Transzcendentális pszichológia 4 A modern világ kötőerői H.H. Suhotra Svami 2003.07.15.

Esszéim középpontjában eddig olyan témákkal foglalkoztam, melyeket tradícionálisan a Védák tudományának segítségével világítottunk meg. Mostani esszém témáját hasonlóan ehhez szeretném e kortalan mű bölcsességének brilliáns fényében tartani, ám a magyarázatok klasszikus formulái helyett most kutató figyelmünket a modern gondolkodás, érzés és akarat sötét világának felfedezésére kell irányítanunk. Mindannyian valamilyen mértékben a modernitás feltételekhez kötött helyzetében vagyunk, legtöbbünk nem is kevéssé állunk e hatás alatt. Ebben az esszében azt fogom megmutatni, hogy ha nem ismerjük fel és töröljük el saját pszichológiai helyzetünk feltételekhez kötöttségét, akkor lelki életünket komoly sérülés fenyegeti. Az esszé megírásában nagy mértékben segített egy újságcikk, mely a Humanitás magazin 1997. évfolyam X. kötetének 2. számában jelent meg (a copyright a Nemzeti Humanitás Intézet kezében van D.C. Washington USA). A szerző Claes G. Ryn professzor, a Catholic University of America tagja. A cikk címe: „A modern világ elképzelt eredete: az élet mint nappali álom és lidércnyomás” A modernséget teljes mértékben elutasítja a tradicionális indiai kultúra. A Srí Caitanya-caritámrta Adi-lila 7.119. magyarázatában Sríla Prabhupáda ezt írja: Cárvaka Muni kijelenti, hogy az ember kolduljon, kérjen kölcsön vagy lopjon pénzt, hogy aztán ghít vehessen, s élvezhesse az életet (rnam krtva ghrtam pibet). Még India legnagyobb ateistája is azt tanácsolja tehát, hogy ghít együnk, és ne húst. Régebben senki sem tudta elképzelni, hogy az emberi lények húst egyenek, mint a tigrisek és a kutyák, de az emberek annyira lealacsonyodtak, hogy éppen olyanok, mint az állatok, s többé nem állíthatják, hogy társadalmuk emberi társadalom. Cárvaka Muni az ősi India ateista-materialista filozófusa volt. Habár a legtöbb Védikus filozófiai állítással ellentétes nézeteket vallott, az embereknek azt tanácsolta, hogy a Védikus kultúra keretei között kell érzékeik élvezetét teljes mértékben elérniük. Saját elméjéből kreálva nem vezetett be egy „új” kultúrát (amiről a modernség igazából szól), egy szörnyű, vérengzéssel teli kultúrát. A modern világ mint mániákus depresszió Cappadoicai Aretaeus a második században élt orvos meghatározta azt a helyzetet, melyet ma mániákus depresszió néven ismert betegségként tartunk nyilván. Emil Kraepelin (1856-1926), egy német pszichiáter határozta meg a napjainkban is érvényes meghatározását a mániákus depressziónak. A mániákus depresszió alapja két hangulat ellentéte, különleges izgalom és nagyfokú levertség. A beteg vagy e két állapot között ingázik, vagy esetleg egy időre mindkét hangulat egyszerre hat rá, miközben az egyik lehet hangsúlyosabb, mint a másik. Amikor ezek extrém módon jelentkeznek az esetet bipoláris betegségnek hívják, amikor kevésbé az, cyclothymia a neve. 1

Nem nehéz megjósolni, hogy a Védák szemszögéből hogyan analizálják a mániákus depressziót. A mánia szótári meghatározása: „Feltünően intenzív lelkesedés, érdeklődés vagy vágy”. Ez egyértelműen a rajo-guna hatása. A depresszió meghatározása: „A szomorú vagy reménytelenség érzésének helyzete, a cselekedetek vagy az erőfeszítés leredukálása, a mentális energia vagy tettek redukált állapota”. Ez meg természetesen a tamo-guna. Amikor a Scindia teherhajója a Jaladuta megérkezett a Boston kikötőjébe 1965. szeptember 18-án, Sríla Prabhupáda írt egy verset – Boro Krpa Koile Krsna (Markine Bhagavata Dharma). A költemény harmadik versében van egy sor: rajas tamo gune era sabai acchanna Itt minden embert a tudatlanság és szenvedély kötőereje fed be. Ryn professzor megjegyzése a személyiség modern tipusáról. Egyik oldalról a modern ember képzelőerejét elképzelhetetlen mértékben arra használja, hogy kibújjon a morális felelősségek kemény és fájdalmas kötelezettségei alól, másrészt mindig a boldogságról álmodik, teljesen más, sokkal könnyebb módon akar élni, olyan módon, hogy minden elfojtott vágyát beteljesíthesse. Ameddig képzelete mezsgyéjén vándorol mámoros és lelkes. Ám ugyanilyen gyakran az élet sötét oldala tűnik számára az egyedüli világnak, és a boldogság elérhetetlennek látszik, amikoris a keserűség és pesszimizmus kínozza. A két hangulat egymás melletti jelenléte nem paradoxon vagy ellentmondásos, sőt valójában elválaszthatatlanok egymástól. Ugyanannak a modern személyiségnek a két oldalát alkotják, aki teljesen egyszerűen megérthető okból ingázik a mámoros boldogság és a sötét derpesszió között. Ő az, aki egyszer fent van, egyszer lent, ritkán középen, és ingázása egyre veszélyesebb kitérőket ér el. Ryn megfigyelte, hogy az emberiségnek napjainkban egyrészt erősen felnagyított elképzelése van a világon betöltött helyzetéről, másrészt a reménytelenség sötét kútjába zuhan, ha az önmagáról alkotott elképzelésének nem megfelelő tiszteletet kap másoktól. A modern ember ezért hát Ryn végkövetkeztetése szerint mániákusan depressziós. A mániákusan depressziós temperamentum figyelmes vizsgálat alapján öngerjesztő, ami nem azt jelenti, hogy néha megkülönböztethetetlenné válik a szokásosan mentális betegségnek hívott állapottól. Hogy lássuk, hogyan is alakul ki ez a jellemvonás, tegyünk fel egy kérdést: vajon cinikus-e az, aki kifigurázza az életet és mindenki másról azt feltételezi, hogy csupán a legaljasabb motívumok alapján élnek? Vajon nem csak egy kijózanodott ember ő, egy ismételten elégedetlenné vált álmodozó, olyan valaki, aki más embereket és az életet általában azért visel el mélyen elnyomott ellenérzéssel, hogy megvédje legféltettebb kincseit? A romantikus

2

elképzelésekből kialakuló mesterséges ujjongás elkerülhetetlenül torz elégedetlenséget kell okozzon. A depresszió – világszerte kialakuló mentális egészségi probléma Harminc évvel ezelőtt (1973. január 8-án) a Newsweek magazin a címlapon jelentetett meg egy depresszióról szóló cikket, mely szerint az Amerika elsőszámú mentális betegségévé vált, sőt olyan krónikus állapot, mely gyakran öngyilkosságba torkollik. Napjainkban már az egész világon az első számú mentális betegségnek tartják a depressziót. De hát a depresszió és a mániákus depresszió között van különbség, nemde? A depressziós ember a szemétdomb alján van, a mániákus depressziós viszont néha olyan arcot mutat, mint aki őrülten boldog. A mániákus depressziót lényegesen kevésbé tartják világszerte egészségi problémának, mint a depressziót. Vajon helytálló-e Ryn professzor részéről a modern világ első számú népbetegségének kikiáltani a mániákus depressziót? Miért nem azt mondta csak, hogy a modern világ depresszióban van? Ryn maga elismeri, hogy a mániákus depresszió kifejezés „tiltakozás az olyan féle pszichológiai iskolák ellen, melyek az egyént kontrolálhatatlan erők termékének igyekeznek beállítani”, ahogy azt látni fogjuk a későbbiekben. A professzor így utasítja el ezeket a modernitás kulcsának tekinthető kifogásokat, melyek szerint a külső erőket az egyén valóban nem képes irányítani. Mégha a statisztika alapján valóban elfogadnánk, hogy a depresszió a modern idők reprezentatív betegsége, akkor is igen nagy hasznot nyerhetünk Ryn professzor analíziséből. Bizonyos pszichiáterek körében úgy tartják, hogy a depressziónak két ciklusa van: kifejlett és fedett. A kifejlett depresszió természetesen a melankória minden elvárható jellemzőjét felmutatja. A fedett depresszió viszont egy álruhába öltözött valami, egy olyan állapot, melyben a személy elképzelt világban éli meg önmagát, miközben valójában depressziós helyzetét még saját maga elől is szisztematikusan elrejti. Gyakori önmagára illesztett álca a csendes kötelességtudat, amikor az illető erős kényszert érez a nagyon keményen munka iránt, miközben mentálisan önsajnálatában eltávolodik a világtól és/vagy alkoholon vagy más mámorító szeren függ. Még az is előfordulhat, hogy a depressziót a siker igen erős kényszerével álcázza valaki, például azért, hogy másokat megelőzzön, hogy az authoritás felé jó képet mutasson, vagy légvárakra építsen egy jobb jövő reményében, esetleg hogy extrém idealizmus vagy vallásos fanatizmus világkép szerint éljen – melyek mindegyike a mánia túlhangsúlyozott állapota. Esszém későbbi részében még többet szeretnék majd elmondani a fedett depressziót és a mániákus depressziót összekötő elemekről. Az eddigiek bizonyára elegendő érvet szolgáltatnak, hogy érdemesnek tartsuk Ryn professzort meghallgatni. A fedett depresszió a mániához hasonlóan a szenvedély kötőerejének jellemvonása. Ezen a ponton felmerülhet egy kérdés: vajon a felsorolt késztetések – a sikerre és más dolgokra – valóban mindig a depressziót eltakaró tényezők? Az egyszerű válasz: nem. Összetettebb válasz, hogy sokféle módon lehet kényszerkapcsolatot létrehozni egy fantasztikus én délibábszerű képével („az élvező vagyok”) ahelyett, hogy valódi énünk („szolga vagyok”) felé tennénk lépéseket. Ezért kedves olvasó 3

kérlek ne felejtsd el, hogy az esszében később szót ejtünk még a kényszerkapcsolatról, mely erős kötelekkel kapcsolja össze az emberek minden tettét saját depressziós tudatállapotuk fenntartásával. A vallás – még a „Krisnatudatosság” is – képes lehet kényszerré válni abban az értelemben, hogyha kifogásként használjuk, ha nem akarjuk elismerni szilárd ragaszkodásunkat lelki betegségünk iránt – speciálisan az érzékkielégítés iránti vágyódásunkat. Ismét megemlítem, hogy Sríla Prabhupáda azt javasolta: szokjunk rá Krisnára. Van tehát kényszeres illúzió, és kényszeres valóság is. A modern világ értékei és az alacsony ön-értékelés A legtöbb pszichológus és pszichiáter azt mondja, hogy a depresszió (melyről hangsúlyozom újra elmondani, hogy mint érett-, fedett- és mániákus depresszió jelenik meg) az ön-értékelés egyik rendellenessége. Az egészséges ön-értékels egyfajta önmegvalósítást is jelent, mivel előfeltétele, hogy az illető tehetsége és korlátozottsága mögött állandó értékek esszenciája létezzen, olyan értékeké, melyek sem jobbak, sem rosszabbak más emberi lények által birtokoltaknál. Úgy mondják, hogy az ön-értékelést gyerekkorban tanuljuk meg a szülők gyerekeik iránt kimutatott „feltétel nélküli pozitív érzelmei” hatására. Más szavakkal, ha a szülők gyerekeiknek azt mutatják, hogy irántuk érzett szeretetük alapja szilárd még akkor is, ha ők gyenge eredményt produkálnak. A gyerekek érzékelik szüleik belső érzéseit, amiből önmaguk értékelésének magja jön létre. Ha a gyerekek tapasztalata szerint szüleik szeretete azon függ, hogy milyen teljesítményt nyújtanak például az iskolában, életük korai szakaszában már alacsony önértékelést fognak kifejleszteni. Még azoknak a gyerekeknél is alacsony önértékelési szint alakulhat ki, akiket ugyan szüleik megfelelően értékeltek, de nagyobb társadalmi körben kihasználták őket. A modern társadalom egyáltalán nem támogatja tagjai önbecsülésének erősödését. Az általános megítélés olyan külsődleges tulajdonságok alapján történik, mint gazdagság, szépség, pozíció, hírnév. Az az ember, aki elveti saját belső ön-értékelését, s cserébe elfogadja a modern társadalom által felállítottakat, a befedett depresszió áldozatául esik. Tapasztalja a depressziót, de nem látja azt világosan, mert túlságosan elfoglalt a hamis célokért való küzdelemben. Várhatóan egy ponton depressziója a felszínre kerül, amikor minden erőfeszítése ellenére kiderül, hogy aminek gondolta magát, abból semmi sem igaz. A premodern személyiség Mielőtt Ryn professzor belemenne a modern ember személyiségének részleteibe, elmondja mi jellemezi a premodern embert. Ezen belül két alosztályt állít fel, a Keresztényt és a klasszikust (a másodikba olyanokat sorol be, akik az ókori görög és római értékrend iránt vonzódnak). E premodern ember ma is jelen van, legalább részben. Igazából úgy fogjuk találni, hogy mindenki a premodern és modern személyiség-típusok keveréke. A jó öreg klasszikus, és keresztény szemléletmódnak mélyek a gyökerei; nem tűnt el teljesen még ma sem. Olyan embert sem tudunk mutatni, aki a modern világban teljes mértékben az új morális-forradalmi személyiség megtestesülése. Minden emberben van az új és a régi elemekből is. A kutatások alapján leginkább a neurózis járul hozzá napjaink társadalmának 4

állandóan változó kulturájához, de további aggodalmak és zavarok abból erednek, hogy az emberek nem csak az előbbi változásokkal szembesülnek folyamatosan, hanem az ezzel nem összeférhető más személyiségjegyek nyomásától is. A Ryn professzor által meghatározott premodern európai ember jelentős mértékben hasonlít a klasszikus Védikus kultúra áryanjaihoz. Az ilyen személy világképe vallásos alapon nyugszik. Észleli az emberiség elesett helyzetét. A premodern ember hiszi, hogy morális-intellektuális erőfeszítés árán képes felemelkedni, ám elfogadja, hogy bizonyos korlátok mindig fent fognak maradni. Az emberiséget nem tartja Istennek. A premodern ember ezért önkritikát gyakorol, hogy jóvá váljon. A szenvedés nem éri váratlanul, és nem gondolja dühösen, hogy érdemtelenül kapja. A kellemes életet és boldogságot nem születési előjognak tekinti, hanem olyan valaminek amiért Istennek jár köszönet. A premodern ember valójában tudatos saját gyengeségéről, mivel olyan magas morális követelményekhez méri magát, melyek kivezetnek az ént mint élvezőt tekintő felfogásból. Arisztotelész és Ciceró etikája aszkétikus; Krisztus hegyi beszédje egy más világról beszél. A premodern ember elfogadja, hogy morális gyengeségei saját magából erednek; ő és egyedül ő a felelős azért, hogy jellemvonásai magasabb szintűekké váljanak. Az élet problémáit a morál terén elkövetett hibáiból eredőnek látja, s tudja hogy jelleme jobbá tétele érdekében a maximumot kell megtennie és mégha sikerül is fejlődnie, rengeteg tökéletelenség marad még benne, amelyek még több erőfeszítést fognak igényelni. A keresztény társadalom egymással összekapcsolódott egyénekből állt annak felfogása alapján, hogy a szomszédok problémáját mindenki sajátjának is tekintette. A premodern emberrel szemben Ryn professzor ezt írja a modernről: A modern ember viselkedése nagyban különbözik a premoderntől. A világi élet valóságától messze elrugaszkodva, egy ilyen ember nagy elvárásokat dédelget önmagában. Francis Bacon csak egy volt a sok közül, akik a vég nélküli fejlődésben hittek. Ő azt gondolta, hogy az öreg, csodákban hívő szemléletmód eltűnésével és a kísérleti tudomány módszereinek teljes alkalmazása által létrejöhet egy sokkal inkább fejlődő lehetőségekkel élő emberség. A Felvilágosodáskor még inkább kiterjesztették az ilyen elvárásokat. Egy új és jobb világba vetett hit nem feltétlenül a tudomány és logika talaján fejlődött tovább. A legalapvetőbb erőfeszítéseket az emberek – túl magán a tudomány által láthatóvá tett lehetőségek kihasználásán – a lét alapvető átalakítása, egy hatalmas felszabadulás, a hódítás és elmélyülés, az élet végtelen mértékben élvezetesebbé tétele területén tették meg. Rousseau nem más, mint egy korai és jellemző példa azokra, akik hite szerint a klasszikus és keresztény civilizáció alapvető tévedésen nyugszik, s ő volt az, aki azt is hitte, hogy miután az ebből eredő elnyomás megszűnik, az emberiség egy új, felsőbbrendű létet valósíthat meg. A premodern és modern ember hozzáállása közötti különbség lényege láthatóvá válik az ember jogainak számbavétele által. A modern ember nem úgy gondol egy jólszituált életre, mint amit nem érdemelt meg, inkább szereti úgy látni azt, mint amire joga van. Az emberi 5

lényeknek tehát alapvető jogai vannak a világon. A Locke és Russeau által kihirdetett „természetes emberi jogok”-at még részletesebben és speciális módon fogalmazták meg napjainkban az ENSZ-ben. Miután nagy nehézségeket elfogadva megszületett, az emberi lénynek joga van élelemre, lakásra, egészségi ellátásra, stb. Az ezekkel kapcsolatos kötelességek terén nincs hasonló nyilatkozat. A Természetes Emberi Jogok magasztos templomának oszlopcsarnokában félelmet keltő, fehér márvány istennő áll magasra emelt bronz karddal figyelmezteve az emberiséget arra, hogy tegye láncait lábaihoz, amelyeket ő majd elszakít. Az istennő neve: Társadalmi Biztosítások. Habár jogait követeli, a modern ember nem teszi meg ugyanezt önmagával szemben. Nem gondolja, hogy vele bármi probléma is lehetne. „Én OK vagyok, te is OK vagy” – hangzik a megnyugtató szlogen Russeau szájából, aki az ember jóságát hirdette már a tizennyolcadik században, megsemmisítve az emberi természetet fenyegető eredeti bűn doktrínáját. Az élet mély és nagy számban fellelhető nehézségeiért nem az önmagában vagy természetében rejlő hiányosságokat, perverzitást kell felelőssé tenni, hanem az elnyomó, csaló társadalmi intézményeket és konvenciókat. A gyógyszer Russeau szerint az emberiség számra az, hogy vesse le láncait, melyek leigázzák jóságát. A világ nem elég Sajnálatos módon a világ alapvetően ugyanolyan marad a modern ember számára is, mint volt a premodern időkben. A modern ember egy nagy probléma elé kerül ezen a ponton. Minden jogával és elvárásával együtt még mindig a létező, történelmi világban kell élnie, és e tökéletlenségekkel teli világ makacsul oly helyként marad fent, melyben ő hol fent, hol lent találja magát. Korlátlan reményeinek birtokában a modern ember szembetalálkozik a tipikus emberi nehézségekkel; szenved a vele szemben alkalmazott becstelenségek, a gazdasági elnyomás és a betegségek hatásaitól. Hozzátartozói meghalnak, a társadalomban mohóság, intolerancia durvaság és bűn üti fel a fejét, háborúk vagy más fájdalmas társadalmi helyzetek következnek be, az élet legnagyobb része pedig egyszerűen unalmas lesz. Ahogy lassan megérti, hogy a körülötte lévő anyagi világ nem törődik azzal, hogy az ő Új Korszak szülötteként „igen fontos feladattal” jött a világra, a modern ember igencsak leértékelődik. Stephen Crane költő (1871- 1900) írta: „Egy ember így szólt az univerzumhoz: ’Uram, létezem!’ ’Meglehet’ – válaszolta az univerzum, ’de e tény nem igen tett lekötelezetté engem.’” Miután életében elvárta, hogy vágyai beteljesüljenek, még ha boldog is, hiábavalónak tűnnek a világ ígéretei. Mindennapi élete gyakran fakónak, szürkének, néha pedig egészen feketének tűnik. Mivel valódi létezése messze elmarad reményeitől, elkezdi azt hinni, hogy rosszul kezelik őt, becsapják járandóságában. Hamarosan ellenérzés fejlődik ki benne az élettel szemben. 6

Azt kezdi feltételezni, és ebben különböző ideológiák is bátorítják, hogy elhiggye: megfosztották jogaitól. Minden egyes újabb csalódás azt erősíti benne, hogy elárulták őt. Aztán eljön az idő, amikor a társadalom – valójában az egész emberi lét – igazságtalannak és elnyomónak fog tűnni számára, mintha rosszindulatú erők manipulálták volna azt. Élete utolsó napjaiban Rousseau korai és paradigmatikus módon az alábbi szavakkal fejezi ki az elégedetlenség és legyőzöttség modern érzéseit. „Azért teremtettem, hogy éljek, és anélkül halok meg, hogy éltem volna.” Siránkozásával próbálja visszafizetni teremtőjének jópár „frusztráló jószándékát”. Rousseau és a Világ újjáalakulásának álma A Svéd-Francia filozófus, Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) volt a romanticizmus alapító atyja. A romanticizmus az 1600-as és 1700-as évek racionalizmusának úgynevezett Felvilágosodás programja ellenhatásaként jött létre. Az összes olyan doktrína a racionalizmus kategóriába esik bele, mely szerint az emberi intellektus minden más megfontolás felett áll. A Felvilágosodás francia filozófusai, többek között Diderot, d'Alembert, La Mettrie, Condillac, Helvetius, d'Holbach, Turgot és Condorcet „a racionális társadalmat” hirdették ideálisként. Ám az emberek étvágya a tudományok, az absztrakció és személytelen okozati összefüggések iránt korlátozott volt. A steril intellektus okozta fokozódó elégedetlenség végül egy azzal ellentétes vágy formájában tört ki: a Romantika mozgalmában. A romantikusok újra felfedezték a művészeteket, a misztériát és az irracionalizmust, valamint legfőképp az érzelmeket. Valójában az érzelmeket oly magasságokba emelték, ahol a gondolkodás történelmében az még soha nem volt. Rousseau szavaiban nagy hangsúlyt fektetett az együttérzés érzelmektől csöpögő erényeire, a barátságra és a szeretettel teljes szívélyességre, ám saját jellemében fegyelmezetlen, valamint megdöbbentően fogyatékos emberként élt igazmondás, a tisztaság és becsületesség terén. Kora más filozófusai, akik eleinte szimpátiával olvasták üzenetét, hamar kiábrándultak belőle, amikor megismerték Rousseau személyiségének sötét oldalát. Hume és Voltaire Rousseaut szörnyetegnek titulálta. Diderot szerint „álnok és csaló, mint a Sátán, hálátlan, brutális, álszent és rosszhiszeműséggel teli” ember. Egy élettársa így foglalta össze természetét: „érdekes őrült ember”. Rousseauról Paul Johnson a következőket írja „Intellektusok” (1988) könyve első fejezetében: „A modern ember jellegzetes prototipusa volt; a Haragos Fiatal Ember.” Ezen kívül Rousseau volt az első, aki a modern Prométeuszok összes szembeszökő tulajdonságainak kombinációjaként élt: a létező társadalmi rendet totálisan elutasította jogai megkövetelése érdekében; képes volt meggyőzni önmagát arról, hogy a saját maga által megfogalmazott elvek alapján gyökeresen meg lehet változtatni a világot; hitt abban, hogy mindez politikai nyomás hatására megtörténhet; és nem utolsó sorban, hitt az ösztönök, az intuíció és az ihlet rendkívüli hatásában az emberi ügyek terén. Rousseau saját ideáinak bűvöletében élt, amit világosan mutat egy ötvenöt éves korában írt levélrészlet: Szeretek álmodni, amikor mindenféle cél kötöttsége nélkül elmémet szabadon engedem vándorolni… ez az henye és merengő élet… nap- mint nap 7

egyre elragadóbbá válik; egyedül vándorolni vég nélkül, szakadatlanul a fák, a kövek között, a házam közelében, elmélázgatva, vagy inkább annyira felelősség nélkül, amennyire csak vágyom erre… végül magamat minden kényszerűség nélkül, teljesen átadva fantazmagóriáimnak… ez uram, a számomra ez a legmagasabb gyönyörűség… „Ha meg akarjuk érteni azt a fajta látásmódot, mely megkezdte felváltani a klasszikus és keresztény társadalmat nyugaton” – írja Ryn professzor, „jól tesszük, ha Rousseaut tanulmányozzuk.” Meg van róla győződve, hogy mélyebbre látott az emberi természetbe, mint bármelyik előző megfigyelő, és hogy felfedezte a boldogság titkát. Ám a világ, mint olyan, nem a barátja sem ennek az igazságnak, sem neki személyesen mint hírvivő. Különösen késői önéletrajzi írásaiban fejezi ki Rousseau mély sértettségét, mivel általában az élet igazságtalan volt vele, és mivel „kitaszította” őt a társadalom – annak ellenére, hogy saját megítélése szerint ő „a legkedvesebb és legszeretetreméltóbb ember a világon”. Nem úgy bántak vele, ahogy illenék egy olyan mélyen befelé tekintő és jóindulatú személlyel, mint ő, és könyörtelen üldöztetés áldozatának tekintette magát. Szélsőségesen paranoiddá vált elégedetlenül a világgal, mely a modern életben krónikusállapotba fordult. Rousseau a viszonzatlan álmodozók prófétája, az olyan henye vágyakozásoké, melyek soha be nem teljesülhetnek a szokásosan elfogadott tettek által. Nem látta szükségét, hogy dolgozzon, mivel meg volt győződve arról, hogy amire vágyódott, azt eleve kiérdemelte. A nyugati kultúrában elinduló hatalmas áramlat elindításában Rousseau hozzájárulása sokkal inkább saját képzeletében élt élete, mint cselekedeteinek világa. „Távol tartom magamat a cselekvéstől” – írja ő maga. Az igazi életnek az álmodozásaiban történő vándorlásokat tekinti. A modern ember menekülése az itt és most konkrét, praktikus felelősségei elől, különösen attól a kötelességtől, hogy önmagát a legjobbá tegye, hogy gondoskodjon családjáról és szomszédairól, más-más formát vesz fel az álmodozó személyiségétől függően. Ami általános és mindig jelen van, az a dicsőséges beteljesülésre vágyakozás, és az elvárás, hogy valami alapvető változásra van szükség a világban a boldogság elérhetővé tétele érdekében: „Az élet sokkal jobb lehetne, ha …” „Ha egy jó startot tudnék venni, végre elkezdődne az igazi életem.” Rousseau úgy vélte, hogy nincs kötelezettsége a társadalom iránt, viszont önmagára nézve annak minden kötelezettségét elvárta. Hasonlóan ehhez, nem gondolta, hogy kötelezettsége van a történelemmel kapcsolatban. Napjaink nyelvére lefordítva, „A történelem csak ’az ő történelme’.” A múlt úgynevezett tényei kevésbé fontosak, mint a jövő lehetőségei. Az ilyen tények „igazsága” az autoritásokhoz, a társadalmi rendhez és kulturális tradíciókhoz kötnek minket, melyeket szét kell törnünk, hogy szabadon megvalósítsuk álmainkat. Minden jogunk megvan arra, hogy elvessük a múlt poros csomagjainak tekinthető történelmi tényeket.

8

Rousseau gondolata egy új társadalomról az emberiség elképzelt múltjára támaszkodik, amikoris az élet „valóban természetes” volt. Mindez messze van attól, amit ismerünk az emberiség történelméről. A meglehetősen nagy hatású „Beszélgetések az egyenlőtlenségek eredetéről” könyv szerzője azt mondja az olvasóknak valamelyik kezdeti bekezdésben, hogy az előző korokban végzett „kutatásaik eredményét nem szabad történelmi tényekként kezelni, hanem csak hipotetikus és feltételesen érvényes következtetéseknek”. Mintha feltételezné, hogy az emberiség konkrét múltja nem támasztja alá az emberi természetről vallott elképzeléseit azt írja, hogy: „Kezdjük meg hát félredobni az összes tényt, mivel azok nincsenek kapcsolatban a kérdéssel.” Rousseau olvasóit arra bíztatja, hogy az emberiségről és a társadalomról alkotott látásmódjukat cseréljék meg az általa a múltról alkotott képnek megfelelően, amit aztán már nem kötnek a történelmi hűség követelményei. Az emberi tapasztalatok kényelmetlen tényeinek nem szabad megengednünk, hogy a csábító lehetőségektől eltérítsenek minket. Belső frusztrációjának megfelelően könnyedén átszabta a körülötte lévő világot, és meg volt győződve arról, hogy minden joga megvan saját személyes látásmódját mindenkire ráeröltetni. Rousseau mély idegenkedése a létező társadalommal szemben áthatja írásait. Már az első beszélgetésben megtámadja „a hitvány és csaló uniformizmust”, mely az embert „állandó kényszerben” tartja. „A társadalom mindenhol leigázza a természetességet.” Az udvariasság állandóan követelésekkel áll elő, az illem rendeleteket szab, az általános szokásokat mindig követni kell, soha nem saját magadat gondolatait éled.” Az ilyen megjegyzések velejárói Rousseau mindig feltűnő önéletrajzi témáiban, az „Egy magányos vándor álmodozásai” könyvében például: „Igazából soha nem illettem bele a társadalmi életbe, ahol semmi más nincs, mint bosszantóan terhes feladatok és kötelességek.” A boldogság csak akkor lehetséges, ha az egyén meg tud szabadulni korlátai alól. A következőket írja fiatalsága rövid, boldog időszakáról: Tökéletesen szabad voltam, vagy még annál is jobb, mivel csak saját ragaszkodásaim vezettek, és csak azt tettem, amit akartam.” Élvezettel emlékszik vissza: „ …amikor önmagam voltam, teljesen saját magam, vegyítetlenül és akadálytalanul, és amely korszakban valóban azt mondhatom, hogy éltem.” Rousseau a lehető legélesebb ellentétet alkotta meg a boldogság és a jelenleg létező világ között a nem az ember által ismert cselekvések világában létező „vegyítetlen” és minden korlátok alól szabad lény ideája által. Rousseau saját képzeletei bűvöletében az ideális társadalomban a nemes ősember, a civilizáció előtti ember áll. A Rousseau által megálmodott új társadalom összetartó ereje nem polgárai bonyolult és hosszú ideig tartó morális fejlődési folyamata és az önfegyelem gyakorlása biztosítaná. Szerinte az emberi természetről alkotott ilyen elképzelés a múlt alapjaiban félrevezető felfogásához tartozik. A Rousseau által vízionált politikai rendszer amint a társadalom megtisztul a tradícionális szerekezetektől spontán módon fog a természetesen élő 9

emberből kiáradni és az egyenlőség talaján újra megalapozódni. A felszabadult, „korlátozások nélküli” természet ekkor ismét olyan társadalmat fog kialakítani, mely egyszer már létezett a természet boldog, de primitív állapotában. Mindez az embereknek egy közös célt, egy „általános akarat”-ot fog adni. Az igazi, mindenki számára népszerű szabályozás nem fér össze az intézményesítéssel. Ahogy a természet spontán erői is, ez az általános akarat csak akkor nyilvánítja meg önmagát, ha minden korlátozástól mentes szabadságban létezik. A modernség mint nappali álom és lidércnyomás „Egy érdekes őrült ember”. Miután olvassuk Rousseau szavait és megértjük elképzeléseit, igen meglepő, hogy zűrzavaros személyisége tényleg döbbenetes hatást tudott kiváltani. Ám a majd három évszázaddal ezelőtt hangzatosan előadott gyermeteg, dualista fantazmagóriái és frusztrációi ugyanilyen gondolatokként bukkanak fel a világon újra és újra napjainkban is. Ryn a Szovjetúnióról adott portréja Rousseau hagyatékának fényében még inkább tanulságos olvasmány. A huszadik században a kommunizmus követőit egy osztályok és országok nélküli társadalom álomképével inspirálta, amikoris az emberi lények végre teljes mértékben kifejlesztik képességeiket a tökéletes szabadság állapotában. Az unalmas, mechanikus, rutinból végzett ragszolgamunka korszakának ideje lejárt. Sajnos ez a csodálatos jövő igen éles kontrasztban áll a súlyosan lehangoló jelennel szemben, amikor a kizsákmányolás, a mohóság, a kegyetlen versengés, a szenvedések és elidegenedés egyre inkább elterjed. A kapitalista társadalom oly förtelmes, hogy a forradalom szükségessége egyértelmű. A marxizmus szerint a felszabadulás elleni konspirátorok a termelés eszközeinek tulajdonosai, a burzsoázia. Azt nem is kell mondani, hogy bizonyosan szenvedni kell az álmok megvalósításáért. Valami nagy dolog nem születhet meg szülési fájdalmak nélkül. A kommunisták könyörtelenül fordultak mindenki ellen, aki nem értett egyet velük. „Ha rántottát akarsz készíteni, fel kell törnöd néhány tojást.” – mondja Lenin. A mániákus depresszió változásainak lényegi részét alkotó paranoia elvezet odáig, hogy Oroszországban nem csak a kapitalisták között látnak ellenséget. Sztálin ellenséget lát már mindenkiben, még a Kommunista Párt tagjai között is. Az ellenforradalomtól való félelmében soha nem nyugvó buzgalommal küld milliókat a Gulagba. Ahogy a mániákus depresszión nyugvó idealista mozgalmakra jellemző, inspiráló a jövőkép, az elnyomottak iránti jóakaratú törődés, de a tényleges gyakorlat majdnem elviselhetetlenül embertelen. Arthur Koestler Az elbukott Isten művében saját tevékenységéről ír a kommunizmus 1930-as éveinek idején, szenvedélyes kényszerhez hasonlítja azt: A szovjet mítoszhoz való szenvedélyes ragaszkodás ugyanolyan makacs és nehezen kigyógyítható, mint a többi kényszeres szenvedélybetegség. „Az Utópia elveszett hétvégéje” alapján nagyon erős a kísértés csak még egy utolsó cseppet megszerezni, mégha az vizezett és igen drága áron mérik is.

10

Koestler a különböző szinteket mint „Béke, Demokrácia, Fejlődés vagy aminek hívni akarod” nevezi meg. A Társadalmi Ügyek bosszúra szomjas istennőjének imádói szótárukat telis tele írták olyan szavakkal és kifejezésekkel, amelyek a kommunizmus dicsőséges forradalmi időszakát idézik vissza, például: felhatalmazottság, megfosztottság, sovinizmus, politikailag korrekt, és hasonlók. (Szándékosan választottam ki négy olyan kifejezést, amelyeket személyesen hallottam, hogy ISKCON bhakták használnak, köztük néhányan a GBC tagjai között is ülnek.) Nem feltétlenül kommunista az, aki ezeket használja, valószínűleg csak visszamondja mindazt, amit Ryn professzor „az emberi jogok reklámízű hangoztatásá”-nak nevez. Ám az ilyen féle beszéd nincs túl sok kapcsolatban a szenvedés igazi okával. A nyugati ember nem tanult túl sokat a bizonyítékok hatalmas mennyiségéből, még századunk rettenetes, ember kreálta katasztrófáiból sem, beleértve a két világháborút és sok millió emberi lény kiírtását, olyan sorscsapásokból, melyekről kimutatható, hogy alapvetően kapcsolatosak a jelenleg tárgyalt témánkkal, a morális-képzeleti jellemvonásokkal. Hogy a jövőben megelőzzék az ilyen katasztrófákat, a nyugat embere az emberi „jogok” reklámízű hírtedéséhez és a „soha még egyszer” kampányokhoz fordul segítségül, miközben az embertelenség és szenvedések mélyebb okai jórészt feltáratlanul és láthatatlanul maradnak. A kényelmetlen tényekkel szembe nem nézés kudarca előre meghatározott makacs hitről árulkodik s így feltünő bizonyítéka a nyugati világon létező morális-képzeletbeli légvárépítésre. Társadalmunk továbbra is erősen ragaszkodik ehhez a temperamentumhoz. Sokan az emberek számára továbbra is a morális felsőbbrendűséget tartják alapvető helyzetnek tele ambíciózus és csodálatos víziókkal, melyek állítólag az emberi létezés jellemzői. Vajon mit ért Ryn a „morális-képzeletbeli” kifejezés alatt? A cikkéből kiemelt következő mondatok megmutatják mire is akar utalni velük: Ami leginkább meghatározza a tipikusan modern embert és ami irányítja szorosabban vett filozófiai törekvéseit, az az, ahogy a világot új módon képzeli el. A teoretikus kijelentések képzeletbeli alapjának megfigyelésekor mindig fontos felismerni azok jelentéseit. Jelenlegi témánkkal kapcsolatban az érdemli meg a különleges figyelmet, ahogy személyes jellemvonások az emberi lénynek sajátságosan intuitív, részrehajló felfogást biztosítanak. A vizsgálódásunk tárgyaként álló átalakulóban lévő elképzelések intim módon kapcsolódnak a morális élet átalakulásaival, azaz ’morális-elképzelések’ kifejezéssel utalhatunk a kérdéses esetre. Kalpana Más szavakkal a morális-elképzelések a képzelet világában keresik a morál, vagy a személy jellemvonásainak értékeit. Emlékezzünk vissza arra, ahogy a premodern ember megértette, hogy egy morális folyamat zajlik élete hátterében: a morál 11

terén a múltban elkövetett hibák a jelenben problémákként jelennek meg a számára. Például ha valaki őszintén megérti a karma törvényét felfogja, hogy jelenlegi problémái a prarabdha-karmát, múltbéli bűnös tettei teljesen beérett eredményeit alkotják. „Az ember saját sorsának alkotása” – szokta mondani Sríla Prabhupáda. Az európai premodern ember számára az emberi tettek mércéje objektív morális követelmények, melyeket a szentírás és régi idők bölcseinek szavai tanítanak. Hasonlóan ehhez a Védák kultúrájának követője tudja, hogy a bűnös tettek a sastra, sadhu és guru által tanított morális követelményekől való eltérést jelentik. A sastra-caksusa, a sastra szeme ad számunkra intellektuális látásmódot, hogy problémáinkat analizálni tudjuk és megoldást találjunk rájuk. Amikor a tudatos elme e látásmód szerint működik, eredményképpen viveka, megkülönböztető készség jön létre. Srípad Rámánujácárya azt állítja, hogy ez a viveka a kognitív elme számára a bhakti-yoga egyik nagy áldása. Ám a modern ember hajlamos képzelete irányítása alatt cselekedni. A pszichológiáról szóló eddigi esszékben nem sok szó esett az elme képzeletet produkáló feladatáról. A Második Esszé második részében részletesen bemutattam a manaso-vritti fogalmát (az elme tizenegy anyagi elfoglaltsága). Ezek közül az egyik az abhimana-vritti, mely a hamis önazonosítás (ahamkara) és félreértés (Sríla Prabhupáda az abhimanát mint félreértést fordítja a Srímad Bhágavatam 5.1.15. versében.). A félreértésre egy példa a Máyávádi filozófia, melyet Sríla Prabhupáda ismételt kijelentései alapján a hamis egó felfogásában gyökerezik, nem tiszta lelki felfogás az alapja. A Srí Caitanya-caritámrta Madhya 6.134. azt állítja, hogy a sástrát Mayavádi értelmezésben bemutatni a gauna-vritti fogalmát jelenti. Vehetjük ezt a vrittit (mentális funkció) az abhimana-vritti arculatának. Hasonlóan ehhez a C.c Madhya 6.134. a gaunartha kalpana kifejezést a Máyáváda félreértés megnevezésére használja. A kalpana szó jelentése „képzelődés”. A kalpana a Máyávádik számára (akik máyá filozófiáját terjesztik) elfogadható módszer a tudásszerzésre. Sadakanam hitarthaya brahmano rupo-kalpanah. A Máyávádi filozófusok azt mondják, hogy kalpana, „Csak bármilyen formát képzelj el.” [Lecke a Bhagavad-gítából 1974. április 9-én Bombayban.] Az abhimana-vritti funkciójaként (az elme, amikor a hamis egóval van kapcsolatban) a Máyávádik Istennek képzelik saját magukat, és az írásoknak elképzelt magyarázatokat találnak ki. A tradícionális Máyáváda legalább a sástra követésére korlátozza kijelentéseit, ám a nyugati spekulátorok, mivel különlegesen bűnös életet élnek, a nirvisesa és sunyaváda elveket őrült módon a legkülönbözőbb helyzetekre terjesztik ki. A Rousseau által inspirált álmodozók messzire eltávolodnak a premodern ember alázatos önértékelésétől, miszerint saját problémáinkat önmagunk morális hiányosságai okozzák. A fantázia világába kapaszkodnak, melyben ők az új istenek, tiszták és bűntelek. Istenként morális jogot formálnak arra, hogy a világot olyannak mutassák be, amilyennek csak akarják. Ám álmodozásukat a lidércnyomásokat okozó képzelődés-ellenes tradícionisták konspirációja üldözi, akik a világra akarják kényszeríteni archaikus babonáikat, miszerint a moralitást az egyedüli Istenség 12

Személyisége határozta meg, nem pedig oly sok, a spekuláció tojásából éppen kibújó újdonsült istenecske. Eszenciálisan a modern morális-elképzelések dinamikája lázadás minden ellen, ami kedvenc vágyaink ellenébe áll. Mindez nagymértékű önengedékenység kifejeződése. Nem akarjuk vágyainkat megzabolázni, s a képzelet segít abban, hogy úgy éljünk ahogy csak akarunk. A képzelet segít minket lebecsülni és elutasítani a vágyainkat megkérdőjelező zsörtölődő és fárasztó morális lelkiismeretfurdalásokat. A modern morális-elképzelések filozófiája, mint India Máyávádi filozófiája arra törekszik, hogy: 1. tagadja az ember anyagi világ keretein belüli feltételekhez kötöttségét, és 2. bármely átlagos embert arra ösztönöz, hogy Isten helyzetébe lépjen Az alapvető akadály kedvenc vágyaink megvalósítása előtt túl a morális lelkiismereti kérdéseken, a történelmileg igazolt valóságos lét képezi. A modernség dinamikája tudatosan igyekszik az ilyen akadályokat kikerülni. Megpróbálja az emberi létezés valódi értelmét újrafogalmazni beleértve azt, hogy emberi lényekként el kell-e fogadnunk elsődleges kötelességeket. Az egyén legfőbb kötelessége nem az, hogy saját önhitségét és másokkal szembeni erőszakosságát túlságosan megregulázza. Az eddigiekben tárgyalt felszabadulásra való sóvárgás az önmagával végtelenül engedékenység vágya. Egy jobb világról emlegetett édes frázisok álcája mögött, a legtöbben igyekeznek kihajítani mind külső, mind belső ellenőrjeiket. Néhányan azzal sem igen foglalkozva, hogy legbelsőbb motívációjukat illetően becsapják önmagukat, inkább előkelően hangzó módon egy égbekiáltóan cinikus hatalmat szapulnak. Szélsőséges esetben egy ilyen képzelődő ember az egész világot vágyai támogatójaként akarja megnyerni. Az ön-becsülés közelebbi vizsgálata Vizsgálódásunk során most visszatérünk a depresszió (mániás depresszió, megérett depresszió és fedett depresszió) különböző változatainak eredeti okához. Napjainkban az „alacsony szintű önbecsülés” igen széles körben használt frázissá vált. Csak vegyél elő bármilyen könyvet a depresszióval kapcsolatban és majdnem bizonyosan az „alacsony szintű önbecsülés”-t általában az egyik alapvető, ha nem egyedüli okként említik. Ebben az esszében a reális önbecsülés két alkotó eleméről szeretnék beszélni. Összetevők alatt egyszerűen azt értem, hogy „ha hiteles önbecsülésre szeretnél szert tenni, e két tényezőre szükséged van életedben.” Nem kizárólag ezek alkotják azt, de szerepük meghatározó. Az egyik az a tudás, hogy az én szellemi lélek. Manapság a depresszióról szóló modern könyvekben meglehetősen nyíltan elfogadják ezt az állítást. Egy német katolikus szerzetes, Anselm Gruen a szerzője „Az önbecsülés felépítése” című könyvnek (Crossroad, 2000); az első fejezetben azt írja, hogy az embereknek szüksége van „lelki énjükkel” találkozni, amit úgy határoz meg, mint „az az én, aki túléli külső sérüléseit és pusztulását, mivel Isten kezéből származik”.

13

A Bhagavata Dharma Beszélgetésekben, melyet Új Vrndávanban tartott Sríla Prabhupáda 1972. szeptemberében a következők hangzottak el: A Bhagavata-dharma azt jelenti, hogy mind a durva, mind a finom testen túl kell jutnunk, s el kell érnünk a lelki testet. Ez egy tudományos folyamat. Aztán amint elérjük a lelki testet (mukta-sanga), ahogy megszabadulunk a durva és finom testtől, saját valódi testünket, lelki testünket kapjuk meg, amelyben valóban boldogságot és függetlenséget tapasztalunk. Ez a Krisnatudatos folyamat tehát a legmagasabb áldás az emberi társadalom számára, mivel megpróbálja az emberi lényt eljuttatni a lelki test szintjére, túl a durva és finom testek szintjén. A második összetevőről hasonlóképpen széles körben tudnak az emberek – mindenkinek szüksége van megfelelő életcélra, mely mind hosszú, mind rövid távon előttünk állhat. A Hogyan győzzük le a depressziót könyvében Tim LaHaye ezt írja: Mi, emberi lények egyértelműen célorientált teremtmények vagyunk; enélkül abbahagyjuk a küzdelmet. Elménk ilyen módon teremtetett. Ám bármikor tegyünk is meg egy tervet elsődleges célunkká, miután elértük azt, kétségtelenül lehangoltságot tapasztalunk. Ezért hát egyaránt szükségünk van hosszútávú és rövid távú célok kijelölésére, melyeket időszakonként újrafogalmazunk és módosítunk. A különlegesen célorientált emberek ritkán válnak depresszióssá. Egy önmagán sajnálkozó hölgy így szokott siránkozni: „Nincs semmim, amiről gondoskodhatnék.” Ebből nyilvánvaló, hogy túl sok időt töltött önmagával törődve. Egy olyan világ, mely oly nagy mértékben megtelt rosszkedvű, problémáktól terhes emberekkel azt a tényt igazolja, hogy túl sok egyénnek nincs megfelelő életcélja. Új Vrindávanai beszélgetéseiben Sríla Prabhupáda elmagyarázta, hogy a bhagavaddharma hogyan kombinálja az önbecsülés mindkét alkotó elemét (énünk szellemi lélekként való tapasztalata és hivatásbéli kötelesség) abból a célból, hogy Krisnát elégedetté tegyük. A lényeg, hogy ha sikeres életet akarunk, ha el akarjuk érni az elme békéjét és elégedettséget, azzal kell törődnünk, hogy hogyan fejlődjünk az Úr odaadó szolgálatában. Ez a törekvés valójában a dharma élete. Ám ha valaki végrehajtja kötelességeit, de nem válik Krisna-tudatossá, akkor minden erőfeszítése hiábavaló. „A kötelesség (dharma), melyet az ember saját helyzetének megfelelően hajt végre, csupán tengernyi haszontalan munka, ha nem ébreszt vonzódást az Istenség Személyiségének üzenete iránt.” [SBh 1.2.8] Laguna Beachben 1975. július 2-án Sríla Prabhupáda az alábbi szavakkal beszélt a hippik mentalitásáról: Amerikában a fiúk gazdag emberek gyermekei, ezért oly sokan közülük nem dolgoznak. Nagyon könnyen jutnak bevételhez, így aztán nem mennek el dolgozni. Mivel nincs megfelelő munkájuk, hippikké válnak. A függetlenséget 14

akarják elérni. „A lusta elme az ördög ügyvédje.” Az emberi pszichológia mindenhol ugyanaz. Rousseaut gyakran nevezik a hippiség archeotípusaként. Apja egy órás volt, aki megkért egy felső osztálybeli hölgyet, majd feleségül vette őt. Fia magába szívta apja arisztokrácia iránti nagyratörését. Felnőttként Rousseau gyakran élt femmes du monde, azaz kitartottként, s alkalmi társai eltartották őt szexuális képességeinek viszonzásaként. Így aztán élete nagy részében nem volt „megfelelő munkája”, át tudta magát adni kedvenc elfotlaltságának, az álmodozásnak. A lelki témákban a természet Istenével mondta kapcsolatban lévőnek magát, s megvetette mind a kereszténység, mind a polgári törvények morális előírásait. Henye képzelődéseiből „az ördög munkájának” eredményeként egy személyes függetlenségen alapuló filozófiát fabrikált össze. Rousseau alacsony önbecsülésének jellegzetes tényezői tétlen én-szemlélődése, „énjének arrogáns tanításai” és arrogáns viselkedése mások iránt, akik nem voltak hajlandóak ugyanolyan mértékben beleszeretni ideáiba, ahogy ő. Anselm Gruen könyvéből megérthetjük, hogy az alacsony önbecsülés néhány kulcsjellemzője a következő: mesterséges fenségesség, mely hiábavaló próbálkozás elfedni az illető alacsonyrendűségének belső érzéseit; arrogancia; valamint krónikus elégedetlenség, mely az igazságtalan élet miatti lusta nyavajgás formájában fejeződik ki. Terence Real pszichiáter, aki a „Nem akarok beszélni róla” könyv írója, azt állítja, hogy depressziós emberek gyakran „gyógyítják” önmagukat a féktelen hatalomról szóló dühöngő illúziójuk kifejlesztésével. „Emelkedett szavakban megfogalmazott, más emberekre mért ostorcsapásaik önértékelésük bukdácsolásának helyreállítását segíti – és ők ostoroznak rendesen.” A képzelődés nyilvánvalóan nagy szerepet kap az alacsony önértékelés elkeseredett helyreállítási kísérleteiben, s mindez igencsak jelen van Jean-Jacques Rousseau életében. Az önértékelés elvesztése nem jelent semmi mást, mint a „feltételekhez kötöttség” folyamatát, melyet a Második Esszében már tárgyaltunk. Az kerül feltételekhez kötött helyzetbe, aki a tiszta szellemi léleknél alacsonyabb énképet alakít ki, és aki a tiszta Krisna-tudatosságnál alantasabb életcélok iránt adja át magát. Reményei szerint az elképzelt új énkép az én emelkedettebb beteljesülésére ad lehetőséget. Egy ilyen személy megengedi magának, hogy elsüllyedjen, amikor a lelki világ helyett az anyagra veti tekintetét. Képzeletbéli hozzászokás Ahogy korábban említettem, olyan sokféle hozzászokás létezik, melyeket a Krisnatudat hiányában üres szívünk feltöltése érdekében esetleg elfogadhatunk. A „Rousseau féle” hozzászokás, melyben a világot politikai szinten ítéli el valaki, csak egy a sok közül. A depresszió eltakarása érdekében elfogadott változatos, szenvedélyes hozzászokás formákat néhány pszichiáter két kategóriába sorolta be: elmerülés, illetve felemelkedés. A Nem akarok beszélni róla könyv harmadik fejezetében Terence Real a következőképpen határozza meg ezt a két szenvedélybetegség formulát:

15

Az elmerülésben az én körül általában kialakuló kötöttség jellemzője a relaxáltság vagy még inkább a felolvadás. A pszichoanalízisben ezt a tapasztalatot „óceán szerű gyönyör”-nek hívják. Az én korlátjának relaxált hangulata elsősorban a drogok általi mámornak, például az alkohol ivásának, a morfium és heroin használatának köszönhető. A tivornyázás különböző formái – zabálások, költekezés, szex – ugyanezt a szétáradó érzést képesek megteremteni. Az ilyen fajta eksztázis elérhető a szenvedélyes szerelem által is, amikor a szeretett személyt isteninek érzi az illető és a vele való egyesülés elragadtatott érzést eredményez. A felemelkedésben az ember úgy érzi, hogy energiái felduzzadnak, azaz felsőfokon tehetségesnek, speciálisnak, sőt akár isteninek is látja önmagát. Talán emlékszik az olvasó, hogy említettem a kapcsolatot és azonosságot a fedett depresszió és a mániás depresszió között. Real is megemlíti ezt: A legtisztább formája ennek a fajta mámorosságnak a mánia. A felemelkedésben tapasztalt mámor elsősorban abban különbözik a mániától, hogy ez utóbbi nem kíván külsődleges dolgot a szégyen ellen, hogy beindítsa a fenségesség védelmét. Amíg a fedetten depressziós embernek muszály használnia vagy csinálnia valamit, hogy elmozdítsa helyzetéből önértékelését, a mániás depresszióban szenvedő ide-oda pattog a mánia állapotában a nagyság, a depresszió helyzetében pedig a szégyen között, mint a betegség látszólag szeszélyes állapotaiban. A mániás depresszió tulajdonképpen egyszerűen a fedett depresszió felemelkedési állapotának szélsőséges verziója, hiszen mindkettő megbízik az inflálódott önértékelésben, hogy elhárítsa a depressziót. A szenvedélybetegség felemelkedéses változatára Real olyan példákat sorol fel, mint a szerencsejáték, a szenvedélyes szexuális élet, a gyerekek molesztálása, a feleség megverése és a politikai kínzások. Ismét megjegyzem, hogy a különbség az elmerülés és a felemelkedés között az, hogy az első egyesüléssel, a hozzászokás témájával való egységbe olvadással jár együtt, a második pedig annak uralását, irányítását és kihasználását jelenti. Megjegyzésre méltó, hogy a szenvedélybetegség e két uralkodó kategóriája mennyire hasonlónak mutatkozik a karmik és a jnánik mentalitásával. A karmik felemelkedésre vágynak, a jnánik beleolvadásra. Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy a karma és a jnána a jámbor élet Védikus ösvényei, míg a modern szenvedélybetegségek felemelkedéses és belemerüléses változatai bűnösek. Elfogadva Ryn professzor állítását, miszerint a modern világot a mániás depresszió jellemzi át kell tekintenünk a kényszeres szenvedélyek kérdését, mely igen jelentős szerepet játszik a depresszióban lévő személy viselkedésében. Az Internetről a Stanton Peele Addiction Web Site" honlap tartalmából idézek pár sort: … ma már nem szabad továbbra is azt hinnünk, hogy a kényszeres szenvedély egyedül a drogozást jelenti. Azzal a nagyobb kérdéskörrel kell 16

szembesülnünk, hogy néhányan miért választanak oly szoros és minden mást kizáró kapcsolatot egy önmagukhoz képest külső dolog megnyugtató, ám mesterséges és önromboló tapasztalatával. Abban a kérdésben, hogy valaki függővé válik az a dolog, amin keresztül ezt teszi nem olyan lényeges. Bármi, amit azért használnak emberek, hogy felszabadítsák tudatukat, félrevezető módon kényszerszenvedélyként jelenkezhet. A kényszeres szenvedélyek elemzése szerint az egész folyamat a beteg önmaga leértékelésével kezdődik, valamint hogy nincs valódi, értelmes elfoglaltsága az életben. Aztán azt láthajuk, ahogy az illető rossz közérzete tovább fokozódik egyre mélyülő spirális úton a kényszeres szenvedély pszichológiája felé. A szenvedélybeteggé vált ember nem tanult meg dolgokat úgy elvégezni, hogy azt érdemlegesnek vagy akár csak az élet élvezetének tarthassa. Érzi, hogy képtelen számára jelentőségteljes tevékenységgel lefoglalni magát, ezért természetesen elfordul mindentől, amiben aktív lehet. Önértékelésének hiányában pesszimistává válik, valamint önmaga alábecsülésének rögzülése eredményeként elhiteti önmagával, hogy egyedül nem megy, túlélése érdeklében külső támogatásra van szüksége. Ezek után élete függőségek sorozatából fog állni, akár legyen az általánosan elfogadott (mint a család, az iskolák, vagy munka), akár elutasított (mint a drogok, börtön, vagy mentális intézmények). Ám tudata ilyen módon való felszabadításának paradoxon szerű ára van. Szenvedélye tárgyait magához szorítva elfordul a világtól, s ezeket egyre inkább mint védelmének eszközeit magasra értékeli, aminek előre látható hatása, hogy a szenvedély maga fogja a világgal való küzdelemre kényszeríti őt. Ahogy egyre nagyobb mértékben használja a drogokat, vagy más kényszer-szenvedélyes tapasztalatot, fokozatosan egyre kevésbé lesz képes bánni aggodalmaival és bizonytalanság érzeteivel, melyek eredetileg ezen az úton elindították őt. Amikor mindezt megérti, a segítő kezek, valamint a mámor csak súlyosbítja önmagával szembeni kétségeit. Amikor valaki olyan valamit tesz aggodalma elhárítására, amit lealacsonyítónak tart (mint például berúgni vagy túlzabálni magát), önmagával szembeni undorodása növelni fogja aggodalmát. Ennek eredményeképpen, valamint az egyre zordabb valóság láttán még inkább szükségét érzi újra átélni a tapasztalatot, amit a szenvedélyének tárgya felajánl számára. Ez a kényszeres szenvedélyesség körfolyamata. Végül a szenvedélybeteg teljesen szenvedélye tárgyán függ, hogy élvezetet nyerjen életében és semmi más nem fogja érdekelni. Feladja a reményt, hogy a társadalomban szokásos módon kezelni tudja életét; egyedül a felejtés, amit célként teljes szívvel képes kitűzni önmaga elé. Bár ez a magyarázat segít minket a szenvedély kialakulásának megértésében, azt gondolom nem mutat rá a kulcsproblémára. Azt mondja ugyanis, hogy a szenvedélybetegség a külső világ valamilyen tárgyán való túlzott függést jelenti. A Sríla Prabhupád könyveiben olvasottak és az esszé eddigi részeiben idézettek alapján azt a következtetést kell levonnunk, hogy a szenvedélybetegség az elmében kezdődik el. Mielőtt az elme bármi külső dologhoz kapcsolódna, a kényszeres szenvedély egy lelkileg beteg, a képzelődésen függő helyzetből indul el, ami nem más, mint a mentális spekuláció. 17

„Ezek az élőlények” – mondja Krisna, „az Én szerves részeim. De az ostoba gazemberek elkezdenek spekulálni és kiagyalni valamit, hogy boldogokká váljanak.” Manah sasthanindriyani. Elméjük helyzetének megfelelően különböző típusú testeket kapnak, indriyani… tehát indriyani. Manah sasthanindriyani. Először a finom elmével különböző típusú indriyákat alkotunk. Ha kutyák és disznók módján élünk, mentalitásunk ehhez hasonló érzékszerveket fog adni, azaz kutya testet vagy disznó testet. Ehhez hasonlóan az életünket olyanná is változtathatjuk, mint a félisteneké. Ám a lényeg, az élmény vagy élvezet ugyanaz. Evés, alvás, nemi élet és védekezés. [Bhagavad-gíta lecke 1976. jun. 20. Torontóban] Mentális spekulációink által terveket készítünk. Ezt abba kell hagynunk. Yada prajahati kaman sarvan. Mindenféle mentális spekulációt, kutyulást abba kell hagyni. Ez így tudományos. Lelki életünk kezdetét jelenti az, ha azt gondolom: „Nem saját elmémet fogom használni tetteim végrehajtásához. Várni fogok az authoritás utasítására, a legfelsőbb tudatra. Csak ekkor fogok cselekedni.” [Bhagavad-gíta lecke 1966. április 27. New York] New Yorkban a korai időkben Sríla Prabhupáda gyakran idézett Shakespeare-től egy sort: A holdkóros, a szerelmes és a költő a képzelődés mesterei.

18

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful