorszakasz – ott, ahol gyakorlatilag már nem tudjuk követni, – valamilyen
törvényszerűség szerint determinált. A sorszakaszok determinált voltának bizonyítása és a
szerepet játszó törvényszerűségek leírása azonban a számszint-elméletből még teljesen hiányzik.
Ezeknek a kérdéseknek a megvilágítására és tisztázására csak sokkal később térhetünk ki, a
szférikus analízisnek a keretében.
Egyelőre mindössze azt kívánjuk érzékeltetni a felvett segéd-teóriával, hogy a végtelenül-
nagy számok a øo -nek az egész fokú hatványai szerint, a zeriálisan kicsiny számok pedig Ø -nak
az egész fokú hatványai szerint jellemezhető, egymástól különálló szintekre tartoznak, amely
szintek között nincs folytonos átmenet.
A zérusnál magasabbfokú pontosságú intrazeriális képletek pedig a különböző szintekre
tartozó számokat foglalják közös kifejezésbe.
Így például az alábbi
/13,1/ N Ø 1 øo · + +
egyenlőségnek a bal oldala három egymástól különböző szintnek az egységeit foglalja össze
egyetlen képletbe, a jobb oldalon álló N szám viszont a három különböző egységnek az együttes
összegét fejezi ki.
A képletben előforduló legnagyobb egységhez, vagyis a øo -hez viszonyítva, a többi egység
jelentéktelennek látszik, mert alacsonyabbfokú szintekre tartozik. Ugyanez az egyenlőség tehát
zérusfokú pontossággal, vagyis a klasszikus matematika pontosságával kifejezve:
øo N · .
Ha elsőfokú pontossággal fejezzük ki, akkor:
1 øo N + · .
Maga az eredetileg megadott /13,1/ alatti formula viszont másodfokú pontosságú
egyenlőség.
35
Valamely p -edfokú pontosságú intrazeriális képlet ugyanis mindenkor p+1 számú, egymással
„szomszédos” számszintet foglal egybe, közös képletbe.
Intrazeriális kifejezések esetén, a formulák pontossági foka általában könnyen
meghatározható.
Valamely algebrai összeget kifejező és intrazeriális pontossággal megadott képletnek a
pontossági foka ugyanis: a képlet minden egyes tagjában szorzótényezőként szerepet játszó øo
-nek a formulában előforduló legmagasabb és legalacsonyabb hatványfoka közötti különbséggel
egyenlő, ha tekintetbe vesszük, hogy 1 øo
0
· és
-n n
øo Ø · .
Így például a
k c Ø b Ø a øo
3 2
· + ⋅ + ⋅ +
képletről a megfelelő átalakítás után:
k øo c øo b øo a øo
0 -3 -1 2
· ⋅ + ⋅ + ⋅ + ,
azonnal leolvashatjuk, hogy az ötödfokú pontossággal határozza meg a k értéket. – Mint látjuk,
ez a képlet 6 különböző számszintet ölel fel és kapcsol egybe, mégpedig a következő
3 2 2
Ø , Ø Ø, 1, øo, , øo
különböző szintbeli-egységek által jellemzett, egymással szomszédos számszinteket, annak a
körülménynek ellenére, hogy a példaképpen felvetett k összeg nem tartalmaz olyan tagot, amely
a øo és a Ø
2
egységű számszintekre tartozik.
A k összegnek minden egyes tagjában más és más egységgel, vagyis különböző mértékkel
számolunk, minélfogva az összegben előforduló tagok nem homogén értékűek. Akadálya még
sem merül fel annak, hogy ezeket a nem-homogén értékű tagokat egybefoglaljuk és egyetlen k
számmal fejezzük ki.
Ugyanúgy, mint ahogy a klasszikus matematikában is lehetséges valamely
bi a z + ·
egyenlőségben a reális a -t és a képzetes bi szorzatot, mint nem-homogén értékű tagokat,
egyetlen z számmá egyesítve kifejeznünk.
Természetesen más a pontossági foknak kritériuma akkor, ha Ø vagy øo az exponensekben
fordul elő.
Így például az
M m
Ø 1
·
+
intrazeriális egyenlőség már nem minősíthető elsőfokú pontosságú kifejezésnek. Belátható
ugyanis, hogy
36
Ø Ø 1
m m m ⋅ ·
+
,

miért is a /10,1/ formulának az értelmében:
( ) ( )
...
3!
m ln m Ø
2!
m ln m Ø
1!
m ln m Ø
m m m
3
3
2
2
ø
+
⋅ ⋅
+
⋅ ⋅
+
⋅ ⋅
+ · ⋅ ,
ez a sor pedig, ha az első p+1 számú tagját vesszük tekintetbe, a megmaradt tagok összegezett
értékével az M számot p -edfokú pontossággal határozza meg.
A példaképpen felemlített
M m
Ø 1
·
+
egyenlőség tehát tetszésszerinti p -edfokú, vagyis – minthogy p -t elvileg akár határtalanul-nagy
számnak is tekinthetjük, – határtalan, illetőleg „teljes” intrazeriális pontosságú kifejezés.
A teljes intrazeriális pontosságú meghatározásoknak a gyakorlatilag is érvényesíthető
legmagasabb pontossági fokát általában nem szükséges külön megneveznünk.

14.§. Az intrazeriális határértékek pontossága.
A különböző számszinteknek az egybekapcsolására irányuló törekvésünk kívánja meg
mindenkor, hogy intrazeriális, vagyis magasabbfokú képletekkel végezzük számításainkat.
Kimondhatjuk tehát, hogy csakis azokban az esetekben szükséges intrazeriális, vagyis
magasabbfokú pontosságú képletekkel számolnunk, amikor valamely műveletben vagy
kifejezésben a végtelennek /vagy reciprok-értékének / el nem hanyagolható szerepe van.
A magasabbfokú pontosságnak a bevezetéséből következik viszont az a további
megállapításunk, hogy mérhetetlenül jobban meg tudjuk világítani és be tudjuk szűkíteni a
határérték-fogalmat, mint ahogyan az a klasszikus matematikában lehetséges.
Világítsuk meg mindjárt a kérdést a klasszikus matematika
/14,1/
a x lim
a x
·

egyenlőségével kapcsolatban.
Legyen v valamely igen nagy értékű pozitív egész-szám.
Akkor rendszerünk írásmódjával kifejezve nyilvánvaló, hogy a /14,1/ egyenlőséget a
következőképp írhatjuk fel:
/14,2/
n
1 n
2
1
a x
Ø v ... Ø v Ø v a x lim ⋅ t t ⋅ t ⋅ t ·


,
feltéve természetesen, hogy n -edfokú pontossággal számolunk.
Maradjunk meg egyenlőre az elsőfokú pontosságnak a kereteinél. A /14,2/ formulából akkor
is arra kell következtetnünk a /14,1/ alatti x→a közelítéssel kapcsolatban, hogy abban x értéke az
37
Ø v a x Ø v a ⋅ + < < ⋅ −
határok között teljesen bizonytalan. Sőt a /14,2/ formula alapján azt is kimondhatjuk, hogy a
megközelítésben x -nek az értéke csakis a szélső határokat érheti el, vagyis, hogy Ø v a x ⋅ − ·
vagy pedig Ø v a x ⋅ + · , ámde ezeken a határokon belül x nem közelítheti meg jobban az a
értéket, mert tökéletesebb megközelítésre a /14,1/ egyenlőség nem foglal magába semmiféle
utasítást sem.
Az Ø v a ⋅ − és Ø v a ⋅ + értékeket a klasszikus matematika nem képes megkülönböztetni
egymástól. Ez a két érték az x változó abszcissza-tengelyén egy olyan „mikro-térközt” határol be
kétoldalról, amely mikro-térközről a klasszikus matematikának nincs és nem is lehet tudomása, a
maga zérusfokú pontossága mellett. Az intrazeriális matematika megvilágításában azonban a két
szélső érték közötti
( ) Ø v 2 Ø v - a - Ø v a ⋅ ⋅ · ⋅ ⋅ +
különbség – relatíve – óriási nagy térközt juttat kifejezésre, tekintettel v -nek az igen magasan
felvehető értékére.
Meg kell gondolnunk ezzel szemben, hogy az intrazeriális rendszer módot ad a fentinél
sokkalta tökéletesebb megközelítésre is. Mert ha v -edfokú pontossággal számolunk, akkor az
intrazeriális határértéknek a definíciója :
/14,3/
v
Ø
a x lim inz
v
a x
t ·


határokig történő megközelítést enged meg. Márpedig ha v valóban igen nagy értékű pozitív
szám, akkor a v / Ø
v
törtnek az értéke még v-1 fokú pontosságnak az esetében is, tökéletesen
elhanyagolható. A v szám pedig csaknem határtalanul nagy lehet.
A /14,3/ alatti egyenlőség tehát voltaképpen azt mondja ki, hogy v-1 -edfokú pontosságnak a
keretein belül: x valóban felveszi az a értéket, és nem marad közben olyan mikro-térköz,
amelyben az x érték még változó és bizonytalan lehetne.
A kétféle határérték-meghatározás közötti különbség – és annak következményei – meglepő
megállapításokhoz vezetnek el. Egyúttal azonban le is egyszerűsítik a határértékszámítás
gyakorlati megoldásait.
Vegyük vizsgálat alá például a következő feladatot.
Legyen magoldandó az alábbi példa, az intrazeriális határértékszámításnak az alkalmazásával:
/14,4/
? 1 x m lim inz
m
1
øo m
·

,
`

.
|
− ⋅

.
Eljárásunk azonban abban áll, hogy m -nek az értékét egyszerűen behelyettesítjük a
megközelítést jelző nyílnak a hegye elé írt határozott értékkel, azaz øo -nel. Ilyenformán:
38
/14.5/
( ) x ln øo x ln Ø 1 øo øo x øo 1 x m lim inz
ø
m
1
øo m
· − ⋅ + ⋅ · − ⋅ ·

,
`

.
|
− ⋅

,
ha a /11,1/ képlettel, csupán elsőfokú pontossággal számolunk.
A klasszikus matematika is el tud jutni ugyanehhez a meghatározáshoz, bár csak
hosszadalmas és kerülő úton. Mint ismeretes ugyanis:
x
m
m
e
m
x
1 lim ·

,
`

.
|
+
∞ →
,

ha pedig az e
x
függvényt nem határértékként fogjuk fel, akkor írhatjuk a következőképpen is:
ε +

,
`

.
|
+ ·
m
x
m
x
1 e ,
amikor is ε egy olyan értéket jelöl, amely m→∞ esetén eltűnik. Ennek az egyenlőségnek a
közismert levezetés szerint végzett átalakítása során nyerjük, miszerint
( ) 1 e m x
m x
− ε − ⋅ · .
Másrészt azonban
( )

,
`

.
|
+ ⋅
ε
− ⋅ + ⋅ ε − ⋅ · ε −
− −
... e
m
1 e e 1 e e
x m x
m
x x m x
,
vagyis
η + ⋅ · ε − ⋅
m x m x
e m e m ,
amely képletből az η érték m→∞ esetén eltűnik.
Ebből következik, hogy a megfelelő helyettesítéssel:
( ) x 1 e m
m x
· η + − ⋅ ,
ha pedig ebben az egyenlőségben e
x
helyett x -et, és x helyett ln x kifejezést írunk, nyerjük az
alábbi egyenlőséget:
x ln 1 x m
m
1
· η +

,
`

.
|
− ⋅
,
majd ennek alapján a keresett határérték:
39
/14,6/
x ln 1 x m lim
m
1
øo m
·

,
`

.
|
− ⋅

.
Meggyőződhetünk róla, hogy a klasszikus matematika által nyújtott megoldás /14,6/ teljesen
egyezik a /14,5 / alatt meghatározott intrazeriális határértékkel. Az utóbbi levezetés azonban
sokkal bonyolultabb volt, mint ahogyan eljutottunk ugyanehhez a megoldáshoz az intrazeriális
rendszer gyakorlatával.
A magasabbfokú pontosság keretein belül, rendkívüli módon leegyszerűsíthetjük a
határértékszámítási eljárását, elsősorban azzal a lépéssel, hogy a független változónak a
helyébe egyszerűen behelyettesítjük annak az elérni-kívánt értékét. Magasabbfokú
pontosság mellett ez valóban megengedhető lépés, a /14,3/ egyenlőségnek az értelmében.
Ebből következik például, hogy felírhatjuk az alábbi intrazeriális egyenlőségeket:
/14,7/
n x
n x
n
a x
a a lim inz x lim inz · ·
→ →
,
/14,8/
a e lim inz x lim inz
x ln
a x
a ln
e x
· ·
→ →
,
és így tovább.
Ugyanakkor meggyőződhetünk továbbá arról is, hogy a klasszikus matematika megfelelő
határértékei nem egyenlők. Mert például elsőfokú pontosság mellett, /142/ alapján:
/14,9/
( )
n
n
a x
Ø v a x lim ⋅ t ·

,
/14,10/
Ø v n x
n x
a a lim
⋅ t

·
,
amely értékek nemcsak egymással nem egyenlők, hanem a /14,7/ alatti meghatározással sem
egyeznek meg, mihelyt csak elsőfokú pontossággal is számolunk.

15.§. Példa az intrazeriális határértékszámításra.
A hatványozás műveleti törvényeinek megfelelően, nyilvánvalóan felírhatjuk az alábbi
egyenlőséget:
/15,1/
( ) ... Ø x
2
øo
Ø x
1
øo
1 Ø x 1
2 2 øo
+ ⋅ ⋅

,
`

.
|
+ ⋅ ⋅

,
`

.
|
+ · ⋅ +
.
Azonnal belátható, hogy ha az így nyert sorban külön-külön minden egyes tagot zérusfokú
pontosság mellett kiértékelünk, akkor a sor a következő alakot veszi fel:
...
! 3
x
! 2
x
! 1
x
1
3 2
+ + + + .
40
Tudvalévő, hogy ha ezt a sort Taylor-sorként értelmezzük, akkor összegzett értéke az e
x
hatvánnyal egyenlő.
Ebből következik tehát, hogy a /15,1/ alatti hatványnak az értéke, zérusfokú pontosság
mellett:
/15,2/ ( )
x øo
e Ø x 1 · ⋅ + .
Kimondhatjuk ennélfogva, hogy a zérusfokú pontosság keretein belül kiértékelve:
/15,3/ ( )
x øo
m
øo m
e Ø x 1
m
x
1 lim inz · ⋅ + ·

,
`

.
|
+

.
Fenti meggondolásunk előbocsátása után, határozzuk meg most az alábbi határértéket, az
intrazeriális rendszer felfogása szerint:
/15,4/
( ) ? n 1 lim inz
k
1
k
n
0 k
0 n
· −
λ →


Azonnal belátható, hogy mind az n, mind a k változó egyszerre nem közelítheti meg a
konstáns Ø értéket, mert akkor az n/k = 1 ≠ λ eset valósulna meg.
A /15,4/ feladatot tehát kétféleképpen kell megoldanunk.
Tegyük fel először, hogy n→Ø. Akkor k= Ø/λ. Ilyenformán pedig
/15,5/
( ) ( ) ( )
λ
λ ⋅
λ
λ →

· − · − · −
-
øo
Ø k
1
Ø/ k
Ø n
e Ø 1 Ø 1 n 1 lim inz
,
ha tekintetbe vesszük a /15,2/ egyenlőséggel meghatározott hatvány-értéket.
Tegyük fel továbbá másodsorban, hogy nem n, hanem k tart a határozott zérus értékhez:
k→Ø. Akkor /15,4/ szerint: n = λ · Ø. Így tehát
/15,6/
( ) ( ) ( )
λ −

⋅ λ →
· ⋅ λ − · ⋅ λ − · − e Ø 1 Ø 1 n 1 lim inz
øo
Ø
1
k
1
Ø k
Ø n
,
41
ugyancsak a / 15,2/ egyenlőség alapján.
Mindkét meghatározásunk egyenlő. Kimondhatjuk tehát, hogy a /15,4/ alatti feladatnak a
megoldása:
/15.7/
( )
λ −
λ →


· − e n 1 lim inz
k
1
k
n
0 k
0 n
hozzáfűzve természetesen azt a kötelező megjegyzésünket, hogy meghatározásunk csupán
zérusfokú pontosságú, – miután mindkét esetben a zérusfokúan pontos /15,2/ egyenlőséggel
operáltunk.
16.§. A hatványok integrálási szabályának általánosítása.
Legyen meghatározandó a klasszikus matematika szerint felírt
/16,1/
∫ ∫
⋅ ·

dx x
x
dx
1
integrálnak az értéke.
A klasszikus matematika felfogása szerint itt egy kivételes esettel találkozunk. A hatványok
integrálására vonatkozó általános érvényű szabály ugyanis, amelynek az értelmében:
C
1 m
x
dx x
1 m
m
+
+
· ⋅
+

,
a jelen esetre nem alkalmazható, mert ha mégis alkalmazni kívánjuk, akkor a következő
egyenlőséget nyerjük:
/16,2/ C
0
x
dx x
0
1
+ · ⋅


,
ebben a kifejezésben pedig egy olyan tört fordul elő, amelynek a nevezője zérus értékű. Az
osztás tehát tilalmas! A /16,2/ törtnek az értéke ezért bizonytalannak és határozatlan értékűnek
tekintendő a klasszikus matematika felfogásában.
Az intrazeriális rendszernek az alkalmazása mellett azonban máris kiküszöbölhetjük a fenti
kivételt a szabály alól.
A zérusfokúan pontos /16,1/ kifejezést jogunkban áll átalakítani a magasfokú pontosságú,
alábbi integrállá:
42
/16,3/

⋅dx x
1 - ø
.
Alkalmazzuk erre az általánosított integrálási szabályt. Akkor, ha csupán elsőfokú
pontossággal számolunk is tovább:
/16,4/ ( )
1 1 1
ø
1
ø
1 - ø
C x ln øo C x ln Ø 1 øo C x øo C
Ø
x
dx x + + · + ⋅ + ⋅ · + ⋅ · + · ⋅

,

a /11,1/ egyenlőség felhasználása mellett. Minthogy pedig az intrazeriális matematikai
rendszerben nyilvánvaló, hogy a „határozott végtelen” feltétlenül konstáns számértéknek
tekintendő, azért a konstánsok összevonása mellett kimondhatjuk, miszerint
C øo C
1
· +
.
A megfelelő helyettesítéssel tehát:
/16,5/
C x ln dx x
1 - ø
+ · ⋅

.

Zérusfokú pontossággal történő kiértékelés mellett ennélfogva:
/16,6/

+ · C x ln
x
dx
.
Ehhez az eredményhez pedig a /16,4 / alatti levezetéssel jutottuk el, amelynek során a hatványok
általános integrálási szabályát alkalmaztuk, nem fogadva el kivételes esetnek a feltételezését a
műveleti szabály alól.
IV. FEJEZET.
MATEMATIKAI SZÁMTORZULÁS.
17.§. Kivételes esetek a közönséges osztási műveletben.
Mielőtt rátérnénk a kivételes esetek kérdésére, mindenekelőtt gondoljuk meg a következőket.
Tegyük fel, hogy magasfokú pontosság mellett fennáll valamely
/17,1/
( ) [ ] ¦ ( ) { x x f ... f f f
k 2 1
ϕ ·
egyenlőség. Magától értetődik, hogy a /17,1/ formula, az x független változónak bármely értéke
mellett, voltaképpen az
43
/17,2/ ( ) [ ] ¦ ( ) { x x f ... f f f
k 2 1
ϕ ·
érték-azonosságot juttatja kifejezésre.
Magasfokú pontosság mellett nem lehetséges tehát, hogy x→a esetén az
( ) [ ] ¦ ( ) { x lim inz x f ... f f f lim inz
a x
k 2 1
a x
ϕ ·
→ →
,
vagyis az alábbi helyettesítés után, az ilyen módon nyert
/17,3/
( ) [ ] ¦ ( ) { a a f ... f f f
k 2 1
ϕ ·
egyenlőségnek az egyik oldala határozott, a másik oldala pedig határozatlan /bizonytalan/
legyen.
Efféle kivételes esetnek a feltételezése egyértelmű volna az alapvető egyensúlytörvénynek a
teljes megtagadásával. Márpedig a matematikának az egész rendszere /1.§./ éppen az alapvető
egyensúlytörvényre és annak kihatásaira épül fel.
Ha tehát ilyen kivételes eset – látszólag – mégis előáll, vagyis előfordul a matematikának a
gyakorlatában, akkor nyilván magától értetődik, hogy egy efféle látszatnak az előidéző oka
csakis az illető kivételes esetnek a hiányos, tökéletlen értelmezése lehet, és semmi más.
Jelen megállításunknak a leszögezése után, vegyük vizsgálat alá a következő osztást.
Ha feltesszük, hogy n pozitív egész szám, akkor közönséges osztási művelettel meghatározva
nyilvánvalóan fennáll, miszerint:
/17,4/
1 n 2 3 n 2 n 1 n
n n
b ... b a b a a
b a
b a
− − − −
+ + ⋅ + ⋅ + ·


,
amely sorban a tagok száma n.
Mármost, ha magasfokú pontosság mellett meghatározni kívánjuk az intrazeriális
b a
b a
lim inz
n n
a b



határértéket, akkor – a 14.§. -ban tárgyalt fejtegetésnek az értelmében – egyszerűen úgy
járhatunk el, hogy b→a esetén a b változót közvetlenül az a értékkel helyettesítjük, /17,4/.
Ebben az esetben az alábbi
/17,5/
1 n
n n
a n
a a
a a

⋅ ·


alakú egyenlőséget nyerjük, amelynek bal oldalán egy értéktelenné vált számlálójú és nevezőjű
törtkifejezés áll, a jobb oldala pedig egy pontosan meghatározott értéket képvisel.
44
Miután b = a értelmében csupán helyettesítést végeztünk, és nem tartottuk meg a
határértékéhez közelítő kifejezésnek az explicit függvény-jellegét, azért a klasszikus matematika
a /17,5/ alatti törtkifejezést /amely tilalmas osztást foglal magában/ kimondottan határozatlan és
bizonytalan értékű törtnek minősíti.
Fentebb a /17,3/ egyenlőséggel kapcsolatban kijelentettük, hogy magasfokú pontosságnak a
megkövetelése mellett, ilyen kivételes eset nem állhat fenn.
Máris felmerül tehát a probléma: miként lehet ez a határozatlannak látszó törtkifejezés a /
17,5/ egyenlőségnek a jobb oldalán álló szorzattal egyenlő értékű?
A kérdés boncolása messzemenő következtetésekhez vezet el.
A klasszikus matematika nem tulajdonít fontosságot a problémának. Nem ismer olyan
eljárást, amellyel meghatározhatná az efféle típusú törtkifejezéseknek az értékét úgy, hogy a
meghatározás egyértelmű legyen. Magát a /17,5/ egyenlőséget tehát inkább figyelemre sem
méltatja, mert logikai pontatlanságot, sőt logikai abszurdumot lát benne.
A magasfokú pontossággal kalkuláló intrazeriális matematikai felfogás azonban nem térhet
ilyen könnyen napirendre a felmerülő probléma felett. Mert ha a fenti b = a szerinti
behelyettesítést valóban a /14,3/ egyenlőségnek az értelmében hajtottuk végre, – ez pedig
kétségtelen, – akkor a /17,4/ egyenlőség semmiesetre sem billenhetett ki az egyensúlyi
helyzetéből, tehát meg kellett maradnia egyenlőségnek a /17,5/ alatti alakjában is. Márpedig
minthogy ez utóbbi egyenlőségben a jobb oldalon álló szorzatnak pontosan meghatározott értéke
van, azért ugyanilyen értéke kell, hogy legyen benne a bal oldalon kialakult törtkifejezésnek is.
Ha nem így volna, akkor máris a matematikai törvények általános érvényességét kellene
kétségbe vonnunk, – ezzel a feltevéssel pedig mélyen aláásnánk a matematikának – mint
tudománynak – egész fennálló rendszerét.
Mindenáron meg kell kísérelnünk tehát, hogy megtaláljuk annak a kérdésnek a magyarázatát,
miként lehet a teljesen értéktelenné vált számlálójú és nevezőjű törtnek olyan valóságos és
határozott értéke, amely értéket sem a számlálóban, sem a nevezőben lévő tagok nem
határozhatnak meg a maguk fennálló helyzetében.
A felmerülő problémának az egyetlen logikusan elfogadható megoldását tárgyaljuk meg a
következő paragrafusban.
18.§. Különbségekben fellépő zeriálisan kicsiny tagok.
Ha abból az egyszerű meggondolásból indulunk ki, hogy zeriálisan kicsiny, vagyis meg-nem-
nyilvánuló r és s értékeknek a feltételezése esetén nyilvánvalóan fennáll, miszerint
s
r
s v v
r u u
·
+ −
+ −
,
amely r/s hányados valamely reálisan megnyilvánuló szám is lehet, (miután zeriálisan kicsiny
értékeknek az egymáshoz való viszonyítása nem szükségképpen ugyancsak zeriálisan kicsiny
értéket adhat hányadosul) akkor önként felmerül máris az a további feltevés, hogy a /17,5/ alatti
1 n
n n
a n
a a
a a

⋅ ·


45
egyenlőségnek efféle zeriálisan kicsiny, meg nem nyilvánuló értékeket kell tartalmaznia, az
alábbi
/18,1/
1 n
n n
a n
s
r
s a a
r a a

⋅ · ·
+ −
+ −
értelemben, mert különben a /17,5/ egyenlőség valóban értelmetlen formula volna csupán.
Gondoljuk meg, hogy a /17,4/ egyenlőséget a klasszikus matematika műveleti törvényeinek
alkalmazásával állítottuk elő. A belőle leszármaztatott /17,5/ egyenlőség tehát ugyancsak a
klasszikus matematika pontossága mellett áll fenn, ugyanúgy, mint az az egyenlőség, amelyből
származott. Ilyen értelemben pedig, zérusfokú pontossággal végrehajtott kiértékelés esetén
/vagyis a klasszikus matematika sajátos pontossága mellett/ a /18,1/ egyenlőség valóban
megegyezik a /17,5/ alattival. A /18,1/ formula tehát semmiféle ellentmondásban nem áll a /17,5/
egyenlőséggel. Ennélfogva pedig a /18,1/ képletbeli feltevésünk megengedett feltevés és valóban
helytálló lehet.
Azonnal felmerül azonban a következő, újabb probléma. Miként és milyen törvényszerűség
alapján jutottak bele a törtbe az r és s meg-nem-nyilvánuló értékek, amelyek – bár ott
rejtőzhettek ugyan a /17,4/ alatti törtkifejezésben is, – nyilvánvalóan nem tartoztak hozzá
szükségszerűen az eredeti osztási művelet osztandójához és osztójához?
Ha a -t és n -et változónak tekintjük a /18,1/ formulában, akkor
1 n
a n

⋅ szorzat: mindkét
változónak a függvényét képezi. Az r és s zeriálisan kicsiny értékeknek az r/s viszonya pedig az
1 n
a n

⋅ függvénnyel egyenlő. Ennélfogva kimondhatjuk, hogy r és s is valamely függvényét
kell, hogy képezze az a, n változóknak.
A /18,1/ alatti hipotézisünket mindaddig fenntartjuk, amíg nem kerül ellentmondásba a
tapasztalattal. A továbbiakban viszont be fogjuk bizonyítani, hogy azt a tapasztalat minden
tekintetben igazolja.
Bizonyosra vehetjük tehát, hogy r éppen úgy, mint s is, olyan számok, amelyek nem
kerülhettek be „véletlenül” a /18,1/ alatt felírt egyenlőségbe. Mert abban olyan határozott
szerepet töltenek be, amelyet mind r -nek, mind s -nek az értéke ki kell, hogy elégítsen.
Honnan származhattak azonban ezek az értékek és miért?
Első tekintetre úgy ítélhetnők meg a helyzetet, hogy az a számhoz már eredetileg hozzátársult
volt valamely zeriálisan kicsiny ε érték, vagyis hogy a helyett az a + ε összeggel kell
számolnunk. Ez az elgondolás azonban valójában mit sem ér. Mert, ha /17,5/ alatti
törtkifejezésben, a számlálóban és a nevezőben, mind a kisebbítendő tagokban, mind a
kivonandó tagokban az a számnak a helyébe a + ε összeget írunk, akkor egy lépéssel sem
jutottunk előbbre a probléma megoldása terén. Ahhoz pedig nyilvánvalóan nincs jogunk, hogy
mind a számlálóban, mind a nevezőben, csak az egyik a számot helyettesítsük az a + ε
összeggel, a másik a számot pedig változatlanul hagyjuk, feltételezve, hogy az utóbbiakhoz
semmiféle zeriálisan kicsiny érték sem társult volt hozzá előzetesen.
Belátható, hogy a problémát másként kell megoldanunk. Így jutunk el a következő kérdéshez.
Bizonyos, hogy a egyenlő a -val. Ha tehát azt kérdezzük, hogy mi különbözteti meg
egymástól a kisebbítendő a
n
hatványt a kivonandó a
n
hatványtól a tört számlálójában és
nevezőjében /ahol n = 1/, akkor a válaszunk egyedül az lehet, hogy semmi egyéb, csak a
végrehajtott kivonási-műveletben betöltött szerepük. Ha semmiféle más megkülönböztetési
lehetőség nem áll fenn az illető hatványok között, akkor logikusan máris azt kell feltételeznünk,
hogy az r és s értékek egyrészt maguknak az illető hatványoknak, másrészt pedig a hatványok
által betöltött szerepnek függvényei.
46
Ez a gondolatmenet viszont oda vezet el, hogy fel kell tennünk, miszerint a ténylegesen
végrehajtott
n n
a a − és
a a −
kivonási műveletek mindkét esetben a kivonandó-tagnak, vagy a
kisebbítendő-tagnak, valamely zeriálisan csekély mértékű értéktorzulását eredményezik,
mégpedig szükségszerűen és törvényszerűen. Az r és az s értékek pedig ennek az
értéktorzulásnak a származékai a törtben.
Feltevésünk a fizika elméletére támaszkodik. Hasonló természetű értéktorzulásokkal ugyanis
a relativitás elméletében is találkozunk. Valamely hosszúság-méret vagy időtartam-méret éppen
olyan matematikai mennyiség, mint akár az a
n
hatvány. A relativitás elmélete arra mutat rá, hogy
az efféle méretek – speciális esetekben – valóban eltorzulhatnak, értékváltozást szenvedhetnek,
az eseményekben betöltött szerepük szerint. Miért ne tehetnők fel tehát, hogy elvont
matematikai mennyiségeket is érinthet és befolyásolhat a relativitás elvének valamely efféle
törvényszerűsége?
Problémánk még így is meglehetősen bonyolult marad. Mert bár feltehetjük, hogy ténylegesen
végrehajtott kivonási műveletek bizonyos értéktorzulást eredményeznek a különbségnek a
tagjaiban, egyelőre még azt sem tudjuk eldönteni, hogy végeredményben a kisebbítendő, vagy
pedig a kivonandó tagnak az értéktorzulásával kell-e számolnunk. Ha azonban meggondoljuk,
hogy a kisebbítendő tagnak egy esetleges δ értékkel való megnövekedése tökéletesen
egyértelmű a kivonandó tagnak ugyanilyen értékű csökkenésével, akkor ez az utóbbi kérdés már
el is veszíti a fontosságát. Az a körülmény tehát, hogy melyik tagnak az értéktorzulását
tételezzük fel, pusztán megállapodás kérdése lehet.
Ha viszont abból indulunk ki, hogy a kivonási műveletekben a kisebbítendő szám passzív, a
kivonandó szám pedig aktív szerepet tölt be, akkor ésszerűen a kivonandó számnak a torzulását
kell elsősorban feltételeznünk. Márcsak azért is, mert – ha a tényleges kivonási műveletnek az
operátorát P -vel jelöljük – nyilvánvalóan fennáll, miszerint
/18,2/
) x ( x Px Ψ · − ·
,
amely állításunk világosan kimondja, hogy a ténylegesen végrehajtott kivonási műveletben
kivonandó x érték amúgy is értékváltozást szenved a Ψ függvénynek az értelmében. Miért ne
tehetnők fel tehát, hogy ily értelmű értékváltozás bizonyos zeriálisan kicsiny mértékű
értéktorzulással is együttjárhat?
Lehetséges, hogy a magasabbfokú pontossággal értelmezett Ψ függvény ezeknek a zeriálisan-
csekély értékváltozásoknak a feltételeit is magába foglalja. A múltban ezt a függvényt csak
zérusfokú pontosság mellett értelmezte a klasszikus matematika. Magasfokú pontosságú
meghatározását pedig még nem ismerjük.
Mindeme meggondolásoknak a tekintetbe vételével, feltesszük tehát, hogy a /17,5/
törtkifejezésnek mindkét kivonandó-tagja egy-egy zeriálisan csekély, olyan értékváltozást
szenved a végrehajtott kivonási művelet folyamán, amelyet a klasszikus matematika kimutatni
nem képes, de amely értékváltozás implicite ott szerepel a /17,5/ egyenlőségnek a bal oldalán
álló törtkifejezésben.
Belátható, hogy a /18,1/ alatt a törtnek a számlálója független a nevezőjétől. Feltevésünk
szerint ennélfogva az r érték a tényleges kivonási műveletnek, valamint az a és n változóknak a
függvénye:
( ) n , a , P r r ·
; másrészt viszont az s érték a tényleges kivonási műveletnek és az a
változónak a függvénye csupán:
( ) a , P s s ·
. A számlálónak a nevezőtől való teljes
függetlensége folytán nincs okunk feltételezni a kétféle függvénynek az egymástól eltérő
jellegét. A helyzetet úgy kell tekintenünk tehát, miszerint
47
( ) n , a , P F r ·
,
( ) a , P F s ·
.
Legyen továbbá
( )
n
n
a
a
r
1 ϕ · − ,
( ) a
a
s
1 ϕ · −

amikor is
( )
( )
n
n
a
n , a , P F
1 a − · ϕ ,

( )
( )
a
a , P F
1 a − · ϕ
.
Feltevésünk alapján, ebben az esetben a /18,1 / egyenlőséget a következő alakra hozhatjuk:
/18,3/
( )
( )
1 n
n n n
a n
a a a
a a a

⋅ ·
ϕ ⋅ −
ϕ ⋅ −
.
Ebből az egyenlőségből a φ függvény már könnyen meghatározható /levezetését lásd a
Függelékben./
Elsőfokú pontosság mellett :
/18,4/
( ) x ln 1 x ⋅ β − · ϕ
,
amely kifejezésben β valamely zeriálisan kicsiny, de egyszer s mindenkorra meghatározott,
konstáns értéket kell, hogy képviseljen.
Magasfokú pontosságnak a megkövetelése esetén viszont:
/18,5/ ( )
β −
· ϕ x x .
Elégedjünk meg egyenlőre az elsőfokú pontossággal és végezzünk helyettesítést /18,4/ szerint
a /18,3/ egyenlőségben. Ebben az esetben
( )
( )
( )
( )
1 n
n n n n n n n n n
a n
a ln a
a ln n a
a ln a
a ln a
a ln 1 a a
a ln 1 a a
a a a
a a a

⋅ ·
⋅ ⋅ β
⋅ ⋅ ⋅ β
·
⋅ ⋅ β
⋅ ⋅ β
·
⋅ β − ⋅ −
⋅ β − ⋅ −
·
ϕ ⋅ −
ϕ ⋅ −
,
48
az így nyert hányados tehát valóban kielégíti a /18,1/ alatti egyenlőséget.
Minthogy pedig /18,4/ -ből a klasszikus matematika zérusfokú pontossága mellett
( ) 1 x · ϕ
,
azért kimondhatjuk, hogy a fenti megoldásaink alapján meghatározott φ(x) tényezőnek a
bevezetése a legcsekélyebb ellentmondásban sem áll a klasszikus matematikának a
rendszerével és felfogásával.
19.§. A számtorzulási tényező.
Megjegyezni kívánjuk e helyütt, hogy az
/19,1/
) a ( f ) a ( f
) a ( F ) a ( F
) a ( f ) x ( f
) a ( F ) x ( F
lim inz A
a x


·


·

alakú határérték-kifejezéseket a továbbiakban mindenütt, egyszerűen A-típusú határértékeknek
fogjuk nevezni. Az alábbi
/19,2/
[ ] ) a ( F ) a ( F Fa ) x ( F lim inz B
a x
− · − ·

különbségeket pedig B -típusú különbségeknek mondjuk. Magától értetődik, hagy az A -típusú
határértékeket mindenkor két efféle B -típusú különbségnek a viszonya kell, hogy alkossa.
A /14,3/ alatti egyenlőségnek az értelmében, az intrazeriális limeszeket azzal az eljárással
képezzük a gyakorlatban, amely szerint a független változónak az elérni-kívánt értékét
egyszerűen behelyettesítjük a független változónak a helyébe.
A fenti B -típusú különbségek határértékeinek a meghatározásakor ennélfogva mindig olyan
esetekkel állunk szemben, amelyekben a kisebbítendő érték és a kivonandó egymással éppen
megegyezik.
Megállapodhatunk abban, hogy a ténylegesen végrehajtott kivonásnak a műveletét egy olyan
vízszintes vonallal jelöljük, amelyet a ténylegesen kivonandó szám fölött helyezünk el,
mégpedig olymódon, hogy a vonal a műveleti /mínusz/ jel fölé is kiterjed. Világos
megkülönböztetésül alkalmazzuk ezt a jelölést, a csupán tényleges-összeadandóként szereplő
negatív értékekkel szemben. A továbbiakban mindenütt ezt a megkülönböztető jelölést kívánjuk
alkalmazni.
Ennek a jelölésmódnak a bevezetésével tehát írhatjuk, hogy
/19,3/
( ) ( )
n n n x
n x
n n
a x
a a a a lim inz a x lim inz − · − · −
→ →
;
vagyis kifejezésre jutatva azt a körülményt, hogy a különbségben egy ténylegesen végrehajtott
kivonás áll előttünk, az így nyert határértéket a 18. §. –ban tárgyalt hipotézisünk alapján
vizsgáljuk tovább.
49
Kifejtettük ott azt az elméletünket, amely szerint a ténylegesen kivonandó szám mindenkor
bizonyos meghatározott, de zeriálisan kicsiny értéktorzulást szenved, amely torzulásnak a
mértékét a kivonandó mellé szorzótényezőként rendelt φ(x) függvény határozza meg, amelyben
x a kivonandó számot jelenti.
A /19,3/ egyenlőséggel kapcsolatban, /18,4/ vagy /18,5/ szerint, írhatjuk tehát, hogy elsőfokú
pontossággal:
/19,4/ ( ) ( ) a ln a n a ln 1 a a a a a a a
n n n n n n n n n
⋅ ⋅ ⋅ β · ⋅ β − ⋅ − · ϕ ⋅ − · − ;
magasfokú pontosság mellett pedig
/19,5/ ( ) ( )
β −
⋅ − · ϕ ⋅ − · −
n n n n n n n n
a a a a a a a a .
Amennyiben a 18.§. –ban tárgyalt feltevéseink valóban helytállóak, akkor nyilvánvaló, hogy a
/19,3/ alatti intrazeriális limeszek nem lehetnek teljesen értéktelenek, ha zérusnál magasabbfokú
pontossággal határozzuk meg a határértékeket.
Vizsgáljunk meg mindjárt egy idevágó példát a gyakorlatban.
Legyen meghatározandó, fenti feltevéseink alapján, a következő határérték:
/19,6/
( )
( )
( )
( )
( )
, a b
a ln c a
a ln bc a
a ln 1 a a
a ln 1 a a
a a a
a a a
a a
a a
a a
a a
lim inz
c 1 b
b
bc
c c c
bc bc bc
c c c
bc bc bc
c c
bc bc
c x
bc bx
c x
⋅ −

⋅ ·
⋅ ⋅ ⋅ β
⋅ ⋅ ⋅ β
·
·
⋅ β − ⋅ −
⋅ β − ⋅ −
·
ϕ ⋅ −
ϕ ⋅ −
·


·



amely meghatározáshoz úgy jutottunk el, hogy elsőfokú pontosság mellett, a /18,4/ szerinti
helyettesítést alkalmaztuk a levezetésben.
Vegyük azután vizsgálat alá ugyanezt a határértéket a klasszikus matematikának a
szempontjából, vagyis a megoldást a L’Hospital-féle tétellel megközelítve. Akkor
//19,7/
( )
( )
( ) c 1 b
x
bx
c x
c x
bc bx
c x
c x
bc bx
c x
a b
a ln a
a ln b a
lim
' a a
' a a
lim
a a
a a
lim
⋅ −
→ → →
⋅ ·

⋅ ⋅
·


·


,
amikor is arról győződhetünk meg, hogy ez utóbbi meghatározásunk az intrazeriális
számtorzulási-elv szerint nyert /19,6/ alatti határértékkel teljesen megegyezik.
Vizsgáljuk meg továbbá, a következő példában, egészen más természeti függvényeknek
valamely, ugyancsak A -típusú határértékét.
Legyen a feladat és annak megoldása az alábbi intrazeriális levezetés:
50
/19,8/
( )
( )
( )
( )
. tg
tg ln g cot
tg ln tg
g cot ln g cot
tg ln tg
g cot ln 1 g cot g cot
tg ln 1 tg tg
g cot g cot g cot
tg tg tg
g cot g cot
tg tg
g cot gx cot
tg tgx
lim inz
2
x
α − ·
α ⋅ α ⋅ β
α ⋅ α ⋅ β
− ·
·
α ⋅ α ⋅ β
α ⋅ α ⋅ β
·
α ⋅ β − ⋅ α − α
α ⋅ β − ⋅ α − α
·
·
α ϕ ⋅ α − α
α ϕ ⋅ α − α
·
α − α
α − α
·
α −
α −
α →
Majd oldjuk meg ezt a feladatot a klasszikus matematika felfogásában, a L’Hospital-féle
tételnek az alkalmazásával az alábbiakban:
/19,9/
( )
( )
α − · − ·

,
`

.
| −

,
`

.
|
·
α −
α −
·
α −
α −
α → α → α → α →
2
2
2
x
2
2
x x x
tg
x cos
x sin
lim
x sin
1
x cos
1
lim
' g cot gx cot
' tg tgx
lim
g cot gx cot
tg tgx
lim
.
A kétféle meghatározás ismét megegyezik.
A fenti példákból nyilvánvalóan kitűnik, hogy az intrazeriális elv szerint nyert meghatározás
minden esetben egyező eredményhez vezetett.
Kitűnik továbbá az a tény is, hogy a β értéknek egy olyan, zeriálisan kicsiny, meghatározott
állandónak kell lennie, amely az A -típusú függvények megoldását mindenkor kielégíti. Ez a
szám voltaképpen csak azért merül fel a tényleges kivonások esetében, hogy a /18,4/, illetőleg a /
18,5/ alatti φ(x) függvényben – ha azt sorbafejtjük – az első tagnak a kivételével, annak
valamennyi többi tagját zeriálisan-kicsiny értékűvé tegye.
A számtorzulás, helyesebben a kivonandó tagnak az értéktorzulása – mint már
megállapítottuk az előző paragrafusban – minden tényleges kivonási műveletnek a
végrehajtásakor, szükségszerűen és automatikusan végbemegy a művelet folyamán, a /18,3/
formulában foglalt törvényszerűség szerint.
A zeriálisan kicsiny β értékű konstáns tehát ennek az általános érvényű törvényszerűségnek
az értelmében, automatikusan kerül bele a B -típusú különbségnek a magasabbfokú pontosságú
meghatározásába.
Ez a körülmény nyújt módot és lehetőséget arra, hogy a határozott zérusnak, vagyis Ø –nak a
valóságos értékét definiáljuk. A határozott zérusnak az értéke véges számok segítségével nem
fejezhető ki. Jogunkban áll azonban a Ø øo
¸-1
· egységgel jellemzett számszinten olyan
értelemben rögzítenünk a Ø egységnek az egyszer s mindenkorra érvényes értékét, ahogyan
kívánjuk. Jogunkban áll tehát megállapodásszerűen kimondanunk, hogy a tényleges kivonási
műveletnek a végrehajtásakor törvényszerűen és automatikusan felmerülő β értéket tekintjük
rendszerünkben a határozott zérus mindenkori állandó értékének:
/19,10/
Ø · β
.
A fenti levezetéseinkben alkalmazott φ(x) függvényt pedig számtorzulási tényezőnek fogjuk
nevezni a továbbiakban, az egyszerűbb és félreérthetetlen H
x
kifejezéssel jelölve azt. Újonnan
51
bevezetett jelölésünk értelmében következik tehát a /18,5/ formulából, miszerint /19,10/ -et
tekintetbe véve:
/19,11/
lnx ø ø
x
e x H
⋅ − −
· ·
határozza meg a számtorzulási tényezőnek a teljes intrazeriális pontossággal kifejezett
mindenkori értékét, ha egyenlőségünkben x azt a ténylegesen kivonandó értéket jelenti,
amelyhez a H
x
számtorzulási tényező törvényszerűen és automatikusan hozzátársul a ténylegesen
végrehajtott kivonási műveletnek a folyamán.
Ha P –vel jelöljük a tényleges kivonási műveletnek az operátorát, akkor a számtorzulási
tényezőnek a szerepét a következőképpen értelmezzük tehát:
/19,12/
lnx ø ø 1
x
e x x H x x Px
⋅ − −
⋅ − · − · ⋅ − · − · .
Ugyanebben az értelemben:
ø 1
a
a a H a a a a Pa a

− · ⋅ − · − · +
egyenlőségünk határozza meg a B -típusú különbségeket.
Ebből logikusan következik máris az alábbi megállapítás:
ø 1
a
a b H a b a b Pa b

− · ⋅ − · − · + ,
amely egyenlőség nyilvánvalóan kimondja, miszerint a számtorzulás nemcsak a B -típusú
különbségekben, hanem minden ténylegesen végrehajtott kivonási műveletben végbemegy.
Természetes viszont, hogy a b ≠ a esetében, ha zérusfokú pontossággal számolunk, a véges
számértékek mellett a számtorzulás folytán fellépő zeriálisan-kicsiny értékek mindig
elhanyagolhatók.
20.§. Tényleges és nem-tényleges műveletek.
Valamely elvégzendő matematikai feladatnak az első képletbe foglalását megelőzően: a
feladatnak a legszigorúbb realitással megfogalmazott szövegében előforduló és abban szerepet
játszó műveleteket nevezzük tényleges műveleteknek.
Nyilvánvaló továbbá, hogy – elvileg – a feladatban foglalt és előírt műveleteket voltaképpen
már akkor végrehajtjuk, illetőleg éppen akkor hajtjuk végre, amikor első ízben képletbe foglaljuk
azokat. Az így nyert képlet az elvileg már elvégzett műveleteket juttatja kifejezésre. A
megszerkesztett /felállított/első képlet tetszés szerint átrendezhető és az egyensúlytörvénynek a
megsértése nélkül akárhányszor és akármilyen módon átalakítható. Az első képletet addig
rendezhetjük és alakíthatjuk, amíg csak egy olyan formulát nem nyerünk, amely már világosan
kifejezi számunkra a feladatnak a keresett megoldását.
Az átrendezéssel és átalakítással azonban a feladatban foglalt és elvileg már végre is hajtott
műveleteknek az eredményein, illetőleg az eredményeknek a helyességén, már mit sem
52
változtathatunk. Ezek a további – átrendezési és átalakítási – műveletek tehát másfajta
műveletek, mint azok, amelyek az eredeti feladatban foglaltatnak benne.
Az ilyen átrendezési és átalakítási műveleteket nevezzük nem-tényleges műveleteknek.
Minden tényleges kivonási művelet alkalmával, az intrazeriális matematika megállapításai
szerint, a kivonandó tagnak értéktorzulást kell szenvednie. Azonnal belátható viszont, hogy ha az
átrendezések és átalakítások során eszközölt műveletek ugyanolyan jellegű műveletek volnának,
mint amilyeneket a feladat tartalmaz, akkor az első képlet átrendezésének, illetve minden egyes
átalakításnak az alkalmával, valahányszor újabb és újabb kivonásokat hajtunk végre közben,
mindig új és új értéktorzulásoknak kellene végbemenniök a kivonandó tagokkal kapcsolatban.
Ezek a további értékváltozások azonban egyrészt megbontanák az egyenlőségek egyensúlyát,
másrészt pedig teljes bizonytalanságot vinnének bele a számításokba.
Fel kell tennünk és ki kell mondanunk tehát, hogy csakis a feladatban foglalt műveleteket
szabad és kell tényleges műveleteknek minősítenünk, – ámde az átrendezések műveletei
sohasem lehetnek ténylegesek.
Kijelentésünk egyaránt vonatkozik az összeadási, kivonási, szorzási, osztási, hatványozási és
integrálási műveletekre.
A gyökvonás sohasem lehet tényleges művelet, mert csupán annak a megfelelő számnak a
puszta keresésében áll, amely számnak a gyök-kitevő szerinti hatványa a gyök alatti számmal
egyenlő. A logaritmálás és a differenciálás – hasonlóképpen – pusztán keresési műveletek,
ennélfogva ezek sem lehetnek ténylegesnek minősíthetők.
Az összeadási művelettel nem kell külön foglalkoznunk, mert – mint fentebb már
megállapítottuk – csak a tényleges kivonásnak az esetében merül fel értéktorzulás. A többszörös
összeadási, vagyis a szorzási és a hatványozási műveleteket is figyelmen kívül hagyhatjuk tehát,
éppúgy, mint az integrálást is.
Vegyük vizsgálat alá ennélfogva mindjárt az a – b formulát.
Belátható, hogy már a feladatnak a megfogalmazásakor is meg kell különböztetnünk két
számnak a puszta elvi összemérését egyik számnak a másikból való kivonásától.
Két szám elvi összemérésének a fogalmán mindössze annak a körülménynek a megállapítását
értjük, hogy két szám /mennyiség/ közül az egyik mennyivel nagyobb a másiknál, a jelen
pillanatban. Az efféle elvi összemérés még inkommenzurábilis mennyiségek között is
jelképezhető.
Egyik számnak /mennyiségnek/ a másikból való tényleges kivonása viszont egyértelmű a
jelen pillanatot megelőző időben még csonkítatlanul fennálló kisebbítendő számnak a művelet
végrehajtása során eszközölt megcsonkításával, vagy megszüntetésével, mindenkor a kivonandó
tag értékétől függően.
Adott a és b számnak az elvi összemérését – a klasszikus matematika zérusfokú pontossága
mellett – ugyanazzal az a – b formulával szokás kifejezni, mint a b számnak az a –ból történő
tényleges kivonását, amely voltaképpen valamely végrehajtott érték-csökkentést, érték-
eltávolítást jelent a formulából. Az intrazeriális rendszerben viszont az elvi összemérésnek a
műveletét sohasem szabad összetévesztenünk a tényleges kivonással, mert a két művelet
nem azonos egymással. Belátható azonban ugyanakkor, hogy a nem-tényleges kivonás és az
elvi összemérési művelet között semmiféle különbség sem áll fenn, a matematika
gyakorlatának a szempontjából nézve.
Ismételten leszögezzük tehát e helyütt is azt a tételt, hogy számtorzulás csupán a tényleges
kivonási műveleteknek az alkalmával lép fel, ott azonban szükségszerűen és okvetlenül fellép.
Vegyük vizsgálat alá ezekután az osztási műveletet.
53
Az a : b vagy a/b formulákkal kifejezett osztási művelet, magától értetődően, csak
gyakorlatilag – vagyis csak az átrendezések során végbevitt műveleteket illetően – egyezik
meg az ”ismételten végrehajtott kivonásnak” a megvalósításával.
A valóságban – vagyis a feladatban az a : b osztás nem tartalmaz és nem rejt magában
tényleges kivonási műveleteket, hanem mindössze azt a q számot /hányadost/ határozza meg,
amely kifejezi azt a jelen pillanatban fennálló körülményt, hogy az a szám hányszorta nagyobb
a b számnál. Az osztás, vagyis a tört: egyszerű viszonyszámnak a meghatározása csupán.
Még a tényleges osztás sem kapcsolatos tehát a kivonásnak a műveletével a feladatban. A
valamely feladat alapján már felírt a : b képletet viszont átrendezhetjük olyképpen, hogy a –ból
annyiszor kivonjuk – persze: nem ténylegesen! – a b értéket, ahányszor csak lehetséges az. A
nem-ténylegesen végrehajtott kivonások száma adja meg a q hányadost, ha pedig a nem fogy el,
nem tűnik el teljesen, akkor m maradékkal is kell számolnunk. Az m/b tört azonban ismét csak
egy viszonyszámot juttat kifejezésre, nem pedig tényleges kivonást.
Sem a tényleges, sem a nem-tényleges osztási műveletben nem szerepelhet ennélfogva a
számtorzulási tényező, vagyis az osztásban nem léphet fel értéktorzulás.
Mint már mondottuk, a matematikai feladatban, illetőleg a feladat megfogalmazott
szövegében szerepet játszó műveletek mindenkor a legszigorúbb realitással, a valóságnak
megfelelően értelmezendők.
Ha van közöttük kivonási művelet, akkor a feladatnak a képletbe-foglalásakor, vagyis az első
képletnek a megszerkesztésekor, – minthogy a feladatban minden művelet csak tényleges
művelet lehet, – minden kivonandó tag mellett fel kell tüntetnünk a természetszerűleg
hozzátársuló számtorzulási tényezőt is.
A már megszerkesztett képletnek a további átrendezése és átalakítása folyamán azonban
újabb számtorzulási tényezőket bejelölnünk már nem szabad! Az átrendezés során felmerülő
és szerepet játszó összes műveletek ugyanis már csak elméleti, vagyis nem-tényleges műveletek
lehetnek, amelyek nem érintik magát a feladatot és nem is foglaltatnak annak szövegében. Az
egyenlőségbe, vagy egyéb képletbe eredetileg bejelölt számtorzulási tényezőket továbbra is
figyelembe kell vennünk, mindenkor a megkívánt pontossági foknak a keretein belül.
Világítsuk meg két egyszerű példával is a kérdést.
1. Feladatunk szerint legyen maghatározandó, hogy ha a értékéből elveszünk b értéket,
mekkora értéket kell hozzáadnunk a visszamaradt különbséghez, hogy az így nyert összeg c –vel
legyen egyenlő?
Minthogy a feladatban minden művelet csak tényleges lehet, azért az első képletet a
következőkeppen kell felírnunk:
c x H b a
b
· + ⋅ −
,
amiből:
b
H b a c x ⋅ + − ·
,
mint magasfokú pontosságú meghatározás.
2. Másik feladatunk szerint legyen meghatározandó, hogy mekkora értéket kell hozzáadnunk
a értékhez, ha azt kívánjuk elérni, hogy az így nyert összeg b –vel legyen nagyobb mint c?
54
Feladatunkban ezúttal elvi összemérésről van szó, mint tényleges műveletről. Az elvi
összemérés azonban nem kivonás, tehát mentes minden értéktorzulástól. Első képletünket
ennélfogva az alábbi módozatban kell felírnunk:
( ) c b x a · − +
,
amiből, eltérően az előző eredménytől:
b a c x + − · .
A klasszikus matematika felfogása szerint a két feladatnak a megoldása pontosan megegyezik
egymással, hiszen ebben a felfogásban mindkét meghatározást csak zérusfokú pontosságú
egyenlőségnek szabad tekintenünk. Az intrazeriális matematika magasabbfokú pontossága
mellett azonban a két megoldás egymástól jelentős mértékben különbözik.
Mindezek után, végül még külön említést kell tennünk a függvényekről is.
Kivétel nélkül, minden függvényben fennáll az a helyzet, hogy bármilyen értéket is vesz fel a
független változó, minden egyes változásakor egy-egy újonnan előállt egyenletnek a megoldása
határozza meg azt az értéket, amelyet a függő változó kénytelen felvenni, a függvény
feltételeinek a következtében. Ha meggondoljuk, könnyen belátható, hogy különböző
egyenleteknek a megoldása mindenkor egy-egy külön feladatot képez. A független változónak
minden legcsekélyebb változása is egy-egy új feladat elé állít tehát bennünket, a függő változó
értékének a meghatározása terén.
A feladatokban foglalt műveletek pedig mindenkor tényleges műveletek.
Rendkívül fontos azonban, hogy a feladatokban eredetileg bennerejlő függvényeket a
maguk valóságos – és nem átrendezett, átalakított – formájában foglaljuk első képletbe.
21.§. A határozott végtelen definíciója.
Mint a 18. §. -ban kifejtettük, a számtorzulási törvényt a közönséges osztási műveletből
vezettük le, /17.§./. Valamely A -típusú határértéknek az esetében, a számtorzulási
törvényszerűség a közönséges osztási műveletnek az általános eredményéből logikusan
következik, – külön bizonyításra tehát nem szorul.
Minden tényleges kivonásnak az esetében a /19,11/ alatt definiált számtorzulási tényezőnek a
felmerülésével is számolnunk kell, mint feltétlen törvényszerűséggel, a fentiek szerint.
Az elsőfokú pontosságnak a keretein belül, máris megadhatjuk tehát a „határozott végtelen”
értékének a pontos definícióját, ha csakis tényleges műveleteket veszünk figyelembe:
/21,1/
øo
e x
e
lim inz
e x
·


.
Mert /19,11/ -nek a figyelembevételével, elsőfokú pontossággal végezve számításainkat:
( )
øo
Ø
1
e ln Ø 1 e e
e
H e e
e
e e
e
e x
e
lim inz
e
e x
· ·
⋅ − ⋅ −
·
⋅ −
·

·


.
55
Ezzel véglegesen kiegészítettük a 9.§. -ban foglaltakat.
22.§. „A” –típusú határértékek, irracionális exponens esetén.
Legyenek m, r, s, u, v pozitív egész-számok, ezenfelül legyen a>1.
Bebizonyítjuk, hogy a
/22,1/
v
u
v
u
s
r
s
r
b a
b a
Q


·
osztás algebrailag, vagyis közönséges osztási műveleteknek az alkalmazásával, elvégezhető.
Tegyük fel átmenetileg, hogy
sv
1
a A ·
,
sv
1
b B ·
.
Akkor egyszerű behelyettesítéssel:
B A
B A
:
B A
B A
B A
B A
B A
B A
B A
B A
Q
su su rv rv
su su
rv rv
su su
rv rv




·





·


· ;
az utóbbi két törtkifejezésnek az értékét meg tudjuk határozni – ugyancsak egyszerű osztási
művelettel – /17,4/ szerint, miáltal a fenti állításunk bebizonyul:
1 su 2 3 su 2 su 1 su
1 rv 2 3 rv 2 rv 1 rv
B ... B A B A A
B ... B A B A A
Q
− − − −
− − − −
+ + ⋅ + ⋅ +
+ + ⋅ + ⋅ +
· .
mármost, ha a = b, akkor A = B.
Ennélfogva
/22,2/
su rv
1 su
1 rv
1 su 2 3 su 2 su 1 su
1 rv 2 3 rv 2 rv 1 rv
A B
v
u
v
u
s
r
s
r
a b
A
su
rv
A su
A rv
B ... B A B A A
B ... B A B A A
lim inz
b a
b a
lim inz Q lim inz



− − − −
− − − −
→ →
⋅ ·


·
·
+ + ⋅ + ⋅ +
+ + ⋅ + ⋅ +
·


·
56
mert középső egyenlőségünkben a számlálóbeli tagoknak a száma nyilvánvalóan rv, a
nevezőbeli tagoknak a száma pedig su. Megfelelő visszahelyettesítéssel végül:
v
u
s
r
sv
su rv
su rv
a
v
u
s
r
a
su
rv
A
su
rv
Q lim inz



,
`

.
|

,
`

.
|
· ⋅ · ⋅ ·
.
Ugyanehhez az eredményhez jutunk el akkor is, ha a /22,2/ határértéket a számtorzulási
tényezőnek a bevezetésével határozzuk meg:
v
u
s
r
v
u
v
u
v
u
s
r
s
r
s
r
a
v
u
v
u
a
s
r
s
r
v
u
v
u
s
r
s
r
a b
a
v
u
s
r
a ln Ø 1 a a
a ln Ø 1 a a
v
u
H a a
s
r
H a a
b a
b a
lim inz


,
`

.
|

,
`

.
|
·
·
⋅ − ⋅ −
⋅ − ⋅ −
·
⋅ −
⋅ −
·


Valamint ugyanehhez a meghatározáshoz jutunk el akkor is, ha a /22,2/ alatti határértéket a
klasszikus matematikának a szellemében, a L’Hospital-féle tételnek az alkalmazásával számítjuk
ki.
Háromféle módszer is rendelkezésünkre áll tehát ahhoz, hogy meghatározhassuk a /22,2/
határértéket, és mind a három fajta eljárásnak az eredménye megegyezik.
Nyilvánvaló tehát, hogy u = v esetén:
/22,3/
1
s
r
s
r
s
r
a b
a
s
r
b a
b a
lim inz


⋅ ·


.
A továbbiakban, mondjuk ki ismét az v u ≠ egyenlőtlenséget, majd tegyük fel, hogy a > 1,
továbbá legyen
/22,4/
v
u
m
s
r
< <
.
Akkor /22,3/ alapján máris kimondhatjuk, hogy
/22,5/
1
v
u
v
u
v
u
a b
a
v
u
b a
b a
lim inz


⋅ ·


.
57
A /22,4/ egyenlőtlenségnek a következtében:
1
v
u
1 m
1
s
r
a
v
u
a m a
s
r



⋅ < ⋅ < ⋅
ámde ugyanakkor
1
v
u
m
v
u
1
s
r
m
s
r
a
v
u
lim inz a
s
r
lim inz




⋅ · ⋅ ,
tehát a két határértéknek – még a klasszikus matematika felfogásában is – okvetlenül meg kell
egyeznie a közbezárt
1 m
a m


szorzatnak az értékével.
A /22,3/ és /22,5/ egyenlőségekből azonnal következik ennélfogva, miszerint
/22,6/
1 m
m m
a b
a m
b a
b a
lim inz


⋅ ·


.
Ez az egyenlőség nyilvánvalóan akkor is érvényes, ha m nem teljes négyzet, vagyis ha az A
-típusú határértékben szerepet játszó exponens irracionális.
Összes idevágó példáinkból és levezetéseinkből következik tehát, hogy bármilyen pozitív a,
m, és n értékek esetén:
/22,7/
( )
( )
( )
. a
m
n
a ln a Ø
a ln a Ø
a ln Ø 1 a a
a ln Ø 1 a a
H a a
H a a
a a
a a
b a
b a
lim inz
m n
m m
n n
m m m
n n n
a
m m
a
n n
m m
n n
m m
n n
a b
m
n


⋅ ·
⋅ ⋅
⋅ ⋅
·
·
⋅ − ⋅ −
⋅ − ⋅ −
·
⋅ −
⋅ −
·


·


Meggondolván továbbá, hogy a
m m n n
a ln a Ø / a ln a Ø ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ törtből az ln a logaritmus-érték
kiesik, belátható, hogy a fenti formula negatív a értékek esetén is érvényben marad.
Előrebocsátva megjegyezzük, hogy a /22,7/ alatti határérték tetszésszerinti negatív
exponensek esetében is, változatlanul fennáll. Ennek bizonyítására azonban csak később
térhetünk ki. /87.§./.
23.§. A L’Hospital-féle tétel korlátos érvényessége.
Egyelőre ismét a klasszikus matematika felfogását tartsuk szem előtt, az alábbi
meggondolásainkkal kapcsolatban.
58
Tegyük fel, hogy k és n az egységnél nagyobb pozitív egész számok. Majd mindenekelőtt – a
világosabb áttekinthetőség érdekében – végezzük el a következő algebrai osztást:
/23,1/
( ) ( )
( )
( ) . k x ha , b a ...
... b a ... b a b a a b a : b a
k k x k x
k 1 j jx x k 2 x 3 x k x 2 x x x k x k x
n 1 n n
n n n n n n
· ⋅ +
+ ⋅ + + ⋅ + ⋅ + · − −
− ⋅ −
− − − − −

Nyilvánvaló, hogy feltételeink mellett, a sorbafejtett hányadosban a tagoknak a száma:
1 n
max
k j

·
.
Végezzük mármost a helyettesítést /23,1/ -ben az a = b egyenlőség szerint. Ebben az esetben,
mint közönséges osztási műveletnek a hányadosa:
/23,2/
( ) ( )
( )
( ) k x ha , a ... a ...
... a a a a a : a a
k k xk x k 1 j jx x
k 2 x 3 x k x 2 x x x k x k x
n 1 n n n
n n n n n
· + + +
+ + + · − −
− + − − + −
+ − + − −

Tekintetbe véve, hogy az utóbbi sornak ugyancsak k
n-1
számú tagja van, határozzuk meg a
sornak a határértékét x→k esetén. Ha a sort szummáció-kifejezésként írjuk fel, akkor
/23,3/
( )


·
·
− − − + −

⋅ ·
1 n
n n
k j
1 j
k k 1 n k 1 j jx x
k x
a k a lim
.
Magától értetődik tehát – még mindig a klasszikus matematika szellemében, - hogy miután a /
23,3/ alatti szummáció a /23,2/ alatti osztásnak a hányadosa, azért ez utóbbinak a limesze:
magának az osztásnak is a limesze kell, hogy legyen. Ennélfogva fenn kell, hogy álljon,
miszerint
/23,4/
k k 1 n
k x
k x
k x
n
n n
a k
a a
a a
lim
− −

⋅ ·


,
ha a /23,2/ alatti osztást tört-alakban írjuk fel.
Határozzuk meg ezekután – ugyancsak a klasszikus matematika szerint – a /23,4/ alatti
törtnek a határértékét a L’Hospital-féle tételnek az alkalmazásával:
/23,5/
( )
( )
k k 1 n
x
1 n x
k x k x
k x
k x
k x
k x
k x
n
n n n n n
a k n
a ln a
a ln x n a
lim
' a a
' a a
lim
a a
a a
lim
− −

→ → →
⋅ ⋅ ·

⋅ ⋅ ⋅
·


·


.
Azonnal meggyőződhetünk róla, hogy ez a meghatározás a /23,4/ alattival nem egyezik meg.
Nyilvánvaló viszont, hogy a /23,2/ alatti osztásnak vagy törtnek a hányadosából – vagyis a
törtnek az „egyszerűsített” alakjából – közvetlenül levezetett határérték: feltétlenül megbízható
számítási eredményt képvisel.
A L’Hospital-féle tétel tehát – az adott esetben – helytelen és hamis eredményhez vezet.
Mindezt pedig maga a klasszikus matematika mutatja ki, a fenti levezetéseink során.
59
A következő paragrafusokban világosan meg fogjuk magyarázni a L’Hospital-féle eljárás
révén nyert számítási eredmény téves voltának az okát. Egyúttal megnevezzük és meghatározzuk
azokat a korlátokat is, amelyek megszabják a L’Hospital-féle tétel érvényességének a határait.
Előbb azonban még az intrazeriális matematika szempontjából is meg kell vizsgálnunk a
felmerült ellentmondást.
Kritikus esettel állunk szemben, amely a L’Hospital-féle tétel megbízhatatlan voltát
bizonyítja. Meg kell győződnünk tehát – éppen ezzel a kritikus esettel kapcsolatban – arról is,
vajjon az intrazeriális felfogásban, a számtorzulási tényezők alkalmazása mellett, milyen
számítási eredményhez jutunk el?
Térjünk át ezért az intrazeriális rendszerre, majd határozzuk meg újból a /23,4/ alatti
törtkifejezésnek az A -típusú határértékét, a tényleges kivonási műveletekben szükségszerűen
fellépő számtorzulásnak, illetőleg a felmerülő számtorzulási tényezőknek a szabályszerű
figyelembe vétele mellett.
Ebben az esetben, ha csak elsőfokú pontossággal számolunk is és ha a H
x
számtorzulási
tényezőt – helyszűke miatt – kivételesen a H
(x)
függvénykifejezéssel jelöljük a számításaink
során, az alábbi meghatározáshoz jutunk:
/23,6/
( )
( )
. a k
a ln k a Ø
a ln k a Ø
a ln a Ø
a ln a Ø
a ln Ø 1 a a
a ln Ø 1 a a
H a a
H a a
a a
a a
a a
a a
lim inz
k k 1 n
k
n k
k k
k k
k k k
k k k
) a (
k k
) a (
k k
k k
k k
k x
k x
k x
n
n
n n n n n
k
n
k
n n
n n n n
− −

⋅ ·
⋅ ⋅ ⋅
⋅ ⋅ ⋅
·
·
⋅ ⋅
⋅ ⋅
·
⋅ − ⋅ −
⋅ − ⋅ −
·
·
⋅ −
⋅ −
·


·


Kétségtelenül bizonyos, hogy a /23,2/ alatt elvégzett közönséges osztási művelettel
meghatározott hányados, valamint annak /23,3/ alatti egyszerű határértéke: okvetlenül helyes
számítási eredményt szolgáltat.
A L’Hospital-féle tétellel /23,5/ alatt levezetett maghatározás ettől jelentősen eltér.
A számtorzulási tényezőknek az alkalmazásával, vagyis az intrazeriális rendszer sajátos
elveinek az alapján nyert /25,6/ alatti meghatározás viszont pontosan megegyezik a közönséges
osztás /23,3/ alatti hányadosának a határértékével.
Ez a kiragadott példánk is nyilvánvalóan bizonyítja azt a körülményt, hogy – kritikus
esetekben – nem a L’Hospital-féle tétel, hanem a számtorzulási tényezőknek a figyelembe vétele
vezet el a valóban megbízhat és helyes számítási eredményhez.
Ez a körülmény pedig bizonyítékot szolgáltat egyúttal arra nézve is, hogy a tényleges kivonási
műveletekben a kivonandó tagnak az értéktorzulása okvetlenül bekövetkezik, és hogy a
végbemenő torzulás pontosan olyan mértékű, mint ahogyan a /19,11/ alatt kifejezett
számtorzulási tényező azt minden esetben megkívánja és előidézi.
A L’Hospital-féle tételben a számtorzulási tényezők nem szerepelnek. Belátható tehát, hogy
amennyiben a kivonandó tagoknak az értéktorzulása valóban törvényszerű a tényleges kivonási
műveletekben, akkor ez olyan matematikai tétel, amely az elmaradhatatlan értéktorzulást teljesen
figyelmen kívül hagyja, nem is vezethet kritikus esetekben a helyes eredmény-meghatározáshoz.
Ismét arra nézve nyertünk bizonyítékot tehát a felhozott példánk kapcsán, hogy az
intrazeriális rendszer és az annak megfelelő számítási eljárás feltűnő mértékben pontosabb és
60
megbízhatóbb, mint a klasszikus matematikának a zérusfokú pontosság keretein belül felállított
és kimondott tételeink az alkalmazása.
24.§. A L’Hospital-féle tétel korlátai.
Az elsőfokú pontosság keretein belül, a /14,2/ és /14,3/ egyenlőségeknek az alapján, azonnal
belátható, miszerint a klasszikus matematika szellemében felírt alábbi határérték a
/24,1/
Ø v a x lim inz Ø v x lim
a x a x
⋅ t · + ⋅ t ·
→ →
egyenlőségnek az értelmében egyezik meg a megfelelő intrazeriális határértékkel.
Átmenetileg fel kell tennünk, hogy v valamely igen nagy értékű pozitív véges számot
képvisel.
A /24,1/ formulából következik az alábbi kifejezési módnak a lehetősége, ugyancsak az
elsőfokú pontosságnak a keretében:
/24,2/
( ) Ø v a Ø v x lim inz x lim
a x a x
⋅ t ⋅ t ·
→ →
.
Nyilvánvaló, hogy a L’Hospital-féle tétel a klasszikus matematika limesz-meghatározásaira
épült fel.
Valamely A -típusú, de klasszikus matematikai határértéket, a fenti meggondolásaink alapján,
az elsőfokú pontosság megkövetelése mellett a következő egyenlőséggel fejezhetjük ki:
/24,3/
f(a) - Ø) v x ( f
F(a) - Ø) v x ( F
lim inz
) a ( f ) x ( f
) a ( F ) x ( F
lim
a x a x
⋅ t
⋅ t
·


→ →
.
Vezessük le mármost – az intrazeriális matematika szellemében – a /24,3/ alatti egyenlőségből
a L’Hospital-féle tételt.
Meggondolásaink és lépéseink során mindenkor tekintetbe kell vennünk azt a körülményt,
hogy a feladatunkban szerepet játszó kivonási műveleteket tényleges műveletekként kell
kezelnünk, – ennélfogva a megfelelő számtorzulási-tényezőknek a felmerülésével is számolnunk
kell.
Jelöljük a /24,3/ alatti klasszikus-matematikai határértéket U –val. Ebben az esetben
egyszerűen kimutathatjuk, miszerint:
/24,4/
[ ]
[ ]
[ ]
[ ]
,
f(a) ln Ø - 1 f(a) - Ø) v a ( f
F(a) ln Ø - 1 f(a) - Ø) v a ( F
f(a) H f(a) - Ø) v a ( f
F(a) H F(a) - Ø) v a ( F
f(a) - Ø) v a ( f
F(a) - Ø) v a ( F
f(a) - Ø) v x ( f
F(a) - Ø) v x ( F
lim inz U
a x
⋅ ⋅ ⋅ t
⋅ ⋅ ⋅ t
·
⋅ ⋅ t
⋅ ⋅ t
·
·
⋅ t
⋅ t
·
⋅ t
⋅ t
·

ha a számtorzulási tényezőt ismét függvény alakúnak írjuk, valamint ha elsőfokú pontossággal
számolunk.
Fejezzük ki az
Ø) v x ( F ⋅ t
függvényt Taylor-sorral, első közelítésben, x→a esetében, akkor
61
/24,5/
(a) F' Ø v F(a) Ø) v a ( F ⋅ ⋅ t · ⋅ t
,
valamint hasonló formulát nyerünk
Ø) v a ( f ⋅ t
értékére is.
Végezzünk behelyettesítést e szerint a /24,4/ alatti levezetésnek az utolsó szakaszában. Akkor,
vagy + vagy – előjelű v esetén:
/24,6/
.
) a ( f ln f(a) ) a ( ' f v
) a ( F ln F(a) ) a ( ' F v
) a ( f ln f(a) Ø ) a ( ' f Ø v
) a ( F ln F(a) Ø ) a ( ' F Ø v
U
⋅ + ⋅
⋅ + ⋅
·
⋅ ⋅ + ⋅ ⋅
⋅ ⋅ + ⋅ ⋅
·
Ha a v szám, mint mondottuk, valóban rendkívül nagy értékű, akkor a törtben logaritmusos
tagok elhanyagolhatókká válnak a v tényezőjű tagok mellett. Ebben az egyetlen, speciális
esetben tehát, a v tényezőnek a kiesése folytán:
/24,7/
) a ( ' f
) a ( ' F
U
) a ( f ) x ( f
) a ( F ) x ( F
lim
a x
· ·



,
amivel máris levezettük a L’Hospital-féle tétel lényegét, az intrazeriális matematika
felfogásának a megvilágításában.
(Ha megismételjük a fenti levezetést másodfokú, harmadfokú, stb. pontossággal is, akkor
rávilágíthatunk a L’Hospital-féle tételnek azokra az eseteire is, amikor a függvények második,
harmadik, stb. deriváltjával kell számolnunk a klasszikus matematikában.)
Ezzel meghatároztuk egyúttal a L’Hospital-féle tétel érvényességének a korlátait is, amelyeket
az a körülmény szab meg, hogy az Ø v a ⋅ t összegben v -nek valóban rendkívül nagy pozitív
számnak kell lennie.
Nem érvényes tehát a L’Hospital-féle tétel a független változó x -nek azokra az értékeire,
amikor
/24,8/ Ø v a x Ø v a ⋅ + < < ⋅ − ,
a mellett, hogy v -t valóban gigantikusan nagy értékűnek kell tekintenünk a véges
számtartományban.
A /24,8/ alatti mikro-térköz belsejében változó x -nek a különböző függvény értékeire
nézve a L’Hospital-féle tétel nem alkalmazható. Nem világíthat rá ennélfogva a L’Hospital-
féle tétel az
) a ( f ) x ( f
) a ( F ) x ( F


függvény görbéjének arra a szakaszára sem, amely az említett mikro-térköznek a
belsejében helyezkedik el.
Az intrazeriális matematika viszont erről a mikro-térközről is tiszta és világos képet ad.
25.§. „A”-típusú függvények magatartása a mikro-térközön belül.
62
Különböztessük meg mindenekelőtt azokat a speciális eseteket, amelyek az A -típusú
függvények görbéjének mikro-térközbeli szakaszára elsősorban jellemzőek.
Ismételten írjuk fel ezért a /24,6/ alatti egyenlőséget, amely voltaképpen a következő
összefüggést fejezi ki:
/25,1/
) a ( f ln ) a ( f ) a ( ' f v
) a ( F ln ) a ( F ) a ( ' F v
) a ( f ) x ( f
) a ( F ) x ( F
lim
a x
⋅ + ⋅
⋅ + ⋅
·



az elsőfokú pontosság keretein belül.
Azonnal belátható, hogy meg kell különböztetnünk a következő fontosabb eseteket:
1. Legyen v valóban valamely gigantikus méretű szám. Akkor – mint már az előző
paragrafusban említettük – a derivált tényezőjű tagokhoz képest a logaritmust tartalmazó tagok
elhanyagolhatók. Az így fennmaradó törtből viszont kiküszöbölődik maga a v szám is. Ebben az
esetben tehát
/25,2/
) a ( ' f
) a ( ' F
) a ( f ) x ( f
) a ( F ) x ( F
lim
a x
·



,
a L’Hospital-féle tételnek megfelelően. /24,7/.
A v szám abszolút-értékének gigantikusan nagy volta esetén azonban a /25,1/ egyenlőség a
legcsekélyebb mértékben sem enged betekintést a /24,8/ mikro-térköznek a belső világába.
2. Legyen a második speciális esetünkben
/25,3/
) a ( f ln ) a ( f
) a ( F ln ) a ( F
) a ( ' f
) a ( ' F


·
,
akkor a /25,3/ alatti baloldali törtnek mind a számlálóját, mind a nevezőjét v –vel megszorozva,
majd ezután mindkét törtből a számlálókat és a nevezőket párhuzamosan összeadva, az alábbi
/25,4/
) a ( ' f
) a ( ' F
) a ( f ln ) a ( f ) a ( ' f v
) a ( F ln ) a ( F ) a ( ' F v
·
⋅ + ⋅
⋅ + ⋅
egyenlőséget nyerjük.
Ilyen esetekben nyilvánvaló, hogy v –nek bármilyen véges értéke mellett – sőt még abban az
esetben is, ha v teljesen értéktelen, – a /25,1/ alatti meghatározás okvetlenül megegyezik a
L’Hospital-féle tétel /24,7/ eredményével.
Magától értetődően, ez a körülmény arra vall, hogy a /24,8/ mikro-térköznek a belsejében a /
25,1/ függvény-értékek nem változnak. Az efféle kategóriába tartozó A -típusú függvényeknek a
görbéje tehát a mikro-térköz belső világában is folytonos, voltaképpen az abszcissza-tengellyel
párhozamos egyenes kell, hogy legyen.
3. Legyen a harmadik speciális esetünkben
/25,5/
) a ( f ln ) a ( f
) a ( F ln ) a ( F
) a ( ' f
) a ( ' F



.
63
Ebben az esetben az intrazeriális és elsőfokúan pontos /25,1/ alatti meghatározás csakis abban
az esetben egyezhetik meg a L’Hospital-féle tételnek a /24,7/ eredményével, ha a v számnak az
abszolút-értékét olyan nagyra tudjuk felvenni, hogy a
) a ( ' F v ⋅
szorzat mellett az
) a ( F ln ) a ( F ⋅
érték, másrészt pedig a
) a ( ' f v⋅
szorzat mellett az
) a ( f ln ) a ( f ⋅
érték is,
teljesen elhanyagolhatóvá válik.
(Megjegyezzük e helyütt – közbevetőleg, – hogy a /23,5/ alatti téves eredmény annak a
körülménynek a következményeként állt elő, hogy a függvényben implicite bennefoglalt v
számot /a függvényben foglalt összefüggések sajátos természete folytán/ nem lehetséges olyan
nagyra felvenni, hogy a fentebb említett elhanyagolások valóban megvalósíthatók legyenek a
függvényben.)
Könnyen belátható, hogy a /25,5/ alatti egyenlőtlenségeknek a fennállása esetén: a
L’Hospital-féle tétel révén nyert értékmeghatározás /24,7/ teljesen független az x változónak a
mikro-térköz belső világában felvett értékeitől.
Kimondhatjuk azonban, hogy amikor az elsőfokú pontosságnak a keretein belül v teljesen
értéktelennek tekinthető, akkor
/25,6/
) a ( f ln ) a ( f
) a ( F ln ) a ( F
) a ( f ) x ( f
) a ( F ) x ( F
lim
a x


·



.
Azon a mikro-térközbeli helyen pedig, ahol
/25,7/
) a ( ' f
) a ( f ln ) a ( f
v

− ·
,
nyilvánvaló, hogy – amennyiben a /25,1/ alatti függvény a /25,5/ egyenlőtlenséggel összhangban
áll, – a függvénygörbén a mikro-térköz belsejében szakadásnak kell mutatkoznia. Ebben az
esetben ugyanis a /25,1/ alatti jobboldali törtkifejezésnek a nevezője okvetlenül értéktelenné
válik.
A következő paragrafusban egyik kidolgozott példáját mutatjuk be annak a gyakorlati
eljárásnak, hogy miként határozható meg egy efféle függvénygörbének a jellege a mikro-
térközön belül.
Magától értetődik ugyanis, hogy ha sorozatosan felveszünk különböző pozitív és negatív v
értékeket, majd ezeket behelyettesítjük a /25,1/ egyenlőséggel meghatározott törtkifejezésbe,
akkor minden egyes v értéknek a függvényeként meg tudjuk határozni a mikro-térköz belsejében
vonuló függvénygörbének egy-egy pontját.
26.§. Példák a mikro-térközbeli függvénygörbének a meghatározására.
Az A -típusú határértékekkel kapcsolatban, vegyünk fel néhány jellegzetes példát,
amelyekben rámutathatunk a határértéket megközelítő függvénygörbének a mikro-térköz belső
világában tanúsított magatartására.
1. példa.
Vizsgáljuk meg a /22,7/ alatti egyenlőséget, amely szerint
64
/26,1/
m n
m m
n n
a x
a
m
n
a x
a x
lim inz


⋅ ·


,
az elsőfokú pontosságnak a keretén belül, a változóknak bármilyen értéke esetén.
Azonnal belátható, hogy olyan függvény áll előttünk, amely a /25,3/ egyenlőséget elégíti ki,
a /25,1/ formulának a szellemében. Mert a jelen esetben
( )
( )
m n
1 m
1 n
m
n
a x
a
m
n
a m
a n
' x
' x
lim inz
) a ( ' f
) a ( ' F




⋅ ·


· ·
,
m n
m
n
m m
n n
a
m
n
a ln m a
a ln n a
a ln a
a ln a
) a ( f ln ) a ( f
) a ( F ln ) a ( F

⋅ ·
⋅ ⋅
⋅ ⋅
·


·



Függvényünk tehát a 25.§. –ban tárgyalt 2. kategóriába tartozik.
Kimondhatjuk ennélfogva, hogy bármilyen v értéket is veszünk fel, a függvénynek az értéke
állandó marad. A mikro-térköz belső világára vonatkoztatott koordinátarendszerben tehát a
függvénygörbe folytonos, vagyis voltaképpen egy m / a n
m n−
⋅ ordinátájú vízszintes egyenest
képez.
2. példa.
Vizsgáljuk meg a /19,6/ alatti egyenlőséget, amely szerint
/26,2/
a ) 1 b (
a x
ba bx
a x
n b
n n
n n
lim inz


⋅ ·


az elsőfokú pontosság keretein belül.
Ismét belátható, hogy olyan függvénnyel van dolgunk, amely a /25,3/ egyenlőséget elégíti ki,
a /25,1/ formulának a jelölései szerint. Mert a jelen esetben is
( )
( )
a ) 1 b (
a a
ba ba
a ) 1 b (
a
ba
x
bx
a x
n b
n ln n
n ln n
) a ( f ln ) a ( f
) a ( F ln ) a ( F
n b
n ln n
n ln b n
' n
' n
lim inz
) a ( ' f
) a ( ' F



⋅ ·


·


⋅ ·

⋅ ⋅
· ·
Jelen függvényünk tehát ismét a 25.§. -ban tárgyalt 2. kategóriába tartozik.
Kimondhatjuk ezért, hogy bármilyen v értéket is veszünk fel, ez utóbbi függvényünknek az
értéke is állandó marad. A mikro-térköz belső világában tehát a függvénygörbe folytonos,
voltaképpen egy
a ) 1 b (
n b

⋅ ordinátájú egyenes szakasz.
3. példa.
Vizsgáljuk meg ezek után az
/26,3/
R
a x
a ln x ln
lim inz
a x
·



65
határértéket, amelyet az
/26,4/ R
e e
e e
lim inz
a ln x ln
a ln ln x ln ln
a x
·



alakban is felírhatunk.
Belátható, hogy ezúttal olyan függvényt vizsgálunk, amely a /25,5/ egyenlőtlenséget elégíti ki,
a /25,1/ formulának a szellemében. Mert ebben az esetben
( )
( )
,
a
a ln ln
a ln e
a ln ln e
) a ( f ln ) a ( f
) a ( F ln ) a ( F
a
1
a
1
e
a ln a
1
e
' e
' e
lim inz
) a ( ' f
) a ( ' F
a ln
a ln ln
a ln
a ln ln
x ln
x ln ln
a x
·


·
·


⋅ ·



· ·

Jelen függvényünk ennélfogva a 25.§. –ban tárgyalt 3. kategóriába tartozik.
Kimondhatjuk tehát, hogy különböző v értékeknek a felvétele mellett: egymástól eltérő
függvény-értékeket nyerünk.
A mikro-térköz belső világában pedig a függvénygörbének meg kell szakadnia, mert /25,7/
szerint a
/26,5/
a ln a
a
1
e
a ln e
) a ( ' f
) a ( f ln ) a ( f
v
a ln
a ln
⋅ − ·


− ·

− ·
helyen a /25,1/ egyenlőség jobboldalán álló törtkifejezésnek a nevezője értéktelenné válik.
Nyilvánvaló viszont, hogy a klasszikus matematika – a L’Hospital-féle tételnek az
alkalmazása révén – csakis azt a két határértéket képes meghatározni, amelyek a kétoldalról
történő megközelítések folyamán akkor állnak elő, amikor Ø v a x ⋅ − · és Ø v a x ⋅ + · ama
kikötés mellett, hogy v -nek valóban rendkívül nagy pozitív számnak kell lennie. A két említett
határponton, a /24,7/ egyenlőségnek az értelmében, a függvénynek az értéke természetesen
megegyezik. Miután a mikro-térköznek a belső világába a klasszikus matematika betekinteni
nem képes, azért a klasszikus felfogás ezt az egyezést úgy értelmezi, hogy a függvénygörbe a két
határpont között is csak folytonos lehet, – hiszen a klasszikus rendszerben ez a két határpont
látszólag egybeesik, a zérusfokú pontosságból fakadó durva megítélés alapján. A magasabbfokú
pontosság mellett eszközölt analízis viszont arra mutat rá, hogy a relatíve egymástól rendkívül
messze eső két határpont között a függvény értéke nem állandó, sőt közben szakadásnak is be
kell következnie.
A kétféle felfogás tehát – a 3. kategóriába tartozó függvényeknek az esetében – éles
ellentmondásba kerül egymással.
Határozzuk meg ezekután a /26,4/ alatti intrazeriális határértéket, a számtorzulási
tényezőknek a figyelembe vétele mellett:
66
/26,6/
a ln a ln
a ln ln a ln ln
a ln x ln
a ln ln x ln ln
a x
e e
e e
e e
e e
lim inz


·



és minthogy ez az utóbbi kifejezés – mint hatványoknak a tényleges különbsége – analóg a /
22,7/ alatti tényleges hatványkülönbséggel, (a /26,3/ egyenlőséget voltaképpen azért
változtattuk /26,4/ alakúra, hogy fennállhasson ez az analógia), azért közvetlenül /22,7/ -nek az
alapján kimondhatjuk, miszerint
/26,7/
a ln a ln ln
a ln x ln
a ln ln x ln ln
a x
e
a ln
a ln ln
e e
e e
lim inz


⋅ ·


ha /22,7/ -ben a helyett e –t írunk, n helyett a ln ln -t, m helyett pedig ln a logaritmust.
Ha tehát /26,4/ -et /26,3/ -mal helyettesítjük, akkor a fentiek értelmében az intrazeriális
matematika elsőfokú pontossága mellett:
/26,8/
a
a ln ln
e
a ln
a ln ln
a x
a ln x ln
lim inz
a ln a ln ln
a x
· ⋅ ·




.
Ezzel meghatároztuk a /26,3/ határértéket, mégpedig az elsőfokú pontosságnak a körén belül
teljesen értéktelennek minősíthető v számnak az esetére.
4. példa.
Vegyük vizsgálat alá példaképen az
2 x
2 ln x ln
u


·
függvényt, majd határozzuk meg annak értékét az x = 2 helyen, amikor a törtkifejezésben mind a
számláló, mind a nevező látszólag értéktelenné válik.
A klasszikus matematika szerint, a L’Hospital-féle tételnek az alkalmazásával:
/26,9/
( )
( ) 2
1
x
1
lim
' 2 x
' 2 ln x ln
lim
2 x
2 ln x ln
lim
2 x 2 x 2 x
· ·


·


→ → →
.
Az intrazeriális matematika szerint, elsőfokú pontossággal:
/26,10/
2
2 ln ln
2 x
2 ln x ln
lim inz
2 x
·



,
a /26,8/ egyenlőségnek az alapján. Ennélfogva, három tizedesjegyre korlátozott pontosság
mellett:
/26,11/
183 0
2 x
2 ln x ln
lim inz
2 x


− ·


.
67
Fenti megállapításaink értelmében, ez az utóbbi függvényérték akkor áll fenn, amikor v
értéktelennek minősíthető. Ha viszont v -nek az abszolút-értéke gigantikusan nagy, akkor – a
mikro-térköz két szélső korlátjánál – a függvény az ½ értéket veszi fel, /26,9/ szerint.
A kétféle értékmeghatározás valóban eltér egymástól.
Térjünk rá végül annak a megvilágításra, hogy miképpen változnak az u függvénynek a helyi
értékei az x = 2 pontot felölelő mikro-térközön belül.
A /25,1/ formulának az értelmében:
/26,12/
7759 2 v 2
5081 0 v
2 ln 4 v 2
2 ln ln 2 ln 2 v
2 ln 2 v
2 ln ln 2 ln
2
1
v
2 x
2 ln x ln
lim
2 x





·
⋅ +
⋅ ⋅ +
·
⋅ +
⋅ + ⋅
·


ha négy tizedesjegyre korlátozott pontossággal végezzük számításainkat.
Tekintsük mármost a véges v számot változónak.
A /26,12/ egyenlőségnek az alapján azonnal meghatározhatjuk a keresett függvényértékeket.
A jellemző meghatározásokat táblázatba foglalva, megállapíthatjuk a következőket:
ha v = – 20000 , akkor u = 0

5000 ,
ha v = – 2000 , akkor u = 0

5005 ,
ha v = – 200 , akkor u = 0

5048 ,
ha v = – 20 , akkor u = 0

5509 ,
ha v = – 2 , akkor u = 2

0489 ,
ha v = - 1

9 , akkor u = 2

3514 ,
ha v = - 1

7 , akkor u = 3

5381 ,
ha v = - 1

5 , akkor u = 8

9607 ,
……………..
ha v = – 1

3 , akkor u = - 10

2791 ,
ha v = – 1

1 , akkor u = - 2

7923 ,
ha v = – 1 , akkor u = - 1

9437 ,
ha v értéktelen , akkor u = - 0

1830 ,
ha v = 1 , akkor u = 0

1029 ,
ha v = 2 , akkor u = 0

2202 ,
ha v = 20 , akkor u = 0

4557 ,
ha v = 200 , akkor u = 0

4953 ,
ha v = 2000 , akkor u = 0

4995 ,
ha v = 20000 , akkor u = 0

5000 ,
és így tovább.
A függvény szakadásának, a /26,5/ egyenlőség szerint, a
68
/26,13/ 3863 1 2 ln 2 v

− · ⋅ − ·
értéknek megfelelő helynél kell bekövetkeznie.
A táblázatszerűen egybefoglalt értékmeghatározásokból azonban kitűnik, hogy a kritikus
mikro-térköz két szélső határpontjánál a függvény a valóban megegyező 5 0

értékkel bír, a /
26,9/ egyenlőségnek megfelelőleg. Világosan látható továbbá az is, hogy a mikro-térköznek a
belsejében miként hajlik el a függvénygörbe a klasszikus matematika által megállapítható
5 0 u

· határértéktől, miként szakad meg a görbének a folytonossága a /26,13/ képletnek
megfelelően a 5 1 v

− · és 3 1 v

− · értékek között, azután miként halad át a görbe /26,11/
szerint az értéktelennek minősített v -hez tartozó 183 0 u

− · függvény-érték pontján, végül
pedig miképpen kanyarodik vissza a klasszikus matematika által megállapítható 5 0 u

·
határértékhez, /26,9/.
Ezzel valóban kimerítően jellemeztük a függvénygörbének a mikro-térközbeli magatartását.
27.§. A „0-0” jelkép.
A /26,8/ egyenlőségben implicite szerepet játszó v számot az elsőfokú pontosság keretein
belül, mint mondottuk, egyszerűen „értéktelennek” minősítjük.
Nem írhatunk helyette zérust, mert zérusnak az elsőfokú pontosság körében valamely
bizonytalan értéke lehet, de Ø –t sem írhatunk helyette, annál kevésbé, mert Ø –nak határozott
értéke van.
Szükség van tehát egy olyan jelképre a rendszerünkben, amely a legmagasabbfokú
intrazeriális pontosság mellett is, még mindig értéktelennek minősül.
Legyen az ilyen értéktelenségnek a jelképe a 0 – 0 kifejezés.
Gondoljuk meg ezzel kapcsolatban a következőket.
Tényleges kivonási műveletnek az esetében:
ø
k
k k k H k k k k

⋅ − · ⋅ − · − ,
ezzel szemben azonban, mint számtorzulás-mentes, pusztán elvi összemérés, vagy pedig mint
nem-tényleges kivonási művelet:
n n k k − · − ,
amely egyenlőségben n bármilyen, tetszésszerinti szám lehet.
Fennáll tehát, miszerint:
i i 1 1 2 2 3 3 k k − · − · − · − · − ,
és így tovább. Az n szám helyébe viszont határozott vagy határozatlan zérust is írhatunk és
ilyenformán:
69
0 0 k k − · − .
Ebben az értelemben, írhatjuk továbbá a következő egyenlőségeket is:
1 a a a
a
a
0 0 n n k k
k
k
· · · ·
− − −
,
amelynek alapján kimondhatjuk, hogy az intrazeriális matematikának a legmagasabbfokú
pontossága mellett is fennáll, miszerint bármely számnak a 0 – 0 fokú hatványa a pozitív
egységgel egyenlő.
Ha pedig a legutóbbi formulában a helyébe a természetes logaritmusrendszernek az
alapszámát helyettesítjük be, akkor:
1 e e e
e
e
0 0
n n k k
k
k
· · · ·

− −
,
ennek az egyenlőségnek a két utolsó tagozatából viszont világosan következik, hogy
/21,7/ 0 0 1 ln − · ,
Ez teljes intrazeriális pontosságú meghatározás.
A fentiekből következik továbbá, miszerint
0 0 1 1 n n − · − · − ,
ámde ugyanakkor írhatjuk, hogy
) 0 0 ( n ) 1 1 ( n n n − ⋅ · − ⋅ · −
,
a két utóbbi egyenlőségnek az egybevetésével pedig:
/27,2/
0 0 ) 0 0 ( n − · − ⋅
,
amely szorzatban n az intrazeriális matematika számtartományába tartozó bármilyen számérték
lehet, akár még a végtelennek valamely véges fokú hatványa is.
Meg kell jegyeznünk továbbá még a következőket is.
A pozitív egységhez – mint tényleges kivonandóhoz – hozzátársuló számtorzulási tényező /
19,11/ és /27,1/ szerint:
/27,3/ 1 e e e H
0 0 0) - (0 -ø ln1 ø
1
· · · ·
− ⋅ ⋅ −
.
Fenn kell állnia tehát az alábbi egyenlőségnek is:
70
/27,4/ 0 0 1 1 H 1 1 1 1
1
− · − · ⋅ − · − .
Feltételeztük és megköveteltük, hogy a 0 – 0 kifejezést még a legmagasabbfokú intrazeriális
pontosság alkalmazása mellett se tudjuk megkülönböztetni a teljes érték-nélküliségtől.
Ebből következik tehát, /27,4/ alapján, hogy a pozitív egység az az egyedüli megnyilvánuló
szám, amelynek a tényleges kivonásokban fellépő torzulását az intrazeriális matematika
semmi esetre sem képes kimutatni.
A fentiekből pedig nyilvánvaló, hogy még az intrazeriális matematika is alkalmaz egy
elkerülhetetlen gyűjtőfogalmat, vagyis a 0 – 0 jelképet mindazoknak a /27,2/ szerinti
szorzatoknak mint számoknak a felölelésére és egybefoglalására, amelyeket már semmiképpen
sem tud megkülönböztetni a látszólagosan teljes érték-nélküliségtől.
A 0 – 0 kifejezés tehát a megközelítően teljes abszolút érték-nélküliségnek a jelképéül szolgál
a rendszerünkben.
Gyakorlati szempontból, meg kell jegyeznünk ezért még kiegészítésül, hogy a Maclaurin-féle
sornak a klasszikus matematikában használatos
... ) 0 ( ' ' F
! 2
x
) 0 ( ' F
! 1
x
) 0 ( F ) x ( F
2
+ ⋅ + ⋅ + ·
alakja helyett – magától értetődően – csakis az
/27,5/ ... ) 0 0 ( ' ' F
! 2
x
) 0 0 ( ' F
! 1
x
) 0 0 ( F ) x ( F
2
+ − ⋅ + − ⋅ + − ·
alakban írt formuláját alkalmazhatjuk helyesen, ha magasabbfokú pontossággal számolunk.
28.§. Példák a számtorzulási tényező alkalmazására.
1. példa.
A feladatokban foglalt műveletek mindig ténylegesek. Ha tehát valamely feladatban két vagy
több kivonandó számérték játszik szerepet, akkor mindenekelőtt tisztáznunk kell azt a kérdést,
vajjon ezek a számértékek egyidejűleg, vagyis egy-összegben hozhatók-e kivonásba, vagy pedig
csak külön-külön, illetőleg egymás után. A tényleges különbség ugyanis eltér egymástól, a
kétféle eset szerint.
Mert először, ha a feladatnak az értelmében, a -ból ténylegesen ki kell vonnunk b, c, … t
értékeket, a kivonást azonban egyidejűleg hajthatjuk végre, vagyis a kivonandó tagoknak az
összevonása mellett, akkor a tényleges különbség:
/28,1/
) t ... c b (
H ) t ... c b ( a ) t ... c b ( a
+ + +
⋅ + + + − · + + + −
.
Második esetünkben viszont, ha a feladatnak az előírásai szerint, a -ból előbb ténylegesen ki
kell vonnunk b -t, majd c -t, – és így tovább, – végül pedig a t értéket, – tehát valamennyit
külön-külön és egymás után, akkor belátható, hogy a tényleges különbség csak
71
/28,2/ ( ) [ ] ¦ {
t c b
H t ... H c H b a t ... c b a t . .. c b a ⋅ − − ⋅ − ⋅ − · − − − − · − − − −
lehet.
Nyilvánvaló, hogy a /28,1/ és /28,2/ alatti különbségek csakis zérusfokú pontosságnak a
betartása mellett – vagyis a klasszikus matematika felfogásában – egyezhetnek meg egymással,
magasabbfokú pontosság esetén azonban eltérőek.
2. példa.
Vizsgáljuk meg a matematikai játékok körébe tartozó, hamis megállapításhoz vezető,
közismert levezetést, amely szerint az
/28,3/ ) a a ( a a a
2 2
− ⋅ · −
egyenlőségből, annak átalakításával, az alábbi képtelen konklúzióhoz jutunk el:
) a a ( a ) a a ( ) a a ( − ⋅ · − ⋅ +
,

a a a · +
,
1 2 · .
A klasszikus matematika az efféle levezetések meg nem engedhető voltát azzal a tilalommal
indokolja, hogy a – a különbséggel, vagyis zérussal osztanunk sohasem szabad, még akkor sem,
ha az egyenlőségnek mindkét oldalán végezzük el az osztást, azonosan.
Az intrazeriális matematika ezzel szemben nem a levezetést hibáztatja, hanem az első
egyenlőségnek /28,3/ a felírási módját.
Mert kétféle eset lehetséges.
a.) Ha pusztán elvi összemérésnek vagy nem-tényleges különbségnek minősítjük a fentebb
megadott
2 2
a a − és
a a −
formulákat, akkor /28,3/ helyett az
0 0 ) a a ( a a a
2 2
− · − ⋅ · −
egyenlőséget kell felírnunk helyesen. Ez pedig nem vezet a 2 = 1 képtelenséghez.
b.) Ha viszont mindkét megadott különbséget tényleges kivonási műveletként kell
felfognunk, akkor tekintetbe kell vennünk és be kell jelölnünk a megfelelő számtorzulási
tényezőket is a legelső képletnek a felírásakor. Ilyenformán azonban egyenlőség helyett
egyenlőtlenség áll előttünk. Mert
) a a ( a a a
2 2
− ⋅ ≠ − ,
) H a a ( a H a a
a
) a (
2 2
2
⋅ − ⋅ ≠ ⋅ −
,
72
amiből /19,11/ alapján, már elsőfokú pontosság mellett is levezethető az
( ) [ ] a ln Ø 1 a a a ) a ln Ø 1 ( a a
2 2 2
⋅ − ⋅ − ⋅ ≠ ⋅ − ⋅ − ,
( ) a ln a Ø a a ln 2 a Ø
2
⋅ ⋅ ⋅ > ⋅ ⋅ ⋅ ,
2 > 1
helytálló és igaz egyenlőtlenség.
3. példa.
Példaképpen vegyünk fel két alábbi típusú függvényt. Legyen
3 x
81 x
u
4


· és
3 x
27 x
v
3


· .
Mármost abból a célból, hogy megállapíthassuk azt a helyzetet, amelyben az u és v
függvények egymással pontosan egyenlő értékűek, kapcsoljuk egybe az egyenlőség jelével a
függvényeket meghatározó két törtkifejezést:
/28,4/
3 x
27 x
3 x
81 x
3 4


·


,
majd oldjuk meg x -re nézve az így képezett egyenletet.
A klasszikus matematika műveleti szabályai szerint a megoldáshoz úgy juthatunk el, hogy az
egyenletnek mindkét oldalát megszorozzuk a közös nevezővel, majd az egyenlet mindkét
oldalához hozzáadunk 81 -et. Ilyenformán az
/28,4’/ 54 x x
3 4
+ ·
negyedfokú egyenletet nyerjük, amelyről már megállapítható, hogy annak egyik reális gyöke: x
1
= 3 , másik reális gyöke továbbá x
2
≈ -2

5 .
Logikailag ez nyilvánvalóan annyit kellene, hogy jelentsen, miszerint – ha az egyenlet további
két gyökétől eltekintünk, – akár x = x
1
, akár x = x
2
esetében, nemcsak a /28,4’/ egyenleten belül,
hanem a /28,4/ alatti egyenlőségben is: a két oldalon szembenálló függvénykifejezéseknek
egymással egyenlő értékűeknek kell lenniök.
Az x
2
gyök valóban kielégíti mindkét egyenletet. Világos azonban, hogy x = x
1
= 3 esetén a /
28,4/ egyenlőségnek mind a két oldalán egy-egy olyan törtfüggvény áll elő, amelyekben mind a
számlálók, mind a nevezők megközelítőleg értéktelenné válnak. Ezért a klasszikus matematika
egyszerűen kijelenti, hogy x
1
csupán /28,4’/ -ben áll fenn, ugyanakkor viszont nem gyöke a /
28,4/ alatti egyenletnek is.
73
Állításában elvileg igaza van. Egyértelműen indokolni azonban nem képes azt, a zérusfokú
pontosságnak a keretein belül.
Mert a klasszikus matematika egyrészt arra a körülményre hivatkozik, hogy miután x = x
1
= 3
esetén a /28,4/ egyenlőségnek mindkét oldalán egy-egy olyan tört áll, amelynek a nevezőjét
zérus értékűnek kell tekintenünk, – és minthogy a zérus nevezőjű törtek mindenkor bizonytalan
és határozatlan értékűek, – azért az ilyen törteket magában foglaló egyenlőség is csak
bizonytalan lehet.
Másrészt ugyancsak a klasszikus matematika bizonyítja, éppen a L’Hospital-féle tétel alapján,
hogy x→x
1
=3 esetén:
108
)' 3 x (
)' 81 x (
lim
3 x
81 x
lim
4 4
3 x
·


·



,
27
)' 3 x (
)' 27 x (
lim
3 x
27 x
lim
3 3
3 x
·


·



,
vagyis, hogy x = x
1
= 3 esetében a /28,4/ alatti egyenlőségnek mindkét oldalán egy-egy
határozott számérték áll elő.
Mármost, ha bizonyítottnak vehetjük ilyenformán, hogy az adott függvényeknek az x = 3
helyen véges és határozott értékük van, akkor aligha hivatkozhatunk arra a körülményre, hogy az
illető függvényeknek ugyanazon a helyen nincs és nem is lehet határozott értékük, hanem csak
bizonytalanok maradhatnak.
A logikai ellentmondás nyilvánvaló.
Meg kell gondolnunk továbbá, hogy a zérussal, mint gyűjtőfogalommal végzett szorzást még
a klasszikus matematika műveleti szabályai is megengedik. A /28,4/ alatti egyenlőségnek a
szabály szerint tehát mindkét oldalát még akkor is meg szabad szoroznunk az x – 3
különbséggel, ha fennáll, hogy x = 3. Az egyenlőségnek az értelme ezáltal nem változhatik meg,
a műveleti szabályok általános érvényessége értelmében. Ha azonban elvégezzük azt a szorzást,
akkor az
/28,5/ 27 x 81 x
3 4
− · −
egyenlethez jutunk, amelynek egyik reális gyöke valóban x
1
=3 értékű. Ez a gyök viszont
mégsem gyöke az eredeti /28,4/ egyenletnek. Mert x = 3 esetén – a L’Hospital-féle tétellel
fentebb már meghatározott határértékek szerint – nem is egyenlőség, hanem valóságos
egyenlőtlenség áll előttünk. Ha tehát x = x
1
= 3, akkor egyik függvénynek a görbéje sem
metszheti valóban az abszcissza-tengelyt.
A klasszikus matematika az említett ellentmondásokat egyszerűen nem kívánja
tudomásul venni. Olyan precíz magyarázattal viszont nem tud szolgálni, amely ezeket az
ellentmondásokat ténylegesen kiküszöbölhetné.
Egészen másként fest a helyzet azonban, ha a problémát az intrazeriális matematikának a
szempontjából nézzük.
Mert ha a /28,4/ egyenlőségben szerepet játszó különbségeket tényleges kivonási műveletek
eredményeként értelmezzük, akkor az ellentmondások azonnal megszűnnek. Tényleges
különbségek esetén ugyanis a számtorzulási tényezőket is be kell jelölnünk. Akkor pedig /28,4/
helyett az alábbi egyenlőséggel kell számolnunk:
74
/28,6/
3
27
3
3
81
4
H 3 x
H 27 x
H 3 x
H 81 x
⋅ −
⋅ −
·
⋅ −
⋅ −
.
Mármost, ha ennek az egyenlőségnek mindkét oldalát megszorozzuk a közös nevezővel, majd
átrendezéssel az egyenletet u.n. kanonikus alakra hozzuk, akkor írhatjuk, miszerint:
0 0 ) H 81 H 27 ( x x
81 27
3 4
− · ⋅ − ⋅ + −
,
amely egyenletnek egyik reális gyökét nyilvánvalóan az
ø
3 1
3 3 H 3 x

⋅ · ⋅ ·
érték képezi.
Belátható, hogy a klasszikus matematika ehhez a magasfokú pontosságú meghatározáshoz
nem képes eljutni. Zérusfokú pontosság mellett ugyanis – magától értetődően – fennáll az
3 3 3 x
ø
1
· ⋅ ·

egyenlőség. Ezért a klasszikus matematika csakis az x
1
= 3 értékre tud következtetni a keresett
gyökkel kapcsolatban. Annál inkább, mert zérusfokú pontosság mellett a /28,6/ egyenlőség is
megegyezik a /28,4/ alattival.
Az intrazeriális felfogás viszont teljesen megvilágítja a helyzetet. Mert
3 1
H 3 x ⋅ ·
esetén, – (a
H
x
számtorzulási tényező hatványozására nézve lásd a /28,15/ formulát), – fennállanak az alábbi
határértékek, amelyekre a megközelítő L’Hospital-féle tétel már nem alkalmazható:
0 0
0 0
H 3 x
H 81 x
lim inz
3
81
4
H 3 x
3 −

·
⋅ −
⋅ −
⋅ →
,
0 0
0 0
H 3 x
H 27 x
lim inz
3
27
3
H 3 x
3 −

·
⋅ −
⋅ −
⋅ →
,
minnélfogva a magasfokúan pontos
3 1
H 3 x ⋅ ·
helyen valóban előáll egy olyan szinguláris
helyzet, amelyben a /28,6/ egyenlőség a következő alakot veszi fel:
0 0
0 0
0 0
0 0


·


,
miáltal teljesen határozatlanná válik valóban, lévén a 0 – 0 kifejezés is különböző
szorzatoknak a gyűjtőfogalma, /27.§./.
Teljesen világos ezek szerint, hogy
3 1
H 3 x ⋅ ·
magasfokúan pontos értéknek az esetében a /
28,6/ egyenlőségnek bizonytalanná kell válnia, és ezzel a voltaképpeni értelmét is elveszíti.
Az így határozatlanná váló egyenletnek tehát valóban nem képezheti gyökét az 3 1
H 3 x ⋅ ·

érték.
75
Mindezt pedig a zérusfokú pontosságnak a körére vonatkoztatva, állításunkat most már
jogosan kiterjeszthetjük a /28,4/ egyenlőségre is, éppen az x
1
= 3 értékű gyökkel kapcsolatban.
Belátható az utóbbi állításunknál fogva, hogy a függvényeknek a szakadása voltaképpen nem
a magasfokúan pontos x = 3 helyen, hanem a zérusfokú pontosság mellett meghatározott x = 3
értéket magába záró, kritikus mikro-térközben, a mikro-térköznek a belső világában
következik be, mégpedig éppen azon a magasfokú pontossággal meghatározott helyen, amelynél
3 1
H 3 x ⋅ ·
.
A magasfokúan pontos x = 3 helyen a függvényeknek a görbéje még folytonos. Ezt
bizonyítják a fentebb meghatározott L’Hospital-féle limeszekkel megegyező intrazeriális
határértékek, ha x→3 esetére ez utóbbiakat is meghatározzuk. Ezek az egymástól eltérő 108 és
27 értékek pedig nyilvánvalóan arra vallanak, hogy a magasfokúan pontos x = 3 helyen még nem
közelítettük meg eléggé az egyenletnek a keresett x
1
gyökét.
Azon a magasfokúan pontos helyen azonban, ahol a keresett
3 1
H 3 x ⋅ ·
gyöknek valóban
fenn kellene állnia, mindkét függvénynek a görbéje megszakad. Ezt bizonyítják az intrazeriális
limeszek által, fentebb meghatározott 0 – 0 nevezőjű törtek, amelyek mindkét függvénynek az
esetében, egy és ugyanazon a magasfokú pontossággal meghatározható
3 1
H 3 x ⋅ ·
helyen
lépnek fel.
A függvények tehát a mikro-térköznek a szélső határain, valamint azokon belül is, 108
illetőleg 27 értékűek. Tényleges szakadások pedig a mikro-térköznek a belsejében áll elő,
egyetlen helyen, ahol
3 1
H 3 x ⋅ ·
.
Nyilvánvaló, hogy a kritikus mikro-térköznek a belső világában beálló változásokat csakis az
intrazeriális rendszer képes kimutatni. A klasszikus zérusfokú pontosság nem különböztetheti
meg egymástól az x = 3 és
0 3
3 1
H x ⋅ ·
értékeket.
Míg tehát a klasszikus matematikának az indoklásai a műveleti szabályokra vonatkozó
ellentmondásokba bonyolódnak, addig az intrazeriális rendszer megvilágításában teljesen világos
és nyilvánvaló, hogy x
1
miért nem képezheti a /28,4/ alatti egyenletnek a gyökét.
4. példa.
Vizsgáljuk meg egyúttal azt a kérdést is, vajjon bonyolultabbá vagy egyszerűbbé teszi-e
számításainkat az intrazeriális elvnek az alkalmazása a gyakorlatban.
Tegyük fel példaképpen, hogy legyen meghatározandó
/28,7/
2 2
a x
a x a x
y
− +
− + − +
·
függvénynek az értéke az x→a helyen. Föltéve, hogy a valamely reálisan megnyilvánuló pozitív
számértéket képvisel.
Határozzuk meg a keresett függvényértéket először a klasszikus matematika felfogása és elvei
szerint.
Azonnal belátható, hogy az adott esetben a L’Hospital-féle tételt nem alkalmazhatjuk a feladat
megoldásánál.
Feltehetjük azonban, hogy h a x + · , és ilyen értelemben helyettesíthetjük is x -et a /28,7/
kifejezésnek a különböző tagjaiban. Megállapíthatjuk ilyenformán, hogy
76
/28,8/
, ...
a 8
h
a 2
h
a h ...
a 8
h
a 2
h
a
h
h
...
a 8
h
a 2
h
a 1
a
h
1 a
a
a
h
1 a a h a a x
2
3
2
2
2
2

,
`

.
|
+ − ⋅ ⋅ ·

,
`

.
|
+ − ⋅ ⋅ ·
·

,
`

.
|
+ − ⋅ ·

,
`

.
|
− + ⋅ ·
· −
,
`

.
|
+ ⋅ · − + · −
/28,9/ h a h a a x · − + · − ,
/28,10/ ( ) h a 2 h a h ah 2 a a x
2 2 2 2 2
+ ⋅ · − + + · − .
Ha pedig a /28,8/ - /28,10/ alatti részlet – meghatározásokat az y függvénynek megfelelő
módon újra egyesítjük, akkor a szándékolt h→0 feltételnek az előírása mellett, felírhatjuk az
alábbi határérték-egyenlőségeket. Az y törtfüggvény számlálójára nézve:
( )
]
]
]
]

+

,
`

.
|
+ − ⋅ ⋅ · − + −
→ →
1 ...
a 8
h
a 2
h
a h lim a x a x lim
2
3
0 h a x
,
a nevezőjére nézve viszont:
h a 2 h lim a x lim
0 h
2 2
a x
+ ⋅ · −
→ →
.
Végül az utóbbi határérték-egyenlőséggel osztva az előtte lévőt, nyerjük a feladatnak a
megoldását:
/28,11/
a 2
1
h a 2
1 ...
a 8
h
a 2
h
a
lim
a x
a x a x
lim
2
3
0 h 2 2 a x
·
+
+

,
`

.
|
+ − ⋅
·

− + −
→ →
.
Ezzel szemben az intrazeriális matematika felfogása szerint, a különbségeket tényleges
különbségeknek tekintve a függvényben, vagyis a felmerülő számtorzulási tényezőknek a
megfelelő bejelölése mellett, az elsőfokú pontosságnak a keretein belül:
.
a 2
1
a ln a 2 Ø
a ln a Ø
a ln a 2 Ø
a ln a Ø a ln a Ø
H a a
H a a H a a
a x
a x a x
lim inz
2 2
) a (
2 2
a
a
2 2 a x
2
+
⋅ ⋅ ⋅
⋅ ⋅
·
⋅ ⋅ ⋅
⋅ ⋅ + ⋅
·
·
⋅ −
⋅ − + ⋅ −
·

− + −

77
Ha pedig ezt az összeget zérusfokú pontosság mellett kiértékeljük abból a célból, hogy
összhangba hozzuk az eredményt a klasszikus matematika szerinti meghatározással, - vagyis ha
tekintetbe vesszük, hogy Ø elhanyagolható a megnyilvánuló számértékek mellett, – akkor az
a 2
1
a x
a x a x
lim inz
2 2 a x
·

− + −

zérusfokú pontosságú eredményhez jutunk el, amely valóban megegyezik a /28,11/ alatti
meghatározással.
A megoldáshoz vezető lépések sokkal egyszerűbbek, mint a klasszikus matematikában.
5. példa.
A számítások világosabb áttekinthetősége végett, feltüntetjük végül a számtorzulási tényezők
szorzataiból és hatványaiból adódó alábbi képleteket is:
/28,12/
( )
xy
-ø ø ø
y x
H xy y x H H · · ⋅ · ⋅
− −
,
/28,13/
y) ln x (ln ø y ln ø x ln ø
y x
e e e H H
+ ⋅ − ⋅ − ⋅ −
· ⋅ · ⋅
,
/28,14/ ( )
n
x
n ø n
x
H x H · ·
⋅ −
,
/28,15/
n
x
n ø ø n
) x (
H ) x ( ) x ( H
n
· · ·
− −
.
Mindez a /19,11/ egyenlőségből azonnal következik.
V. FEJEZET.
SZÁMOK ALKALMAZKODÁSI TÖRVÉNYEI.
29.§. Szorzatok tényleges kivonása.
Tegyük fel, hogy valamely feladatban, annak követelményei szerint, egy megadott
c a ⋅

szorzatból többször is ki kell vonnunk ténylegesen az adott b értéket. Belátható, hogy a
többszörös kivonás ismételt kivonást jelent, vagyis egymással megegyező kivonási
műveleteknek az egymásutánját, a sorozatát értjük alatta. Tegyük fel továbbá, hogy a
feladatunkban az így ismételt kivonásoknak a száma: c.
Ilyenformán tehát nem egyidejű, hanem ismételt, sorozatos, egymást követő kivonások állnak
előttünk az adott feladatban. Ennélfogva a /28,2/ formulának az alapján kell eljárnunk, amikor
feladatunkat képletbe kívánjuk foglalni. Első képletünk pedig a következő meggondolást kell,
hogy kifejezésre juttassa:
78
/29,1/
) H b a ( c H b c ac c b ac b ... b b b ac
b b
c 3 2 1
⋅ − ⋅ · ⋅ ⋅ − · ⋅ − · − − − − −
∪ ∪ ∪ ∪
.
Az így megfogalmazott képlet teljesen megfelel a fent említett feladat szellemének.
Abban az eltérő esetben viszont, ha egy másik feladatunk az
c a ⋅
szorzatból valamely
megadott
g c b · ⋅
értéknek a tényleges kivonását kívánja meg, a kivonási művelet csak
egyszeres értelemben játszik szerepet. Ebben a műveletben a g mennyiséget nem szabad b és c
tényezőkre bontanunk, mert a feladat az egységes g mennyiségnek a tényleges kivonását írja elő,
nem pedig külön a b és külön a c tényezőjét. Ilyen esetben tehát nem a bc szorzatot, hanem
közvetlenül a vele azonos g értéket tekintjük az egyedüli kivonandónak, a /28,1/ formulának az
értelmében. Feladatunk első képletbe foglalásának pedig az alábbi meggondolást kell
tartalmaznia:
/29,2/ g
H g ac g ac ) bc ( ac ⋅ − · − · −
.
A /29,1/ és /29,2/ egyenlőségeknek az összehasonlításából azonnal kitűnik, hogy a
kétféleképpen kivonandó bc szorzatnak mindenkor a feladatnak az eredeti szelleméhez kell
alkalmazkodnia.
30.§. Effektív kiemelések.
A végett, hogy rávilágíthassunk a klasszikus matematikában alkalmazott közönséges osztási
műveletnek egyik különösen jellemző sajátságára, mindenekelőtt meg kell különböztetnünk
egymástól a polinomokból eszközölt tényező-kiemeléseknek két típusát, illetőleg faját.
Ha valamely A tényezőnek és B polinomnak az eredetileg létrejött és már fennálló AB
szorzatából ismét kiemeljük az A tényezőt, az ilyen műveletet effektív kiemelésnek nevezzük a
továbbiakban.
Ha viszont valamely C = AB polinomból emeljük ki az A tényezőt, minek következtében az
eredeti C polinom a A / C jellegű törtkifejezéssé alakul át, akkor eljárásunk nem-effektív
kiemelés.
Így például valóban effektív kiemelés:
) c b a ( k ck bk ak + + ⋅ · + +
.
Nem nevezhetjük azonban effektív kiemelésnek – a fenti meghatározásunk értelmében – az
alábbi példákban végrehajtott kiemelést:

,
`

.
|
+ + ⋅ · + +
a
c
a
b
1 a c b a
,

,
`

.
|
+ + ⋅ · + +
k
c
k
b
k
a
k c b a
.
79
A klasszikus matematika szempontjából nézve, az efféle megkülönböztetésnek semmiféle
fontossága, de mégcsak jogosultsága sincs. A magasabbfokú pontosság, vagyis az intrazeriális
rendszer viszont megköveteli a kétféle eljárásnak a szigorú megkülönböztetését.
Könnyen belátható, hogy bármely megadott polinomnak az esetében, a benne végrehajtható
effektív tényező-kiemeléseknek mindenkor van egy olyan szélső értékük, amelyen túl már csak
nem-effektív kiemelések eszközölhetők.
Ha tehát az effektív tényező-kiemeléseknek a polinomban rejlő valamennyi lehetőségét
kihasználjuk és végrehajtjuk, ezt maximális vagy teljes effektív kiemelésnek nevezzük.
Így például az alábbi effektív kiemelésben:
) c b a c b a ( c b a c b a c b a c b a
2 3 2 3 3 2 4 2 3 4 5
⋅ ⋅ + + ⋅ ⋅ ⋅ · ⋅ ⋅ + ⋅ ⋅ + ⋅
az c b a
3
⋅ ⋅ szorzat az a maximális tényező-csoport, amely még effektíven kiemelhető az adott
polinomból. Példánk tehát a teljes effektív kiemelést mutatja.
A következő
( )
m n m n m n n
b b b b b
− −
+ ⋅ · +
példa ugyancsak effektív kiemelést mutat, ha 0→m→n, de nem teljes effektív kiemelést tár
elénk, ha m valamely tetszésszerinti szám a jelzett határok között. Abban az esetben azonban, ha
feltesszük, hogy m = n, az effektív kiemelés teljessé válik az adott polinomra nézve.
Meg kell jegyeznünk továbbá még a következőket is.
Ha valamely polinomban törtek is előfordulnak, akkor mindenekelőtt közös nevezőre kell
hoznunk a polinom tagjait, a teljes effektív kiemelést pedig csak azután hajthatunk végre,
mégpedig külön a számlálóban és külön a nevezőben.
Így például az alábbi számtorzulás-mentes egyenlőségben:
uw v u
vz v
uw v u
w v v
k
2
2
2
3 2

+
+
+
+
·
teljes effektív kiemelést csak úgy eszközölhetünk, ha a törteket előbb közös nevezőre hozzuk.
Ebben az esetben:
2 2 2 4
2 2 2 3 4 2 3 2
w u v u
uvwz z v u w uv w v u v u 2
k

+ + − +
· ,
majd külön a számlálóban és külön a nevezőben megvalósítva a teljes effektív kiemelést:
( )
( )
2 2 2 2
2 2 3 2
w v u u
wz uvz w v w uv uv 2 uv
k
− ⋅
+ + − + ⋅
·
illetőleg:
80

,
`

.
|

+ + − +
⋅ ·
2 2 2
2 2 3 2
w v u
wz uvz w v w uv uv 2
u
v
k
vagyis kimondhatjuk, hogy a v/u tört az a maximális tényező, amelyet effektíven kiemelhetünk a
fenti egyenlőségben megadott polinomból.
Magától értetődik, hogy ha valamely polinomban negatív előjelű exponensek is előfordulnak,
akkor az efféle hatványokat mint törtkifejezéseket kell kezelnünk. A teljes effektív kiemelésnek
a végrehajtása során ugyanúgy kell eljárnunk tehát, mint a törteket tartalmazó polinomok
esetében. Vagyis a kiemelést nem szabad gépiesen, olyként eszközölnünk, hogy a valamennyi
tagban előforduló, legmagasabbfokú hatványt emeljük ki a polinom elé, hanem a negatív
exponenssel bíró hatványokat előbb törtkifejezésekké kell átalakítanunk, majd a fenti értelemben
eljárnunk.
Így például teljes effektív kiemelést mutat az alábbi egyenlőség:
( ) d a c b a a d a c a b a
7 2 5 2 5 3
⋅ + + ⋅ ⋅ · ⋅ + ⋅ + ⋅
− − −
,
míg nem-teljes effektív kiemelést tüntet fel ugyanerre a polinomra nézve a következő formula:
( ) d c a b a a d a c a b a
7 5 2 2 5 3
+ ⋅ + ⋅ ⋅ · ⋅ + ⋅ + ⋅
− − − −
,
mert ha az adott polinomnak a tagjait közös nevezőre hozzuk, akkor
5
7 2
2 5 3
a
d a c b a
d a c a b a
⋅ + + ⋅
· ⋅ + ⋅ + ⋅
− −
,
ennek a törtnek a számlálójából pedig csak a pozitív egység emelhető ki, nevezőjéből viszont az
a
5
hatvány, – vagyis effektíven és maximálisan, az egész törtre vonatkozó
5
5
a
a
1

·
tényező. /Lásd fentebb, a teljes effektív kiemelést feltüntető egyenlőségben./
Felsorolt példáinkból világosan kitűnik egyébként, hogy nemcsak az effektív és a nem-
effektív kiemeléseket kell megkülönböztetnünk egymástól, hanem ezenfelül különbséget kell
tennünk a teljes effektív és a nem-teljes effektív kiemelések között is.
31.§. Maguktól végbemenő effektív kiemelések.
Tegyük fel, hogy a klasszikus matematika eljárásai szerint, közönséges osztási művelttel
meghatározzuk az alábbi – példának felvett – három törtkifejezésnek az értékét. Elvégezve az
osztásokat, nyerjük miszerint:
81
/31,1/
4 3 2 4 2 5
2
6 3 3 6
c a bc a b a
c b a
c a b a
+ + ·
− ⋅
⋅ − ⋅
,
/31,2/
6 4 2 2 2 3 3 4
2
8 4 5
ac bc a c b a b a
c b a
c a b a
+ + + ·
− ⋅
⋅ − ⋅
,
/31,3/
2 5 6
2
4 5 2 7
c a b a
c b a
c a b a
+ ·
− ⋅
⋅ − ⋅
.
Belátható, hogy ha a fenti egyenlőségekben a, b és c helyébe olyan értékeket helyettesítünk
be, hogy a törtekben a számlálók és a nevezők véges értékűek maradnak, akkor az egyenlőségek
nyilvánvalóan helytállóknak és igazaknak tekinthetők. Mihelyt azonban olyan értéket
tulajdonítunk az a, b és c számnak, vagyis ha úgy végezzük el a helyettesítést, hogy a számlálók
és a nevezők egyaránt megközelíthessék az érték-nélküliséget, akkor a három egyenlőség
azonnal ellentmondásba kerül egymással.
Így például, ha egyszerűen helyettesítést végzünk b = a és c = a értelemben, akkor a
következő – egymásnak valóban ellentmondó – egyenlőségekhez jutunk:
/31,4/
7
2 2
9 9
a 3
a a
a a
⋅ ·


,
/31,5/
7
2 2
9 9
a 4
a a
a a
⋅ ·


,
/31,6/
7
2 2
9 9
a 2
a a
a a
⋅ ·


.
Ezt az ellentmondást a klasszikus matematika azzal a körülménnyel indokolja, hogy
mindhárom utóbbi törtnek a nevezője zérus. A törtek tehát bizonytalan és határozatlan értékűek.
Az intrazeriális felfogás azonban nem nyugodhatik bele ebbe a triviális indoklásba a törtek és
hányadosok további vizsgálata nélkül.
Mindenesetre fel kell tételeznünk, hogy a /31,1/ - /31,3/ alatti számlálók és nevezők
törvényszerűen alkalmazkodnak valamely olyan szemponthoz, amely a /31,4/ - /31,6/ alatti
hányadosoknak a fellépését írja elő, még akkor is, amikor b = c = a.
Vizsgálataink során, csakhamar megtaláljuk ezt a szempontot.
Összehasonlítva az eredeti törteket a legutóbbi hányadosokkal, arról győződhetünk meg
ugyanis, hogy maguktól végbemenő teljes effektív kiemelések valósulnak meg az osztási
művelet folyamán az eredeti törtkifejezésekben. Ezt a spontán átalakulást feltétlenül
tekintetbe kell vennünk, ha b→a és c→a esetén meghatározni kívánjuk a törtfüggvények
intrazeriális határértékeit.
Ezt az átalakulást valóban tekintetbe véve, máris kimondhatjuk, miszerint a /31,1/ alatti
törtből kiemelést végezve:
82
/31,7/
7 2 6 3
2 2
6 6
3
2
6 3 3
3
a c
a b
a 3 a
2
6
a
a a
a a
a
c b a
c b a
a lim inz ⋅ ·

,
`

.
|
⋅ ⋅ ·


⋅ ·
− ⋅





,
a /22,7/ alatt már meghatározott formulának az értelmében.
Ha a /31,2/ törtből önmagától végbemenő kiemelést vesszük tekintetbe, akkor
/31,8/
7 2 8
2 2
8 8
2
8 4 4
a c
a b
a 4 a
2
8
a
a a
a a
a
c b a
c b a
a lim inz ⋅ ·

,
`

.
|
⋅ ⋅ ·


⋅ ·
− ⋅





,
majd ugyanígy a /31,3/ törtre vonatkozólag:
/31,9/
7 2 4 5
2 2
4 4
5
2
4 2 2
5
a c
a b
a 2 a
2
4
a
a a
a a
a
c b a
c b a
a lim inz ⋅ ·

,
`

.
|
⋅ ⋅ ·


⋅ ·
− ⋅





,
az így nyert határérték-meghatározások ugyanis teljesen megegyeznek a /31,4/ - /31,6/ alatti
hányadosokkal.
A számok törvényszerű alkalmazkodása – vagyis a spontán végbemenő teljes effektív
kiemelésnek a megvalósulása a törtekben – a /31,7/ - /31,9/ alatti levezetéseinknek az
értelmében, nyilvánvaló.
Mit jelent azonban ez az átalakulás a matematika rendszerében?
Előző fejtegetéseink alapján, már nem ütközik nehézségbe, hogy megadjuk erre a kérdésre a
választ.
Azok a teljes effektív kiemelések, amelyeket az intrazeriális határértékeknek a képleteiben
tekintetbe vettünk és feltüntettünk: teljes analógiát mutatnak a /29,1/ alatti meggondolással.
A klasszikus matematikának a közönséges osztási művelete ezeknek a spontán végbemenő
effektív kiemeléseknek a megvalósulását ab ovo megköveteli. Ezt bizonyítják a /31,1/ - /31,3/
alatt meghatározott hányadosok, amelyeknek az intrazeriális limeszei:
( )
7 4 3 2 4 2 5
a c
a b
a 3 c a bc a b a lim inz ⋅ · + +


,
83
( )
7 6 4 2 2 2 3 3 4
a c
a b
a 4 ac bc a c b a b a lim inz ⋅ · + + +


,
( )
7 2 5 6
a c
a b
a 2 c a b a lim inz ⋅ · +


,
törvényszerűen megegyeznek a /31,7/ - /31,9/ alatti határértékekkel.
Minthogy pedig az az analógia, amely az osztási művelet által megkövetelt effektív
kiemelések és a /29,1/ alatti levezetés között fennáll, közvetlenül arra mutat rá, hogy a /31,1/ - /
31,3/ törtekben előforduló a
3
c
6
, ac
8
és a
5
c
4
szorzatok mint kivonandók voltaképpen 6
c
6 3
H c a ⋅ ⋅
,
8
c
8
H c a ⋅ ⋅
és 4
c
4 5
H c a ⋅ ⋅
szorzatokként értelmezendők, – azért kimondhatjuk, hogy a klasszikus
matematikának a közönséges osztási művelete csakis az ismételt /nem egyidejű/ tényleges
kivonásokat értelmezi, a /29,2/ szerint végbevitt kivonásokat pedig csak akkor, ha a
kivonandókban valamely szorzat helyett csak egyetlen betűkifejezést alkalmazunk.
Ebből következik az alábbi tétel:
Valamely tényleges különbségnek csakis abban az esetben szabad meghatároznunk az
intrazeriális határértékét, ha ezt megelőzőleg a különbségből már teljes effektív kiemelést
hajtottunk végre.
Így például legyen meghatározandó az A -típusú
2 x
16 x 8
u


·
függvénynek az értéke az x = 2 helyen. Tételünk szerint, a teljes effektív kiemelésnek a
végrehajtása után:
8
2 2
2 2
8
2 x
2 x
8 lim inz
2 x
·


⋅ ·




.
Jellegzetes az alábbi példa is. Határozzuk meg a
3 x
x 3 x 9
v
3 2


·
függvényértéket az x = 3 helyen. Akkor a teljes effektív kiemeléssel:
27
3 x
3 x
x 3 lim inz
2
3 x
− ·

,
`

.
|


⋅ −

,
84
szem előtt tartva azt a körülményt is, hogy az osztó és az osztandó egyaránt rendeztessék
valamely betűfejezésnek a fogyó vagy növekvő hatványai szerint.
32.§. A L’Hospital-féle formula kiemelési lehetőségei.
A klasszikus matematikai felfogás nem tesz különbséget effektív és nem-effektív kiemelések
között. Ennélfogva a klasszikus matematikának minden formulája egyaránt meg kell, hogy
engedje mindkét fajta kiemelésnek a végrehajtását.
A L’Hospital-féle tétel ugyancsak a klasszikus matematikába tartozik és annak zérusfokú
pontossága mellett áll fenn. Vizsgáljuk meg tehát azt a kérdést, vajjon a L’Hospital-féle formula
is helytálló marad-e tetszésszerinti kiemeléseknek az esetében.
Tegyük fel ezért, hogy F, f, φ és u mind az x változónak valamely függvénye, a pedig
valamely konstáns számérték.
Ebben az esetben, ha a klasszikus matematika felfogása szerint fennállnak az
/32,1/
0 ) k ( f ) k ( F · −
,
0 a ) k ( · − ϕ
egyenlőségek, – akkor be kell bizonyítanunk, hogy valóban helytálló és igaz a tetszésszerinti
kiemelést tartalmazó, alábbi
/32,2/ [ ]
[ ] [ ] ' a ) x (
'
) x ( u
) x ( f
) x ( u
) x ( F
) x ( u lim
' a ) x (
' ) x ( f ) x ( F
lim
a ) x (
) x ( f ) x ( F
lim
k x k x k x
− ϕ
]
]
]


⋅ ·
− ϕ

·
− ϕ

→ → →
egyenlőség is, amelyben u bármilyen függvénye lehet az x változónak.
Mert ha a felírt /32,2/ egyenlőségünk csakugyan helytálló, akkor a L’Hospital-féle formula
valóban érvényes bármiféle fajta kiemelésnek a végrehajtása mellett.
Könnyen beláthatók a következő összefüggések:
/32,3/
'
' f ' F
)' a (
)' f F (
ϕ

·
− ϕ

,
/32,4/
( )
( ) ,
' u
' u
f F
'
' f ' F
' u
' u f ' u F
'
' f ' F
' u
' u f u ' f ' u f u ' F
' a
u
' f
u
F
u
ϕ ⋅
⋅ − −
ϕ

·
·
ϕ ⋅
⋅ − ⋅

ϕ

·
ϕ ⋅
⋅ + ⋅ − ⋅ − ⋅
·
− ϕ

,
`

.
|


ebből pedig a /32,3/ egyenlőségnek az alapján azonnal következik, miszerint egyrészt
85
/32,5/
[ ]
[ ] ) k ( '
) k ( ' f ) k ( ' F
' a ) x (
' ) x ( f ) x ( F
lim
k x
ϕ

·
− ϕ


másrészt viszont /32,4/ -nek az értelmében:
/32,6/
[ ]
[ ]
) k ( ' k u
k ' u
) k ( f ) k ( F
k '
) k ( ' f ) k ( ' F
' a ) x (
'
) x ( u
) x ( f
) x ( u
) x ( F
) x ( u lim
k x
ϕ ⋅ ⋅
⋅ − −
ϕ

·
− ϕ
]
]
]




,
de miután a /32,1/ alatti egyenlőség szerint
0 ) k ( f ) k ( F · −
, azért a klasszikus matematika
zérusfokú pontossága mellett, a /32,5/ és /32,6/ alatti képleteknek az összehasonlítása alapján
kimondhatjuk, miszerint a /32,2/ egyenlőség valóban fennáll és igaz.
Fenti levezetésünk élesen rávilágít arra a körülményre, hogy a L’Hospital-féle tétel nem tesz
különbséget f(x) és
) x ( u
) x ( f
alakú kivonandó tagok között, amikor x→k esetén ez adott
törtfüggvény számlálója és nevezője megközelíti az érték-nélküliséget, mert /32,6/ -ban a
differenciálási műveletnek a szükségességét nem terjeszti ki a törtfüggvényből kiemelt u(x)
függvényre. Ezáltal pedig elismeri, hogy a kiemelés révén megváltoztatott törtfüggvénynek
ugyanolyan szerepet tulajdonít a határérték-meghatározás terén, mint az eredetileg megadott
/kiemelés nélküli/ törtfüggvénynek.
Magától értetődik viszont, hogy mindez csakis zérusfokú pontosságnak a megkövetelése
mellett állhat fenn, magasabbfokú pontosságnak az esetében azonban már nem lehet igaz.
Ismételten bizonyítva látjuk tehát azt a tényt, hogy a L’Hospital-féle tétel zérusfokúnál
magasabbfokú pontosságú tételnek semmi esetre sem tekinthető.
33.§. Két szám összegének és különbségének szorzata.
Vizsgáljuk meg a klasszikus matematikában gyakorta alkalmazott
/33,1/
2 2
b a ) b a ( ) b a ( − · − ⋅ +
egyenlőséget, abból a szempontból, hogy amennyiben a benne foglalt különbségeket tényleges
különbségeknek tekintjük, helytálló marad-e a /33,1/ formula mint magasabbfokú pontosságú
egyenlőség, vagy pedig egyenlőtlenséggé változik-e át.
Jelöljük be e végett a számtorzulási tényezőket. Akkor az egyenlőség – tényleges különbségek
esetén – a következő alakot nyeri:
/33,2/
) b (
2 2
b
2
H b a ) H b a ( ) b a ( ⋅ − · ⋅ − ⋅ +
,
amely egyenlőség zérusfokú pontosság esetén nyilvánvalóan helytálló, mert a /33,1/ formulába
olvad át.
Végezzük számításainkat egyelőre csupán elsőfokú pontossággal. Tegyük fel továbbá, hogy b
= a. Ebben az esetben, a megfelelő helyettesítéssel:
86
/33,3/ [ ] ) a ln Ø 1 ( a a ) a ln Ø 1 ( a a ) a 2 (
2 2 2
⋅ − ⋅ − · ⋅ − ⋅ − ⋅
2 2
a ln a Ø a) ln a Ø ( ) a 2 ( ⋅ ⋅ · ⋅ ⋅ ⋅ ,
a ln a 2 Ø a ln a 2 Ø
2 2
⋅ ⋅ ⋅ · ⋅ ⋅ ⋅ ,
amiből kitűnik, hogy a /33,2/ egyenlőség még a kritikus körülmények között is helytálló marad
az elsőfokú pontosságnak a keretein belül.
Mindez azonban nem bizonyítja a /33,2/ egyenlőségnek a magasfokú pontosságát, mert –
miután a /33,3/ alatti legutolsó egyenlőségünknek mindkét oldalán csak egyetlen számszintre
tartozó értékek foglalnak helyet – a speciális esetre vonatkozó /33,3/ egyenlőség is csak
zérusfokú pontosságú kifejezés. Azt pedig már a klasszikus matematika is megállapította, hogy a
/33,1/ alatti egyenlőség zérusfokú pontosság mellett mindig igaz marad, tehát a /33,3/
formulának is igaznak kell lennie.
Ahhoz, hogy a /33,2/ alatti állításnak a magasfokú pontosságáról, vagy annak ellenkezőjéről
meggyőződhessünk, el kell végeznünk az alábbi átalakításokat:

) b (
2 2
b
2
H b a ) H b a ( ) b a ( ⋅ − · ⋅ − ⋅ +
,

) b (
2 2
b
2
b
2
2
H b a H b H ab ab a ⋅ − · ⋅ − ⋅ − +
,

) b (
2
b
2
b
H b H b H ab ab ⋅ − ⋅ · ⋅ −
,

) H 1 ( H b H 1 ab
b b
2
b
− ⋅ ⋅ · − ⋅
,

b
2
H b ab ⋅ ·
,
ez az egyenlőség azonban – zérusnál magasabbfokú pontosság mellett – nyilvánvalóan
hamisnak bizonyul, még b = a esetében is.
Ebből pedig azonnal következik az a megállapítás, hogy a /33,1/ alatti formula nem
vonatkozhatik tényleges különbségekre, ha magasfokú pontossággal számolunk.
Levezetéseink nyomán azt látjuk tehát, hogy a klasszikus matematika formulái korántsem
alkalmazkodnak mindig a magasabbfokú pontosságnak a követelményeihez, – hanem
ellenkezőleg: a magasfokú egyenlőségeknek az alapján állnak fenn csupán, ha kiértékeljük
azokat a zérusfokú pontosságnak a keretein belül.
34.§. A negatív egység.
Az intrazeriális rendszer a negatív számokat is másként kell, hogy értelmezze, mint a
klasszikus felfogás, mert mindenkor élesen elhatárolt különbséget kell tennie az összeadandóul
vett negatív számok és a ténylegesen kivonandó pozitív számok között.
87
Annál fontosabb ez a megkülönböztetés, mert a „mínusz” jel, vagyis a negatív számok előjele,
egyúttal a végrehajtandó kivonási műveleteknek a jelképe is.
A megkülönböztetésnek az első feltétele, hogy pontosan meghatározzuk a negatív egységnek
a fogalmát.
Tegyük fel e végett, hogy a legmagasabbfokú intrazeriális pontosság mellett is értéktelennek
tekinthető 0 – 0 különbségből ténylegesen kivonjuk a pozitív egységnek az értékét. Akkor, a
számtorzulási tényezőnek a bejelölése mellett írhatjuk, miszerint:
1
H 1 ) 0 0 ( 1 ) 0 0 ( ⋅ − − · − − .
Minthogy azonban a /27,3/ formulának az értelmében H
1
=1, a 0 – 0 jelképet pedig egyszerűen
elhagyhatjuk, mégpedig a nélkül, hogy az egyenlőség ezáltal változást szenvedne, azért
kimondhatjuk, hogy
/34,1/ 1 1 − · − .
Ezek szerint tehát nyilvánvaló, hogy a ténylegesen kivonandó pozitív egységgel
definiálhatjuk a negatív egységnek a fogalmát.
Ez a definíció azonban csak a negatív egységre nézve helytálló, nem alkalmazható viszont a
negatív számokra általánosságban.
35.§. A negatív egységnek mint tényleges kivonandónak a számtorzulási tényezője.
A matematikában a negatív egységnek is értéke van.
Ha tehát –1 tényleges kivonandóként szerepel valamely különbségben, akkor éppen úgy
értéktorzulást kell szenvednie, mint bármely más számnak.
A –1 értékű tényleges kivonandóhoz hozzátársuló H
-1
számtorzulási tényezőnek a képlete
tehát, a /19,11/ egyenlőségnek az értelmében:
/35,1/
Ln(-1) Ø ø
1
e ) 1 ( H
⋅ − −

· − · ,
amikor is ln (-1) több-értékű képzetes szám, az
i ) 1 n 2 ( ) 1 ( Ln π ⋅ + · −
szorzatnak az értelmében, amelyben n tetszésszerinti egész-szám, vagy 0 – 0 is lehet.
Ebből következik, hogy amennyiben a negatív egységet a negatív egységből ténylegesen
kivonjuk, akkor a fennálló különbségnek az értéke:
/35,2/
Ln(-1) Ø
1 1
e 1 H 1 H ) 1 ( ) 1 ( ) 1 ( ) 1 (
⋅ −
− −
+ − · + − · ⋅ − − − · − − − .
Így tehát, elsőfokú pontossággal kiértékelve:
88
/35,3/ Ln(-1) Ø ) 1 ( ) 1 ( ⋅ − · − − − ,
amely különbség, a negatív egység logaritmusának a következtében, nyilvánvalóan képzetes
szám.
Magától értetődően fennáll egyébként, mint tényleges összeadási művelet, amely
mindennemű értéktorzulástól mindenkor mentes marad, a következő formula is:
/35,4/ 0 0 ) 1 ( 1 − · − + .
Az intrazeriális matematika felfogásában definiált negatív egységet tehát mindössze a
végbemenő értéktorzulások terén kell megkülönböztetnünk a klasszikus matematika negatív
egységétől.
36.§. A negatív számok mint szorzatok.
Az intrazeriális rendszer az általános értelemben vett negatív számot, vagyis a –a értéket
természetszerűen úgy kell, hogy értelmezze, miszerint az a negatív egységnek és a pozitív a
értéknek a szorzatából áll:
/36,1/
a ) 1 ( a ⋅ − · −
.
Ezt a meghatározást valójában úgy kell értenünk, mint egymásután a -szor végbevitt, ismételt
tényleges kivonását a pozitív egységnek, valamely adott számértékből, vagy a 0 – 0
különbségből, a /29,1/ alatti egyenlőség szerint. Minthogy pedig a ténylegesen kivont pozitív
egység /34,1/ éppen egyenlő a negatív egységgel, azért felfogásunknak az értelmében írhatjuk,
hogy
/36,2/
a a ) 1 ( a 1 ) 0 0 ( 1 ... 1 1 1 ) 0 0 (
a 3 2 1
− · ⋅ − · ⋅ − − · − − − − −
∪ ∪ ∪ ∪
.
Rendszerünkben a negatívnak tekintett –a értéket másként értelmeznünk nem szabad.
Könnyen beláthatjuk ennek a tilalomnak a szükségszerű voltát. Mert ha 0 – 0 –ból
ténylegesen kivonunk valamely a értékű pozitív számot, akkor a törvényszerű értéktorzulást
szenvedett különbség:
a
H a a 0 0 ⋅ − · − −
,
89
Vagy pedig Taylor-sorral kifejezve:
...
! 3
) a (ln a Ø
! 2
) a (ln a Ø
- a ln a Ø a H a
3 3 2 2
a
+ −
⋅ ⋅
+
⋅ ⋅
⋅ ⋅ + − · ⋅ −
amiből világosan kitűnik, hogy a 0 – 0 -ból ténylegesen kivont pozitív a szám nem egyetlen
negatív számot képez, hanem egy olyan algebrai összeget, amelynek valamennyi tagja más és
más számszintre tartozik.
Kivétel csupán a pozitív egység, a /34,1/ formulának az alapján, amely egyetlen számszinten
határozza meg a negatív egységnek az értékét.
Mindebből nyilvánvaló, hogy a negatívnak tekintett –a értéket, csakis a /36,1/, illetőleg /36,2/
formulák szerint szabad értelmeznünk, nem pedig azonosnak minősítenünk a tényleges
kivonandóként szerepet játszó pozitív a értékkel a számításainkban.
Ebből következik továbbá, hogy valamely ténylegesen kivonandó –a értékhez törvényszerűen
hozzátársuló számtorzulási tényezőnek a képlete:
/36,3/
1 a a
H H H
− −
⋅ ·
,
a /28,12/ egyenlőségünk szerint.
Magától értetődik viszont, hogy tényleges összeadási művelet esetén, amikor is értéktorzulás
nem mehet végbe, a következő formula irányadó
/36,4/ 0 0 ) a ( a − · − + .
Ha eltekintünk a tényleges kivonási műveletek alkalmával törvényszerűen végbemenő
értéktorzulásoktól, kimondhatjuk ennélfogva, hogy egyébként, vagyis gyakorlati szempontból,
az intrazeriális matematika is ugyanúgy kezeli a negatív számokat, mint a klasszikus felfogás.
Mindössze arra kell tekintettel lennünk, miszerint
/36,5/
a ) 1 ( a ⋅ − · −
,

a
H a a ⋅ − · −
,
1 a
H H a ) a (

⋅ ⋅ · − − ,
amely formulának a gondos alkalmazása elkerülhetetlenül fontos az intrazeriális rendszernek a
gyakorlatában.
37.§. A negatív szám fogalma.
Az intrazeriális matematika felfogása szerint, mindenekelőtt meg kell gondolnunk, hogy a
negatív számértékek nem valóságos, hanem elméleti számértékek csupán. Negatív
90
számértékekkel ugyanis – ha nem tévesztjük össze a negatív számnak a fogalmát a tényleges
kivonandó számnak a fogalmával, – a természetben, a megnyilvánulások világában sohasem
találkozunk.
A köznapi életben, a negatív számfogalom elképzelésének a megkönnyítése céljából a hiány
fogalmára szokás hivatkozni, olyképpen, hogy a „hiány” szóval szokás érzékeltetni a „negatív”
szónak a jelentését, amennyiben az számokra, mennyiségekre vonatkozik. Ez azonban már
alapjában véve téves felfogás. Mert még a hiány is csak pozitív hiány lehet a természetben, és
sohasem negatív, ha egyáltalában megnyilvánulásokra vezet.
Elvitathatatlan tény, hogy valamely hegyszakadéknak a felső peremétől mért mélységét a
szakadék negatív magasságaként is értelmezhetjük; a hegyszakadék alulról mért magasságát
viszont a szakadék negatív mélységével vehetjük egyenlőnek. Valamely m értékű adósságot úgy
is felfoghatunk, mint –m értékű, vagyis negatív vagyont; valamely m értékű aktivát ezzel
szemben, -m értékű, vagyis negatív passzivaként is értelmezhetünk. Valamely mennyiségnek a
csökkenését negatív növekedésnek is tekinthetjük; valamely mennyiségnek a növekedését
viszont negatív csökkenésnek. És így tovább. Mindössze szempont kérdése lehet az a
körülmény, hogy a természetben előforduló méretek közül melyiket kell pozitívnak tekintenünk,
mert a vele ellentétes értelemben felfogott méret azonnal negatív jellegűvé válik. A negatív
méret azonban nincs a természetben. Másik szempontból nézve, az utóbbi méret is pozitív. A
negatív méreteket, a negatív számokat tehát csak az elmélet hozta létre, az ellentétes szempontok
megkülönböztetése céljából.
A matematika elmélete megengedi ennélfogva, hogy a fentebb felsorolt és az azokhoz hasonló
összes ellentétpárok akármelyik tagjának a mértékét tetszés szerint fejezzük ki akár pozitív, akár
negatív számértékkel, ha ugyanannak az ellentétpárnak az ellentétes értelmű tagjára az ellentétes
előjelű és értelmű számokat vonatkoztatjuk.
Tény az is, hogy a valóságban nem hajthatunk végre egy adott számértékből egy nála nagyobb
értékű számnak a kivonását. A nyert különbség tehát még az ilyen esetben is csak elméleti
számérték lehet, – ha számok alatt ténylegesen fennálló mennyiségeket értünk.
Minthogy azonban – a fenti gondolatmenet alapján – az is csak szempont kérdése, hogy két
adott számérték közül melyiket kell pozitív értelemben nagyobbnak tekintetnünk a másiknál,
azért bármikor előállhatnak olyan esetek, amikor tényleges kivonási műveletet kell
végrehajtanunk úgy, hogy egy nagyobb számot vonunk ki egy kisebből.
Az így nyert különbségeket természetesen negatív számokkal kell kifejeznünk.
Ha pedig megváltoztatott szempontból nézzük a természetben előforduló méreteket, bármikor
előadódhatnak olyan esetek is, amikor valamely negatívnak értelmezett számot ténylegesen kell
kivonnunk valamely pozitív vagy negatív számértékből.
A ténylegesen végrehajtott kivonási műveletek, a magasabbfokú pontosságú matematikai
rendszernek a megállapításai szerint, mindenkor a kivonandó tagnak a törvényszerű
értéktorzulásával járnak együtt. Ha tehát a kivonandó tag negatív szám, akkor az illető negatív
számnak is értéktorzulást kell szenvednie, a tényleges művelet folyamán. Voltaképpen mindig
igaz, hogy a kivonandó negatív számérték egy bizonyos szempontból történő megítélés szerint
látszik negatívnak csupán, valójában azonban egy olyan méretet juttat kifejezésre, amely a
természetben ténylegesen előfordul. Negatív számnak a kivonása is lehet ezért tényleges
értelemben végrehajtott kivonás.
Maga a negatív szám viszont mégis csak elméleti számot képez.
Teljesen logikusnak látszik tehát az a további következtetésünk, hogy valamely efféle
„elméleti” számnak a végbemenő értéktorzulása nem lehet reális torzulás, hanem csak
képzetes. Hiszen maga az a szám sem „valóságban fennálló érték”, amelynek a torzulása
végbemegy az ilyen esetben.
91
Ezt a következtetésünket teljes mértékben igazolja a negatív a számhoz hozzátársuló H
-a
számtorzulási tényezőnek a /36,3/ alatt meghatározott képlete, amely /35,1/ szerint: valóban
képzetes /komplex/ függvényt juttat kifejezésre.
Ennek alapján meggyőződhetünk arról, hogy bármely negatív számnak a tényleges kivonása
mindenkor képzetes /komplex/ különbséget eredményez, ha zérusnál magasabbfokú
pontossággal számolunk.
Visszatérve végül arra a fentebb kifejtett gondolatmenetre, amely szerint a számoknak – mint
méreteknek – a negatív jellege és előjele mindig a felvett megítélési szempontnak a függvénye
csupán, meggyőződhetünk egyúttal arról is, hogy ebben a szempontok szerinti függőségben
megint a számok törvényszerű alkalmazkodása nyilvánul meg a matematikában.
Könnyen belátható, hogy feltétlenül szükséges megismernünk a különböző alkalmazkodási
törvényeket, ha magasabbfokú pontosságot követelünk meg. Alapvető összefüggések és
fogalmak tisztázása csakis ily módon válik lehetővé. A magasfokú pontosságú matematikában
éles megkülönböztetéseket kell tennünk, gyakran olyan fogalmakon belül is, amelyeket a
klasszikus felfogás nem definiál elég mélyrehatóan ahhoz, hogy azok megfeleljenek a zérusnál
magasabbfokú pontosság ésszerű kívánalmainak is.
A klasszikus rendszer megelégedhetik azzal, például, hogy egyetlen fogalomnak – úgymint a
„negatív számok” fogalmának – a körén belül csoportosítsa mind a –1 tényezővel szorzott
pozitív értékeket, mind pedig a tényleges kivonandókat. Az intrazeriális felfogás viszont szigorú
megkülönböztetést követel meg ezen a téren. Jelentékeny mértékben szűkítenünk kellett tehát a
negatív számoknak a klasszikus fogalmát. És így tovább.
38.§. Koordinátarendszerek origója és origo-foltja.
Szükségessé válik rendszerünkben az origo fogalmának tisztázása is.
Vegyünk fel ebből a célból egy derékszögű koordinátarendszert, amelynek tengelyein a
megnyilvánuló véges számoknak az algebrai sorát tüntetjük fel. Nevezzük ezt a rendszert K
rendszernek.
Tegyük fel továbbá, hogy n valamely rendkívül nagy pozitív véges számot képvisel, amelynél
nagyobbat szinte még elképzelni sem tudunk.
Magától értetődik, hogy az 1/n törtnek a koordinátarendszerbeli helye és a K rendszer origója
között, gyakorlati értelemben különbséget tenni már nem tudunk. Jogosan feltehetjük azonban,
hogy megfelelően erős nagyítású mikroszkópnak az igénybevétele mellett még kijelölhetjük az
origótól bizonyos távolságra az 1/n értéknek a helyét is a tengelyeken.
Szorozzuk meg ezután a K rendszerben feltüntetett összes értékeket a határozott zérussal.
Belátható, hogy ezáltal egy olyan K
1
rendszert nyerünk, amely nem más, mint a Ø egységű
számszintnek a sajátos koordinátarendszere.
Tegyük fel, hogy sokkalta erősebb nagyítású, elképzelt mikroszkópnak a segítségével,
bejelöljük ebben a K
1
rendszerben, az origótól bizonyos távolságra, a Ø/n törtnek a helyét is. Bár
gyakorlatilag keresztülvihetetlen, pusztán elméleti bejelölésről lehet szó csupán, logikailag mégis
magától értetődik, hogy az a távolság, amely a Ø/n értéknek megfelelő pontot választja el az
origótól, feltétlenül kisebb annál a K rendszerbeli távolságnál, amely ott az 1/n pont és az origo
között mutatkozik.
Szorozzuk meg most K
1
rendszernek minden egyes értékét a határozott zérussal. Ebben az
esetben egy olyan K
2
rendszert nyerünk, amely a Ø
2
egységű számszintnek a sajátos
koordinátarendszere.
92
Jelöljük be hasonlóképpen, ebben a K
2
rendszerben, az origótól ismét bizonyos távolságra, a
Ø
2
/n értéknek a helyét is. Könnyen belátható, hogy az itt megállapítható távolság feltétlenül
kisebb az előbb említett távolságoknál.
A határozott zérussal való szorzást tetszésszerinti számban megismételhetjük. Így eljuthatunk
végül egy olyan K
n
rendszerhez, amely nem egyéb, mint a Ø
n
egységű számszintnek a
koordinátarendszere.
Még ebben a rendszerben is bejelölhetjük – legalább is elméletileg, – az origótól bizonyos
távolságra, a Ø
n
/n számnak a helyét.
Ennél tovább azonban nem mehetünk.
Tegyük fel, hogy létezik egy olyan η érték, akármilyen elképzelhetetlenül csekély is az,
amelyre nézve fennáll, hogy
n
Ø
n
< η .
Feltétlenül bizonyos, hogy még ennek az η értéknek a helye sem eshetik egybe a K
n+k
koordinátarendszerben az origóval, hiszen η -nak az abszolút értéknélküliségtől
megkülönböztethető, sajátos értéke kell, hogy legyen a K
n+k
rendszeren belül. Az intrazeriális
matematika elmélete azonban még a legmagasabbfokú pontosság mellett sem tudja elhatárolni az
η -hoz hasonló, fel nem foghatóan kicsiny abszolút-értékű számoknak a helyét a K
n
koordinátarendszernek az origójától, ha n határozatlanul nagy.
Az efféle, fel nem foghatóan kicsiny abszolút-értékű számoknak a gyűjtőfogalmát képezi a 0 -
0 kifejezés az intrazeriális matematikában.
A K
n
rendszerben tehát egy origo körüli „foltot” jelképez a 0 – 0 kifejezés. Derékszögű
koordinátarendszerek origójánál ezt a hiper-mikro-foltot kör alakúnak képzelhetjük el. A folton
belül, természetesen, pozitív és negatív η
n
értékek helyezkednek el. Ezeket az értékeket azonban
az intrazeriális matematika már nem különböztetheti meg, sem egymástól, sem az origótól. A 0 –
0 kifejezés ennélfogva bizonytalan és határozatlan értékű jelkép, amelyről csak azt állapíthatjuk
meg teljes határozottsággal, hogy az alábbi határok között áll:
/38,1/
n
Ø
0 0
n
Ø
n n
< − < − ,
ha az n számot a fentebb megadott feltételeink szerint értelmezzük.
A /38,1/ egyenlőtlenségnek az alapján, magától értetődik tehát, hogy a koordinátarendszer
mindkét tengelyének okvetlenül át kell haladnia a 0 – 0 kifejezéssel jelölt hiper-mikro-
számfoltnak a szimmétriai középpontján. Ennélfogva a két tengely ebben a szimmétriai
középpontban metszi egymást, vagyis éppen ott, ahol a szimmétria következtében a rendszernek
már egyetlen pozitív és egyetlen negatív értékű pontja sem helyezkedhetik el.
A tengelyek egymást-metszésének a helyét nevezzük origónak.
Ki kell mondanunk, hogy az origónak a helye semmiféle értéket sem jelképezhet a
koordinátarendszerben.
Az origo-fogalom tehát az abszolút érték-nélküliséget juttatja kifejezésre, mindenkor a 0
– 0 jelű mikro-számfoltnak a közepén.
Abban az esetben pedig, ha feltesszük, hogy mind a két tengelyt egy-egy olyan egydimenziós
egyenes alkotja, amely egyenesek – mint vonalak – homogén elemi pontoknak mindenkor a
93
diszkrét sorozatából állnak, akkor egyben azzal a hipotézissel is élhetünk, miszerint az origo
mindig úgy alkalmazkodik a felvett rendszerhez, illetőleg abban mindenkor úgy helyezkedik el,
hogy okvetlenül két elemi pont közé kerül. Nyilvánvaló ugyanis, hogy két szomszédos elemi
pont között csakis űr lehet – és semmi egyéb, – a homogén pontoknak a diszkrét sorában.
Ez a hipotézis módot ad arra, hogy a koordinátarendszernek, kivétel nélkül, minden egyes
pontját valamely értékkel ruházzuk fel. Ugyanakkor azonban az origo mégis abszolútan
értéktelen marad. Mert ahol nincs pont a rendszerben, ott pontok által képviselt „érték” sem
lehet.
VI.FEJEZET
KLASSZIKUS MATEMATIKAI KÉPLETEK A MAGASFOKÚ PONTOSSÁG
MEGVILÁGÍTÁSÁBAN.
39.§. A
n
) n / 1 1 lim( + határérték, ha n→∞.
A /10,1/ egyenlőségnek a kapcsán meggyőződhettünk arról a körülményről, hogy a Taylor-
sorok magasfokú pontosságnak a megkövetelése esetén is helytállóak.
Jogosan átalakíthatjuk tehát az ismeretes
/39,1/ ...
4
h
3
h
2
h
1
h
) h 1 ln(
4 3 2
− + − + − · + ha 1 h 1 ≤ < − ,
Taylor-sort, a feltételeknek megfelelő h = Ø értéknek a behelyettesítésével, a következő
/39,2/ ...
4
Ø
3
Ø
2
Ø
1
Ø
) Ø 1 ln(
4 3 2
− + − + − · +
magasfokúan pontos Taylor-sorrá.
94
A megadott feltételeket természetesen az az eset is kielégíti, amikor
m
Ø x h ⋅ · . Ha pedig ezen
az alapon végzünk helyettesítést a /39,1/ formulában, akkor az alábbi egyenlőséghez jutunk el:
/39,3/ ...
3
Ø x
2
Ø x
1
Ø x
) Ø x 1 ln(
3m 3 2m 2 m
m
+ −

+



· ⋅ + ,
feltételezve, hogy x valamely véges számérték.
Ennek az egyenlőségnek az alapján már zérusnál magasabbfokú pontossággal is meg tudjuk
határozni a
n
n
n
x
1 lim

,
`

.
|
+
∞ →
klasszikus matematikai határértéket.
Mindenesetre a határozott végtelennel kell számolnunk a bizonytalan ∞ helyett, vagyis fel kell
tennünk, hogy n→∞. Az egyszerűség kedvéért pedig tegyük fel továbbá, hogy a /39,3/ alatt
1 m ≠ ????. Azután induljunk ki abból az általános érvényű egyenlőségből, amely szerint:
/39,4/ ( )
Ø) x ln(1 øo Ø) x 1 ln( øo
e e Ø x 1
øo
⋅ + ⋅ ⋅ +
· · ⋅ + .
Ebből következik, hogy az intrazeriális elv alapján:
/39,5/ ( )
Ø) x ln(1 øo øo
n
øo n
e Ø x 1
n
x
1 lim inz
⋅ + ⋅

· ⋅ + ·

,
`

.
|
+ ,
mint magasfokú pontosságú határérték.
Példaképpen végezzünk ezután helyettesítést az e hatványalapnak az exponensében, a
másodfokú pontossággal kiértékelt /39,3/ formulának az alapján, ha m = 1. Ebben az esetben
azonnal belátható, miszerint
/39,6/
2 2
2
2
x
2
Ø
x
x
2
Ø
x
x
2
Ø
x
1
Ø
øo
øo
e e e e Ø) x 1 (
⋅ − ⋅ −

,
`

.
|
⋅ − ⋅
⋅ · · · ⋅ +
,
majd a tört-kitevőjű hatványt ismét Taylor-sorral kifejezve /10,1/ szerint, – amely sort azonban
példánkban csak az elsőfokú pontosságnak a határáig értékelünk ki, – az alábbi egyenlőséghez
jutunk el:
/39,7/
2
e
x Ø e ... x
2
Ø
1 e e e Ø) x 1 (
x
2 x 2 x
x
2
Ø
x øo
2
⋅ ⋅ − ·

,
`

.
|
+ ⋅ − ⋅ · ⋅ · ⋅ +
⋅ −
.
Végül, az így nyert eredményünket egybevetve a /39,5/ alatti egyenlőséggel, máris
kimondhatjuk, hogy az elsőfokú pontosságnak a keretein belül:
95
/39,8/
2
e
x Ø e
n
x
1 lim inz
x
2 x
n
øo n
⋅ ⋅ − ·
,
`

.
|
+

.
Eljutottunk ezzel feladatunknak a megoldásához.
Vizsgáljuk meg ezek után azt az esetet is, amikor x = 1 . Ez a határérték /39,8/ alapján
azonnal felírható.
/39,9/ e
2
Ø
e
n
1
1 lim inz
n
øo n
⋅ − ·
,
`

.
|
+

,
ebből pedig nyilvánvalóan kitűnik, hogy a klasszikus matematikai
e
n
1
1 lim
n
øo n
·
,
`

.
|
+

határérték-meghatározás valóban csak zérusfokú pontosságú kifejezés.
Hasonlóképpen, a fenti eljárás szerint, könnyen levezethető továbbá, hogy például
negyedfokú pontossággal meghatározva:
/39,10/
,
348
x
24
x
72
x 13
5
x
e Ø
48
x
6
x
4
x
e 0
8
x
3
x
e Ø
2
x
e Ø e
n
x
1 lim inz
8 7 6 5
x 4
6 5 4
x 3
4 3
x 2
2
x x
n
øo n

,
`

.
|
+ + + ⋅ ⋅ +
+

,
`

.
|
+ + ⋅ ⋅ −

,
`

.
|
+ ⋅ ⋅ +
+ ⋅ ⋅ − ·
,
`

.
|
+

Fent levezetett megoldásaink teljes mértékben megvilágítják a felvetett problémát.
40.§. Az e szám magasfokú pontosságú meghatározása.
A klasszikus matematikában a természetes logaritmusrendszernek az alapszámát általában
kétféleképpen szokás meghatározni. Az egyik verzió szerint, az
/40,1/ ...
! 3
) a (ln x
! 2
) a (ln x
! 1
a ln x
1 a
3 3 2 2
x
+

+

+

+ ·
Maclaurin-féle sornak az alapján, abban helyettesítést végezve a = e és x = 1 szerint, a zérusfokú
pontosságnak a keretein belül, az
/40,2/
...
! 3
1
! 2
1
! 1
1
1 e + + + + ·
96
meghatározást nyerjük.
A másik verzióban pedig, ugyancsak zérusfokú pontosság mellett:
/40,3/
n
øo n
n
1
1 lim e
,
`

.
|
+ ·

Ez a kétféle meghatározás valóban csak zérusfokú pontosságnak a megkövetelése mellett
lehet egyenlőnek tekinthető.
Mert ha a /40,3/ határértéket csak elsőfokú pontossággal is határozzuk meg, akkor /39,9/
alapján nyilvánvaló, miszerint
/40,4/
,
`

.
|
− ⋅ ·
,
`

.
|
+

2
Ø
1 e
n
1
1 lim inz
n
øo n
,
ebből pedig azonnal következik, hogy a /40,3/ nem lehet magasfokúan pontos meghatározása a
természetes logaritmusrendszer alapszámának.
Másrészt pedig, a /15,1/ egyenlőséghez fűzött megoldásainkból az a további megállapításunk
válik nyilvánvalóvá, hogy a /40,2/ alatti sort sem tekinthetjük magasfokúan pontos
meghatározásnak, ha a sor csak olyan hosszú, hogy tagjai megszámlálhatók.
Valamely megállapodásra van szükségünk tehát az e számnak a magasfokúan pontos értékét
illetően, ha a természetes logaritmusrendszert valóban fenn akarjuk tartani az intrazeriális
matematikában. Ez a megállapodás természetesen nem lehet más, mint a
/40,5/ 1 e ln ·
egyenlőségnek a feltételezése.
Ha viszont helyettesítést végzünk /40,1/ alatt a magasfokúan pontosnak feltételezett /40,5/
egyenlőség szerint, akkor a /40,2/ alatti sor azonnal magasfokúan pontos kifejezéssé válik. Ez
pedig a /15,1/ alapján: nem lehetséges, ha a /15,1/ sornak csak megszámlálható számú tagját
vesszük tekintetbe. Határtalanul hosszú sort viszont, abban minden egyes tagot külön-külön
feltüntetve és összevonva, gyakorlatilag nem írhatunk fel.
Megállapodásunk ennélfogva csupán a /40,5/ egyenlőségre vonatkozik, a magasfokú
pontosságnak a keretein belül.
Kimondhatjuk végül tehát, hogy az e szám valóban „transzcendens” szám, amelynek
magasfokúan pontos értékét meghatározni nem áll módunkban.
41.§. Zeriálisan kicsiny tagok végtelen-fokú hatványai.
Belátható, hogy zeriálisan kicsiny tagokat is tartalmazó összegeknek a øo fokú hatványát – az
eddig rendelkezésre álló eljárások alkalmazásával – csakis akkor határozhatjuk meg, ha a
hatványalap a zérusfokú pontosságnak a keretein belül a pozitív egységgel tekinthető
egyenlőnek.
Az efféle feladatokat viszont egészen könnyen oldhatjuk meg az intrazeriális matematikának a
segítségével.
97
Tegyük fel például, hogy legyen meghatározandó az
/41,1/ A
n
1
x lim inz
n
n
1
øo n
·

,
`

.
|
+

intrazeriális határérték, amelyben a hatványalap zeriálisan kicsiny tagokat is tartalmaz, a pozitív
egységen kívül.
Zérusfokú pontosság mellett, azonban az intrazeriális rendszernek a felfogása szerint, az
elsőfokúan pontos /11,1/ és a zérusfokú pontosságú /15,3/ alatti formuláknak a felhasználásával,
a feladat könnyen megoldható:
/41,1’/
( ) ( ) [ ] ( ) [ ]
, ex e
Ø 1 x ln 1 Ø x ln Ø 1 Ø x A
1 x ln
øo
øo
øo
ø
· ·
· ⋅ + + · + ⋅ + · + ·
+
mégpedig a klasszikus határértékszámításnak a teljes mellőzése mellett.
2. példa.
Legyen meghatározandó, ugyancsak zérusfokú pontosságnak a megkövetelésével, a
következő határérték:
/41,2/ B 1 y x lim inz
n
n
1
n
1
øo n
·

,
`

.
|
− +

.
Ugyanazzal az eljárással, mint az előző példában:
/41,2’/
( ) ( ) ( ) [ ] ( ) [ ]
. xy e
Ø y ln x ln 1 1 y ln Ø 1 x ln Ø 1 1 y x B
y ln x ln
øo
øo
ø ø
· ·
· ⋅ + + · − ⋅ + + ⋅ + · − + ·
+
3. példa.
Ugyancsak zérusfokú pontosságnak a megkívánása mellett, oldjuk meg a z változóra az alábbi
egyenletet:
/41,3/ 3 z y x
ø ø ø
· + + .
Ha az egyenletet előbb átrendezzük a
/41,4/
ø ø ø
y x 3 z − − ·
alakra, majd mindkét oldalát øo fokú hatványra emeljük, akkor nyerjük, hogy
98
/41,5/ ( )
øo
ø ø
y x 3 z − − · .
Az egyenlet megoldásánál az előző két példában követett eljárást alkalmazván:
/41,6/
( ) ( ) ( ) [ ]
( ) [ ] ,
y x
1
e Ø y ln x ln 1
y ln Ø 1 x ln Ø 1 3 y x 3 z
y ln x ln øo
øo øo
ø ø

· · ⋅ − − + ·
· ⋅ + − ⋅ + − · − − ·
− −

Erre az utóbbi példára később még visszatérünk. /56.§./
42.§. A i Ø 1 z ⋅ + · komplex számnak a logaritmusa.
Tegyük fel, hogy legyen meghatározandó a
i Ø 1 z ⋅ + ·
két számszintre tartozó komplex számnak a logaritmusa.
Ha a /39,3/ formulában helyettesítést végzünk x = i és m = 1 értelemben, akkor nyerjük,
miszerint:
( ) ...
6
i Ø
5
i Ø
4
i Ø
3
i Ø
2
i Ø
1
i 0
i Ø 1 ln
6 6 5 5 4 4 3 3 2 2
− +



+



+



· ⋅ +
Ez a sor i -nek a hatványai szerint átalakítható az alábbi módon:
( ) ...
7
i Ø
6
Ø
5
i Ø
4
Ø
3
i Ø
2
Ø
1
i 0
i Ø 1 ln
7 6 5 4 3 2


− +

+ −

− +

· ⋅ + .
Ezt az utóbbi sort viszont két sornak az összegére bonthatjuk fel a következőképpen:
/42,1/
( )

,
`

.
|
+



+



+

,
`

.
|
+ − + − · ⋅ + ...
7
i Ø
5
i Ø
3
i Ø
1
i Ø
...
8
Ø
6
Ø
4
Ø
2
Ø
i Ø 1 ln
7 5 3 8 6 4 2
Meg kell gondolnunk továbbá, hogy tudvalevően
/42,2/ ...
7
x
5
x
3
x
1
x
x tg arc
7 5 3
+ − + − · ,
ha pedig a /39,3/ egyenlőségbe behelyettesítjük az x = 1 és m = 2 értékeket, akkor
99
/42,3/ ( ) ...
4
Ø
3
Ø
2
Ø
1
Ø
Ø 1 ln
8 6 4 2
2
+ − + − · + .
Mármost, ha a /42,2/ formulában x helyett Ø -t írunk, majd az így nyert egyenlőséget
megszorozzuk i -vel, a /42,3/ egyenlőséget viszont 2 -vel osztjuk, akkor az alábbi egyenlőséghez
jutunk:
/42,4/ ...
7
i 0
5
i 0
3
i 0
1
i Ø
Ø tg arc i
7 5 3
+



+



· ⋅ ,
/42,5/ ...
8
Ø
6
Ø
4
Ø
2
Ø
2
) Ø 1 ln(
8 6 4 2 2
+ − + − ·
+
.
Végül a /42,4/ és /42,5/ formulákat a /42,1/ képletbe helyettesítve, nyerjük feladatunknak a
megoldását:
/42,6/ ( )
( )
Ø tg arc i
2
Ø 1 ln
i Ø 1 ln
2
⋅ +
+
· ⋅ + .
43.§. Binomiális együtthatók speciális sora.
A határozott zérusnak az n -edrendű binomiális együtthatóját – mint tudvalévő – az alábbi
formulával határozhatjuk meg:
/43,1/
( ) ( ) ( ) ( )
n ... 4 3 2 1
1 n - Ø ... 3 - Ø 2 - Ø 1 - Ø Ø
n
Ø
⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅
+ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅
·

,
`

.
|
.
A binomiális hatvány képlete szerint pedig:
/43,2/
( ) ... x
3
Ø
x
2
Ø
x
1
Ø
1 x 1
3 2 ø
+ ⋅

,
`

.
|
+ ⋅

,
`

.
|
+ ⋅

,
`

.
|
+ · +
.
Minthogy a /43,2/ formula feltétlenül érvényben van x = 1 esetén, azért helyettesíthetjük
benne x -et ilyen értelemben. Ebben az esetben nyerjük, hogy
/43,3/
...
3
Ø
2
Ø
1
Ø
1 2
ø
+

,
`

.
|
+

,
`

.
|
+

,
`

.
|
+ ·
.
Fejezzük ki a 2
ø
hatványt a /10,1/ képlet szerint. Az így nyert sort pedig vessük egybe a /43,3/
formulával. Ilyenformán a következő érdekes megállapításhoz jutunk el:
100
/43,4/
...
! 3
) 2 (ln Ø
! 2
) 2 (ln Ø
2 ln Ø ...
4
Ø
3
Ø
2
Ø
1
Ø
3 3 2 2
+

+

+ ⋅ · +

,
`

.
|
+

,
`

.
|
+

,
`

.
|
+

,
`

.
|
.
Ez az intrazeriális egyenlőség főleg azért figyelemreméltó, mert a határozott zérus különböző
fokú hatványait tartalmazó sornak a tetszésszerinti tagjánál történő megszakítása: a binomiális
együtthatókból képezett sornak a megfelelő fokú pontosságú kiértékelését is jelenti egyúttal,
határtalan volta ellenére.
44.§. Zeriálisan kicsiny gniometriai függvények.
A 0 – 0 jelképnek a természeténél fogva, az intrazeriális rendszer legmagasabbfokú
pontossága mellett is kimondhatjuk, miszerint:
/44,1/ 0 0 0 0 sin − · − ,
/44,2/ 1 0 0 cos · − .
Ezzel szemben azonban, ha n valamely megnyilvánuló /véges/ számérték, akkor a megfelelő
Taylor-soroknak az értelmében:
/44,3/ ( )
( ) ( ) ( ) ( )
...
! 9
Ø n
! 7
Ø n
! 5
Ø n
! 3
Ø n
- Ø n Ø n sin
9 7 5 3


+



+

⋅ · ⋅ ,
/44,4/ ( )
( ) ( ) ( ) ( )
...
! 8
Ø n
! 6
Ø n
! 4
Ø n
! 2
Ø n
1 Ø n cos
8 6 4 2


+



+

− · ⋅ .
Ebből következik továbbá, hogy például n = 1 esetén:
/44,5/ ...
! 9
Ø 7936
! 7
Ø 272
! 5
Ø 16
! 3
Ø 2
Ø Ø tg
9 7 5 3
+

+

+

+

+ · ,
/44,6/ ...
945
Ø 2
45
Ø
3
Ø
- øo Ø g cot
5 3


− − · .
Tegyük fel példaképpen, hogy legyen meghatározandó az alábbi
G
x
x tg
3
1
x sin
3
2
x
lim inz
5
Ø x
·
⋅ − ⋅ −

intrazeriális határérték.
Ebben az esetben, egyszerű behelyettesítések kapcsán:
101
,
20
1
360
18
Ø ! 5 3
Ø 18
Ø
! 5 3
Ø 16
! 3 3
Ø 2
3
Ø
! 5 3
Ø 2
! 3 3
Ø 2
3
Ø 2
- Ø
Ø
! 5
Ø 16
! 3
Ø 2
Ø
3
1
! 5
Ø
! 3
Ø
- Ø
3
2
- Ø
G
5
5
5
5 3 5 3
5
5 3 5 3
− · − ·
⋅ ⋅

− ·
·





− −





+

·
·

,
`

.
| ⋅
+

+ ⋅ −

,
`

.
|
+ ⋅
·
az ötödfokú műveletnek megfelelően ötödfokú pontossággal kiértékelt /44,3/ és /44,5/ alatti
soroknak az alkalmazásával.
45.§. Kooperatív koordinátarendszerek.
Vegyünk fel egy euklideszi síkban fekvő, derékszögű, xy tengelyű koordinátarendszert,
amelynek tengelyein a véges számok sorakoznak fel, origóját pedig – mint a 0 – 0 értékű mikro-
számfoltnak a helyét /38.§./ – a 0 – 0 kifejezéssel jelöljük.
Tegyük fel továbbá, hogy ebben a rendszerben az
n
øo
n
v
lim inz
øo v
·

határértéknek mint számértéknek a helyét kívánjuk meghatározni mindkét tengelyen, valamely
véges n számnak a feltételezése mellett.
Azonnal belátható, hogy ez nemcsak gyakorlatilag, hanem elméleti szempontból is lehetetlen.
Akármilyen nagy véges-értéket is tulajdonítunk n -nek, a øo/n nagyságrendi számoknak
okvetlenül a véges koordinátarendszer legtávolabbi perifériáján túl, – mérhetetlenül távol, sőt
végtelenül-nagy messzeségben – kell elhelyezkedniök a tengelyeken. A felvett rendszert
semmiesetre, még elvileg sem terjeszthetjük ki olyan mértékben, hogy lehetővé tegye az efféle
ábrázolást. Belátható, hogy valóban még elvi értelemben sem beszélhetünk ez euklideszi síknak
a végtelenbe való kiterjesztéséről, mert akkor a síkban fekvő összes párhuzamos egyeneseknek
ott már érintkezniök kellene. Ennélfogva tehát még abban az esetben sem ábrázolhatnók a øo/n
számot a felvett rendszerünkben, ha nem számolnánk azzal a körülménnyel, hogy a øo/n szám
másik számszintre tartozik, mint amely számszintre felépítettük a koordinátarendszerünket.
A felvett rendszerben a øo/n jellegű és nagyságrendű számoknak nincs és nem is lehet helyük,
mert magasabb szintre tartoznak, mint maga a rendszer, amelynek az egysége a véges 1.
Meg kell gondolnunk azonban, hogy egymással szomszédos számszinteknek közös
koordinátarendszerbe való foglalása nemcsak akkor lehetetlenség, ha a növekedő számok
irányában vett legközelebbi számszintet próbáljuk egyesíteni egy megadott
koordinátarendszerünkkel, hanem akkor is, ha ellenkező irányban, vagyis az ellenkező
értelemben legközelebbi számszintet próbáljuk belefoglalni a megadott rendszerünkbe.
Nevezzük egyelőre a felvett és véges-egységű rendszerünket K
0
rendszernek, a øo egységű
számszintnek pedig a véges számoktól független koordinátarendszerét K
1
rendszernek.
102
Ha feltételeznők, hogy a végtelenül-nagy számoknak ebben a K
1
rendszerében a közvetlenül
alacsonyabb rendű számszintre tartozó, tehát véges értékű a és b számok is benne foglaltatnak,
akkor – szigorúan logikai alapon, vagyis a kölcsönösségnek a következtében – máris meg
kellene követelnünk, hogy a véges értékek K
0
rendszerében a végetlenül-nagy számoknak is
határozott helyük legyen. Ez utóbbi követelmény azonban, – mint fentebb már kimutattuk, –
teljes lehetetlenség, mind elvi, mind gyakorlati értelemben. Ki kell mondanunk tehát, hogy a K
1
rendszerben nincsenek meg és nem is lehetnek jelenlévők a K
0
rendszerbe tartozó számok.
Ennek a meggondolásnak az analógiájára pedig azonnal kimondhatjuk egyúttal azt is, hogy a Ø
egységű számszintnek a K
-1
koordinátarendszerébe tartozó zeriálisan kicsiny számok éppen így
nincsenek és nem is lehetnek jelen a véges számoknak a K
0
rendszerében.
Minden számszintnek megvan tehát a maga sajátos koordináta rendszere, ezek a
koordinátarendszerek viszont egymással nem egyesíthetők.
Ez olyan megállapítás, amelynek a helyességét nemcsak logikai érvek alapján, hanem
tapasztalati úton szerzett meggyőződésünk szerint is, feltétlenül be kell látnunk és el kell
ismernünk.
A véges koordinátarendszerben valóban nincsenek jelen a végtelenül-nagy számok helyei. A
øo egységű rendszerből ennélfogva, a puszta kölcsönösségnek a következtében, hiányoznia kell
minden véges értékű számnak. Ha pedig mindkét rendszernek az értékeit megszorozzuk a
határozott zérussal, akkor a øo egységú rendszerből véges rendszert nyerünk, a véges rendszer
pedig Ø egységű rendszerré változik át. Ilyenformán mindössze egy véges rendszer áll előttünk
és egy Ø egységű rendszer csatlakozik hozzá. Továbbra is fennáll azonban az a követelmény,
hogy a magasabb rendű rendszerben a nála alacsonyabb rendű rendszerbe tartozó számok ne
lehessen(ek) jelen, és viszont. A véges koordinátarendszerben tehát nincsenek meg és nem is
lehetnek jelenlévők a Ø egységű rendszerbe tartozó értékek.
Mégis beszélhetünk kooperatív koordinátarendszerekről.
Mert nem tagadható, hogy bármilyen egységű koordinátarendszert is veszünk fel, minden
esetben fennáll egy olyan látszólagos összefüggés, amely úgy tünteti fel, „mintha” a felvett
rendszerben a nála alacsonyabb rendű összes számszinteknek a hasonló elhelyezésű és
ugyanolyan értelmű koordinátarendszerei is egyúttal bennefoglaltatnának, egyetlen közös
origóval.
Valamely øo
p
egységű számszintre tartozó K
p
koordinátarendszer tehát – látszólagosan –
mindenkor felöleli a øo
p-r
egységű számszintekre tartozó összes számokat, (r =1,2,3,…). Ez a
látszat pedig egyértelmű azzal a feltevéssel, hogy a K
p
rendszer és a nála alacsonyabb rendű K
p-r
rendszerek szabályszerűen együttműködnek.
Ugyanakkor azonban a K
p
rendszer és a nála magasabb rendű K
p+r
rendszerek már nem
tekinthetők kooperatív rendszereknek.
Mindezt egyszerű matematikai összefüggésekkel bizonyíthatjuk.
Tegyük fel, hogy egy véges egységű xy koordinátarendszert veszünk fel alapul, amelyet a
komplex számok számsíkjaként értelmezünk. Tapasztalati tény, hogy ha ebben a rendszerben a
i y x z ⋅ + ·
komplex számot kívánjuk kifejezni, akkor a
) sin i (cos z ω ⋅ + ω ⋅ ϑ ·

103
egyenlőséget még abban az esetben is helytállónak ismerhetjük el, ha x -et vagy y -t valamely
zeriálisan kicsiny értékben adjuk meg. Annak ellenére, hogy a zeriálisan kicsiny értékek nem
tartoznak a véges rendszerünkbe, hanem valamely alacsonyabb rendű számszinten van helyük.
Így például, ha az alábbi komplex számot vizsgáljuk:
i Ø 1 z ⋅ + · ,
akkor fennállóknak tekinthetők a következő egyenlőségek:
1 x · ,
Ø y ·
,
2 2 2
Ø 1 y x + · + · ϑ ,
Ø tg arc
x
y
tg arc · · ω
,
minélfogva a véges egységű koordinátarendszerben:
/45,1/
Ø tg arc i 2
e Ø 1 ) sin i (cos z

⋅ + · ω ⋅ + ω ⋅ ϑ ·
Véges koordinátarendszerünk tehát együttműködött, példánk levezetése során, a Ø egységű
rendszerrel, olyanformán, mintha a Ø egységű rendszer valóban benne foglaltatott volna a
véges rendszerben.
Állításainknak a helyességéről azonnal meggyőződhetünk ugyanis, ha a /45,1/ egyenlőséget
logaritmáljuk. Mert ebben az esetben ugyanaz az egyenlőség áll előttünk, amelyet fentebb –
egészen más úton – már meghatároztunk egyszer /42,6/ alatt:
( )
Ø tg arc i
2
Ø 1 ln
z ln
2
⋅ +
+
· .
Az Ln z kifejezésnek – a i 2π modulus szerinti periodicitásából fakadó – több-értékűsége: a
legkevésbé sem befolyásolja a fenti megállapításainknak a helyességét.
Az efféle megegyezések bizonyítják, hogy egymástól független számszinteknek a
koordinátarendszerei együttműködnek olyképpen, mintha az alacsonyabb rangú rendszerek
valóban bennefoglaltatnának a náluk magasabb rangú rendszerekben.
Mindenesetre meg kell gondolnunk, hogy a példánkban felvett i Ø 1 z ⋅ + · számnak az
abszolút-értéke, vagyis a ϑ érték, valójában nem egyéb az alapul vett véges egységű
rendszerben, mint a komplex-számsíkbeli z pontnak a rendszer origójától, vagyis a 0 – 0 mikro-
számfolttól mért egyszerű távolsága. Ezt a távolságot egy egyenessel juttathatjuk kifejezésre a
véges egységű koordinátarendszerünkben. Fenti érveink alapján, bizonyítottnak vehetjük, hogy a
véges egységű rendszerben a Ø, Ø
2
, Ø
4
, stb. egységű számszintekre tartozó értékek nincsenek
104
meg és nem is lehetnek jelen. Levezetett példánkban azonban a ϑ értéket mégis úgy
értelmezhettük, mintha a
...
8
Ø
2
Ø
1 Ø 1
4 2
2
+ − + · + · ϑ
egyenlőségnek az értelmében, a ϑ távolság voltaképpen különböző és egymástól független
számszintekre tartozó összetevő-értékeknek az összegéből állna. A zeriálisan kicsiny értékeket
tehát – „mintegy” – ugyanabban a koordinátarendszerben mértük fel elvileg, mint amelyben a
megnyilvánuló véges egységet!
Ezzel szemben, azonnal belátható viszont, hogy ha példaképpen felvesszük a
/45,2/ i øo 1 ' z ⋅ + ·
/ugyancsak két számszintre tartozó/ komplex számot, akkor annak abszolút-értéke:
...
8
øo
2
øo
1 øo 1 ' z
4 2
2
+ − + · + ·
a véges egységű koordinátarendszerben mint távolság fel nem mérhető, sőt elképzelhetetlen.
Belátható továbbá, hogy a z’ számnak az argumentuma:
øo tg arc ' z arc ·
nem is határozható meg a véges-egységű számszinten. Mert ha øo -t valóban határozott és
konstáns értéknek tekintjük, akkor magasabbfokú pontosság mellett, /71,1/ alapján:
/45,3/
2
øo tg arc
π

.
Nyilvánvaló ezért, hogy egy olyan /45,2/ komplex számnak az esetében, amelynek az egyik
összetevője véges, a másik pedig végtelenül-nagy számértéket foglal magában, a véges-egységű
komplex számsík már nem felel meg a rendeltetésének.
Két vagy több, különböző számszintre tartozó koordinátarendszernek az együttműködése
tehát – ha a szerepet játszó számszintek magasabb rangúak, mint amilyen az alapul felvett
koordinátarendszernek a rangja – teljesen kizárt.
A fenti érveinkből levonható következtetések értelmében, kimondhatjuk ennélfogva, hogy
bármely adott koordinátarendszert úgy szabad felfognunk, „mintha” az adott rendszer
nemcsak a saját számtartományát zárná magába, hanem a nála alacsonyabb rendű összes
számszinteket, valamint azok számtartományát is, egységes értelemben felölelné. – Az
adottnál magasabb rendű számszintekre vonatkozólag azonban ez a lehetőség már nem áll fenn.
46.§. A határozott zérus logaritmusa.
105
A természetes logaritmusrendszer alapvető törvényeiből következik az az intrazeriális
pontosságú megállapítás, miszerint:
/46,1/
Ø ln
e Ø · .
Hasonlóképpen
/46,2/
øo ln
e øo · .
A /46,2/ egyenlőségnek az értelmében viszont nyilvánvaló, hogy
/46,3/
øo ln
øo ln
e
e
1
øo
1
Ø

· · · .
Egybevetve ezt a /46,1/ egyenlőséggel:
/46,4/
øo ln lnØ
e e Ø

· ·
Ebből pedig azonnal következik az alábbi megállapítás:
/46,5/ øo -ln Ø ln · ,
amivel – legalább is elvben – meghatároztuk a határozott zérusnak a logaritmusát.
Továbbra is problematikus marad azonban, hogy valójában milyen fogalmat alkothatunk
magunknak a végtelenül-nagy øo értéknek a logaritmusáról.
A természet úgy alkotta meg az emberi elmét, hogy az csak a véges méreteket és így csak a
véges számok értékeit tudja felfogni és elképzelni.
De még felfogás és elképzelés között is különbséget kell tennünk. Mert a felfogási-, vagyis a
gondolkozó-készség sokkal tágabb hatókörű, mint a tudatosan alkalmazott elképzelő erő.
Akármilyen nagy méretű véges számról is legyen szó, az emberi gondolkodás tiszta fogalmat tud
alkotni az illető számnak az értékéről, ha a szám valamely aritmetikai képlettel kifejezhető. Így
például teljesen világos és tiszta fogalmunk lehet a kvintilliónak mint számnak az értékéről.
Ezzel szemben azonban a kvintilliónak a gyakorlati értelemben vett értékét még a legnagyobb
igyekezettel és még csak megközelítően sem tudjuk elképzelni.
Az emberi képzelő-erő nemcsak a sokjegyű számok esetében bizonyul elégtelennek, úgyhogy
képtelen megbirkózni az adott feladattal, hanem már kétjegyű számok gyakorlati értékének a
szándékos elképzelésénél is bizonytalanságba téved. Tény, hogy el tudunk képzelni két
egymással marakodó kutyát, vagy hármat, de ha például hetvenkilenc egymással küzdő kutyát
akarunk elképzelni, akkor képzeletünk a kutyáknak már csak bizonytalan nagyságú sokaságát
vetíti elénk.
Nyilvánvaló ezek szerint, hogy képzeltünk nem lehet alkalmas valamely végtelenül-nagy
számértéknek az elképzelésére. De még gondolkodásunk sem alkalmas erre, mert nincsenek
tapasztalatok alapján alkotott fogalmaink, amelyekkel összehasonlításokat tehetnénk ezen a
téren.
106
Teljes mértékben le kell mondanunk ezért arról, hogy elképzeljük a határozott végtelent, sőt
arról is le kell tennünk, hogy akár csak megközelítő fogalmat is alkothassunk magunknak róla.
Még kevésbé lehetséges tehát, hogy felfoghassuk és megérthessük, mit jelent, milyen méretekre
kiterjedő értéket képvisel ennek a számnak a logaritmusa.
Mindez azonban nem zárja ki azt a tényt, hogy mint jelképpel, számításokat végezhessünk a
ln øo kifejezéssel is. A /46,2/ egyenlőséggel pontosan definiáltuk a jelentését. Ez pedig már
elegendő arra, hogy határozott és konstáns értéket tulajdonítsunk a ln øo kifejezésnek.
47.§. A határozott zérusnak a ln øo fokú gyöke.
A ln øo jelképnek a gyakorlati alkalmazása terén, példaképpen tegyük fel, hogy meg kell
határoznunk a
øo ln
Ø
gyökkifejezésnek az értékét.
Miután nyilvánvaló, miszerint
( ) ( )
øo ln
1
1
øo ln -1
e e øo Ø


· · · ,
azért számolnunk kell a
( )
øo ln
-1
e Ø ·
egyenlőséggel. Ha pedig ebből az egyenlőségből gyököt vonunk, akkor máris feladatunknak a
megoldásához jutunk el:
/47,1/ ( )
e
1
e Ø
øo ln
øo ln
1 - øo ln
· · .
A határozott zérusnak az 1/lnøo fokú hatványa tehát reális értéket képvisel, a véges
számszinten.
48.§. A Ø
ø
hatvány.
A klasszikus matematika felfogása szerint:
1
n
1
lim
n
1
øo n
·
,
`

.
|

.
107
Ha valóban magasfokúan pontos volna ez az egyenlőség, akkor meg kellene maradnia
egyenlőségnek abban az esetben is, ha mindkét oldalát n fokú hatványra emeljük. Ezzel szemben
nyilvánvaló, hogy a hatványozás után, ha n→∞, a következő egyenlőtlenség áll elő:
n
n
n
n
1
n
1 lim
n
1
lim
∞ → ∞ →

]
]
]
]

,
`

.
|
,
ez a körülmény pedig azonnal rámutat arra, hogy a klasszikus matematika által meghatározott
fenti határérték csak zérusfokú pontosságnak a megkövetelése esetében állhat fenn.
Az intrazeriális matematika felfogásában viszont, Taylor-sorral, vagyis magasfokú
pontossággal kifejezve:
/48,1/
( ) ( )
...
! 3
lnøo Ø
! 2
lnøo Ø
1!
øo ln Ø
1 Ø
3 2
ø
+



+

− · .
Ez az egyenlőség egyrészt világosan arra vall ismét, hogy a ln øo kifejezésnek határozott és
állandó értéket kell tulajdonítanunk valóban, – másrészt pedig határozottan kimondja, hogy
abban a határozott zérusnak a ln øo értékkel képezett szorzata nem lehet egyenlő valamely véges
értékű k számmal, vagyis hogy
/48,2/ k øo ln Ø ≠ ⋅ ;
mert ha fennállhatna a k øo ln Ø · ⋅ egyenlőség, akkor a /48,1/ alatti Taylor-sornak az összegzett
értéke e
-k
hatvánnyal lenne egyenlő, nem pedig Ø
ø
-val. Minthogy pedig zérusfokú pontosság
mellett Ø
ø
=1, azért ugyancsak a /48,1/ egyenlőségből következik, hogy zérusfokú pontossággal
kiértékelve:
/48,3/ 0 øo ln Ø · ⋅ .
Helyettesítsünk be Ø = 1/øo szerint. Akkor /48,3/ -ból:
/48,4/
0
øo
øo ln
·
;
ezt az értékviszonyt – mint nagyságrendi viszonyt – egyébként a klasszikus matematika is
bizonyítja, a
/48,5/
0
n
n ln
lim
n
·
∞ →
határértékkel. Ebből pedig azonnal következik, hogy ln øo nem lehet valamely végtelenül-nagy
szám, amely a øo egységű számszintre tartozik, vagy még annál is feljebb.
108
Ámde ugyancsak a klasszikus matematika bizonyítja, valamely véges értékű k számnak az
esetére, a
/48,6/
0
n ln
k
lim
n
·
∞ →
határértéknek a fennállását is. Ez viszont azt az állítást foglalja magában, hogy az ln øo érték
mégis a végtelenül-nagy számoknak a régiójába tartozik.
Nyilvánvaló ellentmondással találkozunk tehát a kétféle állítás terén, ha a /48,5/ és /48,6/
alatti határértékeket az intrazeriális felfogásnak az értelmében vesszük szemügyre.
A továbbiakban /50.§./ ki fogjuk mutatni, hogy ez az ellentmondás a ln øo számnak az
irreális voltából fakad.
49.§. Az (m٠øo) + n összeg logaritmusa.
Feltéve, hogy m és n véges számértékek, az n øo m + ⋅ összegnek a logaritmusát a
következőképpen határozhatjuk meg.
Taylor-sorral kifejezve, mint a klasszikus matematikából ismeretes:
/49,1/ ...
x 4
h
x 3
h
x 2
h
x
h
x ln ) h x ln(
4
4
3
3
2
2
+



+

− + · + ,
illetőleg a sor nem kívánt tagjainak az összevonása esetén:
/49,2/
2
R
x
h
x ln ) h x ln( + + · +
.
Mármost, ha helyettesítést végzünk
øo m x ⋅ ·
és h = n szerint, akkor a /49,2/ formulának az
értelmében:
2
R Ø
m
n
m ln øo ln n) øo m ln( + ⋅ + + · + ⋅
,
minthogy azonban elsőfokú pontosságnak a megkövetelése estén az R
2
tag már nem jöhet
számításba, azért kimondhatjuk, hogy elsőfokú pontossággal meghatározva:
/49,3/
Ø
m
n
m ln lnøo n) øo m ln( ⋅ + + · + ⋅
.
Így például, a /49,3/ és /46,5/ formuláknak az alkalmazásával, írhatjuk miszerint
[ ]
. b Ø) b øo ln ( øo øo) (-ln øo
b) ln(øo øo Ø ln øo b) (øo Ø ln øo
x
b x
ln x lim inz
øo x
· ⋅ + ⋅ + ⋅ ·
· + ⋅ + ⋅ · + ⋅ ⋅ ·
+



109
50.§. Az ln øo mint ireális szám.
Követendő gondolatmenetünknek az előzetes megvilágítása céljából, mindenekelőtt vegyünk
fel két számtartományt, legyen az egyik A, a másik pedig B tartomány. Tegyük fel továbbá, hogy
mindkét tartománynak megvan a maga sajátos egysége, ezek azonban nem egyenlők. Legyen A
-nak az egysége a, B -nek az egysége b, a kétféle egység között fennálló viszonyt a
/50,1/ k a b ⋅ ·
egyenlőség fejezze ki.
Azonnal felírhatjuk az alábbi összefüggést:
/50,2/
b :
k
b
k a : a b : a · ⋅ ·
.
Vizsgáljuk meg a helyzetet először úgy, hogy szemszögünk legyen az A tartományban,
amelyben a az egység, tehát a = 1. Akkor /50,2/ szerint, a megfelelő helyettesítéssel,
kimondhatjuk, hogy
/50,3/ k : 1 b : 1 · ,
vagyis az A tartományból nézve b = k.
Vizsgáljuk a helyzetet azután olyképpen, hogy szemszögünk legyen a B tartományban,
amelyben b az egység, és így b = 1. Ebben az esetben, ugyancsak /50,2/ szerint, az újabb értelmű
helyettesítés után, a következő egyenlőséget nyerjük:
/50,4/
1 :
k
1
1 : a ·
,
vagyis a B tartományból szemlélve a = 1/k.
Tekintsük ezekután az A tartományt a véges egységű számszintnek, amelyben a = 1, a B
tartományt pedig a øo egységű szintnek, amelyben b = øo. Akkor /50,1/ alapján nyilvánvaló,
hogy k = øo.
A fenti gondolatmenetünk értelmében máris kimondhatjuk tehát, hogy a véges egységű A
tartományból nézve: øo b · . Ezzel szemben viszont, a øo egységű B tartományból szemlélve a
helyzetet: Ø øo / 1 a · · . Ezt bizonyítják az /50,3/ és /50,4/ alatti – különböző szempontú –
egyenlőségek.
Emeljük ezekután az /50,2/ egyenlőséget n fokú hatványra:
/50,5/
n
n
n
n n n n n
b :
k
b
k a : a b : a · ⋅ · .
110
Belátható, hogy amennyiben az A tartományban a -t tekintjük egységnek, akkor az egységre
vonatkozó 1
n
=1 szabály, illetőleg törvény: az n fokú hatványra emelt /50,3/ egyenlőségben
érvényesül:
/50,6/
n n
k : 1 b : 1 · ;
ha pedig a B tartományban b -t minősítjük egységnek, akkor ugyanez az egységre vonatkozó
törvény – változatlanul! – az /50,4/ alatti egyenlőségben jut érvényre:
/50,7/
1 :
k
1
1 : a
n
n
·
.
Nyilvánvaló, hogy az /50,2/ egyenlőséggel kapcsolatban tetszésszerinti műveletet hajthatunk
végre. Minden esetben igaz azonban, hogy akár az A, akár a B tartományon belül vizsgálva az
ott érvényes egységet: az illető tartományban érvényre jutó egység ott mindenkor egységként
viselkedik, és csak a másik tartomány felől szemlélve látjuk az egységtől eltérő számnak.
Vizsgáljuk meg a kérdést most egy másik szempontnak az alapján is.
A véges egységű számszinten, a pozitív egységnek a természetes logaritmusa:
/50,8/ i n 2 1 Ln π ⋅ · ,
amely kifejezésben n akármilyen egész-szám vagy 0 – 0 is lehet.
Az /50,8/ alatti kifejezés azonban mindenképpen irreális számot juttat kifejezésre. És miután,
mint előbb megállapítottuk, az egységre vonatkozó matematikai törvények minden számszinten
változatlanok maradnak, ha az illető számszintnek a sajátos egységével számolunk, azért joggal
következtethetünk arra a körülményre, hogy a végtelen egységű számszintnek a øo egységére
az /50,8/ -ban foglalt törvény is – legalább lényegében – érvényben marad. Ez pedig annyit
jelent, hogy a maga sajátos számszintjén az ln øo kifejezésnek is irreális számnak kell
lennie. Megközelítően végtelenül-nagynak viszont csakis a véges-egységű számszintről
szemlélve tűnik fel.
Ennek a felfogásunknak az alapján tudjuk kellőleg megindokolni a /48,5/ és /48,6/ alatti
ellentmondásokat.
A ln øo kifejezésnek az irreális voltára utal egyébként a következő meggondolás is.
Tekintsük a véges-egységű számszinten felvett derékszögű koordinátarendszert a komplex-
számok Gauss-féle számsíkjának. Azonnal belátható, hogy ezen a számsíkon, illetőleg ezen a
számszinten, egész számértékű n esetén:
/50,9/ i n 2 a i 2 A ⋅ π + ≠ ⋅ π + , ha 1 n ≠ .
Mert egyenlőtlenségünknek a bal oldala olyan számsíkbeli pontot határoz meg, amelynek
abszcisszája a, ordinátája 2π. Az egyenlőtlenségnek a jobb oldala viszont egy másik pontot jelöl
ki a számsíkon, amely utóbbi pontnak az abszcisszája a -val, ordinátája azonban 2nπ -vel
egyenlő. Ez a két pont semmiesetre sem lehet azonos, ha n ≠ 1.
Nyilvánvalóan fennáll ezzel szemben az
111
/50,10/
i n 2 a i 2 a
e e e e
⋅ π ⋅ π
⋅ · ⋅
egyenlőség, amit ha logaritmálunk, akkor az érvényben lévő
/50,11/ i n 2 a i 2 a ⋅ π + · ⋅ π + , ( n ≠ 1 )
egyenlőséghez jutunk el, teljes ellentmondásban az /50,9/ alatti állításunkkal.
Egészen bizonyos, hogy az utóbbi egyenlőség a komplex számoknak a Gauss-féle számsíkján
nem lehet igaz, ezen a számsíkon tehát nem állhat fenn.
Az /50,10/ egyenlőséget tetszésszerinti, tört-kitevőjű hatványra is emelhetjük. Így
határozhatjuk meg a pozitív egységgel egyenlő
i n 2 i 2
e e
⋅ π ⋅ ⋅ π
· kifejezésnek a különböző
hatványait és gyökeit, valamint a hatványoknak és gyököknek a logaritmusát.
A klasszikus matematika az /50,9/ és /50,11/ között mutatkozó ellentmondást azzal hidalja át,
hogy a pozitív egység különböző hatványainak és gyökeinek a logaritmusait nem a Gauss-féle
számsíkon, hanem egy olyan körvonalnak a megfelelő ív-hosszaival ábrázolja, amely
körvonal nem fekszik benne a komplex számoknak a számsíkjában, a síkkal pedig csak a
koordinátarendszer origójánál van egyetlen közös pontja a körvonalnak, mint érintési
pont.
A pozitív egység különböző hatványainak és gyökeinek a logaritmusai tehát nincsenek és nem
is lehetnek a komplex számok számsíkjában, ha n = 0 – 0.
Ha viszont eltekintünk az imaginárius egységnek az elvi értelemben feltételezett szerepétől,
akkor a komplex számsíkot a véges egységű számszintnek egyik sajátok koordinátarendszerével,
vagyis magával a véges-egységű számszinttel kell azonosítanunk. Ennélfogva pedig máris ki
kell mondanunk, hogy a véges egység hatványainak és gyökeinek a logaritmusai nem
tartozhatnak a véges egységű számszintre. Sőt – mint ívhosszak – nem tartoznak semmiféle
más számszintre sem.
Fentebb már kimutattuk, hogy a mindenkori egységnek a fogalmára vonatkozó elvi törvények
nem változnak meg, hanem bármely számtartományban mindig ugyanazok maradnak,
akármilyen számot tekintünk is az illető számtartomány sajátos egységének az illető tartományon
belül.
Arra kell következtetnünk tehát, hogy a végtelen egységű számszint øo egységének a ln øo
jelkép által kifejezett logaritmusa: ugyancsak nem tartozik a végtelen egységű számszintre,
sőt semmiféle más számszintre sem.
Az „egységnek” a fogalmára vonatkozó elvi törvény csakis így maradhat változatlan, a øo
egységű számszinten.
Végeredményben ahhoz a konklúzióhoz jutunk el ilyenformán, hogy ln øo voltaképpen egy
olyan irreális szám, amely egyetlen számszintre sem tartozik a rendszerünkben.
Az „irreális” jelzőt azonban tágabb értelemben értelmezzük, mint szokás. Jelentését nem
tekintjük szükségképpen azonosnak az imaginárius, illetőleg a komplex fogalommal.
A véges egységnek a logaritmusa egy olyan i sugarú körnek a kerületével egyenlő, amely kör
semmilyen számszintben sem fekszik benne, a véges egységű számszintet pedig csak egyetlen
pontban, mégpedig a 0 – 0 pontban érinti.
A véges egységű számszintnél közvetlenül magasabbrangú számszintnek a sajátos egysége:
øo.
Az egységnek a fogalmára vonatkozó elvi törvénynek az értelmében kimondhatjuk tehát,
hogy a magasabbrendű egységnek, vagyis øo -nek a logaritmusa is egy irreális sugarú, olyan
112
körnek a kerületével kell, hogy egyenlő legyen, amely kör ugyancsak semmiféle számszintnek a
síkjában sem fekszik, a végtelen egységű számszintet pedig csak egyetlen pontban, a 0 – 0
pontban érinti.
Ebből következik, hogy a határozott-végtelen természetes logaritmusnak a reális összetevője:
/50,12/ 0 - 0 øo ln RE · ,
valamint /46,5/ alapján:
/50,13/ 0 - 0 Ø ln RE · ,
az intrazeriális matematika pontosságának a határain belül.
113
VII. FEJEZET.
INFINITEZIMÁLIS MŰVELETEK.
51.§. Az intrazeriális differenciálhányados fogalma.
Tudvalevő, hogy a klasszikus matematika az F(x) függvénynek a differenciálhányadosát a
/51,1/ ) x ( ' F
h
) x ( F ) h x ( F
lim
ø h
·
− +

határértékkel határozza meg, vagyis egy olyan törtkifejezésnek az egyszerű hányadosával
definiálja, amelyben a független változónak a h növekménye mindjobban megközelíti a
zeriálisan kicsiny, már meg nem nyilvánuló értékeket, amelyeknek a gyűjtőfogalmát a nyíl elé írt
határozatlan zérus fejezi ki.
A magasabbfokú pontosságú rendszerben viszont, – mint később részletesen megindokoljuk,
–célszerűbb a független változónak a növekedését az 1 + h szorzótényezőnek a beiktatása mellett
megkívánnunk, miáltal az alábbi intrazeriális határértékhez jutunk el:
/51,2/
[ ]
) x ( ' F
x ) h 1 ( x
) x ( F ) h 1 ( x F
lim inz
Ø h
·
− + ⋅
− + ⋅

,
amelyet azonban minden esetben ki kell értékelnünk a zérusfokú pontosságnak a határain
belül.
Ennek az utóbbi feltételnek a megkövetelése mellett: az /51,2/ határértéknek az alapján
adhatjuk meg az intrazeriális differenciálhányadosnak a voltaképpeni definícióját.
Nyilvánvaló, hogy ebben a felfogásban a független változónak a meghatározás alapjául vett
növekményét nem a h konstáns alkotja, hanem
h x x ) h 1 ( x ⋅ · − + ⋅
szerint, az
114
/51,3/
dx x Ø h x lim inz
Ø h
· ⋅ · ⋅

zeriálisan kicsiny értékű függvény képezi.
Ha tehát a 14.§. -ban tárgyalt indoklásnak az alapján, egyszerűen helyettesítést végzünk /51,2/
-ben a h→Ø követelménynek az értelmében, akkor az alábbi intrazeriális egyenlőséget nyerjük:
/51,4/
) x ( ' F
x Ø
F(x) - x) Ø x ( F
·

⋅ +
,
megkövetelve ugyanakkor – fenti feltételünknek megfelelően – a hányadosnak zérusfokú
pontosságú kiértékelését.
Határozzuk meg mindjárt példaképpen az
2
x 2 a ) x ( F − · függvénynek a
differenciálhányadosát /51,4/ szerint.
Miután magasfokú pontossággal
2 2 2 2 2
x Ø x 2 Ø x x) Ø x ( ⋅ + ⋅ ⋅ + · ⋅ + ,
azért írhatjuk, hogy
) x Ø x 2 Ø (x 2 - a x) Ø x ( F
2 2 2 2
⋅ + ⋅ ⋅ + ⋅ · ⋅ + ,
az /51,4/ formulának az értelmében ennélfogva:
, x Ø 2 x 4
x Ø
x Ø 2 x Ø 4
x Ø
) x 2 a ( ) x Ø x 2 Ø x ( 2 a
) x ( ' F
2 2 2
2 2 2 2 2
⋅ ⋅ − ⋅ − ·

⋅ ⋅ − ⋅ ⋅ −
·
·

⋅ − − ⋅ + ⋅ ⋅ + ⋅ −
·
ebből pedig a megkövetelt zérusfokú pontosságú kiértékelés után:
x 4 ) x ( ' F − ·
.
Az egyszerű osztással végzett differenciálási műveletnek azonban nincs gyakorlati
fontossága.
Annál inkább fontosnak kell tartanunk ezzel szemben azt az elvi kérdést, amely /51,3/ szerint
a x Ø dx ⋅ · differenciálnak – mint x határozott függvényének – a szükséges bevezetésével
kapcsolatos a magasabbfokú pontosságú matematikában.
Elsősorban is rá kell világítanunk arra a körülményre, hogy y = x = F(x) esetén a klasszikus
matematika /51,1/ alatti törtkifejezésének a számlálóját intrazeriális határértékkel meghatározva
– és feltéve a h→Ø megközelítést – az alábbi
[ ] [ ] Ø x ) h x ( lim inz ) x ( F ) h x ( F lim inz dy
Ø h Ø h
· − + · − + ·
→ →
115
konstáns értékhez jutunk el. Minthogy azonban y = x esetén a dy = dx egyenlőség is fennáll, ki
kell mondanunk a
Økonstáns dx ·
egyenlőséget is. Mint ismeretes, a klasszikus matematika a független változónak a differenciálját
valóban konstánsnak is tekinti.
Ez a felfogás viszont semmiesetre sem tartható fenn, ha áttérünk a magasabbfokú pontosságú
matematikára. Mert konstáns dx differenciálnak a feltételezése esetén olyan helyzet áll elő, hogy
mindazokon a helyeken, ahol a függvényben a független változónak az abszolút-értéke nagyobb
0 – 0 –nál, de kisebb mint Ø, vagyis ha
Ø x 0 0 < < −
.
a dx = Ø egyenlőségnek a folyományaképpen bekövetkezik a
x dx >
egyenlőtlenség. Ez pedig annyit jelent, hogy az x független változónak a differenciálja –
mindezeken az említett helyeken – nagyobb, sőt jelentékenyen nagyobb is lehet, mint magának
az x változónak a helyi abszolút-értéke.
Könnyen belátható, hogy az így kialakuló helyzetek semmiképpen sem egyeztethetők össze a
differenciálás elvével, a differenciálási műveletnek a voltaképpeni szellemével, amely
megköveteli, hogy a dx differenciál mintegy végtelenszer kisebb legyen az x változónak
valamennyi helyi értékénél.
Ez az egyik oka és magyarázata annak, hogy be kellett vezetnünk az intrazeriális rendszerbe
az /51,3/ alatti függvényt.
Meg kell gondolnunk továbbá a fentieken kívül azt is, hogy amennyiben valamely f (u,v,w,
…,t) függvényben egyszerre több független változó játszik szerepet, akkor a klasszikus
matematika /51,1/ formulájának a szellemében meghatározott
h lim t lim ... w lim v lim u lim
0 h 0 t 0 w 0 v 0 u → → ∆ → ∆ → ∆ → ∆
· ∆ · · ∆ · ∆ · ∆
egyenlőségnek a következtében:
konstáns dt ... dw dv du · · · · ·
helyzet áll elő. Ez pedig annyit jelent, hogy a felsorolt differenciálok által képviselt zeriálisan
kicsiny értékek egymástól meg nem különböztethetők. Ha tehát magasabbfokú pontossággal
kívánunk számolni, akkor: egymással egyenlő értékű differenciálok – bármikor felcserélhetők
lévén – okvetlenül megzavarnák a számításainkat.
Az efféle bizonytalanságnak a kiküszöbölése ugyancsak megkívánja az /51,3/ alatti
függvénynek a bevezetését.
116
Az alábbiakban kimutatjuk, hogy ez a elfogás is teljes összhangban áll a klasszikus
matematika differenciálási elvével és szabályaival.
Ha a független x változónak a dx differenciálját a Ø٠ x függvénnyel tekintjük azonosnak,
akkor is fennáll a
1
x Ø
x Ø
dx
dx
x
dx
d
·


· ·
egyenlőség. Ebből azonnal következik, miszerint
( ) 0 0 1
dx
d
dx
dx
dx
d
− · ·

,
`

.
|
,
vagy másként kifejezve ugyanezt
0 0
dx
x d
dx
dx
dx
d
2
2
− · ·

,
`

.
|
,
ebből pedig máris nyilvánvaló, hogy
/51,5/ 0 0 x d
2
− · .
Az /51,5/ egyenlőségnek az alapján viszont fenn kell állnia az alábbi
/51,6/ 0 0
dx
x d
dx
dx
d
)' dx (
2
− · · ·
egyenlőségnek is.
Az /51,5/ és /51,6/ formulák valóban teljes összhangban állnak tehát a klasszikus
matematikával, annak ellenére, hogy míg a klasszikus felfogás a dx differenciált konstánsként
könyveli el, addig az intrazeriális rendszerben: x Ø dx ⋅ · függvény.
(A fenti egyenlőségekben alkalmazott 0 – 0 kifejezésre vonatkozólag lásd az 53.§. –ban
foglaltakat.)
52.§. A differenciálás magasfokú pontosságú művelet.
Az előző paragrafusban említett ama követelmény, hogy az /51,4/ egyenlőséget zérusfokú
pontosság mellett kell kiértékelnünk, azt a látszatot kelti, hogy /51,4/ csupán zérusfokú
pontosságú formula. A következőkben kimutatjuk ennek az ellenkezőjét.
Legyen v valamely rendkívül nagy értékű pozitív, véges, egész szám.
Tegyük fel továbbá, hogy az /51,3/ alatti feltevés helyett a
117
/52,1/
x Ø h x lim inz dx
v
Ø h
v
⋅ · ⋅ ·

függvénnyel számolunk.
Helyettesítsük be ezt a meghatározást az /51,4/ formulában x Ø⋅ helyébe. Ebben az esetben a
következő egyenlőséget nyerjük:
/52,2/ ) x ( ' F
x Ø
) x ( F ) x Ø x ( F
v
v
·

− ⋅ +
.
Könnyen belátható, hogy ebben az esetben x -nek a feltételezett növekménye øo
v-1
-szer
kisebb, mint /51,4/ alatt volt.
Fejezzük ki ezután az /52,2/ egyenlőséget Taylor-sorral, hogy megállapíthassuk a pontossági
fokát.
Nyilvánvaló, hogy a megfelelő Taylor-sor, a szükséges átalakítások után:
... ) x ( ' ' F
! 2
x Ø
) x ( ' F
x Ø
) x ( F ) x Ø x ( F
v
v
v
+ ⋅

+ ·

− ⋅ +
.
Ezzel a sorbafejtéssel pedig már el is döntöttük, hogy az /52,2/ egyenlőség még v – 1 fokú
pontosságnak a megkövetelése esetén is helytálló és igaz. A v számot viszont szabadon
választhatjuk meg, – vagyis bármilyen nagy véges értékkel ruházhatjuk fel, – minélfogva ki kell
mondanunk, hogy az /52,2/ alatti egyenlőség a gyakorlati értelemben vett legmagasabbfokú
pontosságnak az előírása mellett is fennáll.
Az F(x) függvénynek a differenciálhányadosát az /52,2/ formula tehát az elérhető
legmagasabbfokú pontosság mellett határozza meg.
Módunkban áll azonban, hogy az /52,2/ egyenlőséget egybevessük az /51,4/ alattival. Ebben
az esetben kimondhatjuk, miszerint
/52,3/ ) x ( ' F
x Ø
F(x) - x) Ø x ( F
x Ø
) x ( F ) x Ø x ( F
v
v
·

⋅ +
·

− ⋅ +
.
Ennek az egyenlőségnek az első tagozata, mint fentebb már bebizonyítottuk, v - 1 fokú
pontosság mellett határozza meg az F’(x) függvényt. Az egyenlőségnek a második tagozata
pedig, mint az 51.§. -ban igazoltuk, csak zérusfokú pontossággal végzett kiértékelés esetén
egyenlő az F’(x) függvénnyel. Maga az F’(x) differenciálhányados azonban mindkét esetben
azonos. Különbséget mindössze abban láthatunk, hogy az /52,3/ egyenlőségben az első
törtkifejezést legfeljebb v - 1 fokú pontossággal, a második törtkifejezést pedig legfeljebb
zérusfokú pontossággal kell és szabad kiértékelnünk ahhoz, hogy fennálljon és fennállhasson
maga az /52,3/ alatti egyenlőség.
Minthogy azonban az F’(x) hányados mindkét pontosság mellett, vagyis mindkét esetben
ugyanaz marad, azért az /52,3/ egyenlőségnek az alapján megállapíthatjuk, hogy az F’(x)
differenciálhányados voltaképpen v – 1 fokú pontosságú kifejezésnek is tekinthető.
És minthogy ugyanennek az egyenlőségnek a középső tagozatát az /51,4/ formula szerinti
törtkifejezés képezi, azért a fenti következtetés alapján kimondhatjuk mint konklúziót, hogy az
118
F(x) függvény differenciálhányadosának az /51,4/, illetve /51,2/ formula szerinti és
zérusfokú pontossággal abból kiértékelt meghatározása: ugyancsak a gyakorlati
értelemben elérhető legmagasabbfokú pontosságú meghatározás!
Nincs szükségünk tehát a Ø
v
hatványnak, vagyis az /52,1/ függvénynek az alkalmazására és
így az egyszerűbb /51,4/ képletnek az alapján végezhetjük számításainkat a nélkül, hogy
engedményt kellene tennünk a magasfokú pontosság terén.
Mindezt azonban csakis az intrazeriális matematikának a megvilágításában tudjuk kimutatni.
53.§. Zeriálisan kicsiny konstánsok.
Az /51,4/ képlet törtkifejezésének a számlálójában nem tényleges kivonási műveletnek,
hanem csupán elvi összemérésnek a formulája áll előttünk. Az összemérés, mint a 20.§. -ban
kifejtettük, nem jár együtt értéktorzulással. Ennélfogva, ha feltesszük, hogy f(x) = a = konst., –
amikor is magától értetődően fennáll az
a x) Ø x ( f · ⋅ +
egyenlőség, – az /51,4/ képletnek az
alapján írhatjuk, miszerint:
/53,1/
0 0
x Ø
a a
a
dx
d
− ·


·
.
Kimondhatjuk tehát, hogy bármely konstáns számértéknek a differenciálhányadosa 0 - 0
-val egyenlő.
Az intrazeriális matematikában a határozott értékű zérussal számolunk. Ennélfogva Ø -t
mindenkor állandóként kell felfognunk a differenciálási műveletekben:
/53,2/
0 - 0 Ø
dx
d
·
.
Magától értetődik továbbá, hogy a Ø -nak a reciprok értékét, vagyis a határozott végtelent is
állandóként kell kezelnünk:
/53,3/
0 - 0 øo
dx
d
·
.
Hasonló értelemben fennáll természetesen, hogy
/53,4/
0 0 ) H a a (
dx
d
a
− · ⋅ −
,
mint konstáns a számértékek tényleges különbségének a deriváltja.
54.§. Az x
ø
hatvány differenciálhányadosa.
A klasszikus matematikának a hatványok differenciálására vonatkozó szabálya változtatás
nélkül kiterjeszthető a zeriálisan kicsiny kitevőjű hatványokra is.
119
Ennélfogva:
/54,1/
1 - Ø ø
x Ø x
dx
d
⋅ ·
.
Azonnal bebizonyíthatjuk állításunknak a helyességét, ha a /10,1/ alatti sornak minden egyes
tagját külön-külön differenciáljuk. Amikor is
, x Ø
...
! 2
) x (ln Ø
x ln Ø 1
x
Ø
...
! 2 x
) x (ln Ø
x
x ln Ø
x
Ø
...
! 3
) x (ln Ø
! 2
) x (ln Ø
x ln Ø 1
dx
d
x
dx
d
1 - Ø
2 2 2 3 2
3 3 2 2
ø
⋅ ·
·

,
`

.
|
+

+ ⋅ + ⋅ · +


+

+ ·
·

,
`

.
|
+

+

+ ⋅ + ·
miután az egyenlőségnek az utolsó előtti tagozatában kibontakozó sor ismét az x
ø
hatványnak a /
10,1/ alatti sorával egyenlő.
55.§. A differenciálok értéke.
Meg kell gondolnunk, hogy a klasszikus matematika felfogásában:
) x ( ' F
dx
) x ( dF
·
,
amiből egyszerű művelet útján következik, miszerint
dx ) x ( ' F ) x ( dF ⋅ ·
.
Mármost, ha ennek az egyenlőségnek mindkét oldalát differenciáljuk, akkor a szorzatokra
vonatkozó differenciálási szabályoknak az értelmében:
/55,1/
dx
dx
d
) x ( ' F ) x ( ' F
dx
d
dx ) x ( dF
dx
d
⋅ + ⋅ ·
.
A klasszikus matematika a független változónak a differenciálját mindenkor konstánsként
értelmezi. A dx = konst. differenciálnak az értéktelenné váló deriváltja következtében tehát az /
55,1/ alatti összegnek a második tagja eltűnik.
Az intrazeriális matematika a független változónak a differenciálját dx = Ø٠ x függvényként
fogja fel. Az /51,6/ alatti egyenlőségnek az értelmében azonban az /55,1/ alatti összegnek
ugyancsak eltűnik a második tagja.
Ennélfogva mindkét felfogás az alábbi, megegyező eredményhez vezet:
120
/55,2/
) x ( ' F
dx
d
dx ) x ( dF
dx
d
⋅ ·
,
ha pedig elvben ismét limeszekkel számolunk, akkor /55,2/ -ből:
/55,3/ [ ]
2
) dx (
dx
) x ( ' dF
) x ( dF d ⋅ · ⋅ ,
ebből viszont, a szokásos jelölések alkalmazásával:
/55,4/
2 2
dx ) x ( ' ' F ) x ( F d ⋅ · .
Ez azonban már az F(x) függvénynek a másodrendű differenciálját meghatározó egyenlőség,
– mégpedig mind a klasszikus, mind az intrazeriális matematikában egyöntetűen.
Az F(x) függvény bármely magasabbrandű differenciáljának a meghatározását ugyancsak a
fenti elvnek az alkalmazásával hajthatjuk végre.
A magasabbrendű differenciálok tekintetében, alapul vehetjük tehát a klasszikus matematika
elvei szerint megállapított
/55,5/
n ) n ( n
dx ) x ( F ) x ( F d ⋅ ·
formulát, amely az F(x) függvény n -edrendű differenciálját meghatározó egyenlőség.
Azonnal belátható, hogy ha a dx differenciálnak az elsőrendű deriváltja 0 – 0 -val egyenlő /
51,6/, akkor a dx differenciál minden magasabbrendű differenciálhányadosa is 0 – 0 kell, hogy
legyen. Az /55,5/ egyenlőség ennélfogva okvetlenül kielégíti az intrazeriális matematikának a
legmagasabbfokú pontosságát is.
A kétféle matematikai felfogás tehát a magasabbrendű differenciálok meghatározásának a
tekintetében semmiféle eltérést sem mutat.
Más a helyzet azonban akkor, ha az n -edrendű differenciáloknak a változó x különböző
értékeinek megfelelő függvényeit, vagyis a differenciál-értékeket kívánjuk meghatározni.
Mert az intrazeriális rendszer felfogása szerint, /55,5/ -ből:
/55,6/
) x ( F x Ø dx ) x ( F lim inz ) x ( F d
) n ( n n n ) n (
x Ø dx
n
⋅ ⋅ · ⋅ ·
⋅ →
.
Ez az egyenlőség az n -edrendű differenciáloknak a mindenkori értékeit határozza meg, az x
változónak a függvényeiként.
Így például differenciál-értékek a következők:
3 2 3
x a 3 Ø 3x a x Ø ) ax ( d ⋅ ⋅ ⋅ · ⋅ ⋅ ⋅ · ,
3 2 2 2 3 2
x a 6 Ø 6x a x Ø ) ax ( d ⋅ ⋅ ⋅ · ⋅ ⋅ ⋅ · ,
121
Ø
x
1
x Ø ) x (ln d · ⋅ ⋅ ·
,
2
2
2 2 2
0
x
1
x Ø ) x (ln d − ·

,
`

.
|
− ⋅ ⋅ ·
,
4
4
4 4 4
Ø 6
x
6
x Ø ) x (ln d ⋅ − ·

,
`

.
|
− ⋅ ⋅ ·
,
és így tovább.
Valamely egyváltozós függvény n -edrendű differenciáljának az ismeretes értékéből
egyszerű módon visszaállíthatjuk azonban a klasszikus matematikában szokásos differenciál-
alakú kifejezést is, ha tekintetbe vesszük, hogy rendszerünkben dx = Ø٠ x.
Ennélfogva, ha valamely n -edrendű differenciálnak az értékét kifejező függvény: ε(x), akkor
a visszaállított differenciál-kifejezés:
/55,7/
n
n n n
n
n
dx
x Ø
) x (
dx
dx
) x ( x f d ⋅

ε
· ⋅ ε · .
Így például, ha egy harmadrendű differenciálnak az ismeretes értéke:
3
Ø 2 ) x ( ⋅ · ε , akkor az /
55,7/ formulának az értelmében visszaállított differenciál:
3
3
3
3 3
3
3
dx
x
2
dx
x Ø
Ø 2
) x ( f d ⋅ · ⋅

· .
Ebből következik az intrazeriális matematikának az a megállapítása, hogy bármely megadott
és megnyilvánuló φ(x) függvény felfogható úgy is, mint a øo egységű számszintnek a
koordinátarendszerébe tartozó valamely Φ(x) függvénynek az egyszerű differenciál-értéke.
Mert ha feltesszük, hogy φ(x)=ε(x) valóban differenciál-értéket képvisel, akkor az /55,7/
formulával visszaállított differenciál:
dx
x
(x)
øo dx
x Ø
) x (
dx
dx
) x ( ) x ( d ⋅
ϕ
⋅ · ⋅

ϕ
· ⋅ ϕ · Φ
,
amiből integrálás után:
/55,8/


ϕ
⋅ · Φ dx
x
(x)
øo ) x (
,
mint a øo egységű számszinten fennálló függvény.
Magától értetődik továbbá, hogy megadott differenciál-értékeket csak akkor
differenciálhatunk vagy integrálhatunk, ha azokat előzőleg visszaállítjuk közönséges
differenciál-kifejezésekké, az /55,7/ formula szerint.
122
Ennek a feltételnek a helytállósága márcsak azért is nyilvánvaló, mert a differenciálási
eljárásnak az elve ab ovo megköveteli, hogy mindenkor valamely függvényt, de ne valamely
függvény-értéket differenciáljuk. Ugyanez vonatkozik az integrálási műveletre is. Megadott
függvény-értékek tehát még akkor sem differenciálhatók vagy integrálhatók, ha az értékek
ugyancsak függvény alakban vannak kifejezve.
Annál kevésbé szabad figyelmen kívül hagynunk ezt a feltételt, mert – mint az alábbiak
szerint könnyen belátható – a df(x) megadott differenciál-érték, mint függvény, kifejezetten
már egyáltalában nem határozza meg azt a diszpozíciót, hogy milyen változó szerinti
differenciál-kifejezéssé kell visszaalakítanunk az illető differenciál-értéket, amelyből ez
származott.
Tetszésszerinti z változóra nézve fennállhat ugyanis a következő egyenlőség:
/55,9/
Z x Ø ) x ( ' f dx ) x ( ' f ) x ( df · ⋅ ⋅ · ⋅ ·
; és
dz
z
) z , x ( F
dz
z
) x ( ' f x
z Ø
dz
(x) ' f x Ø
dz
dz
(x) ' f x Ø Z ⋅


· ⋅

·

⋅ ⋅ ⋅ · ⋅ ⋅ ⋅ ·
.
Így például
Ø x Ø
x
1
dx
x
1
dx )' x (ln ) x (ln d · ⋅ ⋅ · ⋅ · ⋅ ·
; és
) u (ln d
u
du
u Ø
du
Ø
du
du
Ø Ø · ·

⋅ · ⋅ ·
,
ha az ln x függvénynek a meghatározott differenciál-értékéből valamely u változó szerinti
differenciált kívánunk visszaállítani.
56.§. Implicite megadott függvény differenciálása.
Valamely implicite megadott függvénynek a differenciálását elvileg ugyanúgy végezhetjük el,
mint a klasszikus matematikában, még akkor is, ha abban zeriálisan kicsiny értékek is szerepet
játszanak. Világítsuk meg a kérdést tehát egy egyszerű példának a levezetése során.
Tegyük fel, hogy az
3 z y x lim inz
n
1
n
1
n
1
øo n
·

,
`

.
|
+ +

megadott egyenlőségből, amelyben x és y függetlenek, z pedig függő változó, a dz differenciált
kell meghatároznunk.
Mindenekelőtt írjuk fel a határérték-kifejezést az intrazeriális matematika felfogása szerint, a
14.§. -ban foglaltak alapján. Akkor a megadott egyenlőségünk a következő alakot nyeri:
/56,1/ 3 z y x
ø ø ø
· + + .
123
a.) Mint a klasszikus matematikából ismeretes, a z függő változónak a differenciálját az alábbi
egyenlőség határozza meg:
/56,2/
dy q dx p dz ⋅ + ⋅ ·
,
amelyben
x
z
p


·
és
y
z
q


·
.
Ha tehát a megadott függvényben előbb x -et, azután y -t tekintjük az egyedüli független
változónak, akkor fennáll, miszerint
0 0
z
F
p
z
F
− ·


⋅ +


,
0 0
z
F
q
y
F
− ·


⋅ +


.
Meghatározván a parciális deriváltakat az /56,1/ képletből:
0 0 z Ø p x Ø
1 - Ø 1 - Ø
− · ⋅ ⋅ + ⋅ ,
0 0 z Ø q y Ø
1 - Ø 1 - Ø
− · ⋅ ⋅ + ⋅
,
ebből pedig azonnal következik, hogy
ø
ø
z x
z x
p


− · ,
ø
ø
z y
z y
q


− ·
,
majd az így nyert törteket zérusfokú pontossággal kiértékelve:
1
x z p

⋅ − · ,
1
y z q

⋅ − ·
.
Behelyettesítve végül ezeket az /56,2/ formulába, feladatunknak a megoldásához jutunk el:
124
/56,3/
dy y z dx x z dz
1 1
⋅ ⋅ − ⋅ ⋅ − ·
− −
.
b.) Az /56,1/ egyenlőség megegyezik a /41,3/ alattival. Ezt az utóbbit már megoldottuk mint
egyenletet a z változóra nézve, a /41,6/ alatt, amely megoldás szerint:
/56,4/
y x
1
z

·
.
Határozzuk meg ezúttal a dz differenciált az explicite megadott /56,4/ függvényből. Mint
azonnal belátható:
dy y x 1 2
2 1
dx y x dz
⋅ ⋅ − − −
− −
⋅ ⋅ − · .
Ha pedig számításaink ellenőrzéseképpen helyettesítést végzünk eben a legutóbbi
egyenlőségünkben /56,4/ szerint, akkor az alábbi
dy y z dx x z dz
1 1
⋅ ⋅ − ⋅ ⋅ − ·
− −
egyenlőséget nyerjük, amely megegyezik az /56,3/ alattival.
Ez a megegyezés bizonyítékot nyújt egyúttal arra nézve is, hogy az /56,1/ = /41,3/ egyenletet
helyesen oldottuk volt meg a 41.§. -ban, a øo -fokú hatvánnyal meghatározott /41,6/ = /56,4/
formulával.
57.§. Zeriálisan kicsiny értékeket felölelő integrálok.
Ha a határozott zérust – valamint annak reciprok-értékét, vagyis a határozott végtelent –
mindenkor konstánsnak tekintjük, akkor a zeriálisan kicsiny /vagy végtelenül-nagy/ értékek
ellenére: az integrálási szabályok változatlanul ugyanazok maradnak, mint a klasszikus
matematikában.
Így például, ha az integrálandó függvény:
x ln x y
ø
⋅ · ,
akkor parciális integrálást végezve:
∫ ∫
+
+
− ⋅
+
· ⋅
+
− ⋅
+
· ⋅ ⋅
+ + +
C
Ø) 1 (
x
x ln
Ø 1
x
dx
Ø 1
x
x ln
Ø 1
x
dx x ln x
2
Ø 1 Ø 1 Ø Ø 1
ø
.
Az így nyert meghatározás teljes intrazeriális pontosságú kifejezés.
Ha viszont mind az integrandusban, mind az integrálnak a meghatározott értékében
zérusfokú-pontosságú kiértékelést végzünk, akkor példánk a klasszikus matematikai
125
C x x ln x dx x ln + − ⋅ · ⋅

egyenlőséggé alakul át.
A szabályok alól kivételt csak a 0 – 0 kifejezés képez.
58.§. Az

⋅ − dx ) 0 0 (
integrál.
A klasszikus matematika szabályai szerint, konstáns a érték esetén:
/58,1/
C x a dx a dx a + ⋅ · ⋅ · ⋅
∫ ∫
.
A 0 – 0 kifejezést azonban – mint gyűjtőfogalmat /27.§./ – sem konstánsnak, sem változónak
tekintenünk nem szabad. Ebből következik, hogy a 0 – 0 tényező nem emelhető ki az /58,1/
egyenlőségnek az értelmében az integrál-jel elé. Mert
/58,2/
∫ ∫
⋅ − ≠ ⋅ − dx ) 0 0 ( dx ) 0 0 (
.
Belátható ugyanis, hogy a = 0 – 0 esetén
∫ ∫
· + ⋅ − · + ⋅ · ⋅ · ⋅ − C C x ) 0 0 ( C x m dx m dx ) 0 0 (
,
másrészt azonban

− · + ⋅ − · ⋅ − 0 0 ) C x ( ) 0 0 ( dx ) 0 0 (
.
A kifejezés nélkül és a kiemeléssel végzett integrál-meghatározás ennélfogva nem egyezik
meg egymással
59.§. Az

⋅dx x ln
integrál egyik meghatározása.
A /14,5/ alatti határértéknek az értelmében, elsőfokú pontosság mellett fennáll a
/59,1/ x ln øo x øo
ø
· − ⋅
egyenlőség.
Integráljuk példaképpen a dx differenciállal szorzott /59,1/ egyenlőséget.
Feladatunknak megfelelően:
∫ ∫
+ ⋅ − ⋅ ⋅
+
· + ⋅ −
+
⋅ · ⋅ − ⋅ · ⋅
+
C x øo x x
0 1
øo
C x øo
Ø 1
x
øo dx øo) x øo ( dx x ln
ø
Ø 1
ø
.
126
Minthogy pedig elsőfokú pontosságnak az alkalmazása mellett:
... 1 - øo Ø) (1 : øo + · +
,
másrészt viszont, a /11,1/ formula szerint:
x ln Ø 1 x
ø
⋅ + · ,
azért a megfelelő behelyettesítések után és ugyancsak elsőfokú pontossággal meghatározva:

· + ⋅ ⋅ + ⋅ · + ⋅ ⋅ + ⋅ ⋅ · ⋅ C x øo - x ln x x - x øo C x øo - x) ln Ø (1 x 1) - øo ( dx x ln

, C x - x ln x + ⋅ ·
Az /59,1/ szerinti helyettesítéssel végzett integrál-meghatározásunk, mint meggyőződhettünk
róla, valóban megegyezik a klasszikus matematika számításaival.
60.§. Differenciálhányadosok határtalanul hosszú sorára bontott integrál.
Ha feltesszük, hogy C
o
valamely határozatlan konstáns, akkor – mint a későbbiek során
bebizonyítjuk, – az intrazeriális rendszer felfogása szerint mindenkor érvényes az alábbi
/60,1/
C ) u ( lim inz C
0 0 u
o
· ϕ +
− →
egyenlőség, amelyben C ugyancsak határozatlan konstáns marad.
Ennek előrebocsátása után, induljunk ki abból a feltételből, hogy Taylor-sorral kifejezve:
... ) x ( ' ' '
! 3
h
) x ( ' '
! 2
h
) x ( '
! 1
h
) x ( ) h x (
3 2
+ ϕ ⋅ + ϕ ⋅ + ϕ ⋅ + ϕ · + ϕ ,
így tehát h = - x esetén:
... ) x ( ' ' '
! 3
x
) x ( ' '
! 2
x
) x ( '
! 1
x
) x ( ) 0 0 (
3 2
+ ϕ ⋅ − ϕ ⋅ + ϕ ⋅ − ϕ · − ϕ ,
amiből átrendezés után:
/60,2/ ... ) x ( ' ' '
! 3
x
) x ( ' '
! 2
x
) x ( ' x ) 0 0 ( ) x (
3 2
+ − ϕ ⋅ + ϕ ⋅ − ϕ ⋅ + − ϕ · ϕ .
Ha feltesszük továbbá, hogy
) x ( f ) x ( ' · ϕ
, akkor ezt a föltett egyenlőséget előbb dx -el
megszorozva, majd integrálva nyerjük, miszerint:
127
∫ ∫
+ ϕ · ⋅ · ⋅ ϕ
o
C ) x ( dx ) x ( f dx ) x ( '
,
amiből:

+ ⋅ · ϕ
o
C dx ) x ( f ) x (
,
amikor is C
o
valamely határozatlan konstáns.
Mármost, ha ennek a legutóbbi egyenlőségnek az alapján helyettesítést végzünk a /60,2/
egyenlőségben, akkor:

+ + − ⋅ + ⋅ − ⋅ · ⋅ C ... ) x ( ' ' f
! 3
x
) x ( ' f
! 2
x
) x ( f x dx ) x ( f
3 2
,
lévén a
) 0 0 ( − ϕ
függvényérték – a /60,1/ alatti formulának az értelmében – egyszerűen
beleolvasztható C
o
-val együtt a C konstánsba, amely ugyancsak határozatlan marad.
Ez az utolsó egyenlőség pedig nem egyéb, mint a differenciálhányadosok sorára bontott
integrálnak az általános képlete, amelyet a következőképpen is megfogalmazhatunk:
/60,3/

+
]
]
]

+ ⋅

+ + ⋅

+ ⋅ − − · ⋅


C . Inf ad ...
dx
) x ( f d
! n
) x (
...
dx
) x ( df
! 2
) x (
) x ( f ) x ( dx ) x ( f
1 n
1 n n 2
.
Így például:

· + ⋅ − ⋅ + ⋅ − ⋅ · ⋅ C ' ' )' x (
! 4
x
' )' x (
! 3
x
)' x (
! 2
x
) x ( x dx x
3
4
3
3
3
2
3 3
. C
4
x
C
4
x
x
2
x 3
x
4 4
4
4
4
+ · + − + − ·
Megjegyezzük, hogy a /60,3/ formulát elsősorban a végett határoztuk meg, hogy
felhasználhassuk a levezetéseink során, a továbbiakban.
A /60,1/ alatti egyenlőségben foglalt állításainkat pedig a II. részben, a szférikus analízisnek a
keretében bizonyítjuk be.
61.§. Határozott és improprius integrálok.
A határozott integrálnak a fogalmát az
/61,1/

− · ⋅
r
p
) p ( F ) r ( F dx ) x ( f
128
formula fejezi ki. Ez az egyenlőség annak a területnek az elvi értékét juttatja kifejezésre, amely
területet az f(x) függvénygörbe, a koordinátarendszer x tengelye, valamint az x = p és az x = r
pontokhoz tartozó ordináta-egyenesek határolnak be. Nyilvánvaló, hogy ezt a területet nem kell,
de nem is szabad ténylegesen eltávolítanunk valamely nagyobb területből, valamint a /61,1/
területen belül sem engedhető meg, hogy annak egyik részét ténylegesen eltávolítsuk a másik
részéből, még akkor sem, ha az egyik területrész az x tengely alatt terül el, minélfogva negatív
előjellel bír. A /61,1/ formulában tehát tényleges kivonási művelet nem játszik szerepet. A
formula ezért mentes kell, hogy legyen minden velejáró értéktorzulástól.
Ki kell mondanunk ilyenformán, hogy a /61,1/ alatti különbség csak elméleti /nem tényleges/
kivonást, illetőleg elvi összemérést jelent, amellyel kapcsolatban értéktorzulás nem léphet fel.
Ezért, ha p = r, vagyis ha az integrálnak a határai egyenlők, fennáll, miszerint a számtorzulás-
mentességnek a következtében:
//61,2/ 0 0 ) r ( F ) r ( F dx ) x ( f
r
r
− · − · ⋅

.
A klasszikus matematikában gyakorta előfordul, hogy valamelyik integrálhatár a határozott
előjelű, de bizonytalan értékű végtelenbe nő. Az efféle improprius integrálokkal az intrazeriális
rendszer nem foglalkozik.
A határozott végtelen: határozott szám.
Ennélfogva a határozott végtelennel kifejezett integrálhatárok egyáltalán nem adnak
improprius-jelleget az integrálnak, hanem – ellenkezőleg – azt határozott integrállá teszik.
Így például:
/61,3/
∫ ∫
· ·

øo
1
n
1
øo n
øo ln
x
dx
x
dx
lim inz .
Ezt az integrált át is alakíthatjuk az x = 1/t egyenlőség szerint. Ebben az esetben a kifejezés
negatív előjelet nyer, a határai pedig 1 -re és Ø -ra változnak át, vagyis
/61,4/ øo ln
t
dt
x
dx
Ø
1
øo
1
· ·
∫ ∫
.
Ha pedig a /61,3/ és /61,4/ integrálokat összeadjuk, akkor az utóbbi integrálnak a
megfordítása után:
/61,5/
∫ ∫ ∫
⋅ · · +
1
Ø
øo
1
øo
Ø
øo ln 2
x
dx
x
dx
t
dt
.
Azonnal arról is meggyőződhetünk, hogy számításaink valóban helyesek. Mert ha /61,3/ -ban
1 helyett Ø –t írunk, akkor:
129
/61,6/
Ø ln - øo ln
x
dx
øo
Ø
·

.
Egybevetve végül a /61,5/ és /61,6/ egyenlőségeket:
Ø ln - øo ln øo ln 2 · ⋅ ,
ebből viszont azonnal következik a
øo -ln Ø ln ·
egyenlőség, amely valóban pontosan megegyezik a /46,5/ alatti meghatározásunkkal.
Mindebből nyilvánvaló, hogy a /61,3/ és /61,6/ alatti formulák csakugyan határozott
integrálokként értelmezhetők a rendszerünkben.
62.§. Integrálhatárok átalakítása.
Ha véges határú integrált ismét véges határú integrállá kívánunk átalakítani az
/62,1/
∫ ∫
⋅ · ⋅
T
t
X
x
0 0
dt ) t ( F dx ) x ( f
egyenlőségnek az értelmében, akkor a lineáris összehasonlítás alapján álló
/62,2/
0
0
0
0
t T
t t
x X
x x


·


klasszikus matematikai formula a megfelelő megoldáshoz vezet.
Magától értetődik, hogy az intrazeriális rendszerben az X, T, x
0
és t
0
jelölések zeriálisan
kicsiny értékeket is képviselhetnek, valamint a zeriálisan kicsiny számoknak a reciprok értékeit
is kifejezhetik.
Ebből következik, hogy a /62,2/ formulát akkor is alkalmaznunk szabad, ha az
integrálhatárokat zeriálisan kicsinnyé vagy végtelenül-naggyá kívánjuk átalakítani.
Magasabbfokú pontossággal megadott zeriálisan kicsiny vagy végtelenül-nagy integrálhatárok
esetén pedig, ugyancsak a /62,2/ formulának az értelmében, az integrálkifejezést véges határú
integrállá is alakíthatjuk át.
Tegyük fel például, hogy egy megadott 0 – 0 és Ø határú integrálkifejezést a és b véges
határú integrállal kívánunk helyettesíteni. Akkor /62,2/ szerint:
a b
a t
0) - (0 - Ø
) 0 0 ( x


·
− −
,
130
amiből:
a - b
a) - (t Ø
x

·
,
dt
a - b
Ø
dx ⋅ ·
.
Kimondhatjuk tehát ilyenformán az
/62,3/
∫ ∫

]
]
]

− ⋅ ⋅ · ⋅
Ø
0 - 0
b
a
dt ) a t (
a - b
Ø
f
a - b
Ø
dx f(x)
egyenlőséget. Ezzel pedig az adott 0 – 0 és Ø határú integrált valóban véges határú integrállá
alakítottuk át.
Így például, a /52,3/ formulának az értelmében:
∫ ∫
· ⋅ − ⋅ · ⋅
Ø
0 - 0
2 2
1
2
2
Ø
dt ) 1 t ( Ø dx x
.
Továbbá példaképpen tegyük fel, hogy valamely magadott –Ø és Ø határú integrált kívánunk
helyettesíteni a és b véges határú integrálkifejezésekkel. Ebben az esetben /62,2/ szerint:
a b
a t
(-Ø) - Ø
Ø) ( x


·
− −
,
amiből:
a b
b) (a Ø
t
a - b
Ø 2
x

+ ⋅
− ⋅

·
,
dt
a - b
Ø 2
dx ⋅

·
.
A /62,1/ formulának az alapján, számolhatunk tehát az
∫ ∫

]
]
]


+ ⋅
− ⋅



· ⋅
b
a
Ø
Ø -
dt
a b
b) (a Ø
t
a - b
Ø 2
f
a - b
Ø 2
dx ) x ( f

egyenlőséggel, amellyel az adott -Ø és Ø határú integrált ismét véges határú integrállá
változtattuk át.
131
Felhozott példáink teljesen világossá teszik az integrálhatároknak zérusnál magasabb fokú
pontossággal végzett átalakítását.
63.§. Az integrál-formulák pontossági foka.
Ha a klasszikus matematikában használatos integrál képleteket magasabbfokú pontosságú
számításoknál kívánjuk felhasználni, akkor minden egyes esetben meg kell győződnünk először
arról, hogy az igénybe veendő képletek nem rejtenek-e magukban olyan elhanyagolásokat,
amelyek a magasabbfokú pontosságnak a szempontjából már meg nem engedhetők.
Ezúttal ismét példákkal világítjuk meg a kérdést.
a.) Mint ismeretes, az alábbi integrál minden elhanyagolás nélkül határozható meg:
/63,1/

− − − −
− · − · ⋅ ⋅
n
1
an a ax ax
e e
1
n
e dx e a
.
A klasszikus matematika tehát, n→∞ esetén, a
0 e lim
an
n
·

∞ →
elhanyagolással, a következő formulát határozza meg:
/63,2/
a
1
ax
e dx e a



· ⋅ ⋅

, (a pozitív),
amely egyenlőségben azonban az integrál felső határát meghatározó ∞ -t bizonytalan
kifejezésnek /gyűjtőfogalomnak/ kell tekintenünk az intrazeriális rendszernek a szempontjából.
Tegyük fel, hogy z valamely megnyilvánuló /véges/ pozitív szám. Számoljunk ezúttal a
határozott végtelennel, mégpedig elsőfokú pontosság mellett. Ebben az esetben írhatjuk, hogy
a ax
øo z
1
ax -
e
1
øo z
e dx e a
− −

·

− · ⋅ ⋅

, (a pozitív).
Meggyőződhetünk róla, hogy meghatározásunk megegyezik a klasszikus matematika
szerinti /63,2/ alatti meghatározással.
b.) Tegyük fel, hogy b→1. Akkor a b ٠Ø szorzat pozitív számértéket képvisel. Így tehát a
fenti korlátozásnak, vagyis az a = pozitív feltételnek eleget téve, behelyettesíthetnénk a /63,2/
egyenlőségben a helyébe b ٠Ø szorzatot. Ámde ebben az esetben /63,1/ szerint:
b Ø b x Ø b -
øo
1
x Ø b -
e e
1
øo
e dx e Ø b
− ⋅ − ⋅ ⋅ ⋅ ⋅
− · − · ⋅ ⋅ ⋅

,
132
a nyert meghatározás tehát nem azonos azzal, amit a /63,2/ formulába történt behelyettesítés
révén nyerhetünk:
Ø b a
e e
⋅ − −
· ,
hanem attól lényegesen eltér a -e
-b
taggal.
Egyszerű példáink is világosan rámutatnak arra, hogy a klasszikus matematika integrál-
képleteit minden esetben gondosan felül kell vizsgálnunk, mielőtt a magasabbfokú pontosságú
rendszerben is felhasználhatnók azokat.
Minden egyes – közhasználatban lévő – integrál-formulát újból kell képeznünk tehát, a
legelemibb feltételekből kiindulva, hogy kiépíthessük az intrazeriális rendszer integrál-
képlettárát, amely nem egyezik meg teljesen a klasszikus matematikáéval.
133
VIII. FEJEZET:
AZ INTRAZERIÁLIS MATEMATIKA SZÁMTARTOMÁNYA.
64.§. A 0 – 0 kifejezés sajátságai.
Mint már a 27. és 38.§. -ban kifejtettük, a 0 – 0 jelkép a voltaképpeni gyűjtőfogalmát képezi
mindazoknak a felfoghatatlanul kicsiny abszolút-értékű számoknak, amelyeket még az
intrazeriális matematika legmagasabbfokú pontossága mellett sem tudunk megkülönböztetni
egymástól.
A véges értékű és a pozitív egységnél nagyobb m esetén fennálló
... Ø
m
Ø
0 0
m
Ø
Ø ...
m
m m
m
< < − < − < −
egyenlőtlenség világosan feltünteti azt a helyzetet, amelyet a 0 – 0 kifejezés foglal el az
intrazeriális matematika számsorában.
Ebből a helyzetből következik, hogy az intrazeriális rendszernek a gyakorlatában a 0 – 0
kifejezés ugyanazt a szerepet tölti be, mint a klasszikus matematikában a közönséges értelemben
vett, határozatlan zérus.
Az intrazeriális felfogás alapján, általában ugyanazt mondhatjuk el a 0 – 0 kifejezésről, mint
ami a klasszikus matematika zérusával kapcsolatban ismeretes:
a./ ha 0 – 0 –t bármely véges számmal szorozzuk vagy osztjuk, mindig 0 – 0 marad,
b./ ha 0 – 0 –t hozzáadjuk valamely számhoz, vagy akár kivonjuk belőle, az illető számnak az
értéke nem változik meg,
134
c./ nem tehetünk különbséget a +(0 – 0) és –(0 – 0) kifejezések között, a kifejezések
előjelének és értékének a szempontjából,
d./ bármely számnak a 0 – 0 fokú hatványa mindenkor a pozitív egységgel egyenlő /27.§./,
e./ a (0 – 0)
0-0
hatvány ugyancsak a pozitív egységgel tekinthető egyenlőnek /ha 0 – 0 nem
kimondottan valamely koordinátarendszerbeli abszolút origót jelképez/; ezzel szemben azonban
véges n érték esetén: (0 – 0)
n
= 0 – 0,
f./ a 0 – 0 jelkép: határozatlan és bizonytalan, meg nem állapítható értékű gyűjtőfogalom,
amely csaknem abszolútan értéktelennek minősíthető, – sőt esetleg valóban abszolútan
értéktelen is lehet /az origo körüli mikro-számfoltnak a közepén/,
g./ éppen a határozatlan voltánál fogva, a 0 – 0 kifejezés nem lehet osztó, nem lehet valamely
törtnek a nevezője, – az efféle osztásból nyert hányados is csak bizonytalan lehetne, –
minélfogva a 0 – 0 -val végzendő osztás mindenkor tilalmas művelet,
h./ végül pedig leszögezhetjük, hogy a 0 – 0 kifejezés sajátságai között mindössze egyet
találunk, amelyben lényegesen eltér a klasszikus zérustól, ez a sajátsága pedig abban áll, hogy a
határozott végtelennek bármely véges-fokú hatványával képzett szorzata ugyancsak 0 – 0 értékű:
/64,1/ 0 0 ) 0 0 ( øo
n
− · − ⋅ .
Figyelembe véve a 0 – 0 kifejezésnek a felsorolt sajátságait, ki kell jelentenünk tehát, hogy az
intrazeriális felfogás elveinek és magasfokú pontosságának a bevezetésével korántsem
küszöbölhettük ki a klasszikus matematika zérusa körül felmerülő, rendhagyó jelenségeket a
matematika rendszeréből.
Az intrazeriális matematikának a bevezetésével mindenesetre elértük azonban, hogy
gigantikus mértékben megnöveltük a matematika műveleti törvényeinek az érvényességi körét,
kiterjesztvén a törvények érvényességét a megnyilvánuló számokon túl, a zeriálisan kicsiny és a
végtelenül-nagy abszolút-értékű számoknak a felfoghatatlanul óriási kiterjedésű tartományaira is.
Hiszen belátható, hogy minden øo
n
egységű számszint – tehát valamennyi számszint
egyenként – éppen annyi számot tartalmaz és ennélfogva relatíve éppen olyan nagy kiterjedésű,
mint a véges számoknak a szintje, illetőleg tartománya.
65.§. Az intrazeriális matematika számtartományának a határai.
Az intrazeriális matematika pontosságának a 0 – 0 jelkép szab határt.
A 64.§. g. pontjának az értelmében: mindazok a törtkifejezések, amelyeknek nevezőjét a 0 – 0
jelkép képezi, még a legmagasabbfokú intrazeriális pontosság számára is megközelíthetetlenek,
meghatározhatatlanok maradnak. Hacsak nem tudjuk kifejezni az efféle törteket valamilyen
másféle módon is, olyképpen, hogy ne kelljen a 0 – 0 jelképet alkalmaznunk a nevezőben.
Az intrazeriális matematika gigantikus kiterjedésű teljes számtartományának a határait a /
64,1/ formulának az alapján határozhatjuk meg.
A /64,1/ egyenlőségre nézve feltételül kötöttük ki, hogy abban n -nek véges-értékű számnak
kell lennie. Ha ez a feltétel valóban teljesül, akkor fennáll, miszerint
/65,1/ 0) - (0 øo ) 0 0 ( øo
n
⋅ · − ⋅ .
Ha pedig az említett feltétel okvetlenül szükséges feltétele a /64,1/ egyenlőségnek, akkor
135
/65,2/ 0 0 ) 0 0 ( øo
n øo
− ≠ − ⋅

.
Milyen értéket fejez ki azonban a /65,2/ egyenlőtlenségben feltüntetett szorzat?
Ahhoz, hogy ez az egyenlőtlenség valóban fennállhasson, fel kell tennünk, hogy a Ø
øo
hatvány egy olyan értéket határoz meg, amely beletartozik a 0 – 0 gyűjtőfogalomba, vagyis hogy
az intrazeriális felfogás szerint:
/65,3/ 0 0 Ø
øo
− · .
Ebben az esetben valóban fennállhat, hogy a /65,2/ alatti szorzat:
/65,4/ 1 Ø øo ) 0 0 ( øo
n øo n øo n øo
· ⋅ · − ⋅
⋅ ⋅ ⋅
lehet, akármilyen véges értéket tulajdonítunk is az n számnak.
Mármost, ha feltesszük, hogy m valamely véges, de a pozitív egységnél feltétlenül nagyobb,
tetszésszerinti számérték, akkor /65,3/ alapján:
m
1
m
øo
) 0 0 ( Ø − ·
,
és minthogy az intrazeriális matematika felfogása szerint, vagyis a 64.§. e. pontjának az
értelmében, okvetlenül fenn kell állnia a
0 0 ) 0 0 (
m
1
− · −
egyenlőségnek, azért írhatjuk, hogy
/65,5/
0 0 Ø
m
øo
− ·
.
Ebből a meggondolásból következik, hogy ha
/65,6/
m
øo
Ø v ≤
,
akkor az intrazeriális matematika megkülönböztetései lehetőségei mellett:
/65,7/ 0 0 v − · .
A v szám tehát már kívül esik az intrazeriális matematika törvényeinek az abszolút
érvényességi körén.
136
Ha pedig a /65,6/ egyenlőtlenséget az m fokú hatványra emeljük, akkor:
/65,8/
øo m
Ø v ≤
Tegyük fel továbbá, hogy v = 1/u. Ebben az esetben, a /65,8/ formulába való behelyettesítés
végrehajtása után írhatjuk, miszerint:
/65,9/
øo m
øo u ≥
.
A /65,7/ képlettel kapcsolatban már kimondottuk, hogy a v szám kívül esik az intrazeriális
matematika törvényeinek az abszolút érvényességi körén. Amit a v számról állítunk, azt v -nek a
reciprok értékéről, vagyis az u számról is állítanunk kell, ugyanebben a vonatkozásban.
A /65,8/ és /65,9/ formulákkal meghatározott u és v számok – az m hatványfoknak a
tetszésszerinti megválasztása mellett, föltéve, hogy m a pozitív egységnél nagyobb véges szám,
– meghatározzák tehát az intrazeriális matematika törvényrendszerének és így az intrazeriális
matematika egész számtartományának is az alsó, illetőleg a felső határát.
Kimondhatjuk ennélfogva, hogy minden olyan k szám, amelyre nézve fennáll a
/65,10/
u k v < <
egyenlőtlenség: az intrazeriális matematika teljes számtartományába tartozik.
Valóban indokolt tehát az a fenti állításunk, hogy ennek a számtartománynak a méretei
gigantikusak, sőt beláthatatlanok, és nemcsak gyakorlati értelemben megközelíthetetlenek.
A fenti gondolatmenet és a /65,10/ behatárolásnak az alapján azonnal belátható, hogy az
intrazeriális matematikának az egész számtartományához viszonyítva: a klasszikus
matematikának a teljes számtartománya /amelyen belül a műveleti törvények egységesek és
változatlanok/ mindenestül jelentéktelenné válik.
66.§. Hiper-pontosságú matematikai rendszerek.
Ha a /65,3/ formulának az értelmében feltesszük, hogy
0 0 Ø
øo
− · ,
akkor – minthogy a 0 – 0 kifejezést úgyis a felfoghatatlanul kicsiny abszolút-értékű számok
gyűjtőfogalmának kell tekintenünk az intrazeriális matematika rendszerében, – könnyen
elképzelhetünk máris egy olyan „hiper-zeriális” matematikai rendszert, amelynek a pontossági
foka, vagyis a megkülönböztetési lehetőségei olyan óriásiak, hogy az illető rendszer
megvilágításában fennáll, miszerint a koordinátarendszernek a pozitív oldalán:
...
n
Ø
...
2
Ø
... Ø ... Ø Ø Ø ...
n
Ø
...
3
Ø
2
Ø
Ø
øo n øo n
øo n øo 4 øo 3 øo 2
øo øo øo
øo
⋅ ⋅
⋅ ⋅ ⋅ ⋅
> > > > > > > > > .
137
A koordinátarendszer negatív oldala természetesen ugyanilyen megkülönböztetéseket tesz
lehetővé.
A hiper-zeriális matematika elképzelt felfogása szerint ezek a hatványok mind értékek,
amelyek a megfelelő egységű koordinátarendszernek a tengelyein helyezkednek el, mindkét
oldalon és egymástól megkülönböztethetően, mégpedig a

,
`

.
|
+ t

n
Ø
Ø
øo n
øo
( n >> 1 )
összeget meghatározó tengely-pontok és az origo között.
Az intrazeriális matematika felfogásában viszont ezek az értékek mind beletartoznak a 0 – 0
gyűjtőfogalomba.
A feltételezett hiper-zeriális rendszer tehát ugyanúgy viszonylik az intrazeriális rendszerhez,
mint ahogy az intrazeriális matematika rendszere viszonylik a klasszikus matematikáéhoz.
Hiszen az intrazeriális matematikában még egymástól tisztán megkülönböztethető zeriálisan-
kicsiny értékek is egytől-egyig beletartoznak a klasszikus matematika 0 gyűjtőfogalmába.
Belátható azonban ugyanakkor, hogy a feltételezett hiper-zeriális rendszer sem lehet
abszolútan tökéletes.
Magától értetődik, hogy ennek a hiper-zeriális rendszernek a legmagasabbfokú pontossága
sem lehet elegendő ahhoz, hogy a ) Ø Ø (
øo øo
− kifejezést, amelyet a 0 – 0 jelképnek az
analógiájára alkottunk, még nem tudja megkülönböztetni az origótól.
A hiper-zeriális rendszernek is lesz tehát egy olyan gyűjtőfogalma, vagyis a ) Ø Ø (
øo øo

kifejezés, amelyre a 64.§. -nak az a, b, …g. pontjaiban felsorolt megállapítások ugyanúgy
vonatkoznak, mint a 0 – 0 kifejezésre az intrazeriális rendszerben, valamint a határozatlan 0 -ra a
klasszikus matematikában.
Elképzeléseink terén továbbhaladva egy lépéssel, föltehetjük viszont, hogy létezhetik egy
olyan „ultra-hiperzeriális” matematikai rendszer is, amely tisztán meg tudja különböztetni
egymástól a ) Ø Ø (
øo øo
− gyűjtőfogalmon belüli számokat. Az efféle ultra-hiperzeriális
rendszerben is találkoznunk kell azonban ismét egy olyan gyűjtőfogalommal, helyesebben a
) Ø Ø (
2 2
øo øo

kifejezéssel, amelyre a 64.§. a, b, …g. pontjaiban felsorolt megállapítások ugyanúgy
vonatkoznak, mint a határozatlan zérusra a klasszikus matematikában. És így tovább.
Elképzelhető, hogy újabb és újabb lépcsőfokokon át emelkedő lépésekkel, talán a teljes
határtalanságig megismételhetően, egyre finomabb és finomabb megkülönböztetésű – pontossági
fokú – matematikai rendszerek valósíthatók meg.
Valamennyi rendszernek lesz azonban egy-egy olyan gyűjtőfogalma, amelyre nézve a 64.§. a,
b,…g. pontjaiban felsorolt megállapítások egyöntetűen érvényesek.
Maga a matematikai pontosság tehát egyre fokozható, további rendszerek lépcsőzetes
kiépítésével, az origo körüli mikro-számfoltot képviselő „gyűjtőfogalom” azonban csak
szűkíthető, de semmiféleképpen sem küszöbölhető ki a magasabbfokú rendszerek megvalósítása
és alkalmazása révén a matematikából.
138
67.§. A tökéletesen tiszta számértékek problémája.
Valamely egész számot akkor nevezhetünk tökéletesen tisztának, ha az illető egész számnak a
saját értékéhez semmiféle σ értéktöbblet sem társul hozzá.
Minden számnak az értéke meghatározható a pozitív egységgel. Elegendő tehát, ha csak a
pozitív egység tisztaságának a kérdésével foglalkozunk.
A klasszikus matematika felfogásában a tiszta egységnek az értéke: 1. De ugyanakkor
kifejezhető ez az érték az
0 1 1 + ·
egyenlőséggel is, amelyben zérus a zeriálisan kicsiny számoknak a gyűjtőfogalmát jelenti.
Legyen a továbbiakban n pozitív egész, m pedig tetszésszerinti véges szám.
Belátható, hogy amikor a klasszikus matematikában az egységnek a határozott értékéről
beszélünk, akkor semmi sem biztosítja azt a körülményt, hogy az illető értékhez – az
n
Ø m⋅
szorzattal kifejezhető
) n , m ( ε
zeriálisan kicsiny értékek közül – egy sem, vagyis semmiféle
ε

szám sem társul. Mert ha társul is, erről a zérusfokú pontosság mellett egyszerűen nem vehetünk
tudomást.
Az intrazeriális matematika megvilágítja és elkülöníti egymástól a zeriálisan kicsiny értékeket
is. Ezért, ha az intrazeriális matematika pontossága szerint határozzuk meg az egységnek az
értékét és azt 1 -nek találjuk, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy valóban nem társul hozzá
az egységhez egyetlen
ε
érték sem.
Az intrazeriális matematika legmagasabbfokú pontossága mellett is fennáll azonban az alábbi
lehetőség:
) 0 0 ( 1 1 − + ·
,
amely egyenlőségben a 0 – 0 kifejezés ismét gyűjtőfogalmat képvisel, mégpedig /65,3/ szerint az
n øo
0 m

⋅ szorzattal kifejezhető
) n , m ( η
értékeknek a gyűjtőfogalmát jelenti.
Az intrazeriális rendszer legmagasabbfokú pontosságával meghatározott 1 értékről is fel kell
tételeznünk tehát, hogy esetleg mégsem tiszta érték, mert valamely
η
értéktöbblet tartozik
hozzá, amely értéktöbbletről nincs és nem lehet tudomásunk a rendszer keretein belül.
A 66.§. -ban tárgyalt hiper-zeriális matematika az efféle
η
értékeket is megvilágítja és
megkülönbözteti egymástól. A hiper-zeriális rendszer legmagasabbfokú pontossága mellett
meghatározott 1 értékről ezért teljes bizonyossággal kimondhatjuk, hogy az valóban minden
η

értéktöbblettől mentes.
A hiper-zeriális rendszer érvényességi körén belül is fennáll azonban az
) Ø Ø ( 1 1
øo øo
− + ·
egyenlőség, amely ismét egy gyűjtőfogalmat tartalmaz, mégpedig az
n øo
2
Ø m


szorzattal
kifejezhető (m,n) értékeknek a gyűjtőfogalmát. /66.§./.
És így tovább.
Mint az előző paragrafusban kimutattuk, minden matematikai rendszerben helyet kell adnunk
egy efféle gyűjtőfogalomnak. Akármilyen mértékben fokozzuk is – újabb és újabb
rendszereknek a kiépítésével – a megvalósítható legmagasabb-rendű rendszernek a precizitását,
139
mindenképpen ahhoz a megállapításhoz kell eljutnunk tehát, hogy az egységnek az értékét
mindenkor az
σ + ·1 1
egyenlőséggel határozhatjuk meg csupán, amely formában σ az éppen alkalmazott rendszernek
az origo körüli mikro-számfoltra vonatkoztatott gyűjtőfogalma.
Akármeddig folytatjuk is egyre magasabb rendű matematikai rendszereknek a kiépítését,
sohasem juthatunk el odáig, hogy a σ gyűjtőfogalmat kiküszöbölhessük a legutolsó rendszerből.
Ki kell mondanunk ennélfogva, hogy tökéletesen tiszta számértékekről nem beszélhetünk
a matematikában.
Sőt – a rendszer-lehetőségek határtalanul nagy számát véve tekintetbe – jogosan föltehetjük,
hogy tökéletesen tiszta számértékek nem is létezhetnek a matematika gyakorlatában, de
még az elméletében sem. Minden esetben számolnunk kell ezért a pozitív egységnek valamely σ
értékű szennyeződésével.
68.§. A geometriai haladvány összegzési képlete.
Mint tudvalevő, a véges tagszámú geometriai haladványnak az összegzési formulája:
/68,1/
1 x
x x
x ... x x x
g h g
1 h g 2 g 1 g g


· + + + +
+
− + + +
.
Nyilvánvaló, hogy pozitív, véges és reális x értéknek az esetén a /68,1/ alatti
/68,2/
1 x
x x
) x ( F
g h g


·
+
függvénynek szakadása nem állhat elő, mert a /68,1/ egyenlőségnek a bal oldala mindenkor
véges, reális és határozott összeget foglal magában.
Azonnal belátható azonban, hogy a klasszikus matematika felfogása szerint az x = 1 helyen az
F(x) függvény teljesen határozatlanná válik mégis, mert
/68,3/
1 1
1 1
) 1 ( F
g h g


·
+
valóban értéktelen számlálójú és értéktelen nevezőjű törtkifejezés.
Az intrazeriális matematikának a magasfokú pontosságú rendszerében x→1 esetén
hasonlóképpen fennáll az
0 0
0 0
1 x
x x
lim inz
g h g
1 x


·


+

140
határozatlan értékű egyenlőség. Annak ellenére, hogy az Fx függvény az x = 1 helyen egyáltalán
nem szakadhat meg és nem válhatik bizonytalanná.
Végül pedig tegyük fel, hogy a /68,2/ alatti törtkifejezésben mindkét különbséget tényleges
kivonási műveletek eredményének kell tekintenünk. Akkor is
0 0
0 0
H 1 1
H 1 1
1 x
x x
lim inz
1
) 1 (
g h g
g h g
1 x
g


·
⋅ −
⋅ −
·


+
+

,
miután az intrazeriális rendszer legmagasabbfokú pontossága mellett is /27,3/ szerint: H
1
=1,
valamint /28,15/ alapján:
1 H
) 1 (
g
·
.
A függvényérték tehát mindhárom esetben határozatlan.
Márpedig ez nem lehetséges. Mert a függvénynek az értékét meghatározó /68,1/
egyenlőségnek a bal oldala x = 1 esetén mindenkor éppen h értéket képvisel, amikor is h -nak
valamely pozitív egész számot kell jelentenie, a geometriai haladványban betöltött szerepénél
fogva.
Ha valóban fennállhatna a fentebb vázolt helyzet, vagyis az a körülmény, hogy az x = 1
esetben a /68,1/ egyenlőségnek a bal oldalán határozott h érték, a jobb oldalán pedig ugyanakkor
egy határozatlan függvénykifejezés áll, akkor a matematika máris célját és értelmét veszítené,
mert jogosan kétségbe vonhatnók logikai rendszerének azt az általános és kivételeket nem tűrő
érvényességét, amely nélkül a matematika megbízhatatlanná válnék és mint tudomány már nem
is állhatna fenn tovább.
A 67.§. -ban tárgyaltaknak az alapján viszont könnyen bebizonyíthatjuk, hogy a /68,1/
formula valóban általános érvényességgel bír.
Legyen ugyanis σ = 0 – 0 valamely olyan csekély abszolút-értékű szám, amelyet az
intrazeriális rendszerben értéktelennek kell minősítenünk, ámde a hiper-zeriális vagy annál is
magasabb rendű rendszerek valamelyikének a szempontjából mégis határozott számértéknek kell
tekintenünk.
A 67.§. -ban kimondottuk, hogy szennyeződésektől mentes, vagyis tökéletesen tiszta egység
nem létezhetik a matematikában. A fenti x = 1 egyenlőségnek a feltételezésekor elkövettük tehát
azt a hibát, hogy az egységnek az okvetlenül fennálló szennyeződését nem vettük tekintetbe,
vagyis hogy nem az x = 1+σ egyenlőségnek az alapján végeztük számításainkat. /68,3/.
Az elkövetett hibát feltétlenül helyesbítenünk kell. Ha pedig ezt a helyesbítést végrehajtjuk,
akkor /68,2/ alapján:
h
1 ) 1 (
) 1 ( ) 1 (
) 1 ( F
g h g
·
− σ +
σ + − σ +
· σ +
+
,
ha az alkalmazott hiper-zeriális, vagy annál is magasabb rendű rendszernek a sajátos elsőfokú-
pontosságával számolunk.
Az így meghatározott függvényérték valóban hibátlanul kielégíti a /68,1/ alatti egyenlőséget.
Ennélfogva a geometriai haladvány összegzési képletének az általános érvényességében
csakugyan nincs jogunk kételkedni.
Éppen a fenti gondolatmenet bizonyítja azonban annak a teóriának a helyességét is, hogy
tökéletesen tiszta számértéket valamely változó sohasem vehet fel. Bizonyítékul szolgál továbbá
arra nézve is, hogy teljes mértékben megvan a jogosultsága az intrazeriálisnál is magasabb rendű
141
matematikai rendszerek feltételezésének, mert helyes megoldáshoz bizonyos esetekben csakis az
efféle rendszerek valamelyikének a számtartományában és szellemében juthatunk el. Bizonyítja
végül még azt a szabályszerűséget is, hogy az egyensúlytörvény által determinált műveleti
törvények minden rendű és rangú matematikai rendszerben azonosak, hiszen ha nem volnának
azonosak, akkor a fenti F(1+σ) függvényértéket nem határozhattuk volna meg sablonosan,
minélfogva a felvetett problémánknak megoldatlanul kellett volna maradnia.
Belátható tehát, hogy a geometriai haladványnak az egyszerű összegzési képlete már
egymagában is elegendő bizonyítékot szolgáltat mindahhoz, amit a 66. és 67.§. -ban még csak
feltételezett elvként tárgyaltunk és juttattunk kifejezésre.
A klasszikus matematika – a maga zérusfokú pontossága mellett – nem világíthatott rá a nála
magasabbrendű intrazeriális rendszernek az általános érvényű műveleti törvényeire. Az
intrazeriális rendszerben tárgyalt és feltárt műveleti törvények viszont már valamennyi – az
intrazeriálisnál is magasabb rangú – matematikai rendszert egyképpen kielégítik.
69.§. Az y = x
-m
függvény.
A pozitív egységnél nagyobb és véges m számnak a feltételezése mellett, tegyük vizsgálat
tárgyává az
m
x y

·
függvényt.
Ha a függvényt valamely koordinátarendszerre vonatkoztatjuk a megnyilvánuló /véges/
számok szintjén, akkor x -nek az origo körüli mikro-értékei – a 45.§. -ban foglaltak értelmében –
még úgy tekinthetők, „mintha” ugyanabban a koordinátarendszerben foglaltatnának benne. A
függő y változónak a végtelenül-nagy értékei azonban már csak matematikailag fejezhetők ki, az
alapul vett koordinátarendszerben nem ábrázolhatók.
Vizsgáljuk meg a függvényt a mikro x -értékek helyeinél.
Az origo helyén, a klasszikus matematika a függvényt az
∞ · y
kifejezéssel határozza meg, ha m páros, – másrészt pedig
t∞ · y
kifejezéssel írja körül a függvénynek az értékét, ha m páratlan szám.
Ez az utóbbi kifejezés azonban voltaképpen semmit sem jelent.
Nem tételezhető fel ugyanis, hogy a ∞ t kifejezésben a kétféle előjel egyszerre érvényesül.
Mert mégha gyűjtőfogalomnak tekintjük is a végtelent, mint ahogy a klasszikus matematika
értelmezi, akkor sincs értelme annak, hogy ez a gyűjtőfogalom pozitív és negatív is legyen
egyidőben.
Ha viszont úgy fogjuk fel, hogy ∞  -t vagy pozitívnak, vagy negatívnak kell tekintenünk,
akkor máris ellentmondásba kerülünk azzal a határozott műveleti törvénnyel, amely szerint a
páratlan –m fokú hatványnak az értéke mindenkor ugyanolyan előjelű kell, hogy legyen, mint
142
amilyen a hatványlapnak az előjele. Mert még a klasszikus matematika felfogásában is azonnal
belátható, hogy az origo helyén az x változónak semmiféle előjele nincs és nem is lehet.
Az efféle meghatározásokban rejlő ellentmondás és bizonytalanság – magától értetődően – a
klasszikus matematika zérusfokú pontosságának a következménye.
Ezzel szemben, az intrazeriális rendszer megvilágításában nyilvánvaló, hogy a
koordinátarendszer x -tengelyén az origónak a tényleges helyét csak megközelítésekkel
határolhatjuk körül /38.§./, az úgynevezett origo-foltig, amelynek a belső világába már nem
hatolhatunk be.
Vizsgáljuk meg tehát az efféle megközelítéseket.
Mindenekelőtt meg kell gondolnunk, hogy az y függvénynek a helyi értékei páros m esetén
pozitív előjelűek. Mármost, ha arra a problémára kívánunk világosságot deríteni, hogy az y
függvénynek az elérhető maximális helyi értéke még mindig az intrazeriális matematika
számtartományának a határain belül marad-e, vagy pedig túlhaladja-e ezeket a határokat, akkor
elegendő azokat a megközelítő eseteket megvizsgálnunk, amikor x pozitív előjelű, m pedig páros
szám.
Az intrazeriális matematika legmagasabbfokú pontossága mellett, azonnal megállapíthatjuk,
miszerint páros számértékű m -nek a feltételezése során:
x = Ø esetén y = øo
m
,
x = Ø
2
esetén y = øo
2m
,
………….
x = Ø
n
esetén y = øo
nm
.
A megközelítő meghatározások mind egyértelműek. Nem fordulhat elő tehát olyan eset,
amikor a kétoldalról felváltva eszközölt megközelítések során – páratlan m értéknek a
feltételezése mellett – a függvény bizonytalan előjelet nyer.
Belátható továbbá, hogy az n számmal kifejezhetjük az elképzelhető legnagyobb véges egész-
számnak az értékét is. Az y függvénynek az
n
Ø x · helyre vonatkozó értékét még ebben az
esetben is a határozott végtelennek valamely véges fokú hatványa határozza meg.
A /65,9/ és /65,10/ formuláknak a tekintetbe vétele mellett, kimondhatjuk tehát, hogy
amennyiben x az intrazeriális matematikának a számtartományán belül marad, akkor az
m
x y

·

függvénynek az értékei sem léphetik túl az intrazeriális rendszer számtartományának a határait,
bármilyen nagy véges szám is m.
Nyilvánvaló végül az a körülmény is, hogy hiába térnénk át a hiper-zeriális vagy még
magasabb rendű matematikai rendszerekre, az abszolút értelemben felfogott origónak a helyét
még akkor sem, semmiképpen sem tudnók meghatározni. /38.§./.
Az x = origo helyen az y függvény valóban csak akkor nyerhetne értelmet, ha az y -tengelyt –
mindkét irányban – a teljes határtalanságig tudnók kiterjeszteni.
70.§. Az y = m x függvény értéktartománya.
143
Tételezzük fel ismét, hogy m a pozitív egységnél nagyobb véges szám, majd tegyük vizsgálat
tárgyává – különleges szempontból – az
/70,1/
x m y ⋅ ·
egyszerű függvényt.
Kíséreljük meg a következő elgondolásnak a megvalósítását. Annak ellenére, hogy logikai
képtelenségnek tűnik fel egy olyan pozitív véges egész-számnak a feltételezése, amely számnál
már nem létezhetik nagyobb értékű véges szám, kísérletképpen ruházzuk fel mégis a W számot
azzal a sajátsággal, amely szerint W a „lehetséges legnagyobb” véges egész-számmal egyenlő a
számok egész birodalmában.
Ezek után, ha feltesszük, hogy x = W, akkor a /70,1/ függvénynek az értéke az x = W helyen,
kétségtelenül:
W m y ⋅ ·
.
A szorzási művelet azonban az egyik tényezőnek az ismételt összeadását jelenti. Véges
számok összegzésével csak véges számot nyerhetünk eredményül, mert könnyen belátható, hogy
az összeg meg kell, hogy maradjon azon a számszinten, amely számszintre kivétel nélkül
valamennyi összeadandó tag tartozik. Ha tehát két véges számot szorzunk össze, akkor a szorzat
minden esetben maga is csak véges lehet. Nyilvánvalóan tévedtünk ennélfogva abban az
elképzelésünkben, amikor W -t tekintettük a létező legnagyobb véges számnak, mert az W m⋅
szorzat még W -nél is nagyobb véges szám kell, hogy legyen, – legalább is a klasszikus
matematika felfogása szerint.
Eredeti szándékunkat szem előtt tartva, helyettesítsük most a véges W m⋅ szorzatot x -nek a
helyébe. Ebben az esetben a /70,1/ függvénynek a helyi értéke:
W m y
2
⋅ ·
,
amely W m m W m
2
⋅ ⋅ · ⋅ szorzat – a fentiek értelmében – még mindig véges szám marad.
Nyilvánvaló ugyanis, hogy véges számnak véges fokú hatványa mindenkor csak véges szám
lehet.
Véges számértéket fejez ki ennélfogva az W m
1 W


szorzat is. Az y függvénynek a helyi
értéke tehát az W m x
1 W
⋅ ·

helyen:
W m y
W
⋅ ·
.
Követett eljárásunkat tovább is folytathatjuk, az
... , W m ... , W m , W m y
W 2 2 W 1 W
⋅ ⋅ ⋅ ·
+ +
függvényértékek felé, sőt azokon túl is. A nyert függvényértékek mindenkor véges számok
lehetnek csupán. Magától értetődik, hogy ez nem is lehetséges másként, mert véges
144
számértékeknek a szorzata sohasem érheti el a végtelent, – a számszintek teóriájának az
értelmében.
Mindezeket meggondolva, be kell látnunk tehát, hogy követett eljárásunkat akármeddig,
akár a teljes határtalanságig is kiterjeszthetjük, mégpedig a nélkül, hogy y -nak az
értéktartománya valaha is túl-léphetne a véges számok tartományának a határain
Negatív egész-számú és véges x értékek esetén ugyanezeket a lépéseket ismételhetjük meg,
ugyancsak a teljes határtalanságig, ugyanolyan feltételek mellett.
Logikusan felmerül tehát a kérdés: hogyan növelhetők a véges számértékek mind pozitív,
mind negatív irányban a teljes határtalanságig a nélkül, hogy valaha is megközelítenék vagy
elérhetnék a végtelent?
Más fogalmazásban pedig: milyen nagy kiterjedésű valójában az y =m x függvénynek az
értéktartománya, ha m véges szám és ha x változó sem hagyhatja el a véges számok
számszintjét?
A feltett kérdések nyilvánvalóan arra a körülményre mutatnak rá, hogy a számszintek eddigi
teóriája – abban a fogalmazásban, ahogy azt a 13.§. -ban és azóta értelmeztük – nem tartható
fenn tovább.
Már a 13.§. -ban is hangsúlyoztuk azonban, hogy a számszintek elmélete, a megadott
formájában, csak segéd-teóriaként játszik szerepet az intrazeriális matematikai rendszer
bevezetésében.
Feltett kérdéseinkre a továbbiakban, csakis a szférikus analízis útján adhatunk kielégítő
feleletet. A szférikus analízis során olyképpen módosítjuk és egészítjük ki a számszintek
elméletét, hogy az megfeleljen nemcsak a logika követelményeinek, hanem a matematika
alapvető elvének, vagyis az egyensúlytörvény feltételeinek is.
Szükségünk van erre a módosításra és kiegészítésre márcsak azért is, hogy világosan
áttekinthessük végre az intrazeriális matematika totális számtartományát, amelybe a véges
számok határtalan szintje is beletartozik.
145